A legutóbbi években tanúi lehettünk annak, hogy a nagy, nemzetközi gyógyszergyárak egyre nagyobb befolyást szereztek a férfiak és nők szexuális problémáinak megoldásában. Ebben a folyamatban szinte mérföldkőnek számított a Viagra nevű kék tabletta piacra dobása a férfiak merevedési zavarainak megoldására. Ezt a gyógyszert nemcsak az előszeretettel andrológusnak nevezett urológusok, hanem bármely családorvos felírhatja páciensének. S ezzel átmenetileg valóban elősegítik a merevedés kialakulását, de legtöbbször nem változtatnak a zavar kialakulását előidéző tényezőkön. Ráadásul különböző negativ mellékhatásai is lehetnek a Viagra szedésének.

Ezért aztán várható volt, hogy újabb “csodagyógyszerek” jelennek meg. Ez év elején például a Lilly Hungária bejelentette, hogy “új korszakot nyit a merevedési zavar kezelésében”: jövőre piacra dobja a Cialis nevű, új termékét, amely a Viagra legnagyobb konkurense lesz. Az új gyógyszer összetételéről és hatásmechanizmusáról is tájékoztattak már a Semmelweis Egyetem Urológiai és Andrológiai Klinikájának szakemberei (dr. Papp György és dr. Kopa László).

Eszerint a Cialis hatóanyaga a “foszfodieszteráz-5 gátló” (tadalafil), amelynek alkalmazásával a kísérletben részt vevő férfiak 81%-a képes volt kielégítő merevedést elérni szexuális ingerlés hatására (ha nem is azonnal, de kb. fél óra mulva). A vizsgálatok során csak enyhe mellékhatásokat észleltek, elsősorban fejfájást, hasi diszkomfort érzést, izomfájdalmat.

Ezzel szemben máris megjelent egy másik “csodagyógyszer”, az Uprima, amely máris kapható. Előállítója az Abbott Laboratories , amely ez év februárjában egy szimpóziumon mutatta be ezt a termékét, neves előadókat vonultatva fel. A legelső közülük dr. Buda Béla volt, aki “Szexualitás és lelki egészség” című előadásában hangsúlyozottan kitért a harmonikus szexuális együttlétek olyan feltételeire, mint a maximális partner-orientáltság, a decentrálás, vagyis az önmonitorozás lecsökkentése, a szorongásmentesség, az empátia és hasonlók. Hosszan foglalkozott a jó szexuális párkapcsolat lélektani hatásaival és a felmerülő problémák megoldásának többféle (elsősorban párterápiás, pszichoterápiás) lehetőségével. Rámutatott, hogy a merevedési zavarok értelmezése terén napjainkban túlteng az organikus értelmezés, s ennek megfelelően a gyógyszeres kezelés. Aminek egyoldalúsága nem biztosítja a kívánt eredményt.

Elvileg persze a gyógyszergyárak kutatói is tisztában lehettek ezzel, s igyekeznek kimutatni, hogy ők a szexuális problémák szociális és pszichés vonatkozásaival is törődnek. Az Abbott például már januárban megszervezett egy reprezentativ adatgyüjtést “a magyarok szexuális szokásairól”. Ennek során 2000 személyes interjú készült, országszerte véletlenszerűen kiválasztott háztartásokban. Tekintettel a szexualitás tabu-jellegére, először a kérdezőbiztosok olvasták fel a kevésbé kényes kérdéseket, majd mindenkinek átadtak egy borítékot, amiben egy önkitöltős kérdőív volt elhelyezve. Ezt az összes megkérdezett 75%-a adta vissza használhatóan kitöltve. A válaszadási hajlandóság 60 év fölött és a legkevésbé iskolázottak körében volt a legalacsonyabb.

