Intim-kapcsolat kézikönyve
Az 1994-es kiadás módosítása, 2011-ben
Tartalom
Előszó. (Dr. Buda Béla) . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . .
1.
Szerelemmel vagy anélkül? . . . . . . . . .
A szerelem jelentősége . Eredete: a nemi vágy. A szerelemkultusz kezdetei .
A szerelem szükséglete és
képessége . Kellenek-e illúziók a szerelemhez? . .
A kapcsolat érzelmi töltése .
. . . . . .
2. Tipikus
szexuális tévhitek . . . . . . . . . .
Az örömszerzés belső
gátjai . .Tévhitek a testi össze nem illésről .
. „Ösztönösség” vagy
tanulhatóság? . . . . . . .
Téves szexuális
elvárások .
.Közösülés-központúság . .
Teljesítményhajszolás, orgazmus-központúság
. . . . . . . .
A „kétféle női
orgazmus” tévhite . Az ingerléssel kapcsolatos
előítéletek Az erőltetés és
megjátszás zsákutcája .
3.
Autoerotika, önkielégítés . . . . . . . . . . .
Az önkielégítés értékelése . .Az autoerotika kezdetei . .A nők idegenkedésének okai . . Mire jó a férfiaknak? . ..
S miért fontos a
nőknek? . .Hányféleképpen lehet csinálni? . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Kritikus pont: a szexkezdés . Önkielégítés – nőknek fontosabb! . .Hogyan tanulható meg az önkielégítés? . . .
Petting és orgazmus . .A hüvelyizmok szerepe . . Testhelyzetek
és mozgások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mi az a „kispénisz-komplexus”? . Mekkora az átlagos méret? . .Mitől függ a hímvesszőméret? . . . . .
Növelhető-e a hímvessző? Van-e méretbeli össze nem illés? . .Eltérő méretek összehangolása . . . . .
Hogyan érhető ez el „túl
nagy” hímvessző esetén? . . . . . .
6. Lehet-e
magömlése a nőnek? . . . . . . .
A „G-zóna” fölfedezése . . A női magömlés jellemzői . Hányféle orgazmus van a nőknél? . . . . . . . .
A magömléses orgazmus feltételei . . Vallomások a magömlés átéléséről . .Lehetséges előnyök és hátrányok . . .
Van-e a férfinak is G-zónája? . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . .
7.
Új teszt a női orgazmusról . . . . . . . . . .
Egy újszerű megközelítés . .Az orgazmus feltételei és időtartama . . .Mit érez a nő, amikor kielégül? . . . . . .
S ha nem elégül ki? . A partnerkapcsolat
milyensége . .Az orgazmus gyakorisága és
különbözősége . . . . . . . . . .
8. Petting
– közösülés helyett? . . . . . . . .
Miért érdemes megtanulni? A könnyed petting: ráhangolódás . . A komolyabb petting típusai . . . . . . . . .
.Örömszerzés kézzel . . Az
„oralitás” gyönyöre . .Felláció
és kunnilingváció . . Egyéb lehetőségek
. . . . . . . . . . .
9. Hogyan
irányítsuk egymást? . . . . . . .
A főbb erogén zónák . . A spontán irányítás változatai . . . .Külön foglalkozni egymással! . . . . . . .
Masszírozás, simogatás . .
.Szájjal
ingerlés. . .Irányítás hangokkal, szavakkal . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . .
10.
Változatosság, rugalmasság a szexben
Az egészséges, érett szex
jellemzői . .Stabil párkapcsolat; a változatosság
kerete . . Időpontok és helyzetek . . . .
Havivérzés és terhesség idején is! .„Ösztönösség” – vagy felkészülés? . . . Titkos igények és fantáziák . . . . . . . .
.Erotikus „színjátékok”
és kísérletek . . . . . . . . . . . . . . . .
11. Meddig
tartson egy szeretkezés? . .
Időbeli alkalmazkodás . . A nők „lassúsága” . .A férfiak gyorsasága . . . A szeretkezés átlagos ideje . . . . . . . . . .
A korai orgazmus és magömlés . . .A késleltetés technikája . . A gyorsítás technikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
12. Többszörös
orgazmus férfinél . . . . .
A férfiorgazmus alaptényei . .Orgazmus = magömlés? . . Első lépés: a magömlés késleltetése . . . . . . . . . . . . . . .
.Lehet-e magömlés nélküli orgazmus? . .A
többszörös orgazmus technikája . . . . . . . . . . . . .
. . . .
„Karezza” –
kielégüléssel vagy anélkül? . . . . . . . . . .
. .
13.
Szerelem, házasság, féltékenység .
A szerelem előnyei és veszélyei . „Éretlen” házasságok . . Mi a féltékenység? . . A féltékenység típusai . . . . . . .
A féltékenység
leküzdése . .Szerelem és házasság –
féltékenység nélkül . . . . . . . . . .
14.
„Félrelépés” – miért és
hogyan? .
. .
Néhány tipikus eset . . .A félrelépések fajtái . . Elkerülhetők-e a félrelépések? . . Félrelépés = megcsalás? . . . . . . .
A félrelépés előnyei
és veszélyei . . A veszélycsökkentés öt
irányelve . . . . . . . . . . . . . . . . . .
15.
Nyitott partnerkapcsolatok. . . . . . . .
Egy tipikus eset . . Az eset elemzése . . Érvek a nyitottság ellen . . . A nyitottság indokoltsága . . . . . . . . . . . . . . .
.Előnyök és
hátrányok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
16.
Fogamzásgátlás és AIDS-megelőzés
A jó szex előfeltételei:
kielégülés és veszélykerülés . . .
A nem kívánt terhesség elkerülése:
fogamzásgátlás . . . .
A nemi betegségek . .A szerzett
immunhiány (AIDS) okai és hatásai. . .A
megelőzés lehetőségei . . . . . . . . . . . .
Agresszivitás és pornográfia . . Ragályos-e a pornóminta? . . . Hazai tapasztalatok a pornóról . . . . . . . . . . . . . . .
.Terápiás alkalmazása is lehetséges? . . .Pornográf
és/vagy „erotikus” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
18.
Intimitás és szex – csoportosan . . .
Elterjedtsége és értékelése . . .Fogalma és fajtái . . Első foka: a hármas csoport . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
.Partnercserék és négyes csoportok . . Sandstone, a
„csoportszexközpont”. . .Előnyei és
veszélyei . . . . . . . . . . . .
Végletek és
előítéletek . . .A „normális”
relativitása . . .Beállítottság és
funkció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Perverzió = abnormális beállítottság . . Néhány fontosabb perverzió . . . A perverziók kezelése . . . . . . . . . . . . . .
.Szexuális funkciózavarok . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . .
20. Biszexuálisak lennénk? . . . . . . . . . .
A szexuális
beállítottság . . .Hányan biszexuálisak? . .
. Történelmi előzmények . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . .
Kinek könnyebb: férfinak vagy
nőnek? . .Szükség van-e
„átállásra”? . . Biszexualitás
és csoportszex . . . . . . . . .
Biszexualitás és az AIDS. . .
Kizárólagos vagy párhuzamos kapcsolatok? . . . . . . . . .
.
21.
Merevedési zavarok és kezelésük . .
Tipikus esetek . . .Az impotencia okai és fajtái . . .Egyéb merevedési zavarok . . .Megoldási kísérletek . . . . . . . .
Terápiás
lehetőségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
22.
Az
állítólagos. „frigiditás”
– és kezelése . . .
Mi is az a „frigiditás”? . . .Testi vagy lelki okai . . Következményei . . Mit tehet a nő? . .Mit tehet a férfi? . . . . .
Szaksegítség:
egyénileg vagy csoportosan . . . . . . . . . . .
23.
Távol-keleti szexkultúrák . . . . . . . . .
A szeretkezés taója . . . A
magömlés kontrollja . . . . Szeretkezési mozdulatok
és testhelyzetek . . . . . . . . . . . .
A keleti „erotikus csókok” . Légzésgyakorlat és szeretkezés . . .A japán gésakultusz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
.Mit tanulhatunk
a keletiektől? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . .
. . . . . . .
AJÁNLOTT
IRODALOM.
. . . . . . . . . . . . .
Előszó
Örülök, hogy előszót
írhatok Szilágyi Vilmos új könyvéhez. Nem
hiszem, hogy érdemi és újgondolatokkal járulhatok
hozzá ahhoz, amit ő itt leírt. Hiszen a könyv
magáért beszél. Érdekes, izgalmas, hasznos
olvasmány. Azt mondani sem kell, hogy tudományosan minden
mondatában helytálló és mod- ern. Inkább azt
kell aláhúzni, hogy ugyanakkor közérthető,
világos. Alkalmas arra, hogy a serdülő vagy a fiatal
felnőtt eligazodjon ennek nyomán saját
problémáiban, vagy a tanár segítséget kapjon
abban,mit hogyan ítéljen meg és hogyan képviseljen
az osztályfőnöki órán vagy a szexuális
nevelés különféle alkalmain.
Ezt kell ugyanis nagyon
hangsúlyozni. Bármennyire is szabadosnak látszik mai
világunk, bármennyire is áthatja az erotika és a
könnyen elérhető pornográfia, a fiatalok számára a szexualitás még mindig
homályos,
bizonytalan, tiltásokkal
körülvett kérdés. Nem igaz, hogy a mai
ifjúság felszabadult, tájékozott e téren. A
fiatalkori szexuális kisiklások, a nemkívánatos terhességek (amelyek
számában sajnos hazánk a nemzetközi
statisztikák élén áll), a szexuális
neurózisok, amelyekkel a tanácsadás és a
pszichoterápiás kezelés terén oly gyakran
találkozunk, nem ezt mutatják. Bár sokan éppen
ezekre hivatkozva apellálnak értékekre, erkölcsi
nevelésre, szükséges tilalmakra, ezért ellenzik az
iskolai szexuális nevelést, attól tartva, hogy ez csak
felébreszti a gyerekekben a szunnyadó nemi
érdeklődést.
Pedig éppen az
ellenkezője igaz.
A tiltások, tabuk, elhallgatások, zavart
mellébeszélések nyomán alakulnak ki a téves
képzetek, fóbiák a fiatalokban. Ezért nem néznek
szembe a fogamzásgátlás tényeivel vagy a nemi
úton terjedő betegségek kockázatával.
Ezért alakulnak ki gátlásaik, félelmeik.
Ezért gyűlik össze bennük annyi feszültség,
hogy végül belemennek az első kínálkozó
alkalomba, hogy elveszítsék szüzességüket,
ezért mennek prostituálthoz, néha ezért
próbálnak kiskorút, fogyatékost
elcsábítani, ijesztő praktikákba bonyolódni a
fantáziavezérelt, szokatlan formájú
kielégülés érdekében. Éppen a tabuk, a
felvilágosulatlanság szüli a bajok nagy
részét.
Nemcsak magam nem
találkoztam több mint harminc éves szexológiai
(és természetesen alapszakmáimat illetően
pszichiátriai, pszichoterápiás) gyakorlatom alatt olyan
esettel amikor valaki a szexuális felvilágosítás
„áldozata” lett volna, de a szakirodalomban sem
találkoztam ilyennel. A szakirodalomban, amit a hét
világnyelven és néhány más kisebb nyelven
folyamatosan, és talán közleményeim nyomán
bátran állíthatom, szokatlan lelkiismeretességgel
olvasok. Sajnos a nemzetközi tapasztalatok nem erről szólnak.
„Ecclesiogén” szexuális neurózisról, a
merev tiltás traumái nyomán létrejött
perverziókról, szülői túlkontrollálás
által megnyomorított pszichoszexuális
fejlődésről olvashatunk mindenütt. Sajnos ezt
látjuk itthon is. Ugyanakkor Hollandiában és más
fejlett nyugati országokban, bár aránylag korán
elkezdik a nemi életet, de a nemkívánatos
terhességek száma töredéke annak, ami nálunk
található, a művi abortusz még ritkább.
Mert ezekben az országokban van
tervszerű szexuális nevelés. A nemi élet tényei,
valóságos szabályszerűségei előbb
érik el a gyerekeket, fiatalokat, mint a meglehetősen szabad
pornográfia. Mert a fogamzásgátlás nem
ideológia, hanem realitás, amit a gyerekeknek meg kell tanulniuk.
Nálunk mindig is ijesztő képmutatás vette
körül ezt a kérdést. Számos szakember,
köztük éppen Szilágyi dr.
sürgetésére a hetvenes években elkezdődött
valamiféle szexuális nevelés az iskolában, de
akkorra már a tizenévesek abortuszainak száma
ijesztően megnőtt, ugyanakkor kezdődtek a demográfiai
gondok, a születésszám esett. Így ez a
próbálkozás belefulladt a tanárok saját
komplexusaiba és a rendszer magasállású
álszentjeinek ellenállásába.
A tanároknak van
mentségük. A kor voluntarista gyakorlata hirtelen
„lőcsölte rájuk” a feladatot, amire több
éven át kellett volna felkészíteni őket,
korszerű szakanyagokkal, tréningekkel, Bálint-csoportokkal,
tanácsadási és szupervíziós
lehetőségekkel stb. Ez nem történt meg. Így
tehát a túlterhelt, kontraszelektált pedagógusok
vonakodásán nincs mit csodálkozni. Az álszentek
számára azonban nincs ilyen mentség. Sajnos ők
kortalanok és rendszerfüggetlenek. Itt voltak Tóth
Tihamér tanítványaként a háború
előtt, majd a nem létező „szocialista
erkölcs” védelmezőiként az utóbbi negyven
évben. A politikai gerontokrácia termőtalajt adott a
bigottságnak. „Minek már arra a kis időre a
szexuális nevelés?” – volt a korszak válasza.
Némely kultúrpolitikusban ez szinte betű szerint
fogalmazódott meg.
A
rendszerváltás után könnyű volt az addig
üldözött vallás báránybőrébe
bújnia annak, aki életkorát vagy saját
szexuális kulturálatlanságát vetítette ki a
problémára. Nevetséges lett volna, ha nem lenne annyira
tragikus, hogy az új kultúr- és
egészségpolitikusok is kényszeresen kijavítottak
mindenkit, aki szexuális nevelésről beszélt,
mondván, hogy családi életre nevelés, erkölcsi
nevelés kell.
Igen, persze, kellene.
De ennek még nem találták ki azt a módját,
hogy a kőtáblák felmutatása, az üres jelszavak,
az értékdeklarációk hassanak, és ne a mindennapi
élet ingerözöne, ne a szülők és a
nevelők saját komplexusaiból eredő erotikus
érdeklődése, valódi szexuális
beállítottsága. A felszínes, látszanak
adó, álságos nevelés éppen az, ami
káros, ami traumatizál.
Ezt persze mi
szakemberek, félő, még több generáción
át sem fogjuk tudni elfogadtatni a társadalommal. Nincs
más út, mint valamiképpen megkerülni ezt a
szellemvilágot, ezt a furcsa társadalmi
önkielégítést, az értékek üres
recitációját. Kiadványokkal kell fordulni a
társadalomhoz. Ezt teszi Szilágyi Vilmos. Bátran,
nyíltan szól a fiatalokhoz, és persze minden
érdeklődő korosztályhoz. Arról beszél,
amit – Woody Allent parafrazeálva – mindig szerettünk
volna tudni a szexről, de amit soha sem mertünk megkérdezni.
Arról, hogy mi a másik nem titka. Hogyan tudunk a másiknak
örömöt szerezni. Hogyan tudjuk saját igényeinket
megvalósítani úgy, hogy egyben a másik
kedvében is járjunk. Hogyan tudjuk a nemiség
„szövődményeit” elkerülni, például
a nem tervezett terhességet vagy a betegséget, amelyet mintegy a
külvilág állított a természetes késztetések
elé bonyolult, szinte érthetetlen, ha úgy tetszik,
„kaffkai” akadályként. Amely ugyanakkor
könyörtelenül hat, károsít, árt.
Ezek nagyon fontos
dolgok! A lelki egészség,
az életminőség múlhat ezeken. Nagyon kellene e
téren a segítség a felnőtteknek is, nem csak a
fiataloknak. Szilágyi Vilmos megpróbálja ezt megadni ebben
a könyvében. Nem állítom, hogy a
legtökéletesebb módon, bár én szakmailag
nagyon jónak tartom a munkáját. Főleg azt
értékelem, hogy megpróbálja.
Így tehát a könyvet a legszélesebb
olvasóközönség figyelmébe ajánlom.
Elnézést kérek ezért a száraz, unalmas
előszóért! Tudom, hogy a normális fiatal
olvasó ezen gyorsan átlapoz. Őt a képek és a
tartalomjegyzékben talált izgalmas címek vonzzák.
Igaza van. E gondolatok a felnőtteknek szólnak, akik saját
lelki nyavalyáik öntudatlan továbbadásán
fáradoznak, akik – Ady ismert sorait idézve –
„vén huncutok és gonosz ostobák” módjára
zárkóznának el ettől a könyvtől is,
és címkéznék pornográfiának vagy
legalábbis szabadosságnak. Hiszen ebben a nemi szervek, a
közösülés, az örömszerzés
tényeiről van szó. Pornográfia?
Nem, nem erről van
szó! Szakszerű, reális
bevezetés ez a nemiség világába!
Legalább hadd tanúsítsam ezt én is, a
harcostárs, az „elmebajtárs” a most már
csaknem három évtizedes küzdelemben, amit a szexuális
nevelésért, a szexuális kultúráért
közösen folytattunk. A János jelenései
könyvének szép sora szerint az angyal parancsként
jelenti ki, hogy „amit látsz, írd meg”.
Szilágyi Vilmos a maga szakterületén ezt megtette, s
én is szeretnék csatlakozni hozzá.
Az olvasónak
még annyit: a dolog nem ennyire komoly és tragikus persze, e
gondolatokban már a mi korunk és megtépázott
lelkünk borúlátása is benne van. A nemiség, a
párkapcsolat, a másik ember intim megtalálása, az a
különleges találkozás, ami a szexusban
megvalósulhat, öröm, boldogság, felszabadulás,
fejlődés. Ezt kívánja ez a könyv
elősegíteni.
Ennek jegyében: Lectori salutem –
üdvözlet az olvasónak.
Buda
Béla dr.
Mi lenne, ha megkérdeznélek,
kedves Olvasóm: Hogyan állsz az erotikával? Elegendő
érzéki – azaz testi-lelki – örömhöz
jutsz-e s milyen színvonalon? Tisztáztad-e igényeidet ezen
a téren?
Tudom, nehéz
kérdések ezek, nem könnyű velük
szembenézni. Sokakban működésbe lép a
védekező reflex: valamilyen ürüggyel kitérnek az
ilyen kérdések elől. Például azt
mondják: „Nem elmélkedni kell ilyesmikről, hanem
csinálni!…” Mások megállapítják,
hogy heti egy-két közösülés nekik elegendő
érzéki örömöt jelent, ezzel megvan, kész!
Hogy milyen? Természetesen jó, hiszen „mindig gyorsan kielégülnek”(mondják
a férfiak),„egészen elviselhető” (mondják
a nők).
Szerencsére nem
mindenki ennyire igénytelen. Ám az igényesebbek
többnyire panaszkodnak, mondván,hogy sem mennyiségileg, sem
minőségileg nem elegendő az, amit kapnak – ha kapnak
egyáltalán. De hogy mit szeretnének, azt ők is ritkán
tudják pontosan megmondani. A hosszabb ideje tartó kapcsolatokban
legtöbbször azt fájlalják, hogy már túl
megszokott, kicsit unalmas, „már nincs sava-borsa a
szexnek”. Sokan
ezt úgy fogalmazzák, hogy a szerelem sajnos elmúlt –
anélkül meg mit ér a szex?
Ez valóban
lényeges dolognak látszik, érdemes fölfigyelnünk
rá. Csakugyan az lenne a helyzet,
hogy szerelem nélkül semmit sem ér a szex?
Egyáltalán: igazi erotika csak szerelmi kapcsolatban
létezik? Különösen a nők hajlamosak ennek
föltételezésére!
Általánosan
elterjedt vélemény, hogy „a
szerelem a jó szex biztosítéka”. De hát
igaz ez? Nem túlzás? Rögtön eszembe jut, hogy
már jó néhányszor kerestek föl olyan
szerelmespárok, akiknek nem ment a szex, s ezért
szexuálterápiai szaksegítséget kértek.
Tehát a szerelem önmagában mégsem látszik
elegendőnek a kielégítő szexhez. De akkor miben
állhat a jelentősége?
A szerelem jelentősége
Ha valamit nehéz
fölmérni, úgy ez biztosan azok közé tartozik!
Hiszen a szerelem „százarcú és megfoghatatlan”
jelenség (legalábbis többnyire ilyennek tartják).
Hányszor, de hányszor előfordul, hogy amit szerelemnek
éreznek, arról előbb-utóbb kiderül, hogy
valójában nem is volt igazán az…
Számomra
helytállónak tűnik a kitűnő magyar
pszichológus, Mérei Ferenc
megállapítása, miszerint „nagyon kevés ember képes a szerelem
hőfokára és elkötelezettségére… a
szerelem hiánycikk.” Ezt úgy érti, hogy sokan
félnek a szerelemtől, óvatosak és bizalmatlanok vele
szemben, bár ugyanakkor kívánják,
sóvárognak utána.
Viszonyuk a szerelemhez
tehát ellentmondásos, ambivalens. Bár egyesek
egészen elutasítják, feleslegesnek vagy éppen
veszélyesnek tartják, a többség mégis az
emberi élet legnagyobb értékei közé sorolja
– és akarva-akaratlanul keresi! Rengeteg történelmi
és irodalmi példa tanúsítja, hogy a szerelem igen
gyakran az események és emberi
sorsok mozgatórugója. Különleges
lelkiállapot, ami nagyon hatalmába kerítheti az embert. A
szerelmes sokszor maga sem tudja megmagyarázni saját
viselkedését, s egészen kiszolgáltatottnak
érzi magát.
Sokan úgy
vélik, hogy „aki szerelmes
az „beszámíthatatlan”. Ez pedig már az
őrületre hasonlít. Szerencsére mégsem
mondhatjuk, hogy minden szerelmes bolond vagy éppen
rögeszmés őrült, akinek „túlértékelési
téveszméje” van. Hiszen egyrészt bőven
vannak ártatlanabb szerelmek is, másrészt a szerelem
túlzottan szenvedélyes időszaka nem szokott sokáig
tartani. Az előbb-utóbb bekövetkező
kijózanodások mellett vannak esetek amikor a
józanság és önuralom mindvégig megmarad.
Mások
kétségtelennek tartják, hogy a szerelem szenvedélybetegség,
épp olyan, mint az alkoholizmus vagy a drogfüggőség.
Valóban vannak ilyen betegessé fajult változatai,
legalábbis a beteljesületlen (vagy csak részben
teljesült) szerelemnek. Ám a szenvedély
önmagában nem
feltétlenül beteges, hiszen lehet egészséges
törekvések hajtóereje is. Egy kicsit úgy vagyunk ezzel,
mint a tűzzel, amely lehet ugyan veszélyes, ha elszabadul és
tűzvészt okoz, de „megszelídítve” az
embert szolgálja. (Ugyanez a helyzet az atomenergiával és
még sok mindennel.) Tekintélyes tudósok – a magyarok
közül például Buda Béla – azt is
megállapították, hogy a szerelem óriási
energiái az emberi fejlődés szolgálatába
állíthatók. „Felnőtté
vákásban a szerelem az, ami
a személyiséget legrövidebb idő alatt és a
legnagyobb mértékben fejleszteni képes. A szerelemben
valóban mintegy megnyílik a személyiség a
másik felé, kialakult struktúrái
képlékenyebbé válnak, nagyon motivált lesz,
hogy tanuljon, változzon. Aki nem tud
szerelmes lenni, annak felnőttkori
személyiségfejlődése gyakran… megreked.”
(Buda B.)
Valójában
tehát nagyobb a szerelem jelentősége, mint
gondolnánk. Témánk szempontjából
kiemelkedőnek tartom, hogy nagyon megkönnyíti
az örömszerzés tanulását, az
alkalmazkodást a partnerhez. Persze hozzá kell tennem, hogy
nem minden szerelem ilyen pozitív. A fő kérdés
mégis az: mi a szerelem egyáltalán, s mitől ilyen
hatékony? Akarjuk és keressük, vagy féljünk
tőle és kerüljük? Mit tudunk tenni érette, vagy
ellene?
Eredete: a nemi vágy
Aki szerelmes, az
vágyódik a „testi és lelki
egyesülésre” szerelmesével. A testi
egyesülés klasszikus példája a
közösülés, amikor a férfi nemi szervével
belebújik a nő testébe, s így mintegy egyesül
vele. Aminek aztán következménye lehet a fogamzás, a
gyermeknemzés, vagyis a fajfenntartás. A nemi vágyak a
fajfenntartási „ösztönből” erednek.
Azért tettem ezt idézőjelbe, mert az embernél ez nem
ösztön a szó igazi értelmében, hanem csak egy
velünk született, erős, de homályos nemi
késztetés („libidó”).
A szerelem egyik fő
gyökere tehát a nemi közösülés, illetve
kielégülés vágya, velünk született
késztetése. A
kielégületlen vágyak arra késztetik az embert, hogy
keresse a kielégülés lehetőségeit. Ezeket
általában a másik nemhez tartozó egyénekben
találja meg (bár előfordulhat irányulás azonos
nemű felé is). Ezért amikor feltűnik egy
lehetséges szexuális partner, akkor felfigyel rá és
érdeklődni kezd iránta. Ha pedig a
körülmények engedik, megpróbál közeledni
hozzá.
Hasonló a helyzet
az állatvilágban, s ennyiben közös az emberi és
állati szexualitás mint mozgatóerő. Más
tekintetben viszont a
különbségek dominálnak. Egyrészt az állat
sokkal kevésbé válogat, mint az ember (s egészen
másként válogat). Másrészt az állat
szexuális viselkedése sokkal merevebben szabályozott,
mondhatni kényszerpályán mozog, eltérően az
emberétől, aki gyakran változtatja
viselkedését.
Az állat
szexuális éhsége és gerjedelme különben
sem nevezhető szerelemnek. Bármennyire is rájön az
állatra a „kangörcs”, az
„üzekedés”, mégsem mondhatjuk, hogy szerelmes! Szoktak
ugyan beszélni olyasmiről, hogy „szerelmi élet az
állatvilágban”, de ez tulajdonképpen nemi
életet jelent – vagyis helytelen szóhasználat.
Mindenesetre ebből
is látszik, hogy a „szerelem” kifejezést sok mindenre
rá lehet húzni, lehet nagyon tágan értelmezni,
mondván: úgysem tudjuk pontosan,,mit jelent… Ám ha
ilyen lazán vesszük a dolgot, akkor
nem is fogjuk megtudni. Ezért ne
keverjük össze a nemi életet és a szerelmet!
Nemi élet lehetséges szerelem nélkül is (s nemcsak az
állatoknál!), de a szerelem sokkal több, mint a nemi
éhség! A kutatók egyetértenek abban, hogy a
szexualitás szükséges, de nem elégséges
előfeltétele a szerelemnek. Szerelem
csak az embernél fordulhat elő, de történelmileg
nézve nála sem kezdettől fogva, hanem csak az utóbbi
néhány ezer évben, a civilizációk
felbukkanása óta. Az „ősember” nem ismeri a
szerelmet, egyszerűen nem képes rá, mert az mint
bonyolultabb, társas jelenség, bizonyos fokú lelki fejlettséget
föltételez.
Épp ezért
az elmúlt évezredekben is csak kivételesen fordult
elő, mégpedig főleg a tanultabb és módosabb
emberek körében. Az első szerelmes verseket – s ezek a
szerelem első nyomai! – alig több mint kétezer
éve írták. De csak a reneszánsz óta (alig
500 éve) kezdett a szerelem divatba jönni és elterjedni.
Elterjedése azonban nem volt könnyű és
zökkenőmentes. Egészen a legújabb korig többnyire
nem az érzelmek határozták meg, ki kivel kerülhet
szexuális kapcsolatba, hanem az erő, a pénz, a hatalom. A
szerelmesnek – ha volt ilyen – nagy
nehézségek árán
kellett kiküzdenie a maga jogait. Eleinte sok volt a beteljesületlen
szerelem, az elérhetetlen partner, a sóvárgott ideál.
A szerelem-kultusz kezdetei
Ma már tudjuk,
hogy a szerelem kulturális
jelenség, a társadalmi fejlődés terméke. A. Huxley, századunk nagy angol
írója a szerelem divatjairól szóló
esszéjében azt írja, hogy ennek a jelenségnek
két, ellentétes eredője van: az egyik az
ösztönös impulzus (a szexuális késztetés),
a másik az a társadalmi ellenállás, amely
erkölcsi parancsok révén hat az egyénre. Ez
utóbbiak igazolását sajátos mítoszok
szolgálják. (A mítoszokról pedig tudjuk, hogy
hitregék, mesés elbeszélések, „légből
kapott” magyarázatok. De azért minden mítosz
jellemző a korra és társadalomra, amelyben keletkezett.)
Ahogyan Buda
Béla írja, a „szerelem valamilyen formában
minden társadalomban intézményesül, vagyis
társadalmi normák és szerepviszonyok alakulnak ki
körülötte.” A szerelem tehát kulturális szerepként jött létre, megvolt
a maga ideológiája és szokásrendje.
Körülötte többféle mítosz is kialakult.
Hívei Rousseau-tól
kezdve kidolgozták a romantikus szerelmi szenvedély
mítoszát, amely mindenekfeletti értéknek, az isteni
eksztázis egyik formájának tartotta a szerelmet. Ez
többé-kevésbé vallásos mítosz.
De voltak
reálisabb, köznapibb mítoszok is. Például,
hogy a szerelmet és a szexet csak a
házasságkötés teszi elfogadhatóvá,
tehát alkalmazkodni kell a fennálló viszonyokhoz.
(„Föld a földdel házasodik” – vagyis
földbirtokos a földbirtokossal stb.) Az ilyen mítoszokban
jelentkezett a Huxley által említett társadalmi
ellenállás: akadályok sora, amit a szerelemnek le kellett
győzni a beteljesülés elérése
érdekében. Az ember azt gondolná, hogy a sok
akadálytól a szerelem hamar elvérzik. A
valóságban éppen ellenkezőleg történik:
minden akadály „olaj a tűzre”, különösen
akkor, ha a szerelem kölcsönös (vagy legalábbis ez
remélhető). Persze sok mindentől függ, hogy mennyire
képes valaki harcolni a szerelméért: a társadalmi
helyzetétől és neveltetésétől,
önbizalmától stb. Viszont tény, hogy
általában az a szerelem tart tovább, amelyik
külső akadályokba ütközik, s nehezen éri el
célját. Reménytelen szerelmek sokszor egy egész
életen végighúzódnak; az ilyen kudarc terhét
nem mindenki tudja ledobni
magáról.
A szerelemért
hozott, kisebb-nagyobb áldozatokat pedig
megkönnyítették a
szerelem mítoszai, amelyek
azt mindennél magasabbra
helyezték, szinte oltárra emelték. Így alakult ki a
szerelem kultusza, szinte vallásos tisztelete. Egyre többen
komolyan vették „a szerelem mindent legyőz” (omnia vincit amor) jelszavát,
és mindennél előbbre helyezték szerelmüket.
Ezért furfanggal vagy hősködéssel mindenáron el
akarták érni céljukat, vállalva a
törvénybe és szokásokba ütközés
veszélyeit.
Viszont az is igaz, hogy
a szerelemért folytatott, hősies küzdelem a legtöbb ember
elismerését kivívta,
mert kapcsolódott az emberi
szabadságjogokért vívott harchoz. Stendhal, aki író létére
már-már tudományos
művet írt a szerelemről a
múlt században, kimondta, hogy „csakis azok a
házasságok valóban törvényesek,
amelyeket igazi szerelem parancsol”.
(Ám hogy mi az igazi szerelem, azt ő sem határozta meg.
Valószínűleg
egyszerűen a kölcsönös
vonzalmat jelentette nála.) Ahogyan a polgárság
saját szabadságjogait kiküzdve győz a rendi
társadalom fölött, úgy válik a szerelem mind inkább
elismertté – előbb inkább csak az irodalomban, majd
lassan az életben is.
A szerelemfelfogás persze változik. Először a
romantikus szerelem jött divatba, de századunkban már teret
hódít a szerelem reálisabb
megítélése, mondhatni
„trónfosztása”. Napjainkra sokat veszített
jelentőségéből, sőt, gyakran kifejezetten
háttérbe szorul. Egyesek szerint előbb-utóbb teljesen
kimegy a divatból. Fölteszik a kérdést:
egyáltalán kinek kell a szerelem – és minek? Hiszen
mítoszokra és kultuszokra igazán nincs ma
szükség!
S most én
kérdezlek, kedves Olvasó: értékrendedben milyen
helyet kap a szerelem? Fontos vagy mellőzhető? Szívesen
áldozol-e a „szerelem oltárán”?
A szerelem szükséglete és
képessége
Az előbbi
kérdés csak látszólag helytálló. Mert
igaz ugyan, hogy mítoszokra és kultuszokra nincs
szükségünk, de a szerelem szerencsére nemcsak
mítosz és kultusz, hanem történelmileg kialakult
és egyre fontosabb emberi szükséglet! Történelmi
kialakulása azt is jelenti, hogy nem található meg eleve
mindenkinél. Akik a szerelmet a szexuális vágyakkal
azonosítják, azok azt hiszik, hogy a nemi éréssel
együtt a szerelem igénye is magától kialakul. Ez
azonban tévedés. Egyrészt előfordulhat, hogy
már jóval a
serdülés előtt szerelmes lesz valaki.
Másrészt a serdülés után sem mindig
jelentkezik a szerelem. Több, különböző korú
emberrel találkoztam már, aki egész életében
nem volt szerelmes. (Még több az olyan, akinek az egyszerű
megtetszés vagy nemi megkívánás már
szerelmet jelent.)
Igaz viszont, hogy
normális fejlődés esetén a szerelem igénye legkésőbb tizenéves
korban kialakul. (Jómagam például 12 éves koromban
voltam először szerelmes.) A több száz fiatal pedig, akit
erről megkérdeztem, első szerelmét a 10 és 16
éves kor közötti időben élte át. Csakhogy a
szerelem távolról sem spontán,
„ösztönös” viselkedési forma, hanem
valahogyan el kell
sajátítani. Azaz meg kell tanulni, vagyis
különféle ismereteket, tapasztalatokat kell begyűjteni.
Ma már ez könnyebb, mint régen, hiszen akár az
irodalomban, akár a mindennapi életben sűrűn találkozhatunk
a boldog vagy tragikus szerelmek példáival. Csak persze nem mindegy,
hogy milyen, példákkal találkozunk, s miket
érzünk vonzónak és követendőnek, illetve
kerülendőnek. Mint minden tanulás, ez is a családban
kezdődik, és a szülő- gyermek viszony, a szülők
egymás közötti viszonya erősen befolyásolja. A szerelmi képesség
kialakulásával majd később foglalkozunk, itt most a
szerelem lényegét
próbáljuk tisztázni.
A családias
szeretet ugyan más, mint a szerelem, de azért sok közös
vonásuk is van: a gondoskodás,
a védettség, egymás érdekeinek tisztelete és
segítése stb. A szerelemben ehhez jönnek még a
szexuális igények, amiket az eredeti családon belül
tilos kielégíteni. A szerelem tehát a szeretetnek különleges, szenvedélyesebb, a
szexuális vágyat is magában foglaló módja.
De a szexen kívül sok
más igény is jelentkezhet a szerelemben, olyan, ami csak egy
intim partnerkapcsolatban elégíthető ki –
például a saját otthon teremtésének
és a családalapításnak az igénye.
Mindezeknek az igényeknek a kielégítése
különböző képességeket tételez fel. Szerelem akkor keletkezik, ha felmerül
annak lehetősége, hogy egy partnerrel sikerül
kielégíteni a számunkra fontos igényeket. Beteljesülése azonban
attól függ elsősorban, hogy rendelkezünk-e az
igények kielégítéséhez szükséges
képességekkel. Tény, hogy minél több és
erősebb szükséglet kielégítését
várjuk egy partnertől, annál jobban vonzódunk
hozzá.
A szerelem
lényege tehát a számunkra fontos szükségletek
kielégítésének föllobbanó
reménye. Ebből következően: akinek nincsenek egy intim
partnerrel kapcsolatos szükségletei, annak nincs szerelemigénye
sem. Bár ez ritkaság, az igények azonban
kétségkívül nem egyformák, így a
szerelemigény tartalmában és
erősségében egyénenként eltérő. A
szükségletkielégítés fellobbanó
reménye persze csak kezdete a szerelemnek. A folytatás és
beteljesedés viszont a külső körülmények,
akadályok mellett elsősorban az egyéni
képességektől
és a kapcsolati igények
egyeztetésétől függ.
Már
sokféleképpen próbálták a szerelmet
meghatározni, s ez önmagában is
sokféleségét, egyéni jellegét
tanúsítja. De ha nincs is pontos és minden esetre
érvényes meghatározás, lényegét
azért jól körülírhatjuk. Buda Béla szerint
„sajátos érzelmi állapot, amit az jellemez, hogy a
tudat egy másik ember képével, emlékeivel van tele,
és a személyiség motivációs rendszere
leginkább arra irányul, hogy ennek a másik embernek
közelében lehessen, mégpedig szexuális kapcsolat
formájában.” Érdemes ezt egybevetni azzal a
meghatározással, ami egyik könyvemben („Nyitott házasság”)
olvasható:
„A szerelem eredendően a
szexuális vágy humanizált és individualizált
változata, amihez többféle igény is
kapcsolódik. Az igényeken kívül a szerelem
tartozéka az érzelmi kötődés
képessége, a szexuális reagálókészség
és beleélőkészség. Ezeken kívül
még jó néhány készség és
képesség szerepet játszhat benne. Mindezek fejlettségétől
függ a szerelem fejlettségi szintje.”
Kellenek-e illúziók a szerelemhez?
Lehet, hogy az ilyen
elvont és általánosító
meghatározások kifejezik a szelem lényegét, de a
sokféleségét semmiképpen. Például
még csak nem is utalnak arra, hogy legtöbbször tele van
illúziókkal, mert a szerelmes érzelmek
torzító tükrében – ahogy mondani
szokták, „rózsaszín szemüvegen át”
– látja partnerét.
Mondhatnám
persze, hogy ez csak az éretlen
szerelem jellemzője. Az érett
szerelem nem festi át, nem szépíti a realitást,
elfogadja annak sötétebb oldalait is. De visszavághatna
bárki, hogy hol van ilyen tökéletesen érett szerelem,
s ha olyan tárgyilagos látást enged, akkor szerelem-e
egyáltalán? Hiszen a szerelemmel mindig együtt jár
több-kevesebb elfogultság, ezt nem lehet teljesen kikapcsolni.
Akibe szerelmesek vagyunk, azt elkerülhetetlenül szebbnek és
jobbnak látjuk, mint amilyen valójában –
legalábbis eleinte, a szerelem leglángolóbb
szakaszában.
Ez pedig azt jelenti,
hogy illúzióink vannak!
Sokak szerint nem is baj, mert kellenek az illúziók, ezek
nélkül sokkal unalmasabb és szürkébb lenne
minden. Szerintük csak akkor tudjuk igazán élvezni a
szerelmi együttlétet, ha mindent szebbnek látunk a
valóságosnál, s épp ezt teszik lehetővé
a szerelmi illúziók. Ezért direkt „belelovalják”
magukat a nagy szerelembe!…Igyekeznek elhitetni önmagukkal –
és partnerükkel! –, hogy minden nagyszerű és
csodálatos, szebb már nem is lehetne stb.
Kicsit durván
kifejezve: hazudnak önmaguknak és a másiknak. Lehet,
hogy nem tudatosan, készakarva, de mégiscsak hazudnak.
A szerelem így
valóban illúzióvá válik, s aztán
– az illúziókkal együtt hamar szertefoszlik. A
legrosszabb
az egészben, hogy ezt sokan
szükségszerűnek érzik: a szerelmet eleve az
illúziókkal azonosítják, s nem hisznek a
tartósságában, várják a
„fölébredést”. De amíg lehet,
görcsösen ragaszkodnak az illúziókhoz. (Egy kicsit
olyan ez, mint a gyerekeknél: mikor már tudják, hogy a
Mikulás, meg a „Jézuska” csak mese, egy ideig
még akkor is ragaszkodnak hozzá, „mert olyan szépen
hangzik”.)
Ezt a szemléletet
tükrözték – és erősítették!
– régen egyes napszerű slágerek és operettdalok
is, például
az alábbi: „Illúzió
a szerelem, szívünk tündérszép
illúziója…”
Az ilyenek
mögött esetenként azt a realista, sőt
vulgármaterialista gondolkodásmódot találjuk, amely
szerint az érzelmeket – s velük együtt a nőket
– nem kell komolyan venni, múló hangulatnak kell tekinteni,
mert ugye a „pénz beszél…”
Nyilvánvalóan
patriarchális fölfogás ez, s egyben tulajdonosi
mentalitás, amely a szerelmi „illúziók” helyett
a nyers szexet részesíti előnyben (mint megfizethető
árut). Ezzel az erotika konfekcióáruvá
degradálódik, egyszerű testi
szükséglet-kielégítéssé válik. S
nem okoz több örömet, mint egy jó evés vagy
ivás (egyéb testi szükségletekről nem
beszélve). Az az „önmegnyugtatás” tehát,
miszerint a szerelem csak illúzió, nem hogy nagyobb
örömet szerezne, inkább keserű szájízt
kelt…
Aki pedig komolyan
elhiszi, az vagy félredobja a szerelmet, mint értéktelent,
vagy – az „úgyis minden csak illúzió”
elve alapján – kettőzött hévvel veti bele
magát a Nagy Kalandba.
Talán mondanom
sem kell, hogy egyiknek sem adok igazat. A szerelemben lehetnek ugyan
illúziók, de hogy mennyi, az már rajtunk múlik,
és semmiképpen sem ez a lényege! Lehet és érdemes törekedni az illúziók
kikapcsolására, a szerelmi partner
lehetőleg tárgyilagos megítélésére, s
arra, hogy hibáival együtt is elfogadjuk. Az erotikus
örömszerzést ez biztosan nem csökkenti. Sőt az
érzelem elmélyítésével inkább
még növeli!
A kapcsolat érzelmi töltése
Az erotikus öröm
élményéhez tehát nem kellenek
illúziók, sem szerelemmel, sem anélkül. Kell viszont
érzelmi ráhangoltság! S ennek alapja a partnernek mint
Társnak az elfogadása, kedvelése, pozitív
értékelése. A szerelemben ez magától
értetődő. De megvan a barátságban vagy az
egyszerű rokonszenvben is, amely akár az első
találkozás során kialakulhat („első
látásra”). Más kérdés, hogy a
felszínes rokonszenv, a futólagos megtetszés hamar
elillanhat a partner közelebbi megismerése során, s akkor
már a szex sem nyújt elég örömet vele.
Ha nincs a
partnerkapcsolatnak „pozitív érzelmi
töltése”, akkor több eset lehetséges. Az egyik,
hogy a partner nagyjából közömbös: se
ellenszenvet, se rokonszenvet nem érzünk iránta. Ilyenkor
tulajdonképpen nem kívánjuk, illetve nem őt
kívánjuk, hanem mást (aki elérhetetlen), vagy
egyszerűen a szexet, a kielégülést. A puszta szex kívánása
mindkét nemnél előfordulhat, de férfiaknál
kétségtelenül gyakoribb.
De hogyan hat ez a
közömbösség az örömszerzésre? Erről
megoszlanak a vélemények. Egyesek – főleg a nők
– szerint egy közömbös partnerrel nem lehet jó a
szex. Mások szerint miért ne lehetne. Sőt olyanok is vannak,
akik egy közömbös partnerrel jobban el tudják engedni magukat,
s zavartalanabbul átadják magukat a szex
élvezetének.
Örömszerzés tehát lehetséges
egy közömbös partnerrel is, bár nem mindenki
számára egyformán. Az ilyen öröm azonban nem
igazán erotikus öröm, mert
majdnem (vagy teljesen) hiányzik belőle a Társ
öröme, az a tudat, hogy
most egy számomra kedves embernek adok
és tőle kapok valamit. Az egész nem ér többet ilyenkor – vagy még annyit
sem ér –, mint egy jó
önkielégítés.
Kicsit más a
helyzet, amikor a szexuális partner nem közömbös ugyan,
de a viszonyunk hozzá ellentmondásos, ambivalens: vannak
tulajdonságai, amiket kedvelünk, de ezt
ellensúlyozzák más tulajdonságai, amelyek nagyon
nem tetszenek. Ez leginkább a több éve együtt
élő párokra jellemző. A szerelem többnyire
már rég megszűnt ilyenkor (habár az
ellentmondásos viszony nem zárja ki a szerelmet). A szex ennek
megfelelően szintén ellentmondásos: néha
egészen jó, máskor meg nem megy – vagy
épphogy kibírható. De ha megy is, a partnerek
tudatának mélyén mindig ott motoszkál, hogy baj van
ezzel a kapcsolattal. S ez rontja az örömet…
Az ambivalens kapcsolatok erotikus élményei
tehát ingatagok és erősen függenek a pillanatnyi
hangulattól.
Ha pedig az erotikus örömök elkezdenek hiányozni egy
kapcsolatból, akkor könnyen beindulhat egy ördögi
körforgás: az örömhiány rontja a kapcsolatot, ez
pedig egyre kilátástalanabbá teszi az
örömszerzést.
A harmadik eset: a kifejezetten negatív
érzelmi töltésű kapcsolat. Erről nincs sok
mondanivalóm. Egy ellenszenves partnertől erotikus
örömöket aligha kaphatunk; silány testi örömet
is csak akkor, ha időlegesen ki tudjuk kapcsolni ellenszenvünket vagy
át tudjuk tenni például agresszióba (amit
aránylag könnyű társítani a szexuális
vágyakhoz). Ez azonban veszélyes játék, mert egy
szadista perverzitás felé terelhet. Némi agresszió
ugyan a normális szexnek is része lehet, ám az ellenszenv,
harag, gyűlölet és hasonlók ezt az agressziót
már életveszélyessé tehetik.
Előfordulhat
persze, hogy a negatív érzelmi töltés csak
ideiglenes. Egy egészen jó kapcsolatban is lehetnek rövidebb
időszakok, amikor a partnerek szinte gyűlölik egymást
valamilyen konfliktus következtében.
Nehéz kérdés, hogy legyen-e
szex ilyenkor – vagy ne legyen? Tapasztalataim szerint a nők
többsége addig nem szívesen megy bele a szexbe, amíg
ki nem békül partnerével. A veszekedés egy
részüket még kibékülés után is
zavarja az örömszerzésben. A férfiak
általában kevésbé érzékenyek.
Bonyolultabb a helyzet,
ha még nem békültek ki. Ha ez esetben egyikük sem
kívánja a szexet, az érthető. Jobb is, ha nem
erőltetik. De itt mindjárt két kérdés is
felvetődik:
1. Meddig tarthat a negatív érzelmi viszony
anélkül, hogy ártana a partnerek örömszerző
képességének?
2. Miért ne közelednének egymáshoz
szexuálisan, hiszen sokszor épp ez szokta elősegíteni
a kibékülést?
Mindenkire
érvényes válasz egyik kérdésre sem
adható, mert sok függ a körülményektől.
Mindenesetre,
ha túl soká tart a negatív
érzelmek hulláma, akkor károsodhat az
örömszerző képesség. Tehát törekedni
kell a viszony mielőbbi rendezésére. Ezt a szex csak akkor
segítheti elő, ha már jól
összehangolódtak, rutinosan és beidegzetten közelednek
egymáshoz, s a kielégülést is elérik.
Hasonló a
helyzet, ha csak egyikük kívánja a szexet. Ilyenkor minden
azon múlik, hogy rá tudja-e hangolni partnerét a szexre.
Ehhez azonban – legalább félig- meddig – ki kell békülniük!
Ha ez nem sikerül, s a partner ellenáll vagy csak vonakodva
és kényszeredetten hajlandó a szexre, akkor nyilván
nem is fogja élvezni, s nem örömöt, hanem újabb
sérelmet jelent neki. A legritkábban fordul elő, hogy
„menet közben” mégis belejöjjön – ezzel
tehát ne áltassuk magunkat!
Összefoglalva: az erotikus örömszerzés legkedvezőbb
feltétele a kölcsönös szerelem, minimális
és alapvető feltétele pedig a rokonszenv, az őszinte,
baráti viszony.
A szeretkezés
elsődlegesen mindig az örömszerzésre irányul
– normális körülmények között
mindkét félnél. S ez így természetes, hiszen
– legalábbis napjainkig – ez volt a
biztosítéka a, fajfenntartásnak.
Ma már a fajfenntartás mint cél,
biztonságosan kikapcsolható a szeretkezésből, amely nem is mindig
ölti a közösülés formáját. Vizsgálatokból
tudjuk, hogy több ezer közösülésre jut egy
teherbeesés. Így nyugodtan azt hihetnénk, hogy napjainkban
a szeretkezések örömszerző funkciója zavartalanul érvényesül,
hisz nem kell félni a „következményektől”.
Vajon valóban
így van?
Megint csak vizsgálatok
mutatják – s ezt saját tapasztalataim is
megerősítik –, hogy nem ez a helyzet! Még ma is igen
sokan vannak, akiknél a szeretkezés ritkán, kis
mértékben vagy egyáltalán nem jár
örömszerzéssel. „Szerencsésebb” eset, ha
csak az egyik félnél van így. A szerencse ilyenkor
látszólagos; hosszabb távon ugyanis mindkét
fél károsodik. Jogos a kérdés: miért van ez
így? S lehet-e segíteni?
Az örömszerzés belső gátjai
Ha az okokat
keressük, gondolhatunk külső vagy belső, testi vagy lelki
okokra. Minden lehetőséget figyelembe kell vennünk, mert csak
a tényleges okok feltárásával menthetjük meg,
szerezhetjük vissza az örömet, mint a szeretkezés fő
funkcióját és értelmét. Erről is vannak
vizsgálatok, amelyekből kiindulhatunk, s amelyek
megkönnyítik az okok azonosítását saját
esetünkben (vagy a tudomásunkra jutott esetekben). Érdekes
módon az derül ki ezekből, hogy aránytalanul több
a belső, éspedig lelki zavaró tényezte az
örömszerzésnek. Eredetileg persze ezek is külső
hatások következményei, de valahogy már beépültek
az emberbe.
Csak egy példa
ennek mechanizmusára:
Amikor az ifjú
pár összekerült, s elkezdték nemi életüket,
olyanok voltak a körülmények, hogy nagyon kellett
vigyázni és csendben maradni, nehogy megzavarják
őket. Így egyikük sem tudta magát igazán elengedni,
hiszen kifelé figyeltek, aggódtak, visszafojtották a
feltörő hangokat, s igyekeztek gyorsan túl lenni az
egészen. Az öröm, az élvezet így nagyon
csekély volt: a férfinál 2korai
magömlés” alakult ki, a nőnél pedig csaknem
mindig elmaradt a kielégülés. Másfél év
múlva saját lakáshoz jutottak, ahol már nem kellett
tartaniuk a megzavarástól. A szexuális
problémák azonban megmaradtak, mert rossz szokássá
vált az azokat kiváltó viselkedés, amit nem tudtak
megváltoztatni.
Itt tehát
már az örömszerzés
belső gátjairól van szó. Ezek
fölismerése az első lépés a megoldás
felé. (Decsak az első, mert egy rossz szokás nem szűnik
meg pusztám attól, hogy fölismertük.) Ahhoz viszont, hogy
fölismerhessük a belső
gátakat, ismernünk kell: mi számít annak –
és miért.
Vegyük sorra
legalább a gyakoribbakat. Beleértve nemcsak az akaratlanul
kialakult rossz szokásokat, hanem a téves
beállítottságokat és elvárásokat, a
tévhiteket is.
Tévhitek a testi össze nem illésről
Ez a fajta belső
gát már jóval egy kapcsolat kialakulása előtt
jelentkezik különböző, hagyományos
elképzelések és előítéletek
alapján. Rendszerint összefügg a vélt (vagy
valóban meglévő) kisebb- nagyobb testi hibákkal, amik
miatt a szexuális kapcsolatot nehezen
megvalósíthatónak vagy lehetetlennek gondolják.
Főleg a
testméretekből, az
átlagostól való eltérésekből
indulnak ki. Alapvető előítélet, hogy a férfinak
egy kicsit magasabbnak és erősebb alkatúnak kell lenni
(és persze pár évvel idősebbnek is). Ha itt valami
nem stimmel, fölmerülnek az aggályok, hogy vajon
összeillenek-e. Különösen a nemi szervek méretbeli
össze nem illésétől tartanak.
Férfiaknál
ettől függetlenül is elég gyakori a „kispénisz-komplexusnak” nevezett
probléma. Ez a csökkent-értékűségi
érzésekre hajlamosakban szokott kialakulni úgy, hogy alkalomadtán
társaikéval összehasonlított
hímvesszőjüket az átlagnál jóval
kisebbnek találják. Ebből arra következtetnek, hogy
leendő partnerük számára biztosan nem lesz elég,
s ez behozhatatlan hátrány. Előfordul, hogy még
nők is túlzott jelentőséget tulajdonítanak a
hímvessző méretének. (Nemrég egy 23 éve
nős páciensemmel felesége közölte, hogy
azért nem tudott vele sohasem kielégülni, mert rövid a
pénisze, nem éri el a méhszájat. Az igazi ok persze
egészen más volt.)
A valóság
az, hogy a hímvessző
méretének egyik fél kielégülése
szempontjából sincs különösebb
jelentősége. Ma már vitathatatlan, hogy a nő
kielégülése elsősorban a csiklónak és
környékének ingerlésétől függ, s ez
akkor is elegendő lehet, ha semmi sincs a hüvelyben.
Másrészt tudjuk azt is, hogy szexuális izgalom
esetén a női hüvely automatikusan alkalmazkodik a
hímvessző méretéhez: tágul vagy
szűkül, de mindenképpen rásimul. Ha ez nem
történik meg, akkor a nő még nem jött
(eléggé) izgalomba, tehát korai volt a behatolás.
Hozzájárul
a tévhit kialakulásához, hogy kevesen ismerik a nemi
szervek „normális” méreteit és
sajátosságait. Így nem tudnak jól
viszonyítani. Ráadásul azt hiszik, hogy a szerintük
normálisnak vélt méret mindenkire érvényes.
Pedig hát ez a méret nagyon viszonylagos, ezért csak hozzávetőlegesen,
tóig viszonylatban lehet kifejezni. A merev férfi nemi szerv
átlagos hossza például 13 és
Fontos tudni még,
hogy a hímvessző összehúzódási
képessége egyénileg eltérő. Az ernyedt
állapotban levő hímvesszők méretbeli
összehasonlítása ezért nagyon csalóka lehet,
hiszen az így kicsinek látszó is kb. ugyanakkora lesz
mereven, mint a nagyobb.
Hasonló a helyzet
a nők csiklójának méreteivel: itt is egyénileg
eltérő a nyugalmi állapot és a duzzadási
képesség. Tévedés azt hinni, hogy a nagyobb
csikló nagyobb élvezetet jelent, hiszen az
idegvégződések száma, vagyis a csikló
érzékenysége nem a mérettől függ. A
hüvely méreteiben kisebb az egyéni eltérés.
Tehát például, ha a partner nagyon szűknek
érzi, ez nem azért van, mert „ilyen a mérete”,
hanem mert a hüvelyizmok összehúzása nagyon
leszűkíti. (Szerencsére meg lehet tanulni a hüvelyizmok
ellazítását, s akkor a hüvely tágul.
Ugyanígy a „túl tág” hüvely is
szűkíthető. Erre később visszatérünk.)
„Ösztönösség” vagy
tanulhatóság?
A régi
fölfogás azon az alapon kérdőjelezi meg a szex
tanulhatóságát és
módosíthatóságát, hogy velünk
születettnek és
ösztönösnek tartja. Márpedig, ami
ösztönös, az kényszerítő erővel hat.
Hivatkoznak az állatvilágra, ahol a szex valóban ösztönös, azaz
biológiailag programozott: bizonyos ingerek mindig
kiváltják ugyanazt a szexuális viselkedést.
De hát van-e
ilyen az embernél is? Hiszen ugyanaz a szexuális inger a
legkülönfélébb viselkedéseket válthatja
ki! Nyoma sincs biológiai programozottságnak! Mindenki úgy
reagál, ahogyan véletlenül tanulta.
Állatkísérletekből tudjuk, hogy már egyes, az emberhez közel álló
állatfajoknál sem működik a nemi ösztön.
Például a társaitól elszigetelten fölnevelt
kismajom, amikor visszaengedik a többiekhez, képtelen a
szokásos nemi viselkedésre, mert nem volt módja
megfigyelni, megtanulni azt.
Még inkább így van
az embernél. Maga az emberré válás
ösztönredukcióval, azaz a biológiai
programozottság megszűnésével járt együtt.
Csupán egy erős, de homályos szexuális
késztetéssel születünk, amiből aztán a
körülmények hatására a
legkülönbözőbb szexuális viselkedés alakulhat
ki. Születésünkkor még az sem dőlt el, hogy
heteroszexuális vagy homoszexuális irányba fogunk- e
fejlődni.
Mégis sokan azt
hiszik: a szexet nem kell tanulni, jön az magától. S ezen az
alapon elvárják a partnertől:
viselkedjen „természetesen”
(vagyis úgy, ahogyan az az ő számukra természetes).
De ez már az újabb tévhit-kategória.
Téves szexuális elvárások
Részben az
ösztönelméletből fakadnak az olyan téves
elvárások, hogy ha az ösztönük vezeti
egymáshoz a partnereket, akkor már az első szexuális
együttlétnek tökéletesen kell sikerülnie. Ha
viszont nem sikerült, akkor legjobb rögtön szakítani, nem
érdemes arról beszélni, hogy miért nem
sikerült vagy hogyan lehetne jobb.
Ez a „mindent és azonnal – vagy
semmit” hozzáállás leginkább a
neurotikusokra jellemző, s általában a gyermekies
fejlettségi szinten megrekedtekre, akik nem tudnak késleltetni,
szeszélyesek és fegyelmezetlenek.
Ugyanez mondható
arra a téves elvárásra, amely a partnertől a
szexuális vágy azonnali, automatikus viszonzását
várja: „Ha én
kívánom, kívánja ő is, mert ha nem
kíván, nem is szeret…” Ez olyan, mintha valaki
azt várná el, hogy amikor ő
éhes lesz, a partnere is legyen éhes, s ugyanazt és
ugyanannyit akarjon enni, mint ő. Vagyis teljes és egyoldalú
azonosulást vár el tőle. Föl sem merül benne, hogy
mi lesz, ha a partner kívánja a szexet, de ő nem, vagy hogy
idő és türelem kell a ráhangolódáshoz.
Arról nem is beszélve, hogy a szexuális
étvágy egyénileg igen különböző lehet,
s a kényszeredettség elveszi az étvágyat.
Ez szorosan
összefügg „a szex mint
házastársi kötelesség”
elnevezésű elvárással. Eredetileg a férjek
elvárása volt ez, csak napjainkban kezd terjedni az asszonyok
között. De akármelyik fél gondolkozik így, csak
azt éri el vele, hogy a másikkal megutáltatja a szexet.
Hiszen, ami kötelesség, az kényszerjellegű, annak nincs
sok köze az élvezethez, azt el kell viselni. Csakhogy ebből a
szempontból jelentős különbség van férfi
és nő között. Egy
„kötelességtudó” asszony bármikor ki
tudja szolgálni „urának” szex-vágyait,,anélkül
hogy kívánná. De egy férj aligha tud
közösülni, ha nem kívánja, mert ilyenkor
általában nincs merevedése.
Végeredményben
„a szex mint házastársi kötelesség”
elavult, patriarchális felfogást tükröz.
Hasonló a helyzet
azzal a tipikus elvárással, hogy a szexet a férfinak kell
kezdeményezni, s végig neki kell irányítani. Ez
abból a korból ered, amikor a nőt passzív alkalmazkodásra
nevelték és szexuális tudatlanságban
tartották. Miért kezdeményezett volna, ha nem
kívánta (s nem is illett, hogy kívánja), s hogyan
irányított volna, ha fogalma sem
volt, hogyan lenne jó neki? Épp ezért jó esetben is
valami csodavárással viszonyult a szexhez: majd a
„férjeura” tudja, mikor kell és hogyan kell…
Ma már
szerencsére más a helyzet. Korunk
női egyre nagyobb mértékben
„reszexualizálódnak”, vagyis
visszatalálnak eredeti, szexuális lényükhöz,
felfedezik, hogy ők is képesek és jogosultak élvezni
a szexet. Ez azt is jelenti, hogy éppúgy kezdeményezhetnek
és irányíthatnak, mint a férfi.
Ennek csak egy
másik téves elvárás lehet az akadálya.
Egyrészt az, hogy a szexről, annak részleteiről nem
illik nyíltan beszélni (szexuáltabu).
Másrészt a partnernek úgyis ki kell találnia (ha
„ösztönei” helyesen működnek), mire van
szükség ahhoz, hogy a szeretkezés tökéletes
legyen. Ahogy egy asszony mondta: „Olyan partnert akarok, akit nem kell
irányítani, mert magától is tudja…”
Talán nem kell
ezt itt jobban részletezni, hiszen a kölcsönös
irányításról külön fejezet szól e
könyvben. Más jellegű, téves elvárás,
hogy a kielégülést a közösülésben, egyszerre, egyidejűleg kell
elérni. Ez olyan nehéz feladat, hogy még a nagyon
összeszokott pároknak is csak ritkán sikerül.
Többnyire az történik, hogy minél inkább
akarják, annál kevésbé megy.
Végeredményben tehát az irreális elvárás
kudarcokhoz vezet, s megronthatja a kapcsolatot.
Olyasmivel
szokták indokolni, hogy „tökéletesebb az
élmény, ha egyszerre jutunk a kielégüléshez”.
Lehet
is ebben némi igazság, hiszen a
kölcsönös szexuális élvezet egymást
erősítő folyamat. Ám ebben nem a teljes
egyidejűségnek, hanem a hasonló izgalmi szintnek van szerepe,
apróbb ritmusbeli különbségek tehát nem
zavarják.A lényeg különben is az, hogy mindketten
élvezzék a szeretkezést; ehhez képest nem sokat
számít, hogy melyikük mikor elégül ki. Ha jobban
megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy az egyidejű
kielégülés téves elvárása helyett
célszerűbb lenne arra törekedni, hogy az aktusban a nő
elégüljön ki előbb! Fordított esetben ugyanis a
merevedés megszűnése folytán a nő
kielégületlenül maradhat.
Közösülés-központúság
A legtöbb ember
még ma is azt hiszi, hogy a nemi élet egyenlő a
közösüléssel, vagy legalábbis ez a lényege,
az a forma, melyben a kielégülést el lehet érni.
Történelem
előtti időkből származó tévhit ez. Az
állatvilágból alighogy kiemelkedett ember még
állati módon élt nemi életet, vagyis szinte csak közösült.
A történelmi korban, a kultúra egyéb ágaival
párhuzamosan kezdett a szexuális kultúra is alakulni. Ez
mindenekelőtt az ún. előjáték
gazdagodását jelentette. Lassanként ugyan kiderült,
hogy nemcsak közösüléssel lehet kielégülni,
hanem sokféle más módon is, de azért a
közösülés központi szerepe megmaradt.
Korunkban sincs ez
másként. A férfiak
túlnyomó többsége legtöbbször
közösüléssel elégül ki. A nők
között – már akik egyáltalán
kielégülnek – nagyobb azok aránya, akik nem
közösüléssel elégülnek ki, de többnyire
ezek is jobban szeretnének közösülésben
kielégülni.
Ennek elsődleges
oka az évezredes hagyomány,
a megszokás s az azt elfogadó beállítottság.
Másik oka a járatlanság a
közösüléstől eltérő
kielégülések és kielégítések
technikáiban. Sok mindenről tudnak ugyan, s ki is
próbálják, de nem jönnek bele annyira, mint a közösülésbe,
nem találják olyan jónak, s gyakran
idegenkedésük is megmarad. Minek próbálkozzanak
új dolgokkal, amikor van már egy bevált módszer!
– gondolják.Mások szerint a közösülés
azért a nemi élet „természetes” módja,
mert ez biztosítja a fajfenntartást. Ez részben igaz,
hiszen fogamzást létrehozni – eltekintve a
mesterséges megtermékenyítéstől – csak
közösüléssel lehet.
De ha arra gondolunk,
hogy a szeretkezések 99%-
ának nem célja a gyermekáldás, akkor
mégsem látszik
indokoknak ezt a szempontot mérceként
előtérbe állítani. Annyi bizonyos, hogy a nemi
élet egyik – de csak egyik! – természetes
módja a közösülés. Ám semmivel sem
természetesebb, mint a kulturált
szeretkezés egyéb módjai.
A
közösülésközpontúságnak ugyanakkor
lehetnek bizonyos hátrányai is. Például az, hogy
csak a közösülés esetén merül föl
problémaként a fogamzásgátlás, ami ugyan
megoldható, de még ma is sok nehézséget okoz. Másrészt,
aki csak közösüléssel tud kielégülni, az
ennek akadályoztatása esetén teljesen
kielégületlen marad.
Végeredményben
tehát a közösülésközpontúság (koituszcentrizmus) kicsit elavult
hagyomány, amely hosszabb távon elszürkíti és
egyoldalúvá teszi a nemi életet. Ez utóbbi akkor
jó, ha változatos – mind az ingerléseket, mind a
kielégülés módját illetően –, ami,
rugalmasságot feltételez.
Teljesítményhajszolás,
orgazmusközpontúság
Kultúránk
egyik legjellemzőbb szexuális tévhite, hogy a szex
terén is „eredményt kell fölmutatni”. A
férfiasság fogalmához nálunk hozzátartozik a
minél nagyobb szexuális potencia, vagyis teljesítőképesség.
S korunkban ez már a nőiesség fogalmába is
„beszivárog”.
Fiatal férfiak
egymás közt gyakran még ma is azzal szoktak dicsekedni, hogy
„képzeld, hány numerám volt az éjjel!”
S mondanak valami meglepő számot, úgy 6 és 12 között.
Hogy aztán ebből mennyi az igaz, azt nem lehet ellenőrizni. A
numerát menetnek is mondják, s mindenképpen
kielégüléssel járó
közösülést jelent.
Aki hallja és el
is hiszi ezeket a „fantasztikus teljesítményeket”, az
vagy elcsügged, gondolván, hogy ő sohasem lenne képes
ilyesmire, vagy versenyre kél a dicsekvővel, s közli:
„Az semmi! Nekem a múltkor kettővel több volt!”
Ez jól mutatja,
hogy a szexet a sportteljesítményekkel helyezik egy szintre, s
minden erővel ragaszkodnak ahhoz: „első osztályú
játékosok” legyenek. Megtehetik, ez könnyebb, mint a
sportban, hiszen a teljesítmény itt nem mérhető,
így könnyen „kozmetikázható”.
Tudományos
vizsgálatokból tudjuk, hogy a férfiak potenciája az
ifjúkorban a legnagyobb, aztán fokozatosan csökkenni kezd.
Természetesen nagy egyéni különbségek vannak,
mert a szexuális teljesítőképesség részben adottság,
részben gyakorlás eredménye.
Tény, hogy 20 éves kor körül
általában több menetre képesek néhány
órán belül. Ekkor ugyanis még viszonylag
rövid a kielégülést követő, ún.
ingerelhetetlenségi periódus. Így akár perceken
belül is képesek újabb merevedésre és
kielégülésre. No, nem a végtelenségig! 2-3
menet után már hosszabbodnak az ingerelhetetlenségi
periódusok, s kinél előbb, kinél utóbb, de
bekövetkezik a kimerülés, a reagálási
képtelenség.
„Egy
éjszaka” persze akár 12 órát is jelenthet, s
ezalatt van mód 1-2 órát pihenni, s pihentebben
újrakezdeni a szeretkezést. Így összejöhet
akár 10 numera is. Természetesen sok függ a pillanatnyi
kondíciótól, valamint a partner
kívánatosságától és ügyességétől
is.
A nőknél egy
kicsit más a helyzet, s még nagyobbak az egyéni
különbségek. Vizsgálatok szerint
teljesítőképességük általában
kicsit lassabban bontakozik ki, mint a férfiaké (ez azonban nem
törvényszerű, hiszen már a tizenéves
lányok között is akadnak „kiugróan
teljesítőképesek”). Orgazmuskészségük nem jelentkezik
magától – mint a férfiaknál –, de
gyakorlással kialakítható. Sokan beérik egyetlen
orgazmussal is, bár legtöbben képesek
a többszörös orgazmusra. Fő különbség
a férfiakhoz képest, hogy náluk a
kielégülést nem követi hosszabb-rövidebb
ingerelhetetlenségi periódus, hanem szinte azonnal képesek
újabb orgazmusra, többször egymás után. Hogy
hányszor, az teljesen egyéni. Általában
kétszer-háromszor, ritkábban
négyszer-ötször. De ismerünk eseteket, amikor 10-20,
sőt még több orgazmus következett egymás
után.
Tény azonban,
hogy a nők kevésbé
hajszolják a szexuális teljesítményeket,
ritkán élnek a leírt előnyükkel. Náluk
nem szokás dicsekedni a kielégülések
számával.
Sőt, sok nő
akkor is elégedett a nemi életével, ha kifejezett
orgazmust ugyan ritkán érez, de élvezni tudja
az egész szeretkezést.
Előfordulhat persze, hogy itt egy olyan tévhit működik,
miszerint a nő örüljön, ha nem rossz neki a szex, s ne
akarjon ennél többet. De a kielégülés
végül is lelki
élmény, ami nem föltétlenül jár
együtt meghatározott testi tünetekkel.
Különösen fejletlen orgazmuskészség esetén
az egész szeretkezés kellemes élménye fölér
egy „szabályos” orgazmussal.
Másrészt
nem árt emlékezni arra, hogy fejlett szexuális
kultúrájú országokban, például
Indiában sokan gyakorolják a hosszú ideig tartó, de
orgazmus nélküli szeretkezést, s utána
egyáltalán nem érzik kielégületlennek magukat.
Az
időtényező tehát nagyon is fontos a
szeretkezésben, s ugyanígy az egymásra hangoltság,
az érzelmi összhang.
A
teljesítményhajsza és az
orgazmusközpontúság viszont éppen ezt teszi
lehetetlenné. Az utóbbival kapcsolatban nőknél
bonyolítja a helyzetet, hogy sokan nem akármilyen orgazmusra,
hanem bizonyos fajta
orgazmusra törekszenek. De ez már egy
külön tévhittel függ össze.
A „kétféle női orgazmus”
tévhite
Régóta
tudjuk, hogy a csikló (amely a hüvelynyílás
fölött helyezkedik el) a hímvesszőnek megfelelő
alakzat. Hasonló felépítésű, bár sokkal
kisebb, de idegvégződésekkel éppoly bőven
ellátott. Azt is korán megfigyelték, hogy a csikló
ingerlésétől a nő ki tud elégülni.
Egészen kis lánygyermekeknél is kiderült, hogy
szívesen játszanak a csiklóval. A felnőtt nők
viszont többnyire arra törekszenek, hogy
közösülésben elégüljenek ki. S. Freud, a
pszichoanalízis megalapítója ezekből a
megfigyelésekből arra következtetett, hogy a csikló
ingerlésével elért orgazmus gyerekes, éretlen
változat, míg felnőtteknél a
közösüléssel elért „hüvelyi
orgazmus” a normális.
A pszichoanalízis
elterjedésével ez a fölfogás vált
uralkodóvá, s a köztudatba is beszivárgott, hogy
kétféle orgazmus van: egy gyerekes, kezdetleges és egy
érett, felnőtt változat. Érthető, hogy ez problémát
okozott sok olyan nőnek, aki a csikló ingerlésével
könnyen kielégült, de a közösülésben
már nem. Megerősödött bennük az a tudat, hogy ez
„nem normális”, s hogy át kellene térni a
hüvelyi orgazmusra. Csak éppen senki sem tudta: hogyan.
Mindenesetre a csikló ingerlését kerülték, s a
közösülést erőltették. Ami nem vezetett
eredményre.
Időközben
– éspedig a 20. század ’60-as éveiben –
laboratóriumban, műszerekkel is megvizsgáltak sok női
orgazmust. A kutatók (Masters
és Johnson) kiderítették, hogy nincs kétféle
női orgazmus, mert minden orgazmusnál ugyanazok a
változások jönnek létre, akár a csikló
ingerlése révén, akár
közösülésben került rá sor. E
változások közül kiemelkedő
jelentőségűek a hüvelyizmok összehúzódásai.
Az idegrendszeri szabályozásban a csikló körüli
idegvégződéseknek van döntő szerepük, ezek
továbbítják az ingereket, tekintve, hogy a hüvely
idegvégződésekkel igen gyéren ellátott.
Megállapították,
hogy a csikló a közösülés során is kap
bizonyos ingerlést, egyrészt kívülről, a nemi
szervek összedörzsölése folytán, másrészt
belülről, a hüvelyben mozgó hímvessző
által. Egy fejlett orgazmuskészségű nőnek ez
már elég lehet a kielégüléshez. Ha viszont nem
elég, akkor éppen a csikló ingerlését kell
jobban megoldani. Ez bizonyos testhelyzetekben összeegyeztethető a
közösüléssel.
Így
lehetővé vált, hogy a közösülésben
kielégülni nem tudó nők ebben a formában is
eljussanak az orgazmushoz. Viszont ma már tudjuk, hogy a
közösüléses orgazmus semmilyen lényeges
szempontból nem különbözik a pusztán a
csikló ingerlése révén elért
orgazmustól. Előfordulhat persze, hogy valaki mégis
érez valamilyen különbséget, de ez már a
beállítottságától és a
körülményektől függ. A
közösülést sokan érzelmi okokból, az
egymásba olvadás szimbólumaként tartják
jobbnak. Vizsgálati adatok ezzel szemben azt mutatják, hogy a legerőteljesebb orgazmusokat a
nők a csikló ingerlése révén érik el.
Mindebből
következik, hogy kár lenne lemondani a szeretkezés
során a csikló változatos ingerléséről.
Mindenképpen téves tehát mielőbb
rátérni a közösülésre, kihagyva az
előjátékok számtalan lehetőségét.
Furcsa, de tény, hogy még ma is akadnak olyanok, akik nem
szeretik megérinteni – sem kézzel, sem szájjal
– partnerük nemi szervét. Természetesen fogalmuk sincs
arról, hogy mit veszítenek.
Az ingerléssel kapcsolatos
előítéletek
A kulturált
szeretkezés ugyebár egymás kölcsönös
szexuális ingerlése, örömszerzés
céljából. Az ingerlés
módjai sehol sincsenek elbírva, de
azért minden társadalomban érvényben vannak
hallgatólagos elvárások erre vonatkozóan Minthogy
nálunk hagyományosan a férfi a szex
kezdeményezője, elvárták, hogy ő foglalkozzon a
nővel. Aki viszont legfeljebb visszajelzi,
hogy kellemes- e neki a játék, de ő maga nem kezd
„szemérmetlenül”
játszani a férfival. Így az
egész szeretkezés, de főleg az előjáték
eléggé egyoldalú lett. Nem is beszélve
arról,
hogy sok
férfinak nem volt türelme hosszasan foglalkozni partnerével,
hanem igen hamar rátért a közösülére.
A nő ezt
ritkán kifogásolta, egyrészt eleve alárendelt
helyzete miatt, másrészt mert ő is úgy tudta, hogy a
nemi élet lényege a
közösülés (amit mint „házastársi
kötelességet” bármikor el kell szenvednie). Ebből
a helyzetből nemcsak a nő passzivitása következik, hanem
a férfi testétől való idegenkedése is.
Ennélfogva nem szívesen nyúlt a nemi szervhez,
eszébe sem jutott játszani vele, legfeljebb szükség
esetén „megigazította”, s aztán újra
elkapta a kezét.
A hagyományos
felfogású nő tehát magától nem
ingerelte partnerét. Esetleges felszólításra is
csak nagyon futólag és ügyetlenül,
kényszeredetten. Emögött gyakran ott volt az az
előítélet, hogy a férfi nemi szerv:
„Fuj!” – csúnya vagy éppen
félelmetes…
A férfinál
kicsit más a helyzet. Túlnyomó többségük
nem idegenkedik a női nemi szerv simogatásától,
sőt, ez kifejezetten izgatólag hat rá. Csak az ingerlés
módjával van probléma. Egyrészt gyakran túl
erős, túl agresszív az ingerlés, másrészt
a csikló ingerlése helyett gyakran a hüvelybejáratra
és magára am hüvelyre irányul. Vagyis a férfi
– ha már nedvesnek érzi a hüvelybejáratot –
ujjával benyúl a hüvelybe, amitől ő maga
még jobban felizgul, s ezért rátér a
közösülésre. Hogy aztán a nő mit szeretne,
többnyire föl sem merül.
Milyen tévhitek vannak emögött?
Például az
a látszólagos logikus gondolat, hogy az erősebb
ingerlés erősebb hatású, tehát hamarabb
fölizgatja a nőt. S minthogy a férfi hamar fölizgul,
szeretné, ha partnere is hamar belejönne. Nem gondol arra, hogy az
erősebb ingerlés csak akkor hatásos, ha már a nő
is elért egy bizonyos izgalmi szintet. Enélkül ugyanis
épp ellenkező hatással lehet rá. Azt is elfelejti,
hogy a csikló és a hüvelybejárat
általában érzékenyebb, mint a hímvessző,
könnyen megsérül, ezért tiszta és
síkosított kézzel is csak finoman szabad
hozzányúlni.
A hüvelybe ujjal
fölnyúlás egyrészt a
közösülésközpontúságra,
másrészt a csikló szerepének nem
ismerésére vezethető vissza. Ha a nő még nem
izgult föl eléggé, akkor az ujj behatolása a
hüvelybe kellemetlen lehet. Ezen nem sokat változtat, hogy a
férfi elég nedvesnek érzi a hüvelyt, ugyanis a
nedvesedés nemcsak a szexuális izgalomtól következhet
be. Ilyenkor tehát fontos, hogy vannak-e egyéb jelei is a nő
szexuális izgalmának. Az ujj bevezetése a hüvelybe
egyébként sem nem káros, sem nem fölösleges, de
nem ajánlatos ezzel kezdeni az ingerlést, alkalmazkodni kell a
partnerhez.
Még több
tévhit fűződik a nemi
szervek szájjal ingerléséhez. Igen sokan még ma
is eleve egészségtelennek és károsnak, sőt,
undorítónak tartják. Ha nem teljesen tiszta (tehát
frissen mosott) nemi szervekről van szó, akkor ebben van is
némi igazság. Hasonló a helyzet, ha a száj nem
tiszta, amelyik ingerel. Ám ha a tisztaságról
mindkét fél gondoskodik, akkor az egészségügyi
kifogások érvényüket vesztik. Maradnak viszont az
ízlés (beállítottság) és a
módszer (kivitelezés) problémái. Mindkét
vonatkozásban döntő lehet a tévhitek szerepe.
Vannak, akik a
legnagyobb tisztaság esetén sem tudják elfogadni a
szájjal ingerlést, mert az szerintük
„ízléstelen”. Mások a partnerüktől
elfogadják, hogy az őket szájjal ingerelje, de ennek
viszonzására már „képtelenek”
(főleg a nők között vannak ilyenek).
Az okok
boncolásába itt nem érdemes belemenni, hiszen a hibás
beállítottság sokféle tényezőre
vezethető vissza. A lényeg az, hogy semmit sem szabad
erőltetni, hanem meg kell beszélni, és lehetőleg
meggyőzni a partnert, hogy tévedett.
Az a tény
azonban, hogy elvileg mindkét partner elfogadja a szájjal
ingerlést, még nem biztosítja annak
gyakorlati beválását. Ehhez
jól kell ismerni a szájjal ingerlés
technikáját, s tudni kell együttműködni a
partnerrel (alkalmazkodni hozzá vagy irányítani). Mindkét
téren bőven vannak tévhitek. Közülük egyik
legtipikusabb, amely a szájjal ingerlést az ún.
„franciázással” azonosítja, annak is csak egy
formáját ismeri. Pedig hát a szájjal
ingerlésnek is sokféle módja van, s mindegyik lehet nagyon
jó.
Az erőltetés és megjátszás
zsákutcája
A végére
maradt a tévhitek néhány szomorú következménye.
Ha az ember nem mozog otthonosan valamiben, mert nem tanulta meg
eléggé, akkor hajlamos azt erőltetni vagy legalább
kifelé megjátszani, hogy minden rendben van. Így van ez a
szexszel is. Ha azt hittük, hogy ezt nem kell tanulni, mert jön
magától, akkor problémák esetén – amik
mindig jönnek – érthetően igyekszünk ragaszkodni a
kialakult elképzeléseinkhez. Ez a ragaszkodás pedig
könnyen átmegy erőltetésbe.
Az ebben rejlő
tévhit az akarat szerepéhez kapcsolódik. Az élet
más területén megszoktuk, hogy amit nagyon akarunk, az
végül is sikerül. Miért ne lenne így a szex
terén is? Ez látszólag logikus. Csak éppen kihagyja
a számításból, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet,
nem érdemes erőltetni, mert akkor még kevésbé
sikerülnek. Az erőltetés mögött ugyanis a
kudarctól való félelem van, s ez létrehozhat egy
olyan feszültséget, ami könnyen leblokkolhatja a
szexuális működést.
Gyakran előfordul
az is, hogy ami nem megy, azt megjátsszák. Egyrészt
azért, hogy a partner ne vegye észre a problémát.
(„Nem akarom terhelni vele!”) Másrészt abban a
reményben, hogy ha úgy tesznek, mintha sikerülne, akkor majd
fokozatosan belejönnek, és tényleg sikerül. Ez azonban
tévedés és önbecsapás. Ideges
feszültség ugyanis itt is bőven van, s nem alakulhat ki a
partnerrel a teljes őszinteség légköre, ami pedig a
szexproblémák megoldásának
előfeltétele. A megjátszással pedig csak a
színlelést, a hazugságot lehet megszokni. Ez azonban egyik
félnek sem lehet érdeke.
Egy-két
olvasó talán meglepődik, hogyan kerül ide az
önkielégítés. Ők nyilván abból
indulnak ki, hogy az
örömszerzés mindenképpen
partnert föltételez. Rendben van: könyvünk fő
célja, hogy jobban tudjunk egymásnak örömet szerezni.
De hadd kérdezzem meg őket:
– Önmagunknak miért ne
szerezhetnénk örömet (ha éppen nincs, aki szerezzen
nekünk)? Végül is elsősorban
önmagunkért vagyunk felelősök, önmagunk
testi-lelki jólétéről kell gondoskodnunk. S ha
valamit kívánunk és meg is adhatunk magunknak – ha
nem is egészen abban a formában, ahogyan leginkább
szerettük volna –, miért ne adjuk meg?
Vagy hol van az
megírva, hogy csak másnak szerezhetünk örömet,
önmagunknak nem?
Ha erre valaki azt
mondja, hogy ő az ilyen örömet nem igényli, nem tudja
élvezni vagy meggyőződése szerint egyenesen kárt
okoz vele magának – akkor ezzel egy évszázados előítéletet
szemléltet! Azt a múlt századokban
általánosan elterjedt fölfogást, miszerint az
önkielégítés nemcsak bűnös (a
kereszténység szerint
„Onan
vétke”), hanem iszonyatosan veszélyes,
egészségrontó cselekedet. Egyes papok és
vallásos orvosok hajlamosak voltak szinte minden betegséget az
önkielégítésre visszavezetni.
Ezen szerencsére
az egyháziak is, meg az orvosok is rég túljutottak,
ám az előítélet tovább élt, főleg
a vallásos emberek körében. Nehéz pontosan
fölmérni, hogy ez milyen károkat okoz még mindig! De
talán nem véletlen, hogy a hozzám
szexuálterápiai szaksegítségért
folyamodók túlnyomó többségének
problémája volt az önkielégítéssel:
bűntudattal és rosszul gyakorolta, illetve nem merte csinálni.
Az önkielégítés
értékelése
Az emberek
véleménye az önkielégítésről ma
sem egyértelmű, sőt eléggé
ellentmondásos. Jelentős különbség van a
férfiak és a nők véleménye között
is.
Egy amerikai
szociológus, S. Hite a
’70-es években két nagy vizsgálat (3 ezer nő
és 7 ezer férfi kérdőíves
kikérdezése) alapján megállapította, hogy az önkielégítést
mindkét nem többsége elfogadja, de a férfiak
90%-a kifejezetten kedveli. Saját, főiskolások
közötti vizsgálataim ugyanakkor azt mutatták, hogy csak
a megkérdezettek jó egyharmada tartotta a nemiség
normális megnyilvánulásának. A többiek szerint
vagy veszélyes az egészségre vagy egyszerűen
undorító. (Illetve sokan nem tudtak állást
foglalni.)
Amerikában is,
és nálunk is megfigyelhető, hogy a nők ezen a téren tartózkodóbbak a
férfiaknál, bár elég
eltérő mértékben. Az
amerikai nők 82%-a elismerte például, hogy –
időnként vagy rendszeresen – gyakorolja az
önkielégítést, míg az általam kérdezett
nőknek alig több mint egynegyede vallotta be ezt. A férfiak
Amerikában 90%-ban, nálunk csak 75%-os arányban
gyakorolják. (Ezt az arányt egy 1986-os vizsgálatom is
megerősítette.)
Érdekes azonban,
hogy még az önkielégítést rendszeresen
gyakorlók véleménye sem egységes. Ilyen vagy olyan
mértékben őket is befolyásolják a mélyen
gyökerező előítéletek. S. Hite
például úgy találta, hogy a legtöbb nő
inkább csak testileg élvezi az
önkielégítést – hiszen végül is
kielégül vele –, de lelkileg nem, mert magányosnak,
vétkesnek vagy önzőnek érzi magát. A bűntudat
a férfiaknál sem ritka, s köztük is sokan csak
átmenetileg vagy tizenéves korban tartják
megengedhetőnek az ilyenfajta örömszerzést.
Általánosan
elterjedt az a nézet is, amely szerint az
önkielégítés férfiak számára
fontosabb és megengedhetőbb, mint a nők számára.
Ezt azzal magyarázzák, hogy a férfiak nemi
szükséglete erősebb, tehát érthető, hogy
partner hiányában így könnyebbítenek magukon.
Mások szerint éppen a
nők számára fontosabb az
önkielégítés, mert ők ezzel
alakíthatják ki legkönnyebben és leggyorsabban
saját orgazmuskészségüket, ami nélkül a
közösülést el sem szabadna kezdeni.
Ahogyan egy
megkérdezett nő mondta: a nők számára az
önkielégítés jelentősége abban
áll, hogy segít
belejönni a szexbe, jó viszonyt kialakítani saját
testükkel és bármikor elérni a
kielégülést.
Az autoerotika kezdetei
Az
önkielégítésnek – éppúgy, mit
minden egyéb szexuális viselkedésnek – messzire
nyúló előzményei
vannak. A szexuális
képességek, az erotika fejlődése az
autoerotikával kezdődik, vagyis önmagunk
nemiségének fölfedezésével. A szexuális
élvezet nem kapcsolódik mindjárt, vagy
legfőképpen a nemi szervhez. Freud óta tudjuk, hogy eleinte
más zónák, például a száj és a
végbélnyílás fontosabbak lehetnek. Ez
összefügg a szopás (szoptatás)
jelentőségével, ami a csecsemő és anyja
számára egyaránt örömforrás.
Az anyamell szopása után az autoerotika legelső
és leggyakoribb formája az
ujjszopás. A legtöbb kisgyermek egy ideig – néha
az iskoláskorba nyúlóan – szívesen szopja az
ujját. Nem azért, mert éhes, hanem mert szája
ingerlésével örömet szerez magának. Ez a fajta
örömszerzés fejleszti a
száj mint erogén zóna
érzékenységét, s ez az alapja később a
csókolózás élvezetének, vagy az olyan
„orális vigasztalódásoknak”, mint az
édességek szopogatása vagy a
dohányzás…
Az anális (tehát
végbélnyíláshoz kapcsolódó)
autoerotika a kisgyermek tisztaságra szoktatása során
szokott megjelenni. A gyermek rájön, hogy a széklet vagy
vizelet visszatartása, majd kiengedése kellemes izgalmat
és élvezetet jelenthet. Ezáltal természetesen
megnő a végbélnyílás
mint erogén zóna jelentősége. Így ennek
később az önkielégítés (vagy petting)
során is lehet szerepe.
Az autoerotika fejlettebb formája az
önkielégítés.
Ez
már csecsemőkorban megkezdődhet, gyakoribbá válik az óvodás
vagy kisiskolás korban. Éspedig nemcsak a kisfiúknál – akiknek a
pisiléshez mindenképpen
kézbe kell venniük nemi szervüket –, hanem a lányoknál is. Az amerikai A. C. Kinsey
már a ’40-es
években úgy találta, hogy az óvodáskorban
több lány folytat
önkielégítést, mint fiú. Éspedig nem
ritkán orgazmussal! Bár
az is igaz, hogy 10 éves kor alatt a
nemi szervek ingerlését inkább
maszturbációnak nevezhetnénk,
mint önkielégítésnek, mert többnyire csak pár perces kis
játék. Ami a fiúknál ugyan merevedéssel jár, de
kielégüléssel nem nagyon.
De hát hogyan is
járhatna – mondhatná erre valaki –, hiszen
serdülőkor előtt a fiúknak nem lehet
magömlése. Márpedig, mint tudjuk, férfiaknál a
kielégülés magömléssel jár.
A gondolat logikusnak
látszik, mégis téved, aki így gondolja.
Egyrészt felnőtt
férfiaknál is lehetséges magömlés
nélküli orgazmus. Másrészt ugyanez
lehetséges a serdülőkor előtti fiúknál,
sőt, náluk csak ez lehetséges. A szexuális izgalom
náluk is elérhet egy csúcspontot, amit a szokásos
izomösszehúzódások oldanak föl, azzal a
különbséggel, hogy ondó nem ürül (minthogy
még nem termelődik).
Tehát a
magömlés hiánya semmiképpen sem jelenti azt, hogy a
serdületlen fiú nem elégül ki az
önkielégítéskor. De
tény, hogy a kielégülés elmaradása nála
kevésbé problematikus, nem jár a későbbiekhez
hasonló hiányérzettel. Kisiskolásoknál
már elég gyakori a közös játék a nemi
szervekkel. Főleg a fiúk kedvelik a csoportos
maszturbációt.
