és kulturtörténete
Az emberi egyén szexuális viselkedését csak az embernek,, mint fajnak eddigi története alapján érthetjük meg mélyebben. Ezért a következőkben áttekintjük a genetikailag legközelebbi állatrokonaink szexuális viselkedését, az emberré válás folyamatának témánkat illető következményeit és a szexuális viselkedés jelentősebb változásait az ismert emberi történelem során.
1.
Legközelebbi állat-rokonaink
szexuális viselkedése
Erre
vonatkozó ismereteinket különböző
tudományokból, többek közt az evolúcióelméletből, a
zoológiából az etológiából
és a paleoantropológiából meríthetjük.
Nagy segítséget jelenthet
számunkra Norbert
Kluge: A gyermeklét
antropológiája
(2004) című
könyve, amely a legújabb tudományos adatok alapján mutatja be
a „szexuális
antropogenezist” is.
Kluge
professzor szerint
a majmokat régóta az ember állat-testvéreinek tarthatjuk, mert számos
emberi vonásuk van. Az emberek és
az emberszabású majmok köztudottan
a primátákhoz, vagyis
az „uralkodó állatokhoz”
tartoznak. A primáták mintegy
70 millió évvel ezelőtt kezdtek
szétterjedni a Földön és tovább
fejlődni, miután a dinoszauruszok
eltűntek, kihaltak. A
primáták két
alcsoportja közül az
egyikbe a nagy, ázsiai emberszabású majmok, főleg az orángután, a másikba
az afrikai emberszabású majmok, így a gorilla, csimpánz,
bonobo és az ember
tartoznak. Minden primátafaj
közös jellemzője, hogy élveszülők, s utódaikat
az anya emlőjéből táplálják.
Az
emberszabásúak törzsfájának
eddig legalább négy modellje
alakult ki. A napjainkban
leggyakrabban emlegetett modell a
következő (1.ábra):
Az ábra alsó
vonala az emberszabásúak közös származási
vonala, amelynek első elágazása a
gibbonok, a második az orángutánok, majd a gorillák következnek, amelyek
kb. 8 millió évvel
ezelőtt hagyták el a közös származási vonalat
és nem fejlődtek tovább az emberré válás irányába.
Az ember legközelebbi rokonai a
csimpánzok és
a bonobók. Utóbbiak
alig 2,5
millió évvel ezelőtt önállósodtak,
mint faj. Az ember fejlődési vonalához tehát a bonobók állnak a legközelebb.: genetikai készletük alig
1,6%-ban különbözik az
emberétől, hasonlóan a csimpánzéhoz. (Ugyanakkor az ember agya
kb. négyszer nagyobb a csimpánzénál.)
Az emberszabású majmok nemi
élete ösztönvezérelt, bár
tanulási folyamatok által is befolyásolt. Ezen a téren is a bonobók (vagy „törpecsimpánzok”)
állnak legközelebb az emberhez. Az
incesztustabu,
vagyis a szűkebb rokonsággal való szexuális kapcsolat tilalma
náluk is megtalálható. Egyébként viszont szinte gátlástalanul közösülnek egymással,
leggyakrabban szemtől-szembe, egymásra
fekve, de a maszturbáció, sőt, a homoszexuális jellegű
kapcsolatok is előfordulnak. Párosodási
rendszerük „poliginandriának”
mondható, vagyis szexuális szabadosságra,
promiszkuitásra utal. Tartós és kizárólagos párkapcsolatok nincsenek. A nőstények
nemcsak a peteérés körüli időszakban, hanem bármikor
készek párzani, vagyis nem csak a fajfenntartás érdekében (ösztrusz),
hanem az élvezet kedvéért, vagy egyéb célok érdekében is szeretkeznek. Például,
mert a szexuális viselkedés
békítő szerepet játszhat a csoportban támadt konfliktusok esetén.
A bonobo-nőstények sajátos módon
uralkodó helyzetben vannak csoportjukban („matriarchátusban” élnek).
Terhességük 8-9 hónapig
tart, többnyire egy utódot szülnek
és 9-10 éves korukra válnak
nemileg éretté.
