Dr. Szilágyi Vilmos

 

Intim-kapcsolat  kézikönyve

Az 1994-es kiadás módosítása,  2011-ben

 

           Tartalom

 

Előszó.  (Dr. Buda Béla) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1. Szerelemmel vagy anélkül? . . . . . . . . .

A szerelem jelentősége . Eredete: a nemi vágy.  A szerelemkultusz kezdetei .

A   szerelem szükséglete és képessége . Kellenek-e illúziók a szerelemhez? . .

A kapcsolat érzelmi töltése . . . . . . .

2. Tipikus szexuális tévhitek . . . . . . . . . .

Az örömszerzés belső gátjai . .Tévhitek a testi össze nem illésről . . „Ösztönösség” vagy tanulhatóság? . . . . . . .

Téves szexuális elvárások . .Közösülés-központúság . . Teljesítményhajszolás, orgazmus-központúság . . . . . . . .

A „kétféle női orgazmus” tévhite . Az ingerléssel kapcsolatos előítéletek Az erőltetés és megjátszás zsákutcája .

3. Autoerotika, önkielégítés . . . . . . . . . . .

Az önkielégítés értékelése . .Az autoerotika kezdetei . .A nők idegenkedésének okai . . Mire jó a férfiaknak? . ..

S miért fontos a nőknek? . .Hányféleképpen lehet csinálni? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

4. A női orgazmuskészség fejlesztése . .

Kritikus pont: a szexkezdés . Önkielégítés – nőknek fontosabb! . .Hogyan tanulható meg az önkielégítés? . .  .

Petting és orgazmus . .A hüvelyizmok szerepe . . Testhelyzetek és mozgások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

5. A hímvessző méretének szerepe . . . . .

Mi az a „kispénisz-komplexus”? . Mekkora az átlagos méret? . .Mitől függ a hímvesszőméret? . . . . .

 Növelhető-e a hímvessző?  Van-e méretbeli össze nem illés? . .Eltérő méretek összehangolása . . . . .

Hogyan érhető ez el „túl nagy” hímvessző esetén? . . . . . .

6. Lehet-e magömlése a nőnek? . . . . . . .

A „G-zóna” fölfedezése . . A női magömlés jellemzői . Hányféle orgazmus van a nőknél? . . . . . . . .

 A magömléses orgazmus feltételei . . Vallomások a magömlés átéléséről . .Lehetséges előnyök és hátrányok . . .

Van-e a férfinak is G-zónája? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

7. Új teszt a női orgazmusról . . . . . . . . . .

Egy újszerű megközelítés . .Az orgazmus feltételei és időtartama . . .Mit érez a nő, amikor kielégül? . . . . . .

 S ha nem elégül ki? . A partnerkapcsolat milyensége . .Az orgazmus gyakorisága és különbözősége . . . . . . . . . .

8. Petting – közösülés helyett? . . . . . . . .

Miért érdemes megtanulni?  A könnyed petting: ráhangolódás . . A komolyabb petting típusai . . . . . . . . .

 .Örömszerzés kézzel . . Az „oralitás” gyönyöre . .Felláció és kunnilingváció . . Egyéb lehetőségek . . . . . . . . . . .

9. Hogyan irányítsuk egymást? . . . . . . .

A főbb erogén zónák . . A spontán irányítás változatai . . . .Külön foglalkozni egymással! . . . . . . .

 Masszírozás, simogatás . .

.Szájjal ingerlés. . .Irányítás hangokkal, szavakkal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

10. Változatosság, rugalmasság a szexben

Az egészséges, érett szex jellemzői . .Stabil párkapcsolat; a változatosság kerete . . Időpontok és helyzetek . . . .

Havivérzés és terhesség idején is! .„Ösztönösség” – vagy felkészülés? . . . Titkos igények és fantáziák . . . . . . . .

.Erotikus „színjátékok” és kísérletek . . . . . . . . . . . . . . . .

11. Meddig tartson egy szeretkezés? . .

Időbeli alkalmazkodás . . A nők „lassúsága” . .A férfiak gyorsasága . . . A szeretkezés átlagos ideje . . . . . . . . . .

A korai orgazmus és  magömlés . . .A késleltetés technikája . . A gyorsítás technikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

12. Többszörös orgazmus férfinél . . . . .

A férfiorgazmus alaptényei . .Orgazmus = magömlés? . . Első lépés: a magömlés késleltetése . . . . . . . . . . . . . . .

.Lehet-e magömlés nélküli orgazmus? . .A többszörös orgazmus technikája . . . . . . . . . . . . . . . . .

„Karezza” – kielégüléssel vagy anélkül? . . . . . . . . . . . .

13. Szerelem, házasság, féltékenység .

A szerelem előnyei és veszélyei . „Éretlen” házasságok . . Mi a féltékenység? . . A féltékenység típusai . . . . . . .

A féltékenység leküzdése . .Szerelem és házasság – féltékenység nélkül . . . . . . . . . .

14. „Félrelépés” – miért és hogyan? . . .

Néhány tipikus eset . . .A félrelépések fajtái . . Elkerülhetők-e a félrelépések? . . Félrelépés = megcsalás? . . . . . . .

A félrelépés előnyei és veszélyei . . A veszélycsökkentés öt irányelve . . . . . . . . . . . . . . . . . .

15. Nyitott partnerkapcsolatok. . . . . . . .

Egy tipikus eset . . Az eset elemzése . . Érvek a nyitottság ellen . . . A nyitottság indokoltsága . . . . . . . . . . . . . . .

 .Előnyök és hátrányok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

16. Fogamzásgátlás és AIDS-megelőzés

A jó szex előfeltételei: kielégülés és veszélykerülés . . . A nem kívánt terhesség elkerülése: fogamzásgátlás . . . .

A nemi betegségek . .A szerzett immunhiány (AIDS) okai és hatásai. . .A megelőzés lehetőségei . . . . . . . . . . . .

17. A pornográfia szerepe az izgalomkeltésben . . . . . . . . . . . . . . . .

Agresszivitás és pornográfia . . Ragályos-e a pornóminta? . . . Hazai tapasztalatok a pornóról . . . . . . . . . . . . . . .

.Terápiás alkalmazása is lehetséges? . . .Pornográf és/vagy „erotikus” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

18. Intimitás és szex – csoportosan . . .

Elterjedtsége és értékelése . . .Fogalma és fajtái . . Első foka: a hármas csoport . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

.Partnercserék és négyes csoportok . . Sandstone, a „csoportszexközpont”. . .Előnyei és veszélyei . . . . . . . . . . . .

19. Mi a „normális” – és mi „perverz”? .

Végletek és előítéletek . . .A „normális” relativitása . . .Beállítottság és funkció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Perverzió = abnormális beállítottság . . Néhány fontosabb perverzió . . . A perverziók kezelése . . . . . . . . . . . . . .

 .Szexuális funkciózavarok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

20. Biszexuálisak lennénk? . . . . . . . . . .

A szexuális beállítottság . . .Hányan biszexuálisak? . . . Történelmi előzmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Kinek könnyebb: férfinak vagy nőnek? . .Szükség van-e „átállásra”? . . Biszexualitás és csoportszex . . . . . . . . .

Biszexualitás és az AIDS. . . Kizárólagos vagy párhuzamos kapcsolatok? . . . . . . . . . .

21. Merevedési zavarok és kezelésük . .

Tipikus esetek . . .Az impotencia okai és fajtái . . .Egyéb merevedési zavarok . . .Megoldási kísérletek . . . . . . . .

Terápiás lehetőségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

22. Az  állítólagos. „frigiditás” – és kezelése . . .

Mi is az a „frigiditás”? . . .Testi vagy lelki okai . .  Következményei . .  Mit tehet a nő? . .Mit tehet a férfi? . . . . .

 Szaksegítség: egyénileg vagy csoportosan . . . . . . . . . . .

23. Távol-keleti szexkultúrák . . . . . . . . .

A szeretkezés taója . . . A magömlés kontrollja . . . . Szeretkezési mozdulatok és testhelyzetek . . . . . . . . . . . .

A keleti „erotikus csókok” . Légzésgyakorlat és szeretkezés . . .A japán gésakultusz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

.Mit tanulhatunk a keletiektől? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . .

 

AJÁNLOTT IRODALOM. . . . . . . . . . . . . .

 

 

 

Előszó

 

Örülök, hogy előszót írhatok Szilágyi Vilmos új könyvéhez. Nem hiszem, hogy érdemi és újgondolatokkal járulhatok hozzá ahhoz, amit ő itt leírt. Hiszen a könyv magáért beszél. Érdekes, izgalmas, hasznos olvasmány. Azt mondani sem kell, hogy tudományosan minden mondatában helytálló és mod- ern. Inkább azt kell aláhúzni, hogy ugyanakkor közérthető, világos. Alkalmas arra, hogy a serdülő vagy a fiatal felnőtt eligazodjon ennek nyomán saját problémáiban, vagy a tanár segítséget kapjon abban,mit hogyan ítéljen meg és hogyan képviseljen az osztályfőnöki órán vagy a szexuális nevelés különféle alkalmain.

Ezt kell ugyanis nagyon hangsúlyozni. Bármennyire is szabadosnak látszik mai világunk, bármennyire is áthatja az erotika és a könnyen elérhető pornográfia, a fiatalok számára a szexualitás még mindig homályos,

bizonytalan, tiltásokkal körülvett kérdés. Nem igaz, hogy a mai ifjúság felszabadult, tájékozott e téren. A fiatalkori szexuális kisiklások, a nemkívánatos terhességek (amelyek számában sajnos hazánk a nemzetközi statisztikák élén áll), a szexuális neurózisok, amelyekkel a tanácsadás és a pszichoterápiás kezelés terén oly gyakran találkozunk, nem ezt mutatják. Bár sokan éppen ezekre hivatkozva apellálnak értékekre, erkölcsi nevelésre, szükséges tilalmakra, ezért ellenzik az iskolai szexuális nevelést, attól tartva, hogy ez csak felébreszti a gyerekekben a szunnyadó nemi érdeklődést.

Pedig éppen az ellenkezője igaz. 

A tiltások, tabuk, elhallgatások, zavart mellébeszélések nyomán alakulnak ki a téves képzetek, fóbiák a fiatalokban. Ezért nem néznek szembe a fogamzásgátlás tényeivel vagy a nemi úton terjedő betegségek kockázatával. Ezért alakulnak ki gátlásaik, félelmeik. Ezért gyűlik össze bennük annyi feszültség, hogy végül belemennek az első kínálkozó alkalomba, hogy elveszítsék szüzességüket, ezért mennek prostituálthoz, néha ezért próbálnak kiskorút, fogyatékost elcsábítani, ijesztő praktikákba bonyolódni a fantáziavezérelt, szokatlan formájú kielégülés érdekében. Éppen a tabuk, a felvilágosulatlanság szüli a bajok nagy részét.

Nemcsak magam nem találkoztam több mint harminc éves szexológiai (és természetesen alapszakmáimat illetően pszichiátriai, pszichoterápiás) gyakorlatom alatt olyan esettel amikor valaki a szexuális felvilágosítás „áldozata” lett volna, de a szakirodalomban sem találkoztam ilyennel. A szakirodalomban, amit a hét világnyelven és néhány más kisebb nyelven folyamatosan, és talán közleményeim nyomán bátran állíthatom, szokatlan lelkiismeretességgel olvasok. Sajnos a nemzetközi tapasztalatok nem erről szólnak. „Ecclesiogén” szexuális neurózisról, a merev tiltás traumái nyomán létrejött perverziókról, szülői túlkontrollálás által megnyomorított pszichoszexuális fejlődésről olvashatunk mindenütt. Sajnos ezt látjuk itthon is. Ugyanakkor Hollandiában és más fejlett nyugati országokban, bár aránylag korán elkezdik a nemi életet, de a nemkívánatos terhességek száma töredéke annak, ami nálunk található, a művi abortusz még ritkább.

Mert ezekben az országokban van tervszerű szexuális nevelés. A nemi élet tényei, valóságos szabályszerűségei előbb érik el a gyerekeket, fiatalokat, mint a meglehetősen szabad pornográfia. Mert a fogamzásgátlás nem ideológia, hanem realitás, amit a gyerekeknek meg kell tanulniuk. Nálunk mindig is ijesztő képmutatás vette körül ezt a kérdést. Számos szakember, köztük éppen Szilágyi dr. sürgetésére a hetvenes években elkezdődött valamiféle szexuális nevelés az iskolában, de akkorra már a tizenévesek abortuszainak száma ijesztően megnőtt, ugyanakkor kezdődtek a demográfiai gondok, a születésszám esett. Így ez a próbálkozás belefulladt a tanárok saját komplexusaiba és a rendszer magasállású álszentjeinek ellenállásába.

A tanároknak van mentségük. A kor voluntarista gyakorlata hirtelen „lőcsölte rájuk” a feladatot, amire több éven át kellett volna felkészíteni őket, korszerű szakanyagokkal, tréningekkel, Bálint-csoportokkal, tanácsadási és szupervíziós lehetőségekkel stb. Ez nem történt meg. Így tehát a túlterhelt, kontraszelektált pedagógusok vonakodásán nincs mit csodálkozni. Az álszentek számára azonban nincs ilyen mentség. Sajnos ők kortalanok és rendszerfüggetlenek. Itt voltak Tóth Tihamér tanítványaként a háború előtt, majd a nem létező „szocialista erkölcs” védelmezőiként az utóbbi negyven évben. A politikai gerontokrácia termőtalajt adott a bigottságnak. „Minek már arra a kis időre a szexuális nevelés?” – volt a korszak válasza. Némely kultúrpolitikusban ez szinte betű szerint fogalmazódott meg.

 A rendszerváltás után könnyű volt az addig üldözött vallás báránybőrébe bújnia annak, aki életkorát vagy saját szexuális kulturálatlanságát vetítette ki a problémára. Nevetséges lett volna, ha nem lenne annyira tragikus, hogy az új kultúr- és egészségpolitikusok is kényszeresen kijavítottak mindenkit, aki szexuális nevelésről beszélt, mondván, hogy családi életre nevelés, erkölcsi nevelés kell.

Igen, persze, kellene. De ennek még nem találták ki azt a módját, hogy a kőtáblák felmutatása, az üres jelszavak, az értékdeklarációk hassanak, és ne a mindennapi élet ingerözöne, ne a szülők és a nevelők saját komplexusaiból eredő erotikus érdeklődése, valódi szexuális beállítottsága. A felszínes, látszanak adó, álságos nevelés éppen az, ami káros, ami traumatizál.

Ezt persze mi szakemberek, félő, még több generáción át sem fogjuk tudni elfogadtatni a társadalommal. Nincs más út, mint valamiképpen megkerülni ezt a szellemvilágot, ezt a furcsa társadalmi önkielégítést, az értékek üres recitációját. Kiadványokkal kell fordulni a társadalomhoz. Ezt teszi Szilágyi Vilmos. Bátran, nyíltan szól a fiatalokhoz, és persze minden érdeklődő korosztályhoz. Arról beszél, amit – Woody Allent parafrazeálva – mindig szerettünk volna tudni a szexről, de amit soha sem mertünk megkérdezni. Arról, hogy mi a másik nem titka. Hogyan tudunk a másiknak örömöt szerezni. Hogyan tudjuk saját igényeinket megvalósítani úgy, hogy egyben a másik kedvében is járjunk. Hogyan tudjuk a nemiség „szövődményeit” elkerülni, például a nem tervezett terhességet vagy a betegséget, amelyet mintegy a külvilág állított a természetes késztetések elé bonyolult, szinte érthetetlen, ha úgy tetszik, „kaffkai” akadályként. Amely ugyanakkor könyörtelenül hat, károsít, árt.

Ezek nagyon fontos dolgok! A lelki egészség, az életminőség múlhat ezeken. Nagyon kellene e téren a segítség a felnőtteknek is, nem csak a fiataloknak. Szilágyi Vilmos megpróbálja ezt megadni ebben a könyvében. Nem állítom, hogy a legtökéletesebb módon, bár én szakmailag nagyon jónak tartom a munkáját. Főleg azt értékelem, hogy megpróbálja.

         Így tehát a könyvet a legszélesebb olvasóközönség figyelmébe ajánlom. Elnézést kérek ezért a száraz, unalmas előszóért! Tudom, hogy a normális fiatal olvasó ezen gyorsan átlapoz. Őt a képek és a tartalomjegyzékben talált izgalmas címek vonzzák. Igaza van. E gondolatok a felnőtteknek szólnak, akik saját lelki nyavalyáik öntudatlan továbbadásán fáradoznak, akik – Ady ismert sorait idézve – „vén huncutok és gonosz ostobák” módjára zárkóznának el ettől a könyvtől is, és címkéznék pornográfiának vagy legalábbis szabadosságnak. Hiszen ebben a nemi szervek, a közösülés, az örömszerzés tényeiről van szó. Pornográfia?

Nem, nem erről van szó! Szakszerű, reális bevezetés ez a nemiség világába! Legalább hadd tanúsítsam ezt én is, a harcostárs, az „elmebajtárs” a most már csaknem három évtizedes küzdelemben, amit a szexuális nevelésért, a szexuális kultúráért közösen folytattunk. A János jelenései könyvének szép sora szerint az angyal parancsként jelenti ki, hogy „amit látsz, írd meg”. Szilágyi Vilmos a maga szakterületén ezt megtette, s én is szeretnék csatlakozni hozzá.

Az olvasónak még annyit: a dolog nem ennyire komoly és tragikus persze, e gondolatokban már a mi korunk és megtépázott lelkünk borúlátása is benne van. A nemiség, a párkapcsolat, a másik ember intim megtalálása, az a különleges találkozás, ami a szexusban megvalósulhat, öröm, boldogság, felszabadulás, fejlődés. Ezt kívánja ez a könyv elősegíteni.

Ennek jegyében: Lectori salutem – üdvözlet az olvasónak.

 

                                                                                                                        Buda Béla dr.

 

 

1. Szerelemmel vagy  anélkül?

 

Mi lenne, ha megkérdeznélek, kedves Olvasóm: Hogyan állsz az erotikával? Elegendő érzéki – azaz testi-lelki – örömhöz jutsz-e s milyen színvonalon? Tisztáztad-e igényeidet ezen a téren?

Tudom, nehéz kérdések ezek, nem könnyű velük szembenézni. Sokakban működésbe lép a védekező reflex: valamilyen ürüggyel kitérnek az ilyen kérdések elől. Például azt mondják: „Nem elmélkedni kell ilyesmikről, hanem csinálni!…” Mások megállapítják, hogy heti egy-két közösülés nekik elegendő érzéki örömöt jelent, ezzel megvan, kész! Hogy milyen? Természetesen jó, hiszen „mindig gyorsan kielégülnek”(mondják a férfiak),„egészen elviselhető” (mondják a nők).

Szerencsére nem mindenki ennyire igénytelen. Ám az igényesebbek többnyire panaszkodnak, mondván,hogy sem mennyiségileg, sem minőségileg nem elegendő az, amit kapnak – ha kapnak egyáltalán. De hogy mit szeretnének, azt ők is ritkán tudják pontosan megmondani. A hosszabb ideje tartó kapcsolatokban legtöbbször azt fájlalják, hogy már túl megszokott, kicsit unalmas, „már nincs sava-borsa a szexnek”. Sokan ezt úgy fogalmazzák, hogy a szerelem sajnos elmúlt – anélkül meg mit ér a szex?

Ez valóban lényeges dolognak látszik, érdemes fölfigyelnünk rá. Csakugyan az lenne a helyzet, hogy szerelem nélkül semmit sem ér a szex? Egyáltalán: igazi erotika csak szerelmi kapcsolatban létezik? Különösen a nők hajlamosak ennek föltételezésére!

Általánosan elterjedt vélemény, hogy „a szerelem a jó szex biztosítéka”. De hát igaz ez? Nem túlzás? Rögtön eszembe jut, hogy már jó néhányszor kerestek föl olyan szerelmespárok, akiknek nem ment a szex, s ezért szexuálterápiai szaksegítséget kértek. Tehát a szerelem önmagában mégsem látszik elegendőnek a kielégítő szexhez. De akkor miben állhat a jelentősége?

 

 

 

A szerelem jelentősége

 

Ha valamit nehéz fölmérni, úgy ez biztosan azok közé tartozik! Hiszen a szerelem „százarcú és megfoghatatlan” jelenség (legalábbis többnyire ilyennek tartják). Hányszor, de hányszor előfordul, hogy amit szerelemnek éreznek, arról előbb-utóbb kiderül, hogy valójában nem is volt igazán az…

Számomra helytállónak tűnik a kitűnő magyar pszichológus, Mérei Ferenc megállapítása, miszerint „nagyon kevés ember képes a szerelem hőfokára és elkötelezettségére… a szerelem hiánycikk.” Ezt úgy érti, hogy sokan félnek a szerelemtől, óvatosak és bizalmatlanok vele szemben, bár ugyanakkor kívánják, sóvárognak utána.

Viszonyuk a szerelemhez tehát ellentmondásos, ambivalens. Bár egyesek egészen elutasítják, feleslegesnek vagy éppen veszélyesnek tartják, a többség mégis az emberi élet legnagyobb értékei közé sorolja – és akarva-akaratlanul keresi! Rengeteg történelmi és irodalmi példa tanúsítja, hogy a szerelem igen gyakran az események és emberi sorsok mozgatórugója. Különleges lelkiállapot, ami nagyon hatalmába kerítheti az embert. A szerelmes sokszor maga sem tudja megmagyarázni saját viselkedését, s egészen kiszolgáltatottnak érzi magát.

Sokan úgy vélik, hogy „aki szerelmes az „beszámíthatatlan”. Ez pedig már az őrületre hasonlít. Szerencsére mégsem mondhatjuk, hogy minden szerelmes bolond vagy éppen rögeszmés őrült, akinek „túlértékelési téveszméje” van. Hiszen egyrészt bőven vannak ártatlanabb szerelmek is, másrészt a szerelem túlzottan szenvedélyes időszaka nem szokott sokáig tartani. Az előbb-utóbb bekövetkező kijózanodások mellett vannak esetek amikor a józanság és önuralom mindvégig megmarad.

Mások kétségtelennek tartják, hogy a szerelem szenvedélybetegség, épp olyan, mint az alkoholizmus vagy a drogfüggőség. Valóban vannak ilyen betegessé fajult változatai, legalábbis a beteljesületlen (vagy csak részben teljesült) szerelemnek. Ám a szenvedély önmagában nem feltétlenül beteges, hiszen lehet egészséges törekvések hajtóereje is. Egy kicsit úgy vagyunk ezzel, mint a tűzzel, amely lehet ugyan veszélyes, ha elszabadul és tűzvészt okoz, de „megszelídítve” az embert szolgálja. (Ugyanez a helyzet az atomenergiával és még sok mindennel.) Tekintélyes tudósok – a magyarok közül például Buda Béla – azt is megállapították, hogy a szerelem óriási energiái az emberi fejlődés szolgálatába állíthatók. „Felnőtté vákásban a szerelem az, ami a személyiséget legrövidebb idő alatt és a legnagyobb mértékben fejleszteni képes. A szerelemben valóban mintegy megnyílik a személyiség a másik felé, kialakult struktúrái képlékenyebbé válnak, nagyon motivált lesz,

hogy tanuljon, változzon. Aki nem tud szerelmes lenni, annak felnőttkori személyiségfejlődése gyakran… megreked.” (Buda B.)

Valójában tehát nagyobb a szerelem jelentősége, mint gondolnánk. Témánk szempontjából kiemelkedőnek tartom, hogy nagyon megkönnyíti az örömszerzés tanulását, az alkalmazkodást a partnerhez. Persze hozzá kell tennem, hogy nem minden szerelem ilyen pozitív. A fő kérdés mégis az: mi a szerelem egyáltalán, s mitől ilyen hatékony? Akarjuk és keressük, vagy féljünk tőle és kerüljük? Mit tudunk tenni érette, vagy ellene?

 

Eredete: a nemi vágy

 

Aki szerelmes, az vágyódik a „testi és lelki egyesülésre” szerelmesével. A testi egyesülés klasszikus példája a közösülés, amikor a férfi nemi szervével belebújik a nő testébe, s így mintegy egyesül vele. Aminek aztán következménye lehet a fogamzás, a gyermeknemzés, vagyis a fajfenntartás. A nemi vágyak a fajfenntartási „ösztönből” erednek. Azért tettem ezt idézőjelbe, mert az embernél ez nem ösztön a szó igazi értelmében, hanem csak egy velünk született, erős, de homályos nemi késztetés („libidó”).

A szerelem egyik fő gyökere tehát a nemi közösülés, illetve kielégülés vágya, velünk született késztetése. A kielégületlen vágyak arra késztetik az embert, hogy keresse a kielégülés lehetőségeit. Ezeket általában a másik nemhez tartozó egyénekben találja meg (bár előfordulhat irányulás azonos nemű felé is). Ezért amikor feltűnik egy lehetséges szexuális partner, akkor felfigyel rá és érdeklődni kezd iránta. Ha pedig a körülmények engedik, megpróbál közeledni hozzá.

Hasonló a helyzet az állatvilágban, s ennyiben közös az emberi és állati szexualitás mint mozgatóerő. Más

tekintetben viszont a különbségek dominálnak. Egyrészt az állat sokkal kevésbé válogat, mint az ember (s egészen másként válogat). Másrészt az állat szexuális viselkedése sokkal merevebben szabályozott, mondhatni kényszerpályán mozog, eltérően az emberétől, aki gyakran változtatja viselkedését.

 

Az állat szexuális éhsége és gerjedelme különben sem nevezhető szerelemnek. Bármennyire is rájön az állatra a „kangörcs”, az „üzekedés”, mégsem mondhatjuk, hogy szerelmes! Szoktak ugyan beszélni olyasmiről, hogy „szerelmi élet az állatvilágban”, de ez tulajdonképpen nemi életet jelent – vagyis helytelen  szóhasználat.

Mindenesetre ebből is látszik, hogy a „szerelem” kifejezést sok mindenre rá lehet húzni, lehet nagyon tágan értelmezni, mondván: úgysem tudjuk pontosan,,mit jelent… Ám ha ilyen lazán vesszük a dolgot, akkor

nem is fogjuk megtudni. Ezért ne keverjük össze a nemi életet és a szerelmet! Nemi élet lehetséges szerelem nélkül is (s nemcsak az állatoknál!), de a szerelem sokkal több, mint a nemi éhség! A kutatók egyetértenek abban, hogy a szexualitás szükséges, de nem elégséges előfeltétele a szerelemnek. Szerelem csak az embernél fordulhat elő, de történelmileg nézve nála sem kezdettől fogva, hanem csak az utóbbi néhány ezer évben, a civilizációk felbukkanása óta. Az „ősember” nem ismeri a szerelmet, egyszerűen nem képes rá, mert az mint bonyolultabb, társas jelenség, bizonyos fokú lelki fejlettséget föltételez.

Épp ezért az elmúlt évezredekben is csak kivételesen fordult elő, mégpedig főleg a tanultabb és módosabb emberek körében. Az első szerelmes verseket – s ezek a szerelem első nyomai! – alig több mint kétezer éve írták. De csak a reneszánsz óta (alig 500 éve) kezdett a szerelem divatba jönni és elterjedni. Elterjedése azonban nem volt könnyű és zökkenőmentes. Egészen a legújabb korig többnyire nem az érzelmek határozták meg, ki kivel kerülhet szexuális kapcsolatba, hanem az erő, a pénz, a hatalom. A szerelmesnek – ha volt ilyen – nagy

nehézségek árán kellett kiküzdenie a maga jogait. Eleinte sok volt a beteljesületlen szerelem, az elérhetetlen partner, a sóvárgott ideál.

 

A szerelem-kultusz kezdetei

 

Ma már tudjuk, hogy a szerelem kulturális jelenség, a társadalmi fejlődés terméke. A. Huxley, századunk nagy angol írója a szerelem divatjairól szóló esszéjében azt írja, hogy ennek a jelenségnek két, ellentétes eredője van: az egyik az ösztönös impulzus (a szexuális késztetés), a másik az a társadalmi ellenállás, amely erkölcsi parancsok révén hat az egyénre. Ez utóbbiak igazolását sajátos mítoszok szolgálják. (A mítoszokról pedig tudjuk, hogy hitregék, mesés elbeszélések, „légből kapott” magyarázatok. De azért minden mítosz jellemző a korra és társadalomra, amelyben keletkezett.)

Ahogyan Buda Béla írja, a „szerelem valamilyen formában minden társadalomban intézményesül, vagyis társadalmi normák és szerepviszonyok alakulnak ki körülötte.” A szerelem tehát kulturális szerepként jött létre, megvolt a maga ideológiája és szokásrendje. Körülötte többféle mítosz is kialakult. Hívei Rousseau-tól kezdve kidolgozták a romantikus szerelmi szenvedély mítoszát, amely mindenekfeletti értéknek, az isteni eksztázis egyik formájának tartotta a szerelmet. Ez többé-kevésbé vallásos mítosz.

De voltak reálisabb, köznapibb mítoszok is. Például, hogy a szerelmet és a szexet csak a házasságkötés teszi elfogadhatóvá, tehát alkalmazkodni kell a fennálló viszonyokhoz. („Föld a földdel házasodik” – vagyis földbirtokos a földbirtokossal stb.) Az ilyen mítoszokban jelentkezett a Huxley által említett társadalmi ellenállás: akadályok sora, amit a szerelemnek le kellett győzni a beteljesülés elérése érdekében. Az ember azt gondolná, hogy a sok akadálytól a szerelem hamar elvérzik. A valóságban éppen ellenkezőleg történik: minden akadály „olaj a tűzre”, különösen akkor, ha a szerelem kölcsönös (vagy legalábbis ez remélhető). Persze sok mindentől függ, hogy mennyire képes valaki harcolni a szerelméért: a társadalmi helyzetétől és neveltetésétől, önbizalmától stb. Viszont tény, hogy általában az a szerelem tart tovább, amelyik külső akadályokba ütközik, s nehezen éri el célját. Reménytelen szerelmek sokszor egy egész életen végighúzódnak; az ilyen kudarc terhét

nem mindenki tudja ledobni magáról.

A szerelemért hozott, kisebb-nagyobb áldozatokat pedig megkönnyítették a szerelem mítoszai, amelyek

azt mindennél magasabbra helyezték, szinte oltárra emelték. Így alakult ki a szerelem kultusza, szinte vallásos tisztelete. Egyre többen komolyan vették „a szerelem mindent legyőz” (omnia vincit amor) jelszavát, és mindennél előbbre helyezték szerelmüket. Ezért furfanggal vagy hősködéssel mindenáron el akarták érni céljukat, vállalva a törvénybe és szokásokba ütközés veszélyeit.

Viszont az is igaz, hogy a szerelemért folytatott, hősies küzdelem a legtöbb ember elismerését kivívta,

mert kapcsolódott az emberi szabadságjogokért vívott harchoz. Stendhal, aki író létére már-már tudományos

művet írt a szerelemről a múlt században, kimondta, hogy „csakis azok a házasságok valóban törvényesek,

amelyeket igazi szerelem parancsol”. (Ám hogy mi az igazi szerelem, azt ő sem határozta meg. Valószínűleg

egyszerűen a kölcsönös vonzalmat jelentette nála.) Ahogyan a polgárság saját szabadságjogait kiküzdve győz a rendi társadalom fölött, úgy válik a szerelem mind inkább elismertté – előbb inkább csak az irodalomban, majd lassan az életben is.

A szerelemfelfogás persze változik. Először a romantikus szerelem jött divatba, de századunkban már teret hódít a szerelem reálisabb megítélése, mondhatni „trónfosztása”. Napjainkra sokat veszített jelentőségéből, sőt, gyakran kifejezetten háttérbe szorul. Egyesek szerint előbb-utóbb teljesen kimegy a divatból. Fölteszik a kérdést: egyáltalán kinek kell a szerelem – és minek? Hiszen mítoszokra és kultuszokra igazán nincs ma szükség!

S most én kérdezlek, kedves Olvasó: értékrendedben milyen helyet kap a szerelem? Fontos vagy mellőzhető? Szívesen áldozol-e a „szerelem oltárán”?

 

A szerelem szükséglete és képessége

 

Az előbbi kérdés csak látszólag helytálló. Mert igaz ugyan, hogy mítoszokra és kultuszokra nincs szükségünk, de a szerelem szerencsére nemcsak mítosz és kultusz, hanem történelmileg kialakult és egyre fontosabb emberi szükséglet! Történelmi kialakulása azt is jelenti, hogy nem található meg eleve mindenkinél. Akik a szerelmet a szexuális vágyakkal azonosítják, azok azt hiszik, hogy a nemi éréssel együtt a szerelem igénye is magától kialakul. Ez azonban tévedés. Egyrészt előfordulhat, hogy már jóval a serdülés előtt szerelmes lesz valaki. Másrészt a serdülés után sem mindig jelentkezik a szerelem. Több, különböző korú emberrel találkoztam már, aki egész életében nem volt szerelmes. (Még több az olyan, akinek az egyszerű megtetszés vagy nemi megkívánás már szerelmet jelent.)

Igaz viszont, hogy normális fejlődés esetén a szerelem igénye legkésőbb tizenéves korban kialakul. (Jómagam például 12 éves koromban voltam először szerelmes.) A több száz fiatal pedig, akit erről megkérdeztem, első szerelmét a 10 és 16 éves kor közötti időben élte át. Csakhogy a szerelem távolról sem spontán, „ösztönös” viselkedési forma, hanem valahogyan el kell sajátítani. Azaz meg kell tanulni, vagyis különféle ismereteket, tapasztalatokat kell begyűjteni. Ma már ez könnyebb, mint régen, hiszen akár az irodalomban, akár a mindennapi életben sűrűn találkozhatunk a boldog vagy tragikus szerelmek példáival. Csak persze nem mindegy, hogy milyen, példákkal találkozunk, s miket érzünk vonzónak és követendőnek, illetve kerülendőnek. Mint minden tanulás, ez is a családban kezdődik, és a szülő- gyermek viszony, a szülők egymás közötti viszonya erősen befolyásolja. A szerelmi képesség kialakulásával majd később foglalkozunk, itt most a

szerelem lényegét próbáljuk tisztázni.

A családias szeretet ugyan más, mint a szerelem, de azért sok közös vonásuk is van: a gondoskodás, a védettség, egymás érdekeinek tisztelete és segítése stb. A szerelemben ehhez jönnek még a szexuális igények, amiket az eredeti családon belül tilos kielégíteni. A szerelem tehát a szeretetnek különleges, szenvedélyesebb, a szexuális vágyat is magában foglaló módja. De a szexen kívül sok más igény is jelentkezhet a szerelemben, olyan, ami csak egy intim partnerkapcsolatban elégíthető ki – például a saját otthon teremtésének és a családalapításnak az igénye. Mindezeknek az igényeknek a kielégítése különböző képességeket tételez fel. Szerelem akkor keletkezik, ha felmerül annak lehetősége, hogy egy partnerrel sikerül kielégíteni a számunkra fontos igényeket.   Beteljesülése azonban attól függ elsősorban, hogy rendelkezünk-e az igények kielégítéséhez szükséges képességekkel. Tény, hogy minél több és erősebb szükséglet kielégítését várjuk egy partnertől, annál jobban vonzódunk hozzá.

A szerelem lényege tehát a számunkra fontos szükségletek kielégítésének föllobbanó reménye. Ebből következően: akinek nincsenek egy intim partnerrel kapcsolatos szükségletei, annak nincs szerelemigénye sem. Bár ez ritkaság, az igények azonban kétségkívül nem egyformák, így a szerelemigény tartalmában és erősségében egyénenként eltérő. A szükségletkielégítés fellobbanó reménye persze csak kezdete a szerelemnek. A folytatás és beteljesedés viszont a külső körülmények, akadályok mellett elsősorban az egyéni képességektől

és a kapcsolati igények egyeztetésétől függ.

Már sokféleképpen próbálták a szerelmet meghatározni, s ez önmagában is sokféleségét, egyéni jellegét tanúsítja. De ha nincs is pontos és minden esetre érvényes meghatározás, lényegét azért jól körülírhatjuk. Buda Béla szerint „sajátos érzelmi állapot, amit az jellemez, hogy a tudat egy másik ember képével, emlékeivel van tele, és a személyiség motivációs rendszere leginkább arra irányul, hogy ennek a másik embernek közelében lehessen, mégpedig szexuális kapcsolat formájában.” Érdemes ezt egybevetni azzal a meghatározással, ami egyik könyvemben („Nyitott házasság”) olvasható:

„A szerelem eredendően a szexuális vágy humanizált és individualizált változata, amihez többféle igény is kapcsolódik. Az igényeken kívül a szerelem tartozéka az érzelmi kötődés képessége, a szexuális reagálókészség és beleélőkészség. Ezeken kívül még jó néhány készség és képesség szerepet játszhat benne. Mindezek fejlettségétől függ a szerelem fejlettségi szintje.”

 

Kellenek-e illúziók a szerelemhez?

 

Lehet, hogy az ilyen elvont és általánosító meghatározások kifejezik a szelem lényegét, de a sokféleségét semmiképpen. Például még csak nem is utalnak arra, hogy legtöbbször tele van illúziókkal, mert a szerelmes érzelmek torzító tükrében – ahogy mondani szokták, „rózsaszín szemüvegen át” – látja partnerét.

Mondhatnám persze, hogy ez csak az éretlen szerelem jellemzője. Az érett szerelem nem festi át, nem szépíti a realitást, elfogadja annak sötétebb oldalait is. De visszavághatna bárki, hogy hol van ilyen tökéletesen érett szerelem, s ha olyan tárgyilagos látást enged, akkor szerelem-e egyáltalán? Hiszen a szerelemmel mindig együtt jár több-kevesebb elfogultság, ezt nem lehet teljesen kikapcsolni. Akibe szerelmesek vagyunk, azt elkerülhetetlenül szebbnek és jobbnak látjuk, mint amilyen valójában – legalábbis eleinte, a szerelem leglángolóbb szakaszában.

Ez pedig azt jelenti, hogy illúzióink vannak! Sokak szerint nem is baj, mert kellenek az illúziók, ezek nélkül sokkal unalmasabb és szürkébb lenne minden. Szerintük csak akkor tudjuk igazán élvezni a szerelmi együttlétet, ha mindent szebbnek látunk a valóságosnál, s épp ezt teszik lehetővé a szerelmi illúziók. Ezért direkt „belelovalják” magukat a nagy szerelembe!…Igyekeznek elhitetni önmagukkal – és partnerükkel! –, hogy minden nagyszerű és csodálatos, szebb már nem is lehetne stb.

Kicsit durván kifejezve: hazudnak önmaguknak és a másiknak. Lehet, hogy nem tudatosan, készakarva, de mégiscsak hazudnak.

A szerelem így valóban illúzióvá válik, s aztán – az illúziókkal együtt hamar szertefoszlik. A legrosszabb

az egészben, hogy ezt sokan szükségszerűnek érzik: a szerelmet eleve az illúziókkal azonosítják, s nem hisznek a tartósságában, várják a „fölébredést”. De amíg lehet, görcsösen ragaszkodnak az illúziókhoz. (Egy kicsit olyan ez, mint a gyerekeknél: mikor már tudják, hogy a Mikulás, meg a „Jézuska” csak mese, egy ideig még akkor is ragaszkodnak hozzá, „mert olyan szépen hangzik”.)

Ezt a szemléletet tükrözték – és erősítették! – régen egyes napszerű slágerek és operettdalok is, például

az alábbi:  „Illúzió a szerelem, szívünk tündérszép illúziója…”

Az ilyenek mögött esetenként azt a realista, sőt vulgármaterialista gondolkodásmódot találjuk, amely szerint az érzelmeket – s velük együtt a nőket – nem kell komolyan venni, múló hangulatnak kell tekinteni, mert ugye a „pénz beszél…”

Nyilvánvalóan patriarchális fölfogás ez, s egyben tulajdonosi mentalitás, amely a szerelmi „illúziók” helyett a nyers szexet részesíti előnyben (mint megfizethető árut). Ezzel az erotika konfekcióáruvá degradálódik, egyszerű testi szükséglet-kielégítéssé válik. S nem okoz több örömet, mint egy jó evés vagy ivás (egyéb testi szükségletekről nem beszélve). Az az „önmegnyugtatás” tehát, miszerint a szerelem csak illúzió, nem hogy nagyobb örömet szerezne, inkább keserű szájízt kelt…

Aki pedig komolyan elhiszi, az vagy félredobja a szerelmet, mint értéktelent, vagy – az „úgyis minden csak illúzió” elve alapján – kettőzött hévvel veti bele magát a Nagy Kalandba.

Talán mondanom sem kell, hogy egyiknek sem adok igazat. A szerelemben lehetnek ugyan illúziók, de hogy mennyi, az már rajtunk múlik, és semmiképpen sem ez a lényege! Lehet és érdemes törekedni az illúziók

kikapcsolására, a szerelmi partner lehetőleg tárgyilagos megítélésére, s arra, hogy hibáival együtt is elfogadjuk. Az erotikus örömszerzést ez biztosan nem csökkenti. Sőt az érzelem elmélyítésével inkább még növeli!

 

A kapcsolat érzelmi töltése

 

Az erotikus öröm élményéhez tehát nem kellenek illúziók, sem szerelemmel, sem anélkül. Kell viszont érzelmi ráhangoltság! S ennek alapja a partnernek mint Társnak az elfogadása, kedvelése, pozitív értékelése. A szerelemben ez magától értetődő. De megvan a barátságban vagy az egyszerű rokonszenvben is, amely akár az első találkozás során kialakulhat („első látásra”). Más kérdés, hogy a felszínes rokonszenv, a futólagos megtetszés hamar elillanhat a partner közelebbi megismerése során, s akkor már a szex sem nyújt elég örömet vele.

Ha nincs a partnerkapcsolatnak „pozitív érzelmi töltése”, akkor több eset lehetséges. Az egyik, hogy a partner nagyjából közömbös: se ellenszenvet, se rokonszenvet nem érzünk iránta. Ilyenkor tulajdonképpen nem kívánjuk, illetve nem őt kívánjuk, hanem mást (aki elérhetetlen), vagy egyszerűen a szexet, a kielégülést. A puszta szex kívánása mindkét nemnél előfordulhat, de férfiaknál kétségtelenül gyakoribb.

De hogyan hat ez a közömbösség az örömszerzésre? Erről megoszlanak a vélemények. Egyesek – főleg a nők – szerint egy közömbös partnerrel nem lehet jó a szex. Mások szerint miért ne lehetne. Sőt olyanok is vannak, akik egy közömbös partnerrel jobban el tudják engedni magukat, s zavartalanabbul átadják magukat a szex élvezetének.

Örömszerzés tehát lehetséges egy közömbös partnerrel is, bár nem mindenki számára egyformán. Az ilyen öröm azonban nem igazán erotikus öröm, mert majdnem (vagy teljesen) hiányzik belőle a Társ öröme, az a tudat, hogy most egy számomra kedves embernek adok és tőle kapok valamit. Az egész nem ér többet ilyenkor – vagy még annyit sem ér –, mint egy jó önkielégítés.

Kicsit más a helyzet, amikor a szexuális partner nem közömbös ugyan, de a viszonyunk hozzá ellentmondásos, ambivalens: vannak tulajdonságai, amiket kedvelünk, de ezt ellensúlyozzák más tulajdonságai, amelyek nagyon nem tetszenek. Ez leginkább a több éve együtt élő párokra jellemző. A szerelem többnyire már rég megszűnt ilyenkor (habár az ellentmondásos viszony nem zárja ki a szerelmet). A szex ennek megfelelően szintén ellentmondásos: néha egészen jó, máskor meg nem megy – vagy épphogy kibírható. De ha megy is, a partnerek tudatának mélyén mindig ott motoszkál, hogy baj van ezzel a kapcsolattal. S ez rontja az örömet…

Az ambivalens kapcsolatok erotikus élményei tehát ingatagok és erősen függenek a pillanatnyi hangulattól. Ha pedig az erotikus örömök elkezdenek hiányozni egy kapcsolatból, akkor könnyen beindulhat egy ördögi körforgás: az örömhiány rontja a kapcsolatot, ez pedig egyre kilátástalanabbá teszi az örömszerzést.

A harmadik eset: a kifejezetten negatív érzelmi töltésű kapcsolat. Erről nincs sok mondanivalóm. Egy ellenszenves partnertől erotikus örömöket aligha kaphatunk; silány testi örömet is csak akkor, ha időlegesen ki tudjuk kapcsolni ellenszenvünket vagy át tudjuk tenni például agresszióba (amit aránylag könnyű társítani a szexuális vágyakhoz). Ez azonban veszélyes játék, mert egy szadista perverzitás felé terelhet. Némi agresszió ugyan a normális szexnek is része lehet, ám az ellenszenv, harag, gyűlölet és hasonlók ezt az agressziót már életveszélyessé tehetik.

Előfordulhat persze, hogy a negatív érzelmi töltés csak ideiglenes. Egy egészen jó kapcsolatban is lehetnek rövidebb időszakok, amikor a partnerek szinte gyűlölik egymást valamilyen konfliktus következtében.

Nehéz kérdés, hogy legyen-e szex ilyenkor – vagy ne legyen? Tapasztalataim szerint a nők többsége addig nem szívesen megy bele a szexbe, amíg ki nem békül partnerével. A veszekedés egy részüket még kibékülés után is zavarja az örömszerzésben. A férfiak általában kevésbé érzékenyek.

Bonyolultabb a helyzet, ha még nem békültek ki. Ha ez esetben egyikük sem kívánja a szexet, az érthető. Jobb is, ha nem erőltetik. De itt mindjárt két kérdés is felvetődik:

1. Meddig tarthat a negatív érzelmi viszony anélkül, hogy ártana a partnerek örömszerző képességének?

2. Miért ne közelednének egymáshoz szexuálisan, hiszen sokszor épp ez szokta elősegíteni a kibékülést?

Mindenkire érvényes válasz egyik kérdésre sem adható, mert sok függ a körülményektől. Mindenesetre,

ha túl soká tart a negatív érzelmek hulláma, akkor károsodhat az örömszerző képesség. Tehát törekedni kell a viszony mielőbbi rendezésére. Ezt a szex csak akkor segítheti elő, ha már jól összehangolódtak, rutinosan és beidegzetten közelednek egymáshoz, s a kielégülést is elérik.

Hasonló a helyzet, ha csak egyikük kívánja a szexet. Ilyenkor minden azon múlik, hogy rá tudja-e hangolni partnerét a szexre. Ehhez azonban – legalább félig- meddig – ki kell békülniük! Ha ez nem sikerül, s a partner ellenáll vagy csak vonakodva és kényszeredetten hajlandó a szexre, akkor nyilván nem is fogja élvezni, s nem örömöt, hanem újabb sérelmet jelent neki. A legritkábban fordul elő, hogy „menet közben” mégis belejöjjön – ezzel tehát ne áltassuk magunkat!

Összefoglalva: az erotikus örömszerzés legkedvezőbb feltétele a kölcsönös szerelem, minimális és alapvető feltétele pedig a rokonszenv, az őszinte, baráti viszony.

 

 

2. Tipikus szexuális tévhitek

 

A szeretkezés elsődlegesen mindig az örömszerzésre irányul – normális körülmények között mindkét félnél. S ez így természetes, hiszen – legalábbis napjainkig – ez volt a biztosítéka a, fajfenntartásnak.

Ma már a fajfenntartás mint cél, biztonságosan kikapcsolható a szeretkezésből, amely nem is mindig ölti a közösülés formáját. Vizsgálatokból tudjuk, hogy több ezer közösülésre jut egy teherbeesés. Így nyugodtan azt hihetnénk, hogy napjainkban a szeretkezések örömszerző funkciója zavartalanul érvényesül, hisz nem kell félni a „következményektől”.

Vajon valóban így van?

Megint csak vizsgálatok mutatják – s ezt saját tapasztalataim is megerősítik –, hogy nem ez a helyzet! Még ma is igen sokan vannak, akiknél a szeretkezés ritkán, kis mértékben vagy egyáltalán nem jár örömszerzéssel. „Szerencsésebb” eset, ha csak az egyik félnél van így. A szerencse ilyenkor látszólagos; hosszabb távon ugyanis mindkét fél károsodik. Jogos a kérdés: miért van ez így? S lehet-e segíteni?

 

Az örömszerzés belső gátjai

 

Ha az okokat keressük, gondolhatunk külső vagy belső, testi vagy lelki okokra. Minden lehetőséget figyelembe kell vennünk, mert csak a tényleges okok feltárásával menthetjük meg, szerezhetjük vissza az örömet, mint a szeretkezés fő funkcióját és értelmét. Erről is vannak vizsgálatok, amelyekből kiindulhatunk, s amelyek megkönnyítik az okok azonosítását saját esetünkben (vagy a tudomásunkra jutott esetekben). Érdekes módon az derül ki ezekből, hogy aránytalanul több a belső, éspedig lelki zavaró tényezte az örömszerzésnek. Eredetileg persze ezek is külső hatások következményei, de valahogy már beépültek az emberbe.

Csak egy példa ennek mechanizmusára:

Amikor az ifjú pár összekerült, s elkezdték nemi életüket, olyanok voltak a körülmények, hogy nagyon kellett vigyázni és csendben maradni, nehogy megzavarják őket. Így egyikük sem tudta magát igazán elengedni, hiszen kifelé figyeltek, aggódtak, visszafojtották a feltörő hangokat, s igyekeztek gyorsan túl lenni az egészen. Az öröm, az élvezet így nagyon csekély volt: a férfinál 2korai magömlés” alakult ki, a nőnél pedig csaknem mindig elmaradt a kielégülés. Másfél év múlva saját lakáshoz jutottak, ahol már nem kellett tartaniuk a megzavarástól. A szexuális problémák azonban megmaradtak, mert rossz szokássá vált az azokat kiváltó viselkedés, amit nem tudtak megváltoztatni.

Itt tehát már az örömszerzés belső gátjairól van szó. Ezek fölismerése az első lépés a megoldás felé. (Decsak az első, mert egy rossz szokás nem szűnik meg pusztám attól, hogy fölismertük.) Ahhoz viszont, hogy

fölismerhessük a belső gátakat, ismernünk kell: mi számít annak – és miért.

Vegyük sorra legalább a gyakoribbakat. Beleértve nemcsak az akaratlanul kialakult rossz szokásokat, hanem a téves beállítottságokat és elvárásokat, a tévhiteket is.

 

Tévhitek a testi össze nem illésről

 

Ez a fajta belső gát már jóval egy kapcsolat kialakulása előtt jelentkezik különböző, hagyományos elképzelések és előítéletek alapján. Rendszerint összefügg a vélt (vagy valóban meglévő) kisebb- nagyobb testi hibákkal, amik miatt a szexuális kapcsolatot nehezen megvalósíthatónak vagy lehetetlennek gondolják.

Főleg a testméretekből, az átlagostól való eltérésekből indulnak ki. Alapvető előítélet, hogy a férfinak egy kicsit magasabbnak és erősebb alkatúnak kell lenni (és persze pár évvel idősebbnek is). Ha itt valami nem stimmel, fölmerülnek az aggályok, hogy vajon összeillenek-e. Különösen a nemi szervek méretbeli össze nem illésétől tartanak.

Férfiaknál ettől függetlenül is elég gyakori a „kispénisz-komplexusnak” nevezett probléma. Ez a csökkent-értékűségi érzésekre hajlamosakban szokott kialakulni úgy, hogy alkalomadtán társaikéval összehasonlított hímvesszőjüket az átlagnál jóval kisebbnek találják. Ebből arra következtetnek, hogy leendő partnerük számára biztosan nem lesz elég, s ez behozhatatlan hátrány. Előfordul, hogy még nők is túlzott jelentőséget tulajdonítanak a hímvessző méretének. (Nemrég egy 23 éve nős páciensemmel felesége közölte, hogy azért nem tudott vele sohasem kielégülni, mert rövid a pénisze, nem éri el a méhszájat. Az igazi ok persze egészen más volt.)

A valóság az, hogy a hímvessző méretének egyik fél kielégülése szempontjából sincs különösebb jelentősége. Ma már vitathatatlan, hogy a nő kielégülése elsősorban a csiklónak és környékének ingerlésétől függ, s ez akkor is elegendő lehet, ha semmi sincs a hüvelyben. Másrészt tudjuk azt is, hogy szexuális izgalom esetén a női hüvely automatikusan alkalmazkodik a hímvessző méretéhez: tágul vagy szűkül, de mindenképpen rásimul. Ha ez nem történik meg, akkor a nő még nem jött (eléggé) izgalomba, tehát korai volt a behatolás.

Hozzájárul a tévhit kialakulásához, hogy kevesen ismerik a nemi szervek „normális” méreteit és sajátosságait. Így nem tudnak jól viszonyítani. Ráadásul azt hiszik, hogy a szerintük normálisnak vélt méret mindenkire érvényes. Pedig hát ez a méret nagyon viszonylagos, ezért csak hozzávetőlegesen, tóig viszonylatban lehet kifejezni. A merev férfi nemi szerv átlagos hossza például 13 és 17 cm között van, de a 2-3 cm-rel rövidebb vagy hosszabb is normálisnak tekinthető.

Fontos tudni még, hogy a hímvessző összehúzódási képessége egyénileg eltérő. Az ernyedt állapotban levő hímvesszők méretbeli összehasonlítása ezért nagyon csalóka lehet, hiszen az így kicsinek látszó is kb. ugyanakkora lesz mereven, mint a nagyobb.

Hasonló a helyzet a nők csiklójának méreteivel: itt is egyénileg eltérő a nyugalmi állapot és a duzzadási képesség. Tévedés azt hinni, hogy a nagyobb csikló nagyobb élvezetet jelent, hiszen az idegvégződések száma, vagyis a csikló érzékenysége nem a mérettől függ. A hüvely méreteiben kisebb az egyéni eltérés. Tehát például, ha a partner nagyon szűknek érzi, ez nem azért van, mert „ilyen a mérete”, hanem mert a hüvelyizmok összehúzása nagyon leszűkíti. (Szerencsére meg lehet tanulni a hüvelyizmok ellazítását, s akkor a hüvely tágul. Ugyanígy a „túl tág” hüvely is szűkíthető. Erre később visszatérünk.)

 

„Ösztönösség” vagy tanulhatóság?

 

A régi fölfogás azon az alapon kérdőjelezi meg a szex tanulhatóságát és módosíthatóságát, hogy velünk

születettnek és ösztönösnek tartja. Márpedig, ami ösztönös, az kényszerítő erővel hat. Hivatkoznak az állatvilágra, ahol a szex valóban ösztönös, azaz biológiailag programozott: bizonyos ingerek mindig kiváltják ugyanazt a szexuális viselkedést.

De hát van-e ilyen az embernél is? Hiszen ugyanaz a szexuális inger a legkülönfélébb viselkedéseket válthatja ki! Nyoma sincs biológiai programozottságnak! Mindenki úgy reagál, ahogyan véletlenül tanulta. Állatkísérletekből tudjuk, hogy már egyes, az emberhez közel álló állatfajoknál sem működik a nemi ösztön. Például a társaitól elszigetelten fölnevelt kismajom, amikor visszaengedik a többiekhez, képtelen a szokásos nemi viselkedésre, mert nem volt módja megfigyelni, megtanulni azt.

 Még inkább így van az embernél. Maga az emberré válás ösztönredukcióval, azaz a biológiai programozottság megszűnésével járt együtt. Csupán egy erős, de homályos szexuális késztetéssel születünk, amiből aztán a körülmények hatására a legkülönbözőbb szexuális viselkedés alakulhat ki. Születésünkkor még az sem dőlt el, hogy heteroszexuális vagy homoszexuális irányba fogunk- e fejlődni.

Mégis sokan azt hiszik: a szexet nem kell tanulni, jön az magától. S ezen az alapon elvárják a partnertől:

viselkedjen „természetesen” (vagyis úgy, ahogyan az az ő számukra természetes). De ez már az újabb tévhit-kategória.

 

Téves szexuális elvárások

 

Részben az ösztönelméletből fakadnak az olyan téves elvárások, hogy ha az ösztönük vezeti egymáshoz a partnereket, akkor már az első szexuális együttlétnek tökéletesen kell sikerülnie. Ha viszont nem sikerült, akkor legjobb rögtön szakítani, nem érdemes arról beszélni, hogy miért nem sikerült vagy hogyan lehetne jobb.

Ez a „mindent és azonnal – vagy semmit” hozzáállás leginkább a neurotikusokra jellemző, s általában a gyermekies fejlettségi szinten megrekedtekre, akik nem tudnak késleltetni, szeszélyesek és fegyelmezetlenek.

Ugyanez mondható arra a téves elvárásra, amely a partnertől a szexuális vágy azonnali, automatikus viszonzását várja: „Ha én kívánom, kívánja ő is, mert ha nem kíván, nem is szeret…” Ez olyan, mintha valaki

azt várná el, hogy amikor ő éhes lesz, a partnere is legyen éhes, s ugyanazt és ugyanannyit akarjon enni, mint ő. Vagyis teljes és egyoldalú azonosulást vár el tőle. Föl sem merül benne, hogy mi lesz, ha a partner kívánja a szexet, de ő nem, vagy hogy idő és türelem kell a ráhangolódáshoz. Arról nem is beszélve, hogy a szexuális étvágy egyénileg igen különböző lehet, s a kényszeredettség elveszi az étvágyat.

Ez szorosan összefügg „a szex mint házastársi kötelesség” elnevezésű elvárással. Eredetileg a férjek elvárása volt ez, csak napjainkban kezd terjedni az asszonyok között. De akármelyik fél gondolkozik így, csak azt éri el vele, hogy a másikkal megutáltatja a szexet. Hiszen, ami kötelesség, az kényszerjellegű, annak nincs sok köze az élvezethez, azt el kell viselni. Csakhogy ebből a szempontból jelentős különbség van férfi és nő között. Egy „kötelességtudó” asszony bármikor ki tudja szolgálni „urának” szex-vágyait,,anélkül hogy kívánná. De egy férj aligha tud közösülni, ha nem kívánja, mert ilyenkor általában nincs merevedése.

Végeredményben „a szex mint házastársi kötelesség” elavult, patriarchális felfogást tükröz.

Hasonló a helyzet azzal a tipikus elvárással, hogy a szexet a férfinak kell kezdeményezni, s végig neki kell irányítani. Ez abból a korból ered, amikor a nőt passzív alkalmazkodásra nevelték és szexuális tudatlanságban tartották. Miért kezdeményezett volna, ha nem kívánta (s nem is illett, hogy kívánja), s hogyan

irányított volna, ha fogalma sem volt, hogyan lenne jó neki? Épp ezért jó esetben is valami csodavárással viszonyult a szexhez: majd a „férjeura” tudja, mikor kell és hogyan kell…

Ma már szerencsére más a helyzet. Korunk női egyre nagyobb mértékben „reszexualizálódnak”, vagyis visszatalálnak eredeti, szexuális lényükhöz, felfedezik, hogy ők is képesek és jogosultak élvezni a szexet. Ez azt is jelenti, hogy éppúgy kezdeményezhetnek és irányíthatnak, mint a férfi.

Ennek csak egy másik téves elvárás lehet az akadálya. Egyrészt az, hogy a szexről, annak részleteiről nem illik nyíltan beszélni (szexuáltabu). Másrészt a partnernek úgyis ki kell találnia (ha „ösztönei” helyesen működnek), mire van szükség ahhoz, hogy a szeretkezés tökéletes legyen. Ahogy egy asszony mondta: „Olyan partnert akarok, akit nem kell irányítani, mert magától is tudja…”

Talán nem kell ezt itt jobban részletezni, hiszen a kölcsönös irányításról külön fejezet szól e könyvben. Más jellegű, téves elvárás, hogy a kielégülést a közösülésben, egyszerre, egyidejűleg kell elérni. Ez olyan nehéz feladat, hogy még a nagyon összeszokott pároknak is csak ritkán sikerül. Többnyire az történik, hogy minél inkább akarják, annál kevésbé megy. Végeredményben tehát az irreális elvárás kudarcokhoz vezet, s megronthatja a kapcsolatot.

Olyasmivel szokták indokolni, hogy „tökéletesebb az élmény, ha egyszerre jutunk a kielégüléshez”. Lehet

is ebben némi igazság, hiszen a kölcsönös szexuális élvezet egymást erősítő folyamat. Ám ebben nem a teljes egyidejűségnek, hanem a hasonló izgalmi szintnek van szerepe, apróbb ritmusbeli különbségek tehát nem zavarják.A lényeg különben is az, hogy mindketten élvezzék a szeretkezést; ehhez képest nem sokat számít, hogy melyikük mikor elégül ki. Ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy az egyidejű kielégülés téves elvárása helyett célszerűbb lenne arra törekedni, hogy az aktusban a nő elégüljön ki előbb! Fordított esetben ugyanis a merevedés megszűnése folytán a nő kielégületlenül maradhat.

 

Közösülés-központúság

 

A legtöbb ember még ma is azt hiszi, hogy a nemi élet egyenlő a közösüléssel, vagy legalábbis ez a lényege, az a forma, melyben a kielégülést el lehet érni.

Történelem előtti időkből származó tévhit ez. Az állatvilágból alighogy kiemelkedett ember még állati módon élt nemi életet, vagyis szinte csak közösült. A történelmi korban, a kultúra egyéb ágaival párhuzamosan kezdett a szexuális kultúra is alakulni. Ez mindenekelőtt az ún. előjáték gazdagodását jelentette. Lassanként ugyan kiderült, hogy nemcsak közösüléssel lehet kielégülni, hanem sokféle más módon is, de azért a közösülés központi szerepe megmaradt.

Korunkban sincs ez másként. A férfiak túlnyomó többsége legtöbbször közösüléssel elégül ki. A nők között – már akik egyáltalán kielégülnek – nagyobb azok aránya, akik nem közösüléssel elégülnek ki, de többnyire ezek is jobban szeretnének közösülésben kielégülni.

Ennek elsődleges oka az évezredes hagyomány, a megszokás s az azt elfogadó beállítottság. Másik oka a járatlanság a közösüléstől eltérő kielégülések és kielégítések technikáiban. Sok mindenről tudnak ugyan, s ki is próbálják, de nem jönnek bele annyira, mint a közösülésbe, nem találják olyan jónak, s gyakran idegenkedésük is megmarad. Minek próbálkozzanak új dolgokkal, amikor van már egy bevált módszer! – gondolják.Mások szerint a közösülés azért a nemi élet „természetes” módja, mert ez biztosítja a fajfenntartást. Ez részben igaz, hiszen fogamzást létrehozni – eltekintve a mesterséges megtermékenyítéstől – csak közösüléssel lehet.

De ha arra gondolunk, hogy a szeretkezések 99%- ának nem célja a gyermekáldás, akkor mégsem látszik

indokoknak ezt a szempontot mérceként előtérbe állítani. Annyi bizonyos, hogy a nemi élet egyik – de csak egyik! – természetes módja a közösülés. Ám semmivel sem természetesebb, mint a kulturált

szeretkezés egyéb módjai.

A közösülésközpontúságnak ugyanakkor lehetnek bizonyos hátrányai is. Például az, hogy csak a közösülés esetén merül föl problémaként a fogamzásgátlás, ami ugyan megoldható, de még ma is sok nehézséget okoz. Másrészt, aki csak közösüléssel tud kielégülni, az ennek akadályoztatása esetén teljesen kielégületlen marad.