De
egyáltalán mikor és hogyan kezdődik az
önkielégítés? Saját vizsgálataim
szerint a nők 3%-ánál már 6 éves kor
előtt. Ez az arány a serdülőkorig 14- 15%-ra nő, de
14–16 éves korban nem növekszik jelentősebben, s
még 18–19 éves lányoknál sem éri el az
50%-ot. A férfiaknál mindez másként alakul.
Serdülőkor előtt ugyan náluk is csak 14-15% kezdi, de a
serdülés évei alatt ugrásszerűen megnő az
önkielégítést folytatók száma (18
éves korig 75-85%- ra)!
Ezt a
különbséget jórészt az magyarázza, hogy a serdülő fiúk az
éjszakai magömlések nyomán mindenképpen
megismerik az orgazmust, a szexuális kielégülést,
s épp ezért általában jobban
kívánják, mint a legtöbb lány, aki ilyet
még sohasem tapasztalt. A fiúk ezért többnyire
spontánabbul kezdik, s csak utólag szereznek be erről
információkat (egyrészt társaiktól,
másrészt könyvekből), míg a lányok
többsége csak az infomációk nyomán
próbálja meg – ha egyáltalán
megpróbálja. Őket ugyanis a tapasztalatlanságon
kívül is sok minden visszatartja ettől.
A nők idegenkedésének okai
A lányokat a
legtöbb szülő még ma is igyekszik visszatartani a szex
minden formájától, így az
önkielégítéstől is. Érdemes erről
elolvasni néhány vallomást (Hite
gyűjtéséből):
„Nyolcéves koromban próbáltam
először, ügyetlenül maszturbálni. Az anyám
ezt észrevette, s hosszú előadást tartott nekem
arról, hogy ettől elmebeteg leszek. Nagyon megijedtem, s
hosszú időre abbahagytam a próbálkozásokat.
Úgy elment a kedvem a szextől, hogy partnerrel is csak
sokára próbálkoztam, de azzal sem elégültem
ki. Ez csak azóta megy, amióta újra
megpróbáltam az önkielégítést.”
„Az első
ilyen éhvényem még óvodás koromban
történt. Anélkül, hogy tudtam volna, mit
csinálok, plüssborítású
játékállatkát dugtam a combom közé
és ide-oda forgolódtam. Két okból emlékszem
erre pontosan: egyrészt igen kellemes érzés volt,
másrészt az anyám, aki meglátott, nagyon
megdöbbent, dühös lett, s megfenyegetett, hogy elveszi az
összes játékállatkámat.”
„15 éves voltam, amikor először
csókolóztam és pettingeltem egy fiúval. Ez
szexuálisan fölizgatott (bár
akkor
még nem tudtam, hogy mi ez). Ahogy hazamentem és lefeküdtem,
magamhoz nyúltam és igen hamar orgazmusom lett. Így
kezdődtek a titkos, bűntudatos
önkielégítések. Többször
próbáltam abbahagyni, de sosem sikerült, mert olyan
jó!…”
„Amikor 18
évesen fölfedeztem saját csiklómat, azt hittem, hogy
rendellenes, s csak nekem van ilyen. De arra is rájöttem, hogy
érintése kellemes. Amikor aztán elköltöztem
hazulról és gyakran maszturbáltam, azt hittem, én
vagyok az egyetlen nő, aki ilyet csinál. Ma már tudom, hogy
ez nevetséges, de 4 évig még a partneremnek sem mertem
elmondani!”
„Úgy tűnik, inkább hagyom, hogy
szenvedjek a vágyaimtól, mintsem maszturbálnék. Nem
kárhoztatok
senkit,
aki csinálja, de engem úgy neveltek, hogy ez helytelen,
így nem szabad viselkedni. Ezért másokkal szemben
toleráns vagyok, de magammal szemben nem. Ez nálam
büszkeség és gátlások kérdése.
Alapjában sznob vagyok ezen a téren.”
Szerencsére nem
mindenki törődik bele ebbe az idegenkedésbe, s
előbb-utóbb megbarátkozik az
önkielégítés gondolatával. Néha
egész meglepő fordulatok történnek – ahogyan azt
a következő vallomás is mutatja:
„Önkielégítési
próbálkozásaim során úgy 12 éves koromban
történt meg az első orgazmus. Nagyon megijedtem! Azt hittem,
valahogy fölsértettem magam, s ez az érdekes görcs
valamilyen rosszullét kezdete. Lélegzetvisszafojtva
vártam, hogy mi fog történni. De nem történt
semmi, s látszólag minden rendben volt. Akkor úgy
döntöttem, hogy nem törődöm az egésszel.
Pár nap múlva megnyugodtam és óvatosan újra
próbálkoztam. Hamarosan úgy belejöttem, hogy teljesen
természetesnek tartottam az orgazmust, és kezdtem nagyon
élvezni.”
Mire jó a férfiaknak?
Ha föltesszük
ezt a látszólag naiv, egyszerű kérdést, sokan
gondolkozás nélkül rávágják: Arra
jó, hogy part- ner nélkül is kielégüljenek!
Alapjában
véve igazuk van, de ez csak egyik oldala a dolognak, amely nem is olyan
egyszerű. Az önkielégítésnek ugyanis
többféle szerepe lehet, akár egyidejűleg is, és
a körülményektől függ, hogy kinél melyik
dominál. (Ez a megállapítás persze a nőkre is
érvényes.)
Az autoerotika szerepe életkoronként is
változó. Legjelentősebb a serdülőkorban –
és általában a tizenéves
korban –, amikor a fiúk szexuális potenciája már igen jelentős, de
szexuális partnerük még
rendszerint nincs. Komoly és tartós kapcsolatot ilyenkor több okból sem
tudnak kialakítani. Ez a készülődés,
a felkészülés kora. S éppen ebben segíti a fiúkat az
önkielégítés!
Hogy hogyan?
Bármilyen meglepő, az autoerotika heteroerotikus mozzanatokat is
tartalmaz, hiszen az
önkielégítés
során rendszerint egy partnerről fantáziálnak, s maga
a vágy is erre az elképzelt partnerre irányul. Amikor
pedig az addigi ismereteikre, élményeikre (például
filmélményekre) támaszkodva elképzelik, hogy milyen
lenne egy partnerrel, akkor félig-meddig már
próbacselekvésről van szó.
A képzeletbeli
kipróbálás végül is
kielégüléssel jár az
önkielégítés során. Így egyrészt
erősíti a heteroszexuális beállítódást
(amennyiben másnemű partnerre irányul),
másrészt az elképzelt helyzetek keresésére
és átélésére motivál. Épp azért
nem mindegy, milyen helyzeteket és partnert képzel el
magának valaki! Hiszen például bármilyen
deviáns, vagy éppen perverz szexuális
tevékenység gyakori elképzelése ilyenek
tényleges keresésére motivál – és
tévútra vezet!
De hát hogyan lehet a fantáziát az
egészséges és kulturált szexuális
viselkedés irányába állítani?
Ez sokaknak
probléma, mert azt hiszik, a fantázia csak úgy
működik, ha szabadon csapong, és nem
próbálják befolyásolni. Szerencsére nincs
igazuk, mert meg lehet tanulni a fantázia
irányítását! Ez külön,
önálló téma lehetne, amit itt nem
részletezhetünk. Csak utalok rá, hogy az ún.
autogén tréning, vagyis a lazítási gyakorlatok a
figyelem és a fantázia irányítását
feltételezik, s ebbe egy-két hónap alatt bele lehet
jönni. Másrészt a fantázia kitűnő
segédeszközei a kulturált szexet
ábrázoló képek és filmek. (Sajnos a
forgalomban lévő pornográf anyagok jelentős
része nem felel meg ennek a követelménynek.)
Részben
talán a fantázia szegénysége magyarázza azt
is, hogy sok férfi partnerhiány esetén sem szívesen
él az önkielégítés lehetőségével,
hanem inkább megveszi a prostituáltak
szolgáltatásait – amik csak silány látszatai
egy valódi partnerkapcsolatnak. Pedig
minden szempontból egészségesebb, veszélytelenebb
(s persze olcsóbb is) lenne, ha az érintett férfiak a
prostituáltak látogatása helyett inkább
önkielégítést folytatnának!
Mindebből
levonhatjuk azt a következtetést, hogy a szexuális
fantázia gazdagítása, a kulturált szex ezernyi
lehetőségének képzeletbeli
kipróbálása mind egyénileg, mind
társadalmilag kívánatos lenne!
De van egy másik
fontos szerepe is az autoerotikának a férfiak
életében, s ez az önkielégítés
módjával kapcsolatos. Mint láttuk az autoerotika a
saját test megismerése, a nemi
reagálókészség fejlesztése és a
bármikori kielégülés biztosítása
mellett a partnerkapcsolatokra való felkészülést is
szolgálja. Ám csak akkor szolgálja jól, ha a
férfi az elképzelt kapcsolati helyzetekhez már előre
próbál alkalmazkodni. Ennek egyik lényeges mozzanata, hogy
tudja késleltetni saját kielégülését,
magömlését.
Ha ezt meg sem
kísérli, úgy könnyen hozzászokhat, hogy igen
gyorsan, egy-két percen belül elérje az orgazmust, s ezzel a
maga részéről befejezze a szexet. Évek során
ez a szokás annyira rögződhet, beidegződhet, hogy
aztán akarva, nem akarva magával viszi a partnerkapcsolatba is,
és így képtelen lesz alkalmazkodni partneréhez.
Pedig mint tudjuk, a nők általában nem képesek
egy-két perc alatt kielégülni.
Ezért fontos
lenne, hogy a férfi már az
önkielégítések során begyakorolja az orgazmus
és magömlés késleltetését. Vagyis azt, hogy a
merev hímvessző ingerlésének kezdetétől
számítva legalább tíz percig ne kerüljön
sor magömlésre. Ezt az ingerlés
szabályozásával, szünetek
közbeiktatásával érheti el. (Természetesen a
partnere is segíthet neki ebben.)
S miért fontos a nőknek?
Erre a
kérdésre aránylag könnyű válaszolni,
hiszen több vizsgálatból (A. C. Kinsey, S. Hite és mások) tudjuk, hogy a
nők éppen az önkielégítés
révén jutnak legkönnyebben és legerőteljesebben
orgazmushoz. Érdekes azonban, hogy ők maguk hogyan
indokolják az önkielégítés
jelentőségét.
Legtöbbjük
szerint az a fő funkciója, hogy pótolja a
hiányzó szexet vagy a szeretkezés során el nem
ért
orgazmust. Szemléltesse ezt
néhány rövid vallomás:
„Ez a szexuális kielégülés
biztos és bármikor használható eszköze.
Mindenképpen jobb, mint a rossz szex egy nem megfelelő
partnerrel.”
„Számomra
életkérdés, mert a férjem nem tud velem annyi
időt ágyban tölteni, amennyit szeretnék.”
„Ha a partnered a
másik oldalára fordul és elalszik, egyedül
csinálhatod.”
„Rendkívül
fontos a magányos nőknek, akik ezáltal
megkönnyebbülhetnek.”
„A
maszturbáció ugyan kielégítő, de nem
pótolja a férfi szeretetét és
gyengédségét.”
Sok nő szerint
azért fontos, mert sokat lehet tanulni belőle a szexuális
kielégülést illetően:
„Az ember ezáltal tanulja meg, hogyan jusson
kielégüléshez. Így ismertem meg, mi
történik bennem az izgalom különböző szakaszaiban.
Megkönnyítette, hogy ki tudjam mondani, mi jó nekem a
szexben, s irányítani tudjam nemcsak önmagamat, hanem a
partneremet is.”
Mint látjuk, a
partnerrel való együttműködést is
elősegítheti az önkielégítések
során elért szexuális önismeret.
Jó
néhány nő autoerotizmusa révén
erősíti függetlenségét és
önbizalmát. (S ez nemcsak a feministákra
érvényes!) Ezt mutatják az ilyen vallomások:
„Teljes kontrollt biztosít a testem
fölött, mert kielégülésem így nem függ
a partnertől. S ez lehetővé teszi, hogy a kapcsolataimat is
kontrolláljam.”
„Lehetővé
teszi, hogy magam határozzam meg, mikor és mennyi szexet
akarok.”
„Eredetileg
azért volt fontos, mert utat nyitott a saját, egyéni
szexualitásomhoz. Most pedig azért találom
jónak, mert bizonyos
függetlenséget biztosít a férfiaktól, s
kárpótolhatom magam korábbi szexuális
balfogásaimért.”
S vannak, akik
hangsúlyozzák, hogy az önkielégítés
nemcsak pótléka a hiányzó partnernek és
szeretkezésnek:
„29 éves
koromig sohasem sikerült az önkielégítés, mert
bűntudatom volt. De miután csatlakoztam a nőmozgalomhoz,
öntudatom erősödni kezdett, s lassan megszabadultam a
mártírszereptől… Így az
önkielégítésnek szimbolikus jelentősége
van számomra: egyik legelső bizonyítéka volt a
bűntudatom megszűnésének és az önbizalmam
kezdetének.”
Szóval
körülbelül ezért fontos a nőknek.
Hányféleképpen lehet csinálni?
Az ember nem is
gondolná, hogy az önkielégítés éppolyan
változatos lehet, mint a szeretkezés. Sokfélesége
nehezen derül ki, mert alig beszélnek róla, még az
intim partnerek is egyéni titokként kezelik, s többnyire
megmaradnak az eredetileg kialakult formánál.
Érdekes
egyébként, hogy a férfiaknál az
önkielégítés sokkal kevesebb változatát
találták a kutatók, mint a nőknél. A
férfiak túlnyomó többsége (Hite szerint 82%-a)
kézzel ingerli önmagát – persze
különböző testhelyzetben –, s csak 15%-uk szeret
hason fekve, a hímvesszőt valamilyen tárgyhoz
dörzsölve maszturbálni.
Valljuk be: a
férfiak dolga sokkal egyszerűbb, mert kialakult
orgazmuskészségük szinte a hímvessző bármilyen
ingerlésével kiváltható. Eszközöket
– például vibrátort vagy női hüvelyhez
hasonlító tárgyakat – ritkán alkalmaznak.
A nőknél
viszont az önkielégítés hatféle
típusát sikerült elkülöníteni,
éspedig a következőket:
2. Ugyanaz, mint az
előző, de hason fekve.
S. Hite
megállapítása szerint a nők közel
háromnegyede az első típusú ingerlést
részesíti előnyben. Viszonylag kevesen vannak tehát,
akik másként vagy többféle módon végzik
az önkielégítést. Holott az ingerlés –
az orgazmust kiváltó ingerlés! –
változatossága a nő számára is fontos lenne,
mert minden beszűkülés az örömszerzés
lehetőségeit szűkíti. Nézzük tehát
végig ezeket a lehetőségeket.
A „maszturbáció” latin szó,
kézzel ingerlést jelent. Gyakorisága folytán
érthető, hogy így nevezték el az
önkielégítést
általában, bár az sok más módon is
gyakorolható. A nők többsége hanyatt fekve,
lábait kissé fölhúzva, combjait szétnyitva kezdi
a csiklónak és környékének
simogatását. Ez helyi vérbőséget és
szexuális élvezetet eredményez, de csak akkor, ha lelkileg
is rá tudott hangolódni. Érdemes elolvasni erről
néhány női vallomást:
„A ráhangolódáshoz igen fontos,
hogy tudjak fantáziálni vagy kellemes
szexélményeket fölidézni. Az ujjaim hegyével
ingerlem magam, de előbb az egész szeméremdombot
végigsimogatom. Amikor ettől kezdek fölizgulni,
rátérek a csikló simogatására, s
aztán annak gyors, rezgő mozgatásával jutok el a
csúcspontra. A lábaimat többnyire
szétfeszítem, s az egyik kezem a mellbimbóimmal
játszik.”
„Hű, micsoda
kérdés! Legtöbbször hanyatt fekve csinálom,
szétrakott lábakkal, s csaknem mindig bugyiban, mert a
csikló ingerlése különben kellemetlen. Két ujjam
gyors mozgatásával simogatom a csiklóm, a bugyin
keresztül. Minél közelebb vagyok a csúcshoz,
annál inkább szétfeszítem a lábaim, a
derekam pedig egyre jobban megemelem. Nem sokat mozgok, de az orgazmus alatt
néha jobbra-balra forgolódok…”
„Amikor maszturbálok, csak olyan dolgokra
gondolok, amik pillanatnyilag fölizgatnak – aztán
néhány mozdulat az ujjaimmal, és már kész
is! Szóval titokban, csendben és könnyedén, ennyi az
egész.”
„Egyik kezem
ujjaival a csiklómat ingerlem, a másikkal a mellbimbóimat
csiklandozom. Fontos, hogy a csikló nedves maradjon. Néha
föl és le mozgatással ingerlem, máskor meg
körbe-körbe simogatással. Lábaimat egyszer
összeszorítom, máskor szétnyitom. Számomra
nagyon izgató, ha hozzádörzsölöm a csiklóm
a mozdulatlanul tartott kezemhez. Szívesen nézem és
érzékelem azt is, amikor mozog a mellem. Ezért legtöbbször
egy nagy tükör előtt helyezkedem el.”
„Úgy maszturbálok, hogy a
középső ujjamat igen gyorsan mozgatom a csiklóm
körül, amíg el nem élvezek egyszer, aztán
még egyszer, sőt harmadszor is. Ritkán fantáziálok
közben, inkább csak az érzésre figyelek.”
Vannak, akik a
kezük helyett szívesebben ingerlik magukat kis kézi
vibrátorral, s nem ragaszkodnak a hanyattfekvéshez sem:
„A
fürdőszobában félig levetkőzve lábujjhegyre
állok, a bugyimat a combomra tolom, s a vibrátort úgy
helyezem a csiklómra, hogy a tükörben hímvesszőnek
látszik. Ez a kép úgy felizgat, hogy perceken belül
elélvezek.”
Rengeteg
vallomásból idézhetnék még, de talán
ez a néhány is jól mutatja, hogy milyen sok
változata van
ennek a közkedvelt,
örömszerző ingerlésnek. Köztük jó
néhány olyan változat, amikor az ingerlés nemcsak a
csiklóra és közvetlen környékére, hanem a
hüvelybejáratra is kiterjed. Például úgy, hogy
tenyerükkel a csiklót dörzsölik, miközben egy vagy
két ujjuk a hüvelybe ér, vagy egyik kezükkel a
hüvelybe nyúlnak, a másikkal a csiklót ingerlik.
A női önkielégítés
másik típusa: hason fekvő helyzetben ingerelni a csiklót
és hüvelybejáratot, a kéz vagy a derék
mozgatásával – esetleg mindkettővel. A lábak
ilyenkor általában nem nyílnak szét – vagy
csak alig –, az orgazmus előtt pedig megfeszülnek,
összébb szorulnak.
„Hason fekve csinálom, a lábaimat
összezárom, a csiklóm pedig a két kezem
egymásra helyezett mutató-
és középső ujjaihoz
dörzsölöm. Néha egyik kezemmel a mellemet vagy a
derekamat simogatom, esetleg benyúlok a hüvelybe.
Általában sokkal kevesebbet mozgok, mint
közösülésnél.”
Az önkielégítés harmadik
típusa
inkább csak abban különbözik az előzőtől,
hogy a nemi szervet nem kézzel, hanem egy alkalmas tárgy,
például párna segítségével ingerlik,
többnyire hason fekvő helyzetben, ritmikus mozgásokkal.
„Összecsavarok
egy törülközőt, hasra fekve a combjaim közé
teszem és hozzá dörzsölöm magam. A kezemet sohasem
használom, mert így sokkal jobb.”
A negyedik típus lényege a keresztbe tett combok
összeszorítgatása, amit akár ülve, akár
állva is meg lehet tenni. Előfordul, hogy előbb valamit
– egy kispárnát vagy egyéb tárgyat – a
combjuk közé raknak, de legtöbbjük nem tart igényt
ilyesmire. A combok összeszorításán kívül
azok összedörzsölése is szerepet kaphat. Van, aki
közben a mellbimbóit is ingerli.
Az ilyen
önkielégítés „előnye”, hogy sem
levetkőzni nem kell hozzá, sem odanyúlni, sem pedig mozogni
(legalábbis nem
észrevehetően). A combok
összeszorítgatását jól
kiegészítheti a hüvelyizmok
összeszorítgatása, ami szintén nem
látható, s mégis elősegíti a
kielégülést.
„Amikor
tizenéves voltam, szívesen maszturbáltam az unalmasabb
tanórák alatt. Ehhez csak a keresztbe
tett lábam combizmait kellett 2-3 percig
megfeszítenem. Az orgazmus pillanataiban létrejövő,
görcsös rándulásokat úgy próbáltam
eltitkolni, hogy köhögni kezdtem és előrehajoltam.”
Az ötödik típusnál az ingerlést
erős melegvíz-sugár biztosítja. Ezt
általában fürdőkádban alkalmazzák a
nők, hanyatt dőlve, szétnyitott lábaikat
megtámasztva. Annak érdekében, hogy elég erős
legyen a melegvíz áramlása, rendszerint lecsavarják
a zuhanyrózsát, s az ujjnyi vastag vízsugarat a
csiklóra irányítják. Sokan a vízsugár
erősségét és melegségét menet
közben is szabályozzák.
„Időnként a fürdőkádban
elégülök ki. Először az ujjaimmal ingerlem magam,
aztán kinyitom a melegvízcsapot, s ügyesen alátartom
a csiklóm. Eleinte a gyenge vízsugarat szeretem,
később, ahogy az izgalom fokozódik, erősebbre
állítom, és úgy élvezek el.”
Végül az
önkielégítés hatodik
típusa főleg a hüvely ingerlését
célozza. Ez többnyire kézzel történik, de vannak
nők, akik hímvessző méretű gyertyát,
vibrátort vagy „műpéniszt” használnak. A
kifejezetten erre a célra gyártott vibrátoroknak megvan az
az előnyük, hogy az ingerlés erőssége és
helye szabályozható, tehát a hüvely közepe
táján lévő G-folt, vagyis az ingerelhető
zóna jól megcélozható vele. Érdekes, hogy
Hite szerint a nők alig 15%-a törekszik a hüvely
ingerlésére az önkielégítésnél.
A túlnyomó többség nem igényli, hogy
bármi is legyen a hüvelyben. Az is érdekes és
további magyarázatot igényel, miért van az, hogy a
nők egy része összezárt lábbal szeret
maszturbálni, másik részük viszont
széttárt lábakkal. Valószínűleg sok
múlik azon, hogy milyen testhelyzetben történtek az
első orgazmusok, illetve hogy milyen emlék fűződik egy-egy
testhelyzethez. Mindenképpen ajánlatos, hogy sem a nő, sem a
férfi ne ragaszkodjon mereven valamilyen testhelyzethez vagy
ingerlési módhoz, hanem lehetőleg váltogassa azokat.
A kezdőknek A. Comfort azt ajánlja, hogy tükör előtt
ismerkedjenek saját nemi szervükkel, s próbáljanak ki
különféle ingerléseket. Később is
törekedjenek a variálásra, például ne mindig
ugyanazzal a kézzel ingereljék magukat, alkalmazzanak
különféle síkosító anyagokat, s
változtassák az ingerlés helyét, ütemét
és erejét.
A
változatos, gazdag öningerlés, az egyéni autoerotika
fejlettsége az erotikus örömök olyan
erőforrása, mely mindig rendelkezésre áll, s amely a
szeretkezéseket is magasabb szintre emeli, élvezetesebbé
teszi.
A
nő szexuális kielégülési készsége
nem olyan magától értetődő, mint a
férfié. Egyrészt a női orgazmus nem olyan
látványos, illetve könnyen megfigyelhető, mint a
férfi magömlése. Másrészt nem jelenik meg
magától a serdülőkorban, mint a fiúknál.
Ebből következik, hogy a
nő orgazmuskészsége csak tanulással
alakítható ki. Nem föltétlenül
szándékos, tudatos tanulással, hiszen véletlen
elleséssel, rájövéssel is sikerülhet, ha a
körülmények úgy alakulnak. Nem kell hozzá
más, csak egészséges szervezet és lelki alkat,
valamint szexuális ingerek bősége. Hogy ezek a
feltételek nem mindig jönnek össze? Hát akkor ki kell
azokat alakítani! – „Könnyű ezt mondani!”
– gondolhatja az olvasó. De hát egy fiatal lánynak
vagy akár egy felnőtt nőnek esetleg fogalma sincs róla,
hogy mit alakítson és hogyan! S különben is:
attól, hogy valaki egészséges, meg hogy sok
szexuális inger éri, még nem biztos, hogy ki tud
elégülni. Igazat kellene adnom az így érvelő
olvasónak. Az említett előfeltételek önmagukban
még nem biztosítják egy nő számára a
szexuális kielégülés megtanulását.
Csupán lehetővé teszik és megkönnyítik
azt, amennyiben sor kerül rá. Ez utóbbi pedig nemcsak a
véletlenen, hanem tudatos törekvésen is múlhat.
Tény, hogy a
nők túlnyomó többsége előbb-utóbb
valahogy átéli a szexuális kielégülést.
A tudományos vizsgálatok alig néhány
százalékra teszik az olyan nők arányát
(úgy 35 éven felül), akik még sohasem éltek
át orgazmust. Náluk sem azért maradt ez ki, mert nem
lennének képesek rá fizikailag, hanem, mert a körülményeik és a
lelki alkatuk szexellenes volt. Régen ugyanis a nőket
saját szexuális igényeik, s ezzel együtt
reagálókészségük elfojtására
nevelték. Uralkodó vélemény volt, hogy a nők
– a „rendes” nők! – nem is igénylik a
szexet. Így aztán hiába volt egy nő
egészséges testileg, szexuális képességei
mégis fejletlenek maradtak. A legszomorúbb a dologban, hogy ezt
egészen természetesnek vették. S vagy teljesen
elzárkóztak a szextől (mint az apácák), vagy
meg sem próbálták azt élvezni. Ma már
szerencsére más a helyzet: a nők csaknem kivétel
nélkül igénylik és élvezni akarják a
szexet! S ezt a férfiak is kénytelenek észrevenni.
(Más kérdés, hogy örülnek-e neki.) Amiből
aztán félreértések is származnak. Ilyen
félreértés a nők részéről, hogy
kielégülésük biztosítása a férfi
feladata, ugyanúgy, mint a szex kezdeményezése és
irányítása. A férfiak pedig könnyen azt
hiszik: ha egy nő igényli a szexet, akkor nyilván annak
élvezetére és a kielégülésre is
képes. Eszükbe sem jut, hogy ez korántsem jár mindig
együtt.
Kritikus pont: a szexkezdés
Egy
fiatal, tapasztalatlan nő szexigénye ugyanis többnyire
erősen különbözik a fiatalemberétől, aki
tapasztalatból ismeri a kielégülést (már csak
a rendszeresen bekövetkező éjszakai magömlések
vagy az önkielégítés miatt is). Az ilyen nő
esetleg csak azért igényli a szexet, mert már tudja, hogy az a nőnek is jó és
hasznos lehet. S minthogy joga van
hozzá, élni kíván a jogaival.
Igényét
csak erősíti, hogy értesül a hozzá
hasonló korú nők szexuális tapasztalatairól;
kicsit irigyli őket, s nem akar
lemaradni tőlük. S mivel a hallott élmények
általában partnerrel kapcsolatosak, a kezdő nő is csak
így tudja elképzelni a nemi élet
megkezdését. Keres tehát egy partnert. Pontosabban elfogadja
egy férfi közeledését. Ami tizenéves korban
szinte mindenkinél bekövetkezik, hiszen a fiatal férfiak
kívánják a szexet, s kihasználják a
szexuális kapcsolatteremtés alkalmait. A nőnek ugyan
még nincs igazi szexuális vágya, inkább a szerelmi gyengédséget,
védettséget és összetartozást
kívánja, de reméli, hogy a szexszel együtt ezt is
megtalálja.
S vajon megtalálja? Ha
szerencséje van, talán igen, De ez ma még sajnos
viszonylag ritka. A fiatalemberek szexuális vágya erős
és célratörő. S mivel mindketten úgy
tudják: nemi élet =
közösülés, előbb-utóbb
szabályszerűen „lefeküsznek”, vagyis
közösülnek egymással. Nem biztos, hogy ez mindjárt
első próbálkozásra sikerül, hiszen a
félelem, az ügyetlenség és a fájdalom
sokáig akadályokat állíthat. Ezekkel a
nehézségekkel itt most ne foglalkozzunk.
Tegyük fel, hogy
sikerült az első (néhány)
közösülés. Sikerült abban az értelemben, hogy
megtörtént, függetlenül attól, hogy meddig
tartott: a hímvessző bekerült a hüvelybe. A
magömlés ilyenkor nagyon hamar bekövetkezik, de most nem ez a
lényeg. Inkább arra vagyunk kíváncsiak: mit
érzett a nő? Élvezte-e, s főleg eljutott-e a
kielégülésig?
Az eddigi
szexológiai vizsgálatok – köztük saját
vizsgálataim – azt mutatják, hogy ez
általában is elég ritka, de különösen ritka
azoknál, akik közösüléssel kezdik a nemi
életet. Az erre irányuló kérdésre ilyen
válaszokat adnak: „Hát
éppenséggel ki lehetett bírni, de semmi
különöset nem éreztem.” „Csak annak
örültem, hogy már túl vagyok rajta.”
„Még mindig nem értem, hogy ebben mi jó a
férfiaknak.”
Olyan
is volt, aki bevallotta, hogy az első közösülés
nyomán alaposan elment a kedve a nemi élettől. Ami persze
nem jelenti azt, hogy többé nem közösülnek, de
inkább csak kötelességtudatból (vagy
érdekből). Ezt a beállítottságot könnyen
meg lehet szokni, s évek múlva már nehéz
megváltoztatni. Belőlük lesznek a frigid nők, akik
már fölizgulni sem tudnak, s egyáltalán nem
élvezik a nemi életet.
Mindebből
világosan látható, hogy a nemi élet
megkezdésének módja kritikus pontja az ember egész
nemi életének. Az elrontott kezdés nehezen
helyrehozható hátrányokkal jár.
De tulajdonképpen
miért rossz a nemi életet közösüléssel
kezdeni? (Hozzá kell tenni, hogy elsősorban a nők
számára.) S különben is, mivel kezdje, ha nem
közösüléssel?
Ilyen és
hasonló kérdések érthetően
fölmerülnek sok olvasóban. S nemcsak a férfiakban, bár
számukra nehezebben fölfogható, hogy a nők miért
nem elégülnek ki épp a közösülésben
ugyanolyan könnyen, mint ők. Bennük tán nem
működik a „nemi ösztön”?
E könyvben
már szó volt róla, hogy
a férfiakban sem valamiféle „nemi ösztön”
működik. Csak éppen nemüknél fogva megvan az
az előnyük, hogy náluk a serdülés magával
hozza a magömléseket, s ezzel a nemi kielégülés
élményét, míg a női serdülésből
ez hiányzik.
A testi
serdülés persze a nőt is fogékonyabbá teszi a
szexuális ingerekre. Tehát bizonyos fokú szexuális
izgalom ebben az életkorban náluk is könnyen kialakul,
például bizonyos látványok (szeretkezési
jelenetek stb.) hatására. Ám ez az izgalom
legtöbbször nem fokozódik a kielégülést
hozó csúcspontig, mert valamilyen külső vagy belső
akadálytól lefékeződik. Nagy ritkán
előfordul ugyan spontán, akaratlan, mondhatni véletlen
kielégülés – például
kerékpározás vagy valamilyen sportgyakorlat közben
–, de ez nem jellemző.
A női
orgazmuskészség tehát általában nem alakul
ki magától. Ezt meg kell tanulni. Az eredményes
tanulásnak pedig a szándékon túl vannak
külső és belső feltételei. Az előbbiekhez
főleg a nyugodt körülmények és a helyesen adagolt
szexuális ingerek tartoznak. Az utóbbiak közül
legfontosabb a ráhangolódás, az erőltetés
nélküli odafordulás, az érzéki
örömökre figyelés képessége.
Amíg ezek a
feltételek hiányoznak, a szexuális
kielégülés aligha fog a nőnek sikerülni. (S ha
megvannak, sem föltétlenül rögtön sikerül,
hanem csak fokozatosan.) Azonkívül figyelembe kell venni, hogy a nő kielégülése
elsősorban a csikló ingerlésétől függ;
márpedig a közösülés során a csikló
kevesebb és egyoldalúbb ingerlést kap, mint a
közvetlen – kézzel vagy szájjal
történő – ingerlés során.
Tehát a
közösülés csak akkor vezet a nő
kielégüléséhez, ha előtte már alaposan
felizgult, s ez az izgalom nem esik vissza a közösülésben
(akár fájdalomtól, akár a férfi túl
gyors kielégülésétől), hanem fokozható.
Ehhez némi gyakorlat és
szexuálisan kulturált part- ner kell. Ha tehát egy
gyakorlatlan nő mindjárt a közösülésben akar
kielégülni, ez olyan, mintha valaki az iskolát nem az
első osztályban, hanem rögtön a
középiskolában akarná kezdeni.
Önkielégítés
– nőknek fontosabb!
Épp ezért
közösülni csak már kialakult
orgazmuskészséggel érdemes (akkor is ügyelve a
bőséges előjátékokra és a
közösülés időtartamára). Ehhez pedig a
partnert – és az egész együttlétet –
valamennyire irányítani kell. Nem passzívan várni,
hogy ő gondoskodjon a nő
kielégítéséről.
Egyáltalán:
javaslom alapelvként elfogadni, hogy kielégüléséért
mindenki önmaga felelős! Természetesen
számíthat a partner segítségére, de nem
várhatja el tőle, hogy irányítás
nélkül is pontosan tudja, mit kell tennie.
Ha pedig a
kielégülés elsősorban rajtunk múlik, akkor
megtanulásával miért kellene egy megfelelő partnerkapcsolat
kialakulásáig várni? Nem jobb-e, ha a nő az
orgazmuskészség kialakításával is
fölkészül egy majdani szexuális kapcsolatra? Hiszen az
említett vizsgálatokból is az derül ki, hogy az
önkielégítést már ismerő nők
partnerükkel is könnyebben belejöttek a szexbe, mint
azok, akik azt meg sem próbálták.
Egyesek erre azt
mondják, hogy nekik csak partnerrel nyújt örömet a
szex. Ők valamiért eltúlozzák a kétféle
kielégülés különbségét, ami pedig
valójában és többnyire nem is olyan nagy.
Kétségtelen, hogy nagyobb élmény egy szerelmi
partnerrel kielégülni, ám a kölcsönös
és beteljesült szerelmek nem túl gyakoriak az ember
életében. A szex viszont szerelem
nélkül is jó lehet, hiszen a
kielégülés mindig kellemes. Még akkor is, ha partner
nélkül jut hozzá az ember.
A „csak partnerrel
jó” érvelésre a következő hasonlattal
szoktam reagálni: Ha éhesek vagyunk, s módunkban
áll jóllakni, szívesen tesszük ezt egy
számunkra kedves ember társaságában, közben
beszélgetve. De azért egyedül is jót tudunk lakni, ha
éppen úgy adódik. Kicsit ugyanígy vagyunk a
szexszel. A jóllakás és a szexuális
kielégülés egyaránt emberi szükséglet. S
bár társas lények vagyunk szükség esetén egyedül is meg tudjuk oldani
mindkettőt.
A férfiakat
általában nem kell biztatni az
önkielégítésre, mert a serdülőkorban
kezdődő magömlések alapján ismerik és
kívánják a kielégülést. Épp
ezért túlnyomó többségük hamar és
könnyen megtanulja az önkielégítést, ami
náluk is jó előkészület a későbbi
szexuális kapcsolatokra feltéve, hogy nincs miatta
bűntudatuk, és nem szokják meg a túl gyors
kielégülést (ami később korai
magömlést eredményezhet).
A nőket –
pontosabban a fiatal lányokat – viszont biztatni kellene erre,
mert különben esetleg nem is igénylik, s túl
későn jönnek rá, hogy mit veszítettek. (Ha
egyáltalán rájönnek.) Valójában egy
nő számára az önkielégítés
megtanulása fontosabb, mint a férfinak, mert a nő ezzel
könnyen kialakíthatja orgazmuskészségét, s
így behozhatja azt a hátrányt, ami különben
érné az első szexuális kapcsolatban. A
kérdés tehát az:
Hogyan tanulható meg az
önkielégítés?
Egy
nő számára ez sem mindig könnyű
különösen, ha későn – úgy értem,
jóval a serdülőkor után – fog hozzá,
amikor a szex már esetleg erős gátlás alá
helyeződött. Fiatalabb korban viszont a teljes
tájékozatlanság okoz nehézségeket.
Nemrég egy 16 éves lánytól kaptam levelet. Mint
írja: „Az önkielégítésről nem tudok
szinte semmit. Hogyan csináljam? Mikor és mivel?”
Nos, először
is tévedés azt hinni, hogy valamilyen eszköz kell az
önkielégítéshez. Lehet ugyan
különféle eszközöket alkalmazni a nemi szervnek
és környékének ingerléséhez, de ezek
alapjában véve fölöslegesek, s bátran
mellőzhetők. Átmeneti használatuk legfeljebb akkor
indokolt, ha másként nem sikerül az
önkielégítés megtanulása. A hüvelybe
ilyenkor sem kell valamilyen tárgyat fölvezetni, hanem csak a
csiklót és környékét kell ingerelni
(például ráirányított
melegvízsugárral vagy kézi masszírozó készülékkel).
Vannak akik párnát vagy takarót szorítanak a
combjaik közé önkielégítéskor, de sok
más variáció is előfordul.
A legcélszerűbb „eszköz”
azonban a nő saját keze! Ez mindig „kéznél
van”, csak az a fontos, hogy tiszta legyen. S ne legyen száraz,
tapadós, hanem síkos. (Ami könnyen elérhető, ha
hüvelyváladékkal benedvesítjük.) Mindez persze
csak előfeltétel, mint ahogyan a
saját nemi szerv alapos ismerete is az. Miután
anatómiai ábrák és leírások
segítségével már
tájékozódtunk, legjobb ha egy
kézitükörrel is szemügyre vesszük nemi szervünket,
széthúzva a nagy- és kisajkakat, majd ujjheggyel is
kitapintva a csiklót, a húgycsőnyílást
és a hüvelybejáratot.
Az
önkielégítést azonban nem azzal kell kezdeni, hogy
rögtön a nemi szervet kezdjük simogatni. Ráhangolódás céljából
jobb, ha előbb behunyt szemmel elképzelünk valami kellemes
szexjelenetet. Például olyasmit, hogy jön a partnerünk
és elkezd simogatni, először a kezünket, majd az arcukat,
mellünket… és így tovább, fokozatosan
rátérve a szeretkezés különböző változataira.
S közben a saját kezünkkel csináljuk azt, amit
elképzelésünk szerint a partner csinálna.
Ha nem tudunk
fantáziálással ráhangolódni a
simogatás élvezetére, akkor 5-10 perc elteltével
inkább hagyjuk abba a próbálkozást, s
később, nyugodtabb lelkiállapotban kezdjük újra.
Esetleg olvassunk előtte valami szerelmi történetet, vagy
nézegessünk szeretkezést ábrázoló
képeket.
Ha viszont
élvezni tudjuk a simogatást, akkor további
fantáziálás közben folytassuk mindaddig, amíg
ki nem elégülünk vagy amíg vissza nem esik a
szexuális izgalom. Átmeneti
visszaesések előfordulhatnak: ilyenkor kis szünetet
tartunk, s aztán kicsit másféle ingerléssel
folytatjuk. Ezzel megelőzhető, hogy erőltetni
próbáljuk a kielégülést, ami biztosan
zsákutcába vezetne.
Petting és orgazmus
Az
önkielégítéshez képest jelentős
továbblépés a szeretkezés megtanulása egy
partnerrel. Természetes, hogy ez sem megy máról holnapra.
Még akkor sem, ha a nő már egészen jól
belejött az önkielégítésbe – ami ugyan
megkönnyíti, de nem pótolja a szeretkezés
tanulását.
Hangsúlyozottan
szeretkezést írok és nem
közösülést, mert – bár az is a
szeretkezésnek egyik formája – az eddigiekből
talán nyilvánvaló, hogy nem azzal kell kezdeni a
szeretkezés megtanulását. Nem azért, mintha a
közösülés önmagában véve olyan
nehéz lenne! Legföljebb egy szűz nő számára
okoz némi problémát a szűzhártya
átszakításának elviselése;
később már minden könnyebben megy…
A
közösülés nehézség nélküli
megtörténte azonban nem jelenti azt, hogy a nő élvezi
is vagy éppen kielégül annak során. Ez az, amit meg
kell tanulni! S nem úgy, hogy minden
előkészítés nélkül gyakorolja,
aztán „majd csak belejön valahogyan…” A rossz
kezdést, mint láttuk, nehéz helyrehozni.
Nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni a
férfiak és a nők alkati különbségét! Már a
tizenéves fiatalember is fejlett orgazmuskészséggel kezdi
a nemi életet. Így legtöbbször nehézség
nélkül kielégül már az első
közösülésben – méghozzá nagyon is
gyorsan. A nő orgazmuskészsége viszont ebben az
életkorban legtöbbször fejletlen, még akkor is, ha
néhányszor már önkielégítéssel
kielégült.
Az
önkielégítés mindenesetre jó kiindulási alap a szeretkezés
tanulásában. Ha pedig nincs ilyen alap, akkor még
nagyobb figyelmet érdemes fordítani az ún. pettingre,
vagyis a közösülés nélküli
szeretkezésre. Ebbe az egyszerű simogatástól és
puszitól kezdve minden gyengédség beletartozik, ami a
közösülésen kívül előfordulhat.
Magától értetődik, hogy vannak egyszerűbb,
könnyebb és bonyolultabb, nehezebb formái.
A tanulást pedig
érthetően az egyszerűbb formákkal ajánlatos
elkezdeni. Egy gátlásos nő is könnyen
kipróbálhatja, jólesik-e neki a kézfogás egy
rokonszenves férfival, esetleg a kézcsók (bár ez ma
már nem divat). A következő lépés:
jólesik-e az ölelkezés, a simogatás és a
csókolózás. Ha ezeket nem tudja élvezni, akkor nem
érdemes továbbmenni az intimitások terén. Ilyenkor
vagy nem igazán rokonszenves a férfi, vagy a nő még
nem képes élvezni a testi közeledés elemi
módjait sem.
Először is az
okokat próbáljuk tisztázni az ehhez hasonló
esetekben. Egyetlen esetből persze nem szabad
általánosítani. De ha már
kétszer-háromszor próbálkoztunk ugyanazzal a
partnerrel csókolózni, s még mindig nem
élvezzük, akkor ideje a „hogyan
tovább”-ról dönteni. Ha egyébként
rokonszenves, s a kézfogás, futó puszi is jólesik,
akkor valószínűleg gátlásosságunk
okolható a pettingélvezet elmaradásáért.
Ezt legjobb a partnerrel is megbeszélni (ami
egy gátlásos nőnek nem kis teljesítmény!), s
ügyelni, hogy csak olyasmi történjen, amit élvezni tudunk.
Az sem baj, ha csak a kézfogás ilyen; ez esetben a tartós
kézfogással, egymás kezének
„vizsgálatával” és simogatásával
kísérletezzünk. Ha ez már egyértelműen
kellemes, a simogatást fokozatosan
kiterjeszthetjük egymás arcára, hajára,
karjára, majd lassanként más testrészeire is.
Közben az
ölelést, az összesimulást és az
arccsókokat is gyakorolhatjuk. Csak ez után következzen a tulajdonképpeni
csókolózás és a fontosabb „erogén
zónák” (például a mellek, combok és a
nemi szerv környékének) simogatása. Ha mindezt élvezzük,
akkor nyilván a szexuális izgalom is bekövetkezik, aminek
jelei könnyen fölismerhetők (kipirulás,
szívdobogás stb.). Ennek alapján a petting már kielégülést is
eredményezhet!
A hüvelyizmok szerepe
A
női orgazmus, mint tudjuk, a szexuális izgalom és
élvezet csúcspontja, amikor a hüvelyt
körülvevő izmok gyors egymásutánban,
reflexszerűen és ritmikusan, többször összehúzódnak.
Ugyanilyen összehúzódások történnek a
környező izmokban is, például a
végbélnyílás záróizmaiban vagy a
húgycső körüli izmokban (ami esetleges sajátos
„női magömlést” eredményezhet).
Egyszer-kétszer maga a méh is összehúzódik.
Ebből
nyilvánvaló, hogy a hüvelyizmoknak
fontos szerepük van a nő kielégülésében.
Nem mindegy tehát, hogyan működnek ezek az izmok,
képesek-e a gyors és erőteljes
összehúzódásokra. Amiket persze nemcsak az
orgazmusreflex válthat ki, hanem a szexuális izgalomtól
függetlenül sok más inger is.
Ha például
egy nő valamilyen oknál fogva fél a
közösüléstől, akkor hüvelyizmai minden
behatolási kísérletnél görcsösen
összehúzódnak, s esetleg tartósan úgy
maradnak, lehetetlenné téve a közösülést
(vagy akár a nőgyógyászati vizsgálatot is). Ez
az ún. vaginizmus vagy
hüvelygörcs, ami még napjainkban is előfordul,
bár szerencsére egyre ritkábban.
Mindenesetre nem
árt tudni, hogy a hüvelyizmok nemcsak maguktól,
reflexszerűen húzódhatnak össze, hanem szándékos mozgatásuk is
megtanulható. Valahogy ugyanúgy vagyunk ezzel, mint a
végbélnyílás záróizmaival, amelyek
akaratlagos összehúzását vagy
ellazítását már kisgyermek korában szinte
mindenki megtanulja (a szobatisztaságra szoktatás során).
Ugyanígy meg
lehet tanulni a hüvelyizmok összehúzását,
annál is inkább, mert beidegzésük azonos a
végbélnyílás záróizmainak
beidegzésével. Amikor tehát az utóbbiakat
összehúzzuk, akkor a hüvelyizmok is
összehúzódnak! Ugyanez történik az
elernyesztésnél is. Csak persze aki nem figyel rá, az
általában nem érzi a hüvelyizmok
összehúzódását ilyenkor.
(Azonkívül, ha a hüvelyizmok gyengék, akkor az
összehúzódásuk is gyenge, így nehezen
érzékelhető.)
Szerencsére
tudjuk, hogy a gyakorlás erősíti az izmokat. S azt is, hogy
az erőkifejtéshez valamilyen ellenállást kell
leküzdeni. Ebből a szempontból tehát jobb, ha van
valami a hüvelyben, ami megszorítható. Hogy a
szorítást, összehúzódást biztosan
érzékeljük, a legjobb, ha a saját, tisztára
mosott és vékonyan bekrémezett
ujjunkat vezetjük föl a hüvelybe, s így gyakorolhatjuk
a szándékos izomösszehúzódásokat.
Eleinte talán alig érzünk valamit, de a rendszeres –
akár naponta történő – gyakorlás
során egyre erősödő
összehúzódásokat érzékelhetünk. Ez
pedig azt jelenti, hogy a hüvelyizmok erősebbek, s mozgásuk
könnyen kiváltható.
Gondolom, nem szorul
különösebb bizonyításra, hogy ez
megkönnyíti az orgazmusreflex
kiváltódását, s erőteljesebb orgazmusokat hoz
létre. Éspedig még akkor is, ha semmi sincs a
hüvelyben (mint például általában az
önkielégítéskor).
A hüvelyizmoknak
azonban nemcsak az orgazmusban van szerepük. A merev hímvessző
bevezetésekor a hüvelyizmoknak
el kell lazulniuk, hogy ne gátolják a behatolást. Majd
pedig a hüvely alsó harmadának izmai ráfeszülnek
a hímvesszőre. (A szexológusok ezt hívják
„orgasztikus mandzsettának”.) Fontos tehát, hogy a
hüvelyizmok rugalmasak és
mozgékonyak legyenek. Újabb kutatások ugyanis
megállapították, hogy a női orgazmus
elmaradását gyakran a szóban forgó izmok
gyengesége magyarázza.
Érdekes, hogy
más kultúrákban, például a Távol-
Keleten vagy az araboknál sokkal nagyobb jelentőséget
tulajdonítanak a nők alhasi izmainak. Az utóbbiaknál
divatos hastánc is megköveteli a hüvely körüli
és a farizmok tudatos mozgatását. Ezért van az,
hogy a hastánc gyakorlása elősegíti nemcsak a nő
szexuális tevékenységét, hanem még a
szülést is! (Ami nagyon is igénybe veszi az alhasi izmokat.)
Nem áll
szándékomban, hogy a hastánc megtanulására
beszéljem rá a nőket. De mindenképpen
ajánlatosnak tartom az alhasi izmok állapotának
fölmérését, annak megállapítását,
hogy nem túl gyengék-e, nem túl feszültek-e (mert ez
is előfordulhat, s gyakori alhasi fájdalmakkal és
fertőzésveszéllyel jár), s végül, hogy
tudjuk-e szándékosan mozgatni ezeket az izmokat.
Igen ám, de
hogyan lehet mindezt fölmérni?
A
legjobb természetesen az lenne, ha tudományosan kidolgozott
módszereket vehetnénk erre igénybe. Vannak is ilyenek,
bár nálunk nem könnyen hozzáférhetőek.
Egy amerikai nőgyógyász, A. Kegel már a
’40-es években készített egy műszert, az
ún. perineométert,
amely mutatja a hüvelyizmok szorításának
erejét. 1976 óta ennek már elektronizált
változata is van.
Sokkal egyszerűbb
– bár kevésbé pontos – mérés a
saját ujj megszorítása (amit már
említettem). De egy partner is
sokat segíthet ebben, akár ujjának
bevezetésével, akár a közösülés
közbeni mozgásszünetben, ha a nő hüvelyizmaival
megszorítja a hímvesszőt, s ezt a férfi érzi
és visszajelzi. Ha semmit nem érez, akkor a hüvelyizmok
gyengék. Ez utóbbival függ össze az is, ha a
férfi túl tágnak érzi a hüvelyt.
A kérdés szakemberei
ehhez az „öndiagnózishoz” kézitükör
használatát is ajánlják: ha a nő hanyatt
fekve, fejét párnára támasztva szétrakott
lábai közé teszi a tükröt, s így
húzogatja össze a hüvelyizmokat, akkor a
hüvelynyílás és a gát táján
észreveheti ezek mozgását. Némi gyakorlással
az is elérhető, hogy a hüvelybejárat kicsit
szétnyíljon és összezáruljon. A legfontosabb
azonban a hüvelyizmok kitapogatása és a szorítások-lazítások
ellenőrzése előbb egy, majd két ujjal. Az
utóbbi esetben a gyakorlat lényege a hüvelybe vezetett
két ujj összeszorítása a hüvelyizmokkal.
A lehetőleg naponta
végzendő hüvelyizom-gyakorlat kb. 10 percet vesz
igénybe. Itt is a fokozatosság elve az irányadó.
Eleinte 1-2 másodperces izomösszehúzódásokat
ennél kicsit hosszabb lazítások követnek –
összesen tízszer –, majd az összehúzások
ideje fokozatosan 5-6 másodpercre növekedhet. Ujjbevezetés
nélküli hüvelyizom- gyakorlatokra napközben
bármikor sor kerülhet, hiszen ehhez levetkőzni sem kell.
Testhelyzetek és mozgások
Már az eddigiek is jól mutatják,
milyen sokféle lehetősége van a női orgazmus
tanulásának és fejlesztésének. Legfőbb
feltétel a lelki és testi egészség, de fontos a nemi
szervek működésének ismerete is. Mindez nem
érhető el máról holnapra, s a tanulás akkor
sem ér véget, ha az orgazmus már valahogy
bekövetkezik. Sok nő csak egyféleképpen, bizonyos
– egyénileg különböző –
feltételek esetén tud kielégülni. Ez persze nagyon
leszűkíti, korlátozza a kielégülés
lehetőségét. Még jó, ha tudják, milyen
feltételek szükségesek a kielégülésükhöz!
Mert sokan nem tudják, miért van az, hogy néha
kielégülnek, máskor meg nem. Ez pedig hajlamossá
teszi őket az orgazmus erőltetésére. Azt gondolják:
„Ha nagyon akarom, biztosan sikerül” – s nem
tudják, hogy épp azért nem sikerül.
Az orgazmust nem lehet kierőszakolni! De az sem vezet
eredményre, ha tétlenül várjuk.
Kiindulópontunkból – hogy ti. mindenki maga felelős
saját orgazmusáért – következik a tudatos
törekvés a kielégülés
elérésére. Persze nem mindenáron, s nem a partner
rovására!
Mindenképpen ajánlatos,
hogy előbb a partnertől függetlenül alakítsuk ki
saját orgazmuskészségünket. Amibe az is
beletartozik, hogy többféleképpen –
különböző testhelyzetekben és ingerlési
módokkal – tudjunk kielégülni. Magától
értetődik, hogy partnerünkkel is hasonló
változatosságra törekedjünk. Elsősorban ne
ragaszkodjuk a csak közösülésben történő
kielégüléshez, s főleg ne szokjuk meg a mindig
ugyanolyan közösülési testhelyzetet (ami
általában a hagyományos „férfi
fölül” póz szokott lenni).
Lehet, hogy ehhez az
eddigi szemléletünket, beállítottságunkat is
felül kell vizsgálni. Gondoljuk át, miben
tévedtünk és mit akarunk elérni. Helyesen
értékeljük-e a szexet? Fölmértük-e, mi a
jelentősége számunkra egy kielégítő
szexuális kapcsolatnak, s ebben mit várunk
egymástól? Megkaptuk-e ezt? S ha nem, min kellene
változtatni?
Az ilyen
kérdésekre adható választ, s a
változtatási programot természetesen lehetőleg a
partnerünkkel is beszéljük meg (ha van ilyen, s ha meg lehet
vele beszélni). De akár van konkrét
változtatási tervünk, akár nincs, mindenképpen
elkezdhetünk kísérletezni és gyakorolni. Persze nem
vaktában, hanem az átgondoltak alapján kijelölt
irányokban. S nem leállva néhány
próbálkozás után azzal, hogy „úgysem
megy ez nekem!”, hanem rendszeresen, több tucatszor gyakorolva, s
elemezve a gyakorlásokat, megállapítva a
szükséges módosításokat. Vagyis kitartóan, de rugalmasan
kísérletezni!
Az
erőltetésen kívül a szex legnagyobb
„ellensége” a megszokás, a merev ragaszkodás
egy jónak vélt változathoz. Aki
személyiségében már bemerevedett,
„megcsontosodott”, annak persze hiába írom ezt, mert
– életkorától függetlenül egyedül
már nem képes változtatni a szokásain. Azokhoz
szólok tehát, akik tudnak és akarnak változtatni.
A
változtatás itt a szexuális képességek
fejlesztését jelenti. A szexuális élvezetről
és örömszerzésről van szó, aminek alig
vannak mindenkire érvényes szabályai. A játékszabályok egyénileg
alakíthatók, s a partnerek egymás közti
megegyezésétől függnek. Bőséges a
választék, hiszen rengeteg változata van a jó
szexnek (s persze a rossznak is). S így ami jó az egyiknek, az
nem biztos, hogy jó a másiknak is.
Csak a
közösülési testhelyzeteknek több száz
változatuk van, nem is beszélve a petting, a szerelmi
játékok több ezer változatáról. Ha megkérdezném
a kedves olvasót, hányat ismer ezekből, vajon mit tudna
válaszolni?…
Pedig hát van
miből megismerni a lehetőségeket! Nemcsak az ősi
Káma-szútrára gondolok, hanem az utóbbi
években megjelent, képes szexkönyvekre (köztük
saját Szerelmi kultúránk című könyvemre)
vagy a szexmagazinokra. Ezekből sok ötlet meríthető a
testhelyzeteket és mozdulatokat illetően, amelyek
fölsorolása szinte lehetetlen.
Csak egyre
szeretném fölhívni a figyelmet, ami a nők
szempontjából az egyik legfontosabbnak látszik (azonkívül,
hogy minél többféle változatot
próbáljunk ki). S ez az a testhelyzet, amikor a nő van
felül, például lovagló ülésben
helyezkedik el a hanyatt fekvő férfin. Két fő
előnye, hogy a nő így tetszése szerint mozoghat, s
biztosabban jut orgazmushoz, mert a férfi ebben a helyzetben
könnyebben késlelteti saját magömlését.
Különösen akkor, ha keveset mozognak, miközben a
csikló – ami ilyenkor könnyen hozzáférhető
– kézzel ingerlésére is sor kerül.
Ezen a módon
elérhető, hogy a nő akár többször
egymás után kielégüljön ugyanabban a
közösülésben. (Csak mellékesen említem meg,
hogy ebben a helyzetben a hüvely „G-zónája” is
több ingerlést kap – amiről a 6. fejezetben olvashatunk.
Azonkívül így az orgazmusok könnyebben
elnyújthatók; ennek részleteiről lásd a 11.
és 12 fejezetet, valamint az ESZO [Elnyújtott szexuális
orgazmus] című könyvet.)
5.
A hímvessző
méretének szerepe
Előző
fejezetünkben leginkább a nők problémáival
foglalkoztunk, most a férfiakéival folytatjuk. Rögtön
hozzátéve, hogy az egyik nemmel kapcsolatos
problémák a másik nemet is érintik.
Ezt jól
szemlélteti egy nőolvasónk levele, amely a
témát női szempontból mutatja be. Mivel ez a
látásmód sok nőre jellemző, talán nem
árt ebből kiindulni. A levélíró 30
éves, elvált, gyermektelen. Egyetlen sikeres nemi kapcsolata
volt, úgy 19-20 éves kora táján, egy
„szexuálisan felsőfokon kulturált”
fiatalemberrel. A boldog szerelem azonban másfél év után
véget ért, s a későbbi partnerek nem tudták
azt nyújtani, amit várt. Egyrészt a férfiak
hiányos szexuális kultúrája miatt,
másrészt, mint írja:
„Szomorú tapasztalatom a férfiak kis
mérete… Ez az élet tragédiája! Amit
(amekkorát) adott a természet, megváltoztatni nem lehet.
Sok férfi tragédiája ez az örökletes
tényező. (Volt olyan férfi, akinek mindössze 12 cm-es
volt stb. ) Szóval tele vagyok negatív tapasztalatokkal,
évek óta a kielégületlenség
érzésével, belső
feszültséggel…”
Egyértelmű,
hogy levélírónk saját
kielégületlenségét a férfi nemi szerv kis
méretére vezeti vissza. Egyébként teljesen
indokolatlanul! Azt hiszem, mint az a korábbiakból már
kiderült, egyrészt a női hüvely nagyszerűen tud
alkalmazkodni a hímvessző méretéhez (elég
tág határok között), másrészt a nő
akkor is ki tud elégülni, ha semmi sincs a hüvelyében.
A levélíró kielégületlenségének
tehát más oka van. S az okok között nemcsak a
férfiak hiányos szexuális kultúrája, hanem a
saját tájékozatlansága vagy hibás
beállítottsága is szóba jöhet. Ezúttal
azonban nem ezt kívánom elemezni. Nem is gondolná az
ember, milyen sok férfinak van méretbeli
problémája. Eddigi férfi pácienseim
között jó néhány volt, aki ezzel hozta
összefüggésbe szexuális kudarcait. Olyan is akadt, aki
közeledni sem mert a nőkhöz emiatt. S általában
nem azért vannak gondban, mert túl nagy, hanem inkább azért,
mert túl kicsi a „szerszám”.
Mi az a „kispénisz-komplexus”?
A
hímvessző latinul „penis”,
a megoldatlan lelki gubancokat pedig szaknyelven a latin
„complexus” szóval jelölik. Ebből ered a
„kispénisz-komplexus” kifejezés, ami azt jelenti,
hogy a szükségesnél kisebbnek tartott hímvessző
komoly problémákat okozhat a nemi életben. A
férfiak elég jelentős hányadának van ilyen
komplexusa, főleg ifjúkorban, a nemi élet kezdetén.
De lássuk ezt egy példán.
Régebbi leveleim
közül való egy 23 éves, egyetemista fiú levele.
Még nem kezdte el a szokásos értelemben vett nemi
életet, bár lehetősége már többször
lett volna rá. Mint írja, a
középiskola befejezése után „jött a
hadsereg, és itt föl kellett figyelnem arra, hogy a péniszem
borzasztóan kicsiny és valószínűleg
ugyanilyen kis szexuális potenciával rendelkezem (bár az
önkielégítéssel nincs problémám). A
teljes bizonytalanság lett úrrá rajtam, s elkezdtem bujkálni
az emberek elől, próbáltam elrejteni szégyenem.
Például nem mertem elmenni a többiekkel uszodába.
Holott nagyon szeretek úszni, de roppantul zavart, ha barátaim
nagy hangon beszéltek nőügyeikről, sikereikről.
Ilyenkor mindig megalázva éreztem magam, mint aki nem tud semmi
fegyvertényt fölmutatni. Már legalább 2-3 éve
nem hagy nyugodni ez a probléma! Olyan erős gátlásaim
léptek föl, hogy például könyvesboltban,
könyvtárban nem merek a szexszel kapcsolatos könyvet
kérni, pedig tudom, hogy szükségem lenne rá. A
megoldás érdekében egy évig az
önkielégítést is abbahagytam. De ezzel csak azt
értem el, hogy jóformán érzéketlen lettem a
szex iránt. Nemrég megismerkedtem egy lánnyal, aki
szívesen lefeküdne velem – ettől aztán teljesen
kész lettem!…”
A levél
további részéből kiderül, hogy
fiatalemberünk – bár nagyon tetszett neki a lány!
– elmenekült a kapcsolat elől, s azóta impotensnek
tartja magát. Ugyanakkor a levélben fölajánlott
segítséget sem merte elfogadni. Sok hasonló
példát hozhatnék, amelyek mind azt mutatják, milyen
pusztító hatása lehet a megoldatlan
kispénisz-komplexusnak. Ha ilyenkor a szakember megkérdezi:
tulajdonképpen mekkora is az a túl kicsinek tartott
hímvessző, sokszor elég bizonytalan választ kap.
Olyat, hogy „jóval kisebb az állagnál” –
és hasonlók. (Például „feleakkora, mint a
haveromé”.)
De ha megkérdem,
hogy mégis hány centi hosszú, azt kevesen tudják
pontosan megmondani. Egyikük például azt válaszolta,
hogy úgy 5-
Természetesen
akadtak olyanok is, akik centiméterrel lemérték. Ám
kiderült, hogy többnyire ez sem megbízható, mert
egyrészt senki sem tudta, hogy pontosan mettől meddig kell
mérni, másrészt a mérés során a
hímvessző általában veszít
merevségéből, s így kisebbnek tűnik. A
mérés legcélszerűbb módszere
egyébként az, hogy a merev, tehát
fölálló hímvesszőt kissé
lehajlítjuk (úgy, hogy a testtel kb. derékszöget
alkosson), a bőrt pedig – amennyire lehet –
hátrahúzzuk a hímvessző tövénél, s
lényegében a szeméremcsonttól kezdve
mérjük.
Fő gond azonban a
mérés értékelése. Éspedig az, hogy
mihez viszonyítsuk a jól lemért hosszúságot.
Hiszen, aki úgy gondolja, hogy a „normális” vagy
„férfias” merev hímvessző hossza 25-
Mekkora az átlagos méret?
Elképesztő hiedelmeket találunk a
hímvessző átlagos méretével kapcsolatban.
Pedig hát ha valamihez, úgy a tényleges, vagyis sok
férfira kiterjedő és pontos
számításokon alapuló méretekhez szabadna
csak viszonyítani.
Szerencsére
több tudományos vizsgálat foglalkozott már ezzel a
kérdéssel, ám ezek eredményeit nálunk
kevesen ismerik. A kutatók azt találták, hogy a
„hímtag” méretei igen változatosak és
eléggé függenek a test egészének
méreteitől. Előfordulhat tehát, hogy magas, testes
férfinak viszonylag kis pénisze van, egy kis
növésű, vézna
emberkének pedig nagy.
A hímvessző
hosszúsága 9 és
Úgy
találták továbbá, hogy lényeges
méretbeli különbségeket inkább csak ernyedt
állapotú péniszek között lehet megfigyelni, azok
vérteltségétől függően. A
hímvessző egyénileg eltérő
mértékben tud visszahúzódni (például
hideg hatására). Ám a vérbőség,
tehát merevedés következtében az ernyedten alig
néhány cm-es hímvessző nagyjából
ugyanolyan hosszú (vagy akár kicsit hosszabb) lesz, mint az
ernyedten nagyobbnak látszó. Az ernyedt hímvesszők
összehasonlítása tehát nem mérvadó.
A méretet
illetően azonban nemcsak a hosszúság, hanem a szélesség,
vagyis a merev hímvessző vastagsága is szóba
jöhet. (Annál is inkább, mert egyesek szerint ez fontosabb,
mint a hosszúság!) Szerencsére ez ritkábban okoz
problémát, talán, mert kevésbé
feltűnő, vagy mert e téren kisebbek a
különbségek. Az átlagméret itt 3 és
Mitől függ a
hímvesszőméret?
Sok
férfi nehezen tud belenyugodni, hogy hímtagja akkora, amekkora (s
nem nagyobb vagy kisebb). Akik hajlamosak a bizonytalanságra, mert nincs
elég önbizalmuk, azok aggályosan méricskélik
és összehasonlítják magukat másokkal. S persze
túlzott jelentőséget tulajdonítanak az észlelt
különbségeknek.
Nem értik, miért van az,
hogy az egyik férfinak nagyobb „szerszáma” van, a
másiknak meg kisebb, vagy hogy az övék miért
tér el az átlagtól. Úgy érzik, „valami
nem stimmel” velük, ők ezen a téren
„abnormálisak”.
De vajon csakugyan
abnormális-e, aki néhány cm- nyire eltér az
átlagtól? (Nem beszélve arról, hogy pontos
„átlag” nincs, hiszen – mint láttuk – az
átlagon belül is előfordulnak 2-3 cm-es
különbségek.) Ezzel ugyanúgy vagyunk, mint bármilyen
más testrésszel, például a karok vagy az ujjak, a
nyak vagy az orr hosszúságával. Mindegyiknek megvan az
átlagos mérete, de senkinek sem jut eszébe
abnormálisnak tartani azt, akinek karja 5 cm-rel hosszabb vagy
rövidebb az átlagosnál.
Éspedig
azért nem, mert mindenki tudja, hogy sokfélék vagyunk, s
az emberi test szervezete – többé-kevésbé
beleértve a testrészek méreteit is –
örökletesen meghatározott.
Testmagasságunkat
például felnőttkorban már nem tudjuk
lényegesen befolyásolni. (Gyermekkorban még –
bizonyos hormonok segítségével – lehetséges,
de nehezen ellenőrizhető.) Testi
növekedésünket génjeink programozzák, s a
génjeinkről szóló tudomány, a genetika
még nem tart ott, hogy tetszés szerint
változtathatná a genetikus programokat. Ám ha képes
lesz – remélhetőleg már a jövő
században –, akkor is csak a még le nem futott programokat
tudja módosítani. Felnőtteknél már
genetikailag sem lehet a méreteket megváltoztatni.
Igen ám –
mondhatja bárki –, de a testméretek nemcsak
örökletes tényezőktől függenek, hanem
például a körülmények, a betegségek vagy
a táplálkozás is befolyásolja azokat. S ez
kétségkívül igaz. Legnyilvánvalóbb
példája ennek az elhízás, ami valóban nem
genetikusan programozott, ugyanakkor jelentősen megváltoztatja a
testméreteket.
Szerencsére az
elhízás egyáltalán nem befolyásolja a
hímvessző méretét (feltéve, hogy azt
„rendeltetésszerűen használják”). A
zsír máshol rakódik le. S bár az
elhízás negatívan
hat ki a szexre, ez nem a péniszméret
módosítása révén történik. Ami
pedig a betegséget illeti, előfordulhat ugyan köztük
olyan, ami a hímtag méretét befolyásolja, de ez oly
ritka, hogy szóra sem érdemes.
Sokkal inkább
számít a „rendeltetésszerű
használat” módja és mértéke.
Többször említettük azt a
törvényszerűséget, miszerint bármely
képesség – beleértve a szexuális
képességeket – csak gyakorlás révén
fejlődik ki. Most hozzátehetjük, hogy ez a
képesség biológiai alapját jelentő szervekre,
testrészekre is érvényes, legalábbis bizonyos
mértékig. Az a szerv, amit nem használnak rendszeresen
és többféleképpen, amivel nem foglalkoznak eleget, az
nem fejlődik ki úgy, mint a többi. Ez a kifejlődés
persze nem jelent feltétlenül méretbeli
növekedést, de jelenthet azt is.
Ez új
lehetőségeket villant föl a hímvesszőméret
befolyásolására. De rögtön hozzá kell
tennem, hogy ezek is inkább csak a felnőttkort megelőző
életszakaszban érvényesíthetők.
Növelhető-e a
hímvessző?
Olyan
kérdés ez, ami évezredek óta foglalkoztatja a
férfiakat. A szexről szóló ősi, híres
művek, mint a Káma-szútra
vagy az Ánangaranga ezzel is
foglalkoznak. Éspedig kétféle értelemben.
Először és legfőképpen azzal: hogyan lehet az
ernyedt hímvesszőt megnövelni, vagyis merevvé tenni.
Másodsorban pedig a hímtag (vagy ahogyan ők nevezik: lingam)
nagyobbá tételével. Bennünket itt csak ez
utóbbi érdekel.
Az Anangaranga több
„receptet” ad, amelyek eléggé hasonlítanak:
mindegyikben különböző növényi, állati
eredetű anyagokat és ásványokat (például
sót) kevernek össze, amit aztán vagy meg kell enni, vagy
bekenni vele a hímvesszőt. Például:
„Jázmin, higany, kámfor, kustha, vjósa és
tankapa pora szézámolajjal együtt fogyasztva a lingam
növekedését idézi elő.”
„Az illatos kert”, az arab
szexuális kultúrát bemutató 15. századi
könyv egyik fejezete szintén „a hímtagot
megnövesztő és felnagyító szerekről”
szól. Legegyszerűbb módszere a vizes kézzel
dörzsölgetés „addig, amíg a feléje
áramló vértől ki nem pirul, meg nem nő”
(bár ezután a kenegetését is ajánlja
mézből és gyömbérből készült
keverékkel). Egy másik ajánlata: a merev
hímvessző bebugyolálása forró szurokkal
megkent bőrdarabbal. „Ezt a műveletet többször
megismételve hímtagod megnő és megvastagodik.”
Azt már nem
írja oda a szerző, hogy ez a megnövekedés ilyenkor az
égési sérülés és gyulladás
következménye lehet. (Szerencsére a fordító
lábjegyzetben közli, hogy „ez a módszer sokkal
inkább veszélyes, mint hasznos”.)
Talán elég
is ennyi az ősi praktikákból. Mondanom sem kell, hogy minden
kornak és társadalmi rétegnek megvoltak a maga hiedelmei a
hímvessző átmeneti vagy tartós megnöveléséről,
de egyik sem ér sokkal többet, mint az említettek. Sem
kenegetéssel, sem különböző szerek
fogyasztásával nem sikerült számottevő
eredményt elérni sehol.
Mindössze annyi
tanulságot vonhatunk le mindezekből, hogy a pénisz
ápolása és „tornáztatása”, vagyis
masszírozása, ingerlése, rendszeres
működtetése (mármint nemcsak vizelés, hanem
szexuális izgalomkeltés és kielégülés
céljából) kedvezően hat méreteinek teljes
kifejlődésére is. Mondhatni izmosabb lesz, jobban
telítődik vérrel, amikor izgalomba kerül. Ettől
természetesen inkább a vastagsága, mintsem a
hosszúsága növekedik (bár egyik sem
számottevően).
Vagyis
végeredményben nem érdemes elsősorban arra
törekedni, hogy nagyobb legyen, hanem inkább – mert ez az
igazán fontos – arra, hogy jól működjön. Ez
már valóban jelentősen befolyásolható a
gyakorlás révén.
A kérdés
most már csak az, hogy ugyanolyan jól tud-e működni az
átlagnál kisebb vagy nagyobb hímvessző, mint az
átlagos. Befolyásolja-e a méret a működést,
s egyáltalán a szeretkezést – beleértve persze
a partner kielégülését? S itt talán
elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez.
Van-e méretbeli össze nem
illés?
Már
láthattuk, hogy a nők között is vannak, akik
kielégületlenségüket a hímtag
méretének elégtelenségével
magyarázzák. Olyanokat szoktak mondani, hogy „el sem
éri a méhszájat”, „alig érzem, hogy a
hüvelyben van” vagy „túl mélyen behatol,
és az már fáj” stb.
Ebből az
következne, hogy a férfi és női nemi szervek
méretbeli összeillése alapvetően fontos. Sokan ezt
tudatosan is vallják, mások hallgatólagosan
elfogadják. De vajon nem arról van-e szó, hogy az
„anyagelvű közfelfogás” eltúlozza a
testméretek jelentőségét, s így talál
leegyszerűsített magyarázatot az össze nem
illésre?
Félreértések
elkerülése végett: a szexuális összeillés
általánosságban valóban döntően fontos,
ám ezt nem indokolt a testméretek
összeillésével azonosítani! Ugyanis ez sokkal inkább a
szexuális kulturáltság, beállítottság
és szokások összeillését jelenti.
Bizonyos keretek között természetesen a
testméreteknek is összeegyeztethetőknek kell lenniük.
Ennek megítélése azonban nem könnyű; a
méret gyakran megtévesztő. A testmagasság
jelentős eltérése például egyáltalán
nem mindig jelenti a nemi szervek méretbeli össze nem
illését. Hiszen, mint láttuk, egy testes, magas férfinak is lehet viszonylag kis
pénisze, egy kis ember meg gyakran „nagy bottal jár”.
S hasonló a helyzet a nőknél. De egy kicsit fejletlen
nemi berendezésű szűz lány és egy „nagy
falloszú” (például
Hasonló a helyzet egy
többször szült és kitágult hüvelyű
nő és egy kis péniszű férfi
találkozásakor (például ha a pénisz kb.
Ezek azonban ritka
és szélsőséges esetek. Azok, akik a méretbeli
össze nem illést hangsúlyozzák, többnyire
egészen más okból nem illenek össze, amit esetleg
maguk sem tudnak. A méretbeli eltérés magyarázata
mindig „kéznél van”, logikusnak látszik,
könnyű rá hivatkozni, s nehéz megcáfolni.
Vegyük szemügyre ebből a
szempontból a két legtipikusabb esetet: a „túl
kicsinek” és a „túl nagynak” tartott
hímtag esetét. Tegyük föl, hogy a „túl
kicsi”
Közelebbi
vizsgálatkor kiderülhetnek a következők:
A
kispénisz-komplexust gyakran éppen az ilyen lekicsinylő megjegyzések szokták kiváltani.
Holott valójában nem a „szerszám” kicsi, hanem
a hüvely túl tág, mivel a nő nem izgul föl, vagy
nehezen mozdulnak a hüvelyizmai.
Mi van azonban akkor, ha
a férfi vagy partnere „túl nagy”-nak találja a
hímvesszőt? Ez ugyan jóval ritkábban fordul elő,
illetve a hagyományos felfogás miatt (miszerint minél
nagyobb egy hímvessző, annál jobb!) ezt kevesen tekintik rendellenesnek.
20 cm-en túli hosszúság és 4 cm-nél nagyobb
vastagság azonban sok nőnek akkor is problémát okoz,
ha nem szól érte. Sőt sokszor az ennél kisebb
hímtag is problémát okoz.
Tény, hogy vannak
nők, akik valósággal félnek
az átlagnál nagyobb hímvesszőtől, míg
mások kifejezetten kedvelik azokat. Ez már önmagában
is azt mutatja, hogy a méret szerepe teljesen viszonylagos.
Ugyanaz a méret az egyik nőnek túl nagy, a másiknak
túl kicsi lehet. (Legalábbis az átlag körüli
méretek esetén.)
Ez nem jelenti azt, hogy
a méretekkel nem kell törődni! Ha bárki úgy
érzi, hogy partnerének nemi szerve méretei miatt nem illik
az övéhez, azzal mint megoldandó problémával
foglalkozni kell. Ilyenkor először is megvizsgálandó:
miért érzi úgy az illető, hogy a hímvessző
túl nagy vagy túl kicsi?
Az utóbbival
már foglalkoztunk, most nézzük az előbbit. Ez akkor
fordul elő, ha
a) akár a
férfi, akár a nő eleve túl nagynak tartja a
hímtagot, mert ismereteik szerint nagyobb az átlagnál; b)
ennek következtében félnek attól, hogy nemi
életük emiatt nem lesz sikeres;
c) vagy a
közösülési próbálkozások
során nehezen, vagy egyáltalán nem ment a
behatolás, ami ráadásul a nőnek (vagy
mindkettőjüknek) fájdalmat is okozott. Előfordul, hogy
maga a behatolás még csak megy, de a közösülő
mozgás fájdalmat okoz.
A nő ilyenkor
úgy érzi, hogy a hímvessző túl nagy és
„feszít”. (Népiesen fogalmazva: „mintha
nyársra húzták volna”.) De mi történik
valójában? Ha a szűz lány esetétől
eltekintünk – akinek persze minden hímvessző
„túl nagy” –, az
ilyen panaszok leggyakoribb oka a nő félelme és
fölkészületlensége. Kedvezőtlen tapasztalatok
vagy téves beállítottság folytán
attól fél, hogy fájni fog. Esetleg egyszerűen
még nem izgult föl annyira, hogy a bőséges
hüvelyváladék „befogadásra kész”
állapotba hozza, így a behatolási kísérlet
súrlódással és fájdalommal jár.
Mindkét esetben a hüvelyizmok reflexszerűen
összehúzódnak, a hüvelynyílás mintegy
bezárul. Ez a vaginizmusnak nevezett jelenség teljesen
megakadályozhatja a hímvessző behatolását. De
enyhébb esetben is megnehezíti és
fájdalmassá teszi.
Ha viszont a
behatolás sikerült, de a mozgás kellemetlen, akkor
többnyire nem a hüvelyizmokkal van a baj, hanem valamilyen
sérülés vagy gyulladás lehet a hüvelyben
(például gyakori a méhszáj kisebesedése). Vagy
„menet közben” valamilyen oknál fogva visszaesett a
nő szexuális izgalma, így száraz lett a hüvely,
amelyet a mozgás már dörzsöl. Az ilyen okokat
legbiztosabban nőgyógyászati vizsgálattal lehet
földeríteni.
Végeredményben tehát
ritka kivételektől eltekintve nem
méretbeli össze nem illésről van szó, hanem
egyéb, más jellegű szexuális
problémákról, amiket tévedésből
idesorolnak. Minthogy a női hüvely nyugalmi állapotban alig
Eltérő méretek
összehangolása
Az igazi probléma tehát nem a
méret, hanem az ahhoz való alkalmazkodás! Erre a
túl nagynak vélt méretbeli különbségek
esetén általában törekszenek is, csak sokszor nem a
legjobban. Technikai civilizációnk ma már kényelmes
pótmegoldásokat is nyújt, például tetszés
szerinti nagyságú, fölcsatolható
műpéniszeket gyártanak és árusítanak.
Nagyobb baj, hogy
nincsenek megfelelő és könnyen hozzáférhető
szexuális tanácsadók és
szexuálterápiai szakrendelések, ahol a
méretproblémákkal küszködőket
eligazítanák. Így mindenki csak a „segíts
magadon!” módszereit követheti. Némi
utánjárással azonban – például e
könyv jelen fejezetének kreatív
fölhasználásával – ez is célravezető lehet.
Mit lehet tenni
például az átlagosnál kisebb hímvessző
esetén? A megoldás nem abban van, hogy az ilyen férfi egy
kistermetű nőt keres. Abban sem, hogy csak szűz lánnyal
próbálkozik (ami 18-20 éven felüli lányok
esetében már csaknem reménytelen vállalkozás
lenne). Hanem miben?
Keressen talán
olyan nőt, aki kifejezetten a kis hímtagot részesíti
előnyben? Ez már járhatóbb út, bár nem
könnyű ezt előzetesen – úgy értem, az
első szexuális próbálkozás előtt –
tisztázni. Kétségkívül ajánlatos a
partnerrel erről is beszélgetni, s megismerni
beállítottságát és eddigi tapasztalatait,
hogy később ne érjen meglepetés. Ilyenkor sok
félreértés tisztázható: nem mindegy
például, hogy ki mekkora méretet tart kicsinek,
illetőleg nagynak.
Nem fontos azonban, hogy
a partner előnyben részesítse az átlagosnál
kisebb hímvesszőt. Ha ugyanis ez normálisan
működik, vagyis megfelelően merevedik, s elegendő ideig
tartó ingerléssel kielégíti a nőt, akkor vagy
észre sem veszi, hogy kisebb az átlagosnál, vagy nem
tulajdonít jelentőséget a méretnek. Így a
„kispénisz-komplexus” ki sem alakul – vagy ha
már volt, hamar megszűnik.
De mit tehet a
férfi, ha a nő kicsinek tartja a hímvesszőt?
Például megkérdezheti, hogy mihez képest kicsi,
és hogy mennyiben zavarja ez őt – talán nem
elégül ki? Ha pedig ez a helyzet, akkor
megpróbálhatja tisztázni: miért nem
elégül ki tulajdonképpen? Ugyanis, mint láttuk, ebben
nem a méretnek, hanem más tényezőknek van
döntő szerepük. Ha pedig sikerül az okot megtalálni
és megszüntetni, s a nő kielégül, akkor a látszólagos
méretprobléma eltűnik.
Az is előfordulhat,
hogy csak a férfi tartja kicsinek a hímvesszőt, a nőnek
viszont ez semmi problémát nem okoz. Ilyenkor a nő
megnyugtathatja a férfit, hangsúlyozva
elégedettségét.
Csak arra
ügyeljünk, hogy ne legyen ebből hatalmi játszma, taktika,
melynek segítségével a nő igyekszik
„kézben tartani” és magához kötni a
férfit. (Például célzásokkal arra, hogy
„Ilyen kis fütyivel csak nálam boldogulhatsz!”) Persze
a férfi is törekedhet hasonlóra („Ilyen finom kis
szerszámot csak tőlem kaphatsz!”).
A
játszmák világába azonban most ne
merüljünk bele. Inkább nézzük meg, mit
tehetünk a „túl nagy” hímvessző
esetén. Az optimális megoldás itt is az, hogy olyan
partnert keresünk, aki épp az ilyet szereti. Ám, ha egy
minden szempontból megfelelő partnernél merül föl
ez problémaként, akkor a feladat az eltérő
méretek összehangolása, pontosabban a szexuális összhang megteremtése a
méretkülönbségek ellenére.
Hogyan
érhető ez el „túl nagy” hímvessző
esetén?
Nemcsak
úgy, hogy nem erőltetjük a közösülést,
jól tudva, hogy másként is ki lehet elégülni.
–az ún. pettingorgazmus előnyben
részesítése egyébként a
kispénisz-komplexus esetére is érvényes – ,
hanem ha már közösülésre kerül sor,
szenteljünk nagyobb figyelmet a megfelelő
előkészítésnek, a hüvely és a
hímvessző síkosításának (zsíros
krémmel, babaolajjal stb.), s a bevezetés
lassúságának, szakaszosságának. Ez
utóbbi arra jó, hogy a nőnek legyen ideje megszokni a
hüvelyét feszítő „idegen testet”. Amihez
persze tudnia kell a hüvelyizmokat ellazítani. (Erről
lásd a női orgazmusról szóló részeket.)
Másik javaslatom
a közösülő mozgással kapcsolatos. Nagyobb
hímvessző esetén ajánlatos óvatosan, nem túl hevesen mozogni, mert ezek
fájdalmat okozhatnak, s visszavethetik a nő szexuális
izgalmát. Ugyanígy ajánlatos a többszöri
megállás, a mozgás szüneteltetése, akár
percekig. Ez egyik fél számára sem jelent
ingernélküliséget, hiszen a hüvelyben feszülő
hímvesszőt mindketten jól érzékelik, s ez
önmagában is élvezet. (Emlékezzünk csak a keleti
szeretkezési kultúrában elterjedt karezzára, vagyis
az órákig tartó, mozdulatlan
közösülésre!)
Harmadik javaslatom,
hogy hosszabb hímvessző esetén jobb, ha nő van fölül, kb. lovagló
helyzetben, mert így könnyen tudja szabályozni, mennyire
hatoljon be a pénisz a hüvelybe. Ugyanis ha az
túlságosan mélyre hatolna, a nő térdére
és lábfejére támaszkodva egyszerűen
följebb emelkedik és combját összeszorítva
kicsit lefogja a férfi testét. Ez a teendő akkor is, ha a
nő méhszája nem teljesen ép. Természetesen
jobb ezt előre megbeszélni, hogy maga a férfi is
tartózkodjon a túl mélyre hatolástól.
A nőknek tehát
kár félni a nagyobb hímvesszőtől –
inkább meg kell tanulniuk okosan bánni vele. Ez is
örömök forrása lehet, hiszen a
közösülés élvezetét jelentős
részben a teltség érzése adja, ezt pedig egy
nagyobb hímtag könnyebben kiváltja – akár
mozdulatlan állapotban is.
Summa summarum: éppen
a látszólag eltérő méretek
összehangolásában van legdöntőbb szerepe az
egymáshoz való alkalmazkodásnak és egymás
irányításának a szeretkezésben! Akik ezen a
téren kulturáltak, azoknál a hímvessző
mérete alárendelt szerepet játszik.
Sok
olvasónak bizonyára „megüti a szemét” ez
a cím. Hogy lehet egyáltalán ilyet kérdezni? Hiszen
magömlése nyilvánvalóan csak a férfinak van! A
női szervezet nem termel sem ondót, sem spermiumokat, vagyis
csírasejteket!
Mások azt
gondolják: Hát ha magömlése nincs is egy nőnek,
de hüvelyváladéka olyan bőségesen
termelődhet, hogy az fölér egy magömléssel. Csak
amíg a férfinál a magömlés a
kielégülés kísérője, addig a bővebb
hüvelyváladék egyszerűen a nő izgalomba
kerülésének jele.
Ez utóbbi volt
egyébként a híres amerikai szexológus, A. C. Kinsey véleménye is.
Csakhogy az azóta eltelt kb. 40 évben sok minden
történt a tudományban, s korunk vezető
szexológusai már másként látják ezt a
problémát.
Érdemes
szemügyre venni ezeket az új fejleményeket.
A „G-zóna”
fölfedezése
Egyes
kutató orvosok ugyan már évszázadokkal ezelőtt
beszéltek és írtak „női
prosztatáról” és annak – a nő
számára élvezetes –
váladékozásról, de ezt a jelenséget csak
századunkban kezdték figyelemre méltatni. A nálunk
is jól ismert T. van de Velde
A tökéletes házasság című
könyvében már említi, hogy egyes nőknek van
magömlésük. Érdemleges magyarázatot azonban nem
tudott erre adni.
Csak 1950-ben jelent meg
e tárgyban egy komoly, tudományos dolgozat. Szerzője Ernst
Gräfenberg, egy német származású,
Amerikában élő orvos volt, aki megállapította,
hogy valóban találhatók a női szervezetben, a
húgycső mentén a férfi dülmirigyhez
hasonló, bár jóval kisebb mirigyek, s ezek
váladékot is termelnek, ami a szexuális izgalom
hatására a húgycsőbe kerül, s a
kielégüléskor kilövell!
A legfejlettebb,
szexuálisan legizgathatóbb ilyen mirigy a prosztatához
hasonlóan, közvetlenül a húgyhólyag alatt van, s
a szexuális izgatás során a hüvelyen keresztül
kitapintható. Ennek az a magyarázata, hogy a húgycső
és a hüvely párhuzamosan haladnak egymással.
Tehát ha néhány cm-re benyúlunk a hüvelybe,
akkor a hasfal felőli oldalon könnyen ingerelhetjük ezt a
mirigyet.
A női
hüvelynek ezt a részét azóta a szakirodalomban
„G-zónának” vagy „Gräfenberg-
zónának” nevezik. Az utóbbi elnevezés az
„erogén zónára” emlékeztet, s joggal,
mert hiszen a G-zóna is erogén zóna, vagyis
ingerlése fokozza a nő szexuális izgalmát.
Megjelenése
idején Gräfenberg közleménye nem keltett nagy
feltűnést. Tudományos szenzációk akkor
inkább Kinsey jelentései voltak, s ő – mint
láttuk másként magyarázta a női
magömlést. A ’60-as években tudományos
szenzációként váltak ismertté Masters
és Johnson laboratóriumi vizsgálatai a női
orgazmusról, ám a női magömlést ők nem
vizsgálták. Sőt, ezt „széltében
elterjedt, de téves” nézetnek tartották.
Csak a ’70-es
évek végén került a téma ismét a
kutatás előterébe. Három amerikai kutató (Ladas, Whipple és Perry) nagy sikerű könyvet
publikált erről 1982-ben. Az utóbbi évtizedben a
női magömlés tényét már nem
vitatják. Viták legföljebb olyan
részkérdésekről folynak, hogy minden
nőnél előfordul- e, vagy csak egyeseknél, vagy hogy
milyen mennyiségű – és mit tartalmaz – a
kilövellt váladék.
A női magömlés
jellemzői
Az
eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a G-zóna
legegyszerűbben és legbiztosabban ujjal ingerelhető. Enyhe nyomkodás vagy
dörzsölés hatására a nő először
átmenetileg vizelési ingert érez, ami aztán
szexuális gyönyörérzéssé alakul, s eközben
a mirigy megduzzad. Az ingerlés eredménye a nő orgazmusa,
amit a mirigyváladék kilövellése kísér.
Ez a
váladék tehát nem a hüvelyből, hanem a
húgycsőből jön. A kilövellés így
eléggé hasonlít a vizelet
kilövelléséhez, amivel gyakran össze is szokták
téveszteni. Ilyenkor a nő, aki nem ismeri a jelenség
eredetét, általában megijed, hogy „bepisilt”,
nem tudta visszatartani a vizeletet, s ezért szégyelli
magát. A váladék vegyi elemzése azonban kimutatta,
hogy ennek semmi köze a vizelethez.
Inkább a férfiak ondójához hasonlít, csak
persze nincsenek benne spermiumok. (Tartalma: „prostatic acid phosphatase” és glukóz.)
A váladék
mennyisége 1-2 csepptől 1-2 köbcentiméterig terjedhet,
vagyis egyénileg nagyon különböző. A kutatók
szerint a mennyiség nem az életkortól, hanem inkább
a táplálkozástól függően változik.
Ugyanígy az íze is különböző lehet:
csípős, savanyú, keserű vagy édeskés
(ahogyan az ondóé is). Mindezt befolyásolhatja a
menstruációs ciklus, ami egyébként a női
magömlés gyakoriságára is kihat. Megállapították,
hogy a nemi érés előtt nincs ilyen magömlés, s
hogy az egyik női hormon (az ösztrogén) fokozza a
váladék mennyiségét.
