1998/2

A (pszicho)szexuális fejlődés

régi és új modelljei

A szexuálpedagógia és -terápia szempontjából egyaránt alapvető jelentőségű az egyéni szexuális viselkedés fejlődésének korszerű szemlélete, amelyet a régi, un. ösztönelméleti modell túlhaladása jellemez. Az új modell a tanuláselméleten alapul, a nemi szerepek script-jeinek (előírásainak, forgatókönyveinek) megismerésén és elsajátításán. Mivel sokféle script van, szexuális értékpluralizmusról beszélhetünk, s ez viszonylagossá teszi az olyan hagyományos elveket is, mint “a szex elválaszthatatlansága a szerelemtől” és a házasságtól.

Vegyük szemügyre először is a szexualitás és a szexuális egészség fogalmát. Ezek a fogalmak viszonylag újkeletűek, hiszen kb. 200 éve még a szót sem ismerték. Ahogyan a híres német szexológus, Erwin Haeberle írja, “ezt a szót a késői 19.század és az iparosodott Nyugat alkotta”; régebben legfeljebb szerelemről, szenvedélyről, vágyról és hasonlókról beszéltek. Csak a 20.században kezdték behatóbban tanulmányozni a szexuális viselkedést, és – az állatok mintájára – sokáig ösztönmegnyilvánulásként értelmezték azt. Kézenfekvő volt az összehasonlítás az állatok nemi életével, amely általában velük-született, feltétlen reflexekből áll, vagyis ösztönös.

A 20. század közepe táján azonban bizonyos állatkísérletekből (Harlow, 1962) kiderült, hogy az ösztönök már egyes főemlősöknél sem működnek, hanem tanulással sajátítják el a fajukra jellemző szexuális viselkedést. Az embernél pedig a szexuális megnyilvánulások a kortól és helytől függően annyira különbözőek, hogy képtelenség azokat veleszületett (vagyis “beprogramozott”) ösztönmechanizmusokkal magyarázni. Már Sigmund Freudnak is feltűnt, hogy a csecsemő – mint írja – “polimorf perverz lény”, akinek különféle szexuális megnyilvánulásai lehetnek, de ezekből nem lehet kiszámítani a későbbi viselkedését.

Még nehezebb meghatározni a “szexuális egészség” fogalmát (ami pedig a szexuális neveléshez elengedhetetlenül szükséges). Egy 1975-ben a W.H.O. (Egészségügyi Világszervezet) által kiadott Jelentés szerint ennek 3 fő eleme van:

  1. A szexuális és gyermeknemző viselkedés élvezetének és irányításának képessége,
  2. Mentesség az olyan félelmektől, bűntudattól, tévhitektől és más, pszichológiai tényezőktől, amelyek gátolják a szexuális reagálást és kapcsolatot,
  3. Mentesség az olyan szervi zavaroktól, betegségektől, amelyek akadályozzák a szexuális és nemző funkciókat.

A Jelentés szerint ebből következik a szexualitás pozitiv értékelése, s hogy a szexuális egészségvédelem célja nemcsak a reproduktiv funkció védelme, vagyis a nemi betegségek távoltartása, hanem a személyiség szexuális képességeinek fejlesztése is. Ebből következik, hogy a szexuális nevelés lényege a szexuális egészség védelme és ápolása – vagyis tulajdonképpen egészségnevelésről, ill. egészséges életmódra nevelésről van szó. Hiszen az egészséges, kiegyensúlyozott nemi élet az egészséges életmód egyik fontos eleme!

Maga a szexualitás pedig az embernek egy sajátos reagálási módja bizonyos fajta ingerekre. S mivel ez a reagálás egyénenként is, életkoronként is, meg a társadalmi helyzettől és korsazaktól függően is különbözik, nehéz pontosan megállapítani, mi tartozik ide, és mi nem. Régebbi korokban pl. az önkielégítést nem tekintették szexuális cselekménynek, vagyis a nemi élet fogalmába tartozónak. S az is gyakori volt, hogy a gyermekeket a nemiszerv kézzel ingerlésével próbálták megnyugtatni, s ezt akkor senki sem tekintette “szexuális visszaélésnek”. Egyébként ma is igen eltérő véleményekkel találkozhatunk atekintetben, hogy mi számít “normális” vagy “abnormális” szexuális viselkedésnek.