Végeredményben tehát a közösülésközpontúság (koituszcentrizmus) kicsit elavult hagyomány, amely hosszabb távon elszürkíti és egyoldalúvá teszi a nemi életet. Ez utóbbi akkor jó, ha változatos – mind az ingerléseket, mind a kielégülés módját illetően –, ami, rugalmasságot feltételez.

 

Teljesítményhajszolás, orgazmusközpontúság

 

Kultúránk egyik legjellemzőbb szexuális tévhite, hogy a szex terén is „eredményt kell fölmutatni”. A férfiasság fogalmához nálunk hozzátartozik a minél nagyobb szexuális potencia, vagyis teljesítőképesség. S korunkban ez már a nőiesség fogalmába is „beszivárog”.

Fiatal férfiak egymás közt gyakran még ma is azzal szoktak dicsekedni, hogy „képzeld, hány numerám volt az éjjel!” S mondanak valami meglepő számot, úgy 6 és 12 között. Hogy aztán ebből mennyi az igaz, azt nem lehet ellenőrizni. A numerát menetnek is mondják, s mindenképpen kielégüléssel járó közösülést jelent.

Aki hallja és el is hiszi ezeket a „fantasztikus teljesítményeket”, az vagy elcsügged, gondolván, hogy ő sohasem lenne képes ilyesmire, vagy versenyre kél a dicsekvővel, s közli: „Az semmi! Nekem a múltkor kettővel több volt!”

Ez jól mutatja, hogy a szexet a sportteljesítményekkel helyezik egy szintre, s minden erővel ragaszkodnak ahhoz: „első osztályú játékosok” legyenek. Megtehetik, ez könnyebb, mint a sportban, hiszen a teljesítmény itt nem mérhető, így könnyen „kozmetikázható”.

Tudományos vizsgálatokból tudjuk, hogy a férfiak potenciája az ifjúkorban a legnagyobb, aztán fokozatosan csökkenni kezd. Természetesen nagy egyéni különbségek vannak, mert a szexuális teljesítőképesség részben adottság, részben gyakorlás eredménye.

Tény, hogy 20 éves kor körül általában több menetre képesek néhány órán belül. Ekkor ugyanis még viszonylag rövid a kielégülést követő, ún. ingerelhetetlenségi periódus. Így akár perceken belül is képesek újabb merevedésre és kielégülésre. No, nem a végtelenségig! 2-3 menet után már hosszabbodnak az ingerelhetetlenségi periódusok, s kinél előbb, kinél utóbb, de bekövetkezik a kimerülés, a reagálási képtelenség.

„Egy éjszaka” persze akár 12 órát is jelenthet, s ezalatt van mód 1-2 órát pihenni, s pihentebben újrakezdeni a szeretkezést. Így összejöhet akár 10 numera is. Természetesen sok függ a pillanatnyi kondíciótól, valamint a partner kívánatosságától és ügyességétől is.

A nőknél egy kicsit más a helyzet, s még nagyobbak az egyéni különbségek. Vizsgálatok szerint teljesítőképességük általában kicsit lassabban bontakozik ki, mint a férfiaké (ez azonban nem törvényszerű, hiszen már a tizenéves lányok között is akadnak „kiugróan teljesítőképesek”). Orgazmuskészségük nem jelentkezik magától – mint a férfiaknál –, de gyakorlással kialakítható. Sokan beérik egyetlen orgazmussal is, bár legtöbben képesek a többszörös orgazmusra. Fő különbség a férfiakhoz képest, hogy náluk a kielégülést nem követi hosszabb-rövidebb ingerelhetetlenségi periódus, hanem szinte azonnal képesek újabb orgazmusra, többször egymás után. Hogy hányszor, az teljesen egyéni. Általában kétszer-háromszor, ritkábban négyszer-ötször. De ismerünk eseteket, amikor 10-20, sőt még több orgazmus következett egymás után.

Tény azonban, hogy a nők kevésbé hajszolják a szexuális teljesítményeket, ritkán élnek a leírt előnyükkel. Náluk nem szokás dicsekedni a kielégülések számával.

Sőt, sok nő akkor is elégedett a nemi életével, ha kifejezett orgazmust ugyan ritkán érez, de élvezni tudja

az egész szeretkezést. Előfordulhat persze, hogy itt egy olyan tévhit működik, miszerint a nő örüljön, ha nem rossz neki a szex, s ne akarjon ennél többet. De a kielégülés végül is lelki élmény, ami nem föltétlenül jár együtt meghatározott testi tünetekkel. Különösen fejletlen orgazmuskészség esetén az egész szeretkezés kellemes élménye fölér egy „szabályos” orgazmussal.

Másrészt nem árt emlékezni arra, hogy fejlett szexuális kultúrájú országokban, például Indiában sokan gyakorolják a hosszú ideig tartó, de orgazmus nélküli szeretkezést, s utána egyáltalán nem érzik kielégületlennek magukat. Az időtényező tehát nagyon is fontos a szeretkezésben, s ugyanígy az egymásra hangoltság, az érzelmi összhang.

A teljesítményhajsza és az orgazmusközpontúság viszont éppen ezt teszi lehetetlenné. Az utóbbival kapcsolatban nőknél bonyolítja a helyzetet, hogy sokan nem akármilyen orgazmusra, hanem bizonyos fajta

orgazmusra törekszenek. De ez már egy külön tévhittel függ össze.

 

A „kétféle női orgazmus” tévhite

 

Régóta tudjuk, hogy a csikló (amely a hüvelynyílás fölött helyezkedik el) a hímvesszőnek megfelelő alakzat. Hasonló felépítésű, bár sokkal kisebb, de idegvégződésekkel éppoly bőven ellátott. Azt is korán megfigyelték, hogy a csikló ingerlésétől a nő ki tud elégülni. Egészen kis lánygyermekeknél is kiderült, hogy szívesen játszanak a csiklóval. A felnőtt nők viszont többnyire arra törekszenek, hogy közösülésben elégüljenek ki. S. Freud, a pszichoanalízis megalapítója ezekből a megfigyelésekből arra következtetett, hogy a csikló ingerlésével elért orgazmus gyerekes, éretlen változat, míg felnőtteknél a közösüléssel elért „hüvelyi orgazmus” a normális.

A pszichoanalízis elterjedésével ez a fölfogás vált uralkodóvá, s a köztudatba is beszivárgott, hogy kétféle orgazmus van: egy gyerekes, kezdetleges és egy érett, felnőtt változat. Érthető, hogy ez problémát okozott sok olyan nőnek, aki a csikló ingerlésével könnyen kielégült, de a közösülésben már nem. Megerősödött bennük az a tudat, hogy ez „nem normális”, s hogy át kellene térni a hüvelyi orgazmusra. Csak éppen senki sem tudta: hogyan. Mindenesetre a csikló ingerlését kerülték, s a közösülést erőltették. Ami nem vezetett eredményre.

Időközben – éspedig a 20. század ’60-as éveiben – laboratóriumban, műszerekkel is megvizsgáltak sok női orgazmust. A kutatók (Masters és Johnson) kiderítették, hogy nincs kétféle női orgazmus, mert minden orgazmusnál ugyanazok a változások jönnek létre, akár a csikló ingerlése révén, akár közösülésben került rá sor. E változások közül kiemelkedő jelentőségűek a hüvelyizmok összehúzódásai. Az idegrendszeri szabályozásban a csikló körüli idegvégződéseknek van döntő szerepük, ezek továbbítják az ingereket, tekintve, hogy a hüvely idegvégződésekkel igen gyéren ellátott.

Megállapították, hogy a csikló a közösülés során is kap bizonyos ingerlést, egyrészt kívülről, a nemi szervek összedörzsölése folytán, másrészt belülről, a hüvelyben mozgó hímvessző által. Egy fejlett orgazmuskészségű nőnek ez már elég lehet a kielégüléshez. Ha viszont nem elég, akkor éppen a csikló ingerlését kell jobban megoldani. Ez bizonyos testhelyzetekben összeegyeztethető a közösüléssel.

Így lehetővé vált, hogy a közösülésben kielégülni nem tudó nők ebben a formában is eljussanak az orgazmushoz. Viszont ma már tudjuk, hogy a közösüléses orgazmus semmilyen lényeges szempontból nem különbözik a pusztán a csikló ingerlése révén elért orgazmustól. Előfordulhat persze, hogy valaki mégis érez valamilyen különbséget, de ez már a beállítottságától és a körülményektől függ. A közösülést sokan érzelmi okokból, az egymásba olvadás szimbólumaként tartják jobbnak. Vizsgálati adatok ezzel szemben azt mutatják, hogy a legerőteljesebb orgazmusokat a nők a csikló ingerlése révén érik el.

Mindebből következik, hogy kár lenne lemondani a szeretkezés során a csikló változatos ingerléséről. Mindenképpen téves tehát mielőbb rátérni a közösülésre, kihagyva az előjátékok számtalan lehetőségét. Furcsa, de tény, hogy még ma is akadnak olyanok, akik nem szeretik megérinteni – sem kézzel, sem szájjal – partnerük nemi szervét. Természetesen fogalmuk sincs arról, hogy mit veszítenek.

 

Az ingerléssel kapcsolatos előítéletek

 

A kulturált szeretkezés ugyebár egymás kölcsönös szexuális ingerlése, örömszerzés céljából. Az ingerlés

módjai sehol sincsenek elbírva, de azért minden társadalomban érvényben vannak hallgatólagos elvárások erre vonatkozóan Minthogy nálunk hagyományosan a férfi a szex kezdeményezője, elvárták, hogy ő foglalkozzon a

nővel. Aki viszont legfeljebb visszajelzi, hogy kellemes- e neki a játék, de ő maga nem kezd „szemérmetlenül”

játszani a férfival. Így az egész szeretkezés, de főleg az előjáték eléggé egyoldalú lett. Nem is beszélve arról,

hogy sok férfinak nem volt türelme hosszasan foglalkozni partnerével, hanem igen hamar rátért a közösülére.

A nő ezt ritkán kifogásolta, egyrészt eleve alárendelt helyzete miatt, másrészt mert ő is úgy tudta, hogy a

nemi élet lényege a közösülés (amit mint „házastársi kötelességet” bármikor el kell szenvednie). Ebből a helyzetből nemcsak a nő passzivitása következik, hanem a férfi testétől való idegenkedése is. Ennélfogva nem szívesen nyúlt a nemi szervhez, eszébe sem jutott játszani vele, legfeljebb szükség esetén „megigazította”, s aztán újra elkapta a kezét.

A hagyományos felfogású nő tehát magától nem ingerelte partnerét. Esetleges felszólításra is csak nagyon futólag és ügyetlenül, kényszeredetten. Emögött gyakran ott volt az az előítélet, hogy a férfi nemi szerv: „Fuj!” – csúnya vagy éppen félelmetes…

A férfinál kicsit más a helyzet. Túlnyomó többségük nem idegenkedik a női nemi szerv simogatásától, sőt, ez kifejezetten izgatólag hat rá. Csak az ingerlés módjával van probléma. Egyrészt gyakran túl erős, túl agresszív az ingerlés, másrészt a csikló ingerlése helyett gyakran a hüvelybejáratra és magára am hüvelyre irányul. Vagyis a férfi – ha már nedvesnek érzi a hüvelybejáratot – ujjával benyúl a hüvelybe, amitől ő maga még jobban felizgul, s ezért rátér a közösülésre. Hogy aztán a nő mit szeretne, többnyire föl sem merül.

Milyen tévhitek vannak emögött?

Például az a látszólagos logikus gondolat, hogy az erősebb ingerlés erősebb hatású, tehát hamarabb fölizgatja a nőt. S minthogy a férfi hamar fölizgul, szeretné, ha partnere is hamar belejönne. Nem gondol arra, hogy az erősebb ingerlés csak akkor hatásos, ha már a nő is elért egy bizonyos izgalmi szintet. Enélkül ugyanis épp ellenkező hatással lehet rá. Azt is elfelejti, hogy a csikló és a hüvelybejárat általában érzékenyebb, mint a hímvessző, könnyen megsérül, ezért tiszta és síkosított kézzel is csak finoman szabad hozzányúlni.

A hüvelybe ujjal fölnyúlás egyrészt a közösülésközpontúságra, másrészt a csikló szerepének nem ismerésére vezethető vissza. Ha a nő még nem izgult föl eléggé, akkor az ujj behatolása a hüvelybe kellemetlen lehet. Ezen nem sokat változtat, hogy a férfi elég nedvesnek érzi a hüvelyt, ugyanis a nedvesedés nemcsak a szexuális izgalomtól következhet be. Ilyenkor tehát fontos, hogy vannak-e egyéb jelei is a nő szexuális izgalmának. Az ujj bevezetése a hüvelybe egyébként sem nem káros, sem nem fölösleges, de nem ajánlatos ezzel kezdeni az ingerlést, alkalmazkodni kell a partnerhez.

Még több tévhit fűződik a nemi szervek szájjal ingerléséhez. Igen sokan még ma is eleve egészségtelennek és károsnak, sőt, undorítónak tartják. Ha nem teljesen tiszta (tehát frissen mosott) nemi szervekről van szó, akkor ebben van is némi igazság. Hasonló a helyzet, ha a száj nem tiszta, amelyik ingerel. Ám ha a tisztaságról mindkét fél gondoskodik, akkor az egészségügyi kifogások érvényüket vesztik. Maradnak viszont az ízlés (beállítottság) és a módszer (kivitelezés) problémái. Mindkét vonatkozásban döntő lehet a tévhitek szerepe.

Vannak, akik a legnagyobb tisztaság esetén sem tudják elfogadni a szájjal ingerlést, mert az szerintük „ízléstelen”. Mások a partnerüktől elfogadják, hogy az őket szájjal ingerelje, de ennek viszonzására már „képtelenek” (főleg a nők között vannak ilyenek).

Az okok boncolásába itt nem érdemes belemenni, hiszen a hibás beállítottság sokféle tényezőre vezethető vissza. A lényeg az, hogy semmit sem szabad erőltetni, hanem meg kell beszélni, és lehetőleg meggyőzni a partnert, hogy tévedett.

Az a tény azonban, hogy elvileg mindkét partner elfogadja a szájjal ingerlést, még nem biztosítja annak

gyakorlati beválását. Ehhez jól kell ismerni a szájjal ingerlés technikáját, s tudni kell együttműködni a partnerrel (alkalmazkodni hozzá vagy irányítani). Mindkét téren bőven vannak tévhitek. Közülük egyik legtipikusabb, amely a szájjal ingerlést az ún. „franciázással” azonosítja, annak is csak egy formáját ismeri. Pedig hát a szájjal ingerlésnek is sokféle módja van, s mindegyik lehet nagyon jó.

 

Az erőltetés és megjátszás zsákutcája

 

A végére maradt a tévhitek néhány szomorú következménye. Ha az ember nem mozog otthonosan valamiben, mert nem tanulta meg eléggé, akkor hajlamos azt erőltetni vagy legalább kifelé megjátszani, hogy minden rendben van. Így van ez a szexszel is. Ha azt hittük, hogy ezt nem kell tanulni, mert jön magától, akkor problémák esetén – amik mindig jönnek – érthetően igyekszünk ragaszkodni a kialakult elképzeléseinkhez. Ez a ragaszkodás pedig könnyen átmegy erőltetésbe.

Az ebben rejlő tévhit az akarat szerepéhez kapcsolódik. Az élet más területén megszoktuk, hogy amit nagyon akarunk, az végül is sikerül. Miért ne lenne így a szex terén is? Ez látszólag logikus. Csak éppen kihagyja a számításból, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet, nem érdemes erőltetni, mert akkor még kevésbé sikerülnek. Az erőltetés mögött ugyanis a kudarctól való félelem van, s ez létrehozhat egy olyan feszültséget, ami könnyen leblokkolhatja a szexuális működést.

Gyakran előfordul az is, hogy ami nem megy, azt megjátsszák. Egyrészt azért, hogy a partner ne vegye észre a problémát. („Nem akarom terhelni vele!”) Másrészt abban a reményben, hogy ha úgy tesznek, mintha sikerülne, akkor majd fokozatosan belejönnek, és tényleg sikerül. Ez azonban tévedés és önbecsapás. Ideges feszültség ugyanis itt is bőven van, s nem alakulhat ki a partnerrel a teljes őszinteség légköre, ami pedig a szexproblémák megoldásának előfeltétele. A megjátszással pedig csak a színlelést, a hazugságot lehet megszokni. Ez azonban egyik félnek sem lehet érdeke.

 

 

3. Autoerotika, önkielégítés

 

Egy-két olvasó talán meglepődik, hogyan kerül ide az önkielégítés. Ők nyilván abból indulnak ki, hogy az

örömszerzés mindenképpen partnert föltételez. Rendben van: könyvünk fő célja, hogy jobban tudjunk egymásnak örömet szerezni. De hadd kérdezzem meg őket:

Önmagunknak miért ne szerezhetnénk örömet (ha éppen nincs, aki szerezzen nekünk)? Végül is elsősorban önmagunkért vagyunk felelősök, önmagunk testi-lelki jólétéről kell gondoskodnunk. S ha valamit kívánunk és meg is adhatunk magunknak – ha nem is egészen abban a formában, ahogyan leginkább szerettük volna –, miért ne adjuk meg?

Vagy hol van az megírva, hogy csak másnak szerezhetünk örömet, önmagunknak nem?

Ha erre valaki azt mondja, hogy ő az ilyen örömet nem igényli, nem tudja élvezni vagy meggyőződése szerint egyenesen kárt okoz vele magának – akkor ezzel egy évszázados előítéletet szemléltet! Azt a múlt századokban általánosan elterjedt fölfogást, miszerint az önkielégítés nemcsak bűnös (a kereszténység szerint

Onan vétke”), hanem iszonyatosan veszélyes, egészségrontó cselekedet. Egyes papok és vallásos orvosok hajlamosak voltak szinte minden betegséget az önkielégítésre visszavezetni.

Ezen szerencsére az egyháziak is, meg az orvosok is rég túljutottak, ám az előítélet tovább élt, főleg a vallásos emberek körében. Nehéz pontosan fölmérni, hogy ez milyen károkat okoz még mindig! De talán nem véletlen, hogy a hozzám szexuálterápiai szaksegítségért folyamodók túlnyomó többségének problémája volt az önkielégítéssel: bűntudattal és rosszul gyakorolta, illetve nem merte csinálni.

 

Az önkielégítés értékelése

 

Az emberek véleménye az önkielégítésről ma sem egyértelmű, sőt eléggé ellentmondásos. Jelentős különbség van a férfiak és a nők véleménye között is.

Egy amerikai szociológus, S. Hite a ’70-es években két nagy vizsgálat (3 ezer nő és 7 ezer férfi kérdőíves kikérdezése) alapján megállapította, hogy az önkielégítést mindkét nem többsége elfogadja, de a férfiak 90%-a kifejezetten kedveli. Saját, főiskolások közötti vizsgálataim ugyanakkor azt mutatták, hogy csak a megkérdezettek jó egyharmada tartotta a nemiség normális megnyilvánulásának. A többiek szerint vagy veszélyes az egészségre vagy egyszerűen undorító. (Illetve sokan nem tudtak állást foglalni.)

Amerikában is, és nálunk is megfigyelhető, hogy a nők ezen a téren tartózkodóbbak a férfiaknál, bár elég

eltérő mértékben. Az amerikai nők 82%-a elismerte például, hogy – időnként vagy rendszeresen – gyakorolja az önkielégítést, míg az általam kérdezett nőknek alig több mint egynegyede vallotta be ezt. A férfiak Amerikában 90%-ban, nálunk csak 75%-os arányban gyakorolják. (Ezt az arányt egy 1986-os vizsgálatom is megerősítette.)

Érdekes azonban, hogy még az önkielégítést rendszeresen gyakorlók véleménye sem egységes. Ilyen vagy olyan mértékben őket is befolyásolják a mélyen gyökerező előítéletek. S. Hite például úgy találta, hogy a legtöbb nő inkább csak testileg élvezi az önkielégítést – hiszen végül is kielégül vele –, de lelkileg nem, mert magányosnak, vétkesnek vagy önzőnek érzi magát. A bűntudat a férfiaknál sem ritka, s köztük is sokan csak átmenetileg vagy tizenéves korban tartják megengedhetőnek az ilyenfajta örömszerzést.

Általánosan elterjedt az a nézet is, amely szerint az önkielégítés férfiak számára fontosabb és megengedhetőbb, mint a nők számára. Ezt azzal magyarázzák, hogy a férfiak nemi szükséglete erősebb, tehát érthető, hogy partner hiányában így könnyebbítenek magukon. Mások szerint éppen a nők számára fontosabb az önkielégítés, mert ők ezzel alakíthatják ki legkönnyebben és leggyorsabban saját orgazmuskészségüket, ami nélkül a közösülést el sem szabadna kezdeni.

Ahogyan egy megkérdezett nő mondta: a nők számára az önkielégítés jelentősége abban áll, hogy segít belejönni a szexbe, jó viszonyt kialakítani saját testükkel és bármikor elérni a kielégülést.

 

Az autoerotika kezdetei

 

Az önkielégítésnek – éppúgy, mit minden egyéb szexuális viselkedésnek – messzire nyúló előzményei

vannak. A szexuális képességek, az erotika fejlődése az autoerotikával kezdődik, vagyis önmagunk nemiségének fölfedezésével. A szexuális élvezet nem kapcsolódik mindjárt, vagy legfőképpen a nemi szervhez. Freud óta tudjuk, hogy eleinte más zónák, például a száj és a végbélnyílás fontosabbak lehetnek. Ez összefügg a szopás (szoptatás) jelentőségével, ami a csecsemő és anyja számára egyaránt örömforrás.

Az anyamell szopása után az autoerotika legelső és leggyakoribb formája az ujjszopás. A legtöbb kisgyermek egy ideig – néha az iskoláskorba nyúlóan – szívesen szopja az ujját. Nem azért, mert éhes, hanem mert szája ingerlésével örömet szerez magának. Ez a fajta örömszerzés fejleszti a száj mint erogén zóna érzékenységét, s ez az alapja később a csókolózás élvezetének, vagy az olyan „orális vigasztalódásoknak”, mint az édességek szopogatása vagy a dohányzás…

Az anális (tehát végbélnyíláshoz kapcsolódó) autoerotika a kisgyermek tisztaságra szoktatása során szokott megjelenni. A gyermek rájön, hogy a széklet vagy vizelet visszatartása, majd kiengedése kellemes izgalmat és élvezetet jelenthet. Ezáltal természetesen megnő a végbélnyílás mint erogén zóna jelentősége. Így ennek később az önkielégítés (vagy petting) során is lehet szerepe.

Az autoerotika fejlettebb formája az önkielégítés.  Ez már csecsemőkorban megkezdődhet, gyakoribbá válik az óvodás vagy kisiskolás korban. Éspedig nemcsak a kisfiúknál – akiknek a pisiléshez mindenképpen kézbe kell venniük nemi szervüket –, hanem a lányoknál is. Az amerikai A. C. Kinsey már a ’40-es években úgy találta, hogy az óvodáskorban több lány folytat önkielégítést, mint fiú. Éspedig nem ritkán orgazmussal! Bár az is igaz, hogy 10 éves kor alatt a nemi szervek ingerlését inkább maszturbációnak nevezhetnénk, mint önkielégítésnek, mert többnyire csak pár perces kis játék. Ami a fiúknál ugyan merevedéssel jár, de kielégüléssel nem nagyon.

De hát hogyan is járhatna – mondhatná erre valaki –, hiszen serdülőkor előtt a fiúknak nem lehet magömlése. Márpedig, mint tudjuk, férfiaknál a kielégülés magömléssel jár.

A gondolat logikusnak látszik, mégis téved, aki így gondolja. Egyrészt felnőtt férfiaknál is lehetséges magömlés nélküli orgazmus. Másrészt ugyanez lehetséges a serdülőkor előtti fiúknál, sőt, náluk csak ez lehetséges. A szexuális izgalom náluk is elérhet egy csúcspontot, amit a szokásos izomösszehúzódások oldanak föl, azzal a különbséggel, hogy ondó nem ürül (minthogy még nem termelődik).

Tehát a magömlés hiánya semmiképpen sem jelenti azt, hogy a serdületlen fiú nem elégül ki az önkielégítéskor. De tény, hogy a kielégülés elmaradása nála kevésbé problematikus, nem jár a későbbiekhez hasonló hiányérzettel. Kisiskolásoknál már elég gyakori a közös játék a nemi szervekkel. Főleg a fiúk kedvelik a csoportos maszturbációt.

De egyáltalán mikor és hogyan kezdődik az önkielégítés? Saját vizsgálataim szerint a nők 3%-ánál már 6 éves kor előtt. Ez az arány a serdülőkorig 14- 15%-ra nő, de 14–16 éves korban nem növekszik jelentősebben, s még 18–19 éves lányoknál sem éri el az 50%-ot. A férfiaknál mindez másként alakul. Serdülőkor előtt ugyan náluk is csak 14-15% kezdi, de a serdülés évei alatt ugrásszerűen megnő az önkielégítést folytatók száma (18 éves korig 75-85%- ra)!

Ezt a különbséget jórészt az magyarázza, hogy a serdülő fiúk az éjszakai magömlések nyomán mindenképpen megismerik az orgazmust, a szexuális kielégülést, s épp ezért általában jobban kívánják, mint a legtöbb lány, aki ilyet még sohasem tapasztalt. A fiúk ezért többnyire spontánabbul kezdik, s csak utólag szereznek be erről információkat (egyrészt társaiktól, másrészt könyvekből), míg a lányok többsége csak az infomációk nyomán próbálja meg – ha egyáltalán megpróbálja. Őket ugyanis a tapasztalatlanságon kívül is sok minden visszatartja ettől.

 

A nők idegenkedésének okai

 

A lányokat a legtöbb szülő még ma is igyekszik visszatartani a szex minden formájától, így az önkielégítéstől is. Érdemes erről elolvasni néhány vallomást (Hite gyűjtéséből):

„Nyolcéves koromban próbáltam először, ügyetlenül maszturbálni. Az anyám ezt észrevette, s hosszú előadást tartott nekem arról, hogy ettől elmebeteg leszek. Nagyon megijedtem, s hosszú időre abbahagytam a próbálkozásokat. Úgy elment a kedvem a szextől, hogy partnerrel is csak sokára próbálkoztam, de azzal sem elégültem ki. Ez csak azóta megy, amióta újra megpróbáltam az önkielégítést.

„Az első ilyen éhvényem még óvodás koromban történt. Anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, plüssborítású játékállatkát dugtam a combom közé és ide-oda forgolódtam. Két okból emlékszem erre pontosan: egyrészt igen kellemes érzés volt, másrészt az anyám, aki meglátott, nagyon megdöbbent, dühös lett, s megfenyegetett, hogy elveszi az összes játékállatkámat.”

„15 éves voltam, amikor először csókolóztam és pettingeltem egy fiúval. Ez szexuálisan fölizgatott (bár

akkor még nem tudtam, hogy mi ez). Ahogy hazamentem és lefeküdtem, magamhoz nyúltam és igen hamar orgazmusom lett. Így kezdődtek a titkos, bűntudatos önkielégítések. Többször próbáltam abbahagyni, de sosem sikerült, mert olyan jó!…”

„Amikor 18 évesen fölfedeztem saját csiklómat, azt hittem, hogy rendellenes, s csak nekem van ilyen. De arra is rájöttem, hogy érintése kellemes. Amikor aztán elköltöztem hazulról és gyakran maszturbáltam, azt hittem, én vagyok az egyetlen nő, aki ilyet csinál. Ma már tudom, hogy ez nevetséges, de 4 évig még a partneremnek sem mertem elmondani!”

„Úgy tűnik, inkább hagyom, hogy szenvedjek a vágyaimtól, mintsem maszturbálnék. Nem kárhoztatok

senkit, aki csinálja, de engem úgy neveltek, hogy ez helytelen, így nem szabad viselkedni. Ezért másokkal szemben toleráns vagyok, de magammal szemben nem. Ez nálam büszkeség és gátlások kérdése. Alapjában sznob vagyok ezen a téren.”

Szerencsére nem mindenki törődik bele ebbe az idegenkedésbe, s előbb-utóbb megbarátkozik az önkielégítés gondolatával. Néha egész meglepő fordulatok történnek – ahogyan azt a következő vallomás is mutatja:

„Önkielégítési próbálkozásaim során úgy 12 éves koromban történt meg az első orgazmus. Nagyon megijedtem! Azt hittem, valahogy fölsértettem magam, s ez az érdekes görcs valamilyen rosszullét kezdete. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi fog történni. De nem történt semmi, s látszólag minden rendben volt. Akkor úgy döntöttem, hogy nem törődöm az egésszel. Pár nap múlva megnyugodtam és óvatosan újra próbálkoztam. Hamarosan úgy belejöttem, hogy teljesen természetesnek tartottam az orgazmust, és kezdtem nagyon élvezni.”

 

Mire jó a férfiaknak?

 

Ha föltesszük ezt a látszólag naiv, egyszerű kérdést, sokan gondolkozás nélkül rávágják: Arra jó, hogy part- ner nélkül is kielégüljenek!

Alapjában véve igazuk van, de ez csak egyik oldala a dolognak, amely nem is olyan egyszerű. Az önkielégítésnek ugyanis többféle szerepe lehet, akár egyidejűleg is, és a körülményektől függ, hogy kinél melyik dominál. (Ez a megállapítás persze a nőkre is érvényes.)

Az autoerotika szerepe életkoronként is változó. Legjelentősebb a serdülőkorban – és általában a tizenéves korban –, amikor a fiúk szexuális potenciája már igen jelentős, de szexuális partnerük még rendszerint nincs. Komoly és tartós kapcsolatot ilyenkor több okból sem tudnak kialakítani. Ez a készülődés, a felkészülés kora. S éppen ebben segíti a fiúkat az önkielégítés!

Hogy hogyan? Bármilyen meglepő, az autoerotika heteroerotikus mozzanatokat is tartalmaz, hiszen az

önkielégítés során rendszerint egy partnerről fantáziálnak, s maga a vágy is erre az elképzelt partnerre irányul. Amikor pedig az addigi ismereteikre, élményeikre (például filmélményekre) támaszkodva elképzelik, hogy milyen lenne egy partnerrel, akkor félig-meddig már próbacselekvésről van szó.

A képzeletbeli kipróbálás végül is kielégüléssel jár az önkielégítés során. Így egyrészt erősíti a heteroszexuális beállítódást (amennyiben másnemű partnerre irányul), másrészt az elképzelt helyzetek keresésére és átélésére motivál. Épp azért nem mindegy, milyen helyzeteket és partnert képzel el magának valaki! Hiszen például bármilyen deviáns, vagy éppen perverz szexuális tevékenység gyakori elképzelése ilyenek tényleges keresésére motivál – és tévútra vezet!

De hát hogyan lehet a fantáziát az egészséges és kulturált szexuális viselkedés irányába állítani?

Ez sokaknak probléma, mert azt hiszik, a fantázia csak úgy működik, ha szabadon csapong, és nem próbálják befolyásolni. Szerencsére nincs igazuk, mert meg lehet tanulni a fantázia irányítását! Ez külön, önálló téma lehetne, amit itt nem részletezhetünk. Csak utalok rá, hogy az ún. autogén tréning, vagyis a lazítási gyakorlatok a figyelem és a fantázia irányítását feltételezik, s ebbe egy-két hónap alatt bele lehet jönni. Másrészt a fantázia kitűnő segédeszközei a kulturált szexet ábrázoló képek és filmek. (Sajnos a forgalomban lévő pornográf anyagok jelentős része nem felel meg ennek a követelménynek.)

Részben talán a fantázia szegénysége magyarázza azt is, hogy sok férfi partnerhiány esetén sem szívesen él az önkielégítés lehetőségével, hanem inkább megveszi a prostituáltak szolgáltatásait – amik csak silány látszatai egy valódi partnerkapcsolatnak. Pedig minden szempontból egészségesebb, veszélytelenebb (s persze olcsóbb is) lenne, ha az érintett férfiak a prostituáltak látogatása helyett inkább önkielégítést folytatnának!

Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a szexuális fantázia gazdagítása, a kulturált szex ezernyi lehetőségének képzeletbeli kipróbálása mind egyénileg, mind társadalmilag kívánatos lenne!

De van egy másik fontos szerepe is az autoerotikának a férfiak életében, s ez az önkielégítés módjával kapcsolatos. Mint láttuk az autoerotika a saját test megismerése, a nemi reagálókészség fejlesztése és a bármikori kielégülés biztosítása mellett a partnerkapcsolatokra való felkészülést is szolgálja. Ám csak akkor szolgálja jól, ha a férfi az elképzelt kapcsolati helyzetekhez már előre próbál alkalmazkodni. Ennek egyik lényeges mozzanata, hogy tudja késleltetni saját kielégülését, magömlését.

Ha ezt meg sem kísérli, úgy könnyen hozzászokhat, hogy igen gyorsan, egy-két percen belül elérje az orgazmust, s ezzel a maga részéről befejezze a szexet. Évek során ez a szokás annyira rögződhet, beidegződhet, hogy aztán akarva, nem akarva magával viszi a partnerkapcsolatba is, és így képtelen lesz alkalmazkodni partneréhez. Pedig mint tudjuk, a nők általában nem képesek egy-két perc alatt kielégülni.

Ezért fontos lenne, hogy a férfi már az önkielégítések során begyakorolja az orgazmus és magömlés késleltetését. Vagyis azt, hogy a merev hímvessző ingerlésének kezdetétől számítva legalább tíz percig ne kerüljön sor magömlésre. Ezt az ingerlés szabályozásával, szünetek közbeiktatásával érheti el. (Természetesen a partnere is segíthet neki ebben.)

 

S miért fontos a nőknek?

 

Erre a kérdésre aránylag könnyű válaszolni, hiszen több vizsgálatból (A. C. Kinsey, S. Hite és mások) tudjuk, hogy a nők éppen az önkielégítés révén jutnak legkönnyebben és legerőteljesebben orgazmushoz. Érdekes azonban, hogy ők maguk hogyan indokolják az önkielégítés jelentőségét.

Legtöbbjük szerint az a fő funkciója, hogy pótolja a hiányzó szexet vagy a szeretkezés során el nem ért

orgazmust. Szemléltesse ezt néhány rövid vallomás:

„Ez a szexuális kielégülés biztos és bármikor használható eszköze. Mindenképpen jobb, mint a rossz szex egy nem megfelelő partnerrel.”

„Számomra életkérdés, mert a férjem nem tud velem annyi időt ágyban tölteni, amennyit szeretnék.”

„Ha a partnered a másik oldalára fordul és elalszik, egyedül csinálhatod.”

„Rendkívül fontos a magányos nőknek, akik ezáltal megkönnyebbülhetnek.”

„A maszturbáció ugyan kielégítő, de nem pótolja a férfi szeretetét és gyengédségét.”

Sok nő szerint azért fontos, mert sokat lehet tanulni belőle a szexuális kielégülést illetően:

„Az ember ezáltal tanulja meg, hogyan jusson kielégüléshez. Így ismertem meg, mi történik bennem az izgalom különböző szakaszaiban. Megkönnyítette, hogy ki tudjam mondani, mi jó nekem a szexben, s irányítani tudjam nemcsak önmagamat, hanem a partneremet is.”

Mint látjuk, a partnerrel való együttműködést is elősegítheti az önkielégítések során elért szexuális önismeret.

Jó néhány nő autoerotizmusa révén erősíti függetlenségét és önbizalmát. (S ez nemcsak a feministákra érvényes!) Ezt mutatják az ilyen vallomások:

„Teljes kontrollt biztosít a testem fölött, mert kielégülésem így nem függ a partnertől. S ez lehetővé teszi, hogy a kapcsolataimat is kontrolláljam.”

„Lehetővé teszi, hogy magam határozzam meg, mikor és mennyi szexet akarok.”

„Eredetileg azért volt fontos, mert utat nyitott a saját, egyéni szexualitásomhoz. Most pedig azért találom

jónak, mert bizonyos függetlenséget biztosít a férfiaktól, s kárpótolhatom magam korábbi szexuális balfogásaimért.”

S vannak, akik hangsúlyozzák, hogy az önkielégítés nemcsak pótléka a hiányzó partnernek és szeretkezésnek:

„29 éves koromig sohasem sikerült az önkielégítés, mert bűntudatom volt. De miután csatlakoztam a nőmozgalomhoz, öntudatom erősödni kezdett, s lassan megszabadultam a mártírszereptől… Így az önkielégítésnek szimbolikus jelentősége van számomra: egyik legelső bizonyítéka volt a bűntudatom megszűnésének és az önbizalmam kezdetének.”

Szóval körülbelül ezért fontos a nőknek.

 

Hányféleképpen lehet csinálni?

 

Az ember nem is gondolná, hogy az önkielégítés éppolyan változatos lehet, mint a szeretkezés. Sokfélesége nehezen derül ki, mert alig beszélnek róla, még az intim partnerek is egyéni titokként kezelik, s többnyire megmaradnak az eredetileg kialakult formánál.

Érdekes egyébként, hogy a férfiaknál az önkielégítés sokkal kevesebb változatát találták a kutatók, mint a nőknél. A férfiak túlnyomó többsége (Hite szerint 82%-a) kézzel ingerli önmagát – persze különböző testhelyzetben –, s csak 15%-uk szeret hason fekve, a hímvesszőt valamilyen tárgyhoz dörzsölve maszturbálni.

Valljuk be: a férfiak dolga sokkal egyszerűbb, mert kialakult orgazmuskészségük szinte a hímvessző bármilyen ingerlésével kiváltható. Eszközöket – például vibrátort vagy női hüvelyhez hasonlító tárgyakat – ritkán alkalmaznak.

A nőknél viszont az önkielégítés hatféle típusát sikerült elkülöníteni, éspedig a következőket:

1. A csikló és a kisajkak kézzel ingerlése, hanyattfekvő helyzetben.

2. Ugyanaz, mint az előző, de hason fekve.

3. A nemi szervek egy puha tárgyhoz nyomása, illetve dörzsölése.

4. A combok ritmikus összeszorítgatása.

5. A nemi szerv masszírozása meleg vízzel (vízsugárral).

6. A hüvely ingerlése kézzel vagy erre alkalmas tárggyal. (Ez tulajdonképpen az ún. „G-zóna” ingerlése.)

S. Hite megállapítása szerint a nők közel háromnegyede az első típusú ingerlést részesíti előnyben. Viszonylag kevesen vannak tehát, akik másként vagy többféle módon végzik az önkielégítést. Holott az ingerlés – az orgazmust kiváltó ingerlés! – változatossága a nő számára is fontos lenne, mert minden beszűkülés az örömszerzés lehetőségeit szűkíti. Nézzük tehát végig ezeket a lehetőségeket.

A „maszturbáció” latin szó, kézzel ingerlést jelent. Gyakorisága folytán érthető, hogy így nevezték el az

önkielégítést általában, bár az sok más módon is gyakorolható. A nők többsége hanyatt fekve, lábait kissé fölhúzva, combjait szétnyitva kezdi a csiklónak és környékének simogatását. Ez helyi vérbőséget és szexuális élvezetet eredményez, de csak akkor, ha lelkileg is rá tudott hangolódni. Érdemes elolvasni erről néhány női vallomást:

„A ráhangolódáshoz igen fontos, hogy tudjak fantáziálni vagy kellemes szexélményeket fölidézni. Az ujjaim hegyével ingerlem magam, de előbb az egész szeméremdombot végigsimogatom. Amikor ettől kezdek fölizgulni, rátérek a csikló simogatására, s aztán annak gyors, rezgő mozgatásával jutok el a csúcspontra. A lábaimat többnyire szétfeszítem, s az egyik kezem a mellbimbóimmal játszik.”

„Hű, micsoda kérdés! Legtöbbször hanyatt fekve csinálom, szétrakott lábakkal, s csaknem mindig bugyiban, mert a csikló ingerlése különben kellemetlen. Két ujjam gyors mozgatásával simogatom a csiklóm, a bugyin keresztül. Minél közelebb vagyok a csúcshoz, annál inkább szétfeszítem a lábaim, a derekam pedig egyre jobban megemelem. Nem sokat mozgok, de az orgazmus alatt néha jobbra-balra forgolódok…”

„Amikor maszturbálok, csak olyan dolgokra gondolok, amik pillanatnyilag fölizgatnak – aztán néhány mozdulat az ujjaimmal, és már kész is! Szóval titokban, csendben és könnyedén, ennyi az egész.”

„Egyik kezem ujjaival a csiklómat ingerlem, a másikkal a mellbimbóimat csiklandozom. Fontos, hogy a csikló nedves maradjon. Néha föl és le mozgatással ingerlem, máskor meg körbe-körbe simogatással. Lábaimat egyszer összeszorítom, máskor szétnyitom. Számomra nagyon izgató, ha hozzádörzsölöm a csiklóm a mozdulatlanul tartott kezemhez. Szívesen nézem és érzékelem azt is, amikor mozog a mellem. Ezért legtöbbször egy nagy tükör előtt helyezkedem el.”

„Úgy maszturbálok, hogy a középső ujjamat igen gyorsan mozgatom a csiklóm körül, amíg el nem élvezek egyszer, aztán még egyszer, sőt harmadszor is. Ritkán fantáziálok közben, inkább csak az érzésre figyelek.”

Vannak, akik a kezük helyett szívesebben ingerlik magukat kis kézi vibrátorral, s nem ragaszkodnak a hanyattfekvéshez sem:

„A fürdőszobában félig levetkőzve lábujjhegyre állok, a bugyimat a combomra tolom, s a vibrátort úgy helyezem a csiklómra, hogy a tükörben hímvesszőnek látszik. Ez a kép úgy felizgat, hogy perceken belül elélvezek.”

Rengeteg vallomásból idézhetnék még, de talán ez a néhány is jól mutatja, hogy milyen sok változata van

ennek a közkedvelt, örömszerző ingerlésnek. Köztük jó néhány olyan változat, amikor az ingerlés nemcsak a csiklóra és közvetlen környékére, hanem a hüvelybejáratra is kiterjed. Például úgy, hogy tenyerükkel a csiklót dörzsölik, miközben egy vagy két ujjuk a hüvelybe ér, vagy egyik kezükkel a hüvelybe nyúlnak, a másikkal a csiklót ingerlik.

A női önkielégítés másik típusa: hason fekvő helyzetben ingerelni a csiklót és hüvelybejáratot, a kéz vagy a derék mozgatásával – esetleg mindkettővel. A lábak ilyenkor általában nem nyílnak szét – vagy csak alig –, az orgazmus előtt pedig megfeszülnek, összébb szorulnak.

„Hason fekve csinálom, a lábaimat összezárom, a csiklóm pedig a két kezem egymásra helyezett mutató-

és középső ujjaihoz dörzsölöm. Néha egyik kezemmel a mellemet vagy a derekamat simogatom, esetleg benyúlok a hüvelybe. Általában sokkal kevesebbet mozgok, mint közösülésnél.”

Az önkielégítés harmadik típusa inkább csak abban különbözik az előzőtől, hogy a nemi szervet nem kézzel, hanem egy alkalmas tárgy, például párna segítségével ingerlik, többnyire hason fekvő helyzetben, ritmikus mozgásokkal.

„Összecsavarok egy törülközőt, hasra fekve a combjaim közé teszem és hozzá dörzsölöm magam. A kezemet sohasem használom, mert így sokkal jobb.”

A negyedik típus lényege a keresztbe tett combok összeszorítgatása, amit akár ülve, akár állva is meg lehet tenni. Előfordul, hogy előbb valamit – egy kispárnát vagy egyéb tárgyat – a combjuk közé raknak, de legtöbbjük nem tart igényt ilyesmire. A combok összeszorításán kívül azok összedörzsölése is szerepet kaphat. Van, aki közben a mellbimbóit is ingerli.

Az ilyen önkielégítés „előnye”, hogy sem levetkőzni nem kell hozzá, sem odanyúlni, sem pedig mozogni

(legalábbis nem észrevehetően). A combok összeszorítgatását jól kiegészítheti a hüvelyizmok összeszorítgatása, ami szintén nem látható, s mégis elősegíti a kielégülést.

„Amikor tizenéves voltam, szívesen maszturbáltam az unalmasabb tanórák alatt. Ehhez csak a keresztbe

tett lábam combizmait kellett 2-3 percig megfeszítenem. Az orgazmus pillanataiban létrejövő, görcsös rándulásokat úgy próbáltam eltitkolni, hogy köhögni kezdtem és előrehajoltam.”

Az ötödik típusnál az ingerlést erős melegvíz-sugár biztosítja. Ezt általában fürdőkádban alkalmazzák a nők, hanyatt dőlve, szétnyitott lábaikat megtámasztva. Annak érdekében, hogy elég erős legyen a melegvíz áramlása, rendszerint lecsavarják a zuhanyrózsát, s az ujjnyi vastag vízsugarat a csiklóra irányítják. Sokan a vízsugár erősségét és melegségét menet közben is szabályozzák.

„Időnként a fürdőkádban elégülök ki. Először az ujjaimmal ingerlem magam, aztán kinyitom a melegvízcsapot, s ügyesen alátartom a csiklóm. Eleinte a gyenge vízsugarat szeretem, később, ahogy az izgalom fokozódik, erősebbre állítom, és úgy élvezek el.”

Végül az önkielégítés hatodik típusa főleg a hüvely ingerlését célozza. Ez többnyire kézzel történik, de vannak nők, akik hímvessző méretű gyertyát, vibrátort vagy „műpéniszt” használnak. A kifejezetten erre a célra gyártott vibrátoroknak megvan az az előnyük, hogy az ingerlés erőssége és helye szabályozható, tehát a hüvely közepe táján lévő G-folt, vagyis az ingerelhető zóna jól megcélozható vele. Érdekes, hogy Hite szerint a nők alig 15%-a törekszik a hüvely ingerlésére az önkielégítésnél. A túlnyomó többség nem igényli, hogy bármi is legyen a hüvelyben. Az is érdekes és további magyarázatot igényel, miért van az, hogy a nők egy része összezárt lábbal szeret maszturbálni, másik részük viszont széttárt lábakkal. Valószínűleg sok múlik azon, hogy milyen testhelyzetben történtek az első orgazmusok, illetve hogy milyen emlék fűződik egy-egy testhelyzethez. Mindenképpen ajánlatos, hogy sem a nő, sem a férfi ne ragaszkodjon mereven valamilyen testhelyzethez vagy ingerlési módhoz, hanem lehetőleg váltogassa azokat. A kezdőknek A. Comfort azt ajánlja, hogy tükör előtt ismerkedjenek saját nemi szervükkel, s próbáljanak ki különféle ingerléseket. Később is törekedjenek a variálásra, például ne mindig ugyanazzal a kézzel ingereljék magukat, alkalmazzanak különféle síkosító anyagokat, s változtassák az ingerlés helyét, ütemét és erejét.

            A változatos, gazdag öningerlés, az egyéni autoerotika fejlettsége az erotikus örömök olyan erőforrása, mely mindig rendelkezésre áll, s amely a szeretkezéseket is magasabb szintre emeli, élvezetesebbé teszi.

 

 

4. A női orgazmuskészség fejlesztése

 

            A nő szexuális kielégülési készsége nem olyan magától értetődő, mint a férfié. Egyrészt a női orgazmus nem olyan látványos, illetve könnyen megfigyelhető, mint a férfi magömlése. Másrészt nem jelenik meg magától a serdülőkorban, mint a fiúknál. Ebből következik, hogy a nő orgazmuskészsége csak tanulással alakítható ki. Nem föltétlenül szándékos, tudatos tanulással, hiszen véletlen elleséssel, rájövéssel is sikerülhet, ha a körülmények úgy alakulnak. Nem kell hozzá más, csak egészséges szervezet és lelki alkat, valamint szexuális ingerek bősége. Hogy ezek a feltételek nem mindig jönnek össze? Hát akkor ki kell azokat alakítani! – „Könnyű ezt mondani!” – gondolhatja az olvasó. De hát egy fiatal lánynak vagy akár egy felnőtt nőnek esetleg fogalma sincs róla, hogy mit alakítson és hogyan! S különben is: attól, hogy valaki egészséges, meg hogy sok szexuális inger éri, még nem biztos, hogy ki tud elégülni. Igazat kellene adnom az így érvelő olvasónak. Az említett előfeltételek önmagukban még nem biztosítják egy nő számára a szexuális kielégülés megtanulását. Csupán lehetővé teszik és megkönnyítik azt, amennyiben sor kerül rá. Ez utóbbi pedig nemcsak a véletlenen, hanem tudatos törekvésen is múlhat.

Tény, hogy a nők túlnyomó többsége előbb-utóbb valahogy átéli a szexuális kielégülést. A tudományos vizsgálatok alig néhány százalékra teszik az olyan nők arányát (úgy 35 éven felül), akik még sohasem éltek át orgazmust. Náluk sem azért maradt ez ki, mert nem lennének képesek rá fizikailag, hanem, mert a körülményeik és a lelki alkatuk szexellenes volt. Régen ugyanis a nőket saját szexuális igényeik, s ezzel együtt reagálókészségük elfojtására nevelték. Uralkodó vélemény volt, hogy a nők – a „rendes” nők! – nem is igénylik a szexet. Így aztán hiába volt egy nő egészséges testileg, szexuális képességei mégis fejletlenek maradtak. A legszomorúbb a dologban, hogy ezt egészen természetesnek vették. S vagy teljesen elzárkóztak a szextől (mint az apácák), vagy meg sem próbálták azt élvezni. Ma már szerencsére más a helyzet: a nők csaknem kivétel nélkül igénylik és élvezni akarják a szexet! S ezt a férfiak is kénytelenek észrevenni. (Más kérdés, hogy örülnek-e neki.) Amiből aztán félreértések is származnak. Ilyen félreértés a nők részéről, hogy kielégülésük biztosítása a férfi feladata, ugyanúgy, mint a szex kezdeményezése és irányítása. A férfiak pedig könnyen azt hiszik: ha egy nő igényli a szexet, akkor nyilván annak élvezetére és a kielégülésre is képes. Eszükbe sem jut, hogy ez korántsem jár mindig együtt.

 

            Kritikus pont: a szexkezdés

 

            Egy fiatal, tapasztalatlan nő szexigénye ugyanis többnyire erősen különbözik a fiatalemberétől, aki tapasztalatból ismeri a kielégülést (már csak a rendszeresen bekövetkező éjszakai magömlések vagy az önkielégítés miatt is). Az ilyen nő esetleg csak azért igényli a szexet, mert már tudja, hogy az a nőnek is jó és hasznos lehet. S minthogy joga van hozzá, élni kíván a jogaival.

Igényét csak erősíti, hogy értesül a hozzá hasonló korú nők szexuális tapasztalatairól; kicsit irigyli őket, s nem akar lemaradni tőlük. S mivel a hallott élmények általában partnerrel kapcsolatosak, a kezdő nő is csak így tudja elképzelni a nemi élet megkezdését. Keres tehát egy partnert. Pontosabban elfogadja egy férfi közeledését. Ami tizenéves korban szinte mindenkinél bekövetkezik, hiszen a fiatal férfiak kívánják a szexet, s kihasználják a szexuális kapcsolatteremtés alkalmait. A nőnek ugyan még nincs igazi szexuális vágya, inkább a szerelmi gyengédséget, védettséget és összetartozást kívánja, de reméli, hogy a szexszel együtt ezt is megtalálja.

 S vajon megtalálja? Ha szerencséje van, talán igen, De ez ma még sajnos viszonylag ritka. A fiatalemberek szexuális vágya erős és célratörő. S mivel mindketten úgy tudják: nemi élet = közösülés, előbb-utóbb szabályszerűen „lefeküsznek”, vagyis közösülnek egymással. Nem biztos, hogy ez mindjárt első próbálkozásra sikerül, hiszen a félelem, az ügyetlenség és a fájdalom sokáig akadályokat állíthat. Ezekkel a nehézségekkel itt most ne foglalkozzunk.

Tegyük fel, hogy sikerült az első (néhány) közösülés. Sikerült abban az értelemben, hogy megtörtént, függetlenül attól, hogy meddig tartott: a hímvessző bekerült a hüvelybe. A magömlés ilyenkor nagyon hamar bekövetkezik, de most nem ez a lényeg. Inkább arra vagyunk kíváncsiak: mit érzett a nő? Élvezte-e, s főleg eljutott-e a kielégülésig?

Az eddigi szexológiai vizsgálatok – köztük saját vizsgálataim – azt mutatják, hogy ez általában is elég ritka, de különösen ritka azoknál, akik közösüléssel kezdik a nemi életet. Az erre irányuló kérdésre ilyen válaszokat adnak: „Hát éppenséggel ki lehetett bírni, de semmi különöset nem éreztem.” „Csak annak örültem, hogy már túl vagyok rajta.” „Még mindig nem értem, hogy ebben mi jó a férfiaknak.”

            Olyan is volt, aki bevallotta, hogy az első közösülés nyomán alaposan elment a kedve a nemi élettől. Ami persze nem jelenti azt, hogy többé nem közösülnek, de inkább csak kötelességtudatból (vagy érdekből). Ezt a beállítottságot könnyen meg lehet szokni, s évek múlva már nehéz megváltoztatni. Belőlük lesznek a frigid nők, akik már fölizgulni sem tudnak, s egyáltalán nem élvezik a nemi életet.

Mindebből világosan látható, hogy a nemi élet megkezdésének módja kritikus pontja az ember egész nemi életének. Az elrontott kezdés nehezen helyrehozható hátrányokkal jár.

De tulajdonképpen miért rossz a nemi életet közösüléssel kezdeni? (Hozzá kell tenni, hogy elsősorban a nők számára.) S különben is, mivel kezdje, ha nem közösüléssel?

Ilyen és hasonló kérdések érthetően fölmerülnek sok olvasóban. S nemcsak a férfiakban, bár számukra nehezebben fölfogható, hogy a nők miért nem elégülnek ki épp a közösülésben ugyanolyan könnyen, mint ők. Bennük tán nem működik a „nemi ösztön”?

E könyvben már szó volt róla, hogy a férfiakban sem valamiféle „nemi ösztön” működik. Csak éppen nemüknél fogva megvan az az előnyük, hogy náluk a serdülés magával hozza a magömléseket, s ezzel a nemi kielégülés élményét, míg a női serdülésből ez hiányzik.

A testi serdülés persze a nőt is fogékonyabbá teszi a szexuális ingerekre. Tehát bizonyos fokú szexuális izgalom ebben az életkorban náluk is könnyen kialakul, például bizonyos látványok (szeretkezési jelenetek stb.) hatására. Ám ez az izgalom legtöbbször nem fokozódik a kielégülést hozó csúcspontig, mert valamilyen külső vagy belső akadálytól lefékeződik. Nagy ritkán előfordul ugyan spontán, akaratlan, mondhatni véletlen kielégülés – például kerékpározás vagy valamilyen sportgyakorlat közben –, de ez nem jellemző.

A női orgazmuskészség tehát általában nem alakul ki magától. Ezt meg kell tanulni. Az eredményes tanulásnak pedig a szándékon túl vannak külső és belső feltételei. Az előbbiekhez főleg a nyugodt körülmények és a helyesen adagolt szexuális ingerek tartoznak. Az utóbbiak közül legfontosabb a ráhangolódás, az erőltetés nélküli odafordulás, az érzéki örömökre figyelés képessége.

Amíg ezek a feltételek hiányoznak, a szexuális kielégülés aligha fog a nőnek sikerülni. (S ha megvannak, sem föltétlenül rögtön sikerül, hanem csak fokozatosan.) Azonkívül figyelembe kell venni, hogy a nő kielégülése elsősorban a csikló ingerlésétől függ; márpedig a közösülés során a csikló kevesebb és egyoldalúbb ingerlést kap, mint a közvetlen – kézzel vagy szájjal történő – ingerlés során.

Tehát a közösülés csak akkor vezet a nő kielégüléséhez, ha előtte már alaposan felizgult, s ez az izgalom nem esik vissza a közösülésben (akár fájdalomtól, akár a férfi túl gyors kielégülésétől), hanem fokozható.

 Ehhez némi gyakorlat és szexuálisan kulturált part- ner kell. Ha tehát egy gyakorlatlan nő mindjárt a közösülésben akar kielégülni, ez olyan, mintha valaki az iskolát nem az első osztályban, hanem rögtön a középiskolában akarná kezdeni.

 

            Önkielégítés – nőknek fontosabb!

 

            Épp ezért közösülni csak már kialakult orgazmuskészséggel érdemes (akkor is ügyelve a bőséges előjátékokra és a közösülés időtartamára). Ehhez pedig a partnert – és az egész együttlétet – valamennyire irányítani kell. Nem passzívan várni, hogy ő gondoskodjon a nő kielégítéséről.

Egyáltalán: javaslom alapelvként elfogadni, hogy kielégüléséért mindenki önmaga felelős! Természetesen számíthat a partner segítségére, de nem várhatja el tőle, hogy irányítás nélkül is pontosan tudja, mit kell tennie.

Ha pedig a kielégülés elsősorban rajtunk múlik, akkor megtanulásával miért kellene egy megfelelő partnerkapcsolat kialakulásáig várni? Nem jobb-e, ha a nő az orgazmuskészség kialakításával is fölkészül egy majdani szexuális kapcsolatra? Hiszen az említett vizsgálatokból is az derül ki, hogy az önkielégítést már ismerő nők partnerükkel is könnyebben belejöttek a szexbe, mint azok, akik azt meg sem próbálták.

Egyesek erre azt mondják, hogy nekik csak partnerrel nyújt örömet a szex. Ők valamiért eltúlozzák a kétféle kielégülés különbségét, ami pedig valójában és többnyire nem is olyan nagy. Kétségtelen, hogy nagyobb élmény egy szerelmi partnerrel kielégülni, ám a kölcsönös és beteljesült szerelmek nem túl gyakoriak az ember életében. A szex viszont szerelem nélkül is jó lehet, hiszen a kielégülés mindig kellemes. Még akkor is, ha partner nélkül jut hozzá az ember.

A „csak partnerrel jó” érvelésre a következő hasonlattal szoktam reagálni: Ha éhesek vagyunk, s módunkban áll jóllakni, szívesen tesszük ezt egy számunkra kedves ember társaságában, közben beszélgetve. De azért egyedül is jót tudunk lakni, ha éppen úgy adódik. Kicsit ugyanígy vagyunk a szexszel. A jóllakás és a szexuális kielégülés egyaránt emberi szükséglet. S bár társas lények vagyunk szükség esetén egyedül is meg tudjuk oldani mindkettőt.

A férfiakat általában nem kell biztatni az önkielégítésre, mert a serdülőkorban kezdődő magömlések alapján ismerik és kívánják a kielégülést. Épp ezért túlnyomó többségük hamar és könnyen megtanulja az önkielégítést, ami náluk is jó előkészület a későbbi szexuális kapcsolatokra feltéve, hogy nincs miatta bűntudatuk, és nem szokják meg a túl gyors kielégülést (ami később korai magömlést eredményezhet).

A nőket – pontosabban a fiatal lányokat – viszont biztatni kellene erre, mert különben esetleg nem is igénylik, s túl későn jönnek rá, hogy mit veszítettek. (Ha egyáltalán rájönnek.) Valójában egy nő számára az önkielégítés megtanulása fontosabb, mint a férfinak, mert a nő ezzel könnyen kialakíthatja orgazmuskészségét, s így behozhatja azt a hátrányt, ami különben érné az első szexuális kapcsolatban. A kérdés tehát az:

 

            Hogyan tanulható meg az önkielégítés?

 

            Egy nő számára ez sem mindig könnyű különösen, ha későn – úgy értem, jóval a serdülőkor után – fog hozzá, amikor a szex már esetleg erős gátlás alá helyeződött. Fiatalabb korban viszont a teljes tájékozatlanság okoz nehézségeket. Nemrég egy 16 éves lánytól kaptam levelet. Mint írja: „Az önkielégítésről nem tudok szinte semmit. Hogyan csináljam? Mikor és mivel?”

Nos, először is tévedés azt hinni, hogy valamilyen eszköz kell az önkielégítéshez. Lehet ugyan különféle eszközöket alkalmazni a nemi szervnek és környékének ingerléséhez, de ezek alapjában véve fölöslegesek, s bátran mellőzhetők. Átmeneti használatuk legfeljebb akkor indokolt, ha másként nem sikerül az önkielégítés megtanulása. A hüvelybe ilyenkor sem kell valamilyen tárgyat fölvezetni, hanem csak a csiklót és környékét kell ingerelni (például ráirányított melegvízsugárral vagy kézi masszírozó készülékkel). Vannak akik párnát vagy takarót szorítanak a combjaik közé önkielégítéskor, de sok más variáció is előfordul.

A legcélszerűbb „eszköz” azonban a nő saját keze! Ez mindig „kéznél van”, csak az a fontos, hogy tiszta legyen. S ne legyen száraz, tapadós, hanem síkos. (Ami könnyen elérhető, ha hüvelyváladékkal benedvesítjük.) Mindez persze csak előfeltétel, mint ahogyan a saját nemi szerv alapos ismerete is az. Miután anatómiai ábrák és leírások segítségével már tájékozódtunk, legjobb ha egy kézitükörrel is szemügyre vesszük nemi szervünket, széthúzva a nagy- és kisajkakat, majd ujjheggyel is kitapintva a csiklót, a húgycsőnyílást és a hüvelybejáratot.

 Az önkielégítést azonban nem azzal kell kezdeni, hogy rögtön a nemi szervet kezdjük simogatni. Ráhangolódás céljából jobb, ha előbb behunyt szemmel elképzelünk valami kellemes szexjelenetet. Például olyasmit, hogy jön a partnerünk és elkezd simogatni, először a kezünket, majd az arcukat, mellünket… és így tovább, fokozatosan rátérve a szeretkezés különböző változataira. S közben a saját kezünkkel csináljuk azt, amit elképzelésünk szerint a partner csinálna.

Ha nem tudunk fantáziálással ráhangolódni a simogatás élvezetére, akkor 5-10 perc elteltével inkább hagyjuk abba a próbálkozást, s később, nyugodtabb lelkiállapotban kezdjük újra. Esetleg olvassunk előtte valami szerelmi történetet, vagy nézegessünk szeretkezést ábrázoló képeket.

Ha viszont élvezni tudjuk a simogatást, akkor további fantáziálás közben folytassuk mindaddig, amíg ki nem elégülünk vagy amíg vissza nem esik a szexuális izgalom. Átmeneti visszaesések előfordulhatnak: ilyenkor kis szünetet tartunk, s aztán kicsit másféle ingerléssel folytatjuk. Ezzel megelőzhető, hogy erőltetni próbáljuk a kielégülést, ami biztosan zsákutcába vezetne.

 

            Petting és orgazmus

 

            Az önkielégítéshez képest jelentős továbblépés a szeretkezés megtanulása egy partnerrel. Természetes, hogy ez sem megy máról holnapra. Még akkor sem, ha a nő már egészen jól belejött az önkielégítésbe – ami ugyan megkönnyíti, de nem pótolja a szeretkezés tanulását.