Előfordulását
és elterjedtségét illetően ma még csak igen
hozzávetőleges adatokkal rendelkezünk. Annyi bizonyos, hogy
elvileg minden nőnél előfordulhat, hiszen a szóban
forgó mirigyek mindenkinél megtalálhatók,
bár fejlettségük és
működőképességük igen különböző.
Tény viszont, hogy – talán a váladék
csekély mennyisége miatt – igen sok nő észre sem veszi, vagy nem tudja
megkülönböztetni a hüvelyváladéktól.
Ma tehát
úgy tűnik, hogy a magömlés csak a nők kisebb
részénél fordul elő, amit az is magyarázhat,
hogy az említett mirigyek az átlagos nemi életben nem kapnak elegendő ingerlést.
Részben a közösülés rövidsége,
részben a leggyakoribb, hagyományos (férfi felül,
nő alul) testhelyzet miatt.
Pedig jó
néhány nő vallomása szerint a G-zóna
ingerlésével kiváltott és magömléssel
kísért orgazmus erőteljesebbnek, mélyrehatóbbnak és
kielégítőbbnek tűnik a többinél. Ezt
természetesen nem tekintjük általános
érvényűnek, hiszen sok más nő –
valószínűleg a többség – a csikló
ingerlése révén elért orgazmust részesíti
előnyben.
Ezzel kapcsolatban
joggal merül föl a kérdés, hogy akkor most
tulajdonképpen
Hányféle orgazmus van a
nőknél?
Mint
már említettem, Freud
annak idején kétféle orgazmusról beszélt: a
csikló ingerlése révén kiváltott
(klitorális) és a közösülésben
létrejövő, ún. hüvelyi (vaginális)
orgazmusról. Szerinte az előbbi az éretlenebb, gyerekesebb,
az utóbbi pedig az érett, felnőtt változata a
kielégülésnek.
Ezt az elméletet
már az ő korában is sokan kétségbe
vonták. Masters és Johnson
pedig műszeres vizsgálatokkal kimutatta, hogy akár a
csikló ingerlése révén, akár
közösüléssel elégül ki egy nő, fiziológiailag mindig ugyanaz
történik: a hüvelyizmok ritmikus összehúzódásai
oldják föl a szexuális feszültséget,
hozzák meg a kielégülést.
A legutóbbi
évtizedben az orgazmuselmélet továbbfejlődött. A
kutatók az orgazmus különféle forrásait
és megnyilvánulásait fedezik fel, például a
csiklón és a hüvelyen kívül az említett
mirigyek vagy a méh szerepét (nem beszélve egyéb
testrészekről).
A jelek szerint a
női orgazmus is nagyon
variábilis és egyéni. Különböző
hatások alakítják a nő
orgazmuskészségét és kielégülési
szokásait (ha egyáltalán kialakulnak ilyenek). Ennek
megfelelően a testi megnyilvánulások is
különbözőek. Megfigyelték például,
hogy a G-zóna ingerlésekor a hüvelyizmok ellazulnak, nem
alakul ki a hüvely ingerlésekor a hüvely alsó
felének – Masters és Johnson által megfigyelt
– szűkülete (az ún. orgasztikus mandzsetta). Nincs
tágulat sem a hüvely belsejében. Ehelyett a méh
lehajlik és összenyomja a hüvely felső
részét.
Ráadásul a
méhet, a húgyhólyagot és az említett
mirigyeket más idegek vezérlik, mint a nemi szerv többi
részét. A „kétbeidegzéses”
elmélet szerint a női orgazmus így eltérő
beidegzések igénybevételével is
létrejöhet. Nem árt azonban hangsúlyozni, hogy egyelőre
ez az elmélet is inkább csak hipotézis, amit alaposabb
vizsgálatokkal kellene igazolni. Az emberi idegrendszer
plaszticitása, rugalmas alkalmazkodóképessége
mindenesetre nem zárja ki, hogy az orgazmus testi
megnyilvánulásai igen különbözőek legyenek.
Az ingerforrások
különbözősége és a szexuális izgalom
eltérő megnyilvánulásai sem változtatnak
azonban azon, hogy az orgazmus fiziológiai lényege a hüvely
körüli izmok ritmikus összehúzódása.
Ugyanígy bármilyen eredetű orgazmusnál
megtalálhatjuk a légzés, a szívdobogás
és a vérnyomás fokozódását, a
ritmikus mozgást, izomfeszülést, s még jó
néhány közös jellemzőt.
Akkor hát
hányféle orgazmus is van a nőknél? Ahogy
vesszük. Joggal mondhatnánk, hogy sokféle –
mármint eredetére, testi megnyilvánulásaira
és lelki átélésére nézve
sokféle. De ugyanilyen joggal mondhatjuk azt is, hogy a
sokféleséget nagy egységbe foglalja néhány
alapvető testi jellemző, továbbá a
kielégülés érzése és tudata.
Minthogy pedig a szexualitás (pontosabban a nemi
életet élő ember) fő
jellemzője a változatosság igénye, jó,
ha az orgazmus is változatos, mind eredetére, mind
egyéb tényezőire nézve. Erre tudatosan is lehet
törekedni. Különösen fontos lenne ez azoknál, akik
ismerethiány, időhiány vagy egyéb
„súlyos” okok folytán engedték szokások
sablonjai közé szorulni, vagy éppen elcsenevészedni
nemi életüket.
Jó tehát, ha valaki
többféleképpen tud kielégülni: akár a
csikló (kézzel vagy szájjal) ingerlésével,
akár (vaginális vagy anális)
közösüléssel, ami éppen a G-zónat
ingerlése révén lehet hatásos.
Utóbbinál az időtartam éppúgy döntő
tényező lehet, mint a testtartás.
A magömléses orgazmus
feltételei
A
mai nők többsége, mint láttuk, nem ismeri a
magömléses orgazmust. Ami nem is csoda, hiszen a G-folt
ingerlésére ritkán kerül sor elegendő
mértékben. A hagyományos helyzetben, alig
néhány percig tartó közösülés
során a G-zóna mögötti mirigy alig kap
ingerlést, s hasonló a helyzet a csiklóval.
Így a nő
többnyire kielégületlen marad. Ezen a helyzeten
mindenképpen változtatni kell.
Először is
tisztázandó, hogy az orgazmus kiváltása a
csikló vagy a G-zóna ingerlésével
történik-e könnyebben, illetve maga a nő melyiket
részesíti előnyben. A legjobb persze az, ha mindkettő
hatásos és elfogadott. Ez azonban ritkán van így,
már csak azért is, mert feltételezi mindkettő ismeretét,
kipróbálását – viszont ha valaki nem tud
valamiről, azt nem is próbálhatja ki. Azonkívül
az ismeretlentől sokan idegenkednek
Idegenkedés esetén legfontosabb, hogy semmit
se erőltessünk, hanem többszöri, részletekbe
menő megbeszéléssel, fokozatosan próbáljunk
megbarátkozni a gondolattal.
„Elvi
elfogadás” esetén rátérhetünk a
még nem ismert, G-zóna eredetű orgazmus
kipróbálására. Éspedig első
megközelítésben inkább a
közösülés mellőzésével. Mert sokkal
könnyebb a G-zónát kézzel, ujjheggyel elérni
és ingerelni. S többnyire már ehhez is partnerre van
szükség, ugyanis a kutatók tapasztalatai szerint sok nő
nehezen éri el saját G- zónáját (bár
félig ülő, félig fekvő helyzetben ez
általában lehetséges).
Minthogy a G-zóna
ingerlése először vizelési ingerrel járhat,
ajánlatos előtte vizelni. Azt talán nem is kell
hangsúlyozni, hogy a hüvelybe felnyúló ujjakat csak
tisztára mosottan és valamivel (például
babaolajjal) síkosítva ajánlatos alkalmazni. Legjobb, ha
két ujjat vezetünk be, s a szeméremcsont fölött
keressük – óvatos nyomkodással – a
G-zónát, miközben másik kezünkkel
kívülről lenyomjuk az alhasunkat.
A G-zóna
arról ismerhető fel, hogy a hüvelyfal ott
érzékenyebb a tapintásra, nyomásra, ami
először – mint láttuk – vizelési ingert,
ám rögtön utána kellemes érzést,
élvezetet vált ki, s ugyanakkor érezhetjük a mirigy
megduzzadását.
Ezután csak
folytatni kell a kellemes ingerlést, simogatással, vagy az ujjak
gyors, apró mozgatásával mindaddig, amíg az
orgazmus s vele a magömlés elérkezik. Természetesen
az sem baj, ha nem spriccel ki a húgycsőből
észrevehető mennyiségű váladék. Az
orgazmus akkor is megtörténik, éspedig többnyire a
szokásos módon: a hüvelyizmok ritmikus
összehúzódásaival.
Ha az ilyenfajta
kielégülés kipróbálására
partnerrel kerül sor, akkor a partner is a leírtak szerint
járjon el. Ilyenkor persze elengedhetetlen a partner fokozottabb
irányítása, s fontos a megfelelő testhelyzet is.
Ehhez a következőket ajánlják: a nő
feküdjön hasra, lábait rakja szét, fenekét
emelje föl 10-20 cm-re, s lassan mozgassa csípőjét,
miközben a partner két ujja a hüvelyben a
G-zónát keresi. Egyébként ebben a testhelyzetben
közösülni is lehet, s ez lehetővé teszi, hogy a
hímvessző jobban elérje és ingerelje a
G-zónát. Ilyenkor még inkább szükséges,
hogy a nő irányítsa a mozgást, továbbá
hogy maga az aktus ne legyen túl rövid, a férfi ki tudja
várni a nő orgazmusát. Érdemes azt is figyelembe
venni, hogy a G-zóna ingerlésével könnyen keletkeznek
többszörös orgazmusok!
A G-zóna
közösülés közbeni ingerlése
szempontjából van egy másik kedvező testhelyzet is: amikor a férfi van alul, s rajta a
nő lovagló ülésben helyezkedik el. Ez
kétféleképpen is előnyös. Egyrészt a
nő így könnyebben irányíthatja a
mozgásokat. Másrészt ebben a helyzetben a legtöbb
férfi könnyebben tudja késleltetni saját
orgazmusát, tehát az egész közösülés
tovább tarthat.
Vallomások a magömlés
átéléséről
Nem
tudom, az olvasónak van-e erről személyes tapasztalata
önmagánál vagy partnerénél, illetve
találkozott-e már olyanokkal, akik ismerik a G-zóna
és a női magömlés jelenségét, s tudtak
erről hiteles információt adni. Mindenképpen tanulságos
lehet elolvasni az alábbi vallomásokat, elsősorban
természetesen a nőkét. Egy 45 éves
tisztviselőnő így beszélt erről:
„Saját tapasztalatomból már
régóta tudok a női magömlésről. Eleinte
zavart egy kicsit, de mindig tudtam, hogy normális jelenség, s a
váladéknak semmi köze a vizelethez. Másféle
orgazmusokkal összehasonlítva a magömléses orgazmus
tökéletesebbnek tűnik. S érdekes, hogy a mélyebb
kielégülés ellenére sokkal könnyebb utána
újra izgalomba jönni.”
Más
vallomások is utalnak a G-zóna ingerlésével
elért többszörös orgazmusokra. Arról azonban nem
találtam adatot, hogy az így keletkező második
és további orgazmusoknál is van-e magömlés, aminek
mennyisége föltehetőleg ugyanúgy csökkenő
tendenciájú, mint a férfiaknál. Egy 30 éves
asszony elmondja, hogy akkor fedezte föl a G-zónát, amikor
partnere benyúlt a hüvelybe.
„Azt hittem, hogy fordított csiklóm van,
ami befelé nőtt, a hüvelyembe. Számomra ennek
ingerlése sokkal kellemesebb volt, mint a helyén levő
csikló ingerlése. Mégis zavarban voltam, mert úgy
tudtam, hogy a rendes csikló az egyetlen ingerelhető része a
női nemi szervnek.”
Ez a vallomás azt
juttatja eszembe, hogy a csikló (a normális csikló)
bizonyos fokig belülről, a hüvelyből is ingerelhető.
Így a G-zóna – pontosabban a mögötte levő
mirigy vagy mirigyek – és a csikló ingerlése
összekeveredik, nem nagyon különíthető el. Egy
asszony, aki 16 évesen kezdte a nemi életet:
„Amikor először megtörtént,
nagyon megijedtem. Egyszerűen nem értettem, mi történt!
Kielégüléskor úgy éreztem, mintha bepisiltem
volna. Mindketten nagyon zavarba jöttünk, bár tudtam, hogy nem
pisiltem. Ez később is előfordult, de csak
közösülés során, önkielégítéskor
nem. Amikor aztán pesszáriummal kezdtem a fogamzás ellen
védekezni, abbamaradt, s azóta sem fordul elő.”
Több
vallomásból is az derül ki, hogy a pesszárium
alkalmazása megnehezíti vagy meggátolja a G-folt
hatékony ingerlését – egyelőre nem tudjuk
pontosan, miért. Egy 35 éves nő arról számolt
be, hogy anális (vagyis a végbélnyíláson
keresztül történő) közösülés
során ismerte meg a szóban forgó mirigyek
ingerlésével járó gyönyört:
„Olyan volt, mintha a hólyagomat érte
volna el. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy bepisilek, de
aztán az élvezet egészen magával ragadt, furcsa
hangok törtek föl belőlem.”
Ez a helyzet – a
közösülés hátulról – teljesen
megfelel a fentebb ajánlott helyzetnek, ami persze nem anális,
hanem vaginális, vagyis hüvelyben történő közösülést
feltételezett. Ha meggondoljuk, hogy az emlős állatok szinte
kivétel nélkül hátulról
közösülnek, nyilvánvalóan van valami ősi
ebben a testhelyzetben. Tény, hogy igen sok nő kedveli a
hátulról történő
közösülést. Ennek okát általában nem
tudják megmagyarázni, de lehet, hogy épp a
G-zónában találjuk meg a magyarázatot.
Egy
27 éves fiatalasszony azzal a panasszal fordult a
házassági tanácsadóhoz, hogy amikor elkezdi
férjével a közösülést, mindig olyan
erős vizelési ingere támad, hogy rögtön föl
kell kelnie, pedig minden szeretkezés előtt gondosan WC-re megy.
Férje emiatt nagyon dühös. S maga arra vezeti vissza a
problémát, hogy gyermekként is sokáig ágyba
vizelt. A tanácsadó megnyugtatta, hogy nem kell megijednie az
észlelt vizelési ingertől, mert csak az élvezet bevezetője.
Ezt követően a pár nemi élete rendeződött.
Egy másik nő
arról számolt be, hogy férje
távollétében úgy maszturbál, hogy egyik
kezével a csiklót ingerli, a másikkal pedig a
G-zónát, s ezt sokkal élvezetesebbnek találja, mint
ha csak az egyiket ingerelné.
Egy
beszámolóból az derül ki, hogy a lányt
elhagyta a partnere, mert fölháborodott a lány
„borzasztó szokásán”: mindig levizeli őt,
amikor a közösülésben elér a
kielégüléshez. Az elkeseredett lány orvoshoz fordult,
aki szerint egyes nők az orgazmus során elvesztik a kontrollt a
húgyhólyag felett, s ezt nehéz kikezelni. A lány
ezután évekig kerülte a szexet, s rengeteg pénzt
és időt fordított gyógykezeltetésére.
Míg végre kiderült, hogy nem vizelésről, hanem
női magömlésről volt szó.
Szerencsére nem
mindenkinek okoz ez ilyen gondokat. Egy tíz éve házas
nő vallomásából kiderül, hogy kezdettől
fogva volt magömlése, de sem ő, sem férje nem
törődött vele. A G-zónát csak nemrég
vették észre, s tapasztalták, hogy a szexuális
izgalom kialakulása során a hüvelynek ez a része
megduzzad, szinte kiemelkedik környezetéből. A
magömlés mennyiségileg vetekszik a férfi
magömlésével, s a váladék néha olyan
erővel spriccel, hogy szinte súrolja a férfi alhasát.
Nemi életüket mindketten nagyon kielégítőnek
tartják.
De hogyan
látják mindezt a férfiak? Egyikük a
következőket írja:
„Amikor szájjal ingerelem a feleségemet,
egyik ujjamat bevezetem a hüvelyébe, s az ujjam hegyével
érzem, ahogy egyre jobban megduzzad ott bent valami, s aztán
egyszerre csak kezd folyni a váladék, s ő kielégül.”
Vannak férfiak,
akik kifejezetten kedvelik a női magömlést. Ők azok, akik
tudják vagy legalábbis sejtik, miről van szó.
Természetesen nem minden férfi ilyen. S ezért van az, hogy
sok nő igyekszik titokban tartani saját magömlését.
(Amit – ha a férfi is kielégül – nehéz
megkülönböztetni az ondótól.)
Vannak
nők, akik – a körülmények folytán vagy
kedvtelésből – inkább
önkielégítés során tudják
élvezni saját magömlésüket. Ügyes testhelyzeteket
találnak a G-folt könnyebb elérésére,
például guggoló vagy térdeplő helyzetet.
Gyakran alkalmaznak hüvelybe vezethető, hímvessző
alakú vibrátorokat. De az is előfordul, hogy a csikló
ingerlése révén is bekövetkezik a
magömlés. Érdekes megfigyelés, hogy a női
magömlés a hüvely körüli izmok
állapotával is összefügg. Egy fiatal anya így
ír erről:
„Korábban voltak bizonyos vizelési
problémáim. A szüléstől a hüvelyem annyira
kitágult, hogy szűkítése érdekében
elkezdtem hüvelyizom-gyakorlatokat végezni. Ennek jó
hatása nemcsak a vizelési problémák
megszűnésében mutatkozott, hanem abban is, hogy
magömléses orgazmusaim lettek! A férjem ezt nagyon jó
fordulatnak találja, s én is nagyszerűen érzem magam.
Kívánom, hogy a hüvelyizom-gyakorlatok révén
minden nő eljusson ezekhez az élményekhez!”
Az említett
gyakorlatokat már részleteztük. Tény, hogy mint
minden egyéb képesség, a szexuális
képesség is fejleszthető, s ez a női
magömlés képességére is
érvényes. A fejlesztő hatás pedig elsősorban a
helyes technikával végzett gyakorlástól
várható.
A helyes
technikát illetően túl sokat ugyan még nem tudunk, de
néhány fontos utalás már a fentiekben is
olvasható, különösen a G-folt megtalálása
és ingerlése tekintetében. Ezek közül
legfontosabbnak tűnik a kézzel (egy vagy két ujjal)
történő ingerlés és néhány
közösülési testhelyzet.
Lehetséges előnyök
és hátrányok
Mint
mindennek a világon, a női magömlésnek is lehetnek
előnyei és hátrányai egyaránt. Előnye
mindenekelőtt az, hogy elmélyíti és gazdagítja
az orgazmus, a kielégülés élményét. Ami
talán onnan ered, hogy testileg is mélyebbről indul a
szexuális gyönyör, több erogén
zónára terjed ki (köztük egy eddig elhanyagoltra,
amelynek jelentőségét nem ismertük), s így
valószínűleg jobban szétsugárzik az
egész testbe. Idegrendszere révén, belső érzékeléssel
a nő észlelni tudja ezeket a testi szenzációkat, s ha
nem ijed meg tőlük, akkor a gyönyör akár az
eksztázis szintjéig emelkedhet. Nem véletlen, hogy az
orgazmus a férfinál még kifejezettebben a
magömléshez kötődik, és sokféle
fiziológiai elváltozással jár együtt. A
G-zóna és a mögötte található,
prosztataszerű mirigyek fölfedezése még inkább
megmutatta, mennyire hasonló a férfi és a nő nemi
berendezése és szexuális reagálási ciklusa.
S persze azt is, hogy milyen rugalmas és változatos tud lenni a
női orgazmuskészség. Ami azonban ezzel együtt
rendkívül sérülékeny is! A múlt –
és sajnos a jelen is! – bőségesen
tanúsítja, hogy a nő szexuális
képességei elfojthatók és visszafejleszthetők.
A magömlési képesség például sok
nőben ki sem fejlődik, nyilván mert nem kapja meg az ehhez
szükséges, fejlesztő hatásokat. (Így a
szóban forgó mirigyek esetleg ki sem fejlődnek,
elcsenevészednek.)
A lehetséges
hátrányok a tudatlanságból, a
túlzásokból és
félreértésekből adódnak. A vallomások
közt találkozhattunk ennek néhány tipikusabb
példájával. Sok más szexuális
jelenséghez (például az
önkielégítéshez) hasonlóan itt sem maga a
női magömlés az, ami hátrányos – hiszen ez
teljesen normális jelenség –, hanem a vele kapcsolatos
hiedelmek, beállítottságok.
Ezeknek két
pólusuk van: az egyik a leértékelés, a másik
a túlbecsülés. Az előbbihez tartozik
például a női magömlés
létezésének kétségbe vonása (mondjuk
azon az alapon, hogy „nálam meg az ismerősömnél
még sosem volt ilyen”), vagy abnormálisnak, illetve
károsnak nyilvánítása stb. Az utóbbi
megnyilvánulhat többek közt a normává
emelésből adódó elégedetlenségben,
sőt kisebbrendűségi érzésben. („Valami baj
van velem, nem vagyok képes arra, amire egyes szerencsésebb
nők.”)
Természetesen
mindkét irányú szélsőség indokolatlan
és elkerülhető. Próbáljuk inkább
minél tárgyilagosabban fogadni a G-folttal és a női
magömléssel kapcsolatos, új fölismeréseket.
Tegyük föl
magunknak a kérdést: mennyiben
érint ez engem? Kell-e, s ha igen, mennyiben kell
megváltoztatnom eddigi nézeteimet és szokásaimat?
Az új ismeretek alapján hogyan bővíthetem
személyes tapasztalataim körét? A kérdésre
végeredményben így válaszolhatunk:
egyértelműen kiderült, hogy a nőnek is lehet
magömlése, s ma már azt is tudjuk, honnan és hogyan.
Ezzel újabb, érdekes lehetőségét ismertük
meg a nő kielégülésének,
kielégítésének, amit érdemes
kipróbálni (még akkor is, ha tudjuk, hogy nem
sikerülhet mindenkinek).
Van-e a férfinak is
G-zónája?
A
női magömléssel kapcsolatban már megismertük az
ún. G-zóna szerepét. Láttuk, hogy a
mögötte levő, prosztataszerű mirigy ingerlése
szexuális élvezetet vált ki, sőt orgazmushoz
vezethet.
Mármost tudvalevő, hogy igazi
prosztatája (magyarul:
dülmirigye) a férfinak van, s a magömléshez
szükséges ondó jelentős része ebben
termelődik. Joggal merül föl tehát a
kérdés, hogy van-e a férfinak is G-zónája,
amelyen keresztül a prosztata ingerelhető? S ez is
eredményez-e magömlést és orgazmust? Első
pillantásra ezek a kérdések
valószínűleg képtelenségnek tűnnek a
legtöbb olvasó számára – kivéve
talán a férfi homoszexuálisokat. Hogy miért?
Nos, gondoljuk csak meg,
hogy a prosztata, ez a gesztenye nagyságú mirigy a
húgycső kezdeti szakaszát veszi körül,
közvetlenül a húgyhólyag alatt (nagyjából
ugyanúgy, mint a nőknél a G-zóna mögötti,
szintén a húgycsőbe torkolló mirigy). A
különbség csak az, hogy a prosztatát nem a
hüvelyen, hanem a végbélnyíláson
keresztül lehet elérni, kitapintani. Ha valamilyen ok miatt
vizsgálatára van szükség, az urológus
szakorvos gumikesztyűs ujja így tapintja ki a prosztatát, s
diagnosztizálja annak állapotát.
Ami pedig a férfi
homoszexuálisokat illeti, ők is a
végbélnyíláson keresztül érik el a
prosztatát, csak éppen nem vizsgálati, hanem
örömszerzési céllal, s általában nem az
ujjukkal, hanem a péniszükkel. Persze sokszor
egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy az
anális (végbélen át történő)
közösülés a befogadónak azért okoz
örömet, mert a mozgó hímvessző simogatja,
masszírozza a prosztatát. A prosztata ugyanis szexuálisan
ingerelhető, tehát része a férfi erotikus
zónáinak! Az először gyenge, majd
erősödő ingerek hatására szexuális izgalom
keletkezik, s ez egészen az orgazmusig fokozódhat, éspedig
esetleg anélkül is, hogy a befogadó pénisze
közvetlen ingerlést kapna.
Vagyis a
kielégülést ilyenkor egyedül a prosztata
környékének ingerlése idézi elő.
Természetesen a férfiak sem egyformán
érzékenyek a prosztata ingerlésére. Sokan
egyáltalán nem ismerik, sohasem tapasztalták, milyen is
az. Mások idegenkednek tőle – akár valamilyen elvi
megfontolásból, akár egy urológiai vizsgálat
kellemetlen emlékei nyomán. Akiknek pedig aranyerük van,
azoknál ilyesmi szóba sem jöhet.
Így aztán
a prosztata ingerlésével történő
kielégülés talán még ritkább, mint a
nőknél a G-zóna ingerlésével
történő. De egyéb vonatkozásban is
sokféle párhuzam és hasonlóság
található ezen a téren a férfiak és a
nők között. (Ezekre a leírtak alapján könnyen
lehet következtetni.)
Magától
értetődik, hogy különbségek is vannak. A
fék prosztata egyetlen, nagyobb mirigyből áll, míg a
nőknél több, kisebb-nagyobb, de a prosztatánál jóval
kisebb mirigyet találunk. A prosztata mindig bőségesen termel
váladékot, míg az említett női mirigyek
váladéktermelése jóval kevesebb és igen
változó.
Ami a
G-zónát illeti, a férfiaknál ilyesmiről nem
beszélhetünk. Ez kizárólag a hüvelyben
található; legalábbis felfedezője., Gräfenberg csak ott
vizsgálta. Könnyen lehet azonban, hogy a férfiak
végbelében hasonló jelenséget talált volna,
azon a részen, ahol a prosztata kitapintható.
Fontosabb viszont, hogy
a prosztata mint erotikus zóna mennyiben gazdagítja a nemi
életet (éspedig nemcsak a homoszexuálisokét). Ezzel
kapcsolatban nem árt tudni, hogy vannak férfiak, akik
önkielégítés céljából,
saját kezükkel a prosztatát (is) ingerlik. Ez nem
ártalmas, ha az ingerlést végző ujj tiszta és
síkos. Sőt mellesleg megvan az az előnye, hogy a prosztata
állapotát is ellenőrzi vele az illető, amit sok
szakember igen ajánlatosnak tart, hiszen a mirigy megnagyobbodása
vagy fájdalma orvosi beavatkozást igényel.
Ám a partnert sem
kell kizárni a prosztata ingerléséből. A
felvilágosult nő megteheti, hogy tisztára mosott és
bekrémezett ujjával ugyanúgy megkeresi és ingerli a
prosztatát, mint ahogyan a fék megkeresi és ingerli a
nő G-foltját. Hogy aztán ez egészen az orgazmusig
terjed, vagy csak a petting, illetve előjáték
részét képezi, az részletkérdés.
Mindenesetre az orgazmusig terjedő ingerlésnél nem kell
meglepődni, ha a magömlés nem spriccel olyan erővel, mint
a szokásos nemi élet esetén.
Valamikor régen
még azt is kétségbe vonták, hogy a nők
egyáltalán képesek a szexuális
kielégülésre. Később pedig – s ez
érthető egy patriarchális társadalomban! –
egyszerűen nem törődtek vele, illetve nem vették
komolyan.
Aztán
divatossá vált az a felfogás, miszerint a „buja,
erkölcstelen nőszemélyek” ugyan kielégülnek,
de a „tiszteletre méltó úriasszonyok”
távoltartják magukat ettől, s csak a gyermeknemzés
érdekében viselik el a szexet.
Talán Sigmund Freud volt az első, aki
természetesnek vette, sőt, pozitívan értékelte
a női kielégülést, bár rögtön
megkülönböztette annak „gyermekes, fejletlen” és
felnőttesen érett formáit. Az első a csikló
ingerlésével elért, ún. klitorális orgazmus,
a másik pedig a közösülés során
létrejövő, ún. vaginális orgazmus. Freud szerint
azok a nők, akik csak a csikló közvetlen
íngerlése révén tudnak kielégülni,
fejlődésükben visszamaradottak, hajlamosak a
neurózisra, sőt a frigiditásra.
Épp ezért
Freud követői, a pszichoanalitikusok arra törekedtek, hogy
„kigyógyítsák” a csikló
ingerlésére beállított nőket, s
elérjék, hogy a közösülésben – s csak
attól! – elégüljenek ki. Bár ez a hosszas
kezelések ellenére is viszonylag ritkán sikerült,
még ma is akadnak analitikusok, akik ragaszkodnak Freud
„kétféle orgazmus” elméletéhez, s
figyelmen kívül hagyják az újabb tudományos
megállapításokat.
Pedig A. C. Kinsey, a
világhírű amerikai szexológus már a 20.
század ’40-es éveiben kétségbe vonta Freud
feltételezéseit a női orgazmusról. Sok ezer nő
részletes kikérdezése alapján megállapította,
hogy a nők sokféleképpen tudnak eljutni a
kielégüléshez, s többnyire éppen a csikló
közvetlen ingerlése által érik el a legnagyobb
orgazmusokat. Egyénileg igen különböző, hogy ki mit
tart legjobbnak, s indokolatlan lenne mindenkire érvényes
szabályokat előírni.
Nem sokkal
később – a ’60-as években – két
másik amerikai szexológus, W.
Masters és Y. Johnson már laboratóriumi
vizsgálatokat folytatott a különböző módon
létrejött női orgazmusok jellemzőinek
megállapítására. Meglepetéssel
tapasztalták, hogy a legkülönbözőbb
módon elért orgazmusokat is ugyanazok a testi
változások jellemzik. Közülük
legfontosabbak a hüvelyizmok akaratlan, ritmikus
összehúzódásai. Az orgazmus
átélésével, a lelki élménnyel ők
nem nagyon törődtek. Csupán azt
állapították meg, hogy ez viszont valóban
sokféle lehet aszerint, hogy ki mit részesít
előnyben.
A lényeg az, hogy
nincs „kétféle orgazmus”, s nem egyszerűen az
ingerlés módjától függ annak
minősége, mert abban sok egyéb tényező is
közrejátszik. Hogy mi minden, azt még nem sikerült pontosan
tisztázni, habár sok új ismeretet szereztünk az
utóbbi 20 évben is (például az ún.
„G-folt” szerepéről stb.). Mindenesetre vita folyik a
női orgazmusról.
Egy újszerű
megközelítés
A
vita itt is azt jelenti, hogy igen eltérő álláspontok
ütköznek. A pszichoanalitikusok megpróbálják a
„hüvelyi orgazmus” létét és
magasabbrendűségét kimutatni. Egy amerikai
szexológusnő, S. Hite viszont sok ezer nő
vallomásából a csikló pótolhatatlan
szerepére következtet. S még sorolhatnám.
Ilyen
körülmények között perdöntő lehet annak
beható elemzése, hogy mi történik az orgazmus
során, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Csak így tudhatjuk
meg: milyen feltételek milyen eredményre vezetnek. Ez teszi
lehetővé a segítő vagy éppen
gyógyító beavatkozást, amikor
szükséges. Ugyanis ma még sok nő számára
komoly probléma a szexuális kielégülés.
Érdekes
módon egy német ifjúságkutató, Walter Friedrich nevéhez
fűződik e kérdés újszerű
megközelítése. (Tulajdonképpen ő is
szexológus, hiszen fölismerte és széles
körűen vizsgálta a szexualitás szerepét az
ifjúság életében.) Friedrich az 1970-es
években 114 kérdésből álló kérdőívet
állított össze a női orgazmus
vizsgálatára. Ezt lefordítva (és Friedrich
segítségével lesokszorosítva) magam is
kitöltettem a kérdőívet jó kétszáz
budapesti nővel, természetesen névtelenül. Az
eredmények gépi adatföldolgozásra kerültek, s
rendelkezésre állnak. Az alábbiakban ezek közül
ismertetek néhány érdekesebbet. Korántsem mindet,
mert hiszen ahhoz külön könyv kellene.
Maga a
kérdőív – amit szintén csak részlegesen
tudok itt bemutatni – először általánosabb
dolgokat kérdez, majd rátér az orgazmusélmény
részleteire. Folytatja az orgazmus esetleges elmaradásának
okaival és következményeivel, majd a jelenlegi és
korábbi partnerkapcsolatokat értékelteti az orgazmus szempontjából.
Befejezésül a válaszoló életkorát,
foglalkozását és társadalmi helyzetét
tudakolja. A kérdések többnyire zártak, vagyis a
fölsorolt válaszlehetőségek közül kell az
egyiket megjelölni.
A
problémának ez a megközelítése azért
újszerű, mit eddig még
sohasem vizsgálták ilyen részletességgel és
mindenre kiterjedően az orgazmus emberi (lelki és kapcsolati)
oldalát, a testi történésekkel szoros
összefüggésben. Egy ilyen kérdőív azonban
nemcsak a kutatóknak lehet újszerű és hasznos, hanem
a válaszoló vagy az eredményeket megismerő ember
számára is. Ennek alapján ugyanis átgondolhatja
saját intim élményeit, s viszonyítani tudja ezeket
másokéhoz. Így könnyebben megítélheti,
hogy rendben van-e minden, illetve mennyiben tér el az
átlagtól.
Az orgazmus feltételei és
időtartama
A
válaszokból kiderül, hogy a nők jó
háromnegyed része emlékszik saját legelső
orgazmusára. Sőt arra is: hogy jött ez létre. Csak egyharmaduknál
történt ez közösülés révén!
Másik egyharmaduknál az önkielégítés
váltotta ki. A többiek pedig legnagyobbrészt a
közösülés nélküli gyengédségek
(simogatások stb.) révén jutottak a első orgazmushoz.
Alig néhány százalékuknál következett
ez be alvás közben, álmukban, vagy
különféle tevékenységek, például
kerékpározás során.
Minthogy az
önkielégítésnek köztudottan nagy szerepe van az
orgazmuskészség kialakításában, egy
kérdés ennek előfordulását tudakolta. Csak 23%
válaszolta azt, hogy még sohasem próbálta, a
többieknél előfordult, éspedig vagy elég
rendszeresen (50%), vagy ritkán, illetve évekkel ezelőtt.
(Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a válaszolók
kb. háromnegyed része 20 és 40 év közötti
volt.)
A megkérdezettek
túlnyomó többsége már partnerrel is sokszor
kielégült – persze nem mindegy, hogyan. 45%-uk szerint az
orgazmust főleg olyan
ingerlés váltja ki, amely a csiklóra irányul!
Amiből ugyan nem világos, hogy ez az ingerlés kézzel
vagy szájjal történik-e, de jól mutatja a
csikló jelentőségét. Alig 18% jut „főleg a
hüvelyben történő ingerléssel” orgazmushoz,
ám nem biztos, hogy ez mindig közösülést jelent,
hiszen a hüvelyt kézzel is lehet ingerelni (ahogyan azt a G-zónával
kapcsolatban láttuk.) Még többen igénylik a mellek,
combok és egyéb testrészek ingerlését a
kielégüléshez. S ugyanannyian állítják,
hogy „ez időről időre változik”.
Arra a
kérdésre, hogy van-e az
együttlét során olyan testhelyzet, amelyben
könnyebben jut el az orgazmushoz, a megkérdezettek 91%-a igennel
válaszolt. Jobban megoszlanak az adatok arról, hogy milyen ez a
testhelyzet. Közel egyharmaduk a hagyományos, „férfi
fölül fekszik” testhelyzetet jelöli meg. Persze nem
biztos, hogy azért, mert csakugyan így elégül ki
legkönnyebben, hanem mert ezt szokta meg (s mást nem is nagyon
ismer). Mindenesetre 26%- nak jobb a „nő fölül”
testhelyzet, 10%-nak az, hogy mindketten oldalt feküsznek – szembe
fordulva, vagy a nő háttal a férfinak. S ugyancsak
közel egyharmaduk ettől eltérő testhelyzeteket
részesít előnyben.
Végeredményben
tehát nincs olyan testhelyzet,
amely minden nő számára egyformán előnyös
lenne a kielégülés szempontjából. Tehát
legjobb, ha mindenki megkeresi a neki legmegfelelőbbet, s egyikhez sem
ragaszkodik mereven. De milyen egyéb
feltételek jöhetnek még számításba?
A
kérdőív 16 lehetséges feltételt sorol fel, s
mindegyikre négyféle válasz adható:
1.
feltétlenül szükséges
2. fontos
3. nem túl fontos
4. teljesen
fölösleges
Az egyik feltétel
a kölcsönös szerelem, amit 51% feltétlenül
szükségesnek, 35% pedig fontosnak tart. Bár a gyakorlatban
ez messze nem valósul meg, tényként fogadhatjuk el, hogy a
szerelem megkönnyíti a nő
kielégülését. Ezért különösen
kialakulatlan vagy gyenge orgazmuskészség esetén fontos,
hogy a szexre kölcsönös szerelem keretében
kerüljön sor.
Nem sokkal kevesebben
tartják fontosnak, hogy a szeretkezést
„bosszúság és veszekedés nélküli
megértés előzze meg”. A válaszolók kb.
háromnegyed része gondolja így (bár
közülük ez csak 22% szerint feltétlenül
szükséges).
Más a helyzet a
szeretkezés napjának körülményeivel
kapcsolatban, hogy ti. „aznap legyen sikerem, jó
élményem”. Ez 60% szerint nem túl fontos, 24%
szerint fölösleges. Lehet, hogy éppen fordítva van, s
egy sikertelen vagy unalmas napon a nő –vigasztalást keresve
– könnyebben rá tud hangolódni a szexuális
élvezetre?
Már fontosabbnak
tartják, hogy „ne legyek fáradt, lehangolt, hanem friss,
kipihent”. A szexet persze fáradtan is lehet élvezni
(sőt, a nők kb. egyharmada így is ki tud elégülni,
ha az egyéb feltételek megvannak!), de kétharmaduk joggal
véli úgy, hogy kipihenten
könnyebb az orgazmus elérése.
Érdekes a partner hűségének
megítélése a nő kielégülése
szempontjából. A hűség fogalmát a
kérdőív nem határozza meg, ami nem szerencsés,
mert különbözőképpen értelmezhető.
Legtöbben persze a szexuális kizárólagosságra
gondolnak, s ezt háromnegyed részük szükségesnek
és fontosnak érzi. Hiánya tehát csak
negyedrészüket nem zavarja a kielégülésben.
Hasonló a helyzet
a napi gondok
kikapcsolásával, amit a kérdezettek 82%-a tart
fontosnak és szükségesnek. Ezzel nyilván szorosan
összefügg a zavartalan biztonság tudata, amiről 93%
vélekedik ugyanúgy.
A
kielégülés legfontosabb előfeltételei azonban
még ezután következnek. Szinte mindenki (99%)
egyetért annak fontosságával, hogy „partnerem törődjön a szexuális
igényeimmel”. Ugyanígy majdnem teljes az
egyetértés (94%) abban, hogy érezzék
a partner vágyát, azt, hogy kívánja a nőt.
Majdnem ugyanennyien (85%) igénylik a bőséges
előjátékot, s azt is, hogy maga a
közösülés legalább öt percig tartson (79%). S
végül, de nem utolsósorban a nők 91%-ának fontos
az a tudat, hogy a partnere a szeretkezés
után is kedves lesz hozzá.
Ehhez képest
– szerencsére – igen kevés nő tart igényt
arra, hogy szeretkezés előtt ihasson némi alkoholt. S arra
sem sokkal több, hogy mindketten teljesen meztelenek lehessenek, vagy hogy
a családi ügyek rendben legyenek. Sokkal fontosabbnak
tartják, hogy legyen igazán kedvük a szexhez. (Ami viszont
nyilván az előzőekben fölsoroltaktól függ.)
Az orgazmus időtartamáról megoszlanak a
vélemények. Közel egyharmaduk szerint nem tart tovább
10 másodpercnél, hasonló arányban úgy
vélik, tovább tart, jó egyharmaduk pedig nem tudja
megítélni ezt. A megítélést
megnehezíti, hogy többszörös orgazmus esetén az
orgazmusok szinte egybefolynak.
Mit érez a nő, amikor
kielégül?
A
kérdőív a továbbiakban az orgazmus
élményét elemzi. 14 lehetséges testi és
lelki jellemzőt sorol föl, s előbb azt kérdezi: milyen
gyakran érzi azokat a kérdezett, aztán pedig, hogy milyen
erősen szokta érezni ezeket. Vegyük hát sorra:
1. „Egyre jobban
kimelegszem” – ezt 36% mindig, 47% pedig többnyire
érzi, mégpedig 60% erősen érzi.
2. „Gyorsabban
és érezhetőbben dobog a szívem” – itt
hasonló az arány az előzőhöz, bár kicsit
még magasabb. Vagyis a szívdobogás
megélénkülése az orgazmus velejárója.
3.
„Mellbimbóim kidomborodnak, érzékenyebbé
válnak” – ezt a kérdezettek háromnegyede
mindig vagy többnyire érzi, de csak alig fele
részüknél jelentkezik erősen. A mellek
érzékenysége különben is teljesen egyéni.
4.
„Légzésem megváltozik (hangosabb, gyorsabb vagy
lassúbb lesz)” – ennek előfordulása megint a
túlnyomó többségre (90%) jellemző,
éspedig elég erőteljesen.
5. „A
feszültség fokozódik, majd hirtelen feloldódik
(valami megjött, kész)” – ezt ugyancsak a
kérdezettek 90%-a érzi mindig vagy többnyire,
természetesen erősen. Minden jel szerint az orgazmus egyik
leglényegesebb mozzanatáról van szó.
6. „Kiver a
verejték” – már sokkal kevesebb nő, jó
egyharmaduk érez ilyet mindig vagy többnyire, s azok is
gyengén.
7.
„Hüvelyizmaim akaratlanul, többször
összehúzódnak (periodikusan,
dobogásszerűen)” – előfordulását
tekintve ez szintén az orgazmus egyik legfőbb jellemzője: 86%
érzi mindig vagy többnyire, bár csak 72% érzi
erősen, a többiek gyengén. Persze laboratóriumi
vizsgálatokból tudjuk, hogy annál is előfordul, aki
nem érzi.
8. „Egész
testem reszket (főleg karjaim és lábaim)” – ez a
tünet kevésbé általános, a kérdezettek
alig fele érzi mindig vagy többnyire, s még kevesebben
vannak (36%), akiknél erősen jelentkezik.
9. „Érzem a
mirigyváladék mozgását a nemi szervben”
– a megkérdezettek egyharmada ritkán, több mint
egyharmada gyakran, de ők sem mind érzik erősen. A kérdőívből
nem világos, hogy itt a nő saját
mirigyváladékának mozgásáról van-e
szó (lásd G-folt és női magömlés), vagy a
férfi magömlésének érzékeléséről.
10.
„Szédülést, lebegést vagy
zuhanásfélét érzek” – itt már a
kifejezetten lelki élmények következnek. Ám ebben a
tapasztalatok ugyanúgy megoszlanak, mint az előző
kérdésben: egyharmaduk sohasem érez ilyet, a többiek
nagyobbik fele gyakran és elég erősen. Egységesebb a
megítélése az alábbiaknak:
11. „Agyam
kikapcsol, tudatom beszűkül, a környezet háttérbe
szorul” – háromnegyed részük csaknem mindig vagy
többnyire érez ilyet, éspedig erősen. Ez tehát
az orgazmus fontos lelki jellemzője! Szerencsére – vagy
kár? – csak addig tart, amíg az orgazmus.
12.
„Különös hangok, sóhajok és
nyögések, sikolyok és kéjre utaló szavak
törnek ki belőlem” – ezt háromnegyed
részük tapasztalja igen gyakran, de csak a nők
felénél jelentkezik erősen, egyharmaduknál
gyengén. (Más kérdés, hogy ki mit érez
erősnek, s egyáltalán észreveszi-e, milyen hangokat
ad ki. Ezt a környezet és a nő
gátlásossága erősen befolyásolja.)
13. „Úgy
érzem, egyesültem, összeolvadtam partneremmel” – a
megkérdezettek túlnyomó többsége (84%)
így szokta érezni, éspedig háromnegyed részük
erősen. Vagyis megint egy fontos, lelki jellemző! A testi
befogadás lelki vetülete.
14.
„Leírhatatlan boldogság tölt el” –
ugyanolyan arányban érzik, mint az előzőt, ugyanolyan
erősen. Talán épp ez a fő célja és
értelme az orgazmusnak, amely tehát korántsem csak testi
jelenség, hanem elsődlegese lelki! Ha elfogadjuk, hogy a
szeretkezés lényege az örömszerzés, akkor az
orgazmus az öröm kiteljesítése,
boldogsággá növelése.
S ez nemcsak
másodpercekig tartó állapot, mert egy ideig az orgazmus
után is megmarad. A következő kérdésre ugyanis,
amely arról érdeklődik, hogy a nő mit és milyen
gyakran szokott érezni az orgazmust követő percekben, amikor
partnere mellett fekszik, a kérdezettek 91%-a azt válaszolta,
hogy mindig vagy többnyire nagyon boldognak érzi magát.
Ugyanerre a
kérdésre 96% azt is válaszolta, hogy kellemes
fáradtságot, ernyedtséget érez, 70%-uk pedig
többnyire partnere boldogságára is gondol. Az
örömöt pedig nyilván növeli, ha másnak is
örömet szereztünk. Csak az sajnálatos, hogy a nők
kb. egynegyede ilyenkor néha úgy érzi: most
közömbös a partnerének. Vagy olyan hangulata
támad: „Végre túl vagyok rajta!” (Egyharmaduk
néha fájdalmat is érez nemi szervében.)
S ha nem elégül ki?
Minden nővel előfordul, hogy az orgazmus
néha (vagy nemcsak néha?) elmarad. A szóban forgó
teszt erre az esetre is kitér. Megkérdi: Mit szokott
érezni, ha a szexuális együttlét során nem jut
el a kielégülésig?
Ezzel kapcsolatban nyolc
lehetőséget sorol föl s ezek mindegyikét
ugyanúgy kell megítélni, mint az orgazmus egyes
jellemzőinek előfordulását („mindig”,
„többnyire”, „ritkán”, vagy
„soha”). Nem a testi tünetek állnak itt
előtérben – bár érintőleg erre is van
utalás – , hanem a lelki következmények, a nő
érzelmi és viselkedésbeli reagálása.
Vegyük
sorra a főbb lehetőségeket:
„Akkor sokkal jobban igénylem a
gyengédséget” – válaszolta a megkérdezett
nők túlnyomó többsége, mint olyat, ami mindig
vagy legalábbis többnyire jellemzi lelkiállapotukat.
Hozzátehetném: csak az a kérdés, hogy a
férfi egyáltalán tud-e a nő kielégületlenségéről,
s eleget tesz-e gyengédségigényének, vagy elfordul
tőle és alszik…
A
kielégületlenség másik lelki
következménye az is lehet, hogy a nő ingerlékennyé és elviselhetetlenné
válik. Szerencsére ez sokkal ritkább: a nők alig
egynegyedénél fordul elő gyakran, jó
egyharmaduknál viszont sohasem, s a többieknél is csak
ritkán. Bár persze az is igaz, hogy ennek tárgyilagos
megítélése nagy önismeretet és önkritikai
készséget igényel, amivel sok nő nem rendelkezik.
(Erről tehát a férfiakat is meg kellett volna
kérdezni.)
Teljesen
érthető, hogy a kielégületlen nő valahogy
vigasztalást keres. S ezt megtalálhatja abban, hogy
örül partnere kielégülésének, amit ő
biztosított számára, s örül az intim
közelségnek. „Az
együttlétnek mégis örülök”
– ezt gyakran érzi a nők túlnyomó
többsége (80%-uk).
Összhangban
áll ezzel az az igény, amit a kérdőív úgy
fogalmaz, hogy „szeretnék
nagyon közel maradni partneremhez”, s amit a
megkérdezettek 83%-a mindig vagy többnyire érez ilyenkor.
Természetesen lelki közelségről van szó, ami
vigasztalást jelenthet a kielégületlennek. A
közelség megőrzésére irányul a nőnek
olyan viselkedése is, hogy kielégületlenségét
elrejti partnere elől, nem engedi, hogy észrevegye.
Szerencsére ez jóval ritkábban fordul elő, és
semmiképpen sem segíti a megoldást.
Mert a hiány
azért hiány marad, és belső
feszültségeket vált ki a nőben, ellentmondásos,
kettős szerepre kényszeríti. Egyrészt mutatnia kell,
hogy minden rendben, másrészt viszont közben arra gondol, hogy milyen szerencsétlen.
Még jó, hogy a megkérdezettek kétharmad
részénél ez nem fordul elő (ám ebből az
egyharmad is túl sok). S ehhez hasonló az aránya azoknak,
akik a kielégülés elmaradása
következtében feszülést,
fájdalmat éreznek a nemi szervükben.
A
kielégületlenség következményei, mint
láttuk, elég vegyesek, többnyire negatívak és
mindenképpen megoldandó problémát jelentenek a
partnerek számára. Sajnos, a kérdőív nem
mérte föl, hogy mennyire képesek erre. De foglalkozott azzal
– s talán ez a legfontosabb –, hogy miért marad el a
nő orgazmusa, illetve ő maga miben látja ennek okát.
Ezzel kapcsolatban 12 lehetséges okot sorol föl és
bíráltat el az előfordulás gyakorisága
szerint. Ezek közül három emelkedik ki, tehát ezek
tekinthetők a női orgazmushiány leggyakoribb okainak. Az
egyik, hogy a partner túl hamar
rátér a „lényegre”, kevés az
előjáték. A megkérdezettek jó háromnegyedénél
ez előfordult, egyharmaduknál kifejezetten gyakran.
A másik az, hogy
a partner nem tudja késleltetni saját
kielégülését, így „magömlése túl korán
történt”. Ez az előzőhöz hasonló
arányban fordul elő. S minthogy az orgazmus és
magömlés a merevedés és a szexuális izgalom
megszűnéséhez vezet, a nő számára csaknem
lehetetlenné teszi a kielégülést (mármint a
közösülésben). Ezért fontos lenne, hogy a
férfi tanulja meg a magömlés
késleltetését. Vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább másként
gondoskodjon partnere kielégüléséről.
A harmadik fő ok
már a nőben van, s így fogalmazható: „Nem tudtam szabadulni más
egyéb gondolatoktól”. A megkérdezettek
háromnegyedérnél gyakran vagy ritkán, de
előfordul. Az persze nem derül ki a
kérdőívből, hogy mik azok az „egyéb
gondolatok”. Nyilván igen sokfélék lehetnek,
elsősorban különböző félelmek.
Például attól, hogy biztosan megint nem fog
sikerülni. Vagy hogy a partner talán nem is kívánja
őt igazán, s csak kötelességből teszi. Illetve
ellenkezőleg, ott motoszkálhat benne, hogy „lerohantak, valójában nem volt kedvem
hozzá”, pontosabban hogy „szerelmünk már
igen megkopott”. Ezek mint előfordulnak, sőt még az is,
hogy „közben egy másik
férfira gondoltam”, bár egyenként az
előfordulási arány nem túl magas. Kicsit gyakoribb a félelem
a megzavarástól, vagyis attól, hogy hátha jön
valaki. S az sem túl ritka, hogy a nőt az alkalmazott fogamzásgátló
módszer hatástalansága (vagy éppen
hiánya) zavarja meg.
A
különböző félelmek mellett az is oka lehet az
orgazmus elmaradásának, hogy „a partner nem ötletes,
mindig ugyanúgy csinálja”, vagy hogy „ügyetlen
volt, fájdalmat okozott”. Mindkettő a megkérdezettek
kb. 40%-ánál fordul elő. S ezzel nagyjából
áttekintettük az orgazmushiány fontosabb okait. Talán
nem kell bizonygatni, hogy egyik sem kiküszöbölhetetlen!
A partnerkapcsolat milyensége
Már
az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a nő
kielégülése elsősorban attól a
kapcsolattól függ, amelyben azt elérni törekszik.
Emellett szól az is, hogy arra a kérdésre„Volt-e
eddigi életében olyan kellemetlen élménye, ami
esetleg ma is akadályozhatja az orgazmus
elérését?” a kérdezettek 80%-a
határozott nemmel válaszolt.
Több
kérdés igyekszik fölmérni a jelenlegi, tartós
partnerkapcsolatokat. Az egyik ilyen kérdésre adott
válaszokból kiderül, hogy 78%-nak egyetlen, 12%-nak pedig
két partnerrel van ilyen kapcsolata. Kettőnél több
partnere csak 1%-nak van, 9%-nak pedig jelenleg nincs állandó
partnere. A tartós kapcsolat a kérdezettek kb. felénél
több mint öt éve áll fenn, a másik
felénél ennél kevesebb ideje.
Ez persze
önmagában még nem sokat mond. Még az sem, hogy 67%-uk
együtt él partnerével, de csak 50% él
házasságban együtt, míg
negyedrészüknél csak szó van a
házasságról. Fontosabbak viszont a következő
kérdésekre adott válaszok: „Szerette partnerét?”
Erre a megkérdezettek kétharmada azt válaszolta, hogy
nagyon; a többiek csak kicsit, vagy épp ellenkezőleg,
„túlságosan is”. Csak 2% vallotta be, hogy nem
szereti partnerét. Kérdés persze, hogy egy nő be
meri-e vallani partnere érzelmi elutasítását (ha
egyszer arra nevelték, hogy neki szeretnie kell).
Érdemes ezt
összevetni azzal a kérdéssel, hogy „Teljesednek-e
ebben a kapcsolatban az ön igényei?” Közel
kétharmaduk úgy érezte, hogy „nem minden
téren”. Itt megint hiányzik annak
föltárása, hogy milyen téren van
hiányérzete a megkérdezettnek, s ezt mennyire tartja
fontosnak. Ez ugyanis kulcskérdése egy kapcsolat
megítélésének.
Minden téren
kielégítő kapcsolatok természetesen nincsenek, s ez
nem is várható el, de korántsem mindegy, milyen
téren van hiányosság. Ennek
megítélésében viszont igen sok nő bizonytalan.
S itt nemcsak a szexuális igényektől van szó, hanem
sok más kapcsolati igényről is, például a kölcsönös
bizalom és őszinteség vagy az elismerés és
együttérzés igényéről stb.
A
kielégülést persze leginkább a szexuális
igények teljesedése befolyásolja. Ezek sem csak testi
igények, mert azok lelki vetülete is ide tartozik,
például az, amit „szexuális
kommunikációnak” hívunk. Erre irányult ez a
kérdés: „Nagyon intim szexuális
kérdéseket (például különleges
szeretkezési módok) is meg tudott beszélni
partnerével?”
A megkérdezettek
közel háromnegyede azt válaszolta, hogy „igen,
nyíltan és részletesen”, több mint
egynegyedüknél viszont nem ez a helyzet. Látszólag ez
nem rossz arány, mégis problematikus. Ha abból indulunk
ki, hogy a szexuális összhang alapfeltétele a teljesen
nyílt kommunikáció, akkor aggasztó, hogy 28% erre
nem egészen képes. Másrészt lehet, hogy sokan túl
optimisták, s néhány részletkérdés
futólagos megbeszéléséből tévesen
teljes nyíltságra következtetnek. Tudjuk, hogy sok ember nem
mer szembenézni a tényekkel, s hajlamos szebbnek látni a valóságot, mint amilyen.
(Különösen, ha érdeke fűződik egy adott
kapcsolat fönntartásához.)
Az orgazmus gyakorisága és
különbözősége
Ugyanez
lehet az érzésünk az utolsó néhány
kérdésre adott válaszoknál is. Ám a
válaszok akkor is érdekesek, ha valamilyen
„szépítő tendenciát”
belekalkulálunk.
Itt van
például az a kérdés: „Minden közösülésnél eljut az
orgazmusig?” Erre összesen 18% válaszolta azt, hogy
ritkán, a többiek az esetek többségében (34%),
illetve csaknem mindig (48%) eljutnak a kielégülésig. Erre
csak azt mondhatom: jó lenne, ha ez általában is
így lenne, s nemcsak azoknál (a többnyire 20-40
éveseknél), akik hajlandóak voltak a
kérdőívet kitölteni.
Megbízhatóbbnak
tűnnek a többszörös
orgazmus előfordulásával kapcsolatos válaszok.
Eszerint egy szexuális együttlét során a
kérdezettek kétharmadának szinte mindig csak egy orgazmusa
volt. Alig 10-12%- uknál rendszeres a 2-3 orgazmus, de
időnként ugyanez sokaknál (30-60%) előfordul.
Háromnál több, egymás utáni orgazmus viszont
csak a megkérdezettek 18%-ánál fordult elő.
Ebből valamennyire reális képet alkothatunk a nők
„orgazmuskapacitásáról”, ami a jelek szerint nagy egyéni eltéréseket
mutat. Tény, hogy a többszörös orgazmus minden nőben
benne rejlő lehetőség, amit egy jó partnerkapcsolat
és a gyakorlás kibontakoztathat. Teljesen rendjén
való, hogy amíg a férfi egyszer elégül ki
(magömléssel), addig a nő többször is
kielégüljön. Bár nyilván bőven akad olyan
kapcsolat, ahol először is arra kellene törekedni, hogy a
nő egyáltalán kielégüljön, legalább
egyszer.
Ezt erősen
befolyásolja a partnerek közötti viszony. Szexre persze akkor
is sor kerülhet, ha éppen veszekedtek egymással. A
bosszúság ilyenkor a kibékülés után is
érződik valamennyire. Kérdés: hogyan hat ez a nő
orgazmusára?
A megkérdezettek
közel fele szerint addig nem kerül sor
közösülésre, amíg a harag teljesen meg nem
szűnt. Hogy aztán ez meddig tart, az nyilván nagyon
változó. A kérdezettek másik fele nem sokat
vár, könnyebben átáll vagy enged a férfi
igényeinek. Ezek nagyobbik része többnyire ilyenkor is
kielégül, csak nehezebben. Egy kisebb részük viszont
nem elégül ki.
Befejezésül
lássuk azt a kérdést, amely a nő
orgazmuskészségének változását
vizsgálta: „Volt-e kapcsolata során olyan időszak,
amikor az ön orgazmuskészsége másként alakult,
mint a legutóbbi hónapokban?” Érdekes, hogy a
kérdezettek egyötöde nem tudott erre válaszolni –
jó lenne tudni, hogy miért. Azén-e mert annyira
változó, hullámzó volt az
orgazmuskészsége, hogy nem lehet időszakhoz kötni? Vagy
mert nem akar tudomást venni ezekről a
változásokról?
Mindenesetre a
válaszolók egyharmada úgy látja, hogy „ez
eddig változatlan volt”. Másik egyharmaduk szerint volt
időszak, amikor gyakoribb volt a többszörös orgazmus, ami
visszaesést jelent, s nyilván összefügg a kapcsolat
alakulásával. Elég kevesen vannak azok (15%),
akiknél a többszörös orgazmusok gyakoribbá
váltak (pedig hát ez lenne a kívánatos). Persze
hozzá kell tennem, hogy az orgazmuskészség
változása nemcsak a mennyiség, hanem a minőség
és a kiváltás módja terén is jelentkezhet.
Mint terapeuta azt is
megkérdezném a nőktől: hányféleképpen tudnak eljutni a
kielégülésig? S itt nemcsak a
közösülési testhelyzetekről és mozgásokról
van szó, hanem a közösüléstől
eltérő, sokféle ingerlési és
kielégülési lehetőségről is. A fejlett orgazmuskészség
ugyanis alkalmazkodóképes, variábilis,
sokféleképpen kiváltható. Aki csak
egyféleképpen tud kielégülni – márpedig
sok nő ilyen –, annak orgazmuskészsége
beszűkült, visszafejlődött, illetve ki sem
fejlődött. Tehát kezelésre, fejlesztésre szorul.
Ez a fejlesztés
nem igényel föltétlenül gyógykezelést.
Elegendő lehet a tudatos gyakorlás is, aminek során a
nő fokozatosan eltér a megszokott kielégülési
módoktól, s egyre bátrabban kísérletezik a
számára szokatlan, új lehetőségekkel. Ez
már egy más téma, amire itt nem térhetek ki.
Viszont figyelmébe ajánlom a kedves olvasónak Nyitott
házasság – korszerűbb életstílus
című könyvem 11. fejezetét, amelynek címe: Fantáziát a
házastársi szexbe!
8. Petting – közösülés helyett?
Bár
sokaknak van némi fogalmuk a pettingről, talán mégsem
fölösleges tisztázni a pontos értelmét, mert sok
félreértés is tapad hozzá.
Nos, a
„petting” angol szó, simogatást,
becézgetést jelent, a szexológiában ezzel a
szóval jelölik mindazokat az örömszerzési
módokat, amelyek a közösülésen kívül előfordulhatnak
a szeretkezésben. Tehát a simogatástól és
ölelkezéstől kezdve a csókolózáson
keresztül a nemi szervek kézzel vagy szájjal
ingerléséig sok minden beletartozik a petting fogalmába!
Nálunk sokan
egyszerűen az ún. „előjáték”-kal
azonosítják a pettinget. Részben igazuk van, mert az
előjáték csakugyan petting. Csakhogy a petting nem mindig marad pusztán előjáték,
vagyis a közösülés előkészítője,
hanem önmagában is kielégülést
eredményezhet mind a férfinél, mind a
nőnél.
Éspedig teljes
értékű kielégülést! Ezt azért
hangsúlyozom, mert a közfelfogást még ma is a
közösülésközpontúság jellemzi. Az
átlagember csak a közösülés közbeni
kielégülést tartja igazán jónak és
felnőtt, érett emberhez méltónak. Minden
másfajta kielégülést csökkent értékűnek,
gyerekesnek vagy éppen abnormálisnak tart.
Ez a hagyományos
felfogás azonban ma már semmivel sem igazolható. Masters és
Johnson laboratóriumi vizsgálataiból tudjuk, hogy
szervezetünkben a petting útján elért
orgazmusnál is ugyanaz történik, mint a
közösülés közbeninél. Akármilyen
ingerlés juttat kielégüléshez, ennek testi
megnyilvánulásai nagyjából ugyanazok, lelki
vetülete pedig nem az ingerlés módjának
függvénye, hanem a beállítottságtól
és a partnerkapcsolat jellegétől függ.
Miért érdemes megtanulni?
A
petting nem valami új dolog a szexben. Előjáték
gyanánt ősidők óta alkalmazzák
néhány formáját, sőt, már az állatvilágban
is előfordul. A civilizáció korában azonban valahogy
háttérbe szorult: a rohanó élettempó, a
vetélkedés, a teljesítmények hajszolása a
szexben is rámenőssé, célratörővé
tette a férfiakat. A cél pedig a kielégülés
volt, amit leginkább a közösülés
biztosított.
Így alakult ki a közösülésközpontúság,
ami régebben a fajfenntartás szempontjából
még előnyös is lehetett. A fogamzásgátlás
tökéletesedésével azonban ez az előny
szertefoszlott. Egy további fejlemény pedig nagyon is
megkérdőjelezte a gyors közösülések
patriarchális szokását. Ez a fejlemény a női
emancipáció: a nők gazdasági-politikai,
kulturális és szexuális fölszabadulása. –
De hát mi
köze az emancipációnak a
közösülésközpontúság
megkérdőjelezéséhez? –
kérdezhetné most bárki.
Az
összefüggés nem olyan bonyolult, mint amilyennek első
pillantásra gondolnánk. Az egyenjogú nők
szexuális kapcsolatban is a férfiakhoz hasonló
elvárásokat támasztanak: élvezni akarják
azt, és ki akarnak elégülni. Márpedig a
nők számára a kielégülés többnyire
éppen a közösülésben a legnehezebb
(különösen, ha arra túl gyorsan kerül sor).
Épp ezért igen sok nő előnyben részesíti
a pettinget! Erre vonatkozólag ma már tudományos
vizsgálatok adataival is rendelkezünk. Egy amerikai
pszichológusnő, Shere Hite a ’70-es években több,
mint háromezer felnőtt nő nemi életét
vizsgálta. Többek között egy ilyen kérdést
is föltett nekik:
„Ha
választhatna a közösülés és a csikló
ingerlése között, melyiket részesítené
előnyben?”
Meglepő, hogy ezt a
kérdést a legtöbb nő úgy értelmezte, mintha
a közösülés és az
önkielégítés között kellene
választania. Legtöbbjükben föl sem merült, hogy a
csiklót a partner is ingerelhetné. De még
magyarázat esetén is kevesen tudtak egyértelmű
választ adni, mert tudták, hogy a férfiak épp a
közösülést részesítik előnyben.
Ízelítő a válaszokból:
„Hogy mit választanék? Nem tudom.
Egyrészt a közösülést legszívesebben
elutasítanám, ha nem szeretném a partneremet. A
közösülés önmagában nem sokat ér, de
egy kedves partnerrel mégis földob. Ennek ellenére csak
önkielégítéssel jutok orgazmushoz. A kedvesemmel
még sohasem volt orgazmusom, pedig igazán mindent
megpróbáltunk. Holott nekem rendkívül fontos a
kielégülés. Amikor a partnerem már
kielégült, én meg csak fekszem ott, és ahelyett, hogy
aludnék, kívánom a kielégülést,
legszívesebben sírnék ( már gyakran álomba
sírtam magam). Valahogy mégis örömet találok a
szexben, hiszen különben aligha mennék bele. De azért sokkal
jobb lenne, ha eljutnék a kielégülésig. (A
probléma talán azon alapul, hogy elég szokatlan
módon maszturbálok: valaminek, például egy
széknek támaszkodom és köröző
mozgásokat végzek.) Ha nem szeretném a partneremet,
valószínűleg ritkán kívánnám a
közösülést, de nem vagyok biztos abban, hogy mit
akarok.”
Egy másik, kicsit
határozottabb válasz:
„Ha választhatnék
a közösülés és a csikló ingerlése
között, akkor az utóbbit
választanám… A jó szexet olyan
élménynek képzelem, amelyben mindketten
őszintén kívánják, hogy a másik is
jól érezze magát és
kielégüljön… Szívesen választanám a
csikló ingerlését, mert élvezem, és
ezáltal kapom meg azt, amire vágyom. De talán nem
egész reális ilyen kiegyensúlyozottságra
törekedni.”
Még
határozottabb a következő válasz:
„A közösülés
önmagában véve olyasmi, amitől sohasem
elégülök ki, függetlenül attól, hogy
más szempontból izgalmas és értékes
élmény. Ha azt hiszem, hogy mindjárt bekövetkezik az
orgazmusom, a hímvessző ellenállása folytán
mindig visszaesik az izgalmam. Ez kilátástalan helyzetnek
tűnik – legalábbis a sikeres
közösülésről kialakult, konvencionális
fölfogás szerint. Akkor tudnám megoldani ezt a
dilemmát, ha orgazmusom egy közösülés
nélküli szeretkezésből születhetne. Akkor
tudnám magam teljesen elengedni, és úgy élvezni
testileg és lelkileg a transzhoz hasonló állapotot
és a nemek közötti különleges vonzást, ahogy
az a jó közösülésre jellemző.”
S végül
még egy érdekes vélemény: „Azt hiszem, nem kellene választanom, ha a
közösülés alatt maszturbálnék. De a
férfiak ezt nem fogadják el. A csiklóm sajátos
módon kikapcsol, ha a közösülő mozgások
folytatódnak. Persze azért az is izgalmas, csak éppen a
közösülés során nem tudok kielégülni.
Ha pedig aztán maszturbálok (amit csak titokban szoktam tenni),
úgy sokkal tovább tart, amíg újra érzem a
csiklóm. Talán túl kevés jó
közösülésem volt ahhoz, hogy megtanuljam: hogyan kell
jól csinálni.”
A könnyed petting:
ráhangolódás
A
jó szeretkezést valóban meg kell tanulni. De ez nemcsak
közösülést jelent, s nem is ott kell kezdeni a
tanulást. Hanem hol? Hát az elején (mint ahogy az
iskolát). A szeretkezés kezdete általában
könnyed pet- ting, amin elsősorban a simogatást, az
ölelkezést és a csókolózást
értjük. Persze ezeket is csak akkor, ha érzéki
(erotikus) örömszerzés céljából
kerül rájuk sor. Vagyis a szexuális közeledés
részeként. (A régebbi szóhasználat szerint
ezt a „flörtölés” fogalma fejezi ki
leginkább.)
Szexuális
közeledésre normális körülmények
között csak akkor kerül sor, ha az érintettekben van
egymás iránt bizonyos fokú szexuális
érdeklődés. Ez serkenti, motiválja az
érintetteket a testi közelség keresésére
és az egymással való beszélgetésre,
kommunikációra. A közeledés kezdődhet
hagyományosan (bemutatkozás, kézfogás stb.), vagy
újabb divatok szerint például közvetlen hangú,
tegező megszólítással és futólagos
puszival. Régebbi ismeretség esetén az átkarolás
és az arc vagy a haj simogatása sem ritka.
S itt már az
érzékiség küszöbére érkezünk.
A testi érintkezés bármely formája –
sőt, annak képzeletbeli elővételezése is –
szexuális izgalmat kelthet, erotikus örömet nyújthat.
Még az egyszerű kézfogás is (főleg, ha nem
futólagos), de különösen a simogatás,
bárhol is történjen az! Tudom, most egyesek szívesen
emlékeztetnének az „erogén
zónák”-ra, mint a testfelület erotikusan
ingerelhetőbb területeire. Főleg az ő figyelmüket
hívnám fel azokra a – már újnak sem
nevezhető – tudományos megállapításokra,
melyek szerint az egész testfelület ingerelhető szexuálisan!
Egyes
megfogalmazások szerint egész testfelületünk egyetlen,
hatalmas „nemi szerv”, amelynek lehetnek ugyan
érzékenyebb és kevésbé
érzékeny részei, de mindenütt képes a
reagálásra, ha megfelelő ingerlés éri.
Ebből következik, hogy a szexuális közeledés a
test bármely részén elkezdhető, de semmiképpen
sem célszerű a fő erogén zónákon kezdeni.
Ezek ingerlése ugyanis csak akkor kellemes, ha már
történt bizonyos ráhangolódás a szexre, s
már beindult a szexuális izgalom kibontakozásának
folyamata.
A könnyed petting
épp a ráhangolódást segíti elő;
legegyszerűbben és leghatásosabban a simogatással
és ölelgetéssel. Talán mondanom sem kell, hogy
ezekben is a fokozatosság elvét ajánlatos
érvényesíteni. Nem mindegy például, hogy hol
és hogyan kezdődik a simogatás! Már tudjuk, hogy nem
a fő erogén zónákat kell először simogatni.
Hanem mit?
Receptet nem lehet erre
adni, mert ez ízlés és találékonyság
dolga. Mindenesetre nem árt figyelembe venni a partner
egyéniségét és igényszintjét, s
olyasmivel kezdeni, ami az ő elképzeléseinek megfelel. Nagy
valószínűséggel beválik, ha a
közfelfogásból indulunk ki, s a partner kezét,
karját, haját és arcát simogatjuk
először.
Ha sikerül ezzel
örömet szereznünk, akkor már
úgyszólván bármi következhet,
például a hát és a mellek, a derék és
a combok simogatása. De mindenekelőtt a testi
összebújás, az ölelkezés: először
rendszerint még felöltözve, aztán mind kevesebb
ruhában. (Egyébként a vetkőztetés
átmenetet képez a könnyed és a komolyabb petting
között.)
A testfelületek
érintkezése simogatás nélkül is
érzéki örömet jelenthet, hiszen a
bőrérzékelés révén fölfogjuk a
másik test melegét, a vér lüktetését
és a legapróbb mozdulatokat is. Mindez részben
megnyugtatólag hat (emlékeztet csecsemőkorunk
anyaölmelegére), részben érzéki, sőt
kifejezetten szexuális élvezetet jelent.
Ez utóbbi
hatás többféleképpen fokozható:
változatos és gyengéd simogatással vagy
masszírozással, puszizkodással és
csókolózással. Ebben az összefüggésben
talán szokatlanul hangzik a masszírozás mint a
könnyed petting része. Egyáltalán hogy jön ez
ide? Végül is masszírozni inkább fáradt
testrészeket szoktak! Vagy nem?
Hát igen,
nálunk valóban majdnem kizárólag gyógyászati
szakma a masszírozás. Kevesen tudják, hogy a
gyógyításon kívül mennyi mindenre
fölhasználható (bár egyre többet hallani az
akupunktúra mellett az akupresszúráról, ami
szintén a masszírozásnak egy változata). Pedig
Nyugaton bőséges szakirodalom szól már arról, hogyan lehet a masszírozást a
szexuális ráhangolás, az örömszerzés
szolgálatába állítani. Csak
érdekességként jegyzem meg, hogy az
„érzéki masszázs”-ról
szóló könyveket odaát általában egy
üveg babaolaj kíséretében adják. Ami
főleg a nemi szervek masszírozásánál
előnyös – de ez már túlmegy a könnyed
petting témakörén.
Általában
a fölsorolt ráhangolási módok bármelyike csak
akkor sorolható a könnyed petting fogalmába, ha nem a nemi
szervekre irányul, vagy nem azok ingerlését kíséri.
Mindegyik hatalmas kísérleti terepet jelent, hiszen nem lehet
előre tudni, ki hol és hogyan kedveli a simogatást,
masszírozást és puszilgatást. A test bármely
része sorra kerülhet.
Ajánlatos
egészen finoman és lassan kezdeni, „semlegesebb”
testtájakon, fokozatosan közelítve a főbb erogén
zónák környékét, különösen ügyelve a csiklandós helyekre.
Ez utóbbiak egyenként eltérő helyeken lehetnek
(bár általában a hónaljak és a has
környéke csaknem mindig ide tartozik). Legjobb, ha
időközönként változtatjuk a simogatást
és masszírozást; ezek technikája
természetesen fontos. A csókolózás viszont a
legismertebb és legnépszerűbb pettingmódszer, amely
könnyed pettingként kezdődik, de hamar átvezet a
komolyabb pettingbe, hiszen a száj és a nyelv a fő
erogén zónák közé tartozik.
A komolyabb petting típusai
Valójában
nem lehet éles határvonalat húzni a pet- ting
különböző módozatai közé, mert – a
körülményektől függően – mindegyiknek
sokféle hatása lehet. Ugyanaz a petting, amely egyik esetben a
ráhangolódást szolgálja, máskor vagy
másképpen alkalmazva akár az orgazmust is
kiválthatja.
Vegyük
példának a petting legalapvetőbb módját, a
kézzel ingerlést, vagyis a simogatást. Ezzel a
látszólag egyszerű módszerrel valóságos
csodákat lehet művelni. (Persze csak akkor, ha nagyon
értjük a módját.) Kezünkkel egymás
testének bármely részét elérhetjük, s
könnyen szabályozhatjuk a simogatás
erősségét és gyorsaságát. Ez a szabályozhatóság a
titka hatékonyságának.
Nincs olyan
erogén zóna, amit simogatással ne ingerelhetnénk!
Még a szájat, az ajkakat is lehet és érdemes
néha simogatni, persze nagyon lassan és finoman, s
legfőképpen: csak tiszta kézzel! A teljes tisztaság alapfeltétele a főbb
erogén zónák kézzel ingerlésének, de
fontos lehet a bőrfelület simasága, puhasága és
esetleg síkossága is, amit legegyszerűbben babaolajos
bedörzsöléssel érhetünk el.
Talán még
fontosabb a tisztaság a komolyabb pet- ting másik fő
típusánál, a szájjal
ingerlésnél, aminek szintén sok változata van.
A csókolózás is ide tartozik természetesen, de
bármelyik erogén zónát lehet szájjal (az
ajkakkal, a nyelvvel, sőt, a fogakkal is) ingerelni. Magától
értetődő, hogy egyrészt az esetleges
fertőzések, másrészt a megundorodás
elkerülése végett ajánlatos a száj és
az érintett erogén zóna teljes tisztasága.
Megjegyzendő, hogy a
tisztaság nem feltétlenül jelent teljes
szagtalanságot vagy éppen dezodorillatot. A tiszta emberi testnek
is megvan a maga sajátos szaga, különösen a nemi szervek
környékének. Ez nem is baj, hiszen, ha elfogadunk, sőt,
kedvelünk egy partnert, akkor érthető és
természetes, hogy kedveljük tiszta testszagát, nemi
szervének illatát is. Mitöbb, ez a „hormonális
illat” izgatótag hat ránk.
Az illatok
egyébként is fontosak a szeretkezésben:
ráhangolhatnak vagy elvehetik kedvünket tőle. Leginkább
mégis a szájjal ingerlést befolyásolják
(mert a szaglást ilyenkor nem lehet kikapcsolni).
A komolyabb petting
említett két fő típusán kívül
harmadikként említhetném a nemi szerv
segítségével történő ingerlést,
pontosabban ennek azokat az eseteit, amikor sem közösülés
nem történik, sem a partner kezével vagy
szájával nem kerül kapcsolatba (bár ez
utóbbiak is a petting fogalmába tartoznak, éspedig a
már említett típusokba). Később
visszatérek ennek néhány jellemző esetére.
Ritkábban ugyan, de előfordulnak más változatok is a
petting során. Például szexuális ingerlés
különféle eszközök segítségével
vagy más célra használt testrészek (láb,
fej, orr, fül stb.) segítségével. Ezekre is
visszatérünk. Előbb azonban nézzük a
fontosabbakat.
Örömszerzés kézzel
A
kézügyességnek vannak speciális esetei,
például műalkotások létrehozása,
gyógyítás kézrátétellel és
hasonlók. Ide tartozik az is, amikor a kezünkkel szerzünk
örömet partnerünknek, egészen a
kielégülésig, Mindenki számára
nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a szexuális örömszerzés leghatékonyabb
eszköze a kéz!
Remélem, ebben
egyetértünk. Csak egy a bökkenő: az ilyen
kézügyesség nem születik velünk, ezt meg kell
tanulni!
Vannak bizonyos
irányelvek, amelyekhez érdemes igazodnunk. A kéz
tisztaságát már említettem: alapelv, hogy minden szeretkezés előtt
mosakodjunk! Másik alapelv a fokozatosság.
Még ma is sokan elkövetik azt a hibát, hogy rögtön
a partnerük nemi szervéhez nyúlnak, aminek hatása
bizonytalan (mert sok mindentől függ). Különösen a
nőknek van szükségük bizonyos időre a
ráhangolódáshoz, s ezt éppen a
fokozatosság biztosítja. Fokozatosság
kétféle értelemben: egyrészt a fő
erogén zónák megközelítésében,
másrészt az ingerlés erősségének
növelésében.
Harmadik alapelv az ingerlés
irányítása, szintén kétféle
értelemben: tudnunk kell a másikat aktívan
irányítani (ha ő foglalkozik velünk), vagy tudnunk kell
az ő visszajelzéseit kiváltani, fölismerni, s azokhoz
alkalmazkodni. Éspedig nem kisebb-nagyobb kihagyásokkal, hanem
folyamatosan.
Ezt azért
hangsúlyozom, mert sokan
még ma is elvárják a partnerüktől, hogy
„érezze meg”, találja ki gondolataikat,
kívánságaikat (amiket még önmaguknak sem
fogalmaznak meg). Sajnos megalapozatlan, irreális ez az
elvárás! Bizonyos tapasztalatok alapján lehetnek ugyan elképzeléseink
arról, hogy mi a jó a partnernek. Ám ez vagy
beválik, vagy nem, hiszen a körülmények nagyon
befolyásolják a pillanatnyi igényeket.
Visszajelzés, irányítás nélkül
bárki eltévedhet.
Negyedik
alapelvként említhetném az ingerlés változatosságát, ami –
gondolom – nem szorul magyarázatra. Tehát ne simogassunk
egy testrészt túl sokáig egyforma mozdulatokkal és
változatlan erősséggel, de ne essünk át a
másik végletbe sem, hogy ti. mindent csak futólag
csinálunk! Ha az adott simogatás a visszajelzések szerint
éppen megfelel a partnernek, akkor folytassuk ugyanúgy
akár az orgazmusig (vagy amíg más jelzés nem
jön). Minden változtatásnak a partnerhez kell igazodnia. Ehhez
jól kell őt ismerni, illetőleg figyelnünk kell rá.
Ami ajánlatossá teszi, hogy – legalábbis
eleinte – jórészt külön-külön
foglalkozzunk egymással, mert így csak egyfelé kell
figyelnünk, tehát könnyebb a dolgunk.
Aligha lehet receptet
adni arra, hogy milyen testrészt hogyan kell simogatni. A nemi szervhez
mindenesetre csak akkor érdemes nyúlni, ha a ráhangolódás
(és bizonyos fokú szexuális izgalom kialakulása) a
könnyed pettingről már megtörtént. (Addig
legfeljebb futólag érintsük.) Ha férfi simogat nőt, ajánlható a
következő: először tegye rá tenyerét a
szeméremszőrzetére úgy, hogy ne nyomja le, majd lassan
mozgassa tenyerét, miközben ujjait óvatosan
behajlítva mintegy fésüli a szeméremszőrzetet, s
kitapintja a nagyajkak és kisajkak vonalát. Ha az utóbbi
duzzadt és nedves, akkor a nő valószínűleg
felizgult. Így rátérhet a csikló
kitapintására és körbesimogatására. Ez
rendszerint elegendő a nő kielégítéséhez.
A hüvelybe csak akkor nyúljon be (először egy ujjal,
aztán esetleg kettővel), ha a G-foltot akarja ingerelni.
Ha nő simogat férfit: lehetőleg
mindkét kezét használja. Egyik kezével a
herezacskót tartsa, vagy alulról fölfelé simogassa. A
másikkal tapogassa végig a merev hímvesszőt, majd
enyhén húzza vissza a fitymát – ez a keze legyen
síkos – majd ujjai hegyével cirógassa végig a
hímvesszőt. Később ezt aztán marokra fogva is
lehet folytatni. A férfi reagálását figyelve
törekedjen, hogy ne történjen meg túl gyorsan a
magömlés, ezért időnként tartson szüneteket
az ingerlésben. (Az ezzel összefüggő tudnivalókat
lásd a korai magömléssel kapcsolatban.)
A kézzel
ingerlés természetesen más, fontos erogén
zónákra is irányulhat. Így a nőknél
elsősorban a mellekre, mindkét nemnél pedig az ún.
anális zónákra, vagyis a
végbélnyílásra és környékére.
Ez utóbbiaknál különösen fontos a kéz
síkosítása, majd mielőbbi megmosása.
Ajánlatos
kényelmes testhelyzetet keresni a kézzel ingerléshez, s
ezt úgy váltogatni, hogy minél több testrész
hozzáférhető legyen.
Az „oralitás”
gyönyöre
Oralitás
= latin szó, a szájjal
kapcsolatos igényeket és tevékenységeket
jelenti. Freud óta tudjuk, hogy a pszichoszexuális
fejlődés első szakaszát éppen az orális
igények túlsúlya jellemzi: a csecsemő
leginkább a szopást élvezi, mindent a
szájába vesz stb.
Vannak emberek,
akiknél ez a beállítottság rögzül, s
fontos marad a száj foglalkoztatása (például
rágógumival vagy cigarettával). De másoknál
sem tűntek el teljesen az orális igények, csak
átalakultak és a háttérben maradtak. A
csókolózás – főleg a nyelvcsók –
hasonlít a szopáshoz és a „szájjal birtokba
vételhez”: részben talán ezért szeretjük
annyira.
A száj egyébként is az egyik fő
erogén zónánk. Ingerlése tehát
gyönyört és szexuális izgalmat kelt (ami akár az
orgazmusig terjedhet). S ez nemcsak csókolózással
lehetséges, hanem az ajkak és a nyelv más módon
történő foglalkoztatásával is. Amikor
„szájjal ingerlés”-ről beszélünk,
legtöbbször a nemi szerv ingerlésére gondolunk.
Ezért könnyen úgy tűnhet, hogy a száj csak
eszköze az ingerlésnek, amelyben a nemi szerv a fontos.
Pedig hát
ilyenkor a száj is kap ingerlést, s ezt a száj tulajdonosa
általában élvezi – feltéve, hogy nem
kényszeredetten, hanem önként és szívesen
csinálja. Egyrészt azt élvezi, hogy partnerének
milyen örömet szerez ezzel, másrészt azt az
érzéki élményt, amit a partnere nemi
szervének csókolgatása,
„kóstolgatása” jelent. Hiszen ez még
inkább hasonlít a szopáshoz, mint a csókolózás!
Mindenesetre e
téren fontos alapelv – ami persze az egész
szeretkezésre érvényes –, hogy semmilyen belső vagy külső kényszer ne kapjon
szerepet benne. Ezt azért hangsúlyozom, mert a szájjal
ingerlést manapság egyre inkább a szexuális
kultúra elengedhetetlen részének tekintik, és eleve
elvárják a partnertől. Így sokan
kényszerítve érzik magukat, hogy belemenjenek, holott nem
kívánják, sőt idegenkednek tőle. Még ma
is akadnak, akik a nemi szervet „piszkosnak” tartják,
frissen mosottan is „utálatosnak”, s legszívesebben
kézzel sem érnek hozzá, nemhogy szájjal. Jó
lenne, ha megszabadulnának előítéleteiktől, s
elfogadnák a magunk és partnerük nemi szervét. Itt
több dolog segíthet. Például többször
segítsenek partnerüknek (egymásnak) a nemi szerv megmosásában;
így hamarabb megbarátkoznak vele, s tapasztalják, hogy
tiszta lett. Azonkívül beszéljék meg
partnerükkel idegenkedésük okát, eredetét, s
feloldódásának lehetőségeit. Fontos annak
tisztázása, hogy a partner maga szívesen csinálja-e
a szájjal ingerlést, tehát megvan-e ebben is a
kölcsönösség. (Egyesek ugyanis elvárják, de
maguk nem csinálják.)
Hasznosak lehetnek
bizonyos gyakorlatok is. Ezek lényege: nemi szervhez
hasonlító, tiszta tárgyak szájjal ingerlése.
Nők számára például első
lépés lehet saját, tisztára mosott
hüvelykujjuk szájba vétele, szopogatása. De ugyenezt
csokoládéval, jégkrémrúddal,
sárgarépával, banánnal vagy bármi
egyébbel megtehetik. (Közben persze el kell képzelni, hogy
amit szopogatnak, az férfi nemi szerv.) Fontos, hogy mindezt érdekes
játéknak fogják föl, ne pedig valami
kötelező „házi feladatnak”. S ugyanez a
játékosság jellemezze a valódi, szexuális
szájjal ingerlést, amiben az ajkaknak és a nyelvnek van
döntő szerepe, bármely testrészre irányuljon is
az. Csókolgatni és nyalogatni – ez a két
kulcsszó fejezi ki legjobban a pettingnek ezeket az orális
formáit.
Felláció és
kunnilingváció
A
valódi csókolózásban nemcsak az ajkak, hanem a
nyelvek is találkoznak és „kergetőznek”,
fölváltva behatolnak egymás szájába. De a
nyelv behatolhat például a fülkagylóba is, vagy a
férfi nyelvével simogatja a csiklót stb. A
hímvessző szájjal ingerlésekor a nő ajkai
közé fogja a makkot, és nyalogatja azt, mintha
csokoládérúd lenne. Egy dologra kell ügyelni: harapni
nem szabad ilyenkor!… Fölösleges és majdnem lehetetlen
az egész hímvesszőt szájba venni, bőven
elegendő, ha annak fele-egyharmada csúszkál a
szájban. A hímvessző alsó része eközben kézzel
is elérhető és ingerelhető. Ami azért fontos,
mert enélkül a férfiak közel egyharmada nem tud kielégülni
a szájjal ingerlés során.
Ez az a bizonyos „leszopás”, amit a
szexológiai szakkifejezések „felláció”-nak
hívnak, s ami nem kellene, hogy a prostituáltak
privilégiuma maradjon. Sok nő idegenkedik attól, hogy az
ondó a szájába kerüljön, vagy éppen le is
nyelje azt. Nem mintha attól félnének, hogy így is
teherbe eshetnének, hanem mert valahogy tisztátalan
testváladéknak tartják azt (hasonlóan a
vizelethez). Idegenkedésük azonban alaptalan: az ondót
inkább az anyatejhez lehetne hasonlítani – tojásfehérjeszerű,
ártalmatlan váladék. Vannak nők, akik kifejezetten
szeretik, s az ondó egyénileg kicsit eltérő
íze alapján kedvelnek meg partnereket. (Mondanom sem kell, hogy
ennek alapján minősíteni: nem éppen
megbízható emberismereti szempont!)
Nincsen viszont
találó magyar szó ama az esetre, amikor a férfi
elégíti ki szájjal a nőt. A szakkifejezés
– „kunnilingváció”
– kicsit bonyolult és nem közismert, eltérően a „franciázás”-tól,
ami azt jelenti, hogy a férfi és nő egyszerre ingerlik
és elégítik ki egymást szájjal (rendszerint
az ún. „69-es” pozícióban). Nyugati
szakemberek megítélése szerint a férfiak kisebbik
része vállalkozik csak a női nemi szerv szájjal
ingerlésére (tehát nem sokkal jobb a helyzet, mint a
nőknél). Egyrészt idegenkednek tőle,
másrészt nem ismerik a helyes technikáját, ami
kedvezőtlen tapasztalatokat eredményez. De a nők is
hibásak ebben, amennyiben szégyenlősségből
elhallgatják ezzel kapcsolatos igényeiket, félnek
attól, hogy a férfit visszariasztja a hüvely szaga stb. Ha
pedig mégis sor kerül rá, gátlásosságuk
miatt nem irányítják sehogy a férfit, csak magukban
aggályoskodnak, így nem élvezik. Egyes férfiakat az
is visszatart a nő szájjal ingerlésétől, hogy
úgy érzik, ezzel „alávetett helyzetbe”
kerülnének, kiszolgálnának egy nőt, ami nem
méltó a „Teremtés Koronájához”.
A szeretkezés bármely formája esetén, ennél
is viszonzás várható, s erre szükség
esetén emlékeztetni is lehet a partnert. Javaslom
alapelvként elfogadni, hogy csak
olyat kérjünk vagy fogadjunk el a partnerünktől, amire mi
magunk is hajlandók vagyunk!
Egyéb lehetőségek
A
pettingnek, vagyis a közösüléstől eltérő
szexuális örömszerzésnek –
fantáziánktól függően –
kimeríthetetlen lehetőségei vannak. A kézzel
és szájjal ingerlés variációin
kívül említhetném a nemi szerv egyéb
testrészek, valamint a különféle eszközök
segítségével történő
ingerlését.
Ez akár
külön téma is lehetne, de nálunk viszonylag ritka
előfordulásuk miatt egyelőre nem látszanak
jelentősnek. Ezért inkább futólag említek
néhányat közülük.