Az eredmények egyébként hasonlítanak az M & H Communications “A szexuális problémák gyakorisága és a segítség igénye” című felméréséhez, amelyet Szemlénk 2001/2—3 összevont számában ismertettünk. Ebből az új adatgyüjtésből megtudhattuk például, hogy “a felnőtt magyar férfiak 47 százaléka küzd különböző szexuális problémákkal… (ám) mindössze 9 százalékuk kér segítséget orvostól, pszichológustól, vagy akár csak partnerétől… a merevedési zavar összesen több, mint egymillió férfi és ugyanennyi nő problémája” -- írja az Abbott vizsgálat összefoglalója.

Lehetséges, hogy valóban ilyen súlyos a helyzet. Ám ennek okaira, sajnos, nem tér ki a vizsgálat. Pedig az okok viszonylag könnyen felderíthetők, s azokat elsősorban az egészségügyi, s ezen belül a szexuális kultúra elmaradottságában és a szexualitás tabu-jellegében lehet megtalálni. Ezzel függ össze az is, hogy hiába is fordulnának a szexuális problémával küszködők az orvosokhoz, vagy pszichológusokhoz, a szexológiai képzés teljes hiánya folytán nemigen akad köztük, aki érdemben, hatékonyan tudna segíteni. (Az orvosok persze fölírhatják valamelyik “csodagyógyszert”, vagy ajánlhatják a még drágább műtéti megoldásokat, de ezek rendszerint nem jelentenek igazi megoldást.)

Az Abbott tovább lépett ezen a téren – legalábbis látszólag. Ugyanis honlapot nyitott az interneten (www.szexteszt.hu) , s ezen nemcsak az adatgyüjtése eredményeit és a problémákra szerinte megoldást jelentő Uprima tabletta alkalmazási módját ismerteti, hanem magyarázatokat és tanácsokat is ad a különböző szexuális zavarok vonatkozásában. Ezek ugyan elég általánosak (bár nem rosszak), de kiegészülnek azzal, hogy sokféle weblapot ajánlanak, külön a nagyközönségnek és külön a szakembereknek (s ezen belül is megkülönböztetve a magyar és az angol nyelvű “linkeket”). A nagyközönség figyelmét több, mint egy tucat weblapra hívják fel, elsőként Molnár Tamás és Bede Zsuzsanna szexuálpszichológusok weblapjaira, aztán a Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság, az andrológusok és a Magyar Szexológiai Társaság weblapjaira és jónéhány más gyüjteményre (köztük pornográf jellegűekre is). Szakemberek részére a magyar nyelvű weblapok közül csak a Szexológiai Társaság weblapját adják meg (amelyet Szemlénk egyik korábbi számában már értékeltünk).

Ennek alapján úgy tűnhet, hogy hazánkban a szexuális zavarok (elsősorban persze a merevedési zavarok) kezelése tökéletesen megoldott: könnyen kaphat minden érintett Uprimát (vagy Viagrát, sőt, jövőre Cialist is), tehát semmi szükség az orvosok és/vagy pszichológusok szexológiai vagy szexuálterápiás képzésére a nyugati világban bevált normák szerint.

A helyzet tehát az eddigiekhez képest egyelőre nem változik. A gyógyszergyárak térhódítása előreláthatólag folytatódik a szexológia terén; ez a folyamat persze nemcsak hazánkban, hanem világszerte megfigyelhető. Ugyanerről panaszkodik a német szexuálszociológiai társaság elnöke és az Európai Szexológusok Szövetségének főtitkára, E.J. Haeberle professzor is, akit nyugdíjazásával egyidejűleg félre állítottak, hatáskörét erősen korlátozták.

