Olvasóink előtt köztudott, hogy folyóiratunkat a "Magánéleti kultúra -- korszerű életvezetés" Alapítvány adja ki, amelynek főbb célkitűzései a belső címoldalon olvashatók. Ezekből következik, hogy Szemlénk is a magánéleti kultúra terjesztését szolgálja, legalábbis annak egyes területeit kívánja kiemelten fejleszteni. A szexuális--párkapcsolati kultúra ugyanis lényeges része a magánéleti kultúrának.

Egyszer azonban érdemes kicsit körüljárni a magánéleti kultúra fogalmát. Miről is van szó? A magánéletet szembeállíthatjuk a közélettel, bár a kettő között nincs éles határ, s kétségkívül hatnak is egymásra. De tény, hogy a magánélet az un. "privátszférában" zajlik, az egyén személyes , individuális életútját, jó esetben életvezetését jelenti, azt az életstílust,, amit ő maga alakít ki (vagy fogad el). Ennek két fő vonala az egyéni pályaválasztás és a párválasztás. Ha mindkettő sikeres, akkor beszélhetünk véleményem szerint a magánélet sikeréről (bár ennek megítélése elég szubjektív, hiszen objektív kritériumokkal nem nagyon rendelkezünk).

A magánéleti kultúra így végeredményben a pályaválasztás és a párválasztás kultúráltságát (és szocializáltságát) jelenti, vagyis az egyén olyan műveltségi szintjét, amely lehetővé teszi a saját és a társadalom szempontjából egyaránt optimális döntéseket és életvezetést. E speciális műveltség elsajátítása a szocializációs és személyiségfejlődési folyamat lényeges eleme; elősegítése pedig a köznevelés, elsősorban az iskolarendszer (részben pedig a közszolgálati médiák) feladata lenne.

Iskolarendszerünk, sajnos, mindmáig nem gondoskodott a felnövekvő generáció pályaválasztási és párválasztási érettségének elősegítéséről. Valami ugyan történt mindkét vonalon; működtek például pályaválasztási tanácsadók, s az un. "családi életre nevelés" bevezetésére is történtek próbálkozások, mindez azonban egyáltalán nem volt elegendő. Hiányzott az intézményes megalapozás, nem képezték ki rá a pedagógusokat, nem irattak ehhez tankönyveket és segédkönyveket, nem építették be a köznevelés rendszerébe; az illetékesek nem ismerték fel a magánéleti kultúra és a korszerű életvezetés tanításának jelentőségét.

Az adott helyzetben tehát "civil kezdeményezésekre" van szükség Ehhez azonban először is a leginkább érintett szakembereknek, értelmiségieknek kellene egyetértésre jutniuk a teendőket illetően. Ezt kívánjuk elősegíteni, amikor megvitatásra javasoljuk a magánéleti kultúra témáját. Éspedig különösen a párválasztási érettség elősegítésének vonatkozásában, mert ez nemcsak alapvetőbbnek, hanem bonyolultabbnak és a hagyományos tabuk folytán "kényesebb" kérdésnek tűnik.

Az első, megvitatandó (s persze tudományos módszerekkel is vizsgálandó) kérdés, hogy milyen a magánéleti, s ezen belül főleg a szexuális (párválasztási és házassági) kultúra helyzete, állapota, színvonala hazánkban, nemek és életkor, valamint teróletileg és társadalmi rétegek szerint. Ennek megítéléséhez természetesen megbízható viszonyítási pontok kellenének; mihez képest nevezhető a helyzet jónak, közepesnek vagy rossznak? (Például milyen téren és mennyiben marad el a fejlettebb országoktól? stb.) Ebből következhetne annak megállapítása, hogy milyen feladataink vannak a magánéleti kultúra színvonalának emelése terén? S hogyan lehet megteremteni e feladatok teljesítésének feltételeit?

Mindez természetesen egy sor további kérdést is felvet. A helyzetnek és okainak vizsgálata során tisztázandó pl. a magánéleti problémák és a társadalmi változások összefüggése, így pl. a nőmozgalom, az emancipáció a nők munkábaállásának és szakképzésének hatása a nők és férfiak magánéletének alakulására. Tulajdonképpen nincs kidolgozott, egységes és átfogó elmélete a magánéletnek, bár egyes vonatkozásait már sokszor tanulmányozták például a családszociológusok vagy a szabadidő-elemzők. Ám teljesen tisztázatlan pl. a magánélet és az egyéni értékrendszer, világnézet, erkölcsi elvek összefüggése, nem is szólva az önértékelés (pl. sikerorientéált vagy kudarckerülő), a vérmérséklet és személyiségtípus (pl. introvertált vagy extravertált stb.) befolyásoló szerepéről.

Minthogy a magánélet jellege, minősége az életvezetésben konkretizálódik, vizsgálni kellene az életvezetési képesség mibenlétét, tartalmi elemeit és kialakulásának törvényszerűségeit. Nyilvánvaló ugyanis, hogy -- mint minden képesség -- az életvezetési képesség is tanulható, alakítható, nemcsak véletlenszerű hatásokkal, hanem tudatos neveléssel és önneveléssel is, bár erre mindeddig sem a család, sem az iskola nem törekedett. A tanácsadás szintjén is csak olyan szűk körű és részleges próbálkozások voltak, mint a nevelési és a pályaválasztási tanácsadó irodák; ám ezek puszta léte is veszélybe került a rendszerváltás után.