A nemi szerv
inkább az ingerlés célja, mint eszköze, bár a
közösülés során egyszerre látja el
mindkét funkciót. De ezzel aztán megáll sokak
tudománya. Legföljebb még az fordul elő, hogy
közösülési tilalom vagy a
fogamzásgátlás megoldatlansága esetén a
hímvesszőt nem a hüvelybe, hanem a combok közé
teszik, s ott mozgatják le-föl.
Ez már petting,
hiszen mindkét félnek örömet szerezhet, sőt,
kielégülést is eredményezhet. (A nőnek
főleg akkor, ha közben összeszorítgatja combjait.)
Még jobb, ha a makk eléri és dörzsöli a
csiklót, esetleg a kisajkakat, a gátat vagy a
végbélnyílást. (Figyelem, az anális
közösülés már nem tartozik a petting
fogalomkörébe!)
De az is
előfordulhat, hogy a hímvessző a nő más
erogén zónájával találkozik,
például a mellekkel úgy, hogy közéjük
simul, vagy a mellbimbót cirógatja. Ez is jó
játék. Ilyenkor persze a hímvesszőt kézzel
kell irányítani.
Ami az
eszközöket illeti, nálunk csak újabban vannak
forgalomban kifejezetten a szexuális ingerlés
céljára gyártott eszközök. Azelőtt
Nyugatról szereztek be ilyeneket – például
„műpéniszt” vagy műhüvelyt –, ám
ezeket inkább egyedül, az önkielégítéshez
szokták használni. Ugyanígy a
gömbölyített fejű elektromos vibromasszőr
készüléket, amivel esetleg már egymást is
lehet ingerelni. Nálunk is könnyen beszerezhetőek a
különböző síkosító anyagok (babaolaj,
zsíros krémek), amelyekkel egymást bekenni és
masszírozni kitűnő szexuális ráhangolás.
Különféle „izgató” fehérneművel
(melltartók, bugyik stb.) is fokozható esetenként a
szexuális élvezet.
Nem sok értelme
lenne viszont, hogy írjak a hímvessző tövére
fölcsatolható, különleges alakú
gyűrűkről, amelyek egyrészt a merevedést
tartósítják, másrészt a csiklót
ingerlik – ezeket már a közösüléshez
használják. A pettinghez alapjában véve nem kell
semmilyen eszköz, elegendő a testünk, és a
partnerünk teste: mint két csodálatos hangszer,
amelyekből mámoros dallamokat és gyönyörű
összhangot lehet előcsalogatni – közösülés
nélkül is!…
A
kölcsönös örömszerzés egyik
alapfeltétele a kölcsönös irányítás.
Negyedszázados szexuálterápiai magánpraxisom
tapasztalatai szerint mindig ezzel van a legtöbb baj azoknál, akik
szexuális problémáik miatt fölkeresnek.
Ennek oka
valószínűleg az a széltében elterjedt
előítélet, hogy „a szexet nem kell tanulni, az
velünk születik”, hiszen „ösztönös”.
Sokan hitetlenkedve fogadják, hogy ez egyszerűen nem igaz, mert az embernek nincs olyan nemi
ösztöne – mint a legtöbb állatnak –, ami
szexuális viselkedését meghatározná. Az
emberré válással együtt járó ösztönredukció
folytán a körülményeken, az innen-onnan felszedett
ismereteken múlik, mi lesz a velünk született, homályos
szexuális késztetéssel, amely ha nem fejlesztik okosan,
akkor elsatnyulhat vagy beteges formákat ölthet.
Senki sem tudja
tehát eleve, hogyan kell viselkedni a szeretkezés során.
Az erre vonatkozó ismeretek, készségek lassanként
alakulnak ki, inkább a véletlentől, mint a tervszerű
neveléstől függően (merthogy ez utóbbi
jóformán még ma sem létezik). Amit az ember
így megtud és kialakít, ahhoz tartja magát, s azt
tartja „természetesnek”.
Épp a
véletlen hatások sokfélesége magyarázza,
hogy sokféle szexuális viselkedés alakul ki. Bár
persze jó néhány hasonló hatás
folytán jó néhány viselkedési
hasonlóság is kialakulhat. (Épp ezek a
hasonlóságok keltik aztán az
„ösztönösség” látszatát.)
Fiataloknál az ismeret- és tapasztalathiány
több-kevesebb bizonytalanságot eredményez.
Felnőtteknél inkább csodálkozást, hogy
mások nem úgy viselkednek, s nem azt tartják
„természetesnek”, amit ők.
Bármily furcsa is
egyeseknek, valahogy mégis az a helyzet, hogy a szexet mindenkivel
külön meg kell tanulnunk! Ugyanis nem biztos, hogy az eddig
megtanultak az új partnerhez is elegendőek. Lehet, hogy nála
többé-kevésbé másként kell viselkedni
ahhoz, hogy mindkettőnknek jó legyen. Meg kell ismerni
egymást szexuális értelemben is, mert csak ez teszi
lehetővé az alkalmazkodást egymáshoz.
Alkalmazkodás nélkül pedig nincs igazán jó
szex! Kielégülni ugyan lehet anélkül – ha
már elegendő gyakorlatunk és kialakult
készségeink vannak –, de ez többnyire
egyoldalú, s így értékét erősen
csökkenti a másik fél
kielégületlenségének tudata. Amit nehéz nem
észrevenni (bár egyesek még erre is képesek,
komolyan veszélyeztetve ezzel a kapcsolatot).
Szerencsére ma már a
legtöbb embernek egyáltalán nem mindegy, hogy partnere
éppúgy élvezi-e a szexet és ki tud-e
elégülni. A továbbiakban mindenesetre csak hozzájuk
szólunk, nekik segítünk, hiszen a szándék nem
mindig elegendő. A többieknek pedig javasoljuk, hogy ne nyugodjanak
bele a partner esetleges nemtörődömségébe, hanem
tegyék számára világossá, mit várnak
tőle.
Ez is
irányítás. Sőt, ez minden
irányítás alapja és lényege!
Kölcsönösen tisztázni – lehetőleg jó
előre! – az elvárásokat, s csak olyasmibe belemenni,
ami ezeknek megfelel. Ha tehát például valakinek
éppen nincs kedve a szexhez, akkor ne kezdjen hozzá, se
kényszerből, se önáltatással (hogy „majd
csak belejövök közben…”). A szexuális kultúra
alapkövetelménye, hogy tiszteletben tartsuk és
tisztázzuk: igényli-e a partner a szexet velünk
– vagy éppen nem. S ha nem, akkor erőltetés helyett
próbáljuk őt ráhangolni, s várjuk meg,
amíg ez sikerül!… Ez házastársakra is
érvényes!
No, igen –
mondhatná bárki –, de honnan tudhatná az ember, hogy
akar-e?... Hiszen azért partner (vagy épp házastárs),
hogy akarjon! Régen rossz, ha még ezt sem
kívánja!…
Ha
visszakérdezhetném az illetőt, hogy ő vajon mindig
kívánja-e, előbb-utóbb biztosan kiderülne,
már vele is előfordult, hogy nem kívánta. S ez
természetes, hiszen a nemi vágyat annyi minden befolyásolhatja:
az egészségi állapot, a fáradtság, a
hangulat, s legfőképpen a partnerhez való viszony! Aki
épp neheztel valamiért a partnerére, az
általában szexuálisan sem kívánja. Egy
más okból elromlott kapcsolatban a szex sem lehet jó!
De tegyük föl, hogy a kapcsolat
alapjában jó. Csak éppen az egyik félnek
valamiért nincs kedve a szexhez. Honnan lehet ezt megtudni? Csak a durva
elutasításból? Szó sincs róla!
Először is nem kell eleve
föltételezni, hogy a másik is akarja. Hanem finom
próbálkozásokkal kell meggyőződni erről.
Olyanokkal, amelyek nyitva hagyják az utat a visszavonuláshoz. Ha
például egy gyengéd simogatásra vagy puszira a
partner nem reagál olyan lelkesen, ahogy megszoktuk (vagy elvárnánk),
akkor a további erőltetés vagy
„lerohanás” helyett először is
próbáljuk tisztázni vonakodásának
okát. Hátha csak valami apró
félreértésről van szó, aminek
tisztázása nyomán könnyen rá lehet hangolta a
szexre.
Jó
néhány szakértő azt ajánlja, hogy a
párak lehetőleg egyezzenek meg bizonyos apró jelekben,
amelyek a másik számára elárulják:
kívánja-e éppen a szexet vagy nem. Ez lenne tehát
az irányítás első lépése. Amit
aztán a szeretkezés minden szakaszában újabbak
követnek.
A főbb erogén
zónák
Ha
már eljutottunk oda, hogy elkezdődhet a komolyabb
szeretkezés – az ún. petting, illetve
„előjáték” formájában –,
akkor az irányítás egyszerre bonyolultabbá
válik. Sikerének egyik alapfeltétele az erogén
(vagyis erotikusan ingerelhető) zónák, testfelületek
ismerete.
Könnyű lenne
ezt a kérdést azzal elintézni, hogy tulajdonképpen
a test egész felülete ingerelhető szexuálisan. Ez ugyan
igaz, de azért mégsem mindegy, hol és hogyan
történik az ingerlés. Vannak olyan testrészek,
amelyek általában fogékonyabbak a szexuális
ingerlésre – persze nem mindenkinél egyformán.
Tehát ezek a főbb erogén zónák is
egyénileg változó
érzékenységűek. De azért nem árt
pontosabban ismerni, melyek ezek és hogyan kell bánni velük.
Próbáljuk
azért „föltérképezni” a főbb
erogén zónákat. A legfontosabbak nyilván a nemi
szervek és közvetlen környékük, a
végbélnyílást is beleértve.
Második
legfontosabb a száj és környéke, a harmadik pedig a
mell, különösen a mellbimbó, amely nemcsak a
nőknél, hanem a férfiaknál is ingerelhető
szexuálisan. (Ez azt jelenti, hogy ingerlésükkel a
szexuális izgalom előidézhető vagy fokozható.)
De rajtuk kívül még jó néhány
testrész, illetve bőrfelület ingerelhető.
Például elsősorban a nyak és a fülek, a has, a
csípő és a comb. De a hát, a kéz és a
láb sem marad ki a sorból. Ám az, hogy ki mire
reagál jól, nagyon változó. Előfordul, hogy az
ingerlés éppenséggel nem szexuális izgalmat
vált ki, hanem csiklandást vagy más, kellemetlen
érzést. Ennek leküzdését a csiklandós
helyek átmeneti kihagyásával, majd simogatás
nélküli kézrátétellel érhetjük el.
Az orgazmus, vagyis a kielégülés
elérésének legfőbb „eszköze” a
nőknél a csikló, amely
fölépítésében a hímvesszőre
hasonlít, csak persze sokkal kisebb annál. Viszont
éppúgy el van látva rengeteg
idegvégződéssel. A csikló nem a hüvelyben van,
hanem kívül, a hüvelynyílás fölött
néhány centire, a kisajkak felső
találkozásánál helyezkedik el. A csikló
makkja izgalmi állapotban kisé megduzzad. (A
vérbőségtől ugyanígy megduzzadnak és kipirosodnak
a kisajkak is.)
Ha már a
nőknél tartunk, nézzük meg másik fő
erogén zónájukat, a melleket is. Ezek szexuális
fogékonysága ugyan igen különböző lehet, de
egészséges pszichoszexuális fejlődés
esetén mégiscsak a főbb élvezetforrások közé
tartoznak.
Ugyanakkor viszont sok
nőnek okoz problémát, hogy mellei túl kicsinyek vagy
túl nagyok, nem egyformák, szőrösek vagy kissé
lelógóak stb. Sokan szeretnék igénybe venni a
mellplasztikát, a műtéti beavatkozást. Ami –
amellett, hogy elég költséges és veszélyekkel
jár – többnyire értelmetlen. A szebb mell ugyanis önmagában nem változtat a
nő szexuális reagálóképességén,
s nem garantálja a jó szexuális kapcsolatot.
Legföljebb azt, hogy kicsit több férfi néz rá
elismerően. Ez azonban csak apró, pillanatnyi előny.
A mell formája
egyéni adottság. Szépségkirálynő-
választásokon ugyan vannak normái a
mellbőségnek stb. De egy kapcsolatban nem ez a lényeges.
Különben is a férfiak ízlése nagyon
eltérő; egyik az ilyen, másik az olyan alakú mellet
szereti. Nincs jelentősége annak, hogy a mell körte vagy
zsömle alakú, kisebb vagy nagyobb; még feszessége
vagy puhasága sem döntő. (Az utóbbi a mellizmok
tornáztatásától is függ, de ezzel itt nem
foglalkozunk.)
A szexuális
ingerlés szempontjából elsősorban a mellbimbók fontosak, amelyek
simaizomzatába sok idegvégződés
ágyazódik, ezért nagyon érzékenyek.
Így egészen finom ingerlés hatására
már megduzzadnak, udvaruk kipirul a vérbőségtől.
Az erősebb ingerlés viszont könnyen kellemetlen lehet.
A mell ingerlése
férfiaknál is fontos lehet, bár fő erogén
zónájuk természetesen a nemi szerv és
környéke. A szexuális ingerlés hatására
rendszerint hamar bekövetkezik a hímvessző merevedése
és a herezacskó összehúzódása. A
makkról ilyenkor részben vagy egészen
visszahúzódik a fityma (hacsak nincs a férfinak
fitymaszűkülete), s a húgycsőnyílásban
megjelenik egy-két csepp ún. előváladék, ami
síkosságával megkönnyítheti a
hímvessző behatolását a hüvelybe. (Bár
azt az izgalomba jött nő hüvelyváladéka is
bőven elősegíti.) A férfi nemi szervének
legkényesebb részei: a makk és a herék. Ezek
ingerlésénél tehát ügyelni kell a
sérülések elkerülésére. A makkhoz
például mindig csak tiszta és síkosított
(például bekrémezett) kézzel ajánlatos
nyúlni. Persze ugyanez vonatkozik a csiklóra is.
Mindkét
nemnél egyformán erogén zóna a száj és a végbélnyílás
környéke. A száj esetében nemcsak az ajkak, hanem
a nyelv is jelentős tényezője a szexuális
ingerlésnek. Az igazán érzéki csók nyelves
csók, amikor a partnerek nyelve érintkezik és simogatja
egyik a másikat. Ám a nyelvnek nemcsak a
csókolózásban, hanem a mellbimbók vagy akár
a nemi szerv ingerlésében is fontos szerepe lehet mind a
férfiaknál, mind pedig a nőknél. A
végbélnyílás ingerlése
általában kézzel – tiszta és
bekrémezett, síkosított kézzel! –
történik (már ahol, mert ezt nem mindenki szereti). Nem
árt tudni, hogy a kielégülés során a
végbélnyílás záróizmai is
többször egymás után összehúzódnak
mindkét nemnél.
Ténykérdés,
s ezért megemlítjük a
végbélnyíláson át történő
közösülés lehetőségét, ami egyes
hiedelmekkel ellentétben nemcsak homoszexuálisoknál fordul
elő. Egészségügyi szempontból ez csak akkor
kifogásolható, ha nem ügyelnek – előtte és
utána – az alapos tisztálkodásra, a
síkosításra, vagy ha sérülés
veszélye áll fenn (például aranyér
esetén).
Ezek után
térjünk vissza az irányítás
kérdéséhez.
A spontán
irányítás változatai
A
szeretkezés során valahogy mindig irányítják
egymást a partnerek. Még akkor is, ha ez egyáltalán
nem áll szándékukban vagy éppenséggel nem is
tudnak róla. Maga a viselkedés az, ami irányítja a
másikat. Csak éppen nem biztos, hogy jól, hiszen egy
viselkedés többféleképpen értelmezhető.
Másrészt a
viselkedés nem mindig fejezi ki azt, amit az ember érez –
vagy amit szeretne –, s így gyakran megtévesztő.
Előfordulhat az is, hogy valamelyik fél akarva-akaratlan „megjátssza
magát”, vagyis kifelé mást mutat, mint amit
belül gondol vagy érez. Ettől eltekintve a fő
nehézség a viselkedés helyes értelmezése,
ami csak egymást jól ismerő embereknek sikerülhet
igazán.
Szerencsére
vannak bizonyos tipikus viselkedésformák a szeretkezésben,
amelyeket a legtöbb ember – filmekből vagy leírásokból,
innen- onnan – ismer és elfogad. Ha előbb nem, úgy
tizenéves korban mindenkiben kialakul egy elképzelés
arról, hogyan kell viselkedni a szeretkezés közben. Aztán,
ha sor került rá, akaratlanul is igyekszik
elképzelésének megfelelően viselkedni. Ha
megkérdeznék: miért épp így viselkedik, nem
tudná megindokolni – vagy csak olyasmivel, hogy „ez
így jó, így természetes”.
(Valójában mert ezt ismeri, s mintaként ez
rögződött meg benne.)
Hogy milyen ez a
spontán viselkedés, ami irányítás is?
Egyéni eltérései ellenére is vannak tipikus
változatai.
A legprimitívebb
változat szerint például az 1-2 perce
fennálló merevedés azt jelenti, hogy rá kell
térni a közösülésre (függetlenül
attól, hogy a nő mennyire izgult fel). Talán mondanom sem
kell, hogy ez a változat nemcsak primitív, hanem káros is,
hiszen a férfit a korai magömlés irányába
viszi, a nő kielégülését pedig erősen
akadályozza.
Egyébként a
közösülésre való rátérés
időpontja és mikéntje a kölcsönös
irányítás egyik fő kérdése. A
partnerek önkéntelenül is szokták jelezni valamennyire,
hogy hol tartanak a szexuális felizgulásban. Kivéve ha
gátlásosságuk, szégyenlősségük
folytán lehetőleg minden megnyilvánulást elfojtanak.
Ám ha az izgalom és élvezet szabad utat kap,
sokféleképpen jelentkezhet. Így például
testi (fiziológiai) tünetekben, testhelyzetek és mozdulatok
formájában, azonkívül hangokkal és szavakkal.
A testi tünetek
közül igen „beszédes” például a
kipirulás, amely rendszerint heves szívdobogással
jár együtt. Ilyesmit persze nemcsak a szexuális izgalom
válthat ki, de a szeretkezés során nagyon
valószínűsíti annak bekövetkeztét.
További ilyen testi tünet a nőnél a
hüvelyváladék bőségesebb
termelődése, a nagy- és kisajkak megduzzadása (a
csiklót is beleértve), ami tapintással könnyen
megállapítható. A férfinál ilyen a
merevedés, esetleg az előváladék megjelenése.
Mindkét félnél ide tartozik a hevesebb
légzés.
Ha az említett
testi tünetek már percek óta tartanak, sőt,
fokozódnak, az kétségkívül jelezheti az
orgazmus közeledését. Gondot csak az okozhat, hogy ezek
rendszerint nem egyszerre, egyidejűleg következnek be a
szeretkező partnereknél, hanem az egyiknél gyorsabban, a
másiknál lassabban… Többnyire a nők azok, akik
nehezebben jönnek bele, és lassabban jutnak el a
csúcspontig. Ami azt jelenti, hogy könnyen lemaradnak, ha a
férfi csak magával törődik, vagy nem tudja
bevárni, kielégüléshez segíteni
partnerét.
Épp ezért
kell az irányítás!
Ennek már kicsit
tudatosabb formái a testhelyzetek
és mozdulatok. Ha valaki elhúzódik vagy úgy
helyezkedik el, hogy a másik lehetőleg ne férjen
hozzá bizonyos testrészéhez, esetleg éppen elveszi
onnan a másik kezét vagy ráteszi egy másik
testrészére – anélkül, hogy szólna egy
szót –, ez már irányítás!
Bizonytalanabb értelmű viszont a kapkodó vagy heves
mozgás, mert ez jelenthet például
felszólítást az utánzásra, a
kielégülés közeledését,
kívánását vagy erőltetését stb.
A spontán mozgás tehát
nem elegendő.
Megbízhatóbb
formái a spontán irányításnak a
hangok és a szavak. Ez utóbbiak sajnos jóval
ritkábbak, mert sokan úgy vélik: fölösleges vagy
éppen zavaró a szeretkezés közben beszélni.
Kisebb- nagyobb hangok, sóhajok, nyögdécselések,
apró nevetések és hasonlók viszont szinte
mindenkinél előfordulnak.
Ezek „csak
úgy maguktól jönnek”, s a hozzájuk
tartozó arcjátékkal, gesztusokkal, mozdulatokkal
együtt jól tükrözik a partnerek
lelkiállapotát, szexuális izgalmuk fokát.
Persze ezek is lehetnek
félrevezetőek. Amikor például teljes
sötétségben és csendben szeretkeznek (nehogy
észrevegye valaki), akkor a félig visszafojtott hangok
jelentése is bizonytalanná válik. Máskor meg
„túljátssza magát” az egyik fél,
kiadott hangjai sokkal többet sejtetnek, mint ami van. Nem
föltétlenül a másik megtévesztése
végett. Lehet, hogy azt hiszi: így majd jobban belejön. S
észre sem veszi, hogy lassan átcsúszik az
erőltetésbe…
Külön is foglalkozni
egymással!
Mint
láttuk, a spontán irányítás minden
változata elég bizonytalan. Valójában nem is igazi
irányításról van szó, hanem csak olyan
megnyilvánulásokról, amik esetleg irányíthatnak
is. Így aztán a szexuális
összehangolódás is lassan és bizonytalanul
történik (ha ugyan történik).
Épp ezért
ajánlatos egymás irányításának
megtanulására külön odafigyelni, s azt okosan
begyakorolni. A szándék sokszor meg is van erre. Csakhogy ez
önmagában ritkán elegendő. A szándék
első buktatója, hogy a szeretkezők általában
egyszerre és egyidejűleg foglalkoznak egymással, így
aztán vagy önmagukra figyelnek vagy a másikra, mert
kétfelé figyelni a szexuális izgalom
állapotában igen nehéz. Úgy is mondhatnám:
az önzőbbek csak, magukra figyelnek, a gátlásosak pedig
csak a másikra. S ez alól rendszerint csak a szeretkezés
első percei a kivételek.
Természetesen
egyik sem jó. Kétfelé figyelni viszont nem egyszerű
elhatározás kérdése; ez legtöbbször nagy
gyakorlatot igényel.
E gyakorlat
megszerzésének első, hatékony lépése az
lehet, hogy a szeretkezők külön-külön (is)
foglalkozzanak egymással, éspedig fölváltva. Ezt érthetően csak az
előjátékok, illetve az ún. petting során lehet
megtenni (a közösülés során csak nagyon
részlegesen, illetve gyors váltakozással.).
Ennek az az előnye, hogy csak egyfelé kell
figyelni, hosszú perceken át: vagy önmagunkra, vagy a
partnerre. Így ugrásszerűen megnő a
lehetősége annak, hogy az ember megtanuljon jól odafigyelni
saját élvezetére és annak fokozására,
majd – a „szerepcsere” után – a partner
élvezetére is. Tehát szexuális szempontból
jobban megismeri önmagát és a másikat, s egyre
könnyebb lesz számára a szeretkezés
folyamatának olyan irányítása, hogy mindketten a
maximumot kapják.
Az egymással
való külön foglalkozások során több alkalom
nyílik az örömszerző
kísérletezésére, különféle
szeretkezési lehetőségek
kipróbálására. Így válhat a
szeretkezés még érdekesebbé; sablonos
rutinból kreatív folyamattá. S éppen ezért
az ilyen külön foglalkozásokat akkor sem ajánlatos
abbahagyni, ha az egymás irányítása és a
szexuális összehangolódás már
gyakorlattá vált. (Az egymással váltakozva
folytatott kísérletezés ilyenkor persze már
magasabb fokú.)
Masszírozás, simogatás
Egymás
irányításának
kipróbálását legegyszerűbb
masszírozással kezdeni. Valószínűleg
inkább csak az idősebb partnerek, házastársak szokták
egymást masszírozni, pedig ez minden életkorban nagyon
kellemes.
A
masszírozás eredetileg nem szexuális ingerlés,
bár bizonyos formái erre is felhasználhatók. Egy
jó masszírozás mindenképpen jól előkészíti a szeretkezést:
ellazít, kellemes közérzetet teremt stb. Külön
előnye, hogy sokkal könnyebb közben a part- ner
irányítását gyakorolni, mint a szex során.
Például
úgy, hogy a partnerek egyike meztelenül hasra fekszik, a
másik pedig tetőtől talpig végigmasszírozza,
miközben kapja az irányítást (például
„ott a lapockám alatt, kicsit erősebben… most
lejjebb…”). Ezt még a különben
gátlásos ember is könnyen meg tudja tenni, s így szinte
észrevétlenül belejön partnere
irányításába. A test
végigmasszírozása egyébként a legjobb módja annak, hogy
partnerünk testét alaposan megismerjük. Hiszen ilyenkor
csak rá figyelünk: látjuk is, tapintjuk is, s halljuk, hogy
élvezi…
Előfordulhat azonban,
hogy a masszírozott partner végig csendben marad, s így a
vele foglalkozó nem tudja: jólesik-e neki vagy sem. Ha ezen
hosszabb ideig nem változtatnak, a masszírozás
könnyen gépiessé és unalmassá válhat.
Épp ezért nem kell belenyugodni a visszajelzés
hiányába, hanem kérdezgetni kell a
masszírozottat: jó-e neki, hol és hogyan szeretné
stb. Ha érződik rajta, hogy feszült, ideges, meg kell
próbálni megnyugtatni, biztatni, hogy lazítson, és
csak a masszírozásra figyeljen.
Még ennél
is többet ér, ha jó példát mutatunk neki,
vagyis messzemenően irányítjuk, amikor ő foglalkozik
velünk.
Sokan kérdezik: milyen gyakori legyen és meddig
tartson egy-egy ilyen masszírozás?
Egyikre sem lehet pontos
receptet adni, hiszen sok függ a rendelkezésre álló
időtől és körülményektől. Ha
igény és mód van rá, törekedni kell a rendszeres együttlétekre
és gyengéd játékokra egymással. A
kölcsönös masszírozás után át lehet
térni a simogatásra, amit először szintén hason
fekve, de aztán hanyatt fekve is lehet élvezni és
irányítani!
Az ilyen
simogatás már kifejezetten szexuális ingerlés.
Hiszen hanyatt fekvés esetén jóformán ki sem lehet
kerülni a fő erogén zónákat: a nemi szerveket, a
melleket s a többit.
Itt egy dolgot
mindjárt hangsúlyozottan az olvasó figyelmébe
ajánlanék: sohasem a nemi szerv
simogatásával kezdjük! Különösen
akkor ne, ha még nem alakult ki a simogatott partnerben komolyabb
szexuális izgalom (amit jól mutat például a
hímvessző merevedése). A nemi szerv hatásos
ingerlése ugyanis föltételez bizonyos
ráhangoltságot, aminek kialakulásához több-
kevesebb idő kell. Ennek hiányában az ingerlés
hatástalan, ami aggályos önfigyelést kelthet
és szexuális kudarcot okozhat.
A simogatás
tehát inkább valahol máshol (például az
arcon vagy a kezeken) kezdődjön, s csak fokozatosan
közelítsen a nemi szervhez. Különös figyelmet
fordítsunk a mellek és a combok simogatására,
hiszen ezek is fontos erogén zónák. A nemi szervhez
érve először csak futólag és
könnyedén simogassuk. Huzamosan csak akkor, ha
nyilvánvaló jelei vannak a szexuális izgalomnak és
élvezetnek.
Szájjal ingerlés
A
szeretkezés során sokféleképpen lehet
örömet szerezni egymásnak. A simogatás,
masszírozgatás, vagyis a kézzel ingerlés mellett a
csókolgatás és nyalogatás, vagyis a szájjal
ingerlés a másik fő lehetőség.
Ez éppúgy
irányításra szorul, mint az előző. Még a
csókolózást is lehet irányítani az ajkak
és a nyelv mozgatásával, a fej
elfordításával (persze úgy, hogy az ajkak
együtt maradjanak), a testhelyzet változtatásával
stb. De különösen akkor van lehetőség az
irányításra, ha csak az egyik csókolgatja a
másikat.
Ez a
csókolgatás az egész testre, annak bármely
részére kiterjedhet, a nemi szerveket is beleértve. Nincs
„tilos zóna” – ahol jó
(mindkettőnek!), ott szabad! Csak persze – talán mondanom sem
kell – az előzetes, alapos tisztálkodásra
ügyeljünk. (Piszkos testrészek csókolgatása nem
élvezet!)
A
csókolgatás természetesen elsősorban a főbb
erogén zónákra szokott kiterjedni, ami
érthető. A férfiak előszeretettel
csókolgatják a női melleket. Sőt gyakran szívják
is, mint ahogyan egy csecsemő szopik. (Ezzel fölidézik az
ősi reflexet és a szopás élvezetét.) A
legtöbb nő ezt nagyon élvezi; közelebb kerül
ezáltal a kielégüléshez – sőt,
előfordulhat, hogy ki is elégül tőle. De persze csak
akkor, ha az ingerlés éppen megfelelő; nem túl
erős, de nem is túl gyenge stb. S mitől lesz megfelelő az ingerlés? Az
irányítástól.
De hogyan lehet e
csókolgatást irányítani?
Például
úgy, hogy két kezünkkel megfogjuk a csókolgató
fejét és szelíd mozdulatokkal vezetjük. Ami
nyilván csak úgy sikerülhet, ha az illető hagyja
magát vezetni, vagyis nem erőszakos, hanem alkalmazkodó.
(Szükség esetén persze szólhatunk is neki.) Ez
természetesen nemcsak a mellek, hanem a nemi szerv
csókolgatására is érvényes. Itt talán
még fontosabb az irányítás, hiszen a nemi szerv
általában érzékenyebb, mint a mellek. Tehát
még jobban ügyelni kell, hogy a csókolgatásos
ingerlés megfelelő legyen.
A szájjal
ingerlést bonyolítja, hogy közben többnyire
kézzel ingerlés, simogatás is történik.
Így természetesen mindkettőt irányítani kell.
Ami nem kis feladat, még akkor sem, ha éppen
egyáltalán nem akarjuk viszonozni az ingerlést. Ez
sokaknak azért nehéz, mert úgy tudják, a szeretkezésben
mindennek kölcsönösnek kell lennie, s a partner el is
várja, hogy rögtön viszonozzák, amit ad.
Ebből csak a kölcsönösség
igaz, de az már nem, hogy a viszonzásnak egyidejűleg
kell történnie. Ugyanis mindent egyidejűleg viszonozni szinte
lehetetlen, s erre törekedni csaknem biztosan kudarcokhoz vezet.
(Ezért indokolatlan például az egyidejű
kielégülésre törekvés is.) Elegendő, ha a
kölcsönösség hosszabb távon
érvényesül. A szeretkezésben tehát lehetnek
kisebb- nagyobb szakaszok, amikor csak az egyik foglalkozik a másikkal;
az pedig csak élvez és irányít.
A
kölcsönös és egyidejű ingerlésre a
csókolgatás terén is csak akkor érdemes
rátérni, ha a külön-külön ingerlés
már jól irányított és élvezhető.
Ez érvényes az ún. franciázásra, vagyis a
nemi szervek egyidejű, kölcsönös szájjal
ingerlésére is.
Irányítás hangokkal,
szavakkal
A
szeretkezés során kiadott hangok általában igen
megbízható visszajelzései az illető
lelkiállapotának és szexuális izgalmi
szintjének. Ha csak egy kicsit is ismerjük a partnert, elég
jól megítélhetjük (különösen, ha
látjuk is!), hogy mit jelentenek a belőle feltörő hangok.
De azért persze
ebben sem ajánlatos vakon bízni. Egyrészt a saját
hangulatunk, beállítottságunk torzíthatja az
észlelést, másrészt a partner mutathat
akarva-akaratlanul kevesebbet vagy többet annál, amit érez.
Különösen a kimondott szavak esetében nehéz a
helyes megítélés, hiszen ezek tartalma eltérhet
attól, amit más jelekből tudni vélünk.
Pedig különben
a szavak az
irányítás legbiztosabb és legfinomabb eszközei
lehetnek. Így lehet pontosan tudomására hozni a
partnernek, mit várunk tőle, illetve mennyire élvezzük,
amit csinál. Érdemes tehát ezt megtanulni: hogyan lehet
szeretkezés közben szavakkal is irányítani a
partnert.
Ilyenkor nyilván
szóba sem jöhetnek a hosszabb, aprólékos
magyarázatok. (Ezt megtehetjük előtte vagy utána.)
Szeretkezés közben elég egy-két szó is. (Pl.
„Pihenjünk kicsit”, vagy „Ne olyan erősen”,
vagy „Így most jó!”)
Az ilyen
irányítás persze nem zárja ki a helyzetből
adódó kedveskedést, gyengéd
becézgetést a szavakkal, amikor partnerünket édesnek,
aranyosnak, tündérinek nevezzük, vagy „szeretői
erényeit” dicsérjük stb. Kár, hogy erről
sokan megfeledkeznek (s így sok szeretkezés „néma
küzdelemmé” vagy egyszerű, biológiai
történéssé válik).
A szeretkezés
közbeni, pár szavas irányítással azonban
még nem biztos, hogy teljesen megoldódik a szexuális
összehangolódás problémája.
Mindenképpen ajánlatos, hogy a szeretkezés után
beszéljük meg partnerünkkel annak
értékelését és tanulságait.
Így derülhet ki, hogy minden rendben volt- e, mennyire
sikerült a partner kielégülése, s mit kellene tenni,
hogy legközelebb (még) jobban sikerüljön.
Ezzel kapcsolatban egy
dologra hívnám föl a figyelmet: Ne csak annyit kérdezzünk a partnertől, hogy
„Jó volt?” Az erre adott igenlő válasz
ugyanis önmagában megtévesztő lehet. Attól, hogy
valakinek jó volt, még nem biztos, hogy ki is
elégült, vagy hogy mindennel elégedett. Tehát
lehetőleg ezekre is kérdezzünk rá. Aztán
kérdezzük meg: mit szeretne másként vagy mit
próbálna ki szívesen? Vagy hogy nem zavarja-e őt
valami a szeretkezés közben stb.?
S természetesen
ne csak kérdezzünk, hanem válaszoljunk is partnerünk
kérdéseire. Ha nem kérdez rá, magunktól is
elmondhatjuk, milyen élmény volt számunkra a szeretkezés,
mit élveztünk a legjobban és mit a legkevésbé;
min szeretnénk változtatni és hogyan. Ugyanígy
elmondhatjuk, milyennek tartjuk a szeretkezést a partner
szempontjából – nem hallgatva el esetleges
kétségeinket sem. Ez nagy segítség lehet a partner
számára, aki talán nem merte vagy nem tudta volna
megfogalmazni véleményét (s így nem derült
volna ki, aminek ki kellett derülnie). Ne feledjük: az
összehangolódás előfeltétele az őszinte
önfeltárás! Csak így lehet –
mindkét fél érdekében – befolyásolni,
irányítani egymást!
10. Változatosság, rugalmasság a
szexben
Maga
a tény, hogy az erotikus örömszerzésnek sokféle
módja és lehetősége van, önmagától
kínálja az általánosított tanulságot.
Amit már a régi latinok ismertek és
szállóigévé tettek: „Varietas
delectat!” – vagyis a változatosság
gyönyörködtet.
Ez az ősi
bölcsesség természetesen nemcsak a szexre, az
erotikára érvényes, hanem minden emberi
tevékenységre. Az egyhangúság, az
örökös ismétlődés hamar
telítettséget, megunást, sőt viszolygást
idéz elő. Érthető, hogy az ember mindenben
törekszik a változatosságra – bár ugyanakkor
állandóságra és biztonságra is van
igénye. A kettő mértéke egyénileg igen
eltérő lehet.
A kérdés
mármost az, hogy a szexben mennyiben érvényesül a
változatosságra és/vagy állandóságra
törekvés? Továbbá melyik a jobb – és hogyan
befolyásolható mindez?
Az egészséges, érett
szex jellemzői
Mindenekelőtt
látnunk kell, hogy egyik sem eleve meghatározott vagy velünk
született, ösztönös törekvés.
Különösen nem abban az értelemben, ahogyan sokan
gondolják, hogy ti. a férfi
„természeténél fogva” a változatosságra,
a nő pedig az állandóságra törekszik.
Az ilyesfajta
hiedelmeket a történelmi körülmények
magyarázzák: a
férfiaknak a múltban jóval több
lehetőségük volt a
változatosságkeresésre, s nagyobb igényük
is volt rá, mint a nőknek, éppen társadalmi helyzetüknél
fogva. Ez azonban napjainkban megváltozott. Ebből a
szempontból ma már nincs lényeges
különbség a férfiak és a nők
között; inkább csak egyéni különbségek
vannak, függetlenül a nemtől. A mai nők egyre inkább
igénylik a változatosságot, mert önállóbbak,
s így helyzetük stabilabb.
Vagyis sem a
változatosság, sem az állandóság
igénye nem biológiailag meghatározott, bár
mindkettőnek életfontosságú szerepe van. A
körülményektől és az egyed
fejlettségétől függ, hogy mikor, melyik kerül
előtérbe. Amíg valaki bizonytalan vagy
tájékozatlan – például mert váratlan,
új helyzet elé került –, addig számára
az állandóság, a stabilitás a fontos: az, hogy
legyenek fogódzói, amikbe kapaszkodhat. Ám ha már
megbarátkozott a helyzettel, ha kiismeri magát és
biztonságosan mozog, akkor egyre inkább
szükségét érzi a változtatásnak.
Persze akik
örökké bizonytalanok vagy nehezen
tájékozódnak, azoknál az
állandóság és biztonság
igényét sohasem váltja föl a változatosságkeresés.
De ez már többé-kevésbé abnormális
eset. Az egészséges, jól fejlett embernek rendszeres
és határozott igénye, hogy számára új
dolgokat ismerjen meg, hogy változtasson addigi
életmódján, tevékenységén.
De hogyan
érvényes mindez a szexre?
Ma már tudjuk,
hogy az ember szexuális viselkedését nem szabályozzák
ösztönök, ezért e téren is mindent tanulnunk kell.
Már kisgyermek korunkban sok mindent megtanulunk anélkül,
hogy akarnánk pusztán véletlen megfigyelések alapján.
Mégis gyakran kerülünk váratlan helyzetekbe
felnövekedésünk során. Ezekből eleinte kimenekülünk
(ha tudunk), vagy meglévő ismereteinkbe, szokásainkba
kapaszkodunk – vagyis erős az állandóság-
és biztonságigényünk. De mihelyt
tájékozódtunk és kialakítottuk a
szükséges készségeket,
„felfedezőútra” indulunk, hogy újabb ismereteket
és élményeket szerezzünk.
Ez persze nem mindenkire
egyformán jellemző. Elsősorban a tizenéves korban
dől el, hogy kialakulnak-e azok a szexuális készségek
– vagy éppen képességek –, amelyek birtokában
bátran és eredményesen indulhat felfedező útra
a férfi vagy a nő.
Milyen
készségekről és képességekről van
szó?
Mindenekelőtt a fejlett szexuális
reagálókészségről, amely
lehetővé teszi, hogy a fölismert és elfogadott
szexuális ingerekre megfelelő szexuális viselkedéssel
válaszoljunk: izgalomba jöjjünk, azt élvezzük, sőt
a kielégülésig (vagyis az orgazmusig) is eljussunk. Az
orgazmuskészség akkor nevezhető fejlettnek, ha
többféle módon és elég könnyen
kiváltható. Például nemcsak
önkielégítéssel és
közösüléssel, hanem a petting (vagyis szerelmi
játékok) különféle változataival is.
Sokan összekeverik a nemi érettséget a szexuális
viselkedés érettségével, pedig a kettő nem
ugyanaz! A nemi érettség
lényege: testi alkalmasság az utódnemzésre
– vagyis a fiúk esetében a magömlés,
lányoknál a peteérés rendszeressége.
Nők esetében ez még orgazmuskészséget sem
igényel. A pszichoszexuális
érettség lényege viszont a normális, felnőttes
szexuális kapcsolatra való lelki alkalmasság! Ez
szerencsés esetben a nemi éréssel párhuzamosan is
kialakulhat, de általában csak az azt követő
években.
Ahogyan azt a
párválasztásról szóló könyvemben
írtam, a pszichoszexuális
érettségnek két főjellemzője van: Az egyik a
szexuális partner iránti igény, vagyis a párkereső
beállítottság, illetve törekvés. A
másik az egyén
képessége arra, hogy hozzáillő partnert
találjon, s vele kölcsönösen
kielégítő kapcsolatot létesítsen. Sajnos a
kettő nem mindig jár együtt.
Jogosan
kérdezhető viszont, hogy mi köze van a pszichoszexuális
érettségnek a változtatási törekvéshez?
S itt nem árt, ha mindjárt tisztázunk egy esetleges
félreértést. Az érett, egészséges
szexualitás jellemzője, hogy sokféle szexuális
ingerre sokféleképpen tudunk reagálni, s
igényeljük is a változatosságot. Éspedig a helyzetek és ingerlési
módok változatosságát. Ez azonban
természetesen nem feltétlenül jelenti a
partnerek változatosságát! Hiszen hiába
változnak a partnerek, ha a helyzet és ingerlési
mód változatlan marad; viszont ugyanazzal a partnerrel is
vég nélkül lehet változtatni az említetteket.
Stabil párkapcsolat; a
változatosság kerete
Sajnos
a legtöbb pár – főleg ha házaspár –
nem tekinti az együttélést a teljes szexuális
szabadság lehetőségének. Ehelyett hajlamosak arra,
hogy vágyaikat és szexuális fantáziáikat
elnyomják s a szokások rutinjába merevedjenek. E rutin
során a szex fokozatosan elszürkül, a
„szeretkezés” egyszerűen a testi
szükségletet kielégítő „nemi
életté” válik. A kettő között pedig
elég nagy a különbség! A szeretkezés –
különösen az együttjárás, az udvarlás
során – a pozitív érzelmek, a szeretet
közlésének eszköze, mintegy „a szeretet
hőmérője” (aminek hőfokából és
gyakoriságából a szerelem állapotára
következtetnek). Az együttélésben viszont már nincs
szükség a szeretet vagy a szerelem ilyen
bizonyítékára. Így aztán a szexre sem
figyelnek jobban a partnerek, mint bármely más testi
szükségletük kielégítésére
(például a jóllakásra vagy a kialvásra).
A szexnek ez a másodrangú szerepe
végeredményben annak leértékelését
jelenti,
s előbb- utóbb könnyen a csalódás
érzését kelti egyik vagy mindkét partnerben.
Nehéz belenyugodni abba, hogy a szex elvesztette régi
varázsát, sőt, még az egymás iránt
érzett szeretet is kérdésessé válhat.
Akik ebbe nem tudnak
belenyugodni, ilyenkor esetleg vesznek egy szexuális
felvilágosító könyvet, hogy szextechnikai
ismereteiket bővítsék. Ezáltal remélik
visszanyerni a szexuális együttlétek eredeti
érdekességét. Kezdetnek ez nem is rossz, csak éppen
– hosszabb távon – nem elegendő. A szextechnika csupán előfeltétele a kreatív
szexnek! Ugyanígy előfeltétele az egymás
közti bizalmas, jó viszony, s az, hogy a szexet ne
kötelességnek, a szeretet elvárható
bizonyítékának, hanem játéknak és
kikapcsolódásnak tartsák.
John Norman, a Fantáziadús szex
című könyv szerzője szerint az igazán jó
szexhez éppen a házastárs az ideális partner. No, persze
csak akkor, ha megfelel az előbb említett három
feltételnek. Amiben az is benne van, hogy mentes az olyan, tipikus
szexuális előítéletektől, mint
például, hogy a szex lényege a
közösüléssel történő
kielégülés, vagy hogy a magömlés a
szeretkezés végét jelenti. S általában nem
ragaszkodik mereven a kialakult szokásokhoz (sem az időpontot, sem
a helyet illetően).
Időpontok és helyzetek
A
megélhetési nehézségek és a több
műszakos munka miatt kialakult például az a szokás,
hogy a szexre általában csak este, lefekvés után,
elalvás előtt kerül sor (ha sor kerül
egyáltalán). Vagyis fáradtan, kimerülten, a
megszokásnak – vagy kötelességtudatnak? –
engedve, amúgy mellékesen, „legyünk túl
rajta” alapon. S közben talán nem is sejtjük,hogy ez a
lehető legrosszabb időpont és helyzet a szex
élményminősége szempontjából.
Nem várhatunk
magas színvonalú szexet sem partnerünktől, sem
önmagunktól, ha egy munkával és egyéb
programokkal zsúfolt nap legvégére hagyjuk! Z. Wanderer és E. Fabian amerikai
szexológusok erről a következőket írják: „Ha azt akarod, hogy nemi
életed tartósan jó legyen, akkor legalább annyi
figyelmet szentelj neki, mint más olyan tevékenységnek,
ami teljes energiabedobást igényel. Ennek érdekében
ne hagyd a véletlenre, hanem készülj rá és
tervezd meg… Ha fáradt vagy, feküdj le és aludj, de ne
legyen szex, azt hagyd máskorra – például
reggelre…”
Ez a tanács
jól hangzik, s a magam részérői messzemenően
egyetértek vele. De szinte hallom az ellenvetéseket: reggel nincs
időm ilyesmire, mert rohanni kell (nekem vagy a páromnak)…
reggel még álmos vagyok a szexhez, mert nem alszom ki
magam… stb.
Ezek az
ellenvetések azonban nem elég megalapozottak. Az említett
akadályok ugyanis kiküszöbölhetők. Az első
esetben például úgy, hogy az ébresztés
korábban történik a szokásosnál
(legalább másfél órával), amihez persze
ugyanannyival korábban kell lefeküdni is! A második esetben
is biztosítani kell a kialváshoz szükséges időt.
Ez esetben nem baj, ha kicsit álmosan ébredünk, s
félálomban bújunk össze: a simogatás, no, meg
egy kellemes zene megteszi a hatását. (Jó zenét
könnyű találni a rádión.)
Ha pedig valaki hajlamos
a reggeli szex után újra elaludni, akkor állítsa be
még egyszer a vekkert… Ha viszont semmiképpen sem alkalmas
a reggel a szeretkezésre, úgy napközben is
találhatunk megfelelő időpontot (ha nem is mindennap) –
ez csak tervezés és szervezés kérdése. Sokan
dícsérőleg nyilatkoznak a délutáni
szexről, amire érdemes egy jó órát
biztosítani.
Ha sem reggel, sem
napközben nincs időnk, este pedig fáradtak vagyunk, –
nos, akkor mit tehetünk? Mondhatnám, hogy pihenjük ki egy
kicsit a napi munkát, de még az alváshoz
készülő, végleges lefekvés előtt
kerítsünk sort a szexre. Csakhogy ahol család és
jövés-menés van, ott ez nehezen megoldható.
Ezért inkább azt javaslom, hogy lefekvés után
szundikáljunk egy kicsit, de aztán – hacsak nem alszunk el
mélyen – közeledjünk alvó
partnerünkhöz, s óvatos simogatással
ébresszük érzéki örömökre.
Valószínűleg nem fog haragudni érte.
Havivérzés és
terhesség idején is!
A
szex időzítésének vannak különleges esetei.
Ilyen mindenekelőtt
a nő havivérzésének időszaka, amit sokan
még ma is tabunak tekintenek a szex szempontjából. Pedig
ez nemcsak, hogy indokolatlan, hanem mulasztás is, mert ma már tudjuk,
hogy a nők éppen a menstruáció
közeledtével igénylik leginkább a szexet, s ez a
vágy többnyire a havi vérzés során is
fennmarad.
Orvosi
szempontból a nemi élet ilyenkor sem kifogásolható,
ha az érintettek nemcsak előtte, hanem utána is gondosan
megmosakodnak. Ha viszont bármelyiküket nagyon zavarja a
vérzés, a nő megteheti, hogy egy tampont fölhelyez
mélyen a hüvelybe. (Ennek lehet egy olyan hátránya,
hogy a hüvely túl szárazzá válik általa,
tehát síkosító krémet vagy olajat kell
alkalmazni.) Egyeseket azt tart vissza, hogy az ágynemű esetleg
véressé válik, pedig ez könnyen elkerülhető
egy megfelelően elhelyezett törülközővel. Még
biztosabban elkerülhetők az ilyen „árnyoldalak”, ha
nem az ágyban, hanem meleg zuhany alatt kerül sor a
közösülésre…
Előfordulhat azonban, hogy valamilyen
oknál fogva mégsem lehet szó
közösülésről a havivérzés alatt. De
miért jelentené ez azt, hogy akkor szexről szó sem
lehet? Hiszen a szex nem csak – és nem feltétlenül
– közösülésből áll, hanem (mint azt
már bőven láthattuk) sok egyéb lehetősége
is van: az ún. petting ezernyi változata. Egyetlen
kivételt kell csak megemlítenünk: „franciázni”, s
egyáltalán a nőt szájal ingerelni ilyenkor
természetesen nem javasolt. De
minden egyéb nemcsak szabad, hanem ajánlatos is!
A
havivérzések tehát alkalmat adnak a szokványos
közösüléstől való eltérésre, s
így a szex változatosabbá tételére.
Kicsit hasonló a helyzet a
terhességgel. Ilyenkor sem indokolt abbahagyni az erotikus
örömszerzést! Téves elképzelés, hogy a
terhes nő nem kívánja az szexet! Lehetnek ugyan időszakok
– hogy mikor (a terhesség elején vagy a vége
felé), az egyénileg változó –, amikor
kevésbé kívánja, de az is előfordulhat, hogy
jobban kívánja! S hasonló a helyzet a
férfinél is: egy terhes nő, aki az ő gyerekét
hordozza, többnyire kívánatosnak tűnik számára.
A szex
időzítésének ilyenkor sem kell lényegesen
eltérnie a más időszakokban beválttól. Semmi
sem indokolja például, hogy ritkábban kerüljön
rá sor. Az esetleges reggeli rosszullétek ideje persze
kihagyandó, egyéb kihagyások azonban csak orvosilag
indokolt esetben (például koraszülés veszélye
stb.) következzenek.
Nem mindegy azonban – főleg a
harmadik hónaptól kezdve –, hogyan, milyen testhelyzetben
kerül sor a szexre. A hagyományos testhelyzet (amikor a
férfi ráfekszik a nőre) kerülendő ugyanúgy,
mint a mélyre hatoló és heves lökések, ez
talán nem szorul magyarázatra. Ajánlatos viszont, hogy a
közösülésre oldalt fekvő helyzetben,
hátulról kerüljön sor. (Ha egyáltalán sor
kerül közösülésre, s nem a petting változatos
formáival szereznek egymásnak örömet.)
A szülés
körüli hetekben a közösüléstől
mindenképpen tartózkodni kell, ám ez sem jelenti a
pettingtől és a kielégüléstől való
tartózkodást!
„Ösztönösség”
– vagy felkészülés?
Még
ma is sokan úgy gondolják, hogy a szex valami
„ösztönös” dolog, aminek magától kell
jönnie, mert „úgy természetes”. Ezért
aztán idegenkednek attól, hogy előre megtervezzék
akár az időpontját, akár a szeretkezés
alakulását.
A véletlenre
bízott szex persze csak véletlenül alakul jól.
Végre tudomásul kellene venni, hogy az ember nem
ösztönlény, viselkedése nem biológiailag
programozott, szexuális késztetései homályosak
és elnyomhatók, tehát e téren is mindent meg kell
tanulnia. Attól vagyunk emberek, hogy képesek vagyunk tudatosan
alakítani minden cselekedetünket.
S ez a szexuális
viselkedésre is érvényes!
Ennek megfelelően
ajánlatos, ha felkészülünk rá és
igyekszünk azt tervszerűen alakítani. Mint láttuk,
fontos az időpontok megfelelő kiválasztása és
elegendő idő biztosítása. Azonkívül
ugyanúgy kell készülni rá, mint más, fontos
tevékenységekre.
Az
együttélésnek megvan az az előnye, hogy egymás
elfoglaltságának és rendszeres együttléteinek
ismeretében nem kell a véletlenre bízni, hanem meg lehet
tervezni a szeretkezéseket. Érdemes átgondolni, hogy
mikor, hol és milyen körülmények között lenne
legkellemesebb a szex. Ez a tervezgetés a legjobb
előkészület, mindkét részről
elősegíti a ráhangolódást és a változatosságot.
Persze mindent lehet rosszul csinálni, a tervezést is. Ami akkor
rossz, ha merev. Előfordulhat, hogy valaki úgy tervez: a szexre
hetenként kétszer, szerdán és szombaton kerül
sor, előkészületként pedig megiszunk fél liter
konyakot. Talán mondanom sem kell, nem ilyen tervekre gondoltam. Hanem
rugalmas, kulturált, verbális tervekre mint
irányvonalakra, amelyektől bármikor el lehet térni,
ha a helyzet úgy kívánja.
A tervezés
és felkészülés időt vesz igénybe.
Éspedig olyan időt, amikor egyedül vagyunk és
figyelmünket nem köti le más, fontos elfoglaltság
(legföljebb a rutinos dolgok, például fürdés,
étkezés stb.) A lényeg az, hogy foglalkoztasson a szexuális kapcsolat
megélénkítésének gondolata.
Kiindulópontként
azt ajánlom: képzeljük olyannak a
szexegyüttlétet házastársunkkal, mintha a
szeretőnkkel találkoznánk! Egy titkos viszony
találkozójára nyilván lelkesen
készülődnénk, mindent átgondolva.
Ugyanígy a házastársunkkal se egyszerűen egy kis
megkönnyebbülést keressünk, mint amikor egy pohár
vizet megiszunk Hanem várjuk ki, amíg tényleg
kivánjuk az együttlétet – és
készülődjünk rá.
Ebből
következik, hogy inkább ne legyen túl sűrű a szex
(hiszen, ami mindig elérhető, az nem olyan értékes
és fontos, mint amire várni kell). Persze ne essünk itt se
túlzásba; bizonyos rendszerességre szükség
van!
A
felkészülésnek van testi és lelki (hangulati) oldala.
Az előbbi elsősorban gondos mosakodást,
tisztálkodást – s a férfi
részéről esetleg borotválkozást jelent.
Amikben akár segíthetünk is egymásnak.
Használhatunk illatszereket, krémeket és
síkosító oldatokat is. Hangulati szempontból
ajánlatos megfelelő háttérzenéről gondoskodni
(ami halkan szóljon, hogy közben lehessen beszélgetni).
Titkos igények és
fantáziák
A
felkészülés valójában
előkészítést jelent, aminek célja
egyrészt az előzetes, másrészt a közvetlen
ráhangolás és irányítás.
Tudnunk kell, hogy
helyes szexuális beállítottság nélkül
nincs jó előkészítés! Ehhez pedig fontos, hogy
ne legyünk orgazmuscentrikusak! A szexuális együttlét
célja és értelme nem a mielőbbi
kielégülés, hanem a közös játék!
Aminek sokféle változata lehet. S akkor jó, ha
mindkét fél igényei teljesülnek.
Ez pedig csak akkor
várható, ha az igények ki is derülnek, s azokat a
partner figyelembe veszi. Ám csak az derülhet ki, amit az ember
önmaga számára már tisztázott,
tudatosított, s aminek közlésére képes. Az
igények két fő forrása:
1. saját,
korábbi élmények, „szép emlékek”
és
2. mások
kívánatosnak tűnő szexuális
élményei (amikről valahogy – filmekből,
olvasmányokból stb. – tudomást szereztünk).
Bármelyikre
föl lehet hívni a partner figyelmét, akár már
jóval a szeretkezés előtt, akár pedig „menet
közben”. S ezzel irányítani lehet egymást
– amire többéves házasélet után is
szükség van! Egyrészt mert új igények is
fölmerülhetnek, másrészt a régebbi
igények módosulhatnak.
Sajnos, előfordul,
hogy a párok hosszú évekig (vagy soha) nem hozzák
egymás tudomására: mit szeretnének a szexben
– és mit nem. Így aztán könnyen
unalmassá vagy terhessé válik az együttlét.
Pedig csak emlékeztetni kellene a partnert a
kívánatosabbnak tartott szeretkezési módra, amit
régebben már tapasztaltak vagy amiről tudomást
szereztek. (Az utóbbit például így lehet kezdeni:
„Láttam – vagy olvastam –, hogy úgy is
szokták csinálni… egyszer mi is
kipróbálhatnánk”.)
Régebben azt
hitték, hogy csak a férfiaknak vannak szexuális
fantáziáik. Ma már tudjuk –
különböző vizsgálatokból –, hogy a
nőknek is van, csak sokszor még maguk előtt is
titkolják. A cél tehát e titkos fantáziák
tudatosítása, aztán megbeszélése, hiszen
ezek színesítik, s teszik izgalmasabbá a szexuális
együttléteket.
S persze a
fantáziákat nemcsak megbeszélni, hanem sokszor
megvalósítani is lehet! Mégsem ajánlom, hogy
mindjárt ezzel kezdjük. Az első lépés egy
kiválasztott vagy elképzelt szexjelenet
fölidézése magunkban, szeretkezés közben
anélkül, hogy beszélnénk róla. A
második lépés vagy az, hogy beszélünk róla
párunknak – „félszavakkal”, suttogva –
vagy pedig megpróbálunk az elképzelteknek megfelelően
viselkedni és a partnert is így irányítani.
A szeretkezés
közbeni suttogás csak akkor nehéz, ha eddig a
„néma szeretkezés” volt szokásban. Ez esetben
jobb, ha már a szex előtt megkérdezzük párunkat,
szokott-e fantáziálni szex közben. Ha igen, akkor
kérjük meg, hogy mondja el az egyiket, vagy említsen
néhány témakört, amiről szívesen
fantáziál. Ha nem, akkor emlékeztessük olyan
jelenetekre, amikről lehetne fantáziálni
(például filmjelenetek), vagy mondjuk el egy-két
saját fantáziánkat.
Erotikus
„színjátékok” és
kísérletek
A
titkos fantáziák kiélése (elmondása
és lehető megvalósítása)
megújítja és izgalmassá teszi a
többéves kapcsolatokat is. Ugyanis egyszerre másként
kezdünk viselkedni, mintegy fölveszünk egy új szerepet.
Így partnerünket is újszerűen látjuk és
az eddigiektől eltérő viselkedésre késztetjük.
(Feltéve természetesen, hogy ő is „benne van a
játékban”.)
Az ilyen
játékok előfeltétele, hogy tudjunk
játékosan szerepet váltani, s bele tudjuk élni
magunkat egy új szerepbe. Persze nem valami tőlünk teljesen
idegen szerepbe, hanem olyanba, amit szívesen vállalnánk,
mert közel áll hozzánk, s könnyen bele tudjuk
élni magunkat.
Az „erotikus
színjátékok” két
fő típusát szokták
megkülönböztetni. Az egyik a „hatalmi játék”, amely inkább a
férfiakra jellemző; a másik az inkább
nőknél előforduló „elcsábítási” játékok.
Mindkettő lényege, hogy az elképzelt jelenet szabad utat
enged bizonyos szexuális igényeknek.
A „hatalmi
játékban” a birtokbavételnek, a
meghódításnak van döntő szerepe.
Például olyasminek, hogy a férfi „elkapja,
leteríti és megerőszakolja” a nőt, ahogyan az
ősidőkben történni szokott. Ez persze nem éppen
„demokratikus” játék, de az ősi vágyak
kielégítéséhez, a „nyers
férfiasság” átéléséhez
elegendő. S érdekes módon igen sok nőnek tetszik, mert
bennük meg az „elkapva lenni” vágya lappang.
Tulajdonképpen az
elcsábítási játék is ezeket az ősi
törekvéseket elégíti ki. Ha például a
nő csak vonakodva enged a „gaz
csábítónak”, aki rátört, ez
mindkét fél számára izgalmas játék
lehet. Alapja az a lélektani szabály, hogy az
ellenállás és annak leküzdése növeli a
vágy feszültségét, értékesebbé
és kívánatosabbá teszi az elérendő
célt.
Éppen mivel
játékról van szó, mindig fönnáll a szerepcsere lehetősége a
hatalmi-hódítási-csábítási
játékokban. Egy nő is játszhat hagyományos
férfiszerepet, s élvezheti azt. Hiszen ma már tudjuk, hogy
a nőkben is vannak férfias tulajdonságok – mint ahogy
férfiakban is sok nőies vonás lehet –, s a
játékos szerepcsere jó
alkalom a beleélésre és a látókör
szélesítésére. Ezt elősegíti a
választott szerepnek megfelelő öltözködés
és hajviselet. (Sőt, akár maszkok!)
Tipikus
csábítási játék, amikor a nő
ingerlően és kihívóan, majdnem
szemérmetlenül viselkedik, a férfi pedig
megpróbál kitérni előle, ám a
végén „beadja a derekát”. A legközelebbi
együttlétkor pedig megcserélik a szerepeket. (Ez mellesleg
jól fejleszti a rugalmas szerepváltás
képességét.)
Az erotikus
színjátékok vagy szerepjátékok
elsősorban a változatosság vágyára és
az akadályok leküzdésének igényére
épülnek és titkos fantáziákat valósítanak
meg. A fantáziák lényege: elképzelni, hogy
idegenekként találkoznak; ez fölkelti
kíváncsiságukat és vágyukat egymás
iránt. A fantáziák egész „vadak” is
lehetnek; csak arra kell ügyelniük, hogy se testi, se lelki
fájdalmat, maradandó sérülést ne okozzanak
egymásnak. Ezért ajánlatos
előre megállapodni valamilyen jelzésben, ami azt jelenti:
elég!…
Ilyenkor
rögtön abba kell hagyni a játékot és
megbeszélni az esetleges félreértéseket vagy
torzulásokat. A feszültségeket föloldhatja, ha
jót nevetünk a rosszul sikerült játékon. (Vagyis
nem vesszük túl komolyan az egészet.)
A
szeretkezés mindenképpen – örömszerzést
célzó – játék, amelyben valamilyen szerepet
akkor is játszunk, ha nem tudunk róla. Ha mindig ugyanezt a
szerepet játsszuk, akkor előbb-utóbb unalmas és
fárasztó lesz. De egy játék azért játék,
hogy bátran kísérletezzünk benne. A petting erre
bőséges lehetőséget nyújt, nem is beszélve
az ún. „G-folt” ingerléséről, a
többszörös orgazmusokról és
miniorgazmusokról, vagy a távol-keleti szexuális
kultúrában népszerű, orgazmust kerülő
eljárásokról. (Ezekről lásd a megfelelő
fejezetben.)
Szóval
akárhogy nézzük is, az erotika birodalma olyan hatalmas
terület, amelyen mindenki számára van még
fölfedezni és meghódítani való
„egzotikus” táj… Szerencsére nincs
szükség költséges expedíciókra ahhoz,
hogy felfedező utat tegyünk ebben a birodalomban. Csak egy
megbízható társ és egy jó útikalauz
kell.
11. Meddig tartson egy szeretkezés?
Az
előzőekben már tárgyaltuk: hogyan
irányítsuk egymást a szeretkezésben. Ez tűnt
ugyanis az egyik legalapvetőbbnek a szex
kielégítőbbé tétele szempontjából.
Hiszen ha nem tudjuk egymásról, hol tartunk, mennyire
élvezzük és mit szeretnénk, akkor alkalmazkodni sem
tudunk egymáshoz. Pedig az ma már nyilvánvaló, hogy
a szexben is kölcsönösen alkalmazkodnunk kell, s ez ritkán
jön magától (ahhoz már nagy
összeszokottságra van szükség).
Időbeli alkalmazkodás
Talán
nem kell bizonyítani az alkalmazkodás
indokoltságát. Érdekesebb, hogy ki alkalmazkodjon, milyen
téren és hogyan.
Ki alkalmazkodjon?
Természetesen a férfi is meg a nő is, hiszen minden
egyoldalúság veszélyes lehet.
Milyen téren? Pontosabban: mihez?
Ez már bonyolultabb, mert egymás igényeihez kell
alkalmazkodni, s ebbe nemcsak a partner, hanem saját igényeink is
beleértendők. Vagyis kétfelé kell alkalmazkodni.
Ráadásul elősegíteni, hogy a partner is
ugyanígy tegyen.
Hogyan? Ez a legnehezebb.
Nem is lehet rá pontos „receptet” adni, csak
néhány irányelvet és tipikus példát.
Az egyéni igények ugyanis rendkívül
változatosak, és nem biztos, hogy ami az egyiknek jó, az a
másiknak is megfelel.
A
szexuálterápia gyakorlata azt mutatja, hogy sok
félreértés, zavar keletkezik, ha rosszul ismerjük a
part- ner igényeit. Ez azért van, mert hajlamosak vagyunk
feltételezni, hogy neki is ugyanaz jó, mint nekünk (vagy
mint az előző partnerünknek). Innen-onnan fölszedett
ismeretekből kialakítunk magunkban valamilyen
elképzelést a partnerek várható
igényeiről, s ezt akaratlanul „belelátjuk”,
ráerőltetjük.
Okosabb ezért, ha
feltételezéseinket eleve megkérdőjelezzük, s
igyekszünk megismerni a part- ner valódi igényeit. Jó
irányelv ehhez a következő: minden partnert külön
meg kell tanulni!
S nemcsak azt kellene
megtudnunk, hogy mit szeret és mit nem, hanem azt is, hogy amit szeret,
azt milyen sorrendben és milyen ütemben szereti. Ez teszi
lehetővé az időbeli alkalmazkodást – ami
fontosabb, mint gondolnánk!
Hogy miért? Mert
akár túl gyorsak vagyunk a partnerhez képest, akár
túl lassúak, veszélyeztetjük a szeretkezés
minőségét és kölcsönösen kielégítő
voltát. De mi az, hogy túl
gyors vagy túl lassú? S egyáltalán meddig tartson
egy szeretkezés?
Előírásokat,
„normákat” ugyan itt sem lehet adni, hiszen az
időigény is változó, egyénileg
eltérő és viszonylagos. Alkalmazkodni csak a partner
már megismert igényeihez lehet. De azért vannak bizonyos
általános, tipikus jellemzők, amikből ki lehet indulni,
s ezek viszonyítási pontokat jelenthetnek a
tájékozódásban. Ám itt mindjárt
előítéletekbe ütközünk.
A nők
„lassúsága”
Általánosnak
mondható vélemény, hogy a nők sokkal lassabban
és nehezebben jutnak el a gyönyör
csúcspontjára, vagyis a
szexuális kielégüléshez, mint a férfiak.
(Régebben még azt is megkérdőjelezték, hogy
eljutnak-e egyáltalán. Ennek alapja az volt, hogy sokan
valóban nem jutottak el.)
Ha az eddigi gyakorlatot
vesszük figyelembe, akkor ez a vélemény indokoltnak
tűnhet. A kérdés csak az, hogy mi ennek az oka, s lehet-e
rajta változtatni, vagy pedig minden nőre érvényes,
törvényszerű lassúságról van szó?
Gondolom, minden
felnőtt olvasó találkozott már olyan nőkkel
(vagy legalábbis hallotta hírüket), akik
éppenséggel nem lassúak, hanem „férfiasan
gyorsak” a szexben. Ők azok, akik perceken belül ki tudnak
elégülni – ha akarnak. S ráadásul esetleg nem
is egyszer.
De az sem ritka, hogy
egy nő a szexuális kapcsolat kezdetén ritkán vagy
lassan és nehezen elégül ki, ám aztán
fokozatosan belejön, megtanul gyorsan és könnyen
kielégülni.
Márpedig ha ez
így van, akkor a nők lassúsága a szexben
egyáltalán nem szükségszerű, nem
belülről, a „női természethól” fakad,
hanem külső okokra vezethető vissza. Például arra,
hogy a nő – neveltetésénél fogva –
gátlásos. Vagy valamiért fél a szextől (s
ennek nem kívánt következményeitől), így
nehezen tudja magát elengedni. Esetleg még nem volt alkalma
kifejlesztenie szexuális reagálókészségét.
Ilyen és
hasonló külső okok gyakran nehezítik a nő gyors
kielégülését. Tény az is, hogy a nők
általában érzékenyebbek a külső
hatásokra, mint a férfiak. A pillanatnyi
körülmények, a partner viselkedése és a
kapcsolat jellege náluk jobban befolyásolja –
nehezíti vagy könnyíti – a
ráhangolódást és az érzéki
élvezetet.
Nem mintha a férfiakat nem
befolyásolnák a körülmények! Vannak helyzetek,
amikor egy férfi is könnyen „le tud lombozódni”
vagy nehezen képes izgalmi állapotba kerülni. Ez megint a
neveléstől és az egyéniségtől függ
(no meg nem utolsósorban a partnertől). Ám a férfiak annyiban
előnyösebb helyzetben vannak, hogy náluk a
serdülőkor mindenképpen meghozza a gyors szexuális
reagálás és kielégülés
képességét, míg a nőknél ez sokkal
inkább a körülményektől függ.
A férfiak gyorsasága
Érdemes
ezt a férfihevességet kicsit közelebbről
megnéznünk. Úgy tűnik, a gyors reagálás
lehetősége örökletes adottság, amit az
emberré válás előtti korszakból hoztunk
magunkkal. Ha az emberszabású (vagy egyéb
fajtájú) majmok életét vizsgáljuk,
láthatjuk, hogy a hím legtöbbször pillanatok alatt
közösül a nősténnyel, mondhatni
„futtában”. Az egész aktus nem tart egy percig, s a
megtermékenyítés máris biztosítva van.
Nyilván az
ősember életében, sőt a későbbi
történelmi korokban is fontos volt a gyors reagálás
képessége. Egyrészt a férfi különben sok
alkalmat elmulasztott volna, pedig hát a nemi élet neki nemcsak
élvezet, hanem hatalom kérdése is volt.
Másrészt az osztálytársadalmak
kialakulásával a férfiuralom (patriarchátus) is
megjelenik, így a férfinak
legtöbbször eszébe sem jut, hogy visszafogja magát
és alkalmazkodjon a nőhöz.
A régi
szokás – a gyors közösülés –
ezáltal nemzedékek hosszú során át
változatlanul fönnmaradt. Pedig az emberré
válás után (az ősközösségben
és később) a nőkben is megjelent és fokozatosan
erősödött a nemi élet élvezetének
igénye. A gyors kielégülés
képességét azonban csak keveseknek sikerült
kialakítaniuk.
Tény viszont,
hogy az életviszonyok javulásával és a
társadalom fejlődésével a nemi élet is
változott. Szabályozottabbá és bonyolultabbá
vált, emberibb lett, humanizálódott. Kialakultak a
szexuális kultúra első, kezdetleges formái. S ezzel
együtt már törekedni kezdtek az élvezet
növelésére és hosszabbítására
is. Rájöttek például, hogy a
közösülésen kívül a nemi életnek
még sok más módja is lehetséges, s ezekkel az
élvezet is tovább tart. Rájöttek, hogy nem mindegy,
kivel él nemi életet az ember: egyes partnerek összeillenek,
mások nem.
Viszonylag új
(alig pár ezer éves) fejlemény a szerelem
megjelenése, s vele az a fölismerés, hogy ez magasabb fokra
emeli a szexuális élvezetet, méghozzá
kölcsönösen… A szerelmes férfi pedig
törődni kezd azzal, hogy partnerének örömet
szerezzen. Ne gondoljuk, hogy ez egyszerűen önzetlenség,
hiszen a nő örömét
látva a férfi is jobban élvezi a szexuális
együttlétet. Csak az ilyen kölcsönös
örömszerzés nevezhető joggal szeretkezésnek.
Ez eddig rendben is
volna. Csakhogy!…
Egyrészt
korántsem minden férfi szerelmes, aki nemi életet
él. Az esetek többségében jó, ha a
rokonszenvet érez. Másrészt önmagában sem a
szerelem, sem a jó szándék nem elegendő az
örömszerzés kölcsönössé
tételéhez! Sőt, könnyen lehet, hogy a szerelmes
férfi még gyorsabban elélvez, mint a nem szerelmes! S ha
ez megtörtént, csak egy idő múlva tud újra
izgalomba jönni – ami esetleg nagy csalódás a
nőnek.
Tehát –
szerelem ide vagy oda – a férfiak gyorsasága,
„túl heves vérmérséklete” ma is nagy
probléma.
A szeretkezés átlagos ideje
De hát mi a tényleges gyakorlat? Mennyi
időt szánnak a mai, huszadik századi emberek a
szeretkezésre?
Ezt már több
kiváló szexológus próbálta
fölmérni (bár persze nem hazánkban), de csak a
közösülés átlagos idejéről vannak
megbízható ismereteink. Márpedig a szeretkezés
nemcsak közösülésből áll, hanem
például elő- és
utójátékból, valamint a
kielégítés egyéb módjaiból is.
A
közösülés átlagos idejét A. C. Kinsey, S. Hite és
mások 3 és 6 perc közötti időben
állapították meg. De voltak olyan kutatók is, akik
szerint ez az átlag nem több 2-3 percnél. Ami bizony
elég rövid, különösen, ha meggondoljuk, hogy
rendszerint az előjáték ideje is csak néhány
perc. Ami azt jelenti, hogy a
szeretkezés átlagos időtartama mindent
beleszámítva is ritkán haladja meg a tíz percet.
Lehet, hogy ez egy
férfinak elég, ha szexuális reflexei jól
működnek. Csak éppen már nem vagyunk az
őserdőben, s a nő igényeit is figyelembe kellene venni!
Még ma is ritka az olyan nő, aki tíz percen belül
nemcsak föl tud izgulni, hanem ki is tud elégülni. Ha
tehát a férfi nem akar önző módon,
egyoldalú előnyökre szert tenni, akkor kicsit vissza kell
fognia magát, lassítania
kell saját szexuális izgalmi folyamatát, vagy
más módon kell elősegítenie partnere
kielégülését. Csakhogy ez az, amire sokan még
ma sem képesek. Pedig többnyire szenvednek tőle, s
szeretnének változtatni a helyzeten. Ilyenkor az is meg szokott
történni, hogy átmenetileg nagyon visszafogják
magukat, ugyannyira, hogy magát a szexuális izgalmat is
leállítják. Az egyetlen megoldás, ami esetleg
eszükbe jut, hogy meg kell ismételni a közösülést.
Erre azonban még a fiataloknál is várni kell
néhány percet (nem is beszélve a 30 vagy 40 év
fölöttiekről, akiknek fél óra, sőt, több
is kell).
Kétségtelen,
hogy ez a megismétlés – az ún. második menet
– valamivel hosszabb ideig szokott tartani, bár a
fiataloknál gyakran nincs jelentős különbség.
Minthogy pedig a várakozási idő alatt
általában nem foglalkoznak a partnerükkel, a nő
szexuális izgalma is megszűnik. S ha emiatt csalódottnak
érzi magát, másodszor esetleg nehezebben jön bele
újra, s így a szeretkezés pár perces
hosszabbodása sem elegendő számára. Ezáltal
veszélyes körforgás alakulhat ki, s a szexuális zavar
súlyosbodik.
Hogy aztán sor
kerül-e harmadik és további „menetre”? Ez
inkább csak akkor szokott eléfordulni, ha azt a nő is
kívánja. Márpedig, ha először nem
elégült ki, aligha kívánja.
Végeredményben
azt mondtatjuk, hogy még
napjainkra is a túl gyors szeretkezés jellemző. S amikor
valakitől azt halljuk, hogy 3-4 óra hosszat – vagy
„egész éjjel” – szeretkezett, akkor ez a
legritkább esetben jelent „karezzá”-t, vagyis
órákra elnyújtott közösülést, hanem
inkább több, rövid aktust. Ezek számát sokan
– dicsekvésből – hajlamosak eltúlozni.
Még a fiatal férfiaknál is ritkán fordul elő
4-5 menetnél több néhány órán
belül.
Még
ritkább, hogy túl lassú a szeretkezés. Ez
különben is nagyon relatív, hiszen vannak, akiknek az egyórás
szeretkezés sem túl lassú, míg másoknak
fél óra is sok. Az utóbbi akkor szokott előfordulni,
ha valaki nem élvezi, nem kívánja vagy erőlteti –
és már elfáradt. Nőknél gyakoribb,
férfiaknál viszont igen ritka, hogy túl sokára,
nehezen tudnak kielégülni.…
É s ami kívánatos lenne
Nyilvánvalóan
nem lehet percre meghatározni, meddig tartson a szeretkezés.
Hiszen az igényekhez kell alkalmazkodni, s ezek
egyénenként nagyon különbözőek. Legfeljebb
általánosságban lehetne ajánlani – a
szexológiai vizsgálatokból kiindulva –, hogy fél
óránál lehetőleg ne legyen rövidebb. S
ezen belül közösülésre csak akkor kerüljön
sor, ha már a nő is alaposan fölizgult.
Az sem baj
természetesen, ha ennél jóval hosszabb (már az
első „menet” is – az előjátékkal
együtt –, nem is beszélve a továbbiakról).
Egyetlen dolog viszont igen lényeges: erőltetés egyik
fél részéről se legyen!
S itt éppen az a
fő probléma, hogyan lehet az eltérő egyéni
igényeket összeegyeztetni. Például ha az egyiknek
elég egy kielégülés, s azt is gyorsan eléri, a
másik viszont szeretne többször kielégülni, s
ehhez hosszabb időre lenne szüksége.
Könnyű lenne
erre azt mondani, hogy akkor nyilván nem illenek össze,
tehát keressenek másik partnert. Ilyen alapon szinte mindenki
más partnert kereshetne, mert alig van olyan kapcsolat, amelyben a
szexuális igények – a mennyiség, a gyakoriság
és az időtartam szempontjából –
tökéletesen megegyeznek. Ám a szexuális összhang
szerencsére nem ezen múlik.
Hanem min?
Nos, a szívesen
vállalt – és ezért könnyű –
alkalmazkodáson! Ez nem azt jelenti, hogy egyiknek le kell mondania a
maga igényeiről a másik javára. Sőt, még
azt sem, hogy mindkettőnek félig le kell mondania.
A helyes alapelv: Minden
igény teljesedhet (ami nem ártalmas), csak nem egyszerre
és nem kizárólag egyfajta módon.
Ha például
a partnerek egyike gyakrabban vagy többszörösen szeret
kielégülni, míg a másik ritkábban, s akkor is
csak egyszer, úgy a következőt tehetik:
Megállapodhatnak, hogy közösülésre (s
egyáltalán kölcsönös ingerlésre) csak akkor
kerül sor, ha mindketten kívánják. Más
esetekben az egyik csak kézzel segít a másiknak a
kielégülésben. Ugyanezt lehet tenni akkor is, ha
valamelyikük több kielégülést igényel
egymás után. Ez a kézzel való
„besegítés” némi gyakorlattal könnyen
megy, és nem túl fárasztó annak sem, aki épp
nem kívánja a szexet. Lehet persze, hogy besegítés
közben maga is belejön és megkívánja. De az sem
baj, ha nem így történik.
Igen ám, de erre
azt szokták mondani többen, hogy ők nem a kézzel
való kielégítést igénylik, hanem a
közösülést. S különben is, sértőnek
találják, ha a másik nem kívánja azt, amit
ők kívánnak. Ez téves
beállítottságra vall. Olyan, mintha azt mondanám:
ha éhes vagyok, a párom is legyen éhes, s egye ugyanazt
és ugyanannyit, mint én!…
Ilyesmi persze
eszébe sem jut senkinek. Többé-kevésbé
természetesnek tartjuk, hogy mindenki akkor eszik és annyit,
amennyit akar. Miért gondoljuk, hogy a szexuális
éhségnek másként kell működnie?
Ugyanígy: aki éhes, az nemcsak hússal (vagy
dobostortával) lakhat jól, hanem sok egyébbel is. A
szexuális éhséget sem csak
közösüléssel lehet csillapítani.
Ami a szeretkezés
időtartamát illeti, ez is megegyezés kérdése.
Ne felejtsük, hogy a hosszabb szeretkezés igénye nem
föltétlenül azonos a több kielégülés igényével.
Lehet, hogy egyszerűen a több gyengédség vágya
van mögötte, amit öleléssel és simogatással
is ki lehet elégíteni. A gyengédségigény
alapvetőbb és fontosabb, mint a szexuális
kielégülés. (Ahogy E. Berne írta: „Ha nem
simogatnak, kiszárad a gerincvelőd!” Ez képletes
ugyan, de találó.)
De mit tegyen a
túl gyorsan kielégülő férfi?
A „korai magömlés”
A
kielégülés fő testi megnyilvánulása
férfiaknál általában az orgazmus által kiváltott a magömlés.
Korainak ezt akkor nevezzük, ha jóval előbb következik
be, mint a (szexuálisan normális) nő
kielégülése.
Mint minden, ez is
viszonylagos, hiszen a normális női kielégülést
nem lehet percre kiszámított időhöz kötni.
Ám ha egy nő megfelelő előjáték után
is csak félórás vagy még hosszabb
közösülésben tud kielégülni, azt már
nem lehet normálisnak tekinteni. De azt már igen, ha mondjuk
10-20 perces közösülésre van szüksége ehhez.
Ha ilyenkor a férfi 5-10 perces közösülés
után kielégül, úgy korai magömlése van.
Az esetek
többségében persze – mint láttuk – nem
5-10, hanem 3-5 perc alatt elégülnek ki a férfiak. Minthogy
ezzel kevés nő tud „lépést tartani”, a
korai magömlés igen gyakori, majdhogynem általános.
(Talán csak azért nem egészen, mert jó és
bőséges előjáték esetén egyre több
nőnek elegendő a 4-5 perces közösülés.)
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a korai magömlés a legelterjedtebb
szexuális zavar.
Komoly
problémát azonban szerencsére csak akkor okoz, ha a
nő ilyenkor sehogy sem elégül ki (bár
igényelné azt). Azért mondom, hogy szerencsére,
mert – amennyire ezt tanácsadó praxisomból tudom –
sok nő ilyenkor is kielégül valahogy. Vagy kézzel,
illetve szájjal ingerlés révén, vagy egy
második menetben. Baj inkább akkor van, ha ragaszkodik a
közösülésben való
kielégüléshez, vagy ha a második menet is túl
rövid, illetve ha a kudarc miatt elmegy a kedve a szextől. (Ami
viszont elég gyakori.)
A korai orgazmus
és magömlést tehát mindenképpen érdemes
komolyan venni. Annál is inkább, mert ez a szexuális zavar
ma már viszonylag könnyen
és biztosan megoldható. Éspedig két amerikai
szexológus, Mas- ters és
Johnson vizsgálatai alapján. Ez az módszer elég
egyszerű ahhoz, hogy bárki önmagán is
kipróbálja (bár az eredmény szakvezetéssel
természetesen biztosabb).
A késleltetés
technikája
Mint
minden szexuális zavar megoldásához, ehhez is kell egy
szívesen közreműködő partner (akit a
terápiába is be szoktak vonni). Ha ilyen épp nincs, akkor
szerezni kell. Amíg ez sikerül, addig a férfi előkészítheti a megoldást
azzal, hogy a késleltetett önkielégítést
gyakorolja.
A korai orgazmuss
eseteiben ugyanis csaknem mindig azt találjuk, hogy az érintett
férfi korábban megszokta a
túl gyors, mondhatni elhamarkodott
önkielégítést. Így akaratlanul is
kialakította magában a gyors kielégülés
szokását. Ha tehát új szokást akar
kialakítani, ennek legegyszerűbb módja, hogy megtanulja lassítani az
önkielégítést!
Ez érthetően
könnyebb, mint a szeretkezés során késleltetni a
magömlést, hiszen egyedül – és nyugodt
körülmények között! – szinte
nehézség nélkül tudjuk szabályozni az ingerlést, lassítással
vagy apró szünetekkel. A gyakorlás célja
egyértelmű: el kell érni, hogy a merevedés (a lassú ingerlés ellenére)
legalább 8-10 percig, majd 10-15 percig tartson, s csak ez
után történjen meg a magömlés.
Ezt pár
hét alatt be lehet gyakorolni. Ha már jól megy, akkor a
férfi ezzel kialakította a magömlés
késleltetésének szokását. Amit aztán
ugyanúgy át lehet vinni a partnerkapcsolatba, mint ahogy a gyors
magömlés szokását belevitte (azt persze akaratlanul).
Ezt még az is megkönnyíti, ha az ingerlés
síkos kézzel történik, mert így az
önkielégítés – mint ingerlési mód
– jobban hasonlít a közösüléshez. (A
síkosításra bármely zsíros
testápoló krém vagy babaolaj megfelel.)
Ha viszont van
segítőkész partner, s mód van gyakori és
nyugodt együttlétekre, akkor a késleltetett
önkielégítés gyakorlása helyett
rögtön az együttes megoldás vehető célba. Ez
több lépésben, szakaszban történik. Nem
célszerű rögtön a közösülés
hosszabbítására törekedni (például
közösülés közben apró
leállásokkal, szünetekkel), mert ez általában
nem elegendő. Épp ezért a módszer első
számú előírása, hogy a közösülést
átmenetileg teljesen félre kell tenni!
Félreértés
ne essék: nem a szexet kell félretenni, csak a
közösülést. Helyette pár hétig a
simogatás, kézzel ingerlés kerül
előtérbe, vagyis a petting egy formája, ami mindkét
félnél kielégülésre is vezethet (ha
tehát eddig ezt nem tanulták volna meg, most megtehetik).
Kölcsönös
simogatás – beleértve a nemi szervek
simogatását! – a legtöbb ilyen kapcsolatban eddig is
szokásban volt, bár többnyire csak futólagosan.
Ám ezen most módosítani kell: egyrészt nem
egyszerre kell egymást kézzel ingerelni, hanem
fölváltva, másrészt nem futólag, hanem
huzamosabb ideig! Éspedig lehetőleg az ingerelt fél
kielégüléséig. A cél az, hogy a
kielégülés a nőnél minél hamarabb, a
férfinél viszont minél később következzen
be!
Ez csak úgy
lehetséges, ha
irányítják egymást. Pontosabban: akivel
foglalkoznak, az irányítsa a másikat. Sokaknak ez
nehéz és szokatlan. Ilyenkor jó, ha a vele
foglalkozó többször megkérdezi tőle, hogy
éppen hol tart (vagy megkéri, hogy fogja meg a kezét
és vezesse).
A szexuális
együttlét tehát úgy alakul, hogy néhány
perces összebújás után az egyik felül, és
elkezd foglalkozni a másikkal. A
másik nem viszonozza ekkor a simogatást, hanem csak élvezi
és irányítja. Ha a nő foglalkozik a
férfival, törekednie kell a létrejött
merevedésnek az eddig megszokottnál hosszabb
fenntartására finom és lassú ingerléssel.
Előfordulhat természetesen, hogy a férfinál
már 1-2 perc múlva közeledik a magömlés. Ezt
azonban a férfi már 5-6 másodperccel előbb
megérzi, s ilyenkor az
ingerlés azonnali abbahagyásával még
elkerülhető a magömlés.
Egy apró
fogással még biztosabban elkerülhető: ha a nő
közvetlenül a makk alatt 2-3 ujjával elszorítja a
hímvesszőt. A 3-4 másodperces, erőteljes
szorítás után kis szünet (legalább fél
perc) következik, majd folytatódhat a lassú ingerlés.
Ezt a fogást
szükség esetén többször
meg lehet ismételni. A cél azonban nem az, hogy minél
többször így kerülje el a gyors magömlést,
hanem, hogy a magömlés 10-15 percig ne is közeledjen! A
kitűzött idő letelte után természetesen
bekövetkezhet. Ehhez még annyit: ajánlatos, hogy a nő
simogató keze ugyanúgy síkos legyen, ahogyan azt az
önkielégítés kapcsán említettem.
Ha ezt rendszeresen
(hetenként legalább két-háromszor) így
gyakorolják, akkor néhány hét alatt sikerülni
fog a magömlés 10-15 perces késleltetése,
mégpedig közeledések nélkül. Ezt
követően fokozatosan visszatérhetnek a
közösüléshez – de nem mindegy, hogyan.
Először is nem
a hagyományos pózban, hanem úgy, hogy a nő, aki
előbb 8-10 percig kézzel ingerelte a férfit (s az
mégsem került közel a magömléshez!), lovagló ülésben
helyezkedik el a férfi combján, s a merev
hímvesszőt a hüvelynyíláshoz helyezi. Nem vezeti
be rögtön, hanem ott tartja egy kis ideig.
Ha a férfi
ettől sem közeledik az orgazmushoz, következhet a lassú,
szakaszos bevezetés. Ennek megtörténte után is
ajánlatos egy ideig mozdulatlanul maradni, hogy a férfi
megszokhassa: a hüvelyben sem közeledik. Ha mégis
megtörténik, ezt időben jelezze, hogy a nő fölemelkedve
(térdeire támaszkodva ezt könnyen megteheti) a
hímvesszőt a már begyakorolt módon
elszoríthassa. Majd kis szünet után újra a
lassú bevezetés következik.
Aztán ha a
mozdulatlan közösülési helyzet már nem
váltja ki a magömlés közeledését, 1-2 perc
múlva megkezdődhet a lassú mozgás a nő
részéről. Eleinte minden mozdulat után
ajánlatos kis szünetet tartani. Így lehet a férfit
fokozatosan hozzászoktatni ahhoz, hogy a lassú
közösülő mozgás se váltsa ki a
magömlés közeledését. Ha pedig mégis, ez
a szokásos módon megelőzhető.
A gyorsítás technikája
Tegyük
fel, hogy a késleltetés imént vázolt
technikájával megtanultuk az izgalmi folyamatot lassítani,
s ezzel a szeretkezés időtartamát meghosszabbítani.
Ám nem biztos, hogy az így lelassított szeretkezés
– bármelyik félnél, de főleg a
nőnél – kielégüléshez, orgazmushoz vezet.
Fontos egyáltalán az orgazmus? –
kérdezhetné valaki. – Hiszen a „karezza”
esetén sincs orgazmus, a végén mégis
kielégültnek érzik magukat!
Nos, van ebben valami, s
magam is ellene vagyok a túlzott orgazmuscentrizmusnak, a
kielégülések teljesítményközpontú
hajszolásának. De a „karezza”
valahogy más mentalitást feltételez, s többnyire
időnk sincs rá, tehát jobb, ha gondoskodunk az
orgazmusokról.
Ennek több
módja van, ám abban megegyeznek, hogy előbb-utóbb egy
kicsit fokozni kell az ingerlést. Nem mindegy azonban, hogy milyen
ingerlést, kinél és hogyan.
Maradjunk talán a
közösülésnél, mint a legnépszerűbb
és legelterjedtebb szeretkezési módnál. Ha a
férfi erősíti, illetve gyorsítja a mozgást,
könnyen kiválthatja a magömlést, s ezzel saját
kielégülését. Csakhogy a nő ezáltal
esetleg lemaradhat, hiszen a merevedés megszűntével a
közösülés nem folytatható. Érdemes tehát arra törekedni, hogy előbb a
nő elégüljön ki, s csak aztán a férfi.
De hogyan, mikor a nőnek is erősebb és
tartósabb ingerlésre volna szüksége?
A megoldás kulcsa
annak ismerete, hogy a nő kielégülése elsősorban a
csikló ingerlésén múlik. A csikló pedig,
mint tudjuk, nem a hüvelyben van, tehát nemcsak közösülő
mozgással ingerelhető, hanem például kézzel
is.