Hangsúlyozottan szeretkezést írok és nem közösülést, mert – bár az is a szeretkezésnek egyik formája – az eddigiekből talán nyilvánvaló, hogy nem azzal kell kezdeni a szeretkezés megtanulását. Nem azért, mintha a közösülés önmagában véve olyan nehéz lenne! Legföljebb egy szűz nő számára okoz némi problémát a szűzhártya átszakításának elviselése; később már minden könnyebben megy…

A közösülés nehézség nélküli megtörténte azonban nem jelenti azt, hogy a nő élvezi is vagy éppen kielégül annak során. Ez az, amit meg kell tanulni! S nem úgy, hogy minden előkészítés nélkül gyakorolja, aztán „majd csak belejön valahogyan…” A rossz kezdést, mint láttuk, nehéz helyrehozni.

Nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni a férfiak és a nők alkati különbségét! Már a tizenéves fiatalember is fejlett orgazmuskészséggel kezdi a nemi életet. Így legtöbbször nehézség nélkül kielégül már az első közösülésben – méghozzá nagyon is gyorsan. A nő orgazmuskészsége viszont ebben az életkorban legtöbbször fejletlen, még akkor is, ha néhányszor már önkielégítéssel kielégült.

Az önkielégítés mindenesetre jó kiindulási alap a szeretkezés tanulásában. Ha pedig nincs ilyen alap, akkor még nagyobb figyelmet érdemes fordítani az ún. pettingre, vagyis a közösülés nélküli szeretkezésre. Ebbe az egyszerű simogatástól és puszitól kezdve minden gyengédség beletartozik, ami a közösülésen kívül előfordulhat. Magától értetődik, hogy vannak egyszerűbb, könnyebb és bonyolultabb, nehezebb formái.

A tanulást pedig érthetően az egyszerűbb formákkal ajánlatos elkezdeni. Egy gátlásos nő is könnyen kipróbálhatja, jólesik-e neki a kézfogás egy rokonszenves férfival, esetleg a kézcsók (bár ez ma már nem divat). A következő lépés: jólesik-e az ölelkezés, a simogatás és a csókolózás. Ha ezeket nem tudja élvezni, akkor nem érdemes továbbmenni az intimitások terén. Ilyenkor vagy nem igazán rokonszenves a férfi, vagy a nő még nem képes élvezni a testi közeledés elemi módjait sem.

Először is az okokat próbáljuk tisztázni az ehhez hasonló esetekben. Egyetlen esetből persze nem szabad általánosítani. De ha már kétszer-háromszor próbálkoztunk ugyanazzal a partnerrel csókolózni, s még mindig nem élvezzük, akkor ideje a „hogyan tovább”-ról dönteni. Ha egyébként rokonszenves, s a kézfogás, futó puszi is jólesik, akkor valószínűleg gátlásosságunk okolható a pettingélvezet elmaradásáért.

Ezt legjobb a partnerrel is megbeszélni (ami egy gátlásos nőnek nem kis teljesítmény!), s ügyelni, hogy csak olyasmi történjen, amit élvezni tudunk. Az sem baj, ha csak a kézfogás ilyen; ez esetben a tartós kézfogással, egymás kezének „vizsgálatával” és simogatásával kísérletezzünk. Ha ez már egyértelműen kellemes, a simogatást fokozatosan kiterjeszthetjük egymás arcára, hajára, karjára, majd lassanként más testrészeire is.

Közben az ölelést, az összesimulást és az arccsókokat is gyakorolhatjuk. Csak ez után következzen a tulajdonképpeni csókolózás és a fontosabb „erogén zónák” (például a mellek, combok és a nemi szerv környékének) simogatása. Ha mindezt élvezzük, akkor nyilván a szexuális izgalom is bekövetkezik, aminek jelei könnyen fölismerhetők (kipirulás, szívdobogás stb.). Ennek alapján a petting már kielégülést is eredményezhet!

 

            A hüvelyizmok szerepe

 

            A női orgazmus, mint tudjuk, a szexuális izgalom és élvezet csúcspontja, amikor a hüvelyt körülvevő izmok gyors egymásutánban, reflexszerűen és ritmikusan, többször összehúzódnak. Ugyanilyen összehúzódások történnek a környező izmokban is, például a végbélnyílás záróizmaiban vagy a húgycső körüli izmokban (ami esetleges sajátos „női magömlést” eredményezhet). Egyszer-kétszer maga a méh is összehúzódik.

Ebből nyilvánvaló, hogy a hüvelyizmoknak fontos szerepük van a nő kielégülésében. Nem mindegy tehát, hogyan működnek ezek az izmok, képesek-e a gyors és erőteljes összehúzódásokra. Amiket persze nemcsak az orgazmusreflex válthat ki, hanem a szexuális izgalomtól függetlenül sok más inger is.

Ha például egy nő valamilyen oknál fogva fél a közösüléstől, akkor hüvelyizmai minden behatolási kísérletnél görcsösen összehúzódnak, s esetleg tartósan úgy maradnak, lehetetlenné téve a közösülést (vagy akár a nőgyógyászati vizsgálatot is). Ez az ún. vaginizmus vagy hüvelygörcs, ami még napjainkban is előfordul, bár szerencsére egyre ritkábban.

Mindenesetre nem árt tudni, hogy a hüvelyizmok nemcsak maguktól, reflexszerűen húzódhatnak össze, hanem szándékos mozgatásuk is megtanulható. Valahogy ugyanúgy vagyunk ezzel, mint a végbélnyílás záróizmaival, amelyek akaratlagos összehúzását vagy ellazítását már kisgyermek korában szinte mindenki megtanulja (a szobatisztaságra szoktatás során).

Ugyanígy meg lehet tanulni a hüvelyizmok összehúzását, annál is inkább, mert beidegzésük azonos a végbélnyílás záróizmainak beidegzésével. Amikor tehát az utóbbiakat összehúzzuk, akkor a hüvelyizmok is összehúzódnak! Ugyanez történik az elernyesztésnél is. Csak persze aki nem figyel rá, az általában nem érzi a hüvelyizmok összehúzódását ilyenkor. (Azonkívül, ha a hüvelyizmok gyengék, akkor az összehúzódásuk is gyenge, így nehezen érzékelhető.)

Szerencsére tudjuk, hogy a gyakorlás erősíti az izmokat. S azt is, hogy az erőkifejtéshez valamilyen ellenállást kell leküzdeni. Ebből a szempontból tehát jobb, ha van valami a hüvelyben, ami megszorítható. Hogy a szorítást, összehúzódást biztosan érzékeljük, a legjobb, ha a saját, tisztára mosott és vékonyan bekrémezett ujjunkat vezetjük föl a hüvelybe, s így gyakorolhatjuk a szándékos izomösszehúzódásokat. Eleinte talán alig érzünk valamit, de a rendszeres – akár naponta történő – gyakorlás során egyre erősödő összehúzódásokat érzékelhetünk. Ez pedig azt jelenti, hogy a hüvelyizmok erősebbek, s mozgásuk könnyen kiváltható.

Gondolom, nem szorul különösebb bizonyításra, hogy ez megkönnyíti az orgazmusreflex kiváltódását, s erőteljesebb orgazmusokat hoz létre. Éspedig még akkor is, ha semmi sincs a hüvelyben (mint például általában az önkielégítéskor).

A hüvelyizmoknak azonban nemcsak az orgazmusban van szerepük. A merev hímvessző bevezetésekor a hüvelyizmoknak el kell lazulniuk, hogy ne gátolják a behatolást. Majd pedig a hüvely alsó harmadának izmai ráfeszülnek a hímvesszőre. (A szexológusok ezt hívják „orgasztikus mandzsettának”.) Fontos tehát, hogy a hüvelyizmok rugalmasak és mozgékonyak legyenek. Újabb kutatások ugyanis megállapították, hogy a női orgazmus elmaradását gyakran a szóban forgó izmok gyengesége magyarázza.

Érdekes, hogy más kultúrákban, például a Távol- Keleten vagy az araboknál sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a nők alhasi izmainak. Az utóbbiaknál divatos hastánc is megköveteli a hüvely körüli és a farizmok tudatos mozgatását. Ezért van az, hogy a hastánc gyakorlása elősegíti nemcsak a nő szexuális tevékenységét, hanem még a szülést is! (Ami nagyon is igénybe veszi az alhasi izmokat.)

Nem áll szándékomban, hogy a hastánc megtanulására beszéljem rá a nőket. De mindenképpen ajánlatosnak tartom az alhasi izmok állapotának fölmérését, annak megállapítását, hogy nem túl gyengék-e, nem túl feszültek-e (mert ez is előfordulhat, s gyakori alhasi fájdalmakkal és fertőzésveszéllyel jár), s végül, hogy tudjuk-e szándékosan mozgatni ezeket az izmokat.

Igen ám, de hogyan lehet mindezt fölmérni?

            A legjobb természetesen az lenne, ha tudományosan kidolgozott módszereket vehetnénk erre igénybe. Vannak is ilyenek, bár nálunk nem könnyen hozzáférhetőek. Egy amerikai nőgyógyász, A. Kegel már a ’40-es években készített egy műszert, az ún. perineométert, amely mutatja a hüvelyizmok szorításának erejét. 1976 óta ennek már elektronizált változata is van.

Sokkal egyszerűbb – bár kevésbé pontos – mérés a saját ujj megszorítása (amit már említettem). De egy partner is sokat segíthet ebben, akár ujjának bevezetésével, akár a közösülés közbeni mozgásszünetben, ha a nő hüvelyizmaival megszorítja a hímvesszőt, s ezt a férfi érzi és visszajelzi. Ha semmit nem érez, akkor a hüvelyizmok gyengék. Ez utóbbival függ össze az is, ha a férfi túl tágnak érzi a hüvelyt.

A kérdés szakemberei ehhez az „öndiagnózishoz” kézitükör használatát is ajánlják: ha a nő hanyatt fekve, fejét párnára támasztva szétrakott lábai közé teszi a tükröt, s így húzogatja össze a hüvelyizmokat, akkor a hüvelynyílás és a gát táján észreveheti ezek mozgását. Némi gyakorlással az is elérhető, hogy a hüvelybejárat kicsit szétnyíljon és összezáruljon. A legfontosabb azonban a hüvelyizmok kitapogatása és a szorítások-lazítások ellenőrzése előbb egy, majd két ujjal. Az utóbbi esetben a gyakorlat lényege a hüvelybe vezetett két ujj összeszorítása a hüvelyizmokkal.

A lehetőleg naponta végzendő hüvelyizom-gyakorlat kb. 10 percet vesz igénybe. Itt is a fokozatosság elve az irányadó. Eleinte 1-2 másodperces izomösszehúzódásokat ennél kicsit hosszabb lazítások követnek – összesen tízszer –, majd az összehúzások ideje fokozatosan 5-6 másodpercre növekedhet. Ujjbevezetés nélküli hüvelyizom- gyakorlatokra napközben bármikor sor kerülhet, hiszen ehhez levetkőzni sem kell.

 

Testhelyzetek és mozgások  

 

   Már az eddigiek is jól mutatják, milyen sokféle lehetősége van a női orgazmus tanulásának és fejlesztésének. Legfőbb feltétel a lelki és testi egészség, de fontos a nemi szervek működésének ismerete is. Mindez nem érhető el máról holnapra, s a tanulás akkor sem ér véget, ha az orgazmus már valahogy bekövetkezik. Sok nő csak egyféleképpen, bizonyos – egyénileg különböző – feltételek esetén tud kielégülni. Ez persze nagyon leszűkíti, korlátozza a kielégülés lehetőségét. Még jó, ha tudják, milyen feltételek szükségesek a kielégülésükhöz! Mert sokan nem tudják, miért van az, hogy néha kielégülnek, máskor meg nem. Ez pedig hajlamossá teszi őket az orgazmus erőltetésére. Azt gondolják: „Ha nagyon akarom, biztosan sikerül” – s nem tudják, hogy épp azért nem sikerül.

Az orgazmust nem lehet kierőszakolni! De az sem vezet eredményre, ha tétlenül várjuk. Kiindulópontunkból – hogy ti. mindenki maga felelős saját orgazmusáért – következik a tudatos törekvés a kielégülés elérésére. Persze nem mindenáron, s nem a partner rovására!

Mindenképpen ajánlatos, hogy előbb a partnertől függetlenül alakítsuk ki saját orgazmuskészségünket. Amibe az is beletartozik, hogy többféleképpen – különböző testhelyzetekben és ingerlési módokkal – tudjunk kielégülni. Magától értetődik, hogy partnerünkkel is hasonló változatosságra törekedjünk. Elsősorban ne ragaszkodjuk a csak közösülésben történő kielégüléshez, s főleg ne szokjuk meg a mindig ugyanolyan közösülési testhelyzetet (ami általában a hagyományos „férfi fölül” póz szokott lenni).

Lehet, hogy ehhez az eddigi szemléletünket, beállítottságunkat is felül kell vizsgálni. Gondoljuk át, miben tévedtünk és mit akarunk elérni. Helyesen értékeljük-e a szexet? Fölmértük-e, mi a jelentősége számunkra egy kielégítő szexuális kapcsolatnak, s ebben mit várunk egymástól? Megkaptuk-e ezt? S ha nem, min kellene változtatni?

Az ilyen kérdésekre adható választ, s a változtatási programot természetesen lehetőleg a partnerünkkel is beszéljük meg (ha van ilyen, s ha meg lehet vele beszélni). De akár van konkrét változtatási tervünk, akár nincs, mindenképpen elkezdhetünk kísérletezni és gyakorolni. Persze nem vaktában, hanem az átgondoltak alapján kijelölt irányokban. S nem leállva néhány próbálkozás után azzal, hogy „úgysem megy ez nekem!”, hanem rendszeresen, több tucatszor gyakorolva, s elemezve a gyakorlásokat, megállapítva a szükséges módosításokat. Vagyis kitartóan, de rugalmasan kísérletezni!

Az erőltetésen kívül a szex legnagyobb „ellensége” a megszokás, a merev ragaszkodás egy jónak vélt változathoz. Aki személyiségében már bemerevedett, „megcsontosodott”, annak persze hiába írom ezt, mert – életkorától függetlenül egyedül már nem képes változtatni a szokásain. Azokhoz szólok tehát, akik tudnak és akarnak változtatni.

A változtatás itt a szexuális képességek fejlesztését jelenti. A szexuális élvezetről és örömszerzésről van szó, aminek alig vannak mindenkire érvényes szabályai. A játékszabályok egyénileg alakíthatók, s a partnerek egymás közti megegyezésétől függnek. Bőséges a választék, hiszen rengeteg változata van a jó szexnek (s persze a rossznak is). S így ami jó az egyiknek, az nem biztos, hogy jó a másiknak is.

Csak a közösülési testhelyzeteknek több száz változatuk van, nem is beszélve a petting, a szerelmi játékok több ezer változatáról. Ha megkérdezném a kedves olvasót, hányat ismer ezekből, vajon mit tudna válaszolni?…

Pedig hát van miből megismerni a lehetőségeket! Nemcsak az ősi Káma-szútrára gondolok, hanem az utóbbi években megjelent, képes szexkönyvekre (köztük saját Szerelmi kultúránk című könyvemre) vagy a szexmagazinokra. Ezekből sok ötlet meríthető a testhelyzeteket és mozdulatokat illetően, amelyek fölsorolása szinte lehetetlen.

Csak egyre szeretném fölhívni a figyelmet, ami a nők szempontjából az egyik legfontosabbnak látszik (azonkívül, hogy minél többféle változatot próbáljunk ki). S ez az a testhelyzet, amikor a nő van felül, például lovagló ülésben helyezkedik el a hanyatt fekvő férfin. Két fő előnye, hogy a nő így tetszése szerint mozoghat, s biztosabban jut orgazmushoz, mert a férfi ebben a helyzetben könnyebben késlelteti saját magömlését. Különösen akkor, ha keveset mozognak, miközben a csikló – ami ilyenkor könnyen hozzáférhető – kézzel ingerlésére is sor kerül.

Ezen a módon elérhető, hogy a nő akár többször egymás után kielégüljön ugyanabban a közösülésben. (Csak mellékesen említem meg, hogy ebben a helyzetben a hüvely „G-zónája” is több ingerlést kap – amiről a 6. fejezetben olvashatunk. Azonkívül így az orgazmusok könnyebben elnyújthatók; ennek részleteiről lásd a 11. és 12 fejezetet, valamint az ESZO [Elnyújtott szexuális orgazmus] című könyvet.)

 

 

5.     A hímvessző méretének szerepe

 

Előző fejezetünkben leginkább a nők problémáival foglalkoztunk, most a férfiakéival folytatjuk. Rögtön hozzátéve, hogy az egyik nemmel kapcsolatos problémák a másik nemet is érintik.

Ezt jól szemlélteti egy nőolvasónk levele, amely a témát női szempontból mutatja be. Mivel ez a látásmód sok nőre jellemző, talán nem árt ebből kiindulni. A levélíró 30 éves, elvált, gyermektelen. Egyetlen sikeres nemi kapcsolata volt, úgy 19-20 éves kora táján, egy „szexuálisan felsőfokon kulturált” fiatalemberrel. A boldog szerelem azonban másfél év után véget ért, s a későbbi partnerek nem tudták azt nyújtani, amit várt. Egyrészt a férfiak hiányos szexuális kultúrája miatt, másrészt, mint írja:

„Szomorú tapasztalatom a férfiak kis mérete… Ez az élet tragédiája! Amit (amekkorát) adott a természet, megváltoztatni nem lehet. Sok férfi tragédiája ez az örökletes tényező. (Volt olyan férfi, akinek mindössze 12 cm-es volt stb. ) Szóval tele vagyok negatív tapasztalatokkal, évek óta a kielégületlenség érzésével, belső feszültséggel…”

Egyértelmű, hogy levélírónk saját kielégületlenségét a férfi nemi szerv kis méretére vezeti vissza. Egyébként teljesen indokolatlanul! Azt hiszem, mint az a korábbiakból már kiderült, egyrészt a női hüvely nagyszerűen tud alkalmazkodni a hímvessző méretéhez (elég tág határok között), másrészt a nő akkor is ki tud elégülni, ha semmi sincs a hüvelyében. A levélíró kielégületlenségének tehát más oka van. S az okok között nemcsak a férfiak hiányos szexuális kultúrája, hanem a saját tájékozatlansága vagy hibás beállítottsága is szóba jöhet. Ezúttal azonban nem ezt kívánom elemezni. Nem is gondolná az ember, milyen sok férfinak van méretbeli problémája. Eddigi férfi pácienseim között jó néhány volt, aki ezzel hozta összefüggésbe szexuális kudarcait. Olyan is akadt, aki közeledni sem mert a nőkhöz emiatt. S általában nem azért vannak gondban, mert túl nagy, hanem inkább azért, mert túl kicsi a „szerszám”.

 

            Mi az a „kispénisz-komplexus”?

 

            A hímvessző latinul „penis”, a megoldatlan lelki gubancokat pedig szaknyelven a latin „complexus” szóval jelölik. Ebből ered a „kispénisz-komplexus” kifejezés, ami azt jelenti, hogy a szükségesnél kisebbnek tartott hímvessző komoly problémákat okozhat a nemi életben. A férfiak elég jelentős hányadának van ilyen komplexusa, főleg ifjúkorban, a nemi élet kezdetén. De lássuk ezt egy példán.

Régebbi leveleim közül való egy 23 éves, egyetemista fiú levele. Még nem kezdte el a szokásos értelemben vett nemi életet, bár lehetősége már többször lett volna rá. Mint írja, a középiskola befejezése után „jött a hadsereg, és itt föl kellett figyelnem arra, hogy a péniszem borzasztóan kicsiny és valószínűleg ugyanilyen kis szexuális potenciával rendelkezem (bár az önkielégítéssel nincs problémám). A teljes bizonytalanság lett úrrá rajtam, s elkezdtem bujkálni az emberek elől, próbáltam elrejteni szégyenem. Például nem mertem elmenni a többiekkel uszodába. Holott nagyon szeretek úszni, de roppantul zavart, ha barátaim nagy hangon beszéltek nőügyeikről, sikereikről. Ilyenkor mindig megalázva éreztem magam, mint aki nem tud semmi fegyvertényt fölmutatni. Már legalább 2-3 éve nem hagy nyugodni ez a probléma! Olyan erős gátlásaim léptek föl, hogy például könyvesboltban, könyvtárban nem merek a szexszel kapcsolatos könyvet kérni, pedig tudom, hogy szükségem lenne rá. A megoldás érdekében egy évig az önkielégítést is abbahagytam. De ezzel csak azt értem el, hogy jóformán érzéketlen lettem a szex iránt. Nemrég megismerkedtem egy lánnyal, aki szívesen lefeküdne velem – ettől aztán teljesen kész lettem!…”

A levél további részéből kiderül, hogy fiatalemberünk – bár nagyon tetszett neki a lány! – elmenekült a kapcsolat elől, s azóta impotensnek tartja magát. Ugyanakkor a levélben fölajánlott segítséget sem merte elfogadni. Sok hasonló példát hozhatnék, amelyek mind azt mutatják, milyen pusztító hatása lehet a megoldatlan kispénisz-komplexusnak. Ha ilyenkor a szakember megkérdezi: tulajdonképpen mekkora is az a túl kicsinek tartott hímvessző, sokszor elég bizonytalan választ kap. Olyat, hogy „jóval kisebb az állagnál” – és hasonlók. (Például „feleakkora, mint a haveromé”.)

De ha megkérdem, hogy mégis hány centi hosszú, azt kevesen tudják pontosan megmondani. Egyikük például azt válaszolta, hogy úgy 5-6 cm lehet, „de hidegben még kisebb!” Persze hamar kiderült, hogy nem merev állapotban ilyen. Ám hogy mereven mennyi, arra csak azt tudta mondani: „Legfeljebb kétszer akkora!” (Valójában 14 cm volt.)

Természetesen akadtak olyanok is, akik centiméterrel lemérték. Ám kiderült, hogy többnyire ez sem megbízható, mert egyrészt senki sem tudta, hogy pontosan mettől meddig kell mérni, másrészt a mérés során a hímvessző általában veszít merevségéből, s így kisebbnek tűnik. A mérés legcélszerűbb módszere egyébként az, hogy a merev, tehát fölálló hímvesszőt kissé lehajlítjuk (úgy, hogy a testtel kb. derékszöget alkosson), a bőrt pedig – amennyire lehet – hátrahúzzuk a hímvessző tövénél, s lényegében a szeméremcsonttól kezdve mérjük.

 Fő gond azonban a mérés értékelése. Éspedig az, hogy mihez viszonyítsuk a jól lemért hosszúságot. Hiszen, aki úgy gondolja, hogy a „normális” vagy „férfias” merev hímvessző hossza 25-30 cm, az a sajátját mindenképpen kicsinek fogja tartani. Pedig – mint már láttuk – általánosan elterjedt vélemény, hogy a szexuális potencia a hímvessző nagyságával arányos, tehát „akinek nagyobb van, az többre képes”.

 

            Mekkora az átlagos méret?

 

Elképesztő hiedelmeket találunk a hímvessző átlagos méretével kapcsolatban. Pedig hát ha valamihez, úgy a tényleges, vagyis sok férfira kiterjedő és pontos számításokon alapuló méretekhez szabadna csak viszonyítani.

Szerencsére több tudományos vizsgálat foglalkozott már ezzel a kérdéssel, ám ezek eredményeit nálunk kevesen ismerik. A kutatók azt találták, hogy a „hímtag” méretei igen változatosak és eléggé függenek a test egészének méreteitől. Előfordulhat tehát, hogy magas, testes férfinak viszonylag kis pénisze van, egy kis

 növésű, vézna emberkének pedig nagy.

A hímvessző hosszúsága 9 és 25 cm között váltakozik a serdülőkoron túljutottaknál. Ezen belül a férfiak közel felének hímtagja 14 és 17 cm közötti hosszúságú, tehát ez tekinthető átlagos méretnek (természetesen merev állapotban). De igen gyakoriak az egy-két centiméteres eltérések ettől az átlagtól, tehát a 12-14 cm-es hímvessző éppúgy nem tekinthető rendkívülinek, mint a 18-20 cm-es. A 20-22 cm-nél hosszabb hímvessző viszont már rendkívül ritka.

Úgy találták továbbá, hogy lényeges méretbeli különbségeket inkább csak ernyedt állapotú péniszek között lehet megfigyelni, azok vérteltségétől függően. A hímvessző egyénileg eltérő mértékben tud visszahúzódni (például hideg hatására). Ám a vérbőség, tehát merevedés következtében az ernyedten alig néhány cm-es hímvessző nagyjából ugyanolyan hosszú (vagy akár kicsit hosszabb) lesz, mint az ernyedten nagyobbnak látszó. Az ernyedt hímvesszők összehasonlítása tehát nem mérvadó.

A méretet illetően azonban nemcsak a hosszúság, hanem a szélesség, vagyis a merev hímvessző vastagsága is szóba jöhet. (Annál is inkább, mert egyesek szerint ez fontosabb, mint a hosszúság!) Szerencsére ez ritkábban okoz problémát, talán, mert kevésbé feltűnő, vagy mert e téren kisebbek a különbségek. Az átlagméret itt 3 és 4 cm között váltakozik. Ám a vastagságnak csak akkor van lényegesebb szerepe, ha a nő szexuális izgalma még alacsony szintű, s ezért a hüvely laza és tág, vagy ha a hüvelyizmok gyengék, s így a hüvely nem tud ráfeszülni a hímvesszőre.

 

            Mitől függ a hímvesszőméret?

 

            Sok férfi nehezen tud belenyugodni, hogy hímtagja akkora, amekkora (s nem nagyobb vagy kisebb). Akik hajlamosak a bizonytalanságra, mert nincs elég önbizalmuk, azok aggályosan méricskélik és összehasonlítják magukat másokkal. S persze túlzott jelentőséget tulajdonítanak az észlelt különbségeknek.

 Nem értik, miért van az, hogy az egyik férfinak nagyobb „szerszáma” van, a másiknak meg kisebb, vagy hogy az övék miért tér el az átlagtól. Úgy érzik, „valami nem stimmel” velük, ők ezen a téren „abnormálisak”.

De vajon csakugyan abnormális-e, aki néhány cm- nyire eltér az átlagtól? (Nem beszélve arról, hogy pontos „átlag” nincs, hiszen – mint láttuk – az átlagon belül is előfordulnak 2-3 cm-es különbségek.) Ezzel ugyanúgy vagyunk, mint bármilyen más testrésszel, például a karok vagy az ujjak, a nyak vagy az orr hosszúságával. Mindegyiknek megvan az átlagos mérete, de senkinek sem jut eszébe abnormálisnak tartani azt, akinek karja 5 cm-rel hosszabb vagy rövidebb az átlagosnál.

Éspedig azért nem, mert mindenki tudja, hogy sokfélék vagyunk, s az emberi test szervezete – többé-kevésbé beleértve a testrészek méreteit is – örökletesen meghatározott.

Testmagasságunkat például felnőttkorban már nem tudjuk lényegesen befolyásolni. (Gyermekkorban még – bizonyos hormonok segítségével – lehetséges, de nehezen ellenőrizhető.) Testi növekedésünket génjeink programozzák, s a génjeinkről szóló tudomány, a genetika még nem tart ott, hogy tetszés szerint változtathatná a genetikus programokat. Ám ha képes lesz – remélhetőleg már a jövő században –, akkor is csak a még le nem futott programokat tudja módosítani. Felnőtteknél már genetikailag sem lehet a méreteket megváltoztatni.

Igen ám – mondhatja bárki –, de a testméretek nemcsak örökletes tényezőktől függenek, hanem például a körülmények, a betegségek vagy a táplálkozás is befolyásolja azokat. S ez kétségkívül igaz. Legnyilvánvalóbb példája ennek az elhízás, ami valóban nem genetikusan programozott, ugyanakkor jelentősen megváltoztatja a testméreteket.

Szerencsére az elhízás egyáltalán nem befolyásolja a hímvessző méretét (feltéve, hogy azt „rendeltetésszerűen használják”). A zsír máshol rakódik le. S bár az elhízás negatívan hat ki a szexre, ez nem a péniszméret módosítása révén történik. Ami pedig a betegséget illeti, előfordulhat ugyan köztük olyan, ami a hímtag méretét befolyásolja, de ez oly ritka, hogy szóra sem érdemes.

Sokkal inkább számít a „rendeltetésszerű használat” módja és mértéke. Többször említettük azt a törvényszerűséget, miszerint bármely képesség – beleértve a szexuális képességeket – csak gyakorlás révén fejlődik ki. Most hozzátehetjük, hogy ez a képesség biológiai alapját jelentő szervekre, testrészekre is érvényes, legalábbis bizonyos mértékig. Az a szerv, amit nem használnak rendszeresen és többféleképpen, amivel nem foglalkoznak eleget, az nem fejlődik ki úgy, mint a többi. Ez a kifejlődés persze nem jelent feltétlenül méretbeli növekedést, de jelenthet azt is.

Ez új lehetőségeket villant föl a hímvesszőméret befolyásolására. De rögtön hozzá kell tennem, hogy ezek is inkább csak a felnőttkort megelőző életszakaszban érvényesíthetők.

 

            Növelhető-e a hímvessző?

 

            Olyan kérdés ez, ami évezredek óta foglalkoztatja a férfiakat. A szexről szóló ősi, híres művek, mint a Káma-szútra vagy az Ánangaranga ezzel is foglalkoznak. Éspedig kétféle értelemben. Először és legfőképpen azzal: hogyan lehet az ernyedt hímvesszőt megnövelni, vagyis merevvé tenni. Másodsorban pedig a hímtag (vagy ahogyan ők nevezik: lingam) nagyobbá tételével. Bennünket itt csak ez utóbbi érdekel.

Az Anangaranga több „receptet” ad, amelyek eléggé hasonlítanak: mindegyikben különböző növényi, állati eredetű anyagokat és ásványokat (például sót) kevernek össze, amit aztán vagy meg kell enni, vagy bekenni vele a hímvesszőt. Például: „Jázmin, higany, kámfor, kustha, vjósa és tankapa pora szézámolajjal együtt fogyasztva a lingam növekedését idézi elő.”

„Az illatos kert”, az arab szexuális kultúrát bemutató 15. századi könyv egyik fejezete szintén „a hímtagot megnövesztő és felnagyító szerekről” szól. Legegyszerűbb módszere a vizes kézzel dörzsölgetés „addig, amíg a feléje áramló vértől ki nem pirul, meg nem nő” (bár ezután a kenegetését is ajánlja mézből és gyömbérből készült keverékkel). Egy másik ajánlata: a merev hímvessző bebugyolálása forró szurokkal megkent bőrdarabbal. „Ezt a műveletet többször megismételve hímtagod megnő és megvastagodik.”

Azt már nem írja oda a szerző, hogy ez a megnövekedés ilyenkor az égési sérülés és gyulladás következménye lehet. (Szerencsére a fordító lábjegyzetben közli, hogy „ez a módszer sokkal inkább veszélyes, mint hasznos”.)

Talán elég is ennyi az ősi praktikákból. Mondanom sem kell, hogy minden kornak és társadalmi rétegnek megvoltak a maga hiedelmei a hímvessző átmeneti vagy tartós megnöveléséről, de egyik sem ér sokkal többet, mint az említettek. Sem kenegetéssel, sem különböző szerek fogyasztásával nem sikerült számottevő eredményt elérni sehol.

Mindössze annyi tanulságot vonhatunk le mindezekből, hogy a pénisz ápolása és „tornáztatása”, vagyis masszírozása, ingerlése, rendszeres működtetése (mármint nemcsak vizelés, hanem szexuális izgalomkeltés és kielégülés céljából) kedvezően hat méreteinek teljes kifejlődésére is. Mondhatni izmosabb lesz, jobban telítődik vérrel, amikor izgalomba kerül. Ettől természetesen inkább a vastagsága, mintsem a hosszúsága növekedik (bár egyik sem számottevően).

Vagyis végeredményben nem érdemes elsősorban arra törekedni, hogy nagyobb legyen, hanem inkább – mert ez az igazán fontos – arra, hogy jól működjön. Ez már valóban jelentősen befolyásolható a gyakorlás révén.

A kérdés most már csak az, hogy ugyanolyan jól tud-e működni az átlagnál kisebb vagy nagyobb hímvessző, mint az átlagos. Befolyásolja-e a méret a működést, s egyáltalán a szeretkezést – beleértve persze a partner kielégülését? S itt talán elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez.

 

            Van-e méretbeli össze nem illés?

 

            Már láthattuk, hogy a nők között is vannak, akik kielégületlenségüket a hímtag méretének elégtelenségével magyarázzák. Olyanokat szoktak mondani, hogy „el sem éri a méhszájat”, „alig érzem, hogy a hüvelyben van” vagy „túl mélyen behatol, és az már fáj” stb.

Ebből az következne, hogy a férfi és női nemi szervek méretbeli összeillése alapvetően fontos. Sokan ezt tudatosan is vallják, mások hallgatólagosan elfogadják. De vajon nem arról van-e szó, hogy az „anyagelvű közfelfogás” eltúlozza a testméretek jelentőségét, s így talál leegyszerűsített magyarázatot az össze nem illésre?

Félreértések elkerülése végett: a szexuális összeillés általánosságban valóban döntően fontos, ám ezt nem indokolt a testméretek összeillésével azonosítani! Ugyanis ez sokkal inkább a szexuális kulturáltság, beállítottság és szokások összeillését jelenti.

Bizonyos keretek között természetesen a testméreteknek is összeegyeztethetőknek kell lenniük. Ennek megítélése azonban nem könnyű; a méret gyakran megtévesztő. A testmagasság jelentős eltérése például egyáltalán nem mindig jelenti a nemi szervek méretbeli össze nem illését. Hiszen, mint láttuk, egy testes, magas férfinak is lehet viszonylag kis pénisze, egy kis ember meg gyakran „nagy bottal jár”. S hasonló a helyzet a nőknél. De egy kicsit fejletlen nemi berendezésű szűz lány és egy „nagy falloszú” (például 25 cm hosszú és 5 cm vastag hímtagú) férfi valóban nem illik össze. Ez azonban általában a tényleges közeledéskor derül ki.

 Hasonló a helyzet egy többször szült és kitágult hüvelyű nő és egy kis péniszű férfi találkozásakor (például ha a pénisz kb. 10 cm hosszú és 2 cm vastag). Ilyenkor okosabb a próbálkozásokról eleve lemondani, és más partnert keresni.

Ezek azonban ritka és szélsőséges esetek. Azok, akik a méretbeli össze nem illést hangsúlyozzák, többnyire egészen más okból nem illenek össze, amit esetleg maguk sem tudnak. A méretbeli eltérés magyarázata mindig „kéznél van”, logikusnak látszik, könnyű rá hivatkozni, s nehéz megcáfolni.

 Vegyük szemügyre ebből a szempontból a két legtipikusabb esetet: a „túl kicsinek” és a „túl nagynak” tartott hímtag esetét. Tegyük föl, hogy a „túl kicsi” 12 cm hosszúságú és 3 cm vastagságú hímvesszőt jelent. Vagy a férfi érzi ezt az átlaghoz képest „csökevényesnek”, vagy a nő nem találja elegendőnek a méretet (ahogyan például az idézett levélíró). Esetleg mindketten elégedetlenek.

Közelebbi vizsgálatkor kiderülhetnek a következők:

1. A férfi „kispénisz-komplexusa” következtében nyugtalan és ideges a szexegyüttlét során, fél a kudarctól. Ennélfogva nem alakul ki teljes merevedése, mégis rátér a közösülésre, holott partnere még föl sem izgult igazán. A nem elegendő hüvelyváladék folytán a behatolás csak nehezen és félig sikerül. Ráadásul néhány mozdulat (frikció) után megtörténik a magömlés, s a merevedés gyorsan megszűnik. Így a nő valóban „alig érez valamit”, s ezt mindketten a pénisz kis méretére vezetik vissza.

2. A nő eleve nem kedveli partnerét, s csak kötelességhól vagy érdekből fekszik le vele – vagy pedig kezd elhidegülni tőle (a szextől független okok miatt). A szexegyüttléttől idegenkedik, partnerét nem kívánja, ezért önkéntelenül is beleköt mindenbe, kritikus megjegyzésekre hajlamos. Ha véletlenül tudja, hogy partnerének sebezhető pontja a hímvessző mérete, akkor előbb-utóbb erre is tesz egy lekicsinylő megjegyzést. Ezt elősegíti, hogy mivel másra figyel, nem eléggé érzi hüvelyében a hímvesszőt.

A kispénisz-komplexust gyakran éppen az ilyen lekicsinylő megjegyzések szokták kiváltani. Holott valójában nem a „szerszám” kicsi, hanem a hüvely túl tág, mivel a nő nem izgul föl, vagy nehezen mozdulnak a hüvelyizmai.

Mi van azonban akkor, ha a férfi vagy partnere „túl nagy”-nak találja a hímvesszőt? Ez ugyan jóval ritkábban fordul elő, illetve a hagyományos felfogás miatt (miszerint minél nagyobb egy hímvessző, annál jobb!) ezt kevesen tekintik rendellenesnek. 20 cm-en túli hosszúság és 4 cm-nél nagyobb vastagság azonban sok nőnek akkor is problémát okoz, ha nem szól érte. Sőt sokszor az ennél kisebb hímtag is problémát okoz.

Tény, hogy vannak nők, akik valósággal félnek az átlagnál nagyobb hímvesszőtől, míg mások kifejezetten kedvelik azokat. Ez már önmagában is azt mutatja, hogy a méret szerepe teljesen viszonylagos. Ugyanaz a méret az egyik nőnek túl nagy, a másiknak túl kicsi lehet. (Legalábbis az átlag körüli méretek esetén.)

Ez nem jelenti azt, hogy a méretekkel nem kell törődni! Ha bárki úgy érzi, hogy partnerének nemi szerve méretei miatt nem illik az övéhez, azzal mint megoldandó problémával foglalkozni kell. Ilyenkor először is megvizsgálandó: miért érzi úgy az illető, hogy a hímvessző túl nagy vagy túl kicsi?

Az utóbbival már foglalkoztunk, most nézzük az előbbit. Ez akkor fordul elő, ha

a) akár a férfi, akár a nő eleve túl nagynak tartja a hímtagot, mert ismereteik szerint nagyobb az átlagnál; b) ennek következtében félnek attól, hogy nemi életük emiatt nem lesz sikeres;

c) vagy a közösülési próbálkozások során nehezen, vagy egyáltalán nem ment a behatolás, ami ráadásul a nőnek (vagy mindkettőjüknek) fájdalmat is okozott. Előfordul, hogy maga a behatolás még csak megy, de a közösülő mozgás fájdalmat okoz.

A nő ilyenkor úgy érzi, hogy a hímvessző túl nagy és „feszít”. (Népiesen fogalmazva: „mintha nyársra húzták volna”.) De mi történik valójában? Ha a szűz lány esetétől eltekintünk – akinek persze minden hímvessző „túl nagy” –, az ilyen panaszok leggyakoribb oka a nő félelme és fölkészületlensége. Kedvezőtlen tapasztalatok vagy téves beállítottság folytán attól fél, hogy fájni fog. Esetleg egyszerűen még nem izgult föl annyira, hogy a bőséges hüvelyváladék „befogadásra kész” állapotba hozza, így a behatolási kísérlet súrlódással és fájdalommal jár. Mindkét esetben a hüvelyizmok reflexszerűen összehúzódnak, a hüvelynyílás mintegy bezárul. Ez a vaginizmusnak nevezett jelenség teljesen megakadályozhatja a hímvessző behatolását. De enyhébb esetben is megnehezíti és fájdalmassá teszi.

Ha viszont a behatolás sikerült, de a mozgás kellemetlen, akkor többnyire nem a hüvelyizmokkal van a baj, hanem valamilyen sérülés vagy gyulladás lehet a hüvelyben (például gyakori a méhszáj kisebesedése). Vagy „menet közben” valamilyen oknál fogva visszaesett a nő szexuális izgalma, így száraz lett a hüvely, amelyet a mozgás már dörzsöl. Az ilyen okokat legbiztosabban nőgyógyászati vizsgálattal lehet földeríteni.

 Végeredményben tehát ritka kivételektől eltekintve nem méretbeli össze nem illésről van szó, hanem egyéb, más jellegű szexuális problémákról, amiket tévedésből idesorolnak. Minthogy a női hüvely nyugalmi állapotban alig 10 cm hosszúságú, a merev hímvesszők pedig jóval hosszabbak ennél, ezen az alapon méretbeli összeillés sohasem fordulhatna elő. Ám szerencsére a hüvely rugalmas és tágulékony (elég, ha arra gondolunk, hogy egy csecsemő is kifér rajta), tehát szinte bármilyen méretű hímvesszőt képes befogadni. Természetesen attól függően, hogy mennyire tudják alkalmazkodóképes állapotba hozni.

 

            Eltérő méretek összehangolása

Az igazi probléma tehát nem a méret, hanem az ahhoz való alkalmazkodás! Erre a túl nagynak vélt méretbeli különbségek esetén általában törekszenek is, csak sokszor nem a legjobban. Technikai civilizációnk ma már kényelmes pótmegoldásokat is nyújt, például tetszés szerinti nagyságú, fölcsatolható műpéniszeket gyártanak és árusítanak.

Nagyobb baj, hogy nincsenek megfelelő és könnyen hozzáférhető szexuális tanácsadók és szexuálterápiai szakrendelések, ahol a méretproblémákkal küszködőket eligazítanák. Így mindenki csak a „segíts magadon!” módszereit követheti. Némi utánjárással azonban – például e könyv jelen fejezetének kreatív fölhasználásával – ez is célravezető lehet.

Mit lehet tenni például az átlagosnál kisebb hímvessző esetén? A megoldás nem abban van, hogy az ilyen férfi egy kistermetű nőt keres. Abban sem, hogy csak szűz lánnyal próbálkozik (ami 18-20 éven felüli lányok esetében már csaknem reménytelen vállalkozás lenne). Hanem miben?

Keressen talán olyan nőt, aki kifejezetten a kis hímtagot részesíti előnyben? Ez már járhatóbb út, bár nem könnyű ezt előzetesen – úgy értem, az első szexuális próbálkozás előtt – tisztázni. Kétségkívül ajánlatos a partnerrel erről is beszélgetni, s megismerni beállítottságát és eddigi tapasztalatait, hogy később ne érjen meglepetés. Ilyenkor sok félreértés tisztázható: nem mindegy például, hogy ki mekkora méretet tart kicsinek, illetőleg nagynak.

Nem fontos azonban, hogy a partner előnyben részesítse az átlagosnál kisebb hímvesszőt. Ha ugyanis ez normálisan működik, vagyis megfelelően merevedik, s elegendő ideig tartó ingerléssel kielégíti a nőt, akkor vagy észre sem veszi, hogy kisebb az átlagosnál, vagy nem tulajdonít jelentőséget a méretnek. Így a „kispénisz-komplexus” ki sem alakul – vagy ha már volt, hamar megszűnik.

De mit tehet a férfi, ha a nő kicsinek tartja a hímvesszőt? Például megkérdezheti, hogy mihez képest kicsi, és hogy mennyiben zavarja ez őt – talán nem elégül ki? Ha pedig ez a helyzet, akkor megpróbálhatja tisztázni: miért nem elégül ki tulajdonképpen? Ugyanis, mint láttuk, ebben nem a méretnek, hanem más tényezőknek van döntő szerepük. Ha pedig sikerül az okot megtalálni és megszüntetni, s a nő kielégül, akkor a látszólagos méretprobléma eltűnik.

Az is előfordulhat, hogy csak a férfi tartja kicsinek a hímvesszőt, a nőnek viszont ez semmi problémát nem okoz. Ilyenkor a nő megnyugtathatja a férfit, hangsúlyozva elégedettségét.

Csak arra ügyeljünk, hogy ne legyen ebből hatalmi játszma, taktika, melynek segítségével a nő igyekszik „kézben tartani” és magához kötni a férfit. (Például célzásokkal arra, hogy „Ilyen kis fütyivel csak nálam boldogulhatsz!”) Persze a férfi is törekedhet hasonlóra („Ilyen finom kis szerszámot csak tőlem kaphatsz!”).

            A játszmák világába azonban most ne merüljünk bele. Inkább nézzük meg, mit tehetünk a „túl nagy” hímvessző esetén. Az optimális megoldás itt is az, hogy olyan partnert keresünk, aki épp az ilyet szereti. Ám, ha egy minden szempontból megfelelő partnernél merül föl ez problémaként, akkor a feladat az eltérő méretek összehangolása, pontosabban a szexuális összhang megteremtése a méretkülönbségek ellenére.

            Hogyan érhető ez el „túl nagy” hímvessző esetén?

            Nemcsak úgy, hogy nem erőltetjük a közösülést, jól tudva, hogy másként is ki lehet elégülni. –az ún. pettingorgazmus előnyben részesítése egyébként a kispénisz-komplexus esetére is érvényes – , hanem ha már közösülésre kerül sor, szenteljünk nagyobb figyelmet a megfelelő előkészítésnek, a hüvely és a hímvessző síkosításának (zsíros krémmel, babaolajjal stb.), s a bevezetés lassúságának, szakaszosságának. Ez utóbbi arra jó, hogy a nőnek legyen ideje megszokni a hüvelyét feszítő „idegen testet”. Amihez persze tudnia kell a hüvelyizmokat ellazítani. (Erről lásd a női orgazmusról szóló részeket.)

Másik javaslatom a közösülő mozgással kapcsolatos. Nagyobb hímvessző esetén ajánlatos óvatosan, nem túl hevesen mozogni, mert ezek fájdalmat okozhatnak, s visszavethetik a nő szexuális izgalmát. Ugyanígy ajánlatos a többszöri megállás, a mozgás szüneteltetése, akár percekig. Ez egyik fél számára sem jelent ingernélküliséget, hiszen a hüvelyben feszülő hímvesszőt mindketten jól érzékelik, s ez önmagában is élvezet. (Emlékezzünk csak a keleti szeretkezési kultúrában elterjedt karezzára, vagyis az órákig tartó, mozdulatlan közösülésre!)

Harmadik javaslatom, hogy hosszabb hímvessző esetén jobb, ha nő van fölül, kb. lovagló helyzetben, mert így könnyen tudja szabályozni, mennyire hatoljon be a pénisz a hüvelybe. Ugyanis ha az túlságosan mélyre hatolna, a nő térdére és lábfejére támaszkodva egyszerűen följebb emelkedik és combját összeszorítva kicsit lefogja a férfi testét. Ez a teendő akkor is, ha a nő méhszája nem teljesen ép. Természetesen jobb ezt előre megbeszélni, hogy maga a férfi is tartózkodjon a túl mélyre hatolástól.

A nőknek tehát kár félni a nagyobb hímvesszőtől – inkább meg kell tanulniuk okosan bánni vele. Ez is örömök forrása lehet, hiszen a közösülés élvezetét jelentős részben a teltség érzése adja, ezt pedig egy nagyobb hímtag könnyebben kiváltja – akár mozdulatlan állapotban is.

Summa summarum: éppen a látszólag eltérő méretek összehangolásában van legdöntőbb szerepe az egymáshoz való alkalmazkodásnak és egymás irányításának a szeretkezésben! Akik ezen a téren kulturáltak, azoknál a hímvessző mérete alárendelt szerepet játszik.

 

 

 

6.     Lehet-e magömlése a nőnek?

 

            Sok olvasónak bizonyára „megüti a szemét” ez a cím. Hogy lehet egyáltalán ilyet kérdezni? Hiszen magömlése nyilvánvalóan csak a férfinak van! A női szervezet nem termel sem ondót, sem spermiumokat, vagyis csírasejteket!

Mások azt gondolják: Hát ha magömlése nincs is egy nőnek, de hüvelyváladéka olyan bőségesen termelődhet, hogy az fölér egy magömléssel. Csak amíg a férfinál a magömlés a kielégülés kísérője, addig a bővebb hüvelyváladék egyszerűen a nő izgalomba kerülésének jele.

Ez utóbbi volt egyébként a híres amerikai szexológus, A. C. Kinsey véleménye is. Csakhogy az azóta eltelt kb. 40 évben sok minden történt a tudományban, s korunk vezető szexológusai már másként látják ezt a problémát.

Érdemes szemügyre venni ezeket az új fejleményeket.

 

            A „G-zóna” fölfedezése

 

            Egyes kutató orvosok ugyan már évszázadokkal ezelőtt beszéltek és írtak „női prosztatáról” és annak – a nő számára élvezetes – váladékozásról, de ezt a jelenséget csak századunkban kezdték figyelemre méltatni. A nálunk is jól ismert T. van de Velde A tökéletes házasság című könyvében már említi, hogy egyes nőknek van magömlésük. Érdemleges magyarázatot azonban nem tudott erre adni.

Csak 1950-ben jelent meg e tárgyban egy komoly, tudományos dolgozat. Szerzője Ernst Gräfenberg, egy német származású, Amerikában élő orvos volt, aki megállapította, hogy valóban találhatók a női szervezetben, a húgycső mentén a férfi dülmirigyhez hasonló, bár jóval kisebb mirigyek, s ezek váladékot is termelnek, ami a szexuális izgalom hatására a húgycsőbe kerül, s a kielégüléskor kilövell!

A legfejlettebb, szexuálisan legizgathatóbb ilyen mirigy a prosztatához hasonlóan, közvetlenül a húgyhólyag alatt van, s a szexuális izgatás során a hüvelyen keresztül kitapintható. Ennek az a magyarázata, hogy a húgycső és a hüvely párhuzamosan haladnak egymással. Tehát ha néhány cm-re benyúlunk a hüvelybe, akkor a hasfal felőli oldalon könnyen ingerelhetjük ezt a mirigyet.

A női hüvelynek ezt a részét azóta a szakirodalomban „G-zónának” vagy „Gräfenberg- zónának” nevezik. Az utóbbi elnevezés az „erogén zónára” emlékeztet, s joggal, mert hiszen a G-zóna is erogén zóna, vagyis ingerlése fokozza a nő szexuális izgalmát.

Megjelenése idején Gräfenberg közleménye nem keltett nagy feltűnést. Tudományos szenzációk akkor inkább Kinsey jelentései voltak, s ő – mint láttuk másként magyarázta a női magömlést. A ’60-as években tudományos szenzációként váltak ismertté Masters és Johnson laboratóriumi vizsgálatai a női orgazmusról, ám a női magömlést ők nem vizsgálták. Sőt, ezt „széltében elterjedt, de téves” nézetnek tartották.

Csak a ’70-es évek végén került a téma ismét a kutatás előterébe. Három amerikai kutató (Ladas, Whipple és Perry) nagy sikerű könyvet publikált erről 1982-ben. Az utóbbi évtizedben a női magömlés tényét már nem vitatják. Viták legföljebb olyan részkérdésekről folynak, hogy minden nőnél előfordul- e, vagy csak egyeseknél, vagy hogy milyen mennyiségű – és mit tartalmaz – a kilövellt váladék.

 

            A női magömlés jellemzői

 

            Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a G-zóna legegyszerűbben és legbiztosabban ujjal ingerelhető. Enyhe nyomkodás vagy dörzsölés hatására a nő először átmenetileg vizelési ingert érez, ami aztán szexuális gyönyörérzéssé alakul, s eközben a mirigy megduzzad. Az ingerlés eredménye a nő orgazmusa, amit a mirigyváladék kilövellése kísér.

Ez a váladék tehát nem a hüvelyből, hanem a húgycsőből jön. A kilövellés így eléggé hasonlít a vizelet kilövelléséhez, amivel gyakran össze is szokták téveszteni. Ilyenkor a nő, aki nem ismeri a jelenség eredetét, általában megijed, hogy „bepisilt”, nem tudta visszatartani a vizeletet, s ezért szégyelli magát. A váladék vegyi elemzése azonban kimutatta, hogy ennek semmi köze a vizelethez. Inkább a férfiak ondójához hasonlít, csak persze nincsenek benne spermiumok. (Tartalma: „prostatic acid phosphatase” és glukóz.)

A váladék mennyisége 1-2 csepptől 1-2 köbcentiméterig terjedhet, vagyis egyénileg nagyon különböző. A kutatók szerint a mennyiség nem az életkortól, hanem inkább a táplálkozástól függően változik. Ugyanígy az íze is különböző lehet: csípős, savanyú, keserű vagy édeskés (ahogyan az ondóé is). Mindezt befolyásolhatja a menstruációs ciklus, ami egyébként a női magömlés gyakoriságára is kihat. Megállapították, hogy a nemi érés előtt nincs ilyen magömlés, s hogy az egyik női hormon (az ösztrogén) fokozza a váladék mennyiségét.

 Előfordulását és elterjedtségét illetően ma még csak igen hozzávetőleges adatokkal rendelkezünk. Annyi bizonyos, hogy elvileg minden nőnél előfordulhat, hiszen a szóban forgó mirigyek mindenkinél megtalálhatók, bár fejlettségük és működőképességük igen különböző. Tény viszont, hogy – talán a váladék csekély mennyisége miatt – igen sok nő észre sem veszi, vagy nem tudja megkülönböztetni a hüvelyváladéktól.

Ma tehát úgy tűnik, hogy a magömlés csak a nők kisebb részénél fordul elő, amit az is magyarázhat, hogy az említett mirigyek az átlagos nemi életben nem kapnak elegendő ingerlést. Részben a közösülés rövidsége, részben a leggyakoribb, hagyományos (férfi felül, nő alul) testhelyzet miatt.

Pedig jó néhány nő vallomása szerint a G-zóna ingerlésével kiváltott és magömléssel kísért orgazmus erőteljesebbnek, mélyrehatóbbnak és kielégítőbbnek tűnik a többinél. Ezt természetesen nem tekintjük általános érvényűnek, hiszen sok más nő – valószínűleg a többség – a csikló ingerlése révén elért orgazmust részesíti előnyben.

Ezzel kapcsolatban joggal merül föl a kérdés, hogy akkor most tulajdonképpen

 

            Hányféle orgazmus van a nőknél?

 

            Mint már említettem, Freud annak idején kétféle orgazmusról beszélt: a csikló ingerlése révén kiváltott (klitorális) és a közösülésben létrejövő, ún. hüvelyi (vaginális) orgazmusról. Szerinte az előbbi az éretlenebb, gyerekesebb, az utóbbi pedig az érett, felnőtt változata a kielégülésnek.

Ezt az elméletet már az ő korában is sokan kétségbe vonták. Masters és Johnson pedig műszeres vizsgálatokkal kimutatta, hogy akár a csikló ingerlése révén, akár közösüléssel elégül ki egy nő, fiziológiailag mindig ugyanaz történik: a hüvelyizmok ritmikus  összehúzódásai oldják föl a szexuális feszültséget, hozzák meg a kielégülést.

A legutóbbi évtizedben az orgazmuselmélet továbbfejlődött. A kutatók az orgazmus különféle forrásait és megnyilvánulásait fedezik fel, például a csiklón és a hüvelyen kívül az említett mirigyek vagy a méh szerepét (nem beszélve egyéb testrészekről).

A jelek szerint a női orgazmus is nagyon variábilis és egyéni. Különböző hatások alakítják a nő orgazmuskészségét és kielégülési szokásait (ha egyáltalán kialakulnak ilyenek). Ennek megfelelően a testi megnyilvánulások is különbözőek. Megfigyelték például, hogy a G-zóna ingerlésekor a hüvelyizmok ellazulnak, nem alakul ki a hüvely ingerlésekor a hüvely alsó felének – Masters és Johnson által megfigyelt – szűkülete (az ún. orgasztikus mandzsetta). Nincs tágulat sem a hüvely belsejében. Ehelyett a méh lehajlik és összenyomja a hüvely felső részét.

Ráadásul a méhet, a húgyhólyagot és az említett mirigyeket más idegek vezérlik, mint a nemi szerv többi részét. A „kétbeidegzéses” elmélet szerint a női orgazmus így eltérő beidegzések igénybevételével is létrejöhet. Nem árt azonban hangsúlyozni, hogy egyelőre ez az elmélet is inkább csak hipotézis, amit alaposabb vizsgálatokkal kellene igazolni. Az emberi idegrendszer plaszticitása, rugalmas alkalmazkodóképessége mindenesetre nem zárja ki, hogy az orgazmus testi megnyilvánulásai igen különbözőek legyenek.

Az ingerforrások különbözősége és a szexuális izgalom eltérő megnyilvánulásai sem változtatnak azonban azon, hogy az orgazmus fiziológiai lényege a hüvely körüli izmok ritmikus összehúzódása. Ugyanígy bármilyen eredetű orgazmusnál megtalálhatjuk a légzés, a szívdobogás és a vérnyomás fokozódását, a ritmikus mozgást, izomfeszülést, s még jó néhány közös jellemzőt.

Akkor hát hányféle orgazmus is van a nőknél? Ahogy vesszük. Joggal mondhatnánk, hogy sokféle – mármint eredetére, testi megnyilvánulásaira és lelki átélésére nézve sokféle. De ugyanilyen joggal mondhatjuk azt is, hogy a sokféleséget nagy egységbe foglalja néhány alapvető testi jellemző, továbbá a kielégülés érzése és tudata.

Minthogy pedig a szexualitás (pontosabban a nemi életet élő ember) fő jellemzője a változatosság igénye, jó, ha az orgazmus is változatos, mind eredetére, mind egyéb tényezőire nézve. Erre tudatosan is lehet törekedni. Különösen fontos lenne ez azoknál, akik ismerethiány, időhiány vagy egyéb „súlyos” okok folytán engedték szokások sablonjai közé szorulni, vagy éppen elcsenevészedni nemi életüket.

Jó tehát, ha valaki többféleképpen tud kielégülni: akár a csikló (kézzel vagy szájjal) ingerlésével, akár (vaginális vagy anális) közösüléssel, ami éppen a G-zónat ingerlése révén lehet hatásos. Utóbbinál az időtartam éppúgy döntő tényező lehet, mint a testtartás.

 

            A magömléses orgazmus feltételei

 

            A mai nők többsége, mint láttuk, nem ismeri a magömléses orgazmust. Ami nem is csoda, hiszen a G-folt ingerlésére ritkán kerül sor elegendő mértékben. A hagyományos helyzetben, alig néhány percig tartó közösülés során a G-zóna mögötti mirigy alig kap ingerlést, s hasonló a helyzet a csiklóval.

Így a nő többnyire kielégületlen marad. Ezen a helyzeten mindenképpen változtatni kell.

Először is tisztázandó, hogy az orgazmus kiváltása a csikló vagy a G-zóna ingerlésével történik-e könnyebben, illetve maga a nő melyiket részesíti előnyben. A legjobb persze az, ha mindkettő hatásos és elfogadott. Ez azonban ritkán van így, már csak azért is, mert feltételezi mindkettő ismeretét, kipróbálását – viszont ha valaki nem tud valamiről, azt nem is próbálhatja ki. Azonkívül az ismeretlentől sokan idegenkednek

Idegenkedés esetén legfontosabb, hogy semmit se erőltessünk, hanem többszöri, részletekbe menő megbeszéléssel, fokozatosan próbáljunk megbarátkozni a gondolattal.

„Elvi elfogadás” esetén rátérhetünk a még nem ismert, G-zóna eredetű orgazmus kipróbálására. Éspedig első megközelítésben inkább a közösülés mellőzésével. Mert sokkal könnyebb a G-zónát kézzel, ujjheggyel elérni és ingerelni. S többnyire már ehhez is partnerre van szükség, ugyanis a kutatók tapasztalatai szerint sok nő nehezen éri el saját G- zónáját (bár félig ülő, félig fekvő helyzetben ez általában lehetséges).

Minthogy a G-zóna ingerlése először vizelési ingerrel járhat, ajánlatos előtte vizelni. Azt talán nem is kell hangsúlyozni, hogy a hüvelybe felnyúló ujjakat csak tisztára mosottan és valamivel (például babaolajjal) síkosítva ajánlatos alkalmazni. Legjobb, ha két ujjat vezetünk be, s a szeméremcsont fölött keressük – óvatos nyomkodással – a G-zónát, miközben másik kezünkkel kívülről lenyomjuk az alhasunkat.

A G-zóna arról ismerhető fel, hogy a hüvelyfal ott érzékenyebb a tapintásra, nyomásra, ami először – mint láttuk – vizelési ingert, ám rögtön utána kellemes érzést, élvezetet vált ki, s ugyanakkor érezhetjük a mirigy megduzzadását.

Ezután csak folytatni kell a kellemes ingerlést, simogatással, vagy az ujjak gyors, apró mozgatásával mindaddig, amíg az orgazmus s vele a magömlés elérkezik. Természetesen az sem baj, ha nem spriccel ki a húgycsőből észrevehető mennyiségű váladék. Az orgazmus akkor is megtörténik, éspedig többnyire a szokásos módon: a hüvelyizmok ritmikus összehúzódásaival.

Ha az ilyenfajta kielégülés kipróbálására partnerrel kerül sor, akkor a partner is a leírtak szerint járjon el. Ilyenkor persze elengedhetetlen a partner fokozottabb irányítása, s fontos a megfelelő testhelyzet is. Ehhez a következőket ajánlják: a nő feküdjön hasra, lábait rakja szét, fenekét emelje föl 10-20 cm-re, s lassan mozgassa csípőjét, miközben a partner két ujja a hüvelyben a G-zónát keresi. Egyébként ebben a testhelyzetben közösülni is lehet, s ez lehetővé teszi, hogy a hímvessző jobban elérje és ingerelje a G-zónát. Ilyenkor még inkább szükséges, hogy a nő irányítsa a mozgást, továbbá hogy maga az aktus ne legyen túl rövid, a férfi ki tudja várni a nő orgazmusát. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a G-zóna ingerlésével könnyen keletkeznek többszörös orgazmusok!

A G-zóna közösülés közbeni ingerlése szempontjából van egy másik kedvező testhelyzet is: amikor a férfi van alul, s rajta a nő lovagló ülésben helyezkedik el. Ez kétféleképpen is előnyös. Egyrészt a nő így könnyebben irányíthatja a mozgásokat. Másrészt ebben a helyzetben a legtöbb férfi könnyebben tudja késleltetni saját orgazmusát, tehát az egész közösülés tovább tarthat.

 

            Vallomások a magömlés átéléséről

 

            Nem tudom, az olvasónak van-e erről személyes tapasztalata önmagánál vagy partnerénél, illetve találkozott-e már olyanokkal, akik ismerik a G-zóna és a női magömlés jelenségét, s tudtak erről hiteles információt adni. Mindenképpen tanulságos lehet elolvasni az alábbi vallomásokat, elsősorban természetesen a nőkét. Egy 45 éves tisztviselőnő így beszélt erről:

„Saját tapasztalatomból már régóta tudok a női magömlésről. Eleinte zavart egy kicsit, de mindig tudtam, hogy normális jelenség, s a váladéknak semmi köze a vizelethez. Másféle orgazmusokkal összehasonlítva a magömléses orgazmus tökéletesebbnek tűnik. S érdekes, hogy a mélyebb kielégülés ellenére sokkal könnyebb utána újra izgalomba jönni.”

Más vallomások is utalnak a G-zóna ingerlésével elért többszörös orgazmusokra. Arról azonban nem találtam adatot, hogy az így keletkező második és további orgazmusoknál is van-e magömlés, aminek mennyisége föltehetőleg ugyanúgy csökkenő tendenciájú, mint a férfiaknál. Egy 30 éves asszony elmondja, hogy akkor fedezte föl a G-zónát, amikor partnere benyúlt a hüvelybe.