Az idei év nyarán több, jelentős szexológiai konferenciára, ill. kongresszusra is sor kerül. Elsőként az Európai Szexológusok Szövetségének 6. Kongresszusát már legutóbbi számunkban is említettük, amelyet Ciprus szigetén, Limassolban rendeznek meg, junius 16. és 20.-a között. A szervezés munkáját az izraeli szexuálterápiás társaság vállalta. Választott jelszavuk: Szexualitás a reális és virtuális környezetben. Figyelembe vették ugyanis az új “csodagyógyszerek” és az egyre szélesebb körű internethasználat révén bekövetkező változásokat. A kongresszus internetes meghívója 31 fő témát sorol fel, éspedig a következőket:

1. Virtuális szexualitás 2. Cyberszex visszaélések 3. Internetes szexuális tanácsadás és nevelés 4. Merevedési zavarok 5. Új gyógyszeres kezelések 6. Ejakulációs zavarok 7. Női szexuális zavarok 8. A női szexualitás medikalizációja 9. A szexuálterápia különböző típusai 10. Fájdalmas közösülési zavarok 11. Hipoaktiv szexuális vágy 12. Szexuális addikciók 13. Az öregedés szexuális problémái 14. A vallás és a szexualitás 15. A ssport és a szex 16. Szexuális úton terjedő betegségek 17. Pótpartner (surrogate) terápia 18. Transgenderizmus 19. A szexuális egészség erősítése 20. A tizenévesek szexualitása 21. Etikai témák a szexológiában 22 Fogyatékosság és szexualitás 23. Családtervezés és fogamzásgátlás 24. Szexualitás és változó családi szerepek 25. Krónikus betegségek és szexualitás 26. Parafiliák 27. A rákos betegek szexualitása 28. A szexuális zavarok epidemiológiája Izraelben 29. Homoszexuális és leszbikus témák 30. Szexuális nevelési programok 31. Irányelvek a szexuális sebészethez.

A szervezők weblapja (www.ortra.com/sexology) tájékoztat a részvétel feltételeiről, a kongresszus programjáról, a szervezőbizottság tagjairól, a szálláslehetőségekről stb. Hazánkból, sajnos, legjobb tudomásom szerint senki sem vesz részt.

R. Baumeister (USA): Erotikus plaszticitás és női szexualitás.

H. Bech (Dánia): Gendertopia: posztmodern nemi kapcsolatok

J. Becker (USA): Megterhelt nők: ösztrogének, dopamin és szexuális jutalom

A bejelentett szimpóziumok témái: Szexológia Németországban; a szexuálterápia gyógyszerei; szexuális stratégiák; a jogszabályok, a betegségek és a változó nemi szerepnormák hatása a női szexualitásra; a családszociológia felülvizsgálata: az új életstílusok következményei a gyermeknevelésre; “posztkommunista szexualitások” stb.

A harmadik, jelentősebb konferenciát a Német Szexuálszociológiai Társaság rendezi Lüneburgban, junius 21—23-ig, Szexualitások a harmadik évezredben és Új fejlemények a szexológiai kutatásban címmel. A Társaságnak ez már a 15. Konferenciája, amelyre szokás szerint külföldi vendégeket is hívnak, s minden alkalommal három kiválasztott szexológust Magnus Hirschfeld emlékéremmel tüntetnek ki. Ezúttal a híres amerikai John Money a kutatómunkájáért, a német Manfred Bruns és William Granzig pedig a szexuálreform érdekében kifejtett, sikeres tevékenységéért kapja a kitűntetést. A német Társaság Düsseldorfban Életvezetési és Szexuális Tanácsadó Intézetet működtet, s viszonylag eredményes harcot folytat a homoszexuálisok jogainak érvényesítéséért. Most például a holland és belga példára hivatkozva követelik számukra a házasságkötés lehetővé tételét.

Végül meg kell említenünk a Prágában szeptemberben sorra kerülő “Kelet—Nyugat” konferenciát, amelynek tárgya a szexuális visszaélések és erőszak.

Szilágyi Vilmos dr.