Csakhogy lehet-e a csiklót a
közösülés alatt kézzel ingerelni?
Igenis, lehet!
Különösen abban a „nő felül” helyzetben,
amit már vázoltam. Olyankor ugyanis a nő nem fekszik
rá a férfira, hanem lovagló ülésben ül
rajta. Így némi ügyességgel a csikló
elérhető. Ingerlése pedig meggyorsíthatja a nő
kielégülését közösülő
mozgások nélkül is. (Leginkább persze akkor, ha
egyébként is ki tud elégülni a kézzel
ingerléstől.)
Egyébként
sokan elfelejtik (vagy nem is tudják), hogy nemcsak a mozgásos
ingerlés gyorsításával és
erősítésével lehet a kielégülést
elősegíteni, hanem más módon is.
Például lelki ingerek – mondjuk: fantáziaképek – segítségével.
Ide tartozik az is, hogy figyelmünket
teljesen az élvezetre tudjuk összpontosítani, s ne
aggályoskodva, mintegy kívülről figyeljük
magunkat!
Mindezt csak akkor
tudjuk megtenni, ha képesek vagyunk teljesen ellazulni, nyugodtnak,
feszültségmentesnek maradni, s mindenfajta erőltetést
elkerülni!
Ezért lehet nagy
jelentősége a szeretkezés kedvező
alakítása szempontjából a lazítási gyakorlatnak (például az
ún. autogén
tréningnek), amelyet újabban már nálunk is
kezdenek fölfedezni és egyre szélesebb körben
alkalmazni. Ez a gyakorlat az átlagember számára
viszonylag könnyen megtanulható. Szaksegítséggel
pedig az is megtanulhatja, aki tele van feszültséggel,
szorongással.
Miért olyan fontos a lazítás?
Mert aki képes
magát bármikor ellazítani, nyugodttá tenni, s ebben
az állapotban teljes figyelmét testi érzésekre
összpontosítani, az már befolyásolni tudja
önmagát. Nagy lépést tett afelé, hogy
irányítani tudja saját testi és lelki
történéseit – s ezzel végső soron
egész életének alakulását!
Ehhez képest a
szeretkezések alakulása csak egy tényező a sok
közül, bár kétségkívül a fontosabbak
közé tartozik. Nyugodt figyelemösszpontosítással
itt is minőségi változást lehet elérni. Ennek
egyik előfeltétele, hogy több időt szánjunk
rá.
Szabaduljunk meg a
rutintól, ne törekedjünk gépiesen és
elhamarkodottan az orgazmusra, hanem adjuk meg mindennek a
módját: mindenekelőtt legyen
bőséges előjáték.
Különösen
a tartós partnerkapcsolatban, házasságban élők
vegyék figyelembe, hogy a szeretkezés egy idő múlva
elszürkül és unalmassá válik, ha nem gondoskodunk
a változatosságról. Ma már jó
kézikönyvekből is sok újat lehet tanulni. Fő, hogy
ne mindig ugyanúgy és ugyanolyan körülmények
között kerüljön sor a szeretkezésre. A
változatossá és tartalmasabbá tételhez pedig
elsősorban idő és fantázia kell.
Meddig tartson
tehát a szeretkezés? Ha jó, mert változatos
és gazdag, akkor minél
tovább – persze az ésszerű határokon
belül. Az ilyen szeretkezéssel önmagunkat és
partnerünket ajándékozzuk meg, hát
ne sajnáljuk rá az
időt! A csúcsélmények
nemcsak a véletleneken múlnak. Megfelelő
előkészítéssel és
időráfordítással ezeket is „ki lehet
termelni”, meg lehet alkotni.
12. Többszörös orgazmus - férfinél
Ki
ne tartaná szájhősnek azt a fiatal férfit, aki
baráti körben magabiztos fölénnyel így
dicsekedett: – Képzeljétek, tizenkét menetem volt az
éjjel! De úgy ám, hogy hajnal felé még
aludtam is egy sort!
A jelenlevők egy
része hüledezett, hogy „Na hát, ez egészen
fantasztikus! Én még a feléig sem tudok elmenni.”,
de a többség csak mosolygott vagy gúnyos megjegyzéseket
tett. A véletlenül jelenlevő elbeszélő csak ennyit
kérdezett:
– Igen? És hányszor
elégültél ki?
A dicsekvő
természetesen rávágta, hogy tizenkétszer. S ezzel
lezártnak vette az ügyet. Ám jött az újabb
kérdés: –
És
hányszor volt magömlésed?
Majdnem
rávágta erre is, hogy tizenkétszer, de aztán elbizonytalanodott,
s vállat vonva közölte: mit tudja ő azt, az első
hatnál biztos volt, a későbbiekre nem emlékszik. Ezt
követben sürgősen másra terelte a szót.
Szóba sem került
például, hogy ugyanezen idő alatt hányszor
elégült ki a partnere: többször vagy kevesebbszer,
esetleg ugyanannyiszor? Még jó néhány ilyen
kérdést föl lehetett volna tenni, hiszen a szex terén
közismerten sok a kétértelműség és a
félreértés. (Nem szólva a
hazugságokról.)
Ezúttal azonban
kíséreljük meg tudományos
tárgyilagossággal „körüljárni” a
férfiak többszörös orgazmusának
kérdését. Ami persze elsősorban a férfiak
számára fontos, hogy jobban megértsék és
irányítani tudják önmagukat. De fontos lehet azoknak
a nőknek is, akiknek nem mindegy a férfi szexuális
teljesítménye és elégedettsége.
Hogy ez milyen sokakat
érint és érdekel, arról egy telefonos
tanácsadás során győződtem meg. A
telefonáló férfiak kérdései között
a szexuális zavarok – korai magömlés,
merevedési problémák stb. –
megoldhatóságán kívül gyakran szerepeltek
olyanok, amelyek a kívánás és
kielégülés gyakoriságát és ennek nemek
szerinti eltéréseit firtatták.
Egy férfi
például megkérdezte: rendben
van-e az, hogy a partnere a közösülés során
többször is kielégül, ő maga viszont csak egyszer, és
aztán már nem bírja folytatni…
De jó
néhány más férfi kérdéseiből is
az derült ki, hogy szeretnének többszörösen
kielégülni, méghozzá viszonylag gyors
egymásutánban – ahogyan a nők (már amelyik)! Ez
a kívánság bizonyos fokig érthető, bár
sokszor alapvető tények figyelmen kívül
hagyását is elárulja.
Ezért
először is tekintsük át az említett, alapvető
tényeket.
A férfiorgazmus alaptényei
Az
orgazmust, vagyis a szexuális kielégülést a
férfinak nem kell különösebben tanulni:
serdülőkorban ez magától bekövetkezik. S
ettől kezdve több- kevesebb rendszerességgel legalább
éjszakánként, alvás közben akkor is
megtörténik, ha a férfi éber állapotban nem
él nemi életet.
Ilyesmi persze
gyakorlatilag nem fordul elő. Különösen, ha figyelembe
vesszük, hogy az önkielégítés is nemi
élet, annak tizenéves korban leggyakoribb, sőt,
általában évekig kizárólagos módja. A
nemi érés tehát a férfinél magával
hozza a fejlett szexuális reagálókészség
és kielégülési készség
megjelenését, s ezzel együtt a szexuális
igények ugrásszerű növekedését is.
A férfiak szexuális potenciája, vagyis a
teljesítőképessége éppen az ifjúkorban
a legnagyobb, mert a nemi mirigyek ekkor termelik
legbőségesebben a váladékot. Később ez
fokozatosan csökken. Tény, hogy 18-20 év körüliek
képesek leginkább a többszörös kielégülésre.
Előfordul, hogy az első kielégülés után
jóformán meg sem szűnik a merevedés, máris
jön a következő „menet”. A második és
további kielégülések után persze náluk
is egyre hosszabbodik az az időszak, amikor nem képesek
szexuális izgalomba jönni. De pár óra alatt
még így is 4-6 orgazmust érhetnek el.
Az orgazmus mindkét nemnél a szexuális
izgalom csúcspontját jelenti, s ezzel együtt a
kéjérzés legmagasabb fokát, ami a
férfiaknál is jellegzetes testi tünetekben nyilvánul
meg. Szapora légzés (lihegés), gyors szívdobogás,
az alhasi vérbőség és a
vérnyomás-emelkedés tetézése,
bőrvörösödés a test több helyén, s
végül a magömlés: az ondó
kilövellése az ondóvezeték és a
húgycső körüli izmok akaratlan
összehúzódásai révén.
Az izom-összehúzódások és a
magömlés feloldják a szexuális izgalom okozta
feszültséget, s megszüntetik magát az izgalmat is, annak
minden testi tünetével együtt. A szervezet szexuális
reagálása betöltötte biológiai
funkcióját: az ondóval útjukra indította a
petesejt megtermékenyítésére alkalmas spermiumokat.
(S úgy mellékesen élvezetet is szerzett a
férfinak.) A szervezet ezzel átmenetileg abbahagyja a
reagálást: az esetleges újabb szexuális ingereket
kerüli, s azokra nem reagál szexuális izgalommal.
Csak több-kevesebb
pihenés után képes újra szexuálisan
reagálni. Ezt az időszakot a tudomány refrakter
periódusnak, azaz ingerelhetetlenségi szakasznak nevezi.
Fiataloknál csak néhány percről van szó az
első kielégülés után. Ám az
életkor gyarapodásával ez az idő egyre hosszabb lesz,
végül jó néhány órára
növekszik. A hosszabbodás üteme azonban
egyénenként változó, és több
tényezőtől függ: az egészségi
állapottól, a lelkiállapottól, a partnertől
és a szexuális kapcsolat jellegétől, de nem
utolsósorban a képességgyakorlás, a tréning
rendszerességétől. Megfigyelhető, hogy akik viszonylag
korán kezdik, rendszeresen és változatosan
gyakorolják a nemi életet, azok „jobb formában
maradnak” és tovább bírják.
A férfinak
tehát nem kell ugyan kialakítania az
orgazmuskészséget (mert az magától kialakul), de ajánlatos azt gyakorlással
ápolni és karban tartani, sőt, fejleszteni. Hiszen mint
minden készség, ez is erősíthető és
alakítható. Például a rendszeres
igénybevétel nyomán a nemi mirigyek gyorsabban és
bőségesebben termelik váladékaikat. Ami
egyrészt teltségérzést okoz és
„feszítő vágyakat” eredményez,
másrészt a magömléskori ondóveszteség
gyors pótlásával hamarabb tesz lehetővé egy
újabb magömlést.
Vagyis ezáltal a
gyakorlott férfi ugyanazon időn, mondjuk 2-3 órán
belül több „menetre” képes.
Igen ám, de az
orgazmuskészség erősödése magával
hozhatja a túl gyors, tehát korai magömlést.
Különösen az önkielégítés
gyakorlása járhat ilyen veszéllyel, hiszen annak
során nem kell partnerhez alkalmazkodni. Ez a veszély
természetesen kivédhető, ha a férfi az ingerlés szabályozásával,
lassításával a magömlés
késleltetését is gyakorolja. (Lásd: előző
fejezet.)
Orgazmus = magömlés?
Az
eddigiekből úgy tűnhetett, mintha a férfiorgazmus
lényege a magömlés lenne. Holott a magömlés
tulajdonképpen csak az egyik jellegzetes tünete,
kísérő jelensége az orgazmusnak, mint a
szexuális izgalom és kéjérzés
csúcspontjának.
A kettőt
tehát nem indokolt
azonosítani. Különbségük mellett
tanúskodik a szexuálterápiával foglalkozó
szakembereknek az a tapasztalata, hogy vannak férfiak, akik a szabályosan
bekövetkező magömlésük ellenére sem
érzik magukat kielégültnek. De vannak olyanok is, akik a
magömlés elmaradása ellenére is
kielégültnek érzik magukat!
Mi lehet a
magyarázata ennek?
A dolog
megértéséhez abból kellene kiindulnunk, hogy az orgazmus
elsődlegesen lelki jelenség, mint ahogy a
kéjérzés, az élvezet is az. Persze tény,
hogy egyik sem választható el bizonyos testi
változásoktól, amelyek közül
néhányat már említettem. Meddő dolog lenne
azon vitatkozni, hogy melyik váltja ki a másikat: a testi
változás a lelkit – vagy megfordítva. Ezek ugyanis
nyilván kölcsönösen befolyásolják
egymást. A kéjérzés csúcspontja azonban
mégiscsak lelki jelenség.
Természetesen nem
mindegy, hogy mi váltja ki, vagy mik a testi feltételei. A
szexuális izgalomnak és fokozódásának
kétségkívül vannak testi előfeltételei
és kísérőjelenségei, méghozzá
jó néhány: egészséges szervezet, nyugodt
idegállapot, működő nemi berendezés, alhasi
vérbőség, emelkedő vérnyomás,
gyorsuló szívműködés – s még
sorolhatnám. Nem testi eredetű, de azon keresztül ható
feltétel a szexuális ingerlés.
Ha mindez – vagy
legalább ezek többsége – megvan, kialakulhat és
fokozódhat a szexuális izgalom, s vele (jó esetben) az
élvezet – ami megint nem ugyanaz. Bármilyen hihetetlennek
tűnik, előfordulhat, hogy a
szexuális izgalom nem okoz élvezetet! Ehhez ugyanis a testieken
kívül lelki feltételek is kellenek,
például a megfelelő beállítódás,
az ingerlés elfogadása és hasonlók.
A
kéjérzés és az orgazmus feltételei
tehát meglehetősen bonyolultak és nem egyformán
fontosak. Megtörténhet, hogy egy-két testi feltétel
részben vagy teljesen hiányzik, és mégis kialakul
az élvezet, s akár a csúcspontig is eljut. A lelki feltételekre
ez már kevésbé mondható el. Amiből
következik, hogy ezek között vannak a fontosabbak. Belső
elutasítás esetén például a legügyesebb
ingerlés sem okoz élvezetet. Ilyenkor többnyire ki sem
alakul a szexuális izgalom. De ha kialakul, akkor sem jár
kéjérzéssel és kielégüléssel.
Ezek szerint az orgazmus
függetleníthető a testi feltételektől,
tehát még a magömléstől is?
Elvileg igen, ha nem is
teljesen! Csak hát ez nem egyszerűen elhatározás
kérdése, s nem éppen könnyű elérni (nem
is beszélve a próbálkozások veszélyeiről).
Ezért a teljesen egészséges és magabiztos
férfiaknál is óvatosságot ajánlok a
„szexuális önszabályozásban”.
Első lépés: az orgazmus
késleltetése
Súlyosan
tévednek, akik mindenáron szaporítani akarják
orgazmusaik számát mégpedig úgy, hogy gyors
egymásutánban jó fél tucat „menetre”
legyenek képesek. Ez általában még a
leggyakorlottabb fiataloknak is csak kivételesen sikerül, az
erőltetéssel pedig mindent el lehet rontani.
Reálisabb,
megvalósíthatóbb célkitűzés az orgazmus
és vele együtt a magömlés késleltetése. S
nemcsak azoknak, akik korai orgazmusra hajlamosak, hanem mindazoknak, akiknek
partnere egymás utáni többszörös orgazmust
igényelne egy-egy közösülés során. Ehhez
nyilván a
közösülés időtartamát kell
hosszabbítani éspedig úgy, hogy a merevedés
mindvégig fennmaradjon. Vagyis ne következzen be a
magömlés mindaddig, amíg a partner
többszörösen ki nem elégül.
Rögtön
hozzáteszem, hogy a partner többszörös
kielégülését természetesen nemcsak
közösülésben lehet biztosítani, hanem az
ún. petting bármelyik változatával, tehát a
legkülönbözőbb ingerlési módokkal is. Mindenképpen
ajánlatos, hogy a partner ne ragaszkodjon túlságosan a
közösülésben való
kielégüléshez. Ám ha ezt részesíti
előnyben, akkor a férfi érthetően igyekszik
alkalmazkodni.
Korábban
már szó volt arról, hogyan történhet ez:
új szokást, új beidegzést kell kialakítani
az ingerlés szabályozásával. Mint láttuk,
ezt már az önkielégítésben el lehet kezdeni,
de a lényeg a partnerek újszerű együttműködése,
a szeretkezés módjainak újratanulása. A
változtatás mindkét fél részéről
tudatos törekvést, önfegyelmet és rugalmasságot
feltételez, ezért sokaknak nem könnyű. A
szexuálterapeuta számára is meglepő, hogy milyen
sokan nem tudnak elszakadni kialakult szeretkezési
szokásaiktól.
A terapeuta
például javasolja a párnak, hogy egy ideig ne
közösüljenek, hanem másként - kézzel vagy
szájjal – és fölváltva ingereljék
egymást a szeretkezések során. Meg is
ígérik, de a legközelebbi
megbeszélésórán kiderül, hogy mégiscsak
közösültek. Méghozzá a szokásos
módon, mindig ugyanabban a testhelyzetben. Így aztán
javulás is alig van. Változtatás helyett sokan valamilyen
tablettától vagy injekciótól várnak
eredményt. Holott a rossz szokás még nem betegség.
A jó
szokás kialakításához az ingerlést kell szabályozni. Ez a
közösülésben is lehetséges, de ott a legnehezebb.
Sokkal egyszerűbb az előjátékban kezdeni, s ott
megszokni a hosszabb idejű merevedést, de úgy, hogy
közben ne is közeledjen a magömlés. (Ha mégis
közeledne, akkor az ingerlés azonnali leállításával,
szünet beiktatásával elkerülhető.) A
szabályozás feltétele, hogy kölcsönös
ingerlés helyett mindig csak az egyik partner foglalkozzon a
másikkal.
Ha pedig
begyakorolták, hogy a férfinak 10-15 perces –
közeledés nélküli – merevedése van,
miközben a nő foglalkozik vele, akkor ugyanezt már a
közösülésben is könnyebb lesz elérni. Persze
nem úgy, hogy előjáték helyett (vagy egész
rövid előjáték után) rögtön
közösülnek, hanem legalább
8-10 perces előjátékbeli merevedés után, de
még nem közel a magömléshez térnek rá
lassan a közösülésre. Éspedig lehetőleg olyan
testhelyzetben, hogy a nő lovagló ülésben
ráül a hanyatt fekvő férfira. Említettem, hogy
ebben a helyzetben a legtöbb férfi tovább bírja
(már csak azért is, mert kevésbé tud mozogni).
Az orgazmus
késleltetésének másik „titka”, hogy
ebben a közösülő helyzetben sem kell folyton mozogni. A
mozdulatlanság minimálisra csökkenti az ingerlést, s
megszokhatóvá teszi a magömlés
elkerülését. Különösen
a közösülés első perceiben ajánlatos
kerülni a mozgást, mert ez a legkritikusabb idő. Aki ezen
túl van, az már a – lassú és szünetekkel
tarkított – mozgástól sem közeledik gyorsan az
orgazmushoz.
Ennek
megvalósítását nehezíti, hogy sok nő
éppen ilyenkor szeret leginkább mozogni, hiszen az orgazmushoz
közeledve ingerlésre van szüksége. S attól
fél, hogy ha nem mozog, akkor visszaesik az izgalom. Kisebb
visszaesés valóban be is következhet; nagyobb csak akkor, ha
ettől megijed, vagy ha túl sokáig tart a
mozdulatlanság. A kisebb visszaeséstől persze nem kellene
megijedni, mert a mozgás folytatódásával
újra hamar fölfut az izgalom. Azonkívül a nő a
mozgásszünet alatt megteheti, hogy néhányszor tudatosan összehúzza a
hüvelyizmait, ami nem erős, de kellemes inger,
különösen a nőnek. Ezt jól
kiegészítheti, ha a nő ilyenkor a combjait is lassan
összehúzza, s így kissé megszorítja a
férfi testét.
Másrészt
ilyenkor eszünkbe juthatna, hogy a nő kielégülése
elsődlegesen a csikló ingerlésétől függ. Ez
pedig nemcsak közösülő mozgások révén
biztosítható, hanem kézzel is, ami az említett
testhelyzetben egyáltalán nem kizárt. Sőt, nagyon is
lehetséges, s a partnerek bármelyike megteheti.
Végeredményben
tehát a fentiek alapján elérhető, hogy a nő
egyetlen közösülésben akár többször is
kielégüljön, miközben a férfi még nem jut
el az orgazmusig. Mindez azonban csak akkor érvényes, ha az
orgazmust és a magömlést nem tudjuk
szétválasztani.
Lehet-e magömlés
nélküli orgazmus?
Abból
indultunk ki, hogy az orgazmus, mint a szexuális
kéjérzés csúcspontja, alapjában véve
lelki jelenség, aminek persze testi okai és tünetei is
vannak. Mint ahogy általában a szexuális izgalomnak.
Igen ám –
vethetné ellen bárki –, de az orgazmus nemcsak
csúcspont, hanem egyúttal kielégülés is, ami a
szexuális izgalom csökkenését vagy
megszűnését eredményezi! Ha pedig ez
bekövetkezik, akkor mindenképpen kell egy kis idő az
újabb izgalom kialakulásához. Új orgazmus
tehát gyakorlatilag csak egy újabb „menetben”
következhet be.
A
többszörös orgazmus ezek szerint mindenképpen több
„menetet” jelent a férfinak? S legföljebb az lehet
kérdéses, hogy milyen gyorsan képes egy újabb
aktusra?
Így is föl
lehet fogni, s a fejlesztés egy
lehetséges útja az egymás utáni aktusok
számának szaporítása. Ehhez először is ki
kell próbálni, hány aktusra képes a férfi
egy adott időn belül, erőlködés nélkül.
Erről keveseknek van elegendő tapasztalata. Tegyük fel, hogy
félóra múlva képes a második menetre, majd
ezt követően háromnegyed óra múlva a harmadikra.
Vagyis jó két óra alatt három menet –
és ugyanannyi kielégülés. Tegyük fel,
szeretné elérni, hogy ugyanennyi idő alatt négy menet
legyen. Hogyan? Például úgy, hogy az aktusok
között intenzívebben pihen (mondjuk autogén
tréningeket folytat), s az újabb aktusok
előjátékában erősebb és
hatékonyabb ingerlésre törekszik. Amihez persze ügyes
és aktív partner kell. (Vagy nagy szerelem.)
Még így is
előfordulhat, hogy a negyedik aktusban már nem lesz
magömlés vagy egy idő múlva belefárad és
abbahagyja az egészet. Ugyanakkor természetesen
kielégültnek érzi magát, hiszen a negyedik már
csak ráadás lett volna.
Itt azonban egy
érdekes dologra figyelhetünk föl. Éspedig arra, hogy bizonyos feltételek esetén
magömlés nélkül is kielégültnek
érezheti magát a férfi
Erre
persze azt lehet mondani: no, igen, ha előtte legalább egyszer
(vagy kétszer) már volt magömlése…
Válaszérvként hivatkozhatnék arra, hogy a
serdületlen fiúknak is lehet magömlés
nélküli orgazmusuk, amint azt a tudomány már
évtizedekkel ezelőtt megállapította. Ha pedig nekik
lehet, miért ne lehetne a felnőtt férfinak is?
De nem ez a
lényeg! Kiindulópontunk szerint az orgazmus mint csúcspont
és kielégülés csökkenti vagy megszünteti a
szexuális izgalmat. Tehát lehet, hogy csak csökkenti,
méghozzá csak átmenetileg és nem nagy
mértékben. Ebből következik, hogy a
kielégülés sem föltétlenül teljes egyetlen
orgazmustól, hiszen ez esetben aligha kerülne sor második
és további „menetekre”.
Ha pedig így van,
akkor a kéjérzet csúcspontja – egyetlen
csúcspontja – esetleg nem jelent teljes és befejezett
kielégülést, hanem csak a szexuális izgalom
átmeneti csökkenését, ami után hamarosan
újabb csúcs következhet! Különösen abban az
esetben, ha a csúcsot nem
követi magömlés. A kérdés most már
csak az: hogyan lehet ezt elérni?
A többszörös orgazmus
technikája
Mivel
kétségtelen, hogy a magömléssel kísért
orgazmus nagyobb mértékben és tartósabban
csökkenti a szexuális izgalmat, s mivel ezt a legtöbb
férfi már a tizenéves kori
önkielégítések során megszokja, az új
szokás kialakításához
nélkülözhetetlennek látszik a fentebb vázolt
első lépés: a késleltetés begyakorlása.
Ha ez már megy,
tehát a közösülés ideje meghaladja a 10 percet
(közeledés nélkül!), akkor következhet az
újabb előrelépés. Ennek lényege a
közösülés – és általában a
szeretkezés – idejének olyan
meghosszabbítása, hogy a szexuális izgalom elég
magas szintjéből (amelyet szaknyelven
„platófázisnak” neveznek) kisebb csúcsok
emelkedjenek ki. Ezek mintegy hullámokat keltenek az izgalmi szintben,
hiszen a csúcsok után hullámvölgyek keletkeznek, majd
ismét emelkedés jön.
Természetesen
fölmerül a kérdés, hogy az izgalom és
kéjérzet ilyen kiemelkedései egyáltalán
orgazmus jellegűek-e vagy csak jelentéktelen
hullámzások, amelyek a nem túl rövid aktusokban
mindig megtalálhatók.
Nos, elárulhatom, van rá mód, hogy ezek a kisebb
csúcsok orgazmus jellegűek legyenek! Technikája nem
könnyű, de megtanulható. (Feltéve, hogy a
késleltetés már megy.)
Mindenekelőtt azt
kell tudni hozzá, hogy a szexuális izgalom
fokozódásának egy bizonyos pontján az
idegfeszültség az ondóvezeték,
ondóhólyag és prosztata körüli izmok
összehúzódását eredményezi. Ez pedig a
mozgás és ingerlés folytatódása
esetén kiváltja a magömlési reflexet, aminek
lényege a húgycső körüli izmok ritmikus
összehúzódása, s ezáltal az ondó
kilövellése. A kettő
közötti különbség mindössze 4-6
másodperc. Ha a reflex beindult, már nem lehet
leállítani. Ezt az időszakot, vagyis a magömlés
előtti néhány másodpercet épp ezért
„elkerülhetetlenségi
szakasznak” hívják.
Szerencsére
azonban már ennek bekövetkezte előtt néhány
másodperccel fellép a „közeledés”
érzése, ami tulajdonképpen az orgazmus kezdete, s
összefügg az ondóvezeték és prosztata
körüli izmok feszülésével. Ezt
sajátságos belső – főleg alhasi –
remegésként lehet érzékelni. Jelzi, hogy rögtön beindul a magömlési reflex,
ami azonban ilyenkor még leállítható!
Ha tehát a
„közeledést” érezve azonnal
leállítunk minden mozgást (nemcsak a sajátunkat,
hanem a partnerét is!), akkor a magömlést
elkerülhetjük, mégis nagyjából
ugyanazt érezzük, mint magömléses orgazmuskor. A
kéjérzés ugyanis csúcspontjára került.
A feszültség viszont rövidesen csökken
anélkül, hogy kiváltaná a magömlési
reflexet. A szexuális izgalomban egy kis hullámvölgy
keletkezik, átmeneti megkönnyebbülést
érzünk, de nem merülünk ki úgy, mint a
magömlés után. Az aktus folytatását nagyon
megkönnyíti, ha ilyenkor egy-két mély
lélegzetet veszünk, hangosan sóhajtunk, miközben
átadjuk magunkat az élvezetnek.
Félreértések
elkerülése végett hangsúlyozom: nem arról van szó, hogy görcsös
erőfeszítéssel tartsuk vissza magunkat, hanem hogy
egyszerűen leállunk, persze a kellő pillanatban. Amit nem
könnyű pontosan eltalálni. Ha előbb állunk le, nem
lesz igazi orgazmusunk; ha később, akkor a magömlés is
bekövetkezik. (Szerencsére egyik sem nagy baj.) Mindenképpen
számolhatunk azzal, hogy nem fog mindig vagy mindjárt
sikerülni.
Ugyancsak a
félreértések elkerülése érdekében
fontos a partner előzetes
felkészítése a várható
leállásokra, amik összesen kb. 5-10 másodpercig
tartanak. Ilyenkor ugyanis könnyen azt hiheti, hogy a
férfinál megtörtént a magömlés, s ezzel
részéről vége az aktusnak. Ettől csalódottnak
érezheti magát, és elmehet a kedve a
folytatástól. Amikor pedig mégis folytatódik, nem
érti, mi történt, nehezen jön újra bele. S mire
belejönne, esetleg újabb leállás következik.
A magömlés
nélküli orgazmust ugyanis többször
meg lehet ismételni ugyanabban az aktusban, amely így
akár félóráig (vagy tovább) is eltarthat. Az
utolsó orgazmus természetesen már magömléses
orgazmus lehet. Előnyös, hogy ezáltal mind a férfi,
mind a nő részére többszörös és teljes
kielégülés biztosítható.
Az ilyen
közösülés nem zárja ki ugyan a második
és további „menetet”, de a többszörös
orgazmus folytán erre mindkét félnek kevésbé
lesz szüksége. Ám minthogy a szexuális igények
nagy egyéni eltéréseket mutatnak, előfordulhat, hogy
az egyik még igényelné, a másik nem. Ha csak a
férfi igényelné, és a nő hajlandó az
újabb aktusra, akkor ajánlatos, hogy ez már jóval
rövidebb (maximum 5-10 perces) legyen, s a férfi ne törekedjen
többszörös orgazmusra. Fordított esetben, ha a
férfi egyáltalán képes újabb aktusra, nem
szükséges magömléses orgazmusra törekednie. Főleg a középkorú
és idősebb férfiaknál indokolt a
magömlésre törekvés leállítása.
A nálunk
elterjedt szexuális kultúra különben is
túlzottan magömlésközpontú. Sok férfi el
sem tudja képzelni a szexet magömlés nélkül:
akarva-akaratlan ezt tekinti a szex legfőbb céljának
és értelmének. Kevesen tudják, hogy a keleti
kultúrákban milyen nagyra becsülik a magömlés
nélküli szexet. A Káma- szútrában (vagyis a
„szerelem tankönyvében”) is leírt
szeretkezési mód Nyugaton „karezza” néven
vált ismertté. Ez az olasz szó hasonló
jelentésű, mint az angol „petting” – szó
szerint dédelgetést, kedveskedést jelent –, de
szakkifejezésként a magömléses orgazmus nélküli,
mozdulatlan közösülést is magában foglalja.
„Karezza” –
kielégüléssel vagy anélkül?
E
keleti (elsősorban hindu) szeretkezési mód lényege a
gyengédség sokféleképpen történő,
kölcsönös kimutatása, a szerelmi játék.
Simogatásokkal és csókokkal kezdődik, amik
becéző szavak kíséretében a test minden
részére kiterjednek, s aztán előbb-utóbb
közösülésbe mennek át.
A nyugati
értelemben vett, „szabályos orgazmust” azonban
tudatosan kerülik: mindent lassan és nyugodtan csinálnak, a
legapróbb mozdulatokat, sőt, a mozdulatlan testhelyzeteket is
kiélvezve. Orgazmus helyett inkább arra törekszenek, hogy minél tovább tartson a
lassú, élvezetes játék. Azt is
mondhatnám, hogy szeretkezés közben többnyire
mozdulatlanul koncentrálnak, éspedig egymásra és az
élvezetre. Időnként persze testhelyzetet vagy
szeretkezési módot változtatnak, de aztán megint
sokáig a választott testhelyzetben maradnak.
Gondolom, ez sokakat a
jógára, az indiai testkultúrára (és
„lelki gyakorlatokra”) emlékeztet, amelynek egyik fő
irányelve, hogy a különböző testtartások
(„ászanák”) során bizonyos ideig mozdulatlanul
kell maradni. A jóga az utóbbi évtizedekben nálunk
is egyre népszerűbb. A magam részéről nagyon
üdvösnek tartanám, ha a
„jógaszeretkezés” – nevezzük akár
karezzának vagy bármi másnak –, a nem sietős,
elmélyült szerelmi játék gondolata is
népszerűvé válna.
De hát –
vethetné ellen bárki – miért mondanánk le az
orgazmusról, a kielégülésről? S a keletieknek
nem hiányzik a kielégülés?
Az ellenvetés
jogosnak látszik, hiszen a kielégülés valóban
fontos. Csakhogy értesüléseink szerint a karezza nem hagyja
kielégületlenül a résztvevőket! Hogy
aztán a sokszor órákig tartó szeretkezések
végén történik-e esetenként
magömlés, azt nem tudjuk pontosan. De magömlés
nélküli orgazmusok kétségkívül
történhetnek: a
kéjérzésnek nyilván több, kisebb-nagyobb
csúcspontja van a hosszú szeretkezés során. S a
„miniorgazmusoknak” ez a sorozata végül akkor is
kielégültséget eredményez, ha a magömlés
teljesen elmarad.
A kielégülés
szempontjából ugyanis nem mellékes a szeretkezés
időtartama és minősége! A mi
kultúrkörünkben szokásos, gyors nemi aktusok
korántsem eredményeznek igazi kielégülést,
főleg, ha a partnerek jóformán oda sem figyelnek
egymásra, csak a mielőbbi (magömléses) orgazmust
hajszolják. Részben talán ez is magyarázza, hogy
több „menetre”, ismételt
közösülésre törekszenek. Nekem úgy
tűnik, hogy egyetlen karezza: egymásra figyelő, lassú
és elmélyült szerelmi játék
magömléses orgazmus nélkül is nagyobb
kielégülést eredményez, mint akár 2-3 gyors
aktus.
Ez persze teljesen
egyéni vélemény, amit még sem nekem, sem
másnak nem sikerült tudományos érvekkel bizonyítani.
Ám senkinek sem lesz kára abból, ha
kipróbálja, akár a karezzát, akár annak a mi
kultúránkhoz alkalmazkodó, módosított
változatát, amely a szokásosnál hosszabb, s mondjuk
félórás, egyórás szeretkezés
során több kisebb orgazmust, s a végén egy nagyobb,
magömléses orgazmust is lehetővé tesz. Miközben
természetesen a partnernek is több orgazmusra van
lehetősége. Ez az ún. E Sz.O., vagyis „Elnyújtott Szexuális Orgazmus”,
amiről nemrégiben magyarul is megjelent két amerikai
szerző műve.
Egyesek azt kérdik:
kinek van erre ideje? Tudom jól, hogy rohanva élünk, hiszen
megélhetési és szinten tartási gondok
szorítanak, munka után sokan fáradtan esünk az
ágyba. Ám fáradtan és sietősen nem
érdemes a szexet „elintézni”. Inkább ne
naponta éljünk nemi életet, de akkor szánjuk
rá a szükséges időt. Egyébként
általános tapasztalat, hogy ami
az embernek igazán fontos, arra tud időt szakítani.
A szeretkezés
pedig igazán fontos lehetne. Egyetértünk?
13. Szerelem, házasság,
féltékenység
Egyik legutóbbi
vizsgálatomban több mint ezer különböző
korú felnőtt férfitól és nőtől
kérdezem meg: „Véleménye szerint mi a jó
házasság alapfeltétele?” A válaszolók
54%-a első helyen a kölcsönös szerelmet tartotta ilyen
alapfeltételnek, második helyre pedig 44%-uk a szexuális
összhangot, a kielégítő nemi életet tette!
Minthogy a megkérdezettek
többsége házas volt, s ezek legtöbbje úgy
vélte, hogy szerelemből kötött házasságot,
elmondhatjuk, hogy a
közvélemény a házasság
alapfeltételének tartja a szerelmet és a jó szexet.
Más kérdés, hogy a vizsgálat
időpontjában ez a fontosnak tartott szerelem már
jórészt elmúlt, legalábbis az egy-két
évnél hosszabb ideje házasoknál. Ettől azonban
a jelek szerint még nem bomlik föl egy házasság.
Sőt, nem is romlik el feltétlenül. S minthogy a
házasság az erotikus örömszerzés fő
területe, fölmerül a kérdés: kell-e szerelem a jó házassághoz? Egyáltalán:
hogyan viszonyul egymáshoz a szerelem és a
házasság?
A
házasságoknak – mint tudjuk – eredetileg alig volt
közük a szerelemhez. A társadalmi helyzet és a
gazdasági vagy szülői kényszer hozta össze a
házastársakat. Csak a múlt században vált
mozgalmi jelszóvá a „szerelmi házasság”
gondolata. Ennek lényege, hogy a házasságokat ne
kényszerből, hanem szabad elhatározás alapján,
kölcsönös vonzalomból kössék.
Megvalósításának persze rengeteg akadálya
volt. Kiderült azonban, hogy a korlátok és akadályok
– amelyek még ma is sokszor előfordulnak – inkább
éltetik, mint sorvasztják a szerelmet. Nyugodtan mondhatjuk: alig van nagyobb
ösztönzőerő a beteljesületlen szerelemnél.
Ezért aki
komolyan szerelmes, az sok mindenre képes (saját határain
belül), s gyakran elismerésre méltó
teljesítményeket tud fölmutatni. Amiből esetleg
úgy tűnhet, mintha a házastárs
megválasztását egyedül a szerelem
irányítaná ma már. Igaz ez?
Nehéz erre
válaszolni, mert nincs mérce, amivel a
házasságkötéseket ebből a szempontból
megmérhetnénk. Mindenesetre az említett
vizsgálatban a házasok 44%-a úgy nyilatkozott, hogy
házasságának fő oka, alapmotívuma a
kölcsönös szerelem volt. Tehát a válaszolók
alig fele tulajdonította ennek saját
házasságkötését. Hogy ez tényleg
szerelem volt-e, méghozzá kölcsönös, azt nem
tudjuk. Könnyen előfordulhat, hogy sokan csak önigazolásként hivatkoznak a szerelemre.
Például ha valamiért csak egy kicsit is kedvelték
leendő házastársukat, akkor már szerelemről
beszélnek.
Egyébként
érthető, hogy senki sem vallja be szívesen: nem
egészen szerelemből házasodott. Hiszen akkor nehezen
tudná megmagyarázni, hogy tulajdonképpen miért.
Netán érdekből? Vagy mert már „útban
volt a gyerek”? Az illem és közerkölcs úgy
kívánja, hogy a házasság szerelmi
házasság legyen… Álszent dolog ez? No, igen, annak
is lehet nevezni, bár ez túl erős kifejezés. A
szerelem olyan tág fogalom, hogy sokan valóban azt hiszik,
szerelemből házasodtak, mert nagyon fölkavarta őket
életüknek ez a fordulata. A szerelem fő kritériuma
pedig mégiscsak az, hogy valaki úgy érzi: szerelmes…
A kérdés csak az, hogy jó ez, vagy
rossz.
A szerelem előnyei és
veszélyei
Biztos,
hogy sokan értetlenül fogadják ezt a kérdést.
Miért lenne a szerelem rossz? Miért lenne veszélyes?
Hiszen olyan jó szerelmesnek lenni! S ha már
házasság, akkor legyen szerelmi házasság!
Ebben van is logika: a
házasság beteljesíti a szerelmet, magával hozza a
szexuális és egyéb igények
kielégítését, tehát boldoggá teszi az
embert. Mégpedig állandó jelleggel, hiszen az
igények újra és újra kielégülhetnek. A szerelmi házasságot
kötők „boldogan élnek, míg meg nem halnak”
– akár a mesében! De bármilyen szépen hangzik
is ez, mégiscsak mese. A beteljesült szerelem nem szokott
sokáig tartani; lobogását épp a
beteljesülés szünteti meg. Ám addig is igen
pozitív szerepet játszhat a házastársi
kapcsolatban. Egyrészt a lényegéből fakadó,
szenvedélyes érdeklődés, odaadás
révén biztosítja, hogy a házastársak
kölcsönösen a legfontosabbakká
váljanak egymás számára. Ez igazodási
mércét, összehasonlítási alapot jelent, hiszen
minden aszerint lesz fontos – akár jó, akár rossz
értelemben –, hogy hogyan érinti a házastársat
és a kapcsolatot.
Másrészt a
szerelmi odafordulás vagy éppen azonosulás nagyon megkönnyíti az
alkalmazkodást a házastárshoz. Aki a legfontosabb
számunkra, annak kívánságait szívesen
teljesítjük (ugyanakkor természetesnek vesszük, hogy
ő is teljesíti a miénket). Hiszen „egyek
vagyunk”, „egymásért élünk”…
Ez a nagy egység,
ez a tökéletes
azonosulás azonban legtöbbször csak illúzió,
akaratlan önbecsapás. Éspedig azért, mert nem
egymás alapos ismeretén és hibáival együtti
elfogadásán alapul, hanem a bennünk élő
vágykép, a partnerideál
kivetítésén. Vagyis minden szépet és
jót „belelátunk” partnerünkbe, (leendő)
házastársunkba. S ebben már a szerelem veszélyeit is fölismerhetjük. Az
illúziókon alapuló elvárások
tévessége az együttélésben hamarosan
kiderül. Nem lehet örökké „rózsaszín
szemüvegen át” nézni a házastársat!
Jön a meglepetésszerű fölismerés, hogy nem is
olyan könnyű alkalmazkodni hozzá. Amit követnek a
gondolatok arról, hogy „miért mindig én
alkalmazkodjam?” és „vajon ő eléggé
alkalnazkodik- e hozzám?” S jönnek az újabb
igények, amiket a szerelmes logikája könnyen
megmagyaráz: Ha igazán szeret, akkor megteszi, amit várok
tőle!…
A szerelem tehát
igazolni látszik az illuzórikus elvárásokat is, s
így esetleg a zsarolás eszköze lehet.
Megtévesztő, hogy a szerelmi házasság
„mézeshetei”, első hónapjai
általában nagyon szépek. Később azonban
kritikus időszak következik, mert jönnek a „józan
hétköznapok”. S akik nagyon hisznek a szerelemben és
továbbra is nagy élményeket, majdhogynem csodákat
várnak, azok könnyen csalódottnak érzik magukat.
Szerencsére nem minden szerelem
ilyen csodaváró, csak az éretlen, romantikus szerelem!
– vetheti ellen bárki. S ez igaz is, bár
valószínű, hogy tizen- és huszonéves korban a
legtöbb szerelem még kissé túl romantikus és
éretlen.
„Éretlen”
házasságok
A szerelem első megjelenési formái
– a gyerekszerelmek, diákszerelmek még fejletlenek,
több szempontból különbözőek a felnőttes,
érett szerelemtől. Sokan megrekednek – vagy túl lassan
fejlődnek – ezen a téren, s nem ritka, hogy éretlen
szerelmi képességgel kötnek házasságot. De mi
jellemzi az ilyen házasságokat?
Elsősorban az, hogy
egy lelkileg éretlen ember
tulajdonképpen nem alkalmas a tartós és harmonikus
kapcsolatra, hiszen egész személyisége kiforratlan
még. Az ilyen házasság labilis és
sérülékeny, felbomlásra hajlamos. Napjaink sok
válása is erre vezethető vissza.
Sok függ
természetesen attól, hogy az illető mennyire
fejlődőképes, és milyen segítséget kap
partnerétól (vagy bárki mástól).
Előfordulhat, hogy a házasság első éveiben
kialakul az érett szerelmi és együttélési
képesség, s a kapcsolat megerősödik. De sajnos nem
mindig van így.
Az éretlen szerelmi képességnek sokféle
„tünete” lehet, aszerint, hogy a szerelem melyik
részképessége fejletlenebb. Van azonban
néhány jellegzetes tünet, amely gyakrabban előfordul. A
nő esetében ilyen a szexuális igények és a
kielégülési készség (az
orgazmuskészség) fejletlensége. Ilyenkor a nő nem
nagyon kívánja a szexet, s akkor is inkább csak
azért, hogy a férfinak, akit szeret, jó legyen…
A férfi
részéről az éretlen szerelem egyik fő
jellemzője, hogy alig több a
szexuális vonzalomnál. Megkíván valakit, s
már azt hiszi, szerelmes; persze hamar elmúlik, mihelyt a
vágy kielégül. De ugyanúgy hamar föl is
támad, rendszerint egy „harmadik” iránt. Ezt hívja
a népnyelv „szalmalángnak”, vagyis
megbízhatatlan, hamar ellobbanó érzelemnek. De
hasonló irányban hat az éretlen szerelemnek az a
sajátsága, hogy erősen idealizál, mindent szebbnek
mutat a valóságosnál, ami az együttélés
körülményei között sokáig nem
tartható, s így csalódásra vezet.
Az
éretlenségnek a szerelemben megnyilvánuló
legfőbb jellemzője, hogy
együtt jár a partner kisajátítására
irányuló törekvéssel! Ez a heves és szinte
korlátlan birtoklási vágy nem „természetes
velejárója” a szerelemnek – mint sokan hiszik
–, hanem gyerekes önzés, továbbá indokolatlan
félelem a part- ner elvesztésétől. Az ilyen szerelmes
úgy érzi, joga van uralkodni partnere fölött,
megszabni, mit tehet és mit nem tehet stb. Ez a kisajátítási törekvés a
féltékenység egyik alapja.
Ebből nyilvánvaló,
hogy a féltékenység is az éretlen szerelem
sajátossága. Erre még visszatérünk. A
bizonytalanság, amiből fakad, megnyilvánulhat azonban
több más módon is. Például van olyan
szerelmes, aki úgy rendeli alá magát partnerének,
mintha az a szülője volna, vagyis gyerekesen és
önállótlanul viselkedik a kapcsolatban. Az egész
így aszimmetrikussá, kiegyensúlyozatlanná
válik. Mindkét fél elégedetlen lesz a
másikkal, feszültségek és konfliktusok keletkeznek,
amikkel nem tudnak mit kezdeni.
A lelkileg
éretlen szerelmes ugyanis fölkészületlen
a házassági konfliktusokra, megdöbben tőlük
és csalódottnak érzi magát. Ezt azonban
sokáig nem meri bevallani, sőt, sokszor önmaga előtt is
titkolja. Általában a
teljes őszinteség hiánya és a
taktikázás, az egymás közötti játszmák
jellemzik az éretlen szerelmet, illetve szerelmi
házasságot.
Mi a féltékenység?
A szerelemnek ezzel az állítólag
elválaszthatatlan kísérőjelenségével
érdemes egy kicsit külön foglalkoznunk. Először is
próbáljuk tisztázni, hogy mi a lényege, s normális
dolog-e vagy beteges állapot? S főleg, hogy valóban a
szerelem jele-e?
Egyesek szerint csak
fokozati különbség van a normális és a beteges
féltékenység között. Hivatkoznak arra, hogy ez
az állatvilágban is föllelhető, természetes jelenség
(bár az is igaz, hogy sok állat szinte megvadul tőle). Az
állat ugyan többnyire nem a párjára, hanem a
területére féltékeny, azt félti a
„betolakodóktól” – de hát az
embernél is sokféle féltékenység van.
De miért kellene
nekünk féltékenynek lennünk csak azért, mert az
állatok is azok? Mégiscsak különbözünk a
csontját féltékenyen őrző
kutyától! (Partnerünk nem csont, amit megeszünk.)
Legfeljebb kiindulópontként fogadható el, hogy a
féltékenység már az állatvilágban
megtalálható. Az már csak föltételezés,
hogy ezt a hajlamot örökségként magunkkal hoztuk. Az
emberré válás hosszú folyamatában sok
mindent magunk mögött hagytunk (például az
úgynevezett „ösztönöket” is).
De mi a lényege a
féltékenységnek? Ahogy az „állati
példa” is mutatja: a
félelem valamilyen jónak és szükségesnek
vélt dolog elvesztésétől, attól, hogy valaki „elkaparintja előlünk azt,
ami a miénk”.
Lelki
jelenségről van tehát szó, aminek alapja a
birtoklási vágy, a bekebelezési,
kisajátítási törekvés. Ha fölmerül a
„jogos tulajdon” elvesztésének lehetősége,
a bizonytalanabbak rögtön gyanakvóvá válnak,
és mindenütt veszélyeket szimatolnak. A
fenyegetettség érzése nagy lelki energiákat
köt le, és könnyen túlzásokba visz,
mániává, téveszmévé válik, az
őrület határát súrolja. Nem hiába nevezi Shakespeare az Otellóban
„zöldszemű szörnynek” a
féltékenységet. Napjainkban sem ritkák a
féltékenységből elkövetett
gyilkosságokról szóló híradások.
Vannak persze
enyhébb változatai is, amelyek sokak számára
ártalmatlannak és megbocsáthatóknak tűnnek.
Sokan azonosítják a féltéssel. „Akit
szeretünk, azt féltjük!” – mondják. Ez a
csalókra érvelés azonban ne tévesszen meg. A
két szó hasonlít ugyan egymásra, s mindkettő a
félelemre utal, de nem mindegy, mire irányul ez a félelem!
Eltekintve attól, hogy a féltés is lehet betegesen
eltúlzott és káros, még sincs sok köze a
féltékenységhez, mert másra irányul, s
többé- kevésbé önzetlen szeretet jele. A
szülő sem magát félti, hanem a gyermekét,
mindenféle bajtól.
A
féltékeny viszont önmagát félti! Éspedig
attól, hogy elvesznek tőle valamit, ami „jár
neki”, ami csak az övé lehet. Vagyis a
„féltés” alól itt az önzés, a birtoklás- és
hatalomvágy bújik elő, s ezek mögött hatalmas bizonytalanságot és
bizalmatlanságot találunk. Ez pedig már
általában nem tekinthető normálisnak, legalábbis
egy felnőtt embernél. Csecsemőnél és
kisgyermeknél még csak-csak, hiszen érthető, hogy
féltékenyek, ha „apuci elveszi tőlük az
anyucit” – vagy fordítva. Egy kisgyermeknél
természetes, hogy vetélytársának érzi az
azonos nemű szülőt. Ezt azonban normális
körülmények között hamar kinövi, s meg tud
barátkozni azzal, hogy nem sajátíthatja ki magának
a másnemű szülőt, és nem lehet annak partnere.
Ha viszont ez nem
sikerül – vagyis a gyermek nem tud kilábalni az ún. Ödipusz-komplexusból
–, akkor féltékenységi hajlama
megerősödik. Ilyenkor általában is bizalmatlan
és gyanakvó lesz, fél a kudarctól, s ezt
túlzott biztonságra törekvéssel igyekszik
ellensúlyozta. Ebből következik, hogy aki felnőtt
korában is féltékeny, az olyan, mint egy
elbátortalanodott, szorongó kisgyerek, aki csak az anyja
ölében tud megnyugodni.
A
féltékeny felnőtt tehát évei ellenére
lelkileg még kisgyerek (szakkifejezéssel infantilis). Legalábbis ebből a szempontból
nézve lelkileg nem tudott felnőni. Ami nem zárja ki, hogy
minden más téren felnőttes viselkedésre képes.
A féltékenység
típusai
Látható,
hogy a féltékenységi hajlam kisgyermekkorban kezd
kialakulni, tehát nem a szokásos értelemben vett szerelem
kísérője. Igaz, a pszichoanalitikusok szerint a
kisfiúk általában szerelmesek a saját anyjukba, s
emiatt féltékenyek az apjukra (sőt akár a
testvéreikre is).
Ebben lehet némi
igazság, de nem magyarázza meg az olyan eseteket, amikor egy
gyermek a pajtására féltékeny, mert az valamilyen
előnyhöz jutott vagy nagyobb teljesítményt ért el.
Gyakori eset, hogy többen törekszenek ugyanarra. A lemaradók
ilyenkor irigykednek a sikeresekre, s többnyire féltékenyek
is rájuk. Az irigység
és a féltékenység tehát szorosan
összefügg! Tulajdonképpen csak annyi a
különbség közöttük, hogy az irigy nem egy
meglévő, birtokolt „kincs”
elvesztésétől tart, hanem szeretne birtokolni valamit, ami
nincs neki (de másnak van).
Éles
határvonalat nehéz húzni köztük, ezért
bátran megállapíthatjuk, hogy a
féltékenység többnyire irigység is!
Mindkettő negatív indulat, s mindkettőben a birtoklási
vágy és a hatalmi vetélkedés játssza a
döntő szerepet. A féltékeny mindig irigykedik a
vetélytárs meglevő vagy feltételezett előnyeire
és sikereire.
Vetélytárs
– ez kulcsszó a féltékenységhez. Egy vagy
több vetélytárs nélkül nincs
féltékenység. (Ezek persze nemcsak tényleges, hanem
képzelt vetélytársak is lehetnek.) S minthogy
vetélkedés az élet minden területén
lehetséges, a féltékenységnek is sokféle
típusa van. Köztük csak az egyik a szerelmi vagy
házastársi féltékenység. Pontosabban
már ez a kettő sem ugyanaz, hiszen féltékeny lehet
valaki szerelem nélkül is.
Más típus
a szülő-gyermek féltékenység és a
testvérféltékenység. Ettől
különbözik a sikeresebb vagy előnyösebb helyzetű
iskolatárs, sporttárs vagy munkatárs iránt
érzett féltékenység. Megint más jellegű
a szülők féltékenysége gyermekük
apósára-anyósára vagy barátjára,
esetleg partnerére. Külön típus az is, amikor a
partnerek vagy házastársak egymás sikereire,
jövedelmére vagy más előnyeire
féltékenyek (tehát nem egy harmadikkal, hanem
egymással vetélkednek). A sort szinte vég
nélkül lehetne folytatni. Közös bennük a
vetélkedés, leggyakrabban a hatalmi
és teljesítményvetélkedés.
A köztudat
előterébe valahogy mégis a szerelmi
féltékenység került. Talán azért, mert
a szerelem és általában a partnerkapcsolat
sorsdöntő szerepet játszhat életünkben. S mert
amilyen értékes és kívánatos dolog a
szerelem, olyan sérülékeny is: könnyen elszáll,
mint a mesebeli „kék madár”… A
féltékeny épp ezért akarja védeni, mintegy
kalitkában (vagy éppen lakat alatt) tartani. Nem veszi
észre, hogy épp ezzel teszi tönkre partnere szerelmét
– és az egész kapcsolatot.
Az összes eddigi
vizsgálatok azt mutatják, hogy a féltékenyek kapcsolatai, házasságai
előbb-utóbb tönkremennek. A partner
teherbírásától és
viselkedésétől függ, hogy korábban vagy
későbben.
De ha a
házasság valameddig fönn is marad, a szerelem biztosan
belepusztul. A magyarázat egyszerű: akit igazán
szeretünk, abban megbízunk. A féltékeny tehát
nem tud igazán szeretni. Nemhogy a partnerét, de
még önmagát sem szereti okosan, hiszen
mindkettőjüknek értelmetlen kínokat szerez.
Önmagának azzal, hogy kétségbeesetten fél
partnere elvesztésétől, partnerének pedig azzal, hogy
nem bízik benne, gyanúsítja, vádolja. Nem csoda,
hogy hosszabb távon ez elviselhetetlen.
A
féltékenység: ön- és közveszélyes
viselkedés!
A féltékenység
leküzdése
Érthető,
hogy mint minden bajt, betegséget, ezt is igyekeznek
elhárítani az érintettek. Csak éppen
legtöbbször fogalmuk sincs
arról, hogy milyen az igazán hatásos
védekezés. A féltékeny például
többnyire indokoltnak látja saját
féltékenységét, s a megoldást partnere
beismerő vallomásában és
megváltozásában látja: „Többé ne
adjon okot a féltékenységre!”
A partner ilyenkor vagy
azt bizonygatja, hogy sohasem adott okot a féltékenységre,
vagy megnyugtatásképpen elismeri, hogy néha
„félreérthetően” viselkedett, s
ígéri, ezentúl jobban vigyáz. Sajnos mindkét
védekezési mód zsákutcába vezet. Az
első azért, mert hiányzik belőle a
fölismerés, hogy a féltékenységet nem a
partner viselkedése váltotta ki, hanem az említett
belső bizonytalanság és kisajátítási
vágy. Másrészt minél jobban bizonygatja valaki
saját ártatlanságát, annál
gyanúsabbá válik.
A beismerés pedig hosszabb távon csak olaj a
tűzre!
Hiszen valójában igazolja a féltékenységet,
ami „lám, nem volt hiábavaló!”
Érthető, hogy a féltékeny ezután még
inkább őrködik partnere fölött, s még
inkább beleköt mindenbe, ami gyanús neki. Nem mindegy
persze, hogy a beismerés valódi vagy csak
látszólagos, s hogy bűnbánó
ígéretekkel vagy szakítás kilátásba
helyezésével jár együtt. A látszólagos
beismerés ugyanúgy ritkán meggyőző, mint az azt
követő nagy ígéretek. A szakítás
lehetőségétől a féltékeny nagyon megijed,
s egy ideig esetleg visszafogja magát, de aztán lassanként
újrakezdi az egészet.
Nem könnyű
kérdés, hogy van-e hatékony módja a
féltékenység leküzdésének! E. Borneman osztrák
szexológus, aki könyvet írt az „új
féltékenységről”, nem hisz a probléma
rövid távú megoldhatóságában, mert a
féltékenység szerinte „civilizációs neurózis”, amely a
jelenlegi társadalmi berendezésből következik.
Túl messzire vezetne ezt itt részletezni. A lényeg az,
hogy a mai viszonyok között sok minden hajlamosít
bennünket a féltékenységre (a tulajdonosi
mentalitás, a patriarchaizmus stb.). Tehát teljes
leküzdéséhez az
egész társadalmat át kellene alakítani, mindenki
számára szabaddá és biztonságosabbá
tenni.
Szerencsére
egyéni viszonylatban a helyzet nem ilyen reménytelen.
Különösen a megelőzésre kell ügyelnünk,
éspedig kétféle értelemben. Először is
előzzük meg saját féltékenységi hajlamunk
kialakulását. Tulajdonképpen a szülőknek kellene
erről gondoskodniuk, hiszen igen sok múlik az első életévek
fejlődésén. Tizenéves kortól azonban az önnevelésnek is egyre
nagyobb szerepe lehet. Ebhez ma már sok segítség
kapható, például épp a könyvekből.
Másrészt
kerüljük a partnerkapcsolatot a féltékenyekkel!
Illúzió azt hinni, hogy „majd kigyógyul a
féltékenységből, ha látja, hogy bennem
bízhat”. Egy kialakult
hajlam erősebb, mint a múlékony szerelem. Persze nem
véletlen, hogy a féltékenység akkor szokott
föllépni, amikor a szerelem már múlóban van. A
baj csak az, hogy amíg az ember szerelmes, addig nehezen veszi
észre párja féltékenységét, hiszen a
szerelemhól következik a folytonos együttlét
vágya és a mindent tudni akarás. A
féltékenység így könnyen megbúvik a
szerelem mögött, s észrevétlenül
behálózza a partnereket.
Mit tehetünk a
már kialakult féltékenység esetén?
Ekkor sincs minden
elvesztve. A legbiztosabb megoldás: szaksegítséget
keresni! Vannak olyan pszichoterápiás
eljárások, amelyekkel a féltékenység
erősen csökkenthető, sőt
kiküszöbölhető.
Természetesen nem
máról holnapra, hanem rendszeres és tartós
kezelések során. Nálunk ezek nem könnyen
hozzáférhetőek, mert kevés a szakember (eltekintve a
segítségre szorulók anyagi
megterhelésétől). A másik megoldási
lehetőség az egyéni vagy csoportos
önsegítés, ami tulajdonképpen önnevelés vagy
öngyógyítás. Sikerének
előfeltétele az intelligencia és a pszichológiai
kultúra bizonyos szintje – ami persze emelhető! –, s
az, hogy a személyiség ne legyen nagyon eltorzult.
Mindenekelőtt megbízható önismeretre és komoly
elhatározásra, állhatatosságra van
szükség. A támpontokat megadják az ezzel (is)
foglalkozó könyvek (például P. A. Hauck A
féltékenység című könyve).
Szerelem és házasság
– féltékenység nélkül
Korunk
társadalmi változásai egyre inkább
megkövetelik a féltékenység
kiküszöbölését. Egy szabad társadalomban
nem lehet a partnert kisajátítani, a szerelem sem jogosít
föl erre. Ma már sokan megértik ezt, de mégse tudnak
megfelelően viselkedni. Igen sok a neurotikus ember, aki félig-
meddig bemerevedett egy akaratlanul kialakult viselkedésbe, s
önerejéből nem képes azon változtatni. A merev sémák
föllazítása nélkül azonban nincs
fejlődés. Ezért időről időre
fölül kell vizsgálnunk önmagunkat: hol tartunk és
hol kellene tartanunk, min és hogyan kell változtatnunk?
Fejlődésünk
fő kérdése, hogy elég
nyitottak vagyunk-e, s mi akadályozza változó-
és alkotóképességünket. Ezután értékrendszerünk
fölülvizsgálatra következhet. Mit tartunk igazán
fontosnak és elérendőnek? Mi az, amire érdemes
törekedni?
Ha elfogadjuk az
egyéni szabadságjogokat és a nemek
egyenlőségének elvét, ebből következik a
part- ner szabadságjogainak tiszteletben tartása. Ezt csak
megkönnyíti, ha nagyon szeretünk valakit, s így az
ő érdekeit a sajátunk fölé helyezzük
és tökéletesen megbízunk benne. Természetes,
hogy nem akarjuk kisajátítani és korlátozni, vagyis
nem vagyunk féltékenyek!
Lelkileg
egészséges ember nem állandó
ellenőrzéssel akarja megtartani a partnerét, hanem
inkább azzal, hogy igyekszik eleget tenni jogos
kívánságainak. Egy kapcsolat akkor lesz tartós, ha
mindketten jól érzik magukat benne. Ehhez pedig az is kell, hogy
mindketten szabadnak érezzék magukat!
Szerencsére
már vannak olyan párok, akik meg tudnak állapodni
egymás szabadságának kölcsönös tiszteletben
tartásában – s ugyanakkor nem élnek vissza a
szabadságukkal! Vagyis nem tesznek olyat, ami a másiknak vagy a
kapcsolatnak ártana. Ehhez persze abban is meg kell állapodni,
hogy mi az, ami árt és mi nem! Alapvetően fontos a
hűség korszerű értelmezése:
Nem a szexuális
kizárólagosság a hűség lényege, hanem
az egymás iránti szolidaritás, a
kölcsönös segítség az egyéni és
közös célok elérésében. Az, hogy
„más” is megtetszik, vagy más partnerrel is kialakul
valamilyen kapcsolat, még egyáltalán nem zárja ki a
hűséget – telát eltitkolni sem kell! Egy tartós
kapcsolat vagy házasság tovább él, mint a szerelem,
s előfordulhat, hogy jön egy új szerelem.
Ettől azonban a
lázasság még életképes és jó
maradhat – szerelem nélkül is! A párkapcsolat
létjogosultsága nem a szerelemtől függ. Hiszen
ha attól függene, akkor pár éven belül szinte
minden házasságot föl kellene bontani. A szerelem
elmúlása nem jelenti azt, hogy a házastársak elhidegültek
egymástól. A szerelemből megmaradt az összetartozás erős érzése, egy
baráti vagy testvéri jellegű szeretet, ami a
kölcsönösen kielégítő nemi életnek is
alapja letet. De ez már mégsem olyan szenvedélyes, mindent
háttérbe szorító érzelem, amilyennek a
szerelmet ismerjük. De a jó házasságban
időnként szerelmi föllobbanások is
bekövetkezhetnek.
Valószínűbb
azonban, hogy a szerelem elmúltával előbb-utóbb egy
új szerelem jön, egy „harmadik” iránt. Ez pedig
komoly problémákat okoz, válságba sodorhatja a
házasságot. A házastársak ugyanis
általában nincsenek fölkészülve erre, s
többnyire csak két
lehetőséget látnak ilyenkor. Az egyik az új
szerelem azonnali elfojtása, akár saját maguknál,
akár a házastársuknál jelenik ez meg. Gyakran
munkába vagy egyéb elfoglaltságba menekülnek az
új szerelem elől vagy féltékenységgel
reagálnak.
A másik
lehetőség a válás,
s az új szerelem alapján egy új
házasság kötése. Napjainkban ez sokkal
könnyebb, mint régen, s már ott tartunk, hogy az
évente megkötött házasságok több mint fele
felbomlik (akár kimondják a válást, akár
nem). Egy új otthon megteremtése azonban ma szinte megoldhatatlan
feladat. Sokan ezért úgy döntenek, hogy nem válnak el
az új szerelem kedvéért, de nem is fojtják el azt,
hanem megpróbálják titokban tartani. Ez sikerülhet is
– akár évekig –, de az eredmény csak
látszólagos, mert a folytonos titkolózás
aláássa a házasságot. Így jönnek
létre a látszatházasságok,
amelyekben a házastársaknak alig van közük
egymáshoz.
Kézenfekvő,
hogy egyik próbálkozás sem célravezető. A
helyzetet bonyolítja, hogy a szerelem gyakran nem egyszerre múlik el mindkét
házastársnál (bár ez lenne a normális,
hiszen érett emberek csak kölcsönösségi alapon
tudnak szerelmesek lenni). Ám akkor mi a megoldás?
Az ezzel
foglalkozó szakemberek előtt ma már világos, mi a
teendő. Javaslatuk: ne ragaszkodjunk ahhoz az illúzióhoz,
hogy a szerelemnek a házasságban is fönn kell maradnia! Ha
elfogadjuk, hogy a szerelem csillapultával megmarad a
barátság a két, egymással társult, szabad
ember között, akkor egy új szerelem feltűnése sem
okoz már válságot. Hiszen lehet róla
beszélgetni, meg lehet állapodni, milyen keretek között
folytatható az új kapcsolat úgy, hogy ne
károsítsa a házasságot és családot.
Ha a házastársak alapjában
elégedettek egymással, vannak közös céljaik, s
mindketten igényt tartanak egymás
segítségére, akkor
miért rúgnák föl házasságukat egy
új szerelem miatt? S ugyanakkor miért mondanának le az
új szerelemről, ha az nem sérti a házastárs
és a család érdekeit? A kérdés csak az: hogyan
lehet egy ilyen új típusú párkapcsolatot, nyitott
házasságot megvalósítani?
Erre itt már nem
tudok kitérni, ám az olvasó szíves
figyelmébe ajánlom A nemek
viszonyának jövője”
című könyvemet, amelyben megtalálja a
választ.
14. „Félrelépés” –
miért és hogyan?
Most
egy úgynevezett „kényes” területre
merészkedünk.
Mert a szex – ugye – arra
való, hogy örömet szerezzünk vele magunknak és
társunknak. Ez nem mindig könnyű! Meg kell tanulni a
technikáját, ki kell alakítani a szükséges
képességeket. Ha ez megtörtént, minden rendben van, a
jó szexuális kapcsolat zavartalanul folytatódhat az
idők végezetéig.
De mit látunk? Egy idő
múlva (hónapok vagy évek elteltével) a
szexuális kapcsolat mintha kifáradna, már nem olyan
kielégítő, mint régebben. Elszürkül
és megszokottá, majdhogynem unalmassá válik, s
már nem okoz gondot, ha egy ideig elmarad. Sőt, egy kis szünet
direkt jól jön, valamennyire fölfrissíti a szex
„állóvizét”!
Már úgy
értem: szünet a megszokott partnerrel folytatott nemi
életben. A szexuális vágyak ugyanis a lanyha
szexuális kapcsolatban sem feltétlenül szünetelnek
– csak éppen másra irányulnak!
Ez a
„más” sok minden lehet, nemcsak éppen
feltűnő, új partner (vagy annak reménye), hanem a
vágy eredeti tárgyától jellegében is
eltérő cél vagy tevékenység.
(Esetenként szublimálásról,
vagyis a nemi vágy átszellemítéséről
van szó.)
De azért az a
tipikus, hogy egy másik, lehetséges partner vonja magára a
figyelmünket. Ez bekövetkezhet egyszerűen a pillanatnyi hangulat
hatására, vagy valami régi, titkos vágy és
nosztalgia következtében. Időnként valami újra
van szükségünk, amit nem találunk meg az eddigi
partnerünkben.
Néhány tipikus eset
Házassági
tanácsadói és szexuálterápiás
praxisomban találkoztam a következő, tanulságos
esetekkel:
Egy elég magas
beosztású tisztviselő már hetedik éve
élt viszonylag harmonikus házasságban, bár nemi
életük az utóbbi években fokozatosan ritkult.
Mindketten dolgoztak, volt egy óvodáskorú gyermekük
is, így a szex csökkenését a nagy
elfoglaltságukra, s az ebből adódó
időhiányra és fáradtságra vezették
vissza. S éppen így azt is, hogy már a
„hétvégi szex” sem volt olyan mámorosan
izgalmas, mint korábban. Már pontosan tudták, mi fog
következni, s rutinosan végigcsinálták az
egészet.
A férfi arra
panaszkodott, hogy egyrészt már nem kívánja
úgy a feleségét, mint régebben,
másrészt lassabban jön bele, nincs rögtön
jó merevedése, s nem is élvezi úgy az egészet,
ahogyan szeretné. (A feleség nem panaszkodott, de mint
kiderült, nála is hasonló a helyzet.) Elmondták, hogy
„sok mindent megpróbáltak”, például
új közösülési testhelyzeteket, meg
szeretkezés előtt egy kis finom alkoholt, de egyik sem
változtatott a helyzeten.
Négyszemközt
a férfi elmondta, hogy nagyon megtetszett neki egy új
kolleganője, akivel már többször jót beszélgetett
és összetegeződött. Úgy érzi, vele biztosan
sokkal jobb lenne a szex, hiszen, ha csak rágondol, már
elkezdődik a merevedés… Tulajdonképpen viszonyt is
kezdene vele, mert úgy látja: kölcsönös a
rokonszenv, de eddig nem tudta rászánni magát, mert nem
akarja megcsalni a feleségét, akit szeret.
Itt tehát
még nem történt
„félrelépés” – de már
előkészületben van. A szerelem ugyanis már rég
elmúlt a házastársak között, s helyette a
megszokás uralkodott el, ami színtelenné, s épphogy
parázslóvá koptatja a régi, nagy lobogást.
Ilyen körülmények között mindketten
fogékonyabbá válnak az új szexuális
ingerekre és élményekre. (Más kérdés,
hogy találnak- e ilyet és belemennek-e, vagy
elutasítják.)
Egy másik esetben
a nő panaszkodott férjére, akivel már 23 éve
együtt él, s aki a harmadik évtől kezdve mindig
félrelépett, külső partnert tartott. Eleinte tagadta
ezt, s nagyon ügyesen titkolta. Később utólag
beismerte, de hozzátette, hogy már szakított vele, vagy
éppen most fog szakítani (amit aztán vagy megtett, vagy
nem). Az utóbbi években viszont már nem is tagadja
és szakítást sem ígér;
ráadásul a feleségével szemben teljesen
impotenssé vált!
Az asszony „minden
lehetségest” megpróbált, hogy rendbehozza
kapcsolatukat, s mindig reménykedett, hogy egyszer csak „észhez
tér” a férje, akihez a történtek
ellenére is erősen kötődik (s aki amúgy
„értékes ember”). De mivel hiába várt,
mostanában ő kezdett észhez térni, s kapcsolatot
létesített egy özvegyemberrel. Idő- és
helyhiány miatt azonban csak ritkán találkozhatnak,
együttélésre az özvegyember nem hajlandó.
Így tehát marad a látszatházasság, s
mindkét részről a „félrelépések”
sorozata.
Ezt a szót
azért teszem idézőjelbe, mert jelentése nem
egyértelmű. Pontosabban többféle
értelmezése lehetséges
és gyakran indokolatlanul használják. Az ismertetett eset
például jóval több, mint egyszerű
félrelépések sorozata. Hiszen félrelépni
csak akkor lehet, ha valaki folyamatosan halad egy bizonyos irányba
(ahonnan lehet „félre” lépni). Az említett
házaspár viszont már rég nem egy irányba
halad, vagyis félrelépéseik eltérő
főiránnyá váltak. Külső kapcsolataik
legföljebb azon az alapon nevezhetők
„félrelépéseknek”, hogy a
házasságot (vagy annak látszatát) mindketten
fönn akarják tartani. Nem tudom, hány ilyen
házasság van; sajnos az a gyanúm, hogy sok. De az
átlag azért nem ilyen, arra inkább az igazi
félrelépések jellemzőek. Persze ezek is
sokfélék.
A félrelépések
fajtái
A leggyakoribb fajta az alkalomszerű és titkos
félrelépés. Ezt általában nem tervezik
előre, hanem egyszerűen kihasználják a
véletlenül adódó alkalmakat, amelyek
például egy utazás vagy társas
összejövetel során fordulnak elő. Ilyenkor
általában csak a házastársak egyike van jelen
(rendszerint a férfi, hiszen ő a mozgékonyabb, a
kötetlenebb), s találkozik egy véletlenül
szintén kötetlen másneművel, aki megtetszik neki.
Ez a
„kötetlenség” rendszerint csak átmeneti
és viszonylagos, de arra elegendő, hogy az alkalmat
kihasználják. Ám a pillanatnyi kötetlenség
önmagában még nem vezet
félrelépésekhez. Ehhez további két
feltétel szükséges. Az egyik, hogy többé-
kevésbé mindkettőjüknek (pillanatnyi vagy
tartós) szexuális hiányérzete legyen, ami az ilyen
élmények, vagy éppen a kielégülés
keresésére motiválja őket. A másik a
kölcsönös rokonszenvnek legalább a minimuma, ami
pillanatnyilag elfogadhatóvá teszi és alkalmasnak
láttatja a másikat egy erotikus kalandra. (Itt most eltekintek az
érdekből történő, tehát
prostitúciószerű kapcsolatlétesítéstől.)
Mindehhez
hozzátehetném még azt a negyedik feltételt, hogy
legyen elegendő hely és idő a
„félrelépésre”, az erotikus kalandra. Persze
nagyon viszonylagos, hogy kinek mi az „elegendő”, s a
többi feltétel sem szokott mindig tökéletesen
összejönni. De ha a hiányérzet erős, ez
találékonnyá teszi a kalandkeresőt (s gyakran egy kis
alkohol is megteszi a magáét).
Ha aztán a kaland
véget ért, rendszerint mindketten igyekeznek
„fátyolt borítani” a történtekre, s
ügyelnek arra, hogy az ő titkuk maradjon, s főleg a
házastárs ne tudja meg. Ha nincs tanú és nincs folytatás,
ez aránylag könnyen elérhető. Csak persze
titkolózni kell. Ami aztán feszültséget visz a
házastársi kapcsolatba.
Elég gyakoriak a rendszeres és titkos
félrelépések is.
Ezek jellemzője,
hogy az erotikus kalandokat már többé-kevésbé
tudatosan keresik és megszervezik. S itt maga a kaland a
lényeges, amely nem tételez föl tartós és
erős kötődést egy külső partnerhez. Persze
előfordulhat, hogy ilyesmi alakul ki a kalandkeresésből, de
akkor már nem félrelépésről van szó,
hanem komolyabb, külső kapcsolatról (akár szerelem,
akár egyszerűen szexuális vonzalom alapján). A
kettőt nehéz elválasztani egymástól,
különösen akkor, ha valaki többnyire ugyanazzal a külső
partnerrel lép félre. A félrelépések
lényege azonban mégiscsak az esetlegesség, a tartós
és erős kötődés hiánya.
A titkolózás viszont nem
elengedhetetlenül velejárója a
félrelépésnek! Napjainkban egyre gyakrabban
találkozhatunk többé-kevésbé nyílt
félrelépésekkel (persze megint csak főleg a
férfiak részéről). A fentebb említett, második
esetben is ez történik, legalábbis a férj
részéről.
Ám a nyílt
félrelépésnek is több fajtája van aszerint,
hogy egyoldalú vagy kölcsönös; durva, önző vagy
körültekintő és a házastárs érdekeit
nem sértő. Föltételezhetően még ma is
több az egyoldalú és durván önző félrelépés;
az „erősebb fél” azt hiszi, neki mindent szabad;
ugyanakkor elvárja, hogy házastársa teljesen
alárendelje magát.
Persze a
kölcsönös félrelépés is lehet durván
önző. Ilyenkor egyik házastárs sincs tekintettel a
másikra, egyszerűen nem törődik vele.
Például az egyik félrelépéseit a
másik hasonló félrelépésekkel bosszulja meg.
Ez általában a házasság gyors
fölbomlásához vezet. (Kivéve, ha anyagi vagy
egyéb érdekből nem válnak el; ám a
házasság ilyenkor már csak
látszatházasság.)
De bármilyen
hihetetlen is ez sokak számára, előfordulnak körültekintő és a
házastárs érdekeit nem sértő félrelépések is.
Ezek lehetnek egyoldalúak vagy kölcsönösek, s lehetnek
titkosak vagy nyíltak, alkalomszerűek vagy rendszeresek.
Ezekből egyelőre még kevés van, főleg a nyílt
változatukból – amire még visszatérünk.
Előbb azonban nézzük meg, miért kerül sor
egyáltalán annyi félrelépésre?
Elkerülhetők-e a
félrelépések?
A
hagyományos fölfogású ember számára ez
nem probléma: nemcsak elkerülhetőnek, hanem mindenáron
elkerülendőnek tartja a félrelépéseket. A
vallásosak halálos bűnnek tartják, amiért
bűnhődni kell.
Csak századunkban
kezdték ezt a kérdést tudományos szempontból
vizsgálni. Ennek során megállapították, hogy
alig van olyan házasság, amely – az első éveket
kivéve – mentes lenne a félrelépések
valamilyen formájától, vagy legalább annak
vágyától és
elképzelésétől. (Régebben a
képzeletbeli félrelépések voltak gyakoribbak, ma
inkább a valóságosak.)
Wilhelm Reich – Freud egyik
világhírű tanítványa – több
könyvet írt a nemi kapcsolatok problémáiról.
Ezekben megállapítja, hogy a
kizárólagossághoz ragaszkodó
házastársi szex idővel szükségszerűen
eltompul, s egyre inkább kényszerűvé,
kötelességgé válik, ami feszültségeket,
majd elhidegülést eredményez. A nemi vágy fokozatosan
csökken vagy más partnerek felé irányul; ám,
ha ez sorozatosan elfojtásra kerül, akkor végleg
elcsökevényesedhet. Ez pedig az egész
személyiségre negatívan hat, például
sietteti az öregedést stb.
Az emberi
természet ugyanis igényli a változatosságot. Amire
ugyan egyetlen kapcsolaton belül is sok lehetőség van –
s ezeket ritkán használják ki! –, de ha a kapcsolat
kizárólagos, úgy a telítődés egy
idő után nehezen kerülhető el. Ha tehát azt
akarjuk, hogy a partnerkapcsolat életképes maradjon, s benne a nemi
élet ne szürküljön el, akkor tegyük azt
nyitottá, vagyis adjuk föl a kizárólagosság
elvét, a változatosság biztosítása
érdekében.
Napóleonnak tulajdonítják azt a
mondást, miszerint „a
házastársi hűség a legbiztosabb út az
impotenciához!” Hozzá kell tennem, hogy a
hűség itt kizárólagosságot jelent, mert a
hagyományos felfogás a kettőt azonosnak tekintette. Ma
már tudjuk, hogy ez indokolatlan leegyszerűsítés,
hiszen a hűség lényege nem a
kizárólagosság, hanem a ragaszkodó szeretet
és a szolidaritás. Ezt pedig a telítődést
okozó kizárólagosság éppúgy
veszélyezteti, mint a durva önzés.
Végeredményben
a félrelépések elkerülhetőek ugyan, de nem
érdemes mindenáron erre törekedni, mert esetleg túl
nagy árat kell érte fizetni.
Tény, hogy sokszor már egy képzeletbeli
félrelépés is frissítőleg hat egy
telítődéshez közeledő partnerkapcsolatra. (Persze
csak akkor, ha nem jár bűntudattal.)
Egy hosszú
évek óta tartó, s már igen sok
szexvariációt kipróbált partnerkapcsolatban jogosan
és érthetően merül föl az új partnerek
iránti érdeklődés. Ezért kerül sor
előbb képzeletbeli, majd esetleg valóságos
félrelépésekre. Egyetlen partnertől nem lehet
örökké „mindent” megkapni, egyrészt a
telítődés miatt, másrészt az egyéni
igények nem egyformán változnak, s ami tegnap jó
volt, az ma már kevés vagy nem megfelelő.
Ettől persze a
házasság még maradhat jó, ha utat enged –
bizonyos elfogadható feltételekkel – a
változatosság igényének: a
félrelépéseknek vagy külső kapcsolatoknak. Ezek
ugyanis olyasmit nyújtanak, amire szükségünk van, s
amit a házastárstól pillanatnyilag nem kaphatunk meg.
Félrelépés =
megcsalás?
De
hát aki félrelép, az megcsalja a
házastársát! – mondhatják erre sokan. Hiszen
ezt a kettőt ugyanúgy azonosnak veszi a hagyományos
gondolkozás, mint a hűséget és a kizárólagosságot.
Vajon joggal?
Először is tisztáznunk
kell, hogy valójában mi a megcsalás. Legkönnyebb ezt
annak tipikus területén az üzleti életben tetten
érni. Megcsalja a másikat, aki megtévesztéssel
kárt okoz neki. A megtévesztés lehet hazugság vagy
valami lényeges dolognak az eltitkolása. Ez már
önmagában is lehet megkárosító
hatású, de rendszerint csak eszköze a tulajdonképpeni
megkárosításnak, az érdekek
sérelmének. Egy rádióadásban egyik
kiváló színészünk a magánélettel
kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy megcsalásnak csak az az eset
nevezhető, amikor a házastársak egyike titokban
máshoz pártol, s ott akarja hagyni a
házastársát. Ez pedig már hűtlenség!
Azt hiszem, találó
megfogalmazás! S ebből az is következik, hogy a félrelépés nem
föltétlenül megcsalás, nem jelent titkos
átpártolást az otthagyás
szándékával. Persze ez is előfordulhat, de ilyenkor a
félrelépés csak kezdete egy tartósnak
ígérkező, új kapcsolatnak. A legtöbb
félrelépés azonban nem ilyen, hanem csak pillanatnyi
kikapcsolódást, az újdonság varázsát
keresi. Tehát nincs is miért félni ezektől. A félrelépésektől
félni inkább akkor indokolt, ha a szóban forgó
házasság vagy élettársi viszony alapvetően nem
harmonikus, ha legalább az egyik fél tartósan nem
kapja meg tőle a számára lényeges dolgokat. Vagy ha a
félrelépésekre titokban és meggondolatlanul, szinte
válogatás nélkül kerül sor, s így
veszélyt (például nemi betegség stb.) jelenthetnek
a házastárs számára.
Egy rossz házasságnak nem orvossága a
félrelépés, sem pedig a tartósabb, külső
kapcsolat! Bár az is igaz, hogy a félrelépések
esetleg elviselhetőbbé
teszik a rossz házasságot. Sőt, ha nyíltan
– és nem eleve ellenségesen – megbeszélik
azokat, akkor kimozdíthatják a házasságot a
holtpontról, elindíthatnak egy fejlődést, a
házasság megújulását. Viszont ha ennek
nincsenek meg az előfeltételei, akkor felelőtlenség
ilyesmivel próbálkozni, s azzal a naiv szándékkal
félrelépni, hogy attól majd rendbe jön a
házasság!
A félrelépés
előnyei és veszélyei
Eddig
nálunk inkább a félrelépések
veszélyeit hangsúlyozták, mert csak ennek voltak
tudatában, s mert a félrelépések
többsége titkos és durván önző volt.
Így érthető az általánosítás,
hogy a félrelépések súlyos veszélyt
jelentenek a házasságra és a házastársra
nézve. Tehát elfogadhatatlanok és erkölcstelenek, s
minden eszközzel harcolni kell ellenük.
Ha
véletlenül mégis hasznosnak bizonyult egy
félrelépés a házasság
szempontjából, azt olyan kivételnek tartották, ami
erősíti a szabályokat.
Pedig ma már
egyre több ilyen van; s még több lesz, ha megtanulunk
bánni a félrelépésekkel. Így ma
veszélyt inkább az jelent, ha ragaszkodunk a
félrelépésekkel kapcsolatos
előítéletekhez.
De hát milyen előnyei lehetnek a
félrelépésnek?
Nézzük
először a félrelépő szempontjából
(bár ez csak látszólag egyszerűbb). A
legkézenfekvőbb előny, hogy ha a
félrelépés sikerült, elérte
célját, akkor kielégült egy pillanatnyilag fontos
igény, s az illető új és értékes tapasztalatokkal gazdagodott. Más
szavakkal: tanult valami újat,
ami még hasznára lehet, akár a házasságban
is. Ami a legfontosabb, kielégült
a változatosság igénye, s ez egy kicsit
elégedetté teszi egyebek közt a házassággal
is, hiszen végül is annak keretében marad, s így
vált lehetővé a kaland.
A szexuális
kapcsolat mindenképpen több- kevesebb intimitást,
feltárulkozást jelent. A félrelépő előtt
tehát – futólag és valamennyire –
feltárult egy új világ, egy másik ember testi
és lelki világa. Az ilyen „utazás az
ismeretlenbe” mindig tanulságos. Lehet, hogy vonzó is, de
minthogy a külső partner sem angyal, meg aztán szokatlan
és idegen is, az önkéntelen
összehasonlítás gyakran felvillantja a
házastársi kapcsolat értékesebb, otthonosabb
voltát.
Arról nem is
beszélve, hogy egy alkalmi partnerrel – márpedig a
félrelépések többsége ilyennel hoz össze!
– a szex igen gyakran nem megy olyan jól, ahogyan
szeretnék. Újszerűsége és
érdekessége ellenére messze nem tökéletes.
Amiből magától adódik a tanulság, hogy mégiscsak jobb a
házastárssal.
Jó
néhány páciensem panaszkodott már, hogy a
félrelépési próbálkozásai
csalódással jártak, így aztán
belátta, hogy mégiscsak a házastársa a hozzá
leginkább illő partner…
Így aztán
kezdte egy kicsit más szemmel nézni és jobban
megbecsülni házastársát! Ez pedig már a
házastárs számára is előny! De
előnyös az is, hogy látja, tapasztalja:
házastársa valahogy elégedettebb és nyugodtabb,
mint akinek voltak bizonyos sikerei. Indokot és ürügyet erre
mindig lehet találni, még akkor is, ha a
félrelépés ténye titokban marad. (Persze jobb, ha
nem marad titokban, de erről később.)
Gyakran előfordul,
hogy a házasságban az egyik fél – többnyire a
férfi – jóval nagyobb szexuális igényekkel
rendelkezik, mint a másik, akinek számára a szex
így túl gyakori és ezért megterhelő. Ha
ilyenkor a nagyobb igényekkel rendelkező rendszeresen
félrelép, akkor ezzel tehermentesíti
házastársát, s ez mindkettőjük
számára előnyös lehet. (Ilyenkor persze nem alkalmi
félrelépésekre, hanem egy viszonylag állandó
külső partnerre lenne szükség.) A baj csak az, hogy a
kisebb szexigényű házastárs rendszerint nem tudja
elfogadni, hogy házastársa a többletigényét
mással elégíti ki, mert fél, hogy akkor teljesen
elveszti stb. Ezért elvárja a másiktól, hogy
mondjon le többletigényéről, vagy
föláldozza magát, s akkor is rendelkezésére
áll, amikor saját maga egyáltalán nem
kívánja a szexet. Csak persze a szex így elromlik, s a
másik félnek sem nyújt igazi örömet.
Mi a megoldás?
Mindenekelőtt a helyzet reális értékelése
és a kizárólagossági törekvés
felülbírálata, kiiktatása. Ezzel együtt pedig a probléma őszinte
megbeszélése és megállapodás a
házastárssal a külső kapcsolatokat illetően.
Az ilyen megállapodás lényege, hogy a
félrelépések vagy külső kapcsolatok ne sértsék a
házastárs és a család érdekeit, s ne
legyenek titkosak (és így ellenőrizhetetlenek).
Ha a
házastársak megtanulnak őszintén – s nemcsak
utólag, hanem előzetesen és „menet közben”
is! – beszélni félrelépéseikről
egymással mint első számú jó baráttal,
akkor ez érthetően
növeli az egymás iránti bizalmat, s így
erősíti a házasság
életképességét! Csak a teljes őszinteség
alkalmas arra, hogy megnyugtassa a házastársat. De a
félrelépőnek is jó, ha megbeszélheti
élményeit és a külső partnerrel kapcsolatos
problémáit, pozitív vagy negatív tapasztalatait. Ez
ugyanis elősegíti a félrelépés
élményeinek földolgozását és fölhasználását
a házastársi kapcsolat fejlesztésére.
Egy
félrelépés mindig nagy élmény, s
ritkán problémamentes. Érthetően erős a
vágy, hogy valakivel megbeszéljük. Ha nem egyszerűen
dicsekvés a célunk, akkor egy bizalmas jó barátra
van szükségünk. Márpedig egy működő
házasságban a legbizalmasabb jó barát a
házastárs! De azért is el kell mondanunk neki, hogy
bebizonyítsuk: nem sérti az ő érdekeit a
félrelépés, s továbbra is ő a legfontosabb
nekünk.
Ez nem mindig
könnyű, mert a hagyományos gondolkozásúak eleve
sértésnek és súlyos sérelemnek érzik,
ha párjuk mással is intim viszonyba kerül. Nem képesek
„osztozkodni”, mert vérükbe ivódott a
kizárólagos birtoklás igénye. Ha pedig
szemléletük és gondolkozásuk már bemerevedett,
akkor ezen már aligha lehet változtatni. Ilyenkor az
őszinteség értelme megkérdőjelezhető,
ezért vagy le kell mondani a külső kapcsolatokról, vagy
titokban kell azokat tartani. Egyik sem igazán jó
megoldás, mindkettőnek komoly veszélyei vannak.
Sokan –
tévesen – hajlamosak azt hinni, hogy házastársuk
„úgysem fogadná el” a külső kapcsolatot,
tehát nem érdemes őszintének lenni; egyszerűbb
és kényelmesebb elhallgatni az egészet. Lehet, hogy a
házastárs is így gondolkozik, s kialakul a
kölcsönös hazugságok légköre. Pedig az
ún. kísérleti léggömb módszerrel
könnyű lenne tisztázni, mi várható az
őszinteség esetén: kérdezzük meg
egymástól, hogy „mit szólnál, ha egyszer
félrelépnék…”
A veszélycsökkentés
öt irányelve
Ne
feledjük, hogy a félrelépésnek valóban
lehetnek veszélyei is, mindkét félre és a
házasságra nézve (hogy a „harmadikat” ne is
említsük).
Nemcsak az olyan,
könnyen átlátható veszélyekre gondolok, mint
egy fertőző betegség fölszedése, ami igen
súlyos is lehet (például a félelmetes AIDS!), hanem
a különböző egyéb bonyodalmakra, amiket a
félrelépés kiválthat, főleg a
házassággal kapcsolatban. Persze csak akkor, ha a
házasság amúgy is „gyenge lábakon
áll”.
Ilyenkor ugyanis a
külső partner és a házastárs
összehasonlítása esetleg nem éppen kedvező a
házastársra nézve, s ez fokozza a vele szembeni
türelmetlenséget.