„Azt hittem, hogy fordított csiklóm van, ami befelé nőtt, a hüvelyembe. Számomra ennek ingerlése sokkal kellemesebb volt, mint a helyén levő csikló ingerlése. Mégis zavarban voltam, mert úgy tudtam, hogy a rendes csikló az egyetlen ingerelhető része a női nemi szervnek.”

Ez a vallomás azt juttatja eszembe, hogy a csikló (a normális csikló) bizonyos fokig belülről, a hüvelyből is ingerelhető. Így a G-zóna – pontosabban a mögötte levő mirigy vagy mirigyek – és a csikló ingerlése összekeveredik, nem nagyon különíthető el. Egy asszony, aki 16 évesen kezdte a nemi életet:

„Amikor először megtörtént, nagyon megijedtem. Egyszerűen nem értettem, mi történt! Kielégüléskor úgy éreztem, mintha bepisiltem volna. Mindketten nagyon zavarba jöttünk, bár tudtam, hogy nem pisiltem. Ez később is előfordult, de csak közösülés során, önkielégítéskor nem. Amikor aztán pesszáriummal kezdtem a fogamzás ellen védekezni, abbamaradt, s azóta sem fordul elő.”

            Több vallomásból is az derül ki, hogy a pesszárium alkalmazása megnehezíti vagy meggátolja a G-folt hatékony ingerlését – egyelőre nem tudjuk pontosan, miért. Egy 35 éves nő arról számolt be, hogy anális (vagyis a végbélnyíláson keresztül történő) közösülés során ismerte meg a szóban forgó mirigyek ingerlésével járó gyönyört:

„Olyan volt, mintha a hólyagomat érte volna el. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy bepisilek, de aztán az élvezet egészen magával ragadt, furcsa hangok törtek föl belőlem.”

Ez a helyzet – a közösülés hátulról – teljesen megfelel a fentebb ajánlott helyzetnek, ami persze nem anális, hanem vaginális, vagyis hüvelyben történő közösülést feltételezett. Ha meggondoljuk, hogy az emlős állatok szinte kivétel nélkül hátulról közösülnek, nyilvánvalóan van valami ősi ebben a testhelyzetben. Tény, hogy igen sok nő kedveli a hátulról történő közösülést. Ennek okát általában nem tudják megmagyarázni, de lehet, hogy épp a G-zónában találjuk meg a magyarázatot.

            Egy 27 éves fiatalasszony azzal a panasszal fordult a házassági tanácsadóhoz, hogy amikor elkezdi férjével a közösülést, mindig olyan erős vizelési ingere támad, hogy rögtön föl kell kelnie, pedig minden szeretkezés előtt gondosan WC-re megy. Férje emiatt nagyon dühös. S maga arra vezeti vissza a problémát, hogy gyermekként is sokáig ágyba vizelt. A tanácsadó megnyugtatta, hogy nem kell megijednie az észlelt vizelési ingertől, mert csak az élvezet bevezetője. Ezt követően a pár nemi élete rendeződött.

Egy másik nő arról számolt be, hogy férje távollétében úgy maszturbál, hogy egyik kezével a csiklót ingerli, a másikkal pedig a G-zónát, s ezt sokkal élvezetesebbnek találja, mint ha csak az egyiket ingerelné.

Egy beszámolóból az derül ki, hogy a lányt elhagyta a partnere, mert fölháborodott a lány „borzasztó szokásán”: mindig levizeli őt, amikor a közösülésben elér a kielégüléshez. Az elkeseredett lány orvoshoz fordult, aki szerint egyes nők az orgazmus során elvesztik a kontrollt a húgyhólyag felett, s ezt nehéz kikezelni. A lány ezután évekig kerülte a szexet, s rengeteg pénzt és időt fordított gyógykezeltetésére. Míg végre kiderült, hogy nem vizelésről, hanem női magömlésről volt szó.

Szerencsére nem mindenkinek okoz ez ilyen gondokat. Egy tíz éve házas nő vallomásából kiderül, hogy kezdettől fogva volt magömlése, de sem ő, sem férje nem törődött vele. A G-zónát csak nemrég vették észre, s tapasztalták, hogy a szexuális izgalom kialakulása során a hüvelynek ez a része megduzzad, szinte kiemelkedik környezetéből. A magömlés mennyiségileg vetekszik a férfi magömlésével, s a váladék néha olyan erővel spriccel, hogy szinte súrolja a férfi alhasát. Nemi életüket mindketten nagyon kielégítőnek tartják.

De hogyan látják mindezt a férfiak? Egyikük a következőket írja:

„Amikor szájjal ingerelem a feleségemet, egyik ujjamat bevezetem a hüvelyébe, s az ujjam hegyével érzem, ahogy egyre jobban megduzzad ott bent valami, s aztán egyszerre csak kezd folyni a váladék, s ő kielégül.”

Vannak férfiak, akik kifejezetten kedvelik a női magömlést. Ők azok, akik tudják vagy legalábbis sejtik, miről van szó. Természetesen nem minden férfi ilyen. S ezért van az, hogy sok nő igyekszik titokban tartani saját magömlését. (Amit – ha a férfi is kielégül – nehéz megkülönböztetni az ondótól.)

            Vannak nők, akik – a körülmények folytán vagy kedvtelésből – inkább önkielégítés során tudják élvezni saját magömlésüket. Ügyes testhelyzeteket találnak a G-folt könnyebb elérésére, például guggoló vagy térdeplő helyzetet. Gyakran alkalmaznak hüvelybe vezethető, hímvessző alakú vibrátorokat. De az is előfordul, hogy a csikló ingerlése révén is bekövetkezik a magömlés. Érdekes megfigyelés, hogy a női magömlés a hüvely körüli izmok állapotával is összefügg. Egy fiatal anya így ír erről:

„Korábban voltak bizonyos vizelési problémáim. A szüléstől a hüvelyem annyira kitágult, hogy szűkítése érdekében elkezdtem hüvelyizom-gyakorlatokat végezni. Ennek jó hatása nemcsak a vizelési problémák megszűnésében mutatkozott, hanem abban is, hogy magömléses orgazmusaim lettek! A férjem ezt nagyon jó fordulatnak találja, s én is nagyszerűen érzem magam. Kívánom, hogy a hüvelyizom-gyakorlatok révén minden nő eljusson ezekhez az élményekhez!”

Az említett gyakorlatokat már részleteztük. Tény, hogy mint minden egyéb képesség, a szexuális képesség is fejleszthető, s ez a női magömlés képességére is érvényes. A fejlesztő hatás pedig elsősorban a helyes technikával végzett gyakorlástól várható.

A helyes technikát illetően túl sokat ugyan még nem tudunk, de néhány fontos utalás már a fentiekben is olvasható, különösen a G-folt megtalálása és ingerlése tekintetében. Ezek közül legfontosabbnak tűnik a kézzel (egy vagy két ujjal) történő ingerlés és néhány közösülési testhelyzet.

 

            Lehetséges előnyök és hátrányok

 

            Mint mindennek a világon, a női magömlésnek is lehetnek előnyei és hátrányai egyaránt. Előnye mindenekelőtt az, hogy elmélyíti és gazdagítja az orgazmus, a kielégülés élményét. Ami talán onnan ered, hogy testileg is mélyebbről indul a szexuális gyönyör, több erogén zónára terjed ki (köztük egy eddig elhanyagoltra, amelynek jelentőségét nem ismertük), s így valószínűleg jobban szétsugárzik az egész testbe. Idegrendszere révén, belső érzékeléssel a nő észlelni tudja ezeket a testi szenzációkat, s ha nem ijed meg tőlük, akkor a gyönyör akár az eksztázis szintjéig emelkedhet. Nem véletlen, hogy az orgazmus a férfinál még kifejezettebben a magömléshez kötődik, és sokféle fiziológiai elváltozással jár együtt. A G-zóna és a mögötte található, prosztataszerű mirigyek fölfedezése még inkább megmutatta, mennyire hasonló a férfi és a nő nemi berendezése és szexuális reagálási ciklusa. S persze azt is, hogy milyen rugalmas és változatos tud lenni a női orgazmuskészség. Ami azonban ezzel együtt rendkívül sérülékeny is! A múlt – és sajnos a jelen is! – bőségesen tanúsítja, hogy a nő szexuális képességei elfojthatók és visszafejleszthetők. A magömlési képesség például sok nőben ki sem fejlődik, nyilván mert nem kapja meg az ehhez szükséges, fejlesztő hatásokat. (Így a szóban forgó mirigyek esetleg ki sem fejlődnek, elcsenevészednek.)

A lehetséges hátrányok a tudatlanságból, a túlzásokból és félreértésekből adódnak. A vallomások közt találkozhattunk ennek néhány tipikusabb példájával. Sok más szexuális jelenséghez (például az önkielégítéshez) hasonlóan itt sem maga a női magömlés az, ami hátrányos – hiszen ez teljesen normális jelenség –, hanem a vele kapcsolatos hiedelmek, beállítottságok.

Ezeknek két pólusuk van: az egyik a leértékelés, a másik a túlbecsülés. Az előbbihez tartozik például a női magömlés létezésének kétségbe vonása (mondjuk azon az alapon, hogy „nálam meg az ismerősömnél még sosem volt ilyen”), vagy abnormálisnak, illetve károsnak nyilvánítása stb. Az utóbbi megnyilvánulhat többek közt a normává emelésből adódó elégedetlenségben, sőt kisebbrendűségi érzésben. („Valami baj van velem, nem vagyok képes arra, amire egyes szerencsésebb nők.”)

Természetesen mindkét irányú szélsőség indokolatlan és elkerülhető. Próbáljuk inkább minél tárgyilagosabban fogadni a G-folttal és a női magömléssel kapcsolatos, új fölismeréseket.

Tegyük föl magunknak a kérdést: mennyiben érint ez engem? Kell-e, s ha igen, mennyiben kell megváltoztatnom eddigi nézeteimet és szokásaimat? Az új ismeretek alapján hogyan bővíthetem személyes tapasztalataim körét? A kérdésre végeredményben így válaszolhatunk: egyértelműen kiderült, hogy a nőnek is lehet magömlése, s ma már azt is tudjuk, honnan és hogyan. Ezzel újabb, érdekes lehetőségét ismertük meg a nő kielégülésének, kielégítésének, amit érdemes kipróbálni (még akkor is, ha tudjuk, hogy nem sikerülhet mindenkinek).

 

            Van-e a férfinak is G-zónája?

 

            A női magömléssel kapcsolatban már megismertük az ún. G-zóna szerepét. Láttuk, hogy a mögötte levő, prosztataszerű mirigy ingerlése szexuális élvezetet vált ki, sőt orgazmushoz vezethet.

 Mármost tudvalevő, hogy igazi prosztatája (magyarul: dülmirigye) a férfinak van, s a magömléshez szükséges ondó jelentős része ebben termelődik. Joggal merül föl tehát a kérdés, hogy van-e a férfinak is G-zónája, amelyen keresztül a prosztata ingerelhető? S ez is eredményez-e magömlést és orgazmust? Első pillantásra ezek a kérdések valószínűleg képtelenségnek tűnnek a legtöbb olvasó számára – kivéve talán a férfi homoszexuálisokat. Hogy miért?

Nos, gondoljuk csak meg, hogy a prosztata, ez a gesztenye nagyságú mirigy a húgycső kezdeti szakaszát veszi körül, közvetlenül a húgyhólyag alatt (nagyjából ugyanúgy, mint a nőknél a G-zóna mögötti, szintén a húgycsőbe torkolló mirigy). A különbség csak az, hogy a prosztatát nem a hüvelyen, hanem a végbélnyíláson keresztül lehet elérni, kitapintani. Ha valamilyen ok miatt vizsgálatára van szükség, az urológus szakorvos gumikesztyűs ujja így tapintja ki a prosztatát, s diagnosztizálja annak állapotát.

Ami pedig a férfi homoszexuálisokat illeti, ők is a végbélnyíláson keresztül érik el a prosztatát, csak éppen nem vizsgálati, hanem örömszerzési céllal, s általában nem az ujjukkal, hanem a péniszükkel. Persze sokszor egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy az anális (végbélen át történő) közösülés a befogadónak azért okoz örömet, mert a mozgó hímvessző simogatja, masszírozza a prosztatát. A prosztata ugyanis szexuálisan ingerelhető, tehát része a férfi erotikus zónáinak! Az először gyenge, majd erősödő ingerek hatására szexuális izgalom keletkezik, s ez egészen az orgazmusig fokozódhat, éspedig esetleg anélkül is, hogy a befogadó pénisze közvetlen ingerlést kapna.

Vagyis a kielégülést ilyenkor egyedül a prosztata környékének ingerlése idézi elő. Természetesen a férfiak sem egyformán érzékenyek a prosztata ingerlésére. Sokan egyáltalán nem ismerik, sohasem tapasztalták, milyen is az. Mások idegenkednek tőle – akár valamilyen elvi megfontolásból, akár egy urológiai vizsgálat kellemetlen emlékei nyomán. Akiknek pedig aranyerük van, azoknál ilyesmi szóba sem jöhet.

Így aztán a prosztata ingerlésével történő kielégülés talán még ritkább, mint a nőknél a G-zóna ingerlésével történő. De egyéb vonatkozásban is sokféle párhuzam és hasonlóság található ezen a téren a férfiak és a nők között. (Ezekre a leírtak alapján könnyen lehet következtetni.)

Magától értetődik, hogy különbségek is vannak. A fék prosztata egyetlen, nagyobb mirigyből áll, míg a nőknél több, kisebb-nagyobb, de a prosztatánál jóval kisebb mirigyet találunk. A prosztata mindig bőségesen termel váladékot, míg az említett női mirigyek váladéktermelése jóval kevesebb és igen változó.

Ami a G-zónát illeti, a férfiaknál ilyesmiről nem beszélhetünk. Ez kizárólag a hüvelyben található; legalábbis felfedezője., Gräfenberg csak ott vizsgálta. Könnyen lehet azonban, hogy a férfiak végbelében hasonló jelenséget talált volna, azon a részen, ahol a prosztata kitapintható.

Fontosabb viszont, hogy a prosztata mint erotikus zóna mennyiben gazdagítja a nemi életet (éspedig nemcsak a homoszexuálisokét). Ezzel kapcsolatban nem árt tudni, hogy vannak férfiak, akik önkielégítés céljából, saját kezükkel a prosztatát (is) ingerlik. Ez nem ártalmas, ha az ingerlést végző ujj tiszta és síkos. Sőt mellesleg megvan az az előnye, hogy a prosztata állapotát is ellenőrzi vele az illető, amit sok szakember igen ajánlatosnak tart, hiszen a mirigy megnagyobbodása vagy fájdalma orvosi beavatkozást igényel.

Ám a partnert sem kell kizárni a prosztata ingerléséből. A felvilágosult nő megteheti, hogy tisztára mosott és bekrémezett ujjával ugyanúgy megkeresi és ingerli a prosztatát, mint ahogyan a fék megkeresi és ingerli a nő G-foltját. Hogy aztán ez egészen az orgazmusig terjed, vagy csak a petting, illetve előjáték részét képezi, az részletkérdés. Mindenesetre az orgazmusig terjedő ingerlésnél nem kell meglepődni, ha a magömlés nem spriccel olyan erővel, mint a szokásos nemi élet esetén.

 

 

7. Új teszt a női orgazmusról

 

Valamikor régen még azt is kétségbe vonták, hogy a nők egyáltalán képesek a szexuális kielégülésre. Később pedig – s ez érthető egy patriarchális társadalomban! – egyszerűen nem törődtek vele, illetve nem vették komolyan.

Aztán divatossá vált az a felfogás, miszerint a „buja, erkölcstelen nőszemélyek” ugyan kielégülnek, de a „tiszteletre méltó úriasszonyok” távoltartják magukat ettől, s csak a gyermeknemzés érdekében viselik el a szexet.

Talán Sigmund Freud volt az első, aki természetesnek vette, sőt, pozitívan értékelte a női kielégülést, bár rögtön megkülönböztette annak „gyermekes, fejletlen” és felnőttesen érett formáit. Az első a csikló ingerlésével elért, ún. klitorális orgazmus, a másik pedig a közösülés során létrejövő, ún. vaginális orgazmus. Freud szerint azok a nők, akik csak a csikló közvetlen íngerlése révén tudnak kielégülni, fejlődésükben visszamaradottak, hajlamosak a neurózisra, sőt a frigiditásra.

Épp ezért Freud követői, a pszichoanalitikusok arra törekedtek, hogy „kigyógyítsák” a csikló ingerlésére beállított nőket, s elérjék, hogy a közösülésben – s csak attól! – elégüljenek ki. Bár ez a hosszas kezelések ellenére is viszonylag ritkán sikerült, még ma is akadnak analitikusok, akik ragaszkodnak Freud „kétféle orgazmus” elméletéhez, s figyelmen kívül hagyják az újabb tudományos megállapításokat.

Pedig A. C. Kinsey, a világhírű amerikai szexológus már a 20. század ’40-es éveiben kétségbe vonta Freud feltételezéseit a női orgazmusról. Sok ezer nő részletes kikérdezése alapján megállapította, hogy a nők sokféleképpen tudnak eljutni a kielégüléshez, s többnyire éppen a csikló közvetlen ingerlése által érik el a legnagyobb orgazmusokat. Egyénileg igen különböző, hogy ki mit tart legjobbnak, s indokolatlan lenne mindenkire érvényes szabályokat előírni.

Nem sokkal később – a ’60-as években – két másik amerikai szexológus, W. Masters és Y. Johnson már laboratóriumi vizsgálatokat folytatott a különböző módon létrejött női orgazmusok jellemzőinek megállapítására. Meglepetéssel tapasztalták, hogy a legkülönbözőbb módon elért orgazmusokat is ugyanazok a testi változások jellemzik. Közülük legfontosabbak a hüvelyizmok akaratlan, ritmikus összehúzódásai. Az orgazmus átélésével, a lelki élménnyel ők nem nagyon törődtek. Csupán azt állapították meg, hogy ez viszont valóban sokféle lehet aszerint, hogy ki mit részesít előnyben.

A lényeg az, hogy nincs „kétféle orgazmus”, s nem egyszerűen az ingerlés módjától függ annak minősége, mert abban sok egyéb tényező is közrejátszik. Hogy mi minden, azt még nem sikerült pontosan tisztázni, habár sok új ismeretet szereztünk az utóbbi 20 évben is (például az ún. „G-folt” szerepéről stb.). Mindenesetre vita folyik a női orgazmusról.

 

            Egy újszerű megközelítés

 

            A vita itt is azt jelenti, hogy igen eltérő álláspontok ütköznek. A pszichoanalitikusok megpróbálják a „hüvelyi orgazmus” létét és magasabbrendűségét kimutatni. Egy amerikai szexológusnő, S. Hite viszont sok ezer nő vallomásából a csikló pótolhatatlan szerepére következtet. S még sorolhatnám.

Ilyen körülmények között perdöntő lehet annak beható elemzése, hogy mi történik az orgazmus során, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Csak így tudhatjuk meg: milyen feltételek milyen eredményre vezetnek. Ez teszi lehetővé a segítő vagy éppen gyógyító beavatkozást, amikor szükséges. Ugyanis ma még sok nő számára komoly probléma a szexuális kielégülés.

Érdekes módon egy német ifjúságkutató, Walter Friedrich nevéhez fűződik e kérdés újszerű megközelítése. (Tulajdonképpen ő is szexológus, hiszen fölismerte és széles körűen vizsgálta a szexualitás szerepét az ifjúság életében.) Friedrich az 1970-es években 114 kérdésből álló kérdőívet állított össze a női orgazmus vizsgálatára. Ezt lefordítva (és Friedrich segítségével lesokszorosítva) magam is kitöltettem a kérdőívet jó kétszáz budapesti nővel, természetesen névtelenül. Az eredmények gépi adatföldolgozásra kerültek, s rendelkezésre állnak. Az alábbiakban ezek közül ismertetek néhány érdekesebbet. Korántsem mindet, mert hiszen ahhoz külön könyv kellene.

Maga a kérdőív – amit szintén csak részlegesen tudok itt bemutatni – először általánosabb dolgokat kérdez, majd rátér az orgazmusélmény részleteire. Folytatja az orgazmus esetleges elmaradásának okaival és következményeivel, majd a jelenlegi és korábbi partnerkapcsolatokat értékelteti az orgazmus szempontjából. Befejezésül a válaszoló életkorát, foglalkozását és társadalmi helyzetét tudakolja. A kérdések többnyire zártak, vagyis a fölsorolt válaszlehetőségek közül kell az egyiket megjelölni.

A problémának ez a megközelítése azért újszerű, mit eddig még sohasem vizsgálták ilyen részletességgel és mindenre kiterjedően az orgazmus emberi (lelki és kapcsolati) oldalát, a testi történésekkel szoros összefüggésben. Egy ilyen kérdőív azonban nemcsak a kutatóknak lehet újszerű és hasznos, hanem a válaszoló vagy az eredményeket megismerő ember számára is. Ennek alapján ugyanis átgondolhatja saját intim élményeit, s viszonyítani tudja ezeket másokéhoz. Így könnyebben megítélheti, hogy rendben van-e minden, illetve mennyiben tér el az átlagtól.

 

            Az orgazmus feltételei és időtartama

 

            A válaszokból kiderül, hogy a nők jó háromnegyed része emlékszik saját legelső orgazmusára. Sőt arra is: hogy jött ez létre. Csak egyharmaduknál történt ez közösülés révén! Másik egyharmaduknál az önkielégítés váltotta ki. A többiek pedig legnagyobbrészt a közösülés nélküli gyengédségek (simogatások stb.) révén jutottak a első orgazmushoz. Alig néhány százalékuknál következett ez be alvás közben, álmukban, vagy különféle tevékenységek, például kerékpározás során.

Minthogy az önkielégítésnek köztudottan nagy szerepe van az orgazmuskészség kialakításában, egy kérdés ennek előfordulását tudakolta. Csak 23% válaszolta azt, hogy még sohasem próbálta, a többieknél előfordult, éspedig vagy elég rendszeresen (50%), vagy ritkán, illetve évekkel ezelőtt. (Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a válaszolók kb. háromnegyed része 20 és 40 év közötti volt.)

A megkérdezettek túlnyomó többsége már partnerrel is sokszor kielégült – persze nem mindegy, hogyan. 45%-uk szerint az orgazmust főleg olyan ingerlés váltja ki, amely a csiklóra irányul! Amiből ugyan nem világos, hogy ez az ingerlés kézzel vagy szájjal történik-e, de jól mutatja a csikló jelentőségét. Alig 18% jut „főleg a hüvelyben történő ingerléssel” orgazmushoz, ám nem biztos, hogy ez mindig közösülést jelent, hiszen a hüvelyt kézzel is lehet ingerelni (ahogyan azt a G-zónával kapcsolatban láttuk.) Még többen igénylik a mellek, combok és egyéb testrészek ingerlését a kielégüléshez. S ugyanannyian állítják, hogy „ez időről időre változik”.

Arra a kérdésre, hogy van-e az együttlét során olyan testhelyzet, amelyben könnyebben jut el az orgazmushoz, a megkérdezettek 91%-a igennel válaszolt. Jobban megoszlanak az adatok arról, hogy milyen ez a testhelyzet. Közel egyharmaduk a hagyományos, „férfi fölül fekszik” testhelyzetet jelöli meg. Persze nem biztos, hogy azért, mert csakugyan így elégül ki legkönnyebben, hanem mert ezt szokta meg (s mást nem is nagyon ismer). Mindenesetre 26%- nak jobb a „nő fölül” testhelyzet, 10%-nak az, hogy mindketten oldalt feküsznek – szembe fordulva, vagy a nő háttal a férfinak. S ugyancsak közel egyharmaduk ettől eltérő testhelyzeteket részesít előnyben.

Végeredményben tehát nincs olyan testhelyzet, amely minden nő számára egyformán előnyös lenne a kielégülés szempontjából. Tehát legjobb, ha mindenki megkeresi a neki legmegfelelőbbet, s egyikhez sem ragaszkodik mereven. De milyen egyéb feltételek jöhetnek még számításba?

A kérdőív 16 lehetséges feltételt sorol fel, s mindegyikre négyféle válasz adható:

1. feltétlenül szükséges

2. fontos

3. nem túl fontos

4. teljesen fölösleges

Az egyik feltétel a kölcsönös szerelem, amit 51% feltétlenül szükségesnek, 35% pedig fontosnak tart. Bár a gyakorlatban ez messze nem valósul meg, tényként fogadhatjuk el, hogy a szerelem megkönnyíti a nő kielégülését. Ezért különösen kialakulatlan vagy gyenge orgazmuskészség esetén fontos, hogy a szexre kölcsönös szerelem keretében kerüljön sor.

Nem sokkal kevesebben tartják fontosnak, hogy a szeretkezést „bosszúság és veszekedés nélküli megértés előzze meg”. A válaszolók kb. háromnegyed része gondolja így (bár közülük ez csak 22% szerint feltétlenül szükséges).

Más a helyzet a szeretkezés napjának körülményeivel kapcsolatban, hogy ti. „aznap legyen sikerem, jó élményem”. Ez 60% szerint nem túl fontos, 24% szerint fölösleges. Lehet, hogy éppen fordítva van, s egy sikertelen vagy unalmas napon a nő –vigasztalást keresve – könnyebben rá tud hangolódni a szexuális élvezetre?

Már fontosabbnak tartják, hogy „ne legyek fáradt, lehangolt, hanem friss, kipihent”. A szexet persze fáradtan is lehet élvezni (sőt, a nők kb. egyharmada így is ki tud elégülni, ha az egyéb feltételek megvannak!), de kétharmaduk joggal véli úgy, hogy kipihenten könnyebb az orgazmus elérése.

Érdekes a partner hűségének megítélése a nő kielégülése szempontjából. A hűség fogalmát a kérdőív nem határozza meg, ami nem szerencsés, mert különbözőképpen értelmezhető. Legtöbben persze a szexuális kizárólagosságra gondolnak, s ezt háromnegyed részük szükségesnek és fontosnak érzi. Hiánya tehát csak negyedrészüket nem zavarja a kielégülésben.

Hasonló a helyzet a napi gondok kikapcsolásával, amit a kérdezettek 82%-a tart fontosnak és szükségesnek. Ezzel nyilván szorosan összefügg a zavartalan biztonság tudata, amiről 93% vélekedik ugyanúgy.

A kielégülés legfontosabb előfeltételei azonban még ezután következnek. Szinte mindenki (99%) egyetért annak fontosságával, hogy „partnerem törődjön a szexuális igényeimmel”. Ugyanígy majdnem teljes az egyetértés (94%) abban, hogy érezzék a partner vágyát, azt, hogy kívánja a nőt. Majdnem ugyanennyien (85%) igénylik a bőséges előjátékot, s azt is, hogy maga a közösülés legalább öt percig tartson (79%). S végül, de nem utolsósorban a nők 91%-ának fontos az a tudat, hogy a partnere a szeretkezés után is kedves lesz hozzá.

Ehhez képest – szerencsére – igen kevés nő tart igényt arra, hogy szeretkezés előtt ihasson némi alkoholt. S arra sem sokkal több, hogy mindketten teljesen meztelenek lehessenek, vagy hogy a családi ügyek rendben legyenek. Sokkal fontosabbnak tartják, hogy legyen igazán kedvük a szexhez. (Ami viszont nyilván az előzőekben fölsoroltaktól függ.)

Az orgazmus időtartamáról megoszlanak a vélemények. Közel egyharmaduk szerint nem tart tovább 10 másodpercnél, hasonló arányban úgy vélik, tovább tart, jó egyharmaduk pedig nem tudja megítélni ezt. A megítélést megnehezíti, hogy többszörös orgazmus esetén az orgazmusok szinte egybefolynak.

 

            Mit érez a nő, amikor kielégül?

 

            A kérdőív a továbbiakban az orgazmus élményét elemzi. 14 lehetséges testi és lelki jellemzőt sorol föl, s előbb azt kérdezi: milyen gyakran érzi azokat a kérdezett, aztán pedig, hogy milyen erősen szokta érezni ezeket. Vegyük hát sorra:

1. „Egyre jobban kimelegszem” – ezt 36% mindig, 47% pedig többnyire érzi, mégpedig 60% erősen érzi.

2. „Gyorsabban és érezhetőbben dobog a szívem” – itt hasonló az arány az előzőhöz, bár kicsit még magasabb. Vagyis a szívdobogás megélénkülése az orgazmus velejárója.

3. „Mellbimbóim kidomborodnak, érzékenyebbé válnak” – ezt a kérdezettek háromnegyede mindig vagy többnyire érzi, de csak alig fele részüknél jelentkezik erősen. A mellek érzékenysége különben is teljesen egyéni.

4. „Légzésem megváltozik (hangosabb, gyorsabb vagy lassúbb lesz)” – ennek előfordulása megint a túlnyomó többségre (90%) jellemző, éspedig elég erőteljesen.

5. „A feszültség fokozódik, majd hirtelen feloldódik (valami megjött, kész)” – ezt ugyancsak a kérdezettek 90%-a érzi mindig vagy többnyire, természetesen erősen. Minden jel szerint az orgazmus egyik leglényegesebb mozzanatáról van szó.

6. „Kiver a verejték” – már sokkal kevesebb nő, jó egyharmaduk érez ilyet mindig vagy többnyire, s azok is gyengén.

7. „Hüvelyizmaim akaratlanul, többször összehúzódnak (periodikusan, dobogásszerűen)” – előfordulását tekintve ez szintén az orgazmus egyik legfőbb jellemzője: 86% érzi mindig vagy többnyire, bár csak 72% érzi erősen, a többiek gyengén. Persze laboratóriumi vizsgálatokból tudjuk, hogy annál is előfordul, aki nem érzi.

8. „Egész testem reszket (főleg karjaim és lábaim)” – ez a tünet kevésbé általános, a kérdezettek alig fele érzi mindig vagy többnyire, s még kevesebben vannak (36%), akiknél erősen jelentkezik.

9. „Érzem a mirigyváladék mozgását a nemi szervben” – a megkérdezettek egyharmada ritkán, több mint egyharmada gyakran, de ők sem mind érzik erősen. A kérdőívből nem világos, hogy itt a nő saját mirigyváladékának mozgásáról van-e szó (lásd G-folt és női magömlés), vagy a férfi magömlésének érzékeléséről.

10. „Szédülést, lebegést vagy zuhanásfélét érzek” – itt már a kifejezetten lelki élmények következnek. Ám ebben a tapasztalatok ugyanúgy megoszlanak, mint az előző kérdésben: egyharmaduk sohasem érez ilyet, a többiek nagyobbik fele gyakran és elég erősen. Egységesebb a megítélése az alábbiaknak:

11. „Agyam kikapcsol, tudatom beszűkül, a környezet háttérbe szorul” – háromnegyed részük csaknem mindig vagy többnyire érez ilyet, éspedig erősen. Ez tehát az orgazmus fontos lelki jellemzője! Szerencsére – vagy kár? – csak addig tart, amíg az orgazmus.

12. „Különös hangok, sóhajok és nyögések, sikolyok és kéjre utaló szavak törnek ki belőlem” – ezt háromnegyed részük tapasztalja igen gyakran, de csak a nők felénél jelentkezik erősen, egyharmaduknál gyengén. (Más kérdés, hogy ki mit érez erősnek, s egyáltalán észreveszi-e, milyen hangokat ad ki. Ezt a környezet és a nő gátlásossága erősen befolyásolja.)

13. „Úgy érzem, egyesültem, összeolvadtam partneremmel” – a megkérdezettek túlnyomó többsége (84%) így szokta érezni, éspedig háromnegyed részük erősen. Vagyis megint egy fontos, lelki jellemző! A testi befogadás lelki vetülete.

14. „Leírhatatlan boldogság tölt el” – ugyanolyan arányban érzik, mint az előzőt, ugyanolyan erősen. Talán épp ez a fő célja és értelme az orgazmusnak, amely tehát korántsem csak testi jelenség, hanem elsődlegese lelki! Ha elfogadjuk, hogy a szeretkezés lényege az örömszerzés, akkor az orgazmus az öröm kiteljesítése, boldogsággá növelése.

S ez nemcsak másodpercekig tartó állapot, mert egy ideig az orgazmus után is megmarad. A következő kérdésre ugyanis, amely arról érdeklődik, hogy a nő mit és milyen gyakran szokott érezni az orgazmust követő percekben, amikor partnere mellett fekszik, a kérdezettek 91%-a azt válaszolta, hogy mindig vagy többnyire nagyon boldognak érzi magát.

Ugyanerre a kérdésre 96% azt is válaszolta, hogy kellemes fáradtságot, ernyedtséget érez, 70%-uk pedig többnyire partnere boldogságára is gondol. Az örömöt pedig nyilván növeli, ha másnak is örömet szereztünk. Csak az sajnálatos, hogy a nők kb. egynegyede ilyenkor néha úgy érzi: most közömbös a partnerének. Vagy olyan hangulata támad: „Végre túl vagyok rajta!” (Egyharmaduk néha fájdalmat is érez nemi szervében.)

 

            S ha nem elégül ki?

 

   Minden nővel előfordul, hogy az orgazmus néha (vagy nemcsak néha?) elmarad. A szóban forgó teszt erre az esetre is kitér. Megkérdi: Mit szokott érezni, ha a szexuális együttlét során nem jut el a kielégülésig?

Ezzel kapcsolatban nyolc lehetőséget sorol föl s ezek mindegyikét ugyanúgy kell megítélni, mint az orgazmus egyes jellemzőinek előfordulását („mindig”, „többnyire”, „ritkán”, vagy „soha”). Nem a testi tünetek állnak itt előtérben – bár érintőleg erre is van utalás – , hanem a lelki következmények, a nő érzelmi és viselkedésbeli reagálása.

            Vegyük sorra a főbb lehetőségeket:

„Akkor sokkal jobban igénylem a gyengédséget” – válaszolta a megkérdezett nők túlnyomó többsége, mint olyat, ami mindig vagy legalábbis többnyire jellemzi lelkiállapotukat. Hozzátehetném: csak az a kérdés, hogy a férfi egyáltalán tud-e a nő kielégületlenségéről, s eleget tesz-e gyengédségigényének, vagy elfordul tőle és alszik…

A kielégületlenség másik lelki következménye az is lehet, hogy a nő ingerlékennyé és elviselhetetlenné válik. Szerencsére ez sokkal ritkább: a nők alig egynegyedénél fordul elő gyakran, jó egyharmaduknál viszont sohasem, s a többieknél is csak ritkán. Bár persze az is igaz, hogy ennek tárgyilagos megítélése nagy önismeretet és önkritikai készséget igényel, amivel sok nő nem rendelkezik. (Erről tehát a férfiakat is meg kellett volna kérdezni.)

Teljesen érthető, hogy a kielégületlen nő valahogy vigasztalást keres. S ezt megtalálhatja abban, hogy örül partnere kielégülésének, amit ő biztosított számára, s örül az intim közelségnek. „Az együttlétnek mégis örülök” – ezt gyakran érzi a nők túlnyomó többsége (80%-uk).

Összhangban áll ezzel az az igény, amit a kérdőív úgy fogalmaz, hogy „szeretnék nagyon közel maradni partneremhez”, s amit a megkérdezettek 83%-a mindig vagy többnyire érez ilyenkor. Természetesen lelki közelségről van szó, ami vigasztalást jelenthet a kielégületlennek. A közelség megőrzésére irányul a nőnek olyan viselkedése is, hogy kielégületlenségét elrejti partnere elől, nem engedi, hogy észrevegye. Szerencsére ez jóval ritkábban fordul elő, és semmiképpen sem segíti a megoldást.

Mert a hiány azért hiány marad, és belső feszültségeket vált ki a nőben, ellentmondásos, kettős szerepre kényszeríti. Egyrészt mutatnia kell, hogy minden rendben, másrészt viszont közben arra gondol, hogy milyen szerencsétlen. Még jó, hogy a megkérdezettek kétharmad részénél ez nem fordul elő (ám ebből az egyharmad is túl sok). S ehhez hasonló az aránya azoknak, akik a kielégülés elmaradása következtében feszülést, fájdalmat éreznek a nemi szervükben.

A kielégületlenség következményei, mint láttuk, elég vegyesek, többnyire negatívak és mindenképpen megoldandó problémát jelentenek a partnerek számára. Sajnos, a kérdőív nem mérte föl, hogy mennyire képesek erre. De foglalkozott azzal – s talán ez a legfontosabb –, hogy miért marad el a nő orgazmusa, illetve ő maga miben látja ennek okát. Ezzel kapcsolatban 12 lehetséges okot sorol föl és bíráltat el az előfordulás gyakorisága szerint. Ezek közül három emelkedik ki, tehát ezek tekinthetők a női orgazmushiány leggyakoribb okainak. Az egyik, hogy a partner túl hamar rátér a „lényegre”, kevés az előjáték. A megkérdezettek jó háromnegyedénél ez előfordult, egyharmaduknál kifejezetten gyakran.

A másik az, hogy a partner nem tudja késleltetni saját kielégülését, így „magömlése túl korán történt”. Ez az előzőhöz hasonló arányban fordul elő. S minthogy az orgazmus és magömlés a merevedés és a szexuális izgalom megszűnéséhez vezet, a nő számára csaknem lehetetlenné teszi a kielégülést (mármint a közösülésben). Ezért fontos lenne, hogy a férfi tanulja meg a magömlés késleltetését. Vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább másként gondoskodjon partnere kielégüléséről.

A harmadik fő ok már a nőben van, s így fogalmazható: „Nem tudtam szabadulni más egyéb gondolatoktól”. A megkérdezettek háromnegyedérnél gyakran vagy ritkán, de előfordul. Az persze nem derül ki a kérdőívből, hogy mik azok az „egyéb gondolatok”. Nyilván igen sokfélék lehetnek, elsősorban különböző félelmek. Például attól, hogy biztosan megint nem fog sikerülni. Vagy hogy a partner talán nem is kívánja őt igazán, s csak kötelességből teszi. Illetve ellenkezőleg, ott motoszkálhat benne, hogy „lerohantak, valójában nem volt kedvem hozzá”, pontosabban hogy „szerelmünk már igen megkopott”. Ezek mint előfordulnak, sőt még az is, hogy „közben egy másik férfira gondoltam”, bár egyenként az előfordulási arány nem túl magas. Kicsit gyakoribb a félelem a megzavarástól, vagyis attól, hogy hátha jön valaki. S az sem túl ritka, hogy a nőt az alkalmazott fogamzásgátló módszer hatástalansága (vagy éppen hiánya) zavarja meg.

A különböző félelmek mellett az is oka lehet az orgazmus elmaradásának, hogy „a partner nem ötletes, mindig ugyanúgy csinálja”, vagy hogy „ügyetlen volt, fájdalmat okozott”. Mindkettő a megkérdezettek kb. 40%-ánál fordul elő. S ezzel nagyjából áttekintettük az orgazmushiány fontosabb okait. Talán nem kell bizonygatni, hogy egyik sem kiküszöbölhetetlen!

 

            A partnerkapcsolat milyensége

 

            Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a nő kielégülése elsősorban attól a kapcsolattól függ, amelyben azt elérni törekszik. Emellett szól az is, hogy arra a kérdésre„Volt-e eddigi életében olyan kellemetlen élménye, ami esetleg ma is akadályozhatja az orgazmus elérését?” a kérdezettek 80%-a határozott nemmel válaszolt.

Több kérdés igyekszik fölmérni a jelenlegi, tartós partnerkapcsolatokat. Az egyik ilyen kérdésre adott válaszokból kiderül, hogy 78%-nak egyetlen, 12%-nak pedig két partnerrel van ilyen kapcsolata. Kettőnél több partnere csak 1%-nak van, 9%-nak pedig jelenleg nincs állandó partnere. A tartós kapcsolat a kérdezettek kb. felénél több mint öt éve áll fenn, a másik felénél ennél kevesebb ideje.

Ez persze önmagában még nem sokat mond. Még az sem, hogy 67%-uk együtt él partnerével, de csak 50% él házasságban együtt, míg negyedrészüknél csak szó van a házasságról. Fontosabbak viszont a következő kérdésekre adott válaszok: „Szerette partnerét?” Erre a megkérdezettek kétharmada azt válaszolta, hogy nagyon; a többiek csak kicsit, vagy épp ellenkezőleg, „túlságosan is”. Csak 2% vallotta be, hogy nem szereti partnerét. Kérdés persze, hogy egy nő be meri-e vallani partnere érzelmi elutasítását (ha egyszer arra nevelték, hogy neki szeretnie kell).

Érdemes ezt összevetni azzal a kérdéssel, hogy „Teljesednek-e ebben a kapcsolatban az ön igényei?” Közel kétharmaduk úgy érezte, hogy „nem minden téren”. Itt megint hiányzik annak föltárása, hogy milyen téren van hiányérzete a megkérdezettnek, s ezt mennyire tartja fontosnak. Ez ugyanis kulcskérdése egy kapcsolat megítélésének.

Minden téren kielégítő kapcsolatok természetesen nincsenek, s ez nem is várható el, de korántsem mindegy, milyen téren van hiányosság. Ennek megítélésében viszont igen sok nő bizonytalan. S itt nemcsak a szexuális igényektől van szó, hanem sok más kapcsolati igényről is, például a kölcsönös bizalom és őszinteség vagy az elismerés és együttérzés igényéről stb.

A kielégülést persze leginkább a szexuális igények teljesedése befolyásolja. Ezek sem csak testi igények, mert azok lelki vetülete is ide tartozik, például az, amit „szexuális kommunikációnak” hívunk. Erre irányult ez a kérdés: „Nagyon intim szexuális kérdéseket (például különleges szeretkezési módok) is meg tudott beszélni partnerével?”

A megkérdezettek közel háromnegyede azt válaszolta, hogy „igen, nyíltan és részletesen”, több mint egynegyedüknél viszont nem ez a helyzet. Látszólag ez nem rossz arány, mégis problematikus. Ha abból indulunk ki, hogy a szexuális összhang alapfeltétele a teljesen nyílt kommunikáció, akkor aggasztó, hogy 28% erre nem egészen képes. Másrészt lehet, hogy sokan túl optimisták, s néhány részletkérdés futólagos megbeszéléséből tévesen teljes nyíltságra következtetnek. Tudjuk, hogy sok ember nem mer szembenézni a tényekkel, s hajlamos szebbnek látni a valóságot, mint amilyen. (Különösen, ha érdeke fűződik egy adott kapcsolat fönntartásához.)

 

            Az orgazmus gyakorisága és különbözősége

 

            Ugyanez lehet az érzésünk az utolsó néhány kérdésre adott válaszoknál is. Ám a válaszok akkor is érdekesek, ha valamilyen „szépítő tendenciát” belekalkulálunk.

Itt van például az a kérdés: „Minden közösülésnél eljut az orgazmusig?” Erre összesen 18% válaszolta azt, hogy ritkán, a többiek az esetek többségében (34%), illetve csaknem mindig (48%) eljutnak a kielégülésig. Erre csak azt mondhatom: jó lenne, ha ez általában is így lenne, s nemcsak azoknál (a többnyire 20-40 éveseknél), akik hajlandóak voltak a kérdőívet kitölteni.

Megbízhatóbbnak tűnnek a többszörös orgazmus előfordulásával kapcsolatos válaszok. Eszerint egy szexuális együttlét során a kérdezettek kétharmadának szinte mindig csak egy orgazmusa volt. Alig 10-12%- uknál rendszeres a 2-3 orgazmus, de időnként ugyanez sokaknál (30-60%) előfordul. Háromnál több, egymás utáni orgazmus viszont csak a megkérdezettek 18%-ánál fordult elő. Ebből valamennyire reális képet alkothatunk a nők „orgazmuskapacitásáról”, ami a jelek szerint nagy egyéni eltéréseket mutat. Tény, hogy a többszörös orgazmus minden nőben benne rejlő lehetőség, amit egy jó partnerkapcsolat és a gyakorlás kibontakoztathat. Teljesen rendjén való, hogy amíg a férfi egyszer elégül ki (magömléssel), addig a nő többször is kielégüljön. Bár nyilván bőven akad olyan kapcsolat, ahol először is arra kellene törekedni, hogy a nő egyáltalán kielégüljön, legalább egyszer.

Ezt erősen befolyásolja a partnerek közötti viszony. Szexre persze akkor is sor kerülhet, ha éppen veszekedtek egymással. A bosszúság ilyenkor a kibékülés után is érződik valamennyire. Kérdés: hogyan hat ez a nő orgazmusára?

A megkérdezettek közel fele szerint addig nem kerül sor közösülésre, amíg a harag teljesen meg nem szűnt. Hogy aztán ez meddig tart, az nyilván nagyon változó. A kérdezettek másik fele nem sokat vár, könnyebben átáll vagy enged a férfi igényeinek. Ezek nagyobbik része többnyire ilyenkor is kielégül, csak nehezebben. Egy kisebb részük viszont nem elégül ki.

Befejezésül lássuk azt a kérdést, amely a nő orgazmuskészségének változását vizsgálta: „Volt-e kapcsolata során olyan időszak, amikor az ön orgazmuskészsége másként alakult, mint a legutóbbi hónapokban?” Érdekes, hogy a kérdezettek egyötöde nem tudott erre válaszolni – jó lenne tudni, hogy miért. Azén-e mert annyira változó, hullámzó volt az orgazmuskészsége, hogy nem lehet időszakhoz kötni? Vagy mert nem akar tudomást venni ezekről a változásokról?

Mindenesetre a válaszolók egyharmada úgy látja, hogy „ez eddig változatlan volt”. Másik egyharmaduk szerint volt időszak, amikor gyakoribb volt a többszörös orgazmus, ami visszaesést jelent, s nyilván összefügg a kapcsolat alakulásával. Elég kevesen vannak azok (15%), akiknél a többszörös orgazmusok gyakoribbá váltak (pedig hát ez lenne a kívánatos). Persze hozzá kell tennem, hogy az orgazmuskészség változása nemcsak a mennyiség, hanem a minőség és a kiváltás módja terén is jelentkezhet.

Mint terapeuta azt is megkérdezném a nőktől: hányféleképpen tudnak eljutni a kielégülésig? S itt nemcsak a közösülési testhelyzetekről és mozgásokról van szó, hanem a közösüléstől eltérő, sokféle ingerlési és kielégülési lehetőségről is. A fejlett orgazmuskészség ugyanis alkalmazkodóképes, variábilis, sokféleképpen kiváltható. Aki csak egyféleképpen tud kielégülni – márpedig sok nő ilyen –, annak orgazmuskészsége beszűkült, visszafejlődött, illetve ki sem fejlődött. Tehát kezelésre, fejlesztésre szorul.

Ez a fejlesztés nem igényel föltétlenül gyógykezelést. Elegendő lehet a tudatos gyakorlás is, aminek során a nő fokozatosan eltér a megszokott kielégülési módoktól, s egyre bátrabban kísérletezik a számára szokatlan, új lehetőségekkel. Ez már egy más téma, amire itt nem térhetek ki. Viszont figyelmébe ajánlom a kedves olvasónak Nyitott házasság – korszerűbb életstílus című könyvem 11. fejezetét, amelynek címe: Fantáziát a házastársi szexbe!

 

 

 

8. Petting – közösülés helyett?

 

            Bár sokaknak van némi fogalmuk a pettingről, talán mégsem fölösleges tisztázni a pontos értelmét, mert sok félreértés is tapad hozzá.

Nos, a „petting” angol szó, simogatást, becézgetést jelent, a szexológiában ezzel a szóval jelölik mindazokat az örömszerzési módokat, amelyek a közösülésen kívül előfordulhatnak a szeretkezésben. Tehát a simogatástól és ölelkezéstől kezdve a csókolózáson keresztül a nemi szervek kézzel vagy szájjal ingerléséig sok minden beletartozik a petting fogalmába!

Nálunk sokan egyszerűen az ún. „előjáték”-kal azonosítják a pettinget. Részben igazuk van, mert az előjáték csakugyan petting. Csakhogy a petting nem mindig marad pusztán előjáték, vagyis a közösülés előkészítője, hanem önmagában is kielégülést eredményezhet mind a férfinél, mind a nőnél.

Éspedig teljes értékű kielégülést! Ezt azért hangsúlyozom, mert a közfelfogást még ma is a közösülésközpontúság jellemzi. Az átlagember csak a közösülés közbeni kielégülést tartja igazán jónak és felnőtt, érett emberhez méltónak. Minden másfajta kielégülést csökkent értékűnek, gyerekesnek vagy éppen abnormálisnak tart.

Ez a hagyományos felfogás azonban ma már semmivel sem igazolható. Masters és Johnson laboratóriumi vizsgálataiból tudjuk, hogy szervezetünkben a petting útján elért orgazmusnál is ugyanaz történik, mint a közösülés közbeninél. Akármilyen ingerlés juttat kielégüléshez, ennek testi megnyilvánulásai nagyjából ugyanazok, lelki vetülete pedig nem az ingerlés módjának függvénye, hanem a beállítottságtól és a partnerkapcsolat jellegétől függ.

 

 

            Miért érdemes megtanulni?

 

            A petting nem valami új dolog a szexben. Előjáték gyanánt ősidők óta alkalmazzák néhány formáját, sőt, már az állatvilágban is előfordul. A civilizáció korában azonban valahogy háttérbe szorult: a rohanó élettempó, a vetélkedés, a teljesítmények hajszolása a szexben is rámenőssé, célratörővé tette a férfiakat. A cél pedig a kielégülés volt, amit leginkább a közösülés biztosított.

Így alakult ki a közösülésközpontúság, ami régebben a fajfenntartás szempontjából még előnyös is lehetett. A fogamzásgátlás tökéletesedésével azonban ez az előny szertefoszlott. Egy további fejlemény pedig nagyon is megkérdőjelezte a gyors közösülések patriarchális szokását. Ez a fejlemény a női emancipáció: a nők gazdasági-politikai, kulturális és szexuális fölszabadulása. –

De hát mi köze az emancipációnak a közösülésközpontúság megkérdőjelezéséhez? – kérdezhetné most bárki.

Az összefüggés nem olyan bonyolult, mint amilyennek első pillantásra gondolnánk. Az egyenjogú nők szexuális kapcsolatban is a férfiakhoz hasonló elvárásokat támasztanak: élvezni akarják azt, és ki akarnak elégülni. Márpedig a nők számára a kielégülés többnyire éppen a közösülésben a legnehezebb (különösen, ha arra túl gyorsan kerül sor). Épp ezért igen sok nő előnyben részesíti a pettinget! Erre vonatkozólag ma már tudományos vizsgálatok adataival is rendelkezünk. Egy amerikai pszichológusnő, Shere Hite a ’70-es években több, mint háromezer felnőtt nő nemi életét vizsgálta. Többek között egy ilyen kérdést is föltett nekik:

„Ha választhatna a közösülés és a csikló ingerlése között, melyiket részesítené előnyben?”

Meglepő, hogy ezt a kérdést a legtöbb nő úgy értelmezte, mintha a közösülés és az önkielégítés között kellene választania. Legtöbbjükben föl sem merült, hogy a csiklót a partner is ingerelhetné. De még magyarázat esetén is kevesen tudtak egyértelmű választ adni, mert tudták, hogy a férfiak épp a közösülést részesítik előnyben. Ízelítő a válaszokból:

„Hogy mit választanék? Nem tudom. Egyrészt a közösülést legszívesebben elutasítanám, ha nem szeretném a partneremet. A közösülés önmagában nem sokat ér, de egy kedves partnerrel mégis földob. Ennek ellenére csak önkielégítéssel jutok orgazmushoz. A kedvesemmel még sohasem volt orgazmusom, pedig igazán mindent megpróbáltunk. Holott nekem rendkívül fontos a kielégülés. Amikor a partnerem már kielégült, én meg csak fekszem ott, és ahelyett, hogy aludnék, kívánom a kielégülést, legszívesebben sírnék ( már gyakran álomba sírtam magam). Valahogy mégis örömet találok a szexben, hiszen különben aligha mennék bele. De azért sokkal jobb lenne, ha eljutnék a kielégülésig. (A probléma talán azon alapul, hogy elég szokatlan módon maszturbálok: valaminek, például egy széknek támaszkodom és köröző mozgásokat végzek.) Ha nem szeretném a partneremet, valószínűleg ritkán kívánnám a közösülést, de nem vagyok biztos abban, hogy mit akarok.”

Egy másik, kicsit határozottabb válasz:

„Ha választhatnék a közösülés és a csikló ingerlése között, akkor az utóbbit választanám… A jó szexet olyan élménynek képzelem, amelyben mindketten őszintén kívánják, hogy a másik is jól érezze magát és kielégüljön… Szívesen választanám a csikló ingerlését, mert élvezem, és ezáltal kapom meg azt, amire vágyom. De talán nem egész reális ilyen kiegyensúlyozottságra törekedni.”

Még határozottabb a következő válasz:

            „A közösülés önmagában véve olyasmi, amitől sohasem elégülök ki, függetlenül attól, hogy más szempontból izgalmas és értékes élmény. Ha azt hiszem, hogy mindjárt bekövetkezik az orgazmusom, a hímvessző ellenállása folytán mindig visszaesik az izgalmam. Ez kilátástalan helyzetnek tűnik – legalábbis a sikeres közösülésről kialakult, konvencionális fölfogás szerint. Akkor tudnám megoldani ezt a dilemmát, ha orgazmusom egy közösülés nélküli szeretkezésből születhetne. Akkor tudnám magam teljesen elengedni, és úgy élvezni testileg és lelkileg a transzhoz hasonló állapotot és a nemek közötti különleges vonzást, ahogy az a jó közösülésre jellemző.”

S végül még egy érdekes vélemény: „Azt hiszem, nem kellene választanom, ha a közösülés alatt maszturbálnék. De a férfiak ezt nem fogadják el. A csiklóm sajátos módon kikapcsol, ha a közösülő mozgások folytatódnak. Persze azért az is izgalmas, csak éppen a közösülés során nem tudok kielégülni. Ha pedig aztán maszturbálok (amit csak titokban szoktam tenni), úgy sokkal tovább tart, amíg újra érzem a csiklóm. Talán túl kevés jó közösülésem volt ahhoz, hogy megtanuljam: hogyan kell jól csinálni.”

 

            A könnyed petting: ráhangolódás

            A jó szeretkezést valóban meg kell tanulni. De ez nemcsak közösülést jelent, s nem is ott kell kezdeni a tanulást. Hanem hol? Hát az elején (mint ahogy az iskolát). A szeretkezés kezdete általában könnyed pet- ting, amin elsősorban a simogatást, az ölelkezést és a csókolózást értjük. Persze ezeket is csak akkor, ha érzéki (erotikus) örömszerzés céljából kerül rájuk sor. Vagyis a szexuális közeledés részeként. (A régebbi szóhasználat szerint ezt a „flörtölés” fogalma fejezi ki leginkább.)

Szexuális közeledésre normális körülmények között csak akkor kerül sor, ha az érintettekben van egymás iránt bizonyos fokú szexuális érdeklődés. Ez serkenti, motiválja az érintetteket a testi közelség keresésére és az egymással való beszélgetésre, kommunikációra. A közeledés kezdődhet hagyományosan (bemutatkozás, kézfogás stb.), vagy újabb divatok szerint például közvetlen hangú, tegező megszólítással és futólagos puszival. Régebbi ismeretség esetén az átkarolás és az arc vagy a haj simogatása sem ritka.

S itt már az érzékiség küszöbére érkezünk. A testi érintkezés bármely formája – sőt, annak képzeletbeli elővételezése is – szexuális izgalmat kelthet, erotikus örömet nyújthat. Még az egyszerű kézfogás is (főleg, ha nem futólagos), de különösen a simogatás, bárhol is történjen az! Tudom, most egyesek szívesen emlékeztetnének az „erogén zónák”-ra, mint a testfelület erotikusan ingerelhetőbb területeire. Főleg az ő figyelmüket hívnám fel azokra a – már újnak sem nevezhető – tudományos megállapításokra, melyek szerint az egész testfelület ingerelhető szexuálisan!

Egyes megfogalmazások szerint egész testfelületünk egyetlen, hatalmas „nemi szerv”, amelynek lehetnek ugyan érzékenyebb és kevésbé érzékeny részei, de mindenütt képes a reagálásra, ha megfelelő ingerlés éri. Ebből következik, hogy a szexuális közeledés a test bármely részén elkezdhető, de semmiképpen sem célszerű a fő erogén zónákon kezdeni. Ezek ingerlése ugyanis csak akkor kellemes, ha már történt bizonyos ráhangolódás a szexre, s már beindult a szexuális izgalom kibontakozásának folyamata.

A könnyed petting épp a ráhangolódást segíti elő; legegyszerűbben és leghatásosabban a simogatással és ölelgetéssel. Talán mondanom sem kell, hogy ezekben is a fokozatosság elvét ajánlatos érvényesíteni. Nem mindegy például, hogy hol és hogyan kezdődik a simogatás! Már tudjuk, hogy nem a fő erogén zónákat kell először simogatni. Hanem mit?

Receptet nem lehet erre adni, mert ez ízlés és találékonyság dolga. Mindenesetre nem árt figyelembe venni a partner egyéniségét és igényszintjét, s olyasmivel kezdeni, ami az ő elképzeléseinek megfelel. Nagy valószínűséggel beválik, ha a közfelfogásból indulunk ki, s a partner kezét, karját, haját és arcát simogatjuk először.

Ha sikerül ezzel örömet szereznünk, akkor már úgyszólván bármi következhet, például a hát és a mellek, a derék és a combok simogatása. De mindenekelőtt a testi összebújás, az ölelkezés: először rendszerint még felöltözve, aztán mind kevesebb ruhában. (Egyébként a vetkőztetés átmenetet képez a könnyed és a komolyabb petting között.)

A testfelületek érintkezése simogatás nélkül is érzéki örömet jelenthet, hiszen a bőrérzékelés révén fölfogjuk a másik test melegét, a vér lüktetését és a legapróbb mozdulatokat is. Mindez részben megnyugtatólag hat (emlékeztet csecsemőkorunk anyaölmelegére), részben érzéki, sőt kifejezetten szexuális élvezetet jelent.

Ez utóbbi hatás többféleképpen fokozható: változatos és gyengéd simogatással vagy masszírozással, puszizkodással és csókolózással. Ebben az összefüggésben talán szokatlanul hangzik a masszírozás mint a könnyed petting része. Egyáltalán hogy jön ez ide? Végül is masszírozni inkább fáradt testrészeket szoktak! Vagy nem?

Hát igen, nálunk valóban majdnem kizárólag gyógyászati szakma a masszírozás. Kevesen tudják, hogy a gyógyításon kívül mennyi mindenre fölhasználható (bár egyre többet hallani az akupunktúra mellett az akupresszúráról, ami szintén a masszírozásnak egy változata). Pedig Nyugaton bőséges szakirodalom szól már arról, hogyan lehet a masszírozást a szexuális ráhangolás, az örömszerzés szolgálatába állítani. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy az „érzéki masszázs”-ról szóló könyveket odaát általában egy üveg babaolaj kíséretében adják. Ami főleg a nemi szervek masszírozásánál előnyös – de ez már túlmegy a könnyed petting témakörén.

Általában a fölsorolt ráhangolási módok bármelyike csak akkor sorolható a könnyed petting fogalmába, ha nem a nemi szervekre irányul, vagy nem azok ingerlését kíséri. Mindegyik hatalmas kísérleti terepet jelent, hiszen nem lehet előre tudni, ki hol és hogyan kedveli a simogatást, masszírozást és puszilgatást. A test bármely része sorra kerülhet.

Ajánlatos egészen finoman és lassan kezdeni, „semlegesebb” testtájakon, fokozatosan közelítve a főbb erogén zónák környékét, különösen ügyelve a csiklandós helyekre. Ez utóbbiak egyenként eltérő helyeken lehetnek (bár általában a hónaljak és a has környéke csaknem mindig ide tartozik). Legjobb, ha időközönként változtatjuk a simogatást és masszírozást; ezek technikája természetesen fontos. A csókolózás viszont a legismertebb és legnépszerűbb pettingmódszer, amely könnyed pettingként kezdődik, de hamar átvezet a komolyabb pettingbe, hiszen a száj és a nyelv a fő erogén zónák közé tartozik.

 

            A komolyabb petting típusai

 

            Valójában nem lehet éles határvonalat húzni a pet- ting különböző módozatai közé, mert – a körülményektől függően – mindegyiknek sokféle hatása lehet. Ugyanaz a petting, amely egyik esetben a ráhangolódást szolgálja, máskor vagy másképpen alkalmazva akár az orgazmust is kiválthatja.

Vegyük példának a petting legalapvetőbb módját, a kézzel ingerlést, vagyis a simogatást. Ezzel a látszólag egyszerű módszerrel valóságos csodákat lehet művelni. (Persze csak akkor, ha nagyon értjük a módját.) Kezünkkel egymás testének bármely részét elérhetjük, s könnyen szabályozhatjuk a simogatás erősségét és gyorsaságát. Ez a szabályozhatóság a titka hatékonyságának.

Nincs olyan erogén zóna, amit simogatással ne ingerelhetnénk! Még a szájat, az ajkakat is lehet és érdemes néha simogatni, persze nagyon lassan és finoman, s legfőképpen: csak tiszta kézzel! A teljes tisztaság alapfeltétele a főbb erogén zónák kézzel ingerlésének, de fontos lehet a bőrfelület simasága, puhasága és esetleg síkossága is, amit legegyszerűbben babaolajos bedörzsöléssel érhetünk el.

Talán még fontosabb a tisztaság a komolyabb pet- ting másik fő típusánál, a szájjal ingerlésnél, aminek szintén sok változata van. A csókolózás is ide tartozik természetesen, de bármelyik erogén zónát lehet szájjal (az ajkakkal, a nyelvvel, sőt, a fogakkal is) ingerelni. Magától értetődő, hogy egyrészt az esetleges fertőzések, másrészt a megundorodás elkerülése végett ajánlatos a száj és az érintett erogén zóna teljes tisztasága.

 Megjegyzendő, hogy a tisztaság nem feltétlenül jelent teljes szagtalanságot vagy éppen dezodorillatot. A tiszta emberi testnek is megvan a maga sajátos szaga, különösen a nemi szervek környékének. Ez nem is baj, hiszen, ha elfogadunk, sőt, kedvelünk egy partnert, akkor érthető és természetes, hogy kedveljük tiszta testszagát, nemi szervének illatát is. Mitöbb, ez a „hormonális illat” izgatótag hat ránk.

Az illatok egyébként is fontosak a szeretkezésben: ráhangolhatnak vagy elvehetik kedvünket tőle. Leginkább mégis a szájjal ingerlést befolyásolják (mert a szaglást ilyenkor nem lehet kikapcsolni).

A komolyabb petting említett két fő típusán kívül harmadikként említhetném a nemi szerv segítségével történő ingerlést, pontosabban ennek azokat az eseteit, amikor sem közösülés nem történik, sem a partner kezével vagy szájával nem kerül kapcsolatba (bár ez utóbbiak is a petting fogalmába tartoznak, éspedig a már említett típusokba). Később visszatérek ennek néhány jellemző esetére. Ritkábban ugyan, de előfordulnak más változatok is a petting során. Például szexuális ingerlés különféle eszközök segítségével vagy más célra használt testrészek (láb, fej, orr, fül stb.) segítségével. Ezekre is visszatérünk. Előbb azonban nézzük a fontosabbakat.