Módszerének első lépése a kliens tájékoztatása a normális szexuális működésről és a hipnózis veszélytelenségéről. Ha a kliens vállalta ezt a kezelést, transzállapotba kerülve először is én-erősítést kapott, főleg a szexuális probléma megoldhatósága tekintetében. A teljes relaxáció állapotában fantáziáját kellemes szexuális élmények felidéztetésével stimulálta. Bizonyos esetekben szükség volt kor-regresszióra az elfojtott, traumatikus élmények felidézése és módosított átélése érdekében. Ezután deszenzitizáció történt a Masters és Johnson által kidolgozott sensate focus gyakorlatok segítségével. A klienst az önhipnózisra is megtanitotta, hogy otthon, egyedül gyakorolhasson.

Az első egy 20 éves nő, aki 6 hete házas, de még nem volt képes közösülni a vaginizmusa miatt. A hipnoterápiában végzett kor-regresszióból kiderült, hogy 13 éves korában súlyos pszichotrauma érte, amikor váratlanul belépett szüleinek hálószobájába és megpillantotta, hogy azok éppen közösülnek. Ettől felzaklatva kirohant, hányt és megfogadta, hogy vele ilyesmi sohasem fog előfordulni. A felidézett emlék transzállapotban is erős érzelmeket váltott ki benne. Seltzer megnyugtatta, hogy az akkori reagálása normális gyermeki reakció volt, de hozzátette, hogy ő azóta felnőtt nő lett, s ennek megfelelően másként látja a történteket. A probléma megoldásához elegendő volt két terápiás ülés.

A másik esetben egy 40 éves, férjes asszony azzal a panasszal jött, hogy egyáltalán nem kívánja a szexet, már legalább fél éve. Megemlítette, hogy a férje emiatt inni kezdett, s ettől csak

Az egyik legérdekesebb eset egy 22 éves lánnyal történt, akinél évek óta kimaradtak a havi vérzések, holott ennek semmilyen organikus okát nem lehetett megállapítani. Az anamnézis során kiderült, hogy 16 éves korában megerőszakolták a hotelben, ahol dolgozott. Rendőrségi eljárásra nem került sor, mert az apja meg akarta kímélni az ezzel járó kellemetlenségektől. Ám azóta nem tud szabadulni ettől a traumatikus élménytől, s képtelen bármilyen komolyabb partnerkapcsolatra. A hipnotikus kezelésre nagyon fogékony volt, s ebben először azt a szuggesztiót kapta, hogy a megerőszakolás emlékét elfelejti, majd kor-regresszióval felidézte az évekkel ezelőtti menstruációjának érzéseit. A szuggesztió szerint ezek az érzések felidéződnek majd a teljesen éber állapotban is, s maga a menzesz is be fog következni.

A könyv alcíme: “Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban”, 17 fejezete pedig nem egy sajátos irodalmi műfaj, hanem egy tematikai motívum történetét tekinti át. Bár kifejezetten erotikus (vagy éppen pornográf) író Aretinon és Casanován kívül az olasz irodalomban nem nagyon akad, sok más szerzőnél találhatóak erotikus ábrázolások. A trubadurlíra “rejtőzködő Erosza” a reneszánszben bontakozott ki, nemcsak az említett klasszikusoknál, hanem a kurtizán költőnők verseiben, vagy Giordano Bruno párbeszédeiben, és az olyan irodalmi-művészeti mozgalmakban, mint a “scapigliatura” vagy a “verismo” és a “decadentismo”.

Madarász Imre egészen a mi korunkig nyomon követi az olasz irodalom erotikus vonulatát, egészen Moravia regényeiig, Anna Banti: Artemisia c. regényéig és Pasolini műveiig. Sőt, Julius Evola magyarul is kiadott “A szexus metafizikája” (ÚR Kiadó, 2000) c. kötetéig, melyben de Sade, az “isteni márki” filozófiáját fordított vallásnak, “satanizmusnak” látja és a hindú sívaizmussal rokonítja.