De egy alapjában jó házastársi
kapcsolat esetén is lehetnek veszélyei a
félrelépésnek. Ezek főleg a
tisztázatlanságokból és
félreértésekből fakadnak. Szerencsére
csökkenthetők, sőt gyakorlatilag megszüntethetők.
Ehhez a következő öt irányelvet ajánlom az
Olvasó figyelmébe:
1.Mérlegelje saját
házasságának teherbírását és
működőképességét,
korszerűségét. Vizsgálja meg, hogy alapjában
megkapják-e egymástól, amit legfontosabbnak tartanak, s
milyen hibái, gyengeségei vannak kapcsolatuknak. Milyen
téren kell a házasságot javítani, fejleszteni?
Megvan-e a teljes bizalom?
Bizonyára
talál néhány fejlesztenivalót, ami a
házasságot teherbíróbbá teheti.
Először tehát ezekkel foglalkozzon, s ne a
félrelépés kipróbálásával
kezdje a házasság korszerűsítését.
Ugyanis reális elvárások, autonómia és
egyenrangúság nélkül a külső
kapcsolatlétesítés túl nagy kockázatot
jelent. (Sajnos itt nem tudom ezt bővebben kifejteni.)
Joggal
kérdezhetik, hogy ha a házasság alapjában jó
vagy jóvá tehető, akkor mi
szükség van félrelépésre?
Ez felfogás
és igények kérdése. De hát
tökéletes (tartósan) sohasem lesz egy
házasság, s a változatosság igénye sem
szüntethető meg teljesen. Viszont ha a házasság nem
elég teherbíró, de azért alapjában
jó, akkor nem érdemes kockáztatni.
2.Egyezzen meg házastársával
kölcsönös szabadságukat és a
házasság nyitottságát illetően. Egy demokratikus
társadalomban a felnőtt ember egyéni jogait a
házastárs sem korlátozhatja. A
házasság akkor
igazán életképes, ha benne is szabadnak
érezzük magunkat. Ez pedig a
kapcsolatlétesítés szabadságát is
magában foglalja. A kapcsolati
tilalom rendkívül megnövelheti egy külső partner
vonzóerejét, s ezáltal a házasság
válságba kerülhet. Ha viszont az ember tudja, hogy szabadon
létesíthet új kapcsolatot, akkor igényesebb,
válogatósabb lesz, s már nem érdekli annyira a
félrelépés lehetősége.
Tapasztalatból
tudom, hogy a nyitott házasságban egyáltalán nem
gyakoriak a félrelépések, egyik részről sem. A
szerelem elmúltával inkább évekig tartó külső
kapcsolatok keletkeznek, amelyeket a házaspár gyakran
közösen tart fenn. A házasság pedig ettől nem lesz
gyengébb, sőt, erősödik.
Ugyanakkor
tisztában kell lennünk azzal, hogy nyitott házasságra
nem mindenki képes, ehhez nyitott személyiségek kellenek.
Egy bemerevedetten zárt házasságot igen nehéz
nyitottá lenni; inkább a kapcsolat kezdetén kell ebben
megállapodni.
3. Tekintse a házasságát (vagy az
alapjában bevált, tartós kapcsolatát) báziskapcsolatnak, s
házastársát a legjobb barátjának,
akiért leginkább felelős! Ez nem jelenti, hogy más
kapcsolatban nincs felelőssége, vagy hogy az esetleges
külső partnert nem kell egyenrangúnak tekinteni. Hanem
csupán azt, hogy semmilyen „félrelépés”
nem mehet a báziskapcsolat rovására! Vagyis hosszabb
távon ez utóbbit részesítse előnyben,
több időt szánjon rá stb. Ezzel demonstrálhatja
házastársának, hogy ő mindenkinél
fontosabb…
4. Szorosan
összefügg az előzővel, hogy a külső partner tudjon a
báziskapcsolatáról, éppúgy, ahogy a
házastársa tudjon a külső partnerről (akár
alkalmi félrelépésről, akár tartósabb
viszonyról van szó). Az őszinteség, a
nyitottság elve a külső kapcsolatra is érvényes,
hiszen mindenkinek joga van tisztában lenni azzal, hogy mire
számíthat.
Hogy aztán
mennyit árulunk el a külső partnernek a házasságunkról
(illetve báziskapcsolatunkról), az már a
körülményektől függ. Egy-egy alkalmi
félrelépésnél elegendő lehet a tény
megemlítése. Tartósabb viszony esetén persze nem
térhetünk ki a fölmerülő kérdések
megválaszolása elől. De itt is korlátokat szab az
információnak a házastársunk és a
külső partner egymáshoz való viszonya; az, hogy
elfogadják-e egymást, miért és mennyire
kíváncsiak egymásra stb. De ez már nem a
félrelépések problémaköréhez tartozik.
5. Végül
pedig ügyeljen a külső
partner helyes kiválasztására, még egy alkalmi
félrelépés esetén is! Alapvető szempont, hogy
megbízható legyen és ne szenvedjen fertőző
betegségben. A megbízhatóság itt elsősorban azt
jelenti, hogy ne éljen vissza a félrelépésből
adódó kiszolgáltatottsággal. Például
ne fordulhasson elő, hogy magára vállalja, de közben
elmulasztja a terhesség elleni védekezést, vagy hogy
utólag hírbe hozza, zsarolja félrelépő
partnerét. A félrelépés előtt érdemes
számot vetni ezekkel a veszélyekkel, nehogy azt a kis,
futó örömet drágán fizessük meg!
Még
körültekintőbben kell eljárnunk egy tartósabb
külső kapcsolat elkezdésénél, hiszen ez esetben
a kölcsönös kiszolgáltatottság is
hatványozottabban jelentkezik. Alapvetően fontos, hogy az ilyen
partner lelkileg érett, autonóm személyiség, hasonló
színvonalú, egyenrangú ember legyen.
.
15. Nyitott partnerkapcsolatok
Manapság sokakban
fölmerül a kérdés, hogy mit kell érteni egy
kapcsolat nyitottságán vagy zártságán?
Annál is inkább
tisztázásra szorul ez, mert sok a
félreértés, a jóhiszemű belemagyarázás.
A nyitottságot egyesek úgy képzelik el, mint egy nyitott
ajtót, amin keresztül bárki tetszése szerint
jöhet-mehet, vagyis nincs semmi állandó, semmi kötődés
vagy megállapodás.
Talán mondanom
sem kell, hogy ez merő tévedés! Persze a nyitottságot
is lehet ad abszurdum vinni, vissza lehet élni vele, mint ahogy a
szabadságot is lehet szabadossággá torzítani.
Ám ez már szélsőséges, felelőtlen,
sőt, beteges viselkedés!
A nyitottság és a szabadság rokon
fogalmak.
S ahogyan nem lehetünk korlátlanul szabadok (mert nincs
korlátlan hatalmunk, és így alkalmazkodnunk kell a
helyzethez), ugyanúgy nem lehetünk korlátlanul nyitottak
sem. Olyan ez, mint amikor az ajtó be van ugyan téve, de nincs
kulcsra zárva. Ha akarok, kiléphetek, ha valaki kopog, beengedhetem,
de egyik sem kötelező.
A „nyitott”
csak jelzője a „kapcsolat”-nak, tehát az utóbbi
a lényeg. Mégpedig nem akármilyen kapcsolatról van
szó, hanem igazi, emberi kapcsolatról, szabad és egyenrangú emberek
kapcsolatáról, amely kölcsönös és
mindkét félnek előnyös
cseremegállapodáson alapul. A megállapodás
lényeges, tartalmi mozzanata egymás szexuális
igényeinek kielégítése, de ezenkívül is
sok mindes szerepelhet benne. (Különösen ha
házastársi kapcsolatról van szó.)
Egy ilyen kapcsolat
pedig csak annyiban lehet nyitott, amennyiben nem sérti az érintettek alapvető érdekeit! Természetesen
megállapodás kérdése, hogy mi számít
alapvető érdeknek. Tény, hogy ekörül gyakoriak a
nézeteltérések, hiszen sehol sem tanítják,
melyek azok az érdekek, amelyekhez érdemes ragaszkodni, mert
alapvetőek. A féltékenyek például már
azt is alapvető érdekeik sérelmének tartják,
ha párjuk rámosolyog valakire…
Így talán már
világosabb, mi az értelme és határa a kapcsolati
nyitottságnak, amely arra jó, hogy mindkét fél viszonylag szabadnak érezze
magát a kapcsolatban. Ez pedig fontos feltétele annak, hogy
az ember fölszabadultan tudjon örülni a kapcsolatban
elérhető kielégüléseknek. (S itt nemcsak
szexuális kielégülésre gondolok.)
Egy tipikus eset
A nyitottság, vagyis
a partnerek viszonylagos szabadsága főleg a tartós
kapcsolatokban válik problémává, a futó
kalandokban és rövid lejáratú viszonyokban szinte
föl sem merül. Elsősorban a törvényesített
kapcsolat, a házasság hajlamos a
„bezáródásra”: a szabadság erős korlátozására,
a szexuális kapcsolat kizárólagossá
tételére.
Mivel azonban ezzel a
problémával pl. a Nyitott
házasság – korszerűbb életstílus
(1988) című könyvemben foglalkoztam, itt most más
oldatról közelítem meg a témát. Ehhez
kapóra jött egy 17 éves lány levele, amelyben
leírja, hogy viszonya van egy nős férfival. Lássuk,
mit ír.
„Kedves Doktor Úr!… a
véleménye érdekelne. Napjaink problémáihoz
igen közel áll az enyém is. 3. gimnazista vagyok,
szeretnék tovább tanulni a Műegyetemen. Kb. egy éve
megismerkedtem egy 23 éves, nős férfival. Ártatlan
barátságnak induló kapcsolatunk egyre inkább
áthajlott a szerelembe, sőt, szexuális kapcsolatba.”
Hozzá kell
tennem, hogy addig gátlásosságom és érzelmi
visszafogottságom miatt nem tudtam szorosabb kapcsolatot kialakítani
a fiúkkal. Ő volt az első, aki föl tudta oldani bennem a
gálásokat. Kapcsolatunk lassan, finoman alakult és
szerelemmé vált. Ebben biztos vagyok, szerelem a szó
legszebb értelmében. Szexuális kapcsolatunk erre
épülve szintén lassan jött létre. A
szüzességem elvesztése – ellentétben sok
más esettel – jó és szép emlék maradt.
Jött a nyár és mindketten elég szabadon mozoghattunk.
Csodálatos, szerelmes nyarat töltöttünk együtt.
Nagyon figyeltünk egymásra, így még csak az sem
fordult elő, hogy a hangsúlyt kicsit megemeljük.
„Közben anyu kapott egy névtelen levelet,
amiben közölték vele, hogy „meg nem engedhető
kapcsolatot” folytatok egy nős, családos férfival.
Jött a számonkérés. Amit végül azzal
zártam le, hogy bízza rám, hogy mit csinálok. Anyu
azt akarta, hogy azonnal szakítsak vele. Itt le kell írnom, hogy
anyuval sosem alakult ki bizalmas viszonyom. A lelki
problémáimból nemcsak őt, hanem a
barátnőimet is mindig kirekesztettem. Ez bizonyos önállóságot
alakított ki bennem”…
Szóval az anyai
tilalom ellenére folytattam a kapcsolatot. De a nyár
végével mindkettőnk elfoglaltsága növekedett,
nehezebben tudtunk találkozni. Ezért úgy
döntöttünk, hogy abbahagyjuk, nem rontjuk el
bujkálással ezt a szép kapcsolatot. De egy hónap
múltán mégiscsak újra belevágtunk. Lehet,
hogy meggondolatlanság volt, mégsem bánom. Éreztem,
neki szüksége van erre, amit tőlem megkaphat, a
feleségétől már nem, és nekem is
szükségem van rá, annak ellenére, hogy sem
biztonságot, sem nyugalmat nem hozott ez a kapcsolat. Ő
bebizonyította: képes arra, hogy a családja mellett engem
is szeressen. El kellett döntenem, hogy elfogadom-e őt így.
Bár sohasem
kérdeztem rá a feleségére, elejtett
szavakból, történetekből arra a
következtetésre jutottam, hogy kapcsolatuk eléggé
elhidegült. Valahol elrontották, talán a kislányuk
születésénél. De azért ő nem akart
válni, ugyanakkor velem sem akart szakítani. Ez kicsit
elbizonytalanított. Ráadásul anyu rendszeresen megtudta
valakitől, hogy hol jártam. Bizalmatlansága és
számonkérései feszítették a hangulatot. A
külvilágtól is sok pofon ért:
úton-útfélen megjegyzéseket, gáncsokat
kaptam. Nem törődtem velük, a
„jóhíremmel” sem.
Megismertem a kislányát,
és nagyon megszerettem. Nyáron többször voltunk
hármasban. A barátai is befogadtak, megszerettek. Aztán
egy rendezvényen a feleségét is megismertem. Nehéz
volt megőrizni a higgadtságomat; minden mozdulatát,
szavát fölfokozottan figyeltem. Olyan képem alakult ki
róla, hogy 24 éves kora ellenére éretlen a
házasságra, bár ezzel együtt nagyon szimpatikus
nő. Kezdett furdalni a lelkiismeret, amit addig azzal
csillapítottam, hogy a velem töltött időt úgyis a
barátaival töltené, elválni pedig úgysem akar.
Az igazat megvallva
szeretném, ha náluk helyreállna a harmónia. Akkor
ki tudnék lépni ebből a kapcsolatból annak
ellenére, hogy valahol mélyen nagyon fájna. De
egyelőre szüksége van rám, s nekem is őrá.
Igaz, a kapcsolatunk bizonyos értelemben torz, nála mint
pótcselekvés indult, ennek ellenére jó.
Egyikünknek sem könnyű, és mégis csináljuk.
Hogy miért? Erre azt szoktuk mondani: mert szeretjük
egymást. Sőt, ennél is több: boldoggá tudjuk
tenni egymást!
Most itt vagyunk egy új tavasz elején, egyéves kapcsolattal a hátunk mögött. Nem tudok kilépni belőle. Pedig valamikor abba kell hagyni. Új kapcsolatot kell találnom, ami kiragad ebből. De senkit sem tudok igazán közel engedni magamhoz. Beléptünk egy ördögi körbe, és egyelőre nincs kiút…
Az eset elemzése
Azt
hiszem, egyetérthetünk abban, hogy érdekes és tipikus
mai problémáról van szó. Inkább az a
meglepő, hogy ez a 17 éves lány milyen éretten és önállóan gondolkozik,
milyen bátran vállalja tettének
következményeit. Reálisan látja a helyzetet,
nincsenek illúziói. Föltételezhetjük (bár
erről nincs szó a levélben), hogy védekezik a nem
kívánt terhesség ellen, tehát valamennyire tud
vigyázni magára.
Még fontosabb,
hogy számol a kapcsolat közeli befejeződésével,
föl is készül erre, s nem igyekszik partnerét
önmaga számára kisajátítani. Önzetlenségének
bizonyítéka, hogy szeretné, ha partnerének
házassága rendbe jönne, illetve tartalmasabb,
kiegyensúlyozottabb lenne. Fölmérte ugyanis, hogy
partnerének és családjának ez lenne a legjobb.
(Persze távlatilag neki magának is, mert így ki tudna lépni
az „ördögi körből”, ahonnan egyelőre nem
lát kiutat.)
De mi köze mindennek a nyitott szexkapcsolatokhoz?
„Csupán”
annyi, hogy ez annak egy szép esete. Miért? Azért, mert egyik fél sem akarja
kisajátítani vagy korlátozni a másikat, s
elfogadják, hogy kapcsolatuk nem örök és nem
kizárólagos. Másik intim kapcsolata itt ugyan csak az
egyik félnek (a férfinak) van, de a lány is
próbálkozik újabb kapcsolatokkal, s ezt nyilván a
férfi egyetértésével teszi.
A nyitott
szexuális kapcsolat kritériuma
nem az, hogy a résztvevők egyidejűleg több kapcsolatot
tartsanak, hanem az, hogy a párhuzamos
kapcsolatok jogát és lehetőségét
kölcsönösen elismerjék. Ebben az esetben ez minden
jel szerint megtörténik. Kérdés viszont, igaz-e, hogy
kapcsolatuk „bizonyos értelemben torz”, amit a
levélíró azzal magyaráz, hogy partnerénél
„mint pótcselekvés indult”. Ezen nyilván azt
érti: ahelyett, hogy a házastársával lenne
boldog…
Szemlélete ezen a
ponton nem haladja túl a hagyományos fölfogást: ami
eltér a megszokottól, az illemtől, az csak torz és
pótlék lehet. Semmi sem indokolja azonban, hogy ezt a fölfogást
mi is átvegyük. Tárgyilagosabb, tudományosabb
és korszerűbb gondolkodásmód szerint torznak csak az
nevezhető, ami eltér a normálistól, a jól
működőtől, az egészségestől. Ez a
kapcsolat pedig jól működik: mindkét fél azt
kapja tőle, amit vár, amire szüksége van. Tehát
normális és egészséges. Vagyis nem torz. Nem is
„pótcselekvés”, hiszen tudományos
értelemben ilyenről csak akkor beszélhetünk, ha valaki
nem csinálhatja azt, amit akar, s helyette talál valami
pótlékot. A levélíró és partnere
viszont épp azt csinálják, amit akarnak.
Van azonban egy
tényező, ami korlátozza ennek a kapcsolatnak a
nyitottságát. Legalábbis ez
valószínűsíthető a leírtakból. A
lány kétségkívül nyíltan
vállalta ezt a viszonyt, s barátai előtt nyilván a
férfi is, de felesége előtt valószínűleg
titokban tartotta. Ezért kellett érthetően
„bujkálniuk”. Márpedig egy kapcsolat nem lehet
teljesen nyitott, ha létezését a résztvevők
szűkebb körű hozzátartozói előtt is
rejtegetni kell! A férfi – úgy tűnik –
zárt házasságban él, ezért ez a külső
kapcsolata is csak félig lehet nyitott.
Nem nehéz
kitalálni, hogy föltehetőleg azért nem szól
feleségének erről a külső kapcsolatról,
mert nem akarja őt megbántani. Hiszen őt is szereti, ha nem is
egészen úgy, mint a lányt; a szerelem már
elmúlt közöttük, elkoptatták a
házasság hétköznapjai. Fél, hogy a titkos
viszony kitudódása veszélyeztetné a
házasságot (amihez talán nemcsak a közös gyerek
miatt ragaszkodna).
Nem tudom persze, hogy
mennyire jó a házasság, s mennyire van igaza a
levélírónak, aki szerint a feleség éretlen a
házasságra. Ez utóbbi egyáltalán nem
kizárt, annak ellenére, hogy a feleség már 24
éves és gyermeke van. Ha nem veszi észre, hogy férjének
már egy éve külső, szerelmi kapcsolata van, akkor
valóban gyerekesnek tűnik.
Az is lehet, hogy a
feleség sejt valamit, de hallgat róla, nem meri vagy nem tartja
érdemesnek szóba hozni. Hogy aztán ez is az
éretlenség jele vagy inkább a bölcs
megértésé? Nem tudhatjuk. Mindenesetre jobb lenne, ha a
házastársak őszintén
és barátian megbeszélnék egymással ezt
az új szerelmi kapcsolatot, s megállapodásra
jutnának egymással a kapcsolat folytatásának
feltételeit illetően. Mert erre is van lehetőség, s
ebben az esetben válna a házasság is nyitottá.
(Mármint szexuális értelemben. Mert egyéb
vonatkozásban talán már eddig is nyitott volt.)
Érvek a nyitottság ellen
Szinte
hallom a különböző ellenérveket!
Sok van belőlük, mert az
emberek találékonyak, amikor a birtoklásról
és biztonságról van szó. Úgyhogy csak a
gyakoribbak közül említek néhányat.
Közülük az egyik legenyhébb, hogy szép dolog ugyan
a nyitottság úgy általában, de a szex terén
nem érvényesülhet, mert… S itt sokféle
indoklás következhet; lényeg az, hogy az illető azt
„nem bírná elviselni”. Azzal általában
nincsenek tisztában, hogy miért nem bírnák
elviselni. Ez már valahogy a vérükbe ivódott a
tulajdonosi szemlélettel együtt. Ami az ember számára
fontos, azt birtokolni akarja. Márpedig a házastárs vagy szexuális
partner nagyon is fontos.
Csak éppen azt
felejtik el, hogy nem e gy
vagyontárgyról van szó, hanem egyenrangú,
élő emberről, akinek éppolyan jogai vannak, mint a
kisajátításra törekvőnek.
De hát
birtokolják egymást kölcsönösen! –
mondhatná erre valaki. Igen ám, de ez „fából
vaskarika”, hiszen csak az birtokolhat, akinek hatalma van a másik
fölött. Egyforma hatalmak nem birtokolhatják egymást. S
mivel az utóbbi évezredekben a férfiaknak volt nagyobb
hatalmuk, a férfi uralkodhatott a nő fölött,
birtokolhatta, kisajátíthatta, korlátozhatta. Ez a
történelmi helyzet csak a mi korunkban kezd megváltozni,
bár sok férfi még mindig ragaszkodik vélt
előjogaihoz.
Ma már persze nem
lehet olyan törvényekre hivatkozni, amelyek
biztosították a férfiak előjogait, sem pedig olyan
elméletekre, amik a férfi
„felsőbbrendűségét” biztosították.
De még mindig akadnak olyanok, akik a férfi (hatalomból
eredő) szabadságát és előjogait furfangos
érvekkel támasztják alá. Azt mondják
például, hogy a férfi „természeténél
fogva poligám”, a nő viszont monogám
természetű. Vagyis a férfi nem tehet róla, hogy
több partnerre van igénye: ilyennek született. A nő meg
csak akkor érzi jól magát, ha kitart egy partner
mellett…
Hasonló ehhez az
az érvelés, miszerint a férfi külső
szexuális kapcsolatai nem olyan veszélyesek, mint a
nőé, mert a férfi nem eshet teherbe. Bölcsen elhallgatják,
hogy gyereket viszont csinálhat, ami legalább olyan komoly
probléma! A férfi javára szokták írni azt
is, hogy képes az érzelmek vagy a tartós kötődés
nélküli szexuális kapcsolatokra, s így könnyen
abba is hagyja azokat. A nők viszont állítólag erre
nem képesek, mert hajlamosak a szerelemre és
kötődésre.
Ez magyarázza,
hogy a futó kalandokat mindkét nemnél sokkal
megbocsáthatóbbnak és veszélytelenebbnek
tartják, mint a folytatódó kapcsolatokat. Ha
például egy férj prostituáltakkal fekszik le, a
feleségnek többnyire eszében sincs
féltékenykedni, inkább a pénzkidobás
és a nemi betegségek lehetősége zavarja. Más a
helyzet, ha a férjnek szeretője van.
Valójában
persze – ez utóbbinál maradva – a prostituáltak látogatása sokkal
veszélyesebb, mint a szeretőtartás. Nemcsak
azért, mert a (házastársi) kapcsolat szexuális
csődjét és érzelmi megromlását jelzi,
hanem mert az AIDS- veszély folytán életveszélyes
fenyegetést jelent.
A férfiaknak
előnyösebb helyzetet biztosító nemi
különbségek pedig egyszerűen nincsenek. A poligám vagy monogám hajlam
nem születik velünk, hanem a körülményektől
függően alakul ki, akár a férfiaknál,
akár a nőknél. Mert vannak monogám hajlamú
férfiak és poligám hajlamú nők is! Bizonyos
változatosságra többé-kevésbé
mindenkinek szüksége van, de ez nem zárja ki a
ragaszkodást egy partnerhez. (Itt csak utalok arra a már
többször említett tudományos
megállapításra, hogy az embernek nincsenek
ösztönei, tulajdonságait tanulással alakítja
ki.)
Az érzelmek
és tartós kötődés nélküli szexkapcsolatok
megint csak nem magyarázhatók a nemi különbségek
alapján. A nők – egyre inkább – ugyanúgy
képesek ilyen kapcsolatokra, mint a férfiak. Ez persze egyik nemnél
sem kifejezetten előny! Normálisnak és
kulturáltnak, emberhez igazán méltónak csak az
érzelmileg megalapozott szexkapcsolatokat tarthatjuk –
mindkét nemnél! Az értelmi megalapozottság azonban
nem föltétlenül jelent szerelmet; a baráti viszony is
érzelmi alap lehet.
Érdemes
még egy „komoly” ellenérvre kitérni, amit
sokan fölhoznak a nyitottság ellen. Mint cáfolhatatlan
axiómát hangoztatják sokan, hogy „nem lehet
egyszerre két partnert szeretni!” Ezt bizonyítani persze
nem tudják, legföljebb azzal, hogy ők mindenesetre képtelenek
lennének rá. Ha ilyenkor megkérdezzük, hogy
mégis kit szeretnek, kiderül, hogy a közvetlen
családtagjaikon kívül akad még néhány
szeretett rokon, barát stb. Nem egyformán szeretik ugyan
mindezeket, de tény, hogy egyszerre többeket szeretnek: az egyiket
ezért, a másikat azért. Miért lennének
kivételek ez alól a szexpartnerek? „
De hát két
partnerbe mégsem lehet szerelmes az ember!” – mondják
erre többen. S ebben van is némi igazság, hiszen a szerelem
– legalábbis a „nagy szerelem” – szenvedélyesen,
a figyelem és érdeklődés
összpontosításával irányul egy
kiválasztottra. Ritkán fordul elő, hogy a szenvedély
egyszerre két partnerre irányul, persze kicsit csökkent
erővel. Gyakoribb viszont, hogy az egy partnerre irányuló
szerelem mellett egy másikat is szeret és kíván az
ember. Szerelem és
barátság nem zárják ki egymást!
(Két barátság pedig még kevésbé.)
A nyitottság indokoltsága
Az érvek
tehát, amiket a nyitott szexkapcsolatok ellen föl szoktak hozni,
meglehetősen gyenge lábakon állnak. Ám ez még
nem bizonyítja meggyőzően az ilyen kapcsolatok
indokoltságát. Pedig különösebb keresés
nélkül is jócskán találunk meggyőző
indokokat.
A legalapvetőbb
talán egy biológiai vagy biopszichológiai indok: az ember
változatosságigénye, amely a szex terén is
érvényesül (ha hagyják). Ennek az igénynek
teljesen csak a szexuális nyitottság tud megfelelni, vagyis az
új iránti érzék, a kontrollált
befogadó- és változóképesség. A
szexuális zártság – az ismeretek,
készségek és szokások lezárultsága,
változhatatlansága – bemerevedéshez,
stagnáláshoz vezet, s ezt egy zárt kapcsolat segíti
elő legjobban. Az ilyenben ugyanis előbb-utóbb
bekövetkezik a telítődés,
elszürkülés, érdektelenné
válás. Alapvető egyéni érdek tehát,
hogy szexkapcsolataink nyitottak maradjanak.
Tény, hogy
egyetlen kapcsolaton belül is rengeteg lehetősége van a
változatosságnak, ám ezek megtalálása is
nyitottságot feltételez. Idők folyamán mindenki
változik – ki lassabban, ki gyorsabban, sokat vagy keveset
–, s ezzel együtt változnak a szexuális
szokásai és igényei. Kérdés, hogy partnere
tud-e alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, tud-e hasonló
irányban változni, vagy megreked, lemarad, más
irányt vesz? Arról nem is beszélve, hogy rendszerint sor
kerül partnercserére, s az új partnerhez
alkalmazkodás megint csak nyitottságot feltételez.
Új partnerek persze partnercsere nélkül is föltűnhetnek,
s mindegyikkel „újra kell tanulni” a szexet! Újratanulni pedig csak az tud, aki
nyitott.
A
meglévőhöz, a hagyományokhoz ragaszkodók
általában zárt személyiségek, ezért
félnek minden újtól, elutasítják vagy csak
titokban próbálkoznak vele. Egy lehetséges, új
partner hatása alól azonban ők is nehezen vonják ki
magukat. Tudományos vizsgálatokból tudjuk, hogy a
házasságok és együttélések többségében
előfordulnak külső kapcsolatok. Ezek persze nem jelentik azt,
hogy a házasságok nyitottak, hiszen a külső kapcsolat
rendszerint titokban marad és hamar megszűnik. Ha viszont
kiderül, akkor súlyos válságba sodorja a
házasságot; sok válásnak épp ez az oka.
(Ám a ki nem derülő külső kapcsolatok is
megterhelik, aláássák a házasságot.)
A zárt, vagyis kizárólagosságra
törekvő, minden változásnak ellenálló
szexkapcsolat tehát hosszabb távon többnyire
életképtelen. Előbb-utóbb fölbomlik vagy
formálissá, tartalmatlanná, „üres
csigahéjjá” válik. Ezzel szemben a jó,
nyitott szexkapcsolat rugalmas és teherbíró: új
partnerek megjelenését is kibírja!
Már
láttuk, hogy a kölcsönös szerelem rendszerint nem
sokáig tart egy kapcsolatban, főleg a
házasságszerű együttélésben. A szerelem
elmúltával pedig új szerelmek támadhatnak,
új emberek iránt. Ezekről le lehet ugyan mondani (s ezt
írja elő a hagyományos erkölcs), de a szerelmi
vágy elfojtása legtöbbször kedvezőtlenül hat
az egyénre és meglévő kapcsolatára, mert
túl nagy áldozat. A titokban tartott új szerelem vagy
szexuális kapcsolat viszont a régi partner megcsalása, ami
könnyen elhidegüléshez és szakításhoz
vezet.
Mindez
elkerülhető, ha őszintén és barátian meg
tudják beszélni egymással az új helyzetet, s olyan
kompromisszumot kötnek, amely figyelembe veszi az érintettek
érdekeit. Ennek lényege általában az, hogy a
külső kapcsolat bizonyos feltételekkel és
meghatározott keretek között fönntartható.
Éspedig nem titokban, hanem teljesen nyíltan.
Egy nyitott
szexkapcsolat résztvevői számára ez nem
„megalázó”, hanem természetes emberi jog,
amely mindenkit megillet. A partnerünk is szabad em- ber, tehát nem
korlátozhatjuk, nem zárhatjuk el a számára fontos
élmények elől. Inkább arra törekszünk, hogy
megossza velünk az élményeit: örömeit és
gondjait, amelyek új kapcsolatában fölmerülnek.
Ez a nyitottság
természetesen közelebb hoz egymáshoz!
Előnyök és
hátrányok
Minthogy
a nyitottság egy partnerkapcsolatban mindenekelőtt teljes
őszinteséget, baráti odafordulást és
megértési törekvést jelent, általában
az előnyei vannak túlsúlyban.
Az ismertetett példán is
jól lemérhetjük, milyen előnyei vannak a
nyitottságnak. A házasságra vonatkozó
előnyöket amerikai szociológusok vagy 20 pontban
foglalták össze. Ezeket itt nem idézem, mert
megtalálhatók a már említett könyvemben, ahol
az itt nem érintett kételyeire és kérdéseire
is választ talál az olvasó. Csak egyetlen gondolatot
emelek ki: a nyitott házasság a párkapcsolat alkotó
továbbfejlesztésének művészete és
egyben kreatív önmegvalósítás!
Ugyanakkor hozzá
kell tennem, hogy a nyitott házasság vagy szexkapcsolat nem
könnyű mesterség! Sokat kell hozzá tanulni, illetve újratanulni, mert gyökeresen
ellentétes a hagyományos fölfogással és
életstílussal. Ezt a tanulást eddig csak egy-két
könyv segítette. A nehézségek főleg a
régi, hagyományos normák
félretételéből s az ennek folytán keletkező,
időleges elbizonytalanodásból adódnak. Ahogy az
idézett levélíró írta: sem
biztonságot, sem nyugalmat nem hozott ez a nyitott szexkapcsolat (de
mégis megérte)! Eddig a társadalmi
körülmények sem voltak kedvezőek, hiszen egy zárt
társadalomban a nyitottsági törekvés
úton-útfélen akadályokba ütközik.
Szerencsére ez most erőteljesen kezd megváltozni, bár
a múlt örökségét még sokáig
cipeljük magunkban. Nyitott társadalomban a
párkapcsolatt is nyitott lehet.
Természetesen
könnyebb dolga van a nyitott kapcsolat
építésében annak, aki már maga is nyitott,
nem gátlásos, belsőleg szabad és
kiegyensúlyozott ember. Sajnos kevesen vannak ilyenek. A szexkapcsolatok
sikeres nyitottá tételének ezért többnyire
előfeltétele az öngyógyítás vagy
önnevelés, ami ritkán megy segítség
nélkül. Egy nyitott szexkapcsolat még lelkileg teljesen
egészséges embernek is komoly próbatétel! Sokan
kudarcot vallanak, s ez jól mutatja, hogy nem ajánlatos elhamarkodottan,
fölkészületlenül belevágni, s mindjárt egy
külső kapcsolattal kezdeni. A szexuális nyitottság a
legnehezebb oldala a kapcsolati nyitottságnak, ezért jobb
fokozatosan megközelíteni és széles körűen
megalapozni.
Ha ez nem
történik meg, úgy a nyitottságra törekvés
hátrányai érvényesülnek. Ezek közül
az elbizonytalanodást már említettem. Ez szorongást
vagy egyéb neurotikus tüneteket, de
féltékenységet és agressziót is
kiválthat. A
féltékenységi hajlam egyébként a
szexuális nyitottság legnagyobb akadálya. Ennek
leküzdése éppenséggel nem könnyű, pedig ez
a sikeres „nyitás” fő előfeltétele.
Az alapfeltételek
megléte esetén is sok múlik azon, mikor és hogyan
történik a szexuális „nyitás”.
Az olvasó
figyelmébe ajánlom, hogy amíg a partnerek egyike
szerelmes, addig igen nehéz a kapcsolat nyitottá tétele.
Az érett szerelem ugyan nagyjából
párhuzamosan szokott elmúlni, de a bizonytalanság
és félelem könnyen föllobbanthat egy erős
érzelmi kötődést, ami a szerelemnek kissé torz
változata. Ilyenkor nem érdemes szorgalmazni (vagy éppen
erőltetni) a szexuális nyitottságot. Inkább a
még „szerelmes” biztonságérzetét kell
erősíteni, hogy kötődése oldódjon.
Próbálkozni akkor érdemes, ha a szerelmen mindketten
túl vannak, viszonyuk barátinak is nyugodtan elmondható.
Ilyenkor sem árt előbb
„elméletileg” foglalkozni a kapcsolat nyitottá
tételével. Például az ún.
„kísérleti léggömb”
módszerével: megkérdezni a partnertől, mi lenne, ha
valamelyikük szerelmes lenne egy „harmadikba”? Ezen az alapon
meg lehet vitatni a különböző lehetőségeket. Ha
sikerül egyetértésre jutni a nyitottság
kérdésében, akkor tovább lehet lépni a
gyakorlat felé. Ha nem, úgy folytatni kell a vitát
(lehetőleg a korábban említett könyv
bevonásával).
16. Fogamzásgátlás és
AIDS-megelőzés
Remélem,
egyetértünk abban, hogy a szeretkezés fő célja a
kölcsönös örömszerzés, egymás –
nemcsak testi, hanem elsődlegesen érzelmi – igényeinek
kielégítése. Ha pedig így van, akkor nyilván
fontos és ügyelnünk kell rá, hogy ez az
örömszerzés egyikünknek se okozzon végül is
kellemetlenségeket vagy éppen károkat.
De hát hogyan
okozhat a szeretkezés károkat? Hát van annál
ártalmatlanabb, egészségesebb és
biztonságosabb, mint amikor két ember szereti egymást?
Nem szeretnék
senkit sem megijeszteni, de ami tény, az tény: a
szeretkezésnek is lehetnek veszélyei, méghozzá nem
éppen elhanyagolhatóak. Lehet, hogy a kedves olvasó most
arra gondol: no, persze, a nemi betegségek!… S bár
részben igaza van, de azért a helyzet nem ilyen egyszerű. A
szeretkezés veszélyei ugyanis sokfélék. S
közülük jó néhány azt is elérheti,
akit egyetlen nemi betegség sem fenyeget. Lehet ugyan, hogy nem olyan
életveszélyesek, de éppen elég gondot okozhatnak,
méghozzá nemcsak a szeretkezőknek, hanem szűkebb vagy
tágabb környezetüknek is.
Talán egy nem
kívánt terhesség lehet ilyen?
No, igen, az is, vagy
főleg az. Ám csak látszólag kisebb veszély, ha
például a szeretkező partnerek egyike gyakran vagy
épp rendszeresen nem jut kielégüléshez, s ennek
következtében öröme ürömbe fordul. A lehetséges
egyéb, kellemetlen következményeket aligha
győzném felsorolni.
De ha ilyen sok veszély
társulhat a szeretkezéshez, akkor talán legjobb, ha
mellőzzük a szexet?
Egyesek hajlamosak erre,
s jó ürügyet találnak a veszélyekre
hivatkozásban. Különösen a fiatalokat
próbálják sokan erre hivatkozva visszatartani a nemi
élettől. (A másik hivatkozási alap a fiatalok
éretlensége, felkészületlensége amiben
tulajdonképpen igazuk van. Ám ha nem készítjük
fel őket, akkor hiába érik el a felnőttkort, hiába
kötnek házasságot stb., ettől még nem lesznek
pszichoszexuálisan érettek!)
A szeretkezés örömeiről lemondani: az
egyik legbiztosabb mód az élet elrontásához! Bár mindenkinek
joga van hozzá, mégsem ajánlanék senkinek sem
olyasmit, hogy „Vonulj kolostorba, Ofélia!” (Shakespeare: Hamlet.) De
félretéve a tréfát, kétségtelen, hogy
az élet értelmét sok mindenben meg lehet találni,
ám alapvető emberi igényeinknek mégis csak a szerelmi
kapcsolat és a szeretkezés felel meg leginkább.
Legalábbis akkor, ha az harmonikus. Csakhogy mitől válhat
ilyenné egy intim kapcsolat?
A jó szex kritériumai:
kielégülés és veszélykerülés
Szépek
lehetnek ugyan a plátói szerelmek is, a
vágyódások és ábrándozások, de
az érett, felnőtt ember – akár férfi,
akár nő – nem éri be ennyivel: szüksége
van a beteljesülésre, az érzelmi és szexuális
kielégülésre. S arra is, hogy ugyanezt partnere is
elérje. Hogy miként, arról szólnak e könyv
előző fejezetei.
Ezért itt most
inkább a jó szexuális kapcsolat másik
előfeltételére hívom fel a kedves olvasó
figyelmét: a veszélykerülésre! Éspedig
főleg a nem kívánt terhesség, valamint a nemi
úton terjedő betegségek veszélyeinek
elkerülésére – beleértve természetesen
az AIDS-t is.
Persze vannak más
veszélyek is, s legalább futólag ezeket is érdemes
megemlíteni. A szexuális kielégületlenségre
már céloztam, ez különféle okokra vezethető
vissza. Leggyakrabban lelki okai vannak (gátlásosság,
félelem a kielégüléstől, sőt,
általában a szextől stb.), de előfordulnak testi okok
is, például bizonyos betegségek, amelyek a
szexuális működéseket megzavarják. Ezekről
későbbi fejezetekben (21. és 22. fejezet) még lesz
szó. A nemi egészséget sokféleképpen
lehet károsítani a szeretkezések során
beszerzett fertőzésektől eltekintve is: például
italozással, dohányzással és egyéb
ártalmas drogokkal vagy káros szokásokkal, amelyek az
egészséget általában is
aláássák.
Aztán itt van a
nemi „eltévelyedések”, a kóros
szexuális beállítottságok (perverziók,
parafiliák) veszélye. Amelyek bár ritkák, de
sokféle van belőlük, s fokozatosan, szinte
észrevétlenül alakulnak ki az egyénben.
Szerencsére megelőzhetők, ha kellő időben
felfigyelünk rájuk; gyógyításuk már
nehezebb. Az sincs kizárva, hogy a szex „szenvedélybetegséggé” válik,
vagyis kényszeres tevékenységgé,
mániává, amely az egyén életének
és érdeklődésének
középpontjába kerül, s ami miatt esetleg bűntudata
van, mégsem tud tőle szabadulni. Egyre gyakoribb és
változatosabb szexuális tevékenységre van
szüksége – ami persze promiszkuitáshoz,
vagyis válogatás nélküli partnercserékhez
vezet. S természetesen lehetetlenné tesz egy stabil,
állandó partnerkapcsolatot, családi életet, nem is
beszélve a fertőzések lehetőségeiről.
Végül, de
nem utolsó sorban veszélyt jelentenek a
különböző szexuális visszaélések is,
amelyek az erőszak és a csábítás
formáját ölthetik. Megerőszakolni többnyire
nőket szoktak (egyrészt mert fiziológiailag ez sokkal
könnyebb, másrészt a nők kiszolgáltatottabb
helyzete folytán). Még ma is gyakoriak a szexuális
visszaélések az ugyancsak kiszolgáltatott gyermekekkel
(nem ritkán a szülő vagy rokon részéről).
Mindezek súlyosan károsítják az áldozatot,
de torzítják a visszaélést elkövető
személyiségét is.
A nem kívánt terhesség
elkerülése: fogamzásgátlás
Vegyük
szemügyre most már a szeretkezésekkel kapcsolatos egyik
fő veszélyt: a nem kívánt terhességet
és annak elkerülését. Először is
megállapíthatjuk, hogy ez a veszély csupán a
szeretkezések egyik lehetséges módját, a
közösüléseket kíséri, azokat is csak akkor,
ha nem – vagy nem jól – védekeznek ellene.
Szóval aki el
akarja kerülni a nem kívánt terhességet, az ne
közösüljön? No, nem, ez nyilván túlzott
leegyszerűsítés lenne, bár korántsem jelentene
lemondást a szeretkezés örömeiről, amelyeket a
pet- ting sokféle változatával is meg lehet szerezni.
Ám azért kár lenne lemondani a
közösülésről, aminek szintén igen sok
változata van, a nem kívánt terhesség
veszélye pedig ma már könnyen és biztonságosan
kiküszöbölhető belőle. (Persze csak akkor tegyük,
ha valamilyen komoly oknál fogva a közeljövőben
semmiképpen sem akarnak gyereket.)
Ha ugyanis elmulasztjuk
a védekezést, akkor a nem
kívánt terhesség már egyetlen
közösüléstől is bekövetkezhet
feltéve, hogy a nőnek éppen az idő tájt van
peteérése. Szinte hallom az ellenvetést: de hiszen a
nőnek csak havonta egyszer van peteérése, éspedig a
havi ciklus közepe táján, tehát csak azt a 2-3 napot kell
kihagyni, amikor ez valószínűsíthető.
Nos, ez igaz is, meg nem
is. Annyiban igaz, hogy valóban havonta egyszer van
peteérés, s általában a
középidőben. Csakhogy bármikor
előfordulhat rendkívüli peteérés – ezt
még nem tudjuk szabályozni. Nem elég tehát, ha
valaki nyilvántartja a havivérzések idejét
és így próbálja kiszámítani a
peteérés időpontját. Egy módon lehet
megbízhatóbbá tenni ezt az ún.
naptármódszert: azzal, ha a nő, akinek mindig időre
megjön a menstruációja, néhány hónapon
keresztül naponta hőmérőzi magát, s megfigyeli,
hogy a ciklus mely napjain van ébredéskor néhány
tized °C-fokos hőemelkedése a szokásos
alaphőmérséklethez képest, ugyanis ez jelzi a
peteérés bekövetkeztét. Ha ez többször
egymás után a ciklus ugyanazon napjain történik, akkor
a továbbiakban már lehet rá számítani,
és csak a szóban forgó időpont körüli 4-6
napban kell kihagyni, mellőzni a közösülést. Sajnos
azonban még ez sem jelent teljesen megbízható
fogamzásgátlást, épp a rendkívüli
peteérések lehetősége miatt.
Még
megbízhatatlanabb az ún. „megszakított”
(valójában a férfi által gyorsan befejezett) közösülés mint
fogamzásgátlás. Ennek lényege, hogy
közvetlenül a magömlés előtt kihúzzák
a hímvesszőt a hüvelyből, így a spermiumok nem
kerülhetnek a petesejt közelébe. Látszólag igen
egyszerű és „olcsó” módszer, hiszen
semmilyen eszközt vagy tevékenységet nem igényel.
Csakhogy egyrészt nehéz a megszakítás
időpontját jól eltalálni, hiszen ha túl hamar
húzza ki, akkor nem történik meg a magömlés (s
vele a kielégülés), ha viszont túl későn,
úgy egyetlen csepp ondó is elegendő a
megtermékenyítéshez. Másrészt már az
előjátékban a merev hímvesszőből
kibuggyanó „előváladékban”
is lehetnek (az ondóból belekeveredett) spermiumok, s ezek a
hüvelybe kerülve akkor is eljuthatnak a petesejthez, ha a
megszakítás időben történt. Harmadrészt
– s ez legalább olyan fontos! – a megszakított
közösülés majdnem ugyanúgy megnehezíti vagy
épp lehetetlenné teszi a nő
kielégülését a közösülésben,
mint a korai magömlés. A fogamzásgátlásnak ez
a módja tehát kerülendő. (Egyébként ez
volt a bibliai „Onan vétke”
is.)
Régebben szoktak
próbálkozni hüvelyöblítéssel
is, közvetlenül a magömlés megtörténte
után, ám ez szintén kezdetleges és
megbízhatatlan eljárás. Mert hiába
öblítik ki meleg, ecetes vízzel a hüvelyt, a spermiumok
általában gyorsabbak és ügyesebbek, s elég, ha
csak néhány bejut a méhbe.
De hát melyek a megbízhatóbb
fogamzásgátló módszerek?
Ezek több csoportba
sorolhatók. Legegyszerűbbek a ún. mechanikus módszerek, például a kondom (vagy
koton), a hüvelyi pesszárium
és a méhbe helyezhető spirál.
Helyes használat esetén mindegyik csaknem teljes
biztonságot nyújt (1-2 hibaszázalékkal).
Tulajdonképpen mechanikus (bár bonyolultabb) módszer a sterilizálás, vagyis
meddővé tétel, férfiaknál a herevezeték
(ondóvezeték), nőnél a petevezeték
lekötésével. Ez azonban végleges és
ritkán alkalmazott műtéti megoldás.
A másik csoport a
kémiai úton ható
fogamzásgátlóké. Egyszerűbb változataik
célja a spermiumok megbénítása a hüvelyben.
Ilyenek például a megfelelő hatású hüvelyzselék, -golyók, -
tabletták vagy habok. Bonyolultabb változataik a
különböző fogamzásgátló
tabletták, amelyeket szájon át kell szedni, éspedig
vagy közvetlenül a közösülés után
(Postinor), vagy naponta (a menzesz körüli 7 nap
kihagyásával). Ezek hormontartalmú
készítmények, egyelőre
csak a nők számára készülnek, bár
valószínű, hogy hamarosan a férfiak
számára készült változat is kapható
lesz. Hatékonyságuk titka, hogy megakadályozzák a
peteérést (vagy a petesejt
beágyazódását a méhbe). Nálunk kapható,
legjobb változataik az ún. „háromfázisú” tabletták, mert
biztonságosak, s ugyanakkor mellékhatásaik
jelentéktelenek. (A korábban használt, kezdetlegesebb
fogamzásgátló tabletták sokaknál kellemetlen
tünetekkel – elhízás stb. – jártak, s
gyakran a nemi vágyat is csökkentették.)
Megjegyzendő, hogy
a dohányzás és bizonyos gyógyszerek szedése
csökkenti, akadályozza a fogamzásgátló
tabletta hatékonyságát. Ilyen esetekben ajánlatos orvossal
konzultálni; egyébként csak orvos írhatja fel,
előzetes vizsgálat alapján, olyan nőknek, akik
rendszeresen menstruálnak. Felelőtlenség tehát
„kölcsönkérni” vagy kölcsönadni e
tablettákat.
Mindenesetre
meglepő, hogy a biztonságos fogamzásgátlás
megoldhatósága és
hozzáférhetősége ellenére még ma is
elég sok a nem
kívánt terhesség. Amiből aztán vagy nem
kívánt gyermek lesz, vagy művi abortuszra kerül sor.
Mindkettő komoly veszélyeket és károsodások
lehetőségeit rejti magában. Itt nem lehet célom ezek
bemutatása, csak arra hívom fel az olvasó
figyelmét, hogy a nem kívánt terhesség és
annak következményei magát az intim kapcsolatot is
tönkretehetik. Már csak ezért is komolyan kell venni a
fogamzásgátlást.
A nemi betegségek
Hasonló a helyzet
a nemi betegségekkel. Ezek is aránylag könnyen
elkerülhetőek, s mégis előfordulnak. Egy
részük szerencsére könnyen
gyógyítható – ha időben felismerik és
kezelik –, de vannak köztük igen makacsok is.
Két legismertebb
– majdhogynem hagyományos – változatuk: a szifilisz (megtévesztő
magyar neve: „vérbaj”) és a tripper, amit kankónak vagy gonorrheának is
hívnak. Az utóbbi gyakoribb és általában
enyhébb betegség, bár sokan a szifiliszt sem veszik
észre a fertőzés első stádiumában, vagyis
néhány héten belül, amikor az első
„kemény fekélyek” megjelennek, majd hamarosan
eltűnnek. Pedig ekkor a legkönnyebb kikezelni, éspedig
antibiotikumokkal. Ha erre nem kerül sor, pár hónap
múlva kialakul a második
stádium: bőrkiütések, láz, fájdalmak,
hajhullás stb. Később aztán az idegrendszer és
a szív megtámadása is sorra kerül. A tripper
esetében a fertőzés nyomán a nemi szervből
sárgás, gennyszerű váladék szivárog,
vizeléskor égető érzés léphet fel. A
gyulladás ráterjedhet a prosztatára, illetve a női
medencére is, ami aztán lázzal, és alhasi
fájdalmakkal járhat, meddőséget okozhat.
Medencegyulladást
egyébként nemcsak a tripper (gonorrhea), hanem a klamidiafertőzés is okozhat.
Eleinte ezt is nehéz észrevenni, mert hasonló, bár
enyhébb tüneteket okoz, mint a tripper. Később pedig ez
is lázzal, alhasi fájdalmakkal, hólyaggyulladással,
sőt, ízületi gyulladással járhat.
Szerencsére valamilyen antibiotikum 1-2 hét alatt
megszünteti.
Vírusfertőzés
okozza a kondilomát és
a herpeszt is. Az előbbi azt
jelenti, hogy kinövések keletkeznek a fertőzöttek
hímvesszőjén, illetve hüvelyében, vagy a
végbél környékén, s ezek viszketnek, sőt,
közösüléskor fájnak. (Ettől persze nem
mindenki gondol betegségre.) Ha nem kezelik, rákos
megbetegedést is előkészíthet a nemi szervekben. A
herpesz vírusa hólyagos kiütést, fájdalmas
sömört kelthet a hímvesszőn vagy a hüvelyben, de a
száj vagy a végbél környékén is. Ezek
fokozatosan bevarrasodnak, majd kb. 3 hét alatt elmúlnak, de
később könnyen kiújulhatnak, különösen
kimerültség vagy stressz hatására.
Tökéletes gyógymódja még nincs,
különböző szerekkel kísérleteznek, melyek
egyre jobbak.
Nemi úton
terjedhet a fertőző
májgyulladás is, amely persze ugyanúgy nem „nemi
betegség”, mint az AIDS,
a szintén leginkább nemi érintkezés
útján terjedő, új keletű kór. De
erről majd később. Nem kifejezetten nemi betegség a gombásodás sem, bár
gyakran a nemi szerveket is megtámadja, s például
hüvelygyulladást okoz, akárcsak a hüvelyben és a
húgycsőben élősködő „trichomonas” nevű ostoros
véglény. E két utóbbi szerencsére jól
kezelhető.
Ám a
gyógyulás minden ilyen betegség esetében csak akkor
tartós, ha a szexuális kapcsolat minden résztvevője
kezelteti magát. A „vírushordozó” vagy
„bacilusgazda” minden partnerére veszélyt jelent.
Ezért erkölcsileg és jogilag megalapozott
kötelesség a partnerek bevonása a
gyógykezelésbe.
A szerzett immunhiány (AIDS) okai
és hatásai
A
’80-as évek közepe óta új,
pusztító járvány fenyegeti az emberiséget:
az AIDS. Ez a négy betű angol szavak kezdőbetűje
(Acquired Immuno-Defi- ciency Syndrome = szerzett immunhiányos
tünetegyüttes), ugyanúgy, mint a HIV (humán immunodeficiencia-vírus),
vagyis az a vírus, amely az ember immunrendszerét,
biológiai védekező rendszerét tönkreteszi. Maga
az AIDS csak annyiban betegség, hogy utat nyit a legkülönbözőbb
betegségek előtt, kiszolgáltatja nekik a szervezetet.
Éspedig többnyire lassan, fokozatosan, a szervezet
erejétől függően akár 5-10 év alatt, de ha
gyenge, úgy sokkal gyorsabban. A frissen fertőzött
vírushordozó tehát még nem beteg, és
akár évekig nem is lesz az, főleg, ha nagyon vigyáz
magára, kerüli a betegségeket és egészséges
életmódot folytat.
Ha pedig mégis
elkapná egy betegség, akkor az orvostudomány
segítségével sokáig ellensúlyozhatja
immunrendszere gyengülését. Nem kilátástalan
harc folyik tehát az AIDS ellen, és remélhető, hogy
néhány éven belül megtalálja ellenszerét
a világszerte folyó kutatómunka. Ám ez a
remény még nem indokolja, hogy ne féljünk tőle,
s ne vegyük komolyan. Egyelőre ugyanis csak késleltetni tudjuk
az elhatalmasodását miközben rohamléptekkel terjed
és járványszerűen növekszik a
fertőzöttek száma, egyre több az áldozat.
Az AIDS nemcsak
azért nagyon veszélyes, mert egyelőre nem tudjuk
gyógyítani, hanem azért is, mert alattomos, sokáig lappang, nincsenek gyorsan
jelentkező, egyértelmű tünetei, vagyis nehéz
észrevenni, hogy már megkezdte pusztító munkáját.
Vérvizsgálattal ugyan gyorsan megállapítható
a fertőzöttség, de akinek nincsenek tünetei, az
miért csináltatna AIDS-tesztet? Az egy-két év múlva
jelentkező első tünetek pedig enyhék, bár
kissé makacsok: fáradtság- és kimerültségérzés, fogyás, hőemelkedések
és mirigyduzzanatok stb. Később aztán jönnek
a szokványos betegségek, amik még makacsabbak.
Minthogy a HIV (amelynek
ma már több változatát ismerik) elsősorban a
fehérvérsejteket támadja meg, nyilvánvaló,
hogy a fertőzött vérrel is átvihető, nemcsak az
ondóval vagy a hüvelyváladékkal és
egyéb testnedvekkel (kivétel talán a nyál,
bár ezt sem tudjuk biztosan). Vérátömlesztés
révén ugyan ma már nem fordulhat elő
fertőzés, mert minden levett vért megvizsgálnak, de
például a narkotikumok beadásához többek
által használt injekciós tű vagy apró sebek
érintkezése révén szintén terjedhet. Eleinte
főleg a homoszexuálisok és a drogosok körében
terjedt az AIDS, de az utóbbi tízenöt évben a
szexuálisan aktív, nem szigorúan monogám
heteroszexuálisok körében is gyorsan terjed. A
HIV-fertőzöttek száma hazánkban ugyan
néhány ezerre becsülhető, de ha nem ügyelünk,
ebből hamarosan komoly járvány lehet.
A megelőzés
lehetőségei
Az
eredményes gyógyítás
kidolgozatlanságának hiányában az átlagember
csak a megelőzésre törekedhet. Ez alapjában véve
egyszerűen megoldható: kerülni kell a
veszélyforrásokat, vagyis ügyelni kell a biztonságos
védekezésre!
A
veszélyforrások kerülése pedig elsősorban a
könnyelmű partnercserék kerülését jelenti,
beleértve a prostituáltaktól való
tartózkodást is. Az utóbbi évtizedekben nyugati
mintára nálunk is divatba jöttek a „futó
kalandok”, az alkalom szülte, egyszer-kétszeri
„lefekvések”, elsősorban persze a fiatalok, de
éppúgy az elváltak és külön
élők körében. Márpedig
nyilvánvaló, hogy a
partnercserék gyakoriságával egyenes arányban
nő a HIV-fertőzés veszélye. Újabb
vizsgálatok mutatják, hogy a leginkább
veszélyeztetettek csoportjai az AIDS feltűnése és
közismertté válása óta sem változtattak
sokat a szexuális szokásaikon, viszont gyakrabban
használnak kondomot a váltogatott partnereikkel. Nehéz
lemérni, hogy ez mennyire következetes, pedig a következetes
kondomhasználat a biztonságos szex legfőbb
garanciája!
Tény, hogy
nálunk még sokan idegenkednek a kondomtól,
különféle ürügyekre hivatkozva. Holott a mai
kondomok egyáltalán nem csökkentik az élvezetet,
alkalmazásuk pedig egyszerű és pillanatok alatt
megtörténhet – akár a partner is segíthet
benne. Viszonylagos olcsóságán kívül nagy
előnye, hogy nemcsak az AIDS és mindenfajta nemi betegség
ellen véd, hanem egyúttal biztonságos
fogamzásgátlást is lehetővé tesz. (Ez a
kombinált hatás egyetlen más
fogamzásgátló eljárásról sem
mondható el.) Használatát tehát érdemes
megszokni!
Van-e létjogosultsága a
pornográfiának? S ha igen, akkor milyennek, és milyen
feltételekkel?
Gondolom, sok embert
izgatnak ezek a kérdések. Hiszen korunk egyik legizgalmasabb
témájáról van szó, amiről nálunk
is sokan vitatkoznak. Különösen azóta, hogy hazánkba
is betört az ún. szexhullám, s már nemcsak
aktplakátok, hanem szexképeskönyvek, magazinok és
filmek is megjelentek.
Hogy miért olyan
izgalmas?
Elsősorban
talán azért, mert ez régebben tabutéma volt. A
szexről nem illett beszélni, még kevésbé
nyíltan ábrázolni. Titokban persze annál
többet foglalkoztak vele, de maga a tilalom szorongató volt.
(Már csak azért is, mert együttjárt a
szexuális kiéhezettséggel, sőt, nyomorral.) A tilalom
fokozatos lazulása – és a szexuális
lehetőségek bővülése – érthetően
fölkeltette a figyelmet a szex nyílt
ábrázolása iránt.
Másrészt
és legfőképpen azért izgalmasak a fenti
kérdések, mert a szex fontos szükséglete az embernek.
S ezt csak úgy tudja kielégíteni, ha ismereteket
gyűjt róla, hogy minél pontosabb és teljesebb
képe legyen a kielégítés
mikéntjéről és lehetőségeiről. A pornográfia ezt nagyon
megkönnyítheti.
Éspedig
főleg azért, mert eddig sem a szülők, sem az iskola vagy
más nevelési intézmények nem gondoskodtak a
fiatalok fölkészítéséről a
kielégítő szexuális életre. Miért, a
pornográfia talán gondoskodik? – kérdezhetné
valaki teljesen jogosan.
Jogosan, hiszen a
pornográfia nem keverhető össze a szexuális
felvilágosító irodalommal. Célja nem a felvilágosítás, hanem a
szexuális izgalom fölkeltése vagy fokozása. De
azért – úgy mellékesen – ismereteket is
nyújt. Különösen azoknak, akik még elég
tájékozatlanok a szex terén. Vagyis a (viszonylag)
fiataloknak.
A kérdés
csak az, hogy milyen ismereteket. S az ismeretekkel együtt milyen
beállítottságot közvetít és terjeszt,
mire készteti, csábítja a nézőt vagy
olvasót?
A
vélemények erről különbözőek.
Minthogy pedig
nálunk csak nemrég kezdett teret hódítani a
pornográfia, érdemes szemügyre vennünk olyan
társadalmak tapasztalatait, amelyekben a pornó már
évtizedek óta „virágzik”. Ilyenek
elsősorban az Amerikai Egyesült Államok és
Nyugat-Európa országai.
Ezeket a tapasztalatokat
főleg a társadalomtudományok képviselői, de
rajtuk kívül a különböző vallások
és a politika „szakértői” is figyelemmel
kísérik. Amerikában például már az 1960-
as évek végén elnöki rendelettel létrehozott,
jogászokból és más szakértőkből
álló bizottság foglalkozott a
pornográfiával, s ugyanez ismétlődött
1985–1986-ban is. Az első bizottság ártalmatlannak
találta a pornót, a második viszont nem.
Támadt is ebből nagy
felzúdulás a pornókedvelők
részéről! Nagyarányú vita bontakozott ki a
nyilvánosság előtt. A Fórum nevű,
világszerte ismeri szexuális tanácsadó lap
kiadói, P. Nobile és E. Nadler azon nyomban
összegyűjtötték a vita összes dokumentumát, s
Az USA a szex ellen címmel
vaskos könyvben tették közzé. Ebben komoly
tudósok közreműködésével pontról
pontra cáfolják a pornográfiaellenes bizottság
állításait.
Agresszivitás és
pornográfia
A
vita egyik legkényesebb kérdése az volt, hogy vajon
elősegíti-e a pornó az agresszív
megnyilvánulásokat, a brutalitást, a nők elleni
erőszakot.
A bizottság
által kihallgatott szociológusok és pszichológusok
ezt nem tudták egyértelműen igazolni. Igaz ugyan, hogy az
erőszakos bűnözők egy kicsit gyakrabban néztek pornográf
képeket, mint a többiek, de ebből nem nem következik,
hogy azért voltak erőszakosak. D.
Russel, az erőszakos nemi közösülések
specialistája úgy találta, hogy az általa
vizsgált megerőszakolások 1,6%-ában volt
kimutatható szerepe a pornográfiának. W. Marshall szerint az általa kezelt szexuális
bűnözök jó egyharmada bevallotta, hogy a
pornóképek nézegetésének volt némi
szerepe bűnük elkövetésében.
Egy másik
vizsgálat (D. Scully) azt
mutatta, hogy az erőszakos közösülésért
börtönbe kerültek 65%-a szokott rendszeresen pornográf
magazinokat vagy filmeket nézni, míg a többi
elítélt közül csak 57%. Az előbbiek gyakran
hivatkoztak arra az „erőszakmítoszra” miszerint ha egy
nő nemet mond, akkor valójában „igent” gondol,
tehát az erőszakkal azt kapja, amit vár.
Érdekes volt az a
vizsgálat, amit W. Stock, egy
fiatal pszichológusnő folytatott. Arra volt kíváncsi,
hogyan hat az erőszakot
mutató pornográfia a nőkre. A vizsgáltakat
öt csoportra osztotta. Két csoportnak egy férfi és
nő közötti, semleges beszélgetést kellett
végighallgatnia. A többi csoport viszont
különböző megerőszakolási
történetek tanúja lehetett. Az egyik történetben
a férfi kivonszolja a nőt a bár mellékhelyiségébe,
letépi a ruháját, megkötözi és
megerőszakolja. A nő tiltakozik és védekezik, de
végül is élvezi az egészet,
többszörösen elélvez, s alig várja az újabb
találkozást megerőszakolójával.
A történet
másik változatában a nő alig tiltakozik,
szívesen kimegy és közösül a férfival,
tehát tulajdonképpen nem történik
megerőszakolás. A harmadik változatban a nő
mindvégig ellenáll, nem élvezi, hanem elszenvedi a
megerőszakolást. A vizsgálat során minden csoport
tagjainál műszeresen mérték a szexuális
izgalom esetleges jelentkezését.
Nos, mit gondol a kedves
olvasó, melyik történetnél mutatott a műszer
nagyfokú szexuális izgalmat? Azt hiszem, kevesen
találják el, hogy a megerőszakolás első
változatánál! Annál tehát, ahol a nő
tiltakozik, ellenáll, de végül is élvezi, hogy most
őt megerőszakolják! A második változatnál
már kisebb volt a vizsgáltak szexuális izgalma. A
harmadiknál pedig alig volt nagyobb, mint a semleges
beszélgetést meghallgatóknál.
A kísérlet
meglepő eredménye tehát, hogy a már említett
„erőszakmítosz” nemcsak a férfiaknál,
hanem a nőknél is megtalálható, sőt nagyon is
hatásos. Tény, hogy a megerőszakolási
fantáziák izgatólag hatnak sok nőre.
Ennek pontos
magyarázatát azonban egyelőre nem ismerjük. Szerepe
lehet benne a hagyományos elvárásoknak: az
„igazi” férfi erős és erőszakos, az
„igazi” nő pedig végül is aláveti
magát és enged neki.
A
fenti vizsgálat egyik résztvevője azzal magyarázta a
megerőszakolás élvezetkeltő hatását, hogy
az emlékeztette őt a szenvedélyes szeretkezésre (ami
hasonlóképpen gátlástalan).
Saját
megítélésem szerint az erőszakmítosz akkor
érvényesül, ha egy nő a partnerrel és a szexszel
szemben ambivalens, vagyis tudatosan nem
akarja, de legbelül mégis kívánja. Ugyanez az
ambivalencia jellemzi igen sok nő viszonyulását a
pornográfiához általában. Ha egy nő
egyedül van, akkor könnyebben elhárítja a
„kísértést”. A férfi
erőszakossága viszont fölmentést ad neki, s így
most már átengedheti magát a szex
élvezetének („ha már úgyis
megtörténik”).
Ide tartozik az is amit D. Zillman, az Indiana Egyetem
tanára állapít meg Kapcsolatok a szex és az
agresszió között című könyvében.
Abból indul ki, hogy a
fájdalomérzet könnyen áttevődik szexuális
izgalommá (és viszont). A mazochisták esetében
ez különösen szembetűnő, de másoknál is
gyakran előfordul. A szokásos szexuális ingerek elég
hamar eltompulnak, a fájdalom azonban nem. „Úgy tűnik
– írja –, semmi sem pótolja a fájdalmat mint a
szexuális izgalom elősegítőjét, ha ez nem tud
kialakulni”. Eszerint a karmolás, harapás,
szorongatás és ütlegelés ügyesen adagolva
fokozhatja a szexuális izgalmat nemcsak annál, aki adja, hanem
mind inkább annál, aki kapja. (Ezek lennének a szex
szadomazochista komponensei.)
S persze ugyanezek
ábrázolása is többé-kevésbé
hasonló hatást kelt, ha a néző, akinek erre van
szüksége beleéli magát, és így mintegy
„elővételezi” az élvezetet.
A probléma csak ott
van, hogy nem mindenkinek van erre szüksége. S ez esetben az
agresszív szex ábrázolása inkább
visszatetszést kelt. Másrészt az agresszivitás
bizonyos határon túl mindenképpen káros.
Ragályos-e a pornóminta?
A
pornográfia ellenfelei előszeretettel hivatkoznak arra, hogy amit az ember gyakran megnéz a
szexuális élvezet kedvéért, azt akaratlanul is
átveszi, beilleszti saját viselkedésmintái
közé. Ha tehát a pornó valamilyen nemi
eltévelyedést mutat – ami bizony előfordul! –,
akkor fönnáll a veszélye annak, hogy nézője
„elkapja a betegséget”.
Talán mondanom
sem kell, hogy a pornográfia létjogosultsága
szempontjából alapvető kérdésről van
szó. Nézzük, mit mond erről korunk egyik
világhíre szexológusa, John
Money. Szerelmi
térképek című művének alapgondolata,
hogy az egyén lelki fejlődése során (pontosabban a
pszichoszexuális fejlődés során) kialakul, milyen
szexuális ingerekre tud szexuális izgalommal reagálni.
Természetesen ezeken belül is vannak fokozatok: egyes előnyben
részesített ingerekre nagyon jól reagál,
másokra kevésbé. Az ezektől eltérőkre
viszont alig vagy egyáltalán nem.
Ebből
következik, hogy a pornográfia sem
hat mindenkire egyformán. Ugyanaz a kép az egyik embert
izgalomba hozza, míg egy másikat esetleg teljesen hidegen hagyja.
Különösen érvényes ez a ritkán
előforduló perverziókat, azaz szexuális
eltévelyedéseket mutató képekre. Akiben nem alakult ki az éppen
látott perverzió csírája, az ettől nem lesz
perverz, hanem egyszerűen marhaságnak tartja és
továbblapoz.
Money az urofíliát hozza föl
példaként. Azt a perverziót (vagy ahogy ő mondja: parafíliát), amelynek
lényege, hogy a férfi vagy nő csak úgy tud
szexuálisan fölizgulni és kielégülni, ha
levizelik, vagy éppen meg is ihatja azt. Akiben nem alakult ki ez a
perverzió, azzal hiába nézetnek rendszeresen és
hosszú időn át ilyet bemutató képeket vagy
filmeket, ettől sem lesznek urofíliások. A perverziók
ugyanis nem ragályosak. Csak azokra hatnak, akikben már kialakult
a készség, vagy legalább a hajlam az adott
perverzióra.
Szinte hallom az
ellenvetést, hogy jó, egy felnőttre csak az hat, ami
már kialakult benne, de mi van a fiatalokkal, a gyerekekkel? Akik
még kialakulatlanok, azokra sem hat?
Az ellenvetés
teljesen jogosnak látszik, bár figyelembe kell vennünk, hogy
a szexuális irányulás általában igen
korán kialakul. De az is tény, hogy gyermek- és
kamaszkorban ez még változhat. Money azt írja, hogy egy
fiúnak nincs szüksége pornográf képek nézegetésére
ahhoz, hogy megtudja, mi hozza őt szexuális izgalomba. A kamasz
készen kapja saját, személyes
pornográfiáját azokban a szexuális álmokban,
amelyek merevedéseit és magömléseit
kísérik.
Fejlődéspszichológia
szempontból nézve a szexuális álmokból
és maszturbációs fantáziákból
nőnek ki a saját készítésű pornográf
rajzok, s aztán később a vásárolható pornográfiában is azt keresi,
ami összhangban van álmaival és fantáziáival.
Más nem érdekli.
Lányoknál
kicsit más a helyzet, mert náluk sokkal ritkábbak a
kifejezetten szexuális álmok és a
maszturbációs fantáziák. Ez magyarázza, hogy
a nők később is nehezen értik meg a férfiak
vonzódását a fényképszerű,
naturális pornográfiához. A nők számára vonzó pornográfia
más jellegű, inkább a romantikus szerelmi vallomások,
csókok és kedveskedések hozzák őket
izgalomba.
Egészséges
fejlődés esetén normális „szerelmi
térképek”, azaz szeretkezési sémák
alakulnak ki a fiatalokban. Ők azok, akik normális,
egészséges pornográfiát igényelnek (ha
egyáltalán van ilyen igényük). Ha viszont a
normális pszichoszexuális fejlődést valamilyen lelki
sérülés – például szexuális
játékok indokolatlan büntetése a szülő
részéről – megzavarja, akkor a kialakuló
szeretkezési séma tönkremegy vagy eltorzul és
perverzzé válhat. Könnyen előfordulhat, hogy a
szexuális játékokért kapott brutális
büntetés viszi be az erőszakot a szeretkezési
sémába. Az ilyen fiatal felnőttként igényelni
fogja az erőszakot szexuális izgalmához és
kielégüléséhez. S persze ilyenek igénylik az
erőszakos szexet ábrázoló pornográfiát
is.
Végeredményben
tehát a durva, kulturálatlan vagy abnormális
szexuális viselkedést ábrázoló
pornográfia is csak a meglévő igényeket
szolgálja ki. De éppen ezáltal erősíti is az
ilyen viselkedést. Tehát nem kívánatos.
Hazai tapasztalatok a
pornóról
A
rendszerváltásig tilos volt hazánkban bármilyen
pornográf termék előállítása és
terjesztése. Egy-két művészi aktalbumtól
és aktnaptártól eltekintve a női aktokat is csak
reklámcélokra alkalmazták. A képeslapok azonban
egyre bátrabban közöltek félaktokat és
hátul- vagy oldalnézeti aktokat, mígnem megjelentek az
első szexképeskönyvek (köztük saját Szerelmi
kultúránk című könyvem).
Ilyen
képeskönyveket és magazinokat ma már csaknem szabadon
lehet terjeszteni. De külföldről is lehet pornográf
lapokat és videokazettákat behozni (igaz, nem kereskedelmi
céllal). Ilyeneket persze korábban is hoztak be titokban,
úgyhogy már elég sok pornókazetta van forgalomban.
Valamilyen fajta pornográfiával tehát az utóbbi
években nálunk is szinte minden felnőtt találkozott.
Hogy aztán milyen hatással volt rájuk a pornó, arra
bizonyos adatokból lehet következtetni. 1986-ban több mint
ezer nő és férfi küldte vissza kitöltve azt a
szexológiai kérdőívet, melynek kérdései
közt ez a téma is szerepelt.
Arra a
kérdésre: „Előfordult-e
már, hogy pornográf képtől felizgult?” a
kérdezettek háromnegyed része igenlően
válaszolt. Túlnyomó többségükkel (62%)
többször is előfordult ez. 16% azt válaszolta, hogy
„szerencsére nem”. 5% pedig úgy vélekedett,
hogy „sajnos nem”. A nemek megoszlását tekintve
nincsenek nagy eltérések, bár a nőknek csak kétharmada izgult föl pornográf
képektől. Nem tudni persze, hogy azért-e, mert nem is
találkozott ilyenekkel, vagy mert a képek nem hatottak
rájuk izgatólag. Mindenesetre közülük többen
(22%) válaszolták, hogy „szerencsére nem”,
vagyis nincs ilyen igényük, nem hiányzik nekik a
pornó.
Valószínűleg
összefügg ez azzal, hogy átlagban a nők szexuális
igényei is kisebbek, mint a férfiaké, ami azonban nem
szükségszerű és nem tartható
természetesnek. Az a tény, hogy kétharmaduk képes
jól reagálni a pornóra, olyan lehetőséget
mutat, ami koránt sincs kihasználva. (Különösen ha
meggondoljuk, hogy igényeik szerinti, romantikusabb pornóval
eddig nem is igen találkozhattak.)
Az említett
kérdőív többek közt arra is
rákérdezett, hogy megengedhetőnek
tartják-e a pornográf képek, írások
forgalmazását. A megkérdezettek 31%-a
egyértelmű igennel felelt, 47%-uk csak feltételekkel, 1%-uk
pedig semmiképpen sem tarja megengedhetőnek. A nők
aránya az igenlésben kicsit alacsonyabb, az elítélésben
pár százalékkal magasabb a
férfiakénál. Mindenesetre a túlnyomó többség
így vagy úgy megengedhetőnek tartja, legalábbis
bizonyos feltételekkel.
Sajnos a
kérdőívből nem derül ki, hogy milyen feltételekkel tartanák megengedhetőnek a
pornográf termékek forgalmazását. Számos
levélből és személyes interjúból
azonban az derül ki, hogy sokan csak felnőtteknek
engedélyeznék, s nekik is csak a jobb fajta
pornográfiát, amelyben nincsenek perverziók.
Ezzel így,
első pillantásra egyet is lehet érteni. Csak persze
kérdés, hogy ki számít ebből a
szempontból felnőttnek. Továbbá hogy
valójában mi számít perverziónak. Mert ha
valaki mondjuk a homoszexualitást, a csoportszexet vagy éppen a
franciázást is perverziónak tartja, azzal a
szexológusok nem tudnak egyetérteni. Hogy miért nem, arra
most itt nem térhetek ki. Mindenesetre annak elbírálásánál,
hogy a forgalmazásra szánt pornográfia jó vagy
rossz, normális vagy abnormális, a szakemberek ítéletét kellene alapul venni!
Ami a korhatárt
illeti ez éppoly viszonylagos, mint a nemi élet kezdetének
korhatára. Jogilag és hagyományosan csak a 18 éves
kort betöltött fiú vagy lány tekinthető
felnőttnek. De ma már mindenki tudja, hogy a nemi élet
általában ennél előbb kezdődik (nem is
beszélve az önkielégítésről, amely
szintén a nemi élet része). Azt is tudjuk, hogy a
normális nemi élethez szükséges lelki érettség nem alakul ki magától
egy bizonyos életkorban, hanem a feltételektől
függően előbb vagy utóbb. Kedvező
feltételeknek a fejlesztő hatások tekinthetők, s ezek
között nagy szerepe lehet a pedagógiailag átgondolt
felvilágosító anyagoknak, többek közt az e
célra kiválogatott, jó pornográfiának is.
Sajnos még messze
vagyunk ennek megvalósulásától, mert a szexuális nevelésnek
hazánkban még mindig nincs gazdája: a szülők
és a pedagógusok egyaránt
fölkészületlenek, az országos nevelésügy
illetékeseinek pedig a kisebb gondjuk is nagyobb annál, semhogy a
válsághelyzetben ezzel törődjenek. Pedig… –
de ez már más lapra tartozik.
Nézzük
inkább, mire jó még a pornográfia!
Terápiás alkalmazása is
lehetséges?
Egy amerikai
szexuálpszichológus, B. Zilbergeld
szerint a pornográfia egyik, ma még kiaknázatlan
lehetősége a házasélet fejlesztésére
vagy rendbe hozására való
fölhasználása.
Tény, hogy
már ma is az amerikai házaspárok százezrei
néznek rendszeresen pornográf magazinokat és filmeket.
Hogy miért? Nyilván szükségük van rá.
Zilbergeld fölveti a kérdést: Miért nem ismerik be sokan, hogy egy tartós kapcsolatban
nem könnyű a szexuális megunást elkerülni?
Ennek érdekében minden lehetőséget föl kell
használni. A gyerek nélküli vakációk, az
egyéni szexuális fantáziák nyílt
megbeszélése segíthet megújítani a
házasságot.
Általános
tapasztalat, hogy a házasságban a szex néhány
éven belül kezd elszürkülni. A szeretkezések
ritkábbá válnak, s a szexuális vágy egyre
gyakrabban irányul mások felé. Nemritkán elkezdődnek
a félrelépések. Ámde sokan nem akarnak
félrelépni, inkább a házastársukkal
szeretnének izgalmasabb és kielégítőbb
szeretkezéseket. Az ilyen házaspárok tapasztalata, hogy az együtt megnézett jó
szexfilm vagy pornográf magazin megélénkíti
és gyakoribbá teszi a szeretkezéseket.
A pornográfia
ilyenkor elősegíti a szexről folytatott, nyíltabb
beszélgetéseket is. „Ezt már régen
szeretném kipróbálni!” vagy „Gondoltál
valaha is ilyesmire?” – mondják egymásnak a
házastársak, s az így kezdődő
beszélgetések közelebb hozzák őket
egymáshoz, és új színt visznek nemi
életükbe. Könnyebben belejönnek a szexbe, mert a
pornográfia elősegíti ráhangolódásukat.
Sőt, gyakran új, számukra ismeretlen szexuális
technikákat is tanulhatnak belőle.
Zilbergeld úgy találta, hogy a jól
kiválasztott pornográf képek vagy írások
közös végignézése megkönnyíti és fejleszti a partnerek
közötti szexuális kommunikációt. Még
akkor is hasznos párbeszéd alakulhat ki köztük, ha
kezdetben valamelyik úgy gondolja: „El sem tudom képzelni,
hogy ilyet csináljak.” Tudományosan igazolt tény,
hogy a szexről folytatott beszélgetésnek fontos szerepe van
a nemi életben.
Végeredményben tehát
az a helyzet, hogy a közösen nézett és
megbeszélt pornográfia a konzervatív
véleményekkel ellentétben nem gyengíti, hanem
erősíti a házasságot. Ezt a kedvező
hatást csak az zavarja, hogy a pornográfiaellenes propaganda
és a valóban rossz pornótermékek miatt sokan
elbizonytalanodnak, s inkább kerülik a témát.
A
szexuálterápiával foglalkozó szakemberek
világszerte fölhasználják a
gyógykezelésben az e célra kiválogatott vagy
elkészített pornográf képeket. Több
vizsgálat tanúsítja ennek
hatékonyságát az egymás iránti vágy
növekedése és az indokolatlanul elutasított
viselkedésformák elfogadása szempontjából.
Zilbergeld érdekes
történettel illusztrálja a
pornográfiaellenesség lehetséges okait. Leírja,
hogy fölkereste őt a televízió egyik riporternője
a pornográfiáról folytatandó
beszélgetés céljából. Amikor aztán
szóba került a pornó kedvező hatása a
házaséletre, a riporternő közbevágott:
„Jaj, ne is mondja! Ezt hallom folyton én is a baráti
házaspároktól. Pár hete meglátogattam egy
ötvenes házaspárt, régi barátaimat, s ők
is ezzel jöttek. Sőt, még a
pornógyűjteményüket is megmutatták! Ők
ugyan azt mondták, jó szeretkezéseket
köszönhetnek ezeknek, de szerintem undorító! Nekem
semmi kedvem egy olyan partnerhez, aki azért kíván, mert
izgalomba jött a képernyőn látott szextől, s
aztán arra gondol, miközben velem szeretkezik…
Elvárom, hogy ilyenkor csak rám gondoljon!”
Erre azt mondtam, hogy
az a fajta tisztaság és kizárólagosság, amit
szeretne, aligha várható el olyan pároktól, akik
több mint két évtizede vannak együtt. Válasza:
„Tudom! De ez azt jelenti, hogy annak a kapcsolatnak vége!”
Zilbergeld
hozzáfűzi: számára ijesztő, hogy ilyen merev
és irreális szemléletű embert bíznak meg
dokumentáció készítésével az erotikus
anyagok témakörében. Jómagam pedig
hozzáfűzöm, hogy nálunk is sok ilyen ember
található (bár tévévitára a
pornográfiáról még tudtommal nem került
sor).„
Pornográf és/vagy
„erotikus”
Szakemberek
és laikusok körében egyaránt fölmerült,
hogy mivel a „pornográfia” kifejezés a
köztudatban már elég pejoratív
hangzású, vagyis rossznak, megvetendőnek
minősített, helyette inkább az „erotikus képek,
írások” kifejezést kellene alkalmazni.
Ez a javaslat
kétségkívül megfontolásra érdemes.
Ellenvethető ugyan, hogy miért kellene a pornográfiát
tévesen értelmező és globálisan
elutasító köztudatot ennyire tiszteletben tartani,
miért nem próbáljuk inkább megváltoztatni? A
fő probléma azonban az: hogyan
tegyünk különbséget pornográfra és erotika
között? Mi legyen a besorolás kritériuma? Hiszen
amit az egyik ember „szép erotikának” tart, azt egy
másik „szennyes pornográfiának”
érezteti.
A megoldás
abból indulhatna ki, hogy Erosz, a szerelem ógörög
istene évezredeken át ihletője volt az erotikus
művészetnek, amely annyi sok szép alkotással
gazdagította kultúránkat. Mármost ha az erotikus
művészet a szépet, az értékeset, a
kulturált szexualitást ábrázolta (mindegy, hogy
naturálisan vagy szimbolikusan), akkor a nem kifejezetten
művészi erotikus ábrázolásoknak is ezt kell
tenniük. Az egészséges
emberi érzékiség – ez lehet a tartalma az
erotikának, míg a pornográfia az
érzékiség durvább és elfajult
változatait ölelheti föl.
Végeredményben
összecseng ez azzal, hogy van jó pornográfia –
és van rossz. Ám hogy mi a jó és mi a rossz a
pornográfiában, az nem népszavazás
kérdése. Hanem? Nos, társadalmilag nézve szakmai
kérdés, a szexológia tudománya már
képes megbízhatóan differenciálni. Egyénileg
mindenki azt választja ki a pornográfiából, ami
ízlésének megfelel. Az ízlésekbe pedig nem
érdemes hatóságilag beleszólni. (Hasonló a
helyzet, mint az alkoholfogyasztás és a dohányzás
esetében.) Legföljebb nevelni lehet az ízlést.
Hogy mivel? Jó
választékkal és a választani
tudás képességének fejlesztésével!
18. Intimitás és szex – csoportosan
Nálunk is egyre
növekvő érdeklődés mutatkozik a csoportszex
iránt. Amiről a legtöbben hallani sem akartak, arról ma
már sokan szívesen beszélnek és olvasnak. Ezzel
együtt véleményt is formálnak róla.
Pontosabban a korábbi, elítélő
véleményeket felülvizsgálják, s nem
ritkán módosítják is.
Jellemző, hogy
míg egy korábbi vizsgálatomban (1975) a
megkérdezetteknek csak alig egyötöde tartotta bizonyos
feltételekkel megengedhetőnek a csoportszexet – ezen
belül a férfiak jóval nagyobb arányban mint a
nők! –, addig az 1986-os vizsgálat ezernél több,
felnőtt korú megkérdezettje már fele arányban
megengedhetőnek tartotta azt (persze csakis önkéntes alapon).
Ez egyrészt azt
mutatja, hogy a csoportszex kezd elfogadottá válni,
másrészt a vélemények még mindig erősen
megoszlanak, s a nők ma is sokkal kevésbé fogadják
el, mint a férfiak. (Nagyjából a férfiak
kétharmada, a nőknek viszont csak egyharmada fogadja el.) Valószínű
ugyan, hogy a legutóbbi években ez a nemek szerinti
véleménykülönbség tovább csökkent,
de attól még messze vagyunk, hogy a csoportszex
általánosan elfogadottá váljon.
Mindenesetre figyelemre
méltó, új jelenségről van szó, amely
jellemzően tükrözi társadalmunk
liberalizálódási folyamatát. Időszere
tehát, hogy közelebbről szemügyre vegyük ezt a
jelenséget, a megalapozott és tárgyilagos
megítélés érdekében.
Elterjedtsége és
értékelése
Mindjárt
bevezetőben szeretném hangsúlyozni, hogy nem maga a csoportszex
az új jelenség, hanem csak annak növekvő
elfogadottsága. A csoportszex ugyanis ősidők óta
előfordul. Sőt, éppen az ősközösség
idején sokkal gyakoribb, mondhatni mindennapos volt, hiszen őseink
mindent csoportosan csináltak.
A
csoportházasság (poligámia, poliandria) meg a
lakótér szűkössége eleve
elkerülhetetlenné tette a csoportszexet.
A
civilizáció fejlődése során viszont
háttérbe szorult, mert a magántulajdon
elkülönülési törekvéseket szült, s ez
alól csak az időnkénti orgiák és egyéb,
kivételes helyzetek adtak fölmentést. Századunkban
azonban a magántulajdon is kérdésessé vált,
fölerősödtek a közösségteremtő
törekvések (például a kommunák vagy a
„nagy család” gondolata).
No, nem akarom a
csoportszexet a „Világ proletárjai
egyesüljetek!” jelszavára visszavezetni, de tény, hogy
egyre több csoport, egyesület és társaság
szerveződött, szoros baráti közösségek is
kialakultak, amelyekben nemcsak a gondokat, hanem az örömöket,
élvezeteket is megosztották. S minthogy az
egészséges ember lelki alkatára jellemző az
ingergazdagság és változatosság keresése, a
különböző csoportokban előbb-utóbb
szükségképpen megjelent a szexuális
változatosság keresése.
Talán
legfőképpen ez magyarázza a csoportszex
terjedését és népszerűbbé
válását, amihez persze erősen hozzájárult
az életszínvonal emelkedése, a
demokratizálódás, a fogamzásgátlás
fejlődése, és főleg az ún.
„szexhullám”. Ez utóbbin a régi, elavult
tilalmak, a „szexuáltabuk” megdöntésének
kampányszerű mozgalmát értjük, amely itt-ott
szélsőségekbe is átlendült, s mindenhová,
még az üzleti reklámokba is bevitte a szex valamilyen
ábrázolását. Ennek nyomán indult
virágzásnak a „pornóipar”: a pornográf
termékek gyártása, amely a korábban elfojtott
érdeklődést elégítette ki.
S minthogy a csoportszex
iránti érdeklődés nyilvánvaló volt, a
pornográf kiadványok és filmek ezzel is bőven
foglalkoztak, így megbarátkoztatták az olvasókat
és nézőket a csoportszex lehetőségével.
Pornográfiával pedig a felnőttek jó
háromnegyede már nálunk is találkozott,
ennélfogva van némi fogalmunk a csoportszexről is.
Ami természetesen
nem jelenti azt, hogy ki is próbálták, Egyrészt
– mint láttuk – a felnőttek kb. fele még mindig
elítéli, nem tartja megengedhetőnek. Másrészt
azoknak is csak kis része próbálta ki, akik
megengedhetőnek tartják. Az említett legutóbbi
vizsgálatomban (1986) megkérdezettek közül csak minden
tizedik vett már részt csoportszexben (többnyire ők is
csak egyszer). Kétharmaduk úgy nyilatkozott, hogy
„szerencsére nem” volt része ilyesmiben, s csak
egyötödük felelte azt, hogy „sajnos nem”.
Ebből nyilvánvaló, hogy van ugyan egy
növekvő érdeklődés, de a személyes
tapasztalat még igen kevés, egyrészt a csoportszex-
lehetőségek szűkös volta miatt, másrészt az
értékelés bizonytalansága miatt. Szélesebb körű elterjedése a közeljövőben sem
várható, már csak a félelmetes AIDS-betegség
feltűnése miatt sem.
A pár éve
kiadott Lexikon a szerelemről
szerint a csoportszex általában idegenkedést, ellenszenvet
vált ki a szerelmespárokból, mert ők
kizárólagos intimitást igényelnek, s
osztozkodásra nem hajlandók. Ez általában
bizonyára igaz is, de hát a nemi életet élők
túlnyomó többsége nem szerelmespár. S a
kizárólagosságra törekvés sem azon
múlik, hogy valaki szerelmes-e vagy sem. A jelek szerint egyre
többen képesek osztozkodni az intimitásban és a szex
örömeiben.
Fogalma és fajtái
A
csoportszex fogalmát nem kell különösebben
magyarázni, hiszen mindenki tudja, hogy a csoport kettőnél
több személyt jelent. Ha tehát hárman vagy
többen vesznek részt a szexuális
történésben akkor joggal beszélünk
csoportszexről. Hogy aztán milyen neműek vannak jelen,
és ki mennyire vesz részt a szexben, az már
részletkérdés. Mindenesetre a résztvevőknek
tudniuk kell, hogy többen vannak jelen (mert ha valaki titokban megfigyel
egy szeretkező párt, az még nem csoportszex).
Kevésbé
nyilvánvaló, hogy milyen sokféle fajtája van a
csoportszexnek. Már a résztvevők neme és
létszáma szerint is többféle típus
állapítható meg. Előfordulnak például
nemcsak különböző neműekből, hanem azonos
neműekből álló szeretkező csoportok is.
Kétségkívül az előbbi sokkal gyakoribb. De ez
még nem jelenti azt, hogy minden résztvevőjük
egyértelműen heteroszexuális beállítottságú,
hiszen köztudott, hogy igen sok már a nyíltan biszexuális vagy rejtetten
homoszexuális ember. A csoportszex ez utóbbiaknak is
eléggé szabad teret enged.