 

            Örömszerzés kézzel

 

            A kézügyességnek vannak speciális esetei, például műalkotások létrehozása, gyógyítás kézrátétellel és hasonlók. Ide tartozik az is, amikor a kezünkkel szerzünk örömet partnerünknek, egészen a kielégülésig, Mindenki számára nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a szexuális örömszerzés leghatékonyabb eszköze a kéz!

Remélem, ebben egyetértünk. Csak egy a bökkenő: az ilyen kézügyesség nem születik velünk, ezt meg kell tanulni!

Vannak bizonyos irányelvek, amelyekhez érdemes igazodnunk. A kéz tisztaságát már említettem: alapelv, hogy minden szeretkezés előtt mosakodjunk! Másik alapelv a fokozatosság. Még ma is sokan elkövetik azt a hibát, hogy rögtön a partnerük nemi szervéhez nyúlnak, aminek hatása bizonytalan (mert sok mindentől függ). Különösen a nőknek van szükségük bizonyos időre a ráhangolódáshoz, s ezt éppen a fokozatosság biztosítja. Fokozatosság kétféle értelemben: egyrészt a fő erogén zónák megközelítésében, másrészt az ingerlés erősségének növelésében.

Harmadik alapelv az ingerlés irányítása, szintén kétféle értelemben: tudnunk kell a másikat aktívan irányítani (ha ő foglalkozik velünk), vagy tudnunk kell az ő visszajelzéseit kiváltani, fölismerni, s azokhoz alkalmazkodni. Éspedig nem kisebb-nagyobb kihagyásokkal, hanem folyamatosan.

Ezt azért hangsúlyozom, mert sokan még ma is elvárják a partnerüktől, hogy „érezze meg”, találja ki gondolataikat, kívánságaikat (amiket még önmaguknak sem fogalmaznak meg). Sajnos megalapozatlan, irreális ez az elvárás! Bizonyos tapasztalatok alapján lehetnek ugyan elképzeléseink arról, hogy mi a jó a partnernek. Ám ez vagy beválik, vagy nem, hiszen a körülmények nagyon befolyásolják a pillanatnyi igényeket. Visszajelzés, irányítás nélkül bárki eltévedhet.

Negyedik alapelvként említhetném az ingerlés változatosságát, ami – gondolom – nem szorul magyarázatra. Tehát ne simogassunk egy testrészt túl sokáig egyforma mozdulatokkal és változatlan erősséggel, de ne essünk át a másik végletbe sem, hogy ti. mindent csak futólag csinálunk! Ha az adott simogatás a visszajelzések szerint éppen megfelel a partnernek, akkor folytassuk ugyanúgy akár az orgazmusig (vagy amíg más jelzés nem jön). Minden változtatásnak a partnerhez kell igazodnia. Ehhez jól kell őt ismerni, illetőleg figyelnünk kell rá. Ami ajánlatossá teszi, hogy – legalábbis eleinte – jórészt külön-külön foglalkozzunk egymással, mert így csak egyfelé kell figyelnünk, tehát könnyebb a dolgunk.

Aligha lehet receptet adni arra, hogy milyen testrészt hogyan kell simogatni. A nemi szervhez mindenesetre csak akkor érdemes nyúlni, ha a ráhangolódás (és bizonyos fokú szexuális izgalom kialakulása) a könnyed pettingről már megtörtént. (Addig legfeljebb futólag érintsük.) Ha férfi simogat nőt, ajánlható a következő: először tegye rá tenyerét a szeméremszőrzetére úgy, hogy ne nyomja le, majd lassan mozgassa tenyerét, miközben ujjait óvatosan behajlítva mintegy fésüli a szeméremszőrzetet, s kitapintja a nagyajkak és kisajkak vonalát. Ha az utóbbi duzzadt és nedves, akkor a nő valószínűleg felizgult. Így rátérhet a csikló kitapintására és körbesimogatására. Ez rendszerint elegendő a nő kielégítéséhez. A hüvelybe csak akkor nyúljon be (először egy ujjal, aztán esetleg kettővel), ha a G-foltot akarja ingerelni.

Ha nő simogat férfit: lehetőleg mindkét kezét használja. Egyik kezével a herezacskót tartsa, vagy alulról fölfelé simogassa. A másikkal tapogassa végig a merev hímvesszőt, majd enyhén húzza vissza a fitymát – ez a keze legyen síkos – majd ujjai hegyével cirógassa végig a hímvesszőt. Később ezt aztán marokra fogva is lehet folytatni. A férfi reagálását figyelve törekedjen, hogy ne történjen meg túl gyorsan a magömlés, ezért időnként tartson szüneteket az ingerlésben. (Az ezzel összefüggő tudnivalókat lásd a korai magömléssel kapcsolatban.)

A kézzel ingerlés természetesen más, fontos erogén zónákra is irányulhat. Így a nőknél elsősorban a mellekre, mindkét nemnél pedig az ún. anális zónákra, vagyis a végbélnyílásra és környékére. Ez utóbbiaknál különösen fontos a kéz síkosítása, majd mielőbbi megmosása.

Ajánlatos kényelmes testhelyzetet keresni a kézzel ingerléshez, s ezt úgy váltogatni, hogy minél több testrész hozzáférhető legyen.

 

            Az „oralitás” gyönyöre

 

            Oralitás = latin szó, a szájjal kapcsolatos igényeket és tevékenységeket jelenti. Freud óta tudjuk, hogy a pszichoszexuális fejlődés első szakaszát éppen az orális igények túlsúlya jellemzi: a csecsemő leginkább a szopást élvezi, mindent a szájába vesz stb.

Vannak emberek, akiknél ez a beállítottság rögzül, s fontos marad a száj foglalkoztatása (például rágógumival vagy cigarettával). De másoknál sem tűntek el teljesen az orális igények, csak átalakultak és a háttérben maradtak. A csókolózás – főleg a nyelvcsók – hasonlít a szopáshoz és a „szájjal birtokba vételhez”: részben talán ezért szeretjük annyira.

A száj egyébként is az egyik fő erogén zónánk. Ingerlése tehát gyönyört és szexuális izgalmat kelt (ami akár az orgazmusig terjedhet). S ez nemcsak csókolózással lehetséges, hanem az ajkak és a nyelv más módon történő foglalkoztatásával is. Amikor „szájjal ingerlés”-ről beszélünk, legtöbbször a nemi szerv ingerlésére gondolunk. Ezért könnyen úgy tűnhet, hogy a száj csak eszköze az ingerlésnek, amelyben a nemi szerv a fontos.

Pedig hát ilyenkor a száj is kap ingerlést, s ezt a száj tulajdonosa általában élvezi – feltéve, hogy nem kényszeredetten, hanem önként és szívesen csinálja. Egyrészt azt élvezi, hogy partnerének milyen örömet szerez ezzel, másrészt azt az érzéki élményt, amit a partnere nemi szervének csókolgatása, „kóstolgatása” jelent. Hiszen ez még inkább hasonlít a szopáshoz, mint a csókolózás!

Mindenesetre e téren fontos alapelv – ami persze az egész szeretkezésre érvényes –, hogy semmilyen belső vagy külső kényszer ne kapjon szerepet benne. Ezt azért hangsúlyozom, mert a szájjal ingerlést manapság egyre inkább a szexuális kultúra elengedhetetlen részének tekintik, és eleve elvárják a partnertől. Így sokan kényszerítve érzik magukat, hogy belemenjenek, holott nem kívánják, sőt idegenkednek tőle. Még ma is akadnak, akik a nemi szervet „piszkosnak” tartják, frissen mosottan is „utálatosnak”, s legszívesebben kézzel sem érnek hozzá, nemhogy szájjal. Jó lenne, ha megszabadulnának előítéleteiktől, s elfogadnák a magunk és partnerük nemi szervét. Itt több dolog segíthet. Például többször segítsenek partnerüknek (egymásnak) a nemi szerv megmosásában; így hamarabb megbarátkoznak vele, s tapasztalják, hogy tiszta lett. Azonkívül beszéljék meg partnerükkel idegenkedésük okát, eredetét, s feloldódásának lehetőségeit. Fontos annak tisztázása, hogy a partner maga szívesen csinálja-e a szájjal ingerlést, tehát megvan-e ebben is a kölcsönösség. (Egyesek ugyanis elvárják, de maguk nem csinálják.)

Hasznosak lehetnek bizonyos gyakorlatok is. Ezek lényege: nemi szervhez hasonlító, tiszta tárgyak szájjal ingerlése. Nők számára például első lépés lehet saját, tisztára mosott hüvelykujjuk szájba vétele, szopogatása. De ugyenezt csokoládéval, jégkrémrúddal, sárgarépával, banánnal vagy bármi egyébbel megtehetik. (Közben persze el kell képzelni, hogy amit szopogatnak, az férfi nemi szerv.) Fontos, hogy mindezt érdekes játéknak fogják föl, ne pedig valami kötelező „házi feladatnak”. S ugyanez a játékosság jellemezze a valódi, szexuális szájjal ingerlést, amiben az ajkaknak és a nyelvnek van döntő szerepe, bármely testrészre irányuljon is az. Csókolgatni és nyalogatni – ez a két kulcsszó fejezi ki legjobban a pettingnek ezeket az orális formáit.

 

            Felláció és kunnilingváció

 

            A valódi csókolózásban nemcsak az ajkak, hanem a nyelvek is találkoznak és „kergetőznek”, fölváltva behatolnak egymás szájába. De a nyelv behatolhat például a fülkagylóba is, vagy a férfi nyelvével simogatja a csiklót stb. A hímvessző szájjal ingerlésekor a nő ajkai közé fogja a makkot, és nyalogatja azt, mintha csokoládérúd lenne. Egy dologra kell ügyelni: harapni nem szabad ilyenkor!… Fölösleges és majdnem lehetetlen az egész hímvesszőt szájba venni, bőven elegendő, ha annak fele-egyharmada csúszkál a szájban. A hímvessző alsó része eközben kézzel is elérhető és ingerelhető. Ami azért fontos, mert enélkül a férfiak közel egyharmada nem tud kielégülni a szájjal ingerlés során.

Ez az a bizonyos „leszopás”, amit a szexológiai szakkifejezések „felláció”-nak hívnak, s ami nem kellene, hogy a prostituáltak privilégiuma maradjon. Sok nő idegenkedik attól, hogy az ondó a szájába kerüljön, vagy éppen le is nyelje azt. Nem mintha attól félnének, hogy így is teherbe eshetnének, hanem mert valahogy tisztátalan testváladéknak tartják azt (hasonlóan a vizelethez). Idegenkedésük azonban alaptalan: az ondót inkább az anyatejhez lehetne hasonlítani – tojásfehérjeszerű, ártalmatlan váladék. Vannak nők, akik kifejezetten szeretik, s az ondó egyénileg kicsit eltérő íze alapján kedvelnek meg partnereket. (Mondanom sem kell, hogy ennek alapján minősíteni: nem éppen megbízható emberismereti szempont!)

Nincsen viszont találó magyar szó ama az esetre, amikor a férfi elégíti ki szájjal a nőt. A szakkifejezés – „kunnilingváció” – kicsit bonyolult és nem közismert, eltérően a „franciázás”-tól, ami azt jelenti, hogy a férfi és nő egyszerre ingerlik és elégítik ki egymást szájjal (rendszerint az ún. „69-es” pozícióban). Nyugati szakemberek megítélése szerint a férfiak kisebbik része vállalkozik csak a női nemi szerv szájjal ingerlésére (tehát nem sokkal jobb a helyzet, mint a nőknél). Egyrészt idegenkednek tőle, másrészt nem ismerik a helyes technikáját, ami kedvezőtlen tapasztalatokat eredményez. De a nők is hibásak ebben, amennyiben szégyenlősségből elhallgatják ezzel kapcsolatos igényeiket, félnek attól, hogy a férfit visszariasztja a hüvely szaga stb. Ha pedig mégis sor kerül rá, gátlásosságuk miatt nem irányítják sehogy a férfit, csak magukban aggályoskodnak, így nem élvezik. Egyes férfiakat az is visszatart a nő szájjal ingerlésétől, hogy úgy érzik, ezzel „alávetett helyzetbe” kerülnének, kiszolgálnának egy nőt, ami nem méltó a „Teremtés Koronájához”. A szeretkezés bármely formája esetén, ennél is viszonzás várható, s erre szükség esetén emlékeztetni is lehet a partnert. Javaslom alapelvként elfogadni, hogy csak olyat kérjünk vagy fogadjunk el a partnerünktől, amire mi magunk is hajlandók vagyunk!

 

            Egyéb lehetőségek

 

            A pettingnek, vagyis a közösüléstől eltérő szexuális örömszerzésnek – fantáziánktól függően – kimeríthetetlen lehetőségei vannak. A kézzel és szájjal ingerlés variációin kívül említhetném a nemi szerv egyéb testrészek, valamint a különféle eszközök segítségével történő ingerlését.

Ez akár külön téma is lehetne, de nálunk viszonylag ritka előfordulásuk miatt egyelőre nem látszanak jelentősnek. Ezért inkább futólag említek néhányat közülük.

A nemi szerv inkább az ingerlés célja, mint eszköze, bár a közösülés során egyszerre látja el mindkét funkciót. De ezzel aztán megáll sokak tudománya. Legföljebb még az fordul elő, hogy közösülési tilalom vagy a fogamzásgátlás megoldatlansága esetén a hímvesszőt nem a hüvelybe, hanem a combok közé teszik, s ott mozgatják le-föl.

Ez már petting, hiszen mindkét félnek örömet szerezhet, sőt, kielégülést is eredményezhet. (A nőnek főleg akkor, ha közben összeszorítgatja combjait.) Még jobb, ha a makk eléri és dörzsöli a csiklót, esetleg a kisajkakat, a gátat vagy a végbélnyílást. (Figyelem, az anális közösülés már nem tartozik a petting fogalomkörébe!)

De az is előfordulhat, hogy a hímvessző a nő más erogén zónájával találkozik, például a mellekkel úgy, hogy közéjük simul, vagy a mellbimbót cirógatja. Ez is jó játék. Ilyenkor persze a hímvesszőt kézzel kell irányítani.

Ami az eszközöket illeti, nálunk csak újabban vannak forgalomban kifejezetten a szexuális ingerlés céljára gyártott eszközök. Azelőtt Nyugatról szereztek be ilyeneket – például „műpéniszt” vagy műhüvelyt –, ám ezeket inkább egyedül, az önkielégítéshez szokták használni. Ugyanígy a gömbölyített fejű elektromos vibromasszőr készüléket, amivel esetleg már egymást is lehet ingerelni. Nálunk is könnyen beszerezhetőek a különböző síkosító anyagok (babaolaj, zsíros krémek), amelyekkel egymást bekenni és masszírozni kitűnő szexuális ráhangolás. Különféle „izgató” fehérneművel (melltartók, bugyik stb.) is fokozható esetenként a szexuális élvezet.

Nem sok értelme lenne viszont, hogy írjak a hímvessző tövére fölcsatolható, különleges alakú gyűrűkről, amelyek egyrészt a merevedést tartósítják, másrészt a csiklót ingerlik – ezeket már a közösüléshez használják. A pettinghez alapjában véve nem kell semmilyen eszköz, elegendő a testünk, és a partnerünk teste: mint két csodálatos hangszer, amelyekből mámoros dallamokat és gyönyörű összhangot lehet előcsalogatni – közösülés nélkül is!…

 

 

             

9. Hogyan irányítsuk egymást?

 

             

            A kölcsönös örömszerzés egyik alapfeltétele a kölcsönös irányítás. Negyedszázados szexuálterápiai magánpraxisom tapasztalatai szerint mindig ezzel van a legtöbb baj azoknál, akik szexuális problémáik miatt fölkeresnek.

Ennek oka valószínűleg az a széltében elterjedt előítélet, hogy „a szexet nem kell tanulni, az velünk születik”, hiszen „ösztönös”. Sokan hitetlenkedve fogadják, hogy ez egyszerűen nem igaz, mert az embernek nincs olyan nemi ösztöne – mint a legtöbb állatnak –, ami szexuális viselkedését meghatározná. Az emberré válással együtt járó ösztönredukció folytán a körülményeken, az innen-onnan felszedett ismereteken múlik, mi lesz a velünk született, homályos szexuális késztetéssel, amely ha nem fejlesztik okosan, akkor elsatnyulhat vagy beteges formákat ölthet.

Senki sem tudja tehát eleve, hogyan kell viselkedni a szeretkezés során. Az erre vonatkozó ismeretek, készségek lassanként alakulnak ki, inkább a véletlentől, mint a tervszerű neveléstől függően (merthogy ez utóbbi jóformán még ma sem létezik). Amit az ember így megtud és kialakít, ahhoz tartja magát, s azt tartja „természetesnek”.

Épp a véletlen hatások sokfélesége magyarázza, hogy sokféle szexuális viselkedés alakul ki. Bár persze jó néhány hasonló hatás folytán jó néhány viselkedési hasonlóság is kialakulhat. (Épp ezek a hasonlóságok keltik aztán az „ösztönösség” látszatát.) Fiataloknál az ismeret- és tapasztalathiány több-kevesebb bizonytalanságot eredményez. Felnőtteknél inkább csodálkozást, hogy mások nem úgy viselkednek, s nem azt tartják „természetesnek”, amit ők.

Bármily furcsa is egyeseknek, valahogy mégis az a helyzet, hogy a szexet mindenkivel külön meg kell tanulnunk! Ugyanis nem biztos, hogy az eddig megtanultak az új partnerhez is elegendőek. Lehet, hogy nála többé-kevésbé másként kell viselkedni ahhoz, hogy mindkettőnknek jó legyen. Meg kell ismerni egymást szexuális értelemben is, mert csak ez teszi lehetővé az alkalmazkodást egymáshoz. Alkalmazkodás nélkül pedig nincs igazán jó szex! Kielégülni ugyan lehet anélkül – ha már elegendő gyakorlatunk és kialakult készségeink vannak –, de ez többnyire egyoldalú, s így értékét erősen csökkenti a másik fél kielégületlenségének tudata. Amit nehéz nem észrevenni (bár egyesek még erre is képesek, komolyan veszélyeztetve ezzel a kapcsolatot).

 Szerencsére ma már a legtöbb embernek egyáltalán nem mindegy, hogy partnere éppúgy élvezi-e a szexet és ki tud-e elégülni. A továbbiakban mindenesetre csak hozzájuk szólunk, nekik segítünk, hiszen a szándék nem mindig elegendő. A többieknek pedig javasoljuk, hogy ne nyugodjanak bele a partner esetleges nemtörődömségébe, hanem tegyék számára világossá, mit várnak tőle.

Ez is irányítás. Sőt, ez minden irányítás alapja és lényege! Kölcsönösen tisztázni – lehetőleg jó előre! – az elvárásokat, s csak olyasmibe belemenni, ami ezeknek megfelel. Ha tehát például valakinek éppen nincs kedve a szexhez, akkor ne kezdjen hozzá, se kényszerből, se önáltatással (hogy „majd csak belejövök közben…”). A szexuális kultúra alapkövetelménye, hogy tiszteletben tartsuk és tisztázzuk: igényli-e a partner a szexet velünk – vagy éppen nem. S ha nem, akkor erőltetés helyett próbáljuk őt ráhangolni, s várjuk meg, amíg ez sikerül!… Ez házastársakra is érvényes!

No, igen – mondhatná bárki –, de honnan tudhatná az ember, hogy akar-e?... Hiszen azért partner (vagy épp házastárs), hogy akarjon! Régen rossz, ha még ezt sem kívánja!…

Ha visszakérdezhetném az illetőt, hogy ő vajon mindig kívánja-e, előbb-utóbb biztosan kiderülne, már vele is előfordult, hogy nem kívánta. S ez természetes, hiszen a nemi vágyat annyi minden befolyásolhatja: az egészségi állapot, a fáradtság, a hangulat, s legfőképpen a partnerhez való viszony! Aki épp neheztel valamiért a partnerére, az általában szexuálisan sem kívánja. Egy más okból elromlott kapcsolatban a szex sem lehet jó!

 De tegyük föl, hogy a kapcsolat alapjában jó. Csak éppen az egyik félnek valamiért nincs kedve a szexhez. Honnan lehet ezt megtudni? Csak a durva elutasításból? Szó sincs róla! Először is nem kell eleve föltételezni, hogy a másik is akarja. Hanem finom próbálkozásokkal kell meggyőződni erről. Olyanokkal, amelyek nyitva hagyják az utat a visszavonuláshoz. Ha például egy gyengéd simogatásra vagy puszira a partner nem reagál olyan lelkesen, ahogy megszoktuk (vagy elvárnánk), akkor a további erőltetés vagy „lerohanás” helyett először is próbáljuk tisztázni vonakodásának okát. Hátha csak valami apró félreértésről van szó, aminek tisztázása nyomán könnyen rá lehet hangolta a szexre.

Jó néhány szakértő azt ajánlja, hogy a párak lehetőleg egyezzenek meg bizonyos apró jelekben, amelyek a másik számára elárulják: kívánja-e éppen a szexet vagy nem. Ez lenne tehát az irányítás első lépése. Amit aztán a szeretkezés minden szakaszában újabbak követnek.

 

            A főbb erogén zónák

 

            Ha már eljutottunk oda, hogy elkezdődhet a komolyabb szeretkezés – az ún. petting, illetve „előjáték” formájában –, akkor az irányítás egyszerre bonyolultabbá válik. Sikerének egyik alapfeltétele az erogén (vagyis erotikusan ingerelhető) zónák, testfelületek ismerete.

Könnyű lenne ezt a kérdést azzal elintézni, hogy tulajdonképpen a test egész felülete ingerelhető szexuálisan. Ez ugyan igaz, de azért mégsem mindegy, hol és hogyan történik az ingerlés. Vannak olyan testrészek, amelyek általában fogékonyabbak a szexuális ingerlésre – persze nem mindenkinél egyformán. Tehát ezek a főbb erogén zónák is egyénileg változó érzékenységűek. De azért nem árt pontosabban ismerni, melyek ezek és hogyan kell bánni velük.

Próbáljuk azért „föltérképezni” a főbb erogén zónákat. A legfontosabbak nyilván a nemi szervek és közvetlen környékük, a végbélnyílást is beleértve.

Második legfontosabb a száj és környéke, a harmadik pedig a mell, különösen a mellbimbó, amely nemcsak a nőknél, hanem a férfiaknál is ingerelhető szexuálisan. (Ez azt jelenti, hogy ingerlésükkel a szexuális izgalom előidézhető vagy fokozható.) De rajtuk kívül még jó néhány testrész, illetve bőrfelület ingerelhető. Például elsősorban a nyak és a fülek, a has, a csípő és a comb. De a hát, a kéz és a láb sem marad ki a sorból. Ám az, hogy ki mire reagál jól, nagyon változó. Előfordul, hogy az ingerlés éppenséggel nem szexuális izgalmat vált ki, hanem csiklandást vagy más, kellemetlen érzést. Ennek leküzdését a csiklandós helyek átmeneti kihagyásával, majd simogatás nélküli kézrátétellel érhetjük el.

Az orgazmus, vagyis a kielégülés elérésének legfőbb „eszköze” a nőknél a csikló, amely fölépítésében a hímvesszőre hasonlít, csak persze sokkal kisebb annál. Viszont éppúgy el van látva rengeteg idegvégződéssel. A csikló nem a hüvelyben van, hanem kívül, a hüvelynyílás fölött néhány centire, a kisajkak felső találkozásánál helyezkedik el. A csikló makkja izgalmi állapotban kisé megduzzad. (A vérbőségtől ugyanígy megduzzadnak és kipirosodnak a kisajkak is.)

Ha már a nőknél tartunk, nézzük meg másik fő erogén zónájukat, a melleket is. Ezek szexuális fogékonysága ugyan igen különböző lehet, de egészséges pszichoszexuális fejlődés esetén mégiscsak a főbb élvezetforrások közé tartoznak.

Ugyanakkor viszont sok nőnek okoz problémát, hogy mellei túl kicsinyek vagy túl nagyok, nem egyformák, szőrösek vagy kissé lelógóak stb. Sokan szeretnék igénybe venni a mellplasztikát, a műtéti beavatkozást. Ami – amellett, hogy elég költséges és veszélyekkel jár – többnyire értelmetlen. A szebb mell ugyanis önmagában nem változtat a nő szexuális reagálóképességén, s nem garantálja a jó szexuális kapcsolatot. Legföljebb azt, hogy kicsit több férfi néz rá elismerően. Ez azonban csak apró, pillanatnyi előny.

A mell formája egyéni adottság. Szépségkirálynő- választásokon ugyan vannak normái a mellbőségnek stb. De egy kapcsolatban nem ez a lényeges. Különben is a férfiak ízlése nagyon eltérő; egyik az ilyen, másik az olyan alakú mellet szereti. Nincs jelentősége annak, hogy a mell körte vagy zsömle alakú, kisebb vagy nagyobb; még feszessége vagy puhasága sem döntő. (Az utóbbi a mellizmok tornáztatásától is függ, de ezzel itt nem foglalkozunk.)

A szexuális ingerlés szempontjából elsősorban a mellbimbók fontosak, amelyek simaizomzatába sok idegvégződés ágyazódik, ezért nagyon érzékenyek. Így egészen finom ingerlés hatására már megduzzadnak, udvaruk kipirul a vérbőségtől. Az erősebb ingerlés viszont könnyen kellemetlen lehet.

A mell ingerlése férfiaknál is fontos lehet, bár fő erogén zónájuk természetesen a nemi szerv és környéke. A szexuális ingerlés hatására rendszerint hamar bekövetkezik a hímvessző merevedése és a herezacskó összehúzódása. A makkról ilyenkor részben vagy egészen visszahúzódik a fityma (hacsak nincs a férfinak fitymaszűkülete), s a húgycsőnyílásban megjelenik egy-két csepp ún. előváladék, ami síkosságával megkönnyítheti a hímvessző behatolását a hüvelybe. (Bár azt az izgalomba jött nő hüvelyváladéka is bőven elősegíti.) A férfi nemi szervének legkényesebb részei: a makk és a herék. Ezek ingerlésénél tehát ügyelni kell a sérülések elkerülésére. A makkhoz például mindig csak tiszta és síkosított (például bekrémezett) kézzel ajánlatos nyúlni. Persze ugyanez vonatkozik a csiklóra is.

Mindkét nemnél egyformán erogén zóna a száj és a végbélnyílás környéke. A száj esetében nemcsak az ajkak, hanem a nyelv is jelentős tényezője a szexuális ingerlésnek. Az igazán érzéki csók nyelves csók, amikor a partnerek nyelve érintkezik és simogatja egyik a másikat. Ám a nyelvnek nemcsak a csókolózásban, hanem a mellbimbók vagy akár a nemi szerv ingerlésében is fontos szerepe lehet mind a férfiaknál, mind pedig a nőknél. A végbélnyílás ingerlése általában kézzel – tiszta és bekrémezett, síkosított kézzel! – történik (már ahol, mert ezt nem mindenki szereti). Nem árt tudni, hogy a kielégülés során a végbélnyílás záróizmai is többször egymás után összehúzódnak mindkét nemnél.

Ténykérdés, s ezért megemlítjük a végbélnyíláson át történő közösülés lehetőségét, ami egyes hiedelmekkel ellentétben nemcsak homoszexuálisoknál fordul elő. Egészségügyi szempontból ez csak akkor kifogásolható, ha nem ügyelnek – előtte és utána – az alapos tisztálkodásra, a síkosításra, vagy ha sérülés veszélye áll fenn (például aranyér esetén).

Ezek után térjünk vissza az irányítás kérdéséhez.

 

            A spontán irányítás változatai

 

            A szeretkezés során valahogy mindig irányítják egymást a partnerek. Még akkor is, ha ez egyáltalán nem áll szándékukban vagy éppenséggel nem is tudnak róla. Maga a viselkedés az, ami irányítja a másikat. Csak éppen nem biztos, hogy jól, hiszen egy viselkedés többféleképpen értelmezhető.

Másrészt a viselkedés nem mindig fejezi ki azt, amit az ember érez – vagy amit szeretne –, s így gyakran megtévesztő. Előfordulhat az is, hogy valamelyik fél akarva-akaratlan „megjátssza magát”, vagyis kifelé mást mutat, mint amit belül gondol vagy érez. Ettől eltekintve a fő nehézség a viselkedés helyes értelmezése, ami csak egymást jól ismerő embereknek sikerülhet igazán.

Szerencsére vannak bizonyos tipikus viselkedésformák a szeretkezésben, amelyeket a legtöbb ember – filmekből vagy leírásokból, innen- onnan – ismer és elfogad. Ha előbb nem, úgy tizenéves korban mindenkiben kialakul egy elképzelés arról, hogyan kell viselkedni a szeretkezés közben. Aztán, ha sor került rá, akaratlanul is igyekszik elképzelésének megfelelően viselkedni. Ha megkérdeznék: miért épp így viselkedik, nem tudná megindokolni – vagy csak olyasmivel, hogy „ez így jó, így természetes”. (Valójában mert ezt ismeri, s mintaként ez rögződött meg benne.)

Hogy milyen ez a spontán viselkedés, ami irányítás is? Egyéni eltérései ellenére is vannak tipikus változatai.

A legprimitívebb változat szerint például az 1-2 perce fennálló merevedés azt jelenti, hogy rá kell térni a közösülésre (függetlenül attól, hogy a nő mennyire izgult fel). Talán mondanom sem kell, hogy ez a változat nemcsak primitív, hanem káros is, hiszen a férfit a korai magömlés irányába viszi, a nő kielégülését pedig erősen akadályozza.

Egyébként a közösülésre való rátérés időpontja és mikéntje a kölcsönös irányítás egyik fő kérdése. A partnerek önkéntelenül is szokták jelezni valamennyire, hogy hol tartanak a szexuális felizgulásban. Kivéve ha gátlásosságuk, szégyenlősségük folytán lehetőleg minden megnyilvánulást elfojtanak. Ám ha az izgalom és élvezet szabad utat kap, sokféleképpen jelentkezhet. Így például testi (fiziológiai) tünetekben, testhelyzetek és mozdulatok formájában, azonkívül hangokkal és szavakkal.

A testi tünetek közül igen „beszédes” például a kipirulás, amely rendszerint heves szívdobogással jár együtt. Ilyesmit persze nemcsak a szexuális izgalom válthat ki, de a szeretkezés során nagyon valószínűsíti annak bekövetkeztét. További ilyen testi tünet a nőnél a hüvelyváladék bőségesebb termelődése, a nagy- és kisajkak megduzzadása (a csiklót is beleértve), ami tapintással könnyen megállapítható. A férfinál ilyen a merevedés, esetleg az előváladék megjelenése. Mindkét félnél ide tartozik a hevesebb légzés.

Ha az említett testi tünetek már percek óta tartanak, sőt, fokozódnak, az kétségkívül jelezheti az orgazmus közeledését. Gondot csak az okozhat, hogy ezek rendszerint nem egyszerre, egyidejűleg következnek be a szeretkező partnereknél, hanem az egyiknél gyorsabban, a másiknál lassabban… Többnyire a nők azok, akik nehezebben jönnek bele, és lassabban jutnak el a csúcspontig. Ami azt jelenti, hogy könnyen lemaradnak, ha a férfi csak magával törődik, vagy nem tudja bevárni, kielégüléshez segíteni partnerét.

Épp ezért kell az irányítás!

Ennek már kicsit tudatosabb formái a testhelyzetek és mozdulatok. Ha valaki elhúzódik vagy úgy helyezkedik el, hogy a másik lehetőleg ne férjen hozzá bizonyos testrészéhez, esetleg éppen elveszi onnan a másik kezét vagy ráteszi egy másik testrészére – anélkül, hogy szólna egy szót –, ez már irányítás! Bizonytalanabb értelmű viszont a kapkodó vagy heves mozgás, mert ez jelenthet például felszólítást az utánzásra, a kielégülés közeledését, kívánását vagy erőltetését stb.

            A spontán mozgás tehát nem elegendő.

            Megbízhatóbb formái a spontán irányításnak a hangok és a szavak. Ez utóbbiak sajnos jóval ritkábbak, mert sokan úgy vélik: fölösleges vagy éppen zavaró a szeretkezés közben beszélni. Kisebb- nagyobb hangok, sóhajok, nyögdécselések, apró nevetések és hasonlók viszont szinte mindenkinél előfordulnak.

Ezek „csak úgy maguktól jönnek”, s a hozzájuk tartozó arcjátékkal, gesztusokkal, mozdulatokkal együtt jól tükrözik a partnerek lelkiállapotát, szexuális izgalmuk fokát.

Persze ezek is lehetnek félrevezetőek. Amikor például teljes sötétségben és csendben szeretkeznek (nehogy észrevegye valaki), akkor a félig visszafojtott hangok jelentése is bizonytalanná válik. Máskor meg „túljátssza magát” az egyik fél, kiadott hangjai sokkal többet sejtetnek, mint ami van. Nem föltétlenül a másik megtévesztése végett. Lehet, hogy azt hiszi: így majd jobban belejön. S észre sem veszi, hogy lassan átcsúszik az erőltetésbe…

 

            Külön is foglalkozni egymással!

 

            Mint láttuk, a spontán irányítás minden változata elég bizonytalan. Valójában nem is igazi irányításról van szó, hanem csak olyan megnyilvánulásokról, amik esetleg irányíthatnak is. Így aztán a szexuális összehangolódás is lassan és bizonytalanul történik (ha ugyan történik).

Épp ezért ajánlatos egymás irányításának megtanulására külön odafigyelni, s azt okosan begyakorolni. A szándék sokszor meg is van erre. Csakhogy ez önmagában ritkán elegendő. A szándék első buktatója, hogy a szeretkezők általában egyszerre és egyidejűleg foglalkoznak egymással, így aztán vagy önmagukra figyelnek vagy a másikra, mert kétfelé figyelni a szexuális izgalom állapotában igen nehéz. Úgy is mondhatnám: az önzőbbek csak, magukra figyelnek, a gátlásosak pedig csak a másikra. S ez alól rendszerint csak a szeretkezés első percei a kivételek.

Természetesen egyik sem jó. Kétfelé figyelni viszont nem egyszerű elhatározás kérdése; ez legtöbbször nagy gyakorlatot igényel.

E gyakorlat megszerzésének első, hatékony lépése az lehet, hogy a szeretkezők külön-külön (is) foglalkozzanak egymással, éspedig fölváltva. Ezt érthetően csak az előjátékok, illetve az ún. petting során lehet megtenni (a közösülés során csak nagyon részlegesen, illetve gyors váltakozással.).

Ennek az az előnye, hogy csak egyfelé kell figyelni, hosszú perceken át: vagy önmagunkra, vagy a partnerre. Így ugrásszerűen megnő a lehetősége annak, hogy az ember megtanuljon jól odafigyelni saját élvezetére és annak fokozására, majd – a „szerepcsere” után – a partner élvezetére is. Tehát szexuális szempontból jobban megismeri önmagát és a másikat, s egyre könnyebb lesz számára a szeretkezés folyamatának olyan irányítása, hogy mindketten a maximumot kapják.

Az egymással való külön foglalkozások során több alkalom nyílik az örömszerző kísérletezésére, különféle szeretkezési lehetőségek kipróbálására. Így válhat a szeretkezés még érdekesebbé; sablonos rutinból kreatív folyamattá. S éppen ezért az ilyen külön foglalkozásokat akkor sem ajánlatos abbahagyni, ha az egymás irányítása és a szexuális összehangolódás már gyakorlattá vált. (Az egymással váltakozva folytatott kísérletezés ilyenkor persze már magasabb fokú.)

 

            Masszírozás, simogatás

 

            Egymás irányításának kipróbálását legegyszerűbb masszírozással kezdeni. Valószínűleg inkább csak az idősebb partnerek, házastársak szokták egymást masszírozni, pedig ez minden életkorban nagyon kellemes.

A masszírozás eredetileg nem szexuális ingerlés, bár bizonyos formái erre is felhasználhatók. Egy jó masszírozás mindenképpen jól előkészíti a szeretkezést: ellazít, kellemes közérzetet teremt stb. Külön előnye, hogy sokkal könnyebb közben a part- ner irányítását gyakorolni, mint a szex során.

Például úgy, hogy a partnerek egyike meztelenül hasra fekszik, a másik pedig tetőtől talpig végigmasszírozza, miközben kapja az irányítást (például „ott a lapockám alatt, kicsit erősebben… most lejjebb…”). Ezt még a különben gátlásos ember is könnyen meg tudja tenni, s így szinte észrevétlenül belejön partnere irányításába. A test végigmasszírozása egyébként a legjobb módja annak, hogy partnerünk testét alaposan megismerjük. Hiszen ilyenkor csak rá figyelünk: látjuk is, tapintjuk is, s halljuk, hogy élvezi…

Előfordulhat azonban, hogy a masszírozott partner végig csendben marad, s így a vele foglalkozó nem tudja: jólesik-e neki vagy sem. Ha ezen hosszabb ideig nem változtatnak, a masszírozás könnyen gépiessé és unalmassá válhat. Épp ezért nem kell belenyugodni a visszajelzés hiányába, hanem kérdezgetni kell a masszírozottat: jó-e neki, hol és hogyan szeretné stb. Ha érződik rajta, hogy feszült, ideges, meg kell próbálni megnyugtatni, biztatni, hogy lazítson, és csak a masszírozásra figyeljen.

Még ennél is többet ér, ha jó példát mutatunk neki, vagyis messzemenően irányítjuk, amikor ő foglalkozik velünk.

Sokan kérdezik: milyen gyakori legyen és meddig tartson egy-egy ilyen masszírozás?

Egyikre sem lehet pontos receptet adni, hiszen sok függ a rendelkezésre álló időtől és körülményektől. Ha igény és mód van rá, törekedni kell a rendszeres együttlétekre és gyengéd játékokra egymással. A kölcsönös masszírozás után át lehet térni a simogatásra, amit először szintén hason fekve, de aztán hanyatt fekve is lehet élvezni és irányítani!

Az ilyen simogatás már kifejezetten szexuális ingerlés. Hiszen hanyatt fekvés esetén jóformán ki sem lehet kerülni a fő erogén zónákat: a nemi szerveket, a melleket s a többit.

Itt egy dolgot mindjárt hangsúlyozottan az olvasó figyelmébe ajánlanék: sohasem a nemi szerv simogatásával kezdjük! Különösen akkor ne, ha még nem alakult ki a simogatott partnerben komolyabb szexuális izgalom (amit jól mutat például a hímvessző merevedése). A nemi szerv hatásos ingerlése ugyanis föltételez bizonyos ráhangoltságot, aminek kialakulásához több- kevesebb idő kell. Ennek hiányában az ingerlés hatástalan, ami aggályos önfigyelést kelthet és szexuális kudarcot okozhat.

A simogatás tehát inkább valahol máshol (például az arcon vagy a kezeken) kezdődjön, s csak fokozatosan közelítsen a nemi szervhez. Különös figyelmet fordítsunk a mellek és a combok simogatására, hiszen ezek is fontos erogén zónák. A nemi szervhez érve először csak futólag és könnyedén simogassuk. Huzamosan csak akkor, ha nyilvánvaló jelei vannak a szexuális izgalomnak és élvezetnek.

 

            Szájjal ingerlés

 

            A szeretkezés során sokféleképpen lehet örömet szerezni egymásnak. A simogatás, masszírozgatás, vagyis a kézzel ingerlés mellett a csókolgatás és nyalogatás, vagyis a szájjal ingerlés a másik fő lehetőség.

Ez éppúgy irányításra szorul, mint az előző. Még a csókolózást is lehet irányítani az ajkak és a nyelv mozgatásával, a fej elfordításával (persze úgy, hogy az ajkak együtt maradjanak), a testhelyzet változtatásával stb. De különösen akkor van lehetőség az irányításra, ha csak az egyik csókolgatja a másikat.

Ez a csókolgatás az egész testre, annak bármely részére kiterjedhet, a nemi szerveket is beleértve. Nincs „tilos zóna” – ahol jó (mindkettőnek!), ott szabad! Csak persze – talán mondanom sem kell – az előzetes, alapos tisztálkodásra ügyeljünk. (Piszkos testrészek csókolgatása nem élvezet!)

A csókolgatás természetesen elsősorban a főbb erogén zónákra szokott kiterjedni, ami érthető. A férfiak előszeretettel csókolgatják a női melleket. Sőt gyakran szívják is, mint ahogyan egy csecsemő szopik. (Ezzel fölidézik az ősi reflexet és a szopás élvezetét.) A legtöbb nő ezt nagyon élvezi; közelebb kerül ezáltal a kielégüléshez – sőt, előfordulhat, hogy ki is elégül tőle. De persze csak akkor, ha az ingerlés éppen megfelelő; nem túl erős, de nem is túl gyenge stb. S mitől lesz megfelelő az ingerlés? Az irányítástól.

De hogyan lehet e csókolgatást irányítani?

Például úgy, hogy két kezünkkel megfogjuk a csókolgató fejét és szelíd mozdulatokkal vezetjük. Ami nyilván csak úgy sikerülhet, ha az illető hagyja magát vezetni, vagyis nem erőszakos, hanem alkalmazkodó. (Szükség esetén persze szólhatunk is neki.) Ez természetesen nemcsak a mellek, hanem a nemi szerv csókolgatására is érvényes. Itt talán még fontosabb az irányítás, hiszen a nemi szerv általában érzékenyebb, mint a mellek. Tehát még jobban ügyelni kell, hogy a csókolgatásos ingerlés megfelelő legyen.

A szájjal ingerlést bonyolítja, hogy közben többnyire kézzel ingerlés, simogatás is történik. Így természetesen mindkettőt irányítani kell. Ami nem kis feladat, még akkor sem, ha éppen egyáltalán nem akarjuk viszonozni az ingerlést. Ez sokaknak azért nehéz, mert úgy tudják, a szeretkezésben mindennek kölcsönösnek kell lennie, s a partner el is várja, hogy rögtön viszonozzák, amit ad.

Ebből csak a kölcsönösség igaz, de az már nem, hogy a viszonzásnak egyidejűleg kell történnie. Ugyanis mindent egyidejűleg viszonozni szinte lehetetlen, s erre törekedni csaknem biztosan kudarcokhoz vezet. (Ezért indokolatlan például az egyidejű kielégülésre törekvés is.) Elegendő, ha a kölcsönösség hosszabb távon érvényesül. A szeretkezésben tehát lehetnek kisebb- nagyobb szakaszok, amikor csak az egyik foglalkozik a másikkal; az pedig csak élvez és irányít.

A kölcsönös és egyidejű ingerlésre a csókolgatás terén is csak akkor érdemes rátérni, ha a külön-külön ingerlés már jól irányított és élvezhető. Ez érvényes az ún. franciázásra, vagyis a nemi szervek egyidejű, kölcsönös szájjal ingerlésére is.

 

            Irányítás hangokkal, szavakkal

 

            A szeretkezés során kiadott hangok általában igen megbízható visszajelzései az illető lelkiállapotának és szexuális izgalmi szintjének. Ha csak egy kicsit is ismerjük a partnert, elég jól megítélhetjük (különösen, ha látjuk is!), hogy mit jelentenek a belőle feltörő hangok.

De azért persze ebben sem ajánlatos vakon bízni. Egyrészt a saját hangulatunk, beállítottságunk torzíthatja az észlelést, másrészt a partner mutathat akarva-akaratlanul kevesebbet vagy többet annál, amit érez. Különösen a kimondott szavak esetében nehéz a helyes megítélés, hiszen ezek tartalma eltérhet attól, amit más jelekből tudni vélünk.

Pedig különben a szavak az irányítás legbiztosabb és legfinomabb eszközei lehetnek. Így lehet pontosan tudomására hozni a partnernek, mit várunk tőle, illetve mennyire élvezzük, amit csinál. Érdemes tehát ezt megtanulni: hogyan lehet szeretkezés közben szavakkal is irányítani a partnert.

Ilyenkor nyilván szóba sem jöhetnek a hosszabb, aprólékos magyarázatok. (Ezt megtehetjük előtte vagy utána.) Szeretkezés közben elég egy-két szó is. (Pl. „Pihenjünk kicsit”, vagy „Ne olyan erősen”, vagy „Így most jó!”)

Az ilyen irányítás persze nem zárja ki a helyzetből adódó kedveskedést, gyengéd becézgetést a szavakkal, amikor partnerünket édesnek, aranyosnak, tündérinek nevezzük, vagy „szeretői erényeit” dicsérjük stb. Kár, hogy erről sokan megfeledkeznek (s így sok szeretkezés „néma küzdelemmé” vagy egyszerű, biológiai történéssé válik).

A szeretkezés közbeni, pár szavas irányítással azonban még nem biztos, hogy teljesen megoldódik a szexuális összehangolódás problémája. Mindenképpen ajánlatos, hogy a szeretkezés után beszéljük meg partnerünkkel annak értékelését és tanulságait. Így derülhet ki, hogy minden rendben volt- e, mennyire sikerült a partner kielégülése, s mit kellene tenni, hogy legközelebb (még) jobban sikerüljön.

Ezzel kapcsolatban egy dologra hívnám föl a figyelmet: Ne csak annyit kérdezzünk a partnertől, hogy „Jó volt?” Az erre adott igenlő válasz ugyanis önmagában megtévesztő lehet. Attól, hogy valakinek jó volt, még nem biztos, hogy ki is elégült, vagy hogy mindennel elégedett. Tehát lehetőleg ezekre is kérdezzünk rá. Aztán kérdezzük meg: mit szeretne másként vagy mit próbálna ki szívesen? Vagy hogy nem zavarja-e őt valami a szeretkezés közben stb.?

S természetesen ne csak kérdezzünk, hanem válaszoljunk is partnerünk kérdéseire. Ha nem kérdez rá, magunktól is elmondhatjuk, milyen élmény volt számunkra a szeretkezés, mit élveztünk a legjobban és mit a legkevésbé; min szeretnénk változtatni és hogyan. Ugyanígy elmondhatjuk, milyennek tartjuk a szeretkezést a partner szempontjából – nem hallgatva el esetleges kétségeinket sem. Ez nagy segítség lehet a partner számára, aki talán nem merte vagy nem tudta volna megfogalmazni véleményét (s így nem derült volna ki, aminek ki kellett derülnie). Ne feledjük: az összehangolódás előfeltétele az őszinte önfeltárás! Csak így lehet – mindkét fél érdekében – befolyásolni, irányítani egymást!

 

 

 

10. Változatosság, rugalmasság a szexben

 

 

            Maga a tény, hogy az erotikus örömszerzésnek sokféle módja és lehetősége van, önmagától kínálja az általánosított tanulságot. Amit már a régi latinok ismertek és szállóigévé tettek: „Varietas delectat!” – vagyis a változatosság gyönyörködtet.

Ez az ősi bölcsesség természetesen nemcsak a szexre, az erotikára érvényes, hanem minden emberi tevékenységre. Az egyhangúság, az örökös ismétlődés hamar telítettséget, megunást, sőt viszolygást idéz elő. Érthető, hogy az ember mindenben törekszik a változatosságra – bár ugyanakkor állandóságra és biztonságra is van igénye. A kettő mértéke egyénileg igen eltérő lehet.

A kérdés mármost az, hogy a szexben mennyiben érvényesül a változatosságra és/vagy állandóságra törekvés? Továbbá melyik a jobb – és hogyan befolyásolható mindez?

 

            Az egészséges, érett szex jellemzői

 

            Mindenekelőtt látnunk kell, hogy egyik sem eleve meghatározott vagy velünk született, ösztönös törekvés. Különösen nem abban az értelemben, ahogyan sokan gondolják, hogy ti. a férfi „természeténél fogva” a változatosságra, a nő pedig az állandóságra törekszik.

Az ilyesfajta hiedelmeket a történelmi körülmények magyarázzák: a férfiaknak a múltban jóval több lehetőségük volt a változatosságkeresésre, s nagyobb igényük is volt rá, mint a nőknek, éppen társadalmi helyzetüknél fogva. Ez azonban napjainkban megváltozott. Ebből a szempontból ma már nincs lényeges különbség a férfiak és a nők között; inkább csak egyéni különbségek vannak, függetlenül a nemtől. A mai nők egyre inkább igénylik a változatosságot, mert önállóbbak, s így helyzetük stabilabb.

Vagyis sem a változatosság, sem az állandóság igénye nem biológiailag meghatározott, bár mindkettőnek életfontosságú szerepe van. A körülményektől és az egyed fejlettségétől függ, hogy mikor, melyik kerül előtérbe. Amíg valaki bizonytalan vagy tájékozatlan – például mert váratlan, új helyzet elé került –, addig számára az állandóság, a stabilitás a fontos: az, hogy legyenek fogódzói, amikbe kapaszkodhat. Ám ha már megbarátkozott a helyzettel, ha kiismeri magát és biztonságosan mozog, akkor egyre inkább szükségét érzi a változtatásnak.

Persze akik örökké bizonytalanok vagy nehezen tájékozódnak, azoknál az állandóság és biztonság igényét sohasem váltja föl a változatosságkeresés. De ez már többé-kevésbé abnormális eset. Az egészséges, jól fejlett embernek rendszeres és határozott igénye, hogy számára új dolgokat ismerjen meg, hogy változtasson addigi életmódján, tevékenységén.

De hogyan érvényes mindez a szexre?

Ma már tudjuk, hogy az ember szexuális viselkedését nem szabályozzák ösztönök, ezért e téren is mindent tanulnunk kell. Már kisgyermek korunkban sok mindent megtanulunk anélkül, hogy akarnánk pusztán véletlen megfigyelések alapján. Mégis gyakran kerülünk váratlan helyzetekbe felnövekedésünk során. Ezekből eleinte kimenekülünk (ha tudunk), vagy meglévő ismereteinkbe, szokásainkba kapaszkodunk – vagyis erős az állandóság- és biztonságigényünk. De mihelyt tájékozódtunk és kialakítottuk a szükséges készségeket, „felfedezőútra” indulunk, hogy újabb ismereteket és élményeket szerezzünk.

Ez persze nem mindenkire egyformán jellemző. Elsősorban a tizenéves korban dől el, hogy kialakulnak-e azok a szexuális készségek – vagy éppen képességek –, amelyek birtokában bátran és eredményesen indulhat felfedező útra a férfi vagy a nő.

Milyen készségekről és képességekről van szó?

Mindenekelőtt a fejlett szexuális reagálókészségről, amely lehetővé teszi, hogy a fölismert és elfogadott szexuális ingerekre megfelelő szexuális viselkedéssel válaszoljunk: izgalomba jöjjünk, azt élvezzük, sőt a kielégülésig (vagyis az orgazmusig) is eljussunk. Az orgazmuskészség akkor nevezhető fejlettnek, ha többféle módon és elég könnyen kiváltható. Például nemcsak önkielégítéssel és közösüléssel, hanem a petting (vagyis szerelmi játékok) különféle változataival is. Sokan összekeverik a nemi érettséget a szexuális viselkedés érettségével, pedig a kettő nem ugyanaz! A nemi érettség lényege: testi alkalmasság az utódnemzésre – vagyis a fiúk esetében a magömlés, lányoknál a peteérés rendszeressége. Nők esetében ez még orgazmuskészséget sem igényel. A pszichoszexuális érettség lényege viszont a normális, felnőttes szexuális kapcsolatra való lelki alkalmasság! Ez szerencsés esetben a nemi éréssel párhuzamosan is kialakulhat, de általában csak az azt követő években.

Ahogyan azt a párválasztásról szóló könyvemben írtam, a pszichoszexuális érettségnek két főjellemzője van: Az egyik a szexuális partner iránti igény, vagyis a párkereső beállítottság, illetve törekvés. A másik az egyén képessége arra, hogy hozzáillő partnert találjon, s vele kölcsönösen kielégítő kapcsolatot létesítsen. Sajnos a kettő nem mindig jár együtt.

Jogosan kérdezhető viszont, hogy mi köze van a pszichoszexuális érettségnek a változtatási törekvéshez? S itt nem árt, ha mindjárt tisztázunk egy esetleges félreértést. Az érett, egészséges szexualitás jellemzője, hogy sokféle szexuális ingerre sokféleképpen tudunk reagálni, s igényeljük is a változatosságot. Éspedig a helyzetek és ingerlési módok változatosságát. Ez azonban természetesen nem feltétlenül jelenti a partnerek változatosságát! Hiszen hiába változnak a partnerek, ha a helyzet és ingerlési mód változatlan marad; viszont ugyanazzal a partnerrel is vég nélkül lehet változtatni az említetteket.

 

            Stabil párkapcsolat; a változatosság kerete

 

            Sajnos a legtöbb pár – főleg ha házaspár – nem tekinti az együttélést a teljes szexuális szabadság lehetőségének. Ehelyett hajlamosak arra, hogy vágyaikat és szexuális fantáziáikat elnyomják s a szokások rutinjába merevedjenek. E rutin során a szex fokozatosan elszürkül, a „szeretkezés” egyszerűen a testi szükségletet kielégítő „nemi életté” válik. A kettő között pedig elég nagy a különbség! A szeretkezés – különösen az együttjárás, az udvarlás során – a pozitív érzelmek, a szeretet közlésének eszköze, mintegy „a szeretet hőmérője” (aminek hőfokából és gyakoriságából a szerelem állapotára következtetnek). Az együttélésben viszont már nincs szükség a szeretet vagy a szerelem ilyen bizonyítékára. Így aztán a szexre sem figyelnek jobban a partnerek, mint bármely más testi szükségletük kielégítésére (például a jóllakásra vagy a kialvásra).

A szexnek ez a másodrangú szerepe végeredményben annak leértékelését jelenti, s előbb- utóbb könnyen a csalódás érzését kelti egyik vagy mindkét partnerben. Nehéz belenyugodni abba, hogy a szex elvesztette régi varázsát, sőt, még az egymás iránt érzett szeretet is kérdésessé válhat.

Akik ebbe nem tudnak belenyugodni, ilyenkor esetleg vesznek egy szexuális felvilágosító könyvet, hogy szextechnikai ismereteiket bővítsék. Ezáltal remélik visszanyerni a szexuális együttlétek eredeti érdekességét. Kezdetnek ez nem is rossz, csak éppen – hosszabb távon – nem elegendő. A szextechnika csupán előfeltétele a kreatív szexnek! Ugyanígy előfeltétele az egymás közti bizalmas, jó viszony, s az, hogy a szexet ne kötelességnek, a szeretet elvárható bizonyítékának, hanem játéknak és kikapcsolódásnak tartsák.

John Norman, a Fantáziadús szex című könyv szerzője szerint az igazán jó szexhez éppen a házastárs az ideális partner. No, persze csak akkor, ha megfelel az előbb említett három feltételnek. Amiben az is benne van, hogy mentes az olyan, tipikus szexuális előítéletektől, mint például, hogy a szex lényege a közösüléssel történő kielégülés, vagy hogy a magömlés a szeretkezés végét jelenti. S általában nem ragaszkodik mereven a kialakult szokásokhoz (sem az időpontot, sem a helyet illetően).

 

            Időpontok és helyzetek

 

            A megélhetési nehézségek és a több műszakos munka miatt kialakult például az a szokás, hogy a szexre általában csak este, lefekvés után, elalvás előtt kerül sor (ha sor kerül egyáltalán). Vagyis fáradtan, kimerülten, a megszokásnak – vagy kötelességtudatnak? – engedve, amúgy mellékesen, „legyünk túl rajta” alapon. S közben talán nem is sejtjük,hogy ez a lehető legrosszabb időpont és helyzet a szex élményminősége szempontjából.

Nem várhatunk magas színvonalú szexet sem partnerünktől, sem önmagunktól, ha egy munkával és egyéb programokkal zsúfolt nap legvégére hagyjuk! Z. Wanderer és E. Fabian amerikai szexológusok erről a következőket írják: „Ha azt akarod, hogy nemi életed tartósan jó legyen, akkor legalább annyi figyelmet szentelj neki, mint más olyan tevékenységnek, ami teljes energiabedobást igényel. Ennek érdekében ne hagyd a véletlenre, hanem készülj rá és tervezd meg… Ha fáradt vagy, feküdj le és aludj, de ne legyen szex, azt hagyd máskorra – például reggelre…”

Ez a tanács jól hangzik, s a magam részérői messzemenően egyetértek vele. De szinte hallom az ellenvetéseket: reggel nincs időm ilyesmire, mert rohanni kell (nekem vagy a páromnak)… reggel még álmos vagyok a szexhez, mert nem alszom ki magam… stb.

Ezek az ellenvetések azonban nem elég megalapozottak. Az említett akadályok ugyanis kiküszöbölhetők. Az első esetben például úgy, hogy az ébresztés korábban történik a szokásosnál (legalább másfél órával), amihez persze ugyanannyival korábban kell lefeküdni is! A második esetben is biztosítani kell a kialváshoz szükséges időt. Ez esetben nem baj, ha kicsit álmosan ébredünk, s félálomban bújunk össze: a simogatás, no, meg egy kellemes zene megteszi a hatását. (Jó zenét könnyű találni a rádión.)

Ha pedig valaki hajlamos a reggeli szex után újra elaludni, akkor állítsa be még egyszer a vekkert… Ha viszont semmiképpen sem alkalmas a reggel a szeretkezésre, úgy napközben is találhatunk megfelelő időpontot (ha nem is mindennap) – ez csak tervezés és szervezés kérdése. Sokan dícsérőleg nyilatkoznak a délutáni szexről, amire érdemes egy jó órát biztosítani.

Ha sem reggel, sem napközben nincs időnk, este pedig fáradtak vagyunk, – nos, akkor mit tehetünk? Mondhatnám, hogy pihenjük ki egy kicsit a napi munkát, de még az alváshoz készülő, végleges lefekvés előtt kerítsünk sort a szexre. Csakhogy ahol család és jövés-menés van, ott ez nehezen megoldható. Ezért inkább azt javaslom, hogy lefekvés után szundikáljunk egy kicsit, de aztán – hacsak nem alszunk el mélyen – közeledjünk alvó partnerünkhöz, s óvatos simogatással ébresszük érzéki örömökre. Valószínűleg nem fog haragudni érte.

 

            Havivérzés és terhesség idején is!

 

            A szex időzítésének vannak különleges esetei.

Ilyen mindenekelőtt a nő havivérzésének időszaka, amit sokan még ma is tabunak tekintenek a szex szempontjából. Pedig ez nemcsak, hogy indokolatlan, hanem mulasztás is, mert ma már tudjuk, hogy a nők éppen a menstruáció közeledtével igénylik leginkább a szexet, s ez a vágy többnyire a havi vérzés során is fennmarad.

Orvosi szempontból a nemi élet ilyenkor sem kifogásolható, ha az érintettek nemcsak előtte, hanem utána is gondosan megmosakodnak. Ha viszont bármelyiküket nagyon zavarja a vérzés, a nő megteheti, hogy egy tampont fölhelyez mélyen a hüvelybe. (Ennek lehet egy olyan hátránya, hogy a hüvely túl szárazzá válik általa, tehát síkosító krémet vagy olajat kell alkalmazni.) Egyeseket azt tart vissza, hogy az ágynemű esetleg véressé válik, pedig ez könnyen elkerülhető egy megfelelően elhelyezett törülközővel. Még biztosabban elkerülhetők az ilyen „árnyoldalak”, ha nem az ágyban, hanem meleg zuhany alatt kerül sor a közösülésre…

 Előfordulhat azonban, hogy valamilyen oknál fogva mégsem lehet szó közösülésről a havivérzés alatt. De miért jelentené ez azt, hogy akkor szexről szó sem lehet? Hiszen a szex nem csak – és nem feltétlenül – közösülésből áll, hanem (mint azt már bőven láthattuk) sok egyéb lehetősége is van: az ún. petting ezernyi változata. Egyetlen kivételt kell csak megemlítenünk: „franciázni”, s egyáltalán a nőt szájal ingerelni ilyenkor természetesen nem javasolt. De minden egyéb nemcsak szabad, hanem ajánlatos is!

A havivérzések tehát alkalmat adnak a szokványos közösüléstől való eltérésre, s így a szex változatosabbá tételére.

Kicsit hasonló a helyzet a terhességgel. Ilyenkor sem indokolt abbahagyni az erotikus örömszerzést! Téves elképzelés, hogy a terhes nő nem kívánja az szexet! Lehetnek ugyan időszakok – hogy mikor (a terhesség elején vagy a vége felé), az egyénileg változó –, amikor kevésbé kívánja, de az is előfordulhat, hogy jobban kívánja! S hasonló a helyzet a férfinél is: egy terhes nő, aki az ő gyerekét hordozza, többnyire kívánatosnak tűnik számára.

A szex időzítésének ilyenkor sem kell lényegesen eltérnie a más időszakokban beválttól. Semmi sem indokolja például, hogy ritkábban kerüljön rá sor. Az esetleges reggeli rosszullétek ideje persze kihagyandó, egyéb kihagyások azonban csak orvosilag indokolt esetben (például koraszülés veszélye stb.) következzenek.

 Nem mindegy azonban – főleg a harmadik hónaptól kezdve –, hogyan, milyen testhelyzetben kerül sor a szexre. A hagyományos testhelyzet (amikor a férfi ráfekszik a nőre) kerülendő ugyanúgy, mint a mélyre hatoló és heves lökések, ez talán nem szorul magyarázatra. Ajánlatos viszont, hogy a közösülésre oldalt fekvő helyzetben, hátulról kerüljön sor. (Ha egyáltalán sor kerül közösülésre, s nem a petting változatos formáival szereznek egymásnak örömet.)

A szülés körüli hetekben a közösüléstől mindenképpen tartózkodni kell, ám ez sem jelenti a pettingtől és a kielégüléstől való tartózkodást!

 

            Ösztönösség” – vagy felkészülés?

 

            Még ma is sokan úgy gondolják, hogy a szex valami „ösztönös” dolog, aminek magától kell jönnie, mert „úgy természetes”. Ezért aztán idegenkednek attól, hogy előre megtervezzék akár az időpontját, akár a szeretkezés alakulását.

A véletlenre bízott szex persze csak véletlenül alakul jól. Végre tudomásul kellene venni, hogy az ember nem ösztönlény, viselkedése nem biológiailag programozott, szexuális késztetései homályosak és elnyomhatók, tehát e téren is mindent meg kell tanulnia. Attól vagyunk emberek, hogy képesek vagyunk tudatosan alakítani minden cselekedetünket.

S ez a szexuális viselkedésre is érvényes!

Ennek megfelelően ajánlatos, ha felkészülünk rá és igyekszünk azt tervszerűen alakítani. Mint láttuk, fontos az időpontok megfelelő kiválasztása és elegendő idő biztosítása. Azonkívül ugyanúgy kell készülni rá, mint más, fontos tevékenységekre.

Az együttélésnek megvan az az előnye, hogy egymás elfoglaltságának és rendszeres együttléteinek ismeretében nem kell a véletlenre bízni, hanem meg lehet tervezni a szeretkezéseket. Érdemes átgondolni, hogy mikor, hol és milyen körülmények között lenne legkellemesebb a szex. Ez a tervezgetés a legjobb előkészület, mindkét részről elősegíti a ráhangolódást és a változatosságot. Persze mindent lehet rosszul csinálni, a tervezést is. Ami akkor rossz, ha merev. Előfordulhat, hogy valaki úgy tervez: a szexre hetenként kétszer, szerdán és szombaton kerül sor, előkészületként pedig megiszunk fél liter konyakot. Talán mondanom sem kell, nem ilyen tervekre gondoltam. Hanem rugalmas, kulturált, verbális tervekre mint irányvonalakra, amelyektől bármikor el lehet térni, ha a helyzet úgy kívánja.