A szerző számos megállapítása a szexológia szempontjából is figyelmet érdemel. Már az Előszóban utal például arra, hogy a hazánkat a rendszerváltozás után elöntő pornográfia folytán az erotikus témájú művészet is “inflálódott”, veszített hatásából és értékéből. Az “erotográfia” műszó a görög szerelemisten, Erosz nevéből származik, a pornográfia pedig a görög “porné” (szajha) szóból. Mindkettő már nagyon régóta ismeretes, majdhogynem egyidősek az emberiséggel. “De vajon létezik-e erotológia és pornológia? – teszi fel a kérdést Madarász Imre. – Szexológiának nagyon is kell lennie… ámde ki hallott pornológiáról? Talán nemsokára hallani fogunk, tekintettel a pornográfia robbanásszerű terjedésére, s már-már kultúr- és civilizációtörténeti jelentőségére.” (16. old.)

Szerencsére nemcsak “hallani fogunk”, hanem az új diszciplina már meg is született, függetlenül a szerző által hivatkozott, olasz hard-porno lexikontól. A szexológusok ugyanis már jó száz éve tanulmányozzák a pornográfiát, anélkül, hogy vizsgálataikat “pornológia” néven külön tudományágnak neveznék. Csak egyik legutóbbi példaként hadd említsem Erwin J. Haeberle professzornak, az Európai Szexológusok Szövetsége főtitkárának “Pornográfia. Mult, jelen, jövő” című tanulmányát, amelynek magyar fordítása a Szenvedélybetegségek 1999/3 számában jelent meg (de rövidítve a Magyar Szexológiai Szemle 1999/2 száma is ismertette).

Az elméleti alapvetés tehát nem hiányzik, s kétségkívül előnyös lenne, ha az erotográfiával foglalkozó irodalomtörténészek figyelemmel kísérnék a szexológia ezirányú megállapításait.

Ugyanakkor viszont az olyan erotográfiai elemzések, mint amilyet Mészáros Imre az olasz irodalom tematikus áttekintésével létrehozott, lényeges hozzájárulást jelentenek a szexológia (s ezen belül az erotológia és pornológia) fejlesztéséhez és “á jour”-ban tartásához. Hasonló elemzésekre lenne szükség más nemzetek (s főleg a magyar) irodalmának és művészetének tanulmányozásában is.

Ugyanakkor pszichológiai szempontból két teljesen normálisnak tűnő embert mutat be, akiknek sajátságos szexuális beállítottságát élettörténetük, körülményeik teszik nagyjából érthetővé.

Géza, a férfi főhős gyermekkora óta az “eszményi nőt”, a fenséges, királynő-szerű úrnőt kereste. Már az óvodai játékokban társnői királynők, ő pedig a hűséges és áldozatkész lovagjuk volt. Később pedig szépirodalmi olvasmányaiban szinte vadászta a gyönyörű, de kegyetlen nőkről szóló történeteket. Szexuális felvilágosító könyvekben ugyan olvasott a mazochizmusról, ami meg is rémítette, de aztán kezébe került Sacher-Masoch főműve, “A bundás Vénusz”, s ez meggyőzte, hogy nincs miért szégyelnie különösségét.

Felnőve viszont hiába kereste “álmai hölgyét”; partnernői sehogy, vagy csak kelletlenül játszották a szigorú “domina” szerepét, s a profi prostituáltak is csalódást okoztak neki, bár egyikükbe átmenetileg bele is habarodott. Ám a hölgy szadizmusáról mindinkább kiderült, hogy egyrészt kisebbrendűségi komplexusának túlkompenzálása, másrészt férfi-gyűlöletének következménye. Amikor a főhős felismerte, mennyire méltatlan hozzá ez a kapcsolat, nagynehezen szakított vele. Ekkor egy időre tünetmentessé vált, s hogy kigyógyuljon szenvedélyéből, feleségül vett egy “jó családból való”, karrierista lányt, aki foglalkozása révén mindig külföldre járt.

Az érzelmileg üres kapcsolat három évig tartott, aztán elváltak, s a főhős munkába menekült. Mígnem egy szabadegyetemi előadása közben szinte megígézte egy gyönyörű nő a hallgatóság soraiban. Sőt, a lány előadás után meg is szólította: Krisztina néven bemutatkozott, s tájékozottságát fitogtatva beszélgetni kezdett. Igy kezdődött egy szenvedélyes, forró szerelem, amelyben hamar kiderült Krisztina szadisztikus beállítottsága, “úrnő” természete. S minthogy a párkapcsolatokban az ellentétek éppúgy vonzzák egymást, mint a hasonlóságok, a szadista és mazochista beállítottság egymásra talált.

A könyv Krisztina előéletét is fölvázolja. Személyiségének alakulásában meghatározó volt, hogy – mint egykét – elkényeztették, másrészt igen szigorúan fogták a szülei. Megtanulta ugyan eltitkolni a félelmeket és szenvedéseket, a másokon való uralkodás vágyát, de “serdülőkorától a nemi vággyal egyenes arányban fokozódott benne a kínok kísértése.” (47.old.) Hogy miért, az nem derül ki; ez tehát pszichológiailag homályos pontja a történetnek. Mindenesetre amikor szembesült perverz hajlamával, megijedt, s apácának akart menni, de erről a gyóntatója lebeszélte

Végül fotoművész lett és vadul erotikus képeivel csodálatot és felháborodást egyaránt kiváltott. Neki viszont a konvencionális szexuális kapcsolatok éppúgy csalódást okoztak, mint a “keménykezű dominák” után sóvárgó, lelkibeteg férfiak, akiknek – szerinte – inkább pszichiáterre lett volna szükségük. Géza csak azért nem okozott csalódást, mert őt, mint alkotó embert, magasra értékelte, akivel beszélgetni is gyönyörűség volt. A deviáns kapcsolatban tehát a szellemi igények domináltak.

A szadista—mazochista pár nemi életét, erotikus praktikáit a könyv nem részletezi. Csupán néhány utalás jelzi a “véres gyönyöröket”: a megkötözést, megkorbácsolást és seb-ejtéseket. Ez a sajátságos, páros öröm azonban túlzásokba lendült: mindent háttérbe szorított, még a munkát is. Szinte “belebetegedtek” egymásba, s már arról is fantáziáltak, hogy egyszer, a gyönyör csúcspontján majd együtt meghalnak. (Egy mazochista vágyálma: úrnője keze által veszni.)

Madarász Imre helyesen ismerte föl, hogy a szexuális szenvedélybetegség (s általában a parafiliák vagy perverziók) jellemzője, hogy nem ismer korlátokat, s a reális lehetőségeket figyelmen kívül hagyva, kényszerpályára térít. S itt jön a történet “deus ex machina”-ja: a főhősnél tüdőrákot állapítanak meg, s bár műtétek révén talán megmenthető lenne élete, ő mégis a halál mellett dönt. S a műtét lehetőségét eltitkolva meggyőzi kedvesét vágyának indokoltságáról.

A könyv természetesen nyitva hagyja, hogy ez ténylegesen megvalósul-e, vagy sem – ezzel is a jelenség kritikus átgondolására készteti az olvasókat. A dilemma a devianciáktól függetlenül is aktuális: ha egy gyógyíthatatlan betegség már csak szenvedéseket hozhat az ember számára, akkor indokolt-e és elfogadható-e az eutanázia, az élet “élvezetes befejezése”? Más kérdés, hogy el kell-e fogadni a deviáns, veszélyes, vagy éppen destruktiv szexuális beállítottságot. Amiről ma már tudjuk, hogy nem velünk született, változtathatatlan sors, hanem a körülmények hatására kialakuló, s korán felismerve, korszerűen kezelve megváltoztatható “letérés”.

Nancy Friday: Women on top.