A nemek
megoszlása a csoportban szintén fontos típusjegy. Ha
ugyanannyi nő van, mint amennyi férfi, akkor a csoportszex
heteroszexuális jellegű lehet, bár a homoszexuális
kapcsolat ilyenkor sem kizárt, főleg a nők között.
(Már csak azért is, mert a férfiak hamarabb
kimerülnek.)
A résztvevők
létszáma szerint lehetnek kis és nagy csoportok, s
vizsgálatokból tudjuk, hogy a
kis csoportok általában kedvezőbb légkörűek
– főleg, ha a résztvevők nem vadidegenek, hanem
régi ismerősök vagy éppen jó barátok. Az
ismeretség jellege, az egymáshoz való viszony, a
résztvevők iskolázottsága és társadalmi
helyzete mind-mind befolyásolja a csoportszex
minőségét, típusát.
Gyakori és egy
kicsit különleges típus a hármas
csoport. Itt a nemek aránya nem lehet egyenlő: két
nő és egy férfi – vagy két férfi
és egy nő. Más a helyzet a két heteroszexuális
párból álló négyes
csoportnál, amelynek több alfaja van. Az egyikben a
párok nem válnak szét, csak éppen a másik
pár jelenlétében szórakoznak egymással. A
másikban a párok partnert cserélnek, de aztán
mindenki csak az így kicserélt partnerével foglalkozik. A
harmadikban ennél is tovább mennek, amennyiben a két
pár egymással is foglalkozik, tehát valóban
csoportosan szeretkeznek.
Ehhez képest a
nagyobb létszámú csoportok már nem hoznak
különösebb újat. Legföljebb annyiban, hogy itt
gyakrabban előfordulnak viszonylag passzív
nézelődők.
Első foka: a hármas csoport
A
szakértők, például a híres amerikai, Alex Comfort szerint a csoportszex
terén az első lépést leggyakrabban a hármas
csoport jelenti. Ez tűnik legkönnyebben elfogadhatónak
és megszokhatónak, hiszen egy személlyel
bővíti ki a már működő párkapcsolatot.
Hármasban
szeretkezni valóban különös
élmény. Hogy aztán pozitív vagy negatív,
az már a feltételektől, a résztvevők
egymás közti viszonyától függ. Nyilván csak
akkor pozitív, ha mindhárman elfogadják egymást,
s egyik sem tekinti a másikat betolakodónak vagy
fölöslegesnek.
Igen sok múlik
ezért a „harmadik” helyes kiválasztásán.
Hallottam olyan eseteket, hogy a férj egyszer csak
beállított egy harmadikkal, akit felesége nem ismert (vagy
csak látásból ismert), s némi italozás után
azt akarta, hogy hármasban szeretkezzenek. Ami persze hideg
zuhanyként hatott mindkét nőre. Az alkohol
egyébként sem szolgálja megfelelően a csoportos
szeretkezés előkészítését.
Elősegítheti ugyan, hogy valakit „levegyenek a
lábáról”, de utána minden
résztvevő rossz szájízzel ébred,
szemrehányásokkal és bűntudattal. (Sajnos az
első próbálkozások
megkönnyítésére sokan fogyasztanak alkoholt.)
A hármas csoport
úgy keletkezik, hogy egy (házas) pár valamilyen
oknál fogva elhatározza, hogy
bevon szeretkezésébe egy „harmadikat”.
Szerencsés esetben ezt a harmadikat már mindketten jól
ismerik és kedvelik. Nagyobb rizikót jelent, ha – mint
ahogy újabban sokan teszik – újsághirdetés
révén próbálják megtalálni a
harmadikat. Mindenképpen jó emberismeretre van
szükség a megfelelő partner
kiválasztásához.
Aztán igen fontos
a „harmadik” előkészítése a
részvételre. Mindenekelőtt ismerni kell a
felfogását, beállítottságát, hiszen,
ha az mereven konzervatív, akkor nem sok remény van a
bekapcsolására. Előbb mindenképpen össze kell
barátkozni vele, hogy őszinte és bizalmas érzelmi
viszony alakuljon ki közte és a pár mindkét tagja
között. Az első (néhány)
találkozáskor lehetőleg még ne kerüljön sor
kifejezetten szexuális közeledésre.
Ez utóbbinak
jó kezdete lehet a futólagos simogatás,
majd masszírozás, amit egy azonos nemű partner kezd el a
vendéggel, s amibe hamarosan a más nemű partner is
bekapcsolódik. A masszírozás szinte
észrevétlenül átmehet szexuális
ingerlésbe, miközben a beszélgetés intimebb
témákra váltva folytatódik. Ha viszont a
„harmadik” nem reagál az elvárt módon, akkor
legjobb azonnal leállítani a szexuális
közeledést, és vagy megbeszélni vele a dolgot, vagy
áttérni valamilyen más foglalatosságra. A
hármas csoportszex sikerére legnagyobb esélyt az ad, ha a
jó barát „harmadikat” a pár közösen
hívja meg az intim együttlétre, például
valahogy így: „Szeretkezni készülünk, nincs
kedved velünk tartani?”
Alex Comfort szerint az ilyen hármasban
szeretkezés nagy ajándék mindhárom
résztvevőnek: egyrészt a régi partnerek (vagy
házastársak) ajándékozzák meg egymást
azzal, hogy a másik kedvét keresik bizonyítva, hogy nem
féltékenyek, másrészt mindketten
megajándékozzák a harmadikat azzal, hogy megosztják
vele biztonságos intimitásukat és szexuális
tapasztalataikat.
Előfordul, hogy a
harmadik valósággal „beépül” a
kapcsolatba, állandó résztvevője lesz a partnerek házaséletének.
Ez már több, mint a csoportszex hármasban, ez már
tulajdonképpen csoportházasság
(még ha nem is legalizált formában). Nem új
jelenség ez sem, hiszen például a Bibliából
tudjuk, hogy Jákobnak is több felesége volt.
Partnercserék és
négyes csoportok
A
fejlett nyugati társadalmakban a ’70-es években szinte
divatba jöttek a baráti házaspárok közötti
partnercserék. Ezek rendszerint csak egy-egy éjszakára
vagy hétvégére szóltak, de nem voltak ritkák
a nyaralás 1-2 hetére vagy még hosszabb időre
szóló partnercserék sem.
Önmagában a partnercsere még nem
csoportszer,
de azzá válhat, ha a csere után egy helyiségben
maradnak és egymás jelenlétében szeretkeznek.
(Viszont ha nem cserélnek, csak egymás mellett szeretkeznek,
akkor is csoportszex!) Nyugaton ennek már szervezeti keretei is vannak:
partnercsereklubok és külön újságok a
partnercserét keresőknek stb.
Hogy nálunk
előfordul-e ilyesmi, azt eddig még senki sem mérte föl.
Valószínű, hogy eddig csak nagyon elvétve fordult
elő, s többnyire akkor sem megtervezetten, előre
megbeszélten, hanem spontánul, a pillanatnyi hangulat
hatása alatt. S persze nem a fiatal házasoknál (akik
túlságosan is el vannak foglalva egymással és napi
életük megszervezésével). S nem is az
időseknél (akik túlságosan konzervatívok
ehhez), hanem elsősorban a 40 év körülieknél, akik
– már vagy még – igénylik a
változatosságot. (Ezt számos hirdetés tanúsítja.)
Példaként
röviden ismertetek egy esetet.
15 éve
kiegyensúlyozott házasságban élő pár
hosszú évek óta baráti kapcsolatot tart fenn egy
hasonló korú házaspárral. Éppen egyikük
születésnapját ünnepelték egy este, s
többek közt videofilmeket néznek. Egész véletlenül
egy pornófilmre is sor került. A filmen látott
csoportszexjelenetek hatására olyan játékba kezdtek,
amelynek során egy- egy ruhadarabot zálogba kellett adni, majd ki
kellett váltani. Közben a hangulat mind „szexisebb”
lett, oldódtak a gátlások, s először
mindkét férfi a párjával kezdeményezett
egyre merészebben, majd cseréltek, és minden
„figurát” végigcsináltak, ami eszükbe
jutott. Egészen addig, amíg el nem nyomta őket az
álom Reggel barátságosan elbúcsúztak
egymástól, s egy szó sem esett a történtekről.
Hetekig „csend” volt, de aztán
megismétlődött még néhányszor a csoportos
szexegyüttlét.
Mindez természetesen
nemcsak négyesben fordulhat elő, hanem nagyobb
társaságban is. Kétségtelen viszont, hogy
minél többen vannak, és minél
különbözőbb emberek jönnek össze, annál
valószínűbbek a feszültségek és
konfliktusok. Bár igen sok múlik a szervezésen
és a kialakított szokásokon.
Sandstone, a
„csoportszexközpont”
Van
Kaliforniában egy kisváros Sandstone, amelynek
határában a Williamson házaspár
gyógyszálló jellegű házat
épített, nagy napozóterasszal és fedett meleg
fürdővel. A ház földszinti nagytermébe
rendszeresen összehívták barátaikat és
jó ismerőseiket, de kikötötték, hogy csak
párok jöhetnek. A hétvégi találkozókon
aztán össze is jött 40-50 vendég. Tetszésük
szerint szórakoztak (napoztak, fürödtek, zenéltek),
és persze szeretkeztek is, méghozzá bárhol
és bárkivel.
Az így
létrejött „szexklub”
fő szabálya ugyanis az volt, hogy minden kötöttség
mellőzendő, és lehetőleg mindenki meztelenül
járjon-keljen. Vagyis amolyan nudista összejövetelek voltak
(csak egy fokkal liberálisabbak). Kiskorúakat azonban nem
engedtek be, és a drogokat és alkoholt is
száműzték.
Talán mondanom
sem kell, hogy Sandstone igen hamar népszerűvé vált,
és a szexklubba több százan iratkoztak be
állandó tagnak (fizetve az évi 250 dolláros
tagdíjat). Pedig a klubéletre a csoportszex volt jellemző.
Hangsúlyozom, hogy csak jellemző és nem kötelező.
Aki akart, félrevonulhatott, nem kellett részt vennie semmiben.
Sokan nem is kifejezetten a szexért, hanem a hangulat kedvéért
és tapasztalatgyűjtés érdekében jártak
oda. A résztvevők meglepődve vették észre, hogy
jó hatással van rájuk a szexklub légköre, az
ottani őszinte beszélgetések és kapcsolatok. Felszabadultabbak, nyugodtabbak és
érettebbek lettek.
Az egész telep
nem nyilvánosházra, hanem inkább egy közös
otthonra hasonlított, amelyben mindenki kikapcsolódhatott
és önmagát adhatta. Az összejövetelek
közös vacsorával kezdődtek, élénk
beszélgetés alakult ki, miközben mind többen kezdtek átszivárogni
a „tánctetembe”, ahol meztelenül táncoltak
és szeretkeztek. Sokan a megszokott partnerükkel maradtak vagy
szűkebb baráti körben szórakoztak. Gyakran
előfordult, hogy a feleség az asztaltársasággal
maradt, miközben férje átment a táncterembe és
más nőkkel szórakozott. A feleség azért maradt
ott, mert félt, hogy olyan férfival kell szeretkeznie, aki nem
tetszik neki – míg aztán
felbátorították, hogy nyugodtan mondjon nemet, ha valaki
nem tetszik…
A férfiaknak
pedig meg kellett tanulniuk, hogy a „nem!” egyszerűen
pillanatnyi választás és nem elutasítás;
továbbá, hogy erőszakoskodással csak ronthatják
esélyeiket.
Férfiak
közöli ritkán szövődtek homoszexuális
kapcsolatok, de annál inkább a nők között. Az
újonnan jelentkezőket nem siettették és nem
beszélték rá semmire, hanem hagyták, hogy
nézelődjenek és fokozatosan oldják föl
gátlásaikat. A kialakuló szexuális
játékok szabadosak voltak ugyan, de nem lépték
túl a normalitás határait. Perverz viselkedést a csoport nem tűrt meg sorai
között.
Azok a párok,
akik először jöttek, gyakran nem vetkőztek le teljesen,
nézelődtek egy kicsit, s mivel úgy találták,
hogy „nem nekik való”, hazamentek. Ám
néhány hét múlva visszajöttek, s aztán
egyre gyakrabban. Eleinte gondosan együtt maradtak, csak egymással
szeretkeztek, de később „befogadtak”
együttlétükbe egy harmadikat. Ha sikerült ez a
hármas, nagyon megkönnyebbültek, s egyszerre elmúlt a
féltékenységük. A többi már jött
magától.
A csoportszexparti
persze általában alvással végződött.
És másnap a közös reggelinél (és
utána) mindig volt megbeszélnivaló: sokszor
valóságos szemináriumokat improvizáltak egy-egy téma
körül. (A szexklub tagjainak közös jellemzője volt a
magas értelmi színvonal.) .
Comfort, aki maga is résztvevője volt a sand- stone-i
szexklubnak, az itt szerzett élmények alapján írta
meg világhírű bestsellerkönyveit.
Véleménye szerint a szexklub felszabadító
hatásának fő tényezője a
teljesítménykényszer megszűnése volt. Az, hogy
a szexuális viselkedésnek itt igen tág korlátai
voltak, nem kellett a társadalmilag előírt nemi szerepeket
játszani. A csoportlégkör erősítette a
gyermekies oldottságot és fesztelenséget.
S ez érdekes
módon nem ment a kapcsolatok
intimitásának rovására! Mert hiszen az
intimitás lényege a teljes bizalom és
őszinteség. Ez pedig nem korlátozódik
szükségszerűen két emberre, hanem kiterjedhet egy
egész csoportra!Ezzel kapcsolatos az a további előny, hogy
aki megtanulja teljesen ellazítani magát a csoportban, az nagy
belső biztonságra tesz szert és megerősödik az
önbizalma, aminek aztán nemcsak a szexuális kapcsolatok
terén veszi hasznát.
A kérdés
most már csak az, hogy mindezek a kedvező hatások csak
Sandstone-ban figyelhetők meg, vagy a csoportos szex máshol
történő eseményein is? Aztán, hogy a sandstone-i
szexklub továbbra is ilyen népszerű és hatékony?
A válasz, amit adhatok, nem teljesen egyértelmű. Vannak
hírek máshonnan is kedvező hatású csoportszer
eseményekről, de ezek ellenkezőjéről is.
A csoportszex általában nem mentes a
negatív hatásoktól sem: erőszakoskodás
éppúgy előfordul, mint nemi betegségekkel
fertőzés vagy egyéb, nem kívánatos
esemény. Csak jó szervezéssel lehet ezeket
minimalizálni. Sandstone „virágkora” a ’60-as
évekre esik. Az utóbbi 20 évről nincsenek
megbízható adataim, de úgy hírlik, hogy az AIDS
megjelenése óta Sandstone népszerűsége
és forgalma is erősen visszaesett.
S ugyanez
érvényes a máshol szokásos csoportszex-összejövetelekre
is. Mármint Nyugaton. Nálunk ugyanis – tudomásom
szerint – sem régebben, sem mostanában nem honosodtak meg
az ilyen arányú összejövetelek. Az utóbbi
években előforduló „szexpartik”
valószínűleg teljesen esetlegesek, szűkkörűek
és nem rendszeresek. Hatásukról nem készült
fölmérés. Csak feltételezhető, hogy elég
vegyes a hatás, s távolról sem olyan pozitív, mint
Sand- stone-ban.
Előnyei és veszélyei
Az
eddigiekből talán levonhatunk néhány
tanulságot. Az egyik legnyilvánvalóbb, hogy a csoportszex
általánosságban semmivel sem rosszabb – de nem is
feltétlenül jobb! –, mint a páros szex vagy az
önmagunkban folytatott szexjáték. Teljesen rajtunk
múlik, hogy melyiket fogadjuk el vagy részesítjük
előnyben. Előnyei és veszélyei mindegyiknek vannak.
Ezek persze igen
különbözőek.
Valószínűsíthető, hogy minél bonyolultabb a helyzet és a feladat, annál
nagyobbak mind az előnyök, mind pedig a veszélyek. Az
önkielégítés a legegyszerűbb
szextevékenység, de azért ennek is megvannak a maga előnyei
és veszélyei. Viszont kétségtelen, hogy a
páros szex előnyei sokkal nagyobbak, de ugyanez áll a
veszélyeire is.
A legbonyolultabb
helyzetet és feladatot természetesen a csoportos szex jelenti
– következésképpen az előnyei és
veszélyei is ennek a legnagyobbak! A legfontosabb előnyöket
Sandstone-nal kapcsolatban már láttuk. Ezek lényege, hogy a csoporthatás
fölerősítheti a szex minden lehetséges
előnyét! Az együttes élmény
megsokszorozódik egy közösség kereteibe ágyazva.
Ahogyan A. Comfort fogalmaz: „…a csoportélmény
inkább karizmatikus, mint buja, inkább megnyugtató, mint
fölizgató, és antropológiailag nézve
inkább vallási rítus, mint szex.”
Ez lehet a válasz
arra a kérdésre, hogy „minek az egész, ha már
van egy jó szexkapcsolatom?” A csoportélmény esetleg
többet tud nyújtani a kiegyensúlyozott, páros
kapcsolatoknál.
Megnyugodhatnak
azok is, akik éppen a szerelmi vagy házastársi
kapcsolatukat féltik a csoportszertől. Sand- stone
tanulsága, hogy a páros kapcsolatok csak erősödtek a
csoportszexben való közös részvételtől. Ez
ugyanis feltételezi a partnerek teljes
egyenrangúságát, s meg is erősíti azt. Vagyis
megszünteti a konvencionális házasságban gyakran meglévő
kisebbrendűségi érzéseket, a
gyámkodástól való félelmet.
Képzeljük
csak el, milyen felkavaró, de végső soron megnyugtató
élmény lehet: látni a párunkat, amikor
egyikünk (vagy mindketten) mással szeretkezik, együtt
örülni vele a közös élménynek – s
közben esetleg simogatni egymást! Az ilyen élmények
után gyakran erősödik a kötődés
egymáshoz, a „közös
titok” közelebb hozza a házastársakat, akik a
„közös félrelépés”
élményét együtt dolgozzák fel, s
ezáltal új fejezetet nyitnak kapcsolatukban. A
házasság vagy a partnerkapcsolat ezáltal válik
igazán nyitottá, ezáltal érvényesülhet
maradéktalanul a nyitottság minden előnye. Mindezek az
előnyök azonban csak akkor érvényesülhetnek, ha a
csoportszex minden szempontból kulturáltan zajlik le! Vagyis ha
sikerül elkerülni a lehetséges veszélyeket.
A veszélyek közös jellemzője a kulturálatlan
vagy éppen abnormális viselkedés, a lelki
károkozás vagy testi fertőzés. Ahogyan az
előnyök, úgy a veszélyek is növekszenek a helyzet
bonyolultságától függően. Bonyolult helyzetben
pedig csak a lelkileg kiegyensúlyozott, intelligens és
kulturált emberek tudnak eligazodni.
A csoportszex tehát eleve nem való mindenkinek, hiszen az
idegileg labilis vagy a szokásaiba, előítéleteibe
bemerevedett embert „kiboríthatja”, lelkileg súlyosan
megterheli. (Még akkor is, ha a csoportszexre az alkoholmámor
állapotában kerül sor!) Itt megjegyzendő, hogy egyesek
a csoportszexet nagyjából ugyanarra használják,
mint az alkoholt: menekülésre a kényelmetlen
problémák elől, felejtésre és „kikapcsolódásra”.
Ez azonban rendszerint csak súlyosbítja a
problémákat – éppúgy, mint az alkohol.
Ebből persze
könnyű olyan következtetést levonni, hogy a csoportszex
káros, tehát elvetendő. (Ugyanúgy, mint az alkohol?
De hát kulturált fogyasztásnál az alkoholnak is
lehetnek előnyei, nem?) Ugyanezt mondják a nyitott
házasságra is azok, akik fölkészületlenül és
menekülésszerűen próbálkoztak vele, és
persze teljes kudarccal. Elfelejtik, hogy egy rossz házasságon
nem segít a „nyitás”, sőt, egészen
felboríthatja azt – miközben a kiegyensúlyozott
házasságot magasabb szintre emeli. Hasonló a helyzet a
csoportszexszel is.
A
testi fertőzés veszélye nem szorul magyarázatra.
Nyilvánvaló, hogy minél több résztvevője
van a csoportszexnek, annál nagyobb ez a veszély. Tehát ajánlatos korlátozni a
résztvevők számát, és alaposan
megválogatni őket (ami nem könnyű, hiszen nehéz
friss orvosi igazolást kérni minden
résztvevőtől).
A fő veszély azonban a lelki
károkozás. Ez akkor a legvalószínűbb, ha valaki
szorongó vagy túlfűtött állapotba kerül a
csoportszex helyzetébe – ami átlagos, hagyományos
beállítottság esetén bizony elég gyakori. Az
igazán konzervatív beállítottságúak
persze mereven elzárkóznak a csoportszextől, de az
ingadozókat és bizonytalanokat esetleg rá lehet
beszélni. Ők azok, akik úgy megijednek az ott
látottaktól, hogy az „idegösszeomlás”
kerülgeti őket, s évekig nem tudják kiheverni ezt az
élményt.
Másrészt
vannak olyan esetek is, amikor a csoportszex éppúgy szenvedélyévé
válik egy embernek, mint az alkohol vagy a drog. Nem a jól
bevált szexcsoportok „törzsvendégeiről” van
szó, akik – egy nudista klub törzsvendégeihez
hasonlóan – azért járnak oda rendszeresen, mert
szeretik a szabad kikapcsolódást. Hanem olyanokról, akik életük megoldhatatlan
nehézségei elől menekülnek a csoportszexbe mintegy
vigasztalást és kárpótlást keresve. S akik
nem emberi kapcsolatokat, felemelő, új élményeket,
hanem csak felejtést és mámort várnak egy
csoportszexpartitól. Így azonban a szex csak
pótkielégüléssé, mondhatni narkotikummá
válik.
A csoportszer
tehát esetenként a
narkománia egyik fajtája is lehet, azaz egyénileg is,
társadalmilag is negatívum. Ez a veszély azonban
elkerülhető, és egyáltalán nem indokolja, hogy
„a mosdóvízzel együtt a gyereket is
kiöntsük”, vagyis a csoportszexet eleve elítéljük.
19. Mi a „normális” ..
és mi a
„patologikus”?
Egyszer egy nő
– már nem is egészen fiatal – azt kérdezte
tőlem:
„Valójában
mi az, ami egy egészséges embernek igazán örömet
szerez a szexben?” Kitérőleg válaszoltam,
mondván, hogy ez egyénileg igen különböző,
hiszen nem vagyunk egyformák. Így nem biztos, hogy ami az
egyiknek örömet okoz, az egy másikat is ugyanúgy
gyönyörködtet. A kérdező persze nem elégedett
meg ezzel a válasszal. Tovább tudakolta a „normális
nemi öröm” jellemzőit.
Abban
egyetértettünk, hogy a nemi örömök alapvető oka
a szexuális izgalom, amely egy csúcs elérése után,
kellemes ernyedtséget hagyva hátra, megszűnik. De hogy ezt
az izgalmat – és főleg annak csúcspontját
– mi hozza létre, s milyen ingerlés tekinthető
normálisnak, erről nagyon megoszlott a
véleményünk. A hölgy szerint csak az lehet
igazán örömszerző, ha egy férfi és egy
nő gyermeknemzés céljából
közösül…
Talán mondanom
sem kell, hogy ez enyhén szólva elavult, konzervatív
felfogás. Ma már általánosan elismert, hogy a szex elsődleges célja az
örömszerzés. Ezt a célt pedig akkor is
elérjük, ha a gyermeknemzés lehetőségét
kikapcsoljuk. Még akkor is így van ez, ha a nemi élet
hagyományos formájánál, a
közösülésnél maradunk. Számos –
nemcsak újabb, hanem több évtizedes –
vizsgálati adat szerint több
ezer közösülésre jut egy gyermeknemzés. A gyermeknemzés szándékának
előfordulása sem sokkal nagyobb ennél.
Ha pedig a
közösülések túlnyomó többsége
még gyermeknemzési szándékkal sem jár, akkor
a következetesen konzervatív ezeket
„fölöslegesnek”, „értelmetlennek” vagy
éppen abnormálisnak minősíthetné.
Különösen ha még a fogamzásgátlásra
is ügyelnek. (S ezáltal csak a „bűnös
élvezet” marad.) Még inkább így van ez a
közösüléstől eltérő szeretkezési
„praktikák” esetében, amelyek közül sokat
eleve „betegesnek” bélyegeznek, és méla
undorral elutasítanak a prűdek. Nem is beszélve az
önkielégítésről, amely sokak szemében
még ma is a betegesség mintapéldája…
Végletek és
előítéletek
Közhelynek
tűnik, hogy a szex megítélése nem mentes a
végletességtől. Mint láttuk az egyik véglet a „normális szex”
határait mereven leszűkíti a gyermeknemzési
célú közösülésre. Hasonló ehhez az
az elterjedt nézet is, amely szerint „legnormálisabb, ha a
közösülő partnerek egyszerre elégülnek
ki”. Figyelmen kívül hagyják, hogy ez gyakorlatilag
szinte megoldhatatlan feladat.
Van azonban másfajta véglet is. A szabadosság
szószólói szerint a szexben minden megengedett és
normális, ami az embernek örömet szerez. Többnyire
azért hozzáfűzik, hogy kivéve az erőszak
és kényszer alkalmazását. Így ugyan
már nem egészen korlátlan ez az
engedékenység, de túl sok minden belefér,
köztük olyan viselkedésformák is, amik az
egyénre vagy partnerére nézve veszélyesek és
károsak. S így nem tekinthetők egészségesnek
és normálisnak.
A
„normális” ennek megfelelően mindenekelőtt egészségeset jelent,
vagyis olyat, ami nem veszélyes vagy káros, hanem inkább
hasznos az érintetteknek. (Tehát nem az előfordulás
gyakorisága vagy átlagossága a fő kritérium.
Hiszen egy káros szokás igen gyakran előfordulhat, de
ettől még nem válik normálissá.)
Ez világosnak
tűnik. Igen ám, de itt rögtön egy másik
problémára bukkanunk: mi a
káros és mi a hasznos?
Minek alapján lehet ezt meghatározni? (Mármint mindenkire
érvényesen.) Hiszen előfordulhat, hogy ami az egyiknek
hasznos, az a másiknak káros – vagy fordítva.
Legalábbis ugyanarról a dologról az egyik azt hiheti, hogy
hasznos, míg a másik károsnak tartja. Hogy csak két
kézenfekvő példát említsek: így van ez
az önkielégítéssel vagy az ún.
franciázással kapcsolatban. (A példák
tetszés szerint szaporíthatók.)
Biztos vagyok benne, hogy
az olvasók véleménye sem egységes az
említett két szexuális viselkedésről vagy
bármely más szexjelenségről. A
vélemények három csapottba sorolhatók: vagy
jónak (hasznosnak, normálisnak) tartják az adott
jelenséget vagy rossznak; esetleg nem tudják eldönteni,
hová sorolják. A nagy
véleménykülönbségek önmagukban is
mutatják, hogy a szex körül sok a
tisztázatlanság az emberek fejében.
Az ellentétes
értékelések mögött nem logikusan
átgondolt érvek, hanem előítéletek rejlenek.
Ha például egy szakember rákérdez: miből
gondolja az illető, hogy ez vagy az a szexuális viselkedés
káros, rendszerint nagyon elfogult és hozzá nem
értő választ kap (ha kap egyáltalán). Ennek
lényege, hogy valamikor hallotta valakitől, vagy olvasta és
kritikátlanul elfogadta.
A „normális”
relativitása
Az
előítéletek leküzdését
megnehezíti, hogy lehetnek bennük részigazságok,
amelyek látszólag alátámasztják az
előítéletet. Az önkielégítéssel
kapcsolatban például negatív
véleményüket sokan azzal indokolják, hogy rendszerint
bűntudattal jár, s ez ideges tüneteket eredményezhet,
vagy hogy a fiúknál könnyen korai magömléshez
vezet.
S ebben van
igazság. Ezek a veszélyek azonban nem magából az
önkielégítésből erednek, hanem a
kedvezőtlen körülményekből és a
tájékozatlanságból. Hiszen egyáltalán
nem szükségszerű, hogy az
önkielégítés bűntudattal járjon, s helyes
gyakorlással a korai magömlés is könnyen
elkerülhető.
Tehát az
önkielégítés is – mint bármely
más szexuális viselkedés – csak bizonyos
feltételek esetén pozitív hatású. Ezek
hiányában viszont könnyen válik negatív
hatásúvá. Ez magyarázza az ellentétes
értékeléseket: aki kedvező feltételekkel
találkozott valamely szexuális viselkedéssel az
pozitívan értékeli, a többiek negatívan vagy
bizonytalanul. Az így kialakult előítélet persze
változhat, ha többféle hatás éri az embert, s
ha elég rugalmas és értelmes ahhoz, hogy a
hatásokat kritikailag földolgozza.
Ez már a
szexuális kulturáltság kialakulásának
folyamata, ami ma még keveseknél indul be igazán, mert az
erre irányuló, tervszerű nevelés
jóformán teljesen hiányzik. Az embereket érő
hatások véletlenek és nagyon veszélyesek; rossz
pornográfiából például nem lehet a
szexuális kultúrát elsajátítani.
E kultúra
elkötelezettjei – mint jómagam – alapvető
felismerésnek tartják a szexuális viselkedésformák
viszonylagosságát és feltételekhez
kötöttségét. Amiből következik, hogy a
normális határait e téren sem könnye kijelölni.
Nem könnyű, de nem is lehetetlen, s a nehézségek
ellenére szükséges. A szexualitással
foglalkozó tudomány – a szexológia –
már elegendő támpontot nyújt a
tájékozódáshoz. (A jól
tájékozottság pedig alapvetően fontos a
magánélet rendezéséhez.)
Beállítottság
és funkció
Ha
mármost megpróbáljuk a normális szexualitás
határait legalább hozzávetőlegesen kijelölni,
rögtön a szex két fő vonatkozásával
találjuk magunkat szemben. Az első – és talán
legfontosabb – a szexuális beállítottság, az
irány, amit az egyén szexuális viselkedése
követ. Ha ugyanis ez az irány rossz, káros,
abnormális, akkor a funkció, a működés sem lehet
hasznos, még ha gördülékeny is.
Ugyanakkor a jó
beállítottság sem érvényesülhet, ha baj
van a szexuális funkciókkal. Egyik sem eleve garantált,
hiszen nem születünk nemi ösztönnel, biológiai programozottsággal,
mindent úgy kell megtanulnunk. S vagy jól tanuljuk meg, vagy
rosszul.
Kétféle
szexuális alapbeállítottságot ismerünk: a heteroszexuálist és a
homoszexuálist. Az utóbbi jóval ritkább, mint
az előbbi, és ezért mindmáig furcsának,
„természetellenesnek”, abnormálisnak
számított. Sokkal gyakoribb viszont a kevert, biszexuális
beállítottság, amely magában egyesíti
mindkét alapbeállítottságot. (Rendszerint ugyan nem
egyenlő arányban, hanem az egyik alapbeállítottság
dominanciájával.)
Bár szakmai
berkekben már rég nem probléma, sokak
számára mégis kérdés, hogy melyik
alapbeállítottság tekinthető normálisnak.
Komoly viták voltak és vannak ekörül.
Érthetően többségben vannak a heteroszexualitás
hívei. Legfőbb érveik szerint a homoszexualitás
veszélyes és káros, mert nem járul hozzá a
fajfenntartáshoz, s mert az egyént súlyosan
hátrányos helyzetbe hozza.
Ezek az érvek
igaznak tűnnek. De meggyőző számítások
mutatják, hogy az emberi faj fönnmaradása a
homoszexuálisok részvétele nélkül is
biztosítható. Az egyéni hátrányok pedig
kiküszöbölhetők, s az utóbbi évtizedekben
már eddig is sokat csökkentek. Már az sem vitás,
hogy a homoszexuálisok
minden téren éppolyan teljesítményre
képesek, mint a heteroszexuálisok. S ugyanez
érvényes a biszexuálisokra is, akiknek aránya
újabb vizsgálati adatok szerint a 40%-ot is eléri.
(Megoszlásuk természetesen társadalmanként
eltérő, és legtöbbször ez a
beállítottság sem jelentkezik nyíltan.)
Az említett
alapbeállítottságokon túl igen sok
különlegesebb beállítottság létezik, s
ezek normalilásának vagy abnormalitásának
megítélése sokkal nehezebb. Közülük a
fontosabbakra még visszatérünk.
Sokkal egyszerűbb a
szexuális
funkcionálás megítélése. Normális
működésről akkor beszélhetünk, ha
1. rendszeresen
jelentkezik a nemi vágy,
3. egy idő
után képes elérni az izgalom csúcspontját
(orgazmus, kielégülés),
4. s képes
ugyanezt partnerénél is elősegíteni (ha van).
Perverzió = abnormális
beállítottság
Többen
arról érdeklődtek nálam, hogy mikor van szó
perverzióról, azaz nemi eltévelyedésről,
abnormális, beteges viselkedésről.
Ahelyett, hogy sorra
venném, s megmagyaráznám azt a rengeteg szexuális
viselkedésformát, amit – jogosan vagy jogtalanul –
perverznek tartanak, próbáljunk inkább a lényegre
koncentrálni.
A „perversus” latin szó,
jelentése helytelen, hibás, nem normális. Ezt persze
könnyű rámondani bármire, ami nem tetszik. A. Comfort, a neves amerikai
szexológus meg is jegyzi, hogy a ’70-es évek előtt
kiadott felvilágosító könyvekben egyszerűen
minden olyan szexuális viselkedést jelentett, ami a
szerzőnek nem tetszett. Ez persze tarthatatlan. A perverzió
fogalmát csak akkor tudjuk tárgyilagosan meghatározni, ha
sikerül tisztázni a normális szexuális
beállítottság ismérveit.
Ennek első
lépése, hogy a föntebb említett
alapbeállítottságokat normálisnak vesszük.
Másrészt abból indulunk ki, hogy normális az, ami
nem árt sem az egyénnek, sem társainak (sőt,
inkább hasznos). Ennek eldöntése azonban erkölcsi,
jogi, orvosi és pszichológiai problémákat vet
föl. Mindezek megítélése azonban viszonylagos
és erősen változó.
Kiindulhatnánk
ugyan abból is, hogy amit a törvény megenged az
föltehetőleg nem ártalmas, tehát normális. A
károsat és abnormálisat pedig úgyis tiltja a
tőrvény. Sajnos, ez sem teljesen megbízható, hiszen a
törvények változnak, s nem mindig tartanak
lépést a tudománnyal. A homoszexuális kapcsolatokat
például nem olyan régen még tiltotta a törvény
– ma már nem tiltja. (Legalábbis önként
társuló felnőttek között.)
Egy
lépéssel előbbre jutunk, ha a
történettudomány nemiséggel kapcsolatos
megállapításait vesszük szemügyre. Innen tudjuk
például, hogy az ókori görögök
normálisnak, sőt, kívánatosnak tartották a
homoszexualitást és a pedofíliát, vagyis a
felnőtt szexuális kapcsolatát gyermekekkel. A jelek szerint
ebből senkinek sem származott kára. Természetesek
voltak az időnkénti „ünnepi orgiák”, vagyis
csoportszex jelenetek, s nem volt ritka az állatokkal való
közösülés sem.
Később
ezeket mind perverziónak bélyegezték és
súlyosan büntették. Perverzió lett minden, ami a
heteroszexuális közösüléstál eltért,
még a felláció és a kunnilingváció (a
férfi és a női nemi szerv ingerlése szájjal)
is. Pedig ezeket már a történelem előtti időkben
széltében gyakorolták.
A múlt
század végén aztán kialakult a szexológia
tudománya, s megkezdődött a perverziók
rendszerezése. Ez ugyan még ma sem fejeződött be,
számos kérdésben viták folynak a szakemberek
között, és a régi szemlélet még
tovább él. Erre példa a Lexikon a szerelemről, amely csak azt nem tartja
perverziónak, ami a férfi és nő
közösülését készíti elő, s azt
„tartósan nem helyettesíti”. Eszerint a rendszeres
pettingorgazmus – akár „franciázással”
(tehát szájjal ingerléssel), akár
simogatással történik – már perverzió
lenne?
Ezt a közösülésközpontúságot semmi
sem indokolja. (Hacsak nem abból a régi, vallásos
tanításból indulunk ki, miszerint a nemi élet
célja a gyermeknemzés.) A petting előnyeit ma már nem
kell bizonygatni; a felvilágosult nemi nevelők
törekvése világszerte az, hogy egyenrangúnak
fogadtassák el a közösüléssel.
Perverziónak
egyértelműen csak az
egyénre vagy társaira káros, a társas
beilleszkedést akadályozó szexuális
törekvéseket nevezhetjük. Ez a viselkedéstorzulás megnyilvánulhat a
tárgyválasztásban éppúgy, mint a
kielégülésre törekvés módjában.
Megnyilvánulhat persze pusztán gondolati, képzeleti
szinten – s ez sokaknál megtörténik! Ez esetben
azonban nem beszélhetünk tényleges perverzióról.
Néhány fontosabb
„perverzió”
Talán
nem meglepő, hogy a perverz viselkedésnek szinte végtelen
lehetőségei vannak. Ahogyan Freud
írta: már a csecsemő „polimorf perverz lény”, vagyis sokféle
perverzió lehetőségével rendelkezik. A
körülményektől függ, mi lesz ezekből:
kifejlődik-e valamelyik, vagy a normális
beállítottság erősödik meg. Tény, hogy
később is, sokáig megvannak bennünk a
csírái jó néhány perverziónak, de a
megvalósításig szerencsére nem jutnak el.
Freud
„rész-ösztönöknek” nevezte a kisgyermek
pszichoszexuális fejlődésében szerepet
játszó szexuális hajlamokat, amelyek a
különböző testtájak felfedezésével
és használatba vételével függnek össze.
Az első ilyen az orális,
vagyis szájjal kapcsolatos élvezetek
kipróbálása, ami a szopással kezdődik.
(Valószínűleg erre vezethető vissza a mellek
csókolgatása, szopása a felnőttek szexjátékában.)
A második az ún. anális,
vagyis a végbélnyílással (és
húgycsőnyílással) összefüggő
játékok kedvelése: széklet és vizelet
visszatartása, majd kiengedése stb. A száj és a
végbélnyílás környéke már ekkor
fontos erogén zónák.
3 éves kortól aztán lassanként előtérbe
kerül a nemi szerv és a vele folytatott játék.
A kisgyermekek
eredetileg szeretnek meztelenül lenni, s szívesen mutogatják
magukat (amíg le nem szoktatják őket erről). Ám
ami tilalmas az vonzó is, és más örömök híján
a gyermek később is szívesen meztelenkedik; esetleg
rájön, hogy ezzel izgalmas meglepetést kelthet. Ez a
gyökere az exhibicionizmusnak, aminek lényege
férfiaknál, hogy a merev hímvessző váratlan
megmutatásával megdöbbenést keltsen, s így
fokozza saját izgalmát.
A gyermekek szeretnek
leskelődni is. Örömet okoz nekik ha titokban megfigyelhetik a
meztelen felnőtteket például fürdés vagy
éppen szeretkezés közben. Ebből alakulhat ki
később az ún. voyeurizmus,
amikor csak mások meglesése okoz szexuális
élvezetet. Persze ez is csak akkor válik
perverzióvá, ha másként nem jut el valaki
szexuális izgalomhoz és kielégüléshez.
Hiszen a
meztelenségben gyönyörködni szeretkezés
közben teljesen normális dolog!
A két
leggyakoribb perverzió azonban a szadizmus
és a mazochizmus. A gyermekkori eredet ezeknél is
felderíthető. A gyermek, akit rendszeresen vernek, kínoznak
(például egy szadizmusra hajlamos szülő vagy
nevelő), esetleg azonosul kínzójával, s mivel kedvet érez
utánozni őt, továbbadja a verést egy kisebbnek.
Közben élvezi saját hatalmát és a másik
kiszolgáltatottságát. Így könnyen
szadistává válhat. A másik lehetőség,
hogy hozzászokik a verésekhez, megalázásokhoz, s
már szinte várja és élvezi azokat. Így lesz
mazochista.
Mindez megint csak egy
bizonyos ponton túl jelent perverzitást. Számos
kísérletből tudjuk, hogy bizonyos fokú
fájdalom látványa vagy elszenvedése emelheti a
szexuális izgalom és élvezet szintjét a
legtöbb embernél. Nem véletlen, hogy a férfiak
inkább a szadizmusra, a nők a mazochizmusra hajlamosak
(társadalmi helyzetüknél fogva). Persze vannak szadista
nők és mazochista férfiak is.
Tény az is, hogy
a túl erős fájdalominger kizökkentheti, visszavetheti a
szexuális izgalmat. Hatása tehát egyrészt a
szexuális izgalom fokától függ, másrészt
az egyéni hajlamtól és megszokástól. Erős
izgalom esetén egy kis harapás vagy paskolás
(fenékverés) legtöbbször jólesik, ám az
orgazmus bekövetkeztével ugyanaz a fájdalom már
kellemetlen. A különbség az, hogy a szadistát nem
zavarja, ha partnerének erősebb fájdalmat okoz. Sőt,
éppen ennek a látványa gyönyörködteti. A
partner persze igyekszik menekülni ebből a szorító
helyzetből – hacsak nem mazochista (ami azonban ritkán
jön össze).
A szadizmus és
mazochizmus – mint minden perverzió – nemcsak azért
ártalmas, mert személyiségtorzító
hatású, és igen kellemetlen helyzetekbe sodorja bele az
egyént, hanem mert elemi erejű szenvedéllyé, monomániává
válhat, hasonlóképpen az alkoholizmushoz vagy a
drogfogyasztáshoz. Végső soron a bűnözés
útjára is viheti – gondoljunk például a
kéjgyilkosságra, a szadizmus szélsőséges
esetére vagy a halottgyalázásra (a holttest
megerőszakolása) és hasonlókra.
Ebből is
látszik, hogy vannak igen veszélyes perverziók, s minden
perverziónak különböző (enyhébb és
súlyosabb) fokozatai vannak. Néhány további,
gyakoribb perverzió: Bestiofília
– amikor csak állatokkal (illetve egy kedvenc állattal)
akar valaki „szeretkezni”. Fetisizmus
– amikor csak egy „fétis” (valakire vagy valamire
emlékeztető, izgató tárgy) váltja ki az
élvezetet. Frottőrizmus
– tömegben (pl. tömött járművön)
máshoz dörgölőzés, szexuális
izgalomkeltés céljával. Gerontofília – kizárólag idősebb
emberek előnyben részesítése szexuális
partnerként. (Ez a pedofília
ellentéte.) Transzvesztizmus
– ilyenkor csak az ellenkező nem ruháinak
fölvétele okoz komolyabb szexuális izgalmat. Nem
tévesztendő össze a transszexualizmussal, amelynek
lényege, hogy az illető a másik nemhez tartozónak
képzeli magát, s gyakran arra törekszik, hogy átoperálják
– ami néha egész jól sikerül. (Nálunk
eddig alig végeztek ilyen operációkat.)
A
„perverziók”
kezelése
Az
eddigiekből talán kiderül, hogy a perverzió nem testi betegség, hiszen a
beállítottság lelki irányulást jelent. A
rossz beállítottság olyan, mint egy rossz szokás:
valahogy kialakul, s minél tovább tart, annál nehezebben változik.
De azért ahogyan egy rossz szokás eltűnhet, ha rendszeres
gyakorlással kialakítanak helyette egy másikat, egy
jobbat, ugyanúgy a perverzió is eltűnhet vagy háttérbe szorulhat megfelelő
hatások és gyakorlatok következtében.
A súlyosabb
perverziók az elmebaj határát súrolják. De
szerencsére az elmebaj is kedvezően befolyásolható. S
ugyancsak szerencsére kevés a súlyosabb perverzió.
Az enyhébbek megszüntetésének pedig egészen
jó kilátásai vannak. Feltéve, hogy az illető
egyéb vonatkozásban lelkileg viszonylag egészséges,
komolyan meg akar változni és megkapja ehhez a
szükséges segítséget.
Bár a
közvetlen hozzátartozók vagy barátok is sokat
segíthetnek, elsősorban szaksegítségre,
szexuálterápiára – vagyis a pszichoterápia
egy speciális változatára – van szükség
ilyenkor. Nálunk ez sajnos nehezen hozzáférhető, mert
igen kevés a jó szakember, s maga a kezelés is elég
időigényes.
A kezelés
lényege a perverzió gyökereinek, kialakulása
körülményeinek mélylélektani módszerekkel
történő föltárása, aztán pedig az új szokások
kialakítása a viselkedéspszichológia
eszközeivel. Kedvező esetben már fél év alatt
jelentkezhetnek az első eredmények. Sokszor azonban az egész
személyiséget át kell alakítani, ami, ha
sikerül is, évekig tart.
Szexuális funkciózavarok
Jóval
könnyebb a helyzet funkciózavarok esetén.
Legnagyobbrészt ezek is lelki eredetűek, s a
szexuálterápiának jól kidolgozott, hatékony
módszerei vannak rendezésükre.
Meghatározásuk,
diagnosztizálásuk is könnyebb, a normális
működés négy, említett jellemzőjéhez
viszonyítva. Az első, mint láttuk, a nemi vágy
rendszeres jelentkezése. A freudi terminológia alapján
libidónak is nevezett nemi vágy csökkenése vagy megszűnése
sokféle okra vezethető vissza. Ezek között lehetnek testi
okok is – például betegség vagy
kimerülés –, de többnyire lelki és kapcsolati
tényezők (konfliktusok, elhidegülés, más
irányú érdeklődés stb.).
Az ember, s vele
együtt az emberi szexualitás igényli a
változatosságot. Ha erről nem gondoskodnak, a
szexuális érdeklődés előbb-utóbb kimerül,
bekövetkezik a telítődés, a vágy ritkul. Ez
magával hozza az erőltetés veszélyét, ami
aztán különböző szexuális zavarokhoz vezet.
(Még mindig kevesen tudják ugyanis, hogy a szexet nem lehet
erőltetni.)
A normális
működés második és harmadik jellemzője a
szexuális funkció lényegét fejezi ki. Van ugyan e
téren egy lényegesnek látszó nemi
különbség, legalábbis a
közösülést illetően: a férfi erre csak akkor
képes, ha izgalmi állapota merevedéssel jár,
míg a nő fölizgulás nélkül is képes
közösülni. (Más kérdés, hogy akkor nem
élvezi.)
A normális
működés mindkét részről
fölizgulást, és általában
kielégülést is feltételez. Ha bármelyik
elmarad, funkciózavarról beszélhetünk.
Férfiaknál
igen gyakori funkciózavar a merevedés
hiánya vagy megbízhatatlansága és gyors
megszűnése. Az esetek többségében ennek is lelki
okai vannak, éspedig leggyakrabban a kudarctól való
félelem. Futólagos merevedéshiány
időnként mindenkinél előfordul, főleg egy
kapcsolat kezdetén vagy a tartós együttélés
során. Ha ettől valaki megijed és nagy kudarcként
éli át, hajlamossá
válhat az aggályos önfigyelésre. Ami aztán
újabb kudarcokat készít elő.
Tipikus eset, hogy az
előjáték során kialakul a merevedés, de mire
rátérnének a közösülésre,
megszűnik. Ennek magyarázata, hogy a kudarctól való
félelem éppen ilyenkor kapja el a férfit, s ez kioltja a
szexuális izgalmat.
A kudarcok
ismétlődésével kialakul az ördögi kör a félelem és a kudarc
között, s a rossz beidegzés a teljes impotenciáig
vezethet. Ez utóbbiról azonban csak akkor
beszélhetünk, ha valaki tartósan nem tud
közösülni. Szerencsére viszonylag ritka; sokkal gyakoribb
az időszakos és az ún. szelektív impotencia.
Utóbbi azt jelenti, hogy az illető csak bizonyos helyzetekben vagy
bizonyos személyekkel impotens, máskor nem.
Vessünk egy pillantást
a nők problémáira. Az izgalomba jövés és
kielégülés náluk bonyolultabb, mert külön
tanulást igénylő feladat. Ezt a feladatot legkönnyebben
az önkielégítés tizenéveskori
begyakorlásával lehet teljesíteni. Erre azonban
általában még ma sem hívják fel a
lányok figyelmét, így kevesen kezdik
serdülőkorukban inkább csak az első szexuális
kapcsolat után (úgy 18-20 éves kor körül). A
másik nagy lehetőség az orgazmuskészség
kialakítására a petting.
De mindkét fél tájékozatlansága
folytán ez rendszerint csak a felizguláshoz elegendő, s
aztán az izgalom egy ponton visszaesik – ami egy rossz
beidegzés kiindulópontja lehet.
Sokszor így
keletkeznek a szexuális zavarok, amelyeket tévesen jelölnek a „frigiditás”
gyűjtőfogalmával. Ez ugyanis valójában csak
a legsúlyosabb női funkciózavart jelöli, azt az esetet,
amikor a nő már fölizgulni is képtelen. Ez
szerencsére ritkaság. Valamilyen fokú szexuális
izgalom többnyire kialakul, de aztán – hirtelen vagy
lassanként – visszaesik, s a nő nem tudja elérni az
orgazmust. (Ezt hívják anorgazmiának.)
Ilyenkor két
fő veszély jelentkezik. Az egyik abban áll, hogy a nő
megpróbálja erőltetni a kielégülést,
miközben – akaratlanul – aggályosan figyelni kezdi magát,
s ezzel végképp lehetetlenné teszi a normális
reagálást. A másik, hogy a partner kedvéért,
s a kapcsolati bonyodalmak elkerülése érdekében
úgy tesz, mintha nála minden rendben lenne. Ezt nagyon
megkönnyíti, ha valóban élvezi valamennyire a
szexuális együttlétet. A nőknél a
kielégülésnek nincsenek olyan egyértelmű jelei,
mint a férfiaknál. Így a partner esetleges
kérdésére a nő nyugodtan felelheti, hogy
„jó volt!”, akkor is, ha még a közelbe sem
jutott az orgazmusnak.
A nő
kielégülésének elmaradása azonban
többnyire elsősorban a férfin múlik. Aki elfeledkezve
helyzeti előnyéről, készen kapott
orgazmuskészségéről, a nőtől is ugyanolyan
gyors reagálást vár el, s nem törődik az alkati
különbségekkel. Következésképpen túl
rövid előjáték után siet rátérni a
közösülésre, ami szintén csak egy-két
percig tart. S mire a nő kezdene belejönni, addig már a
férfinél megtörténik az orgazmus és a magömlés, ezáltal
pedig a „menetnek” vége szakad…
Vagyis az ún. korai magömlés (valójában
korai orgazmus) esete forog fenn, ami – a normális
reagálás 4. jellemzőjéhez viszonyítva –
komoly és igen gyakori funkciózavar. Különösen
akkor probléma ez, ha a magömlését késleltetni
nem tudó férfi más módon –
például kézzel vagy szájjal ingerléssel
– sem gondoskodik partnere
kielégítéséről. Érdekes, hogy ez az
esetek többségében eszükbe sem jut (amiért persze
a nő is hibáztatható).
A jelentkező
funkciózavarok láttán a partnerek elbizonytalanodnak
és eléggé passzívak, mert fogalmuk sincs, mi a
teendő. Sokszor még csak nem is beszélnek róla,
inkább kerülik a témát (gyakran még az
együttlétet is!), s az időre bízzák a
megoldást. A helyzet azonban idővel rendszerint csak rosszabbodik,
s nem ritkán elhidegüléshez, váláshoz vezet.
Pedig a szexuális
funkciózavarok ma már a korszerű kezelési
módszerek segítségével
többségükben viszonylag
rövid idő alatt megoldhatók. Sajnos ezek a
módszerek nálunk még alig
hozzáférhetőek. Nincsenek
„szexuálterápiai szakrendelések”, ahová
a társadalombiztosítás jóvoltából
bárki díjmentesen fordulhatna. De magánrendelést
folytató szakemberek is alig vannak, mert
képzésükről a múlt rendszer illetékesei
nem gondoskodtak. Csak remélhetjük, hogy ez a sajnálatos
helyzet hamarosan megváltozik.
Egyesek
számára nyilván különös és szinte
hihetetlen, de számos tény azt mutatja, hogy az utóbbi
években nálunk is kezd megjelenni, elterjedni, mondhatni
„divatba jönni” a biszexualitás.
Elegendő a
hirdetési lapok és a szexmagazinok társkereső,
illetve szexpartnerkereső rovataira utalni, amelyekben egymást
érik a biszexuális partnert kereső hirdetések.
Úgy tűnik, főleg nők és házaspárok
keresnek maguknak ilyen partnernőt, huszonévesektől
negyvenesekig. Olyan nőre van szükségük, aki a
„hármas szerelmet” sem utasítja vissza. Ez azt
jelenti, hogy a hirdetők hármasban akarnak szeretkezni: két
férfi és egy nő, vagy inkább egy férfi
és két nő. Ilyenkor az azonos neműek is
foglalkoznának egymással.
Na de hát ez
már homoszexualitás! – mondhatja erre bárki a kedves
olvasók közül. Vajon igaza van?
Részben igen, de
nem teljesen. Azonos neműek szexuális kapcsolata valóban
homoszexuális jellegű, de homoszexuálisnak csak az
nevezhető, aki kizárólag azonos nemre tud szexuálisan
reagálni. Ha a más neműre is tud, akkor már nem
egyértelműen homoszexuális, hanem biszexuális, vagyis
kétféle irányultságú.
Lehetséges
persze, hogy az egyik irányultság erősebb vagy előnyben
részesített, míg a másik meghúzódik a
háttérben, s csak alkalmanként jelentkezik. Így
aztán nehéz meghúzni a határt, s pontosan
megmondani valakiről, hogy egyféle (hetero- , illetve
homoszexuális), vagy kétféle irányultságú,
tehát biszexuális. Tovább megyek: legtöbbször
önmagunkról sem tudjuk pontosan, hogy ilyen szempontból mik
vagyunk.
A szexuális
beállítottság
Az
eddigi szexológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy az
emberek túlnyomó többsége heteroszexuálisnak
vallja magát. Ám ha alaposan rákérdezünk
– mint ahogy többek közt azt az amerikai A. C. Kinsey tette – , kiderül, hogy a 40 év
körüli férfiak és nők közel felének
volt már homoszexuális élménye!
Ettől persze ezek
még nem homoszexuálisak, hiszen döntően heteroszexuális
kapcsolataik vannak, de bizonyos feltételek esetén képesek
a homoszexuális viselkedésre is. Ez többnyire
meglepetést okoz számunkra, éspedig
általában nem kellemes meglepetést. Sokan egyenesen
megijednek és félni kezdenek a homoszexuálissá
válástól, ami számukra súlyos
betegségnek vagy a züllöttség
mélypontjának tűnik.
Ez azonban
kétszeresen is tévedés: egyrészt a kialakultan
heteroszexuális beállítottságú ember
több ilyen élménytől sem válik
homoszexuálissá, másrészt a homoszexualitás
éppúgy nem betegség, mint a heteroszexualitás
(és éppúgy nem erkölcstelen, mint amaz).
Egyszerűen
arról van szó, hogy a különböző
körülmények hatására az emberek egyik
részénél homoszexuális, a másik –
kétségkívül jóval nagyobb –
részénél heteroszexuális beállítottság
alakul ki az ifjúkorban. A kettő azonban keveredhet is, hiszen nem
zárják ki egymást. Egyik
sem születik velünk, és sokféle
körülmény befolyásolja, hogy a kezdeti,
homályos szexuális késztetés milyen irányba
terelődik.
Nincs tehát eleve
adott szexuális beállítottság, hanem csak a
többféle irányú fejlődés
lehetősége. Ezek szerint potenciálisan
valamennyien biszexuálisak vagyunk?
Igenlő
válaszra hajlamosíthat bennünket Freudnak az a
megállapítása, hogy a csecsemő „polimorf
perverz” lény, vagyis mindenféle perverzióra
hajlamos, a különböző nemi eltévelyedések
csírája, lehetősége megtalálható benne.
Így például az orális és az anális (a
szájjal, illetve a végbéllel összefüggő)
szexualitás, az exhibicionalizmus (magamutogatás), a szadizmus
és mazochizmus kezdeti megnyilvánulásai már a
csecsemőkorban fellelhetők. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden
gyerekből perverz felnőtt lesz, mert a lehetőségek
idővel beszűkülnek, gyakran csak 1-2 valósul meg
közülük.
A szexuális
beállítottság néhány alapvető
lehetősége közé tartozik a heteroszexualitás és a homoszexualitás. Ezekből szinte mindenkiben van
valamennyi, persze egyénileg eltérő arányban.
Többnyire egy beállítottság válik
dominánssá, s ez az összes többit háttérbe
szorítja. De azért ezek sem tűnnek el teljesen, s
alkalomadtán előbukkannak meglepetést vagy riadalmat okozva.
Mármost, ha
tudjuk, hogy az emberi fejlődés alapvető feltétele a
körülmények és az élmények
változatossága, akkor semmilyen beszűkülést nem
tekinthetünk kedvezőnek. Indokolatlan tehát a riadalom a
megszokottól eltérő szexuális
beállítottság vagy reagálási mód
felbukkanása láttán. Valójában inkább
örülnünk kellene az újszerű élménynek
és a szokatlan reagálás képességének.
A baj csak az, hogy igen
sokan hajlamosak a bemerevedésre: megszoknak valamit, s attól nem
tudnak eltérni. Vagyis a kialakult
beállítottság rabjaivá válnak. Minden
más lehetőséget azonnal elhárítanak,
elutasítanak, így ezek csak kivételesen tudnak
érvényesülni. Közben arra hivatkoznak, hogy ők
„ösztönösen” járnak el, „megérzik”,
mit kell tenniük – miközben valójában a kialakult
szokásaikat követik. (Ami látszólag fölment a
végiggondolás és döntés
felelőssége alól.)
Hányan vannak a biszexuálisak?
Ha
bármely szakembert megkérdeznek, hogy milyen a
különböző szexuális beállítottságok
megoszlása és elterjedtsége, kevesen tudnának
elfogadható választ adni. Abban ugyan mindenki egyetért,
hogy sokkal több a heteroszexuális beállítottságú
ember, mint a homoszexuális, a biszexuális
beállítottságról viszont csak
találgatások vannak.
Keveseknek jut
eszébe, hogy az említett Kinsey
megállapításából következően
– miszerint a heteroszexuálisok közel fele képes a
homoszexuális reagálásra is – majdnem ugyanannyian
(vagy még többen) biszexuálisnak nevezhetők.
Valószínűleg inkább többen, hiszen a
homoszexuálisnak tartott férfiak és nők
között is sok olyan van, aki heteroszexuális
reagálásra is képes, bár az azonos neműeket
részesíti előnyben. A homoszexuálisok
arányát a felnőtt népesség 5-10%-ára
becsülik, ám közülük nem mindegyik egyértelműen
és kizárólagosan homoszexuális. Úgy
tűnik, hogy a felvilágosultság és
szabadelvűség terjedése kedvez a biszexuális
tendenciák térhódításának.
Megszűnőben van a „homofóbia”,
vagyis a beteges irtózás a homoszexualitástól. S
egyre többen ismerik el, hogy bár az egyik nemet előnyben
részesítik, de mindkét nemre képesek
szexuálisan reagálni, ha a körülmények
kedvezőek. S itt kérdezném meg: Nálad hogy van ez, kedves
olvasó?
Milyen a
szexuális beállítottságod: képes vagy-e
mindkét nemre szexuálisan reagálni, vagy mereven
ragaszkodsz az egyikhez? Kérlek, ne hamarkodd el a választ!
Önmagaddal szemben nyugodtan lehetsz őszinte, ebből semmilyen
hátrányod nem származik. Próbálj
kilépni a szokásaid és kialakult szemléleted
kereteiből, fuss végig a múltadon, és gondold
át: voltak-e olyan helyzetek, amelyekben megérintett a
biszexualitás lehetősége? Vagyis amelyekben képes
voltál (vagy lettél volna) szokásaidtól
eltérően reagálni?
Ha ezt komolyan veszed
és átgondolod, bizonyára találsz ilyet. Ha
mégsem, úgy a következőt javaslom: képzelj el
egy olyan helyzetet – persze lehetőleg kellemes, érdekes
helyzetet –, amelyben eddigi gyakorlatodtól eltérően
különböző nemű partnerekkel kerülhetnél
kapcsolatba. Mit tennél? Megpróbálnád vagy
elmenekülnél onnan?
Bármi lesz is a válaszod,
tény, hogy napjainkban sokan biszexuálisnak nevezhetők. De
az is igaz, hogy ezt ma még kevesen ismerik be nyíltan. S
még kevesebben törekszenek e kettős irányultság
tudatos megvalósítására. Sokan félnek
és különböző fenntartásokat hangoztatnak ezzel
kapcsolatban. Vagy azt mondják: nincs rá alkalmuk, nem
érnek rá stb. Így szinte lehetetlen
megbízható választ adni arra a kérdésre:
milyen a biszexuálisok aránya a mai társadalomban?
Egyrészt a megbízható kritériumok
hiányoznak, másrészt a vizsgálati adatok.
Történelmi
előzmények
Téved,
aki azt hiszi, hogy a biszexualitás csak napjainkra jellemző.
Bármeddig megyünk vissza az emberi történelemben,
minden korban találkozunk ezzel a jelenséggel. Az ókori
görögök például természetesnek
tartották, hogy egy férfinak nemcsak nőkkel, hanem
fiúkkal is legyenek „szerelmi” kapcsolatai. Még
régebben ugyanez főleg a varázslóknak volt
megengedett, de bizonyos ünnepeken mindenkinek mindenkivel szabad
volt… S éltek is az alkalommal! Csak pár ezer éve
kezdték hirdetni a papok, hogy a szex egyetlen funkciója a
fajfenntartás, ezért csak a férfi–nő kapcsolat
szentesíthető, az is csak akkor, ha nem zárják ki a
gyermekáldást. Valójában a szex nemcsak az
embernél, hanem a legtöbb emlősállatnál nem
kizárólag a fajfenntartást szolgálja, és nem
korlátozódik a másneműekkel való kapcsolatra.
Az azonos neműekkel gyakorolt szex is lehetett például az
összetartozás vagy az alávetettség, illetve uralom
kifejezője (a pillanatnyi
szükségletkielégítésen túl).
Csak a huszadik
században kezdett teret nyitni a szexuális
felszabadító mozgalom, elsősorban a női
emancipáció formájában. De később a
homoszexuálisok is egyre inkább kivívták jogaikat.
Külön biszexuális mozgalom ugyan nem alakult ki, de erre nem
is volt szükség, hiszen a homoszexualitás
elfogadásával ez is magától
értetődővé vált.
A jogi elfogadás,
az üldözés megszűnése természetesen
még nem jelenti a közvélemény
megváltozását, az előítéletek
eltűnését. Sokan még ma is azt hiszik, hogy
kétféle ember van: a heteroszexuálisak, akik
„normálisak” és a homoszexuálisak, akik
abnormálisak, „elfajultak” stb. A valóság
ezzel szemben az, hogy mindenkiben van több-kevesebb mindkét
szexuális irányulásból, de az egyiket sokan
elfojtják, nem engedik érvényesülni. A három
említett szexuális beállítottság
közül sok szakember ma a biszexualitást tartja a
legnormálisabbnak. Persze a másik kettő sem
abnormális, de az elavult társadalmi értékrendszer
erős nyomást gyakorol az emberekre, hogy a
heteroszexualitást válasszák (főleg a
férfiak).
Kinek könnyebb: férfinak vagy
nőnek?
Érdekes,
hogy az említett, társadalmi nyomás inkább a
férfiakra irányult, mint a nőkre. Ahogyan egy híres,
amerikai szexológus, A. Comfort
megállapítja, a nők normális
lehetőségeinek játéktere sokkal nagyobb, s
távolról sem olyan veszélyes számunkra, ha
mindkét nemmel gyengéd testi kapcsolatokat tartanak fenn.
Talán ez
magyarázza, hogy az elsődlegesen homoszexuális
beállítottságú férfiak közül sokan
szeretnének heteroszexuálissá válni. Ez persze
ritkán sikerül, s minél jobban erőltetik, annál
kevésbé. Sokkal nagyobb a valószínűsége
a biszexualitás helyreállításának, ami az
eredeti, természetes állapotnak tekinthető. Comfort szerint
az ilyen férfinak nem abban kell segíteni, hogy ne legyen
csábító más férfiak számára
– hiszen minden normális férfi csábító
lehet –, hanem abban, hogy kapcsolatai legyenek nőkkel is!
A férfiak többsége
pánikszerűen fél attól, hogy
„férfiatlannak” tűnik, ha gyengéden viselkedik egy
másik férfival, ezért mereven kerülnek minden
gyengédséget egymás között. Nők
számára ugyanakkor természetes az egymás
közötti gyengédség: simogatás, puszi stb.
(Hiszen ez „nőies”!)
Tekintettel a
közvéleményre és a kialakult szokásokra,
valószínűleg nem lenne jó ötlet, hogy a
férfiak tudatosan vállalt vagy rejtett biszexuális
hajlamaikat egyszerre korlátlanul
érvényesítsék. Részben mert ez rájuk
is zavarólag hatna, de főleg azért, mert ezzel
ellenségükké tennék a felzaklatott környezetet.
A szokásokat és beállítottságokat nem lehet
máról holnapra megváltoztatni. Első
lépésként azonban fölmérhetik a férfiak
közötti gyengédség tabuit és a
változtatás lehetőségeit.
A homoerotikus
hajlamokkal rendelkező férfiak és nők lehetőleg
kerüljék ki mind a közvélemény, mind pedig az
egyoldalú homoszexualitás csapdáit, s ezzel együtt a
megbélyegzést. Mindkét nemű fiatalok
életében van egy korszak – általában a
prepubertás – , amikor jobb a kapcsolatuk azonos neműekkel,
mint másneműekkel.
Ez természetes.
Ha viszont végleg a homoszexualitás mellett döntenek, ezzel
eleve elzárják magukat a gyermeknemzés, családi
élet és heteroszexuális nemi élet
lehetőségeitől, s örökké harcolniuk kell az
erkölcscsőszökkel. Ahogy Comfort mondja, „teljes mértékben
lehetséges mindkét
irányban tapasztalatokat szerezni, s nem szerencsés
bármelyiktől teljesen elzárkózni…”
Figyelmünkbe ajánlja a szexuális kapcsolatoknak azt az
egészséges szabályát, hogy ne
zárkózzunk el olyan lehetőségektől, amelyeket
korábban nem tartottunk fontosnak, s ne ijedjünk meg, ha
észrevesszük, hogy egy azonos neműre szexuálisan reagálunk.
Ez ugyanis még nem változtatja meg a kialakult
beállítottságunkat, csak kielégíti olyan
igényeinket, amelyekről eddig nem volt tudomásunk.
Ami a
szeretkezési technikát illeti, nincs olyan lényeges
különbség férfiak és nők között;
mindkét irányban ugyanazokat az ingerlési módokat
lehet alkalmazni. Egy azonos nemű partner gyakran jobban ismeri
partnerének fiziológiáját, s így
ügyesebben tudja őt ingerelni. Mindenképpen téves az az
elképzelés, hogy egy heteroszexuális kapcsolatban
könnyebb egymásnak örömet szerezni, mint egy
homoszexuálisban. A nehezítő tényező
mindkét esetben egyforma: az ismerethiány és az
idegenkedés…
Végeredményben
a biszexuális viselkedés képessége nem attól
függ elsősorban, hogy az illető férfi vagy nő, hanem
az egyéni beállítottságtól és a
lehetőségektől. Biszexuálisnak lenni
egyébként nem azt jelenti,
hogy egyformán reagálunk mindkét nemre (hiszen
természetes, hogy valamelyik nemet előnyben
részesítjük), hanem csupán azt, hogy adott esetben
mindkettőre tudunk reagálni.
Ez a megállapítás
segíthet tisztázni a nálunk eluralkodott fogalomzavart,
amely az előnyben részesítés alapján sorol be
bárkit a heteroszexuálisak és a homoszexuálisak
közé. Egy nemrég megjelent könyv első mondata
például így hangzik: „Ismerősömről
négyévi ismeretség után derült ki, hogy
homoszexuális. Harmincöt éves, nős, műszaki
értelmiségi, egy lány apja.” A fentiek
alapján nyilvánvaló, hogy az illető nem homoszexuális,
hanem biszexuális, aki talán előnyben
részesíti a homoszexuális kapcsolatokat.
Szükség van-e
„átállásra”?
Mivel
a biszexualitás a legtöbb ember számára
homályos vagy éppen „gyanús, a
homoszexualitásra emlékeztető fogalom, igyekeznek figyelmen
kívül hagyni. Vagy elintézik egyszerűen azzal, hogy az
egy harmadik fajta szexuális beállítottság, ami
tőlük (akár hetero-, akár homoszexuálisak)
idegen, amire nehéz lenne átállni.
Holott
nyilvánvaló, hogy egyiktől sem idegen, hiszen
mindkettőt tartalmazza, bár rendszerint nem egyenlő
arányban. S mint potenciális képesség, mindenkiben
megtalálható, még ha egy idő múlva
nehéz is előbányászni. Gyökerei a kisgyermekkorig nyúlnak vissza, amikor a
gyermek majdnem egyformán szereti a vele azonos és az
ellenkező nemű szülőt, mindegyikhez szeret odabújni
és élvezi dédelgetésüket. Sokan ugyan azt
mondják, hogy ez „szexmentes” szeretet, de Freud óta
tudjuk, hogy a gyermek sem szexmentes. (Lásd „Ödipusz”-
és „Elektra”-komplexus!)
A biszexualitás
tehát nem valami különleges, „harmadik fajta”
beállítottság, hanem az őseredeti, még nem
differenciálódott szexuális reagálókészség
bizonyos fokig már fejlettebb megnyilvánulása. Hogy
mennyivel fejlettebb? Amennyivel maga a felnőtt egyén fejlettebb a
kisgyermeknél. Vagyis nem egyszerűen visszanyúlás egy
őseredeti képességhez, hanem annak magasabb szintre
emelése. Ez a szint persze igen különböző lehet az
egyén általános színvonalától
és pillanatnyi állapotától függően. De
hát ez nemcsak a biszexualitásra, hanem általában a
szexuális viselkedésre is érvényes.
A biszexuális
viselkedés ezért önmagában véve
semmiképpen sem tekinthető primitívebbnek, mint akár
a homo-, akár a heteroszexuális. Mindegyik lehet fejletlen vagy
fejlett, beleértve a közbeeső fokozatokat. Tény, hogy
az emberi szexuális viselkedés két fő irányban
specializálódhat: heteroszexuális és
homoszexuális irányban. Bármelyikben igen magas fokot
érhet el, de ritkán fordul elő, hogy mindkettőben! Ez
hasonlít a szakmai specializálódás
túlzásba vitele folytán előállt „szakbarbársághoz”,
aminek egyoldalúságát és veszélyeit
már fölismertük.
Lehet, hogy a
jövőben a pszichoszexuális fejlődés terén
is az irányulások kiegyensúlyozottabb,
kevésbé egyoldalú fejlesztésére fogunk
törekedni?
Biszexualitás
és csoportszex
Korábban
már volt szó arról, hogy a csoportszex és
főleg annak elemi formája, a hármas szex egyre elfogadottabb
a mi társadalmunkban is. Márpedig a csoportszexben
elkerülhetetlenül fölmerül a biszexualitás
(kivéve az azonos neműek csoportjait).
Sokan épp
ezért félnek a csoportszextől. S ezért
szeretnék, ha a csoport különnemű párokból
állna, akik csak egymással foglalkoznának. Talán
így is indul a csoportos együttlét, de aztán a
szexjáték zűrzavarában könnyen megfeledkeznek
arról, hogy melyik testrész kihez tartozik. És egyszercsak
csodálkozva veszik észre, hogy azonos nemű partnerrel is
jó a játék. A férfiakat általában
jobban zavarja ez, mint a nőket. Aztán vagy belejönnek, vagy
sürgősen abbahagyják, a aggódni kezdenek, hogy nem
válnak-e homoszexuálissá.
Ugyanakkor az is
megállapítható, hogy férfiak számára
izgató látvány, ha a csoportban két, vagy több
nő egymással szeretkezik. De sokszor a férfiak is
szívesen játszanak egymással. A. Comfort szerint, ha nem lenne meg ez a
képességük, sosem alakultak volna ki a férfiak
társulásai (egyesületek, klubok stb.), hiszen az azonos
neműek erotikus játéka segít felülemelkedni a
versengésen és küzdelmen, ami más fajokra
jellemző.
Indokoltnak látszik
feltételezni, hogy a csoportszex a biszexualitás nagy
iskolája, mert elősegíti annak megjelenését
és megszokását. Ez azonban fordítva is igaz: a
biszexuális hajlam elősegíti a csoportszex iránti
érdeklődést és annak elfogadását.
Ezért van az, hogy a konzervatívok mindkettőt
elátkozzák a homoszexualitással együtt.
Minthogy a
csoportszexszel már külön témaként
foglalkoztunk, talán nem kell bizonygatnom, hogy sokféle
változata van, és nem feltétlenül jár
negatív következményekkel. Ugyanez érvényes a
csoportszex biszexuális lehetőségeire. Összeszokott,
baráti társaság esetén, nem alkohol vagy
egyéb narkotikum hatására, hanem igazi rokonszenv
következtében kialakuló biszexuális kapcsolatokban
pozitív és emlékezetes élmények
jöhetnek létre. Ebből a szempontból a hármas
szex ígér legtöbbet, akár úgy, hogy csak 3
személy (egy férfi és két nő vagy két
férfi, egy nő) van együtt, akár pedig egy nagyobb
csoport hármas tagozódása révén.
Három ember
között ugyanis könnyebben kialakul valódi intim viszony,
mint ennél több között különösen, ha a
három közül kettő már jól
összeszokott, és mindkettőnek rokonszenves a harmadik. Ilyen
esetekben a hármas szex könnyen rendszeressé válhat,
és akár „kibővített
házasságba” is átmehet. A biszexualitás itt
már sajátos, új értelmet nyer. De ha nem
épül is be a harmadik ennyire egy meglevő, stabil kapcsolatba,
a kapcsolat (rendszerint házasság) a közösen elfogadott
harmadik által szexuálisan is nyitottá válik,
aminek több előnye lehet, mint veszélye.
Biszexualitás és az AIDS
Nem
mehetünk el szó nélkül a biszexualitással
kapcsolatos újabb ellenérv mellett. Akik a szexuális
kapcsolatokat egyetlen, kizárólagos partnerre akarják
korlátozni, gyakran és előszeretettel hivatkoznak korunk
félelmetes, új betegségére, az AIDS-re. Erről
tudni kell, hogy eredetileg és elsősorban a homoszexuálisok
között terjedt, egyrészt mivel ők többnyire gyakran
és meggondolatlanul váltogatták partnereiket,
másrészt mert sokan közülük narkotizáltak,
és ahhoz nem steril injekciós tőkei használtak.
Természetesen
azok a biszexuálisak, akik ilyen homoszexuálisokkal kerülnek
kapcsolatba, könnyen
megfertőződhetnek, s fertőzésüket aztán
tovább adják heteroszexuális partnereiknek. Nemrég
került kezembe egy külföldi orvosi lap cikke, amely azt
állítja, hogy az AIDS-fertőzés egyik fő
forrását a biszexuális férfiak képezik,
ők viszik át a vírust a heteroszexuális nőkre, s
rajtuk keresztül a férfiakra is.
Nehéz lenne
ellenőrizni ezt az állítást, de
valószínűnek látszik, hogy sok igazság van
benne. Bár inkább csak múlt időben
érvényes, mert ma már nincs lényeges
különbség a különböző szexuális
beállítottságú AIDS- esek arányában.
Mégis kétségtelenül veszélyforrást jelentenek azok a biszexuális
férfiak, akik válogatás nélkül
létesítenek nemi kapcsolatot mindkét nembeliekkel. S itt
nem az a baj, hogy „mindkét nembeliekkel”, hanem az, hogy
válogatás nélkül és sűrűn
váltogatva. Vagyis a bajok oka nem a biszexualitás, hanem a
promiszkuitás: a felelőtlen, meggondolatlan nemi
érintkezés.
Semmi
sem indokolja tehát, hogy az AIDS terjedését a
biszexualitás számlájára írjuk. Mint ahogy
nem írható egyedül a homoszexualitás
számlájára sem, hiszen köztük is szép
számmal akadnak megbízható, tartós kapcsolatokat
ápoló emberek, akik elhatárolják magukat a
felelőtlenektől. Tény viszont, hogy nagy állagban a
biszexuálisok is meg a homoszexuálisok is hajlamosabbak a gyakori
partnercserére. Ez azonban jórészt társadalmi
helyzetükből adódik, s egyáltalán nem szükségszerű.
Végeredményben
nem a szexuális irányulás határozza meg a nemi
kapcsolatok értékét vagy
veszélyességét. A veszélyek sehol sem
zárhatók ki, de ez nem kell, hogy korlátozza a
szabadságunkat, amely éppen a veszélyek
felismerésén, elkerülésén és a felelősségvállaláson
alapul.
Kizárólagos vagy
párhuzamos kapcsolatok?
Utoljára
hagytam egy ún. kényes kérdést, ami csak
azért kényes, mert a hagyományos
gondolkozásúak nehezen emésztik meg.
Ha eredendően
biszexuálisak vagyunk, s csak életünk során alakul ki
valamilyen mértékben a heteroszexuális vagy
homoszexuális beállítottság, akkor ebből
adódóan természetes, hogy előbb-utóbb
több partnerrel kerülünk valamilyen (egyoldalú vagy
kölcsönös, felszínes vagy intim) nemi viszonyba.
Ez eleinte
mindkét nemre vonatkozik, később már lehet, hogy csak
az egyikre – kivéve, ha biszexuálisak maradunk. De
bármelyik irányba állunk is be, gyakorlatilag
elkerülhetetlen, hogy több partner iránt érezzünk
szexuális vonzalmat.
A hagyományok
szerint viszont egyszerre csak eggyel tarthatunk társadalmilag
jóváhagyott nemi kapcsolatot. Ezt a hagyományt ugyan
régen sem vették túl komolyan, de legalább a kizárólagosság
látszatát igyekeztek megőrizni (vagyis lehetőleg
titokban léptek félre).
Ma már egyre
kevesebben törekszenek a kizárólagosság
látszatának megőrzésére. Nemcsak a
férfiak, hanem mind inkább a nők is jogot formálnak
maguknak a külső kapcsolatokra, amelyek aztán sokszor
váláshoz vezetnek, mert a párhuzamosságot egyik
fél sem tudja sokáig elviselni. Ezt többnyire úgy fogalmazzák,
hogy nem tudnak „osztozkodni”. Sokak számára
megoldhatatlan dilemma, hogy a kizárólagosságot már
elvetik, de a párhuzamosságot még nem tudják
elfogadni.
Tipikus eset, amikor
valaki (rendszerint a férj) a maga számára igényli
és jogosnak tartja a párhuzamos kapcsolatokat,
házastársától viszont elvárja a
kizárólagosságot. S hiába tudják, hogy ez
bizony önzés, mégis teret engednek a birtoklási
vágyuknak, amit „ösztönösnek” (tehát
befolyásolhatatlannak) tartanak.
Az „ösztönösség” azonban
csak látszólag jó mentség a viselkedési
kulturálatlanságra. – De mi köze ennek a
biszexualitáshoz? – kérdezheti bárki. Hiszen ugyanez
a probléma heteroszexuális vagy homoszexuális
beállítottság esetén is fölmerül.
Ez
kétségtelen. Csak éppen egy heteroszexuális
házastárs számára általában sokkal
nehezebb elfogadni házastársának homoszexuális
külső kapcsolatát, mint ha az „normális”
kaland lenne. Érthető, hogy a biszexuális viselkedés
különösen akkor okoz problémákat, ha csak a
házastársak (vagy stabil partnerek) egyike biszexuális,
vagy oly mértékben nyitott, hogy ezt is el tudja fogadni. A
nyitottság természetesen sohasem jelent korlátlan
elfogadást, hiszen mindennek van határa.
21. Merevedési zavarok és
kezelésük
. A férfiak
szexuális örömeit legtöbbször két dolog
zavarja meg: vagy az, hogy a legkényesebb pillanatokban nincs
elegendő merevedésük, vagy pedig a magömlés nem
akkor történik, amikor kellene, hanem sokkal előbb (esetleg
később).
Az
utóbbiról már volt szó ebben a könyvben.
Ideje, hogy a merevedési zavarokról is összefoglaljuk a
korszerű ismereteket. Elsősorban persze a férfiak
érdekében. Bár tulajdonképpen a nők is érintettek, méghozzá
kétféleképpen.
Egyrészt bizonyos
értelemben a nőknél is lehet merevedésről
beszélni. Közismert, hogy az izgalmi fázisban a
csikló megduzzad, mintegy merevedik, s makkja kibújik az őt
védő, fitymaszerű lebernyegből. Ez korántsem olyan
feltűnő ugyan, mint a hímvessző merevedése, mégis
fontos testi jele a nő szexuális izgalmának.
Hasonlóképpen a kisajkak is megduzzadnak, vérrel
telítődnek. Mindezek hiánya nem teszi ugyan
lehetetlenné a közösülést, de semmiképp sem
elhanyagolható, hiszen a nő így nem juthat
kielégüléshez. (Más kérdés, hogy a
csikló makkjának „merevedése” csak
átmeneti, s az orgazmushoz közeledve a makk visszahúzódik.)
Másrészt
nyilvánvaló, hogy ha a férfinak nincs merevedése,
akkor a közösülés nem jöhet létre. Így
nemcsak a gyermeknemzés lehetősége megy veszendőbe
– ezt sokan nem is bánnák –, de többnyire a
nő sem jut kielégüléshez. Nem mintha merevedés
és közösülés nélkül nem
elégülhetne ki, de sajnos még ma is kevesen élnek a
pettingorgazmus lehetőségeivel.
Éspedig vagy
azért, mert nem is tudnak róla, hogy nemcsak
közösüléssel lehet kielégülni, hanem sok
egyéb módon is. Vagy pedig annyira idegenkednek ezektől az
egyéb módoktól, hogy nem tudják jól
alkalmazni, illetve meg sem próbálják. Hogy aztán
ez kinek a hibája? Valószínűleg
mindkettőjüké.
Azonban tény,
hogy a nő sokat tehet partnere
merevedése érdekében: javíthatja, de ronthatja is
annak esélyeit. (Hogy hogyan, arra még visszatérünk.)
Tipikus esetek
Egyelőre
maradjunk a férfiaknál. Náluk a merevedési zavar
legsúlyosabb esete az impotencia, a teljes
közösülési képtelenség, aminek persze
többféle változata lehetséges.
Ezek jelentőségét és
kialakulását egy-két tipikus eset szemügyre
vételével érthetjük meg legjobban. Pár
évvel ezelőtti leveleim között találtam az
alábbiakat. Az elsőt egy 20 éves fiatalember írta:
„…Az
első kielégülésemet 12 éves koromban
értem el mesterséges úton. Merevedésem nagyon
gyenge volt, ondóváladék szinte semmi sem. Nagyon
felkészületlenül ért; szüleimmel ilyen
témáról sem előtte, sem utána nem
beszéltem. Csak az osztálytársaimtól hallottam
erről, később pedig könyvekben olvastam utána. Az
önkielégítést hetente négyszer-ötször,
néha mindennap folytattam. Sajnos a mai napig nagyon gyenge a
merevedésem, s az ondó mennyisége is kevés.
Szexuális álmom sosem volt és
éjszakai magömlésem sem. Reggelenként néha
gyenge merevedésre ébredek. Nemi szerveim fejletlenek, a
hímvesszőm merev állapotban
A levélből
még kiderül, hogy a fiatalember rövidlátó
és gerincferdülése is volt. Mindez
érthetővé teszi kisebbrendűségi
érzésének kialakulását,
önbizalomhiányát. Az önkielégítést
nyilván bűntudattal és elsietve gyakorolta, ezért nem
lehetett teljes a merevedés. A túl kicsinek tartott 14 cm-es
hímvessző teljesen megfelel az átlagméretnek,
és semmi egyéb jel nem utal komolyabb szervi
elváltozásra. Impotensnek tartja magát, holott meg sem
próbálta a közösülést.
„Környezetem mit sem sejt – írja.
– Külsőleg nagy erőfeszítés
árán teljesen kiegyensúlyozott embernek látszom, de
belül nagyfokú kisebbségi érzésem van, azt
hiszem, nem alaptalanul. Mit ér az olyan ember, aki nem tud gyermeket
nemzeni?”
Nyilvánvaló,
hogy a levélíró tele van belső
feszültséggel, szorongással. S épp ez teszi
lehetetlenné a normális szexuális reagálást.
Pedig nem igazán impotens, hiszen vannak merevedései és
önkielégítésre is képes. Márpedig J.
Waynberg, a párizsi szexológiai intézet vezetője
szerint impotensnek csak az nevezhető, akinél sohasem jön
létre a kívánt merevedés, még
önkielégítés esetén sem!
A másik
levélíró többek közt a következőket
írta:
„26 éves fiatalember vagyok. Tizenéves
koromat a nők utáni vágyódás és
vonzalom jellemezte, de kapcsolatot kezdeményezni nem mertem. Azt
hiszem, túlságosan elnyomott voltam a családban, az
iskolában, és később a munkahelyemen is. Talán
ez játszott közre a kisebbrendűségi
érzésem, gyávaságom és örökös
szorongásom kialakulásában.
Ifjúságomra a gyakori
önkielégítés volt jellemző. Katonai
szolgálatom letelte után jött fel szobámba
életem első nője. Rettenetesen izgultam, hiszen ez volt
férfiasságom első, igazi próbatétele. Sajnos a
merevedés nem következett be, a lényeges pillanatban
csődöt mondtam. Bevallottam neki, hogy tapasztalatlan vagyok. Ő
megértéssel fogadta, és később még
egyszer feljött hozzám, de az eredmény ugyanez volt.
Ettől kezdve a mai napig nincs változás. Láthatok
szeretkezést, meztelen nőt élőben vagy filmen, egyre
megy. Néha úgy érzem, minden átalakult bennem.
Jóval kevésbé érdekelnek a nők, mint
korábban. Néha mintha bele is törődnék, pedig
nem akarok, mert olyan hihetetlen az egész. A vágy néha
most is a régi, de sokszor fásultnak érzem magam…
Jelenleg van egy
6 évvel idősebb barátnőm, aki nagyon
megértő. Szeretjük egymást, de sajnos
eredménytelenül. Persze vannak „halmazati
büntetéseim” is. Nem elég, hogy kicsi a
hímvesszőm, hanem merev állapotban régebben nem
tudtam a bőrt hátrahúzni, csak félig és
fájdalmasan…”
Ebben a levélben
mintegy sűrítve látjuk az impotenciához vezető
legfontosabb tényezőket. Ezek között szerepet
játszanak ugyan testi problémák is, de igazán
döntőek a lelkiek.
A
merevedési zavar okai
és fajtái
A
merevedési zavarokkal fenyegető szervi elváltozások
(az idősebbek kivételével) viszonylag ritkák, s
többnyire átmenetiek és kivédhetők, így
önmagukban ritkán okolhatók az impotenciáért.
Amely – mint tudjuk – tartós állapot. (Az alkalmi
merevedéshiány még nem impotencia!)
Ám
kétségtelen, hogy jó néhány szervi
elváltozás kiválthat merevedési
nehézségeket, s főleg félelmet egy esetleges
kudarctól, ami tartósíthatja a merevedési zavart.
Ilyen elváltozások például a következők:
1. Az
átlagosnál kisebb
hímvessző vagy here. (Nem árt tudni, hogy a merev
hímvessző átlagos hosszúsága 14-
4. Az ún. kantár- vagy
fékrövidség: ami a fityma
hátrahúzódásakor feszülést és
fájdalmat idéz elő. Az előbbivel együtt orvosilag
könnyen megszüntethető.
A többi szervi
elváltozás már inkább betegségekkel
kapcsolatos. Éspedig főleg
érrendszeri, idegrendszeri vagy hormonális betegségekkel
– és ezek kezelésével. A vérereknek
különleges szerepük van a merevedésben, hiszen ezek
szállítják a vért a hímvesszőn
végighúzódó barlangos testbe. Utóbbiak
tágulását, telítődését és
elzáródását viszont már az idegek
szabályozzák. Nyilván az is baj, ha nem kap elég
vért a hímvessző (például
érszűkület miatt), s az is, ha csak átáramlik
rajta, és nem tágítja ki fölhalmozódva a
barlangos testeket.
Az ereket főleg a magas vérnyomás és a
cukorbetegség támadhatja meg. A merevedési zavarok
vizsgálata során tehát tisztázni kell ezek
szerepét. Ráadásul a magas vérnyomás
esetében az ellene adott gyógyszerek is csökkenhetik a
potenciát (szerencsére nem mindegyik). A gyógyszerekkel
különben vigyázni kell, mert több olyan van
köztük, amely károsan befolyásolja a merevedési
képességeket (például a depresszió elleni szerek vagy a vízhajtók
stb.) A túlzott gyógyszerszedés tehát
éppúgy károsíthat, mint az
egészségtelen életmód, az erős dohányzás vagy az elhízás. Nem is beszélve az alkoholról, aminek rendszeres
és túlzott mértékű fogyasztása
előbb-utóbb impotenssé tehet egy férfit.
A hormonok közvetlenül nem befolyásolják
különösebben a merevedési képességet.
Legföljebb az androgénekről,
vagyis a férfihormonokról tudjuk úgy, hogy
hajlamosítanak a szexuális reagálásra,
elősegítik az izgalomba jövést, s ezzel együtt a
merevedést.
A hormonszint
csökkenése azonban önmagában nem magyarázza a
merevedés hiányát. Amit többek közt az is
bizonyít, hogy egyes herélteknél, akik
felnőttkorukban vesztették el heréjüket
(például baleset vagy műtét
következtében), mégis megmarad a merevedési
képesség – pedig hát a férfihormont a
herék termelik!
Említést érdemelnek
viszont a nemi szervek betegségei,
például a heregyulladás, a húgycső vagy a
prosztata gyulladása és a nemi úton terjedő
betegségek. Ezek elsősorban a velük járó
fájdalom miatt váltanak ki merevedési
képtelenséget. Szerencsére többségük
gyorsan és biztonságosan gyógyítható, de
ennek elmaradása esetén, krónikus állapotban sem
kizárt a merevedési képesség. Ha mégsem
jön létre, akkor ez már inkább a
fájdalomtól (vagy újabb fertőzéstől)
való félelem következménye.