Senki sem vitatja azonban, hogy a szexuális viselkedés az életkortól függően is változik és fejlődik. Az is nyilvánvaló, hogy ez kisebb-nagyobb mértékben a testi változásoktól függ, tehát fiziológiai alapjai vannak. Ez azonban nem magyarázza, hogy ugyanaz a szexuális viselkedés miért jelentkezik a különböző embereknél különböző életkorban, és a testi fejlettség különböző fokain. (Pl. vannak, aakiknél az orgazmus már az óvodáskorban jelentkezik, míg másoknál esetleg a serdülőkor után sem.)

A mai szexológusok ugyan elismerik Freud és mások érdemeit a szexuális fejlődés elméletének megalapozásában, de már nem hisznek semmilyen “nemi ösztönben”, vagyis velünk született viselkedési mechanizmusban, s a “biológiai potenciál” mellett inkább az interaktiv tanulási folyamatoknak tulajdonítanak döntő jelentőséget. Ebből a szempontból figyelemre méltó a szexuális fejlődés összehasonlítása a beszédfejlődéssel : ahogyan nincs “beszéd-ösztön”, ugyanúgy nincs “nemi ösztön” sem! Jó lenne, ha ezt végre egyes hazai szakemberek is tudomásul vennék.

Ha pedig a szexuális viselkedés nem velünk született és nem biológiailag meghatározott képesség, hanem a szélesebb értelemben vett tanulási folyamatok függvénye,, akkor tulajdonképpen pszichoszexuális fejlődésről kell beszélnünk. Ezt részben már Freud is felismerte, amikor kidolgozta elképzelését az egyéni szexuális fejlődés szakaszairól. (Ilyenek : az orális, anális, fallikus fázist követő latencia-periódus, majd a genitális érettség fázisa.)

Az utóbbi évtizedek tudományos vizsgálataiból azonban kiderült, hogy ez az elmélet alapos korrekcióra szorul. A pszichoszexuális fejlődés korszerű elmélete a biológiai nemmel való identifikálódást és az adott nemre és életkorra érvényesnek tartott nemi szerep megtanulását tartja döntőnek. A már említett Haeberle professzor egyik központi gondolata az un. “szkriptezési elmélet” alkalmazása, ami tulajdonképpen a szerepelmélet továbbfejlesztése. A szkript (latinul script) szószerint írást jelent, átvitt értelemben leírt véleményt, szabályt, viselkedési normát. A sokféle szkript között vannak olyanok is, amelyek a szexuális viselkedésre vonatkoznak, azt próbálják szabályozni. De persze nem egységesen, hanem az adott társadalomban meglévő, különböző értékrendeknek megfelelően. A gyermek az első és legfontosabb “szkripteket” a szüleitől kapja, de később sok más szkriptet is megismer, és választania kell közülük.

Többnyire ugyan azokat választja, amelyek összhangban állnak a szüleitől kapott szriptekkel, szerep-előírásokkal, de megtörténhet ennek az ellenkezője is, tehát a szülői mintától és elvektől igen eltérő szexuális viselkedést is kialakíthat.

A szexuális normák sokfélesége egyrészt relativizálja, viszonylagossá teszi azokat, másrészt szükségessé teszi a választást közülük, mert nem lehet minden “szkriptnek” eleget tenni. Ugyanez érvényes arra a hagyományos szkriptre is, amely a szexet elválaszthatatlanul a szerelemhez és/vagy házassághoz tartozónak tartja (s amely sokak szerint későbbi csalódásokra programoz). Tény, hogy a mai nemzedékek is hajlamosak a szerelemmel “igazolni”, szentesíteni a szexuális kapcsolatokat, holott ez sem erkölcsileg, sem pszichológiailag nem indokolt, hiszen a szerelem érzése önmagában még senkit sem tesz éretté és alkalmassá egy felelősséggel vállalt kapcsolatra.

A szexuális viselkedéssel együtt járó testi és lelki veszélyek elhárítására való felkészültséget nem pótolja a szerelem (ahhoz sok egyéb feltétel is kell). Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a szerelem felesleges, hiszen éppen a kölcsönös szerelem teheti minőségileg értékesebbé a szexuális kapcsolatot.

Illúzió lenne azonban elvárni, hogy a szexuális kapcsolatok mindig csak kölcsönös szerelem esetén jöjjenek csak létre. Hiszen akkor pl. a házastársak a szerelem elmúltával már nem élhetnének nemi életet egymással. Fontos tehát, hogy a szexuális és/vagy szerelmi partnerek a köztudatban előforduló szkriptek, előírások közül ki tudják választani azokat, amelyek az ő harmónikus kapcsolatukat elősegítik. Ez az egyéni pszichoszexuális fejlődés tudatos irányításának egyik fő célja, mintegy próbaköve.