A SZERZŐNŐ az amerikai feminizmus ismert képviselője, akinek nagy feltűnést keltett és sokat vitatott könyvei közül eddig csak egy jelent meg magyarul, s az sem keltett különösebb feltűnést (talán a magyar nőmozgalom gyengesége folytán). Új könyvének címe (“Nők a csúcson. Hogyan változtatta meg a való élet a nők szexuális fantáziáit”) hazai vonatkozásban nem biztos, hogy érvényes – bár ezzel kapcsolatos adatgyüjtések hiányában csak feltételezhetjük, hogy hasonló tendenciák érvényesülnek nálunk is.

Igaz ugyan, hogy az ilyen fantáziák eddig igen sok nőnél “szóhoz sem jutottak”, vagyis jórészt kialakulatlanok maradtak, mert “erkölcsi okokból” rögtön elfojtották őket, vagy egyszerűen ideje sem volt a nőnek arra, hogy “szexuális ábrándokat kergessen”, s elképzelje, hogyan lehetne kielégítőbb a szexuális kapcsolata. Nem csoda, hogy az eddigi vizsgálatok, próba-felmérések többsége arról tanuskodik, hogy a magyar nők jelentős hányada ritkán, vagy sohasem jut teljes szexuális kielégüléshez. A legutóbbi évtizedben ugyan valószínűleg javult egy kicsit a helyzet ebből a szempontból, de még messze vagyunk attól, hogy “a nők a csúcson” legyenek. Ezért lenne fontos, hogy a Nancy Friday könyvében összegyüjtött tapasztalatok magyar nyelven is hozzáférhetőek legyenek mindazok számára, akik egyenrangúbb és kielégítőbb szexuális kapcsolatokra törekszenek.

Friday könyve három, különböző terjedelmű részre tagozódik. Az első (alig 20 oldalas) rész áttekintést ad a nők “szexuális emancipálódásáról” (különös tekintettel a 70-es és 80-as évekre). A második, kb. 40 oldalas rész a szex és a szerelem különválását – s ebben a maszturbáció szerepét – elemzi, s kitér az anyáról leválni nem tudó “jó kislány” szerepére. A harmadik rész három fejezetben tárgyalja az amerikai nők szexuális fantáziáit: elsőként a csábító, néha szadisztikus és/vagy szexuálisan kontrolláló női fantáziákat mutatja be, majd a leszbikus jellegű fantáziákat, s végül a kielégületlen, többre vágyó nők ábrándjait (“cry for more!”).

Sok olvasó számára bizonyára elég megdöbbentőek ezek a fantáziák, mert bőven akad köztük szélsőségesnek és irreálisnak tűnő; ám, ha összehasonlítjuk a pornográfiából már jobban ismert férfi-fantáziákkal, akkor kiderülhet, hogy nem is olyan irreálisak – s különben is csak fantáziák, amelyek többnyire nem jelentenek reális igényeket. Tudatosításuk viszont lehetővé

Kitűnő és szexológiailag megalapozott felismerése Fridaynak, hogy a szexuális fantáziák gazdagításához elengedhetetlen a maszturbáció gyakorlása is, hiszen ez teszi leginkább lehetővé a befelé figyelést, a képzelet mozgósítását, s így a ráhangolódást a szexuális ingerek élvezetére. A szexuális képességek ifjúkori kibontakozásához a szexuális fantáziálás és a maszturbáció egyaránt nélkülözhetetlennek tűnik. S erre különösen a serdülő lányok figyelmét kellene felhívni, mert náluk az orgazmuskészség – eltérően a fiúktól – nem jelentkezik magától; ezt nekik külön meg kell tanulni. Friday könyve ehhez is nagy segítséget nyujthat.

Nem világos ugyan, hogy miben segített az angol nevű újságírónő, s miért volt rá szükség (ez ugyanis nem tűnik ki a könyvből, mert a szövegben csak a terapeuta-szerző azonosítható). S azon is tűnődtem, miért azonosítja a szerző a szexualitást, a nemi kapcsolatot a “testiséggel”, holott nyilvánvaló, hogy elsődlegesen lelki problémákról van szó, ez a könyvből is kiderül. Amelynek tartalomjegyzéke rendkívül sokatígérő: 20 fejezete szinte mindenre kitér, ami egy szexuális felvilágosító könyvtől elvárható. A fejezetek sorrendje, logikai struktúrája ugyan vitatható, de ez nem is lényeges. Nézzük inkább a tartalmat.

Az Előszó hozta az első meglepetést. Itt jelentik be, hogy a könyv végén egy kérdőív szerepel, amely “a szexuális szokásainkat feltáró, első országos felmérésnek” alapját képezi. Hogyan? A szerzők nem szereztek volna tudomást arról, hogy hazánkban már volt néhány országos felmérés ezen a téren? Ráadásul hozzáteszik, hogy még Európában sem készült hasonló, országos helyzetértékelés. (Ami teljes tájékozatlanságra utal.) Egy-két sorral lejjebb pedig közlik, hogy az első szexológiai könyv szerzője “a szexológia előhirnökének tartott Van de Velde”… A holland Velde híres felvilágosító könyvei az 1920-as években jelentek meg; ám akkor a szexológiának már jó fél évszázados történelme volt és könyvtárnyi szakirodalma. Aki valamennyire is foglalkozott szexológiával, az ismeri pl.R. Krafft-Ebing (1875), Havelock Ellis, Magnus Hirschfeld, S. Freud, Iwan Bloch, A. Forel és mások nevét, akik jó száz évvel ezelőtt megalapozták a szexológia tudományát. Később ugyan a szerző is említi Freudot, sőt Kinseyt is, de más szexológusokra jóformán nem hivatkozik (még a modern szexuálterápiát megalapozó Masters—Johnson kutató-párra sem!), viszont bőven idéz E. Arsan: Emanuelle c. pornográf könyvéből, s egy fejezetben részletesen ismerteti a közel kétezer éves, indiai Káma Szutra c. könyv jótanácsait.

Hát nem tudom… egy mai szexuálterapeutától valahogy mást vár az igényesebb olvasó. Kíváncsiságból ugyan végigolvastam a könyvet, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy – néhány érdekesebb esetismertetés, meg a nemiség biológiai vonatkozásainak szakszerű leírása mellett – fő jellemzője a teljesen elavult, konzervatív szemlélet és az érzelgős frázisok halmaza. Az első fejezet címe: “A szerelem úgy kell, mint a jó szív”. Utána pedig “A tökéletes orgazmus” alcím alatt történeti áttekintést ad a szeretkezés “megörökítéséről”, a barlangrajzoktól kezdve az 1980-as évek amerikai “szexuális forradalmáig” , ami után “jött a csömör”, s visszaállt a klasszikus nemi szerepek igénye, “megcsappant a naturális nemiség iránti igény” (15.old.) – márcsak azért is, mert isteni figyelmeztetésként “az emberiségre szabadult az AIDS-betegség” (u.ott). A szerzők láthatólag örülnek ennek a történelmi regressziónak, s a szexuális kapcsolatot elválaszthatatlannak tartják a szerelemtől és az életre szóló kizárólagosságtól., vagyis az “ösztönök” megfékezésétől. S máris elérkeztünk a hagyományos, távoltartó, represszív szexuális neveléshez.

Lehetne tovább elemezni a könyvet a lapokon található kérdőjeleim és bejegyzéseim alapján, de nem hiszem, hogy érdemes. Minthogy a tájékozatlan olvasókat sok szempontból félrevezeti, több hátránya lehet, mint előnye (szakkifejezéssel iatrogén ártalmat jelenthet), igy jobb, ha minél előbb elfelejtjük. Legfeljebb egy tanulságot érdemes levonni: a mindössze 70 órás tanfolyam távolról sem elegendő egy tudomány alapjainak elsajátításához (különösen, ha még rendszeres szupervizió sem követi).