Különleges eset a HIV-fertőzés, amely sokáig
lappanghat a szervezetben anélkül, hogy bármilyen panaszt
okozna. Ennek során a
merevedési képességet sem befolyásolja, s ezzel
lehetővé teszi a fertőzés
továbbadását. Talán jobb lenne, ha az AIDS-
vírusok hordozói impotenssé válnának –
de hát erre nem számíthatunk. Arról még nem
hallottam, hogy az AIDS-től való félelem tett volna valakit
impotenssé. Ezzel nagyjából le is zárhatjuk az
organikus (tehát szervi eredetű) impotenciák
ismertetését. Mint látjuk, többnyire csak egyik
kiváltó okát jelentik az impotenciának, s nem is
mindig a legfőbbet. A vizsgálatok azt mutatják, hogy
kevés az olyan impotencia, amelynek kizárólag organikus
oka van.
Igen sok viszont a
túlnyomórészt pszichés eredetű
merevedési zavar. Ez érthető, ha meggondoljuk, hogy a
szexuális élvezet lényegében lelki jelenség,
ami persze testileg is megnyilvánul. Ha pedig a lelki feltételek
kedvezőtlenek, akkor a testi izgalom sem bontakozhat ki. Ezek a
feltételek viszont igen sokfélék és teljesen
egyéniek: ugyanaz a feltétel is különböző
hatással lehet, a körülményektől
függően.
A pszichogén merevedési zavarok legfőbb
oka kétségkívül a kudarctól való
félelem,
s az ezzel kapcsolatos, ideges feszültség, amely
megakadályozza a szexuális izgalom kibontakozását.
Ez a félelem persze nem mindig egyformán erős;
előfordul, hogy csak egy bizonyos partnernél jelentkezik.
Ilyenkor
szelektív („válogatós”) zavarról
beszélünk, szemben a mindig, mindenkivel kapcsolatban
megnyilvánuló, teljes impotenciáról. Ez
utóbbi pedig vagy kezdettől fogva (pontosabban a szexuális
kapcsolati próbálkozások kezdetétől fogva)
fennáll, vagyis elsődleges, primer, vagy pedig később,
sikeres közösülések után alakul ki, tehát
szekunder.
Egyéb merevedési zavarok
Az
„impotencia” csak az egyik –
kétségkívül legsúlyosabbnak
látszó – fajtája a merevedési zavaroknak.
Vannak azonban másfajta ilyen zavarok is. Például, ha a
merevedés akkor is fönnáll, ha már semmi
szükség nem lenne rá…
Első
pillantásra talán nehéz megérteni ezt a helyzetet.
Az impotenciára hajlamosak esetleg még kívánatosnak
is találják. Pedig hát komoly
problémáról van szó, bár ezek
szerencsére jóval ritkábbak. Enyhébb változatuk
a sokára és nehezen bekövetkező magömlés
eseteként (ejaculatio retardata) ismeretes. Ilyenkor mintha valami
visszatartaná a magömlést, a férfi
kínlódva mozog akár egy óra hosszat vagy még
tovább. A merevedés pedig változatlanul fennáll,
mert a kielégülés vágya nem hagyja csillapodni.
Rendkívül fárasztó helyzet, főleg a már
kielégült nő számára.
Még
kellemetlenebb, sőt, kifejezetten veszélyes az ún. priapizmus, amikor a merevedés
szexuális izgalom nélkül, fájdalmasan és
csillapíthatatlanul jön létre. Ez leginkább
cukorbajosoknál és alkoholistáknál fordul elő.
Lényeges, hogy valamilyen sérülés elzárja a
vér visszaáramlásának útját a barlangos
testekből. Így a merevedés akár napokig
fönnmaradhat, megszűnte után viszont nehezen hozható
újra létre. Ez tehát az az eset, amikor a merevedés
nem a szexuális izgalom jele, s mivel fájdalmas, nem is lehet
azzá változtatni és kielégüléssel
megoldani. (Néha éppen magömlés után
keletkezik.)
Priapizmusnak
szerencsére nem mondható az a merevedés, ami
éjszakánként
többsör létrejön, gyakran szexuális
álmokkal, esetleg orgazmussal jár de hamar elmúlik.
Egyesek a korai orgaimust és
magömlést is a merevedési zavarok (sőt, az
impotencia) tárgykörébe sorolják azon az alapon, hogy
a merevedés ilyenkor már a közösülés
előtt vagy annak kezdetén megszűnik. Ez a besorolás
vitatható, már csak azért is, mert a „második
menet” náluk már általában hosszabb,
több perces közösülést jelent. A teljes
merevedési képtelenség pedig igazán nem
jellemző rájuk, legföljebb a merevedés
közösülés közbeni fenntartására
képtelenek. (Ezzel és a magömlés
késleltetésének kérdésével a 11.
fejezetben foglalkoztunk.)
Sokkal inkább ide
tartozik azonban az az eset, amikor a merevedés a
közösülés első perceiben, orgazmus és magömlés nélkül megszűnik. Általában
ez is lelki okokra: valamilyen félelem megjelenésére vagy
a partnerkapcsolat zavarára vezethető vissza.
Tévesen
sorolják viszont az impotenciához (már akik
odasorolják) a férfi nemi vágyának –
ún. libidójának – erős
csökkenését vagy hiányát. Az impotencia
ugyanis, mint láttuk, a kívánt merevedés
hiányát jelenti. Ha egy férfi nem kívánja a
meglévő partnerét akkor természetesen ez a partner
merevedést sem vált ki nála, de ettől még nem
impotens. Sőt, akkor sem impotens, ha vannak időszakok –
akár hónapokig –, amikor senkit sem kíván
(mert éppen valami más köti le a figyelmét stb.)
Egyébként az, hogy nem kívánja a szexet,
rendszerint valamilyen szexuális funkciózavar
következménye szokott lenni – ahogyan azt a második,
idézett levélből láthattuk. Az ilyen nem
kívánás pedig valójában csak
látszólagos, hiszen tulajdonképpen
kudarckerülés.
Persze ha egy
férfi soha semmilyen nőt nem kíván meg, akkor
bizonyos értelemben impotensnek is tekinthető. Elvileg ilyen is
előfordulhat; negyedszázados praxisomban még nem
találkoztam hasonlóval. Illetve csak olyannal, aki eredetileg
kívánta a szexet, de aztán a csalódások,
kudarcok, betegségek vagy súlyos depresszió
következtében elment tőle a kedve. Nemcsak nőkkel, de
férfiakkal is előfordul, hogy leszoknak a szexről!…
Egy dolgot mégis meg kell
jegyeznünk: a libidóhiány okaként az
említetteken kívül az a lehetőség is
fölmerülhet, hogy a férfi, aki nem kívánja a
nőket, esetleg férfiakat kíván, tehát
valójában homoszexuális. Vagy más,
különleges szexuális beállítottsága van.
Megoldási kísérletek
Minthogy
a merevedési zavar nem új keletű – bár
korunkban mintha szaporodna! –, ősidők óta
megpróbáltak tenni valamit ellene. A „népi
gyógyászat” mágikus szertartásokkal
kezdődött. Ebbe a varázsszavak és rigmusok
éppúgy belefértek, mint a varázsitalok és
„bájételek” vagy a talizmánok. A férfi
„nemi erő”, vagyis potencia növelésének
igen sok módszerét próbálták ki az
évezredek során.
Afrodiziákumnak nevezik a potencianövelő
szereket.
Ezeket vagy el kellett fogyasztani (pontosan az előírt módon
és időben), vagy pedig a hímvesszőre kellett kenni,
illetve rögzíteni. Indiában ilyennek tartották
többek között a nyers tojás sárgáját
és a fokhagymát. Az utóbbival kapcsolatos hiedelem
sikeresen vészelte át az évezredeket. Olyannyira, hogy a
„különleges érdekességek
magazinjában” nemrég a következő cikk volt
olvasható: „Férfiak, figyelem! Itt a
potencianövelő fokhagymakúra!”
Különböző
gyógyhatásokat valóban kimutattak a fokhagymáról, de potencianövelő
hatása csak annyiban van, mint bármelyik fűszernek. S
főleg amennyiben az érintett hisz benne! Ilyenkor ugyanis maga a
hit lehet gyógyhatású.
Vannak persze
újabb, kísérleti
afrodiziákumok is. No, nem az alkohol egyes fajtái vagy a
különböző narkotikumok (bár egyesek ezekre
„esküsznek”), hanem a gyógyszer jellegű
serkentőszerek, elsősorban a férfihormon tartalmú
készítmények. A férfihormonról ugyanis
megállapították, hogy elősegíti a ráhangolódást
a szexre – még a nőknél is! –, fokozza a nemi
szervek vérbőségét. Ez a hatás azonban csak
akkor jelentkezik, ha a szexuális izgalom egyéb feltételei
(például a pszichés feltételek) is megvannak.
Semmiképpen sem pótolja ezeket. Azonkívül megvan az a
veszélye az ilyen szereknek, hogy huzamos szedésük
fölöslegessé teszi a szervezet saját
hormontermelését, amely így csökken, sőt,
leállhat (nem beszélve egyéb veszélyekről).
Ettől
függetlenül újabb és újabb
afrodiziákumokat kísérleteznek ki. A már
említett J. Waynberg
például Teston néven forgalomba hozott egy olyan
tablettát, amely 8 ismert hatóanyagon és vitaminon
kívül egy dél-amerikai növény kivonatát
is tartalmazza, és „libidóserkentő
hatású”. Ám az impotenciát ez sem
gyógyítja.
Fölmerült
viszont egy új lehetőség, amely a meleg
értágító és vérbőséget
okozó hatásán alapul. Már az ókorban is
próbálkoztak melegvizes fürdőkkel vagy a
hímvessző egyéb módon történő
melegítésével. Ennek legkorszerűbb módja ma az
infralámpa vagy a lézersugár. Az utóbbit Waynberg
is alkalmazta frigid nők kezelésére –
több-kevesebb sikerrel. De ugyanígy alkalmazható
férfiaknál is.
Terápiás
lehetőségek
Mint
látjuk, sok minden hasznos lehet a merevedési zavar
megoldása szempontjából, de kár ezeket
találomra, vaktában alkalmazni. A komoly
gyógykezelés alapja a zavar okának megállapítása.
Ettől függ ugyanis a hatékony kezelés.
Az érintettek
rendszerint hajlamosak azt hinni, hogy valami szervi betegség
áldozatai, s ennek megfelelően gyógyszert vagy
fizikoterápiát, műtétet stb. igényelnek. Az
urológusok vagy más szakorvosok eddig általában ki
is elégítették ezt az igényt (amitől persze a
helyzet legföljebb átmenetileg javult).
Csak az utóbbi
évtizedekben derült ki, hogy a merevedési zavarok
többsége elsősorban nem testi, hanem lelki és
kapcsolati okokra vezethető vissza. A testi elváltozások
– ha egyáltalán vannak – ehhez képest
másodlagosak. Ez persze nem mindjárt nyilvánvaló, s
ha van valami kimutatható szervi elváltozás, ezt sokszor
az orvos is elegendő magyarázatnak tekinti, és eszerint
kezeli. Ami természetesen csak félmegoldás.
Az okok
tisztázását megnehezíti, hogy rendszerint több okról van szó, s nem
könnyű eldönteni, hogy közülük melyik az
elsődleges, illetve melyik fontosabb: a testi vagy a lelki
tényezők. Nem ritkaság, hogy a merevedési zavar a
megtalált szervi ok (például egy gyulladás)
megszüntetése után is fönnmarad, mert közben
lelkileg rögzült, rossz szokássá vált.
Egy bizonyos:
elsődlegesen szervi okokra főleg akkor gyanakodhatunk, ha az
illetőnél sohasem – még éjjel,
álmában sem! – fordul elő legalább
ötperces, normális merevedés. Sokan persze nem
tudják, hogy van-e náluk éjszakai merevedés, hiszen
nem ébrednek föl rá. Minthogy az ennek
méréséhez szükséges műszer nem
hozzáférhető, csak az ún. „bélyegpróba”
ajánlható: a hímvessző töve köré
úgy ragasztani 2-3 összefüggő bélyeget, hogy csak
merevedés esetén szakadjanak szét a
perforáció mentén. Így 2-3 éjszaka
során meg lehet bizonyosodni a merevedések
előfordulásáról.
Ha bebizonyosodik, hogy
sosincs normális merevedés, akkor tisztázandó ennek
szervi oka – ami aztán vagy kiküszöbölhető,
vagy nem. Előfordul, hogy csak átmenetileg
küszöbölhető ki, mesterséges beavatkozással:
gyógyszerekkel, injekcióval. Utóbbit közvetlenül
a hímvesszőbe adják (igen kis adagban), s úgy hoz
létre merevedést, hogy ellazítja a simaizmokat,
szabaddá teszi a vér beáramlását a barlangos
testekbe. A probléma csak az, hogy nehéz
kiszámítani egy ilyen merevedés időtartamát;
előfordulhat, hogy órákig tart, s külön
kezelés kell a megszüntetéséhez.
Minthogy minden
új merevedéshez újabb injekció kell,
külföldön (főleg Amerikában) vannak férfiak,
akik maguknak adják be az injekciót. Mások a merevítő protézisek
valamelyik fajtáját részesítik előnyben. Ezek
közül legegyszerűbb a félmerev,
drótbetétes, műanyag protézis, amely
állandóan félmereven tartja a hímvesszőt.
Másik fajta a fölpumpálható protézis; ezt
úgy operálják be a hímvesszőbe és
herezacskóba, hogy a férfi néhány
kézmozdulattal föl tudja pumpálni – s így
merevedést tud létrehozni –, de le is tudja ereszteni. Nem
igényel viszont műtétet az ún. vákuumszívó módszer, aminek
működése az anyatejleszívóhoz hasonlít: a
hímvesszőre csatolva a készülék majdnem
légüres teret hoz létre, s ennek szívó
hatására a barlangos testek megtelnek vérrel –
létrejön a merevedés!
(Más
kérdés, hogy meddig tart a készülék
elvétele után.)
Szerencsére
ritkán van szükség ilyen módszerekre, mert –
mint láttuk – a merevedési zavarok túlnyomó
többsége nem szervi eredetű. Vagy magában a
személyiségben vannak a kiváltó okai, vagy az adott
partnerkapcsolatban. Német kutatók (Schmidt és Arentewitz) szerint a lelki okok 5 csoportra
oszthatók:
1. Félelem a kudarctól vagy a szorosabb
kapcsolattól. (Ilyenkor a merevedési problémával
magyarázza, miért kerüli a szexet minden lehetséges
partnerrel.)
2. Elfojtott késztetések is impotenssé tehetnek.
3.
Különböző partnerkapcsolati
problémák.
4. Hiányos vagy hibás ismeretek és
készségek.
5. Önerősítő mechanizmusok (éspedig
téves irányban). A tanuláselmélet szerint
bármely cselekvés sikere megerősíti a
cselekvési készséget, míg a kudarc gyengíti
azt, és a sikertelen tevékenység kerüléséhez
vezet. Mindkettő önerősítő mechanizmus, csak
éppen ellentétes irányú.
Ez magyarázza,
hogy az ismétlődő merevedési zavar szinte
fóbiás félelmet hoz létre a
közösüléstől, ami aztán eleve
lehetetlenné teszi a szexuális izgalom
kibontakozását, és kudarckerülővé teszi
az érintettet. Az intim együttlétek
kerülését viszont a partner úgy értelmezi,
hogy „már nem szeret” vagy „biztosan mást
szeret” stb. Vagyis csalódottnak érzi magát,
és hajlamossá válik a szakításra.
Ebből is
látszik, hogy a partner
hozzáállása és a kapcsolat jellege mennyire
befolyásolja a merevedési folyamatot. Az említett
német kutatók szerint a partnerkapcsolati dinamika három
tipikus esete ilyenkor a következő:
2. Előfordulhat,
hogy hallgatólagos
megegyezés jön létre a partnerek között a
közösülés kerülése tárgyában,
például mert az egyiknek sem megy (mondjuk a nő vaginizmusa
miatt).
A potenciazavarok mindig
partnerkapcsolatban jelentkeznek, megszüntetésük ezért
sohasem csak a férfin múlik, hanem a nőn is. Érthető
például, hogy a szexet nem kívánó és
nem élvező nő mellett a férfinél
előbb-utóbb potenciazavarok lépnek föl. De zavart
válthat ki az is, ha a nő nem megértően és
segítőkészen, hanem türelmetlenül vagy
éppen gúnyosan reagál a merevedés
hiányosságaira.
Ez
„leégés” a férfi számára, ami
nagyon le tudja törni az önbizalmát. Ilyenkor kezdi
magát aggályosan figyelni, esetleg erőltetni
próbálja a merevedést (ami nem sikerülhet).
Egy német
kutató (G. Kockott) szerint
még a kimutathatóan szervi eredetű –
például „arteriális
anomáliákból” adódó –
merevedési zavaroknál sem lenne szabad elhanyagolni a lelki
és kapcsolati tényezőket, mert többnyire ezek a
fontosabbak.
A modern
szexuálterápia alapelve a félelem és az
erőltetés kikapcsolása. Ehhez általában
magát a közösülést is mellőzni kell egy ideig
– ám ez nem jelentheti a szex mellőzését!
Épp ellenkezőleg: a rendszeres együttlétek során
fölváltva foglalkozzanak egymással, pettingeljenek! Csak
olyasmit csináljanak, ami könnyen megy és kellemes:
egymás simogatása, puszilgatása. Ne törődjenek a
merevedéssel!
Egy jó partner sokat segíthet ilyenkor például
azzal, hogy igyekszik megnyugtatni a férfit, megbeszélni vele a
zavar lehetséges okát és a tennivalókat. Fontos,
hogy a nő ne várja el a férfitől a merevedést
és közösülést, hanem mutassa meg neki, hogy
másképpen is ki tud elégülni: ez hat leginkább
megnyugtatóan a férfire. Ha eddig ezt nem próbálta
a nő, akkor legfőbb ideje, hogy megtanulja a pettingorgazmust.
Méghozzá ne csak, mint amolyan
„pótmegoldást”, hanem mint a
közösüléssel egyenértékű
kielégülési formát. (Akinek ez nem megy, az maga is
szexuálterápiai szaksegítségre szorul.)
A korszerű
kezelés egyik alapelve, hogy nemcsak az egyént, hanem
partnerét is kezelésbe kell venni, hiszen annak
segítsége nélkül a zavar aligha oldható meg. A
segítés módjára pedig meg kell tanítani a
partnert, hiszen a jószándék korántsem
elegendő! Szexuálterápiai szaksegítséget sajnos
nehéz találni hazánkban, mert érdemleges
képzést sem az orvosok, sem a pszichológusok nem kaptak.
Változást a jövőtől remélhetünk.
Addig: „Do it yourself!”,
azaz „csináld magad!” – az elérhető
információk alapján.
22. Az
állítólagos „frigiditás” feloldása
Ideje, hogy tiszta vizet
öntsünk a pohárba az ún.
„frigiditás” kérdésében is! Az
így emlegetett jelenség egyes részleteit ugyan már
érintettük, de most vegyük szemügyre az egészet,
és foglaljuk össze az ezzel kapcsolatos főbb ismereteket.
Legjobb, ha egy
gyakorlati példából indulunk ki. Itt van előttem egy
levél:
„26 éves vagyok. Két évvel
ezelőtt, meglehetősen későn kezdtem el a nemi
életet. Nem volt ugyan jó, de reméltem, hogy majd
belejövök. A kellemetlen élményeket azonban nem
követte pozitív változás. Ezért
nőgyógyászhoz fordultam, aki egyszerűen megmosolyogta
történetemet. Kénytelen voltam szakítani
partneremmel. Azóta nem is kerestem kapcsolatot, mert nem éreztem
hiányát. Belenyugodtam, hogy nem tudom a szexet élvezni.
Fél éve megismertem új partneremet, aki
nagyon tetszett. De amikor együtt voltunk, tele voltam
gátlással, szorongással. Se a csók, se az
ölelés nem vonzott, mert mindig arra gondoltam, hogy milyen lesz.
Tartózkodásom, hidegségem okát végül is
el kellett mondanom neki. Megértett és próbált segíteni,
de nekem ismét semmi jó nem volt benne, és ő sem
elégült ki. Kínlódás volt az egész.
Már több könyvet olvastam a szexről
és elkeserítő eredményre jutottam. Eddig csak
önkielégítéssel jutottam
örömérzéshez: partnerrel nem érzek semmi vágyat
és nem is kívánom. Egyáltalán lehet ezen
segíteni?”
Mi is az a „frigiditás”?
A
fenti levél olvastán valószínűleg mindenki
számára nyilvánvaló, hogy a
levélíró frigid. Ez a szó hideget, fagyosat jelent
(ahogyan a frizsider = fagyasztó). Szexuális értelemben
pedig olyan embert, aki mindig hideg marad, nem tud „tűzbe
jönni”, fölizgulni.
Így van ez a
levélírónál is? Igen is meg nem is.
Partnerkapcsolatban kétségkívül frigid.
Önkielégítéssel azonban föl tud izgulni,
és talán ki is tud elégülni. Tehát nem mindig
marad „hideg”, vagyis csak részlegesen nevezhető
frigidnek. Az önkielégítések azt is mutatják,
hogy tulajdonképpen kívánja a szexet, tehát van
libidója, és a szexuális képességei sem
fejletlenek – csak a partnerkapcsolatban gátlás alá
kerülnek. (Hogy miért, arra még visszatérünk.)
Semmi sem indokolja,
hogy a frigiditást olyan „gyűjtőfogalomnak”
tartsuk, amelybe szinte minden női szexuális zavar beletartozik (az
orgazmus elmaradásától kezdve a
hüvelygörcsöt jelentő vaginizmusig). Ilyen alapon ugyanis a
nők többségét frigidnek nevezhetnénk, ami durva
leegyszerűsítés, alaptalan megbélyegzés lenne.
A helyesen
értelmezett frigiditás lényege, hogy az egyén semmilyen
ingerléstől nem tud szexuális izgalomba jönni –
vagy azért, mert nem kívánja, idegenkedik tőle, vagy
kívánná ugyan (tudatos belátás
alapján), de nem képes rá. Ez férfiakra
éppúgy érvényes, mint nőkre. Tehát egy
férfi is lehet „frigid” – bár az ilyet
inkább „impotens”-nek hívják, ami nem
egészen ugyanaz. Egy híres francia szexológus, Jacques Waynberg szerint a frigiditás jellemzője az erotikus
késztetések teljes vagy részleges eltűnése, elsorvadása.
Ha ez kezdettől fogva így volt, akkor primer
frigiditásról beszélhetünk, ha viszont
később, a nemi élet során alakul ez ki, akkor
másodlagos. Az utóbbi a gyakoribb, mert a nemi élet
sokszor kedvezőtlenül alakul (főleg a nő
számára). Néhány vizsgálatban egészen
tragikus következtetésekre jutottak. Juhász Pál a ’70-es években úgy
találta, hogy „falun férjhezmenetele után 3-4
évvel gyakorlatilag minden nő frigiddé válik, de
városban is sokkal több a frigid nő, mint azt általában
gondolják”. Saját becslésem szerint ma már
biztosan jobb a helyzet. Ám hogy mennyivel jobb, azt széles
körű vizsgálati adatok hiányában ne tudjuk
pontosan.
Saját (1986-os
és későbbi) vizsgálataim szerint a nők
túlnyomó többsége (kb. 80%-a) valahogy ki tud
elégülni és van is erre igénye. Ettől persze
lehet, hogy a házastársát vagy az éppen adott
partnerét nem kívánja és többnyire föl
sem izgul vele. Frigiditása tehát csak részleges és szelektív, vagyis csak bizonyos
partnereknél és helyzetekben jelentkezik.
Félreértés
ne essék: attól, hogy időnként nem
kíván az ember egy partnert, vagy általában nem
kívánja a szexet, még senki sem nevezhető frigidnek.
Ez a legtermészetesebb dolog! Sőt, az sem frigid, aki egy
számára ellenszenves partnert sosem kíván, de egy
másikat meg tud kívánni, s azzal föl tud izgulni.
Vagyis a szelektív frigiditás tulajdonképpen nem igazi
frigiditás, inkább csak „látszatfrigiditás”. Persze az is igaz, hogy a
látszatfrigiditás könnyen igazivá válik, ha a
nő mással vagy másként sem próbál
fölizgulni és kielégülni.
Általában ha túl
sokáig – mondjuk évekig – tart a szex nem
kívánása (bármilyen oknál fogva), akkor
mindig fönnáll a frigiddé válás
veszélye.
Testi
vagy lelki okai
Ezzel
már érintettem is egy lehetséges okot, amit
általánosítva úgy fejezhetünk ki, hogy a szexuális képességek
gyakorlásának hiánya. Csak persze ez is sok
mindenből adódhat.
Például
testi tényezőkből. Szinte minden betegség
csökkentheti vagy megszüntetheti átmenetileg a nemi
vágyat. Különösen a nőgyógyászati
betegségek (vérzészavarok,
petefészek-gyulladások stb.) és a hormonális
zavarok hatnak a frigiditás irányába. A
mesterségesen bevitt hormonok, például egyes
fogamzásgátló gyógyszerek is csökkenthetik a
nő szexuális igényeit. De ugyanígy a nyugtatók
és altatók, a magas vérnyomás, a depresszió,
a túlzott soványság és kövérség,
valamint az ellenük szedett gyógyszerek is. Hasonló a
helyzet a férfiaknál, azzal a különbséggel, hogy
nőgyógyászati betegségek helyett
például krónikus prosztatagyulladás, cukorbaj,
alkoholizmus és hasonlók teszik tönkre a nemi vágyat
és reagálókészséget.
Az öregedéssel mindezek a testi okok gyakoribbá
válnak, és a lelki okokkal együtt mindkét
nemnél megnövelik a frigidek számát. Bármely
életkorban fontosabbak azonban – és számosabbak is!
– a lelki tényezők. Ami nem csoda, hiszen a libidó, a
vágyakozás és ráhangolódás maga is
lelki jelenség.
Nem szorul
magyarázatra, hogy a súlyos lelki betegségek, elmebajok
és értelmi fogyatékosságok frigiditással
járnak együtt. De – mint a bevezetőben idézett
levélből láthattuk – a kevésbé
súlyos lelki zavarok: gátlások, szorongás, a
különböző pszichoneurózisok közül
jó néhány, vagy egyszerűen a stresszek, a túlterheltség
és fáradtság halmozódása is alaposan
elveheti az ember kedvét a szextől. Nem beszélve a
szexuális visszaélésekről és erőszakos
cselekményekről.
A korábban
kiadott Lexikon a szerelemről a
frigiditás következő lelki tényezőit sorolja fel:
a) Szexuális
tájékozatlanság, ismerethiány.
b) Szexuális
kulturálatlanság, önző, durva magatartás a
férfi, túlzott szemérmesség a nő
részéről.
c) Erkölcsi
előítéletek, bűntudat, szexellenesség.
d) Félelem a
szextől és várható
következményeitől.
e) Érzelmi
diszharmónia a kapcsolatban, konfliktusok.
f) A szexuális élet
hibás begyakorlása, elkezdése.
A
felsoroltak közül a szexuális kulturálatlanság
látszik döntő tényezőnek, amely az összes
többit magában foglalja. Az idézett
levélíró is nyilvánvalóan felkészületlen
volt a nemi életre, hiányos ismeretei vagy nevelése
folytán félt is tőle, ezért halogatta, és
már az indulásnál elrontotta. A rossz kezdetet pedig
nehéz helyrehozni – különösen ha szakszerű
segítség helyett csak megmosolyognak valakit. A szexuális
késztetés igen sebezhető valami!
Egy régebbi
magyar szakkönyv A szexuális
élet zavarai (1977) is a frigiditás lelki okait tartja
elsődlegesnek. Éspedig a pszichoanalitikus szemléletnek
megfelelően mindenekelőtt a kisgyermekkori traumákat, lelki
sérüléseket. „A frigiditás egyik fontos oka
lehet… az incesztkötődés
elhárítása.” Ez azt jelenti, hogy a lány,
aki erősen kötődik, vonzódik az apjához vagy a
bátyjához, tizenévesen letiltja magában ennek a
kötődésnek „erotikus felhangjait”, és ezzel
akaratlanul minden szexuális érdeklődést letilt.
További okok: a libidó rögzülése,
„fixációja” vagy „regressziója”
egy primitívebb fokon, vagy a nő félelme
énjének, önkontrolljának
elvesztésétől.
Tény, hogy
mindenféle lelki, partnerkapcsolati vagy szexuális
probléma – megoldás híján vagy
elmérgesedése esetén – elvezethet a
frigiditáshoz. Ha például egy nő a
körülmények vagy a partnerek hibájából
évekig nem elégül ki, könnyen frigiddé
válhat – ahogyan ez a prostituáltaknál gyakran
történni szokott.
Sok múlik azonban
azon, hogyan fogadja valaki nemi vágyának és
élvezőképességének
csökkenését, illetve elvesztését. Ez a
hozzáállás is oka lehet a frigiditásnak!
Terápiás
tapasztalataim alapján arra a megállapításra
jutottam, hogy az említett szexproblémához való
viszonyulásnak három fokozata lehetséges:
Érdekes, hogy az
egyik leghíresebb nyugati szexológus, Alex Comfort csak azt
tartja „igazi frigiditásnak”, ha a nő egy
számára kedves partnerrel és szándéka
ellenére sem tudja élvezni a szexet. Nos, ez nézőpont
kérdése.
Következményei
Minthogy
a frigiditásnak sokféle testi és lelki oka lehet,
nyilvánvalóan a következmények is
sokfélék. Leegyszerűsítés lenne azt
állítani, hogy a következmények mindig tragikusak.
Hiszen mint minden, ez is relatív.
Tény, hogy az
okok kölcsönhatásban vannak és egymást
erősítik. (A folyamat tehát
„eszkalálódásra” hajlamos.) Ez ugyan nem
föltétlenül borítja föl az egyén lelki
egyensúlyát és testi egészségét, de
általában kedvezőtlen hatású,
különösen a leggyakrabban előforduló első
fokozatban.
Egyetérthetünk
a már említett szerelmi lexikon
megállapításával, mely szerint „a frigiditás könnyen vezethet a női
önértékelés zavarához, amely tovább
mélyíti a problémát. A nők egy
része a frigiditást ismétlődő kudarcnak
éli meg, s az ettől való félelemmel terhelve kezd meg
minden szexuális együttlétet.” Amitől
természetesen még kevésbé tudja élvezni. Ez
pedig rontja az általános közérzetet, növeli a
belső feszültséget, ingerlékennyé és
idegessé teszi a nőt. Ami aztán a
párkapcsolatára és az egész
életvezetésére negatívan hat.
De mi van, ha a nő
kiegyezik a frigiditással: elkönyveli mint változhatatlant
és belenyugszik?
Ez mutatja a helyzet
relativitását. A frigiditás elfogadása ugyanis nem teszi lehetetlenné a nő nemi
életét (legfeljebb örömtelenné teszi azt),
sőt, az anyává válást sem!
Más
kérdés, hogy lehet-e
jó anya egy frigid nő. Ennek vizsgálata túl
messzire vezetne témánktól, így csak annyit jegyzek
meg, hogy bizonyos feltételek esetén (például ha
egyedül neveli gyermekét stb.) nem zárható ez ki, de
általában nehezebben felel meg a szülőség
követelményeinek, mint a nem frigid nő.
Kétségtelenül vannak
viszonylag kiegyensúlyozottan élő frigid nők, akik
lemondtak a nemi élet örömeiről és a szex helyett
másfajta kielégülésekre, gazdasági,
társadalmi vagy művészi sikerekre törekszenek.
Rájuk legföljebb azt mondhatjuk: talán nem is tudják,
mit veszítettek…
Mit tehet a nő?
Válaszként
legszívesebben azt felelném: nagyon sokat – de csak akkor,
ha valóban meg akar szabadulni frigiditásától.
S itt az igazi probléma!
Sok nő, mire észbe kapna, már jóformán
leszokott a szexről vagy annak élvezetéről. Nem
hiányzik neki, legalábbis nem annyira, hogy emiatt
vállalja a megoldás keresésének bonyodalmait.
Mellesleg a szexuális kulturáltság hiányában
fogalma sincs arról, hogyan lehetne változtatni a helyzeten.
Utánanézhetne ugyan, de még partnerével is
szégyell erről beszélni, s a
tájékozódás helyett inkább munkába menekül
vagy igyekszik minél ritkábban és minél gyorsabban
letudni a „házastársi
kötelességét”.
Ebből következően a
legfőbb dolog, amit egy nő tehet, hogy megpróbálja
komolyan venni saját frigiditását mint megoldandó problémát. Nem
előírás, hogy feltétlenül szabadulni akarjon
tőle, de nézzen szembe vele, s döntse el, hogy mit akar
– és miért!
A döntésnek
alapjában két lehetősége van: vagy vállalja
saját frigiditását – vagy nem! Sok minden
befolyásolhatja, motiválhatja a nőt bármelyik
döntésre, de erre itt nem térhetünk ki.
Szerencsére a jelek szerint a nők többsége
(mármint az érintett nőké) nem vállalja a szexuális
hidegséget és igyekszik megszabadulni attól.
Legtöbbjük már eddig is sokféle módon
próbálkozott ezzel.
Kérdés
azonban, hogy az eddigi próbálkozások mennyire voltak
megalapozottak és helyes irányúak?
Épp ezért
a megoldás első lépése egy önvizsgálat lehet: az
élvezetképtelenséggel kapcsolatos eddigi
beállítottság és viselkedés
mérlegelése, felülbírálata. Többek
közt ilyen kérdésekre ajánlatos őszintén
válaszolni:
–
Mit
tettem eddig a szexuális reagálóképesség
megtanulása (vagy visszanyerése) érdekében?
–
Megbeszéltem-e
partneremmel
nyíltan és részletesen ezt a problémát? Nem
próbáltam-e őt megtéveszteni?
– Nem
próbáltam-e erőltetni vagy passzívan csak a
partnertől várni a szexuális örömöket?
A
megítélés során abból kellene kiindulni, hogy
a szex élvezetéért és a
kielégülésért mindenki maga felelős!
Könnyű a partnert vagy a körülményeket okolni
mindenért, ezzel azonban nem megyünk semmire. Ugyanígy
értelmetlen valami „csodára”, például
egy csodálatos álomlovagra, mennybe röpítő
szerelemre várni vagy az időre bízni, hogy „majd
előbb-utóbb…”
A szexuális
reagálókészség a nőknél nem jön
magától
egy bizonyos életkorban (mint a férfiaknál), nekik ezt meg
kell tanulniuk – vagy újra kell tanulniuk, ha már megvolt,
de elvesztették. Elkezdődhet tehát egy könnyű
tanulási folyamat, amely sohasem hoz azonnali eredményt, hanem
csak kitartó gyakorlás után gyümölcsözik.
Comfort szerint egyetlen technika érdemes a
kipróbálásra: a kitartó és fokozatosan
haladó kísérletezés a szexuális
örömszerzéssel – vagyis az önkielégítés magtanulása!
Minthogy erről
már írtam (lásd: A
női orgazmuskészség fejlesztése), most csak
kiegészítem az ott leírtakat. Éspedig azzal a 9
fokozatból álló tanulási programmal, amit
két amerikai szexológus (Lobitz és LoPiccolo) dolgozott ki
frigid nők számára. Mindegyik fokozatot addig kell
gyakorolni, amíg jól nem megy:
1. lépés:
Fürdés közben az egész test és a nemi szerv
„átvizsgálása”, aztán
hüvelyizomgyakorlat egy ujj bevezetésével.
2. lépés:
Meztelenül az ágyon fekve, tükör
segítségével tanulmányozni és kitapogatni a
nemi szervet, nem törekedve szexuális izgalom
kiváltására.
3. lépés:
Hasonló helyzetben kipróbálni, hogy minek az
érintése vagy simogatása vált ki kellemes
érzést.
4. lépés:
Az így megtalált testrészek ingerlése
kézzel.
5. lépés:
A kézzel ingerlés változatos és hosszabban
tartó gyakorlása, lehetőleg az orgazmus
bekövetkeztéig.
6. lépés:
Vibrátor alkalmazása, ha a kézzel ingerlés nem
vezetett orgazmushoz.
7. lépés:
A partner (férj) figyelje meg, hogyan maszturbál a nő.
8. lépés:
A partner a látottaknak megfelelően ingerelje a nőt (az pedig
irányítsa ezt az ingerlést).
9. lépés:
A partner a közösülés során is ingerelje
kézzel (vagy vibrátorral) a nőt, egészen az
orgazmusig.
Ez a tanulási
program jó esetben is 2-3 hétig tart, de hónapokat is
igénybe vehet. Lényege magától
értetődően a csikló és a hüvelybemenet
ingerlése, de ez kiegészíthető az ún.
„G-zóna” ingerlésével is. (Erről
lásd a korábbi „Lehet-e magömlése a
nőnek?” című fejezetet.)
A program
„egyéni tanulást” javasol, amibe a partner csak a
vége felé kapcsolódik be. Ám ez
történhet másként is!
Mit tehet a férfi?
Egy megértő
és kulturált férfipartner igen sokat segíthet a
nőnek frigiditása leküzdésében.
Mindenekelőtt
azzal, hogy a szokásos nemi életet, a
közösülést nem igényli tőle, hiszen a nő
ezt nem tudná élvezni, s ezzel csak frigiditása
erősödne! Ez nem jelenti azt, hogy a szex minden
formáját ki kell kapcsolni, a „könnyű petting”
olyan gesztusai, mint a simogatás, ölelkezés,
csókolgatás és hasonlók megmaradhatnak, de
komolyabb szexre és kielégülésre törekvés
nélkül. (Az utóbbiról tehát a férfinak
egyelőre másként, például
önkielégítéssel kell gondoskodnia.)
Csak így lehet
elérni, hogy a frigid nőben háttérbe szoruljon a
valahogy kialakult rossz beidegzés: a szex során érzett
intenzív szorongás. A férfinak biztosítania kell a
nőt, hogy egyhamar nem kerül sor szexre, tehát nincs
mitől félnie. Ez teszi lehetővé, hogy megnyugodjon, lazítani
tudjon, ami alapfeltétele a jó szexuális
reagálásnak.
Így
megkezdődhet a szex újratanulása. Ennek egyik
lehetőségét – az
önkielégítés megtanulását –
már láttuk. A másik lehetőség az együttes
tanulás, amely nagyjából ugyanazon fokozatok szerint
halad, mint az önkielégítés tanulása. Csak
éppen kezdettől fogva a férfi
részvételével.
Itt azonban egy
új mozzanat is bekapcsolódik, éspedig a
masszírozás. A nemi szervet kikerülő
érintések és simogatások után a férfi
kezdje masszírozni a nő nyakát és
hátgerincét, a nő pedig irányítsa ezt,
és jelezze, mi az, ami jólesik neki. A masszírozás ne
szexuális izgalmat, hanem csupán kellemes testi
érzéseket akarjon kiváltani, s azt célozza, hogy a
nő teljesen elengedetten tudja élvezni a masszírozás
örömeit.
A
masszírozás élvezete ugyanis mintegy „hidat”
jelent a szexuális élvezethez: aki képes élvezni a
masszírozást, az a szexuális ingerlést is
könnyebben élvezi. Mindkettő testi – pontosabban
érzéki – öröm, s nehéz határvonalat
húzni közéjük. A masszírozás pedig
általában nem jár szorongással. (Hasonló
funkciót tölthet be a női test beolajozása vagy
testápoló krémekkel való
bedörzsölése.)
Ha a masszírozást már tudja
élvezni a nő, úgy áttérhetnek a
simogatásra,
amely fokozatosan a fő erogén zónákra is kiterjedhet:
elsősorban a mellekre, a hasra és a combokra, majd a nemi szerv
környékére. Itt sem kell elvárni a szexuális
izgalmat vagy éppen a kielégülést, hanem
csupán azt, hogy a könnyed érintés, lágy
simogatás kellemes legyen a nőnek. Ilyenkor szokott bekövetkezni
észrevétlenül egy fordulat
a szexuális élvezet irányába: a nő egyre
jobban élvezi és igényli teste bizonyos részeinek
(nem föltétlenül a nemi szervnek) a simogatását.
Kritikus pont az ilyen
élvezet szexuális jellegének tudatosodása.
Könnyen előfordulhat, hogy a nő ettől kicsit megijed, s
így a keletkező szexuális izgalom rögtön
visszaesik. Ha a férfi ezt észreveszi, rögtön hagyja
abba a simogatást, s egy kis szünet után kezdje azt
máshol. A szünet során legjobb mindjárt
megbeszélni a visszaesés okait, és megnyugtató
szavakkal lazításra biztatni a nőt.
Ha viszont a nő
belejön a simogatás élvezésébe, s
egyértelmű visszajelzésekkel irányítja a
férfit, akkor érdemes a simogatást mindaddig folytatni,
amíg a kialakult szexuális izgalom vissza nem esik vagy a kielégülés
folytán meg nem szűnik. (Az ingerlést, mint láttuk,
lehet vibrátorral is kombinálni.) Az első ilyen
„pettingorgazmus” bekövetkezte azonban semmiképpen sem
indokolja az áttérést a
közösülésekre. Előbb meg kell erősíteni
a nő orgazmuskészségét a petting
különböző formáinak gyakorlásával
– az ún. „G”-folt ingerlését is
beleértve.
Szaksegítség:
egyénileg vagy csoportosan
Szép
lenne, ha a nő egyedül vagy partnere
segítségével könnyen meg tudna szabadulni
szexuális élvezőképtelenségétől,
frigiditásától (illetve anorgazmiájától).
Ez sajnos nem mindig – sőt, valószínűleg
ritkán – van így. Az esetek többségében
szükség lenne szaksegítségre.
A baj csak az, hogy
egyrészt a nők (s persze partnereik is) idegenkednek a
szaksegítség igénybevételétől;
másrészt hazánkban az ismert okok miatt igen nehéz
megfelelő szaksegítséget találni.
Nőgyógyászhoz vagy más szakorvoshoz
általában hiába fordulnak, mert
szexuálterápiás szakképzést nálunk
nem kapnak az orvosok (de a pszichológusok sem), csak igen keveseknek
volt részük irányított, egyéni
továbbképzésben, s ők is csak
mellékmunkaként foglalkoznak ilyesmivel.
A
szaksegítségről írottak ezért inkább
csak tájékoztatásul szolgálnak, hogy ha
mégis találkoznak ilyen lehetőséggel, vagy keresni
akarnak ilyet, ekkor nagyjából tudják, mire
számíthatnak. A szaksegítségnek ugyanis
többféle formája és irányzata van.
A kórházi
kezelés lehetősége frigiditás esetében
náluk majdnem kizárt. Ezzel legföljebb más
betegségek kapcsán foglalkoznak az orvosok, például
ha valaki nőgyógyászati bajából eredően
frigid stb. Sem a kórházakban, sem a
járóbeteg-rendeléseken nincs szexuálterápiás
részleg, s ilyen magánrendelés is csak nagyon
elvétve akad (az sem feltétlenül szakszerű). A
pszichoterápiával foglalkozók (pszichiáterek és
pszichológusok) ugyan általában nem
zárkóznak el az ilyen zavarok kezelése elől, s
fölkészültségüknek megfelelően
próbálnak meg segíteni.
A
fölkészültség pedig főleg két fő irányzatot követhet. A
pszichoanalitikus vagy mélylélektani
irányzat Freud, Jung és
követőik tanaiból indul ki, s a tudattalan lelki tartalmak
tudatosításával (álmok elemzése stb.) próbál
eredményt elérni. Az ilyen terápia elég
hosszadalmas, néha évekig tart, s nem elég
célravezető.
A másik fő
irányzat a tanuláselméletből
indul ki, s a rossz szokások kikapcsolásával, a helyes
viselkedés gyakoroltatásával próbálja a
szexuális reagálókészséget fejleszteni. Ezt
hívják viselkedésterápiának.
Minden jel szerint nagyobb és gyorsabb sikereket könyvelhet el,
mint a másik irányzat. Fő képviselői a
szexuálterápiában W.
Mas- ters és V. Johnson amerikai szexológusok, akik
kutatásaikkal valóban tudományos alapokra helyezték
a gyógyításnak ezt az ágát. Ők
dolgozták ki például az ún. „érzéki fókusz”
gyakorlatokat. Abból indultak ki, hogy a szexuális zavarok mindig
valamilyen partnerkapcsolatban jelentkeznek, ennek a kapcsolatnak a zavarai,
tehát kezelésükbe is mindkét partnert be kell vonni. A párterápia első
lépése a szorongástól és a
teljesítménykényszertől való
megszabadulást célozza.
A szokásos nemi
élet helyett a partnerek külön-külön foglalkoznak
egymással, nagyjából az előzőekben ismertetett fokozatoknak
megfelelően. (Masszírozás, irányított
simogatás stb.) A pár két hetet tölt el
intézményükben, s ezalatt megfelelő
kivizsgálás után naponta megbeszélik a
gyakorlási feladatokat (mégpedig négyesben: a
pácienspár és a terapeutapáros).
A kétheti kikapcsolódás
általában jót tesz a pároknak: bőven van
idejük egymással foglalkozni, összehangolódni. Ugyanezt
a módszert természetesen „ambulanter”, vagyis a napi
munkájuk mellett rendszeresen bejáró páciensekkel
is lehet alkalmazni. (Tapasztalatom szerint elegendő lehet a
hetenkénti vagy kéthetenkénti bejárás,
megbeszélés.)
Masters és Johnson szexuálterápiás
módszere az utóbbi évtizedekben világszerte
elterjedt, s már továbbfejlesztői is vannak. Ilyen
például H. S. Kaplan
amerikai szexológusnő, aki a viselkedésterápiát
a mélylélektannal ötvözi, vagy L. Barbach, aki csoportterápiát dolgozott ki a frigid
(és anorgasztikus, vagyis kielégülni képtelen)
nők számára. Ezt előnyei nálunk is
követésre méltóvá teszik.
Ilyen előny
például az, hogy 6-8 nőt lehet egyszerre kezelni, ami
időbeli és pénzbeli megtakarítást jelent; ki
lehet használni a csoporthatásokat, de a gyakorlási
feladatok mégis egyénre szabottak stb. A csoportterápia tíz
ülésből – hetenkénti,
kétórás ülésekből – áll.
Ezenkívül minden résztvevőnek otthon naponta egy
órát kell gyakorolnia – nagyjából az
ismertetett fokozatoknak megfelelően, s az ilyen „házi
feladatok” tapasztalatait minden csoportülésen
megbeszélik.
Barbach módszere
abban különbözik Mastersétől és
Johnsonétól, hogy ő nem a párokat, illetve a
párkapcsolatot kezeli, hanem a nő önálló
orgazmuskészségének kialakítására
koncentrál. A század leghíresebb
szexológusának, A. C.
Kinseynek abból a
megállapításából indul ki, miszerint azok a
nők, akik önkielégítéssel ki tudnak
elégülni, partnerrel is – szinte kivétel
nélkül – képesek erre.
A módszer
lényege: olyan kis viselkedésbeli változások
gyakorlása, amelyek fokozatosan képessé teszik a nőt
arra, hogy saját testének ingerlésével
örömöt szerezzen magának, s végül
hasonló ingerlést és örömet várjon
partnerétól. Tehát megtanulja
irányítani előbb önmagát, aztán
partnerét is a szex során. A csoportmunkában vagy
azzal párhuzamosan természetesen a nők egyéni
és kapcsolati problémáival, gátlásaival is
foglalkoznak.
Érdekes, hogy
Barbach csoportja „preorgazmikus
csoportnak” nevezte magát, vagyis az orgazmust még el
nem értek csoportjának. Következésképpen
nemcsak a kifejezetten frigidek, tehát a fölizgulni is
képtelenek vettek benne részt, hanem mindazok, akiknek a
kielégülés hiányzott. Véleményem szerint
semmi akadálya, hogy hazánkban is induljanak ilyen csoportok.
23.
Távol-keleti
szex-kultúrák
Ugye ismerős, ha
azt írom: jóga? Hiszen a hindu
egészségkultúrának valamelyik
irányzatáról – például a
hatha-jógáról – már mindenki hallott.
Erről magyarul is több könyv megjelent, s ma már
nálunk is egyre többen gyakorolják. Ennek
magyarázata, hogy korunkban kezdjük felfedezni a
távol-keleti kultúrákat, a több ezer éves,
ősi bölcsességet. S rájövünk, hogy abban sok
minden ma is hasznosítható.
De maradjunk most a
szexnél. Nyújt-e valami hasznosíthatót ezen a
téren is a távol-keleti bölcsesség?
Ha azt írom: Káma-Szútra –
mindenki tudja, hogy a szeretkezés hindu
„tankönyvéről” van szó, amelyet
időszámításunk első évezredében
írtak, összegyűjtvén a több ezer éves
hagyományokat. Azt is sokan tudják, hogy jó ezer
évvel később egy hindu megírta az Anangaranga (A szerelmi
játékok istenének színpada) című
könyvet. S akkoriban készült mindezek arab változata
is, az Illatos kert, amely
szintén „hasznos és megszívlelendő tanácsokat”
ad férfiaknak és nőknek.
Az utóbbi
évtizedekben mindhárom megjelent magyarul is. Tehát aki
akarta, elolvashatta. Más kérdés, hogy mire ment vele,
hiszen ezek az ősi „felvilágosító”
könyvek nem tudományos, hanem pusztán tapasztalati alapon,
egy primitívebb társadalom emberének
íródtak. Ma már sok
tanácsuk nevetségesnek tűnik. Ezért ezekkel nem
is kívánom terhelni az olvasót.
Nyilván alaposan
meg kell szűrni mindent, ami ősi: kritikusan, mai szemmel
válogatnunk kell, hogy eljussunk az időálló gondolatokig.
Nálunk ez épphogy csak megkezdődött a keleti
kultúrák viszonylatában. A jógáról,
az akupunktúráról és néhány
más dologról jelentek már meg korszerűen elemző
könyvek, tanulmányok. Ám a szexkultúra eddig valahogy
kimaradt a sorból, nincsenek ezzel foglalkozó szakembereink.
Szerencsére más
országokban – főleg Nyugaton – egy kicsit más a
helyzet. A szexológia tudománya ott foglalkozik ezzel a
kérdéssel. Érdekes, hogy a hindu mellett főleg a
kínai és a japán szexkultúrával foglalkoznak
– talán mert ez utóbbiakban több tanulság
rejlik számunkra.
A szeretkezés taója
Minden
művelt ember hallott már a nagy keleti
világvallásokról, a buddhizmusról, a
konfucianizmusról és a taoizmusról. A szeretkezés
szempontjából ez utóbbi látszik a legfontosabbnak,
mivel tanításának alapját a jang és a jin,
vagyis a férfias és nőies ellentéte és
egysége képezi.
A kínai taoista
orvosok mát jó kétezer évvel ezelőtt sokat
írtak a harmonikus szexről
mint az egészség fő feltételéről.
Valószínűleg ők írták az első
szexuális felvilágosító könyveket, amelyekben
képekkel is illusztrálták az ajánlott
szeretkezési módszereket. Ezek az ősi
„szexképeskönyvek” persze csak a gazdagok
számára voltak hozzáférhetőek, de
szemléletük valahogy a nép közé is
kiszivárgott.
Egy holland tudós,
R. H. van Gulik „Nemi élet az ősi
Kínában”című könyvében azt
írja, hogy ebben a társadalomban nem nyomták el a szexet,
így a nemi élet egészségesen kibontakozhatott. A
szeretkezéssel kapcsolatos ősi taoista elgondolások meglepően modernnek tűnnek,
bár több szempontból ellentétesek a Nyugaton
elterjedt szexuális szokásokkal (melyek a nyugati
szexológia szerint is elavultak).
A jelek szerint kicsit
hasonló a helyzet, mint az akupunktúra (a
tűszúrásos gyógymód) esetében, amit
nálunk sokáig elvetettek, de mostanában már kezdik
megismerni és alkalmazni.
Tény, hogy a tan
alapvető elvei – például a magömlés
szabályozása, a nő kielégülésének
jelentősége, s hogy a férfi orgazmusa és magömlése
nem föltétlenül esik egybe – fontos szerepet kaptak
nemcsak az újabb szexológiai kutatásokban, hanem a
feminista mozgalmakban is. Az egyik legnagyobb pszichoanalitikus
irányzat megalapítója, C.
G. Jung nagy figyelmet szentelt a taoizmusnak és más
távol- keleti filozófiáknak, s elismerte, hogy
gyógyító eljárásai hasonlítanak a
kínai, taoista módszerekre.
Ezek a módszerek
évezredek során kristályosodtak ki. Első,
leírt megfogalmazásuk kb. az
időszámításunk előtti hatodik
századból származik, s Lao
Ce „Tao Te King” című könyvében
olvasható. Eszerint a tao a világegyetem ősenergiája,
amiből bennünk, emberekben is van, csak meg kell tanulnunk
bánni vele. Ez bennünk a „belső elixír”, az
egészséges, hosszú élet titka. A
szeretkezésben is a tao, az ősenergia nyilvánul meg –
de nem mindegy: hogyan!
A taóban a jin és a jang ellentétei
egyesülnek, s ugyanez történik a férfi és
nő egyesülésében, a szeretkezésben. Ez az
egyesülés: bekapcsolódás az ősenergia
áramkörébe, ami akkor jó, ha nem
kisülésszerűen történik, hanem fokozatosan
ráhangolódással, gyakran és tartósan. A
kisülés itt a viszonylag gyors magömlést jelenti (ami
persze lehetetlenné teszi az aktus folytatását).
Gyakori és
tartós nemi egyesülés viszont csak akkor
történhet, ha egyrészt a férfi képes a
magömlés tetszés szerinti
késleltetésére, másrészt arra, hogy
magömlés nélkül is tudjon szeretkezni. Ez
emlékeztetheti az olvasót arra a – freudizmushoz
kapcsolódó – felfogásra, miszerint a
szexuális energiával takarékoskodni kell, mert
mennyisége egyszer s mindenkorra adott, nem pótolható, s
ez a forrása minden tevékenységünknek. (Lásd:
a libidó szublimálásának elmélete.) A tévedés abban áll,
hogy a szexuális energiát azonosították az
ondóval, amit a nemi mirigyek termelnek, így a
magömlést pótolhatatlan energiaveszteségnek
tartották. S minthogy a nemi élet lényegének,
csúcspontjának éppen a magömlést
tartották, megoldást csak a nemi élettől való
tartózkodás jelenthetett.
A szeretkezés
taója viszont épp az ellenkezőjére biztat. Csak
éppen különválasztja a szeretkezést a
magömléstől, s azt a lehetetlennek látszó
követelményt fogalmazza meg, hogy
„szeretkezz
sokszor és sokáig, de ritkán legyen
magömlésed”.
Igen ám, de ki képes erre
és hogyan? Egy mai férfi biztosan megrökönyödve
olvasná Szun Szu-mo
kínai orvos 1300 évvel ezelőtt megfogalmazott
tanácsát: „Szeretkezz százszor –
magömlés nélkül!”
A magömlés (illetve az
orgazmus) kontrollja
Mindjárt
az első kérdés, ami fölmerül, hogy miért
kell sokat szeretkezni. Ettől azonban elválaszthatatlan az a
másik, hogy mi a lényege a szeretkezésnek – ha
egyszer nem a magömlésben „megtestesülő”
szexuális kielégülés.
A szeretkezés
taója szerint a magömlésen kívül sok
egyéb élvezet is van a szeretkezésben, amelyekre
érdemes odafigyelni, de amelyeknek a magömlés véget
vet. A testi gyengédség milliónyi
fajtájáról van szó, nagyjából arról,
amit szexológiai szakkifejezéssel pettingnek nevezünk. Azzal
a különbséggel, hogy a közösülés is ide
tartozik, a magömlés kivételével.
A szeretkezés
lényege ugyanis nem a magömlés, hanem a testi és
lelki egyesülés öröme, ami egészen az
orgazmusig, vagyis a kielégülés
érzéséig terjedhet – magömlés
nélkül is! Ennek lehetőségével
már a férfiak többszörös
orgazmusáról szóló részben is foglalkoztunk.
(Akkor „miniorgazmusnak” neveztük.) A taoisták azonban
nemcsak a magömlést, hanem az orgazmust sem tartják középponti
jelentőségűnek. Szerintük a férfi
számára – éppúgy, mint a nő
számára – a szeretkezés minden mozzanata nagyon
élvezetes lehet, s ha elég soká tart,
kielégülést eredményezhet akkor is, ha nem
„tetézi be” magömlés!
Ez a gondolat ma már nem idegen a nyugati
gondolkozástól sem. Újabb kutatásokból
tudjuk, hogy a testi érintkezés (simogatás,
ölelés stb.) szükséglete alapvető emberi
szükséglet, amelynek kielégítetlensége komoly
problémákat, sőt, betegségeket okozhat. Aki megkapja
a kívánt mennyiségű testi gyengédséget
a számára megfelelő személytől, az
kielégültebbnek érezheti magát, mint a két
perc alatt magömlést elérő férfi (akit a nyugati
irodalomban valahogy így jellemeznek: „…egy,
kettő… Kösz!… Viszlát!”)
Valamilyen testi
gyengédségre naponta szükségünk van, ezért
ajánlatos gyakran kedveskedni. Csak éppen a magömlést
ajánlatos mellőzni a taoisták szerint. No, nem mindig, de a
testi gyengédségek, szeretkezések többségében.
Az időnkénti magömlések mennyisége,
előfordulási aránya az életkortól is függ.
Fiataloknál akár minden második-harmadik
szeretkezés is járhat magömléssel, később
viszont ez jelentősen ritkulhat.
Persze a
magömlés mellőzése nem jön magától,
ezt meg kell tanulni. (Mi itt Nyugaton eddig csak a magömlés
késleltetésének megtanulását szorgalmaztuk.)
Fiataloknak és kezdőknek ez nem könnyű, számolni
kell a kezdeti kudarcokkal. Nekik Vu
Hszien kínai taoista a következőket ajánlja:
A kezdő
ügyeljen ama, hogy ne legyen túl szenvedélyes. Ennek
érdekében lehetőleg olyan nővel kezdje a nemi életet,
aki nem túlzottan vonzó és már nem szűz, mert
így kevésbé fogja „elveszíteni a
fejét”. Szokja meg az egészen lassú, finom
behatolást és – szükség esetén – a
gyors, határozott „kivonulást” (vagyis a
hímvessző kirántását). Ami a
közösülő mozgásokat illeti eleinte a
„három sekély és egy mélyebb”
lökést gyakorolja. Ha úgy érzi, hogy már
elég közel került a magömléshez, azonnal
álljon le a mozgással, s félig húzza ki a
hímvesszőt a hüvelyből (úgy, hogy csak a makk
maradjon benne). Így várja meg, amíg lecsillapodik,
aztán folytassa.
A kínai szakember
ezt a „zsilipelés
módszerének” nevezi, s még azt is
hozzáteszi, hogy a leálláskor ajánlatos
néhány mélyet sóhajtani, továbbá a
végbélnyílás záróizmait összeszorítani.
Ezek is hozzájárulnak a lecsillapodáshoz. Fontos azonban,
hogy mindez idejében történjen. A modern szexológia
ezt úgy fogalmazza, hogy az „elkerülhetetlenségi
szakasz” beállta előtt – vagyis ne a
magömlés előtti utolsó 2-3 másodpercben, amikor
a reflex már beindult, s nem állítható le.
Amiből következik,
hogy jobb előbb leállni, mint túl későn. A
leállás idejét a taoisták nem
határozzák meg, talán mert ez is a
körülményektől és az egyéntől
függ. (Mai szexológusok legalább fél percet
javasolnak.) Mindenesetre a közösülés során
akárhányszor le lehet állni egy kis időre. A
mozdulatlanság fél perce alatt a merevedés nem szűnik
meg, legfeljebb egy egész keveset lanyhul, ám a
folytatódó mozgások során újra erősödik.
Tapasztalat szerint a gyakorlás folytán egyre kevesebbszer kell
fél percre leállni: ritkább és 5-10
másodperces leállások is elegendőek, s a
közösülés akár
félóránál is tovább tarthat.
Van azonban más
taoista módszere is a magömlés
megelőzésének. J.
Csang, egy mai taoista szerző a szeretkezés
taójáról szóló könyvében
beszámol egy olyan ősi módszerről, ami egy kicsit
hasonlít a modern szexológusok (Masters, Johnson) által
ajánlott „elszorításos
módszer”-hez. Ez utóbbiról már volt
szó ebben a könyvben, talán emlékszik rá az
olvasó. Lényege az, hogy amikor a férfi érzi
és jelzi közeledését a magömléshez, a
rajta lovagló ülésben elhelyezkedő nő
fölemelkedik és egyik kezének ujjaival elszorítja a
hímvesszőt, közvetlenül a makk alatt 3-4
másodpercig, majd kis szünet után folytatható a
közösülés.
Csang és a
taoisták egyszerűbb módszert ajánlanak, amely szinte
minden testhelyzetben alkalmazható, s nem igényli a nő
közreműködését. Éspedig a
következőképpen:
Amikor a férfi
úgy érzi, már-már közeledik a
magömléshez, bal kezével lenyúl saját nemi
szervéhez, pontosabban szólva kitapintja a hímvessző
tövét a herezacskó és a
végbélnyílás között és
mutató- és középső ujjával 3-4
másodpercig nyomást gyakorol erre a területre, miközben
mélyet sóhajt. Ezzel persze együtt jár a
közösülő mozgás néhány
másodperces leállítása, ami
egyáltalán nem feltűnő, ahhoz azonban elegendő,
hogy a magömlési ingert megszüntesse.
A szexológia mai állása szerint ezt a
módszert nincs okunk kifogásolni.
Kísérletileg ugyan még nincs kipróbálva, de
elképzelhető, hogy sok esetben főleg a
közösülésben már gyakorlottabb
férfiaknál beválik. S
kétségkívül vannak előnyei: a
közösülést nem kell egy percre sem megszakítani
stb. A partner esetleg észre sem veszi az egészet, tehát
nem okoz megbeszélendő problémát (ami –
főleg egy viszonylag új kapcsolat esetén – sok
férfinak kínos lehet).
Ha pedig az orgazmust és a magömlést tetszés
szerint késleltetni vagy mellőzni tudjuk, megnövekszik annak
lehetősége, hogy figyelmünket a szeretkezés egyéb
örömeire fordítsuk. S nem utolsó sorban annak is, hogy
gyakrabban szeretkezzünk.
Szeretkezési mozdulatok és
testhelyzetek
A magömlés
kontrolljával szorosan összefügg a taoizmus
tanítása magáról a
közösülésről. Egy 7. századbeli kínai
orvos, Tung Hszüan-ce
külön könyvet írt erről, amelyben 7 fejezet csak a
közösülő mozgásokkal foglalkozik. Ebben
megkülönbözteti az ilyen mozgások típusait: a
hímvessző a hüvelyben mozoghat jobbra és balra,
föl és le, ki és be, lassan és gyorsan –
és így tovább. A lényeg azonban inkább az,
hogy a
közösülés annyi ideig tartson, amennyi a nő
kielégüléséhez szükséges.
A Távol-Kelet
ősi könyveiben erről azt olvashatjuk, hogy a nő igazi
kielégüléséhez „ezer
szeretkező mozdulat”
szükséges. Ez számunkra szinte teljesíthetetlen
követelménynek tűnhet, ha meggondoljuk, hogy nálunk a
férfiak jelentős része már néhány
– mondjuk egy tucat – lökés után
magömléshez jut a közösülésben. De
valószínűleg még a rutinosabb szeretkezők sem
bírják tovább 50- 100 lökésnél. Ezért
van az, hogy a közösülések ritkán tartanak
tovább 4-5 percnél.
Pedig, ha a
szeretkezés legalább csak fél óráig tartana,
s több apró szünetet figyelembe véve átlag
két másodpercenként történne egy farmozdulat,
akkor már ott vagyunk az ezernél! S ez a ritmus még
gyorsnak sem nevezhető. Tehát nem is olyan lehetetlen az ősi
taoista javaslat – csak éppen a magömlés
késleltetését kell megtanulni hozzá.
Egyébként
éppen itt mutatkozik meg a különbség a taoista
szeretkezés és a hindu „karezza” között: az
utóbbi mozdulatlan és tartós összefonódást
igényel a szeretkezésben. Csak abban hasonlítanak, hogy a magömlést mindegyik
kerülendőnek tartja. (A karezza talán még
inkább, mint a tao.)
Egy nyugati emberben
természetesen különböző aggályok és
kifogások merülnek fel nemcsak a karezzával, hanem a taoista
közösüléssel kapcsolatban is. Sokan fárasztónak
gondolják a félórás, csaknem szünet nélküli
mozgást, mégpedig nemcsak a férfira, hanem a nőre
nézve is. Szerintük ezek a mozdulatok egy idő múlva
gépiessé és unalmassá válnak.
A taoisták
szerint ez a veszély elkerülhető, ha megtanuljuk a mozgások és testhelyzetek
változtatását! (Feltéve természetesen,
hogy a partnerek kedvelik egymást és kölcsönösen
alkalmazkodnak.)
Egyrészt a tao
nem írja elő az állandó mozgást, hiszen
tetszés szerint lehet szüneteket tartani. Másrészt a
mozgás jellegét sokféleképpen lehet
változtatni; mint láttuk, igen sokféle típusuk
különböztethető meg. Azt is láttuk, hogy
kezdőknek a „három
sekély és egy mélyebb” lökésből
álló sorozatokat javasolják. A sekély itt azt
jelenti, hogy a hímvessző csak a hüvely külső
(alsó) felében mozog mielőtt mélyebbre hatolna. Nem
kezdők esetén az „öt sekély, egy
mély”, sőt, a „kilenc
sekély, egy mély” mozdulatok sorozata is javasolt. A
taoisták főleg ez utóbbit tartják
előnyösnek.
Konkrét
indoklást erről nem találunk az ősi irodalomban. Mai
szemmel nézve érdemes meggondolnunk a következőket:
Az ún.
„G-zóna” – amelynek jelentőségét
már ismerjük – épp a hüvely közepe
táján (a hüvely elülső falán) helyezkedik
el, ingerlése tehát leginkább az ilyen
„sekély” közösülő mozgás
révén biztosítható. Másrészt ezek az
apró, néhány centis mozdulatok a magömlés
elkerülését is sokkal inkább lehetővé
teszik. Tehát valóban nem mindegy, hogyan mozog az ember
közösülés közben.
Ehhez jön
még a testhelyzetek változtatása, amivel szintén
sokat foglalkoztak az ősi taoisták. Az említett Tung Hszüan-ce négy alapvető
testhelyzetet és ezek 26 változatát
különböztette meg. A jógik ennél sokkal több
változatot ismernek (bár ezek is ugyanazt a néhány
alaphelyzetet variálják). A variációkra itt nincs
hely kitérni. Az alaphelyzetek:
1. Amikor a férfi
van felül.
2. Amikor a nő van
felül.
3. Amikor oldalt
fekszenek egymással szemben.
4. Amikor a férfi
hátulról hatol a hüvelybe.
Mindegyiknek jó
néhány változata van és minden pár
kikeresheti a neki leginkább megfelelőt. Persze a taoisták
szerint sem kell ragaszkodni egyetlen vagy néhány testhelyzethez,
még akkor sem, ha az beválni látszik. J. Csang az állandó kísérletezés
jelentőségét hangsúlyozza. S azt, hogy „menet
közben” is át lehet térni egyik testhelyzetről a
másikra. Például a Nyugaton hagyományos
„férfi felül” pozícióból a
közösülés megszakítása nélkül
át lehet térni oldalt fekvő (egymással szembeni)
helyzetbe, onnét pedig a „nő felül” helyzetbe –
éspedig úgy, hogy a férfi magára húzza a
nőt.
Ez utóbbi
testhelyzetet a taoisták előnyben részesítik. Csang
szerint azért, mert a nő így aktívabb lehet, s
kiválaszthatja a számára legelőnyösebb
mozdulatokat. Egy mai szexológus ezt két dologgal
egészíthetné ki. Az egyik, hogy ebben a testhelyzetben
(amikor a nő lovagló ülésben ül a férfin) a
„G-folt” sokkal inkább ingerelhető, mert a
hímvessző olyan szögben hatol a hüvelybe… A
másik, hogy a férfiak általában éppen ebben
a testhelyzetben tudják legkönnyebben késleltetni
magömlésüket.
A keleti „erotikus
csókok”
Sokáig
azt hitték Nyugaton, hogy a kínaiak és a japánok
nem csókolóznak. Ebből azonban csak annyi igaz, hogy
náluk valóban nem szokás találkozáskor
puszizkodni. Az erotikus csókok jelentőségét
természetesen ismerik, s a szeretkezés taójával
foglalkozó régi könyvekben is írnak erről.
Az „erotikus csók” nemcsak
csókolózást jelent, hanem az ún. szájjal ingerlés minden
formája ide tartozik, így például a mellek, a
nemi szervek és egyéb testrészek
csókolgatása is.
Vu Hszien, a már említett régi
mester külön tanulmányt írt arról: hogyan
„igyon” a férfi a „három
nyílásból”, vagyis a nő
szájából, melléből és nemi
szervéből. Mindhárom nedvet magasra értékelte.
A női
mellbimbókról J. Csang
kifejti, hogy csókolgatásukra a legtöbb nő
érzékenyen reagál, egyesek pusztán ettől
kielégülhetnek. De akadnak olyanok is, akiknek ez kellemetlen. Nem
mond különösebben újat a nemi szervek
csókolgatásával (vagyis a kunnilingvációval
és fellációval) kapcsolatban sem. Érthető
módon felhívja a figyelmet arra, hogy a felláció
– vagyis a hímvessző szájjal ingerlése –
könnyen magömléshez vezethet, ami szerinte
kerülendő.
Fontosabbnak tűnik,
amit az „erotikus csókok” fejlesztéséről
ír. Két alapvető követelményt hangsúlyoz.
Az egyik a száj- és arcizmok ellazítása csókolózáskor
és szájjal ingerléskor. Való igaz:
összeszorított szájjal nem lehet csókolózni
vagy egyéb testrészeket ingerelni. A másik a száj
és a csókolt testrészek tisztasága,
egészséges állapota. A rossz szájszag
például alaposan elveheti a partner kedvét a
csókolózástól – egyébről (nemi
betegségek stb.) nem is beszélve.
A
merevedési zavar
legyőzése
A
kínaiak már több ezer éve ismerték az
impotencia jelenségét, és a taoisták sajátos
módszert dolgoztak ki annak legyőzésére, vagyis a
merevedési képesség
helyreállítására.
Ez részben megegyezik a modern szexológusok
javaslataival,
részben eltér azoktól. Ami megegyezik, az a
következő: A súlyosabb betegség,
kimerültség vagy a nemi szerv sérülésének
eseteit kivéve (amikor gyógyításra és
pihenésre van szükség) a férfi ne
törődjön hiányzó merevedésével,
hanem teljes figyelmével partnere felé forduljon, őt
dédelgesse csókokkal és sokféle
simogatással. Szerezzen neki örömet a kezével és
a szájával, gyönyörködjön benne s
élvezze az ő örömét. A partner
élvezetének látványa, a vele való
azonosulás nagy valószínűséggel
beindítja a férfi szexuális izgalmát és vele
együtt a merevedést is.
Ha ez mégsem
válna be, akkor még mindig rendelkezésre áll a
„félmerev behatolás” módszere. A
taoisták szerint bizonyos feltételekkel a nem merev
hímvesszőt is be lehet segíteni a hüvelybe, ahol
aztán a merevedés fokozatosan fölerősödhet. Ehhez
csak némi ügyességre van szükség. Nem szabad
elsietni a dolgot: változatos előjáték után
amikor a nő már eléggé felizgult és így
a hüvelybejárat síkossá vált, megfelelő
testhelyzetben (legcélszerűbb a „férfi
felül” helyzet) a férfi saját kezének ujjaival
besegítheti az ernyedt vagy félmerev péniszt a
hüvelybe. Jó, ha egy ideig ez után is ott tartja az ujjait a
hímvessző tövénél és
elősegíti annak mozgását a hüvelyben.
Eközben a merevedés rendszerint erősödik.
Azt már
jómagam teszem hozzá, hogy a nőnél a szexuális
izgalom hatására kialakul az ún. orgasztikus mandzsetta, vagyis a hüvely alsó harmada
egy kicsit ráfeszül a péniszre és így
megakadályozza, hogy az könnyen kicsússzon,
továbbá épp ezzel a szorítással a merevedést
is fokozza. Ezért is fontos, hogy legalább a nő az
előjátékban szexuális izgalomba kerüljön. S
az is, hogy ne érje váratlan meglepetésként a
férfi merevedéshiánya, illetve ne jelentsen ez neki
túl nagy csalódást, mert akkor szexuális izgalma
visszaeshet. Sajnos ez gyakran megtörténik és
negatívan hat a férfire. Úgyhogy a magam
részéről nem a legjobb, inkább csak végső esetben kipróbálandó
megoldásnak tartom az ernyedt hímvessző
„besegítését”. Ehelyett inkább az
alapproblémát kell tisztázni és
manipulációk helyett a kudarctól való
félelmet megszüntetni.
Légzésgyakorlat
és szeretkezés
A
tao tanítása szerint az emberélet három fő
pillére: a szeretet, a helyes étkezés és a
gyakorlás. Az utóbbiban kiemelt szerepe van a
légzésgyakorlatoknak. A taoisták ezeket
éppúgy magasra értékelik, mint a hinduk a
jógalégzést. J.
Csang szerint az egészség gyökere a mély
légzés. Leírásából kiderül, hogy
ez nem különbözik a jógalégzéstől.
Hangsúlyozza,
hogy ne szájon át, hanem orron át lélegezzünk,
s közben a rekeszizmot is használjuk, vagyis lehetőleg
szokjunk rá az ún. hasi légzésre.
Ez úgy
érhető el, ha naponta legalább egyszer (de inkább
kétszer-háromszor) néhány perces
légzőgyakorlatokat végzünk, persze csakis jó
levegőn. Ezt nem érdemes itt részletezni, hiszen a
jógakönyvek magyarul is hozzáférhetőek.
A kedvező
hatás már néhány heti, rendszeres
jógalégzés után érezhetővé
válik az általános egészségi állapot
terén. S ez természetesen a szexuális
képességre is kedvezően hat. Például
hatékonyabban segíti a mély légzés a magömlés
késleltetését (ahogyan azt már említettem).
Általában a testünk feletti uralom
megszerzésének egyik legbiztosabb útja a
légzés szabályozása és fejlesztése.
Azonban a
légzés is csupán részét képezi a
kínaiak közkedvelt gyakorlatainak, amelyeket tajcsi-csüan
néven ismerünk. Ez eredetileg könnyed, táncszerű
mozgással egybekötött meditációs, vagyis
figyelem- összpontosítási gyakorlat, némileg
hasonlít a japán dzsúdóhoz (amely szintén a
tao tanításain alapul). Gyakorlásával –
aminek részleteire itt persze nem térhetünk ki – olyan
könnyedségre és rugalmasságra tehetünk szert,
amely az élet minden területén, így a szexben is
hasznosítható.
A japán gésakultusz
A
kínai taoizmus és konfucianizmus természetesen a
közeli japán szigeteken is elterjedt, s ezzel együtt
járt a szeretkezési szokások hasonlósága. A
japánok a nemiséget éppoly fontosnak és
természetesnek tartották, mint a kínaiak, s
éppúgy sajátos rituálékkal vették
körül, amelyekben a szeretkezés előtti, forró
fürdőknek és a teaszertartásnak is fontos szerepe volt.
A japán szexuális kultúra középponti eleme
azonban az ún. gésakultusz. A gésák a „szórakoztatóipar
művésznői”: különlegesen képzett
„örömlányok”, akik nem elsősorban a
férfiak szexuális igényeit, hanem kulturális
és társalkodási igényeit óhajtották
kielégíteni. Többek közt tudniuk kellett valamilyen
hangszeren játszani és énekelni, táncolni,
kedveskedni. Tehát nem voltak a szokásos értelemben vett
prostituáltak, mint az oirannak nevezett utcalányok. De
azért természetesen a szeretkezéshez is nagyon kellett
érteniük.
A japán
stílusú szeretkezés többnyire a padlón,
szőnyegen vagy párnákon történt, csak
félig levetkőzve, gyakran guggoló helyzetben, sok
megkötöttséggel és különös
eszközök fölhasználásával. Az
előjátékban a kézzel ingerlés rafinált
módozatait alkalmazták a férfiak is (például
hüvelykujj a végbélnyílásban, mutató-
és középső ujj a hüvelyben).
Az eszközök
terén a japánok nagyon találékonyak. Régi
szokás volt a merev
hímvessző tövének
körülkötözése egy darab (cipőfűző
vastagságú) szíjjal, ami egyrészt a
magömlést akadályozta meg, másrészt a
merevedés csökkenését. Később
inkább bőrgyűrűt vagy vastag gumigyűrűt
húztak a hímvesszőre. Kitaláltak annak
vastagságát és hosszúságát
növelő eszközöket is, például
fából vagy fémhól készült „makksapkát”
és „hímvesszőköpenyt”, amik
összekapcsolva már „műpénisz”-ként
is alkalmazhatók – ez az ún. dildo.
Még fontosabbak
és jellemzőbbek a nők által használt
„gésagolyócskák”, amiket a
szeretkezéstől függetlenül,
önkielégítés céljára használtak.
Ezek kb. pingponglabda nagyságú, üres gömbök
voltak, amelyeket a nő gondosan letisztítva (s esetleg
növényolajjal síkosítva) a hüvelyébe
nyomott föl és órákig ott tartotta. Az egyik
gömb teljesen üres volt – ezt nyomta föl először
–, a másikban viszont volt egy fémdarab, ami minden
mozdulatnál gyengén vagy erősebben
nekiütődött a gömb belső falának és
megrezdítette az egészet. Ezek a rezgések igen kellemes
érzést, szexuális élvezetet jelentettek a
nőnek egészen az orgazmusig terjedően.
S itt megint a
„G-zóna” szerepére kell utalnom, hiszen a
hüvelyen belüli rezgések ezt ingerelték
elsősorban, nem pedig a csiklót (bár belülről az
is kapott ingerlést). Ezért érdemes lenne megvizsgálni,
hogy a golyócskákkal játszó nők
között gyakoribb és kifejezettebb-e a magömlés
(aminek lehetőségével korábban foglalkoztunk).
Mindenesetre tény, hogy az ilyen
játékok fejlesztik a nő
orgazmuskészségét. Talán ez is
magyarázza azt, hogy ma már világszerte minden szexshopban
lehet vásárolni ilyen golyócskákat.
Mit tanulhatunk a keletiektől?
Érdemes
kicsit elgondolkozni a távol-keleti szexkultúra hazai
alkalmazhatóságán. Magánvéleményem
szerint sok mindent érdemes lenne
kipróbálni. Nem elsősorban az eszközökre
gondolok – bár játéknak,
változatosságnak ezek sem rosszak –, nem is a
filozófiai magyarázatokra (jin és jang stb.), hanem a
szeretkezési találékonyságra és
ügyességre, a műgondra, amellyel életünknek ezt a
mégiscsak alapvető területét körülveszik,
ápolják.
Ez azért van,
mert tudják, hogy a jó szex
nem jön magától, meg kell tanulni! Csak a
lehetősége van meg bennünk, ami azonban csakis
tanulással és gyakorlással bontakoztatható ki.
Főleg érzékiségünket és
kommunikációs készségünket kell fejleszteni.
Az előbbiben a simogatásnak, az utóbbiban az őszinte
beszélgetésnek van döntő szerepe.
A taoisták
szeretkezési technikája a magömlés csaknem teljes
mellőzését tartja a legfontosabbnak, ami egy kicsit túlzásnak tűnik
számomra. Különösen, ha arra a magyarázatra
gondolok, miszerint az „ondóveszteség” nehezen
pótolható energiaveszteség, ami megrövidíti az
ember életét. Ez ugyanis tévedés, a
tudományos vizsgálatok nem támasztják alá. A
magömlés természetes folyamat, az orgazmus
természetes (bár nem föltétlenül
szükséges) velejárója. A jól
működő mirigyek ifjúkorban annyi ondót termelnek,
hogy a szervezet időközönként maga is kidobja a
fölösleget, éjszakai magömlések
formájában. Ezeket a kínaiak sem tudják
megakadályozni.
A szeretkezések
során persze sikerülhet megakadályozni a
magömlést. Ennek azonban ifjúkorban könnyen a nemi
berendezés megfájdulása (az ún.
„vőlegénybetegség”) lehet a
következménye, vagy az, hogy az ondó a
húgyhólyagba ürül, amin aztán nehéz
változtatni – így a férfi meddővé
válhat. De az sem lenne célszerű, ha a nemi mirigyeket
„leszoktatnánk” az ondótermelésről
és ezáltal mintegy elsorvasztanánk.
Ezért csak jóval az ifjúkoron túl
tartom indokoltnak a magömlés fokozatos
mellőzését. Eleinte azt is inkább csak a gyakori
szeretkezések esetén (például a harmadik és
további „menetben” vagy a mindennapos aktusok
esetén). Közép- és idősebb korban
természetesen szaporodhat a magömlés nélküli
aktusok száma. De minden életkorban helyes, ha nem erőltetik
a magömlést.
A távol-keleti
szexkultúra legfontosabb tanulsága számunkra: a
magömlés késleltetésének megtanulása! Hasznosnak és
eredményesnek ígérkezik az a technika, amellyel ezt
elérni javasolják. S ez az, ami mindkét fél
számára kielégítőbbé tenné a
szexet! A magam részéről teljesen egyetértek J. Csanggal, aki szerint „ha a
tao rávezetne bennünket arra, hogy figyelmünket az
evés-ivás helyett az eddigieknél jobban a
szeretkezésre irányítsuk, valamennyien boldogabbak
és egészségesebbek lehetnénk.”
SZÓMAGYARÁZAT
Abortusz = a terhesség
művi megszakítása vagy spontán vetélés.
Afrodiziákum = a szexuális
vágyat és képességet fokozó szer,
például fűszer vagy tabletta.
AIDS = szerzett
immunhiányos szindróma; amikor a HIV vírus
tönkreteszi a szervezet
ellenállóképességét.
Anális = az
„anus”-hoz, vagyis a végbélnyíláshoz
kapcsolódó.
Anorgazmia = orgazmushiány,
képtelenség a szexuális izgalom
csúcspontjának elérésére.
Autoerotika = önmagunkra
irányuló szexuális érdeklődés és
aktivitás, például önkielégítés.
Biszexuális = mindkét nem
iránt szexuális vonzalomra képes.
Csikló = a női nemi szerv
legérzékenyebb része, melynek döntő szerepe van
a nő kielégülésében.
Defloráció = a
szűzhártya átszakítása, többnyire az
első közösülésben. Fájdalommal és
vérzéssel járhat.
Ejakuláció = az orgazmust
kísérő magömlés, amely nemcsak
férfiaknál, hanem nőknél is lehetséges.
Előváladék = szexuális
izgalom hatására a merev hímvesszőből
szivárgó síkos váladék.
Erekció
= a
hímvessző merevedése, amely nemcsak szexuális izgalom
hatására, hanem alvás közben is többször
bekövetkezik.
Erogén
zónák
= a testfelületnek szexuálisan leginkább ingerelhető
részei.
ESZO =
„Elnyújtott Szexuális Orgazmus”; az erről
szóló könyv címe.
Exhibicionizmus =
gátlástalan kitárulkozás, magamutogatás;
szexuális vonatkozásban a perverzió egyik fajtája.
Felláció = a
hímvessző szájjal ingerlése, amely
magömlést is kiválthat.
Fitymaszűkület = a makkot fedő
bőrredő szűkülete, ami lehetetlenné teszi annak
visszahúzását, így a
makk
tisztántartását. Fájdalmat is okozhat.
Franciázás = a nemi szervek
kölcsönös és egyidejű szájjal
ingerlése (akár kielégülésig).
Frigiditás
= nemi
hidegség, felizgulási képtelenség.
Genitális = nemi szervekkel
kapcsolatos.
G-zóna = a női
hüvely falának az a kis része, amely mögött a
prosztatához hasonló mirigyek vannak.
Ingerlése
magömlést válthat ki.
HIV = az a vírus,
amely a szerzett immunhiányt (az AIDS-t) okozza.
Homoszexuális = viszonylag ritka
szexuális beállítottság, amikor valaki csak azonos
nemű partnert kíván.
Hormonális = a belső
elválasztású mirigyekkel kapcsolatos.
Incesztus =
„vérfertőzés”, pontosabban: közeli rokonnal
történő szexuális kapcsolat.
Infantilis
=
értetlen, gyerekes, fejlődésben megrekedt.
Impotens = megfelelő
merevedési képesség tartós hiányában
közösülésre képtelen férfi.
Karezza = a szeretkezés
ősi, hindu módja; hosszú ideig tartó, mozgás
nélküli közösülés.
Klitorisz = a csikló latin
neve.
Koitusz = a
közösülés latin neve.
Komplexus = „lelki
gubanc”; jórészt szexuális eredetű, elfojtott,
feldolgozatlan indulatok, vágyak.
Kondom = kotonnak is nevezett,
fogamzásgátlást és nemi fertőzés elleni
védekezést célzó gumióvszer.
Kunnilingváció = a női nemi szerv
szájjal ingerlése.
Látenciaperiódus = lappangási
időszak.
Libidó = nemi energia,
életenergia megnevezése (Freud).
Maszturbáció = szexuális
öningerlés, önkielégítés (régebben
onániának is nevezték).
Mazochizmus = nemi
eltévelyedés (perverzió); az érintett
igényli és élvezi, ha kínozzák.
Menstruáció = a nők rendszeres
havi vérzése.
Monogámia
=
egynejűség, illetve egyférjűség.
Ondó = a nemi mirigyek
váladéka, amely a magömléskor kilökődik a
húgycsőből.
Orális = szájjal kapcsolatos,
szájjal végzett.
Orgasztikus mandzsetta = a hüvely
alsó harmadának izmai a szexuális izgalomtól
összehúzódnak, körülfogják a merev
hímvesszőt.
Orgazmus = a szexuális
izgalom és élvezet csúcspontja, a
kielégülés, mely után az izgalom visszaesik.
Pénisz = a
hímvessző latin neve.
Perverzió = a nemi
eltévelyedésnek gyűjtőneve; különleges
szexuális beállítottságok, furcsa szokások,
amelyek
veszélyesek lehetnek az egyénre és partnerére.
Petting = szerelmi
játék, becézés (angol szó), a
közösülés kivételével a szexuális
ingerlés bármely módja.
Pesszárium = rugalmas
szélű kis gumisapka, a hüvelybe felhelyezve mechanikus
fogamzásgátló eszköz.
Platófázis = a szexuális
izgalom viszonylag magas (orgazmus előtti) szintje, amely hosszú is
lehet.
Poligámia
= többnejűség,
illetve többférjűség.
Pornográfia = szexuális
tevékenységek és izgalmi állapotok nyílt
ábrázolása az izgalom felkeltése vagy
fokozása
céljából.
Promiszkuitás
=
válogatás nélküli szexuális
kapcsolatkeresés, a nemi fertőzések melegágya.
Prostitúció = üzletszerű
kéjelgés; szexuális
„szolgáltatások” nyújtása anyagi
előnyök érdekében.
Prosztata = dülmirigy, a
férfi húgyhólyag alatt, váladéka az
ondó fontos alkotórésze.
Refrakter
periódus
= a férfiak magömlés utáni, rövidebb-hosszabb
ingerelhetetlenségi időszaka.
Spermium = a férfiak ivarsejtje, amely a női
petesejtet megtermékenyíti. A magömlésnél
200-400 millió spermium ürül ki a szervezetből.
Szadizmus = nemi
eltévelyedés (perverzió), melyben csak valamilyen
erőszak alkalmazása okoz kielégülést.
Szublimálás = a nemi
energiák felhasználása szellemi munkára.
Vagina = a női hüvely
latin neve.
Vaginizmus = a hüvelyizmok
görcsös összehúzódása, amely
megakadályozza a hímvessző behatolását.
Vibrátor =
masszírozógép, amely hímvessző alakú is
lehet, s elősegíti a nő
kielégülését.
Ajánlott irodalom (a szerzőtől)
Szilágyi Vilmos: Pszichoszexuális fejlődés, párválasztási szocializáció. 1976, Tankönyvk., 167 p.
Szilágyi Vilmos: Nemi nevelés a családban. 1976, Medicina, 344 p.
Szilágyi Vilmos: Mélylélektan és nevelés. 1979, Tankönyvk., 254 p.
Szilágyi Vilmos: A házasság jövője – avagy a jövő házasságai. 1979, Minerva, 225 p.
Szilágyi Vilmos (szerk.): A családi élet mai problémái. 1980, Tankönyvk. 151 p.
Szilágyi Vilmos (szerk.): Együttérzés, önzetlenség, felelősség.. A proszociális magatartás. 1983 (2. kiad.) Tankönyvk. 181 p..
Szilágyi Vilmos: Szexuális kultúránkról. 1983, bőv.k: 1986, Lapkiadó, 326 p.
Szilágyi Vilmos: A pszichológus válaszol, szerelemről, szexről. 1984, Gondolat, 299 p.
Szilágyyi Vilmos (szerk.): Az első magyar szexol. konf. Referátumai. 1985,, MPT, 117 p.
Szilágyi Vilmos: Szerelmi kultúránk. Képeskönyv a szexről. 1988, MESz., 192 p.
Szilágyyi Vilmos & Németh Endre: Tizenévesek szexualitása. 1988, Folkunion, 160 p.
Szilágyi Vilmos: Hogyan éljak? Az életvezetés ABC-je. 1989, Content, 174 p.
Szilágyi Vilmos: Nyitott házasság, korszerűbb életstílus. 1988, IPV., 192 p.
Szilágyi Vilmos: A gyönyör művészete. Az erotikus örömszerzés. 1990, Unió, 224 p.
Szilágyi Vilmos: Szexuális szocializáció. 1997, Medicina, 321 p.
Szilágyi Vilmos: Vezérfonal az
intézményes szexuális neveléshez.
Szilágyi Vilmos: Szexuális életünk dilemmái. 2002, Hungarovox, 165 p.
Szilágyi Vilmos:: Párválasztásaim. 2003, Magánéleti k., 350 p.
Szilágyi Vilmos: A szexuálpszichológus válaszol, szexről, párkapcsolatról. 2004, Animula, 260 p.
Szilágyi Vilmos (szerk.): Szexológiai dokumentumok. 2004, Magánéleti k., 170 p.
Szilágyi Vilmos (szer.): Alapismeretek a szexuálterápiáról. 2004, Animula, Magánéleti k., 154 p.
Szilágyi Vilmos (szerk.): Iskolai szexuális nevelés Németországban. 2004, Animula, M.k., 199 p.
Szilágyi Vilmos: Szexuálpszichológia. Tankönyv és dok. 2006, Medicina, 278 p.
Szilágyi Vilmos: Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés. 2006, Athenaeum, 221 p.
Szilágyi Vilmos: A nemek viszonyának jövője. 2010, Háttér, 319 p.