A vizsgálatokból kiderült, hogy
a primáták között az embernek van leghosszabb és legvastagabb pénisze
(merevedéskor). Ezzel szemben a nagy testű gorilla és az orángután merev
pénisze alig 3-4 cm; a
kis testű csimpánzé
viszont 5-6
cm, a heréje pedig jóval nagyobb, mint az emberé.
Ez szorosan összefügg a
gyakori nemi élettel, a promiszkuitással
és a „spermiumok versenyével”;
ami azáltal keletkezik, hogy amikor több hím közösül egy nősténnyel,
a spermiumok versengve igyekeznek a petesejt felé.
Az ember viszonylag kis heréiből
az következik, hogy filogenezise során aligha
fordulhatott elő olyan mértékű promiszkuitás, mint a csimpánzoknál és bonobóknál
(bár a gyakori partnerváltás az emberre is jellemző).
Az eddigi vizsgálatok egyértelműen azt mutatták, hogy a nagy,
emberszabású majmok szexuális viselkedése már sokkal
kevésbé ösztönös, vagyis
genetikailag programozott, mint más
állatfajoké. De a
fajfejlődés során
fokozatosan bekövetkező ösztönredukcióról
leginkább H.F. Harlow és
E.J. Suomi (1970)
majomkísérletei győzték
meg a kutatókat. E kísérletek lényege,
hogy a kiválasztott kismajmokat
megszületésük után izolálták,
elkülönítették az anyjuktól és fajtársaiktól,
gondos táplálással felnevelték, s közben figyelték viselkedésüket.
A testi fejlődésükkel nem is volt semmi baj, ám a felnőttkori viselkedésük
már erősen különbözött a társaik között nevelkedő állatokétól. Valamit ugyan javult a helyzet, ha az anyát egy felnőtt
majom-alak szőrös anyaggal bevont drótvázának
közelében tartották, de amikor később visszaengedték a többi majom közé,
képtelen volt az önálló életre
és a szexuális viselkedésre. Nem
működött együtt egyetlen szexuális partnerrel sem, tehát nem jött létre
a párzás. Az így nevelt nőstény majom
mesterséges megtermékenyítés esetén nem tudott anyaként viselkedni
a megszült gyermekével: nem táplálta,
nem gondozta, így az újszülött hamar elpusztult.
Következésképpen sem a szexuális, sem az
anyai viselkedés nem ösztönös
az emberszabású majmoknál. A viselkedés organizációja tehát nem biológiailag
programozott, hanem csak a társas környezetben tanult szabályozó rendszer révén alakul ki.
Buda Béla (1997)
szerint „a
szexuális viselkedés majmoknál már annyira bonyolult, hogy azt minden
egyed a maga fejlődési folyamatában tanulja, sajátítja el. Az elsajátításban...
más majmok tevékenységének megfigyelése is szerepet játszik. Emellett a
majom játékos próbálkozásai... ugyancsak
felfoghatók tanulási ténykedésnek.” (94. old.)
Buda (1988) az állati
párválasztással kapcsolatban arra is felhívja a figyelmet, hogy
„magasabb rendű állatoknál a hímek küzdelme kelti – többnyire ugyancsak az
antropomorf gondolkodás számára – azt a benyomást, hogy az állat választ
párt magának, és mintegy ahhoz ragaszkodik. Nem erről van szó;
ma úgy tudjuk, hogy az ilyen küzdő állatokban – az ismert szarvason
kívül sok más faj ilyen, köztük sokféle hal és madár is – erős biológiai
késztetés van a lakóterület, a „revier” határának védelmére, s a területre
lépő másik hím váltja ki a küzdő viselkedést
(amelyről Konrád
Lorenz kimutatta, hogy nem az ölési szándék vezérli, csupán a
másik állat legyőzése, és az alul maradó állat bizonyos mozdulatai
automatikusan megszűntetik, gátolják a küzdő viselkedést, s megállítják
a harcot). Ugyancsak nem választásról
van szó, amikor a majmok között verekedés tör ki egyik vagy másik nőstényért,
például a páviánok között; ilyenkor
ugyanis a hierarchikus szervezetté alakult majomközösségben „presztizsharc”
folyik, azt igyekeznek eldönteni, hogy ki az erősebb.” (27-28. old.)
Mindezek alapján könnyebben érthető a
szexuális viselkedés organizációja
az evolúció következő
szakaszán: az
embernél