A tervezés és felkészülés időt vesz igénybe. Éspedig olyan időt, amikor egyedül vagyunk és figyelmünket nem köti le más, fontos elfoglaltság (legföljebb a rutinos dolgok, például fürdés, étkezés stb.) A lényeg az, hogy foglalkoztasson a szexuális kapcsolat megélénkítésének gondolata.

Kiindulópontként azt ajánlom: képzeljük olyannak a szexegyüttlétet házastársunkkal, mintha a szeretőnkkel találkoznánk! Egy titkos viszony találkozójára nyilván lelkesen készülődnénk, mindent átgondolva. Ugyanígy a házastársunkkal se egyszerűen egy kis megkönnyebbülést keressünk, mint amikor egy pohár vizet megiszunk Hanem várjuk ki, amíg tényleg kivánjuk az együttlétet – és készülődjünk rá.

Ebből következik, hogy inkább ne legyen túl sűrű a szex (hiszen, ami mindig elérhető, az nem olyan értékes és fontos, mint amire várni kell). Persze ne essünk itt se túlzásba; bizonyos rendszerességre szükség van!

A felkészülésnek van testi és lelki (hangulati) oldala. Az előbbi elsősorban gondos mosakodást, tisztálkodást – s a férfi részéről esetleg borotválkozást jelent. Amikben akár segíthetünk is egymásnak. Használhatunk illatszereket, krémeket és síkosító oldatokat is. Hangulati szempontból ajánlatos megfelelő háttérzenéről gondoskodni (ami halkan szóljon, hogy közben lehessen beszélgetni).

 

            Titkos igények és fantáziák

 

            A felkészülés valójában előkészítést jelent, aminek célja egyrészt az előzetes, másrészt a közvetlen ráhangolás és irányítás.

Tudnunk kell, hogy helyes szexuális beállítottság nélkül nincs jó előkészítés! Ehhez pedig fontos, hogy ne legyünk orgazmuscentrikusak! A szexuális együttlét célja és értelme nem a mielőbbi kielégülés, hanem a közös játék! Aminek sokféle változata lehet. S akkor jó, ha mindkét fél igényei teljesülnek.

Ez pedig csak akkor várható, ha az igények ki is derülnek, s azokat a partner figyelembe veszi. Ám csak az derülhet ki, amit az ember önmaga számára már tisztázott, tudatosított, s aminek közlésére képes. Az igények két fő forrása:

1. saját, korábbi élmények, „szép emlékek” és

2. mások kívánatosnak tűnő szexuális élményei (amikről valahogy – filmekből, olvasmányokból stb. – tudomást szereztünk).

Bármelyikre föl lehet hívni a partner figyelmét, akár már jóval a szeretkezés előtt, akár pedig „menet közben”. S ezzel irányítani lehet egymást – amire többéves házasélet után is szükség van! Egyrészt mert új igények is fölmerülhetnek, másrészt a régebbi igények módosulhatnak.

Sajnos, előfordul, hogy a párok hosszú évekig (vagy soha) nem hozzák egymás tudomására: mit szeretnének a szexben – és mit nem. Így aztán könnyen unalmassá vagy terhessé válik az együttlét. Pedig csak emlékeztetni kellene a partnert a kívánatosabbnak tartott szeretkezési módra, amit régebben már tapasztaltak vagy amiről tudomást szereztek. (Az utóbbit például így lehet kezdeni: „Láttam – vagy olvastam –, hogy úgy is szokták csinálni… egyszer mi is kipróbálhatnánk”.)

Régebben azt hitték, hogy csak a férfiaknak vannak szexuális fantáziáik. Ma már tudjuk – különböző vizsgálatokból –, hogy a nőknek is van, csak sokszor még maguk előtt is titkolják. A cél tehát e titkos fantáziák tudatosítása, aztán megbeszélése, hiszen ezek színesítik, s teszik izgalmasabbá a szexuális együttléteket.

S persze a fantáziákat nemcsak megbeszélni, hanem sokszor megvalósítani is lehet! Mégsem ajánlom, hogy mindjárt ezzel kezdjük. Az első lépés egy kiválasztott vagy elképzelt szexjelenet fölidézése magunkban, szeretkezés közben anélkül, hogy beszélnénk róla. A második lépés vagy az, hogy beszélünk róla párunknak – „félszavakkal”, suttogva – vagy pedig megpróbálunk az elképzelteknek megfelelően viselkedni és a partnert is így irányítani.

A szeretkezés közbeni suttogás csak akkor nehéz, ha eddig a „néma szeretkezés” volt szokásban. Ez esetben jobb, ha már a szex előtt megkérdezzük párunkat, szokott-e fantáziálni szex közben. Ha igen, akkor kérjük meg, hogy mondja el az egyiket, vagy említsen néhány témakört, amiről szívesen fantáziál. Ha nem, akkor emlékeztessük olyan jelenetekre, amikről lehetne fantáziálni (például filmjelenetek), vagy mondjuk el egy-két saját fantáziánkat.

 

            Erotikus „színjátékok” és kísérletek

 

            A titkos fantáziák kiélése (elmondása és lehető megvalósítása) megújítja és izgalmassá teszi a többéves kapcsolatokat is. Ugyanis egyszerre másként kezdünk viselkedni, mintegy fölveszünk egy új szerepet. Így partnerünket is újszerűen látjuk és az eddigiektől eltérő viselkedésre késztetjük. (Feltéve természetesen, hogy ő is „benne van a játékban”.)

Az ilyen játékok előfeltétele, hogy tudjunk játékosan szerepet váltani, s bele tudjuk élni magunkat egy új szerepbe. Persze nem valami tőlünk teljesen idegen szerepbe, hanem olyanba, amit szívesen vállalnánk, mert közel áll hozzánk, s könnyen bele tudjuk élni magunkat.

Az „erotikus színjátékok” két fő típusát szokták megkülönböztetni. Az egyik a „hatalmi játék”, amely inkább a férfiakra jellemző; a másik az inkább nőknél előforduló „elcsábítási” játékok. Mindkettő lényege, hogy az elképzelt jelenet szabad utat enged bizonyos szexuális igényeknek.

A „hatalmi játékban” a birtokbavételnek, a meghódításnak van döntő szerepe. Például olyasminek, hogy a férfi „elkapja, leteríti és megerőszakolja” a nőt, ahogyan az ősidőkben történni szokott. Ez persze nem éppen „demokratikus” játék, de az ősi vágyak kielégítéséhez, a „nyers férfiasság” átéléséhez elegendő. S érdekes módon igen sok nőnek tetszik, mert bennük meg az „elkapva lenni” vágya lappang.

Tulajdonképpen az elcsábítási játék is ezeket az ősi törekvéseket elégíti ki. Ha például a nő csak vonakodva enged a „gaz csábítónak”, aki rátört, ez mindkét fél számára izgalmas játék lehet. Alapja az a lélektani szabály, hogy az ellenállás és annak leküzdése növeli a vágy feszültségét, értékesebbé és kívánatosabbá teszi az elérendő célt.

Éppen mivel játékról van szó, mindig fönnáll a szerepcsere lehetősége a hatalmi-hódítási-csábítási játékokban. Egy nő is játszhat hagyományos férfiszerepet, s élvezheti azt. Hiszen ma már tudjuk, hogy a nőkben is vannak férfias tulajdonságok – mint ahogy férfiakban is sok nőies vonás lehet –, s a játékos szerepcsere jó alkalom a beleélésre és a látókör szélesítésére. Ezt elősegíti a választott szerepnek megfelelő öltözködés és hajviselet. (Sőt, akár maszkok!)

Tipikus csábítási játék, amikor a nő ingerlően és kihívóan, majdnem szemérmetlenül viselkedik, a férfi pedig megpróbál kitérni előle, ám a végén „beadja a derekát”. A legközelebbi együttlétkor pedig megcserélik a szerepeket. (Ez mellesleg jól fejleszti a rugalmas szerepváltás képességét.)

Az erotikus színjátékok vagy szerepjátékok elsősorban a változatosság vágyára és az akadályok leküzdésének igényére épülnek és titkos fantáziákat valósítanak meg. A fantáziák lényege: elképzelni, hogy idegenekként találkoznak; ez fölkelti kíváncsiságukat és vágyukat egymás iránt. A fantáziák egész „vadak” is lehetnek; csak arra kell ügyelniük, hogy se testi, se lelki fájdalmat, maradandó sérülést ne okozzanak egymásnak. Ezért ajánlatos előre megállapodni valamilyen jelzésben, ami azt jelenti: elég!…

Ilyenkor rögtön abba kell hagyni a játékot és megbeszélni az esetleges félreértéseket vagy torzulásokat. A feszültségeket föloldhatja, ha jót nevetünk a rosszul sikerült játékon. (Vagyis nem vesszük túl komolyan az egészet.)

            A szeretkezés mindenképpen – örömszerzést célzó – játék, amelyben valamilyen szerepet akkor is játszunk, ha nem tudunk róla. Ha mindig ugyanezt a szerepet játsszuk, akkor előbb-utóbb unalmas és fárasztó lesz. De egy játék azért játék, hogy bátran kísérletezzünk benne. A petting erre bőséges lehetőséget nyújt, nem is beszélve az ún. „G-folt” ingerléséről, a többszörös orgazmusokról és miniorgazmusokról, vagy a távol-keleti szexuális kultúrában népszerű, orgazmust kerülő eljárásokról. (Ezekről lásd a megfelelő fejezetben.)

Szóval akárhogy nézzük is, az erotika birodalma olyan hatalmas terület, amelyen mindenki számára van még fölfedezni és meghódítani való „egzotikus” táj… Szerencsére nincs szükség költséges expedíciókra ahhoz, hogy felfedező utat tegyünk ebben a birodalomban. Csak egy megbízható társ és egy jó útikalauz kell.

 

 

           

11. Meddig tartson egy szeretkezés?

 

            Az előzőekben már tárgyaltuk: hogyan irányítsuk egymást a szeretkezésben. Ez tűnt ugyanis az egyik legalapvetőbbnek a szex kielégítőbbé tétele szempontjából. Hiszen ha nem tudjuk egymásról, hol tartunk, mennyire élvezzük és mit szeretnénk, akkor alkalmazkodni sem tudunk egymáshoz. Pedig az ma már nyilvánvaló, hogy a szexben is kölcsönösen alkalmazkodnunk kell, s ez ritkán jön magától (ahhoz már nagy összeszokottságra van szükség).

 

            Időbeli alkalmazkodás

 

            Talán nem kell bizonyítani az alkalmazkodás indokoltságát. Érdekesebb, hogy ki alkalmazkodjon, milyen téren és hogyan.

Ki alkalmazkodjon? Természetesen a férfi is meg a nő is, hiszen minden egyoldalúság veszélyes lehet.

 Milyen téren? Pontosabban: mihez? Ez már bonyolultabb, mert egymás igényeihez kell alkalmazkodni, s ebbe nemcsak a partner, hanem saját igényeink is beleértendők. Vagyis kétfelé kell alkalmazkodni. Ráadásul elősegíteni, hogy a partner is ugyanígy tegyen.

Hogyan? Ez a legnehezebb. Nem is lehet rá pontos „receptet” adni, csak néhány irányelvet és tipikus példát. Az egyéni igények ugyanis rendkívül változatosak, és nem biztos, hogy ami az egyiknek jó, az a másiknak is megfelel.

A szexuálterápia gyakorlata azt mutatja, hogy sok félreértés, zavar keletkezik, ha rosszul ismerjük a part- ner igényeit. Ez azért van, mert hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy neki is ugyanaz jó, mint nekünk (vagy mint az előző partnerünknek). Innen-onnan fölszedett ismeretekből kialakítunk magunkban valamilyen elképzelést a partnerek várható igényeiről, s ezt akaratlanul „belelátjuk”, ráerőltetjük.

Okosabb ezért, ha feltételezéseinket eleve megkérdőjelezzük, s igyekszünk megismerni a part- ner valódi igényeit. Jó irányelv ehhez a következő: minden partnert külön meg kell tanulni!

S nemcsak azt kellene megtudnunk, hogy mit szeret és mit nem, hanem azt is, hogy amit szeret, azt milyen sorrendben és milyen ütemben szereti. Ez teszi lehetővé az időbeli alkalmazkodást – ami fontosabb, mint gondolnánk!

Hogy miért? Mert akár túl gyorsak vagyunk a partnerhez képest, akár túl lassúak, veszélyeztetjük a szeretkezés minőségét és kölcsönösen kielégítő voltát. De mi az, hogy túl gyors vagy túl lassú? S egyáltalán meddig tartson egy szeretkezés?

Előírásokat, „normákat” ugyan itt sem lehet adni, hiszen az időigény is változó, egyénileg eltérő és viszonylagos. Alkalmazkodni csak a partner már megismert igényeihez lehet. De azért vannak bizonyos általános, tipikus jellemzők, amikből ki lehet indulni, s ezek viszonyítási pontokat jelenthetnek a tájékozódásban. Ám itt mindjárt előítéletekbe ütközünk.

 

            A nők „lassúsága”

 

            Általánosnak mondható vélemény, hogy a nők sokkal lassabban és nehezebben jutnak el a gyönyör

 csúcspontjára, vagyis a szexuális kielégüléshez, mint a férfiak. (Régebben még azt is megkérdőjelezték, hogy eljutnak-e egyáltalán. Ennek alapja az volt, hogy sokan valóban nem jutottak el.)

Ha az eddigi gyakorlatot vesszük figyelembe, akkor ez a vélemény indokoltnak tűnhet. A kérdés csak az, hogy mi ennek az oka, s lehet-e rajta változtatni, vagy pedig minden nőre érvényes, törvényszerű lassúságról van szó?

Gondolom, minden felnőtt olvasó találkozott már olyan nőkkel (vagy legalábbis hallotta hírüket), akik éppenséggel nem lassúak, hanem „férfiasan gyorsak” a szexben. Ők azok, akik perceken belül ki tudnak elégülni – ha akarnak. S ráadásul esetleg nem is egyszer.

De az sem ritka, hogy egy nő a szexuális kapcsolat kezdetén ritkán vagy lassan és nehezen elégül ki, ám aztán fokozatosan belejön, megtanul gyorsan és könnyen kielégülni.

Márpedig ha ez így van, akkor a nők lassúsága a szexben egyáltalán nem szükségszerű, nem belülről, a „női természethól” fakad, hanem külső okokra vezethető vissza. Például arra, hogy a nő – neveltetésénél fogva – gátlásos. Vagy valamiért fél a szextől (s ennek nem kívánt következményeitől), így nehezen tudja magát elengedni. Esetleg még nem volt alkalma kifejlesztenie szexuális reagálókészségét.

Ilyen és hasonló külső okok gyakran nehezítik a nő gyors kielégülését. Tény az is, hogy a nők általában érzékenyebbek a külső hatásokra, mint a férfiak. A pillanatnyi körülmények, a partner viselkedése és a kapcsolat jellege náluk jobban befolyásolja – nehezíti vagy könnyíti – a ráhangolódást és az érzéki élvezetet.

 Nem mintha a férfiakat nem befolyásolnák a körülmények! Vannak helyzetek, amikor egy férfi is könnyen „le tud lombozódni” vagy nehezen képes izgalmi állapotba kerülni. Ez megint a neveléstől és az egyéniségtől függ (no meg nem utolsósorban a partnertől). Ám a férfiak annyiban előnyösebb helyzetben vannak, hogy náluk a serdülőkor mindenképpen meghozza a gyors szexuális reagálás és kielégülés képességét, míg a nőknél ez sokkal inkább a körülményektől függ.

 

            A férfiak gyorsasága

 

            Érdemes ezt a férfihevességet kicsit közelebbről megnéznünk. Úgy tűnik, a gyors reagálás lehetősége örökletes adottság, amit az emberré válás előtti korszakból hoztunk magunkkal. Ha az emberszabású (vagy egyéb fajtájú) majmok életét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a hím legtöbbször pillanatok alatt közösül a nősténnyel, mondhatni „futtában”. Az egész aktus nem tart egy percig, s a megtermékenyítés máris biztosítva van.

Nyilván az ősember életében, sőt a későbbi történelmi korokban is fontos volt a gyors reagálás képessége. Egyrészt a férfi különben sok alkalmat elmulasztott volna, pedig hát a nemi élet neki nemcsak élvezet, hanem hatalom kérdése is volt. Másrészt az osztálytársadalmak kialakulásával a férfiuralom (patriarchátus) is megjelenik, így a férfinak legtöbbször eszébe sem jut, hogy visszafogja magát és alkalmazkodjon a nőhöz.

A régi szokás – a gyors közösülés – ezáltal nemzedékek hosszú során át változatlanul fönnmaradt. Pedig az emberré válás után (az ősközösségben és később) a nőkben is megjelent és fokozatosan erősödött a nemi élet élvezetének igénye. A gyors kielégülés képességét azonban csak keveseknek sikerült kialakítaniuk.

Tény viszont, hogy az életviszonyok javulásával és a társadalom fejlődésével a nemi élet is változott. Szabályozottabbá és bonyolultabbá vált, emberibb lett, humanizálódott. Kialakultak a szexuális kultúra első, kezdetleges formái. S ezzel együtt már törekedni kezdtek az élvezet növelésére és hosszabbítására is. Rájöttek például, hogy a közösülésen kívül a nemi életnek még sok más módja is lehetséges, s ezekkel az élvezet is tovább tart. Rájöttek, hogy nem mindegy, kivel él nemi életet az ember: egyes partnerek összeillenek, mások nem.

Viszonylag új (alig pár ezer éves) fejlemény a szerelem megjelenése, s vele az a fölismerés, hogy ez magasabb fokra emeli a szexuális élvezetet, méghozzá kölcsönösen… A szerelmes férfi pedig törődni kezd azzal, hogy partnerének örömet szerezzen. Ne gondoljuk, hogy ez egyszerűen önzetlenség, hiszen a nő örömét látva a férfi is jobban élvezi a szexuális együttlétet. Csak az ilyen kölcsönös örömszerzés nevezhető joggal szeretkezésnek.

Ez eddig rendben is volna. Csakhogy!…

Egyrészt korántsem minden férfi szerelmes, aki nemi életet él. Az esetek többségében jó, ha a rokonszenvet érez. Másrészt önmagában sem a szerelem, sem a jó szándék nem elegendő az örömszerzés kölcsönössé tételéhez! Sőt, könnyen lehet, hogy a szerelmes férfi még gyorsabban elélvez, mint a nem szerelmes! S ha ez megtörtént, csak egy idő múlva tud újra izgalomba jönni – ami esetleg nagy csalódás a nőnek.

Tehát – szerelem ide vagy oda – a férfiak gyorsasága, „túl heves vérmérséklete” ma is nagy probléma.

 

            A szeretkezés átlagos ideje

 

   De hát mi a tényleges gyakorlat? Mennyi időt szánnak a mai, huszadik századi emberek a szeretkezésre?

  Ezt már több kiváló szexológus próbálta fölmérni (bár persze nem hazánkban), de csak a közösülés átlagos idejéről vannak megbízható ismereteink. Márpedig a szeretkezés nemcsak közösülésből áll, hanem például elő- és utójátékból, valamint a kielégítés egyéb módjaiból is.

A közösülés átlagos idejét A. C. Kinsey, S. Hite és mások 3 és 6 perc közötti időben állapították meg. De voltak olyan kutatók is, akik szerint ez az átlag nem több 2-3 percnél. Ami bizony elég rövid, különösen, ha meggondoljuk, hogy rendszerint az előjáték ideje is csak néhány perc. Ami azt jelenti, hogy a szeretkezés átlagos időtartama mindent beleszámítva is ritkán haladja meg a tíz percet.

Lehet, hogy ez egy férfinak elég, ha szexuális reflexei jól működnek. Csak éppen már nem vagyunk az őserdőben, s a nő igényeit is figyelembe kellene venni! Még ma is ritka az olyan nő, aki tíz percen belül nemcsak föl tud izgulni, hanem ki is tud elégülni. Ha tehát a férfi nem akar önző módon, egyoldalú előnyökre szert tenni, akkor kicsit vissza kell fognia magát, lassítania kell saját szexuális izgalmi folyamatát, vagy más módon kell elősegítenie partnere kielégülését. Csakhogy ez az, amire sokan még ma sem képesek. Pedig többnyire szenvednek tőle, s szeretnének változtatni a helyzeten. Ilyenkor az is meg szokott történni, hogy átmenetileg nagyon visszafogják magukat, ugyannyira, hogy magát a szexuális izgalmat is leállítják. Az egyetlen megoldás, ami esetleg eszükbe jut, hogy meg kell ismételni a közösülést. Erre azonban még a fiataloknál is várni kell néhány percet (nem is beszélve a 30 vagy 40 év fölöttiekről, akiknek fél óra, sőt, több is kell).

Kétségtelen, hogy ez a megismétlés – az ún. második menet – valamivel hosszabb ideig szokott tartani, bár a fiataloknál gyakran nincs jelentős különbség. Minthogy pedig a várakozási idő alatt általában nem foglalkoznak a partnerükkel, a nő szexuális izgalma is megszűnik. S ha emiatt csalódottnak érzi magát, másodszor esetleg nehezebben jön bele újra, s így a szeretkezés pár perces hosszabbodása sem elegendő számára. Ezáltal veszélyes körforgás alakulhat ki, s a szexuális zavar súlyosbodik.

Hogy aztán sor kerül-e harmadik és további „menetre”? Ez inkább csak akkor szokott eléfordulni, ha azt a nő is kívánja. Márpedig, ha először nem elégült ki, aligha kívánja.

Végeredményben azt mondtatjuk, hogy még napjainkra is a túl gyors szeretkezés jellemző. S amikor valakitől azt halljuk, hogy 3-4 óra hosszat – vagy „egész éjjel” – szeretkezett, akkor ez a legritkább esetben jelent „karezzá”-t, vagyis órákra elnyújtott közösülést, hanem inkább több, rövid aktust. Ezek számát sokan – dicsekvésből – hajlamosak eltúlozni. Még a fiatal férfiaknál is ritkán fordul elő 4-5 menetnél több néhány órán belül.

Még ritkább, hogy túl lassú a szeretkezés. Ez különben is nagyon relatív, hiszen vannak, akiknek az egyórás szeretkezés sem túl lassú, míg másoknak fél óra is sok. Az utóbbi akkor szokott előfordulni, ha valaki nem élvezi, nem kívánja vagy erőlteti – és már elfáradt. Nőknél gyakoribb, férfiaknál viszont igen ritka, hogy túl sokára, nehezen tudnak kielégülni.…

 

É s ami kívánatos lenne

 

Nyilvánvalóan nem lehet percre meghatározni, meddig tartson a szeretkezés. Hiszen az igényekhez kell alkalmazkodni, s ezek egyénenként nagyon különbözőek. Legfeljebb általánosságban lehetne ajánlani – a szexológiai vizsgálatokból kiindulva –, hogy fél óránál lehetőleg ne legyen rövidebb. S ezen belül közösülésre csak akkor kerüljön sor, ha már a nő is alaposan fölizgult.

Az sem baj természetesen, ha ennél jóval hosszabb (már az első „menet” is – az előjátékkal együtt –, nem is beszélve a továbbiakról). Egyetlen dolog viszont igen lényeges: erőltetés egyik fél részéről se legyen!

S itt éppen az a fő probléma, hogyan lehet az eltérő egyéni igényeket összeegyeztetni. Például ha az egyiknek elég egy kielégülés, s azt is gyorsan eléri, a másik viszont szeretne többször kielégülni, s ehhez hosszabb időre lenne szüksége.

Könnyű lenne erre azt mondani, hogy akkor nyilván nem illenek össze, tehát keressenek másik partnert. Ilyen alapon szinte mindenki más partnert kereshetne, mert alig van olyan kapcsolat, amelyben a szexuális igények – a mennyiség, a gyakoriság és az időtartam szempontjából – tökéletesen megegyeznek. Ám a szexuális összhang szerencsére nem ezen múlik.

Hanem min?

Nos, a szívesen vállalt – és ezért könnyű – alkalmazkodáson! Ez nem azt jelenti, hogy egyiknek le kell mondania a maga igényeiről a másik javára. Sőt, még azt sem, hogy mindkettőnek félig le kell mondania.

A helyes alapelv: Minden igény teljesedhet (ami nem ártalmas), csak nem egyszerre és nem kizárólag egyfajta módon.

Ha például a partnerek egyike gyakrabban vagy többszörösen szeret kielégülni, míg a másik ritkábban, s akkor is csak egyszer, úgy a következőt tehetik: Megállapodhatnak, hogy közösülésre (s egyáltalán kölcsönös ingerlésre) csak akkor kerül sor, ha mindketten kívánják. Más esetekben az egyik csak kézzel segít a másiknak a kielégülésben. Ugyanezt lehet tenni akkor is, ha valamelyikük több kielégülést igényel egymás után. Ez a kézzel való „besegítés” némi gyakorlattal könnyen megy, és nem túl fárasztó annak sem, aki épp nem kívánja a szexet. Lehet persze, hogy besegítés közben maga is belejön és megkívánja. De az sem baj, ha nem így történik.

Igen ám, de erre azt szokták mondani többen, hogy ők nem a kézzel való kielégítést igénylik, hanem a közösülést. S különben is, sértőnek találják, ha a másik nem kívánja azt, amit ők kívánnak. Ez téves beállítottságra vall. Olyan, mintha azt mondanám: ha éhes vagyok, a párom is legyen éhes, s egye ugyanazt és ugyanannyit, mint én!…

Ilyesmi persze eszébe sem jut senkinek. Többé-kevésbé természetesnek tartjuk, hogy mindenki akkor eszik és annyit, amennyit akar. Miért gondoljuk, hogy a szexuális éhségnek másként kell működnie? Ugyanígy: aki éhes, az nemcsak hússal (vagy dobostortával) lakhat jól, hanem sok egyébbel is. A szexuális éhséget sem csak közösüléssel lehet csillapítani.

Ami a szeretkezés időtartamát illeti, ez is megegyezés kérdése. Ne felejtsük, hogy a hosszabb szeretkezés igénye nem föltétlenül azonos a több kielégülés igényével. Lehet, hogy egyszerűen a több gyengédség vágya van mögötte, amit öleléssel és simogatással is ki lehet elégíteni. A gyengédségigény alapvetőbb és fontosabb, mint a szexuális kielégülés. (Ahogy E. Berne írta: „Ha nem simogatnak, kiszárad a gerincvelőd!” Ez képletes ugyan, de találó.)

De mit tegyen a túl gyorsan kielégülő férfi?

 

            A „korai magömlés”

 

            A kielégülés fő testi megnyilvánulása férfiaknál általában az orgazmus által kiváltott a magömlés. Korainak ezt akkor nevezzük, ha jóval előbb következik be, mint a (szexuálisan normális) nő kielégülése.

Mint minden, ez is viszonylagos, hiszen a normális női kielégülést nem lehet percre kiszámított időhöz kötni. Ám ha egy nő megfelelő előjáték után is csak félórás vagy még hosszabb közösülésben tud kielégülni, azt már nem lehet normálisnak tekinteni. De azt már igen, ha mondjuk 10-20 perces közösülésre van szüksége ehhez. Ha ilyenkor a férfi 5-10 perces közösülés után kielégül, úgy korai magömlése van.

Az esetek többségében persze – mint láttuk – nem 5-10, hanem 3-5 perc alatt elégülnek ki a férfiak. Minthogy ezzel kevés nő tud „lépést tartani”, a korai magömlés igen gyakori, majdhogynem általános. (Talán csak azért nem egészen, mert jó és bőséges előjáték esetén egyre több nőnek elegendő a 4-5 perces közösülés.) Nyugodtan mondhatjuk, hogy a korai magömlés a legelterjedtebb szexuális zavar.

Komoly problémát azonban szerencsére csak akkor okoz, ha a nő ilyenkor sehogy sem elégül ki (bár igényelné azt). Azért mondom, hogy szerencsére, mert – amennyire ezt tanácsadó praxisomból tudom – sok nő ilyenkor is kielégül valahogy. Vagy kézzel, illetve szájjal ingerlés révén, vagy egy második menetben. Baj inkább akkor van, ha ragaszkodik a közösülésben való kielégüléshez, vagy ha a második menet is túl rövid, illetve ha a kudarc miatt elmegy a kedve a szextől. (Ami viszont elég gyakori.)

A korai orgazmus és magömlést tehát mindenképpen érdemes komolyan venni. Annál is inkább, mert ez a szexuális zavar ma már viszonylag könnyen és biztosan megoldható. Éspedig két amerikai szexológus, Mas- ters és Johnson vizsgálatai alapján. Ez az módszer elég egyszerű ahhoz, hogy bárki önmagán is kipróbálja (bár az eredmény szakvezetéssel természetesen biztosabb).

 

            A késleltetés technikája

 

            Mint minden szexuális zavar megoldásához, ehhez is kell egy szívesen közreműködő partner (akit a terápiába is be szoktak vonni). Ha ilyen épp nincs, akkor szerezni kell. Amíg ez sikerül, addig a férfi előkészítheti a megoldást azzal, hogy a késleltetett önkielégítést gyakorolja.

A korai orgazmuss eseteiben ugyanis csaknem mindig azt találjuk, hogy az érintett férfi korábban megszokta a túl gyors, mondhatni elhamarkodott önkielégítést. Így akaratlanul is kialakította magában a gyors kielégülés szokását. Ha tehát új szokást akar kialakítani, ennek legegyszerűbb módja, hogy megtanulja lassítani az önkielégítést!

Ez érthetően könnyebb, mint a szeretkezés során késleltetni a magömlést, hiszen egyedül – és nyugodt körülmények között! – szinte nehézség nélkül tudjuk szabályozni az ingerlést, lassítással vagy apró szünetekkel. A gyakorlás célja egyértelmű: el kell érni, hogy a merevedés (a lassú ingerlés ellenére) legalább 8-10 percig, majd 10-15 percig tartson, s csak ez után történjen meg a magömlés.

Ezt pár hét alatt be lehet gyakorolni. Ha már jól megy, akkor a férfi ezzel kialakította a magömlés késleltetésének szokását. Amit aztán ugyanúgy át lehet vinni a partnerkapcsolatba, mint ahogy a gyors magömlés szokását belevitte (azt persze akaratlanul). Ezt még az is megkönnyíti, ha az ingerlés síkos kézzel történik, mert így az önkielégítés – mint ingerlési mód – jobban hasonlít a közösüléshez. (A síkosításra bármely zsíros testápoló krém vagy babaolaj megfelel.)

Ha viszont van segítőkész partner, s mód van gyakori és nyugodt együttlétekre, akkor a késleltetett önkielégítés gyakorlása helyett rögtön az együttes megoldás vehető célba. Ez több lépésben, szakaszban történik. Nem célszerű rögtön a közösülés hosszabbítására törekedni (például közösülés közben apró leállásokkal, szünetekkel), mert ez általában nem elegendő. Épp ezért a módszer első számú előírása, hogy a közösülést átmenetileg teljesen félre kell tenni!

Félreértés ne essék: nem a szexet kell félretenni, csak a közösülést. Helyette pár hétig a simogatás, kézzel ingerlés kerül előtérbe, vagyis a petting egy formája, ami mindkét félnél kielégülésre is vezethet (ha tehát eddig ezt nem tanulták volna meg, most megtehetik).

Kölcsönös simogatás – beleértve a nemi szervek simogatását! – a legtöbb ilyen kapcsolatban eddig is szokásban volt, bár többnyire csak futólagosan. Ám ezen most módosítani kell: egyrészt nem egyszerre kell egymást kézzel ingerelni, hanem fölváltva, másrészt nem futólag, hanem huzamosabb ideig! Éspedig lehetőleg az ingerelt fél kielégüléséig. A cél az, hogy a kielégülés a nőnél minél hamarabb, a férfinél viszont minél később következzen be!

Ez csak úgy lehetséges, ha irányítják egymást. Pontosabban: akivel foglalkoznak, az irányítsa a másikat. Sokaknak ez nehéz és szokatlan. Ilyenkor jó, ha a vele foglalkozó többször megkérdezi tőle, hogy éppen hol tart (vagy megkéri, hogy fogja meg a kezét és vezesse).

A szexuális együttlét tehát úgy alakul, hogy néhány perces összebújás után az egyik felül, és elkezd foglalkozni a másikkal. A másik nem viszonozza ekkor a simogatást, hanem csak élvezi és irányítja. Ha a nő foglalkozik a férfival, törekednie kell a létrejött merevedésnek az eddig megszokottnál hosszabb fenntartására finom és lassú ingerléssel. Előfordulhat természetesen, hogy a férfinál már 1-2 perc múlva közeledik a magömlés. Ezt azonban a férfi már 5-6 másodperccel előbb megérzi, s ilyenkor az ingerlés azonnali abbahagyásával még elkerülhető a magömlés.

Egy apró fogással még biztosabban elkerülhető: ha a nő közvetlenül a makk alatt 2-3 ujjával elszorítja a hímvesszőt. A 3-4 másodperces, erőteljes szorítás után kis szünet (legalább fél perc) következik, majd folytatódhat a lassú ingerlés.

Ezt a fogást szükség esetén többször meg lehet ismételni. A cél azonban nem az, hogy minél többször így kerülje el a gyors magömlést, hanem, hogy a magömlés 10-15 percig ne is közeledjen! A kitűzött idő letelte után természetesen bekövetkezhet. Ehhez még annyit: ajánlatos, hogy a nő simogató keze ugyanúgy síkos legyen, ahogyan azt az önkielégítés kapcsán említettem.

Ha ezt rendszeresen (hetenként legalább két-háromszor) így gyakorolják, akkor néhány hét alatt sikerülni fog a magömlés 10-15 perces késleltetése, mégpedig közeledések nélkül. Ezt követően fokozatosan visszatérhetnek a közösüléshez – de nem mindegy, hogyan.

Először is nem a hagyományos pózban, hanem úgy, hogy a nő, aki előbb 8-10 percig kézzel ingerelte a férfit (s az mégsem került közel a magömléshez!), lovagló ülésben helyezkedik el a férfi combján, s a merev hímvesszőt a hüvelynyíláshoz helyezi. Nem vezeti be rögtön, hanem ott tartja egy kis ideig.

Ha a férfi ettől sem közeledik az orgazmushoz, következhet a lassú, szakaszos bevezetés. Ennek megtörténte után is ajánlatos egy ideig mozdulatlanul maradni, hogy a férfi megszokhassa: a hüvelyben sem közeledik. Ha mégis megtörténik, ezt időben jelezze, hogy a nő fölemelkedve (térdeire támaszkodva ezt könnyen megteheti) a hímvesszőt a már begyakorolt módon elszoríthassa. Majd kis szünet után újra a lassú bevezetés következik.

Aztán ha a mozdulatlan közösülési helyzet már nem váltja ki a magömlés közeledését, 1-2 perc múlva megkezdődhet a lassú mozgás a nő részéről. Eleinte minden mozdulat után ajánlatos kis szünetet tartani. Így lehet a férfit fokozatosan hozzászoktatni ahhoz, hogy a lassú közösülő mozgás se váltsa ki a magömlés közeledését. Ha pedig mégis, ez a szokásos módon megelőzhető.

 

            A gyorsítás technikája

 

            Tegyük fel, hogy a késleltetés imént vázolt technikájával megtanultuk az izgalmi folyamatot lassítani, s ezzel a szeretkezés időtartamát meghosszabbítani. Ám nem biztos, hogy az így lelassított szeretkezés – bármelyik félnél, de főleg a nőnél – kielégüléshez, orgazmushoz vezet.

Fontos egyáltalán az orgazmus? – kérdezhetné valaki. – Hiszen a „karezza” esetén sincs orgazmus, a végén mégis kielégültnek érzik magukat!

Nos, van ebben valami, s magam is ellene vagyok a túlzott orgazmuscentrizmusnak, a kielégülések teljesítményközpontú hajszolásának. De a „karezza” valahogy más mentalitást feltételez, s többnyire időnk sincs rá, tehát jobb, ha gondoskodunk az orgazmusokról.

Ennek több módja van, ám abban megegyeznek, hogy előbb-utóbb egy kicsit fokozni kell az ingerlést. Nem mindegy azonban, hogy milyen ingerlést, kinél és hogyan.

Maradjunk talán a közösülésnél, mint a legnépszerűbb és legelterjedtebb szeretkezési módnál. Ha a férfi erősíti, illetve gyorsítja a mozgást, könnyen kiválthatja a magömlést, s ezzel saját kielégülését. Csakhogy a nő ezáltal esetleg lemaradhat, hiszen a merevedés megszűntével a közösülés nem folytatható. Érdemes tehát arra törekedni, hogy előbb a nő elégüljön ki, s csak aztán a férfi.

De hogyan, mikor a nőnek is erősebb és tartósabb ingerlésre volna szüksége?

A megoldás kulcsa annak ismerete, hogy a nő kielégülése elsősorban a csikló ingerlésén múlik. A csikló pedig, mint tudjuk, nem a hüvelyben van, tehát nemcsak közösülő mozgással ingerelhető, hanem például kézzel is.

Csakhogy lehet-e a csiklót a közösülés alatt kézzel ingerelni?

Igenis, lehet! Különösen abban a „nő felül” helyzetben, amit már vázoltam. Olyankor ugyanis a nő nem fekszik rá a férfira, hanem lovagló ülésben ül rajta. Így némi ügyességgel a csikló elérhető. Ingerlése pedig meggyorsíthatja a nő kielégülését közösülő mozgások nélkül is. (Leginkább persze akkor, ha egyébként is ki tud elégülni a kézzel ingerléstől.)

Egyébként sokan elfelejtik (vagy nem is tudják), hogy nemcsak a mozgásos ingerlés gyorsításával és erősítésével lehet a kielégülést elősegíteni, hanem más módon is. Például lelki ingerek – mondjuk: fantáziaképek – segítségével. Ide tartozik az is, hogy figyelmünket teljesen az élvezetre tudjuk összpontosítani, s ne aggályoskodva, mintegy kívülről figyeljük magunkat!

Mindezt csak akkor tudjuk megtenni, ha képesek vagyunk teljesen ellazulni, nyugodtnak, feszültségmentesnek maradni, s mindenfajta erőltetést elkerülni!

Ezért lehet nagy jelentősége a szeretkezés kedvező alakítása szempontjából a lazítási gyakorlatnak (például az ún. autogén tréningnek), amelyet újabban már nálunk is kezdenek fölfedezni és egyre szélesebb körben alkalmazni. Ez a gyakorlat az átlagember számára viszonylag könnyen megtanulható. Szaksegítséggel pedig az is megtanulhatja, aki tele van feszültséggel, szorongással.

Miért olyan fontos a lazítás?

Mert aki képes magát bármikor ellazítani, nyugodttá tenni, s ebben az állapotban teljes figyelmét testi érzésekre összpontosítani, az már befolyásolni tudja önmagát. Nagy lépést tett afelé, hogy irányítani tudja saját testi és lelki történéseit – s ezzel végső soron egész életének alakulását!

Ehhez képest a szeretkezések alakulása csak egy tényező a sok közül, bár kétségkívül a fontosabbak közé tartozik. Nyugodt figyelemösszpontosítással itt is minőségi változást lehet elérni. Ennek egyik előfeltétele, hogy több időt szánjunk rá.

Szabaduljunk meg a rutintól, ne törekedjünk gépiesen és elhamarkodottan az orgazmusra, hanem adjuk meg mindennek a módját: mindenekelőtt legyen bőséges előjáték.

Különösen a tartós partnerkapcsolatban, házasságban élők vegyék figyelembe, hogy a szeretkezés egy idő múlva elszürkül és unalmassá válik, ha nem gondoskodunk a változatosságról. Ma már jó kézikönyvekből is sok újat lehet tanulni. Fő, hogy ne mindig ugyanúgy és ugyanolyan körülmények között kerüljön sor a szeretkezésre. A változatossá és tartalmasabbá tételhez pedig elsősorban idő és fantázia kell.

Meddig tartson tehát a szeretkezés? Ha jó, mert változatos és gazdag, akkor minél tovább – persze az ésszerű határokon belül. Az ilyen szeretkezéssel önmagunkat és partnerünket ajándékozzuk meg, hát

 ne sajnáljuk rá az időt! A csúcsélmények nemcsak a véletleneken múlnak. Megfelelő előkészítéssel és időráfordítással ezeket is „ki lehet termelni”, meg lehet alkotni.

 

 

 

12. Többszörös orgazmus -  férfinél

 

            Ki ne tartaná szájhősnek azt a fiatal férfit, aki baráti körben magabiztos fölénnyel így dicsekedett: – Képzeljétek, tizenkét menetem volt az éjjel! De úgy ám, hogy hajnal felé még aludtam is egy sort!

A jelenlevők egy része hüledezett, hogy „Na hát, ez egészen fantasztikus! Én még a feléig sem tudok elmenni.”, de a többség csak mosolygott vagy gúnyos megjegyzéseket tett. A véletlenül jelenlevő elbeszélő csak ennyit kérdezett:

Igen? És hányszor elégültél ki?

A dicsekvő természetesen rávágta, hogy tizenkétszer. S ezzel lezártnak vette az ügyet. Ám jött az újabb kérdés: –

 És hányszor volt magömlésed?

Majdnem rávágta erre is, hogy tizenkétszer, de aztán elbizonytalanodott, s vállat vonva közölte: mit tudja ő azt, az első hatnál biztos volt, a későbbiekre nem emlékszik. Ezt követben sürgősen másra terelte a szót.

 Szóba sem került például, hogy ugyanezen idő alatt hányszor elégült ki a partnere: többször vagy kevesebbszer, esetleg ugyanannyiszor? Még jó néhány ilyen kérdést föl lehetett volna tenni, hiszen a szex terén közismerten sok a kétértelműség és a félreértés. (Nem szólva a hazugságokról.)

Ezúttal azonban kíséreljük meg tudományos tárgyilagossággal „körüljárni” a férfiak többszörös orgazmusának kérdését. Ami persze elsősorban a férfiak számára fontos, hogy jobban megértsék és irányítani tudják önmagukat. De fontos lehet azoknak a nőknek is, akiknek nem mindegy a férfi szexuális teljesítménye és elégedettsége.

Hogy ez milyen sokakat érint és érdekel, arról egy telefonos tanácsadás során győződtem meg. A telefonáló férfiak kérdései között a szexuális zavarok – korai magömlés, merevedési problémák stb. – megoldhatóságán kívül gyakran szerepeltek olyanok, amelyek a kívánás és kielégülés gyakoriságát és ennek nemek szerinti eltéréseit firtatták.

Egy férfi például megkérdezte: rendben van-e az, hogy a partnere a közösülés során többször is kielégül, ő maga viszont csak egyszer, és aztán már nem bírja folytatni…

De jó néhány más férfi kérdéseiből is az derült ki, hogy szeretnének többszörösen kielégülni, méghozzá viszonylag gyors egymásutánban – ahogyan a nők (már amelyik)! Ez a kívánság bizonyos fokig érthető, bár sokszor alapvető tények figyelmen kívül hagyását is elárulja.

Ezért először is tekintsük át az említett, alapvető tényeket.

 

            A férfiorgazmus alaptényei

 

            Az orgazmust, vagyis a szexuális kielégülést a férfinak nem kell különösebben tanulni: serdülőkorban ez magától bekövetkezik. S ettől kezdve több- kevesebb rendszerességgel legalább éjszakánként, alvás közben akkor is megtörténik, ha a férfi éber állapotban nem él nemi életet.

Ilyesmi persze gyakorlatilag nem fordul elő. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az önkielégítés is nemi élet, annak tizenéves korban leggyakoribb, sőt, általában évekig kizárólagos módja. A nemi érés tehát a férfinél magával hozza a fejlett szexuális reagálókészség és kielégülési készség megjelenését, s ezzel együtt a szexuális igények ugrásszerű növekedését is.

A férfiak szexuális potenciája, vagyis a teljesítőképessége éppen az ifjúkorban a legnagyobb, mert a nemi mirigyek ekkor termelik legbőségesebben a váladékot. Később ez fokozatosan csökken. Tény, hogy 18-20 év körüliek képesek leginkább a többszörös kielégülésre. Előfordul, hogy az első kielégülés után jóformán meg sem szűnik a merevedés, máris jön a következő „menet”. A második és további kielégülések után persze náluk is egyre hosszabbodik az az időszak, amikor nem képesek szexuális izgalomba jönni. De pár óra alatt még így is 4-6 orgazmust érhetnek el.

Az orgazmus mindkét nemnél a szexuális izgalom csúcspontját jelenti, s ezzel együtt a kéjérzés legmagasabb fokát, ami a férfiaknál is jellegzetes testi tünetekben nyilvánul meg. Szapora légzés (lihegés), gyors szívdobogás, az alhasi vérbőség és a vérnyomás-emelkedés tetézése, bőrvörösödés a test több helyén, s végül a magömlés: az ondó kilövellése az ondóvezeték és a húgycső körüli izmok akaratlan összehúzódásai révén.

Az izom-összehúzódások és a magömlés feloldják a szexuális izgalom okozta feszültséget, s megszüntetik magát az izgalmat is, annak minden testi tünetével együtt. A szervezet szexuális reagálása betöltötte biológiai funkcióját: az ondóval útjukra indította a petesejt megtermékenyítésére alkalmas spermiumokat. (S úgy mellékesen élvezetet is szerzett a férfinak.) A szervezet ezzel átmenetileg abbahagyja a reagálást: az esetleges újabb szexuális ingereket kerüli, s azokra nem reagál szexuális izgalommal.

Csak több-kevesebb pihenés után képes újra szexuálisan reagálni. Ezt az időszakot a tudomány refrakter periódusnak, azaz ingerelhetetlenségi szakasznak nevezi. Fiataloknál csak néhány percről van szó az első kielégülés után. Ám az életkor gyarapodásával ez az idő egyre hosszabb lesz, végül jó néhány órára növekszik. A hosszabbodás üteme azonban egyénenként változó, és több tényezőtől függ: az egészségi állapottól, a lelkiállapottól, a partnertől és a szexuális kapcsolat jellegétől, de nem utolsósorban a képességgyakorlás, a tréning rendszerességétől. Megfigyelhető, hogy akik viszonylag korán kezdik, rendszeresen és változatosan gyakorolják a nemi életet, azok „jobb formában maradnak” és tovább bírják.

A férfinak tehát nem kell ugyan kialakítania az orgazmuskészséget (mert az magától kialakul), de ajánlatos azt gyakorlással ápolni és karban tartani, sőt, fejleszteni. Hiszen mint minden készség, ez is erősíthető és alakítható. Például a rendszeres igénybevétel nyomán a nemi mirigyek gyorsabban és bőségesebben termelik váladékaikat. Ami egyrészt teltségérzést okoz és „feszítő vágyakat” eredményez, másrészt a magömléskori ondóveszteség gyors pótlásával hamarabb tesz lehetővé egy újabb magömlést.

Vagyis ezáltal a gyakorlott férfi ugyanazon időn, mondjuk 2-3 órán belül több „menetre” képes.

Igen ám, de az orgazmuskészség erősödése magával hozhatja a túl gyors, tehát korai magömlést. Különösen az önkielégítés gyakorlása járhat ilyen veszéllyel, hiszen annak során nem kell partnerhez alkalmazkodni. Ez a veszély természetesen kivédhető, ha a férfi az ingerlés szabályozásával, lassításával a magömlés késleltetését is gyakorolja. (Lásd: előző fejezet.)

 

            Orgazmus = magömlés?

 

            Az eddigiekből úgy tűnhetett, mintha a férfiorgazmus lényege a magömlés lenne. Holott a magömlés tulajdonképpen csak az egyik jellegzetes tünete, kísérő jelensége az orgazmusnak, mint a szexuális izgalom és kéjérzés csúcspontjának.

A kettőt tehát nem indokolt azonosítani. Különbségük mellett tanúskodik a szexuálterápiával foglalkozó szakembereknek az a tapasztalata, hogy vannak férfiak, akik a szabályosan bekövetkező magömlésük ellenére sem érzik magukat kielégültnek. De vannak olyanok is, akik a magömlés elmaradása ellenére is kielégültnek érzik magukat!

Mi lehet a magyarázata ennek?

A dolog megértéséhez abból kellene kiindulnunk, hogy az orgazmus elsődlegesen lelki jelenség, mint ahogy a kéjérzés, az élvezet is az. Persze tény, hogy egyik sem választható el bizonyos testi változásoktól, amelyek közül néhányat már említettem. Meddő dolog lenne azon vitatkozni, hogy melyik váltja ki a másikat: a testi változás a lelkit – vagy megfordítva. Ezek ugyanis nyilván kölcsönösen befolyásolják egymást. A kéjérzés csúcspontja azonban mégiscsak lelki jelenség.

Természetesen nem mindegy, hogy mi váltja ki, vagy mik a testi feltételei. A szexuális izgalomnak és fokozódásának kétségkívül vannak testi előfeltételei és kísérőjelenségei, méghozzá jó néhány: egészséges szervezet, nyugodt idegállapot, működő nemi berendezés, alhasi vérbőség, emelkedő vérnyomás, gyorsuló szívműködés – s még sorolhatnám. Nem testi eredetű, de azon keresztül ható feltétel a szexuális ingerlés.

Ha mindez – vagy legalább ezek többsége – megvan, kialakulhat és fokozódhat a szexuális izgalom, s vele (jó esetben) az élvezet – ami megint nem ugyanaz. Bármilyen hihetetlennek tűnik, előfordulhat, hogy a szexuális izgalom nem okoz élvezetet! Ehhez ugyanis a testieken kívül lelki feltételek is kellenek, például a megfelelő beállítódás, az ingerlés elfogadása és hasonlók.

A kéjérzés és az orgazmus feltételei tehát meglehetősen bonyolultak és nem egyformán fontosak. Megtörténhet, hogy egy-két testi feltétel részben vagy teljesen hiányzik, és mégis kialakul az élvezet, s akár a csúcspontig is eljut. A lelki feltételekre ez már kevésbé mondható el. Amiből következik, hogy ezek között vannak a fontosabbak. Belső elutasítás esetén például a legügyesebb ingerlés sem okoz élvezetet. Ilyenkor többnyire ki sem alakul a szexuális izgalom. De ha kialakul, akkor sem jár kéjérzéssel és kielégüléssel.

Ezek szerint az orgazmus függetleníthető a testi feltételektől, tehát még a magömléstől is?

Elvileg igen, ha nem is teljesen! Csak hát ez nem egyszerűen elhatározás kérdése, s nem éppen könnyű elérni (nem is beszélve a próbálkozások veszélyeiről). Ezért a teljesen egészséges és magabiztos férfiaknál is óvatosságot ajánlok a „szexuális önszabályozásban”.

 

            Első lépés: az orgazmus késleltetése

 

            Súlyosan tévednek, akik mindenáron szaporítani akarják orgazmusaik számát mégpedig úgy, hogy gyors egymásutánban jó fél tucat „menetre” legyenek képesek. Ez általában még a leggyakorlottabb fiataloknak is csak kivételesen sikerül, az erőltetéssel pedig mindent el lehet rontani.

Reálisabb, megvalósíthatóbb célkitűzés az orgazmus és vele együtt a magömlés késleltetése. S nemcsak azoknak, akik korai orgazmusra hajlamosak, hanem mindazoknak, akiknek partnere egymás utáni többszörös orgazmust igényelne egy-egy közösülés során. Ehhez nyilván a közösülés időtartamát kell hosszabbítani éspedig úgy, hogy a merevedés mindvégig fennmaradjon. Vagyis ne következzen be a magömlés mindaddig, amíg a partner többszörösen ki nem elégül.

Rögtön hozzáteszem, hogy a partner többszörös kielégülését természetesen nemcsak közösülésben lehet biztosítani, hanem az ún. petting bármelyik változatával, tehát a legkülönbözőbb ingerlési módokkal is. Mindenképpen ajánlatos, hogy a partner ne ragaszkodjon túlságosan a közösülésben való kielégüléshez. Ám ha ezt részesíti előnyben, akkor a férfi érthetően igyekszik alkalmazkodni.

Korábban már szó volt arról, hogyan történhet ez: új szokást, új beidegzést kell kialakítani az ingerlés szabályozásával. Mint láttuk, ezt már az önkielégítésben el lehet kezdeni, de a lényeg a partnerek újszerű együttműködése, a szeretkezés módjainak újratanulása. A változtatás mindkét fél részéről tudatos törekvést, önfegyelmet és rugalmasságot feltételez, ezért sokaknak nem könnyű. A szexuálterapeuta számára is meglepő, hogy milyen sokan nem tudnak elszakadni kialakult szeretkezési szokásaiktól.

A terapeuta például javasolja a párnak, hogy egy ideig ne közösüljenek, hanem másként - kézzel vagy szájjal – és fölváltva ingereljék egymást a szeretkezések során. Meg is ígérik, de a legközelebbi megbeszélésórán kiderül, hogy mégiscsak közösültek. Méghozzá a szokásos módon, mindig ugyanabban a testhelyzetben. Így aztán javulás is alig van. Változtatás helyett sokan valamilyen tablettától vagy injekciótól várnak eredményt. Holott a rossz szokás még nem betegség.

A jó szokás kialakításához az ingerlést kell szabályozni. Ez a közösülésben is lehetséges, de ott a legnehezebb. Sokkal egyszerűbb az előjátékban kezdeni, s ott megszokni a hosszabb idejű merevedést, de úgy, hogy közben ne is közeledjen a magömlés. (Ha mégis közeledne, akkor az ingerlés azonnali leállításával, szünet beiktatásával elkerülhető.) A szabályozás feltétele, hogy kölcsönös ingerlés helyett mindig csak az egyik partner foglalkozzon a másikkal.

Ha pedig begyakorolták, hogy a férfinak 10-15 perces – közeledés nélküli – merevedése van, miközben a nő foglalkozik vele, akkor ugyanezt már a közösülésben is könnyebb lesz elérni. Persze nem úgy, hogy előjáték helyett (vagy egész rövid előjáték után) rögtön közösülnek, hanem legalább 8-10 perces előjátékbeli merevedés után, de még nem közel a magömléshez térnek rá lassan a közösülésre. Éspedig lehetőleg olyan testhelyzetben, hogy a nő lovagló ülésben ráül a hanyatt fekvő férfira. Említettem, hogy ebben a helyzetben a legtöbb férfi tovább bírja (már csak azért is, mert kevésbé tud mozogni).

Az orgazmus késleltetésének másik „titka”, hogy ebben a közösülő helyzetben sem kell folyton mozogni. A mozdulatlanság minimálisra csökkenti az ingerlést, s megszokhatóvá teszi a magömlés elkerülését. Különösen a közösülés első perceiben ajánlatos kerülni a mozgást, mert ez a legkritikusabb idő. Aki ezen túl van, az már a – lassú és szünetekkel tarkított – mozgástól sem közeledik gyorsan az orgazmushoz.

Ennek megvalósítását nehezíti, hogy sok nő éppen ilyenkor szeret leginkább mozogni, hiszen az orgazmushoz közeledve ingerlésre van szüksége. S attól fél, hogy ha nem mozog, akkor visszaesik az izgalom. Kisebb visszaesés valóban be is következhet; nagyobb csak akkor, ha ettől megijed, vagy ha túl sokáig tart a mozdulatlanság. A kisebb visszaeséstől persze nem kellene megijedni, mert a mozgás folytatódásával újra hamar fölfut az izgalom. Azonkívül a nő a mozgásszünet alatt megteheti, hogy néhányszor tudatosan összehúzza a hüvelyizmait, ami nem erős, de kellemes inger, különösen a nőnek. Ezt jól kiegészítheti, ha a nő ilyenkor a combjait is lassan összehúzza, s így kissé megszorítja a férfi testét.

Másrészt ilyenkor eszünkbe juthatna, hogy a nő kielégülése elsődlegesen a csikló ingerlésétől függ. Ez pedig nemcsak közösülő mozgások révén biztosítható, hanem kézzel is, ami az említett testhelyzetben egyáltalán nem kizárt. Sőt, nagyon is lehetséges, s a partnerek bármelyike megteheti.

Végeredményben tehát a fentiek alapján elérhető, hogy a nő egyetlen közösülésben akár többször is kielégüljön, miközben a férfi még nem jut el az orgazmusig. Mindez azonban csak akkor érvényes, ha az orgazmust és a magömlést nem tudjuk szétválasztani.

 

            Lehet-e magömlés nélküli orgazmus?

 

            Abból indultunk ki, hogy az orgazmus, mint a szexuális kéjérzés csúcspontja, alapjában véve lelki jelenség, aminek persze testi okai és tünetei is vannak. Mint ahogy általában a szexuális izgalomnak.

Igen ám – vethetné ellen bárki –, de az orgazmus nemcsak csúcspont, hanem egyúttal kielégülés is, ami a szexuális izgalom csökkenését vagy megszűnését eredményezi! Ha pedig ez bekövetkezik, akkor mindenképpen kell egy kis idő az újabb izgalom kialakulásához. Új orgazmus tehát gyakorlatilag csak egy újabb „menetben” következhet be.

A többszörös orgazmus ezek szerint mindenképpen több „menetet” jelent a férfinak? S legföljebb az lehet kérdéses, hogy milyen gyorsan képes egy újabb aktusra?

Így is föl lehet fogni, s a fejlesztés egy lehetséges útja az egymás utáni aktusok számának szaporítása. Ehhez először is ki kell próbálni, hány aktusra képes a férfi egy adott időn belül, erőlködés nélkül. Erről keveseknek van elegendő tapasztalata. Tegyük fel, hogy félóra múlva képes a második menetre, majd ezt követően háromnegyed óra múlva a harmadikra. Vagyis jó két óra alatt három menet – és ugyanannyi kielégülés. Tegyük fel, szeretné elérni, hogy ugyanennyi idő alatt négy menet legyen. Hogyan? Például úgy, hogy az aktusok között intenzívebben pihen (mondjuk autogén tréningeket folytat), s az újabb aktusok előjátékában erősebb és hatékonyabb ingerlésre törekszik. Amihez persze ügyes és aktív partner kell. (Vagy nagy szerelem.)

Még így is előfordulhat, hogy a negyedik aktusban már nem lesz magömlés vagy egy idő múlva belefárad és abbahagyja az egészet. Ugyanakkor természetesen kielégültnek érzi magát, hiszen a negyedik már csak ráadás lett volna.

Itt azonban egy érdekes dologra figyelhetünk föl. Éspedig arra, hogy bizonyos feltételek esetén magömlés nélkül is kielégültnek érezheti magát a férfi

Erre persze azt lehet mondani: no, igen, ha előtte legalább egyszer (vagy kétszer) már volt magömlése… Válaszérvként hivatkozhatnék arra, hogy a serdületlen fiúknak is lehet magömlés nélküli orgazmusuk, amint azt a tudomány már évtizedekkel ezelőtt megállapította. Ha pedig nekik lehet, miért ne lehetne a felnőtt férfinak is?

De nem ez a lényeg! Kiindulópontunk szerint az orgazmus mint csúcspont és kielégülés csökkenti vagy megszünteti a szexuális izgalmat. Tehát lehet, hogy csak csökkenti, méghozzá csak átmenetileg és nem nagy mértékben. Ebből következik, hogy a kielégülés sem föltétlenül teljes egyetlen orgazmustól, hiszen ez esetben aligha kerülne sor második és további „menetekre”.

Ha pedig így van, akkor a kéjérzet csúcspontja – egyetlen csúcspontja – esetleg nem jelent teljes és befejezett kielégülést, hanem csak a szexuális izgalom átmeneti csökkenését, ami után hamarosan újabb csúcs következhet! Különösen abban az esetben, ha a csúcsot nem követi magömlés. A kérdés most már csak az: hogyan lehet ezt elérni?

 

            A többszörös orgazmus technikája

 

            Mivel kétségtelen, hogy a magömléssel kísért orgazmus nagyobb mértékben és tartósabban csökkenti a szexuális izgalmat, s mivel ezt a legtöbb férfi már a tizenéves kori önkielégítések során megszokja, az új szokás kialakításához nélkülözhetetlennek látszik a fentebb vázolt első lépés: a késleltetés begyakorlása.

Ha ez már megy, tehát a közösülés ideje meghaladja a 10 percet (közeledés nélkül!), akkor következhet az újabb előrelépés. Ennek lényege a közösülés – és általában a szeretkezés – idejének olyan meghosszabbítása, hogy a szexuális izgalom elég magas szintjéből (amelyet szaknyelven „platófázisnak” neveznek) kisebb csúcsok emelkedjenek ki. Ezek mintegy hullámokat keltenek az izgalmi szintben, hiszen a csúcsok után hullámvölgyek keletkeznek, majd ismét emelkedés jön.

Természetesen fölmerül a kérdés, hogy az izgalom és kéjérzet ilyen kiemelkedései egyáltalán orgazmus jellegűek-e vagy csak jelentéktelen hullámzások, amelyek a nem túl rövid aktusokban mindig megtalálhatók.

 Nos, elárulhatom, van rá mód, hogy ezek a kisebb csúcsok orgazmus jellegűek legyenek! Technikája nem könnyű, de megtanulható. (Feltéve, hogy a késleltetés már megy.)

Mindenekelőtt azt kell tudni hozzá, hogy a szexuális izgalom fokozódásának egy bizonyos pontján az idegfeszültség az ondóvezeték, ondóhólyag és prosztata körüli izmok összehúzódását eredményezi. Ez pedig a mozgás és ingerlés folytatódása esetén kiváltja a magömlési reflexet, aminek lényege a húgycső körüli izmok ritmikus összehúzódása, s ezáltal az ondó kilövellése. A kettő közötti különbség mindössze 4-6 másodperc. Ha a reflex beindult, már nem lehet leállítani. Ezt az időszakot, vagyis a magömlés előtti néhány másodpercet épp ezért „elkerülhetetlenségi szakasznak” hívják.

Szerencsére azonban már ennek bekövetkezte előtt néhány másodperccel fellép a „közeledés” érzése, ami tulajdonképpen az orgazmus kezdete, s összefügg az ondóvezeték és prosztata körüli izmok feszülésével. Ezt sajátságos belső – főleg alhasi – remegésként lehet érzékelni. Jelzi, hogy rögtön beindul a magömlési reflex, ami azonban ilyenkor még leállítható!

Ha tehát a „közeledést” érezve azonnal leállítunk minden mozgást (nemcsak a sajátunkat, hanem a partnerét is!), akkor a magömlést elkerülhetjük, mégis nagyjából ugyanazt érezzük, mint magömléses orgazmuskor. A kéjérzés ugyanis csúcspontjára került. A feszültség viszont rövidesen csökken anélkül, hogy kiváltaná a magömlési reflexet. A szexuális izgalomban egy kis hullámvölgy keletkezik, átmeneti megkönnyebbülést érzünk, de nem merülünk ki úgy, mint a magömlés után. Az aktus folytatását nagyon megkönnyíti, ha ilyenkor egy-két mély lélegzetet veszünk, hangosan sóhajtunk, miközben átadjuk magunkat az élvezetnek.

Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom: nem arról van szó, hogy görcsös erőfeszítéssel tartsuk vissza magunkat, hanem hogy egyszerűen leállunk, persze a kellő pillanatban. Amit nem könnyű pontosan eltalálni. Ha előbb állunk le, nem lesz igazi orgazmusunk; ha később, akkor a magömlés is bekövetkezik. (Szerencsére egyik sem nagy baj.) Mindenképpen számolhatunk azzal, hogy nem fog mindig vagy mindjárt sikerülni.

Ugyancsak a félreértések elkerülése érdekében fontos a partner előzetes felkészítése a várható leállásokra, amik összesen kb. 5-10 másodpercig tartanak. Ilyenkor ugyanis könnyen azt hiheti, hogy a férfinál megtörtént a magömlés, s ezzel részéről vége az aktusnak. Ettől csalódottnak érezheti magát, és elmehet a kedve a folytatástól. Amikor pedig mégis folytatódik, nem érti, mi történt, nehezen jön újra bele. S mire belejönne, esetleg újabb leállás következik.

A magömlés nélküli orgazmust ugyanis többször meg lehet ismételni ugyanabban az aktusban, amely így akár félóráig (vagy tovább) is eltarthat. Az utolsó orgazmus természetesen már magömléses orgazmus lehet. Előnyös, hogy ezáltal mind a férfi, mind a nő részére többszörös és teljes kielégülés biztosítható.

Az ilyen közösülés nem zárja ki ugyan a második és további „menetet”, de a többszörös orgazmus folytán erre mindkét félnek kevésbé lesz szüksége. Ám minthogy a szexuális igények nagy egyéni eltéréseket mutatnak, előfordulhat, hogy az egyik még igényelné, a másik nem. Ha csak a férfi igényelné, és a nő hajlandó az újabb aktusra, akkor ajánlatos, hogy ez már jóval rövidebb (maximum 5-10 perces) legyen, s a férfi ne törekedjen többszörös orgazmusra. Fordított esetben, ha a férfi egyáltalán képes újabb aktusra, nem szükséges magömléses orgazmusra törekednie. Főleg a középkorú és idősebb férfiaknál indokolt a magömlésre törekvés leállítása.

A nálunk elterjedt szexuális kultúra különben is túlzottan magömlésközpontú. Sok férfi el sem tudja képzelni a szexet magömlés nélkül: akarva-akaratlan ezt tekinti a szex legfőbb céljának és értelmének. Kevesen tudják, hogy a keleti kultúrákban milyen nagyra becsülik a magömlés nélküli szexet. A Káma- szútrában (vagyis a „szerelem tankönyvében”) is leírt szeretkezési mód Nyugaton „karezza” néven vált ismertté. Ez az olasz szó hasonló jelentésű, mint az angol „petting” – szó szerint dédelgetést, kedveskedést jelent –, de szakkifejezésként a magömléses orgazmus nélküli, mozdulatlan közösülést is magában foglalja.

 

            „Karezza” – kielégüléssel vagy anélkül?

 

            E keleti (elsősorban hindu) szeretkezési mód lényege a gyengédség sokféleképpen történő, kölcsönös kimutatása, a szerelmi játék. Simogatásokkal és csókokkal kezdődik, amik becéző szavak kíséretében a test minden részére kiterjednek, s aztán előbb-utóbb közösülésbe mennek át.

A nyugati értelemben vett, „szabályos orgazmust” azonban tudatosan kerülik: mindent lassan és nyugodtan csinálnak, a legapróbb mozdulatokat, sőt, a mozdulatlan testhelyzeteket is kiélvezve. Orgazmus helyett inkább arra törekszenek, hogy minél tovább tartson a lassú, élvezetes játék. Azt is mondhatnám, hogy szeretkezés közben többnyire mozdulatlanul koncentrálnak, éspedig egymásra és az élvezetre. Időnként persze testhelyzetet vagy szeretkezési módot változtatnak, de aztán megint sokáig a választott testhelyzetben maradnak.

Gondolom, ez sokakat a jógára, az indiai testkultúrára (és „lelki gyakorlatokra”) emlékeztet, amelynek egyik fő irányelve, hogy a különböző testtartások („ászanák”) során bizonyos ideig mozdulatlanul kell maradni. A jóga az utóbbi évtizedekben nálunk is egyre népszerűbb. A magam részéről nagyon üdvösnek tartanám, ha a „jógaszeretkezés” – nevezzük akár karezzának vagy bármi másnak –, a nem sietős, elmélyült szerelmi játék gondolata is népszerűvé válna.

De hát – vethetné ellen bárki – miért mondanánk le az orgazmusról, a kielégülésről? S a keletieknek nem hiányzik a kielégülés?

Az ellenvetés jogosnak látszik, hiszen a kielégülés valóban fontos. Csakhogy értesüléseink szerint a karezza nem hagyja kielégületlenül a résztvevőket! Hogy aztán a sokszor órákig tartó szeretkezések végén történik-e esetenként magömlés, azt nem tudjuk pontosan. De magömlés nélküli orgazmusok kétségkívül történhetnek: a kéjérzésnek nyilván több, kisebb-nagyobb csúcspontja van a hosszú szeretkezés során. S a „miniorgazmusoknak” ez a sorozata végül akkor is kielégültséget eredményez, ha a magömlés teljesen elmarad.

 A kielégülés szempontjából ugyanis nem mellékes a szeretkezés időtartama és minősége! A mi kultúrkörünkben szokásos, gyors nemi aktusok korántsem eredményeznek igazi kielégülést, főleg, ha a partnerek jóformán oda sem figyelnek egymásra, csak a mielőbbi (magömléses) orgazmust hajszolják. Részben talán ez is magyarázza, hogy több „menetre”, ismételt közösülésre törekszenek. Nekem úgy tűnik, hogy egyetlen karezza: egymásra figyelő, lassú és elmélyült szerelmi játék magömléses orgazmus nélkül is nagyobb kielégülést eredményez, mint akár 2-3 gyors aktus.

Ez persze teljesen egyéni vélemény, amit még sem nekem, sem másnak nem sikerült tudományos érvekkel bizonyítani. Ám senkinek sem lesz kára abból, ha kipróbálja, akár a karezzát, akár annak a mi kultúránkhoz alkalmazkodó, módosított változatát, amely a szokásosnál hosszabb, s mondjuk félórás, egyórás szeretkezés során több kisebb orgazmust, s a végén egy nagyobb, magömléses orgazmust is lehetővé tesz. Miközben természetesen a partnernek is több orgazmusra van lehetősége. Ez az ún. E Sz.O., vagyis „Elnyújtott Szexuális Orgazmus”, amiről nemrégiben magyarul is megjelent két amerikai szerző műve.

Egyesek azt kérdik: kinek van erre ideje? Tudom jól, hogy rohanva élünk, hiszen megélhetési és szinten tartási gondok szorítanak, munka után sokan fáradtan esünk az ágyba. Ám fáradtan és sietősen nem érdemes a szexet „elintézni”. Inkább ne naponta éljünk nemi életet, de akkor szánjuk rá a szükséges időt. Egyébként általános tapasztalat, hogy ami az embernek igazán fontos, arra tud időt szakítani.

A szeretkezés pedig igazán fontos lehetne. Egyetértünk?

 

 

 

13. Szerelem, házasság, féltékenység

 

 

Egyik legutóbbi vizsgálatomban több mint ezer különböző korú felnőtt férfitól és nőtől kérdezem meg: „Véleménye szerint mi a jó házasság alapfeltétele?” A válaszolók 54%-a első helyen a kölcsönös szerelmet tartotta ilyen alapfeltételnek, második helyre pedig 44%-uk a szexuális összhangot, a kielégítő nemi életet tette!

  Minthogy a megkérdezettek többsége házas volt, s ezek legtöbbje úgy vélte, hogy szerelemből kötött házasságot, elmondhatjuk, hogy a közvélemény a házasság alapfeltételének tartja a szerelmet és a jó szexet. Más kérdés, hogy a vizsgálat időpontjában ez a fontosnak tartott szerelem már jórészt elmúlt, legalábbis az egy-két évnél hosszabb ideje házasoknál. Ettől azonban a jelek szerint még nem bomlik föl egy házasság. Sőt, nem is romlik el feltétlenül. S minthogy a házasság az erotikus örömszerzés fő területe, fölmerül a kérdés: kell-e szerelem a jó házassághoz? Egyáltalán: hogyan viszonyul egymáshoz a szerelem és a házasság?

A házasságoknak – mint tudjuk – eredetileg alig volt közük a szerelemhez. A társadalmi helyzet és a gazdasági vagy szülői kényszer hozta össze a házastársakat. Csak a múlt században vált mozgalmi jelszóvá a „szerelmi házasság” gondolata. Ennek lényege, hogy a házasságokat ne kényszerből, hanem szabad elhatározás alapján, kölcsönös vonzalomból kössék. Megvalósításának persze rengeteg akadálya volt. Kiderült azonban, hogy a korlátok és akadályok – amelyek még ma is sokszor előfordulnak – inkább éltetik, mint sorvasztják a szerelmet. Nyugodtan mondhatjuk: alig van nagyobb ösztönzőerő a beteljesületlen szerelemnél.

Ezért aki komolyan szerelmes, az sok mindenre képes (saját határain belül), s gyakran elismerésre méltó teljesítményeket tud fölmutatni. Amiből esetleg úgy tűnhet, mintha a házastárs megválasztását egyedül a szerelem irányítaná ma már. Igaz ez?

Nehéz erre válaszolni, mert nincs mérce, amivel a házasságkötéseket ebből a szempontból megmérhetnénk. Mindenesetre az említett vizsgálatban a házasok 44%-a úgy nyilatkozott, hogy házasságának fő oka, alapmotívuma a kölcsönös szerelem volt. Tehát a válaszolók alig fele tulajdonította ennek saját házasságkötését. Hogy ez tényleg szerelem volt-e, méghozzá kölcsönös, azt nem tudjuk. Könnyen előfordulhat, hogy sokan csak önigazolásként hivatkoznak a szerelemre. Például ha valamiért csak egy kicsit is kedvelték leendő házastársukat, akkor már szerelemről beszélnek.

Egyébként érthető, hogy senki sem vallja be szívesen: nem egészen szerelemből házasodott. Hiszen akkor nehezen tudná megmagyarázni, hogy tulajdonképpen miért. Netán érdekből? Vagy mert már „útban volt a gyerek”? Az illem és közerkölcs úgy kívánja, hogy a házasság szerelmi házasság legyen… Álszent dolog ez? No, igen, annak is lehet nevezni, bár ez túl erős kifejezés. A szerelem olyan tág fogalom, hogy sokan valóban azt hiszik, szerelemből házasodtak, mert nagyon fölkavarta őket életüknek ez a fordulata. A szerelem fő kritériuma pedig mégiscsak az, hogy valaki úgy érzi: szerelmes…

A kérdés csak az, hogy jó ez, vagy rossz.

 

            A szerelem előnyei és veszélyei

 

            Biztos, hogy sokan értetlenül fogadják ezt a kérdést. Miért lenne a szerelem rossz? Miért lenne veszélyes? Hiszen olyan jó szerelmesnek lenni! S ha már házasság, akkor legyen szerelmi házasság!

Ebben van is logika: a házasság beteljesíti a szerelmet, magával hozza a szexuális és egyéb igények kielégítését, tehát boldoggá teszi az embert. Mégpedig állandó jelleggel, hiszen az igények újra és újra kielégülhetnek. A szerelmi házasságot kötők „boldogan élnek, míg meg nem halnak” – akár a mesében! De bármilyen szépen hangzik is ez, mégiscsak mese. A beteljesült szerelem nem szokott sokáig tartani; lobogását épp a beteljesülés szünteti meg. Ám addig is igen pozitív szerepet játszhat a házastársi kapcsolatban. Egyrészt a lényegéből fakadó, szenvedélyes érdeklődés, odaadás révén biztosítja, hogy a házastársak kölcsönösen a legfontosabbakká váljanak egymás számára. Ez igazodási mércét, összehasonlítási alapot jelent, hiszen minden aszerint lesz fontos – akár jó, akár rossz értelemben –, hogy hogyan érinti a házastársat és a kapcsolatot.

Másrészt a szerelmi odafordulás vagy éppen azonosulás nagyon megkönnyíti az alkalmazkodást a házastárshoz. Aki a legfontosabb számunkra, annak kívánságait szívesen teljesítjük (ugyanakkor természetesnek vesszük, hogy ő is teljesíti a miénket). Hiszen „egyek vagyunk”, „egymásért élünk”…

Ez a nagy egység, ez a tökéletes azonosulás azonban legtöbbször csak illúzió, akaratlan önbecsapás. Éspedig azért, mert nem egymás alapos ismeretén és hibáival együtti elfogadásán alapul, hanem a bennünk élő vágykép, a partnerideál kivetítésén. Vagyis minden szépet és jót „belelátunk” partnerünkbe, (leendő) házastársunkba. S ebben már a szerelem veszélyeit is fölismerhetjük. Az illúziókon alapuló elvárások tévessége az együttélésben hamarosan kiderül. Nem lehet örökké „rózsaszín szemüvegen át” nézni a házastársat! Jön a meglepetésszerű fölismerés, hogy nem is olyan könnyű alkalmazkodni hozzá. Amit követnek a gondolatok arról, hogy „miért mindig én alkalmazkodjam?” és „vajon ő eléggé alkalnazkodik- e hozzám?” S jönnek az újabb igények, amiket a szerelmes logikája könnyen megmagyaráz: Ha igazán szeret, akkor megteszi, amit várok tőle!…

A szerelem tehát igazolni látszik az illuzórikus elvárásokat is, s így esetleg a zsarolás eszköze lehet. Megtévesztő, hogy a szerelmi házasság „mézeshetei”, első hónapjai általában nagyon szépek. Később azonban kritikus időszak következik, mert jönnek a „józan hétköznapok”. S akik nagyon hisznek a szerelemben és továbbra is nagy élményeket, majdhogynem csodákat várnak, azok könnyen csalódottnak érzik magukat.

 Szerencsére nem minden szerelem ilyen csodaváró, csak az éretlen, romantikus szerelem! – vetheti ellen bárki. S ez igaz is, bár valószínű, hogy tizen- és huszonéves korban a legtöbb szerelem még kissé túl romantikus és éretlen.

 

            „Éretlen” házasságok

 

   A szerelem első megjelenési formái – a gyerekszerelmek, diákszerelmek még fejletlenek, több szempontból különbözőek a felnőttes, érett szerelemtől. Sokan megrekednek – vagy túl lassan fejlődnek – ezen a téren, s nem ritka, hogy éretlen szerelmi képességgel kötnek házasságot. De mi jellemzi az ilyen házasságokat?

Elsősorban az, hogy egy lelkileg éretlen ember tulajdonképpen nem alkalmas a tartós és harmonikus kapcsolatra, hiszen egész személyisége kiforratlan még. Az ilyen házasság labilis és sérülékeny, felbomlásra hajlamos. Napjaink sok válása is erre vezethető vissza.

Sok függ természetesen attól, hogy az illető mennyire fejlődőképes, és milyen segítséget kap partnerétól (vagy bárki mástól). Előfordulhat, hogy a házasság első éveiben kialakul az érett szerelmi és együttélési képesség, s a kapcsolat megerősödik. De sajnos nem mindig van így.

Az éretlen szerelmi képességnek sokféle „tünete” lehet, aszerint, hogy a szerelem melyik részképessége fejletlenebb. Van azonban néhány jellegzetes tünet, amely gyakrabban előfordul. A nő esetében ilyen a szexuális igények és a kielégülési készség (az orgazmuskészség) fejletlensége. Ilyenkor a nő nem nagyon kívánja a szexet, s akkor is inkább csak azért, hogy a férfinak, akit szeret, jó legyen…

A férfi részéről az éretlen szerelem egyik fő jellemzője, hogy alig több a szexuális vonzalomnál. Megkíván valakit, s már azt hiszi, szerelmes; persze hamar elmúlik, mihelyt a vágy kielégül. De ugyanúgy hamar föl is támad, rendszerint egy „harmadik” iránt. Ezt hívja a népnyelv „szalmalángnak”, vagyis megbízhatatlan, hamar ellobbanó érzelemnek. De hasonló irányban hat az éretlen szerelemnek az a sajátsága, hogy erősen idealizál, mindent szebbnek mutat a valóságosnál, ami az együttélés körülményei között sokáig nem tartható, s így csalódásra vezet.

Az éretlenségnek a szerelemben megnyilvánuló legfőbb jellemzője, hogy együtt jár a partner kisajátítására irányuló törekvéssel! Ez a heves és szinte korlátlan birtoklási vágy nem „természetes velejárója” a szerelemnek – mint sokan hiszik –, hanem gyerekes önzés, továbbá indokolatlan félelem a part- ner elvesztésétől. Az ilyen szerelmes úgy érzi, joga van uralkodni partnere fölött, megszabni, mit tehet és mit nem tehet stb. Ez a kisajátítási törekvés a féltékenység egyik alapja.

Ebből nyilvánvaló, hogy a féltékenység is az éretlen szerelem sajátossága. Erre még visszatérünk. A bizonytalanság, amiből fakad, megnyilvánulhat azonban több más módon is. Például van olyan szerelmes, aki úgy rendeli alá magát partnerének, mintha az a szülője volna, vagyis gyerekesen és önállótlanul viselkedik a kapcsolatban. Az egész így aszimmetrikussá, kiegyensúlyozatlanná válik. Mindkét fél elégedetlen lesz a másikkal, feszültségek és konfliktusok keletkeznek, amikkel nem tudnak mit kezdeni.

A lelkileg éretlen szerelmes ugyanis fölkészületlen a házassági konfliktusokra, megdöbben tőlük és csalódottnak érzi magát. Ezt azonban sokáig nem meri bevallani, sőt, sokszor önmaga előtt is titkolja. Általában a teljes őszinteség hiánya és a taktikázás, az egymás közötti játszmák jellemzik az éretlen szerelmet, illetve szerelmi házasságot.

 

            Mi a féltékenység?

 

   A szerelemnek ezzel az állítólag elválaszthatatlan kísérőjelenségével érdemes egy kicsit külön foglalkoznunk. Először is próbáljuk tisztázni, hogy mi a lényege, s normális dolog-e vagy beteges állapot? S főleg, hogy valóban a szerelem jele-e?

Egyesek szerint csak fokozati különbség van a normális és a beteges féltékenység között. Hivatkoznak arra, hogy ez az állatvilágban is föllelhető, természetes jelenség (bár az is igaz, hogy sok állat szinte megvadul tőle). Az állat ugyan többnyire nem a párjára, hanem a területére féltékeny, azt félti a „betolakodóktól” – de hát az embernél is sokféle féltékenység van.

De miért kellene nekünk féltékenynek lennünk csak azért, mert az állatok is azok? Mégiscsak különbözünk a csontját féltékenyen őrző kutyától! (Partnerünk nem csont, amit megeszünk.) Legfeljebb kiindulópontként fogadható el, hogy a féltékenység már az állatvilágban megtalálható. Az már csak föltételezés, hogy ezt a hajlamot örökségként magunkkal hoztuk. Az emberré válás hosszú folyamatában sok mindent magunk mögött hagytunk (például az úgynevezett „ösztönöket” is).

De mi a lényege a féltékenységnek? Ahogy az „állati példa” is mutatja: a félelem valamilyen jónak és szükségesnek vélt dolog elvesztésétől, attól, hogy valaki „elkaparintja előlünk azt, ami a miénk”.

Lelki jelenségről van tehát szó, aminek alapja a birtoklási vágy, a bekebelezési, kisajátítási törekvés. Ha fölmerül a „jogos tulajdon” elvesztésének lehetősége, a bizonytalanabbak rögtön gyanakvóvá válnak, és mindenütt veszélyeket szimatolnak. A fenyegetettség érzése nagy lelki energiákat köt le, és könnyen túlzásokba visz, mániává, téveszmévé válik, az őrület határát súrolja. Nem hiába nevezi Shakespeare az Otellóban „zöldszemű szörnynek” a féltékenységet. Napjainkban sem ritkák a féltékenységből elkövetett gyilkosságokról szóló híradások.

Vannak persze enyhébb változatai is, amelyek sokak számára ártalmatlannak és megbocsáthatóknak tűnnek. Sokan azonosítják a féltéssel. „Akit szeretünk, azt féltjük!” – mondják. Ez a csalókra érvelés azonban ne tévesszen meg. A két szó hasonlít ugyan egymásra, s mindkettő a félelemre utal, de nem mindegy, mire irányul ez a félelem! Eltekintve attól, hogy a féltés is lehet betegesen eltúlzott és káros, még sincs sok köze a féltékenységhez, mert másra irányul, s többé- kevésbé önzetlen szeretet jele. A szülő sem magát félti, hanem a gyermekét, mindenféle bajtól.

A féltékeny viszont önmagát félti! Éspedig attól, hogy elvesznek tőle valamit, ami „jár neki”, ami csak az övé lehet. Vagyis a „féltés” alól itt az önzés, a birtoklás- és hatalomvágy bújik elő, s ezek mögött hatalmas bizonytalanságot és bizalmatlanságot találunk. Ez pedig már általában nem tekinthető normálisnak, legalábbis egy felnőtt embernél. Csecsemőnél és kisgyermeknél még csak-csak, hiszen érthető, hogy féltékenyek, ha „apuci elveszi tőlük az anyucit” – vagy fordítva. Egy kisgyermeknél természetes, hogy vetélytársának érzi az azonos nemű szülőt. Ezt azonban normális körülmények között hamar kinövi, s meg tud barátkozni azzal, hogy nem sajátíthatja ki magának a másnemű szülőt, és nem lehet annak partnere.

Ha viszont ez nem sikerül – vagyis a gyermek nem tud kilábalni az ún. Ödipusz-komplexusból –, akkor féltékenységi hajlama megerősödik. Ilyenkor általában is bizalmatlan és gyanakvó lesz, fél a kudarctól, s ezt túlzott biztonságra törekvéssel igyekszik ellensúlyozta. Ebből következik, hogy aki felnőtt korában is féltékeny, az olyan, mint egy elbátortalanodott, szorongó kisgyerek, aki csak az anyja ölében tud megnyugodni.

A féltékeny felnőtt tehát évei ellenére lelkileg még kisgyerek (szakkifejezéssel infantilis). Legalábbis ebből a szempontból nézve lelkileg nem tudott felnőni. Ami nem zárja ki, hogy minden más téren felnőttes viselkedésre képes.

 

            A féltékenység típusai

 

            Látható, hogy a féltékenységi hajlam kisgyermekkorban kezd kialakulni, tehát nem a szokásos értelemben vett szerelem kísérője. Igaz, a pszichoanalitikusok szerint a kisfiúk általában szerelmesek a saját anyjukba, s emiatt féltékenyek az apjukra (sőt akár a testvéreikre is).

Ebben lehet némi igazság, de nem magyarázza meg az olyan eseteket, amikor egy gyermek a pajtására féltékeny, mert az valamilyen előnyhöz jutott vagy nagyobb teljesítményt ért el. Gyakori eset, hogy többen törekszenek ugyanarra. A lemaradók ilyenkor irigykednek a sikeresekre, s többnyire féltékenyek is rájuk. Az irigység és a féltékenység tehát szorosan összefügg! Tulajdonképpen csak annyi a különbség közöttük, hogy az irigy nem egy meglévő, birtokolt „kincs” elvesztésétől tart, hanem szeretne birtokolni valamit, ami nincs neki (de másnak van).

Éles határvonalat nehéz húzni köztük, ezért bátran megállapíthatjuk, hogy a féltékenység többnyire irigység is! Mindkettő negatív indulat, s mindkettőben a birtoklási vágy és a hatalmi vetélkedés játssza a döntő szerepet. A féltékeny mindig irigykedik a vetélytárs meglevő vagy feltételezett előnyeire és sikereire.

Vetélytárs – ez kulcsszó a féltékenységhez. Egy vagy több vetélytárs nélkül nincs féltékenység. (Ezek persze nemcsak tényleges, hanem képzelt vetélytársak is lehetnek.) S minthogy vetélkedés az élet minden területén lehetséges, a féltékenységnek is sokféle típusa van. Köztük csak az egyik a szerelmi vagy házastársi féltékenység. Pontosabban már ez a kettő sem ugyanaz, hiszen féltékeny lehet valaki szerelem nélkül is.

Más típus a szülő-gyermek féltékenység és a testvérféltékenység. Ettől különbözik a sikeresebb vagy előnyösebb helyzetű iskolatárs, sporttárs vagy munkatárs iránt érzett féltékenység. Megint más jellegű a szülők féltékenysége gyermekük apósára-anyósára vagy barátjára, esetleg partnerére. Külön típus az is, amikor a partnerek vagy házastársak egymás sikereire, jövedelmére vagy más előnyeire féltékenyek (tehát nem egy harmadikkal, hanem egymással vetélkednek). A sort szinte vég nélkül lehetne folytatni. Közös bennük a vetélkedés, leggyakrabban a hatalmi és teljesítményvetélkedés.

A köztudat előterébe valahogy mégis a szerelmi féltékenység került. Talán azért, mert a szerelem és általában a partnerkapcsolat sorsdöntő szerepet játszhat életünkben. S mert amilyen értékes és kívánatos dolog a szerelem, olyan sérülékeny is: könnyen elszáll, mint a mesebeli „kék madár”… A féltékeny épp ezért akarja védeni, mintegy kalitkában (vagy éppen lakat alatt) tartani. Nem veszi észre, hogy épp ezzel teszi tönkre partnere szerelmét – és az egész kapcsolatot.

Az összes eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a féltékenyek kapcsolatai, házasságai előbb-utóbb tönkremennek. A partner teherbírásától és viselkedésétől függ, hogy korábban vagy későbben.

De ha a házasság valameddig fönn is marad, a szerelem biztosan belepusztul. A magyarázat egyszerű: akit igazán szeretünk, abban megbízunk. A féltékeny tehát nem tud igazán szeretni. Nemhogy a partnerét, de még önmagát sem szereti okosan, hiszen mindkettőjüknek értelmetlen kínokat szerez. Önmagának azzal, hogy kétségbeesetten fél partnere elvesztésétől, partnerének pedig azzal, hogy nem bízik benne, gyanúsítja, vádolja. Nem csoda, hogy hosszabb távon ez elviselhetetlen.

A féltékenység: ön- és közveszélyes viselkedés!

 

            A féltékenység leküzdése

 

Érthető, hogy mint minden bajt, betegséget, ezt is igyekeznek elhárítani az érintettek. Csak éppen

 legtöbbször fogalmuk sincs arról, hogy milyen az igazán hatásos védekezés. A féltékeny például többnyire indokoltnak látja saját féltékenységét, s a megoldást partnere beismerő vallomásában és megváltozásában látja: „Többé ne adjon okot a féltékenységre!”

A partner ilyenkor vagy azt bizonygatja, hogy sohasem adott okot a féltékenységre, vagy megnyugtatásképpen elismeri, hogy néha „félreérthetően” viselkedett, s ígéri, ezentúl jobban vigyáz. Sajnos mindkét védekezési mód zsákutcába vezet. Az első azért, mert hiányzik belőle a fölismerés, hogy a féltékenységet nem a partner viselkedése váltotta ki, hanem az említett belső bizonytalanság és kisajátítási vágy. Másrészt minél jobban bizonygatja valaki saját ártatlanságát, annál gyanúsabbá válik.

A beismerés pedig hosszabb távon csak olaj a tűzre! Hiszen valójában igazolja a féltékenységet, ami „lám, nem volt hiábavaló!” Érthető, hogy a féltékeny ezután még inkább őrködik partnere fölött, s még inkább beleköt mindenbe, ami gyanús neki. Nem mindegy persze, hogy a beismerés valódi vagy csak látszólagos, s hogy bűnbánó ígéretekkel vagy szakítás kilátásba helyezésével jár együtt. A látszólagos beismerés ugyanúgy ritkán meggyőző, mint az azt követő nagy ígéretek. A szakítás lehetőségétől a féltékeny nagyon megijed, s egy ideig esetleg visszafogja magát, de aztán lassanként újrakezdi az egészet.

Nem könnyű kérdés, hogy van-e hatékony módja a féltékenység leküzdésének! E. Borneman osztrák szexológus, aki könyvet írt az „új féltékenységről”, nem hisz a probléma rövid távú megoldhatóságában, mert a féltékenység szerinte „civilizációs neurózis”, amely a jelenlegi társadalmi berendezésből következik. Túl messzire vezetne ezt itt részletezni. A lényeg az, hogy a mai viszonyok között sok minden hajlamosít bennünket a féltékenységre (a tulajdonosi mentalitás, a patriarchaizmus stb.). Tehát teljes leküzdéséhez az egész társadalmat át kellene alakítani, mindenki számára szabaddá és biztonságosabbá tenni.

Szerencsére egyéni viszonylatban a helyzet nem ilyen reménytelen. Különösen a megelőzésre kell ügyelnünk, éspedig kétféle értelemben. Először is előzzük meg saját féltékenységi hajlamunk kialakulását. Tulajdonképpen a szülőknek kellene erről gondoskodniuk, hiszen igen sok múlik az első életévek fejlődésén. Tizenéves kortól azonban az önnevelésnek is egyre nagyobb szerepe lehet. Ebhez ma már sok segítség kapható, például épp a könyvekből.

Másrészt kerüljük a partnerkapcsolatot a féltékenyekkel! Illúzió azt hinni, hogy „majd kigyógyul a féltékenységből, ha látja, hogy bennem bízhat”. Egy kialakult hajlam erősebb, mint a múlékony szerelem. Persze nem véletlen, hogy a féltékenység akkor szokott föllépni, amikor a szerelem már múlóban van. A baj csak az, hogy amíg az ember szerelmes, addig nehezen veszi észre párja féltékenységét, hiszen a szerelemhól következik a folytonos együttlét vágya és a mindent tudni akarás. A féltékenység így könnyen megbúvik a szerelem mögött, s észrevétlenül behálózza a partnereket.

Mit tehetünk a már kialakult féltékenység esetén?

Ekkor sincs minden elvesztve. A legbiztosabb megoldás: szaksegítséget keresni! Vannak olyan pszichoterápiás eljárások, amelyekkel a féltékenység erősen csökkenthető, sőt kiküszöbölhető.

Természetesen nem máról holnapra, hanem rendszeres és tartós kezelések során. Nálunk ezek nem könnyen hozzáférhetőek, mert kevés a szakember (eltekintve a segítségre szorulók anyagi megterhelésétől). A másik megoldási lehetőség az egyéni vagy csoportos önsegítés, ami tulajdonképpen önnevelés vagy öngyógyítás. Sikerének előfeltétele az intelligencia és a pszichológiai kultúra bizonyos szintje – ami persze emelhető! –, s az, hogy a személyiség ne legyen nagyon eltorzult. Mindenekelőtt megbízható önismeretre és komoly elhatározásra, állhatatosságra van szükség. A támpontokat megadják az ezzel (is) foglalkozó könyvek (például P. A. Hauck A féltékenység című könyve).

 

            Szerelem és házasság – féltékenység nélkül

 

            Korunk társadalmi változásai egyre inkább megkövetelik a féltékenység kiküszöbölését. Egy szabad társadalomban nem lehet a partnert kisajátítani, a szerelem sem jogosít föl erre. Ma már sokan megértik ezt, de mégse tudnak megfelelően viselkedni. Igen sok a neurotikus ember, aki félig- meddig bemerevedett egy akaratlanul kialakult viselkedésbe, s önerejéből nem képes azon változtatni. A merev sémák föllazítása nélkül azonban nincs fejlődés. Ezért időről időre fölül kell vizsgálnunk önmagunkat: hol tartunk és hol kellene tartanunk, min és hogyan kell változtatnunk?

Fejlődésünk fő kérdése, hogy elég nyitottak vagyunk-e, s mi akadályozza változó- és alkotóképességünket. Ezután értékrendszerünk fölülvizsgálatra következhet. Mit tartunk igazán fontosnak és elérendőnek? Mi az, amire érdemes törekedni?

Ha elfogadjuk az egyéni szabadságjogokat és a nemek egyenlőségének elvét, ebből következik a part- ner szabadságjogainak tiszteletben tartása. Ezt csak megkönnyíti, ha nagyon szeretünk valakit, s így az ő érdekeit a sajátunk fölé helyezzük és tökéletesen megbízunk benne. Természetes, hogy nem akarjuk kisajátítani és korlátozni, vagyis nem vagyunk féltékenyek!

Lelkileg egészséges ember nem állandó ellenőrzéssel akarja megtartani a partnerét, hanem inkább azzal, hogy igyekszik eleget tenni jogos kívánságainak. Egy kapcsolat akkor lesz tartós, ha mindketten jól érzik magukat benne. Ehhez pedig az is kell, hogy mindketten szabadnak érezzék magukat!

Szerencsére már vannak olyan párok, akik meg tudnak állapodni egymás szabadságának kölcsönös tiszteletben tartásában – s ugyanakkor nem élnek vissza a szabadságukkal! Vagyis nem tesznek olyat, ami a másiknak vagy a kapcsolatnak ártana. Ehhez persze abban is meg kell állapodni, hogy mi az, ami árt és mi nem! Alapvetően fontos a hűség korszerű értelmezése:

Nem a szexuális kizárólagosság a hűség lényege, hanem az egymás iránti szolidaritás, a kölcsönös segítség az egyéni és közös célok elérésében. Az, hogy „más” is megtetszik, vagy más partnerrel is kialakul valamilyen kapcsolat, még egyáltalán nem zárja ki a hűséget – telát eltitkolni sem kell! Egy tartós kapcsolat vagy házasság tovább él, mint a szerelem, s előfordulhat, hogy jön egy új szerelem.

Ettől azonban a lázasság még életképes és jó maradhat – szerelem nélkül is! A párkapcsolat létjogosultsága nem a szerelemtől függ. Hiszen ha attól függene, akkor pár éven belül szinte minden házasságot föl kellene bontani. A szerelem elmúlása nem jelenti azt, hogy a házastársak elhidegültek egymástól. A szerelemből megmaradt az összetartozás erős érzése, egy baráti vagy testvéri jellegű szeretet, ami a kölcsönösen kielégítő nemi életnek is alapja letet. De ez már mégsem olyan szenvedélyes, mindent háttérbe szorító érzelem, amilyennek a szerelmet ismerjük. De a jó házasságban időnként szerelmi föllobbanások is bekövetkezhetnek.

Valószínűbb azonban, hogy a szerelem elmúltával előbb-utóbb egy új szerelem jön, egy „harmadik” iránt. Ez pedig komoly problémákat okoz, válságba sodorhatja a házasságot. A házastársak ugyanis általában nincsenek fölkészülve erre, s többnyire csak két lehetőséget látnak ilyenkor. Az egyik az új szerelem azonnali elfojtása, akár saját maguknál, akár a házastársuknál jelenik ez meg. Gyakran munkába vagy egyéb elfoglaltságba menekülnek az új szerelem elől vagy féltékenységgel reagálnak.

A másik lehetőség a válás, s az új szerelem alapján egy új házasság kötése. Napjainkban ez sokkal könnyebb, mint régen, s már ott tartunk, hogy az évente megkötött házasságok több mint fele felbomlik (akár kimondják a válást, akár nem). Egy új otthon megteremtése azonban ma szinte megoldhatatlan feladat. Sokan ezért úgy döntenek, hogy nem válnak el az új szerelem kedvéért, de nem is fojtják el azt, hanem megpróbálják titokban tartani. Ez sikerülhet is – akár évekig –, de az eredmény csak látszólagos, mert a folytonos titkolózás aláássa a házasságot. Így jönnek létre a látszatházasságok, amelyekben a házastársaknak alig van közük egymáshoz.

Kézenfekvő, hogy egyik próbálkozás sem célravezető. A helyzetet bonyolítja, hogy a szerelem gyakran nem egyszerre múlik el mindkét házastársnál (bár ez lenne a normális, hiszen érett emberek csak kölcsönösségi alapon tudnak szerelmesek lenni). Ám akkor mi a megoldás?

Az ezzel foglalkozó szakemberek előtt ma már világos, mi a teendő. Javaslatuk: ne ragaszkodjunk ahhoz az illúzióhoz, hogy a szerelemnek a házasságban is fönn kell maradnia! Ha elfogadjuk, hogy a szerelem csillapultával megmarad a barátság a két, egymással társult, szabad ember között, akkor egy új szerelem feltűnése sem okoz már válságot. Hiszen lehet róla beszélgetni, meg lehet állapodni, milyen keretek között folytatható az új kapcsolat úgy, hogy ne károsítsa a házasságot és családot.

Ha a házastársak alapjában elégedettek egymással, vannak közös céljaik, s mindketten igényt tartanak egymás segítségére, akkor miért rúgnák föl házasságukat egy új szerelem miatt? S ugyanakkor miért mondanának le az új szerelemről, ha az nem sérti a házastárs és a család érdekeit? A kérdés csak az: hogyan lehet egy ilyen új típusú párkapcsolatot, nyitott házasságot megvalósítani?

Erre itt már nem tudok kitérni, ám az olvasó szíves figyelmébe ajánlom A nemek viszonyának jövője”  című könyvemet, amelyben megtalálja a választ.

 

 

 

14. „Félrelépés” – miért és hogyan?

 

 

            Most egy úgynevezett „kényes” területre merészkedünk.

  Mert a szex – ugye – arra való, hogy örömet szerezzünk vele magunknak és társunknak. Ez nem mindig könnyű! Meg kell tanulni a technikáját, ki kell alakítani a szükséges képességeket. Ha ez megtörtént, minden rendben van, a jó szexuális kapcsolat zavartalanul folytatódhat az idők végezetéig.

 De mit látunk? Egy idő múlva (hónapok vagy évek elteltével) a szexuális kapcsolat mintha kifáradna, már nem olyan kielégítő, mint régebben. Elszürkül és megszokottá, majdhogynem unalmassá válik, s már nem okoz gondot, ha egy ideig elmarad. Sőt, egy kis szünet direkt jól jön, valamennyire fölfrissíti a szex „állóvizét”!

Már úgy értem: szünet a megszokott partnerrel folytatott nemi életben. A szexuális vágyak ugyanis a lanyha szexuális kapcsolatban sem feltétlenül szünetelnek – csak éppen másra irányulnak!

Ez a „más” sok minden lehet, nemcsak éppen feltűnő, új partner (vagy annak reménye), hanem a vágy eredeti tárgyától jellegében is eltérő cél vagy tevékenység. (Esetenként szublimálásról, vagyis a nemi vágy átszellemítéséről van szó.)

De azért az a tipikus, hogy egy másik, lehetséges partner vonja magára a figyelmünket. Ez bekövetkezhet egyszerűen a pillanatnyi hangulat hatására, vagy valami régi, titkos vágy és nosztalgia következtében. Időnként valami újra van szükségünk, amit nem találunk meg az eddigi partnerünkben.

 

            Néhány tipikus eset

 

            Házassági tanácsadói és szexuálterápiás praxisomban találkoztam a következő, tanulságos esetekkel:

  Egy elég magas beosztású tisztviselő már hetedik éve élt viszonylag harmonikus házasságban, bár nemi életük az utóbbi években fokozatosan ritkult. Mindketten dolgoztak, volt egy óvodáskorú gyermekük is, így a szex csökkenését a nagy elfoglaltságukra, s az ebből adódó időhiányra és fáradtságra vezették vissza. S éppen így azt is, hogy már a „hétvégi szex” sem volt olyan mámorosan izgalmas, mint korábban. Már pontosan tudták, mi fog következni, s rutinosan végigcsinálták az egészet.

A férfi arra panaszkodott, hogy egyrészt már nem kívánja úgy a feleségét, mint régebben, másrészt lassabban jön bele, nincs rögtön jó merevedése, s nem is élvezi úgy az egészet, ahogyan szeretné. (A feleség nem panaszkodott, de mint kiderült, nála is hasonló a helyzet.) Elmondták, hogy „sok mindent megpróbáltak”, például új közösülési testhelyzeteket, meg szeretkezés előtt egy kis finom alkoholt, de egyik sem változtatott a helyzeten.

Négyszemközt a férfi elmondta, hogy nagyon megtetszett neki egy új kolleganője, akivel már többször jót beszélgetett és összetegeződött. Úgy érzi, vele biztosan sokkal jobb lenne a szex, hiszen, ha csak rágondol, már elkezdődik a merevedés… Tulajdonképpen viszonyt is kezdene vele, mert úgy látja: kölcsönös a rokonszenv, de eddig nem tudta rászánni magát, mert nem akarja megcsalni a feleségét, akit szeret.

Itt tehát még nem történt „félrelépés” – de már előkészületben van. A szerelem ugyanis már rég elmúlt a házastársak között, s helyette a megszokás uralkodott el, ami színtelenné, s épphogy parázslóvá koptatja a régi, nagy lobogást. Ilyen körülmények között mindketten fogékonyabbá válnak az új szexuális ingerekre és élményekre. (Más kérdés, hogy találnak- e ilyet és belemennek-e, vagy elutasítják.)

Egy másik esetben a nő panaszkodott férjére, akivel már 23 éve együtt él, s aki a harmadik évtől kezdve mindig félrelépett, külső partnert tartott. Eleinte tagadta ezt, s nagyon ügyesen titkolta. Később utólag beismerte, de hozzátette, hogy már szakított vele, vagy éppen most fog szakítani (amit aztán vagy megtett, vagy nem). Az utóbbi években viszont már nem is tagadja és szakítást sem ígér; ráadásul a feleségével szemben teljesen impotenssé vált!

Az asszony „minden lehetségest” megpróbált, hogy rendbehozza kapcsolatukat, s mindig reménykedett, hogy egyszer csak „észhez tér” a férje, akihez a történtek ellenére is erősen kötődik (s aki amúgy „értékes ember”). De mivel hiába várt, mostanában ő kezdett észhez térni, s kapcsolatot létesített egy özvegyemberrel. Idő- és helyhiány miatt azonban csak ritkán találkozhatnak, együttélésre az özvegyember nem hajlandó. Így tehát marad a látszatházasság, s mindkét részről a „félrelépések” sorozata.

Ezt a szót azért teszem idézőjelbe, mert jelentése nem egyértelmű. Pontosabban többféle értelmezése lehetséges és gyakran indokolatlanul használják. Az ismertetett eset például jóval több, mint egyszerű félrelépések sorozata. Hiszen félrelépni csak akkor lehet, ha valaki folyamatosan halad egy bizonyos irányba (ahonnan lehet „félre” lépni). Az említett házaspár viszont már rég nem egy irányba halad, vagyis félrelépéseik eltérő főiránnyá váltak. Külső kapcsolataik legföljebb azon az alapon nevezhetők „félrelépéseknek”, hogy a házasságot (vagy annak látszatát) mindketten fönn akarják tartani. Nem tudom, hány ilyen házasság van; sajnos az a gyanúm, hogy sok. De az átlag azért nem ilyen, arra inkább az igazi félrelépések jellemzőek. Persze ezek is sokfélék.

 

            A félrelépések fajtái

 

A leggyakoribb fajta az alkalomszerű és titkos félrelépés. Ezt általában nem tervezik előre, hanem egyszerűen kihasználják a véletlenül adódó alkalmakat, amelyek például egy utazás vagy társas összejövetel során fordulnak elő. Ilyenkor általában csak a házastársak egyike van jelen (rendszerint a férfi, hiszen ő a mozgékonyabb, a kötetlenebb), s találkozik egy véletlenül szintén kötetlen másneművel, aki megtetszik neki.

 Ez a „kötetlenség” rendszerint csak átmeneti és viszonylagos, de arra elegendő, hogy az alkalmat kihasználják. Ám a pillanatnyi kötetlenség önmagában még nem vezet félrelépésekhez. Ehhez további két feltétel szükséges. Az egyik, hogy többé- kevésbé mindkettőjüknek (pillanatnyi vagy tartós) szexuális hiányérzete legyen, ami az ilyen élmények, vagy éppen a kielégülés keresésére motiválja őket. A másik a kölcsönös rokonszenvnek legalább a minimuma, ami pillanatnyilag elfogadhatóvá teszi és alkalmasnak láttatja a másikat egy erotikus kalandra. (Itt most eltekintek az érdekből történő, tehát prostitúciószerű kapcsolatlétesítéstől.)

Mindehhez hozzátehetném még azt a negyedik feltételt, hogy legyen elegendő hely és idő a „félrelépésre”, az erotikus kalandra. Persze nagyon viszonylagos, hogy kinek mi az „elegendő”, s a többi feltétel sem szokott mindig tökéletesen összejönni. De ha a hiányérzet erős, ez találékonnyá teszi a kalandkeresőt (s gyakran egy kis alkohol is megteszi a magáét).

Ha aztán a kaland véget ért, rendszerint mindketten igyekeznek „fátyolt borítani” a történtekre, s ügyelnek arra, hogy az ő titkuk maradjon, s főleg a házastárs ne tudja meg. Ha nincs tanú és nincs folytatás, ez aránylag könnyen elérhető. Csak persze titkolózni kell. Ami aztán feszültséget visz a házastársi kapcsolatba.

Elég gyakoriak a rendszeres és titkos félrelépések is.

Ezek jellemzője, hogy az erotikus kalandokat már többé-kevésbé tudatosan keresik és megszervezik. S itt maga a kaland a lényeges, amely nem tételez föl tartós és erős kötődést egy külső partnerhez. Persze előfordulhat, hogy ilyesmi alakul ki a kalandkeresésből, de akkor már nem félrelépésről van szó, hanem komolyabb, külső kapcsolatról (akár szerelem, akár egyszerűen szexuális vonzalom alapján). A kettőt nehéz elválasztani egymástól, különösen akkor, ha valaki többnyire ugyanazzal a külső partnerrel lép félre. A félrelépések lényege azonban mégiscsak az esetlegesség, a tartós és erős kötődés hiánya.

A titkolózás viszont nem elengedhetetlenül velejárója a félrelépésnek! Napjainkban egyre gyakrabban találkozhatunk többé-kevésbé nyílt félrelépésekkel (persze megint csak főleg a férfiak részéről). A fentebb említett, második esetben is ez történik, legalábbis a férj részéről.

Ám a nyílt félrelépésnek is több fajtája van aszerint, hogy egyoldalú vagy kölcsönös; durva, önző vagy körültekintő és a házastárs érdekeit nem sértő. Föltételezhetően még ma is több az egyoldalú és durván önző félrelépés; az „erősebb fél” azt hiszi, neki mindent szabad; ugyanakkor elvárja, hogy házastársa teljesen alárendelje magát.

Persze a kölcsönös félrelépés is lehet durván önző. Ilyenkor egyik házastárs sincs tekintettel a másikra, egyszerűen nem törődik vele. Például az egyik félrelépéseit a másik hasonló félrelépésekkel bosszulja meg. Ez általában a házasság gyors fölbomlásához vezet. (Kivéve, ha anyagi vagy egyéb érdekből nem válnak el; ám a házasság ilyenkor már csak látszatházasság.)

De bármilyen hihetetlen is ez sokak számára, előfordulnak körültekintő és a házastárs érdekeit nem sértő félrelépések is. Ezek lehetnek egyoldalúak vagy kölcsönösek, s lehetnek titkosak vagy nyíltak, alkalomszerűek vagy rendszeresek. Ezekből egyelőre még kevés van, főleg a nyílt változatukból – amire még visszatérünk. Előbb azonban nézzük meg, miért kerül sor egyáltalán annyi félrelépésre?

 

            Elkerülhetők-e a félrelépések?

 

            A hagyományos fölfogású ember számára ez nem probléma: nemcsak elkerülhetőnek, hanem mindenáron elkerülendőnek tartja a félrelépéseket. A vallásosak halálos bűnnek tartják, amiért bűnhődni kell.

Csak századunkban kezdték ezt a kérdést tudományos szempontból vizsgálni. Ennek során megállapították, hogy alig van olyan házasság, amely – az első éveket kivéve – mentes lenne a félrelépések valamilyen formájától, vagy legalább annak vágyától és elképzelésétől. (Régebben a képzeletbeli félrelépések voltak gyakoribbak, ma inkább a valóságosak.)

Wilhelm Reich – Freud egyik világhírű tanítványa – több könyvet írt a nemi kapcsolatok problémáiról. Ezekben megállapítja, hogy a kizárólagossághoz ragaszkodó házastársi szex idővel szükségszerűen eltompul, s egyre inkább kényszerűvé, kötelességgé válik, ami feszültségeket, majd elhidegülést eredményez. A nemi vágy fokozatosan csökken vagy más partnerek felé irányul; ám, ha ez sorozatosan elfojtásra kerül, akkor végleg elcsökevényesedhet. Ez pedig az egész személyiségre negatívan hat, például sietteti az öregedést stb.

Az emberi természet ugyanis igényli a változatosságot. Amire ugyan egyetlen kapcsolaton belül is sok lehetőség van – s ezeket ritkán használják ki! –, de ha a kapcsolat kizárólagos, úgy a telítődés egy idő után nehezen kerülhető el. Ha tehát azt akarjuk, hogy a partnerkapcsolat életképes maradjon, s benne a nemi élet ne szürküljön el, akkor tegyük azt nyitottá, vagyis adjuk föl a kizárólagosság elvét, a változatosság biztosítása érdekében.

Napóleonnak tulajdonítják azt a mondást, miszerint „a házastársi hűség a legbiztosabb út az impotenciához!” Hozzá kell tennem, hogy a hűség itt kizárólagosságot jelent, mert a hagyományos felfogás a kettőt azonosnak tekintette. Ma már tudjuk, hogy ez indokolatlan leegyszerűsítés, hiszen a hűség lényege nem a kizárólagosság, hanem a ragaszkodó szeretet és a szolidaritás. Ezt pedig a telítődést okozó kizárólagosság éppúgy veszélyezteti, mint a durva önzés.

Végeredményben a félrelépések elkerülhetőek ugyan, de nem érdemes mindenáron erre törekedni, mert esetleg túl nagy árat kell érte fizetni.

Tény, hogy sokszor már egy képzeletbeli félrelépés is frissítőleg hat egy telítődéshez közeledő partnerkapcsolatra. (Persze csak akkor, ha nem jár bűntudattal.)

Egy hosszú évek óta tartó, s már igen sok szexvariációt kipróbált partnerkapcsolatban jogosan és érthetően merül föl az új partnerek iránti érdeklődés. Ezért kerül sor előbb képzeletbeli, majd esetleg valóságos félrelépésekre. Egyetlen partnertől nem lehet örökké „mindent” megkapni, egyrészt a telítődés miatt, másrészt az egyéni igények nem egyformán változnak, s ami tegnap jó volt, az ma már kevés vagy nem megfelelő.

Ettől persze a házasság még maradhat jó, ha utat enged – bizonyos elfogadható feltételekkel – a változatosság igényének: a félrelépéseknek vagy külső kapcsolatoknak. Ezek ugyanis olyasmit nyújtanak, amire szükségünk van, s amit a házastárstól pillanatnyilag nem kaphatunk meg.

 

            Félrelépés = megcsalás?

 

            De hát aki félrelép, az megcsalja a házastársát! – mondhatják erre sokan. Hiszen ezt a kettőt ugyanúgy azonosnak veszi a hagyományos gondolkozás, mint a hűséget és a kizárólagosságot. Vajon joggal?

 Először is tisztáznunk kell, hogy valójában mi a megcsalás. Legkönnyebb ezt annak tipikus területén az üzleti életben tetten érni. Megcsalja a másikat, aki megtévesztéssel kárt okoz neki. A megtévesztés lehet hazugság vagy valami lényeges dolognak az eltitkolása. Ez már önmagában is lehet megkárosító hatású, de rendszerint csak eszköze a tulajdonképpeni megkárosításnak, az érdekek sérelmének. Egy rádióadásban egyik kiváló színészünk a magánélettel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy megcsalásnak csak az az eset nevezhető, amikor a házastársak egyike titokban máshoz pártol, s ott akarja hagyni a házastársát. Ez pedig már hűtlenség!

 Azt hiszem, találó megfogalmazás! S ebből az is következik, hogy a félrelépés nem föltétlenül megcsalás, nem jelent titkos átpártolást az otthagyás szándékával. Persze ez is előfordulhat, de ilyenkor a félrelépés csak kezdete egy tartósnak ígérkező, új kapcsolatnak. A legtöbb félrelépés azonban nem ilyen, hanem csak pillanatnyi kikapcsolódást, az újdonság varázsát keresi. Tehát nincs is miért félni ezektől. A félrelépésektől félni inkább akkor indokolt, ha a szóban forgó házasság vagy élettársi viszony alapvetően nem harmonikus, ha legalább az egyik fél tartósan nem kapja meg tőle a számára lényeges dolgokat. Vagy ha a félrelépésekre titokban és meggondolatlanul, szinte válogatás nélkül kerül sor, s így veszélyt (például nemi betegség stb.) jelenthetnek a házastárs számára.

Egy rossz házasságnak nem orvossága a félrelépés, sem pedig a tartósabb, külső kapcsolat! Bár az is igaz, hogy a félrelépések esetleg elviselhetőbbé  teszik a rossz házasságot. Sőt, ha nyíltan – és nem eleve ellenségesen – megbeszélik azokat, akkor kimozdíthatják a házasságot a holtpontról, elindíthatnak egy fejlődést, a házasság megújulását. Viszont ha ennek nincsenek meg az előfeltételei, akkor felelőtlenség ilyesmivel próbálkozni, s azzal a naiv szándékkal félrelépni, hogy attól majd rendbe jön a házasság!

 

            A félrelépés előnyei és veszélyei

 

            Eddig nálunk inkább a félrelépések veszélyeit hangsúlyozták, mert csak ennek voltak tudatában, s mert a félrelépések többsége titkos és durván önző volt. Így érthető az általánosítás, hogy a félrelépések súlyos veszélyt jelentenek a házasságra és a házastársra nézve. Tehát elfogadhatatlanok és erkölcstelenek, s minden eszközzel harcolni kell ellenük.

Ha véletlenül mégis hasznosnak bizonyult egy félrelépés a házasság szempontjából, azt olyan kivételnek tartották, ami erősíti a szabályokat.

Pedig ma már egyre több ilyen van; s még több lesz, ha megtanulunk bánni a félrelépésekkel. Így ma veszélyt inkább az jelent, ha ragaszkodunk a félrelépésekkel kapcsolatos előítéletekhez.

De hát milyen előnyei lehetnek a félrelépésnek?

Nézzük először a félrelépő szempontjából (bár ez csak látszólag egyszerűbb). A legkézenfekvőbb előny, hogy ha a félrelépés sikerült, elérte célját, akkor kielégült egy pillanatnyilag fontos igény, s az illető új és értékes tapasztalatokkal gazdagodott. Más szavakkal: tanult valami újat, ami még hasznára lehet, akár a házasságban is. Ami a legfontosabb, kielégült a változatosság igénye, s ez egy kicsit elégedetté teszi egyebek közt a házassággal is, hiszen végül is annak keretében marad, s így vált lehetővé a kaland.

A szexuális kapcsolat mindenképpen több- kevesebb intimitást, feltárulkozást jelent. A félrelépő előtt tehát – futólag és valamennyire – feltárult egy új világ, egy másik ember testi és lelki világa. Az ilyen „utazás az ismeretlenbe” mindig tanulságos. Lehet, hogy vonzó is, de minthogy a külső partner sem angyal, meg aztán szokatlan és idegen is, az önkéntelen összehasonlítás gyakran felvillantja a házastársi kapcsolat értékesebb, otthonosabb voltát.

Arról nem is beszélve, hogy egy alkalmi partnerrel – márpedig a félrelépések többsége ilyennel hoz össze! – a szex igen gyakran nem megy olyan jól, ahogyan szeretnék. Újszerűsége és érdekessége ellenére messze nem tökéletes. Amiből magától adódik a tanulság, hogy mégiscsak jobb a házastárssal.

Jó néhány páciensem panaszkodott már, hogy a félrelépési próbálkozásai csalódással jártak, így aztán belátta, hogy mégiscsak a házastársa a hozzá leginkább illő partner…

Így aztán kezdte egy kicsit más szemmel nézni és jobban megbecsülni házastársát! Ez pedig már a házastárs számára is előny! De előnyös az is, hogy látja, tapasztalja: házastársa valahogy elégedettebb és nyugodtabb, mint akinek voltak bizonyos sikerei. Indokot és ürügyet erre mindig lehet találni, még akkor is, ha a félrelépés ténye titokban marad. (Persze jobb, ha nem marad titokban, de erről később.)

Gyakran előfordul, hogy a házasságban az egyik fél – többnyire a férfi – jóval nagyobb szexuális igényekkel rendelkezik, mint a másik, akinek számára a szex így túl gyakori és ezért megterhelő. Ha ilyenkor a nagyobb igényekkel rendelkező rendszeresen félrelép, akkor ezzel tehermentesíti házastársát, s ez mindkettőjük számára előnyös lehet. (Ilyenkor persze nem alkalmi félrelépésekre, hanem egy viszonylag állandó külső partnerre lenne szükség.) A baj csak az, hogy a kisebb szexigényű házastárs rendszerint nem tudja elfogadni, hogy házastársa a többletigényét mással elégíti ki, mert fél, hogy akkor teljesen elveszti stb. Ezért elvárja a másiktól, hogy mondjon le többletigényéről, vagy föláldozza magát, s akkor is rendelkezésére áll, amikor saját maga egyáltalán nem kívánja a szexet. Csak persze a szex így elromlik, s a másik félnek sem nyújt igazi örömet.

Mi a megoldás? Mindenekelőtt a helyzet reális értékelése és a kizárólagossági törekvés felülbírálata, kiiktatása. Ezzel együtt pedig a probléma őszinte megbeszélése és megállapodás a házastárssal a külső kapcsolatokat illetően. Az ilyen megállapodás lényege, hogy a félrelépések vagy külső kapcsolatok ne sértsék a házastárs és a család érdekeit, s ne legyenek titkosak (és így ellenőrizhetetlenek).

Ha a házastársak megtanulnak őszintén – s nemcsak utólag, hanem előzetesen és „menet közben” is! – beszélni félrelépéseikről egymással mint első számú jó baráttal, akkor ez érthetően növeli az egymás iránti bizalmat, s így erősíti a házasság életképességét! Csak a teljes őszinteség alkalmas arra, hogy megnyugtassa a házastársat. De a félrelépőnek is jó, ha megbeszélheti élményeit és a külső partnerrel kapcsolatos problémáit, pozitív vagy negatív tapasztalatait. Ez ugyanis elősegíti a félrelépés élményeinek földolgozását és fölhasználását a házastársi kapcsolat fejlesztésére.

Egy félrelépés mindig nagy élmény, s ritkán problémamentes. Érthetően erős a vágy, hogy valakivel megbeszéljük. Ha nem egyszerűen dicsekvés a célunk, akkor egy bizalmas jó barátra van szükségünk. Márpedig egy működő házasságban a legbizalmasabb jó barát a házastárs! De azért is el kell mondanunk neki, hogy bebizonyítsuk: nem sérti az ő érdekeit a félrelépés, s továbbra is ő a legfontosabb nekünk.

Ez nem mindig könnyű, mert a hagyományos gondolkozásúak eleve sértésnek és súlyos sérelemnek érzik, ha párjuk mással is intim viszonyba kerül. Nem képesek „osztozkodni”, mert vérükbe ivódott a kizárólagos birtoklás igénye. Ha pedig szemléletük és gondolkozásuk már bemerevedett, akkor ezen már aligha lehet változtatni. Ilyenkor az őszinteség értelme megkérdőjelezhető, ezért vagy le kell mondani a külső kapcsolatokról, vagy titokban kell azokat tartani. Egyik sem igazán jó megoldás, mindkettőnek komoly veszélyei vannak.

Sokan – tévesen – hajlamosak azt hinni, hogy házastársuk „úgysem fogadná el” a külső kapcsolatot, tehát nem érdemes őszintének lenni; egyszerűbb és kényelmesebb elhallgatni az egészet. Lehet, hogy a házastárs is így gondolkozik, s kialakul a kölcsönös hazugságok légköre. Pedig az ún. kísérleti léggömb módszerrel könnyű lenne tisztázni, mi várható az őszinteség esetén: kérdezzük meg egymástól, hogy „mit szólnál, ha egyszer félrelépnék…”

 

            A veszélycsökkentés öt irányelve

 

            Ne feledjük, hogy a félrelépésnek valóban lehetnek veszélyei is, mindkét félre és a házasságra nézve (hogy a „harmadikat” ne is említsük).

Nemcsak az olyan, könnyen átlátható veszélyekre gondolok, mint egy fertőző betegség fölszedése, ami igen súlyos is lehet (például a félelmetes AIDS!), hanem a különböző egyéb bonyodalmakra, amiket a félrelépés kiválthat, főleg a házassággal kapcsolatban. Persze csak akkor, ha a házasság amúgy is „gyenge lábakon áll”.

Ilyenkor ugyanis a külső partner és a házastárs összehasonlítása esetleg nem éppen kedvező a házastársra nézve, s ez fokozza a vele szembeni türelmetlenséget.

De egy alapjában jó házastársi kapcsolat esetén is lehetnek veszélyei a félrelépésnek. Ezek főleg a tisztázatlanságokból és félreértésekből fakadnak. Szerencsére csökkenthetők, sőt gyakorlatilag megszüntethetők. Ehhez a következő öt irányelvet ajánlom az Olvasó figyelmébe:

1.Mérlegelje saját házasságának teherbírását és működőképességét, korszerűségét. Vizsgálja meg, hogy alapjában megkapják-e egymástól, amit legfontosabbnak tartanak, s milyen hibái, gyengeségei vannak kapcsolatuknak. Milyen téren kell a házasságot javítani, fejleszteni? Megvan-e a teljes bizalom?

Bizonyára talál néhány fejlesztenivalót, ami a házasságot teherbíróbbá teheti. Először tehát ezekkel foglalkozzon, s ne a félrelépés kipróbálásával kezdje a házasság korszerűsítését. Ugyanis reális elvárások, autonómia és egyenrangúság nélkül a külső kapcsolatlétesítés túl nagy kockázatot jelent. (Sajnos itt nem tudom ezt bővebben kifejteni.)

Joggal kérdezhetik, hogy ha a házasság alapjában jó vagy jóvá tehető, akkor mi szükség van félrelépésre?

Ez felfogás és igények kérdése. De hát tökéletes (tartósan) sohasem lesz egy házasság, s a változatosság igénye sem szüntethető meg teljesen. Viszont ha a házasság nem elég teherbíró, de azért alapjában jó, akkor nem érdemes kockáztatni.

2.Egyezzen meg házastársával kölcsönös szabadságukat és a házasság nyitottságát illetően. Egy demokratikus társadalomban a felnőtt ember egyéni jogait a házastárs sem korlátozhatja. A

 házasság akkor igazán életképes, ha benne is szabadnak érezzük magunkat. Ez pedig a kapcsolatlétesítés szabadságát is magában foglalja. A kapcsolati tilalom rendkívül megnövelheti egy külső partner vonzóerejét, s ezáltal a házasság válságba kerülhet. Ha viszont az ember tudja, hogy szabadon létesíthet új kapcsolatot, akkor igényesebb, válogatósabb lesz, s már nem érdekli annyira a félrelépés lehetősége.