Párválasztási és házassági tanácsadások azonban egyáltalán nem működtek az elmult évtizedekben; az un. "társkereső szolgálatok" ugyanis szakmai szempontból legtöbbször nem nyujtottak igazi segítséget (csak "találomra" összehozták a társkeresőket).

Magánéleti, életvezetési tanácsadókra pedig nyilván sürgős szükség lenne, természetesen csak olyanokra, akik erre speciális felkészültséggel, tudományos megalapozottsággal rendelkeznek. Sajnos, mindeddig sehol sem folyt nálunk ilyen irányú képzés. Pedig már 1985-ben javaslatot tettem az ELTE Pszichológiai Intézetének egy magánéleti tanácsadással kapcsolatos speciálkollégium indítására. Ennek során a következő problémakörök kerültek volna megvitatásra:

1. Egyéni értékrendek megvalósulása az életvezetésben.
2. Kapcsolatteremtési készség: családi, baráti, munkatársi kapcsolat.
3. Szerelmi és szexuális kapcsolatok, pszichoszexuális fejlődés.
4. Párválasztási érettség, házassági problémák.
5. Érettség a szülői szerepre; gyermekvállalás és nevelés.
6. Elhidegülés, különélés, válás; szülőtársi kapcsolat.
7. Szenvedélybetegségek és egyéb menekülési módok.
8. Öregedés, együttélés öregekkel. Családon belüli elmagányosodás.
9. Súlyosabb betegség, baleset, halál; trauma-feldolgozás.
10. Öngyilkossági hajlam (üresség-, értelmetlenség-érzés).

Mindezek közül ugyan csak 4--5 problémakör tartozik elsődlegesen a szexológiára, de mindegyik multidiszciplináris és holisztikus megközelítést igényel,s ebben a szexológiának is fontos szerep jut. A problémakörök súlyossága és gyakorisága szempontjából akár rangsorba is állíthatjuk őket, hogy több időt és energiát fordíthassunk a legfontosabbak megoldására. Ilyen próbálkozás eredménye volt az utóbbi két évtizedben az un. "családi életre nevelés" előtérbe állítása, amiről főiskolai jegyzetek (dr. Komlósi Sándor) és tankönyvek (dr. Czeizel Endre) is megjelentek, s bizonyos körben, iskolatipusokban alkalmazásukat is kipróbálták. Ezek eredményeinek megvitatása szükséges és hasznos lenne, ám bővebb teret igényelne (s lehetőleg team-munkát).

Az utóbbi években tanúi lehettünk az un. "magánélettan" iskolai bevezetésére tett kísérletnek is, amihez egy kitűnő pszichológus, Bácskai Júlia írt két tankönyvet és egy tanári segédkönyvet. Az erre vállalkozó pedagógusoknak pedig a kötelező pedagógusképzés keretében is igénybe vehető, 60 órás kiképző kurzusokat tart az "Alternatív Pedagógusképző Műhelyben". A "magánélettan" a szerző szerint megfelel a NAT "Ember és társadalom" műveltségterületén belül az Emberismeret című fejezet követelményeinek, amennyiben pótolja az egykori osztályfőnöki órákat, segít az önismeret és a pszichológiai kultúra fejlesztésében stb. Kétségkívül jó lenne, ha a magánélet tanát valóban tantárggyá lehetne tenni az általános és középiskolákban, Alapítványunk célkitűzéseivel összhangban.

Ennek során figyelembe lehetne venni a fejlett, nyugati országokban érvényesülő, hasonló törekvéseket. Daniel Goleman Érzelmi intelligencia (Budapest, 1997. Háttér K.) című könyvében sürgeti az önismeret tantárgyszerű oktatását, amit egyes amerikai iskolákban már hosszú évek óta megvalósítanak. Az oktató-nevelő munka célja, hogy a gyermekek életének feszültségei és traumái napi témák legyenek, s megtanulják: "a hangsúly az érzelmek kendőzetlen, de agressziómentes kinyilvánításán van". (397. old.)

Németországban pedig egyes iskolák kísérleti jelleggel bevezették az "életvezetés -- erkölcstan" oktatását. E szaktárgy feladata a tanulók életvezetési képességének, s elsősorban értékorientációjának fejlesztése, önismeretük és pszichológiai kultúrájuk növelése. (Néhány éve ennek részletesebb terveit is megkaptam.)

Lehetne még sorolni a jó kezdeményezéseket, amelyek tanulmányozásra érdemesek, de legfőbb ideje lenne nálunk is előbbre lépni végre a magánéleti kultúra és korszerű életvezetés terjesztése terén.

Kiegészítésként

megemlíthető, hogy a különböző "házasság-előkészítő tanfolyamok" is a magánéleti kultúra terjesztését szolgálják. Ilyeneket itt-ott már nálunk is rendeztek (főleg a történelmi egyházak), de ezek általában rövidek és felszínesek voltak, eredményességüket pedig nem is próbálták felmérni.

Amerikában viszont nagy hagyománya van a házasságra előkészítő, intenzív kurzusoknak, s a tudományos kutatás is foglalkozik ezek hatékonyságának javításával. Az egyik szexológiai szakfolyóirat (Journal of Sex & Marital Therapy) például a legújabb (99/1.) számában közöl erről egy érdekes tanulmányt, amely számunkra is tanulságos lehet, ezért a Szemle következő számában ismertetni fogjuk. Remélve, hogy hamarosan sikerül nálunk is megszervezni egy-két ilyen tanfolyamot.

Szilágyi Vilmos