Tapasztalatból tudom, hogy a nyitott házasságban egyáltalán nem gyakoriak a félrelépések, egyik részről sem. A szerelem elmúltával inkább évekig tartó külső kapcsolatok keletkeznek, amelyeket a házaspár gyakran közösen tart fenn. A házasság pedig ettől nem lesz gyengébb, sőt, erősödik.

Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy nyitott házasságra nem mindenki képes, ehhez nyitott személyiségek kellenek. Egy bemerevedetten zárt házasságot igen nehéz nyitottá lenni; inkább a kapcsolat kezdetén kell ebben megállapodni.

3. Tekintse a házasságát (vagy az alapjában bevált, tartós kapcsolatát) báziskapcsolatnak, s házastársát a legjobb barátjának, akiért leginkább felelős! Ez nem jelenti, hogy más kapcsolatban nincs felelőssége, vagy hogy az esetleges külső partnert nem kell egyenrangúnak tekinteni. Hanem csupán azt, hogy semmilyen „félrelépés” nem mehet a báziskapcsolat rovására! Vagyis hosszabb távon ez utóbbit részesítse előnyben, több időt szánjon rá stb. Ezzel demonstrálhatja házastársának, hogy ő mindenkinél fontosabb…

4. Szorosan összefügg az előzővel, hogy a külső partner tudjon a báziskapcsolatáról, éppúgy, ahogy a házastársa tudjon a külső partnerről (akár alkalmi félrelépésről, akár tartósabb viszonyról van szó). Az őszinteség, a nyitottság elve a külső kapcsolatra is érvényes, hiszen mindenkinek joga van tisztában lenni azzal, hogy mire számíthat.

Hogy aztán mennyit árulunk el a külső partnernek a házasságunkról (illetve báziskapcsolatunkról), az már a körülményektől függ. Egy-egy alkalmi félrelépésnél elegendő lehet a tény megemlítése. Tartósabb viszony esetén persze nem térhetünk ki a fölmerülő kérdések megválaszolása elől. De itt is korlátokat szab az információnak a házastársunk és a külső partner egymáshoz való viszonya; az, hogy elfogadják-e egymást, miért és mennyire kíváncsiak egymásra stb. De ez már nem a félrelépések problémaköréhez tartozik.

5. Végül pedig ügyeljen a külső partner helyes kiválasztására, még egy alkalmi félrelépés esetén is! Alapvető szempont, hogy megbízható legyen és ne szenvedjen fertőző betegségben. A megbízhatóság itt elsősorban azt jelenti, hogy ne éljen vissza a félrelépésből adódó kiszolgáltatottsággal. Például ne fordulhasson elő, hogy magára vállalja, de közben elmulasztja a terhesség elleni védekezést, vagy hogy utólag hírbe hozza, zsarolja félrelépő partnerét. A félrelépés előtt érdemes számot vetni ezekkel a veszélyekkel, nehogy azt a kis, futó örömet drágán fizessük meg!

Még körültekintőbben kell eljárnunk egy tartósabb külső kapcsolat elkezdésénél, hiszen ez esetben a kölcsönös kiszolgáltatottság is hatványozottabban jelentkezik. Alapvetően fontos, hogy az ilyen partner lelkileg érett, autonóm személyiség, hasonló színvonalú, egyenrangú ember legyen.

 

.

 

15. Nyitott partnerkapcsolatok

 

Manapság sokakban fölmerül a kérdés, hogy mit kell érteni egy kapcsolat nyitottságán vagy zártságán?

 Annál is inkább tisztázásra szorul ez, mert sok a félreértés, a jóhiszemű belemagyarázás. A nyitottságot egyesek úgy képzelik el, mint egy nyitott ajtót, amin keresztül bárki tetszése szerint jöhet-mehet, vagyis nincs semmi állandó, semmi kötődés vagy megállapodás.

Talán mondanom sem kell, hogy ez merő tévedés! Persze a nyitottságot is lehet ad abszurdum vinni, vissza lehet élni vele, mint ahogy a szabadságot is lehet szabadossággá torzítani. Ám ez már szélsőséges, felelőtlen, sőt, beteges viselkedés!

A nyitottság és a szabadság rokon fogalmak. S ahogyan nem lehetünk korlátlanul szabadok (mert nincs korlátlan hatalmunk, és így alkalmazkodnunk kell a helyzethez), ugyanúgy nem lehetünk korlátlanul nyitottak sem. Olyan ez, mint amikor az ajtó be van ugyan téve, de nincs kulcsra zárva. Ha akarok, kiléphetek, ha valaki kopog, beengedhetem, de egyik sem kötelező.

A „nyitott” csak jelzője a „kapcsolat”-nak, tehát az utóbbi a lényeg. Mégpedig nem akármilyen kapcsolatról van szó, hanem igazi, emberi kapcsolatról, szabad és egyenrangú emberek kapcsolatáról, amely kölcsönös és mindkét félnek előnyös cseremegállapodáson alapul. A megállapodás lényeges, tartalmi mozzanata egymás szexuális igényeinek kielégítése, de ezenkívül is sok mindes szerepelhet benne. (Különösen ha házastársi kapcsolatról van szó.)

Egy ilyen kapcsolat pedig csak annyiban lehet nyitott, amennyiben nem sérti az érintettek alapvető érdekeit! Természetesen megállapodás kérdése, hogy mi számít alapvető érdeknek. Tény, hogy ekörül gyakoriak a nézeteltérések, hiszen sehol sem tanítják, melyek azok az érdekek, amelyekhez érdemes ragaszkodni, mert alapvetőek. A féltékenyek például már azt is alapvető érdekeik sérelmének tartják, ha párjuk rámosolyog valakire…

 Így talán már világosabb, mi az értelme és határa a kapcsolati nyitottságnak, amely arra jó, hogy mindkét fél viszonylag szabadnak érezze magát a kapcsolatban. Ez pedig fontos feltétele annak, hogy az ember fölszabadultan tudjon örülni a kapcsolatban elérhető kielégüléseknek. (S itt nemcsak szexuális kielégülésre gondolok.)

 

            Egy tipikus eset

 

A nyitottság, vagyis a partnerek viszonylagos szabadsága főleg a tartós kapcsolatokban válik problémává, a futó kalandokban és rövid lejáratú viszonyokban szinte föl sem merül. Elsősorban a törvényesített kapcsolat, a házasság hajlamos a „bezáródásra”: a szabadság erős korlátozására, a szexuális kapcsolat kizárólagossá tételére.

 Mivel azonban ezzel a problémával pl. a Nyitott házasság – korszerűbb életstílus (1988) című könyvemben foglalkoztam, itt most más oldatról közelítem meg a témát. Ehhez kapóra jött egy 17 éves lány levele, amelyben leírja, hogy viszonya van egy nős férfival. Lássuk, mit ír.

„Kedves Doktor Úr!… a véleménye érdekelne. Napjaink problémáihoz igen közel áll az enyém is. 3. gimnazista vagyok, szeretnék tovább tanulni a Műegyetemen. Kb. egy éve megismerkedtem egy 23 éves, nős férfival. Ártatlan barátságnak induló kapcsolatunk egyre inkább áthajlott a szerelembe, sőt, szexuális kapcsolatba.

Hozzá kell tennem, hogy addig gátlásosságom és érzelmi visszafogottságom miatt nem tudtam szorosabb kapcsolatot kialakítani a fiúkkal. Ő volt az első, aki föl tudta oldani bennem a gálásokat. Kapcsolatunk lassan, finoman alakult és szerelemmé vált. Ebben biztos vagyok, szerelem a szó legszebb értelmében. Szexuális kapcsolatunk erre épülve szintén lassan jött létre. A szüzességem elvesztése – ellentétben sok más esettel – jó és szép emlék maradt. Jött a nyár és mindketten elég szabadon mozoghattunk. Csodálatos, szerelmes nyarat töltöttünk együtt. Nagyon figyeltünk egymásra, így még csak az sem fordult elő, hogy a hangsúlyt kicsit megemeljük.

„Közben anyu kapott egy névtelen levelet, amiben közölték vele, hogy „meg nem engedhető kapcsolatot” folytatok egy nős, családos férfival. Jött a számonkérés. Amit végül azzal zártam le, hogy bízza rám, hogy mit csinálok. Anyu azt akarta, hogy azonnal szakítsak vele. Itt le kell írnom, hogy anyuval sosem alakult ki bizalmas viszonyom. A lelki problémáimból nemcsak őt, hanem a barátnőimet is mindig kirekesztettem. Ez bizonyos önállóságot alakított ki bennem”…

Szóval az anyai tilalom ellenére folytattam a kapcsolatot. De a nyár végével mindkettőnk elfoglaltsága növekedett, nehezebben tudtunk találkozni. Ezért úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk, nem rontjuk el bujkálással ezt a szép kapcsolatot. De egy hónap múltán mégiscsak újra belevágtunk. Lehet, hogy meggondolatlanság volt, mégsem bánom. Éreztem, neki szüksége van erre, amit tőlem megkaphat, a feleségétől már nem, és nekem is szükségem van rá, annak ellenére, hogy sem biztonságot, sem nyugalmat nem hozott ez a kapcsolat. Ő bebizonyította: képes arra, hogy a családja mellett engem is szeressen. El kellett döntenem, hogy elfogadom-e őt így.

Bár sohasem kérdeztem rá a feleségére, elejtett szavakból, történetekből arra a következtetésre jutottam, hogy kapcsolatuk eléggé elhidegült. Valahol elrontották, talán a kislányuk születésénél. De azért ő nem akart válni, ugyanakkor velem sem akart szakítani. Ez kicsit elbizonytalanított. Ráadásul anyu rendszeresen megtudta valakitől, hogy hol jártam. Bizalmatlansága és számonkérései feszítették a hangulatot. A külvilágtól is sok pofon ért: úton-útfélen megjegyzéseket, gáncsokat kaptam. Nem törődtem velük, a „jóhíremmel” sem.

 Megismertem a kislányát, és nagyon megszerettem. Nyáron többször voltunk hármasban. A barátai is befogadtak, megszerettek. Aztán egy rendezvényen a feleségét is megismertem. Nehéz volt megőrizni a higgadtságomat; minden mozdulatát, szavát fölfokozottan figyeltem. Olyan képem alakult ki róla, hogy 24 éves kora ellenére éretlen a házasságra, bár ezzel együtt nagyon szimpatikus nő. Kezdett furdalni a lelkiismeret, amit addig azzal csillapítottam, hogy a velem töltött időt úgyis a barátaival töltené, elválni pedig úgysem akar.

Az igazat megvallva szeretném, ha náluk helyreállna a harmónia. Akkor ki tudnék lépni ebből a kapcsolatból annak ellenére, hogy valahol mélyen nagyon fájna. De egyelőre szüksége van rám, s nekem is őrá. Igaz, a kapcsolatunk bizonyos értelemben torz, nála mint pótcselekvés indult, ennek ellenére jó. Egyikünknek sem könnyű, és mégis csináljuk. Hogy miért? Erre azt szoktuk mondani: mert szeretjük egymást. Sőt, ennél is több: boldoggá tudjuk tenni egymást!

Most itt vagyunk egy új tavasz elején, egyéves kapcsolattal a hátunk mögött. Nem tudok kilépni belőle. Pedig valamikor abba kell hagyni. Új kapcsolatot kell találnom, ami kiragad ebből. De senkit sem tudok igazán közel engedni magamhoz. Beléptünk egy ördögi körbe, és egyelőre nincs kiút…

 

            Az eset elemzése

 

            Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy érdekes és tipikus mai problémáról van szó. Inkább az a meglepő, hogy ez a 17 éves lány milyen éretten és önállóan gondolkozik, milyen bátran vállalja tettének következményeit. Reálisan látja a helyzetet, nincsenek illúziói. Föltételezhetjük (bár erről nincs szó a levélben), hogy védekezik a nem kívánt terhesség ellen, tehát valamennyire tud vigyázni magára.

Még fontosabb, hogy számol a kapcsolat közeli befejeződésével, föl is készül erre, s nem igyekszik partnerét önmaga számára kisajátítani. Önzetlenségének bizonyítéka, hogy szeretné, ha partnerének házassága rendbe jönne, illetve tartalmasabb, kiegyensúlyozottabb lenne. Fölmérte ugyanis, hogy partnerének és családjának ez lenne a legjobb. (Persze távlatilag neki magának is, mert így ki tudna lépni az „ördögi körből”, ahonnan egyelőre nem lát kiutat.)

De mi köze mindennek a nyitott szexkapcsolatokhoz?

„Csupán” annyi, hogy ez annak egy szép esete. Miért? Azért, mert egyik fél sem akarja kisajátítani vagy korlátozni a másikat, s elfogadják, hogy kapcsolatuk nem örök és nem kizárólagos. Másik intim kapcsolata itt ugyan csak az egyik félnek (a férfinak) van, de a lány is próbálkozik újabb kapcsolatokkal, s ezt nyilván a férfi egyetértésével teszi.

A nyitott szexuális kapcsolat kritériuma nem az, hogy a résztvevők egyidejűleg több kapcsolatot tartsanak, hanem az, hogy a párhuzamos kapcsolatok jogát és lehetőségét kölcsönösen elismerjék. Ebben az esetben ez minden jel szerint megtörténik. Kérdés viszont, igaz-e, hogy kapcsolatuk „bizonyos értelemben torz”, amit a levélíró azzal magyaráz, hogy partnerénél „mint pótcselekvés indult”. Ezen nyilván azt érti: ahelyett, hogy a házastársával lenne boldog…

Szemlélete ezen a ponton nem haladja túl a hagyományos fölfogást: ami eltér a megszokottól, az illemtől, az csak torz és pótlék lehet. Semmi sem indokolja azonban, hogy ezt a fölfogást mi is átvegyük. Tárgyilagosabb, tudományosabb és korszerűbb gondolkodásmód szerint torznak csak az nevezhető, ami eltér a normálistól, a jól működőtől, az egészségestől. Ez a kapcsolat pedig jól működik: mindkét fél azt kapja tőle, amit vár, amire szüksége van. Tehát normális és egészséges. Vagyis nem torz. Nem is „pótcselekvés”, hiszen tudományos értelemben ilyenről csak akkor beszélhetünk, ha valaki nem csinálhatja azt, amit akar, s helyette talál valami pótlékot. A levélíró és partnere viszont épp azt csinálják, amit akarnak.

Van azonban egy tényező, ami korlátozza ennek a kapcsolatnak a nyitottságát. Legalábbis ez valószínűsíthető a leírtakból. A lány kétségkívül nyíltan vállalta ezt a viszonyt, s barátai előtt nyilván a férfi is, de felesége előtt valószínűleg titokban tartotta. Ezért kellett érthetően „bujkálniuk”. Márpedig egy kapcsolat nem lehet teljesen nyitott, ha létezését a résztvevők szűkebb körű hozzátartozói előtt is rejtegetni kell! A férfi – úgy tűnik – zárt házasságban él, ezért ez a külső kapcsolata is csak félig lehet nyitott.

Nem nehéz kitalálni, hogy föltehetőleg azért nem szól feleségének erről a külső kapcsolatról, mert nem akarja őt megbántani. Hiszen őt is szereti, ha nem is egészen úgy, mint a lányt; a szerelem már elmúlt közöttük, elkoptatták a házasság hétköznapjai. Fél, hogy a titkos viszony kitudódása veszélyeztetné a házasságot (amihez talán nemcsak a közös gyerek miatt ragaszkodna).

Nem tudom persze, hogy mennyire jó a házasság, s mennyire van igaza a levélírónak, aki szerint a feleség éretlen a házasságra. Ez utóbbi egyáltalán nem kizárt, annak ellenére, hogy a feleség már 24 éves és gyermeke van. Ha nem veszi észre, hogy férjének már egy éve külső, szerelmi kapcsolata van, akkor valóban gyerekesnek tűnik.

Az is lehet, hogy a feleség sejt valamit, de hallgat róla, nem meri vagy nem tartja érdemesnek szóba hozni. Hogy aztán ez is az éretlenség jele vagy inkább a bölcs megértésé? Nem tudhatjuk. Mindenesetre jobb lenne, ha a házastársak őszintén és barátian megbeszélnék egymással ezt az új szerelmi kapcsolatot, s megállapodásra jutnának egymással a kapcsolat folytatásának feltételeit illetően. Mert erre is van lehetőség, s ebben az esetben válna a házasság is nyitottá. (Mármint szexuális értelemben. Mert egyéb vonatkozásban talán már eddig is nyitott volt.)

 

            Érvek a nyitottság ellen

 

            Szinte hallom a különböző ellenérveket!

 Sok van belőlük, mert az emberek találékonyak, amikor a birtoklásról és biztonságról van szó. Úgyhogy csak a gyakoribbak közül említek néhányat. Közülük az egyik legenyhébb, hogy szép dolog ugyan a nyitottság úgy általában, de a szex terén nem érvényesülhet, mert… S itt sokféle indoklás következhet; lényeg az, hogy az illető azt „nem bírná elviselni”. Azzal általában nincsenek tisztában, hogy miért nem bírnák elviselni. Ez már valahogy a vérükbe ivódott a tulajdonosi szemlélettel együtt. Ami az ember számára fontos, azt birtokolni akarja. Márpedig a házastárs vagy szexuális partner nagyon is fontos.

Csak éppen azt felejtik el, hogy nem e gy vagyontárgyról van szó, hanem egyenrangú, élő emberről, akinek éppolyan jogai vannak, mint a kisajátításra törekvőnek.

De hát birtokolják egymást kölcsönösen! – mondhatná erre valaki. Igen ám, de ez „fából vaskarika”, hiszen csak az birtokolhat, akinek hatalma van a másik fölött. Egyforma hatalmak nem birtokolhatják egymást. S mivel az utóbbi évezredekben a férfiaknak volt nagyobb hatalmuk, a férfi uralkodhatott a nő fölött, birtokolhatta, kisajátíthatta, korlátozhatta. Ez a történelmi helyzet csak a mi korunkban kezd megváltozni, bár sok férfi még mindig ragaszkodik vélt előjogaihoz.

Ma már persze nem lehet olyan törvényekre hivatkozni, amelyek biztosították a férfiak előjogait, sem pedig olyan elméletekre, amik a férfi „felsőbbrendűségét” biztosították. De még mindig akadnak olyanok, akik a férfi (hatalomból eredő) szabadságát és előjogait furfangos érvekkel támasztják alá. Azt mondják például, hogy a férfi „természeténél fogva poligám”, a nő viszont monogám természetű. Vagyis a férfi nem tehet róla, hogy több partnerre van igénye: ilyennek született. A nő meg csak akkor érzi jól magát, ha kitart egy partner mellett…

Hasonló ehhez az az érvelés, miszerint a férfi külső szexuális kapcsolatai nem olyan veszélyesek, mint a nőé, mert a férfi nem eshet teherbe. Bölcsen elhallgatják, hogy gyereket viszont csinálhat, ami legalább olyan komoly probléma! A férfi javára szokták írni azt is, hogy képes az érzelmek vagy a tartós kötődés nélküli szexuális kapcsolatokra, s így könnyen abba is hagyja azokat. A nők viszont állítólag erre nem képesek, mert hajlamosak a szerelemre és kötődésre.

Ez magyarázza, hogy a futó kalandokat mindkét nemnél sokkal megbocsáthatóbbnak és veszélytelenebbnek tartják, mint a folytatódó kapcsolatokat. Ha például egy férj prostituáltakkal fekszik le, a feleségnek többnyire eszében sincs féltékenykedni, inkább a pénzkidobás és a nemi betegségek lehetősége zavarja. Más a helyzet, ha a férjnek szeretője van.

Valójában persze – ez utóbbinál maradva – a prostituáltak látogatása sokkal veszélyesebb, mint a szeretőtartás. Nemcsak azért, mert a (házastársi) kapcsolat szexuális csődjét és érzelmi megromlását jelzi, hanem mert az AIDS- veszély folytán életveszélyes fenyegetést jelent.

A férfiaknak előnyösebb helyzetet biztosító nemi különbségek pedig egyszerűen nincsenek. A poligám vagy monogám hajlam nem születik velünk, hanem a körülményektől függően alakul ki, akár a férfiaknál, akár a nőknél. Mert vannak monogám hajlamú férfiak és poligám hajlamú nők is! Bizonyos változatosságra többé-kevésbé mindenkinek szüksége van, de ez nem zárja ki a ragaszkodást egy partnerhez. (Itt csak utalok arra a már többször említett tudományos megállapításra, hogy az embernek nincsenek ösztönei, tulajdonságait tanulással alakítja ki.)

Az érzelmek és tartós kötődés nélküli szexkapcsolatok megint csak nem magyarázhatók a nemi különbségek alapján. A nők – egyre inkább – ugyanúgy képesek ilyen kapcsolatokra, mint a férfiak. Ez persze egyik nemnél sem kifejezetten előny! Normálisnak és kulturáltnak, emberhez igazán méltónak csak az érzelmileg megalapozott szexkapcsolatokat tarthatjuk – mindkét nemnél! Az értelmi megalapozottság azonban nem föltétlenül jelent szerelmet; a baráti viszony is érzelmi alap lehet.

Érdemes még egy „komoly” ellenérvre kitérni, amit sokan fölhoznak a nyitottság ellen. Mint cáfolhatatlan axiómát hangoztatják sokan, hogy „nem lehet egyszerre két partnert szeretni!” Ezt bizonyítani persze nem tudják, legföljebb azzal, hogy ők mindenesetre képtelenek lennének rá. Ha ilyenkor megkérdezzük, hogy mégis kit szeretnek, kiderül, hogy a közvetlen családtagjaikon kívül akad még néhány szeretett rokon, barát stb. Nem egyformán szeretik ugyan mindezeket, de tény, hogy egyszerre többeket szeretnek: az egyiket ezért, a másikat azért. Miért lennének kivételek ez alól a szexpartnerek? „

De hát két partnerbe mégsem lehet szerelmes az ember!” – mondják erre többen. S ebben van is némi igazság, hiszen a szerelem – legalábbis a „nagy szerelem” – szenvedélyesen, a figyelem és érdeklődés összpontosításával irányul egy kiválasztottra. Ritkán fordul elő, hogy a szenvedély egyszerre két partnerre irányul, persze kicsit csökkent erővel. Gyakoribb viszont, hogy az egy partnerre irányuló szerelem mellett egy másikat is szeret és kíván az ember. Szerelem és barátság nem zárják ki egymást! (Két barátság pedig még kevésbé.)

 

            A nyitottság indokoltsága

 

Az érvek tehát, amiket a nyitott szexkapcsolatok ellen föl szoktak hozni, meglehetősen gyenge lábakon állnak. Ám ez még nem bizonyítja meggyőzően az ilyen kapcsolatok indokoltságát. Pedig különösebb keresés nélkül is jócskán találunk meggyőző indokokat.

A legalapvetőbb talán egy biológiai vagy biopszichológiai indok: az ember változatosságigénye, amely a szex terén is érvényesül (ha hagyják). Ennek az igénynek teljesen csak a szexuális nyitottság tud megfelelni, vagyis az új iránti érzék, a kontrollált befogadó- és változóképesség. A szexuális zártság – az ismeretek, készségek és szokások lezárultsága, változhatatlansága – bemerevedéshez, stagnáláshoz vezet, s ezt egy zárt kapcsolat segíti elő legjobban. Az ilyenben ugyanis előbb-utóbb bekövetkezik a telítődés, elszürkülés, érdektelenné válás. Alapvető egyéni érdek tehát, hogy szexkapcsolataink nyitottak maradjanak.

Tény, hogy egyetlen kapcsolaton belül is rengeteg lehetősége van a változatosságnak, ám ezek megtalálása is nyitottságot feltételez. Idők folyamán mindenki változik – ki lassabban, ki gyorsabban, sokat vagy keveset –, s ezzel együtt változnak a szexuális szokásai és igényei. Kérdés, hogy partnere tud-e alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, tud-e hasonló irányban változni, vagy megreked, lemarad, más irányt vesz? Arról nem is beszélve, hogy rendszerint sor kerül partnercserére, s az új partnerhez alkalmazkodás megint csak nyitottságot feltételez. Új partnerek persze partnercsere nélkül is föltűnhetnek, s mindegyikkel „újra kell tanulni” a szexet! Újratanulni pedig csak az tud, aki nyitott.

A meglévőhöz, a hagyományokhoz ragaszkodók általában zárt személyiségek, ezért félnek minden újtól, elutasítják vagy csak titokban próbálkoznak vele. Egy lehetséges, új partner hatása alól azonban ők is nehezen vonják ki magukat. Tudományos vizsgálatokból tudjuk, hogy a házasságok és együttélések többségében előfordulnak külső kapcsolatok. Ezek persze nem jelentik azt, hogy a házasságok nyitottak, hiszen a külső kapcsolat rendszerint titokban marad és hamar megszűnik. Ha viszont kiderül, akkor súlyos válságba sodorja a házasságot; sok válásnak épp ez az oka. (Ám a ki nem derülő külső kapcsolatok is megterhelik, aláássák a házasságot.)

A zárt, vagyis kizárólagosságra törekvő, minden változásnak ellenálló szexkapcsolat tehát hosszabb távon többnyire életképtelen. Előbb-utóbb fölbomlik vagy formálissá, tartalmatlanná, „üres csigahéjjá” válik. Ezzel szemben a jó, nyitott szexkapcsolat rugalmas és teherbíró: új partnerek megjelenését is kibírja!

Már láttuk, hogy a kölcsönös szerelem rendszerint nem sokáig tart egy kapcsolatban, főleg a házasságszerű együttélésben. A szerelem elmúltával pedig új szerelmek támadhatnak, új emberek iránt. Ezekről le lehet ugyan mondani (s ezt írja elő a hagyományos erkölcs), de a szerelmi vágy elfojtása legtöbbször kedvezőtlenül hat az egyénre és meglévő kapcsolatára, mert túl nagy áldozat. A titokban tartott új szerelem vagy szexuális kapcsolat viszont a régi partner megcsalása, ami könnyen elhidegüléshez és szakításhoz vezet.

Mindez elkerülhető, ha őszintén és barátian meg tudják beszélni egymással az új helyzetet, s olyan kompromisszumot kötnek, amely figyelembe veszi az érintettek érdekeit. Ennek lényege általában az, hogy a külső kapcsolat bizonyos feltételekkel és meghatározott keretek között fönntartható. Éspedig nem titokban, hanem teljesen nyíltan.

Egy nyitott szexkapcsolat résztvevői számára ez nem „megalázó”, hanem természetes emberi jog, amely mindenkit megillet. A partnerünk is szabad em- ber, tehát nem korlátozhatjuk, nem zárhatjuk el a számára fontos élmények elől. Inkább arra törekszünk, hogy megossza velünk az élményeit: örömeit és gondjait, amelyek új kapcsolatában fölmerülnek.

 Ez a nyitottság természetesen közelebb hoz egymáshoz!

 

            Előnyök és hátrányok

 

            Minthogy a nyitottság egy partnerkapcsolatban mindenekelőtt teljes őszinteséget, baráti odafordulást és megértési törekvést jelent, általában az előnyei vannak túlsúlyban.

Az ismertetett példán is jól lemérhetjük, milyen előnyei vannak a nyitottságnak. A házasságra vonatkozó előnyöket amerikai szociológusok vagy 20 pontban foglalták össze. Ezeket itt nem idézem, mert megtalálhatók a már említett könyvemben, ahol az itt nem érintett kételyeire és kérdéseire is választ talál az olvasó. Csak egyetlen gondolatot emelek ki: a nyitott házasság a párkapcsolat alkotó továbbfejlesztésének művészete és egyben kreatív önmegvalósítás!

Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a nyitott házasság vagy szexkapcsolat nem könnyű mesterség! Sokat kell hozzá tanulni, illetve újratanulni, mert gyökeresen ellentétes a hagyományos fölfogással és életstílussal. Ezt a tanulást eddig csak egy-két könyv segítette. A nehézségek főleg a régi, hagyományos normák félretételéből s az ennek folytán keletkező, időleges elbizonytalanodásból adódnak. Ahogy az idézett levélíró írta: sem biztonságot, sem nyugalmat nem hozott ez a nyitott szexkapcsolat (de mégis megérte)! Eddig a társadalmi körülmények sem voltak kedvezőek, hiszen egy zárt társadalomban a nyitottsági törekvés úton-útfélen akadályokba ütközik. Szerencsére ez most erőteljesen kezd megváltozni, bár a múlt örökségét még sokáig cipeljük magunkban. Nyitott társadalomban a párkapcsolatt is nyitott lehet.

Természetesen könnyebb dolga van a nyitott kapcsolat építésében annak, aki már maga is nyitott, nem gátlásos, belsőleg szabad és kiegyensúlyozott ember. Sajnos kevesen vannak ilyenek. A szexkapcsolatok sikeres nyitottá tételének ezért többnyire előfeltétele az öngyógyítás vagy önnevelés, ami ritkán megy segítség nélkül. Egy nyitott szexkapcsolat még lelkileg teljesen egészséges embernek is komoly próbatétel! Sokan kudarcot vallanak, s ez jól mutatja, hogy nem ajánlatos elhamarkodottan, fölkészületlenül belevágni, s mindjárt egy külső kapcsolattal kezdeni. A szexuális nyitottság a legnehezebb oldala a kapcsolati nyitottságnak, ezért jobb fokozatosan megközelíteni és széles körűen megalapozni.

Ha ez nem történik meg, úgy a nyitottságra törekvés hátrányai érvényesülnek. Ezek közül az elbizonytalanodást már említettem. Ez szorongást vagy egyéb neurotikus tüneteket, de féltékenységet és agressziót is kiválthat. A féltékenységi hajlam egyébként a szexuális nyitottság legnagyobb akadálya. Ennek leküzdése éppenséggel nem könnyű, pedig ez a sikeres „nyitás” fő előfeltétele.

Az alapfeltételek megléte esetén is sok múlik azon, mikor és hogyan történik a szexuális „nyitás”.

Az olvasó figyelmébe ajánlom, hogy amíg a partnerek egyike szerelmes, addig igen nehéz a kapcsolat nyitottá tétele. Az érett szerelem ugyan nagyjából párhuzamosan szokott elmúlni, de a bizonytalanság és félelem könnyen föllobbanthat egy erős érzelmi kötődést, ami a szerelemnek kissé torz változata. Ilyenkor nem érdemes szorgalmazni (vagy éppen erőltetni) a szexuális nyitottságot. Inkább a még „szerelmes” biztonságérzetét kell erősíteni, hogy kötődése oldódjon. Próbálkozni akkor érdemes, ha a szerelmen mindketten túl vannak, viszonyuk barátinak is nyugodtan elmondható.

 Ilyenkor sem árt előbb „elméletileg” foglalkozni a kapcsolat nyitottá tételével. Például az ún. „kísérleti léggömb” módszerével: megkérdezni a partnertől, mi lenne, ha valamelyikük szerelmes lenne egy „harmadikba”? Ezen az alapon meg lehet vitatni a különböző lehetőségeket. Ha sikerül egyetértésre jutni a nyitottság kérdésében, akkor tovább lehet lépni a gyakorlat felé. Ha nem, úgy folytatni kell a vitát (lehetőleg a korábban említett könyv bevonásával).

 

  

16. Fogamzásgátlás és AIDS-megelőzés

 

            Remélem, egyetértünk abban, hogy a szeretkezés fő célja a kölcsönös örömszerzés, egymás – nemcsak testi, hanem elsődlegesen érzelmi – igényeinek kielégítése. Ha pedig így van, akkor nyilván fontos és ügyelnünk kell rá, hogy ez az örömszerzés egyikünknek se okozzon végül is kellemetlenségeket vagy éppen károkat.

De hát hogyan okozhat a szeretkezés károkat? Hát van annál ártalmatlanabb, egészségesebb és biztonságosabb, mint amikor két ember szereti egymást?

Nem szeretnék senkit sem megijeszteni, de ami tény, az tény: a szeretkezésnek is lehetnek veszélyei, méghozzá nem éppen elhanyagolhatóak. Lehet, hogy a kedves olvasó most arra gondol: no, persze, a nemi betegségek!… S bár részben igaza van, de azért a helyzet nem ilyen egyszerű. A szeretkezés veszélyei ugyanis sokfélék. S közülük jó néhány azt is elérheti, akit egyetlen nemi betegség sem fenyeget. Lehet ugyan, hogy nem olyan életveszélyesek, de éppen elég gondot okozhatnak, méghozzá nemcsak a szeretkezőknek, hanem szűkebb vagy tágabb környezetüknek is.

Talán egy nem kívánt terhesség lehet ilyen?

No, igen, az is, vagy főleg az. Ám csak látszólag kisebb veszély, ha például a szeretkező partnerek egyike gyakran vagy épp rendszeresen nem jut kielégüléshez, s ennek következtében öröme ürömbe fordul. A lehetséges egyéb, kellemetlen következményeket aligha győzném felsorolni.

De ha ilyen sok veszély társulhat a szeretkezéshez, akkor talán legjobb, ha mellőzzük a szexet?

Egyesek hajlamosak erre, s jó ürügyet találnak a veszélyekre hivatkozásban. Különösen a fiatalokat próbálják sokan erre hivatkozva visszatartani a nemi élettől. (A másik hivatkozási alap a fiatalok éretlensége, felkészületlensége amiben tulajdonképpen igazuk van. Ám ha nem készítjük fel őket, akkor hiába érik el a felnőttkort, hiába kötnek házasságot stb., ettől még nem lesznek pszichoszexuálisan érettek!)

A szeretkezés örömeiről lemondani: az egyik legbiztosabb mód az élet elrontásához! Bár mindenkinek joga van hozzá, mégsem ajánlanék senkinek sem olyasmit, hogy „Vonulj kolostorba, Ofélia!” (Shakespeare: Hamlet.) De félretéve a tréfát, kétségtelen, hogy az élet értelmét sok mindenben meg lehet találni, ám alapvető emberi igényeinknek mégis csak a szerelmi kapcsolat és a szeretkezés felel meg leginkább. Legalábbis akkor, ha az harmonikus. Csakhogy mitől válhat ilyenné egy intim kapcsolat?

 

            A jó szex kritériumai: kielégülés és veszélykerülés

 

            Szépek lehetnek ugyan a plátói szerelmek is, a vágyódások és ábrándozások, de az érett, felnőtt ember – akár férfi, akár nő – nem éri be ennyivel: szüksége van a beteljesülésre, az érzelmi és szexuális kielégülésre. S arra is, hogy ugyanezt partnere is elérje. Hogy miként, arról szólnak e könyv előző fejezetei.

Ezért itt most inkább a jó szexuális kapcsolat másik előfeltételére hívom fel a kedves olvasó figyelmét: a veszélykerülésre! Éspedig főleg a nem kívánt terhesség, valamint a nemi úton terjedő betegségek veszélyeinek elkerülésére – beleértve természetesen az AIDS-t is.

Persze vannak más veszélyek is, s legalább futólag ezeket is érdemes megemlíteni. A szexuális kielégületlenségre már céloztam, ez különféle okokra vezethető vissza. Leggyakrabban lelki okai vannak (gátlásosság, félelem a kielégüléstől, sőt, általában a szextől stb.), de előfordulnak testi okok is, például bizonyos betegségek, amelyek a szexuális működéseket megzavarják. Ezekről későbbi fejezetekben (21. és 22. fejezet) még lesz szó. A nemi egészséget sokféleképpen lehet károsítani a szeretkezések során beszerzett fertőzésektől eltekintve is: például italozással, dohányzással és egyéb ártalmas drogokkal vagy káros szokásokkal, amelyek az egészséget általában is aláássák.

Aztán itt van a nemi „eltévelyedések”, a kóros szexuális beállítottságok (perverziók, parafiliák) veszélye. Amelyek bár ritkák, de sokféle van belőlük, s fokozatosan, szinte észrevétlenül alakulnak ki az egyénben. Szerencsére megelőzhetők, ha kellő időben felfigyelünk rájuk; gyógyításuk már nehezebb. Az sincs kizárva, hogy a szex „szenvedélybetegséggé” válik, vagyis kényszeres tevékenységgé, mániává, amely az egyén életének és érdeklődésének középpontjába kerül, s ami miatt esetleg bűntudata van, mégsem tud tőle szabadulni. Egyre gyakoribb és változatosabb szexuális tevékenységre van szüksége – ami persze promiszkuitáshoz, vagyis válogatás nélküli partnercserékhez vezet. S természetesen lehetetlenné tesz egy stabil, állandó partnerkapcsolatot, családi életet, nem is beszélve a fertőzések lehetőségeiről.

Végül, de nem utolsó sorban veszélyt jelentenek a különböző szexuális visszaélések is, amelyek az erőszak és a csábítás formáját ölthetik. Megerőszakolni többnyire nőket szoktak (egyrészt mert fiziológiailag ez sokkal könnyebb, másrészt a nők kiszolgáltatottabb helyzete folytán). Még ma is gyakoriak a szexuális visszaélések az ugyancsak kiszolgáltatott gyermekekkel (nem ritkán a szülő vagy rokon részéről). Mindezek súlyosan károsítják az áldozatot, de torzítják a visszaélést elkövető személyiségét is.

 

            A nem kívánt terhesség elkerülése: fogamzásgátlás

 

            Vegyük szemügyre most már a szeretkezésekkel kapcsolatos egyik fő veszélyt: a nem kívánt terhességet és annak elkerülését. Először is megállapíthatjuk, hogy ez a veszély csupán a szeretkezések egyik lehetséges módját, a közösüléseket kíséri, azokat is csak akkor, ha nem – vagy nem jól – védekeznek ellene.

Szóval aki el akarja kerülni a nem kívánt terhességet, az ne közösüljön? No, nem, ez nyilván túlzott leegyszerűsítés lenne, bár korántsem jelentene lemondást a szeretkezés örömeiről, amelyeket a pet- ting sokféle változatával is meg lehet szerezni. Ám azért kár lenne lemondani a közösülésről, aminek szintén igen sok változata van, a nem kívánt terhesség veszélye pedig ma már könnyen és biztonságosan kiküszöbölhető belőle. (Persze csak akkor tegyük, ha valamilyen komoly oknál fogva a közeljövőben semmiképpen sem akarnak gyereket.)

Ha ugyanis elmulasztjuk a védekezést, akkor a nem kívánt terhesség már egyetlen közösüléstől is bekövetkezhet feltéve, hogy a nőnek éppen az idő tájt van peteérése. Szinte hallom az ellenvetést: de hiszen a nőnek csak havonta egyszer van peteérése, éspedig a havi ciklus közepe táján, tehát csak azt a 2-3 napot kell kihagyni, amikor ez valószínűsíthető.

Nos, ez igaz is, meg nem is. Annyiban igaz, hogy valóban havonta egyszer van peteérés, s általában a középidőben. Csakhogy bármikor előfordulhat rendkívüli peteérés – ezt még nem tudjuk szabályozni. Nem elég tehát, ha valaki nyilvántartja a havivérzések idejét és így próbálja kiszámítani a peteérés időpontját. Egy módon lehet megbízhatóbbá tenni ezt az ún. naptármódszert: azzal, ha a nő, akinek mindig időre megjön a menstruációja, néhány hónapon keresztül naponta hőmérőzi magát, s megfigyeli, hogy a ciklus mely napjain van ébredéskor néhány tized °C-fokos hőemelkedése a szokásos alaphőmérséklethez képest, ugyanis ez jelzi a peteérés bekövetkeztét. Ha ez többször egymás után a ciklus ugyanazon napjain történik, akkor a továbbiakban már lehet rá számítani, és csak a szóban forgó időpont körüli 4-6 napban kell kihagyni, mellőzni a közösülést. Sajnos azonban még ez sem jelent teljesen megbízható fogamzásgátlást, épp a rendkívüli peteérések lehetősége miatt.

Még megbízhatatlanabb az ún. „megszakított” (valójában a férfi által gyorsan  befejezett) közösülés mint fogamzásgátlás. Ennek lényege, hogy közvetlenül a magömlés előtt kihúzzák a hímvesszőt a hüvelyből, így a spermiumok nem kerülhetnek a petesejt közelébe. Látszólag igen egyszerű és „olcsó” módszer, hiszen semmilyen eszközt vagy tevékenységet nem igényel. Csakhogy egyrészt nehéz a megszakítás időpontját jól eltalálni, hiszen ha túl hamar húzza ki, akkor nem történik meg a magömlés (s vele a kielégülés), ha viszont túl későn, úgy egyetlen csepp ondó is elegendő a megtermékenyítéshez. Másrészt már az előjátékban a merev hímvesszőből kibuggyanó „előváladékban” is lehetnek (az ondóból belekeveredett) spermiumok, s ezek a hüvelybe kerülve akkor is eljuthatnak a petesejthez, ha a megszakítás időben történt. Harmadrészt – s ez legalább olyan fontos! – a megszakított közösülés majdnem ugyanúgy megnehezíti vagy épp lehetetlenné teszi a nő kielégülését a közösülésben, mint a korai magömlés. A fogamzásgátlásnak ez a módja tehát kerülendő. (Egyébként ez volt a bibliai „Onan vétke” is.)

Régebben szoktak próbálkozni hüvelyöblítéssel is, közvetlenül a magömlés megtörténte után, ám ez szintén kezdetleges és megbízhatatlan eljárás. Mert hiába öblítik ki meleg, ecetes vízzel a hüvelyt, a spermiumok általában gyorsabbak és ügyesebbek, s elég, ha csak néhány bejut a méhbe.

De hát melyek a megbízhatóbb fogamzásgátló módszerek?

Ezek több csoportba sorolhatók. Legegyszerűbbek a ún. mechanikus módszerek, például a kondom (vagy koton), a hüvelyi pesszárium és a méhbe helyezhető spirál. Helyes használat esetén mindegyik csaknem teljes biztonságot nyújt (1-2 hibaszázalékkal). Tulajdonképpen mechanikus (bár bonyolultabb) módszer a sterilizálás, vagyis meddővé tétel, férfiaknál a herevezeték (ondóvezeték), nőnél a petevezeték lekötésével. Ez azonban végleges és ritkán alkalmazott műtéti megoldás.

A másik csoport a kémiai úton ható fogamzásgátlóké. Egyszerűbb változataik célja a spermiumok megbénítása a hüvelyben. Ilyenek például a megfelelő hatású hüvelyzselék, -golyók, - tabletták vagy habok. Bonyolultabb változataik a különböző fogamzásgátló tabletták, amelyeket szájon át kell szedni, éspedig vagy közvetlenül a közösülés után (Postinor), vagy naponta (a menzesz körüli 7 nap kihagyásával). Ezek hormontartalmú készítmények, egyelőre csak a nők számára készülnek, bár valószínű, hogy hamarosan a férfiak számára készült változat is kapható lesz. Hatékonyságuk titka, hogy megakadályozzák a peteérést (vagy a petesejt beágyazódását a méhbe). Nálunk kapható, legjobb változataik az ún. „háromfázisú” tabletták, mert biztonságosak, s ugyanakkor mellékhatásaik jelentéktelenek. (A korábban használt, kezdetlegesebb fogamzásgátló tabletták sokaknál kellemetlen tünetekkel – elhízás stb. – jártak, s gyakran a nemi vágyat is csökkentették.)

Megjegyzendő, hogy a dohányzás és bizonyos gyógyszerek szedése csökkenti, akadályozza a fogamzásgátló tabletta hatékonyságát. Ilyen esetekben ajánlatos orvossal konzultálni; egyébként csak orvos írhatja fel, előzetes vizsgálat alapján, olyan nőknek, akik rendszeresen menstruálnak. Felelőtlenség tehát „kölcsönkérni” vagy kölcsönadni e tablettákat.

Mindenesetre meglepő, hogy a biztonságos fogamzásgátlás megoldhatósága és hozzáférhetősége ellenére még ma is elég sok a nem kívánt terhesség. Amiből aztán vagy nem kívánt gyermek lesz, vagy művi abortuszra kerül sor. Mindkettő komoly veszélyeket és károsodások lehetőségeit rejti magában. Itt nem lehet célom ezek bemutatása, csak arra hívom fel az olvasó figyelmét, hogy a nem kívánt terhesség és annak következményei magát az intim kapcsolatot is tönkretehetik. Már csak ezért is komolyan kell venni a fogamzásgátlást.

 

            A nemi betegségek

 

Hasonló a helyzet a nemi betegségekkel. Ezek is aránylag könnyen elkerülhetőek, s mégis előfordulnak. Egy részük szerencsére könnyen gyógyítható – ha időben felismerik és kezelik –, de vannak köztük igen makacsok is.

Két legismertebb – majdhogynem hagyományos – változatuk: a szifilisz (megtévesztő magyar neve: „vérbaj”) és a tripper, amit kankónak vagy gonorrheának is hívnak. Az utóbbi gyakoribb és általában enyhébb betegség, bár sokan a szifiliszt sem veszik észre a fertőzés első stádiumában, vagyis néhány héten belül, amikor az első „kemény fekélyek” megjelennek, majd hamarosan eltűnnek. Pedig ekkor a legkönnyebb kikezelni, éspedig antibiotikumokkal. Ha erre nem kerül sor, pár hónap múlva kialakul a második stádium: bőrkiütések, láz, fájdalmak, hajhullás stb. Később aztán az idegrendszer és a szív megtámadása is sorra kerül. A tripper esetében a fertőzés nyomán a nemi szervből sárgás, gennyszerű váladék szivárog, vizeléskor égető érzés léphet fel. A gyulladás ráterjedhet a prosztatára, illetve a női medencére is, ami aztán lázzal, és alhasi fájdalmakkal járhat, meddőséget okozhat.

Medencegyulladást egyébként nemcsak a tripper (gonorrhea), hanem a klamidiafertőzés is okozhat. Eleinte ezt is nehéz észrevenni, mert hasonló, bár enyhébb tüneteket okoz, mint a tripper. Később pedig ez is lázzal, alhasi fájdalmakkal, hólyaggyulladással, sőt, ízületi gyulladással járhat. Szerencsére valamilyen antibiotikum 1-2 hét alatt megszünteti.

Vírusfertőzés okozza a kondilomát és a herpeszt is. Az előbbi azt jelenti, hogy kinövések keletkeznek a fertőzöttek hímvesszőjén, illetve hüvelyében, vagy a végbél környékén, s ezek viszketnek, sőt, közösüléskor fájnak. (Ettől persze nem mindenki gondol betegségre.) Ha nem kezelik, rákos megbetegedést is előkészíthet a nemi szervekben. A herpesz vírusa hólyagos kiütést, fájdalmas sömört kelthet a hímvesszőn vagy a hüvelyben, de a száj vagy a végbél környékén is. Ezek fokozatosan bevarrasodnak, majd kb. 3 hét alatt elmúlnak, de később könnyen kiújulhatnak, különösen kimerültség vagy stressz hatására. Tökéletes gyógymódja még nincs, különböző szerekkel kísérleteznek, melyek egyre jobbak.

Nemi úton terjedhet a fertőző májgyulladás is, amely persze ugyanúgy nem „nemi betegség”, mint az AIDS, a szintén leginkább nemi érintkezés útján terjedő, új keletű kór. De erről majd később. Nem kifejezetten nemi betegség a gombásodás sem, bár gyakran a nemi szerveket is megtámadja, s például hüvelygyulladást okoz, akárcsak a hüvelyben és a húgycsőben élősködő „trichomonas” nevű ostoros véglény. E két utóbbi szerencsére jól kezelhető.

Ám a gyógyulás minden ilyen betegség esetében csak akkor tartós, ha a szexuális kapcsolat minden résztvevője kezelteti magát. A „vírushordozó” vagy „bacilusgazda” minden partnerére veszélyt jelent. Ezért erkölcsileg és jogilag megalapozott kötelesség a partnerek bevonása a gyógykezelésbe.

 

            A szerzett immunhiány (AIDS) okai és hatásai

 

            A ’80-as évek közepe óta új, pusztító járvány fenyegeti az emberiséget: az AIDS. Ez a négy betű angol szavak kezdőbetűje (Acquired Immuno-Defi- ciency Syndrome = szerzett immunhiányos tünetegyüttes), ugyanúgy, mint a HIV (humán immunodeficiencia-vírus), vagyis az a vírus, amely az ember immunrendszerét, biológiai védekező rendszerét tönkreteszi. Maga az AIDS csak annyiban betegség, hogy utat nyit a legkülönbözőbb betegségek előtt, kiszolgáltatja nekik a szervezetet. Éspedig többnyire lassan, fokozatosan, a szervezet erejétől függően akár 5-10 év alatt, de ha gyenge, úgy sokkal gyorsabban. A frissen fertőzött vírushordozó tehát még nem beteg, és akár évekig nem is lesz az, főleg, ha nagyon vigyáz magára, kerüli a betegségeket és egészséges életmódot folytat.

Ha pedig mégis elkapná egy betegség, akkor az orvostudomány segítségével sokáig ellensúlyozhatja immunrendszere gyengülését. Nem kilátástalan harc folyik tehát az AIDS ellen, és remélhető, hogy néhány éven belül megtalálja ellenszerét a világszerte folyó kutatómunka. Ám ez a remény még nem indokolja, hogy ne féljünk tőle, s ne vegyük komolyan. Egyelőre ugyanis csak késleltetni tudjuk az elhatalmasodását miközben rohamléptekkel terjed és járványszerűen növekszik a fertőzöttek száma, egyre több az áldozat.

Az AIDS nemcsak azért nagyon veszélyes, mert egyelőre nem tudjuk gyógyítani, hanem azért is, mert alattomos, sokáig lappang, nincsenek gyorsan jelentkező, egyértelmű tünetei, vagyis nehéz észrevenni, hogy már megkezdte pusztító munkáját. Vérvizsgálattal ugyan gyorsan megállapítható a fertőzöttség, de akinek nincsenek tünetei, az miért csináltatna AIDS-tesztet? Az egy-két év múlva jelentkező első tünetek pedig enyhék, bár kissé makacsok: fáradtság- és kimerültségérzés, fogyás, hőemelkedések és mirigyduzzanatok stb. Később aztán jönnek a szokványos betegségek, amik még makacsabbak.

Minthogy a HIV (amelynek ma már több változatát ismerik) elsősorban a fehérvérsejteket támadja meg, nyilvánvaló, hogy a fertőzött vérrel is átvihető, nemcsak az ondóval vagy a hüvelyváladékkal és egyéb testnedvekkel (kivétel talán a nyál, bár ezt sem tudjuk biztosan). Vérátömlesztés révén ugyan ma már nem fordulhat elő fertőzés, mert minden levett vért megvizsgálnak, de például a narkotikumok beadásához többek által használt injekciós tű vagy apró sebek érintkezése révén szintén terjedhet. Eleinte főleg a homoszexuálisok és a drogosok körében terjedt az AIDS, de az utóbbi tízenöt évben a szexuálisan aktív, nem szigorúan monogám heteroszexuálisok körében is gyorsan terjed. A HIV-fertőzöttek száma hazánkban ugyan néhány ezerre becsülhető, de ha nem ügyelünk, ebből hamarosan komoly járvány lehet.

 

            A megelőzés lehetőségei

 

            Az eredményes gyógyítás kidolgozatlanságának hiányában az átlagember csak a megelőzésre törekedhet. Ez alapjában véve egyszerűen megoldható: kerülni kell a veszélyforrásokat, vagyis ügyelni kell a biztonságos védekezésre!

A veszélyforrások kerülése pedig elsősorban a könnyelmű partnercserék kerülését jelenti, beleértve a prostituáltaktól való tartózkodást is. Az utóbbi évtizedekben nyugati mintára nálunk is divatba jöttek a „futó kalandok”, az alkalom szülte, egyszer-kétszeri „lefekvések”, elsősorban persze a fiatalok, de éppúgy az elváltak és külön élők körében. Márpedig nyilvánvaló, hogy a partnercserék gyakoriságával egyenes arányban nő a HIV-fertőzés veszélye. Újabb vizsgálatok mutatják, hogy a leginkább veszélyeztetettek csoportjai az AIDS feltűnése és közismertté válása óta sem változtattak sokat a szexuális szokásaikon, viszont gyakrabban használnak kondomot a váltogatott partnereikkel. Nehéz lemérni, hogy ez mennyire következetes, pedig a következetes kondomhasználat a biztonságos szex legfőbb garanciája!

Tény, hogy nálunk még sokan idegenkednek a kondomtól, különféle ürügyekre hivatkozva. Holott a mai kondomok egyáltalán nem csökkentik az élvezetet, alkalmazásuk pedig egyszerű és pillanatok alatt megtörténhet – akár a partner is segíthet benne. Viszonylagos olcsóságán kívül nagy előnye, hogy nemcsak az AIDS és mindenfajta nemi betegség ellen véd, hanem egyúttal biztonságos fogamzásgátlást is lehetővé tesz. (Ez a kombinált hatás egyetlen más fogamzásgátló eljárásról sem mondható el.) Használatát tehát érdemes megszokni!

 

 

17. A pornográfia szerepe az izgalomkeltésben

 

 

Van-e létjogosultsága a pornográfiának? S ha igen, akkor milyennek, és milyen feltételekkel?

Gondolom, sok embert izgatnak ezek a kérdések. Hiszen korunk egyik legizgalmasabb témájáról van szó, amiről nálunk is sokan vitatkoznak. Különösen azóta, hogy hazánkba is betört az ún. szexhullám, s már nemcsak aktplakátok, hanem szexképeskönyvek, magazinok és filmek is megjelentek.

Hogy miért olyan izgalmas?

Elsősorban talán azért, mert ez régebben tabutéma volt. A szexről nem illett beszélni, még kevésbé nyíltan ábrázolni. Titokban persze annál többet foglalkoztak vele, de maga a tilalom szorongató volt. (Már csak azért is, mert együttjárt a szexuális kiéhezettséggel, sőt, nyomorral.) A tilalom fokozatos lazulása – és a szexuális lehetőségek bővülése – érthetően fölkeltette a figyelmet a szex nyílt ábrázolása iránt.

Másrészt és legfőképpen azért izgalmasak a fenti kérdések, mert a szex fontos szükséglete az embernek. S ezt csak úgy tudja kielégíteni, ha ismereteket gyűjt róla, hogy minél pontosabb és teljesebb képe legyen a kielégítés mikéntjéről és lehetőségeiről. A pornográfia ezt nagyon megkönnyítheti.

Éspedig főleg azért, mert eddig sem a szülők, sem az iskola vagy más nevelési intézmények nem gondoskodtak a fiatalok fölkészítéséről a kielégítő szexuális életre. Miért, a pornográfia talán gondoskodik? – kérdezhetné valaki teljesen jogosan.

Jogosan, hiszen a pornográfia nem keverhető össze a szexuális felvilágosító irodalommal. Célja nem a felvilágosítás, hanem a szexuális izgalom fölkeltése vagy fokozása. De azért – úgy mellékesen – ismereteket is nyújt. Különösen azoknak, akik még elég tájékozatlanok a szex terén. Vagyis a (viszonylag) fiataloknak.

A kérdés csak az, hogy milyen ismereteket. S az ismeretekkel együtt milyen beállítottságot közvetít és terjeszt, mire készteti, csábítja a nézőt vagy olvasót?

A vélemények erről különbözőek.

Minthogy pedig nálunk csak nemrég kezdett teret hódítani a pornográfia, érdemes szemügyre vennünk olyan társadalmak tapasztalatait, amelyekben a pornó már évtizedek óta „virágzik”. Ilyenek elsősorban az Amerikai Egyesült Államok és Nyugat-Európa országai.

Ezeket a tapasztalatokat főleg a társadalomtudományok képviselői, de rajtuk kívül a különböző vallások és a politika „szakértői” is figyelemmel kísérik. Amerikában például már az 1960- as évek végén elnöki rendelettel létrehozott, jogászokból és más szakértőkből álló bizottság foglalkozott a pornográfiával, s ugyanez ismétlődött 1985–1986-ban is. Az első bizottság ártalmatlannak találta a pornót, a második viszont nem.

 Támadt is ebből nagy felzúdulás a pornókedvelők részéről! Nagyarányú vita bontakozott ki a nyilvánosság előtt. A Fórum nevű, világszerte ismeri szexuális tanácsadó lap kiadói, P. Nobile és E. Nadler azon nyomban összegyűjtötték a vita összes dokumentumát, s Az USA a szex ellen címmel vaskos könyvben tették közzé. Ebben komoly tudósok közreműködésével pontról pontra cáfolják a pornográfiaellenes bizottság állításait.

 

            Agresszivitás és pornográfia

 

            A vita egyik legkényesebb kérdése az volt, hogy vajon elősegíti-e a pornó az agresszív megnyilvánulásokat, a brutalitást, a nők elleni erőszakot.

A bizottság által kihallgatott szociológusok és pszichológusok ezt nem tudták egyértelműen igazolni. Igaz ugyan, hogy az erőszakos bűnözők egy kicsit gyakrabban néztek pornográf képeket, mint a többiek, de ebből nem nem következik, hogy azért voltak erőszakosak. D. Russel, az erőszakos nemi közösülések specialistája úgy találta, hogy az általa vizsgált megerőszakolások 1,6%-ában volt kimutatható szerepe a pornográfiának. W. Marshall szerint az általa kezelt szexuális bűnözök jó egyharmada bevallotta, hogy a pornóképek nézegetésének volt némi szerepe bűnük elkövetésében.

Egy másik vizsgálat (D. Scully) azt mutatta, hogy az erőszakos közösülésért börtönbe kerültek 65%-a szokott rendszeresen pornográf magazinokat vagy filmeket nézni, míg a többi elítélt közül csak 57%. Az előbbiek gyakran hivatkoztak arra az „erőszakmítoszra” miszerint ha egy nő nemet mond, akkor valójában „igent” gondol, tehát az erőszakkal azt kapja, amit vár.

Érdekes volt az a vizsgálat, amit W. Stock, egy fiatal pszichológusnő folytatott. Arra volt kíváncsi, hogyan hat az erőszakot mutató pornográfia a nőkre. A vizsgáltakat öt csoportra osztotta. Két csoportnak egy férfi és nő közötti, semleges beszélgetést kellett végighallgatnia. A többi csoport viszont különböző megerőszakolási történetek tanúja lehetett. Az egyik történetben a férfi kivonszolja a nőt a bár mellékhelyiségébe, letépi a ruháját, megkötözi és megerőszakolja. A nő tiltakozik és védekezik, de végül is élvezi az egészet, többszörösen elélvez, s alig várja az újabb találkozást megerőszakolójával.

A történet másik változatában a nő alig tiltakozik, szívesen kimegy és közösül a férfival, tehát tulajdonképpen nem történik megerőszakolás. A harmadik változatban a nő mindvégig ellenáll, nem élvezi, hanem elszenvedi a megerőszakolást. A vizsgálat során minden csoport tagjainál műszeresen mérték a szexuális izgalom esetleges jelentkezését.

Nos, mit gondol a kedves olvasó, melyik történetnél mutatott a műszer nagyfokú szexuális izgalmat? Azt hiszem, kevesen találják el, hogy a megerőszakolás első változatánál! Annál tehát, ahol a nő tiltakozik, ellenáll, de végül is élvezi, hogy most őt megerőszakolják! A második változatnál már kisebb volt a vizsgáltak szexuális izgalma. A harmadiknál pedig alig volt nagyobb, mint a semleges beszélgetést meghallgatóknál.

A kísérlet meglepő eredménye tehát, hogy a már említett „erőszakmítosz” nemcsak a férfiaknál, hanem a nőknél is megtalálható, sőt nagyon is hatásos. Tény, hogy a megerőszakolási fantáziák izgatólag hatnak sok nőre.

Ennek pontos magyarázatát azonban egyelőre nem ismerjük. Szerepe lehet benne a hagyományos elvárásoknak: az „igazi” férfi erős és erőszakos, az „igazi” nő pedig végül is aláveti magát és enged neki.

            A fenti vizsgálat egyik résztvevője azzal magyarázta a megerőszakolás élvezetkeltő hatását, hogy az emlékeztette őt a szenvedélyes szeretkezésre (ami hasonlóképpen gátlástalan).

Saját megítélésem szerint az erőszakmítosz akkor érvényesül, ha egy nő a partnerrel és a szexszel szemben ambivalens, vagyis tudatosan nem akarja, de legbelül mégis kívánja. Ugyanez az ambivalencia jellemzi igen sok nő viszonyulását a pornográfiához általában. Ha egy nő egyedül van, akkor könnyebben elhárítja a „kísértést”. A férfi erőszakossága viszont fölmentést ad neki, s így most már átengedheti magát a szex élvezetének („ha már úgyis megtörténik”).

Ide tartozik az is amit D. Zillman, az Indiana Egyetem tanára állapít meg Kapcsolatok a szex és az agresszió között című könyvében. Abból indul ki, hogy a fájdalomérzet könnyen áttevődik szexuális izgalommá (és viszont). A mazochisták esetében ez különösen szembetűnő, de másoknál is gyakran előfordul. A szokásos szexuális ingerek elég hamar eltompulnak, a fájdalom azonban nem. „Úgy tűnik – írja –, semmi sem pótolja a fájdalmat mint a szexuális izgalom elősegítőjét, ha ez nem tud kialakulni”. Eszerint a karmolás, harapás, szorongatás és ütlegelés ügyesen adagolva fokozhatja a szexuális izgalmat nemcsak annál, aki adja, hanem mind inkább annál, aki kapja. (Ezek lennének a szex szadomazochista komponensei.)

S persze ugyanezek ábrázolása is többé-kevésbé hasonló hatást kelt, ha a néző, akinek erre van szüksége beleéli magát, és így mintegy „elővételezi” az élvezetet.

A probléma csak ott van, hogy nem mindenkinek van erre szüksége. S ez esetben az agresszív szex ábrázolása inkább visszatetszést kelt. Másrészt az agresszivitás bizonyos határon túl mindenképpen káros.

 

            Ragályos-e a pornóminta?

 

            A pornográfia ellenfelei előszeretettel hivatkoznak arra, hogy amit az ember gyakran megnéz a szexuális élvezet kedvéért, azt akaratlanul is átveszi, beilleszti saját viselkedésmintái közé. Ha tehát a pornó valamilyen nemi eltévelyedést mutat – ami bizony előfordul! –, akkor fönnáll a veszélye annak, hogy nézője „elkapja a betegséget”.

Talán mondanom sem kell, hogy a pornográfia létjogosultsága szempontjából alapvető kérdésről van szó. Nézzük, mit mond erről korunk egyik világhíre szexológusa, John Money. Szerelmi térképek című művének alapgondolata, hogy az egyén lelki fejlődése során (pontosabban a pszichoszexuális fejlődés során) kialakul, milyen szexuális ingerekre tud szexuális izgalommal reagálni. Természetesen ezeken belül is vannak fokozatok: egyes előnyben részesített ingerekre nagyon jól reagál, másokra kevésbé. Az ezektől eltérőkre viszont alig vagy egyáltalán nem.

Ebből következik, hogy a pornográfia sem hat mindenkire egyformán. Ugyanaz a kép az egyik embert izgalomba hozza, míg egy másikat esetleg teljesen hidegen hagyja. Különösen érvényes ez a ritkán előforduló perverziókat, azaz szexuális eltévelyedéseket mutató képekre. Akiben nem alakult ki az éppen látott perverzió csírája, az ettől nem lesz perverz, hanem egyszerűen marhaságnak tartja és továbblapoz.

Money az urofíliát hozza föl példaként. Azt a perverziót (vagy ahogy ő mondja: