Cikkek, referátumok

 

Párválasztás-könyvünk (Budával)  és  doktori  értekezésem  (1974)

A magánéleti kultúráról, korszerű életvezetésről  (2000)

Egy vizsgálat főbb adatai -

 és Mérei Ferenc levele (1978)

A  drogprevenció hiányzó pillére:

  szexuális nevelés

Humanista Nyilatkozat:  A szexuális egészségről   (1974)

Erwin J. Haeberle:   A szexológia globális    jövőjéről

Idősebbek nemi élete

 Kreativ  gender  role

Szexológiai képzés - orvosoknak

Szexológiai  képzés - jogászoknak

A "Milhoffer projekt"- prepubertásos  diákoknak

Szexuális  kultúránk  helyzete

Szexológiai kongresszus      Prágában, 2006

Szexuális nevelés: képes-e rá az    iskola?

Új teszt a női orgazmusról  (1994)

A szexuális  vonzerő  (sex  appeal)

 Újszerű szemlélet  a  szexológiában (V. Puppo)

Erőszak -  a párterápia  tükrében

A  szexuális  fejlődés régi és új     modelljei

A  prostitúció  jelene  és jövője        (Egy  vita  tanulságai)

Vita  Molnár  Tamással

A  házasság  jövőjéről írt könyveim

Új trendek a párkapcsolatokban és a párterápiában

18. Szexológiai  Világkongresszus

       Sydney, 2007 ápr. 15-19.

Agykutató hipotézise a szexualitásról

"NEOSZEX - A  magyarok nemi élete" HVG + Medián vizsgálat, 2007

Szexológiai  felmérés,  1986-ban

A "G-zónáról" (Gräfenberg  cikke, 1950-ben)

A "transzperszonális" pszichológiáról

Ellenvélemény  a féltékenységről

Nyitott házasság és  a csoportszex terjedése

A párválasztási érettség

A  szexuálpedagógia  helyzete hazánkban

A szexuális nevelés válságos jubileumai Németországban

 Hiteles ember- és jövőkép (?)

Pszichoterápia  és  szexuálterápia

Haeberle, E.: Szexológia az interneten - új frontunk

 Pénisz- és teljesítménynövelő         próbálkozások

 Referátumaim  (1969  óta)

Európai szexológusok 9. kongresszusa

Róma, 2008 ápr. 13.-17.

Buda Béla:  Meditáció a nemi felvilágosításról

A  szexuális kultúra és szexuálterápia úttörője, Buda Béla munkássága

Szexuális  függőségek

19.  Szexológiai  Világkongresszus  

 Göteborg, 2009 június 21-25

Szexuális attitüdök online kérdőíves vizsgálata  (2010)

Európai  szexológusok  10.  kongresszusa
Porto, , május 9-13

     Soma  Mamagésa  -  posztmodern  nőideál?

A szexológia 20. Világkongresszusa

2011. Glasgow

A  szexuális nevelés  új. európai  programja

Szondi Lipót  "sorsanalizisének"  bírálatához

Személyiségfejlesztés  mentális  tréningekkel

Jung  pszichológiájának elvi és módszertani alapjai

Az  ősi  jóga -- mai  szemmel

Európai Szexológusok Szövetségének  (EFS)

11. kongresszusa  (2012, Madrid)

Erotikus  és  szeretkezési  képességeink  fejlesztése

 Freud  S. Három értekezéséről

Wilhelm  Reich  útja

a "Szexpol"-tól  az "Orgon"-ig

Egy  új  szexuálpszichológus?  Hevesi Krisztina

Nemiségtudományok  Múlt, jelen, jövő

A szexuális egészség és jogok humanista felfogásának alakulása

Nemiségtan

könyvterv 13-17 éveseknek

Fajunk "reprodukciójának"  pszichológiájáról

Nemi egészségkutatási terv, 2015

Egy új  szexuálpszichológus?  (H. K.)   

Szexuálpszichológus-képzés  javasolt  témái  és  vizsgatételei

Orvosi  kommunikáció  szexuális  problémákról 

Hibás  párválasztás  ellen

 

 

 

 

Párválasztás-könyvünk  (Budával)  és doktori értekezésem

A felnőttkorba lépő embernek két fő feladatot kell megoldania: a pályaválasztást és a párválasztást. Az előbbire még úgy-ahogy felkészíti az iskola, az utóbbira azonban nem. Ezt jól mutatja, hogy a megkötött házasságok - és általában az intim párkapcsolatok többsége hamar felbomlik, vagy kiüresedik, nem működik megfelelően.

Fontos ezért tisztázni: melyek a feltételei egy tartós és sikeres párkapcsolatnak (vagy éppen házasságnak)?

Ezzel foglalkozik az a könyv, amelynek címoldala itt látható, s már két kiadásban elfogyott, pillanatnyilag csak könyvtárból kölcsönözhető. De addig is, nem árt, ha fölelevenítünk néhány fontosabb tudnivalót ennek az életbevágó feladatnak a sikeres megoldásáról. Hiszen mint minden feladatmegoldás, ez is felkészültséget és bizonyos képességek kifejlesztését igényli.

Mikor beszélhetünk például párválasztási érettségről? (S egyáltalán: mit jelent ez?)
A párkapcsolat (házasság vagy intim együttélés) beválásában nyilvánvalóan sokféle feltétel játszhat szerepet, hiszen sokrétű szociális közegben jön létre, s működése nem független a külső hatásoktól. Az egymással társuló partnerek az eltérő feltételek közt kialakuló személyiségüket viszik a kapcsolatba, hogy kölcsönösen megkapják egymástól, amit várnak: bizonyos alapvető, főleg lelki szükségleteiknek a kielégítését.

Ezek a szükségletek (igények, szokások) részben hasonlóak, részben eltérőek (néha nagyon eltérőek) lehetnek, ráadásul változóak is. Kielégítésük tehát rugalmasan változó képességeket igényel. A párkapcsolat beválásának alapfeltétele ezért, hogy olyan partnerek társuljanak, akik jól ismerik egymás kapcsolati igényeit, s képesek azokat kölcsönösen és tartósan kielégíteni.

E bonyolult feladat megoldásához a felkészültség szükséges szintjét párválasztási érettségnek nevezzük. Ez szorosan összefügg a pszichoszociális és a pszichoszexuális érettséggel, aminek alapfoka az érett szerelmi képesség. Ez sem jön létre magától egy bizonyos életkorban (például a felnőttkor küszöbén), hanem fokozatosan alakul ki a kisgyermekkortól kezdve, a "diákszerelmeken" és plátói rajongásokon keresztül, a tizenéves, vagy huszonéves korban. Magasabb szintje pedig a párválasztási érettség, amely a házasságra való érettséget, alkalmasságot is magába foglalja. A többlet elsősorban a véglegesség igényében és a partnerideál fejlettségében van; önismereten és a partner reális ismeretén alapul, nem túl merev és nem ellentmondásos.

A párválasztási érettség alapja az intim (szerelmi és élettársi) kapcsolat igénye; lényege pedig az egyén képessége arra, hogy egy hasonló színvonalú és igényű partnert találjon, s vele mindkét felet kielégítő, tartós kapcsolatot létesítsen.
A probléma csak az: hogyan lehet mérni e képesség meglétét, vagy hiányát, illetve fejlettségi fokát? A szakirodalom sok tesztet ismertet a szexuális kultúráltság, beállítottság, viselkedési szokások mérésére, s vannak "összeillési kérdőívek" is, amelyek pl. a házasulandók értékrendjének, elvárásainak hasonlóságát mérik fel. De egyik sem kifejezetten a párválasztási érettség mérése. Ezért - a fogalom meghatározásából kiindulva - vizsgálni kezdtem a társkereső motíváció, valamint a párválasztási és együttélési képesség faktorait.

A társkeresés motívumait (és ellenmotívumait) illetően nyilván nemcsak és nem is elsősorban a szexuális igényekből kell kiindulni, hiszen azok kielégítéséhez ma már nem kell házasságot kötni, vagy együtt élni. Fontosabbnak tűnik a szerelmi igény és képesség megléte és fejlettségi szintje. Aminek persze része a fejlett szexuális reagálókészség, de az önfeltárási, a kötődési és a biztonságigény is. Emellett fontos lehet a közös célok (családalapítás, otthonteremtés stb.) igénye, vagy az önmegvalósítás (pl. továbbtanulás) kölcsönös segítése - és még sok egyéb.

A párválasztási képesség alapját véleményem szerint három faktorcsoport képezi: 1. Az intelligencia és az értékrendszer, 2. Az önismeret és az emberismeret, 3. A partnerideál és a házassági elvárások. Az elsőhöz tartozik az intelligencia foka és jellege, a világnézeti alapbeállítottság és az érdeklődés fő iránya (ami többnyire az iskolázottságban tükröződik). A másodikban legfontosabbak az énkép és az énideál, az önértékelés, önbizalom és a pszichoszociális alapbeállítottság (az extraverzió-introverzió, bizalom vagy bizalmatlanság), de fontos az összehasonlítási alap, vagyis az eddigi baráti és partnerkapcsolatok, feldolgozott tapasztalatok mennyisége is.

A partnerideál feltehetőleg a szülőképből alakul ki tudattalanul, de imprinting-szerűen alakíthatják az első nagy szerelmek is. A házassági elvárások a szülők és az ismerősök házasságainak tapasztalataiból, leszűrt tanulságaiból erednek, s a kialakuló értékrend szerint változnak. Ide tartoznak a normativ összeillési elképzelések is. (Kik illenek össze és kik nem.) A párválasztásra érett egyén önismerete és életterve alapján pontosan tudja, milyen partnert kell keresnie - tehát nem vár egy szerencsés véletlenre.

Az együttélési képesség alapja nyilvánvalóan az érzelmi kötődés képessége (amely egyébként a szerelmi képességnek is alapfeltétele). Érett formája elkötelezettség-vállalást jelent, vagyis az egyénileg legfontosabb társ melletti szolidaritást, pszichoszociális értelemben vett hűséget, ami azonban nem feltétlenül azonos a kizárólagossággal. Hosszabb távon szimmetrikus viszonyt és egyenrangúságot is feltételez: a részleges és rugalmas függőség és kölcsönös alkalmazkodás mellett az egyéni szabadságnak és autonómiának az érvényesülését. Tehát bizonyos fokú nyitottságot, kompromisszumkészséget és a konfliktusok konstruktiv kezelését.

Mindezek alapján összeállítottam egy kérdőívet, amely 44 nyitott, vagy félig zárt kérdésből áll. A válaszok egyrészt a párválasztási érettség szintjét mérik, másrészt a partnerek részéről (külön) történő kitöltés esetén az összeillés elbírálására is alkalmasak. Mellesleg pedig megválaszolásuk a tudatosság növelése révén is fejlesztő hatású.  A Párválasztási  Érettség Teszt  megtalálható  e  honlap  "Kérdőívek" c. részében.

 

Doktori értekezésem  (1973)

 

Címe: A párválasztási szocializáció tényezői  a  serdülő-  és ifjúkorban.  Publikálásakor  ez a cím bizonyos fokig módosult. (Pszichoszexuális fejlődés – párválasztási szocializáció.  1976, Tankönyvkiadó) A disszertáció egy  1970-ben lefolytatott, kérdőíves és interjús vizsgálat eredményeit tartalmazza.  Hét fejezetre tagolódik;  ehhez jön még a  Függelék, amely 33 táblázatot ismertet.

Az  első  fejezet  bevezető jellegű:  körülhatárolja a párválasztási szocializáció  fogalmát és jelentőségét, foglalkozik a problématörténeti előzményekkel.  Ezután ismerteti a vizsgálat célját és metodikáját, továbbá a vizsgált minta szerkezetét  és a fontosabb, független változókat.

A  deskriptiv vizsgálat célja az volt, hogy a párválasztási érettség kialakulásában szerepet játszó tényezőket minél teljesebben feltárja;  lehetővé tegye a különböző tényezők közötti összefüggések megállapítását,  s ezzel elősegítse a későbbi, verifikáló jellegű kutatásokat.   A vizsgálat a fejlődéspszichológiai aspektust helyezte előtérbe.  A vizsgált minta  (N = 498) közel kétharmada főiskolai hallgató  (pedagógusjelölt)  volt, a többiek érettségizett szakmunkástanulók.

második  fejezet  a serdülőkor előtti pszichoszexuális fejlődés fontosabb mozzanatait foglalja össze, s ezáltal viszonyítási alapot teremt a serdülő- és ifjúkori fejlődés eseményeinek megértéséhez.  A  harmadik fejezet  a serdülőkori párválasztási szocializáció főbb tényezőit tárgyalja.  Ezen belül adatokat közöl és értékel a nemi érés akcelerációjáról, a szexuális felvilágosítás forrásairól és időpontjáról,  a maszturbációról,  a szülőkről való „érzelmi leválásról”  és a heteroszexuális orientációról  (szerelem, flört, petting  stb.)

A párválasztási érettség alakulását bemutató  negyedik fejezet  a legterjedelmesebb;  8 alfejezetre tagolódik.  Ezek közül az első a   párválasztási érettség  fogalmát és kezdeteit tárgyalja.  A második a házasodási tervek, házassági elvárások és családtervezés adatait elemzi.  A harmadik egybeveti a párválasztási attitűdöket és a választási lehetőségeket.  A továbbiakban a házasság előtti szexuális kapcsolatok megítéléséről, az első, tényleges nemi kapcsolatról, a  szexuális partnerek számáról  illetve az absztinencia okairól,  valamint a korai szexuális konfliktusokról és  frusztrációkról esik szó.  De itt szerepelnek a megkérdezettek  információ-igényéről és  javaslatairól szóló adatok is.

Az  ötödik fejezet  néhány mélyinterjúból közöl részleteket.  Végül a  hatodik fejezet  összefoglalja a vizsgálat néhány tanulságát.  Eszerint a vizsgálat kimutatta a párválasztási problematika  kiemelkedő szerepét a vizsgált ifjúsági rétegek és korosztályok életében.  S ezzel ráirányította a figyelmet egy olyan problematikára, amely  „jelentőségét illetően minden bizonnyal egyenrangú a pályaválasztási szocializáció kérdéskörével.”   Az egyik legáltalánosabb tanulság, hogy  a párválasztási szocializáció terén ma is az „ösztönösség”, vagyis a spontaneitás és véletlenszerűség  uralkodik.  S a régi, patriarchális, polgári-vallási hagyományok hatása  jelentős mértékben tovább érvényesül.   A legfontosabb következtetés, hogy  „a kulcsfontosságú szocializátorokat, vagyis a pedagógusokat minden lehetséges módon fel kell készíteni, alkalmassá kell tenni az ún. családi (és nemi)  életre nevelésreA végső cél a párválasztási szocializáció optimalizálása a társadalom és az egyének érdekeinek megfelelően.”

A publikált disszertáció egy második felmérés adataival kibővítve  1978-ban újra kiadásra került  és a pedagógusképző intézmények ajánlott olvasmánya lett. Külön azonban nem tanították, így vizsgázni sem kellett belőle  (hasonlóan a  „Bevezetés a szexuálpedagógiába”  című könyvemhez).

 

                                                                                                                                                 Szilágyi Vilmos  dr.

 

A magánéleti kultúráról, korszerű életvezetésről

A szexuális--párkapcsolati kultúra  lényeges része a magánéleti kultúrának. Érdemes ezért kicsit körüljárni a magánéleti kultúra fogalmát. Mirõl is van szó? A magánéletet szembeállíthatjuk a közélettel, bár a kettõ között nincs éles határ, s kétségkívül hatnak is egymásra. De tény, hogy a magánélet az un. "privátszférában" zajlik, az egyén személyes , individuális életútját, jó esetben életvezetését jelenti, azt az életstílust,, amit õ maga alakít ki (vagy fogad el). Ennek két vonala az egyéni pályaválasztás és a párválasztás. Ha mindkettõ sikeres, akkor beszélhetünk véleményem szerint a magánélet sikerérõl (bár ennek megítélése elég szubjektív, hiszen objektív kritériumokkal nem nagyon rendelkezünk).

A magánéleti kultúra így végeredményben a pályaválasztás és a párválasztás kultúráltságát (és szocializáltságát) jelenti, vagyis az egyén olyan mûveltségi szintjét, amely lehetõvé teszi a saját és a társadalom szempontjából egyaránt optimális döntéseket és életvezetést. E speciális mûveltség elsajátítása a szocializációs és személyiségfejlõdési folyamat lényeges eleme; elõsegítése pedig a köznevelés, elsõsorban az iskolarendszer (részben pedig a közszolgálati médiák) feladata lenne.

Iskolarendszerünk, sajnos, mindmáig nem gondoskodott a felnövekvõ generáció pályaválasztási és párválasztási érettségének elõsegítésérõl. Valami ugyan történt mindkét vonalon; mûködtek például pályaválasztási tanácsadók, s az un. "családi életre nevelés" bevezetésére is történtek próbálkozások, mindez azonban egyáltalán nem volt elegendõ. Hiányzott az intézményes megalapozás, nem képezték ki rá a pedagógusokat, nem irattak ehhez tankönyveket és segédkönyveket, nem építették be a köznevelés rendszerébe; az illetékesek nem ismerték fel a magánéleti kultúra és a korszerû életvezetés tanításának jelentõségét.

Az adott helyzetben tehát "civil kezdeményezésekre" van szükség Ehhez azonban elõször is a leginkább érintett szakembereknek, értelmiségieknek kellene egyetértésre jutniuk a teendõket illetõen. Ezt kívánjuk elõsegíteni, amikor megvitatásra javasoljuk a magánéleti kultúra témáját. Éspedig különösen a párválasztási érettség elõsegítésének vonatkozásában, mert ez nemcsak alapvetõbbnek, hanem bonyolultabbnak és a hagyományos tabuk folytán "kényesebb" kérdésnek tûnik.

Az elsõ, megvitatandó (s persze tudományos módszerekkel is vizsgálandó) kérdés, hogy milyen a magánéleti, s ezen belül fõleg a szexuális (párválasztási és házassági) kultúra helyzete, állapota, színvonala hazánkban, nemek és életkor, valamint területileg és társadalmi rétegek szerint. Ennek megítéléséhez természetesen megbízható viszonyítási pontok kellenének; mihez képest nevezhetõ a helyzet jónak, közepesnek vagy rossznak? (Például milyen téren és mennyiben marad el a fejlettebb országoktól? stb.) Ebbõl következhetne annak megállapítása, hogy milyen feladataink vannak a magánéleti kultúra színvonalának emelése terén? S hogyan lehet megteremteni e feladatok teljesítésének feltételeit?

Mindez természetesen egy sor további kérdést is felvet. A helyzetnek és okainak vizsgálata során tisztázandó pl. a magánéleti problémák és a társadalmi változások összefüggése, így pl. a nõmozgalom, az emancipáció a nõk munkábaállásának és szakképzésének hatása a nõk és férfiak magánéletének alakulására. Tulajdonképpen nincs kidolgozott, egységes és átfogó elmélete a magánéletnek, bár egyes vonatkozásait már sokszor tanulmányozták például a családszociológusok vagy a szabadidõ-elemzõk. Ám teljesen tisztázatlan pl. a magánélet és az egyéni értékrendszer, világnézet, erkölcsi elvek összefüggése, nem is szólva az önértékelés (pl. sikerorientéált vagy kudarckerülõ), a vérmérséklet és személyiségtípus (pl. introvertált vagy extravertált stb.) befolyásoló szerepérõl.

Minthogy a magánélet jellege, minõsége az életvezetésben konkretizálódik, vizsgálni kellene az életvezetési képesség mibenlétét, tartalmi elemeit és kialakulásának törvényszerûségeit. Nyilvánvaló ugyanis, hogy -- mint minden képesség -- az életvezetési képesség is tanulható, alakítható, nemcsak véletlenszerû hatásokkal, hanem tudatos neveléssel és önneveléssel is, bár erre mindeddig sem a család, sem az iskola nem törekedett. A tanácsadás szintjén is csak olyan szûk körû és részleges próbálkozások voltak, mint a nevelési és a pályaválasztási tanácsadó irodák; ám ezek puszta léte is veszélybe került a rendszerváltás után.

Párválasztási és házassági tanácsadások azonban egyáltalán nem mûködtek az elmult évtizedekben; az un. "társkeresõ szolgálatok" ugyanis szakmai szempontból legtöbbször nem nyujtottak igazi segítséget (csak "találomra" összehozták a társkeresõket).

Magánéleti, életvezetési tanácsadókra pedig nyilván sürgõs szükség lenne, természetesen csak olyanokra, akik erre speciális felkészültséggel, tudományos megalapozottsággal rendelkeznek. Sajnos, mindeddig sehol sem folyt nálunk ilyen irányú képzés. Pedig már 1985-ben javaslatot tettem az ELTE Pszichológiai Intézetének egy magánéleti tanácsadással kapcsolatos speciálkollégium indítására. Ennek során a következõ problémakörök kerültek volna megvitatásra:

  1. Egyéni értékrendek megvalósulása az életvezetésben.       

  2.  Szerelmi és szexuális kapcsolatok, pszichoszexuális fejlõdés.

  3. . Párválasztási érettség, házassági problémák.

  4. Érettség a szülõi szerepre; gyermekvállalás és nevelés.

  5. Elhidegülés, különélés, válás; szülõtársi kapcsolat.

  6. Szenvedélybetegségek és egyéb menekülési módok.

  7. Öregedés, együttélés öregekkel. Családon belüli elmagányosodás.

  8. Súlyosabb betegség, baleset, halál; trauma-feldolgozás.

  9. Öngyilkossági hajlam (üresség-, értelmetlenség-érzés).

Mindezek közül ugyan csak 4--5 problémakör tartozik elsõdlegesen a szexológiára, de mindegyik multidiszciplináris és holisztikus megközelítést igényel, s ebben a szexológiának is fontos szerep jut. A problémakörök súlyossága és gyakorisága szempontjából akár rangsorba is állíthatjuk õket, hogy több idõt és energiát fordíthassunk a legfontosabbak megoldására. Ilyen próbálkozás eredménye volt az utóbbi két évtizedben az un. "családi életre nevelés" elõtérbe állítása, amirõl fõiskolai jegyzetek (dr. Komlósi Sándor) és tankönyvek (dr. Czeizel Endre) is megjelentek, s bizonyos körben, iskolatipusokban alkalmazásukat is kipróbálták. Ezek eredményeinek megvitatása szükséges és hasznos lenne, ám bõvebb teret igényelne (s lehetõleg team-munkát).

Az utóbbi években tanúi lehettünk az un. "magánélettan" iskolai bevezetésére tett kísérletnek is, amihez egy kitûnõ pszichológus, Bácskai Júlia írt két tankönyvet és egy tanári segédkönyvet. Az erre vállalkozó pedagógusoknak pedig a kötelezõ pedagógusképzés keretében is igénybe vehetõ, 60 órás kiképzõ kurzusokat tartott az "Alternatív Pedagógusképzõ Mûhelyben". A "magánélettan" a szerzõ szerint megfelel a NAT "Ember és társadalom" mûveltségterületén belül az Emberismeret címû fejezet követelményeinek, amennyiben pótolja az egykori osztályfõnöki órákat, segít az önismeret és a pszichológiai kultúra fejlesztésében stb. Kétségkívül lenne, ha a magánélet tanát valóban tantárggyá lehetne tenni az általános és középiskolákban, Alapítványunk célkitûzéseivel összhangban.

Ennek során figyelembe lehetne venni a fejlett, nyugati országokban érvényesülõ, hasonló törekvéseket. Daniel Goleman Érzelmi intelligencia (Budapest, 1997. Háttér K.) címû könyvében sürgeti az önismeret tantárgyszerû oktatását, amit egyes amerikai iskolákban már hosszú évek óta megvalósítanak. Az oktató-nevelõ munka célja, hogy a gyermekek életének feszültségei és traumái napi témák legyenek, s megtanulják: "a hangsúly az érzelmek kendõzetlen, de agressziómentes kinyilvánításán van". (397. old.)

Németországban pedig egyes iskolák kísérleti jelleggel bevezették az "életvezetés -- erkölcstan" oktatását. E szaktárgy feladata a tanulók életvezetési képességének, s elsõsorban értékorientációjának fejlesztése, önismeretük és pszichológiai kultúrájuk növelése. (Néhány éve ennek részletesebb terveit is megkaptam.)

Lehetne még sorolni a jó kezdeményezéseket, amelyek tanulmányozásra érdemesek, de legfõbb ideje lenne nálunk is elõbbre lépni végre a magánéleti kultúra és korszerû életvezetés terjesztése terén.

Kiegészítésként megemlíthetõ, hogy a különbözõ "házasság-elõkészítõ htanfolyamok" is a magánéleti kultúra terjesztését szolgálják. Ilyeneket itt-ott már nálunk is rendeztek (fõleg a történelmi egyházak), de ezek általában rövidek és felszínesek voltak, eredményességüket pedig nem is próbálták felmérni.  Amerikában viszont nagy hagyománya van a házasságra elõkészítõ, intenzív kurzusoknak, s a tudományos kutatás is foglalkozik ezek hatékonyságának javításával. Az egyik szexológiai szakfolyóirat (Journal of Sex & Marital Therapy) például egyik (99/1.) számában közölt errõl egy érdekes tanulmányt, amely számunkra is tanulságos lehet, s reméljük, hogy hamarosan sikerül nálunk is megszervezni egy-két ilyen tanfolyamot.

                                                                                                                                                            Szilágyi Vilmos  dr.

 *  *  *

 

Egy vizsgálat főbb adatai

(Szilágyi V.:"Pszichoszexuális fejlődés…” 1978-as, 2. kiadásából)

 

Az eredeti felmérés (1970) folytatásaként az 1974-75-ös tanévben  újabb vizsgálatra került sor budapesti egyetemisták ill. főiskolások körében  (N= 510)  Az adatgyüjtés alapját képező, új kérdőívben közel 60 kérdés a szexuális és párválasztási attitüdöket,  mintegy  70 kérdés pedig a pszichoszexuális fejlődésben szerepet játszó  élményeket és tapasztalatokat igyekezett tisztázni. Ez a két kérdéscsoport  tartalmazta az ún.  függő változókat,  míg a további  22 kérdés a  független változók  (alap-adatok, családi körülmények  stb.)  felderítésére  irányult

A  könyv első kiadása (1976)  óta elkészült az új vizsgálat adatainak összesítése, s részben értékelése is. Minthogy az eredmények teljes körű  értékelésére itt nincs  lehetőség,  csupán a vizsgálat  néhány jellemző adatát ismertetem,  elsősorban az  előző felmérés adataival való egybevethetőség  szempontjából.  (Eddig csak kisebb, rész-feldolgozások kerültek publikálásra, pl. a  Pszichológiai Tanulmányok  1977. évi kötetében.)

 

A  vizsgált minta  294  férfiből  és  216  nőből,  zömmel  19-23  éves  fiatal felnőttekből állt.  Közülük  300-an a budapesti  SOTE  orvostanhallgatói,  210-en pedig a budapesti  Bánki Donát Műszaki Főiskolára jártak a vizsgálat időpontjában.  A  megkérdezettek  kb. 90%-a  még nem kötött  házasságot. Fontosabb életcéljait tekintve  első  helyen a  „sikeres  párválasztást, jó házasságot”  említette a  férfiak 54,4%-a  és a nők  59,7%-a;  ez az arány nagyjából ugyanolyan,  mint az előző  felmérésben,  csupán a nemek kerültek kissé közelebb egymáshoz, vagyis mindkét nemnek  majdnem egyformán fontos ez az életcél.

 

A családalapítás jelentőségét emeli ki az is, hogy a 2, és 3. helyen a legtöbb szavazatot  (ismét eléggé hasonló, 30-34%-os arányban)  a gyermekvállalás és gyermeknevelés kapta. A megkérdezettek közül lényegesen többen vallották magukat ateistának (a férfiak 34,4%-a, a nők 35,6%-a), mint az előző mintában. Ugyanakkor kevesebb férfi (13,6%) és több nő (20,9%) tartotta magát vallásosnak illetve istenhívőnek. Az ateisták és vallásosak aránya közötti (kb. 45-50%-os) különbség kialakulatlan világnézetet jelent.

Arra a kérdésre, hogy kitől vagy honnan kapták az első komolyabb információkat a szexualitásról, a férfiak  36,4%-a, a nők  39,8%-a a könyvet jelölte meg első helyen.  A jóbarát különösen a férfiak információforrásai közt jelentős  (28%);  a nőknél a barátnő ritkábban (13%)  tölti be ezt a szerepet. A szülő  (többnyire az anya)  felvilágosító szerepe viszont inkább a nőknél jelentősebb  (25,5%), mint a férfiaknál  (13,2%). A pedagógustól vagy az orvostól kapott szexuális felvilágosítást csak a minta 3,2-3,4%-a tartotta első helyen számon, vagyis lényegesen kevesebben, mint az előző vizsgálatban. 

 

Az első önkielégítéssel kapcsolatos kérdésre a férfiak 13,6%-a, a nők 71,7%-a sehogy sem, vagy tagadólag válaszolt; a nemek közötti különbség tehát még nagyobb e téren, mint az előző mintában. Az önkielégítés leggyakoribb előfordulása férfiaknál  16 éves korra, a nőknél kb. 17 éves korra tehető az adatok szerint. A legutóbbi fél évre vonatkozólag csak a férfiak  42,5%-a és a nők alig 10%-a ismerte be, hogy folytat önkielégítést; a férfiak többsége heteroszexuális kapcsolatával indokolta tartózkodását, míg a nők nagyobbrészt arra hivatkoztak, hogy nem hiányzik nekik (33%) illetve, hogy undorítónak tartják (13%).

Az önkielégítéssel kapcsolatos attitűd különösen a nőknél bizonytalanabb és negativabb, mint a korábbi mintában. 22%-uknak nincs határozott véleménye erről, s csak 7%  fogadja el ártalmatlan és normális jelenségként.  Mindkét nemnél elég elterjedt vélemény, hogy az önkielégítés csak a serdülőkorban indokolt és elfogadható  (a férfiak 19,4%-a és a nők 15,3%-a szerint)  illetve, hogy csak akkor káros, ha túl gyakori  (a férfiak 22,8%-a és a nők 12%-a szerint). Érdekes, hogy nincs lényeges különbség az önkielégítéssel kapcsolatos attitűdben az orvostanhallgatók  és a műszaki főiskolások között (holott az előbbieknek „illene” jobban érteni ehhez).

 

A serdülőkori érzelmi kötődést illetően a férfiak 44%-a a barátját nevezte meg  fő bizalmasaként, 22%-uk pedig senkit sem tudott megnevezni. A szülők csak 7-9%-nál szerepeltek.  A nőknél egyforma arányban (31,5%) szerepel  az anya és a barátnő, mint fő bizalmas, akinek titkaikat is elmondják.

Az első szerelem mindkét nemnél 13-14 éves korban jelentkezik először nagyobb arányban  (férfiaknál 28,6%-ban, nőknél  27,3%-ban),  s 15-16 éves korban már mindkét nem túlnyomó többsége átélte ezt az élményt. Az adatok bizonyos akcelerálódást mutattak a korábbi vizsgálathoz képest, főleg a nőknél. Erre mutat az is, hogy jóval több   (12%) jutott el a közösülésig az első szerelemben, mint a korábbi mintában. Még egyértelműbben mutatkozik az akceleráció az első csókolózás időpontjában, ami a férfiak 47,6%-ánál  és a nők 33,3%-ánál már 13-14 éves korban (vagy még előbb)  megtörtént. A szerelmi élmény gyakoriságában viszont nem mutatkozik lényeges változás az előző vizsgálathoz képest.

 

Az újabb adatok szerint a nőknél csökkent a magányérzés gyakorisága:  csak 4,6%-uk érzi magát gyakran magányosnak, ezzel szemben  27,8%  szinte sohasem.  A megkérdezettek kb. 70%-ának volt partnere a vizsgálat időpontjában. A férfiak 44,6%-a, s a nők 35,6%-a azonban nem tervezett házasságot az adott partnerével. Olyan viszont egy sem akadt, aki egyáltalán ne akart volna megházasodni. Az előző mintához képest növekedett azok száma, akiknek még nincs határozott elképzelésük, tervük a házasságkötés hozzávetőleges időpontjára  (18-20%);  de azoké is, akik minél előbb kötnének házasságot  (a férfiak  8,5%-a, a nők 17,6%-a).

A legtöbb férfi (39,1%)  csak megfelelő anyagi alap  biztosítása után kíván házasodni, míg a nők közül  sokan (20,4%) a megfelelő partner megtalálását tekintik fő előfeltételnek, az anyagiakat kevesebben  (18,5%)  tartják fontosnak.  5,4%-ra csökkent azon férfiak aránya, akik minél később, sok tapasztalat birtokában kívánnak csak megházasodni.

 

A  házassági elvárások tekintetében is kisebb különbség mutatkozik a nemek között, mint a korábbi vizsgálat során.  Ugyanis mindkét nemnek kb. kétharmada  (a férfiak  61,6%-a, a nők 68,5%-a)  a szeretetet és megbecsülést jelölte meg elsőnek.  A másodikként megnevezett elvárások  már jobban megoszlanak:  a férfiak a gyermeket tartják fontosnak (38,1%), a nők erősen ingadoznak a gyermek  (23%) és a biztonság (25%)  elvárása között. Jelentősen nőtt azon nők aránya, akik a 2. és 3. helyen a rendszeres és kielégítő nemi élet iránti elvárásukat  hangoztatják  (15,7% és 19%).  A házasság  sikerének feltételei közül mindkét nem a kölcsönös szerelmet tartotta legfontosabbnak  (a férfiak  68%-a, a nők  72,2%-a).  A 2. és 3. helyen  pedig kevés különbséggel a szexuális összhang  szerepét hangsúlyozták legnagyobb arányban.

A partnerideál tulajdonságai közül a válaszolók ezúttal is a  megbízhatóságot és őszinteséget  emelték ki legnagyobb arányban  (a férfiak 34%-a, a nők 54,2%-a), az előző mintához hasonló arányú, nemek közötti különbséggel.  A férfiak  19%-a számára a partner gyermekszeretete a legfontosabb;  a  2. és 3. helyen mindkét nem ezt a tulajdonságot részesíti  leginkább előnyben.  A  partner intelligenciája a nőknek, a vonzó külső és a szexuális igények fejlettsége a férfiaknak fontosabb.

 

Különbség mutatkozik a partner szüzességének értékelésében is:  ezt  a  férfiak  31%-a, a nőknek viszont csak  10%-a részesíti előnyben.  De csak a férfiak  2,7%-a  és a nők 1,9%-a ragaszkodna hozzá.   A házasság előtti nemi kapcsolat elfogadása tehát általánossá vált,  bár a nők  11,6%-a csak a leendő házastárssal tartja megengedhetőnek  a lány számára.  Szignifikáns felfogásbeli különbséget tükröz az az adat is, miszerint a  férfiak 17-24%-a  kölcsönös egyetértés és felkészültség esetén  szerelem nélkül is megengedhetőnek tartja  a  házasság előtti nemi kapcsolatot, míg a nők közül csak  3-9% fogadná ezt el.  De mindkét nem túlnyomó többsége  (67-78%)  egyetért abban, hogy a nemi kapcsolat kölcsönös szerelem és felelősségvállalás  esetén  házassági szándék nélkül  is megengedhető.

A  korábbi mintához képest különösen a nők körében jóval nagyobb  a tényleges nemi kapcsolatot a házasság előtt megkezdők aránya:  a nők kb.  58%-a vesztette el így a szüzességét.  A magyarázatot illetően figyelembe kell vennünk, hogy ezek – a korábbi mintától eltérően – többségükben  (kb. 60%-ban)  budapesti lányok, akik gyermek- és serdülőkorukat is a fővárosban töltötték, tehát szabadabb és erotizáltabb légkörben nőttek fel.  Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a régebbi és az újabb felmérés között  mintegy öt év telt el, s a nők általános emancipációja ezalatt is előre haladt.  A férfiaknál a házasság előtt nemi kapcsolatban élők aránya az előző mintához képest nem emelkedett jelentősen:  kb.  74%. A nemek közötti különbség tehát ezen a téren is csökkent.

 

Az adatokból megállapítható, hogy a férfiak átlag egy-másfél évvel korábban  (18  éves kor körül) kezdik a közösüléseket, mint a nők. Ez is hozzá járulhat ahhoz, hogy az aktiv mintában szereplő férfiak  többségének  (kb.  58%-uknak)  már három vagy még több szexuális partnere volt, míg a nők többsége  (kb. 57%-uk) eddig csak egy partnerrel létesített ilyen nemi kapcsolatot.

A közösülések megkezdésének motívumai közül  ezúttal is  a  kölcsönös érzelmi igény,  a szerelem emelkedik ki  (a férfiak 44%-ánál és a nők  74%-ánál).  A további fő motivum mindkét nemnél az erős nemi vágy  (szexuális felhevülés)  és a  kiváncsiság.  Az előbbi természetesen a férfiaknál játszik nagyobb szerepet.  A nemi kapcsolat megkezdését az újabb vizsgálat alanyai sokkal pozitivabban értékelték, mint a korábban vizsgált csoport;  a  férfiak  68%-a és a nők 73%-a szerint „úgy volt jó, ahogy történt”.

 

Új szempontokat tükröző adatok

 

Az eddigiekben nagyjából a könyv első kiadásának  Függelékében található  táblázatok sorrendjében mutattam be az újabb felmérés néhány összehasonlítható  adatát, eredményét. Az alábbiakban viszont olyan adatokat is közlök, amelyek az előző felméréshez képest  új szempontokat tartalmaznak.  Mindenekelőtt néhány adat az attitűdökről.

Annak megítélésében, hogy az egyéni, magánéleti problémák terén jelenleg milyen arányban illetve jelentőséggel  szerepelnek szexuális-partnerkapcsolati  kérdések,  nem mutatkozott jelentős eltérés a nemek között:  7,4-7,8%  azok aránya, akiknek éppen  ezek a legfőbb problémái . A férfiak  37,4%-ának és a nők 42,6%-ának  elég sok gondot okoznak, kb. a 2. helyen szerepelnek.  A férfiak 23,8%-ának és a nők  16,2%.ának vannak ugyan ilyen problémái, de nem ér rá velük foglalkozni. S végül a férfiak  26,5%-ának és a nők  31%-ának pillanatnyilag nincs ilyen gondja.

 

Saját tájékozottságukat a szexualitással összefüggő kérdések terén  a  férfiak egy kicsit nagyobb arányban  (41,5%)  ítélik az átlagosnál jobbnak, mint a nők  (32%). A megkérdezettek közel fele  szerint saját tájékozottsága  megfelel korosztálya átlagának.

Annál meglepőbb, hogy .a szexualitásnak a fajfenntartáson túlmenő funkcióit  még az orvostanhallgatók is milyen kevéssé ismerik. A megkérdezettek 11,5-14,8%-a nem tudott válaszolni a kérdésre  illetve tagadta, hogy más funkciója is lehetne a szexualitásnak.  61-62%-uk csak egyetlen további funkciót tudott megnevezni;  éspedig a férfiak  legnagyobb arányban az örömszerző  funkciót  (27,6%), míg a nők közül viszonylag legtöbben  (29,2%)  a  kapcsolaterősítő  funkciót. A férfiak  24,5%-a is az utóbbit említette, míg a nők 20,4%-a az örömszerző, 19,9%-a pedig a személyiségfejlesztő funkciót nevezte meg illetve írta körül. Lényegesen kevesebben  említették az egészségvédő (8,3-11,2%)  és a kommunikatiy  (4,6-7,5%) funkciót. Káros, negativ funkciót azonban senki sem tulajdonított a szexualitásnak. (A kérdés nyitott volt, megadott válaszlehetőségek nélkül.)

 

Arra a kérdésre, hogy milyen eltérések vannak a nemek szexuális igényei és reagáló készsége között, a megkérdezettek  kb. egyharmada  (a férfiak  30, a nők 34,3%-a)  azt válaszolta, hogy a férfiak szexuális igényei  (és képességei)  erősebbek. Ennek ellenkezőjét csak a férfiak  5,4%-a állította. Mindkét nem (41-42%-ban) egyetértett abban, hogy  a nemek szexuális igényei alig különböznek. A fennmaradó  23-24%  nem tudott határozott választ adni. Elég nagy megosztottság mutatkozott a nemek  szexuális természetének”;  monogám  vagy  poligám  beállítottságának megítélésében.  A férfiak  19%-a és a nők 22,7%-a szerint a nők kizárólagosságra, a férfiak pedig változatosságra törekszenek. A férfiak 34,7%-a és a nők 22,2%-a szerint viszont mindkét nemnél természetes a változatosság igénye.  Ezzel szemben a férfiak 20,7%-a és a nők  28,7%-a  a  kizárólagosságra  törekvést  tekinti  „természetesnek”  mindkét nemnél. (A többieknek nem volt erről határozott véleményük.)

 

A  terhességmegszakítást  illetően a nők  30,6%-a  úgy nyilatkozott, hogy  nem egyezne bele; 55%-uk pedig a  körülményektől tenné függővé.  A férfiak közül viszont csak 20,4%  nem egyezne bele partnere terhességének megszakításába. A különbség statisztikailag szignifikáns. Az  érvényben levő abortusz.rendelet megítélése terén azonban nincs lényeges különbség:  a megkérdezettek  67,4-69,9%-a  egyetért vele;  bár 30-36%-uknak van néhány fenntartása. 11,6-14,6%-uknak nem volt erről határozott véleménye.

Meglepő bizonytalanság mutatkozott  sokaknál  a  fogamzásgátló  módszerek ismeretében  és értékelésében. A férfiak  25%-a és a nők  15,7%-a  nem tudott megnevezni egyetlen, jól bevált, ajánlható  fogamzásgátló módszert sem illetve kitérőleg válaszolt. Még többen  (a férfiak  43,6%-a, a nők 46,8%-a)  nem tudták eldönteni, milyen fogamzásgátló módszert tartsanak  „nem ajánlható”-nak.  A legtöbben  (a férfiak  55,8%-a és a nők 67,2%-a) a hormonális fogamzásgátlást  („antibébi  tbl”)  tartották a legmegbízhatóbbnak.

 

Egy másik kérdésre adott válaszokból az derült ki, hogy mindkét nem túlnyomó többsége  (kb.  85-90%-a)  féltékenyen reagálna,  ha megtudná, hogy partrnere (vagy házastársa)  alkalmilag mással csókolózott.  Ugyanakkor a partnerrel rendelkező férfiak  közel  30%-a, a nőknek pedig 38%-a egy későbbi kérdésre válaszolva bevallotta, hogy partnere mellett  mással is csókolózott már, amióta együtt járnak.

A  gyermekvállalási attitűd  igen kedvező. Az egész mintában csak egyetlen megkérdezett nem akart gyermeket, s  olyan is csak néhány volt, aki mindössze egy gyermeket kívánt. A férfiak  40,8%-a és a nők  37,5%-a  két gyermeket, a  férfiak 39,5%-a  és a nők  44,9%-a  három gyermeket szeretne. (A gyakorlatban persze másként alakul.)

Szignifikáns különbségek mutatkoztak a nemek között  a  partnerideál  bizonyos tulajdonságait illetően.  A  férfiak  52,7%-a  önmagánál néhány évvel fiatalabbnak, a nők  63,4%-a  pedig idősebbnek képzeli a  számára ideális partnert.  Kifejezetten magasabb partnerre vágyik a nők  67,1%-a, kifejezetten alacsonyabbra a férfiak  30%-a;  az utóbbiak  51%-a a hasonló magasságú partnert  részesíti előnyben.  A partner vonzó külsejét  (sex appeal-jét)  jóval több férfi  (22,4%) tartja a partnerideál legfontosabb tulajdonságai egyikének, mint a nők  (2,4%).

Az  egyházi esküvőről  is eléggé eltér a nemek véleménye. A nők közül jóval többen (42,6%)  helyeslik vagy fogadják el, mint a férfiak közül  (28%).

Érdekes képet mutat a  deviáns  szexuális viselkedéssel kapcsolatos attitűd. Például a homoszexuális  kapcsolatokat --  14-15%  kivételével – egységesen elítélik.  Szignifikáns különbség mutatkozik viszont  pl. a  nudizmus  értékelésében, amit a férfiak  85%-a bizonyos feltételekkel megengedhetőnek tart, míg a nőknek csak  67%-a.  Még nagyobb a különbség a  csoportszex  megítélésében, amit a nők közül csak  6%  tart megengedhetőnek, a férfiak közül  viszont  32,3%. Meglehetősen eltérő a  pornográfia  értékelése is:  a nők  42,6%-ával szemben  a  férfiak  60%-a  tartja megengedhetőnek. Valamivel egységesebb a  prostitúcióról alkotott vélemény:  a férfiak  65,3%-a  és a nők  77%-a  utasítja el. Végül a  sztriptiz  a  férfiak  83,3%-a és a nők  72,7%-a szerint megengedhető.

 

A szexualitással kapcsolatos, fontosabb  információigényeket illetően a  férfiak 53,7%-a és a nők  37%-a a másik nem  testi és lelki sajátosságairól  szeretne többet tudni. Sokan  (a férfiak 17,3%-a és a nők  26,4%-a)  lennének kiváncsiak a  szerelmi csalódások okaira is. Lényegesen kevesebben  (kb. 11%)  érdeklődnek a nemi élet erkölcsi  kérdései és a fogamzásgátlás  iránt.  Igen kevesen igényelnek információt az önkielégítésről, a „nemi eltévelyedésekről” és a nemi úton terjedő betegségekről.

Részben attitűd-kérdés, hogy mi okozta a legtöbb nehézséget, zavart az eddigi partner-kapcsolatokban. Az első helyen adott válaszok  három fő tényező között oszlanak meg:  a férfiaknak elsősorban a zavartalan együttlét feltételeinek hiánya  (28%), az időhiány, az elfoglaltság  (19,4%)  okozott gondot, míg a nőknél a sorrend a saját gátlásossággal kezdődik  (26%), s csak aztán jön az időhiány  (17%) és a helyhiány  (14,8%).  A negyedik leggyakoribb  zavaró tényező a   mások  beleszólása  volt.

 

Az eddigi partnerkapcsolati élményekre vonatkozó adatokból megállapítható, hogy a férfiaknak jóval több „flörtjük”, csókolózási és pettingpartnerük volt.  Még nagyobb a különbség a nemek között a  közösülési partnerek tekintetében. A nemi kapcsolattól tartózkodóknak mintegy a fele  (a férfiak  49, a nők  52%-a)  azzal magyarázta tartózkodását, hogy eddig nem talált megfelelő partnert.  Erkölcsi okokra csupán a férfiak  10%-a  és a nők 13%-a hivatkozott  (eltérően a korábbi mintától).  Nemekre jellemző különbség:   a férfiak  20,8%-ánál a tartózkodás fő oka, hogy a partnerük nem akarta a szexuális kapcsolatot, míg a nőknél ez csak 1%-ban fordult elő;  náluk inkább a terhességtől való félelem  (16%)  állt az előtérben.

Jelentős, nemek szerinti különbség mutatkozott a nemi absztinencia  értékelésében is:  az érintett férfiak  kb. 42%-a  kedvezőtlennek tartotta ezt, míg a nők közül  csak  22%  vallotta  kedvezőtlennek,  48%  természetesnek tartotta, 9% pedig egyenesen büszke volt rá.

A nőknél az adatok szerint lényegesen hosszabb ismeretség  (átlag  1-1,5  év)  előzi meg az első, komolyabb szexuális kapcsolatot, mint a férfiaknál  (kb. fél év).  Szignifikáns, nemek szerinti különbség van az első szexuális partnerhez való viszony  jellegében is:  a férfiaknál sokkal gyakoribb, hogy alkalmi, futó  kapcsolat  (31%) vagy pusztán baráti viszony  (21,5%)  keretében kezdik a nemi kapcsolatot, míg a nőknél  futólagos kapcsolat egyáltalán nem, a baráti viszony is csak alig 8%-ban szerepelt;  ellenben kb. 70%-uk állandó szerelmi partnerével, kb. 18%-uk pedig a vőlegényével  veszítette el a szüzességét.

Jellemző adat, hogy  a  férfiak  kb. 62%-a és a nők  57%-a nem gondoskodott a fogamzásgátlásról az első közösülésnél – illetve nem tudta, hogy a partnere gondoskodott-e erről, mert nem beszéltek róla.

 

Rendkívül nagy különbség mutatkozott a nemek között aszerint, hogy a vizsgálat időpontjában is fennállt-e még a kapcsolat az első szexuális (közösülési)  partnerrel.  Míg a férfiak közül csak 15%  tartotta fenn az első  szexuális viszonyt, addig a nőknél  54% !

Az első közösülés csak a nők kb. 17%-ánál járt kielégüléssel  (vagy az annak hitt érzéssel). Az átlag a 3.-4. közösülésnél  érte el az orgazmust  (?), amiből következik, hogy az érintettek közel fele még annál is később  (s persze nem biztos, hogy közösülésben).  S jelenleg is csak  4%-uk jut  majdnem minden közösüléskor  kielégüléshez.  A közösülő  férfiak 10%-ának gyakran, kb. 52%-uknak pedig „néha”  korai orgazmusa és magömlése van, s kb. 37%-uknál pedig néha a merevedés is hiányos. Ami azzal is összefügghet, hogy csak kb. 20%-uk érezhette magát mindig biztonságban az intim együttlétek során.

 

Azok a megkérdezett férfiak, akiknek a vizsgálat időpontjában  nem volt szexuális kapcsolatuk, csaknem kivétel nélkül úgy nyilatkoztak, hogy  nagyon hiányzik  (44%)  illetve egy kicsit hiányzik  (51%)  nekik. A partner nélküli nők  57%-ának nagyon, 37%-uknak egy kicsit hiányzik a partnerkapcsolat. Ugyanakkor a partnerrel rendelkező férfiaknak és nőknek csak  kb.  45%-a elégedett minden szempontból a partnerével.  Az e téren mutatkozó, egyforma arányok ellenére  a nők közül jóval többen  (kb. 43%)  hajlamosak arra, hogy  véglegesnek tekintsék és kizárólagossá tegyék a jelenlegi kapcsolatukat, mint a férfiak közül  (kb. 26%). Ezt talán annak egyik mutatójaként értékelhetjük, hogy  a férfiak házasodási kedve ebben az életkorban többnyire alacsonyabb, mint a nőké.

Egészében véve az újabb vizsgálat eredményei megerősítik a korábbi vizsgálat adatait és következtetéseit;  sok szempontból kiegészítik  és árnyaltabbá teszik  a  pszichoszexuális fejlődésről és párválasztási szocializációról  felrajzolt  képet.

 

Kiegészítésül ismertetem  Mérei Ferenc  hozzám írt levelét a könyvvel kapcsolatban:

 

"Kedves Barátom, köszönettel megkaptam új munkádat.

 Be kell vallanom, hogy a kötet tanusága szerint a vizsgálatból lényegesen több jött ki, mint amennyire számítottam. (Az erre vonatkozó aggályaimat annak idején közöltem.) 

 

A könyv legnagyobb pozitivuma a hangvétel komolysága... szakszerűsége. Sikerült elkerülni mind a kacsintgatást, mind a kincstári hangvételt, tehát azt a két veszélyt, ami az ilyen vállalkozásokat fenyegeti.  Emellett az álláspont egylrtelmű a szerelem és az örömszerzés kérdésében,  s így a pedagógusok számára valóban értékes anyagot szolgáltat. Nagyon tetszettek a mélyinterjú-részletek;  valóban sikerült mélyre hatolni, és lehet, hogy az ezzel a módszerrel készült 30  beszélgetés még további, a táblázatoknál értékesebb anyagot tartogat.  Látom, hogy a mélyinterjúkhoz Rorschach is készült;  remélem, ennek a feldolgozására is sor kerül még, az interjúval egybevetve.  Tudom, hogy a téma szempontjából ez lényegtelen mellékút, de engem ez különösképpen érdekel.

 

A  táblázatokban néhány megdöbbentő mozzanatot találtam.  A 13. táblázatban azt, hogy a nők nem válaszoltak a maszturbációs kérdésre;  el tudom képzelni, hogy ez döntően az ankétrendszer hátrányát szemlélteti. A  14. táblázat "undor"  reakciója ezt jól kiegészíti.  Az első petting-tapasztalatok életkora is meglepő, mert mintha a fiúk és lányok életkorának különbsége arra utalna, hogy a serdülő fiúk figyelemre méltóan idősebb lányokkal kerülnének kapcsolatba.  A  28. táblázat kívánná a legtöbb magyarázatot, részint a fiúk és lányok közötti életkori eltolódás, részint a lányok vallomása miatt.  A  32. táblázatban a lányok vallomása is fokozza a további elemzés kíváncsiságát.

 

Amikor  gratulálok a szép könyvhöz, mint szociálpszichológus, az a véleményem, hogy ezek az adatok és motivációk veszítenek érvényükből, ha összeadjuk őket.  Nem lehet 200  "erkölcsi meggondolást"  összeadni.  A megoldás az egyéni feldolgozás lenne, életrajzi és értékorientációs adatok megmunkálása egyénenként, tehát pszichoszexuális életrajzok készítése, összesítés nélkül.

Baráti üdvözlettel és nagyrabecsüléssel --  Mérei  Ferenc

 

U.i.  Feleségem és Zsuzsa lányom is olvasta a könyvet. Ők is gratulálnak.  M.F.

1976 márc. 3."

*  *  *

 

 

A szexuális egészség jelentése

A szexuális jogok és kötelességek  jegyzéke

The Humanist 1976 

 

 

 A humanistáknak jelentős szerepük volt a szexuális forradalom korai szakaszában.  Bár a Humanisták 2. Manifesztuma már  tartalmazott egy rövid bekezdést a szexualitásról, úgy gondolták, hasznos lehet egy részletesebb  nyilatkozat.  A humanisták  természetesen  erősen igénylik az erkölcsi felelősségérzet fejlődését. Ennek szem előtt tartásával  az Amerikai Humanisták  Társulata  megkérte  Lester  Kirkendallt, a neves szexológust, az oregoni egyetem „családi élet”  professzorát, hogy dolgozza ki  a szexuális jogok  jegyzékét.  Dr. Kirkendall eredeti tervét sokszor újraírták a következő hónapok során. Megkértek egy csoport humanista szerzőt, hogy írják alá ezt a nyilatkozatot. Közülük sokan  a  humanisztikus szexológia  élvonalába tartoznak. Örömmel közöljük az általuk aláírt nyilatkozatot:

 

A  szexualitás túl sokáig nem foglalhatta el méltó helyét az emberi tevékenységek  sorában. A testi erotikát  vagy misztifikálták és  tabukkal vették körül, vagy erősen eltúlozták azt a képességét, amellyel hozzájárulhatott az élet teljességéhez. Az emberi szexualitás egyre kielégítőbbé vált, ahogyan maga az élet is tartalmasabb lett. Itt az ideje, hogy kiemeljük a szexualitás minőségét, hangsúlyozva hozzájárulását  egy értelmes élethez.

 

A történelemben először fordul elő, hogy nem kell félnünk egy nem-kívánt terhességtől, vagy a nemi úton terjedő betegségektől, hiszen megvan a megfelelő ellenszerük. A  szexuális megnyilvánulások korlátozása a monogám házasságra talán érthető volt mindaddig, amíg inkább  csak a gyermeknemzés  jöhetett szóba – s amíg a nők alávetették magukat a férfiaknak.  Bár a házasságot  értékes emberi kapcsolatnak tartjuk,  véleményünk szerint másféle szexuális kapcsolatok is  fontosak. Mindenesetre az embereknek joguk kell legyen szexuális vágyaik kielégítéséhez és olyan kapcsolatok létesítéséhez, amelyek nem ártanak másoknak, vagy nem sértik szexuális jogaikat.  A szabadság ilyen új felfogását azonban össze kell kapcsolni az erkölcsi felelősségérzettel.

 

Szerencsére  napjainkban világszerte  átértékelik a szexualitás  szerepét az emberek életében.  Hitünk szerint a szexualitás humanizálása már eléggé megtörtént ahhoz, hogy indokolt legyen  annak kinyilvánítása:  milyen jogai és kötelességei vannak az egyénnek a társadalommal szemben, és a társadalomnak az egyénnel szemben. Ennek megfelelően a következőket ajánljuk megfontolásra:

 

1.  Az emberi szexualitás határait ki kell tágítani. A szexualitást számos kultúra a nemzésre próbálja szűkíteni. A nemiség minden egyéb értelmét mellékesnek tekintették, ferde szemmel  nézték vagy helytelenítették. Ám a népességnövekedés korlátozásának szükségessége, a  hatékony fogamzásgátlók használatának elterjedése  és a  reproduktiv technológia fejlődése  csökkentette a  szex gyermeknemző szerepét.  A  rugalmasan reagáló szexualitás ma az intimitás kifejezője mind a nők, mind a férfiak számára, az élvezet és gazdagodás forrása, ráadásul a feszültségek levezetésének egyik módja, akkor is, ha a nemzés  valószinűtlen. A  szexualitásnak más élményekkel való integrációja azonban csak akkor valósul meg, ha  az egyén alapjában kiegyensúlyozottan él.  Ha ez megtörténik, a szexualitás elfoglalhatja helyét  más természetes  funkciók között.

 

2.  A  nemek közötti egyenlőség  kialakítása  lényeges  vonása  az  értelmes  moralitásnak.  A  nők elleni mindenfajta jogi, foglalkozásbeli, gazdasági és politikai diszkriminációt  és a szexizmus  minden maradványát meg kell szűntetni. Amíg a nők nem rendelkeznek egyenlő esélyekkel,  addig a férfiak szexuálisan kizsákmányolhatják őket. A férfiaknak tehát el kell ismerniük a  nők  jogát saját testük felett, s hogy meghatározhatják saját szexuális megnyilvánulásaik jellegét. Minden egyénnek – akár  , akár férfi – egyenlő személyi jogai vannak.

 

3.  A  repressziv  tabukat fel kell váltsa a szexualitás kiegyensúlyozottabb és tárgyilagosabb  szemlélete, amely az emberi igények okos tudomásulvételén alapul.  Az ősi tabuk sokféleképpen korlátozzák gondolkozásunkat.  Az egyének, különösen a nők  olyan korlátozások foglyai voltak, amelyek előírták, hogy mikor, hol, kivel és a test mely részeinek bevonásával  elégíthették ki szexuális vágyaikat. Amint ezeket a tabukat egy  objektiv átértékelés eltörölte,  számos szexuális megnyilvánulást másképpen láthatunk. Sok minden, ami ma elfogadhatatlannak látszik,  bizonyos feltételek esetén nyilvánvalóan elfogadható lesz. Egyesek máris elfogadhatónak tartják a partnerük  hozzájárulásával létrejött, extramaritális  szexuális kapcsolatokat. A világ egyes részein már elfogadott, házasság előtti  szexuális kapcsolatok  általánosan elfogadottá válnak.  Ez minden valószínűség szerint a homoszexuális és biszexuális kapcsolatokra is érvényes lesz.  A mélyebb intimitás érzésének kifejezését célzó nemi kapcsolatok sokkal inkább átléphetik majd  az életkor, a fajta vagy a nemek szabta korlátokat, mint a pusztán testi élvezetet vagy a nemzést szolgáló kapcsolatok.

 

A  tabuk lehetetlenné tették  bizonyos kérdések megfelelő vizsgálatát,  különösen a női szexualitás vonatkozásában. Ilyen például  az  abortusz. A magzat tönkretételére koncentrálva  sokan mellőztek más, fontos tényezőket, például  a gyermekek és felnőttek  átfogó szexuális nevelési programjának nyilt megvitatását. Hosszú harc folyt akörül is, hogy megfelelő tájékoztatásról kell gondoskodni  a hozzáférhető fogamzásgátló módszereket alkalmazni kívánók számára. Ugyanígy a tabuk miatt érzik sokan, hogy a nemi szervek látványa  illetlenség, vagy hogy a nemi aktus bármely verbális vagy vizuális ábrázolása pornográf jellegű;  ez  aláaknázza az objektivitást  és  a cenzúra igényéhez vezet. Ugyanígy a szex  misztifikálása  is lehetetlenné teszi a nyilt vitát, mert így a szexet nem lehet természetes élményként kezelni.

 

4.  Mindenkinek joga és kötelessége, hogy tájékozódjon az emberi szexualitás különböző polgári és közösségi  vonatkozásairól.  Megerősítjük és támogatjuk az  ENSz  Egészségügyi Világszervezete bizottságának  nyilatkozatát  az  emberi szexualitásról:  „Mindenkinek joga, hogy szexuális felvilágosítást kapjon, s a szexualitást mint örömszerző és gyermeknemző  lehetőséget fogadja el.”

 

A szexualitással kapcsolatos teljes tájékozottság igénye a magánéletben nyilvánvaló, ám ritkán terjed ki a társas életre is. A közélet számos problémájához szorosan kapcsolódnak  szexuális attitűdök, ám a tabuk itt is akadályozzák ezek nyilt megvitatását. A túl gyors népességnövekedést csak akkor lehet kezelni, ha elismerik a szexuális viselkedéssel és fogamzásgátlással kapcsolatos egyéni attitűdöket.  Nyilvánvaló, hogy ez a nők szociális helyzetét is érinti. Az elítélt bűnözők rehabilitációja szempontjából is fontos lehet  a jelentős külső kapcsolatok megalapozása.  Embertelen és  károsító hatású számukra a szexuális kapcsolatok lehetetlenné tétele. Ez a probléma minden intézetben élő egyént érint, például az öregek otthonaiban élőket is.  Másik probléma  a testileg vagy értelmileg fogyatékosok  szexuális felvilágosításának és  kielégülési jogának biztosítása.  A szexuális igények kommercializálódása  alapos vizsgálatra szorul. Vizsgálni kell  az olyan gyermeknevelési szokásokat is, amelyek  szexuális funkciózavarokat eredményezhetnek, például a szexuális visszaéléseket és az érzelmi elhanyagolást.  A szexuális attitűdöket és életstílusokat  állandóan egyeztetni kell  a technikai és orvosi  újításokkal és a változó kulturális  mintákkal.

 

5.  A leendő szülők joga és kötelessége, hogy megtervezzék gyermekeik számát és születésük idejét, figyelembe véve  saját vágyaik mellett a társadalmi  igényeket is.  Ha a családméret szabályozandó, a nem kívánt gyermekek születése pedig megelőzendő, akkor  a házas és nem házas pároknak a  születésszabályozási ismereteket és módszereket hozzáférhetővé kell tenni.  Ezt folyamatosan újra kell értékelni a világ népesedési helyzetétől függően.  A születésszabályozás joga az önkéntes sterilizáció és művi abortusz jogát is jelenti.  Hangsúlyozzuk, hogy a születésszabályozás egyenlő mértékben felelőssége a férfinek és a nőnek.  A férfi fogamzásgátlás  további kutatásokat igényel. Mindenesetre  a  fogamzásgátlásért nemcsak a nő felelős.

 

6.  A  nemi erkölcs alapja a mások iránti  tisztelet és megbecsülés lehet, s ezt nem lehet törvényekbe foglalni.  A törvények megvédhetik a fiatalt  a kihasználástól, s bármely korú egyént a visszaélésektől. Ezen túlmenően azonban  a szexuális viselkedési formákat nem kell törvényekkel szabályozni. Az érett egyének szabadon választhatják partnereiket és a nekik megfelelő  szexuális  viselkedéseket.  A szexuális viselkedések bizonyos formái  korlátozóak és károsak lehetnek – például  a prostitúció, a szadomazochizmus vagy a fetisizmus.  Az ilyen  viselkedési minták  megváltoztatása azonban  nem a törvényes tilalomtól, hanem  csak a neveléstől és tanácsadástól várható.  Egyetlen célunk az egyének kiegyensúlyozott és önmegvalósító életének segítése.  A szexuális viselkedés  szociálisan elfogadhatatlan formáit önkéntesen gyakorlók  büntetése vagy száműzése  csak súlyosbítja a problémát. A nemi erkölcs nem különleges szabályrendszer, hanem  elválaszthatatlan az általános erkölcstől.  A szexuális értékeket és viselkedéseket más emberi értékekhez és  viselkedésekhez hasonlóan  aszerint kell értékelni, hogy  frusztrálják, vagy elősegítik az emberi  életet.

 

7.  A testi  élvezet éppoly fontos, mint az erkölcsi érték.  A hagyományos vallási szemlélet  gyakran elítélte a testi örömöket, mint „bűnöseket” és  „züllötteket”. Ezek embertelen attitűdök, mert rombolják az emberi  kapcsolatokat. A viselkedéstudományok eredményei demonstrálják, hogy  a testi örömök megtagadása, különösen az alakuló fejlődés periódusaiban, gyakran eredményez  családbomlást, visszaélést a gyermekekkel,  a fiatalok szökését, bűnözést, erőszakot, alkoholizmust és az antihumánus viselkedés egyéb formáit. Megerősítjük, hogy az értelmes és tartalmas emberi kapcsolatok keretében fontos a testi gyönyör, egyrészt erkölcsi értékként, másrészt, mert  elősegíti az egészséges  társas kapcsolatokat

 

8.  Az egyének egész életük során képesek pozitiven  reagálni a szexuális ingerekre, ezt el kell ismerni és el kell fogadni.  A  gyermeki szexualitás  nemi tudatosság és kísérletezés révén fejeződik ki. Ez önmaga érintését, teste különböző részeinek, így a nemi szerveknek a símogatását jelenti.  Az ilyen  tanulási élmények segítik  saját testének megértését  és a szexualitás integrációját  személyiségébe. A  maszturbáció  sok fiatal és idősebb számára  megszokott módja a kielégülésnek, s ez teljesen elfogadható. Ahogyan a repressziv attitűdök  megakadályozták a gyermeki szexualitás  elfogadását, ugyanúgy akadályozták  a középkorúak és idősek szexualitásának értékelését.  El kell ismernünk azt a tényt, hogy idősebb embereknek is vannak szexuális igényeik.  Az érintés öröme,  az érzelmek kölcsönös kifejezése  és az intim testi  reagálás  élvezete  mindenkinek élete végéig tartó joga.

 

9.  Az emberi és humanista értékek iránti elkötelezettség  egyetlen szexuális kapcsolatból sem hiányozhat.  Szexuális viselkedésével senki sem sérthet, vagy hozhat hátrányos helyzetbe másokat. Ez az alapelv mindenfajta szexuális kapcsolatra érvényes, a rövid és alkalmi élményekre éppúgy, mint  a mélyebb vagy tartósabb kapcsolatokra. Minden szexuális kapcsolatban alapvető  a szabadon kinyilvánított egyetértés – még a házasságban is, ahol  az egyetértés gyakran hiányzik, vagy eleve adottnak számít.

 

Zavaró kérdések támadnak a fenti elvek nyomán. A találkozásban közvetlenül érdekeltek  teljesen eltérő módon vélekedhetnek a  szexuális viselkedésről.  Ez szükségessé teheti  a nyilt és becsületes kommunikációt  a pillanatnyi  és  jövőt illető  elvárásokról. A döntések ilyenkor a megítéléstől és előrelátástól függnek,  s eredményük csak lassan  derül ki.

 

A kapcsolatok nem légüres térben keletkeznek.  A szexuális kapcsolatban közvetlenül  érdekelt személyeken kívül  más, fontos  személyek is vannak. E más személyek érdekei rendszerint bonyolultak és eltérőek; a dolgok semmilyen alakulása nem elégíthet ki mindenkit. Egyesek szeretnék, hogy semmilyen szexuális kapcsolatra ne kerüljön sor, s felháborodnak, ha az mégis megtörténik;  mások többnyire elfogadják. Ezért  ajánlatos empátiát érezni mások iránt.  Megkérdezhetjük önmagunktól: „Milyen szexuális viselkedést várnék másoktól önmagam és/vagy  szeretteim irányában?” „Legalább annyira törődöm-e a partnerem és más érdekeltek boldogságával és jóllétével, mint a magaméval?”

 

De van egy általánosabb megfontolás is:  ti., hogy mindenki  részt vesz  egy olyan szociális atmoszféra megteremtésében,  amelyben a felelős szexuális viselkedést  elfogadják.

Konklúzió

E  nyilatkozat pontjainak megvalósítása  az egyének bizonyos tulajdonságaitól függ. Szükséges hozzá az egyéni autonómia és a nemi működés kontrolljának képessége,  valamint az, hogy elégedett legyen, s tudja elfogadni és élvezni a testi örömöket. De az is, hogy tartsa tiszteletben mások jogait ugyanezekre az örömökre. A vele szemben igényeket támasztó társadalomnak pedig  figyelembe kell vennie az egyéni szükségleteket és a személyes szabadságot. A szerelem és a bűntudat nélküli szexualitás csak ilyen feltételek mellett lehetséges.

 

Történelmünk jelen helyzetében mi, emberek  csodálatos útra készülünk. Most először valósíthatjuk meg  egész testünk birtoklását. Testünket mindeddig  korlátok közé szorította az egyház, vagy az állam, s ezek szabályozták, hogyan  viselkedhetünk szexuálisan. Nem engedték meg, hogy  teljesen átéljük a gyönyört, a test örömeit  és kibontakoztassuk érzéki képességeinket.

 

Szexuális élvezőképességünk megvalósítása érdekében  el kell fogadnunk azt a tételt, hogy bár az élvezet  erkölcsi érték – de csak akkor, ha  kölcsönösen és felelősségtudattal éljük át. A kreativ és kölcsönös szexuális attitűd  az egyén és a társadalom számára egyaránt nagy jelentőségű lehet. Egyéni hasznát tapasztalhatjuk a társkapcsolatból adódó lelki fejlődésben és  önmegvalósításban. Viselkedésünk azt fejezheti ki a partner számára:  Gazdagabb lettem ettől az élménytől, s attól, hogy ugyanezt nálad is elősegíthettem.”

 

Az élmény szociális jelentősége abból adódik, hogy a partner is átéli ugyanazt a bűntudatmentes, kölcsönös  örömöt.  A testi és lelki jóllét kellemes érzései, az önmegvalósítás tudata, amit  a szabadon kifejeződő szexuális élmények révén átélhetünk, kisugározhat az egész társadalomra.  Lehetetlen, hogy az értelmes érzéki és extatikus szexuális életet élő egyén közömbös és hanyag legyen másokkal. Meggyőződésünk, hogy szexuális lényünk felszabadítása nélkülözhetetlen  ahhoz, hogy  teljes emberi kapacitásunk kibontakozhasson. De ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy  fejlesztenünk kell mások iránti felelősségtudatunkat is”

 

.*  *  *

 

Idősebbek nemi élete

 

felnőttek  túlnyomó többsége  állandó jellegű partnerkapcsolatban él.  A házastársak vagy élettársak kapcsolatuk kezdetén már  szexuális tapasztalatokkal és kipróbált elvárásokkal rendelkeznek, éspedig a férfiak és a nők egyaránt.  A 25 és 45 éves kor között még nagy a szexuális teljesítőkészség, bár a szex időközben csökken és rutinszerűvé válik.  A monotónia megszűntetése érdekében sokan keresnek alternatívákat a külső  kapcsolatokban. Az újdonság varázsa azonban csak átmenetileg hat, ezért célszerűbb a sokéves kapcsolatokban is az unalom megelőzésére törekedni a szeretkezések idejének, helyének és módjának változatosabbá tételével. A válások magas aránya  jórészt a szexuális összhang hiányára vezethető vissza.

 

Az  élet második felében  a szexuális igények és teljesítmények fokozatosan csökkennek,  a funkciózavarok viszont szaporodnak:  csökken a férfiak merevedési készsége, a  női hüvely  szárazabbá válik a klimaktériumban megváltozott hormonhatások következtében  stb. A funkciózavarokat gyakran krónikus betegségek  (továbbá szenvedély-betegségek és egészségtelen életmód stb.)  váltják ki, vagy súlyosbítják.  Szerencsére ezek kezelhetők  vagy megelőzhetők.  A férfi nemzőképessége  késő öregkorig megmaradhat, a gyengédség és szeretet képessége  pedig  nem függ az életkortól.

 Az idősebbek szexuális viselkedésének változását is  három szempontból:  a nemi szerepek,  az erotikus viselkedés és  a  fajfenntartás  vonatkozásában vizsgálhatjuk, bár a gyakorlatban ezeket nehéz egymástól szétválasztani.  Ami az elsőt illeti, a  férfi és női szerepek a legutóbbi évtizedekben rendkívül sokat változtak, főleg azzal, hogy közeledtek egymáshoz és rugalmasabbá, felcserélhetőbbé váltak.  Már nehéz elkülöníteni az „igazi férfi” és az „igazi nő” jellemző tulajdonságait.  Az ezekről kialakított hagyományos  kép (az aktiv, domináns férfi és a passzív nő)  már elavultnak számít, de az alternativák is gyorsan változnak, s a nemi szerepek különböző  modelljei közül szabadon lehet választani.

 

A felnőtt nők és férfiak  erotikus viselkedése  eléggé eltérően alakul.  Szexológiai vizsgálatok szerint (E.J. Haeberle, 2004)  a  fiatalabb, házas férfiak gyakran és intenzíven igénylik a szexet, orgazmusaik átlagos gyakorisága csaknem heti öt, de a nőtleneké is több mint három. Az életkor előre haladtával azonban a férfiak szexuális igénye és teljesítménye fokozatosan csökken. Az 50 éveseknél a heti átlag már alig kettő, a 70 éveseknél pedig már egynél is kevesebb. Ezzel szemben a nők szexuális igénye és teljesítménye eleve alacsonyabb ugyan, mint a férfiaké (a 18-20 évesek átlaga is alig heti egy orgazmus), de  ez jóformán változatlanul megmarad a klimaktérium körüli időszakig. Egyénileg természetesen nagy eltérések lehetnek az átlagtól, de a házastársak közötti  szexuális összhang megteremtése rugalmasságot, alkalmazkodást és szexuális kultúrát igényel. (Például azt, hogy a férfi ne ragaszkodjon mindíg a közösüléshez, a pedig képes legyen őt petting révén kielégíteni  stb.) 

 

Köztudott, hogy a harmónia csak akkor teljes, ha mindkét fél kielégítheti szükségleteit.  Ezzel kapcsolatos lehetőségek:

                  1.  Mindketten  megtalálják minden  fontosabb igényük  teljesülését;

              2.   az egyik megtalál mindent, a másik szinte semmit;

                    3.   mindketten csak részben találják meg a kielégülést.

 

Minthogy pedig az igények mindenkiben  hierarchikus rendszert alkotnak,  jónak mondható a házasság, ha a partnerek  fontosabb, előnyben részesített szükségletei  általában  és legnagyobbrészt  kielégülnek. A beválás szubjektiv értékelését azonban   erősen befolyásolja a partnerek  igényszintje, vagy  összehasonlítási szintje. Az irreálisan magas igényszintet mérsékelheti annak figyelembevétele, hogy minél több  konkrét igényünk  van, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy  mindent egyetlen partnerben  megtaláljunk.

Vagy megfordítva a tételt:  a  partnerek összeillése és a házasság beválása annál valószínűbb, minél kevesebb illetve minél rugalmasabb igényeik vannak. A  műveltség, az egyéniség fejlődése, kibontakozása ebből a szempontból  kettős hatású lehet:  egyrészt emeli az igényszintet és növeli a konkrét igények számát,  másrészt növeli az alkalmazkodóképességet és a megértést a partner iránt.

 

Ma már senki sem vitatja, hogy a szexuális viselkedés az életkortól függően is változik,  s bizonyos mértékben a testi változásoktól is függ.;  vagyis biológiai alapjai vannak.  Ez azonban nem magyarázza, hogy valamely szexuális viselkedés miért jelentkezik  különböző életkorban és a testi fejlettség különböző fokain.  Például vannak nők,  akiknél az orgazmuskészség már óvodáskorban jelentkezik,  míg másoknál a serdülőkor után sem.  A mai szexológusok ugyan elismerik  Freudnak és követőinek érdemeit a szexuális fejlődés elméletének megalapozásában, de az ember esetében már nem hisznek semmilyen  ösztönben, s a biológiai potenciál mellett inkább az  interaktiv tanulási folyamatoknak  tulajdonítanak döntő jelentőséget.

 

Csikszentmihályi professzor szerint elkerülhetetlen, hogy a férfiak és nők bizonyos körei életük során kipróbáljanak különböző modelleket...  Viszonylag biztos csak az, hogy  tartósan boldog partnerkapcsolatok inkább a kölcsönös tiszteleten, bizalmon és tolerancián múlnak, mint a szexuális aktivitáson., bár ez utóbbi is fontos, de másodlagos szerepet játszik. Egyébként meggondolandó, hogy jelentősége idősebb korban úgyis csökken, legalábbis az orgazmushoz jutás konvencionális értelmében.  Ehelyett a  gyengédség és a testi közelség válik döntővé.”

Idővel  a partnerek egyre jobban megismerik egymást, elmúlnak a nagy izgalmak.  Mindent kipróbáltak már egymáson, a másik fél reakciói kiszámíthatóak lettek.  A szexuális játékból elveszett az újdonság varázsa.  Ezen a ponton a kapcsolatot az a veszély fenyegeti, hogy  unalmas rutincselekvések sorozatává válik, amit csak a kölcsönös érdek tart össze. ..  Az egyetlen mód, amivel vissza lehet állítani az újszerűséget,  ha új lehetőségekre figyelünk fel a kapcsolatban...  Ezek olyan egyszerű lépések is lehetnek, mint az evési, alvási vagy háztartási szokások megváltoztatása. Vagy próbálkozhatnak azzal, hogy  új beszédtémákat találjanak, új helyeket  keressenek fel, új emberekkel barátkozzanak össze.

 

Ha mégsem tudják megoldani a felmerült kapcsolati problémákat, gyakran felmerül a válás gondolata. A partnerek bontási szándéka sokáig bizonytalan lehet; emiatt állandó „sakkhelyzetben”  ingadoznak a „válni vagy nem válni”  között  (Sem együtt, sem egymás nélkül nem tudnak élni.)  Nehézséget jelenthet  a közös élet során kialakult  szokások átállítása. Sokan azt ajánlják, hogy kerüljék egymást;  meneküljenek munkába, vagy egy új kapcsolatba. Az egymás kerülésének azonban anyagi feltételei is vannak (külön lakás  stb.) Amíg nem találnak új partnert, minden öröm és fájdalom a régire emlékeztet. Nehézséget okozhat a másikkal való kommunikáció új módjainak gyakorlása, vagy a vele kapcsolatos régi és új információk értelmezése  (az idealizálás vagy degradálás elkerülése).

 

Az intimtárs elvesztése Davis szerint hasonlít egy végtag elvesztéséhez; utána gyakran úgy tűnik, mintha még meglenne és funkcionálna. A közös múlt még sokáig tovább él az emlékekben, az álmokban. Stendhal  szerint nem kell kerülni az emlékezést;  ajánlatosabb kibeszélni magunkból az emlékeket egy új partnerrel.

Heiman és LoPiccolo  (1988)  összegyüjtötték a nyugati társadalom  „szexuális  mítoszait.”, előítéleteit.  A férfi szexualitással kapcsolatos, jellemző  előítélet  például, hogy  sok férfi azt hiszi:  mindenáron erősnek, kezdeményezőnek és kontrollhelyzetben levőnek kell  lennie;  holott ezek ellentétesek a jó szexhez nélkülözhetetlen  gyengédséggel, spontán érzékiséggel  és rugalmas alkalmazkodással.  A teljesítmény-központúság  folytán a célratörő férfiak  számára  az erekció és az orgazmus a legfontosabb;  a  szeretkezés így pusztán teljesítménnyé devalválódik.

 

Erős  előítélet, hogy a szexben nemcsak a kezdeményezés, hanem az  irányítás is a férfi dolga; a nő igényeire ezért alig figyelnek.  Azt hiszik, hogy  mindig készen kell állniuk a szexre,  minden alkalmat ki kell használniuk – ez gyakran kudarcokhoz vezet.  Közösülés-centrizmusuk lényege, hogy mindig közösülésre törekszenek;  a  petting  számukra  csak  előjátékot jelent.  Többnyire ehhez kapcsolódik az  orgazmus-centrizmus,  vagyis hogy értéktelennek tartják az orgazmus nélküli szeretkezést.  Végül egy makacsul tovább élő mítosz  a  pénisz- méret szerepének túlbecsülése:  azt hiszik, hogy a nagyobb méret jobb szexuális reagálókészséget, nagyobb „állóképességet”  jelent, s a partner is jobban élvezi, biztosabban kielégül. Ezért divatosak még ma is a pénisznövelő „varázsszerek”, sőt, sok férfi még műtétekre is vállalkozik,  2-3 cm-es  pénisznövekedésért. Holott a vizsgálatok egyértelműen mutatják, hogy a pénisz mérete jelentéktelen.

 

női szexualitáshoz kapcsolódó  „mítoszok” (előítéletek) közül  a következőket ismertetik:A  szex  csak a  fiatal nőknek való;  holott (mint láttuk)  szexuális reagáló készségük korántsem csökken úgy, mint a férfiaké.  .” Minden nőnek többszörös orgazmusa kell legyen;  holott a nők alig egynegyede rendelkezik a multiorgazmus képességével.   A  terhesség és  szülés csökkenti a nemi válaszkészséget.   Valójában a szülés körüli heteket kivéve  nem csökkenti.  4.  A nők aktiv nemi élete a klimaktériummal lezárul.  A tények ezt sem támasztják alá; inkább felszabadítólag hat, hogy nem kell tartaniuk a terhességtől.    Jól nevelt nők nem izgulnak fel a pornográfiától.  A vizsgálatok épp az ellenkezőjét mutatják.  .  Az igazi nők nem kezdeményeznek szexet és nem mutatják ki, ha nagyon élvezik.  Ez csak a viktoriánus kor elavult normarendszere szerint van így.  .  A  fogamzásgátlás  mindig a nők dolga.  Ez patriarchális szemlélet, amely felmenti a férfit a közös felelősségvállalás alól.  Jó néhány előítélettel lehetne még folytatni, hiszen a nők a férfiak előítéletei közül is sokat átvettek;  napjainkban ugyan kezdenek ezektől megszabadulni, de mindig feltűnik néhány új, divatos előítélet.

A  szexuális viselkedés „normális” vagy „abnormális”  voltát annak  „természetes” vagy „természetellenes” jellegétől  is  függővé szokták tenni.  Régen például minden olyan szexuális viselkedést, amely nem szolgálta, vagy éppen akadályozta a nemzést, a fajfenntartást, „természetellenesnek” s igy abnormálisnak tartottak.  Ez magyarázza többek közt a maszturbáció, a petting vagy a homoszexuális viselkedés elutasítását, megbélyegzését.  A szexualitás  biológiai funkcióra  szűkítésének, korlátozásának ez a hagyománya azonban antihumánusnak és kultúraellenesnek, értékellenesnek bizonyult,.

 

 szexuális  egészség  fogalmát az Egészségügyi Világszervezet  (W.H.O.)   2001-ben, a   szexuális egészség védelmére tett  Ajánlásokban  így  határozta meg:  A  szexuális  egészség  a  testi, lelki és  szociokulturális  jó közérzet  tartós élménye a  szexualitás  vonatkozásában. Ez  kifejeződik a  szexuális képességek szabad és  felelősségteljes  megnyilvánulásában, amely  erősíti a harmónikus egyéni és szociális  jóllétet, s  így mindkét  szinten gazdagítja az életet. A  szexuális egészség tehát nem egyszerűen  a  funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya.  A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához  el kell ismerni és biztosítani kell a  szexuális jogokat.” 

 

Az egészséges és kulturált szexuális viselkedés akadályai természetesen sokfélék lehetnek, s ezek három nagyobb csoportba  sorolhatók:  1.  Testi  elváltozások, betegségek,  2.  pszichikus  zavarok,  3.  pszicho-szomatikus  zavarok.  Ezeket persze nem lehet mereven elkülöníteni egymástól, hiszen minden testi betegségnek pszichikus hatása is van – és viszont.  Igy  valójában  szinte mindig  pszichoszomatikus  (vagy  szomatopszichikus)  tényezőkkel kell számolnunk. Ennek megfelelően alakul  a szexuális zavarok terápiája is.

zavarok testi okaira itt csak utalhatunk:  ilyenek  a  vele született, testi fogyatékosságokon kívül a nemi szervek sérülései vagy betegségei, a hormonális  és a keringési zavarok,  az alkohol-  és  drogfüggőség, a  cukorbaj és  egyes  gyógyszerek  mellékhatásai. Jóval bonyolultabbak a  pszichikus megbetegítő tényezők, hiszen a tájékozatlanságtól és  előítéletektől kezdve a  szorongáson és gátlásosságon keresztül  a legkülönbözőbb komplexusokig  sok minden okozhat  zavart. 

 

Az orvosok és pszichológusok között még ma is sok vita van akörül, hogy  a szexuális viselkedészavarok  szomatikus  vagy  pszichikus okai  elsődlegesek  és gyakoribbak vagy  fontosabbak.  A  hagyományos szemléletű  orvosok szerint   a szexuális  zavarok túlnyomó része  organikus eredetű;  ennek megfelelően ők a  gyógyszeres kezelést részesítik előnyben  --  ellentétben  a pszichoszomatikus szemléletűekkel, akik  a  szocio- és pszichoterápiát tartják lényegesebbnek. A Magyar Szexuális Medicina Munkacsoport, vagyis az andrológusok egyik közleménye  (InforMed, 2004/2.) szerint a potenciazavar  80%-ban  szervi problémák tüneteként jelentkezik, vagyis gyógyszeres kezelést igényel. 

 

A pszichoszomatikus szemléletű orvosok és pszichológusok  szerint viszont ez az arány  nagyjából éppen  fordított.  Ez főleg kétféle ok miatt nem szokott kiderülni:  a hagyományos szemléletű orvosok eleve organikus okokat keresnek, s a mai diagnosztikus módszerekkel egyre több, apró organikus eltérést tudnak kimutatni;  másrészt  érdekeltek is a „gyógykezelendő  organikus tünetek” kimutatásában, ez mintegy létérdekük, hiszen csak  ilyenek kezelésére lettek kiképezve.

 A szexuális kapcsolat problémái valójában  elsősorban a szexuális kommunikáció zavaraira vezethetők vissza. Az elavult normák,  tiltások és gátlások gyakran lehetetlenné teszik a szexuális igények tisztázását és megbeszélését, amihez az „összehasonlítási alap” hiányosságai, a tapasztalathiány, az előítéletek  és szemléleti torzulások is hozzájárulnak. A férfiak gyakran fixálódnak a pszichoszexuális fejlődés autoerotikus szakaszához, a fallikus fázishoz, a szexuális reagálás gyors, impulziv jellegéhez, s orgazmusukat nem tudják a partner igényei szerint időzíteni. Ez utóbbiak pedig nem mindig derülnek ki, mert a nők sokszor nem merik szóvá tenni a  szeretkezéssel kapcsolatos igényeiket, inkább megjátsszák, hogy kielégültek. Amivel  nemcsak a partnerüket, hanem önmagukat is becsapják.  A  szexuális  zavarok részben okai, részben következményei a „szexuális csökkentértékűségi komplexusnak”.

 

A szexuális zavarok eredetét főleg a személyiségfejlődés, ezen belül elsősorban a pszichoszexuális fejlődés  elakadásában, regressziójában  vagy  torzulásában  találhatjuk.  A zavarok főbb csoportjai a következők:  1.  Funkciózavarok,  2.  Problematikus viselkedésminták (korábbi megjelöléssel:  „perverziók” vagy „parafiliák”)  3.  Nemi identitás-problémák (gender diszforia, interszex)  4.  Erőszakkal és viktimizációval kapcsolatos  problémák  (visszaélések stb.)  5.  Nemzéssel kapcsolatos klinikai szindrómák  (meddőség, abortusz stb.)  6.  Szexuális úton terjedő betegségek  és egyéb, klinikai szindrómák.

 

Gyakori kérdés, hogy vannak-e megbízható ismereteink az idősebbek nemi képességeiről és igényeiről?

Az egyéni életévek száma nem fejezi ki pontosan sem a biológiai életkort, sem a lélektanit.  Mindenesetre az öregedés általában az 55-60. életév körül kezdődik, de egyénileg igen nagy különbségek vannak mindkét nem esetében.  Az egészségi állapot  erősen befolyásolhatja az öregedést:  gyorsíthatja  vagy lassíthatja azt.  Mindez ma már pontosan fölmérhető a különböző orvosi vizsgálatokkal.  De fontos a pszichológiai vizsgálat is;  a viselkedés, az emberi kapcsolatok és az életvezetés vizsgálata.  Megállapítható, hogy a szex terén is az aktivitás, a képességek gyakorlása késlelteti leginkább az öregedést. Ennek fő feltétele egy kölcsönösen kielégítő partnerkapcsolat. 

 

Sajnos, viszonylag kevesen rendelkeznek idősebb korban ilyen kapcsolattal  (holott megfelelő felkészüléssel ez biztosítható lenne).  A lassú öregedés normális jelenségeinek ismeretében a kölcsönösen kielégítő nemi élet akár 80 éves kor felett is biztosítható.  Szexológiai kutatások (Kinsey,  Masters és Johnson)  eredményei alapján tudjuk pl., hogy a férfiak már 16-18 éves korban elérik a szexuális képességeik maximumát, de kb. 30 éves kortól már e képességek lassú, fokozatos csökkenése figyelhető meg.  Ezzel szemben a nők erotikus képességei általában később és lassabban bontakoznak ki, viszont a továbbiakban évtizedekig alig csökkennek, s akár a változás (klimaktérium) kora után is megmaradnak.

 

Az öregedés természetesen bizonyos testi változásokkal is együtt jár.  Nőknél a havi vérzések elmaradásán túl ilyen az, hogy a hüvely a szexuális ingerek hatására is lassabban nedvesedik.  Ezért, ha túl gyorsan kerül sor a közösülésre, könnyen kidörzsölődik, ami fájdalmas lehet.  Szerencsére ezen az ingerlés lassításával és különböző síkosító szerekkel könnyen lehet segíteni. 

Az idősödő férfi nem veszti el a megtermékenyítő képességét; előfordul, hogy késő öregkorban is gyermeket tud nemzeni.  Viszont az idősebb férfiaknál is lassabban alakul ki a szexuális igazlom és igy a pénisz merevedése. Ettől sokan megijednek és erőltetni próbálják a merevedést, ami aztán épp ellenkező eredményre vezet.  Az is előfordul, hogy a lassabban kialakuló merevedés nem olyan erős, mint régebben, s ilyenkor is fölmerül az erőltetés veszélye. Pedig a lassúbb reagálásnak előnye is lehet, például az, hogy tovább tart a szexuális izgalom, s később következik be az orgazmus-reflex.  Ezzel együtt a magömlés igénye és annak mennyisége is csökkenhet.  Ezért nem érdemes arra törekedni, hogy minden szeretkezés magömléssel végződjön.

Az elkerülhetetlen testi változások tehát korántsem teszik lehetetlenné;  csak tudni kell alkalmazkodni hozzájuk. az erotikus örömszerzést

 

                                                                                                                                                           Szilágyi Vilmos  dr.

*  *  *

 

 

Szexuális  nevelés: 

feladata-e, s képes-e rá az iskola?

(Szilágyi V.cikke a  Pedagógusképzés”  2005/3.számában)

 

 

Egy régóta húzódó, sokak által  kényelmetlen  „magánügynek”  tartott  nevelési problémáról szeretnék eszmecserét kezdeményezni, a  pedagógusképzés és a nevelőmunka  továbbfejlesztése  érdekében.  Az  eddig  csak  „családi életre nevelésként”  emlegetett  szexuális nevelésről van szó, amely  érintőleg is alig szerepelt a  tantervekben, tehát az  iskola  átengedte ezt a  „titkos  nevelőknek”. Mintha bizony a magánélet, a  párválasztás, az életvezetés  képességeinek  alakításához az iskolának, mint oktató-nevelő intézménynek  semmi  köze  sincs. 

 

Az első, felmerülő kérdés: szükség van-e  és  miért van szükség arra, hogy a sok egyéb oktatási-nevelési feladat mellett a pedagógus még  magánéleti  és szexuális neveléssel is foglalkozzon? Hiszen - mondják sokan - erre sem időnk, sem elegendő felkészültségünk nincs; a szexbe pedig eddig is hamar belejöttek a fiatalok, miért kellene a figyelmüket még jobban erre irányítani? Nem kellene-e inkább arra bíztatni őket, hogy várják meg türelemmel, amíg érettebbek lesznek, s házasságot köthetnek?

Ezekre a régi és tipikus aggályokra olyan tények adják meg a választ, amelyek előtt nem húnyhatunk szemet: A mögöttünk levő évszázadban megfigyelt akceleráció folytán a fiatalok serdülése és nemi élete is jóval (3-5 évvel) előbb kezdődik, mint a múlt század elején. Ma nemcsak a fiúk, hanem a lányok is átlag 16-17 éves korban veszítik el a szüzességüket, s éppen a szexuális nevelés hiánya vagy elégtelensége miatt a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek ellen sem tudnak hatékonyan védekezni. Ezért van az, hogy pl. az elmúlt tíz évben 100 születésre átlag 80 művi abortusz jutott, s ennek 15-20%-a a 19 évesnél fiatalabb lányoknál! Ami sokszorosan nagyobb arány, mint a fejlett nyugateurópai országokban. Franciaországban pl. 100 születésre csak 13 művi abortusz jut, Hollandiában pedig mindössze 11 - s ezek közt jóformán nincs fiatalkorú!

 

(Meglepő ugyan, de tény, hogy Amerikában sem sokkal jobb a helyzet, mint nálunk. Az 1998-as adatok szerint a 13 évesek 16%-a már közösült, s ez az arány 18 éves korra eléri a 71%-ot! Igaz, hogy kétharmaduk használ gumióvszert vagy fogamzásgátló tablettát, de 10-20%-uknál ugyanúgy bekövetkezik a nem kívánt terhesség, mint nálunk. Ezeknek viszont alig több, mint fele végződik szüléssel, kb. 40%-a pedig művi abortusszal. Ami a nemi úton terjedő betegségeket illeti, a közösüléseket elkezdő amerikai tizenévesek egynegyede szed össze valamilyen fertőzést..).

Ezekből a tényekből azonban többféle következtetést lehet levonni. .A legegyszerűbb, hogy ha ilyen veszélyekkel jár az ifjúkori nemi kapcsolat, akkor meg kell tiltani, el kell riasztani tőle a fiatalokat és absztinenciára, önmegtartóztatásra kell nevelni őket. Az Egyesült Államokban ki is alakítottak ilyen, elrettentést célzó, iskolai tanterveket. Ezek közös jellemzői egy amerikai szakember (L.M. Kantor, 1996) szerint a következők:  

1. Fő stratégiájuk az elijesztés a házasság előtti szextől.

2. A fogamzásgátló módszerekről hallgatnak. Ha mégis szóba kerül, túlzottan hangsúlyozzák a hibalehetőségeket, vagyis a megbízhatatlanságot.

3. A tanulók figyelmét kizárólag a nemi élet negativ következményeire hívják fel. A házasság előtti nemi élet lehetőségét vitára sem bocsátják.

4. Téves orvosi információkat adnak a művi abortuszról, a nemi úton terjedő betegségekről és a szexuális reagálás jellemzőiről.

5. A szexuális beállítottság változatait nem említik, vagy a homoszexualitást egyszerűen „egészségtelen dolognak” tartják.

6. A fogyatékosokról hallgatnak, vagy aszexuálisnak tűntetik fel őket.

7. Szexista előítéletek nyilvánulnak meg a nemek anatómiai és fiziológiai jellemzésében, szexuális reagálásuk leírásában. A gyakorlatok során csak a hagyományos nemi szerepeket mutatják

8 A tantervet vallásos előítéletek befolyásolják; a szexuális viselkedést csak egyetlen nézőpontból vitatják meg.

9. Csak néhány családtípust említenek, s a nem hagyományos családokat hibásnak tartják.

 

Úgy tűnik, ez eléggé hasonlít a hazai helyzetre.  Pedig az USA-ban is vizsgálatok bizonyítják, hogy az ilyen, elrettentő nevelést alkalmazó körzetekben nem csökkent a tizenévesek nem kívánt terhességeinek száma, tehát az ilyen programok nem hatékonyak. Ezzel szemben az átfogó és progresszív nemi nevelést alkalmazó iskolák körzeteiben jelentősen csökkent a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek előfordulása.  Orvosok, pszichológusok és pedagógusok már legalább egy évszázada  sürgetik a fiatalok szexuális nevelését, s ennek érdekében rengeteg felvilágosító könyvet, cikket és egyéb műfajú ismeretterjesztő  anyagot publikáltak.  Az Egészségügyi Világszervezet  1973 óta  már többször is Ajánlásokkal  szorgalmazta  a  szexuális  nevelés  intézményesítését  a  szexuális egészség védelme érdekében.  A  2000-ben   publikált, legújabb  Ajánlások  akciókat, stratégiákat ismertetnek, közlik az átfogó szexuális nevelés fő céljait és a  Szexológiai Világszövetség  nyilatkozatát a  szexuális  emberi  jogokról. 

 

A több mint száz éves  szexuális  reform-mozgalom  hatására elsőként  Svédországban tették  kötelezővé  az  iskolai  szexuális  nevelést  (az  1950-es  években),  majd  1968-ban a Német Szövetségi Köztársaságban is.  Nyugaton tehát fél évszázados előnyben vannak hozzánk képest.  A hazai helyzetre visszatérve; nálunk elsősorban a születésszám erős csökkenése és a művi abortuszok magas száma hívta fel a figyelmet úgy 1970 körül a szexuális nevelés hiányából adódó problémákra. 1973-ban „népesedés-politikai kormányhatározat” született, amely előirta a „családi életre nevelés” bevezetését az állami oktatás minden szintjén. Ez jó célkitűzés lett volna, ám sajnos, elfelejtették felkésziteni a pedagógusokat erre a feladatra. A szétküldött brosúrák erre éppúgy nem voltak elegendőek, mint az ajánlott felvilágositó könyvek. Megjelent ugyan egy „Bevezetés a szexuálpedagógiába" (1973, Tankönyvkiadó) a tanárképző főiskolák számára, amit több helyen fakultativ speciálkollégiumok formájában igyekeztek feldolgozni. Ezt azonban a vezetők közül kevesen vették komolyan, s hamarosan le is vették a napirendről.

Többnyire csak annyi maradt meg a szexuális és/vagy családi életre nevelésből, hogy a tizenévesek osztályaiban időnként meghivtak egy orvost (ritkábban pszichológust, esetleg védőnőt), hogy tartson egy felvilágositó órát és válaszoljon a tanulók kérdéseire. Ezzel az iskola a maga részéről megoldottnak vélte a feladatot.

 

A rendszerváltás utáni évtizedben a helyzet nemhogy javult volna, inkább rosszabbodott, mert szabadon kezdett terjedni a pornográfia és a prostitúció. A „szexhullámmal” szemben pedig csak kapkodó és ellentmondásos intézkedésekre került sor. A tizenévesek egyre könnyebben hozzá jutottak a pornográf termékekhez, ami „szexuális felvilágosításuk” fő forrása lett, s vele együtt nőtt a felelőtlen szabadosság és a patriarchális előítéletek eluralkodásának veszélye.

Az iskolákból ugyanakkor szinte teljesen kiszorult a szexuális nevelés, bár egyes magánkezdeményezések nyomán néhol próbálkoztak felvilágosítási kampányokkal; ezek azonban erős ellenállásba ütköztek. (Ilyenek voltak pl. a Czeizel Endre nevéhez fűződő „családi életre nevelési” tanterv, amelyhez tankönyv is készült, vagy Bácskai Júlia „magánélettani" kurzusai, továbbá a Forrai Judit által szervezett „AIDS-megelőző” tanfolyamok, vagy a Most Van Holnap Alapítvány „tinédzser-ambulanciái” és tanácsadásai.)

Mindezek a próbálkozások egyértelműen mutatják az intézményes szexuális nevelés szükségességét és ugyanakkor megoldatlanságát. A gyermekvállalási kedv megdöbbentő csökkenése, a népesség egészségromlása, az alkoholisták és  drogosok növekvő száma önmagában is indokolja az egészségnevelés intenzivebbé tételét, s ezen belül a szexuális egészség megőrzésére irányuló erőfeszítéseket.  Ehhez kellene megbízható vezérfonalat adni a nevelők kezébe. Amerikai adatok szerint a szülők közel 90%-a igényelné gyermekei számára a korszerű szexuális nevelést, s azt mégis csak a gyermekek  alig egytizede kapja meg.

E különbség egyik fő oka, hogy nincs egyetértés a nevelési program tartalmát illetően. Nincsenek államilag elfogadott irányelvek, igy a néhány érdeklődő pedagógus is csak esetleges és ötletszerű programokat állít össze. Az un. HIV/AIDS prevenciós programokat is csak a 14-18 éveseknek tartják, s a szexuális viselkedéssel az absztinencia ajánlásán kívül többnyire nem foglalkoznak. Hiányzik pl. az egyezkedési és asszertivitási (önérvényesítési) készség oktatása.

Természetesen nincs olyan szexuális nevelési program, amivel mindenki egyetért. Mégis, vannak bizonyos kulcsfogalmak és témák, amiket minden gyermeknek meg kellene ismernie az adott fejlettségi szinten. Az itt következő irányelvek megalapozhatják az átfogó szexuális nevelést, az óvodáskortól a felnőttkorig .

  Szexuálpedagógia és szexuális nevelés

 

A szexuálpedagógia a neveléstudománynak az a szakága, amely a szexuális vagy nemi nevelést tanulmányozza és fejleszti. Gyorsan fejlődő szaktudomány, amelynek saját elmélete, módszertana és gyakorlata van, de szorosan kapcsolódik a pedagógia más ágaihoz, elsősorban  az  egészséges életmódra és a családi életre neveléshez  vagy  az  erkölcsi  neveléshez.

A szexuális vagy nemi nevelés a szexuális viselkedés, vagyis a nemi szerep befolyásolása, irányítása. Szélesebb értelemben a szándékolatlan hatások is beletartoznak, tehát  közvetve sok minden nevel, amiről senki sem gondolja, hogy nevelő hatású (bár gyakran csak negativ értelemben az). A tudatos nemi nevelés nem egyszerűen tájékoztatás, ismeretközlés, felvilágosítás, hanem egyben a korszerű  szexuális attitüdök, készségek és szokások alakítása is.

A Szexuális Nevelés Amerikai Tanácsának (SIECUS) állásfoglalása alapján a szexuális szocializáció a nemi szerepről, kapcsolatokról és intimitásról szóló informálódás, az attitüdök és értékek alakításának élethosszig tartó folyamata. Magában foglalja a (pszicho)szexuális fejlődést, a reproduktiv egészséget, a nemi kapcsolatokat, a testképet és a különböző nemi szerepeket. Nemcsak a szexualitás biológiai, hanem szociokultúrális és pszichológiai dimenzióira is irányul, kognitiv (informálódás), affektiv (érzelmek és attitüdök), valamint viselkedési (döntéshozatal, szokások) vonatkozásban egyaránt.

 

A szexuális nevelés célja elsődlegesen a szexuális egészség biztosítása. Ez utóbbit az Egészségügyi Világszervezet 1975-ben úgy határozta meg, mint „a nemi élet testi, érzelmi, intellektuális és szociális oldalainak olyan integrációját, amely pozitiven gazdagítja és fejleszti a személyiséget, a kommunikációt és a szerelmet... mindenkinek joga van szexuális felvilágosításra és arra, hogy a szexuális kapcsolatokat ne csak a nemzés, hanem az örömszerzés lehetőségeként fogadja el.” Más megfogalmazásban a nemi nevelés célja a szexuális kultúra átadása, elsajátíttatása, s ezzel az egyének harmónikus beilleszkedésének elősegítése, vagyis a szexuális szocializáció.

 A  szexuális nevelést   a  szexuálpszichológia  alapozza meg

 

Az emberi szexuális viselkedést a pszichológia vizsgálja. Ez komplex jelenség, amelynek anatómiai-fiziológiai alapjai vannak, s a természeti és társadalmi környezet hatása alatt áll. Komplexitása folytán a szexuálpszichológián belül tematikai egységek alakultak ki. Köztük a legnagyobbak: 1. a  szexuális viselkedés filogenetikus és kultúrtörténeti alakulásával, valamint 2. az ontogenezisben megnyilvánuló  szabályszerűségeivel foglalkoznak.

Az első csoportban találhatók a nemek viszonyának lélektani vonatkozásai a régebbi és  mai társadalmi formációkban; ezt vizsgálják részben a pszicho-história, a néprajz és a szociálpszichológia egyes ágai, például a  házasság és család szociálpszichológiája, aztán az ún. „gender studies” (ezen belül a women studies és a men studies) stb. Az ontogenetikai témakör főbb területei: az egyéni pszichoszexuális fejlődés; ezen belül a szexuális identifikáció  és orientáció kialakulása, a nemi szereptanulás, a szerelmi képesség és a párválasztási érettség alakulása, a szexuális  funkciózavarok mibenléte, okai és kezelése stb.

Metodológiáját illetően semmilyen lényeges vonatkozásban nem tér el a pszichológia más területein alkalmazott  módszerektől : a feltáró módszer a megfigyelésen, exploráción és felmérésen kívül teszteket és kísérleteket is alkalmaz;  feldolgozó és értékelő módszerei között pedig a statisztikai eljárások mellett a  minőségi értékelést is megtaláljuk  éppúgy, mint a  pedagógiában.

 

 Alkalmazása és felhasználási területei

 

A szexuálpszichológia mint szaktudomány, interdiszciplináris kapcsolatai révén (mint láttuk) számos más tudományterülettel működik együtt. Szerepe azonban elsősorban a pszichológia különböző ágaiban, így a személyiség- és fejlődéslélektanban, a szociálpszichológiában, valamint a pedagógiában és a pszichoterápiában nélkülözhetetlen. A tudományos ismereteken alapuló szexuális kultúra valójában része a pszichológiai kultúrának, amely nélkül sem megalapozott önismeret és emberismeret, sem hatékony nevelés, szociális munka és gyógykezelés nem létezhet.

Az emberi szexuális viselkedés csak a szexuálpszichológia vizsgálati eredményei alapján érthető meg; csak ennek révén lehet ellensúlyozni a nemiséggel kapcsolatos, régi mítoszok és előítéletek hatásait és a szexualitás tabu-jellegét. Két ellentétes tendenciával, a szexualitás lebecsülésével, degradálásával és túlbecsülésével, glorifikálásával vagy misztifikálásával szemben is csak a szexuálpszichológia  biztosít védelmet.

 

A szexuális viselkedés motivumainak és alakulása feltételeinek, szabályszerűségeinek megértése teszi lehetővé az egyén és a társadalom számára kedvező alakulásának hatékony elősegítését,  a fixációk, regressziók és a súlyosabb devianciák elkerülését. Igy biztosítható a szexuálisan is egészséges és kreativ, kiegyensúlyozott és elégedett, munka- és  szeretetképes személyiségek létrejötte, ami a társadalom továbbélése és fejlődőképessége szempontjából döntő jelentőségű.

A szexuálpszichológiának ezért méltó helyet kell kapnia nem csak a tudományok rendszerében, hanem a társadalom és benne az egyének életében is. Legfőképpen a gyermekek és fiatalok, de a felnőttek (így a leendő és gyakorló szülők)  nevelésében,  továbbá a különböző segítő, szolgáltató és gyógyító szakmákban, amelyekben a nemi szerepek figyelmen kívül hagyása alapvető hiányosság lenne. Ez természetesen komoly szemléleti változást igényel a társadalmi folyamatok irányítói, valamint az oktató-nevelő és a gyógyító munka szakemberei részéről. A szexuálpszichológiának (és általában a szexológiának) szerepet kell kapnia a pedagógusok, pszichológusok, orvosok, szociológusok, szociális munkások, jogászok és más szakemberek  képzésében és továbbképzésében, hogy szemléletük korszerűbb, munkájuk pedig hatékonyabb legyen.

Valójában  tehát a szexuális egészség védelméért és a szexuális zavarok megelőzéséért  vagy megszűntetéséért a szexuálpszichológia  tehet legtöbbet.  Döntő  szerepe lehet  a prevenció, vagyis az átfogó és intézményes szexuális nevelés  megalapozásában, a  (pszicho)szexuális  fejlődés  zavarainak  felismerésében  és  hatékony gyógykezelésében. Ezért indokolt, sőt, a társadalom számára  nélkülözhetetlenül szükséges, hogy minden érintett, legfőképpen pedig a leendő és működő  pedagógusok és egészségügyi szakemberek elsajátítsák és alkalmazni tudják a szexuálpszichológia  korszerű  ismereteit.

A (pszicho)szexuális  fejlődés  zavarainak  felismerése

 

Aki elég jól ismeri  az ember  szexuális  ontogenezisének  az adott társadalmi viszonyok között  egészségesnek tekinthető  folyamatát, annak nem okoz különösebb nehézséget e fejlődés zavarainak felismerése  (vagy legalábbis a zavar fennállásának valószínűsítése  és  szaksegítség igénybe vétele).  A pontos diagnózis, de különösen a terápia  természetesen már a szakemberek feladata.  A prevenció viszont mindazoké, akik önmaguknál vagy a rájuk bízottaknál találkozhatnak szexuális zavarokkal  és megelőzhetik vagy megfelelő kezeléshez segíthetik azokat.

A  zavaroknak és azok esetleges veszélyeinek felismerése  elég komplex  feladat; egy tankönyv is csak a fontosabbakra hívhatná fel a figyelmet, a születéstől a felnőttkorig tartó fejlődésben.  Az egyéni szexuális fejlődés szempontjából döntő hatású, legelső feladat a gyermek biológiai nemének pontos megállapítása és elfogadása, mert az esetleges tévedést  később nehéz korrigálni. Nem csak a pszichoszexuális, hanem az egész személyiségfejlődés alakulására nézve fontos, hogy az első életévekben van-e a gyermeknek állandó, szeretetteljes gondozója, aki testi és lelki szükségleteit időben kielégíti, majd fokozatosan  teret enged önállósági törekvéseinek.

 

Fontos, hogy a kisgyermekkorban  megtörténik-e  a nemi identitás  megalapozása és a nemek különbségeinek  tudatosítása.  Az óvodáskorban kialakul-e és hogyan oldódik meg  azÖdipusz-konfliktus”, a gyermek identifikálódása azonos nemű szülőjével. Pozitiven reagálnak-e a gyermek nemiséggel kapcsolatos kérdéseire, esetleges maszturbációjára, vagy pajtása iránti „szerelmére”? Ez utóbbiak különösen fontosak, mert sokszor nem csak a szülő, hanem az óvónő is negatívan reagál, s ezzel kárt okoz a gyermeknek.

A kisiskolás korú gyermek  milyen szexuális ismeretekkel rendelkezik, azok honnan származnak és reálisak-e?  Tisztában van-e a születés mellett a  gyermeknemzés, a szexuális izgalom és kielégülés fogalmaival, továbbá a szexuális visszaélések lehetőségével és az ellene való védekezés módjaival?  Résztvett-e hasonló korúakkal különböző  szexuális játékokban, s azok hogyan hatottak rá?  Mit tud a  serdülésről, annak testi változásairól és veszélyeiről? 

A  serdülőkorba érve  nem éri-e meglepetésként a magömlés és a  menarche;  a  nemzőképesség  bekövetkezése  és a szexuális fogékonyság  hirtelen megnövekedése? Nem törekszik-e  (nevelési hatások következtében)  szexuális kíváncsiságának  és igényeinek  elfojtására;  megkezdi-e (ill. folytatja-e)  a maszturbációt, s nincs-e miatta bűntudata?  Ha  fiú, nem sieti-e el az öningerlést, nem szokja-e meg a túl gyors kielégülést;  ha lány, ki tudta-e alakítani saját  orgazmuskészségét?  Milyen fantáziái vannak a maszturbációk során:  reális, heteroszexuális, esetleg homoszexuális vagy  deviáns jellegűek?  Milyen a szexuális  beállítottsága, milyen szintű a szerelmi képessége? Hol tart az önállósodásban, a szülőkről való érzelmi leválásban; milyen a referencia-csoportja, kik a barátai?  Van-e elegendő ismerete a fogamzásgátlásról és a nemi úton terjedő fertőzések elkerüléséről? Nem érték-e  szexuális traumák?

 

Az ifjúkor a szerelmek és együttjárások időszaka;  akinél ezek hiányoznak,  annál felmerül valamilyen pszichoszexuális zavar megjelenése. A testi érés késése  (pubertas  tarda)  pszichoszexuális retardációval is együtt járhat, ám ez az  akcelerációhoz  is társulhat, ha a szexuális igények kielégítése akadályokba  (gátlások, partnerhiány stb.)  ütközik. Fontos tisztázni, megtörtént-e a szülőkhöz való viszony baráti jellegűvé alakítása, kialakult-e a szerelem, a partnerkeresés igénye;  milyen hatása van a pornográfiának  és a prostitúció  jelenségének? Hogyan értékeli eddigi szerelmeit, csalódásait, szexuális élményeit?  A pszichoszexuális fejlettség  fontosabb adatai  az iskolában is begyüjthetők, pl. az erre  kidolgozott  kérdőívekkel, vagy egyéni és csoportos megbeszélésekkel.

Ezek alapján a pedagógus  kidolgozhatja az adott osztály vagy csoport szexuális nevelésének  tervét, amihez nagy segítséget kaphat  a  magyar és az idegen nyelvű  szakirodalomból, például a  recenzens  által újonnan írt  szexuálpszichológiai és  szexuálpedagógiai  tankönyvekből. (Mindkettő teljes terjedelmében olvasható a recenzens honlapján: www.szexualpszichologia.hu ) Végül is  képzése  és/vagy továbbképzése során, akkreditált  és kötelező kurzusok révén –az új, MA szintű képzési program keretében --  meg kellene szereznie a  szexuálpedagógiai  kompetencia  minimumát, hogy ne csak oktató, hanem teljes értékű nevelő lehessen.

 

 

 

 

A  drogprevenció  hiányzó  pillére:  szexuális  nevelés

 

 

Ma már nyilvánvaló, hogy a drogprobléma és a  szexuális viselkedés  szorosan összefügg.  A megelőzésben ezért a hangsúly a szexuális egészségnevelésen lenne,  ám ennek jelentőségét ma még kevesen ismerték fel.

A fertőzés szempontjából veszélyeztető szexuális viselkedés rendszerint meggondolatlan, impulziv, felelőtlen. Ennek oka, hogy hiányzik a korszerű, intézményes szexuális nevelés. Az iskolákban még mindig álszemérem uralkodik;  így a fiatalok éppen a leglényegesebb kérdésekben nem kapnak segítséget.  Ahogyan  többek közt  Buda Béla (2002) megállapította, az így létrejött problémák  „gátolják a fiatalok pszichoszexuális fejlődését. Sőt, a felnőttkorra is átnyúlnak;  teret adnak a prostitúciónak és a szexuális igénytelenségnek. Ezekből következik a sodródás a kockázatos, alkalmi partnerekhez.”

 

A „bulizás”, a társas szórakozások során az alkohol és egyéb drogok fellazítják a szexuális önkontrollt és védekező képességet, megzavarják az amúgy is elégtelen pszichés folyamatokat.  A kortárscsoportok légköre ezt nemcsak megengedi, hanem kifejezetten elősegíti. Gyakran emiatt következnek be a nem kívánt terhességek  vagy a különböző, nemi úton terjedő fertőzések.  A tiltott drogok fogyasztása a tudati kontrollt még gyorsabban csökkenti, mint az alkohol. Vannak olyan drogok  és dózisok, melyek a gátlásokat csökkentik, mások direkt afrodiziákus hatásúak.  Az ún.  party-drogok  erotizáló hatása könnyen vezetnek alkalmi szexuális kapcsolatokhoz.

Másrészt  viszont a  tartós droghasználat  deszexualizálódáshoz is vezethet.  Buda  szerint  a szexualitás kerülése, a szexuális képességek csökkenése és a gátlások mögött  pszichikai kórképekre utaló elhárító stratégiák és tüneti mechanizmusok vannak.  A drog minden változata és használati módja növeli a veszélyeztetettséget, károsítja az önkontrollt és az érett, szexuális működést. A drogprevenció és a nemi úton terjedő fertőzések megelőzése tehát egymással szorosan összefüggő feladat.  A megelőzésnek ezért új és hatékonyabb módszereit kell megtalálnunk.  Ezt jól szolgálhatná a magyar nemzeti drogstratégia.

 

Az említett drogstratégia hivatalos kiadványának  bevezetése  helyesen állapítja meg, hogy az ország komoly problémájává vált, illegális  drogfogyasztás  és drogfüggőség  egyéni és közösségi, pszichikus és szociális problémákkal függ össze. Ezeket a problémákat azonban inkább csak utalásszerűen érinti, nem térképezi fel részletesebben.  Kétségtelen, hogy a drogfogyasztás oka, de következménye is lehet az említett egyéni és közösségi problémáknak  (ahogyan a Bevezetés  hangsúlyozza),  ám a megelőzés szempontjából  elsősorban mégis a kiváltó okokat kell felmérni és lehetőség szerint megszűntetni.  A Bevezetés is  célként jelöli meg többek közt, hogy esélyt kell teremteni arra, hogy a fiatalok képessé válhassanak egy pozitiv életstílus kialakítására és a drogok elkerülésére  -- ezáltal a drogok iránti kereslet erőteljes csökkenésére.

A  jelenség értelmezési kereteit tárgyalva a könyv  hatféle modellt vázol fel néhány sorban, s ezek közül a multidiszciplináris modellt tekinti legjobbnak, amely „számol a probléma összetettségével és az annak kezelésére hivatott szakmák  sokszínűségével.” (39.old.)  Ennek megfelelően pedig a kereslet- és kínálatcsökkentés egyensúlyára építő megközelítést fogadja el.

 

Tény, hogy amíg van kereslet, addig kínálat is létezik. . Ebből adódóan elsősorban a keresletet kellene csökkenteni.  (Ami az is alátámaszt, hogy a kínálat csökkentése eddig nem sikerült.)  A  keresletcsökkentés  elsődlegessége azonban nem derül ki a  stratégiai programból.  A „megelőzés  szemléleti kerete”  ugyan  utal az egészségnevelés illetve egészségfejlesztés fontos  szerepére, idézi a  WHO  Ottawa  Chartáját, amely szerint a teljes egészség érdekében „az egyénnek vagy csoportnak képesnek kell lennie arra, hogy  feltárja és megvalósítsa vágyait, kielégítse szükségleteit”  (mármint az egészséges vágyakat és szükségleteket).

 

De hogy melyek ezek egy-egy adott korosztályban, az nem derül ki a programból.  Az általános utalás az  életminőség javítására”  és  az  életstílus fejlesztésére  helyes ugyan, de  konkretizálásra szorul.  Ugyanez érvényes a kockázati tényezők  szerepének csökkentésére és a védő tényezők felerősítésére, amelyeket a program túl vázlatosan tárgyal. Tény, hogy vannak pszichoszociális, családi és egyéb kockázati tényezők, s ugyanígy protektiv faktorok is, ám ezek elég feltáratlanok. A  prevenció módszerei között szintén igen vázlatosan említenek öt lehetséges megközelítést, köztük az  érzelmi  nevelést.  Ami hatékonyabb lehetne, ha nemcsak a negativ információkkal történő elrettentés, elijesztés történne.  Az érzelmi nevelést a program a  döntéshozatali és  érdek-érvényesítő képesség fejlesztésére szűkíti le, vagyis az  akarat nevelésével azonosítja.

 

Holott az érzelmi nevelés feltételezi az egész személyiség egészséges fejlődését, s ezen belül  főleg az  egészséges  pszichoszexuális fejlődést, amiről azonban egyetlen szó sem esik ebben a drogstratégiáben.  Pedig, mint láttuk, a  WHO  meghatározása szerint az egészségfejlesztés folyamatában döntő fontosságú az életkornak megfelelő  vágyak és szükségletek kielégítése.  Ebből nem kellene kihagynunk a tizenévesek olyan  érzelmi és  szexuális szükségleteit, mint a szülőkről való érzelmi leválás, a szexuális és párkapcsolati készségek fejlesztése és az intim kapcsolatok gyakorlása.  Köztudott, hogy a szerelmi és szexuális kapcsolatoknak milyen jelentős  személyiségfejlesztő hatásuk lehet, ha a fiatalok megfelelő felkészítés alapján lehetőséget és bíztatást is kapnának ilyen kapcsolatok létesítésére.

 

A szülőktől – rendszerint az anyától – való  lelki függőséget  is  az érzelmileg és szexuálisan  kielégítő partnerkapcsolatok segítenek  megszűntetni. A tizenéveseket tehát ilyen kapcsolatokra kell nevelni. Éspedig nemcsak felvilágosítással és tanácsadással, hanem például szerepjátékokkal, az ismerkedés és a zavartalan, kulturált együttlét feltételeinek megteremtésével. Ha ez megvalósul, a fiataloknak már nem lesz szükségük olyan pótkielégülésekre, mint az alkohol, vagy más drogok.

 

Ezt azonban egyedül a korszerű és átfogó szexuális nevelés  intézményes bevezetésével lehetne biztosítani. Meggyőződésem, hogy épp ezzel lehetne a drogproblémát leggyorsabban és leghatékonyabban megoldani.

Sürgősen szükség lenne tehát egy általános szemléleti változásra a közvéleményben, és elsősorban a neveléssel és  a  drogprevencióval hivatásszerűen foglalkozóknál.  Ennek érdekében a nevezettek képzésében és továbbképzésében  nagy szerepet kell biztosítani a szexuális viselkedés és a pszichoszexuális fejlődés megértésének és tervszerű alakításának. Ez eddig nem történt meg, s hiányzott a megfelelő tananyag is.  Szerencsére ez a hiány nálunk megszűnt, mert  megjelent egy korszerű és átfogó  szexuálpszichológiai  tankönyv  és  a  szexuálpedagógia, vagyis a szexuális egészségnevelés tankönyve is. Ez a két könyv  széleskörű felhasználása esetén a  drogprevenciót is  sokkal hatékonyabbá teheti. .

 

                                     

 

Erwin J. Haeberle

A  szexológia globális jövőjéről

(A szerző előadása Kínában, 2004 okt. 16.)

 

            

A  világ országai közül  Kína rendelkezik a legősibb  szexológiai  hagyományokkal, , a szexuális egészség olyan irodalmával,  amely több ezer éve keletkezett.  Sajnos, e tiszteletre méltó hagyományt  már elfeledték, főleg a negativ nyugati hatások következtében.  Ám Kínának, mint világhatalomnak mai politikai és kulturális megerősödése folytán sok kínai visszatér országának kulturális hagyományaihoz. Ugyanakkor segítenek a nyugatiaknak a korábban  szűk látókörű kulturtörténeti szemlélet  kiszélesítésében.  Különösen  tisztelt kollégám,  Liu  Dalin  professzor tett sokat  számtalan publikációjával, vándor-kiállításaival  és  múzeumával  annak érdekében, hogy ráébressze a világot  Kína  gazdag szexológiai  örökségére. Ezért igen jelentős sőt szimbolikus esemény volt, amikor a 14. Szexológiai Világkongresszust  Hong-Kongban rendezték, amely hosszú, idegen uralom után  visszatért  Kínába.

 

A  múlt  felidézése

 

Néhány  személyes  megjegyzés:  15 éve jöttem először  Sanghajba  Liu Dalin professzor  meghívására, hogy segítsek Kína első, országos  szexológiai felmérésében.  Azóta visszatérhettem néhányszor és tanúja lehettem a reformok  gyorsaságának és meglepő eredményeinek.  Minthogy  Berlinben élek, ez a mostani látogatás  számomra különleges jelentőségű. Mint ismeretes, a modern nyugati szexológia  Berlinben keletkezett, a  20. század  kezdetén. Berlin volt a szülőföldje az első szexológiai folyóiratoknak, szervezeteknek, kongresszusoknak, sőt, az első  szexológiai intézetnek. Eme új tudomány felvirágzása sok tudós műve volt, de köztük a legfontosabb   Magnus Hirschfeld, berlini orvos.

1930-ban  Hirschfeld  világ körüli előadó körútra indult, hogy bemutassa ezt az új tudományt sok országban, így az  USA-ban, Kelet-Ázsiában, Indiában, a Közel-Keleten  és a mediterrán  országokban. E két éves út során, 1931 nyarán  Kínába is eljutott, s minden kínai egyetemen előadást tartott. Egy régi fényképen  Beijing egyetemén is látható. Ezen a fényképen  Hirschfeld  utolsó tanítványa és örököse,  Li Shiu Tong,  egy fiatal  Hong-Kong-i orvostanhallgató is látható.

Ez a kínai  egyetemista elkísérte  német  mesterét  az előadói körút további állomásaira: Indiába, Egyiptomba, Palesztinába, Görögországba és Svájcba.  Sőt, vele volt  1935-ben is, amikor Hirschfeld  Franciaországban hirtelen és váratlanul  meghalt.  Minthogy mestere  gyermektelenül és száműzetésben halt meg, Li Shiu Tong lett Hirschfeld  örököse a szó minden értelmében.  Nemcsak anyagi javait örökölte, hanem  szellemi örököse is lett, s folytatni próbálta munkáját. Sajnos, Hirschfeld  halálakor az új tudomány sorsa tragikus fordulatot vett. Közben ugyanis a náci mozgalom Németországban nagyon megerősödött. Hitler és a nácik fanatikusan ellenezték Hirschfeld és más szexológusok liberális  szexuálpolitikáját,  a  szexuális nevelést, a nemek egyenlőségét, a jogi reformokat, a legális fogamzásgátlást és abortuszt és mindazt, ami gátolta a repressziv és rasszista  céljaik elérését.  Minthogy  Hirschfeld  nemcsak szocialista, hanem zsidó is volt, a nácik régóta célpontjuknak tekintették, s amikor visszatért Európába, túl veszélyes lett volna  hazatérnie.  Kínai tanítványa  így  váratlanul zavaros helyzetbe került,  amit aligha tudott megérteni. Ahelyett, hogy megkezdhette volna tervezett tanulmányait Berlinben, Hirschfeld világhírű intézetében, Li Shiu Tong  a számkivetettek társaságában találta magát,  országról országra vándorolt Németország helyett. Azt is látta  1933-ban egy filmhiradóban, hogy a nácik lerombolták Hirschfeld intézetét, könyvtárát pedig nyilvánosan elégették.

Amikor Hirschfeld  1935-ben, Nizzában meghalt, kínai tanítványa csak  néhány böröndöt és könyvet örökölt tőle. Európa politikai helyzetének rosszabbodása láttán  Li Shiu Tong  Svájcba ment, s Zürichben folytatta  orvosi tanulmányait. A második világháború során  az amerikai  Harvard egyetemen is tanult, de háború után visszatért Zürichbe. Megpróbált utána nézni Hirschfeld örökségének Berlinben, de elutasították. Ezután visszatért Hong-Kongba, ahol nyoma veszett. Később azt hallottuk, hogy emigrált Kanadába  és ott halt meg.

Az első  német-kínai kooperáció kudarca után azonban  napjainkban újra együtt működünk, s az elektronikus technológia fejlődésének köszönhetően ma sokkal nagyobb esélyünk van a sikerre, mint Hirschfeld  idejében. Sőt, ma a szexológia  jövője is nagyon bíztató,  s ha meg merjük ragadni az előttünk feltáruló lehetőségeket, akkor világméretekben forradalmasíthatjuk a szexuális egészségnevelést.

 

Pillantás  a  jövőbe

Sokan azt hiszik, hogy az elektronikus forradalom az emberek szexuális viselkedését is  forradalmasítja.  Azt remélik, vagy attól félnek, hogy az internet drasztikusan megváltoztatja a szexuális kapcsolatokat, s ezzel vége lesz a szokásos udvarlásnak, házasságnak és családi életnek. Ám ezzel nem értek egyet, s azt hiszem, hogy legtöbb kollégám,  akik ismerik az emberi nemiség történelmét, hozzám hasonlóan gondolkoznak.

 

Változó attitűdök – változatlan  viselkedés

Végül is az emberi természet szexuális oldala  igen hosszú és fokozatos fejlődési folyamat eredménye. Ahogyan azt Kína, Afrika és Európa legősibb  kőrajzai és barlangképei illusztrálják, az emberi faj legkorábbi szexuális viselkedése  valójában nem nagyon különbözött a  maitól.  Persze a szexuális viselkedés szociális  szerveződése -- más jellegű viselkedésekhez hasonlóan -- sokat változott a történelem során. Ám ez nem jelenti, hogy maga a viselkedés  is megváltozott.  Bár még vannak bizonyos kételyek a prehisztorikus kőrajzok jelentését illetően, az első  írásos feljegyzések már egyértelműek. Az ember nemi életéről is kezdettől  fogva készültek feljegyzések, akár közvetlenül vagy közvetve, s kiderült, hogy ez mindig és mindenütt hasonló volt.  Ám az ember lassan és keservesen azt is megtanulta évezredek alatt, hogy élete megszervezésének vannak értelmesebb módjai is. Igy időről időre megtörte a tabukat, szakított korábbi hiedelmeivel, s megváltoztatta a hagyományos törvényeket és szokásokat. A  tradiciók ilyen mellőzése még a globális kommunikáció mai, új korszakában is szükségessé válik. Ettől ugyan nem fog megváltozni maga a szexuális viselkedés, de segít bennünket szembenézni a jövő kihívásaival.

 

Néhány  valószínű  változás

Egy nagyobb változást könnyű előre jelezni.:  a férfiak és nők  fokozott egyenlőségét.  Vagyis megvalósulnak a  Nemzetközi  Nőkonferencia  (Beijing, 1995)  határozatai.  Ez ugyan nem egyidejűleg történik minden országban, ám az általános  trend visszafordíthatatlannak tűnik. De említhetnék néhány további példát is.

Törökországban nemrég alaposan megreformálták a büntető törvénykönyvet. Ez eredetileg  bűnténynek minősítette a házasságtörést. Ám minthogy Törökország felvételét kérte az Európai Unióba, ennek mai tagjai közölték, hogy Törökország felvétele nem lehetséges, amíg ilyen törvényei vannak.  A török törvényhozás ezért kihagyta a házasságtörési törvényt a reform-csomagból. Az viszont nyilvánvaló, hogy  sem egy új törvény, sem annak hiánya  nem változtatja meg a házasságtörések előfordulását. Egyszerűen arról van szó, hogy más európai országok tapasztalatai nyomán a törökök megértették, hogy nem célszerű bebörtönözni a a házasságtörő férjeket és feleségeket. Ez ugyanis több problémát teremtene, mint amennyit megoldana.

Másik példa a homoszexuális viselkedés büntethetőségének eltörlése számos nyugati országban. Ismét csak a tapasztalat mutatta meg, hogy az ilyen viselkedés bűnténnyé minősítése sokakat hazugságra kényszerít, s az ilyen hazugságok komoly akadályai az AIDS-prevenciónak.. Csaknem lehetetlenné teszik, hogy az epidemiológusok megbízható adatokhoz jussanak. Ezért  a közegészségügyi tisztviselők a homoszexuálisok diszkriminációjának  megszűntetését sürgetik. Sőt, Nyugateurópában már nyiltan bevallja, hogy „meleg”, s ez nem veszélyezteti karrierjüket.  Sőt, az olyan városokban, mint Párizs, Hamburg és Berlin, homoszexuális polgármestereket választottak. A városállamok esetében, mint Hamburg és Berlin, ezek a polgármesterek egyben parlamenti képviselők is.

További példa  a  prostitúció  dekriminalizálása a legtöbb  európai  országban. A prostitúciót gyakran  „a világ legősibb foglalkozásának”  nevezik, amely eddig a világ minden részében előfordult. Büntető szankciókkal történő  elfojtásának  kísérletei  egyre inkább hiábavalónak  bizonyultak. Ám mivel a prostitúciónak olyan sokféle arculata és bonyodalma van,  Európának még nem sikerült egységesen kezelnie azt.  Svédország és Hollandia például  teljesen különböző módon közelítik meg.  Hollandia megpróbálja rendes foglalkozásként kezelni, egészség- és társadalom-biztosítással.  Svédország úgy próbálja megszűntetni, hogy a prostituáltak ügyfeleit bünteti.  Ám előbb-utóbb kialakul egy közös politika. Végül is, a mai AIDS járvány és más, szexuális úton terjedő  betegségek elleni küzdelem csak akkor lehet sikeres, ha a prostituáltak és ügyfeleik együttműködnek  az egészségügyi hatóságokkal.  Egy ilyen kooperáció azonban lehetetlen, ha ez a szexuális tranzakció  az illegalitás  homályában marad.

Összegezve:  a szexuális viselkedés  mindig ellenállt a változásnak, a régebbi és újabb forradalmi változások ellenére.  Csak az változott, ahogyan a társadalmak bántak vele, s ez valószínűleg még inkább változni fog.  Mindnyájan arra kényszerülünk, hogy  a  szexet racionálisabban kezeljük. Ez azt jelenti, hogy képesek legyünk tanulni a tapasztalatból.  El kell kerülnünk újabb, felesleges problémákkal szaporítani  a már meglevőket. Ugyanakkor meg kell értenünk, hogy a szexuális viselkedés  mindig  új – legális vagy illegális – formákban jelentkezhet, s ezek újabb szociális reagálásokat provokálnak.

 

A  szexuális  kisebbségek  láthatóbbá  válnak

Például jónéhány, korábban stigmatizált szexuális kisebbséget  jobban elfogad a társadalom, mert az internet lehetővé teszi, hogy bemutassák magukat a közvéleménynek. Ezek a törekvések már érvényesülnek azokban az országokban, ahol az orvosok megtanulták, hogy óvatosabban kezeljék az interszexuálisokat és transszexuálisokat.  Sőt, időközben több kormányzat  engedélyezte, hogy a transszexuálisok  törvényesen módosíthassák személyi igazolványukat az új nemi azonosságuknak megfelelően.  Ami a homoszexuálisokat illeti,  egyre erősödik az azonos nemú párok legális együttélését vagy akár házasságát  engedélyező  trend.  Az USA.ban ugyan  ez még ellentmondásos  megítélés alá esik, de néhány európai országban az azonos neműek  házassága már tény, s a legújabb kormányváltás után a jelek szerint Spanyolországban is engedélyezik ezt.

Jelent ez változásokat az európai szexuális viselkedésben?  Egyáltalán nem.  Viszont változást jelent abban, ahogyan reagálunk ezekre. Egyesek számára, különösen bizonyos vallási hagyományőrzők számára azonban akár forradalmi változást is jelenthet. Ám egy fokozatosan egységesülő világban az ilyen változások valószínűleg nem maradnak elszigeteltek.  Mindenesetre nem állítom, hogy bármely lehetséges és valószínű változás  kedvező hatású lesz. Csupán azt mondom, hogy  magában az emberi szexualitásban nem lesznek  nagy  változások. Ez egyszerre megnyugtató és  kijózanító  gondolat. Végül is nem minden szexuális viselkedés volt, vagy lesz  jó. Egy jelentős részük destruktiv volt és mindig az marad, s ezért kötelességünk fellépni ellenük. Ezzel kapcsolatban kedvező  megállapítást tehetek:  Az elektronikus forradalom  képessé tesz bennünket a prevencióra és a szexuális egészség  minden eddiginél hatékonyabb  elősegítésére.

 

A  szexuális  egészség  erősítése

A  szexuális egészség első modern definiciója  1975-ben jelent meg  az  Egészségügyi Világszervezet  (WHO)  hivatalos dokumentumában, amely  annak védelmére is ajánlásokat tett.  Azóta a WHO és más  szervezetek többször is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, s általában egyetértés van abban, hogy a szexuális egészség védelme minden országban fontos feladat. Ezt sok tényező indokolja;  az egyik legfontosabb a mai AIDS járvány, amely a világ számos régiójának gazdasági és politikai stabilitását veszélyezteti. Minthogy eddig sem védőoltás, sem biztos gyógyszer nincs az AIDS ellen,  érdemleges esélyt csak az átfogó szexuális egészségnevelés biztosít.

Ezuttal nem kívánom részletezni a szexuális egészség definicióit, a WHO ajánlásait, vagy az AIDS-prevenció módszereit. Ehelyett szeretném felhívni figyelmüket a lehetséges megoldásokra, vagyis az elektronikus média rendkívüli lehetőségeire a szexuális egészségnevelés terén.

  

Az internet  lehetővé tette, hogy a tudományos ismeretek mindenkihez eljussanak. Ez különösen fontos olyan vidékeken, ahol nincs elég iskola, főiskola, egyetem és könyvtár. Az elektronikus média segítségével  elérhetünk többszáz millió intelligens és motivált fiatalt, akiknek eddig nem volt lehetőségük tovább tanulni. Vagyis egy valódi forradalom küszöbén állunk, amely átalakítja a tanítás és tanulás hagyományos formáit, és eléri a világ népességének igen széles, korábban hátrányos helyzetű rétegeit. Ám e forradalom csak akkor lehet sikeres, ha  a tudomány mai örzői – a tudósok, kutatók, tanárok, könyvtárosok  és egyetemi tisztségviselők – megértik valódi jelentőségét, s ennek megfelelően  dolgoznak.

Az elektronikus forradalom néhány aspektusára szeretném felhívni a figyelmet.  Először az ismeretátadás néhány  új alapelvéről szólok, aztán igyekszem ezeket a szexológiára alkalmazni.

 

Az internet, mint globális  médium

Elég nyilvánvaló, hogy az internet  globális médium, de sokan még nem látják ezt, vagy nem tudják, mit jelent. A világ számtalan egyetemének  weblapja  még nem egyéb, mint  kibővített  bankkártya. Tartalmazza a saját címüket, ismerteti a szervezeti felépítést, felsorolja a tandíjakat és a tanulási lehetőségeket, s mindezt egyetlen nyelven, a saját országuk nyelvén. Néha közölnek egy-két fotót az egyetemről vagy a tanszékvezetőkről, de ez minden.  Sohasem fordul elő, hogy  hasznos, tudományos információkat közölnének, méghozzá egyidejűleg több nyelven. Egyszerűen nem tartják kötelességüknek, hogy szabadon hozzáférhetővé tegyék azokat az ismereteket, amelyekkel rendelkeznek. Ezzel szemben  saját szellemi tulajdonuknak  tartják azokat, amelyeket aztán megfelelő áron el kell adniuk saját hallgatóiknak.

Ám időközben az internet már ingyen nyújt hatalmas mennyiségű tudományos információt. Nemcsak a legtöbb vallási, irodalmi, politikai vagy tudományos „klasszikus”  érhető el szabadon, hanem sok tudományos folyóirat, állami vagy magánjellegű  útmutatók, szótárak és enciklopédiák is. Nagy, nemzetközi szervezetek, mint az  UN (Egyesült Nemzetek) és a WHO, állami szolgálatok és számtalan magán alapítvány, szervezet és érdekcsoport  közöl helyzetelemzést, kutatási eredményeket stb. Azonkívül sok fontos újságnak is van ingyenes internet kiadványa. Igy már az információk rendkívüli  sokasága ingyenesen hozzáférhető. Biztosak lehetünk abban, hogy a jövő még többet fog nyújtani.. Ma egy gyorsan növekvő, világméretű mozgalom követel „szabad hozzáférést”  minden tudományos információhoz, beleértve a mindmáig hozzáférhetetleneket is.

 

„Szabad  hozzáférés”

 A szabad hozzáférés igényét egyre inkább támogatják a tudósok, sőt, még egyes politikusok is, akik néhány országban vagy éppen nemzetközi szinten  előkészítik azokat az új törvényeket, amelyek figyelembe veszik ezt az igényt. Hogy meddig jutottak ezek a jogi reformok, az később derül ki, de az már nyilvánvaló, hogy  egyre több tudományos szerző  publikál az interneten anélkül, hogy tiszteletdíjat kérne ezért. Ők inkább több olvasót, mint több bevételt igényelnek, de tény, hogy sok, hagyományos akadémiai kiadvány sem hoz komoly bevételt.  A pénzügyileg gyengélkedő könyvtárak  csökkentik könyvbeszerzéseiket és nem rendelik meg a drága folyóiratokat. Ugyanakkor elkezdik digitalizálni saját állományukat, hogy hozzáférhetővé tegyék azt az interneten. Néha csak egy adott kör számára engedélyezik az olvasást,  máskor viszont a korlátlan használat a végső cél. Nem kívánom részletezni ezt a mai  globális  trendet, csupán megállapítom, hogy olyan új lehetőségekkel gazdagít, amelyek még néhány éve is elképzelhetetlenek voltak.

 

„E-learning”

Sok egyéb mellett az internet a távoktatást is  forradalmasítja.  Az elektronikus tanulás – az ún. e-learning – teljesen új lehetőségeket teremtett a hallgatók és az oktatók számára.  Már van néhány  online  egyetem,  amelynek nincs kollégiuma, nincsenek előadó-termei, könyvtárai  vagy más fizikai létesítményei, kivéve egy iroda-épületet és egy nagy elektronikus  szervert.  Tanszék és személyzet települhet bárhol, minthogy a hallgatókkal online kommunikálnak. De ezek a hallgatók is akárhol élhetnek, akár távoli országokban is. Nem kell oda menniük az oktatásért és a díjak befizetéséért, mégis kapcsolatban maradhatnak professzoraikkal és évfolyamtársaikkal, megvan a tananyaguk, sőt, le is vizsgázhatnak – s mindezt otthon, a számítógépük képernyője előtt ülve.  A tanulható tárgyak a matematikától a közgazdaságtanon, üzleti adminisztráción, jogtudományon keresztül akár a pszichológiáig terjedhetnek. Már néhány hagyományos egyetem is felismerte ezt a  piacot és megnyitotta első  online távoktatási programját, például szexuális egészségnevelésből. Lehet, hogy ezt még fél-szívvel, szűk látókörűen, következetlenül és önkorlátozóan próbálgatják,  de olyan precedenseket teremtenek, amelyeket érdemes  szemügyre venni.

2001-ben a  WHO , a Pan-American Health Organisation és a  World Association for Sexology (WAS)  együttesen kiadta  a szexuális egészség előmozdítását célzó  „akciótervét”, amely két fő célt szolgál: „Az egész népesség átfogó  szexuális  nevelését” és  „a szexuális egészséggel foglalkozó  szakemberek továbbképzését  és  támogatását”.  Ennek érdekében  az akcióterv  körülírja az ilyen képzések  követelményeit és módszereit, sőt,  alap-tanterveket is közöl, amelyeket csak le kell másolni az érintett intézményeknek és  szervezeteknek.  Mindez természetesen szabadon hozzáférhető az interneten.

A  szexológia  számára ez a jövő nagy lehetőségeit nyitja meg.  Végül is, a mi munkánk  mindig interdiszciplináris és  nemzetközi jellegű volt. Felkészülten figyeljük a  felhívást, s nem akarjuk  „újra feltalálni a kereket”. A fő alapelvek megvannak, a sztenderdeket lerakták. Csak az egyéni törekvéseket kell egyesítenünk, s a  WHO útmutatását követve az internet segítségével elérhetjük a legszélesebb körű  hallgatóságot.

Ám ennek érdekében  két fő szabályt kell követnünk:

 

1.                       Minden e-learning kurzusnak  szabadon elérhetőnek kell lennie  bárki számára és bárhol a világon. Vagyis nem lehet előírni az előzetes regisztrációt, díjfizetést vagy jelszó-használatot.

2.                       A tananyag legyen elérhető a legrégibb, legkezdetlegesebb számítógépekkel is a világ bármely pontján. Vagyis nem szabad  olyan speciális  szoftver programokat használni, mint a Java Script vagy a  Flash  és egyéb  technikai furcsaságok.

 

  Az első szabályt túl gyakran megsértik  a  szűk látókörű egyetemi adminisztrátorok, mivel azt hiszik, hogy csak a „jogosult”  felhasználók  korlátozott hozzáférése  biztosíthatja a bevételt. A második szabályt azok a tájékozatlan  tartalomközlők sértik meg, akik  egyszerűen megvesznek mindent, amit a profit-éhes tervezők és szoftver-gyártók ajánlanak nekik. Valójában a legtöbb technikai furcsaság felesleges és lehetetlenné teszi, hogy  a szegényebb hallgatók is elérjék  a tananyagot.

Ezzel szemben a  jövő-orientált, valóban globális e-learning program  szabadon hozzáférhető tartalmakat kínál, egyszerű tervezéssel és könnyen érthető strukturával.  Csak ilyen módon lehet elérni a lehetséges hallgatók millióit az elmaradott, szegény országokban.  Holott éppen ennek az állandóan növekvő népességnek van legnagyobb szüksége a kurzusokra  Másrészt, ha elértük őket, akkor ez döntő különbséget eredményezhet  világszerte a szexuális egészség állapotában.

 

Az  online  oktatás  finanszírozása

Az ingyenes és globális egészségnevelés  víziója  láttán persze sokakban felmerül a kérdés:  Kik fogják megfizetni ennek az árát?  Erre két válasz is van. 

1.                       Az első választ néhány mai példa adja, amelyek közül csak egyet említek.  Az utóbbi években  a  Harvard Medical School  ingyenes információt biztosított az interneten az egészség és betegség minden aspektusáról, a szexuális egészséget is beleértve. Ezek az információk olyan pontosak és átfogóak, hogy a Harvard ezzel megelőzte minden lehetséges vetélytársát, s most vitathatatlanul tartja az első helyet, mint a lehetséges egészségügyi problémák információ-forrása.  Ezt egy hatalmas  szponzor,  egy élet- és balesetbiztosítási társaság tette lehetővé.  Ez a szponzor nem próbálta befolyásolni a website  tartalmát. Igy az egész projekt  mintául szolgálhat másoknak. Ám a Harvard ingyenes információja csak angol nyelven hozzáférhető,  s nem az államilag elismert oktatás céljára tervezték. Mindeddig egyetlen jelentősebb szponzor sem támogatott  ingyenes online egyetemi kurzusokat; talán, mert még egyetlen egyetem sem  fejlesztett ki ilyeneket.

 

2.                       A második válasz a finanszírozás kérdésére  egyszerű és nyilvánvaló, bár nem a hagyományos gondolkozásúak számára.  Az egyetemeknek azért érdemes beruházniuk  az ingyenes kurzusok kifejlesztésébe, hogy aztán ez bőségesen megtérüljön, hiszen a világ minden részéből vonzani fogja a távoktatásért fizető hallgatókat.  Az internet minden tudományos információt hozzáférhetővé tehet,  ám csak az egyetemek adhatnak  diplomákat. Vagyis: ha a hallgató már látta a kurzusokat és kezdte értékelni azok minőségét, akkor választhatja azok megtanulását egy hivatalos  „bachelor”, „master” vagy éppen doktori program részeként. A távoktatás résztvevőinek  teljesíteniük kell bizonyos követelményeket, regisztrálniuk és tandíjat fizetniük kell a meghatározott számú szemeszterekért.  Az egyetem a maga részéről hozzá teheti saját anyagait a kurzusokhoz, s bevezetheti a kölcsönös, interaktiv kommunikációt.  Minthogy a lehetséges hallgatók száma igen magas,  a tandíj olyan alacsony lehet, hogy az csaknem mindenki számára teljesíthető marad.  Az ilyen távoktatás hallgatóitól származó bevétel viszont jóval magasabb lehet, mint amennyi eddig elérhető volt.

Kétségtelen, hogy a lehetséges elektronikus hallgatók nagy száma  kihívást jelent  a  hagyományos módon működők számára.  Ám itt az ideje átgondolni, hogyan  reagálhatunk erre a kihívásra. Ha komolyan vesszük a szexuális egészség erősítését világszerte, akkor  meg kell találnunk a módját, hogyan bánjunk a saját és sok más országból származó  hallgatók  lehetséges áradatával. Vagy elutasítsuk őket, csak mert még felkészületlenek vagyunk?

 

Világméretű  versengés

 Minthogy ugyanazok az ingyenes kurzusok  képezhetik az alapját  különböző országok különböző programjainak,  nyilván versengés keletkezik az egyetemek között, amelyek megpróbálják magukhoz vonzani  a legtöbb és legjobb hallgatókat.  Ebben számos tényező fog szerepet játszani;  az egyetem  neve és tekintélye,  tanárainak tudományos fokozata, az oktatás ára, az online  program  interaktiv komponenseinek minősége, az egyes hallgatókra fordított figyelem  stb.  A tényezők szerencsés együttese esetén egyes, korábban ismeretlen, kis főiskolák bizonyos tudományágakban  nemzetközi ismertségre tehetnek szert,  míg a ma világhírű iskolák  a háttérben maradhatnak. Mindenesetre azoknak az egyetemeknek, amelyek  nehezen hozzáférhető programokkal dolgoznak, tudniuk kell, hogy vetélytársaik az ingyenesen hozzáférhető kurzusok. Hiszen ezekhez az ő fizető hallgatóik is hozzáférnek, s összehasonlítva azokat, csak akkor fizetik tovább a saját egyetemük kurzusaiért, ha azok jobbak  a  többinél.

 

A főiskolák és egyetemek mellett a különböző  szakmai szervezetek is egyre inkább alkalmaznak  e-learning programokat  tagjaik továbbképzése  érdekében.  Sok ilyen szervezet tanusítványt vagy diplomát ad  a kurzusait elvégzőknek, s így  valamelyest vetélkedik  a  hivatalos akadémiai programokkal. Ez már egy ideje így van, de az internet  megnöveli minden oldal  esélyeit és tovább élezi a versengést.

Közben meg kell értenünk az elektronikus forradalom egy másik következményét.  Egy professzor, akár tud róla, akár nem, versenybe kerül az elektronika  területével. Ez bizonyos értelemben már régóta igaz. A hagyományos könyvtárak mindig lehetővé tették a nemzetközi összehasonlításokat, s a hallgatók így megállapíthatták, hogy oktatóik megfelelnek-e a nemzetközi sztenderdeknek és elég korszerűek-e.  Ám az internet nagyon megkönnyítette az ilyen összehasonlításokat. Ugyanis azonnal  szélesebb területeket fog át. A jövőben a tanárok olyan hallgatók előtt tartanak előadást, akik az internet segítségével minden kijelentésüket azonnal ellenőrizhetik. Igy sokan  egyszerűen elhagyják  az iskolát, ha az nem felel meg a máshol  megtalált, magasabb követelményeknek.

 

A  szellemi  tulajdonjogok

Az elektronikus forradalom a  szellemi termékek  eladási árát is kérdésessé tette. Véleményem szerint a tudományos ismeretek interneten történő eladása két okból vall kudarcot:

1.      Minden online információ esetén, amit el akarnak adni, van alternativa.  A pénért vehető szótárak vagy enciklopédiák helyett  mindig akad az interneten ingyenesen elérhető szótár és enciklopédia. Ráadásul az ilyen ingyenes kiadványok mérete és mennyisége egyre növekszik, ahogyan a „szabad hozzáférés mozgalma”  erősödik. Ennek folytán a pénzért árult információkat hosszabb távon egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

2.      Az elektronikus formába helyezett  ismereteket könnyű  lemásolni és terjeszteni. Még a legexkluzivabb könyv, kutatási jelentés vagy  tananyag is hozzáférhető  már nemcsak a fizető hallgatóknak, hiszen  ha egyikük lemásolja, akkor percek alatt szétküldheti  világszerte bárkinek. Akik pedig megkapták, azok továbbküldhetik újra sokaknak. Lehet, hogy ez tolvajlás, de ezeket a tolvajokat nem lehet utolérni.

 

Az interneten nem létezik információs monopólium  és semmilyen tudományos ismeretet nem lehet néhány privilegizált egyén számára fenntartani. Ezért új módokat kell találni a szerzők érdekeinek védelmére  és  munkájuk jutalmazására. Zenészek, filmrendezők és más művészek régóta küszködnek az „elektronikus kalózkodás”  problémájával, s úgy tűnik, megfelelő megoldást találhatnak. Itt csak a szexológiával kapcsolatban teszek néhány javaslatot

 

Elektronikus  publikálás

A kormányzatok vagy alapítványok által indított  szexológiai kutatási projekteket  általában a publikálás alkalmával fizették. Tény, hogy néha egyes szexológiai vizsgálatok bestsellerré váltak és jó bevételhez juttatták a kiadókat és szerzőket. Ám ilyen esetek ritkán fordultak elő.  A szexológiai kutatás eredményeit általában tudományos folyóiratokban publikálják, s a szerzők ezért nem kapnak tiszteletdíjat. Ebből adódik a következtetés:  a jövőben a szerzők maguk publikálják műveiket az interneten, vagy más szerzőkkel együtt  szabadon hozzáférhető elektronikus folyóiratot alapítanak. Ettől ugyan még nem lesz pénzük, de több olvasójuk lesz, mint valaha.  Az ilyen folyóiratok előállítása nem kerül sokba, s ez az összeg könnyen összejön a szexológiai szervezetek tagsági díjaiból, ugyanúgy, mint a nyomtatott folyóiratok.

 

Ennek értelmében a nagy nemzetközi szövetségeknek – a szexológia Latinamerikai, Európai és Ázsiai Szövetségeinek – együtt kellene dolgozniuk  néhány globális  projekten, világméretű irányítással,  speciális  tananyagokkal, bibliográfiákkal, szótárakkal és enciklopédiákkal. Már vannak jó modellek az ilyen projektekre, de ezek korszerűsítésre és kibővítésre szorulnak, s ezt hosszabb távon csak a folyamatosan együtt dolgozó teamek biztosíthatják. Különlegesen nagy projekteket a Szexológiai Világszervezet is kezdeményezhet és koordinálhat.

Persze ezek bármelyike csak úgy lehetséges, ha  az egyetemek, az állami szervezetek és alapítványok  felkészülnek néhány adminisztrativ szerkezetük modernizálására. Például, amikor a kutatók saját elektronikus kiadójukká válnak, szükségük van  programozókra és tervezőkre, s ezeket az új munkahelyeket meg kell teremteni. A hagyományos egyetemi kiadók is segíthetnek ebben, ha maguk is nyitnak egy „második, elektronikus frontot”. Végül is egy elektronikus szöveget könnyebb és sokkal olcsóbb korszerűsíteni és javítani, mint egy nyomtatottat. A szerzők ma rögtön ki tudják javítani a gépbe írt szöveget. Ha pedig  széles körű olvasótáboruk van, magasabb fizetést kaphatnak. Ám, ha nincs szponzor, a szabadon hozzáférhető kurzusok és publikációk finanszírozására bizonyos feltételekkel  olyan kereskedelmi hirdetések is igénybe  vehetők, amelyek nem zavarják az eredeti szöveget.

 

Az  online  oktatás  gyakorlati  szempontjai

Annak a ténynek, hogy az internetnek köszönhetően ma ingyenes egészségügyi információ küldhető a Föld legtávolabbi régióiba is,  olyan messze-ható következményekkel járt, amelyek ugyan nem tűnnek fel rögtön, de nem mellőzhetők. Például: az e-learning  tanfolyamok  CD-re is másolhatók és így is terjeszthetők  mindazok számára, akiknek van számítógépük, de nincs internet hozzáférésük.  A jól tervezett kurzusokat oldalanként is ki lehet nyomtatni, s így egy szövegkönyv nyerhető, amely egyszerű másológéppel sokszorosítható. Még fontosabb, hogy a jövőben ezek a kurzusok  megjelenhetnek a mobil telefonok képernyőin is, mert ezek a készülékek egyre inkább átveszik a mai asztali kompjuterek szerepét. Ha komolyan elköteleztük magunkat a szexuális egészség védelmére, akkor erre is fel kell készülnünk. Eddig még sohasem volt lehetőségünk arra, hogy ilyen sok embert ilyen könnyen és gyorsan elérjünk. Különösen a fiatalok  igényelnek megbízható információkat a szexuális egészség minden vonatkozásáról, beleértve a nemi úton terjedő betegségeket és azok megelőzését. Mi gondoskodhatunk ezekről az információkról, s ma ez erkölcsi kötelességünk.

 

Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy ha az információt elküldtük, a továbbiakban nem tudjuk kontrollálni azt. Az e-learning esetében el kell fogadnunk, hogy bárki bárhol felhasználhatja kurzusainkat. Számos ország oktatói minden előkészület nélkül, s anélkül, hogy közölnék velünk, kivetíthetik tanfolyamainkat az előadóterem falára, s egyszerű klikkeléssel végigvezethetik hallgatóikat annak tartalmán. Nincs szükség tankönyvekre, falitáblákra, diaképekre vagy írásvetítőkre, s már minden ott van a képernyőn. A hallgatóknak sem kell többé jegyzeteket készíteniük, mert otthon olyan gyakran átnézhetik az anyagot, ahányszor csak akarják. Ha valamiért nem vettek részt az órán, annak anyagát megtalálják a saját számítógépükön.

Felmerül ezért a kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a hagyományos, osztálytermi tanításra. Talán jobb lenne minden alapismeretet  e-learning formába konvertálni, s az oktatók és hallgatók közötti személyes interakciókat a szemináriumokra tartalékolni. Kétségtelen, hogy a nagy auditóriumokban tartott, hosszú előadások ma már sehol sem indokoltak. Minthogy ezek semmilyen interakciót nem tesznek lehetővé,  eredményesebben taníthatók az interneten, amelyen a hallgatók tetszés szerint tanulmányozhatják az anyagot.

 

A  végső  cél:  szexuális  egészség  világszerte

Függetlenül attól, hogy az egyetemek hogyan  kezelik az új  kihívásokat, a tudomány emberei minden ismeretszerzés és ismeret-átadás végső céljára, az emberi élet javítására koncentrálnak. Az internet hatalmas előrelépés az emberiség életében. A szexológusoknak lehetőség szerint kooperálniuk kell az olyan globális szervezetekkel, mint az UN és a WHO.  Például  elkészíthetjük a szexuális egészség online könyvtárát, amely a fejlődő országok számára is ingyenesen hozzáférhető lesz, persze úgy, hogy le is fordítjuk azokat. Ilyen fordításokat a szexológiát tanuló hallgatók is készíthetnek, mint tanulmányi feladatuk részét, s így az egyetemnek nem kerül semmibe. Vagyis az internet felhasználása révén nem feltétlenül kell megvárnunk a nemzetközileg hasznos projektek anyagi megalapozását, hanem  saját tudományos működésünk részévé tehetjük azokat.

Szexológiai  Archivumunk  Berlinben éppen ezt teszi az utóbbi tíz évben, s örömmel üdvözlünk minden kooperációt, amit bárki felajánlhat nekünk. Valóban:  e-learning kurzusainkat készítve már sikeresen együttműködtünk egy amerikai szexológiai szervezettel, egy német és egy magyar alapítvánnyal, továbbá egy egészségtani tanszékkel Hong Kongban. Épp ezek a példák mutatják az irányt, amelyben haladnunk kell. Az elektronikus forradalom  jelentéktelenné tette a földrajzi határokat és korlátokat. Az interneten bárki könnyedén kooperálhat bárkivel, s együttesen el fogunk érni egy globális hallgatóságot.

Csak két korlát marad:  a nyelv és az intellektuális befogadó-készség. Ezért a szexuális egészségnevelést a lehető legtöbb nyelven kell biztosítanunk, mégpedig különböző képzettségi szintűeknek, az óvodától a  főiskolákig.

Úgy tűnhet, hogy az „ismeretek kommunizmusa”  mellett érvelek:  „Mindenki képességei szerint, s mindenkinek szükségletei szerint.”  S mindezt anélkül, hogy először a profitra gondolnék. Ezt sokan reménytelenül utopikusnak érzik.  Ám meg kell gondolnunk, hogy éppen a kapitalizmus hoz létre néha majdnem szocialista eredményeket, s ezt mindig direkt és indirekt módon tette. Mindig jutalmazta az újítást és minden újítás elnyerhette a vásárlók tetszését. Az árak csökkennek, ahogy a kereslet és (főleg) a kínálat  növekszik. Ennek eredményeként a piac bővül,  s az újítások új ciklusa már szélesebb gazdasági alapra építhet.

 

Igy a legutóbbi  500 évben  az oktatás, amely egykor kevesek privilégiuma volt, egyre inkább sokak jogává vált. Néhány nagy, kézzel írott és illusztrált, bőrkötésű és nehezen hozzáférhető könyvtől a nyomtatott könyvekig és azok papír-fedelű, tömeges kiadásáig  az ismeretek átadása egyre olcsóbbá és demokratikusabbá vált. Az internet egyszerűen csak a legújabb  a technikai újítások hosszú sorában, amelyek a népesség egyre nagyobb hányadát érik el.  A hercegek magán-támogatásától az ingyenes népoktatásig, az oktatás a társadalmak „nagy kiegyenlítőjévé”  fejlődött. Az a cél, hogy „mindenkit igénye szerint” ellássunk ismeretekkel még messze lehet, de ma közelebb vagyunk hozzá, mint bármikor az emberi történelemben.

Tetszik vagy nem,  a globalizáció visszafordíthatatlan és gyorsuló folyamatának kellős közepén találjuk magunkat. A gazdaság terén ez nyerteseket és veszteseket eredményezett,  ám az oktatás terén nem feltétlenül. Sőt, ellenkezőleg;  legalábbis bennünket, szexológusokat  nyerő helyzetbe hozott.  Az ismeretek mai globalizációja különösen azoknak jó, akiket korábban  kizártak a világ intellektuális életéből. Az internetnek köszönhetően ma kommunikálhatunk velük,  elláthatjuk őket a legújabb tudományos információkkal, s így a vesztesek millióit nyertesekké tehetjük. Ennek ára olyan beruházás, amely magas osztalékot fog fizetni mindnyájunknak. Közvetlen hasznunk többnyire indirekt:  az ismeretek gyarapodása az életfeltételek javulásához vezethet. A gyarapodó szexuális ismeretek biztosan  erősítik a szexuális egészséget.

 

Mégis van okunk az aggodalomra,  ugyanis sok, korábban már felismert szexuális probléma is globálissá növekedett. Akár azt is mondhatjuk, hogy  oktatási lehetőségeink épp időben növekedtek, hogy leküzdhessük a szexuális egészség egyidejűleg növekvő fenyegetettségét.  Valójában a probléma és annak megoldása ugyanazon érem két oldala. Például  a világ különböző részein szexuális úton terjedő betegségek új járványát, s különösen az AIDS-t, amely ma kontinensek szociális  stabilitását veszélyezteti,  ugyanaz a globalizáció idézi elő, amely kezünkbe adja leküzdésének eszközeit.  Az üzleti utazások, a turizmus és a migráció  minden eddigit meghaladó  mértéke a modern repülőgépek, hajók, buszok és vonatok révén elősegítette e betegségek elterjedését az egész világon.  A gyors internet kapcsolatok révén ugyan módunkban áll, hogy ezt megállítsuk és legyőzzük, ám e küzdelem kimenetele még elég bizonytalan. Ez végső soron az alkalmazkodásunkon múlik. Elég gyorsan megtanuljuk-e, hogyan és mire használjuk az új elektronikus eszközöket? Képesek leszünk-e időben modernizálni az elavult tudományos  struktúrákat?

 

Ami engem illet, optimista vagyok.  Mint egy olyan ország látogatója, amely maga is optimizmust áraszt, meggyőződésem, hogy Kína uttörő szerepet játszhat a szexuális egészség erősítésében. A gyors fejlődés itt evidensebb, mint Európában és az USA-ban. A következő évtizedben Kínában többen fogják használni az internetet, mint bármely más országban, s ezért vezető szerepe lehet annak gyakorlati alkalmazásában.

  

 

 

 

 

PSZICHOSZEXUÁLIS  FEJLETTSÉG  ÉS

KREATIV  GENDER  ROLE

(Referátum az MPT  VI. Nemzeti Kongresszusán, 2006)

Szilágyi  Vilmos dr.

 

1.      A témaválasztás indokolása

A kreativitás, vagyis az  emberi alkotóképesség,  a problémamegoldás és  új értékek létrehozásának  képessége  a köztudatban  általában  a tudományhoz vagy a művészethez kapcsolódik.  Holott az egyén és a társadalom életének minden területén érvényesülhet, hasonlóan a destruktivitáshoz, a regressziv, romboló  tendenciákhoz.  S minthogy az ember kétnemű lény, nemi szerepviselkedése, vagyis  gender role-ja is lehet kreativ és konstruktiv, de lehet destruktiv is, s mindez döntően befolyásolja az egyén és a társadalom életét..

 

2.  A vizsgálat forrásai és  metodikája

A tudomány mai állásának megfelelő kiindulópontunk, hogy a nemi szerepviselkedés nem ösztönös és velünk-született, hanem tanult képességeken alapul, amelyek legnagyobbrészt az egyéni pszichoszexuális fejlődés során  alakulnak ki.  Ebből következik, hogy az egyéni gender role  kreativ, passzív vagy éppen destruktiv jellege főleg az egyén pszichoszexuális fejlettségén múlik.  A probléma vizsgálatában forrásunk lehet mindenekelőtt a szexuálpszichológia, vagyis a szexuális viselkedés  szociálpszichológiája és fejlődéspszichológiája, amelynek a nemzetközi szakirodalomban található, eltérő megközelítései mellett ma már  átfogó, magyar tankönyve is van  (lásd: Szilágyi V.: Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció. 2006, Medicina K.) .  Az újabb nemzetközi szakirodalomból elsősorban Erwin Haeberle  (1985,  2004, 2005) és Norbert Kluge  (1998, 2004, 2006), a magyarok közül pedig Buda Béla (1994, 1997)  műveire támaszkodtam. A vizsgálat másik forrása  az elmúlt 30 év terápiás tapasztalatainak gyüjteménye, amely több ezer eset feldolgozásán alapul.  A felhasznált metodika lényege a kvantitativ háttéren, vagyis  különböző adathalmazokon végzett, kvalitativ, elemző és értékelő  eljárás,  amelynek itt csupán néhány eredménye vázolható.

 

3.  Az elemzés  célja  és  főbb  eredményei

Célom:  kimutatni a pszichoszexuális fejlettség  és a gender role  kreativ jellege közötti szoros összefüggést, továbbá ennek szerepét és jelentőségét  a mentálhigiénés prevencióban, vagyis a nevelésben, de  természetesen a terápiában is.

Az egyik legelső tényező, ami egy ilyen vizsgálat során feltűnik, az a gender role fogalmának  instabilitása, folyamatos változása, különösen a legutóbbi évszázadban.  A nemi szerep hagyományos kritériumai egyre inkább felbomlanak, s azokat egyre kevésbé határozza meg  a  születéskor megállapított biológiai nem.  Amit régen férfias  vagy  nőies  viselkedésnek minősítettek, nem tűnt el ugyan,  de kisebb vagy nagyobb mértékben bármelyik nemnél megtalálható, tehát biológiailag, genetikailag nem determinált., hanem az egyén  személyiségfejlődésének, ezen belül főleg pszichoszexuális fejlődésének függvénye. Persze régebben sem volt ez genetikailag determinált, de a biológiai nemhez kapcsolt elvárások sokkal szigorúbbak voltak. Az elvárások lazulása társadalmi változások következménye volt. Ezek a nemek  viszonyában is jelentős változásokat hoztak: a nők a férfiakkal egyenjogúvá és lassan egyenrangúvá válnak  a közéletben és a magánéletben is. A férfiak pedig egyre inkább kénytelenek  a régen nőiesnek számító munkák (háztartás, gyermekgondozás  stb.)  ellátására.

Igy válnak a nők a régi értelemben férfiasabbá, a férfiak pedig nőiesebbé. Ezáltal bármelyikük képes a másik nem szerepének eljátszására.  Ez alól  csak egyetlen kivétel van: a férfi nem tud biológiailag anyává válni, szülni és szoptatni.  Bármely másféle nemi szerep mindkét nem számára hozzáférhető és megtanulható;  tehát az egyén szociális körülményeitől, szocializációján belül pedig főleg pszichoszexuális fejlődésétől függ.

 

szexuális  szocializáció  a tervszerű és véletlenszerű hatások, helyzetek és szkriptek  kombinativ, egymást korlátozó vagy erősítő tényezőivel  az egyéni gender role-nak a társadalom számára  elfogadhatóvá alakítását célozza.  A viselkedési elvárások azonban az egyén nemétől, életkorától és szociális helyzetétől függően igen eltérőek lehetnek. Sok múlik azon is, hogy az egyén milyen viselkedési normákat, mennyire tud vagy akar elfogadni. A különböző  és gyakran ellentétes  értékeket preferáló  ideológiák  szkriptjei  a  fiatalokat elbizonytalanítják, s  ez negativan hat  a  pszichoszexuális  identitásukra  és  nemi szerepviselkedésükre.  Gender  role-juk ezért  sokszor  ambivalensen ingadozik  a  vallásos-konzervativ  és a  liberális-narcisztikus  alap-attitűdök között,  vagy  fixálódik  egy átvett orientáció mellett, amely destruktiv  vagy  kreativ is lehet. Az előbbire jóval több példát találunk;  ennek  jellemző tünetei  a  sztereotip, bemerevedetten konzervativ  nemi szerepviselkedés, a kudarckerülő attitűdök, a pótkielégülések elfogadása (droghasználat stb.), dependencia-hajlam, Minderwertigkeits-komplex stb.  Mindez  destruktiv  hatású a  gender role-ra, mert nem alakul ki a  párválasztási érettség, s a nemi kapcsolatok  vagy létre sem jönnek, vagy frusztrálják a partnereket.

 

4.  Következtetések

Ma még viszonylag ritka a  kreativ  gender  role, amely  pszichoszexuálisan  érett, nyitott és  rugalmas  személyiséget  feltételez, s  amelyet a megfelelő nevelés  és  prevenció hiányában csak  speciális  pszichoterápiával  lehetne  kialakítani.  A gender role destruktivitása  igen sokféle módon nyilvánulhat meg:  nemcsak a kifejezetten  aszociális vagy antiszociális  szexuális viselkedésben  (pl. prostitúció, vagy egyes perverzitások), hanem a pszichoszexuális fejlődés különféle retardációiban és regresszióiban, amelyek szexuális kulturálatlansággal és előítéletekkel párosulva  az életvezetés súlyos zavaraihoz vezetnek. Például magányossághoz vagy elhibázott párválasztáshoz és válásokhoz, nem kívánt terhességekhez és művi abortuszokhoz  (mindkettőből ma is túl sok van nálunk, még a tizenévesek körében is).

Ide sorolható, hogy a szexuális funkciózavarok és orientációs zavarok száma – a nemi úton terjedő fertőzésekkel együtt, bár azoktól függetlenül is – hazánkban és világviszonylatban egyaránt növekvő tendenciát mutat. Ez főként a nyugati, polgári társadalmak patriarcalizmusának válságára és a nemek viszonyának ebből adódó feszültségeire vezethető vissza, ami a korszerű és átfogó szexuális nevelés hiánya folytán az egyének pszichoszexuális fejlődését erősen gátolja.

 

A társadalom további fejlődésének egyik alapvető feltétele az említett válság megoldása  a  férfiak és nők egyenrangúságának biztosítása  és nemi szerepviselkedésük kreativvá tétele révén. Egyes kutatók  (pl. D. Alfermann, 1992, vagy P. Schwartz, 1995)  szerint a hagyományos  férfias vagy nőies jelleg egyre inkább átadja helyet mindkét nem androgyn  jellegének.  Ami egyrészt azt jelenti, hogy mindkét nem egyedeiben erősebben fognak keveredni a hagyományosan férfias vagy nőies tulajdonságok,  másrészt pedig  az adott nemhez tartozás régi kritériumai elvesztik jelentőségüket, s vagy másféle viselkedést tekintenek férfiasnak és nőiesnek, mint eddig, vagy  a „nemre jellemző” viselkedések helyett csak „egyénileg jellemző”  (pl. eredeti vagy sablonos, primitiv vagy kulturált stb.)  viselkedésekről lesz majd szó.

A neveléssel vagy a gyógyítással foglalkozó szakembereknek mindenesetre szembe kell nézniük a nemi szerepviselkedés változásaiból eredő kihívásokkal, s a pszichoszexuális fejlődés intenziv tanulmányozása és ennek alkalmazása révén  elő kell segítenünk, hogy minél több férfi és nő  gender role-ja legyen kreativnak nevezhető.

 

 

 

 

Szexuális problémák megközelítése

és kommunikációs módszerek

az orvosi gyakorlatban

 (Előadás-vázlat)

 

1.            A szexuális problémák  gyakorisága és jelentősége

2.                 A szexuáltabu  hatása a páciensekre és orvosokra 

3.                 Az  egyéni  pszichoszexuális  fejlődésről

4.                 A problémák  felszínre hozásának nyelvezete

5.                 A  bizalmas  beszélgetés  feltételei

6.                 A  diagnosztika  irányai; anamnézis,  exploráció

7.                 A  tanácsadás  és  terápia  alapelvei

 

8.                  Képzés  és  továbbképzés  szükségessége

 

1. A szexuális problémák  gyakorisága és  jelentősége    

                  A páciensek ritkán mernek panaszkodni  ilyen  problémáikró

                  Ezért  az orvosok nem is  szoktak  rákérdezni. Inkább mást kezelnek

Igy a kezelt  tünetek esetleg  megszűnnek, de újabbak jelennek meg

à   Sigmund Freud  óta tudjuk:  sok  ideges  tünet  oka  a  szexuális zavar

Sokféle  funkcionális  zavar =  pszichoszomatikus  zava

Többnyire ilyenek  a  szexuális  funkciózavarok  is  -- tehát  ennek megfelelően  kezelendők !

 

 

2.               A  szexuáltabu hatása a páciensekre és orvosokra

 

A „szexhullám” ellenére sokakban tovább él a szexuális gátlásosság

Azt hiszik, „nem illik” szexuális problémákkal előhozakodni az orvos előt   (különösen, ha az más nemű)

Az  orvos pedig „nem akar turkálni a  páciens magánéletében”

                                                                      (valójában számára is kényelmetlen a téma) 

Miért? Mert  felkészületlen  rá  -- nem  kapott  ilyen  képzést.

Ideje  sincs  rá, ezért  kerüli, s  inkább más, testi panaszokat kezel,   vagy ötletszerű  tanácsokat ad.

Legjobb  esetben  egy „specialistához”  irányítja  - 

                                                                         de  van  ilyen  nálunk  egyáltalán?

 

3.                 Az egyéni pszichoszexuális fejlődésről

 

A  személyiségfejlődés  egyik  fő vonala  ez.

Elsőként  S. Freud „ösztönelmélete”  próbálta  felmérni

                             („rész-ösztönök”, orális, anális, fallikus  fázisok  stb.) 

Azóta kiderült, hogy  a  szexuális viselkedést nem ösztönök, hanem

                          szociális normák, minták (scriptek)  határozzák meg.

A tanulási folyamat  a  nemi identifikációval  kezdődik,  s  lényege

                                        a nemi szerepek  elsajátítása. 

A  szexuális készségek  (pl.  orgazmuskészség) és  beállítottságok

          (pl. hetero-, homo-, vagy biszexualitás) fokozatosan alakulnak ki és változnak

A  minták  és hatások  sokfélesége  zavarokat  eredményezhet.

  Ezek a  zavarok  azonban  általában  rendezhetők.

 

4.                 A problémák  felszínre  hozásának  nyelvezete

 

Sokak  szerint  a  szexről  csak (latin) szakkifejezésekkel,  esetleg

                     „virágnyelven”, vagy  trágár módon  lehet beszélni.

Holott  minden szexuális jelenségre van  kulturált  és  közérthető

                     magyar  szó. (Pl. pénisz = hímvessző, klitorisz = csikló  stb.)

A „kényes témák”  megbeszélése során  alkalmazkodni kell  a

                     páciensekhez, hogy ne sértsük érzékenységüket.

Ez  nem  jelenti a  közismertebb szakkifejezések  kerülését,  bár

                     Indokolt  esetben  magyarázatokkal (pl. orgazmus = kielégülés)

          Feladatunk:  segíteni  a  szexuális problémája    megértésébe és  megoldásában --

kisegítő,  vagy  rávezető  kérdésekkel, az esetleges  félreértések  tisztázásával.           

 

5.                 A  bizalmas  beszélgetés  feltételei

 

Objektiv  feltételek:  zavarmentes környezet, elegendő idő

            (min. 20—40 perc), négyszemköztiség,  több  alkalom

Szubjektiv  feltételek: bizalmas  légkör, empatikus  ráhangolódás,

                                                                  elfogadó  attitüd,  bátorítás

Kongruencia:  verbális  és  metakommunikáció  összhangja

Feszültségek  oldása:  értékelésmentes  érdeklődés, a  megértés visszajelzése,  megnyugtatása

Lehetőleg a  páciens  partnerének  meghallgatása             (külön, vagy együtt 

 

6.                 A  diagnosztika  irányai. Anamnézis, exploráció

 

Tisztázandó  kontextusok:  szociokulturális  háttér, előítéletek, bűntudat, együttlétek  körülményei, a partnerek viszonya, egészségi  állapota

Az érintettek  életmódja:  munkája  és  szabadideje, hobbijai,

alkohol- és drogfogyasztása, ezek eltérései 

Kapcsolatuk  időtartama,  gyermekeik száma,  családi terveik

Feszültségeik és  konfliktusaik  témái, megoldásuk módja  --

                                                                                esetleges külső  kapcsolatok, „félrelépések”

 A  szexuális  problémák  keletkezése  és  eddigi  története

                                                                                megoldási  próbálkozások  és  igények

 

7.                 A  tanácsadás  és  terápia  alapelvei

 

Szexuálterápiás szakképesítések  és  szakrendelések  nálunk  még nincsenek.

(Az andrológusok is inkább csak az organikus potenciazavarokat  kezelik.)

Ami bármely szakorvostól elvárható: a  gyakoribb szexuális  zavarok felismerése

és tájékoztatás, tanácsadás 

Gyakoribb funkciózavarok férfiaknál:  erekciózavar, korai orgazmus és magömlés

                                        Nőknél:  orgazmuszavar, vaginizmus, diszpareunia

                                        Mindkét nemnél: vágycsökkenés  („libidohiány”)

Elsőként  az  esetleges  organikus okokat  kell tisztázni  és  kezelni.

                                  Ám ez nem pótolhatja  a  pszichoterápiás és -szociális  kezelést.

A  tanácsadás  (és  terápia)  célja:  az  adott zavar  okainak  és

                            megoldási  lehetőségeinek  megértetése  a páciensekkel.

                            (Félreértések  és  erőltetés  megszűntetése  stb.)

 

 

8.                 Képzés  és  továbbképzés  szükségessége

  

A  mai  ambuláns  praxisban  szexuálterápiára alig van lehetőség.

Szexuális  problémák  azonban  sok  szakrendelésen  felmerülhetnek

Ezért – amíg nincsenek  képzett szexuálterapeuták – legalább  a

                                 tájékoztatásra, tanácsadásra minden szakorvos képes lehetne.

A  korszerű  szemlélet  elsajátítása  ezért  elengedhetetlen 

Nyugaton  a  szexológia  kötelező tantárgy  a  legtöbb  orvosegyetemen

Lemaradásunkat  e  téren  a  képzők képzésével  kellene  kezdeni

 

Dr. Szilágyi Vilmos:

  Kommunikáció  szexuális problémákról  .

Az "Orvosi kommunikáció" (2008, Medicina)

című egyetemi tankönyv egyik fejezete

 

      Bevezetés

A testi vagy lelki tünetekkel orvoshoz fordulók többnyire nincsenek tudatában panaszaik és tüneteik mélyebb okainak, pedig ezek gyakran szexuális és párkapcsolati zavarokra vezethetők vissza. Ha az orvos sem ismeri fel ezeket az okokat, a kezelés felszínessé, sőt eredménytelenné válhat. Még ma is sok ilyen probléma észrevétlenül marad.

E hiányosság nem ritkán súlyos következményeiről árulkodik például egy segítségkérő levél, melynek írója, egy középkorú férfi leírja, hogy több éves kezelése során vagy negyvenféle gyógyszert kapott, de panaszai (szorongás, depresszió) nem szűntek meg. Közben felismerte, hogy mindenféle betegségnél nagyobb gondja a szexuális problémája, ami jóformán sehol sem jött szóba. „Illetve azt tapasztaltam – írja –, hogy mindegyik orvos vagy pszichológus, aki rákérdezett, néhány kérdés után röstelkedve más témára tért át.”. A továbbiakban kifejti, hogy „idegi túlterhelését” is szexuális problémája okozza, ezért legfontosabb lett volna ennek kezelése – de épp erre nem került sor! Minthogy nem tudja, kihez fordulhatna, hogy legfőbb problémájának megoldásához érdemleges segítséget kapjon, egy ideje komolyan foglalkozik az öngyilkosság gondolatával.

Az ilyen súlyos következmények megelőzhetők, ha az orvos nagyobb figyelmet szentel a különböző panaszokkal hozzá forduló betegek szexuális-párkapcsolati problémáinak, s nem tér ki azok részletesebb megbeszélése elől. Ennek érdekében természetesen szükség lehet némi felkészülésre. A szexuális problémák rejtett gyakoriságának és jelentőségének felismerése ugyanis nem egészen magától értetődő, mint ahogy feltárásuk és kezelésük hatékony módja sem.

 

        A tovább élő szexuáltabu ellensúlyozása

 

Talán nem szorul bizonyításra, hogy az utóbbi évtizedek reklámokban és pornográfiában megjelenő szexhulláma ellenére sokakban tovább él a szexuális gátlásosság, főleg az „intim kérdések” nyílt és részletes megbeszélése terén. Ez persze elsősorban az idősebb generációra érvényes, de a fiatalabbak körében sem ritkaság (kivéve az azonos neműek baráti köreit, amelyekben a gátlástalanság fitogtatása is előfordul).

Természetesen sok függ attól, hogy ki kivel beszél ezekről a kérdésekről, s milyen viszony van az érintettek között. Az orvos-beteg kapcsolat ebből a szempontból is elég sajátságos, mert a betegek többnyire félnek a kiszolgáltatottságtól, s a szokásos körülmények (túl kevés idő, mások jelenléte stb.) miatt is nehezen szánják rá magukat a teljesen őszinte vallomásokra. Ugyanakkor viszont segítséget remélnek az orvostól. Ami érthető és jogos, bár az orvos esetenként maga sem mentes a szexuális kommunikáció gátoltságától, s néhányan különböző ürügyekkel inkább kerülik a szexualitás és partnerkapcsolat témáját. Ürügyként szolgál például, ha az orvos „nem akarja a beteget kellemetlen helyzetbe hozni”, vagy éppen „indiszkrét kérdéseivel” zaklatni, el akarja kerülni az esetleges félreértéseket, vagy nincs ideje ilyen jellegű beszélgetésekre, stb.

 

         Valójában persze inkább arról van szó, hogy a legtöbb orvos felkészületlennek érzi magát, hiszen sem az egyetemen, sem máshol nem kapott ilyen irányú képzést, így nem nagyon tud mit kezdeni a páciensek szexuális problémáival. Ez a hiányosság nemcsak hazánkban, hanem többé-kevésbé európai, sőt, világviszonylatban is fennáll, ha nem is olyan mértékben, mint nálunk. Egy angol kutató például megállapította, hogy még mindig igen hiányos az egészségügyiek szexológiai képzése, az orvostanhallgatók nem érzik magukat teljesen alkalmasnak a szexuális anamnézis felvételére és a nemi szervek vizsgálatára. Pedig erre az egyetemi tanulmányoknak fel kellene készíteni a hallgatókat – mint ahogyan arra is, hogy ne előítéletekkel közeledjenek pácienseikhez.

Patricia d’Ardenne, az angol Sexual and Marital Therapy főszerkesztője (a folyóirat 1999/2 számában) többek közt ezt írta: „A nemi úton terjedő betegségek és szexuális funkciózavarok mindenütt felmerülnek az orvosi gyakorlatban, ezért a képzésben is ott lenne a helyük. A különböző orvosi szakágak … jelentős szerepet játszhatnának az orvosok szexuálterápiás felkészítésében.” A British Medical Journal nemrég sorozatot közölt a szexuális egészség védelméről, így többek között a szexuális anamnézis felvételéről, a különböző szexuális zavarokkal küzdő páciensek vizsgálatáról stb. A folyóirat szerzői  felhívják a figyelmet a szexuális kommunikáció és a szexológiai ismeretszerzés fontosságára, s egyidejűleg azt is megállapítják, hogy az ilyen irányú képzés és továbbképzés náluk sem teljesen megoldott. Hazai viszonylatban pedig nemcsak hogy teljességgel hiányzik az orvosok és a pszichológusok szexológiai képzése, de nálunk a hagyományos szexuáltabu is jobban érezteti a hatását, s az elavult nézetek, előítéletek is erősebbek, mint a nyugati országokban, ahol az orvosegyetemeken több helyen már kötelező tantárgy a szexológia.

 Az orvoshoz forduló betegek többnyire úgy érzik: nem illik szexuális problémákkal „előhozakodni” az orvos előtt. Inkább különféle szervi panaszokkal jelentkeznek, már csak azért is, mert szexuális problémáikat is ezeknek tulajdonítják. S úgy gondolják: ha az orvos segítségével megszabadulnak szervi panaszaiktól, akkor a szexszel sem lesz baj. Az orvos pedig könnyen elfogadja a felkínált tüneteket; elhelyezi azokat valamelyik „diagnosztikai skatulyába”, s máris írja a gyógyszert, vagy a beutalót egy szakirányú kivizsgálásra.

A szexuális problémák tehát gyakran ki sem derülnek, így aztán megoldásukra sem kerülhet sor. Ha pedig mégis felmerülne a beteg részéről egy bátortalan utalás a nemi élet vonatkozásában, az orvos gyakori reagálása, hogy „Ne bonyolítsuk a dolgot!”, vagy „Erre majd később visszatérünk!” (s aztán nem térnek rá vissza), illetve „Ezzel forduljon inkább egy specialistához!”, pl. nők esetén nőgyógyászhoz, férfiak esetén urológushoz, andrológushoz, vagy bármelyikük esetén pszichiáterhez, pszichológushoz. Hogy aztán a beteg valóban felkeresi-e az ajánlott „specialistát”, s az tud-e érdemben segíteni, nagyon is kérdéses. Szexológiai, vagy éppen szexuálterápiás képzést ugyanis a nevezettek sem kaptak. Tehát a beteg továbbküldése legtöbbször csak kitérés a feladat elől. (Mindaddig, amíg nem lesz hazánkban is elegendő és képzett szexuálterapeuta.)

 

A szexuális problémák megbeszélésének keretei

 

Ha mégis segíteni akarunk – ami egy orvostól joggal elvárható –, akkor ügyeljünk az alábbiakra. Minthogy a szexualitás sokak számára még ma is „kényes témának” számít, természetesen vigyáznunk kell arra, hogy ne sértsük a páciens érzékenységét és erkölcsi felfogását. Másrészt pedig számára is közérthető nyelven beszéljünk a szexuális kérdésekről, problémákról. Ezért először semlegesebb témák szóba hozásával alakítsunk ki viszonylag közvetlen és bizalmas kapcsolatot, mérjük fel a páciens iskolázottságát és értékrendszerét, s ehhez mérten térjünk rá a nemi életével kapcsolatos kérdésekre.

A problémák felszínre hozása érdekében tehát alkalmazkodunk kell a pácienshez, ami általában és főként a szélsőségek kerülését jelenti: egyrészt az orvosi nyelvben használatos szakkifejezések kerülését, másrészt a „virágnyelv”, vagy a trágár szavak használatáét. Sokan arra hivatkoznak, hogy nincsenek elfogadható, „szalonképes” kifejezések nyelvünkben a szexualitás kényesebb témáira. Ez azonban csak ürügy a feladat alóli kibújásra, mert valójában mindenre vannak megfelelő szavaink. Hiszen például pénisz helyett mondhatunk hímvesszőt, vagina helyett hüvelyt, klitorisz helyett csiklót, koitusz helyett közösülést (vagy szeretkezést, bár az nemcsak közösülést jelenthet). Nincs olyan szexuális történés, amit ne lehetne közérthetően (és nem trágár szavakkal!) kifejezni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenáron kerülnünk kell még a közismertebb szakkifejezések használatát is. Használatukhoz azonban – legalábbis eleinte – ajánlatos magyarázatot fűzni. Ha például az orgazmus szót használjuk, tegyük hozzá, hogy ez szexuális kielégülést jelent. De ugyanezt megtehetjük a heteroszexualitás, a biszexualitás és a homoszexualitás fogalmaival is, az utóbbit kiegészítve a meleg és a leszbikus szavak magyarázatával.

A nemi élettel kapcsolatos kérdésekre természetesen csak akkor érdemes sort keríteni, ha az előzetes beszélgetés(ek) során megnyertük a páciens bizalmát. Ám ilyenkor sem kell rögtön konkrét kérdések sorozatát rázúdítani, hanem célszerűbb némi bíztatással elősegíteni, hogy ő maga mondja el ezzel kapcsolatos élményeit és gondjait. Ha ez nehezen megy neki, akkor persze egyszerű kisegítő vagy rávezető kérdésekkel könnyíthetünk a helyzetén. Ezek a problémák pontosabb tisztázását, az esetleges félreértések elkerülését célozzák. Valahogy így: ha jól értem, akkor az a helyzet magánál, hogy…

Kérdéseink megfogalmazásában vegyük mindig figyelembe az érintettek szociokulturális hátterét, mert az erősen befolyásolja, mennyit ért meg mondandónkból a páciens, hogyan érti kérdéseinket, s mennyiben és hogyan tud válaszolni rájuk. Esetenként ugyanazt a kérdést többféle formában is feltehetjük, mert az így kapott válaszok kiegészítik egymást, s világosabbá teszik a lényegi összefüggéseket. Különösen akkor kell kérdésünket módosított (és a pácienshez alkalmazkodóbb) formában feltenni, ha láthatóan küszködik a válasszal. Ilyenkor azonban ügyeljünk arra, hogy ne erőltessük a választ kérdésünkre, inkább átmenetileg tegyük félre, s később térjünk vissza rá – vagy próbáljuk más oldalról, más szempontból megközelíteni ugyanazt a témát.

 

Alapvetően fontos, hogy biztosítsuk a szexuális problémák eredményes megbeszéléséhez szükséges feltételeket. Ezek a feltételek részben objektívak, részben szubjektívek. Az előbbi mindenekelőtt a négyszemköztiség és a zavarmentes környezet biztosítását jelenti. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az intim kérdésekről legtöbben csak négyszemközt és nyugodt körülmények között, megfelelő hely és idő biztosítása esetén tudnak beszélni. A szokásos rendelési helyzet, az asszisztens, vagy más munkatárs jelenléte, a szűk időkeret, a folytonos megzavarás lehetősége majdnem lehetetlenné teszi az eredményes kommunikációt. Valahogyan tehát megfelelőbb helyet és bőségesebb időkeretet kell biztosítanunk erre. Az időkeret természetesen nem lehet korlátlan, de a körülményektől függően alakítható, esetleg növelhető, főleg egy első megbeszélés esetén.

Egy szak-, vagy családorvosnak azonban többnyire nincs hosszabb ideje a problémák alaposabb megbeszélésére. Ám akkor sem kell kitérnie előle, ha csak 5-10 percet tud rászánni, hiszen egy rövidebb beavatkozás is eredményes lehet, főleg, ha többször kerül rá sor. Mindenesetre jó, ha tisztában van a kompetencia-határokkal és saját felkészültségével, pontosan meg tudja ítélni, miben tud segíteni az adott páciensnek (pl. problémák meghallgatása, félreértések eloszlatása stb.), s mikor kell őt más szakemberhez irányítania, akinek több ideje és nagyobb felkészültsége van.

 

A környezeti feltételek közé tartozik még a beszélgetés csendes és kényelmes helyének biztosítása, ahol lehetőség szerint semmilyen külső inger nem vonja el az érintettek figyelmét, és viszonylag otthonosan érezhetik magukat. A kényelmes ülőhelyeket úgy helyezzük el, hogy ne szemben helyezkedjünk el, hanem úgynevezett tanácsadói helyzetben, vagyis az orvos széke az asztal mögött, a páciens széke pedig az asztal oldalsó részén legyen. Az asztalon legyen elég hely, ahová kitehetjük az esetleges dokumentumokat, leleteket.

Talán még fontosabbak a szubjektív feltételek, mindenekelőtt a bizalmas légkör megteremtése. Ez nyilván attól is függ, hogy mióta ismerjük a pácienst, milyenek voltak az eddigi beszélgetéseink, s hogy négyszemközt vagy hatszemközt beszélgetünk. Az utóbbi pl. akkor fordul elő, ha a páciens partnere is részt vesz a beszélgetésben. Ez egyáltalán nem zárható ki, sőt, előnyös is lehet, hiszen a szexuális problémák általában kapcsolatban merülnek fel, tehát a helyes diagnózishoz és a tanácsadáshoz érdemes bevonnunk a partnert is.

 

A modern szexuálterápia egyébként is alapvetően párterápia. Ez természetesen nem zárja ki, hogy ne foglalkozhassunk egyénileg is az érintettekkel, különösen a szexuális problémák feltárásának kezdeti szakaszában. A négyszemközti beszélgetés megkönnyítheti az alkalmazkodást, pontosabban az empatikus ráhangolódást a páciensre, ami a legfontosabb szubjektív feltétele az eredményes munkának. Ezzel együtt jár a barátságosan érdeklődő és elfogadó attitűd, vagyis a negatív ítéletektől és értékeléstől való tartózkodás, éspedig nemcsak a verbális kommunikáció, hanem a metakommunikáció terén is. Az érintettek ugyanis nagyon érzékenyek erre, s hamar leblokkolnak, ha nem kapnak teljes elfogadást és bátorítást. Tehát el kell kerülnünk az inkongruens helyzeteket (amikor szavaink és gesztusaink nincsenek összhangban).

Félreértések elkerülése végett: ez nem jelenti azt, hogy mindent helyeselnünk kell, amit az érintettek elmondanak. Az empatikus meghallgatás a páciens előítéleteit, téves elképzeléseit, vagy szokásait is a megértés szándékával fogadja, de jelzi, hogy „ezekre még visszatérünk”, vagy kérdésekkel próbálja tisztázni a zavaró tényezők okait és funkcióját.

Fontos szubjektív feltétel, hogy mi magunk is nyugodtak és oldottak legyünk, s ugyanezt a páciensnél is minden módon segítsük elő. Feszült ideg- és lelkiállapotban nem érdemes és nem ajánlatos szexuális problémákról beszélgetni, ezért ilyenkor halasszuk el a beszélgetést, vagy átmenetileg térjünk át más témára. Egy semlegesebb és megnyugtatóbb témáról aztán egy idő múlva megpróbálhatunk visszatérni a szexuális problémákra. A feszültségek oldásának egyik legjobb módszere, ha őszinte érdeklődést tanúsítunk a páciens irányába, s életének főbb eseményeiről kérdezgetjük. Saját életéről általában szívesen beszél mindenki, s ez nagyon sok támpontot nyújthat a szexuális problémák feltárásához, s azok hátterének tisztázásához. Azonkívül a közelmúlt élettörténetének megbeszélése bensőségesebb légkört alakíthat ki, ami elősegíti a szexuális problémák megbeszélését is.

 

Fontos, hogy állandóan visszajelezzük a páciensnek (vagy a párnak) az elmondottak megértését és az őszinte önfeltárás elismerését – hangsúlyozva, hogy ez nagyban elősegíti a problémák megoldását. Ha valami nem egészen világos, rögtön rákérdezhetünk, s aztán saját szavainkkal összefoglalhatjuk az elhangzottakat (kérve azok megerősítését vagy helyesbítését). Ha egy párral beszélgetünk, fontos, hogy az egyik fél által elmondottakról a másik fél véleményét is megkérdezzük, tisztázandó a szemléletbeli különbségeket, amelyek fontos oki tényezői lehetnek a felmerült szexuális problémáknak. Ilyenkor nem az a cél, hogy bármelyik félnek igazat adjunk a másik ellenében, hanem csupán a véleménykülönbségeket tesszük megbeszélhetővé. A kliensek gyakran hajlamosak bírói szerepet tulajdonítani a terapeutának, s elvárják, hogy a partnerrel szemben nekik adjon igazat. Ám ha ez megtörténne, akkor nehéz lenne elfogadtatni velük, hogy a probléma kialakulásáért és megoldásáért a partnerek általában egyaránt felelősek, tehát segíteniük kell egymást. Épp ezért semleges, és mindkét fél számára egyaránt segítő hozzáállásra és kommunikációra van szükség.

 

A tisztázandó kontextusok

 

      Szexuális-párkapcsolati problémák megértéséhez nélkülözhetetlen azok szociokulturális hátterének tisztázása. Ezek részben kultúrtörténeti jellegűek, mint pl. a férfi-szexualitás történelmi dominanciája, a napjainkban is tovább élő patriarchalizmus, amelynek legpregnánsabb megnyilvánulása a „machismo”, vagyis a hódítások halmozása, a nők kihasználása, tárgyként kezelése. Számos más tényező is kelthet azonban szexuális zavarokat.

Ilyenek többek között a pszichoszexuális fejlődést gátló körülmények, például az intézményes szexuális nevelés hiányából adódó szexuális kulturálatlanság és tájékozatlanság, a férfiminták gyakori hiánya a családban és az iskolában, a szoros anya-fiú kötődés (különösen az egy-gyermekes családban), a pornográfia (és általában a tömegkommunikáció) által bemutatott, szélsőséges („macsó”) férfiideál, amelyet a kortárscsoportok is többnyire elfogadnak és terjesztenek, sokakban kiváltva ezzel a szexuális csökkentértékűség érzését.

A tisztázandó kontextusok között a szociokulturális háttér (társadalmi helyzet, képzettség, vallási hovatartozás, életmód, szabadidő eltöltése stb.) mellett a szexuális problémák megértéséhez fontos az érintettek eddigi szexuális élettörténetének hozzávetőleges tisztázása is. Ennek diagnosztikai célú értékeléséhez azonban ismernünk kell a pszichoszexuális fejlődés általános törvényszerűségeit, az olyan kulcsfogalmakat, mint a szexuális identifikáció, vagyis a saját, biológiai nemmel való azonosulás, annak elfogadása (ami nem mindig következik be), vagy a nemi szerep fokozatos elsajátítása, továbbá a szexuális orientáció, tehát a másnemű vagy azonos nemű partnerek előnyben részesítése. Ezek képezik a pszichoszexuális fejlődés alapját, amely a személyiségfejlődés egyik fő vonalaként az egyén egész életét átszövi, s amelynek során a felnőttkorra kialakulhat a párválasztási érettség, vagyis a lelki alkalmasság a házasságra és szülői szerepre.

 

 Ez a fejlődés a kedvező feltételek hiánya esetén könnyen elakadhat, megrekedhet a gyermek- és ifjúkorban, s ez meggátolja a szerelmi képesség, a pszichoszexuális érettség kibontakozását. A fiatalok, sőt a fiatal felnőttek gyakran még ma is leragadnak a bűntudattal átélt önkielégítéseknél, s nem nagyon mernek szexuális kapcsolatot kezdeményezni, vagy elfogadni egy lehetséges partner közeledését. A „szexuális kapcsolat” természetesen nem kell, hogy közösülést is jelentsen, hiszen a „petting”, tehát a közösülés nélküli szeretkezés is kielégülést eredményezhet mindkét félnek, s egyben elősegíti a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő fertőzések elkerülését. (A „szexuális élet” korai elkezdését elítélők rendszerint megfeledkeznek arról, hogy ez a fogalom nem feltétlenül jelent közösülést, hiszen pl. a csókolózás és petting is ide tartozik.)

Igen sok probléma származhat a teljesítményelv uralmából a szexualitás terén. Teljesítmény-orientált korunkban gyakori, hogy férfiak és nők egyaránt bizonyos teljesítményekre törekszenek a nemi kapcsolatban is, s ennél fogva hajlamosak az erőltetésre, ami aztán rendszerint kudarchoz vezet. Az erőltetés megnyilvánulhat a maximális élvezet, az orgazmus gyors és/vagy többszöri elérésére törekvésben, esetleg az egyszerre történő kielégülés elérésében. Mindez különösen a nőket „megjátszásra”, az élvezet vagy a kielégülés színlelésére hajlamosíthatja.

Fontos tehát tisztázni, hogy az érintettek nem erőltetnek-e valamit a szexuális együttlétek során. S mivel az erőltetés mögött rendszerint különböző félelmek húzódnak meg, törekedjünk e félelmek megfogalmazására. Az egyik leggyakoribb a kudarctól való félelem. Szinte mindenkivel előfordul, hogy a szexuális élmény nem az elvárásoknak megfelelően sikerül (fáradtság, vagy egyéb okok folytán). Elegendő önbizalom és harmonikus kapcsolat esetén a partnerek ebből nem csinálnak ügyet. Az említett feltételek hiányossága folytán viszont könnyen előfordulhat, hogy – tudatosan, vagy tudattalanul – félni kezdenek egy újabb kudarctól, s már az előjátékok során aggályosan figyelik magukat, ami megzavarja a szexuális izgalom és élvezet szokásos menetét. A kudarcfélelem így dominánssá válhat.

 

        Félni azonban nemcsak a kudarctól lehet, hanem sok egyéb, tényleges vagy elképzelt veszélytől is. Például a nem kívánt terhességtől, a nemi úton terjedő fertőzésektől, vagy a partner „túlzott” elvárásaitól, a hozzá való túlzott kötődéstől és a szabadság elvesztésétől stb. Vannak, akik az utóbbi miatt magától az intimitástól és a vele járó, egyoldalúnak vélt kiszolgáltatottságtól félnek, mivel nem bíznak a partnerben. (Ez rendszerint az önbizalom hiányával függ össze.)

Feltétlenül tisztázandók a szexuális együttlétek körülményei: van-e hozzá megfelelő, zavartalan hely és elegendő idő, milyen testi és lelki állapotban kerül rá sor. Hiszen a kényelmetlen hely (pl. kocsi), a tisztálkodási lehetőség hiánya, a megzavarástól való félelem, vagy a sietség kényszere éppúgy okozhat szexuális problémákat, mint a kimerültség, a különböző betegségek, vagy az alkoholos állapot. Ugyancsak zavaró hatású lehet, ha valamilyen oknál fogva hosszabb ideig kimaradt a nemi élet bármely formája, így valaki „kijött a gyakorlatból”, „nincs tréningben”, s ezt ő maga, vagy partnere nem veszi figyelembe. De az életstílus olyan elemei, mint a dohányzás és a különböző szenvedélybetegségek is súlyosan károsíthatják a szexuális képességeket.

Megkülönböztetett figyelmet érdemel a szexuális partnerek egymáshoz való viszonya, ezen belül is főleg együttjárásuk vagy együttélésük időtartama és motivációja. Hiszen nyilván eltérő okai vannak a szexuális zavaroknak egy nemrég kezdődött, vagy éppen hosszú évek óta tartó kapcsolatban. Az új és sokat ígérő kapcsolatokban a szerelem igen hatásos motiváló erő lehet, különösen ha kölcsönös és hasonló intenzitású, s így megkönnyíti az egymáshoz való alkalmazkodást. A megfelelés vágya azonban a szex terén is könnyen erőltetéssel járhat, és kudarcokhoz vezethet. A szerelem tehát önmagában nem biztosítja a szexuális összhangot. (Saját praxisomban többször találkoztam szerelmespárok szexuális problémáival. Ilyenkor persze nem a szerelem, hanem az aggályok és az erőltetés megszűntetésére kell törekedni.)

 

A sokéves kapcsolatokban sincs kizárva az erőltetés, ami a megszokásból vagy az érzelmi elhidegülésből eredő libidóhiányt, érdektelenséget igyekszik kompenzálni. De jóval gyakoribb a szex erőltetés nélküli elszürkülése, egyre unalmasabbá válása, s a változatosság keresése, rendszerint egy külső partner révén. A „félrelépés” gyakran csak a fantázia síkján történik meg, s már ez is bűntudattal járhat, és negatívan hathat a házaséletre. Ám az is előfordul, hogy átmenetileg felélénkül tőle a házastárs iránti szexuális vágy. Ugyanilyen kettős hatása lehet a tényleges félrelépéseknek, akár kiderülnek azok, akár nem. Hagyományos szemléletű párok viszonya és szexuális kapcsolata teljesen megromolhat egy-egy félrelépés, vagy tartós, házasságon kívüli kapcsolat következtében, másoknál viszont csak enyhe, átmeneti krízist eredményez. A „külső kapcsolatok” tehát önmagukban nem feltétlenül idéznek elő komolyabb szexuális problémákat. Ilyenkor nagyon fontos tisztázni minden érintettel a külső kapcsolat értékelésének esetleges túlzásait.

Feltehetőleg ez a legnehezebb pontja a helyzet felmérésének. Egyrészt, mert nehéz erről őszinte és megbízható válaszokat kapni, másrészt a szubjektíven őszinte válasz is gyakran torzít, mert tudattalan hatalmi játszmákat tükröz (lásd E. Berne játszmaelméletét), vagy hallgatólagos megállapodások, kompromisszumok szülötte (lásd Jürg Willi kollúzióelméletét). Ilyen esetekben ezért indokolt lehet egy szakpszichológus segítségét kérni.

Az említettek helyes értelmezése azonban csak az alapadatok ismeretében lehetséges. Ilyenek a következők: az érintettek életkora, neme, foglalkozása, iskolai végzettsége, lakóhelye és családi állapota, továbbá meglevő vagy korábbi betegségei (különös tekintettel a nemi életet érintő betegségekre). A válaszoktól függően természetesen sok mindenre rákérdezhetünk, pl. vannak-e gyermekei, volt-e abortusza stb.

 

A diagnosztika, a tanácsadás és terápia irányelvei

 

      Minthogy szexuális problémák az orvosi gyakorlat minden területén felmerülhetnek, s a legkülönbözőbb szervi panaszokkal függhetnek össze, az orvosi hivatással ellentétes lenne egyszerűen kitérni ezek elől, vagy komolytalan tanácsokkal (pl. „Igyon meg előtte egy féldecit!”) intézni el azokat. Bár a szexuális zavarok kezelése a medicinának külön képesítést igénylő szakága, azonban mivel ilyen szakképzésre (államilag elfogadott szinten) hazánkban eddig nem került sor, nem lehet egyszerűen átutalni a hozzánk fordulókat a megfelelő szakrendelésre. (Ez alól látszólag csak a merevedési zavarral küzdő férfiaknak jelenthetnek kivételt az andrológiai szakrendelések, ám legtöbbször ott is csak gyógyszeres kezelést nyújtanak, ami nem azonosítható a korszerű szexuálterápiával.)

Az orvos ugyan többnyire nem tudja felvállalni a szűkebb értelemben vett szexuálterápiát, de a tanácsadáshoz is szüksége van bizonyos szexológiai alapismeretekre. Az Egészségügyi Világszervezet már 1974-ben felhívta a figyelmet az egészségügyiek szexológiai képzésének szükségességére, 2000-ben pedig egy újabb, nemzetközi tanácskozáson Ajánlásokat fogalmazott meg a szexuális egészség védelmére. Ebben (lásd: Szexológiai dokumentumok, 2004) a szexuális egészséget úgy határozza meg, mint „a testi, lelki és szociokulturális jó közérzet tartós élményét a szexualitás vonatkozásában. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelősségteljes megnyilvánulásában, amely erősíti a harmonikus egyéni és szociális jóllétet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet. A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya. A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához el kell ismerni, és biztosítani kell a szexuális jogokat.

A szexuálisan is jó közérzet alapja természetesen a zavaroktól és betegségektől mentes, ápolt szervezet, valamint a nemi szervek életkornak megfelelő funkcionálása. Ennek biztosításához figyelemmel kell kísérni a lehetséges veszélyeket és károsító tényezőket, különösen a nemi úton terjedő fertőzéseket, amelyek késői felismerés vagy elhanyagolás esetén nehezen kezelhetővé válnak, sőt, végzetesek is lehetnek – gondoljunk pl. a HIV fertőzésre és következményére, az AIDS-re. De van egész sor másfajta betegség vagy testi állapot is, ami veszélyezteti vagy korlátozza a szexuális egészséget, gyakran anélkül, hogy az érintettek tisztában lennének vele. Az orvosnak viszont ismernie, s vizsgálatai során rutinszerűen ellenőriznie kell ezeket.

 

A korszerű szemléletű orvosnak azonkívül tudnia kell például, hogy a szexuális viselkedés az embernél nem ösztönös, hanem tanult viselkedés, amely a szocializáció során alakul – vagyis alakítható, fejleszthető, korrigálható. A szexuális beállítottság (hetero-, homo- vagy biszexualitás) sem születik velünk, hanem az egyéni pszichoszexuális fejlődés közben jelentkező hatásoktól függően alakul, s rendszerint tizenéves korban véglegesedik. (Később már ritkán változik, bár ez sem zárható ki.)

A szexuális orientáció zavarai (amelyeket a köznyelv „perverziók”, a szaknyelv „parafiliák” néven említ) viszonylag ritkák. Szexuális problémákat sokkal inkább a szexuális funkciózavarok okoznak, amelyek közül a férfiaknál leggyakoribbak a merevedési és az orgazmuszavarok, köztük elsősorban a korai orgazmus és magömlés (ejaculatio praecox), nőknél pedig a kielégülés elmaradásán (anorgazmia) kívül a közösülés fájdalmassága (dyspareunia) vagy ellehetetlenülése (vaginizmus). Nem árt tudni, hogy pl. impotenciáról csak akkor beszélhetünk, ha a viszonylag egészséges férfinek a próbálkozások ellenére hosszabb időn (hónapokon) keresztül nincs a közösüléshez elegendő merevedése. A frigiditás pedig nem azonos az anorgazmiával, hanem azt jelenti, hogy a nő egyáltalán nem tud felizgulni, függetlenül a szexuális ingerlés jellegétől és időtartamától (ez elég ritkán fordul elő).

Mindezeket ajánlatos figyelembe venni a felmerült szexuális zavarok diagnosztizálásakor. Részletes és négyszemközti exploráció, illetve anamnézis felvétel nélkül is lehet egy hozzávetőleges diagnózist adni, de érdemleges és hatékony tanácsokat aligha. Vannak ugyan bizonyos kisegítő módszerek, amelyek megkönnyítik és meggyorsítják a diagnosztizálást (pl.: kérdőívek), de önmagukban nem elegendőek és mindenképpen szóbeli megerősítésre vagy kiegészítésre szorulnak.

          Neves orvos-szexológusok fejlesztették ki a merevedési funkció mérésének egy rövid, megbízható és a kliens által elvégezhető módszerét, amely más kultúrákban is hasznosítható és pszichometriailag elég érzékeny a kezeléstől függő változásokra. Módszerük lényege, hogy a szakirodalom révén, valamint a merevedési zavarokban szenvedő páciensek és partnereik kikérdezése révén megállapították, hogy melyek a szexuális működés fő jellemzői a különböző kultúrákban. Kérdőívet szerkesztettek, s azt kipróbálták jó néhány pácienssel, majd az eredményeket kiértékeltették egy szakember-gárdával. A végső, 15 tételes kérdőívet — amelyet a Merevedési Zavarok Nemzetközi Indexének neveztek – 10 nyelvre lefordítva jó néhány országban ellenőrizték megbízhatósága, szerkezete és érvényessége szempontjából.

Eredményül kapták, hogy a férfi nemi életének öt fő tényezője van: a merevedési funkció, az orgazmus, a szexuális vágy, az elégedettség a közösüléssel és általában a nemi élettel. A kipróbálások során kitűnt, hogy szoros összefüggés van mind az öt tényező között, s a teszt megismétlése megbízhatóan mutatja a terápia során bekövetkező változásokat mind az öt területen. A kérdések a legutóbbi négy hét szexuális tapasztalatait vizsgálták, többek közt ilyen kérdésekkel:

„Az ingerlésre kialakult merevedés mennyiben volt elég erős a közösüléshez?”

„A közösülésre rátérve milyen gyakran maradt meg a merevedése?”

 „Hányszor érezte sikeresnek, kielégítőnek a közösülést?”

„Mennyire élvezte a közösüléseket?”

„Mennyire elégedett a saját nemi életével?”  stb.

 

          Mindegyik kérdéshez öt, előre megadott válaszlehetőség volt, amelyek közül egyet kellett megjelölni a kliensnek. A teszt magyar változata, amely viszont csak öt kérdésből állt, a családorvosok várószobáiban volt hozzáférhető (amíg el nem fogyott). Más kérdés, hogy mit tudtak kezdeni a családorvosok a kérdéseket megválaszoló férfiakkal – azon kívül, hogy esetleg felírtak nekik „potencianövelő” gyógyszert. (Nem beszélve arról, hogy maga a kérdőív is kissé elavultnak tűnik, mert a nemi életet a közösüléssel azonosította.) Ez a nemzetközi index megkönnyítette ugyan a diagnosztizálást, de a terápiához nem adott útmutatást, s így nem segített megváltoztatni a hagyományos orvosi szemléletet, amely az erekciózavarokat túlnyomórészt szomatikus okokra vezeti vissza, s ennek megfelelően a gyógyszeres (vagy a mechanikus és a protézis-jellegű) kezeléseket tartja szükségesnek és döntőnek.

Hazánkban az utóbbi években történt felmérések szerint az erekciózavarok közel félmillió férfit érintenek. Gyakoriságuk 40-49 év között 30%, 50-59 év között 50%, míg 60 év fölött 80%. A merevedési zavarok lényege, hogy nem teszik lehetővé a hüvelybe hatolást, vagy a legalább 4-5 perces közösülést.

A merevedési zavarok lehetséges okait illetően a következő okok jöhetnek számításba:

Szomatikus zavarok

·                       Keringési rendellenességek (szívproblémák, stroke, magas vérnyomás, magas koleszterinszint)

·                       Cukorbetegség

·                       Idegrendszeri rendellenességek

·                       Egyes gyógyszerek mellékhatásai (bizonyos magas vérnyomás elleni szerek, antipszichotikumok, antidepresszánsok, egyes nyugtatók)

·                       Alacsony szintű férfihormon termelődés

A merevedési zavar életmóddal járó rizikófaktorai

·                       Túlzott alkoholfogyasztás

·                       Mozgásszegény életmód

·                       Nagy testtömeg (túlsúly, elhízás)

·                       Dohányzás

A merevedési zavar pszichés rizikófaktorai

·                       Stressz, félelmek, szorongás

·                       Teljesítménykényszer

·                       Depresszió

·                       Párkapcsolati problémák

 

Az erekciózavarok okainak megállapításához első lépésként ajánlatos tisztázni, hogy vannak-e a férfinak éjszakai, alvás közbeni merevedései. Ezt az alváslaboratóriumokban egy speciális, péniszre helyezhető, kerületmérő pánttal szokták ellenőrizni, amely a műszeren rögzíti a merevedési periódusokat (Hazai viszonylatban ez a pánt pl. kis bélyegsor felhelyezésével pótolható, amely erekció esetén a perforáció mentén szétszakad.) Az éjszakai merevedések előfordulása ugyanis arról tanúskodik, hogy az erekciózavar nem biológiai eredetű. Ez esetben pedig nem gyógyszeres kezelésre, hanem pszichoterápiára (párterápiára, kognitív-viselkedésterápiás szemléletű szexuálterápiára) vagy tanácsadásra van szükség.

Hasonló a helyzet a fiatal férfiaknál gyakori korai orgazmus eseteiben is, amelyeknél ritkán elég (sőt gyakran ártalmas) a gyógyszeres kezelés. Az ok itt általában egy rossz beidegzés, amely többnyire az elsietetten gyakorolt önkielégítések folytán alakul ki, s aztán átkerül a partnerkapcsolatba. A megoldás tehát csak egy új beidegzés kialakításával, az ingerlés lassításával, az orgazmus és magömlés késleltetésének megtanulásával történhet. Ennek során ajánlatos a közösülést egy ideig mellőzni, és a könnyebben szabályozható ingerlési módokkal gyakorolni a késleltetést. A férfiaknál ritkábban előforduló másik orgazmuszavar tünete, hogy közösülésben nem, vagy csak nehezen jutnak kielégüléshez. A szervi okok itt is könnyen kizárhatók, ha más módon, pl. pettinggel vagy önkielégítéssel nincs ilyen probléma – ilyenkor a pszichés okokat kell tisztázni.

 

A nők szexuális problémái többnyire abból erednek, hogy náluk az orgazmuskészség nem jelenik meg magától a serdülőkorban, mint a fiúknál, hanem nekik ezt külön meg kell tanulni, ki kell alakítani (ami legegyszerűbben és legbiztosabban az önkielégítés gyakorlásával történhet). Csakhogy erre rendszerint még napjainkban sem hívja fel senki a figyelmüket, így sokan a partnerüktől és a szerelmi házasságtól „automatikusan” várják a gyönyört.

A férfiak viszont általában nincsenek tisztában a nők gyakran hiányzó orgazmus-készségéből adódó „hátrányos helyzetével”, s rögtön a közösülésre törekszenek, amelyben még az egyébként kialakult, de gyengébb orgazmus-készségű nők is jóval nehezebben jutnak kielégüléshez, mint a csikló közvetlen ingerlése révén. (Különösen ha az előjáték és a közösülés időtartama együttesen is csak néhány perc.) Ezért van az, hogy nagyon sok nő kielégületlen marad a hagyományos szeretkezésben, s ha ezt nem meri rögtön bevallani és megbeszélni partnerével, akkor hajlamossá válhat a megjátszásra, a gyönyör színlelésére. Ez pedig csak súlyosbítja a szexuális problémát. Holott ha az orgazmushiány (anorgazmia) csak a közösülésben jelentkezik a nőnél, ez semmilyen szempontból nem tekinthető patologikusnak (ellentétben a korai pszichoanalízis téves nézeteivel).

Fontos tudnunk, hogy a férfiak és nők szexuális reakcióiban nagyon sok hasonlóság van. A szexológia 20. századi fejlődése során, s különösen Masters és Johnson klasszikus laboratóriumi vizsgálatai nyomán megállapítást nyert, hogy mindkét nem szexuális reagálása négy szakaszra osztható: 1. vágy és felizgulás, 2. platófázis, 3. orgazmus és 4. elernyedés. Az orgazmus, a gyönyörérzet csúcsélménye, fiziológiai szempontból reflex-szerű jelenség: a szexuális izgalom csúcspontján bekövetkező, spontán izom-összehúzódások a húgycső körül, illetve a hüvely alsó harmadában. Férfiaknál általában ejakulációval jár együtt, de az utóbbi évtizedek kutatásai szerint a nőknek is lehet magömlésük a húgycsőből, az ún. G-zóna ingerlése következtében. (A G-zóna elnevezése első leírója, Gräfenberg nevéből származik.) A jelenség magyarázata, hogy a női húgycső a hüvely mellett, azzal párhuzamosan halad, így a hüvely elülső falán keresztül ingerelhető. Ennek hatására a húgycső fala éppúgy megduzzad, mint a csikló és a kisajkak, s néhány apró mirigy a vérbőség folytán váladékot termel, amely a húgycsőbe kerülve az orgazmus-reflex izom-összehúzódásai folytán kilökődik. Vizsgálatok szerint ennek a váladéknak semmi köze a vizelethez (bár sokan összetévesztik azzal), összetétele inkább az ondóhoz hasonlít (természetesen spermiumok nélkül). Ez a jelenség azonban nem jellemző minden nőre – említése itt azért fontos, mert gyakran (tévesen) szexuális zavarnak illetve „bepisilésnek” vélik. Ilyenkor a folyamat magyarázatával nyugtassuk meg a nőt.

 

A nők szexuális funkciózavarai a férfiakéhoz hasonlóan biológiai, pszichológiai és szociokulturális okokra vezethetők vissza. Biológiaiak pl. a cukorbetegség, a különböző neurológiai betegségek, egyes gyógyszerek és pszichotrop szerek mellékhatásai, a menzesszel vagy a menopauzával kapcsolatos hormonális változások. Pszichológiailag a gyermekkori traumák (pl. szexuális visszaélések) mellett gyakori ok a partnerkapcsolati konfliktus vagy elhidegülés; szociokulturálisan pedig a túl szigorú, konzervatív, szexellenes nevelés, amely információhiányt, tévhiteket és erős gátlásosságot, a szextől való idegenkedést vagy félelmet eredményezhet. Az ilyen nők nem kívánják és többnyire nem is élvezik a szexet. Ezt szaknyelven „libidohiánynak” vagy „hipoaktiv szexuális vágynak” nevezik, különböző vizsgálatok szerint a nők 20-30%-ánál fordul elő, s néha szexuális averzióvá (elutasítássá) fajul.

Ami a fájdalmas közösülést és a vaginizmust (hüvelyizom-görcsöt) illeti, mindkettőnek lehetnek testi és/vagy lelki okai. A diszpareunia (fájdalmas közösülés) esetleges szomatikus okait nőgyógyászati vizsgálattal könnyen ki lehet szűrni. Negatív lelet esetén viszont lelki okokat kell keresnünk: ha a nő fél attól, hogy a közösülés fájni fog, vagy egyéb kellemetlen következményei lesznek, akkor a hüvely száraz marad és fájdalmasan kidörzsölődhet (diszpareunia), vagy a hüvelyizmok görcsösen összehúzódnak és ellenállnak a pénisz behatolásának (vaginizmus). Ez mindkét partnert kellemetlenül érinti, bár másfajta ingerléssel, a közösülés mellőzésével a nő is képes az orgazmusra. A koitusz-centrizmus helyett tehát ilyenkor átmenetileg a „pettingelés” és a hüvelyizmok fokozatos ellazításának gyakorlása (az úgynevezett Kegel-gyakorlatok) ajánlottak.

A szexuális problémák megbeszélése során minden esetben tisztázni és tudatosítani kell a lehetséges zavarforrásokat és a normális funkcionálás feltételeit, közöttük elsősorban a ráhangolódáshoz szükséges testi és lelki nyugalmat, valamint az erőltetések kerülésének fontosságát. A stressz csökkentése érdekében ajánlani lehet különböző relaxációs gyakorlatokat (amelyeket egyébként a szexuálterápiában is gyakran alkalmaznak). A tanácsadások során érdemes felhívni az érintettek figyelmét arra is, hogy amennyiben a szexuális együttlétek közben bármelyikük erőltetést vesz észre, akkor ezt tegye szóvá, állítsa le, beszélje meg partnerével, és csak egy játékosabb, erőltetéstől mentes légkörben folytatódjon a szeretkezés.

 

A problémák megoldásának, s egyben a párkapcsolat fejlesztésének legfontosabb tényezője, előfeltétele az egymás iránti teljes bizalom és őszinteség, a szexuális igények vagy aggályok részletes megbeszélése. Így az orvosnak is elsődleges feladata, hogy ezt elősegítse – bíztatással, bátorítással, és a szexuális kérdések megbeszélése során tanúsítandó kommunikációs példamutatásával.

Nehézségek és zavarok azonban nemcsak a szűkebb értelemben vett szexuális, vagyis erotikus viselkedésben merülhetnek fel, hanem a gyermekvállalásban és gyermeknemzésben, sőt a szociális, nemi szerepviselkedésben is. Mindezek persze szorosan összefüggnek, hiszen pl. a gyermekvállalás körüli nézeteltérések vagy a nemzési illetve fogamzási képtelenség, tehát a meddőség erősen veszélyeztetheti a párkapcsolat érzelmi-erotikus harmóniáját is. Számos vizsgálatból tudjuk, hogy az ilyen problémáknak sem csupán szervi okai vannak, hanem a háttérben állhatnak olyan pszichés tényezők is, amelyek pszichoterápiát tehetnek szükségessé.

 

Összegzés

 

A fejezetben hangsúlyoztuk, hogy az emberi szexuális viselkedés nem ösztönös, hanem a körülmények, szociokulturális tényezők, az életkor és életmód, a különböző ingerhatások döntően befolyásolják;  vagyis tanult jellegű.  Az egyéni pszichoszexuális fejlődés kialakult zavarai megoldhatóak, ha képesek vagyunk azokat megfelelő tájékozottsággal és teljes nyiltsággal megbeszélni.  Ez nizonyos felkészültséget és kommunikációs készséget igényel, amelynek fő tényezőit ismertettük.

A páciensekkel folytatott, négyszemközti beszélgetések során  a még ma is tovább élő szexuáltabu, vagy egyéb zavaró körülmények gátló hatásainak figyelembe vételével, bátorító meghallgatással, kisegítő és rávezető kérdésekkel segíthetjük a problémák tisztázását, a téves elképzelések helyesbítését.   Elegendő idő hiányában ajánlatos többször, rövidebb megbeszéléseket tartani, s ezekbe lehetőleg a páciens partnerét is bevonni, hiszen a probléáma közös, így a partner közreműködését is igényli.  Hangsúlyoztuk azt is, hogy a modern szexuálterápia pszichoszomatikus szemléletű és nem hagyatkozik pusztán a gyógyszeres kezelésekre, vagy invaziv beavatkozásokra.

Bonyolultabb esetekben feltétlenül indokolt egy szexuálterápiában jártasabb szakemberrel konzultálni, esetleg hozzá irányítani a pácienst.  Gyakran segítséget jelenthetnek a páciens számára közérthető szakirodalmak szemléletformáló ismeretei, önsegítő tanácsai is.

 

Ismétlő  kérdések

 

Mitől függ az egyéni szexuális viselkedés  zavartalansága?

Melyek a szexuális funkciózavarok leggyakoribb formái a nőknél és a férfiaknál?

Melyek a szexuális problémák orvosi megbeszélésének fontosabb alapelvei?

Szexuális funkciózavarok esetén milyen jellegű terápiát részesítsünk előnyben?

Hogyan növelhető a szexuális problémák megoldásának készsége?

Mit ajánl a WHO a szexuális egészség megőrzése érdekében?

 

Mellékletek, pl.

Szexológiai Világszövetség:  Nyilatkozat a szexuális jogokról

 A szexualitás  minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A  szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában  szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális  jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

1. A szexuális  szabadság joga.  Ez lehetővé teszi az egyén teljes szexuális potenciáljának kifejeződését, azonban mindig és minden helyzetben kizárja a  szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés  minden  formáját.

2. A  szexuális autonómia  és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga. Ez megadja a saját nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségét, összhangban a személyes és szociális, etikai értékekkel. Jelenti egyben a saját test kontrollját és élvezetét bármiféle kínzás, csonkítás vagy erőszak nélkül.

3. A  szexuális magánélet  joga. Ez jogot biztosít a személyes döntésekre és viselkedésre az intimitás vonatkozásában mindaddig, amíg nem sérti mások szexuális jogait.

4. A  szexuális egyenlőség joga. Ez mentességet biztosít mindenfajta diszkriminációtól, amely a nemi hovatartozás, a szexuális orientáció, az életkor, a fajta, a szociális osztály, a vallás, vagy a testi és értelmi fogyatékosság miatt történne.

5. A  szexuális élvezet  joga. A szexuális élvezet, az önkielégítést is beleértve, a  testi, lelki és szellemi jó közérzet egyik forrása.

6. Az érzelmek szexuális  kifejezésének joga. A szexuális megnyilvánulás több, mint erotikus élvezet vagy nemi aktus. Az egyénnek joga van  szexualitását kommunikáció, érintés, érzelmi megnyilvánulás és szerelem útján kifejezni.

7. A  szabad  szexuális kapcsolatok  joga. Ez annak lehetőségét jelenti, hogy az egyén  - ha akar – házasságot köthet, de el is válhat, vagy másfajta, felelősségteljes szexuális kapcsolatot létesíthet.

8. A  szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően. Bárki eldöntheti, hogy akar-e gyermeket vagy nem, hogy hány gyermeket akar és mikor, továbbá joga van a születésszabályozás eszközeinek használatához.

9. A tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog. Ez azt jelenti, hogy a szexuális ismereteket tudományos kutatások révén kell biztosítani és a társadalom minden szintjén akadálytalanul kell terjeszteni.

10. Az átfogó  szexuális neveléshez való jog. Ez egy egész életen át tartó folyamat biztosítását jelenti, amelyben minden társadalmi intézménynek részt kell vennie.

11. A  szexuális egészség védelmének és ápolásának joga. A szexuális egészség-gondozásnak minden szexuális probléma és betegség megelőzése és kezelése érdekében rendelkezésre kell állnia.

                                                       

Irodalom

 

  Berne, Eric (1984): Emberi játszmák. Gondolat Kiadó, Budapest.

Buda Béla (1997): A szexualitás lélektana. Élmény, magatartás, emberi kapcsolat. 7. kiadás, MAPET, Végeken Alapítvány, Budapest.

Buda Béla (1994): Szexuális viselkedés. Jelenségek és zavarok – társadalmi és orvosi dilemmák. Animula Kiadó, Budapest.

Buda Béla (2002): A merevedési zavarok diagnózisának és terápiájának pszichológiai irányelvei. Pszichoterápia, (5): 365-371.

Comer, Ronald (2000): A szexuális élet és a nemi identitás zavarai. In uő: A lélek betegségei. Osiris Kiadó, Budapest, 425-458.

Haeberle, E.J.(2004): Alapismeretek a szexuálterápiáról. Animula & Magánéleti Kultúráért Alapítvány, Budapest.

Haeberle, Erwin (2006): Atlasz - Szexualitás. Athenaeum Kiadó, Budapest.

Hite, Shere (2000): A nők szexuális életéről. Magyar Könyvklub, Budapest.

Szilágyi Vilmos (2001): Elméletek a női orgazmusról. Magyar Szexológiai Szemle, (1): 10-18.

Szilágyi Vilmos (2006): Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció. Medicina Könyvkiadó, Budapest.

Szilágyi Vilmos (szerk.) (2004): Szexológiai dokumentumok. Magánéleti Kultúra Alapítvány, Budapest.

Tóth Miklós (1989): Házasságterápia. Gondolat Könyvkiadó, Budapest

 

 

 

 

Szexológia – jogászoknak

A kurzus vezetője:  dr. Szilágyi Vilmos

 

A tárgy 2006-2007 tanévi oktatásának céljai, módszerei és programja:

 

I.  Célok:

A leendő jogászok mindenekelőtt ismerjék meg és fogadják el a WHO  égisze alatt meghatározott, szexuális emberi jogokat,  mint a szexuális egészség biztosításának alapfeltételét, s legyenek tisztában azzal, hogy jogászként mit tehetnek a szexuális jogok érvényesítése érdekében.  A  Szexológiai Világszövetség Nyilatkozata szerint a szexualitás  minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A  szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában  szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális  jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

    (E  jogok  részletes ismertetése a honlap  "Szexuálpolitika" c.  rovatában  olvasható.)

 

2.  Módszerek:

Interaktiv, kiscsoportos oktatás, véleményformáló viták, megbeszélések;  részfeladatok vállalása az elméleti egységek feldolgozására  (szakirodalom-ismertetések stb.)

 

3. Tananyag az első félévben (10 alkalom,  2x45 perces órák, délutánonként)

 

  1. Tájékozódó—tájékoztató megbeszélés a szexuális egészség és az emberi szexuális jogok fogalmairól, helyzetéről és összefüggéseiről.
  2. A  WHO  szexuális egészséggel kapcsolatos Ajánlásainak ismertetése – és a belőlük következő  jogászi feladatok.
  3. A  szexuális emberi jogok  11 pontjának ismertetése és elemzése.
  4. A  szexuálpolitika szerepe a szexuális jogok megvalósításában.
  5. Polgári jog, családjog,  házassági, élettársi és szexuális jogok.
  6. Büntetőjog  és  szexuális jogok. A hazai szexuális büntetőjog helyzete.
  7. Közerkölcs,  valláserkölcs és a szexuális erkölcs és jog humanista felfogása.
  8. A  szexuális devianciák fogalma, gyakorisága  és a szexuális jogok.
  9. A  prostitúció, a pornográfia és a szexuális jogok.
  10. A  szexuális funkciózavarok fogalma, gyakorisága  és a szexuális jogok

 

Szakirodalom:

Berne, E.:  Emberi játszmák  (1984, Gondolat K.)

Buda B.:  Szexuális viselkedés  (1994, Animula K.)

Buda B.: A  szexualitás  lélektana  (1997, MAPET- Végeken)

Buda B.- Szilágyi V.:  Párválasztás. A párkapcsolat pszichológiája (1988, Gondolat)

Fehér L.- Forrai J.(szerk.):  Prostitúció… Emberkereskedelem…(1999, Nőképv. Titk.)

Grád A.:  Félrelépők kézikönyve  (2002, Strasbourg Bt)

Hite, Sh.:  A  nők szexuális életéről  (2000, M. Könyvklub)

Haeberle, E.:  Szexológiai  dokumentumok  (2004, Magánéleti kult. Al.)

Haeberle, E.: Atlasz - Szexualitás  (2006, Athenaeum)

Oláh T.(szerk.):  Fejezetek a szexualitás történetéből (1986, Gondolat)

Szilágyi V.: A szexuálpszichológus válaszol  (2004, Animula)

Szilágyi V.:  A  szexuálpolitikáról  (In: Szexuálpszichológia, 2006, Medicina)

Szilágyi V.: Szexuális kultúránk helyzete  (In: Szexuális életünk dilemmái, 2002, Hungarovox)

 

   A  tanév kezdetén legalább 50 hallgató jelentkezett a szabadon választható speciálkollégiumra A nagy érdeklődés ellenére az indulás nem volt túl szerencsés, mert a kijelölt szemináriumi szoba kicsi volt, sokaknak nem jutott ülőhely, ráadásul rögtön néhány nehéz kérdésről kértem írásos véleményüket.  Bár a továbbiakhoz nagy tantermet kaptunk, a létszám visszaesett, de 25-30 hallgató rendszeresen eljárt és sokan referátumot is vállaltak az általam megadott szakirodalomból. Többnyire kérdések és vélemények is elhangzottak.  A kurzus tematikáját és a szakértők által kidolgozott szexuális jogok listáját mindenki megkapta, más tananyag viszont nem került kiosztásra. Az ajánlott irodalomból is csak néhány került ismertetésre.  Az eredetileg 24 órásra tervezett kurzus objektiv okok miatt 9x2= 18 órásra sikeredett, mert az utolsó alkalmat már a vizsgaidőszak előtt írásos beszámolókra kellett fenntartani.  Ezeken az alábbi kérdésekre kellett válaszolniuk:

1. A szexuális egészség fogalma és összefüggése bizonyos emberi jogokkal

2. A  szexuálpolitika fogalma, funkciója  és hazai helyzete

3.  Szexuális vonatkozások a polgári és a büntetőjogban

4. A szexuális viselkedés normális vagy abnormális jellegének erkölcsi és jogi kritériumai

5.  Az  Eü.  Világszervezet által elfogadott szexuális jogok ismertetése és értékelése

6.  Vélemény a prostitúció és a pornográfia  szabályozásáról

     Az előzetesen lediktált kérdések megválaszolására jó másfél órájuk volt a hallgatóknak;  a válaszok értékelése nyomán született osztályzatokat pedig két nappal később, a tanszéken írtam be az indexükbe.  Az eredmények elég vegyesek voltak  (9 jeles, 13 jó és 16 közepes). A szexuális jogokat többé-kevésbé mindenki fel tudta sorolni - sokan ezzel kezdték a válaszokat - , de a jogok értékelése csaknem mindig elmaradt. A szexuális egészség fogalmát már kevesebben tudták korszerűen meghatározni, s hasonlóan hiányos volt a szexuálpolitika értékelése. Viszonylag legjobban sikerült a  3. tétel kifejtése;  ám a 4  tétel sokaknak okozott gondot.  Önálló vélemények leginkább a prostitúcióval és pornográfiával kapcsolatban merültek fel.

      Egy nem kötelező kérdésre (Vélemény a szexológia tanulásáról) a társaság kb. fele válaszolt, s kedvezően értékelte a kurzust. Többen az iránt is érdeklődtek, hogy folytatódik-e a második félévben, mert szeretnék bővebben megismerni a szexológia tanításait a nemiségről.  Szerencsére volt erre lehetőség, s a kurzus folytatásának ezt a címet adtam:  "Szexuálpolitika;  jog és egészség".

 

      A kurzus második félévi programja: "Szexuálpolitika,  jog  és  egészség

 

A  tárgy oktatásának céljai és módszerei ugyanazok, mint a „Szexológia – jogászoknak” kurzusnál  (2006/2007 tanév első félévében),  az eredmények figyelembe vételével.  Program:

 

1.  Az első félév értékelése, tanulságai és a 2. félév programja.

2.  A szexuálpolitika  fogalma,  története  és szakágai

3.  A nőpolitika mint esélyegyenlőségi politika. Nőmozgalom, emancipáció, feminizmus

4.  Házassági, együttélési és családpolitika.  Nemi szerepek a házasságban és   családban

5.  Népesedéspolitika;  gyermekvállalás és szociálpolitika

6.  Ifjúságpolitika, oktatás- és neveléspolitika a nemek viszonya szempontjából

7.  Egészségpolitika, szexuális jogok és egészség. Prostitúció, kommercializálódás

8.  Kisebbségpolitika és szexuális orientáció

9.  Zárthelyi dolgozat

10.  Összegzés, értékelés, osztályozás

 

Szakirodalom:   Minden témához előre megkapják, kijegyzetelhetik és értékelik

                             (Részletesebben:  lásd a "Szexuálpolitika"  c.  rovatban)

A kurzusra 20 hallgató jelentkezett, de közülük csak 8-12 fő járt el rendszeresen a foglalkozásokra.  A zárthelyin is csak 11 hallgató válaszolt az alábbi kérdésekre:
 
    1. A  szexuálpolitika fogalma,  szakágai és története.
    2. A  nőpolitika és a nőmozgalom helyzete és feladatai.
    3. A  szexuális jogok szerepe az egészségpolitikában.
    4. A  család-  és népesedéspolitika hazai problémái.
    5. Szexuális visszaélések és szexuális devianciák jogi és nevelési vonatkozásai.
   
    Az írásbeli válaszokat a következő  (12.)  órán megbeszéltük, s az egyéni eredmények bekerültek az indexekbe:
A vizsgaeredmények alapján a rendszeresen résztvevők írásos válaszai egészen jónak mondhatók;legjobb válaszokat Pardavi Éva írta, de a többieké is jó színvonalúnak mondható.(Amit megkönnyített, hogy a weblapomon a szakirodalmat elérhették.)
 

                                                                                                 

 

 

„Milhoffer-projekt”

 Önismeret és nemiségtani  ismeretek  megalapozása 7-13  éveseknél

  (Német  iskolákban végzett vizsgálat, P. Milhoffer  szervezésében.)

 

 

  1. A  projekt  célja

Felkészíteni a  prepubertás korú gyermekeket a  serdülőkorra és  felnőtté válásra.  Ehhez tudni kell, hol tartanak pillanatnyilag a pszichoszociális és pszichoszexuális  fejlődésükben., milyen kérdéseik  és  véleményeik vannak  ezzel kapcsolatban, hogyan érzik  magukat az iskolában  stb.  Ezt a kidolgozott  munkalapok  kitöltetésével és feldolgozásával, megbeszélésével érhetjük el.

 

  1. Lányok  és  fiúk  lelki fejlettsége a  serdülőkor  előtt

Célunk érdekében ismernünk kell, milyen énképük van, s hogyan vélekednek a saját  és a  másik nemről a  fiúk és a lányok. Az önismeret alapja  a  test  és  a  mozgás.  Hogyan  viszonyulnak  a  saját  testükhöz,  változtatnának-e a  külsejükön  és/vagy  a  nemükön?  Milyen a viszonyuk a másnemű  társaikkal, vannak-e köztük  tisztázandó  félreértések. Mit  gondolnak a szerelemről  és voltak-e már  szerelmesek  stb.

 

3.  A  tanulók  kérdései, igényei  és  előítéletei  az  iskolai  szexuális  nevelésről

 Mernek-e kérdéseket feltenni a  nemi életről, mit tudnak és miről szeretnének többet tudni?  A  nemiségtan oktatásának sikere feltételezi  a  gyermekek  igényeinek és  képességének,  valamint beállítottságainak figyelembe vételét. 

 

        4.  A  szexuális  nevelés, mint a  beállítottság  és  a társas viselkedés  fejlesztése

                A  prepubertás  „erotikus  káosza” az iskolában  is  megnyilvánul;  ezért  (itt is)  segítségre  van  szükségük. Ehhez a nevelőnek meg kell nyernie a gyermekek bizalmát. Több szaktárgy oktatásába be lehet építeni a  szexualitással kapcsolatos ismereteket. Ezt előkészítendő, a szülőket is tájékoztatni kell, egyeztetve a közös feladatokat, a  szexuális  nevelés  céljait  és  módszereit.    

 

       Kérdések (munkalapok)  csoportjai

 

  1. Bevezető  kérdések

Mit akarok tudni? Mit tartok jónak – és mit várok az iskolától?

Hogyan? Mi miatt? Miért?  Szeretném megtudni, hogy ...

  1. A  gyermekek  énképe  és  tervei

Tudod-e már, hogy mi akarsz lenni?  Milyen  szeretnél lenni? Mit gondolsz, milyen vagy  valójában?

Ha valamit változtathatnál a testeden, a külsődön, mi lenne az?

 Ha  választhatnál, inkább  fiú  vagy lány  lennél?

  1. Mit  kívánnak  az  iskolától?

Milyen kívánságaid lennének az iskoláddal kapcsolatban?

Hogyan tetszenek neked  a  felsorolt  sportágak?

Mikor érzed magad igazán jól az osztályodban?

Jónak tartod-e, ha a fiúkat és lányokat néha külön tanítják valamire?

Ha tőled függne, az iskolai táborozáson mit tartanál jobbnak? (Szállás, tusolás)

  1. Az  érzelmek  közlése

       Úgy  örültem, amikor ... Undorító volt, amikor ... Úgy féltem, amikor ...

Olyan  szomorú voltam, amikor ... Nagyon  csodálkoztam, amikor ...

Mit lehet látni az ajtó mögött? Ha valami gondod van, kivel tudod azt megbeszélni?

  1. Kérdések  a  másik  nemről.  Barátság-igények. Nemi  szerepek

A fiúkról / lányokról szeretném megtudni:

Egy igazi barát/nő  ilyen  legyen:...  (Ez rendben van, mert.../ nem lehet, mert ...

Ha a felnőttkorra gondolsz, szerinted kinek a feladata a háztartásvezetés és gyermeknevelés?

  1. Vélemények  és  tapasztalatok  az  agressziv  viselkedésről

Előfordul-e lökdösődés, verekedés az iskolaudvaron? Kik kezdik – lányok, vagy fiúk?

A szünetekben sok minden előfordulhat. Képzeld el, hogy az alábbiakat csinálnád valakivel: 

S most képzeld el, hogy ezeket más csinálja veled... Mit gondolsz erről?

Két fiú ver a szünetben egy harmadikat. Ha ezt látod, mit teszel?

Milyennek találnád, ha egy felnőtt ilyesmit tenne veled: /  Ezt már  átéltem: ......

Mit csinálsz, ha egy felnőtt erőszakoskodik veled?

  1. Kérdések  és  vélemények  a  szexről  és  szerelemről

Mit is jelent a szerelem?... Honnan szereztél ismereteket a szexualitásról?

Ha ilyen problémáid vannak, kivel tudod megbeszélni?

Elég jól ismered-e  tested  működését?  Miről szeretnél többet tudni?

Itt megjelölheted, amiről többet szeretnél tudni (szex)

Mi a véleményed a  tévében és újságokban látható szexről?

  1. Kívánságok  az  iskolai  szexuális  nevelés  módszereiről

A  szexuális felvilágosítást kitől fogadnád el szívesebben?

Szerinted hogyan történjen az iskolában a szexuális  felvilágosítás?

Hogyan akarsz többet megtudni a szerelemről és szexről?

  1. Köszönet  az  együttműködésért

 

    Előzetes megjegyzések a munkalapok használatához

A gyermekeknek a testükkel és a nemiséggel kapcsolatos kérdéseit, véleményeit és előzetes ismereteit próbáljuk felmérni a munkalapokkal.  Kiindulópontunk, hogy a szexuális nevelés  lényegében szociális nevelés; ezért a szűkebb értelemben vett szexualitáson kívül a gyermekek ismeretigényeire, érzelmeire és közérzetére is rákérdezünk.

A munkalapokból a pedagógus összeállíthat magának saját „kérdőíveket”, vagy egyenként megbeszélheti a témákat az osztályával. A gyermekek névtelenül válaszolhatnak, s a kitöltött lapokat bedobhatják  az osztály „postaládájába”. Aki a témáról egyénileg is szeretne beszélgetni a pedagógussal, az ezt nevének feltüntetésével jelezheti az adott munkalapon.

A szexuális nevelés fontos célja az érzelmek kifejezésének megtanítása. Az ezzel kapcsolatos kitöltött munkalapokat  „érzelmek könyve”-ként külön össze lehet gyüjteni,  és hozzáférhetővé tenni a gyermekek számára és/vagy megbeszélni velük.  Az ideális barátokról--barátnőkről szóló kérdésekre adott válaszok szintén megbeszélés tárgyát képezhetik.

 

A válaszok bepillantást engednek az iskolai együttléttel kapcsolatos  véleményekbe és a gyermekek szexuális tájékozottságába, ill. tájékozódási igényeibe.  Az egyes válaszok gyakorisága irányt mutathat az osztályfőnöknek, hogy milyen témákkal érdemes foglalkozni az osztályban. Ezzel kapcsolatban az egyes válaszok gyakoriságát és jellemzőit érdemes a gyermekekkel is  értékeltetni.

 

A projekt során felmerülő problémák megbeszélhetőek a projektmenedzserrel, dr. Szilágyi Vilmossal, aki e-mailen  ( szilmos@t-online.hu  )  vagy telefonon  (1-3889-600)  érhető el.  Az eredmények  írásos összegzését (további feldolgozás céljából) is az ő címére kérjük.  Néhány iskola  már érdekes tapasztalatokat szerzett; a publikáláshoz azonban továbbiakra is szükség lenne.

 

 

 

Szexuális kultúránk helyzete

(A "Szexuális életünk dilemmái" (2002)  c. könyvem  Előszava)

Könnyen belátható, hogy a nemiségről, a nemek viszonyáról, a szexualitás szerepéről a magán- és közéletben – beleértve az erkölcsi és jogrendet, sőt, a bűnözést is – csak tudományos vizsgálatok alapján alkothatunk megbízható képet. A nyugati civilizációban a legutóbbi évszázadban kibontakozó szexológia tudományos vizsgálatai ugyan egyre világosabb képet adnak a szexualitásról és annak sokféle szerepéről, ám a szexológiai ismeretek közül még a legjelentősebbek sem mentek át nálunk a köztudatba, vagy eltorzultan jelennek meg. Ennek fő oka, hogy a magyar tudományos életben még nem nyert „polgárjogot” a szexológia, nincs egyetlen tudományos intézete vagy tanszéke sem, igen kevesen foglalkoznak vele, s többnyire azok sem fő hivatásszerűen.

       Így érthető, hogy szexuális kultúránk állapotáról sem rendelkezünk megbízható és naprakész adatokkal. Folyt ugyan néhány, viszonylag szűk körű és nem reprezentatív adatgyűjtés az elmúlt 20–30 évben, de ezekből csak hozzávetőlegesen rajzolhatjuk meg a folytonosan változó helyzetet. Ezért, ha érteni és tudatosan befolyásolni akarjuk a hazai szexuális kultúra állapotát, akkor nem árt bizonyos alapkérdéseket tisztázni.

A szexuális kultúra fogalma és funkciója 

A szexuális kultúrát ma még sokan a köznapi értelemben vett testi kapcsolatra, a szexuális örömszerzés és kielégülés módozataira szűkítik. Valójában azonban a szexualitás ennél jóval szélesebb körű fogalom: felöleli a nemiség minden vonatkozását, a nemek kapcsolatának valamennyi szintjét. A szexuális kultúra tehát a nemek viszonyának kultúrája, éspedig nemcsak egyéni, hanem társadalmi téren is.

A szexualitás eredetileg és elsődlegesen a fajfenntartás szolgálatában állt. Ám ha meggondoljuk, hogy újabb vizsgálati adatok szerint 4–5 ezer közösülésből átlagban csak egy eredményez gyermeknemzést, akkor el kell ismernünk, hogy a szexualitásnak a fajfenntartáson kívül még más szerepei is lehetnek. Közhely, hogy van örömszerző funkciója, s hogy kielégülést, megnyug­vást szerezhet.

 

Ezzel a szexualitás már túllép a testi, biológiai szükségleteken, s bizonyos lelki szükségletek kielégítését is lehetővé teszi. Ezek közé tartozik például az érzelmi biztonság iránti igény, ami eredetileg a szülőkhöz és nevelőkhöz kapcsolódik, de a róluk való „leválás” után kielégítése csak intim baráti vagy partnerkapcsolattól várható. Önbizalomhiány vagy szorongás esetén különösen fontos, hogy intim kapcsolatunkban megerősítésre és biztonságra találjunk. Ennek feltétele, hogy legyen valaki, akinek nyíltan feltárhatjuk, bevallhatjuk kétségeinket és gondjainkat („önfeltárási szükséglet”), s akiben teljesen megbízhatunk. Kölcsönös és teljes bizalom pedig csak kulturált szexuális kapcsolattól várható.

 

Kérdés azonban, hogy milyen kritériumai vannak a kulturált szexuális kapcsolatoknak. Elég nyilvánvaló ugyanis, hogy nem minden szexuális kapcsolat nevezhető kulturáltnak. A pozitív érzelmektől mentes, erőszakkal, csellel vagy pénzzel kikényszerített szexuális kapcsolat nyilvánvalóan nem igazán kulturált. Ebből is látszik, hogy a kulturáltság fő kritériuma erkölcsi jellegű. A különféle szexuális kapcsolatok erkölcsi megítélésében azonban ma még sok a bizonytalanság és a félreértés. Egy korábbi cikkemben ezt úgy fogalmaztam, hogy sokan csak a kölcsönös szerelmen alapuló, kizárólagos kapcsolatokat tartják erkölcsösnek, vagyis a zárt monogámiát. Mások ezt korszerűtlennek érzik és szabadabb, nyitottabb kapcsolatokat igényelnek

A szexuális kapcsolatok erkölcsi megítélése

Mai társadalmunkban az erkölcsi értékek meglehetősen sokfélék (pluralizmus), ezért a megítélés is igen különböző. Van azonban néhány alapelv, amit legtöbben elfogadnak. Ilyen például az emberi méltóság tisztelete, vagy – a francia forradalom óta – a szabadság, egyenlőség és testvériség elvei. A kereszténység és más vallások tanításai sem mondanak ellent ezeknek, hiszen abból indulnak ki, hogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, tehát bizonyos értelemben testvérek, akik egyenlőek és szabad akarattal rendelkeznek.

Kérdés tehát, hogy bármely adott szexuális kapcsolat mennyiben felel meg ezeknek az elveknek.

1. A szabadság biztosításának elve

A hagyományos partnerkapcsolat a szexuális kizárólagosságon alapul, vagyis mindkét fél számára megtilt minden egyéb, intim kapcsolatot; ebből következően zárt jellegű. Szerelmi kapcsolat esetén, amíg a kölcsönös szerelem tart, addig a kapcsolat zártsága általában nem okoz problémát. Ám a napi együttélésben a szerelem elég hamar barátsággá szelídül. Az értékrendek, igények és szokások különbözősége pedig súrlódásokhoz és kisebb-nagyobb konfliktusokhoz vezet. Az így kialakult helyzet kezelhető lenne ugyan, ám a felkészületlenség folytán a partnerek a feszültségekre védekező-elhárító mechanizmusokkal reagálnak. Ez sokféle lehet, például munkába vagy betegségbe menekülés, különböző pótkielégülések keresése stb. A hagyományos nemi szerep a férfi számára sokkal inkább lehetővé teszi a külső kapcsolatkeresést, a nyílt vagy titkolt félrelépéseket, kalandokat, akár üzleti alapon, akár szerelmi viszony formájában. Hasonló megoldás a nő számára a „patriarchális monogámiában” szóba sem jöhet. A személyes szabadság e téren csak a férfi számára biztosított (bár többnyire titokban, a kizárólagosság látszatának megőrzésével).

 

Tény viszont, hogy ma már egyre kevesebb az effajta, teljesen zárt házasság, mert az emancipáció, a munkavállalás és az egyenjogúság révén sok nő az intim kapcsolatban is egyenlő jogokat és esélyeket követel magának. Ez többnyire hatalmi vetélkedést indukál: igyekeznek kölcsönösen kisajátítani és korlátozni egymást. A kapcsolatokban sokféle játszma előfordul; különféle „szerelmi” zsarolások, féltékenykedések a fölényhelyzet és dominancia biztosítása érdekében, s ez aztán mindkét fél szabadságát a minimumra korlátozza. Előfordulnak azonban olyan kapcsolatok is, amelyekre egymás szabadságának kölcsönös elismerése jellemző. A nyitott párkapcsolatokban a felek személyes fejlődésük és önmegvalósításuk kölcsönös segítésére szövetkeznek. Természetesen ez sem jelent korlátlan szabadságot, hiszen az elkötelezettségből adódóan nem sérthetik egymás jogos érdekeit, tehát alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Feszültségek és viták elsősorban a „jogos érdekek” eltérő értelmezéséből adódnak (no meg a kompromisszumkészség és az autonómia eltérő fokából stb.).

2. Az egyenlőség elve

A nemek egyenjogúsága még nem jelent az élet minden területén tényleges esélyegyenlőséget, így a magánéletben gyakran a hagyományos nemi szerepek érvényesülnek, amelyek a nőt alárendelt helyzetbe hozzák. A „második műszak” továbbra is legnagyobbrészt a nők dolga maradt, a férfi legfeljebb itt-ott „besegít” társának. Az egyenjogúságtól az egyenrangúságig hosszú az út, s ehhez a nők számára a fér­fia­kéval egyenlő esélyeket kell biztosítani a tanulás, a munkába állás és érvényesülés, de a magánélet és a partnerkapcsolat területén egyaránt. Az utóbbi pedig feltételezi, hogy szabad és autonóm emberek társulnak egymással, akik túl tudnak lépni a hagyományos szerepviselkedés korlátain.

3. A testvériség elve

Ez az elv gyakorlatilag humanizmust, segítőkészséget, barátságos viszonyulást és szolidaritást jelent. Korunk félig zárt házasságaira a formális vagy hullámzó szolidaritás jellemző. Kifelé látszólag minden rendben van, de a kapcsolat tele van rejtett feszültségekkel és hullámvölgyekkel. Teljes szolidaritás, fenntartás nélküli bizalom, vagyis igazi intimkapcsolat csak olyan partnerek között alakulhat ki és maradhat fenn tartósan, akik reális önismerettel, nyitott és érett, vagyis autonóm személyiséggel, illúzióktól mentesen vállalnak baráti elkötelezettséget egymás iránt. Számukra az egymás iránti hűség szolidaritást jelent, s nem azonos az érzelmi vagy szexuális kizárólagossággal, kölcsönös birtoklással. Az ilyen kapcsolatot természetesen erkölcsi szempontból is nagyra értékelhetjük. Úgy tűnik, ez ma még ritka, mert a nyitott és érett személyiség kialakításának feltételeit sem a családok többsége, sem pedig a köznevelés nem tudta megteremteni.

Elsajátításának forrásai és korlátai

Ellentétben azokkal, akik azt hiszik, hogy a szexhez nem kell műveltség, mert ösztönös és velünk születik (éppúgy, mint az állatoknál), nemcsak a tudományos vizsgálatok adatai, hanem a szexuális viselkedés sokféleségének egyszerű megfigyelése is arról tanúskodnak, hogy a nemi élet nem független az adott társadalom szokásrendjétől, kultúrájától, hanem annak szerves részét képezi. Így minden kornak és társadalomnak megvan a maga sajátos szexuális kultúrája. A társadalmak pedig változnak, fejlődnek, a szexuális kultúra követi a változásokat, ezért érthetően nem egységes, hanem különböző szintű és jellegű részekre tagolódik.

Az adott társadalmon múlik, hogy ebből a változó, sokrétű szexuális kultúrából mi és hogyan jut el az egyénekhez, főként a felnövekvő generációhoz. Régebbi korokban a fiatalok közvetlen megfigyelések, utánzás révén sajátították el az akkor és ott helyénvalónak tartott szexuális viselkedést. Napjainkra viszont a szexuális kultúra terjedésének jó néhány útja és lehetősége alakult ki

 

1. A legősibb, s mindmáig alapvető a családi minták követése.

2. Óvodás kortól kezdve egyre nagyobb szerepet kapnak a kortárs csoportok és a hivatásos nevelők.

3. Iskolás kortól növekvő hatást gyakorolnak a sajtótermékek, a rádió, a televízió, vagyis a média.

4. Serdülő- és ifjúkortól előtérbe kerülnek a partnerkapcsolati élmények, a plátói szerelmektől, a flörtölésen át a tartós együttjárásig.

5. Mindeközben az orvosok és egészségügyiek szerepe sem elhanyagolható.

A közvetítő hatások és tényezők tehát sokrétűek, ámde korántsem egységesek és koordináltan szervezettek, hanem esetlegesek és gyakran ellentmondásosak. Ez a magyarázata az úgynevezett „kettős nevelésnek”.

A család és a szexuális nevelés

Kétségtelen, hogy a gyermekek szexuális kultúráját is a család alapozza meg, természetesen jellegétől függően sokféleképpen. Nem mintha tudatos szexuális nevelés folyna az átlagos magyar családban (ez ma még serdülőkorú gyermekek esetében is ritkaság), hanem a szülők és családtagok viselkedése akaratlanul is követendő mintát nyújt a gyermeknek. Első és legfontosabb, hogy a családi hatások nyomán a gyerek spontán módon azonosul saját biológiai nemével, vagyis megtudja és elfogadja, hogy ő kisfiú vagy kislány. Azt is itt tudja meg először, hogyan kell viselkednie egy kisfiúnak vagy kislánynak, s ezzel megkezdődik a nemi szerepek tanulása, vagyis a pszichoszexuális fejlődés, ami a nemiséggel kapcsolatos ismeretek, készségek és viselkedési szabályok elsajátítását jelenti.

A család ilyen „alapozó” szerepe azonban nem mindig pozitív. Az ugyan ritkaság, hogy a gyermek nemi azonosulását megzavarja a téves nevelés, ám annál gyakoribb a negatív példamutatás és a korszerűtlen nemi szerepek felé terelés. Előbbire utal a szülői durvaság, elhanyagolás vagy féltékenykedés, az utóbbira pedig a gyermekek nemek szerint eltérő megítélése vagy előnyben részesítése stb.

A gyermek első szexuális ismereteit is legtöbbször a szüleitől szerzi – például a nemek különbözőségére vagy a kisbabák eredetére vonatkozóan –, ugyanakkor gyakran kap kitérő vagy félrevezető válaszokat. Így hamar megérzi, hogy vannak „tabutémák”, ez elfojthatja érdeklődését, esetleg máshonnan próbálja megtudni, amire kíváncsi. Melegágya ez a szexuális gátlásosságnak és/vagy a hiányos, mi több, téves ismeretek beszerzésének. Nem kellenek ahhoz pontosabb, újabb adatok, hogy megállapíthassuk: a családok többsége alkalmatlan a korszerű szexuális nevelésre.

Az iskola és a közösségek nevelő hatása

A családi nevelés hiányosságait az óvodás kortól kezdve az intézményes nevelésnek kellene pótolnia. A hivatásos nevelőket azonban még mindig nem készítették fel sem az úgynevezett „családi életre nevelésre”, sem a szélesebb értelemben vett szexuális nevelésre. Nincs ilyen irányú képzés a főiskolákon és egyetemeken, s természetesen érdemleges továbbképzés sem. Az 1973-as népesedéspolitikai kormányhatározat nyomán a „családi életre nevelés” kísérletéből is csak annyi maradt, hogy néhol a tizenévesek osztályaiba időnként meghívták az orvost – vagy más szakembert –, hogy tartson felvilágosító órát, esetleg válaszoljon a tanulók kérdéseire. Ez korántsem pótolja az átfogó szexuális nevelést, ahogyan a biológiai vagy egészségügyi tananyag sem elegendő. Az utóbbi években csak magánkezdeményezések keretében próbálkoztak alkalmi szexuális neveléssel, ami erős ellenállásba is ütközött. Így a Czeizel Endre nevéhez fűződő „családi életre nevelés” tanterv, amelyhez tankönyv is készült, vagy Bácskai Júlia „magánélettani” kurzusai vagy a Forrai Judit által szervezett „AIDS-megelőző” tanfolyamok, s az Organon gyógyszergyár által támogatott Most Van Holnap Alapítvány „tinédzserambulanciái” és felvilágosító előadásai.

 

Alig változtat a helyzeten, hogy a Magyar Szexológiai Társaság tagjai szívesen vállalkoznak iskolai felvilágosító előadások tartására, s várják a pedagógusok jelentkezését akkreditált továbbképzési kurzusukra (amely kb. 1700 egyéb továbbképzés között kapott helyet). A „szexuálterapeuták” – akik kevesen vannak ugyan és semmilyen, államilag elismert szakképzettséggel nem rendelkeznek – már több weblapon is kínálják szolgáltatásaikat, versengve az urológus-andrológusokkal (sőt, a Viagra megjelenése óta már a családorvosokkal is). Bár a szexuális zavarok száma a férfiaknál és a nőknél is minden jel szerint növekedőben van (sokak szerint népbetegség jellegű), az egész-ség­ügy nincs felkészülve a kezelésükre. Egyetlen szakrendelőben sem található szexuálterápiai szakrendelés, ahol a biztosítottak in­gyenes ellátást kapnának. A szaksegítés iránti igény nagy, de ez az esetek többségében nem jelent fizetőképes keresletet. Ám mindenképpen arról tanúskodik, hogy az egészségkultúra a szexualitás területén is hiányos.

      A média viszonya a szexuális kultúrához

Az iskolás kortól kezdve a média egyre inkább befolyásolja az egyének, sőt a csoportok szexuális kultúráját, ezért érdemes lenne ezt figyelemmel kísérni és a médiahatásokat korrigálni, ellensúlyozni. Erre azonban mindeddig még kísérlet sem történt – talán mert a szexuális kultúra formálásának hazánkban még nincs gazdája. Így aztán a legkülönbözőbb „szexuális szkriptek” tömege árasztja el az olvasókat, rádióhallgatókat, tévé-, video- vagy filmnézőket, sőt, az interneten kalandozókat is. A „szkriptek” a véleményalkotás, a viselkedés „forgatókönyvei”, minták, amelyek közül választani lehet. E. J. Haeberle (2000) szerint a mai fiatalok gyakran egymásnak ellentmondó minták tömegéből kénytelenek választani, s kialakítani saját szexuális értékrendjüket; aztán megkeresni a hasonló értékrendű partnert, kölcsönösen egyeztetni az egyéni szkripteket, s közösen reagálni az újabbakra. Nem csoda, hogy sokan tanácstalanok, mert sem a szülőktől, sem a hivatásos nevelőktől nem kapnak elegendő segítséget a forgatókönyvek értékeléséhez; s így a divatra vagy a vonatkoztatási csoportjukra bízzák a választást. Az egyének szexuális kultúráját pozitív vagy negatív értelemben alakító szkriptek éppúgy találhatók a nyomtatott sajtóban (a napilapoktól és magazinoktól kezdve egészen a szépirodalmi alkotásokig), mint az elektronikus médiumokban és a filmekben, hiszen a nemek viszonya alapvető téma minden műfajban. Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a felvilágosító cikkek és könyvek, no meg a pornográf termékek kínálnak szexuális mintákat, mert még a nép­da­lok, sőt, átvitt értelemben a vallásos énekek és imádságok is sokszor erről szólnak 

     A folyamat néhány jellemző tünete

A szexuális kultúra egyrészt a korszerű szexológiai ismeretek által befolyásolt, elérendő ideál, másrészt társadalmi jelenség és folyamat, amelynek sokféle formája, mondhatni tünete van. A mögöttünk lévő évszázadban megfigyelt akceleráció folytán a fiatalok serdülése és nemi élete is jóval (3–5 évvel) előbb kezdődik, mint a század elején. Ma nemcsak a fiúk, hanem a lányok is átlag 16–17 éves korban veszítik el a szüzességüket. S éppen a szexuális nevelés hiánya vagy elégtelensége miatt a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek ellen sem tudnak hatékonyan védekezni. Az elmúlt tíz évben 100 születésre átlagosan 80 művi abortusz jutott, s ennek 10–20%-a a 19 évesnél fiatalabb lányoknál! Ami sokszorosan nagyobb arány, mint a fejlett nyugat-európai országokban. (Franciaországban 100 születésre csak 13 művi abortusz jut, Hollandiában pedig mindössze 11 – s ezek közt jóformán nincs fiatalkorú! Tény viszont, hogy az USA-ban nem sokkal jobb a helyzet.)

        Feltételezhetnénk ugyan, hogy a rendszerváltás a hazai szexuális kultúrát sem hagyta érintetlenül, különös tekintettel a légkör liberalizálódására. Ám a szórványos újabb adatok inkább azt mutatják, hogy a felnőtt generációk kultúrája az utóbbi évtized szexhulláma ellenére sem sokat változott, s lényegében ma is a 80-as évekhez hasonló a helyzet.

 

       Egy effajta adatgyűjtés során a kérdőívet több mint ezren töltötték ki névtelenül. Sokan levelet is csatoltak hozzá, amelyben kibővítették és megindokolták válaszaikat, s nemritkán tanácsot, segítséget is kértek. A válaszolók kb. kétharmada nő volt, s csak egyharmada férfi. A száz fő- és jó néhány alkérdésből álló kérdőív első 19 kérdése a szexuális beállítottságot, az attitűdöket vizsgálta. Újabb 19 kérdés az eddigi szexuális fejlődésre és élményekre kérdezett. Öt kérdés a nem házasoknak, egyedülállóknak szólt, majd 11 kérdés a házasságot már ismerők tapasztalatait mérte föl, nyolc kérdés pedig a válásról és annak következményeiről érdeklődött – és így tovább. Minden fontos körülményre természetesen egyetlen kérdőívben nem lehet kitérni. Ha meggondoljuk, hogy a világhírű amerikai szexológus, A. C. Kinsey (1948 és 1953) 5–600 kérdést is feltett interjúi során, láthatjuk a téma bonyolultságát.

Ízelítőül az első kérdésekre adott válaszokból:

 

      „Ön szerint van-e a szexualitásnak elsajátítható kultúrája? Lehet-e tanulni a szexet?” A válaszolók közel kétharmada azt a választ húzta alá, miszerint a „szexuális kultúra csakis tanulással sajátítható el”. Ebben része lehet annak is, hogy elolvasták a kérdőívet tartalmazó könyvet, amelynek egész szemlélete ezt a választ sugallta. Személyes beszélgetések alkalmával sokkal gyakrabban találkozhatunk a szexualitás ösztönelméletével, amit a freudizmus is alátámasztott, amikor a pszichoszexuális fejlődést „ösztönfejlődésként” magyarázza. Freud még nem tudta, hogy az emberré válás során a nemi ösztön föllazult, elvesztette ösztön jellegét, s csak homályos késztetés maradt belőle, amelynek alakulása már alapvetően a körülményektől függ.

      Mindenesetre a válaszolók 26%-a úgy vélte: „a lényeget nem lehet megtanulni, csak a kifejezési módot”. Ebben a felfogásban az tükröződik, hogy a „lényeget” a szexről legtöbben nem tudatosan tanulják, hanem szinte észrevétlenül, véletlenszerűen sajátítják el. Nem is emlékeznek rá, hol és hogyan szedték fel az ismereteket és készségeket. Így azt hiszik, ezek eleve megvoltak bennük, ezzel születtek. Eszükbe sem jut, mi lenne akkor, ha egy gyermeket minden szexuális ismerettől és tapasztalattól elzárva nevelnének fel. Eddig csak majmokkal végzett kísérletek során (H. F. Harlow, 1961) azt tapasztalták, hogy a nemi ösztön már az emberszabású majmokban sem működik. Az így fölnevelt majom ugyanis nem volt képes a szokásos szexuális viselkedésre. Nyilván még inkább áll ez az embergyermekre.

 

       A második kérdés: „Milyen intézkedéseket javasolna a szexuális kultúra terjesztésére és fejlesztésére?” A fölsorolt válaszlehetőségek közül a kérdezettek 41%-a szerint elsősorban „több felvilágosító előadás, könyv és film kellene”; 19%-uk szerint pedig „legyen ez külön tantárgy az iskolában”. 13% azt javasolta elsősorban, hogy „létesítsenek szexuális és házassági tanácsadókat”. Jó egyharmaduk szerint rendezzenek erről tanfolyamokat a fiataloknak; 22%-uk szerint pedig „legyen ez a tudományos kutatás fontos témája”. Alig 1–2% ajánlotta, hogy „terjesztés helyett inkább korlátozni kell”, vagy „inkább csak hagyni kell kibontakozni”.

 

       A „Szokott-e teljesen nyíltan és részletekbe menően beszélgetni valakivel a szexről?” kérdésre a válaszolók kb. fele azt húzta alá, hogy „partneremmel (házastársammal) elég rendszeresen”. S ez már jelentős hala­dás a régebbi időszakokhoz képest, amikor a szex még a házastársak között is többé-kevésbé tabutéma volt. A válaszok nemleges másik fele azt bizonyítja, hogy ez még nem nagyon megy.

A nemi élet korábbi kezdete önmagában még nem lenne baj, ha megfelelő felkészültséggel párosulna – amiről a nevelésnek kellene gondoskodnia; ám egyelőre sem a szülők, sem a pedagógusok nem képesek, alkalmasak erre (tisztelet a kevés számú kivételnek). Ugyan­akkor megakadályozni sem tudják a tizenévesek nemi életét, legfeljebb intelmeikkel nehezítik. Ezzel a lányokat könnyebb elriasztani a szextől (még az önkielégítéstől is), mint a fiúkat, így aztán a lányok kialakulatlan orgazmuskészséggel kezdenek a szerelmi gyakorlathoz, a fiúk pedig az elsietett önkielégítések révén kialakult korai magömlés folytán (és koituszcentrizmusuk miatt) nem tudják partnerüket kielégíteni. Ezzel számos szexuális funkciózavar alapját vetik meg. Ugyan­akkor ma már nemcsak a premaritális szexuális kapcsolatok mindennaposak és elfogadottak, hanem egyre inkább az extramaritális kapcsolatok is megegyezés tárgyát képezik. Legalábbis efelé haladunk, bár a „félrelépések” ma még könnyen váláshoz vezetnek. A házasság intézménye minden jel szerint nálunk is válságban van: egyre kevesebb házasságot kötnek, egyre több a válás és a különélés vagy a látszat-együttélés. Ennek fő oka, hogy a nemek hagyományos hatalmi struktúrája tarthatatlanná vált; a patriarchális monogámia már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak. A megváltozó erőviszonyokat jelzi, hogy a válások túlnyomó többségét a nők kezdeményezik. A házassági elvárások és kapcsolati normák átalakulóban vannak, mint­egy alkalmazkodnak a társadalom nyitottabbá válásához és demokratizálódásához. Ma egyenrangú és nyitott kapcsolatok kellenek, amelyek mindkét félnek viszonylagos szabadságot biztosítanak. Erre azonban ma még a legtöbben felkészületlenek.

 

A válások és az illegitim együttélések mellett sokféle, kétes értékű próbálkozást is megfigyelhetünk. Az utóbbi évtizedben megjelentek és elözönlötték a piacot a különböző pornográf termékek. Szexshopok és masszázsszalonok nyíltak, az újsághirdetések között pedig feltűntek a szexpartnerkereső rovatok, bennük a nyitott házasságra törekvők és a csoportszexet (no meg homoszexet stb.) keresők hirdetéseivel. Ma már ugyan túl vagyunk a „szexhullám” csúcsán, részben a természetes telítődés következtében, részben egyházi szervezésű, konzervatív ellenakciók folytán. Ebben valószínűleg az AIDS-től való félelem is közrejátszott. (Ami ugyan nálunk még viszonylag kevés áldozatot szedett, ám lassan mégiscsak terjed.) A pornográf termékek terjesztését korlátozták; több szexlap eladhatatlanná vált és megszűnt (bár jöttek újabbak). A szex iránti érdeklődés azonban korántsem szűnt meg; erről tanúskodik többek között a már többször megrendezett Erotika kiállítás és vásár növekvő látogatottsága. Ám ez csak a szextechnika terén elégítette ki valamennyire az igényeket, s a kínálat sem volt mindig kulturált. A gyakoribb szexuális zavarok és a nemi úton terjedő betegségek megelőzéséhez nem adott érdemleges segítséget a látogatóknak (holott ez lehetett volna a fő funkciója). Jellemző, hogy a sok ezer látogató között a férfiak voltak túlnyomó többségben; mint ahogy a partnercseréket és a cso­port­szexet is inkább ők szorgalmazzák. Vagyis felszabadultabbak, gát­lástalanabbak; a szexuális kultúra terén azonban ők sem állnak jobban, mint a nők.

 

A helyzet tehát ellentmondásos és változó. Jogi szempontból a szabadon rendelkező felnőttek között önmagában véve sem a nyitott házasság (illetve illegális együttélés), sem a csoportszex nem elítélendő. Ám ha agresszíven feltűnő, akkor (például közbotrányokozás címen) eljárást lehet kezdeményezni a résztvevők ellen, bár ilyen esetek eddig nem nagyon fordultak elő.

Következtetések, javaslatok

A fenti, igen vázlatos áttekintés természetesen csak hozzávetőleges képet adhat szexuális kultúránk állapotáról. Mindenképpen érdemes lenne alaposabban elemezni a kérdéskört, nemcsak a szexuális bűnözésnek és következményeinek megelőzése miatt, hanem a – Cseh-Szombathy László és munkatársai által – kidolgozandó népesedéspolitikai koncepció, sőt, általában a szexuálpolitika megalapozása miatt is.

 

       Összefoglalóan az a véleményem, hogy szexuális kultúránk állapota enyhén szólva nem a legkedvezőbb. Mindhárom fő kritériuma – az ismeretek, az attitűdök és a viselkedés – terén bajok vannak; hiányok, bizonytalanság és értékválság figyelhető meg. Ellentmondásos például a prostitúció, a pornográfia vagy a csoportszex megítélése, de ugyanezt mondhatjuk a homoszexualitásról vagy a premaritális és extramaritális kapcsolatokról is. Súlyos tünet a prostitúció terjedése. A szexuális viselkedésre gyakran infantilizmus és könnyelműség jellemző, s igen gyakoriak a funkciózavarok is. A kulturált szexualitás iránti igény jórészt latenciában marad, vagy a média révén torz formában elégül ki. Mindez sürgős gyógyító és nevelő beavatkozásokat tesz szükségessé. Végre komolyan kellene vennie minden illetékesnek a szexuális kultúra ápolásának és terjesztésének feladatát, s a szexológia legaktívabb hazai művelői javaslatának megfelelően be kellene építeni a szexuális nevelést a köznevelés rendszerébe, amelyhez természetesen a nevelőket ki kell képezni a korszerű, átfogó szexuális nevelés tudnivalóira.

 

A kérdés csak az, hogy mikor lesz erre reális lehetőség?

 

                                                                                                          

 

 

Szexológiai  kongresszus

Prágában (2006)

 

Szexológia Európai Szövetsége  8. Kongresszusát  Prága  új, kongresszusi központjában tartotta,  2006 június 4. és 8. között.  A nemzetközi kongresszus  résztvevői, a világ minden részéből összesereglett szexológusok  14  témakörben fejtették ki tapasztalataikat, a „szexuális funkciózavaroktól” és a nemi úton terjedő betegségektől kezdve a  nemi erőszakon és a prostitúción keresztül egészen a szexológiai ismeretek tanításának és a szexuális jogok érvényesülésének helyzetéig.  A plenáris ülések mellett egymással párhuzamosan futó szekciók és workshopok, továbbá poszter-bemutatók tették lehetővé a sokoldalú tájékozódást. A kongresszus kiemelkedő eseménye volt, amikor a két. legeredményesebben működő, idős szexológusnak,  a  svéd  Maj-Brith Bergström-Walan-nak  és a német  Erwin J. Haeberle-nek  átnyújtották a kongresszus  arany medaillját.  Az előbbinek köszönhető az iskolai szexuális nevelés világelsőkénti bevezetése az 1950-es években, Svédországban;  az utóbbi pedig megírta a modern szexológia összefoglaló művét (1982) és létrehozta a világ legnagyobb szexológiai website-ját az interneten, amely hat nyelven, bárki számára  hozzáférhető.

 

A bemutatott kutatási, vagy gyógyítási és nevelési eredmények absztraktjait, rövid összefoglalóit ezúttal az említett Szövetség  kétnyelvű folyóirata, a „Sexologies”  franciák által kiadott különszáma  közölte. Ez tette lehetővé a kongresszus anyagának és fő mondanivalóinak teljes áttekintését. De lehetőségem nyílt az engem leginkább érdeklő előadások teljes szövegének beszerzésére is, mert a kongresszus szervezői megadták a keresett előadók e-mail címét, ahonnan kérésemre általában megküldték a kért szöveget.  A kongresszus  anyagának tartalomjegyzékét a folyóirat 14 fejezetben ismerteti. Ezek közül az első három a szexuális zavarokkal, az orvosi szexológiával és a mentális zavarok szexuális kihatásaival foglalkozik. De ezen kívül is még öt fejezet mutatja  a patológiával és gyógyítással kapcsolatos témákat  (nemi úton terjedő betegségek, nemi identitás-zavarok, parafiliák, szexuális erőszak és prostitúció).

 

A  szexológia  "medikalizációja"

Vagyis az előadások és poszterek jelentős részben nem követték a kongresszus elnöke, Ondrej  Trojan  által megfogalmazott jelszót:  „From medicine to sexology”,  vagyis „az orvoslástól a szexológia felé”. Ez arról tanúskodik, hogy a szexológia nehezen tud kitörni az orvostudomány „bűvköréből”. Részben talán azért, mert első, jelentős képviselői orvosok voltak, s a gyógyítás volt a társadalmi elismertség legfontosabb indoka. Nem véletlen, hogy a prágai Károly Egyetem  Szexológiai Intézete is az Orvostudományi Karon jött létre és működik ma is.  Franciaországban a szexológia szintén az orvosegyetemekre épül, s a közvélemény csak az egészségügyieket tartja szexológusoknak. Ez a beállítottság pregnánsan fejeződött ki az egyik francia meghívott, A. Giami  „A szexológiától a szexuális orvoslásig és egészségig: különbségek és hasonlóságok”  című  előadásában. 

 

A szexológia  „medikalizálásának” hívei szívesen hivatkoznak arra is, hogy a szexológiai világszervezet, a World Association of Sexology nemrég a  World Association for Sexual Health,  azaz  Világszervezet a szexuális egészségért  nevet vette fel.  Csak azt felejtik el az erre hivatkozók, hogy az egészségért nemcsak gyógyítással, hanem még inkább megelőzéssel kell küzdeni, nemcsak szomatikus, hanem pszichoszociális vonatkozásban is.

A  plenáris ülések előadói között  találjuk többek közt a londoni egyetem professzorát,  P. Aggleton-t,  aki a  HIV-prevenció elégtelenségére hívta fel a figyelmet;  a szintén Londonban működő  R. Green-t,  aki az erotikus fantázia cenzorálásának értelmetlenségét mutatta ki;   T. Langfeldt  professzort a norvég szexuálterapeutát, aki a szexuális liberalizálódás és ugyanakkor medikalizálódás ellentétéről beszélt;  B. Lunenfeld  izraeli biológia-professzort, aki a tesztoszteron hatását mutatta ki a szexuális funkciókra.  A német  F. Pfäfflin  a szexuális bűnözők kezelését főleg erkölcsi szempontból elemezte.  A plenáris előadók közül két amerikai:  D. Schmitt  és  B. Whipple  tűnt kiemelkedő jelentőségűnek  (rájuk később még visszatérek).

szexuális zavarok  és az orvosi szexológia  tárgykörében  összesen  78  előadás és poszter próbálta felhívni a résztvevők figyelmét bizonyos összefüggésekre, elsősorban a ma népszerű, gyógyszeres (Viagra, Cialis, Tadalafil stb.)  kezelésekkel  és különböző szomatikus és mentális betegségek szexuális kihatásaival kapcsolatban.  Több előadó  próbálta bizonyítani az említett gyógyszerek kedvező hatását, de több előadó – pl. a portugál  P. Nobre  és munkatársai – a szexuális funkciózavarok  pszichikus meghatározottságát mutatták ki, újszerű vizsgálatokkal.   Török pszichiáterek beszámolója szerint a vaginizmust sikeresen kezelték csoport-pszichoterápiával.  Cseh  szexuálterapeuták  (O. Trojan  és mások)  a szexuális funkciózavarokat  „kombinált megközelítéssel”, a viselkedésterápia mellett  kognitiv és emocionális  ráhatásokkal  is kezelik. A tünetek mögött megkeresik a mélyebb, tudattalan tényezőket,, az ügyfelek kapcsolati problémáit vagy hibás alapbeállítottságait..

 

  A  női  szexualitás

  Beverly  Whipple, aki a kongresszus egyik plenáris előadását tartotta, a női szexualitás problémáiról beszélt.  Pontosabban arról, hogy a nők többnyire nem úgy reagálnak a szexuális ingerekre, mint a férfiak, hanem a  Masters és Johnson által megállapított  lineáris modell”  helyett gyakran inkább  „cirkulárisan”.  Ez egyrészt azt jelenti, hogy az előző szexuális együttlétek és élmények  minőségétől függően a nő  vagy könnyen ráhangolódik a szexre és élvezi azt, vagy nehezen illetve sehogy.  Ha az utóbbi esetben mégis rákényszerül, az tovább korlátozza szexuális reagálókészségét.  Másrészt a nő szexuális kielégülése  nem feltétlenül az orgazmus  szabályszerű bekövetkeztén múlik.  Előfordulhat, hogy kifejezett orgazmus nélkül is kielégültnek érzi magát,  de az is, hogy a fiziológiás orgazmus ellenére sem elégül ki  pszichésen. (Egyébként, mint kiderült, ez a férfiaknál sem ritkaság.) 

A női szexualitás témájával többen is foglalkoztak a kongresszuson.  S.  Kratochvil  cvseh pszichológus például a nők szexuális reagálásának jellemzőit vizsgálva  300  neurotikus és 152  egészséges nővel egy előnyomott hálón megrajzoltatta a leggyakrabban előforduló, szexuális élményeik izgalmi görbéjét,  megjelöltetve rajta a közösülés kezdetének és befejezésének időpontját.  A  görbéket összehasonlítva  nlgy alaptípust állapított meg:  1.  a klasszikus görbét, amelyben a közösülés során következik be az orgazmus, 2.  a  közösülés előtt vagy után  bekövetkező orgazmus görbéjét,  3.  a  többszörös orgazmust mutató  görbéket és  4. az  orgazmus nélküli  görbét. Ennek alapján elkészítette  „A görbék atlaszát”, amelyben minden típust tíz (valamelyest eltérő)  görbe képvisel, s amely hasznos segédeszköz lehet a nők szexuális problémáinak diagnosztizálásában.

 

Egy másik előadó,  Vincenzo  Puppo,  az olasz Szexológiai Központ vezetője már előadásának címével is felhívta a figyelmet arra, hogy  „A  szexológiának a női szexualitást is tudományosan kell vizsgálnia”.  Ő nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a csikló tulajdonképpen  „női  pénisz”;  E. Gräfenberg  pedig nem a „G-pontot”  fedezte fel, hanem a húgycső megduzzadó falának szerepét a női orgazmusban. A „vaginális orgazmus”  elméletének tehát nincs tudományos alapja, ez csupán S. Freud  bizonyítatlan hipotézise.  A női orgazmus közösülés nélkül, a petting számtalan formájával is könnyen kiváltható.  A  Kegel-gyakorlatokat  Puppo is fontosnak tartja, de ezek szerinte nem a  pubococcigeális, hanem a felszínesebb, bulbocavernosus izmokat erősítik, s ezek váltják ki a hüvely alsó harmadának ritmikus összehúzódásait az orgazmus bekövetkeztekor.

Puppo anatómiai vizsgálatok alapján megkülönbözteti a férfi és női pénisz merevedéséért „felelős”  ischiocavernosus izmokat és a (férfinél)  magömlést előidéző  bulbocavernosus izmokat.  A Kegel-gyakorlatok mindkettőt erősítik, sőt, az ejakuláció utáni refrakter periódus időtartamát is csökkentik  (aminek folytán a férfi  hamarabb képes egy újabb izgalmi periódusra).  Ez utóbbi  megállapítások  számomra is újszerűnek tűnnek, mert a Kegel-gyakorlatokat  inkább csak a női anorgazmia kezelésében véltem hasznosnak.

 

Több előadásból egyértelműen kiderült, hogy a nőknél gyakori  (40-50%)  a  HSD  (hypoactive sexual desire), vagyis a nemi vágy csökkenése vagy hiánya  (bár ez egyre inkább a férfiaknál is előfordul).  Egyesek erősítőkkel vagy antidepresszánsokkal próbálják ezt kezelni,  abból kiindulva, hogy a depresszió  általában csökkenti a szexuális igényeket és reagálókészséget,  Mások, így pl  az angol K.  Wylie  sokoldalúbb megközelítéssel próbálnak ezen segíteni.  A  MIST  (multi-intervention sex therapy)  azt jelenti, hogy tervszerűen egyeztetik és integrálják a különböző szakemberekből álló terápiás team  orvosi és pszichoterápiás törekvéseit.  Angliában éppen most indul be  „Restoration Therapy” néven egy ilyen különleges csoportmunka.

 

Sokoldalú  megközelítések 

Wylie és társai azonban nem mellőzik az egyszerűnek látszó módszereket sem, pl. a  „vulvális masszázst”, vagyis a vénuszdomb és a hüvelynyílás környékén alkalmazott érintéseket, majd lassan erősödő simogatást, masszirozást.  Ezt magának a nőnek kell megtanulnia a terapeuta segítségével.  Tulajdonképpen az öningerlés, az önkielégítés megtanulásáról van szó.  A masszirozás növeli a vulva vérbőségét és érzéki örömet gerjeszt, sőt, végső soron orgazmust is eredményezhet, ha a csikló környéke kap megfelelő ingerlést.

A nemi szervek vérbőségének növelésére természetesen más eljárások is vannak.  A nők számára ilyenek az ún.  EROS  eszközök, a férfiak számára pedig a hasonló elven működő  vákuum-szivattyúk, amelyekkel könnyen lehet átmeneti merevedést létrehozni.  De ide sorolható  a nemi szervek melegvízzel, hősugárzóval vagy enyhe lézerfénnyel történő melegítése,  vagy a különböző vibrátorokkal elősegített vérbőség is.

 

A kialakult erekció túl gyors megszűnése azonban lehetetlenné teheti a közösülést.  Ennek tipikus esete az ún. „veno-occlusive disorder”, amikor a pénisz tág vénáin keresztül visszafolyik a vér, s nem marad meg a szivecsos testben.  Ilyenkor  Wylie  gumiból vagy fémből készült  elszorító gyűrűk alkalmazását ajánlja, még pedig oly módon, hogy a jól megválasztott méretű gyűrűn a pénisz ernyedt állapotában először a heregolyókat kell áthúzni, majd a péniszt;  így a herezacskó és a pénisz töve alá kerülve,  merevedés  (vagyis szexuális izgalom és jó artériás nyomás esetén)  a gyűrű gátolja a vér visszafolyását a péniszből, így tartósabb merevedést biztosít.

Ugyancsak  K. Wylie  beszélt a kongresszuson arról a férfiaknál gyakori, „kis-pénisz szindrómának, vagy komplexusnak”  nevezett  szexuális funkciózavarról, ami rendszerint önbizalomhiány vagy tájékozatlanság következménye, s aminek következtében az utóbbi évtizedekben  jó üzletté vált a pénisz hosszának és vastagságának növelése.  Holott a péniszméret  károsodás nélkül nem növelhető jelentősen, de nincs is semmi értelme, hiszen a női hüvely szexuális izgalom esetén automatikusan alkalmazkodik a pénisz méretéhez  (kitágul vagy összeszűkül),  a nő kielégülése pedig egyébként sem ezen múlik.

 

Az alapkutatások és a szexológia 

Ebben a fejezetben egy tucat előadás vagy poszter rövid tartalma plvasható, de ezek túlnyomó többsége is a genitalitással és gyógykezeléssel foglalkozik.  A kevés kivétel közé tartozik  David P. Schmitt, a BRADLEY  University  pszichológia professzora. Előadásának címe:  A rövid párkapcsolatok keletkezésének pszichológiája.  Hogyan befolyásolja a veszélyes szexuális viselkedést a nemi szerep, a személyiség és a kultúra?  A  kérésemre megküldött  65 oldalas kutatási beszámoló címe viszont átfogóbb: Szocio-szexualitás  Argentinától Zimbabveig:  a szexuális kultúra és a párosodási stratégiák 48 nemzetre kiterjedő vizsgálata.  D. Schmitt ugyanis kutatócsoportot szervezett, több mint száz résztvevővel, a  Nemzetközi  Szexualitás-vizsgáló  Projekt  megvalósítására.

 

A projekt a szocioszexualitás, vagyis a szexuális kapcsolatlétesítés  helytől,,időtől és egyéb tényezőktől függő különbségeit  főleg négy vonatkozásban igyekezett felmérni:  1. A vizsgáló eszköz pszichometrikus megbízhatósága és érvényessége szempontjából,  2. a szocioszexualitás elméleti magyarázatainak,  3. nemek közötti különbségeinek  és 4. kulturális meghatározottságának szempontjából.  A kutatás eszköze a  Szocioszexuális Orientáció Leltára  (Sociosexuel Orientation Inventory)  volt, amelyet a  párosodási stratégiák egyéni különbségeinek, pontosabban a házasságon vagy együttélésen kívüli szexuália kapcsolatok vállalásának mérésére fejlesztettek ki, kérdőíves formában

 

A kérdőív lényege a következő hét kérdés:

1. Hány partnerrel közösült az utóbbi egy évben?

2. Véleménye szerint hány partnere lesz a következő öt évben?

3. Hány partnerrel volt egyidejű, párhuzamos szexuális kapcsolata?

4. Milyen gyakran fantáziál a jelenlegi, állandó kapcsolatán kívüli szexről?

       (Ez utóbbihoz 8-részes skála tartozik, a „soha”-tól a „naponta”-ig.)

5. Véleménye szerint a szex  szerelem nélkül is jó?

6. Élvezni tudná az alkalmi szexet, különböző partnerekkel?

7. Csak szorosabb érzelmi kötődés esetén tudná élvezni a szexet bárkivel?

    Az utóbbi kérdésekhez 9 pontos skála társul, a feltételek megjelölésére. Mindez további három kérdéssel egészült ki:

1.      Előfordult-e, hogy megpróbált elcsábítani valakit, akinek már volt partnere?

2.      Ha épp volt szexuális kapcsolata, előfordult-e, hogy félrelépett egy másik partnerrel?

3.      Kedvező körülmények esetén lefeküdne-e egy olyan, vonzó személlyel, akit

-          egy órája  - egy hete  -  egy hónapja  --  egy éve  ismer?

 

Ez utóbbi kérdés az ismeretség időtartamának szerepét vizsgálja. Mindezeket természetesen megelőzték a kérdezett nemére, életkorára, szexuális orientációjára, családi állapotára, iskolai végzettségére és anyagi helyzetére vonatkozó kérdések. Az így elkészített és kipróbált kérdőívet aztán az angolból lefordították  25 különböző nyelvre  (ami azért volt használható  48 országban, mert az angolt és a spanyolt stb. több országban beszélik, különösen a kérdezettek túlnyomó többségét alkotó főiskolások és értelmiségiek).  Az összehasonlítások realitása érdekében az adatgyűjtéshez bevonták a vizsgált országok főbb statisztikai adatait:  a nemek arányáról, a házasságkötések átlagéletkoráról, a szülések életkori arányáról, az átlagéletkorról,a nők helyzetéről, a válások arányáról  stb.

A kért adatokat  5,853  férfitől  és  8,206  nőtől, vagyis összesen  14,059  egyéntől  kapták meg,  ami országonként alig átlag 300 főt jelent  (bár néha még a százat sem érte el).  A minta tehát nem volt reprezentativ.

Az összesített adatok értékelése mindenesetre azt mutatta, hogy  a  férfiak mindenütt jóval gátlástalanabbak a szexuális kapcsolatok létesítése terén,  mint a nők.  Az evolúciós elmélet ezt azzal magyarázza, hogy a férfiaknak sokkal több előnyök van a rövid lejáratú szexuális kapcsolatokból, mert génjeiket sokaknak továbbadhatják stb. Hátrányuk viszont kevesebb  (pl. nem eshetnek teherbe).  A férfi promiszkuitás hátterében az erősebb szexuális igényeik lehetnek, ami összefügghet  a magasabb tesztoszteron-szintjükkel.

 

Schmitt szerint, bár az adott kultúra jelentősen befolyásolja a szocioszexualitást, a biológiai nem mégis erősebben hat a szexuális kapcsolatlétesítés szokásaira.  E téren azonban a nemek közötti különbség mértéke eltérő, függően az adott társadalom patriarchális vagy egalitárius jellegétől, vallásosságától  stb.  A  szociális struktúraelmélet szerint a szexuális kapcsolatlétesítés szokásait a társadalom által előírt  nemi szerepek határozzák meg.  Ahol a hagyományos nemi szerep ideológiája uralkodik, ott nagyobbak a nemek közötti  szocioszexuális különbségek.  Modernebb és progresszivebb nemi szerep lehetőségek esetén a különbségek csökkennek, vagy akár el is tűnhetnek.

stratégiai  pluralizmus  elmélete szerint a nők a helyi viszonyoktól függően változtatják párkapcsolati szokásaikat.  Szűkös anyagi körülmények esetén  (pl. ahol az alacsony jövedelmek miatt mindkét szülőre szükség van a gyermekgondozáshoz) a nők nehezebben vállalkoznak szexuális kapcsolatokra.  Hasonló az álláspontja a szülői  beruházás elmélet képviselőinek, akik az evolúcióelmélet alapján úgy látják, hogy a férfiak, helyzetüknél fogva inkább a szexuális partnerek váltogatására törekszenek, mint a szülővé válásra, ellentétben a nőkkel.

 

A kulturális hatásokat fontosabbnak tartó elméletek szerint a szexuális kapcsolatlétesítés kulturális meghatározottságának legjobb bizonyítéka a házasodási rendszer poligám vagy monogám jellege. Ebből a szempontból a nemek aránya igen fontos. Számos példa mutatja, hogy ahol több a nő, mint a férfi, ott a férfiaknak több a futó kalandjuk, rövid lejáratú szexuális kapcsolatuk, vagyis magas szintű a szocioszexualitásuk  (fordított esetben viszont alacsony szintű).

kötődés-elmélet  szerint bizonyos gyermekkori élmények erősen befolyásolják a későbbi párválasztási stratégiákat.  Az erős  stresszeket átélt gyermekek nehezebben, bizonytalanabbul tudnak kötődni partnerükhöz, ezért szocioszexuálisan gátlástalanabbak lesznek.  Azokban a kultúrákban, ahol több a stressz és nehezebb a megélhetés, a szexuális kapcsolatlétesítés koraibb és gyakoribb, mint a jóléti társadalmakban.

 

Az eredmények értékelése során maga a kutatásvezető foglalta össze a pozitivumopkat és negativumokat. Megállapította, hogy az anonim kérdőív alkalmasnak bizonyult a szocioszexualitás  mérésére;  ezt más, hasonló felmérések eredményei is megerősítették.  A vizsgálatnak ugyanakkor több hiányossága is volt.  Ilyen pl., hogy a kapott adatok önbevallásos alapultak, ami a névtelenség ellenére sem teljesen megbízható. A fordítások pontatlanságából, vagy a minta kicsiségéből is adódhattak hibák.  Schmitt egyik érdekes következtetése, hogy a szexuális kapcsolatlétesítés nemek szerinti különbségei  még azokban az országokban is közepesen erősek, amelyekben a nemek hatalmi viszonyai és szerepei kiegyenlítettek.  Szerinte ennek az lehet az oka, hogy a férfiak és nők alapvetően eltérően igénylik a futó kalandokat.  Ezek az igények ugyan már közelednek egymáshoz, de nem tartja valószínűnek, hogy teljesen egyformákká váljanak  (hozzátéve, hogy ez csak feltételezés, a vizsgálatokat pedig elmélyültebben és reprezentativ mintán folytatni kell).

A  szexológiai alapkutatások további  12 témaköréből csak néhányat emelek ki.  Norvég kutatók  (E. Almaas,  E.P. Benestad)   a  szexuális moticáció bonyolultságát vizsgálva – részben  Whipple  nyomán – úgy találták, hogy a nőknél fontosabb szerepet kapnak az olyan másodlagos, nem szexuális motívumok, mint pl. a feleség-szerep betöltése, az intimitás vágya, a gyermek utáni vágy stb.   Egy ausztrál kutató,  C. Fox  megállapítása szerint  s pénisz méretének megítélése fontos tényezője a férfiak testképének és nemi identitásának;  a nagyobb pénisz a férfiasság, erő és egészség jele.  Francia szexológusok (A. Giami, S. Levinson)  vizsgálatai szerint az orvosok általában kényelmetlennek érzik, s ezért kerülik a foglalkozást pácienseik szexuális problémáival, mert nem kapták meg a szükséges képzettséget.  Az izraeli  D. Sharon  az internet útján történő szexuális tanácsadás és terápia lehetőségeit elemzte.  Megkülönböztette a statikus  (csak általános információkat nyújtó),  a dinamikus  (e-mail beszélgetés a páciens és a tanácsadó között), s az interaktiv, vagyis audiovizuális kapcsolaton alapuló  tanácsadást és/vagy terápiát.  Ez utóbbi  perspektivikusan akár laborvizsgálatokkal is kiegészülhet.

 

Szexuális  nevelés

A  kongresszus egyik legérdekesebb részét a  partnerkapcsolati problémákkal és a szexuális neveléssel  foglalkozó  26  előadás  illetve  poszter  képezte.  Ezek között is szerepeltek ugyan kifejezetten szexuálterápiás témák  (pl. a már említett K. Wylie-től és V. Puppo-tól),, ám néhány cseh előadó  (B. Husarova  és tsai)  a  féltékenység mérésére szolgáló új, projektiv módszert mutattak be,  s több előadó szólt az iskolai szexuális nevelésről  (pl. a bolgár R. Bostandjiev)  vagy a rádió, a TV  illetve az internet segítségével történő szexuális nevelésről.  A holland  Y. Ohlrichs   pl. éppen azt vizsgálja, hogyan tudják hasznosítani az iskolák az internetre általa feltett szexuális nevelési programot.  Mexikoban   E. Valdez-Curiel  és munkatársai tizenéves fiatalok bevonásával  rendszeres ráfióelőadásokat és vitákat szerveztek a fiatalokat érintő szexuális problémákról.  Csehországban  pedig a pszichológus   L. Sulova   az orvosi, a pedagógiai és pszichológiai megközelítéseket elemezve igyekszik tisztázni, hogy kötelező legyen-e az iskolai szexuális nevelés  (mint Németországban);  ha igen, akkor kik folytassák azt, s külön tantárgy keretében vagy más tantárgyakba illesztve?

Hát kb. itt tart  a  (nemcsak európai)  szexológia. Amelynek ezen a kongresszusán rajtam kívül csak két magyar vett részt:  dr. Lukács Eszter  és dr. Buda Béla, aki  előadást is tartott  a szexuális kultúra hazai helyzetéről.

                                                                                                                                                                Szilágyi Vilmos  dr.

 

                                                                                                            

Új  teszt  a  női  orgazmusról

(Dr. Szilágyi V.: Intimkapcsolat kézikönyve,  7. fejezet)

 

Valamikor régen még azt is kétségbe vonták, hogy a nők egyáltalán képesek-e a szexuális kielégülésre.  Később pedig – s ez érthető egy patriarchális társadalomban – egyszerűen nem nagyon törődtek vele ill. nem vették komolyan.   Aztán divatossá vált az a felfogás, miszerint  „buja, erkölcstelen nőszemélyek”  ugyan esetleg kielégülnek, de a „tiszteletre méltó  úriasszonyok”  távol tartják magukat az ilyen élvezkedéstől,  s csak a gyermeknemzés érdekében viselik el a szexet.

 

Sigmund  Freud  bécsi pszichiáter az elsők között vette természetesnek, sőt, pozitivan értékelte a női kielégülést, bár megkülönböztette annak „gyermekies, fejletlen” és  felnőttesen érett formáit.  Az első a csikló ingerlésével elért,  ún.  klitorális orgazmus,  a másik pedig a közösülés során létrejövő,  ún.  vaginális  orgazmus.   Freud szerint azok a nők, akik csak a csikló közvetlen ingerlésew révén tudnak kielégülni,  fejlődésükben visszamaradottak,  hajlamosak a neurózisra, sőt, a frigiditásra.  Épp ezért  Freud követői, a  pszichoanalitikusok arra törekedtek, hogy  „kigyógyítsák” a  csikló ingerlésére beállított nőket, s elérjék, hogy a közösülésben – s csak ettől! – elégüljenek ki. Bár ez a hosszas kezelések ellenére is csak ritkán sikerült,  még ma is akadnak pszichoanalitikusok, akik ragaszkodnak  Freud  „kétféle orgazmus”  elméletéhez,  s figyelmen kívül hagyják az újabb, tudományos megállapításokat.  

Pedig  A.C.  Kinsey, a világhírű amerikai  szexológus már a  10. század  40-es éveiben kétségbe vonta  Freud  feltételezéseit a női orgazmusról.  Sok ezer nő részletes kikérdezése alapján  megállapította, hogy  a nők sokféleképpen tudnak eljutni a kielégüléshez, s többnyire éppen a csikló közvetlen ingerlése által  érik el legkönnyebben és legerőteljesebben az orgazmusokat. Egyénileg persze igen különböző, hogy ki mit tart legjobbnak, ezért indokolatlan lenne mindenkire érvényes szabályokat előírni.

 

Nem sokkal később, az 1960-as években  két másik, amerikai szexológus, W. Masters  és V. Johnson  már laboratóriumi vizsgálatokat is folytatott a különböző módon létrejött, női orgazmusok jellemzőinek megállapítására.  Meglepetéssel tapasztalták, hogy  a legkülönbözőbb módon elért  orgazmusokat is ugyanazok a testi változások jellemzik.  Közülük legfontosabbak a hüvelyizmok akaratlan, ritmikus  összehúzódásai.  Az orgazmus átélésével, a lelki élménnyel ők nem nagyon törődtek.  Csupán azt állapították meg, hogy  ez is sokféle lehet, aszerint, hogy ki, mit részesít előnyben.

A lényeg az, hogy  nincs  „kétféle  orgazmus”, s nem egyszerűen az ingerlés módjától  függ annak minősége, mert abban sok egyéb tényező is közrejátszik.  Hogy mi minden, azt  csak az utóbbi évtizedekben sikerült pontosabban tisztázni,  bár még ma is vita folyik a női orgazmusról.

 

Egy  újszerű  megközelítés

Ebben a vitában igen eltérő álláspontok is ütköznek.  A  pszichoanalitikusok megpróbálják a a  vaginális  (azaz hüvelyi, vagyis közösüléses)  orgazmus  létét és  érettebb, sőt, magasabbrendű  jellegét kimutatni.  Egy amerikai  szociológusnő,  Shere Hite  viszont sok ezer nő vallomásából a csikló pótolhatatlan szerepére következtetett már az 1970-es években.  (Könyve nemrég magyarul is megjelent.)  De több más vizsgálat is ugyanezt mutatta.

Ilyen körülmények között perdöntő lehet annak beható elemzése, hogy  mi történik az orgazmus előtt, alatt és után, nemcsak testileg, hanem lelkileg is.  Igy megtudhatjuk:  milyen feltételek, milyen eredményre vezetnek.  Ez teszi lehetővé a segítő vagy éppen gyógyító beavatkozást, amikor szükséges.  (Ugyanis ma még sok nő számára  komoly probléma a szexuális kielégülés elérése.)  Érdekes módon a kérdés újszerű megközelítése egy német ifjúságkutató, Walter  Friedrich  nevéhez fűződik.   (Ő  nemcsak felismerte, hanem széles körűen vizsgálta is a nemiség szerepét az ifjúság életében.)   Ő  az 1980-as években  114 kérdésből álló kérdőívet állított össze a női orgazmus vizsgálatára.  Ezt lefordítottam és magam is kitöltettem több mint kettőszáz budapesti nővel, természetesen névtelenül.  A válaszok gépi feldolgozása és összesítése alapján az alábbiakban ismertetek néhány fontosabb eredményt.  (Minden eredmény bemutatásához, értékeléséhez és a német adatokkal való egybevetéséhez sokkal több hely kellene.)

 

Maga a kérdőív s szerelemmel kapcsolatos kérdésekkel kezdődik, majd rátér az orgazmus-élmény részleteire..  Folytatja az az orgazmus esetleges elmaradásának okaival és következményeivel, aztán a jelenlegi és korábbi partnerkapcsolatokat értékelteti az orgazmus szempontjából. Befejezésül a válaszoló életkorát, foglalkozását és társadalmi helyzetét tudakolja.  A kérdések többnyire zártak, vagyis a fölsorolt válaszlehetőségek közül kell az egyiket megjelölni.

A problémának ez a megközelítése azért újszerű, mert  eddig még sohasem vizsgálták ilyen részletesen  és mindenre kiterjedően az orgazmus lelki és kapcsolati oldalát, szoros összefüggésben a testi történésekkel.  Egy ilyen kérdőív nemcsak a kutatóknak lehet újszerű és hasznos, hanem a válaszoló és/vagy a válaszokat segítő céllal elemző számára is. Ennek alapján ugyanis átgondolhatja és viszonyítani tudja ezeket az élményeket másokéhoz.  Igy könnyebben megítélheti, hogy rendben van-e minden illettve  mennyiben tér el az átlagtól.

 

Az  orgazmus  feltételei  és  időtartama 

A  válaszokból kiderül, hogy anők jó háromnegyed része emlékszik saját, legelső orgazmusára.  Sőt, arra is, hogyan jött ez létre. Csak egyharmaduknál történt ez közösülés révén;  másik egyharmaduknál az önkielégítés váltotta ki.  A többiek pedig legnagyobbrészt a közösülés nélküli ingerlések, tehát a petting révén jutottak az első orgazmushoz.  /Alig néhány százalékuknál következett ez be alvás közben, álmukban, vagy különféle tevékenységek, pl. kerékpározás  során.)

Minthogy az önkielégítésnek  köztudottan nagy szerepe van az orgazmuskészség kialakulásában, egy kérdés ennek előfordulását tudakolta.  Csak 23% válaszolta azt, hogy még sohasem próbálta. A többieknél előfordult, éspedig vagy elég rendszeresen (50%), vagy ritkán  ill. évekkel ezelőtt.  (A válaszolók kb.  háromnegyed része  20 és 40 év közötti vol.)

 

A megkérdezettek túlnyomó többsége már partnerrel is sokszor kielégült – ám nem mindegy, hogyan.  Közel  50%-uk szerint  az orgazmust főleg olyan ingerlés váltja ki, amely a csiklóra irányul!  Amiből ugyan nem világos, hogy ez az ingerlés kézzel vagy szájjal történik-e, de jól mutatja a csikló jelentőségét,  Alig  18%-uk szerint „főleg a hüvelyben történő ingerléssel”  jut orgazmushoz;  án nem biztos, hogy ez mindig közösülést jelent, hiszen a hüvelyt kézzel is lehet ingerelni, s a  „G-zóna”  ingerlése  sok nőnél elősegíti az orgazmus elérését.. Többen igénylik a mellek, a combok vagy egyéb testrészek  símogatását, ingerlését a kielégüléshez. Sokak szerint pedig ez „időről időre változik”.

Arra a kérdésre, hogy van-e az együttlét során  olyan testhelyzet,  amelyben könnyebben jut el az orgazmushoz,  a megkérdezettek  91%-a igennel válaszolt.  Megoszlanak viszont a vélemények arról, hogy milyen ez a testhelyzet.  Közel egyharmaduk a hagyományos, „férfi ráfekszik a nőre”  testhelyzetet jelölte meg.  Persze nem biztos, hogy azért, mert csakugyan így elégül ki legkönnyebben, hanem mert ezt szokta meg  (s mást nem is nagyon ismer).  Mindenesetre  26%-uknak jobb a „nő  felül”  testhelyzet;  10%-nak az, hogy mindketten oldalt fekszenek,  szembe fordulva, vagy a nő háttel a férfinek.  Ugyanakkor közel egyharmaduk  ettől eltérő  testhelyzeteket részesít előnyben.

 

Vagyis  végeredményben  nincs olyan testhelyzet, amely minden nő számára egyformán előnyös lenne  a kielégülés szempontjából.  Tehát legjobb, ha mindenki megkeresi a neki legmegfelelőbbet, s egyikhez sem ragaszkodik mereven.

De milyen egyéb feltételek jöhetnek még számításba?  A kérdőív  16  lehetséges feltételt sorol fel, s mindegyikre négyféle válasz adható:  1. feltétlenül szükséges,  2.  fontos,  3. nem túl fontos,  4. teljesen felesleges.

Az egyik feltétel a  kölcsönös szerelem,  amit – meglepő módon – 51%-uk  feltétlenüöl szükségesnek,  35%-uk pedig  fontosnak tart.  Bár a gyakorlatban ez messze nem valósul meg,  tényként fogadhatjuk el, hogy a szerelem megkönnyíti a nő szexuális kielégülését. Ezért különösen a kialakulatlan  vagy gyenge orgazmuskészség esetén  fontos, hogy a szexuális együttlétre  szerelmi kapcsolat keretében kerüljön sor.

 

Nem sokkal kevesebben tartják fontosnak, hogy a  szeretkezést  „bosszúság és veszekedés nélküli megértés”  előzze meg.  Más a helyzet a szeretkezés napjának körülményeivel kapcsolatban, hogy  t.i. „aznap legyen sikerem, jó élményem”.  Ez  60%  szerint nem túl fontos;  24%  szerint felesleges.  Lehet, hogy éppen fordítva van, s egy sikertelen vagy unalmas napon a nő – vigasztalást keresve – könnyebben rá tud hangolódni a szexuális élvezetre?

Már fontosabbnak tartják sokan, hogy  „ne  legyek fáradt, lehangolt, hanem friss, kipihent”.  A  szexet pesze fáradtan is lehet élvezni, különösen, ha valaki teljesen el tud lazulni közben.  De kb. kétharmaduk véli úgy, hogy  kipihenten könnyebb az orgazmus elérése.  Érdekes a  partner hűségének megítélése  a nő kielégülése szempontjából.  A hűség fogalmát a kérdőív nem határozza meg, bár az különbözőképpen értelmezhető.  Legtöbben nyilván a szexuális kizárólagosságra  gondolnak, s ezt  kb. háromnegyed részük szükségesnek és fontosnak érzi.  Hiánya tehát csak negyedrészüket nem zavarja a kielégülésben.

 

Hasonló a helyzet a napi gondok kikapcsolásával,  amit a kérdezettek  82%-a tart szükségesnek és fontosnak. Itt az ellaazulási, figyelem-elterelési készségről van szó.  Ezzel függ össze a  zavartalan biztonság tudata,  amiről  93%-uk vélekedett ugyanígy.  A kielégülés legfontosabb előfeltételei azonban még ez után következnek.  Szinte mindenki  ())%)  egyetért annak fontosságával, hogy  „partnerem törődjön a szexuális igényeimmel”.   Ugyanígy majdnem teljes az egyetértés  (94%)  abban, hogy „érezze a partner vágyát;  vagyis azt, hogy  kívánja a nőt.

Majdnem ugyanennyien (85%)  igénylik a  bőséges  előjátékot,  s azt is, hogy  a közösülés  ne legyen túl rövid..  Végül, de nem utolsó sorban, a nők 91%-ának  fontos az a tudat, hogy partnere  a  szeretkezés után is kedves lesz hozzá  (s nem fordul el rögtön).  Ehhez képest  szerencsére igen kevés nő tart igényt arra, hogy szeretkezés előtt ihasson némi alkoholt.  S arra sem sokkal több, hogy  mindketten teljesen meztelenek lehessenek,  vagy hogy a családi ügyek rendben legyenek.  Sokkal fontosabbnak tartják, hogy  legyen igazán kedvük a szexhez!  (Ami viszont nyilván az előzőekben felsoroltaktól függ.)

Az  orgazmus  időtartamáról  megoszlanak a vélemények.  Közel egyharmaduk szerint  nem tart  10 másodpercnél tovább;  hasonló arányban úgy vélik, tovább tart ennél. A többiek pedig nem tudják megítélni, mert változó.  Figyelembe kell venni azt is, hogy többszörös orgazmus esetén  az orgazmusok szinte egybefolynak.

 

Mit  érez  a  nő,  amikor kielégül?

A  kérdőív a továbbiakban az orgazmus élményét vizsgálja.  14  lehetséges testi és lelki jellemzőt sorol fel, s előbb azt kérdeui:  milyen  gyakran  érzi azokat a kérdezett,  aztán pedig, hogy  milyen erősen  szokta érezni ezeket. Vegyük sorra:

1.  „Egyre jobban kimelegszem”  .. ezt  36%  mindig,  47%  pedig többnyire érzi, mégpedig  60%-uk erősen.

2.  „Gyorsabban és érezhetőbben dobog a szivem” --  itt hasonló az arány az előzőhöz, bár egy kicsit magasabb

3.  „Mellbimbóim  kidomborodnak, érzékenyebbé válnak”  --  ezt a kérdezettek háromnegyede mindig vagy többnyire érzi, de csak alig fele részüknél jelentkezik erősen.  A mellek érzékenysége különben is teljesen egyéni.

4.  Légzésem megváltozik  (hangosabb, gyorsabb vagy lassúbb lesz)”  -- ennek előfordulása megint a túlnyomó többségre jellemző,  éspedig elég erőteljesen.

5.  A  feszültség fokozódik, majd hirtelen feloldódik  (valami megjött, kész)” --  ezt ugyancsak a kérdezettek  kb.  90%-a  érzi mindig vagy többnyire, természetesen erősen.  Minden jel szerint az orgazmus egyik fő mozzanatáról van szó.

6.  „Kiver a verejték”.--  már sokkal kevesebb nő;  jó egyharmaduk  érez ilyet mindig vagy többnyire, s azok is gyengén.

7.  „Hüvelyizmaim akaratlanul,  többször összehúzódnak”  -- ez szintén az orgazmus egyik legfőbb jellemzője:  86% érzi mindig vagy többnyire,  bár csak 72%  érzi erősen, a többiek gyengén.  (Persze laboratóriumi vizsgálatokból tudjuk, hogy annál is előfordul, aki nem érzi.)

8.  „Egész testem remeg (főleg a karjaim és lábaim)”  -- ez a tünet kevésbé általános,  a kérdezettek alig fele érzi mindig vagy többnyire, s még kevesebben vannak  (36%), akiknél erősen jelentkezik.

9.  „Érzem a mirigyváladék mozgását a nemi szervben”  -- a megkérdezettek egyharmada ritán, több mint egyharmada gyakran, de ők sem mind érzik erősen.  A kérdőívből nem világos, hogy itt a nő  saját mirigyváladékának mozgásáról van-e szó  (hüvelyváladék illetve női magömlés), vagy a férfi magömlésének érzékeléséről.

10.  „Szédülést, lebegést vagy  zuhanásfélét érzek” --  itt már a kifejezetten lelki élmények következnek.  Ám ebben a tapasztalatok ugyanúgy megoszlanak, mint az előző kérdésben:  egyharmaduk sohasem érez ilyet,  a többiak bagyobbik fele viszont gyakran és elég erősen.  Egységesebb a megítélése az alábbiaknak:

11.  „Agyam kikapcsol, tudatom beszűkül, a környezet háttérbe szorul”  --  kb. háromnegyed részük csaknem mindig vagy többnyire érez ilyet,  éspedig erősen.  Ez tehát az orgazmus  fontos, lelki jellemzője.

12.  „Különös hangok, sóhajok és nyögések, sikolyok és kéjre utaló szavak  törnek ki belőlem”  --  ezt kb. háromnegyed részük tapasztalja igen gyakran, de csak a kérdezettek felénél jelentkezik erősen, egyharmaduknál gyengén.  (Más kérdés, hogy ki, mit érez erősnek, s egyáltalán észreveszi-e, milyen hangokat ad ki.  Ezt a környezet és a nő gátlásossága erősen befolyásolja.)

13.  „Úgy  érzem, egyesültem, összeolvadtam partneremmel”  --  a megkérdezettek túlnyomó többsége  (84%)  így szokta érezni, éspedig háromnegyed részük erősen.  Vagyis megint egy fontos, lelki jellemző!

14.  Leírhatatlan boldogság tölt el!” --  ezt ugyanolyan arányban érzik, mint az előzőt,  ugyanolyan erősen.  Talán épp ez a fő célja  vagy értelme az orgazmusnak, amely elsődlegesen lelki jelenség.  Ha elfogadjukj, hogy a  szeretkezés lányege az örömszerzés, akkor az orgazmus az öröm maximalizálása, extázissá, csúcsélménnyé növelése   S ez nemcsak másodpercekig tartó állapot, mert rendszerint egy ideig az orgazmus után is megmarad.

A következő kérdés ugyanis, amely arról érdeklődik, hogy a nő  mit és milyen gyakran szokott érezni az orgazmust követő percekben, amikor partnere mellett fekszik,  a kérdezettek  91%-a  azt válaszolta, hogy  mindig  (vagy többnyire) nagyon boldognak érzi magát.  Ugyanerre a kérdésre  96% azt is válaszolta, hogy kellemes fáradtsáhot,  ernyedtséget érez;  70%-uk pedig többnyire partnere boldogságára is gondol.  Az örömöt pedig nyilván növeli, ha egyuttal másnak is örömet szereztünk.  Csaak az sajnálatos, hogy a nők kb. egynegyede ilyenkor néha úgy érzi:  most közömbös már a partnerének.  Vagy olyan hangulata támad: „Végre túl vagyok rajta!”  Egyharmaduk néha fájdalmat is érez nemi szervében.

 

S  ha  nem  elégül  ki?

Minden nővel előfordul, hogy az orgazmus néha  (vagy nemcsak néha)  elmarad.  A szóban forgó teszt erre az esetre is kitér.  Megkérdezi:  Mit szokott érezni, ha a szexuális együttlét során nem jut el a kielégülésig?

Ezzel kapcsolatban nyolc lehetőséget sorol fel, s ezek mindegyikét ugyanúgy kell megítélni, mint az orgazmus egyes jellemzőinek előfordulását.  („Mindig”, „többnyire”, „ritkán”  vagy „soha”)  Nem a testi tünetek állnak itt előtérben – bár ezekre is van utalás --, hanem a lelki következmények;  a nő  érzelmi és viselkedésbeli reagálása.

Vegyük sorra a főbb lehetőségeket:

 

„Akkor sokkal jobban igénylem a gyengédséget” --  válaszolta a megkérdezett nők túlnyomó többsége,  azzal, hogy ez mindig vagy legalábbis többnyire jellemzi lelkiállapotukat.  Hozzátehetném:  csak az a kérdés, hogy  a férfipartner egyáltalán tud-e a nő kielégületlenségéről. S eleget tesz-e  gyengédségigényének?

A  kielégületlenség másik lelki következménye az is lehet, hogy a nő  ingerlékennyé  és „hisztissé”  válik.  Szerencsére ez sokkal ritkább:  a nők alig egynegyedénél fordul elő gyakran, jó egyharmaduknál viszont sohasem.  Bár persze az is igaz, hogy ennek tárgyilagos megítélése nagy önismeretet és önkritikai készséget feltételez, amivel sok nő nem rendelkezik. (Erről tehát a férfiakat is meg kellett volna kérdezni.)

 

Teljesen érthető, ha egy kielégületlen nő valahogy vigasztalódást keres. S ezt megtalálhatja abban is, hogy örül a partnere kielégülésének, amihez ő segítette hozzá,  s örül az intim közelségnek.  „Az együttlétnek mégis örülök”  -- ezt gyakran érzi a megkérdezettek túlnyomó többsége  (80%-uk).  Összhangban áll ezzel az az igény, amit a kérdőív úgy fogalmaz, hogy „szeretnék nagyon közel maradni a partneremhez”,  s amit a megkérdezettek  83%-a mindig vagy többnyire érez ilyenkor.  Természetesen elsősorban  lelki közelségről van szó, ami vigasztalást jelenthet a kielégületlennek.  A közelség megőrzésére irányul a nőnek olyan viselkedése is, hogy  kielégületlenségét elrejti partnere elől,  nem engedi, hogy észrevegye  (vagyis „megjátssza magát”). 

Ezzel azonban nemcsak partnerét, hanem önmagát is becsapja  és veszélyes játszmát kezd.  A kielégületlenség ugyanis belső feszültségeket vált ki a nőben, ellentmondásos, kettős szerepre kényszeríti.  Egyrészt mutatnia kell, hogy minden rendben;  másrészt viszont  érzi, hogy milyen szerencsétlen.  A megkérdezettek többsége szerint ugyan ez velük nem fordul elő, de jó egyharmaduknál igen – s ez is túl sok. Ehhez hasonló azok aránya is, akik a kielégülés elmaradása következtében  feszülést, fájdalmat  éreznek a  nemi szervük táján.

 

A kielégületlenség következményei tehát elég vegyesek, s többnyire negativak és megoldandó problémát jelentenek a partnerek számára.  Sajnos, a kérdőív nem mérte fel, hogy mennyire képesek erre.  De foglalkozott azzal, hogy miért marad el a nő orgazmusa  illetve ő maga miben látja  ennek okát.  12  feletséges okot sorol fel és bíráltat el az előfordulás gyakorisága szerint.  Ezek közül három emelkedik ki, tehát ezek tekinthetők a női orgazmushiány leggyakoribb okainak.  Az egyik, hogy a férfipartner túl hamar rátér a „lényegre”, vagyis a közösülésre, kevés az előjáték”.  A megkérdezettek jó háromnegyedénél ez előfordult,  egyharmaduknál kifejezetten gyakran.

A másik ok az, hogy a férfi nem tudja késleltetni  saját kielégülését, s így  magömlése túl korán  történt” – vagyis rossz az orgazmus időzítése.  Ez az előzőhöz hasonló arányban fordul elő.  S minthogy a férfi orgazmusa a szexuális izgalom és a merevedés megszűnéséhez vezet, az aktus abbamarad, s a nő kielégülése csaknem lehetetlenné válik  (legalábbis a közösülésben).  Ezért fontos lenne, hogy a férfi  tanulja meg az orgazmus (és magömlés)  késleltetését!  Vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább másféle ingerléssel gondoskodjon partnere kielégüléséről.

 

A harmadik fő ok már a nőben van, s így fogalmazható:  Nem tudtam szabadulni más egyéb gondolatoktól”.  Ez a megkérdezettek kb. háromnegyedénél gyakran vagy ritkán, de előfordul. Az persze nem derül ki, hogy mik ezek az „egyéb gondolatok”.  Nyilván igen sokfélék lehetnek, elsősorban különböző aggályok.  Például félelem a kudarctól, vagy a nem kívánt terhességtől  stb. Vagy felmerülhet benne, hogy „valójában nem volt kedvem hozzá, csak kénytelenségből mentem bele”, vagy hogy  „szerelmünk már igen megkopott”.  Még az is előfordulhat, hogy  „közben egy másik férfire gondoltam”.  Mindezek előfordulási aránya szerencsére nem túl magas.  Gyakoribb a félelem a megzavarástól, vagyis attól, hogy  hátha észrevesznek. De az sem túl ritka, hogy a nőt  az alkalmazott fogamzásgátló módszer hatástalansága (vagy épp hiánya)  zavarja meg.

A különbözőaggályok mellett az is oka lehet az orgazmus elmaradásának, hogy  „a  partner nem ötletes, mindig ugyanazt erőlteti”, vagy  ügyetlen volt, fájdalmat okozott”.  Mindkettő a megkérdezettek kb. 40%-ánál fordult elő.  S ezzel nagyjából áttekintettük a női orgazmushiány fontosabb okait. Nyilvánvaló, hogy egyik sem kiküszöbölhetetlen.

 

A  partnerkapcsolat  milyensége.   

Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a nő kielégülése elsősorban attól a kapcsolattól függ, amelyben azt elérni törekszik.  Emellett szól az is, hogy arra a kérdésre:  Volt-e eddigi életében olyan kellemetlen élménye,  ami esetleg ma is akadályozhatja az orgazmus elérésétr? – a kérdezettek  80%-a  nemmel válaszolt. Több kérdés igyekezett fölmérni a jelenlegi, tartós kapcsolatokat.  Az egyik ilyen kérdésre adott válaszokból az derült ki, hogy  78%-uknak egyetlen,  12%-uknak pedig két partnerrel van ilyen kapcsolata. Kettőnél több partnere csak  1%-uknak volt,  9%-uknak pedig jelenleg nincs állandó partnere.  A  tartós kapcsolat a kérdezettek kb. felénél több mint öt éve áll fenn;  a másik felénél kevesebb ideje. Ez persze önmagában nem sokat mond.  Még az sem, hogy  67%-uk együtt él partnerével, de csak  50%-uk él házasságban, míg negyedrészüknél csak szó van a házasságról.

 

Fontosabbak viszont a következő kérdésre adott válaszok: Szereti-e a partnerét?   Erre az érintettek kétharmada azt válaszolta, hogy  „nagyon!”;  a többiek csak „kicsit”,  vagy épp ellenkezőleg, „túlságosan is”.  Csak  2%  vallotta be, hogy nem szereti a partnerét.  Kérdés persze, hogy egy nő be meri-e vallani partnere érzelmi elutasítását  (ha egyszer arra nevelték, hogy neki szeretnie kell).

Érdemes ezt egybevetni azzal a kérdéssel: Teljesednek-e ebben a kapcsolatban az ön igényei?”  A válaszolók közel kétharmada úgy érezte, hogy  „nem minden téren”. Itt megint hiányzik annak feltárása, hogy  milyen téren van hiányérzete  a megkérdezettnek,s  ezt mennyire tartja fontosnak.  Ez ugyanis kulcskérdése egy kapcsolat megítélésének.  Minden téren kielégítő kapcsolatok persze gyakorlatilag nincsenek, s ez nem is várható el, de korántsem mindegy, milyen téren van hiányosság.  Ennek megítélésében viszont tapasztalataim szerint igen sok nő bizonytalan.  S itt nemcsak szexuális igényekről van szó, hanem sok másfajta kapcsolati igényről is;  pl. a  kölcsönös bizalom és őszinteség, vagy az elismerés és együttérzés igényéről  stb.

A  kielégülést természetesen leginkább a szexuális igények  teljesedése befolyásolja.  Ezek sem csak testi igények, mert azok lelki vetülete is ide tartozik, pl. az, amit  szexuális kommunikációnak  hívunk.  Erre irányult ez a kérdés: „Nagyon intim szexuális kérdéseket  (pl. különleges szeretkezési módok)  is meg szokott beszélni partnerével?”  A megkérdezettek  közel háromnegyede azt válaszolta, hogy  „igen, nyiltan és részletesen”.  Több mint egynegyedüknél viszont nem ez a helyzet.  Látszólag ez nem rossz arány, mégis problematikus.  Ha  abból indulunk ki, hogy a szexuális összhang alapfeltétele a teljesen nyilt kommunikáció, akkor aggasztó, hogy  közel  28%  erre nem egészen képes.  Másrészt lehet, hogy sokan túl optimisták, s néhány részletkérdés futólagos, felületes megbeszéléséből tévesen teljes nyiltságra következtetnek.  Tudjuk, hogy sokan nem szeretnek szembenézni a trényekkel,  s hajlamoisak szebbnek látni a valóságot, mint amilyen. (Különösen, ha érdekük fűződik egy kapcsolat fenntartásához.)

 

Az  orgazmus  gyakorisága  és  különbözősége 

Ugyanezt feltételezhetjük az utolsó néhány kérdésre adott válaszoknál is.  Ám a válaszok akkor is érdekesek, ha  valamilyen „szépítő tendencia”  valószínűsíthető.  Itt van pl. ez a kérdés:  „Minden közösülésnél eljut-e  az orgazmusig?” Erre  18%  válaszolta azt, hogy „ritkán”, a  többiek  „az esetek többségében”  (34%)  illetve „csaknem mindig”  (48%).  Erre azt mnondanám:  jó lenne, ha ez általában is így lenne, s nemcsak azoknál, akik hajlandóak voltak a kérdésekre válaszolni.

Megbízhatóbbnak tűnnek a  többszörös orgazmus  előfordulásával kapcsolatos válaszok.  Eszerint a szexuális együttlét során a kérdezettek  kétharmadának „szinte mindig csak egy”  orgazmusa volt.  Aig  10-12%-uknál rendszeres a  2-3  orgazmus;  de időnként ugyanez sokaknál (30-60%)  előfordul.  Háromnál több, egymás utáni orgazmus viszont csak 18%-uknál fordult elő.  Ebből valamennyire reális képet alkothatunk a nők „orgazmus-kapacitásáról”,  ami a jelek szerint nagy egyéni eltéréseket mutat.  Tény, hogy a többszörös orgazmus lehetősége minden nőben megvan, amit egy jó partnerkapcsolat és a gyakorlás kibontakoztathat.  Teljesen rendjén való, hogy a nő egyszerre többször is kielégüljön. (Bár nyilván bőven akad olyan kapcsolat, ahol először is arra kellene törekedni, hogy a nő egyáltalán kielégüljön, legalább egyszer – ha nem is a közösülésben, de a szeretkezés során.)

Ezt erősen befolyásolja a partnerek közötti viszony.  Ám szexre akkor is sor szokott kerülni, ha éppen veszekedtek egymással, s a bosszúság a kibékülés után is érződik valamennyire.  Kérdés: hogyan hat ez a nő orgazmus-készségére:

A  megkérdezettek közel fele szerint addig nem kerül sor szeretkezésre, amíg a harag teljesen meg nem szűnt.  Ennek időtartama nyilván nagyon változó.  A kérdezettek  másik fele nem sokat vár, könnyebben átáll  vagy enged a férfi igényeinek.  Többségük ilyenkor is kielégül, csak nehezebben;  kisebb részük viszont nem elégül ki.

 

Befejezésül lássuk azt a kérdést, amely a nő orgazmuskészségének változását vizsgálta:  Volt-e olyan időszak, amikor az ön orgazmuskészsége másként alakult, mint a legutóbbi hónapokban?  Érdekes, hogy a kérdezettek kb. 20%-a nem tudott erre válaszolni – jó lenne tudni, hogy miért.  Azért-e, mert annyira változó, hullámzó volt az orgazmuskészsége, hogy nem lehet időszakhoz kötni?  Vagy mert nem akart tudomást venni ezekről a változásokról? Mindenesetre a válaszolók kb. egyharmada úgy látta, hogy  „ez eddig változatlan volt”.  Másik egyharmaduk szerint volt időszak, amikor gyakoribb volt a többszörös orgazmus – ami visszaesést jelent s összefügghet akapcsolat alakulásával.  Elég kevesen voltak azok (15%), akiknél a többszörös orgazmusok gyakoribbá váltak. (Pedig hát ez lenne a kívánatos.)   Hozzá kell tennünk, hogy az orgazmuskészség változása nemcsak a mennyiség, hanem a minőség és a kiváltás módja terén is jelentkezhet.

 

Érdemes lenne azt is megkérdezni a nőktől:  Hányféleképpen tudnak eljutni a szexuális kielégülésig?  S itt nemcsak a közösülési testhelyzetekről és mozgásokról  van szó, hanem a közösüléstől eltérő, sokféle ingerlési és szeretkezési lehetőségről is.  A  fejlett orgazmuskészség ugyanis alkalmazkodó-képes,  variábilis, sokféleképpen kiváltható.  Aki csak egyféleképpen tud kielégülni – márpedig sok ilyen nő van --, annak orgazmuskészsége fejletlen illetve beszűkült – tehát fejlesztésre szorul.

Ez a fejlesztés nem igényel feltétlenül gyógykezelést.  Elegendő lehet a tudatos gyakorlás is, aminek során  fokozatosan eltér a megszokott kielégülési módoktól, s egyre bátrabban kísérletezik a szokatlan, új lehetőségekkel  (persze nem erőltetve semmit).

 

 

 

 

A  szexuális  vonzerő  (sex appeal)

 

Ennek a nehezen meghatározható fogalomnak nagy szerepe lehet a szerelmi-szexuális, sőt, a házassági vagy együttélési párválasztásban is.  Szorosan összefügg a rokonszenv, a kiváncsiság és érdeklődés, valamint az erotikus vágyakozás, megkívánás  érzéseivel;  mindezek motivumai azonban ritkán tudatosulnak teljesen, inkább spontánul, „ösztönszerűen” illetve intuitiven jelentkeznek.  Bár a  „sex appeal” eléggé szubjektiv, hiszen ugyanazok a tulajdonságok egyesekre vonzóan hatnak, tetszenek és vágyat ébresztenek,  másokra viszont egyáltalán nem (sőt, akár ellenszenvesek lehetnek),  s ez nemcsak egyénenként, hanem koronként és társadalmanként is változik,  mindenképpen indokolt  alaposabban megismerni a nemi vonzerőben szerepet játszó tényezőket – és azok hatásait.

 

Judith  Mackay (2000)  az emberi szexuális viselkedés helyi változatairól szóló könyvében  azt írja, hogy a sex appeal  egyik fő tényezője  a testi  alkat arányossága és szimmetrikus jellege: például a nőknél a derék mérete csupán kb. 70%-a legyen a csípő  méretének;  a test jobb és bal oldalának szervei pedig  (az arcot is beleértve)  szimmetrikusak legyenek  mindkét nemnél.  Ez lehet az alapja az emberi szépségideálnak  is, amelynek történelmi változásairól fogalmunk lehet, ha összehasonlítjuk a sok-évezredes, gömbölyded „willendorfi Vénuszt” az utóbbi évtizedek gyakran túl karcsú divathölgyeivel. 

 

A  test férfias  vagy  nőies  jellege

 A  sex appeal kapcsán többnyire mindenki a nőkre gondol,  holott a férfiaknál is jelentős szerepe lehet a szexuális vonzerőnek, hiszen a  „férfias  férfiak” többnyire minden téren sikeresebbek  kevésbé férfias társaiknál.  Ám, hogy mitől  „férfias”  egy férfi, azt sokféleképpen lehet megítélni.  A testi erőt, izmosságot és ügyességet  ősidők  óta  alapvetően fontos férfi -tulajdonságnak tartják;  különösen, ha kiegészül az átlagnál kicsit magasabb termettel,  széles arccsonttal és állkapoccsal.  Az ideális és vonzó férfi nemcsak erős, hanem határozott  önérvényesítő, szükség esetén agressziv is tud lenni – bár nem lépi túl ennek kultúra által kijelölt határait.  (Ezek a határok persze változóak, s a viselkedés egyébként sem a testi tulajdonságokon múlik.)

A nők számára – helyzetüknél fogva, egy patriarchális  társadalomban – fontosabb a minél erőteljesebb sex appeal, ezért jobban is törődnek vele.  Testi megjelenésüket illetően legtöbben vonzónak tartják a derék és csípő említett arányain túl a fejlett és szimmetrikus melleket, a nagy szemeket, vastag ajkat és a kis orrot, valamint a hibátlan és feszes bőrt.  Mindezek érdekében a nők nagy anyagi áldozatokra is hajlandóak.  A fejlett ipari országokban sokat költenek nemcsak kozmetikai szerekre, hanem olyan kezelésekre is, mint a zsirleszívás, mell-kisebbítés vagy nagyobbítás, szőrtelenítés  stb. (A testi szépség oltárán a nők tizszer annyit áldoznak, mint a férfiak.)  Ide tartoznak természetesen a testékszerek és a  tetoválások is.  Az előbbiek viselésében napjainkig a nők, a tetoválás terén a férfiak jártak elől, ám ez a különbség egyre inkább elmosódni látszik. Ami azt mutatja, hogy a férfiaknak is egyre fontosabb a saját sex appeal.

 

A  testápolással és a kozmetikai szerekkel  (vagy éppen műtétekkel)  mindkét nem  a saját nemi jellegének előnyös vonásait kívánja erősíteni és hangsúlyozni.   A kedvezőnek tartott testi jellemzőket igyekeznek láthatóbbá tenni  (dekoltázzsal  vagy  félig-meddig átlátszó ruhával, a haj, az arcbőr , ajkak és szemek színezésével stb.), a test előnytelennek érzett részeit pedig  igyekeznek ügyesen elrejteni.  A  sex appeal  erősítésének célja  a lehetséges partnerek figyelmének felkeltése, a nemi jelleg feltűnően szép és érdekesen ingerlő bemutatása.   Ez leginkább akkor sikerülhet, ha a feltűnni vágyó elég jól ismeri a lehetséges és kívánt partnerek  szexuális  „izlését”, preferenciáit.  Ez persze korántsem válik be mindenkinél.  Gyakran elfelejtik azt is, hogy a vonzóan dekorált testtel felkeltett figyelem csak az első lépés egy partner érdeklődésének lekötése felé, amely könnyen elvész, ha  a viselkedés  nem erősíti tovább a szexuális vonzerőt.

 

A hangsúlyozott sex appeal természetesen az azonos neműek figyelmét is felkelti,  akik erre vagy  elismeréssel, esetleg némi irigységgel reagálnak,  vagy náluk is  több-kevesebb szexuális vonzalmat és vágyfantáziákat vált ki.  Ez utóbbi nemcsak a homo-, vagy biszexuális beállítottságúaknál fordulhat elő, hanem a heteroszexuálisoknál is, bár ők rendszerint azonnal elnyomják, kikapcsolják és másként értelmezik az ilyen érzéseket. Eszenyi Miklós (2006)  szerint a meleg férfiak "jobban adnak magukra"  A testépítés kultusza  (body building) is tőlük indult ki,  Az utóbbi évtizedekben divatba jött a "testszobrászat", a fitness;  a férfiak is elkezdtek plasztikai sebészhez járni.  A lófarok és a fülbevaló  eredetileg a melegek szokása volt, de ugyanígy a manikűr, a hónalj és az intim testrészek borotválása is elfogadottá vált a heteroszexuális nők és férfiak körében.

 

A  test  hormonális illata 

A szexuális vonzerő egyik jelentős tényezője a  nemre jellemző illat, ami az állatvilágban  magától adódik, különösen a párzási időszakokban. Az embernél azonban mindkét nem (szinte az ősidőktől fogva)  természetes vagy mesterséges illatosító szerekkel is próbálja  biztosítani. A  parfümök, kölnivizek és dezodorok – mint az utóbbi kifejezés jelentése is mutatja – rendszerint  a testszagot próbálják elnyomni, elrejteni.  Ugyanis a közhiedelem szerint a testszag, például az izzadtságszag  általában visszataszító.  Ez a hiedelem azonban többé-kevésbé indokolatlan előítéletnek bizonyul;  ugyanis a tiszta test természetes szaga  általában szexuálisan izgató hatású.  Az illatosító nélküli, tiszta testszagot Mackay adatai szerint többen tartják kellemesnek és vonzónak, mint a mesterségesen illatosítottat.  Ez a tiszta bőr – elsősorban a  fő  erogén zónák – és a lehelet sajátos illatára  érvényes, hatása azonban nem mindenkire egyforma, sőt, nagyon is különböző.

 

A tiszta test szaga ugyanis hormonális illat,  vagyis  feromon, amely az állatoknál és embernél egyaránt  serkentőleg hat a szexuális viselkedésre, bár az embernél a hatás az adott partnerektől és viszonyuktól függően eltérő lehet. Ezt az agyban különböző neurokémiai anyagok  is befolyásolják.  Ám sem a sex appeal, sem a nemi vágy nem tekinthető elsődlegesen hormonálisan meghatározottnak  vagy éppen „kényszerbetegségnek”.  A szexuális vonzerő és reagálás idegrendszeri és hormonális mechanizmusai a tanult viselkedés szolgálatában állnak. Indokolatlan tehát azt feltételezni, hogy a szexuális vonzalmat  és annak időtartamát vegyi anyagok szabályozzák;  még akkor is, ha ennek bizonyos megfigyelések ellentmondani látszanak.

 

„Hatodik érzék”  szerepe a párválasztásban? 

Néhány évvel ezelőtt érdekes könyv jelent meg egy eddig jóformán ismeretlen, különleges érzékszervünkről, amely az orrüreg mélyén, szaglószervünkbe ágyazódva  rejtőzködik és két apró csövecskéből áll.  Az amerikai szexuálfiziológus szerző  (L.  Watson, 1999)   kifejti, hogy ebben a szervben az emberi test  „szexuális  főellenőrét”  találhatjuk meg, amely folytonosan dekódolja a kívülről, más emberektől érkező, kémiai információt, s az eredményt közli az aggyal.  Szerinte ennek alapján döntjük el, ki tetszik és ki nem, s kivel kerüljünk – vagy ne kerüljünk – intim kapcsolatba.

Eddig úgy tudtuk, hogy a férfiaknál főleg a meztelen test és a szexuális viselkedés látványa  (vagy elképzelése) hatott  sex appeal-ként, a  nőket pedig inkább a tapintások és hangok ejthetik rabul.   Watson könyve alapján viszont úgy tűnik, mindkét nemnél az egyéni illat a döntő, csak  épp ennek nem voltunk tudatában.  „Megérzéseink”, sejtéseink  (intuicióink)  voltak,  amelyek esetenként  figyelmeztettek a veszélyekre  vagy bizalmat keltettek bennünk,  mint valami „hatodik érzék”.  Watson szerint ilyenkor valójában az ún.  Jacobson-szerv  működött, legalábbis az újabb vizsgálatok szerint. Ez a szerv  különleges, érzékelő sejtekből áll, s ezek az agy ama területeire küldik jelzéseiket, amelyek az érzelmeket és szexuális preferenciákat  irányítják.

Ez teszi lehetővé, hogy egyesek  előre megérezzék, mondjuk, az időváltozást, vagy valaminek a bekövetkeztét illetve valakinek az érkezését  stb.  Az állatvilág egyes fajainál fejlettebb ez az érzék, mint az embernél.  Ez az oka annak, hogy  távoli,  számukra ismeretlen tájakról is haza találnak.  Egyes kísérletek szerint a  Jacobson-szervüktől megfosztott állatok  minden szexuális érdeklődésüket elvesztik  (amire még nincs magyarázat).

 

Mint láttuk, minden emberi testnek megvan a maga sajátos, egyéni  (főleg a nemére, de részben a családjára vagy közeli rokonságára jellemző)  szaga, illata, kipárolgása, ami másokban kellemes vagy kellemetlen érzéseket vált ki.  Ezek döntő szerepet játszanak a szexuális közeledésben vagy távolodásban.  A  csókolózás például a szoros érintkezés révén  működésbe hozza a Jacobson-szervet, s ennek alapján a partnerekben növekszik vagy csökken az egymás iránti szimpátia és vonzalom;  tehát kiderülhet, érdemes-e tovább lépni a szexuális intimitás terén.

Watson hangsúlyozza, hogy míg a szaglószerv a tudatunkat informálja,  addig a Jacobson-szerv agyunk tudattalan központjait.  A kettő kiegészítheti és megerősítheti egymást, de előfordulhat, hogy ellentétesen hatnak és ambivalenciát váltanak ki.  A  hír érdekes, ám ne feledjük, hogy  inkább csak hipotézisről van szó, amelynek valódi jelentősége  még további tisztázásra vár. Ellenvethető például, hogy  az emberi viselkedést  legtöbbször mégsem a homályos megérzések, hanem – szerencsére -- döntően a tudat, a racionális értékrend irányítja.

A sex  appeal mindenesetre  annyira egyéni és szubjektiv, hogy  a megfelelő tisztálkodáson, a testi  higiénia lehetőleg „szerektől mentes” biztosításán és a kulturált viselkedésen túl  egyebet nem kell tennünk  (s fogadása során is ezekre érdemes figyelnünk).

                                                                                                                                                                                      Szilágyi Vilmos dr.

 

 

Újszerű szemlélet a  szexológiában

Dr. Vincenzo Puppo vizsgálatai

 

Az olasz szexológiai központ munkatársa, mint nőgyógyász,  munkája során kételkedni kezdett az ún. „G-pont” eddigi értelmezésében. Vizsgálatokat folytatott a női nemi szervek és működések valódi jellegéről,  s ennek során meglepő megállapításokat tett. Első eredményeiről a Szexológusok Európai Szövetségének prágai  kongresszusán  (2006 június) számolt be .  Ezt követően levelező kapcsolatba kerültünk, amelynek során több dokumentumot átküldött az interneten;  legutóbb annak a  tíz  „abstract”-nak a másolatát is, amit a Szexuális Egészség Világszövetségének Sidneyben rendezendő, 2007.  évi Kongresszusára  készített.  Az alábbiakban ezeket ismertetem, minthogy jól összefoglalják az új szemlélet  lényegét.

 

Az első  absztrakt  címe: Alapismeretek a szexuális funkcióról:   Női szexuális reagálás. A külső női nemi szervek kialakulása. 

Ez abból a már ismert tényből indul ki, hogy a női embrió külső nemi szervei az alakulás első heteiben még nem különböznek a férfi embrióétól. A nemi szervek növekedése eltérő.  Eleinte ugyan a csikló hosszabb, mint a hasonló korú férfi magzat pénisze, s ugyanúgy rendelkezik szivacsos testtel  (corpora cavernosa),  makkal és fitymával, de a környező szövetekből  (urogenitális üreg és redők)  a hüvelybejárat környéke, a kisajkak, a női szivacsos test  (corpus spongiosum) és a nagyajkak  alakulnak.   Az urogenitális üregből képződik a hüvely  (vagina)  és a  húgycsőnyílás.  A férfi és női nemi szervek fő különbsége, hogy a húgycső  nyílása a nőnél nem a  makkban van, mert az urogenitális  redők nem kapcsolódtak össze   Ám azok a struktúrák, amelyek a férfi külső húgycsöve kialakul,  a nőnél is megvannak,  éspedig a hüvelybejáratnál és a kisajkak belső felszínén.

 

 Valójában tehát a külső nemi szervek eredetileg  mindkét nemnél  igen hasonlóak.  A nő külső nemi szervei  (vagyis a vulva a kis- és nagyajkakkal, a csiklóval és húgycsőnyílással)  mindig összecsukódnak, nemcsak a magzati életben, hanem később is.  A vulva egésze általában csak akkor látható, ha a nagyajkak széthúzott helyzetbe kerülnek, eltérően a férfi nemi szervétől, amely mindig jól látható;  gyakorlatilag azonban nincs strukturális különbség  köztük.

 

2.                       A  női  pénisz

Bár nyugalmi helyzetben  a nő külső nemi szervei összecsukódnak,  a vulva  egésze megfelel a férfi péniszének és herezacskójának;  ez kétségtelenül levezethető a két nem majdnem azonos magzati fejlődéséből. 

A férfi pénisz és a női  erektilis  (megduzzadó)  szervek  kétségtelen funkcionális hasonlósága folytán  ajánlatos megváltoztatnunk ezek terminológiáját  (minthogy nem a méretek számítanak, hanem az anatómiai struktúrák). Ezért indokoltan és  fenntartások nélkül alkalmazhatjuk – a férfi mellek  vagy a női prosztata, női magömlés  mintájára – a  „női pénisz” szakkifejezést.  Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nő  erektilis  szervei ugyanolyanok, mint a férfié;  maga a csikló pedig  csak egy része a női pénisznek, amelynek további részei  a különböző  erektilis (vérbőség révén megduzzadó) szervek:  a kisajkak, a hüvelynyílás  és a húgycsőnyílás környékén kívül maga a húgycső is, amelyet éppúgy szivacsos test vesz körül, mint a férfi húgycsövét  (az uréter corpus  spongiosuma). 

Ez az új terminológia azért fontos a szexológiában, mert  ebben az értelemben  minden nőnek van pénisze, s ennek döntő szerepe van a nő orgazmusában, akár egyszeres vagy többszörös, gyenge vagy erőteljesebb, akár rövid, néhány másodperces vagy jóval hosszabb  orgazmusokról van szó. .

 

3.                A  szexuális  egészség ellentmondásos  fogalma 

A mai szexológiában a női szexualitásra nem fordítanak elég figyelmet;  a szexuális anatómiában  sok minden tisztázatlan,  ezért megalapozatlan hipotézisek is terjednek, például az ún. vaginális orgazmusról.   A női hüvely csökkent érzékenysége folytán  azonban  vaginális orgazmus tulajdonképpen nem létezik;  ezt  csupán S. Freud  feltételezte.  Az állítólag „vaginális” orgazmust mindig a különböző, erektilis szervek, vagyis az erektált, vérbőségtől megduzzadt és szexuálisan reagálóképes  női  pénisz  hozza létre.

De ugyanígy nem létezik az ún.  G-pont  sem.  E.  Gräfenberg  1950-ben  valójában arról írt, hogy milyen nagy szerepe lehet a húgycsőnek a női orgazmusban   Vajon miért nem olvasták el alaposabban a szexológusok  Gräfenberg  cikkét,  mielőtt  elfogadták ezt a hipotézist?  Hiszen a vagus  idegnek nincsenek végződései a vaginában és a  méhnyakban, s nem tartalmaz  szexuálisan reagáló komponenst;  ez is csak hipotézis volt.  Az sem pontos, hogy a csiklót a férfi pénisz megfelelőjének tartják.  Ez utóbbi  női megfelelője ugyanis nem(csak)  a csikló, hanem  a vulva minden erektilis szövete.  Ezek  együttesére a  „női pénisz”  a pontos kifejezés. 

Az egyes szexológusok által használt  „periurethrális mirigyek”   (húgycső körüli mirigyek)  sem pontos kifejezés.  A Halban-köteg sem felel meg a férfi  corpus spongiosum-ának;  ugyanis az csupán  egy réteg  a húgyhólyag és a hüvely közötti válaszfalban.  A vagina alsó harmadának ritmikus összehúzódásait az orgazmus  során pedig nem a  PC  (pubococcigeus) izom, hanem  -- anatómiai vizsgálatok szerint – a  bulbocavernosus izom hozza létre  (ez inkább „pubovaginalis”  vagy „puborectalis”  izomnak  nevezhető.

 

4.                Gräfenberg  semmilyen  „G-pontot”  nem fedezett fel  

 Említett  cikkében  Gräfenberg  nem a hüvely egy bizonyos pontjáról írt,  hanem a húgycső szerepéről a női orgazmusban.  Kétségtelen, hogy a húgycső  párhuzamosan, az elülső  hüvelyfal  mellett húzódik,  s fontos  erogén zóna. (Tehát a hüvely elülső részének ingerlése a húgycsövet is ingerli.)  Gräfenberg olyan eseteket is említ, amikor egyes nők és férfiak a húgycsövük közvetlen ingerlésével maszturbáltak.  Hozzáfűzi:  „A férfi húgycsövéhez hasonlóan a nő húgycsövét is erektilis szövet veszi körül.”

Gräfenberg  női magömlésről  is írt, amit a húgycsőben levő mirigyek válaadéka tesz lehetővé.  Ezek az apró mirigyek a húgycső falában találhatók, s a szexuális izgalomtól megduzzadt,  erektilis  köpeny  izgatja és nyomja azokat.  De más, fontos dolgokról is szó van cikkében.  Például, hogy  „az orgazmusnak a hüvelyre korlátozása nem ad hű képet a női szexualitásról”,  vagy hogy „a csikló már a serdülést  megelőzően  is az erotikus központ szerepét tölti be”  (ez teszi lehetővé a serdületlen lányok maszturbálását!).  „A  nő  felül  testhelyzet  izgatóbb, mert  az erotogén részek szorosabb kapcsolatba kerülnek.”  Hangsúlyozza, hogy a nő számára  „természetesebb”  a hátolról történő  közösülés, s ajánlja, hogy  női genitáliák a szeretkezésnél  magasabban legyenek, mint testének többi része!  Azonkívül „a végbélnyílás szintén  erotogén központtá válhat”.  Sőt, azt is megemlíti, hogy a  kunnilingváció, vagyis a női nemi szerv orális ingerlése  „tökéletesebb orgazmust eredményezhet”. 

 

5.                        A  Kegel-gyakorlatok szerepe a szexuális reagálásban  

A férfi és női pénisz merevedése három szakaszban történik:  a)  latens,  b)  duzzadó  és  c)  merev vagy izmos.  A  férfi  IC  (ischiocavernosus)  izmai jóval fejlettebbek, mint a nőé;  beidegzésük  az Onuf idegcsomóból ered, a hátgerinc szakrális szintjén.  Ez az idegcsomó „szexuális dimorfizmust”  eredményez:  az  androgén hormonok hatására a férfiaknál sokkal több idegvégződés van itt- 

Az  IC  izmok  tónusos összehúzódása az erekció során elősegíti a pénisz merevedését.  Ezek az izmok – az orgazmusban és ejakulációban szerepet játszó  BC  (bulbocavernosus)  izmokhoz hasonlóan – kevert tipusuak,  működésük félig automatikus.  Mindkét tipusú (IC  és BC) izmok  spontán és tartósan összehúzódnak az erekció során,  így biztosítják (a vérbőség mellett)  a pénisz merevségét.

A  Kegel-gyakorlatok  erősítik ezeket az izmokat,  éspedig  nemcsak a  PC  (pubococcigeus) , részletesebb és pontosabb megnevezéssel a  „pubovaginális”, a „prosztata-emelő”  és a „puborektális”  izmokat, hanem minden környező izmot, különösen a bőrfelszín közelében levőket.  Azonkívül  ezzel a gyakorlattal  rövidíteni lehet  az orgazmus utáni refrakter periódust,  s  ez megkönnyíti egy újabb erekció  létrejöttét.  S abban az esetben, ha  a férfi (főleg az idősebb férfi)  magömlésekor az ondó erőtlenebbül,  spriccelés nélkül  távozik, a  Kegel gyakorlatok segítségével ez a lanyhulás  megelőzhető  illetve  csökkenthető.

 

6.               A  fiatalok  hatékony  szexuális  nevelése  

A  tizenéveseknek meg kell magyarázni, hogy a nő orgazmusa  a női pénisz egészének ingerlésétől függ, tehát ne törekedjenek pusztán vaginális  (közösüléses)  orgazmusra.  A tökéletes szeretkezés  a  partnerek mindegyikének orgazmusát jelenti, akár közösülnek, akár nem.  Az „előjátékok”, a „petting”  bármely életkorban jelentős része a szeretkezésnek, s a nőnél könnyebben eredményezhet  orgazmust, mint a közösülés.  A  maszturbáció  bármely életkorban,  férfinél és nőnél  egyaránt  normális  módja a nemi életnek. 

női  szüzességet  nem indokolt azonosítani a  szűzhártya sértetlenségével, elvesztését pedig az első közösüléssel  vagy az akkor esetleg fellépő fájdalommal és vérzéssel,  hiszen sok nőnél hiányzik (vagy laza és nagy nyílású)  a  szűzhártya;  a leszbikus, vagy a megerőszakolt nőktől  szintén nem kérhető számon.

Az első  szeretkezések  során – közösülés  helyett – a fiatalok tanulják meg, hogyan adhatnak és kaphatnak élvezetet a kezeik használatával, s hogyan juthatnak  kölcsönös orgazmushoz  manuális ingerléssel,  vagyis közösülés nélkül. Ha közben  ujjuk segítségével előkészítik a hüvelyt  a  deflorálásra,  akkor  az első közösülés is sokkal kellemesebb élmény lehet mindkettőjüknek.

férfi pénisz mérete  nemcsak azért nem fontos, mert a hüvely alkalmazkodik annak méretéhez, hanem mert a pénisz önmagában nem képes biztosítani a nő kielégülését.  A férfinek ismernie kell a kézzel ingerlés technikáját is.  A nő akkor is könnyebben jut kielégüléshez, ha a közösülés során a csikló  kézzel ingerlésben is részesül.  Az egyik legkedvezőbb testhelyzet, ha a közösüléskor a nő van felül, vagy – amint  Gräfenberg  írta – a nő hátulról  („kutya-pozicióban”)  fogadja a behatolást.

 

7.                      „Férfi  vagina” és „női  prosztata” 

A  férfi prosztatában, a rajta átvezető húgycső hátsó részén, az ondóhólyag mellett van egy ondógyüjtő rész, amely bizonyos értelemben hasonlít a női vaginához, s ugyanolyan embriológiai eredetű, ezért  akár „férfi vaginának”  is nevezhető.  Ez a hólyagocska  cső vagy ciszta alakú, s ugyanolyan betegségei lehetnek, mint a női vaginának.  Hámszövetében sok endokrin sejt található, amelyek neuron-specifikus enolas-t, chromogranint és serotonint tartalmaznak.

A „női  prosztata”  egy olyan anatómiai struktúra, amelyet  elsőként  De Graaf  írt le  1672-ben, s amely ugyanolyan betegségektől szenvedhet, mint a férfi prosztata.  Az ilyen mirigy  (vagy mirigyek) váladéka a nő orgazmusakor a húgycsövön (vagy a „parauretrális vezetéken”) át kilökődhet, bár sok nő ezt nem veszi észre, mert  nem feltétlenül spriccel, csak kifolyik – különösen, ha sohasem  folytattak  Kegel-gyakorlatokat, amelyek révén  a húgycső izomzata megerősödött volna.

Ám éppen az erőteljesebb ejakulációk hiánya lehet az egyik oka annak, hogy a nőkben  többnyire hiányzik a  refrakter  periódus,  ami az ingerlés folytatódása esetén  több, egymás utáni orgazmust tesz lehetővé.  A női  prosztatának azonban nincs olyan anatómiai struktúrája,  amely orgazmus kiváltására alkalmas lenne. 

 

8.                A nő  reproduktiv  szerveinek  fejlődése

Az embriológiában  a külső és a belső nemi szervek fejlődését mind a férfiak, mind a nők esetében külön  választják:  a belső nemi szervek  funkciója a reprodukció, vagyis a nemzés,  míg a külsőké a  gyönyörszerzés, s ennek révén a „kopuláció”  ösztönzése.

petefészkek  az „indifferens  gonádokból”  alakulnak,  más, belső struktúrák pedig az urogenitális sinusból és két  (Wolff és Müller-féle)  vezetékből.  A  méh  és a petevezetékek is a  Müller-i vezetékből erednek.  (A  szerző egy bekezdésben ezeket részletezi.)  A nő belső nemi szervei  kapcsán éppúgy nem jöhet szóba az orgazmus, mint a férfi esetében, csupán a gyermeknemző funkció.  A  vaginális orgazmus  csupán egy hipotézis, amelyet Freud  talált ki.  Az egyes nők által közölt  „vaginális”  orgazmust mindig  a környező  erektilis struktúra  (vagyis a vérbő és megduzzadt női pénisz)  váltja ki.

 

9.                        A  nevelők  szexológiai  képzéséről 

A  hivatásos nevelőknek  többet kell tudniuk, alaposabb ismereteket kell szerezniük a szexualitásról, mint  amennyi a fiatalok számára átadandó.  Tudniuk kell például  a női  priapizmusról, fimózisról és adhéziókról, vagy a clitoromegaliáról  stb.  A csikló  (klitorisz)  részei: két  „corpora cavernosa”  és a fitymával fedett makk.  A  női priapizmus, vagyis a csikló tartós és kellemetlen  merevedése  hasonlít a férfiak  priapizmusához;  a csikló két  „szivacsos teste”  (corpora cavernosa)  ugyanolyan szerkezetű, mint a férfi péniszé.

A  makk és fitymája  csuklyaként fedi  a szivacsos testeket.  A fityma  mérete elég változatos, akárcsak a férfi pénisz fitymájáé. A magzati fejlődés során a makk és a fityma nem különül el, s ha a megszületett lánygyermeknél nem különítik el, akkor létrejöhet a csikló  fimózisa.  Csecsemőknél vagy serdületlen lányoknál  előfordulhat  a szmegma felhalmozódása is a fityma alatt, ami a makk és a fityma  adhéziójához  (összeragadásához)  vezethet; ezért igen fontos a vulva  tisztán tartása.

A  csikló  mérete szintén elég eltérő lehet;  clitoromegalia  akkor diagnosztizálható, ha  a csikló nagyobb, mint 35-45 mm  (bár ez megkérdőjelezhető).  Felnőtt nőknél viszonylag ritka a csikló túlzott megnagyobbodása  különböző körülmények következtében;  ezt néha  „klitoroplasztikával”  próbálják csökkenteni. 

 

Vincenzo Puppo  további  (utolsó)  absztraktja  a női külső nemi szervek anatómiai részleteiről szól, s minthogy az eddigiekhez képest nem tartalmaz lényeges, új megállapításokat, ismertetését mellőzöm.  A  felvázolt,  újszerű  szemlélet kétségkívül gazdagítja  szexológiai attitűdünket, bár itt-ott túlzásokra hajlamos és vitatható.  Ezért érdemes egybevetni pl. E. J. Haeberle:  A  szexualitás  (2006, Athenaeum)  c. könyvében kifejtett megállapításokkal 

                                                                                                                                                                                 Szilágyi Vilmos  dr. 

 

 

        

Eröszak -- a párterápia tükrében

(Referátum az MPT kongresszusán)

 

A nemi szerepek problematikájának tipikus és pregnáns megnyilvánulásai figyelhetők meg a párkapcsolatok terén (a házasságokat és családokat is beleértve). Harmincéves párterápiás praxisomban a nyílt, vagy rejtett erőszak igen sok, érdekes formájával találkoztam. Ezekből szeretnék itt néhányat bemutatni, az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján.

A verbális, vagy akár fizikai erőszak a magánéletben sem ment ki a ,,divatból” Ezzel kapcsolatban azonban nemcsak az alkoholistákra és a lumpen-elemekre kell gondolnunk, hanem mar az értelmiségiek között is gyakran előforduló eseteire egy olyan, lényegében ma is patriarchális jellegű társadalomnak, mint a miénk.

 

Itt van például egy 50-es éveiben járó családorvos esete, aki hátrányos származása miatti csökkentértékűségi komplexusát teljesItmény-kényszerrel kompenzálta túl, s orvos volta is a patriarchális szemléletet erősítette benne. Feleségével és lányaival ezért igen domináns és szigorú volt; nem segített a háztartásban, a jövedelmét is csak kb. felerészben adta haza, de elvárta a teljes kiszolgálást. Futó kalandjai régebben is előfordultak, közel egy éve azonban szerelmes lett egy kolléganőjébe, s azóta még jobban elhanyagolta családját. Ha a felesége, aki maga is dolgozni járt, ezt szóvá tette, a férj durván reagált, pl. olyat is mondott, hogy ,,utállak téged és a családot!” Külső kapcsolatát ugyan egy idő múlva bevallotta, s közölte, hogy nem hagyja abba, de elválni sem akar (mert partnere sem vált meg el). Közben olvasott az ESZO-ró! és a nyitott házasságról, s feleségével ezeket el akarta fogadtatni, de nem vele, hanem a külső partnerével (a férjétől külön élő kolléganőjével) gyakorolta. Mi ez, ha nern erőszak az öt jámborul kiszolgáló és munkába menekülő feleséggel szemben? Amit még az sem ment, hogy ez az orvos elismerte visszaélését felesége türelmével, s többször is megígérte, hogy igyekszik változtatni viselkedésén. Gyenge önkontro!Ijának erősítéséhez azonban a szükséges  szaksegítséget nem vette igénybe.

 

A családon belüli, főleg az élettárs elleni erőszaknak sokféle variációja derül ki a párterápiák során. Az agressziónak nyiltabb és burkoltabb formái vannak. Az előbbire példa annak az 50 év körüli férfinak az esete, aki feleségének állítólagos erőszakossága miatt elvált és összeköltözött egy 22 éves Iánnyal. Eleinte egész jó volt köztük a szexuális kapcsolat, de a férfi túl domináns volt, nem hagyta magát irányítani, a felmerült problémákat pedig nem volt hajlandó megbeszélni, így a Iány lassan elhidegült tőle, s igyekezett kitérni a szex eIőI.. A férfi emiatt keresett szexuálterápiás szaksegítséget, belátva, hogy önző és erőszakos volt, s szeretne ezen változtatni. (Ez esetben lehetséges, hogy a volt feleség erőszakosságára reagált ez a férfi hasonló erőszakossággal az új kapcsolatban.)

 

Már kevésbé nevezhető nyilt erőszaknak az az eset, amelyben egy 30 év körüli, elvált férfi második házasságot kötött egy 26 éves Iánnyal, aki – mint hamarosan kiderült -- még sohasem jutott orgazmushoz (sem partnerrel, sem egyedül). Kapcsolatuk kezdetén ugyan előfordult, hogy valamennyire fel tudott izgulni, de a gyors, és a férj részéről naponta igényelt aktusokra egyre kevésbé tudott ráhangolódni,~ a közösülések fájdalmassá váltak. Azonkívül egy korábbi megerőszakolás és a korábbi, művi abortuszok emléke is zavarta. A férj ugyan itt nem volt kifejezetten erőszakos, de figyelmen kívül hagyta feleségének korábbi, negatív élményeiből adódó szexuális gátlásosságát, s elvárta, hogy ugyanügy igényelje és élvezze a szexet, mint ő. Amire a feleség csak depresszióval tudott reagálni. (llyen is lehet a ,,gyengéd erőszak” következménye.)

 

Még burkoltabb, leplezett erőszak volt megfigyelhető annak a 30-as éveiben járó házaspárnak az esetében, amelyben a vendéglőtulajdonos férfi kb. 10 év zavartalan házasság után, melynek során egy saját gyermek mellett — a feleség időközben bekövetkezett meddőssége miatt — örökbe fogadtak egy 5 hetes csecsemőt, aki éjszakánként gyakran felsírt, s mivel ez zavarta a férjet, a feleség a csecsemővel egy másik szobába költözött. Ezt követően a férj „emiatt” viszonyt kezdett egyik női alkalmazottjával, egy 30 év körüli, elvált felszolgálónővel, aki szerelmes Iett belé, s akivel nagyon jó volt a szex. Feleségét ugyanakkor szexuálisan elhanyagolta.

Mivel az asszony ezt mindkettőjük nagy elfoglaltságának tulajdonította, csak hónapok múlva derült ki a férj külső kapcsolata. Amit a dolog megbeszélése során ő úgy magyarázott, hogy alkalmazottjával (aki egyébkent hisztérikusan féltékeny természetű) nagyon jó a szex, feleségét pedig, sajnos, nem kívánja (lévén, hogy minden éjjel mással elégül ki). Nem hiszi, hogy sokáig tart ez a viszony, mert már számára is terhes, hogy külső partnere féltékenyen és erőszakosan ellenőrzi (telefonhívásokkal) nincs-e túl sokat a feleségével, akitől ő nem akar elválni, de még Iegalább fél év ,,kifutásj idöt” igényel ehhez a kapcsolathoz. A feleség ezt nagylelkűen jóváhagyta, mert válni ő sem akar, s helyzeténél fogva is kénytelen engedni férje zsarolásának. (Egyébként közösen kerestek szaksegítséget, tehát kapcsolatuk baráti jellegű maradt.)

 

Talán még érdekesebb annak. az értelmiségj házaspámak az esete, akik a kapcsolatuk kezdetén még meglevő szexuáljs harmónia megszűnése miatt egymást vádolják. Ők is a 30-as éveikben járnak, kb. 4 éve vannak együtt, s már közös gyermekük is van. Fél éve azonban a férj elköltözött, s felújította kapcsolatát egy régebbi partnerével. Hamarosan ugyan szakított vele, mert ragaszkodna a családjához, ám feleségével csak havonta egyszer-kétszer közösül. Fő problémája, hogy ő a TAO elvei szerint a hosszú, 1—1,5 órás aktusokat szereti, felesége viszont az aktusban jó esetben percek alatt orgazál, s utána pihenni szeretne, nem képes multiorgazmusokra  A pettinget a férj elutasítja és a maszturbácjóval azonosítja. Vagyis koituszcentrikus, ragaszkodik a hosszú közösülésekhez s haragszik feleségére, aki ezeket nem tudja élvezni, s ezért kerüli.

A férj viselkedése tehát leplezett agressziónak minősíthető. S bár látszólag belátta, hogy igényei túlzottak, változtatást nem ígért, s a szaksegítséget sem vette igénybe — tehát valószínűleg felbomlik a házasság.

 

A túl magas szexuális elvárások teljesítésének erőszakos kikényszerítése más pároknál is gyakran előfordul. Egy 27 éves titkárnő elmondta, hogy hasonló korú partnere elvárná:: mindig ő, vagyis a nő kezdeményezze a szexet, méghozzá a nemi szervek direkt ingerlésével. A Iány ezt meg is tenné, mert szereti partnerét, de gátlásossága miatt nehezen megy neki. Hamar leblokkol és belefárad, éppen az ilyen ingerlés kötelező és egyoldalú jellege miatt. Két korábbi kapcsolatában is nehezen jött bele partnere ingerlésébe, s annak emléke is zavarja, hogy egyik korábbi partnerét csak hosszas és erős (tehát fárasztó) kézzel ingerléssel kellett kielégítenie. Mostani kapcsolata egész jól indult, de partnerének elvárásai egyre feszültebbé tették. A kölcsönös alkalmazkodás hiánya itt rejtett erőszaknak minősíthető.

 

Az irreálisan túlzott elvárásokat az érintettek általában nem szokták erőszakként definiálni, hanem természetes és jogos, sőt, kulturált elvárásoknak tartják. Ez pedig gyakran csökkentértékűségi komplexust eredményez az elvárásokat teljesíteni nem tudó, vagy egyoldaIúnak és megalázónak tartó partnerekben, akik ezt nehezen tudják feldolgozni.

Igy volt ez egy, a negyvenes éveiben járó orvos-házaspár esetében is, akik 24 éve szerelmi házasságot kötöttek, de a férj szinte kezdettől fogva gyakran félrelépett titokban. Ezek nem is derültek ki, miközben két lányukat felnevelték, s a házasság is viszonylag kiegyensúlyozottnak tűnt. A titkolt kalandok ugyan kétségessé tették a házasság intimkapcsolati jellegét, de viszonyuk főleg a feleség 5-6 éve kikényszeritett művi abortusza óta romlott meg, amióta a feleség korlátozta a szexuális együttléteket férjével. Akit. ez és a félreIépései miatt érzett bűntudat enyhén depresszióssá tett. A probléma megoldása érdekében bevallotta feleségének néhány korábbi félrelépését, Igérte, hogy ez többet nem történik meg titokban. Vagyis javasolta, hogy tegyék szexuálisan is nyitottá házasságukat, tehát keressen a feleség is külső kapcsolatot.

 

Egy régebbi ismeretséget kihasználva a feleség ezt meg is próbálta. Amit a férj elfogadott ugyan, de még depressziósabb Iett tőle, s egy munkatársnőjénél (egy férjes asszonynál) keresett vigasztalást. Ezt azonban újra csak titkolta felesége előtt. Az erőszak itt a szexuális nyitottság kikényszerítésében, s ugyanakkor az őszinteség hiányában rejlik. A játszma egyébként a felelősség elhárítását is célozza. A felmerült konfliktus látszóIag megoldható, ha a másik felet cinkossá tesszük.

 

A titkolt, vagy nem is titkolt féltékenység sok párkapcsolatban szinte termőtalaja az erőszakosságnak (amint azt egyébként csaknem naponta o!vashatjuk  az újságokban). A gyilkosságig fajuló féltékenység persze nem kerül a párterapeuta elé, de annál inkább a házasság megromlását okozó féltékenység. Egy 35 év körüli házaspár férfitagja pl. azért keresett fel, mert a féltékenység körüli veszekedések miatt szexuálisan ,,kissé elhidegültek” egymástól. Ezt az asszony terhessége is erősítette, amely fokozott figyelmességet igényelt volna a férfi részéről, ám ez a féltékenység miatti feszültségektől egyszerűen nem ment. Igy beindult a konfliktusok és az erőszak spirálja  illetve ördögkereke.

 

A féltékenység akkor Iátszik jogosnak, ha a házasfelek egyike tetten éri a másikat és felindulásában rögtön bántani akarja, pl. veréssel, (ha képes rá) vagy egyéb módon. Egy 47 éves asszony, aki férjét már harmadszor érte tetten, hogy gyógymasszőrként félrelépett női ügyfeleivel, megverni ugyan nem tudta férjét, de rögtön ügyvédhez fordult és válással fenyegetőzött. Az 50 éves férj ettől megijedt, mert nem akart elválni feleségétől, bár szexuálisan már rég nem kívánta az asszonyt, viszont gyakran megkívánta csinosabb és fiatalabb női ügyfeleit. Igy aztán megint kért feleségétől egy ,,utolsó esélyt”, s ígérte, hogy többet nem lép félre. Persze ettől még nem fogja jobban kívánni a feleségét, az agressziv feszültség tehát vaIószínűIeg  növekedni fog köztük.

Az ilyen esetekben nehéz eldönteni, hogy a házastársak közül melyik az erőszakosabb. Rendszerint persze a férfi, de vannak esetek, amikor a nő. Igy pl. egy huszonéves házaspár esetében 3 évi házasság után derült ki, hogy a feleség csak megjátszotta, hogy élvezi férjével a szexet és ki is elégül abban. Kielégületlenségének eredeti oka a férj korai orgazmusa és magömIése volt, amit nem tudtak megoldani, s a  feleség legalább a látszatot fenn akarta tartani, hogy nincs semmi baj. Közben persze a feszültsége növekedett és egy ponton kirobbant. Ez a pont egy osztálytalálkozó volt, ahol összeakadt régi szeretőjével, s együtt töltötte vele az éjszakát, amely többszörös kielégülést jelentett számára. Ezt elmondta férjének, hozzátéve, hogy csak akkor marad vele, ha ‘hosszabb aktusokkal ki tudja öt elégíteni. Az ilyen szexuális zsarolás már nyiltan erőszakos jellegű, eltérően a megjátszásos megtévesztésektől, amelyek azt elleplezik.

 

A női szexuális zsarolás még tipikusabb esetét mutatta az a 30-as éveiben járó házaspár, amelyben egy évtizednél hosszabb házasság után derült ki, hogy a feleség a  férjének korai orgazmusai miatt extramaritális kapcsolatokban szerzett magának kielégülést, s elkezdte visszautasítani férjének szexuális közeledéseit. Miután pedig félreIépése kiderült, közölte, hogy csak akkor hajlandó újra közösülni férjével, ha az képes lesz a Iegalább negyedórás aktusokra. A petting-orgazmust ugyanakkor még átmenetileg sem fogadja el, vagyis a férj  számára ez idő szerint elérhetetlen feladat  megoldását erőszakolja.

 

Hosszan lehetne még sorolni a párkapcsolatokban előforduló erőszak megnyilvánulásait, amelyeknek azonban van egy közös nevezőjük. Éspedig a szexuális kultúra hiányossága és a konfliktusok kezelésére való felkészületlenség. A szexuális nevelés hazánkban még nem intézményesült, holott a rengeteg szexuális funkciózavar csak ezáltal lenne megelőzhető  Épp ezért szerintem és meg jó néhány szakember szerint szükség lenne  átfogó   és intézményes szexuális nevelésre és ennek központi koordinálására,  amely felvállalná e feladat megoldásának elősegítését, például megfeleIő  szakkönyvek kiadásával, valamint képző és továbbképző tanfolyamok szervezéséveI.

 

                                                                                                                                                    Szilágyi Vilmos dr.

 

 

  Erwin J. Haeberle

Az  egyéni  szexuális  fejlődés

régi  és  új  modelljei

 

 A  nevelés és a gyógyítás szempontjából egyaránt  alapvető  az egyéni szexuális viselkedés fejlődésének korszerű szemlélete, amelyet a régi,  „ösztönelméleti modell”  túlhaladása jellemez. Az új modell a tanuláselméleten alapul, a nemi szerepek  ajánlott szabályainak megismerésén  és elfogadásán  (vagy elutasításán).  Mivel sokféle  szabály és értékrend van,  szexuális érték-pluralizmusról  beszélhetünk, ami az olyan, hagyományos elveket is megkérdőjelezi, mint  pl, hogy a szexnek csak a monogám házasságon belül lehet helye.  Mi következik ebből?

 

Vegyük szemügyre először a  szexualitás  és a szexuális  egészség  fogalmát.  Ezek a fogalmak viszonylag újkeletűek, hiszen  régebben  még a szót sem ismerték.  Ahogyan E. Haeberle professzor  írja, „ezt a szót a késői  19. század  és az iparosodott Nyugat  alkotta”; régebben legfeljebb  vágyakozásról, szenvedélyről, szerelemről és hasonlókról beszéltek és írtak. Csak a 20. században kezdték behatóbban tanulmányozni a szexuális viselkedést, s  -- az állatok mintájára – sokáig „ösztön-megnyilvánulásként”  értelmezték azt.  Kézenfekvő volt az összehasonlítás az állatok nemi életével,  amely általában vele-született, feltétlen reflexekből áll, vagyis ösztönös.

A  20. század közepe táján azonban bizonyos állatkísérletekből  kiderült, hogy a nemi ösztön már egyes főemlősöknél sem működik tökéletesen, hanem jórészt tanulással, megfigyeléssel sajátítják el a  fajukra jellemző  szexuális viselkedést.  Az embernél pedig  a szexuális megnyilvánulások a kortól és a társas viszonyoktól függően  annyira különböznek  (ugyanarra a szexuális ingerre sokféle válasz lehetséges!),  hogy indokolatlan azokat valamilyen veleszületett  (vagyis „genetikusan programozott”)  ösztön-mechanizmussal magyarázni.  Már  Sigmund  Freud  észrevette, hogy a csecsemők sokféleképpen reagáló  („polimorf  perverz”) lények, akiknél nem lehet kiszámítani a későbbi szexuális viselkedést.

 

Szexuális  egészség 

Még nehezebb volt meghatározni a  szexuális egészség  fogalmát  (ami pedig a  tudatos szexuális neveléshez szükséges).  Az  Egészségügyi Világszervezet  (WHO)  által  1974-ben kiadott  Ajánlás  szerint ennek három fő eleme van:

1.      A  szexuális  viselkedés  élvezetének  és irányításának képessége.

2.      Mentesség a félelmektől, a bűntudattól, tévhitektől és más olyan pszichés tényezőktől, amelyek gátolják a szexuális reagálást és kapcsolatot.

3.      Mentesség  a szexuális és nemző funkciókat akadályozó  zavaroktól és betegségektől.

 

A  szakemberek által megfogalmazott Ajánlás  szerint ebből  a  szexualitás pozitiv  értékelése  következik, s az, hogy a szexuális egészségvédelem célja nemcsak a gyermeknemző funkció védelme és a nemi úton terjedő betegségek távoltartása, hanem az egyének szexuális képességeinek fejlesztése is.  A  szexuális nevelés lényege tehát  a  szexuális egészség védelme és ápolása.  Vagyis tulajdonképpen  az  egészséges életmódra nevelésről van szó;  hiszen az egészséges, kiegyensúlyozott nemi élet  a normális emberi életmód egyik fontos eleme  (sokak szerint alappillére).

Maga a szexualitás  pedig az ember  sajátos reagálási módja  bizonyos fajta ingerekre. S minthogy ez a reagálás egyénenként  és életkoronként, meg a társadalmi helyzettől és korszaktól függően is különbözik,  nehéz pontosan meghatározni,  mi tartozik ide  és mi nem.  Régebbi korokban pl. a szexuális öningerlést nem tekintették  erotikus cselekménynek, vagyis a nemi élet körébe tartozónak. S az is gyakori volt, hogy a nyugtalan kisgyermekeket a szülő a nemi szerv simogatásával próbálta megnyugtatni  (s ezt akkor senki sem tekintette  „szexuális visszaélésnek”). De ma is elég eltérő véleményekkel találkozhatunk  abban a kérdésben, hogy mi számít  „normális”  vagy „abnormális”  szexuális viselkedésnek.

 

Vitathatatlan azonban, hogy a szexuális viselkedés az  életkortól függően is változik  és alakul. Az is nyilvánvaló, hogy kisebb-nagyobb mértékben a testi változásoktól is függ, teház organikus, fiziológiai alapjai vannak.  Ez azonban nem magyarázza, hogy pl. ugyanaz a szexuális viselkedés miért jelentkezik a különböző embereknél elég eltérő életkorban és a testi fejlettség különböző fokain.  (Pl. vannak, akiknél  az orgazmus, a szexuális kielégülés már az óvodáskorban jelentkezik, míg másoknál esetleg a serdülőkor után sem.)

A  mai szexológusok elismerik ugyan S. Freud (1905)  és mások érdemeit a  pszichoszexuális fejlődés elméletének megalapozásában, de már nem feltételeznek semmilyen  „nemi ösztönt”, s a  biológiai  potenciál  helyett inkább az interaktiv  tanulási folyamatoknak  tulajdonítanak döntő jelentőséget.  Ebből a szempontból figyelemre méltó a szexuális fejlődés összehasonlítása a beszéd  fejlődésével:  ahogyan nincs  „beszéd-ösztön”, csupán fogékonyság a beszéd-tanulásra (hiszen különben mindenki egyformán és egy nyelven beszélne),  ugyanúgy nincs „nemi ösztön” sem

 

A  pszichoszexuális fejlődés  új  elmélete

Ha pedig a szexuális viselkedés nem velünk született és nem biológiailag meghatározott, hanem csak lehetővé tett, és a szélesebb értelemben vett tanulási folyamatoktól függ,  akkor tulajdonképpen  pszichoszexuális  fejlődésről kell beszélnünk.  Ezt részben már  Freud is felismerte, amikor kidolgozta hipotetikus elképzelését az egyéni szexuális fejlődés  szakaszairól.  Az utóbbi évtizedek  tudományos vizsgálatai  alapján  azonban  kiderült, hogy a pszicho-szexuális fejlődés  korszerű elmélete a biológiai nemmel való, tudatos azonosulást és az adott nemre és életkorra érvényesnek tartott nemi szerep  megtanulását  tartja döntőnek.  Az elmélet  egyik központi tétele  az ún. szkriptek szerepének felismerése;  ez tulajdonképpen  a tanulási és szerepelmélet továbbfejlesztése.  A  szkript  (latinul script) szó szerint  írást jelent;  átvitt értelemben  leírt véleményt, szabályt, forgatókönyvet, viselkedési előírást.  Az adott korban és társadalomban megjelenő, sokféle szkript  között sok olyan is van, ami a szexuális viselkedésre vonatkozik, azt próbálja szabályozni.  De persze nem egységesen, hanem az adott társadalomban kialakult,  különböző  értékrendeknek  megfelelően.  A  gyermek az első és legfontosabb szkripteket a szüleitől kapja, de később sok más szkriptet is megismer  és választania kell közülük, hogy viselkedését aszerint irányatsa.

 

Többnyire ugyan azokat a szkripteket választja, amelyek összhangban állnak a szüleitől kapott szkriptekkel, szerep-előírásokkal, de megtörténhet ennek  ellenkezője is;  tehát  öntudatra ébredésével a szülői mintáktól és elvektől eltérő szexuális értékrendet és viselkedést is kialakíthat.

A  szexuális normák sokfélesége  egyrészt relativizálja, viszonylagossá teszi  azokat, másrészt szükségessé teszi a választást közülük, hiszen nem lehet minden szkriptnek eleget tenni.  Tény azonban, hogy a  mai fiatal nemzedékek is hajlamosak pl. a szexuális  kapcsolataikat a szerelemmel  (vagy akár házassági szándékkal)  „igazolni”,  holott ez sem  erkölcsileg, sem pszichológiailag nem elegendő, hiszen a szerelem érzése önmagában még senkit sem tesz éretté és alkalmassá  egy felelősségteljes kapcsolatra.  A  szexuális viselkedéssel együtt járó,  testi és lelki veszélyek  elhárítására való  felkészültséget nem pótolja a szerelem érzése,  ahhoz sok egyéb feltétel is kell. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a szerelem felesleges, hiszen éppen a kölcsönös szerelem, az érzelmi kötődés teheti  értékesebbé, a személyiséget gazdagítóbbá a szexuális kapcsolatot.

 

                                                                                                                                                          Ford.   Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Gondolatok a szexológiáról

E.J. Haeberle tanulmánya kapcsán

 

Nagy érdeklődéssel olvastam a világhírű szexológus tanulmányát  „a  szexuális fejlődés régi és új modelljéről”, amely – bár nem használja a  „pszichoszexualitás”  vagy a pszichoszexuális fejlődés fogalmát, lényegében az utóbbiról szól, annak elméleti vázát adja meg.  S  minthogy a szexuálpedagógiának, sőt, a szexuálterápiának is ez képezi az alapját, nem mindegy, hogy a szexológia nemzetközi élvonalába tartozó tudós milyen „uptodate”  ismereteket közöl erről.  Haeberle professzor az általa teremtett Szexológiai Archivum igazgatója és a Német Szexuálszociológiai Társaság vezetője, de éveket töltött a legrangosabb, amerikai szexológiai intézetnél,  igen sok publikációja és többnyelvű, milliók által látogatott weblapja van (www2.hu-berlin.de/sexology )

 

A tanulmány az ún. „ciklus-koncepció” megcáfolásával kezdődik;  az ember élete ugyanis nem mindható ciklikusnak, vagyis ugyanoda visszatérő körforgásnak, hiszen az ember nem születik újra.  Az élet ciklikus felfogása még a fajokra sem érvényes,  minthogy azok is folyton változnak az evolúció következtében.  Ellenvetésként felhozható lenne, hogy  „a  nem-létből jövünk, s ugyanoda térünk vissza”;  csakhogy valójában az egyének is, meg a fajok is az élő elődöktől származnak, s életüket általában továbbadják valahogy.  A ciklikusság látszatát legfeljebb az keltheti, hogy számos testi és lelki képességünk az újszülött kortól kezdve növekszik, ám később ez a növekedés megáll, sőt, az öregedéssel hanyatló, csökkenő fázisba kerül;  ám sohasem lesz épp olyan, mint az újszülött-korban.  Tény az is, hogy bizonyos lelki képességeink a testi változások ellenére a születéstől egészen a késő öregkorig  fejleszthetők, tehát nem ciklikusak. Hiába csökken pl. a nemi potencis, a szeretet és gyengédség képessége változatlan maradhat, sőt erősödhet és növekedhet az öregkorban is.

 

Haeberle másik fontos, bár többféleképpen értelmezhető megállapítása  az emberi gondolkodás viszonylagosságára és ideologikus   (vagyis hamis tudati)  jellegére utal.  Tény, hogy a mai  fogalmaink sem mindig tükrözik elég hűen és pontosan a valóságot, amely nagyon is változó.  Az azonban túlzásnak tűnik, hogy „minden valóságot, amit e fogalmakkal észlelünk, épp ezek teremtenek, s a valóság úgy változik, ahogy a fogalmak változnak.”  Ez a szubjektiv idealista felfogás könnyen  ad absurdum  vihető,  hiszen fogalmainkat elég könnyen változtathatjuk, a valóság azonban nem változik velük együtt.  Ugyanis nemcsak  „látszólag”  független a gondolkodásunktól  -- amely viszont nem független a valóságtól (bár valamennyire függetlenedhet attól, s ezáltal könnyen problematikussá válhat).

 

Az  „ideológiai kritika mint önkritika”  tehát nagyon indokolt minden tudományban, így a szexológiában is.  „Örök igazságok”  valóban nincsenek, hiszen semmi sem örök.  Legfeljebb viszonylagosan állandó, vagyis stabil igazságok, pontosabban szakismeretek vannak, amelyek több-kevésbé töredékesek vagy hiányosak ugyan, de a sok, töredékes szakismeretből már összeállt egy viszonylag stabil és megbízható összkép.  Épp ezért talán mégsem kell mindig a  „pragmatizmus síkján”  maradnunk.  Kicsit túlzásnak tűnik, hogy csak „ideiglenes megállapításokat tehetünk”   az egyéni szexuális fejlődésről.  A tanulmánynak a különböző életkorokat áttekintő fejezetei mintha ennek ellenkezőjét bizonyítanák.  Mindenesetre elgondolkodtató egy elismert szakember ilyen fokú óvatossága.  Annál is inkább – vagy tán épp azért --, mert bátran meg mer kérdőjelezni számos korábbi, általánosan elfogadott megállapítást.

 

Nagyon érdekes például a „gyermekek nemi életének”  megkérdőjelezése;  azon az alapon, hogy régebbi korokban a maszturbációt, a nemi szerv kézzel ingerlését nem tekintették „szexuális cselekménynek”.  Persze – ahogy Haeberle írja – akkor még nem ismerték ezt a szót  (és fogalmat).  Ám ez aligha változtat az említett tevékenységek szexuális jellegén,  Vagy mégis?  Ha a szülő esetenként gyermeke nemi szervének simogatásával nyugtatta meg vagy altatta el őt, ez valószínűleg ma sem tekintendő  „szexuális visszaélésnek”, vagy „beteges és kórokozó”  eljárásnak.

Haeberle ugyan elismeri S. Freud és mások  (pl. A. Moll)  érdemeit a  (pszicho)szexuális fejlődés elméletének megalapozásában, de fontos megállapítása, hogy a mai szexológia már nem hisz semmilyen ösztönben, s a „biológiai potenciál”  mellett  inkább az interaktiv tanulási folyamatoknak tulajdonít döntő jelentőséget. Ebből a szempontból nagyon találónak tűnik a szexuális fejlődés összehasonlítása a beszédfejlődéssel:  ahogyan nincs „beszédösztön”, ugyanúgy nincs  „nemi ösztön” sem. (Az a tény,, hogy a beszédtanulást és a szexuális viselkedés tanulását is velünk született genetikai struktúrák teszik lehetővé, nem határozza meg ezek alakulását.)

 

Haeberle egyik központi koncepciója  a „szkriptezési elmélet”  amely az ösztönelméletet helyettesító a szexológiában.  Véleményem szerint ez a szerepelmélet továbbfejlesztése, s kétségkívül termékenynek bizonyul a pszichoszexuális fejlődés megértése szempontjából is.  Különösen meggyőző, amit a szexuális szkriptezésről ír.  Találóan bírálja például azt a „kulturális  szkriptet”, amely a szexuális kapcsolatot és a szerelmet  (sőt, a házasságot)  elválaszthatatlannak tartja.  Saját vizsgálataimból is kiderült, hogy a mai fiatalok is hajlamosak a „szerelemmel” szentesíteni a szexuális kapcsolataikat, épp e hagyományo szkript alapján.  Haeberle ismerteti  e szkript keletkezésének történetét, s indokoltan állapítja meg, hogy e „hármas egység szkriptje”  későbbi csalódásokra programozza az egyént.

Joggal utal a mai  „szexuális érték-pluralizmusra”  is, ami  logikusan következik az alapkoncepcióból, s ismét a szakismeretek relativitása felé mutat.  Igen szellemes megállapítása, hogy a tudományos  „paradigmaváltást”  egyszerűen  „átszkriptezésnek”  tartja;  az egész tudományt pedig „kulturálisan plauzibilis magyarázatok halmazának”, amelyek maguk is  szkriptezettek,  tehát  ideologikus  jellegűek. Felmerül persze a kérdés, hogy nem veti-e el a sulykot, amikor az egész tudományt ideológiának tartja, ami csak részben, vagy ideiglenesen funkcionál? Nem vezet-e ez a túlzottnak tűnő relativizmus a tudományos és az előítéletes gondolkozás egy szintre helyezéséhez?  Elég lehangoló az a következtetése, hogy  „ebből az egész szkriptezési hálóból sohasem szabadulhatunk.”  Hiszen, ha így lenne, akkor teljesen relativ lenne a különbség  a tudományok és áltudományok között  (hogy tovább ne menjek).  Vagy csak a tudós túlzott szerénységéről illetve aggályosságáról van szó?  Tanulmányának egésze ezt látszik erősíteni,  s önmagának is ellentmond, amikor arra bíztat, hogy  kritikailag vizsgáljuk felül a szkriptjeinket.

 

Nagyon jónak tartom a szexuális viselkedés három fő vonalának (nemi szerep, erotikus és reproduktiv viselkedés)  elkülönítését és elemzését,  különös tekintettel egymást befolyásoló lehetőségeikre.  Új és fontos gondolat az is, hogy „ a szexuális beállítottság sem mindig végleges”.  Kár, hogy ezt csak a  heteroszexuális beállítottság felnőttkorban történő, váratlan homoszexuálissá válásával illusztrálja, holott nyilván a fordítottja is előfordul. Tény, hogy a  „különböző modellek kipróbálása” ma már nálunk is gyakori.

Az egész tanulmányból,  de főleg az idősebb kor tárgyalásából az a sokak számára meglepő tény derül ki, hogy egy szexológus sem feltétlenül „szex-centrikus”.  Sőt,  akár olyasmit is mondhat, hogy  „a szex tulajdonképpen nem is olyan fontos”.  S hogy bár idősebb korban a szexuális képesség hanyatlik  (főleg a férfiaknál),  ám az „intimitás megteremtésének potenciálja”  az évek számával még gyarapodhat is!

Végeredményben ez a tanulmány a világ egyik legelső  (number one)  szexológusának kvázi  ars poetikája, mely a lelki képességeket, különösen a szerelmi képességet  fontosabbnak tartja a testieknél.

                                                                                                                                                          Szilágyi  Vilmos  dr.    

 

 

A  prostitúció  jelene és  jövője

Egy vita  tanulságai

( Cikk a  Belügyi Szemlében)

 

Van egy nagyon  „kétélű”, sőt, megtévesztő  szólásmód a hazai nyelvjárásban, amikor „szerelmi aktusnak”  vagy „szerelmeskedésnek”  nevezik a szexuális viselkedést,  függetlenül annak jellegétől, minőségétől.  Pedig könnyen belátható, hogy a szexnek  sokszor semmi köze a szerelemhez;  különösen akkor, ha  létérdekből, vagy anyagi  ellenszolgáltatás céljából kerül rá sor.  Mégis vannak, akik úgy próbálják feltüntetni az üzleti szexet, mintha azonos értékű lenne a szerelmi odaadással,  s erről igyekeznek partnerüket,  sőt, néha önmagukat is meggyőzni.  S itt nemcsak – és nem is elsősorban – az  egyesek által  „hivatásos  szeretők”-nek nevezett prostituáltakra gondolok,  hanem  bárkire, aki anyagi vagy karrierérdekből  „megjátssza  magát”, vagyis vágyat és élvezetet szimulál a szexuális együttlét során.  Az említett „érdek”  nem feltétlenül jelent azonnali pénzbeli hasznot, de jelenthet sokféle más előnyt, ajándékot,  vagy akár a „házastársi kötelesség”  teljesítését is.

 

Ha valaki egy lehetséges partnert le akar kötelezni, mert vár tőle valamit, amire szüksége van,  esetleg  „szexuális  szolgáltatással”  igyekszik ezt elérni, s a cél érdekében igyekszik a vállalt szerepnek megfelelően, szenvedélyesen viselkedni.  Ha nagyon beleéli magát  és elég fejlett a szexuális reagáló-készsége, esetleg még az adott partner is szimpatikus neki, akkor előfordulhat, hogy valamennyire  élvezi is az együttlétet  (s nemcsak azért, mert  sikerélményt jelent számára, amennyiben közelebb visz célja eléréséhez).   A gyakran változó partnerrel folytatott, üzletszerű szexuális kapcsolatok esetén azonban ez már nem lehetséges;  ott csak  megjátszás lehet, ami egyértelműen a partner megtévesztését célozza.

A  megjátszásnak, vagyis az élvezet és kielégülés színlelésének azonban vannak kevésbé tudatos és nem anyagi haszonszerzésre irányuló formái is.  Amikor például egy fejletlen orgazmuskészségű nő  szerelmi partnere kedvéért  valódi szexuális vágy és izgalom nélkül, vagy gátlásokkal küszködve  is hajlandó a közösülésre, gyakran erőlteti és ezzel együtt akaratlanul megjátssza a kielégülést, akkor ezzel nemcsak a partnerét téveszti meg, hanem önmagát is becsapja.  Azt hiszi ugyanis, hogy helyesen viselkedett, hiszen  igyekezett mindent megtenni, hogy örömet nyújtson szeretett partnerének. (Ezt megkönnyíti, hogy esetleg nem is tudja, milyen az igazi orgazmus.)  Ám, ha ez gyakran előfordul, rögzülhet az orgazmus-képtelenség, amin már csak szexuálterápiával lehetne változtatni.

 

Tudatos  megtévesztés 

Ezúttal azonban a nagyobb veszélyre, az üzleti szexuális szolgáltatásokkal együtt járó, tudatos  (bár rutinszerű) megtévesztésre hívnám fel a figyelmet.

Amióta a  prostitúció  egyes külföldi példák nyomán nálunk is megszűnt büntetendő cselekmény lenni, s bizonyos, lazuló korlátok mellett legálissá és nyilvánossá vált,  azóta érthetően a közfigyelem előterébe került  és érdekes vitákat váltott ki.  A  viták két fő pólusát lényegében a  pro  és kontra  attitűddel lehet jellemezni.  Vagyis az egyik tábor elfogadja, vagy éppen bátorítja,  szükségesnek és hasznosnak tartja a prostitúciót;  a másik viszont elutasítja, károsnak és kiküszöbölendőnek tartja.  A  két pólus között természetesen átmenetek, fokozatok is vannak.

Eddig inkább az utóbbi attitűd  dominált:  erkölcsi, jogi vagy egészségügyi és egyéb érvekre hivatkozva sokan erélyesen követelték a prostitúció  felszámolását, betiltását  (bár ennek módszereit illetően nem mindig értettek egyet).  Az utóbbi években azonban megjelent és erősödni látszik egy ellentétes tendencia, amelynek képviselői egészen más módon közelítik meg ezt a társadalmi jelenséget, melynek nagyságrendjéra jellemző, hogy  mind  a  szolgáltatók, mind az igénylők  sokan vannak;  számuk több száz ezerre tehető,  tehát nem elhanyagolható  (nem is szólva az esetleges következményekről).

Vizsgáljuk meg közelebbről  először a  prostitúció  igazolására törekvők  álláspontját.  Amit aktuálissá tesz többet között az a körülmény is, hogy Hollandiában az elmúlt években a bordélyházakat is engedélyezték.

Köztudott, hogy a prostitúcióval nemcsak az utcán, a vendéglátóhelyeken vagy a tömeges rendezvényeken (pl. autóversenyeken)  lehet találkozni, hanem  egyes újságokban,  filmeken és az interneten is.  Több olyan  website  érhető el, amely valamilyen formában foglalkozik a prostitúcióval, köztük néhány magyar nyelvű is található.  Néhol vita is folyik a témáról.  Erről pl. a Magyar Szexológiai Szemle  20004. száma is hírt adott;  az egyik ilyen vita ezt a sajátos  címet kapta:

 

Lehet-e áru  a  szerelem? 

A  cím arra utal, hogy az egyik vitapartner közölte:  tapasztalatokat szerzett a  „szerelem-piacon”.  Ez utóbbin éjszakai mulatóhelyeket értett, ahol prostituáltak kínálták  szolgáltatásaikat.  Ugyanis  ő ezt  „szerelmi szolgáltatásnak” tartotta, s egy sajátos ideológiát talált ki hozzá.  Szerinte a  prostituáltak valójában  „hivatásos  szeretők”,  akik  jó pénzért bárkinek megengedik, hogy rövid  ideig  „szerethesse”  őket.  Vagyis  szerinte a szerelem is  áruvá vált ebben a mai társadalomban.

Úgy tűnik, ez a vitapartner  összekeveri a szerelmet a szexuális viselkedéssel,  holott a kettő  korántsem ugyanaz!  Összekapcsolódhatnak ugyan, ami tulajdonképpen kívánatos is, mert a szexuális viselkedést mintegy  magasabb élményszintre emeli;  de ez viszonylag ritkán történik meg  (s persze még az együtt-járás, együttélés vagy házasság sem garancia rá).  A  szexuális kapcsolat  nem feltétlenül  intim-kapcsolat  vagy éppen  szerelem.  Külsőleg és látszólag ugyan hasonlíthat rá, különösen, ha az egyik (vagy mindkét)  fél  „megjátssza magát”;  ez azonban csalás  és/vagy öncsalás, megtévesztés.  A  fizetett szexuális szolgáltatást  pedig különösképpen el kell határolnunk a szerelemtől, amihez semmi köze sincs.  Ha a „szolgáltató”  mégis a szerelmest játssza, akkor lehet, hogy jó színész(nő),  s lehet, hogy ügyfele beéri a szerelem látszatával, vagy éppen el akarja ezt hinni,  de ez valójában csupán jól megfizetett szerepjáték, amely csak addig tart, amíg a fizetség biztosított.  A  szolgáltatónak legtöbbször még testi kielégülést, élvezetet sem jelent, hanem  fárasztó kötelesség, amit csak  kényszeredetten vállal az anyagi haszon érdekében.

 

Egyesek mégis  azt hiszik, hogy a prostituáltak általában nem „kényszeredetten”  végzik munkájukat, hanem azért, mert „szeretik a szexet”,  aminek  mesterei. Épp ezért sajnálatosnak tartják, hogy nem becsülik meg őket. Eszerint vannak emberek, akik az átlagosnál jobban szeretik az erotikát, mintha kifejezetten erre születtek volna.  Ebből úgy tűnhet, mintha a prostituáltak  önként és szabadon  vállalkoznának  bizonyos szexuális igények kiszolgálására.  De mit mond erről a hazai  Prostituáltak  Érdekképviseleti  Egyesületének  elnöknője, az érintetteket jól ismerő Földi Ágnes: „Manapság több ezer lány és asszony  él a testéből.  Nem azért, mert erre születtek.  A körülmények kényszere, hogy csak így maradhatnak fenn  a még tisztességes világban.  A prostituáltak 70%-a a körülmények áldozata.”  S hozzáteszi: „Most azért küszködünk, hogy… vállalkozókká válhassanak.”

Lehet ugyan, hogy ez a 70%  valójában 80 vagy 90%,  de bizonyosnak tűnik, hogy a prostituáltak túlnyomó többsége a körülmények áldozata, vagyis kényszeredetten végzi munkáját.  A vitapartnerek persze azt mondják erre, hogy valószínűleg a más szakmabeliek többsége is kényszeredetten dolgozik, a megélhetés kedvéért, s nem nagyon válogathat a munka terén.  Nem mindegy azonban, hogy milyen az a munka, s hogyan hat az emberre. Forgács Zsuzsa ezt írja erről:  „A prostituáltakat szívesen látogató férfiak gyakran szokták áltatni magukat azzal, hogy ezek a „dolgozó” nők élvezik, amit csinálnak.  Ám ezek a „dolgozó” nők csak úgy élhetik túl a számlálatlan numerákat, ha öncsonkítják magukat, ha elidegenítik maguktól, azaz mesterségesen paralizálják az örömszerzés szervét illetve szerveit.” (M. Narancs, 2001 jan.4.)

 

Vagyis ez a munka tragikusan rossz, elembertelenítő hatással van a prostituáltakra, s e hatás alól valószínűleg igen kevesen tudják kivonni magukat, még a legfelső, viszonylag szabadabb rétegükben is. (Hogy hogyan, az további vizsgálatokat érdemelne.)  De nem sokkal jobba a helyzet az ügyfelek vonatkozásában sem:  kialakítja vagy erősíti bennük azt a szemléletet, attitűdöt, hogy a szexuális kielégülés megvásárolható testi élvezet, amely semmilyen felelősséggel vagy elkötelezettséggel nem jár.  Mindezeken túl a nemi úton terjedő betegségek veszélyét is fokozza minden érintett számára.

 

Naív  elgondolások 

Képtelen feltételezés, hogy a szexuális szolgáltató azért kap pénzt, mert  megengedi, hogy őt adott ideig  „szeresse”  az ügyfél.  A szexuálisan kiéhezett ügyfél, aki – jobb híján – pénzért vásárol nemi kielégülést,  nem szokott beleszeretni a prostituáltba, még ha tetszik is neki valamilyen szempontból.  A prostitúció ugyanis kifejezetten  testi szolgáltatás,  amely gyors és alacsony szintű kielégülést nyújt az ügyfélnek.  Elég ritka kivétel, hogy néhány kedves szó vagy érdeklődés is társul hozzá.  Erre sem idő nincs, hiszen a prostituált igyekszik minél több ügyfelet kiszolgálni, sem lelkiállapota és felkészületlensége nem teszi ezt lehetővé. Pedig kétségkívül jó lenne, ha a testén és rutinos mozdulatain kívül valami mást is tudna nyújtani;  pl. ügyfelének lelki igényeit is észrevenné és kielégítené.  (Ez esetben akár terápiás hatása is lehetne, ahogyan az amerikai  betanított „pótpartnerek”  (surrogates)   segítenek pl. egy szexuális zavar megoldásában.)

 

Naív elgondolás az is, hogy a „szerelem-vásárlás” vagyis fizetett szexuális szolgáltatás)  által a prostituált és ügyfele közötti jövedelemkülönbség kiegyenlítődhet.  Néha ugyan ez is előfordulhat, de társadalmi méretekben  ez aligha változtat a  (patriarchális)  rendszeren.  Ahogyan pl. Thun Éva  írta:  „…a prostitúció jelensége…a patriarchális berendezkedésű társadalom férfi-dominanciájának kifejeződése a nőkön elkövetett erőszakon keresztül.”  (Belügyi Szemle,  2000/4-5.sz.)  Az „erőszak” itt az áruvá degradálást jelenti.

Persze hagyományosan egy férj is  megveszi  („elveszi”), tulajdonává teszi a feleségét, aki ezáltal szintén prostituálódik – hangoztatják a vitapartnerek.  S ennek a veszélye valóban fennállhat, de inkább csak akkor, ha a feleség anyagilag (vagy egyéb szempontból)  kiszolgáltatott helyzetbe kerül  férjétől.  A vitapartnerek szerint viszont az a férfi, aki minden jövedelmét a családjára költi,  szexuálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet feleségétől, mert nincs pénze máshol  (prostiktól)  szexuális kielégülést vásárolni.  Ezen az alapon bevezetik a  „fizetett család”  fogalmát;  vagyis, hogy a házastársak minden, egymástól kapott szolgáltatást  pénzben számoljanak el, s akkor nemcsak gazdaságilag, hanem szexuálisan is függetlenek lehetnek egymástól.

 

Értékek  cseréje – vagy  emberkereskedelem?

A  „fizetett család”  azonban képtelenség:  a házassági és családi funkciókat nem lehet pénzzel megváltani, hiszen az érzelmeknek, gondolatoknak és a mindennapi együttélés ezer apró mozzanatának nincs „árfolyama”.  Mesterkéltté és rideggé válna a folytonos számolgatásoktól (és alkuktól).  Ez azonban nem jelenti azt, hogy a  csereelmélet  nem érvényes  mindenfajta kapcsolatra, így a családi kapcsolatokra is.  Hiszen az ilyen kapcsolatok tartóssága és harmóniája is azon múlik, hogy a résztvevők hosszabb távon  megkapják-e a csereértéket  egymásnak tett szolgálataikért.  A csereérték azonban itt nem a pénz, hanem valamilyen szükséglet, igény kölcsönös kielégítése lehet.  Ez egy sokrétű, komplex és hullámzóan változó helyzetet jelent, amit durva egyszerűsítés lenne a jövedelmek kiegyenlítésére visszavezetni.  Az viszont tény, hogy az anyagi vagy egyéb előnyökhöz jutás lehetősége gyakran erősen befolyásolja a párválasztást és családalapítást  -- ami aztán később könnyen megbosszúlja magát.

 

A  prostitúcióval kapcsolatos szakirodalomról egyik vitapartneremnek az volt a véleménye, hogy „sztereotip megfogalmazások, statisztikákkal alátámasztva”.  Az  emberkereskedelem  szerinte a kapitalista társadalom velejárója, hiszen pl. futballistákat és különböző szakembereket is adnak-vesznek.  Érthető, hogy ugyanezt teszik a lányokkal – ami nem is lenne baj, ha jól megfizetnék őket is.  Ám ennél fontosabbnak tartja, hogy a prostituáltak társadalmi megítélése átalakuljon.  Az erről közölt cikkek ugyanis szerinte nem tárják fel az emberi aspektusokat,  és ha igen, akkor csupa negativ megállapítással lehet találkozni.  Mintha ezek az emberek mind sérültek  vagy perifériára szorultak lennének  és csak a gazdasági vagy egyéb kényszer sodorná őket erre a pályára.  A társadalomra szerinte nem a prostitúció veszélyes, hanem annak tiltása és büntetése, mert ez könnyen a bűnözők világába sodorja őket.

 

A  holland  példa

Nyilvánvaló, hogy a vitázó  mindenáron igazolni akarja a prostitúciót, amit hasznosnak (s így erkölcsösnek)  tart. Érveit szerencsére nem nehéz megcáfolni.  Az emberkereskedelem régebbi korokban valóban mindennapos volt, s bár itt-ott még ma is előfordul, de a fejlett, nyugati társadalmakra ma már nem jellemző.  1949-ben  megszületett az ENSz egyezmény New Yorkban  az emberkereskedelem tilalmáról,  amihez hazánk is csatlakozott, s amit eddig nem is mondtunk fel.  Néhány ország, így pl.  Hollandia  ugyan nem csatlakozott az egyezményhez, de a  prostitúció szabályozását célzó új törvényük  hat évig terjedő börtönnel bünteti  azt, akire az emberkereskedelem vádja rábizonyul.  A holland diplomácia és a civil szervezetek különböző  projekteken dolgoznak az emberkereskedelem megakadályozására.

A  Hollandiában illegálisan tartózkodó  prostituáltak, akik emberkereskedelemnek estek áldozatul,  kormányzati segítségre jogosultak.  Ha bármelyikük feljelenti az emberkereskedőt, ideiglenes tartózkodási engedélyt kaphatnak a jogi eljárás befejeztéig. Három hónap alatt kell eldönteniük,  9ndítanak-e pert a vádlott ellen, s közben mindvégig igénybe vehetik az egészségügyi és a gazdasági segélyszolgálatokat.  Egyébként  törvénytelennek tekintik:

1.  A  kényszerítés következtében létrejött  prostitúciót,

2.  egy kiskorú részvételét a prostitúcióban,

3.  ha prostitúció céljából más országból hoznak embereket, és

4.  amikor a kényszerített személytől elveszik a prostitúcióból származó jövedelmet.

 

Igaz ugyan, hogy a bordélyokat legalizálták, de a  prostituáltak alkalmazása hatósági engedélyhez kötött.  A hatóság szabályozza a bordélyok működését  és rendszeresen ellenőrzi azokat.  Szabálkyozzáka „munkahelyek”  nagyságát, hideg és meleg vízzel, valamint gumióvszerrel való ellátottságát.  Ezenkívül védik a prostituáltak  testi és lelki integritását.  Tiltják  pl. a veszélyes szexet, a kötelező italfogyasztást az ügyféllel.  Ugyanakkor előírják a rendszeres egészségügyi kontrollt, és a hatóság által kijelölt  protektor  (tanácsadó, gondozó)  felkeresését.

A  nem önállóan dolgozó  prostituáltak után  alkalmazójuk köteles társadalombiztosítási járulékot fizetni, így betegség esetén táppénzt kaphatnak  és nyugdíjra is jogosultak.  Ha egy prostituált nem kíván tovább  szexuális szolgáltatóként működni,  megteheti, de ez esetben a többi munkanélkülihez hasonlóan köteles munkát keresni és a közvetítő által felajánlott munkát elvállalni.

Ez egyelőre elfogadhatónak látszik, s a magam részéről nem bánnám, ha a magyar törvényhozás követné a holland példát. Megfontolandó azonban a nővédelemmel kapcsolatos  svéd  politika  is.

 

A  svéd  nővédelem

Svédországban  1999 óta tilos a prostitúció, mert „nem kívánatos jelenségnek”  tartják.  Törvényt hoztak a nők fokozottabb védelmére,  mindenféle erőszak megelőzése érdekében.  Ide tartozik a fizetett szexuális szolgáltatások tilalma is, akár az utcán, akár bordélyokban  vagy masszázsszalonokban kerülne ezekre sor.  A büntetés azonban nem azt sújtja, aki fizetett szexuális szolgáltatásra kényszerül, hiszen alárendelt helyzetben van, s ezt kihasználják a fölényhelyzetben levők.

Büntetni tehát ez utóbbiakat kell   (pénzbüntetéssel vagy fogházzal).  Fontosnak tartják emellett a prostitúcióra kényszerülő nő  segítését abban, hogy szakítani tudjon ezzel az életformával.  A  kormányzat ugyanis tudja, hogy a jogszabályok és büntetések önmagukban nem elegendőek, s csak előkészíthetnek vagy kiegészíthetnek más, hatékonyabb intézkedéseket.  Nagy  szerepet kapnak a szociális jóléti szolgálatok, a tanácsadás és terápia.

Az új törvény  szigorúbban bünteti a  munkahelyi szexuális zaklatást  is.  Sőt, arról is rendelkezik, hogy a nemi erőszakot és a szexuális visszaéléseket  tudományos vizsgálatnak kell alávetni, hogy tisztázni lehessen azok okait és megelőzésük módjait.  Az ilyen vizsgálatokat  az áldozatvédelmi hatóság finanszírozza.  Emellett a  kriminológiai kutatásokban is fokozottabban kell érvényesíteni a nemek közötti viszony  szempontjait.  A rendőrségnek nyilvántartást kell vezetnie a nők elleni erőszak eseteiről,  s monitorozni kell a  prostitúció  előfordulási helyeit,  mert a videokamerának elrettentő hatása lehet a férfiakra.  A nők elleni erőszak miatt elítélteknél biztosítani kell a szükséges  terápiát,  a külföldi tapasztalatok figyelembe vételével.  A törvény kiemelten támogatja a nővédelmi szolgálatokat  (telefonos krízisközpontok  stb.).  1994  óta működik egy állami központ az erőszakot elszenvedett nők segítése céljából.

 

Hazai  dilemmák  és utópiák

Mindezek ismeretében könnyebb megítélni a prostitúció hazai helyzetét és a helyzet alakításának lehetőségeit. Először is, nem indokolt megkérdőjelezni a prostituáltak túlnyomó többségének kényszerítését és kizsákmányolását  azon az alapon, hogy van egy szűk réteg, amely  „önként és szabadon”  adja el  szexuális szolgáltatásait.  Nem mindegy, hogy luxusigények kielégítése, vagy a puszta megélhetés miatt szánja rá magát valaki saját nemiségének áruba bocsátására.

 A  prostituáltak  pszichológiai vizsgálatának adatai azt mutatják, hogy kevés kivételtől eltekintve személyiségük többé-kevésbé sérült, s jelentős részük káros szenvedélyek rabja. Tény, hogy a gazdasági kényszer gyakran alárendelt jelentőségű az egyéb motivumok mellett.  Arról azonban szó sincs, hogy „az átlagosnál jobban szeretik az erotikát”.  Sőt, az évek során  erotikus élvező készségük fokozatosan elsorvad,  s már nemcsak az ügyfelekkel, de senkivel  sem tudják élvezni a szexet.  Itt a pénzre megy ki a játék!  Méghogy ők „taníthatnának”?  Ugyan mire?  Arra, hogy áruvá tegyük  a legbensőbb emberi viszonyt?  Ez lenne a hasznos?

 

A  prostitúció egyik prokátora szerint „elég baj, hogy a szocializmusban az erotikát kedvelők nem helyezkedhettek el államilag fenntartott  öröm-házakban, mert akkor kevesebb lett volna a válás és a hazudozás, bujkálás…. Nem mi akartuk, hogy itt minden áru legyen.  Ha pedig így van, akkor el kéne azon gondolkozni, hogy vajon a tiltás és büntetés jó megoldás-e?  Láttuk, hová vezetett a prohibició az USA-ban, s látjuk, hová vezet a drog tiltása:  a bűnözéshez vezet.  A kirekesztettséghez vezet.  A tiltás egyébként maga a reklám…”

Az „államilag fenntartott öröm-házak” fantazmagóriája  abnormális utópiának tűnik, amit kár lenne komolyan venni. Inkább e gondolkodásmód eredetét kellene analizálni, hogy kiderüljön, miért identifikálódik a vitázó a prostituáltakkal,  s miért idealizálja őket?  Milyen érdekek fűzik a tudományos vizsgálatokkal megállapított tények figyelmen kívül hagyásához?  S a  túlzások lefejtése után marad-e valamilyen „racionális magva”  gondolatmenetének?

 

A  képzés  lehetősége

A „hivatásos  szerető”  ugyan elég abszurd gondolatnak tűnik, hiszen  a  szerelem, mint individualizált  érzelmi kötődés,  aligha folytatható  hivatásszerűen.  De  amíg a  „szexuális szolgáltatásokra  igény mutatkozik, addig talán valóban jó lenne, ha a prostituáltak is „elismert szakmaként” speciális iskolákban tanulhatnának például emberismeretet, egészségügyi prevenciót,  szexológiai alapismereteket és hasonlókat. A jelenlegi prostituáltak többsége ugyan nem biztos, hogy alkalmas lenne erre, s nyilván nem is lenne hajlandó rá.  De a leendő  „szexuális szolgáltatókkal” el lehetne kezdeni valamiféle szakoktatást, hasonlóan ahhoz, ahogyan Nyugaton  (főleg az USA-ban)  az ún. „pótpartnereket”,  partnerpótlékokat (vagy betanító partnereket)  készítik fel munkájukra.  Ezt a prostituáltak  érdekvédő egyesülete is elősegíthetné,  ugyanúgy, mint azt a  Hivatásos Pótpartnerek Nemzetközi Szövetsége  teszi a saját tagjaival.

 

Mindenképpen érdemes tájékozódni a pótpartnerek  külföldi alkalmazásáról.  V.  Blanchard, a Szövetség elnöke  kérdésemre közölte:  gondoskodnak a hivatásos pótpartnerek  képzéséről.  A  velük kapcsolatot tartó  szexuálterapeutákkal  részletesen megbeszélik, milyen segítséget nyújthatnak nekik az olyan ügyfelek kezelésében, akiknek éppen nincs (együttműködésre alkalmas)  partnere.  Szerinte a jól képzett pótpartner  szükség esetén a terapeuta irányítása nélkül is segíteni tud a szexuális zavarban szenvedőknek, de mindig együttműködésre törekszik a terapeutával.  A Szövetség gondosan megvizsgálja az ajánlkozó  pótpartnerek  személyiségét és szakmai felkészültségét, s nem vesz fel akárkit tagjai sorába.  Megalkották saját  etikai kódexüket, amelynek betartása minden pótpartner  számára kötelező.  A képzésükben részt vevők komoly tanulmányokat folytatnak az erkölcsi és a terápiás döntéshozatalban.

 

Ha nem is ilyen magas igényű, de valami hasonló képzés a mai  és főleg a holnapi prostituáltak számára is szükséges lenne.  A képzett pótpartnerekre ugyanis valószínűleg még elég sokáig lesz igény, hiszen  a társadalom  szexuális kultúrája nem emelkedik kellő  mértékben, ezért  túl sok a magányos, elvált, vagy szexuális  zavartól szenvedő férfi és nő.  Nekik segítségre van szükségük, s a társadalomnak is érdeke, hogy segítsen rajtuk.  Ez többféleképpen történhet.  Egyrészt jól képzett pszichoterapeutákra és szexuális tanácsadókra lenne szükség,  másrészt olyan  társkereső,  partnerközvetítő  szolgálatokra,  amelyekben nemcsak címeket, hanem képzett szakemberektől valóban hatékony segítséget kaphatnának a rászorulók.  Elsődleges megelőzésként pedig a pedagógusokat kellene felkészíteni a korszerű és átfogó  szexuális nevelésre.

 

A  végső  cél

Végső megoldás természetesen csak az lehet, hogy ne legyen szüksége senkinek prostituáltakra,  sőt, lehetőleg pótpartnerekre sem. Ennek persze alapfeltétele a korszerű, intézményes szexuális nevelés általánossá tétele. A  szexuálisan is kulturált embernek egy fejlett társadalomban nem nagyon lesz tartós és  megoldatlan szexuális-partnerkapcsolati problémája. S nem azért, mert bármikor könnyen megveheti, amire szüksége van,  hanem, mert a nevelés  (és önnevelés)  kialakította benne az ún. párválasztási  érettséget,  amelynek révén viszonylag könnyen talál hozzá illő partnert, a kapcsolatot pedig képes ápolni  (vagy szükség esetén kulturáltan felbontani és új partnert keresni).  A partnerkapcsolat hatékony ápolása  főleg kölcsönös alkalmazkodó készséget  és kompromisszum-készséget,  konfliktus-megoldási készséget  igényel, ami tanulható és fejleszthető.

 

Az elmúlt évszázadban a válások és külön-élések száma megsokszorozódott;  ez történelmi tendenciaként  mutatja a hagyományosan zárt, patriarchálisan monogám házasságok és családok életképtelenségét az új viszonyok között.  Ezzel együtt a gyermekvállalás is erősen visszaesett, s tipikussá vált az egy-gyermekes  (és egy-szülős)  család.  A gyermekek egészséges személyiségfejlődéséhez viszont a tartós és kiegyensúlyozott házasság teremtette családi légkör nehezen nélkülözhető.  A szülőknek ezért lehetőleg legalább a gyermek(ek)  felnőtté válásáig  együtt kell maradniuk.  A gyorsan elmúló  szerelmet pedig előbb-utóbb felválthatja a baráti és szülőtársi  elkötelezettség.  Ami fenntartható  akkor is, ha egyik vagy mindkét félnél új szerelem jelentkezik egy „harmadik”  iránt,  mert ezt válás, elhidegülés, s egyáltalán a család sérelme nélkül is át lehet élni, meg lehet valósítani.  Éspedig nem titokban, hanem a házastárs mint legjobb barát  tudtával és egyetértésével.

 

Mindez persze elképzelhetetlennek látszik a hagyományos, konzervativ mentalitású emberek számára, akik a férfiaknak is inkább egy prostituált időnkénti felkeresését, vagy gondosan titkolt, futó kalandokat engedélyeznének, mint szerelmi jellegű, tartósabb külső kapcsolatot.  Az említett vitapartnerek javaslata a „hivatásos szeretők”  intézményesítésére  ugyanennek a régi, elavult mentalitásnak egy látszólag modernizált változata, amely azonban sem az egyén, sem a társadalom érdekeit és fejlődését nem szolgálja.

                                                                                                                                     Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

Vita Molnár Tamással

 

A szexológia hazai helyzetét elég jól megvilágítja a köztünk kialakult vita,  így tanulságos lehet e vita lényegét az érdeklődők számára ismertetni.  Eszmecserénk egy részét Molnár Tamás blogjának figyelemmel kísérői ugyan már olvashatták, de a saját honlapom még nem foglalkozott vele.

Előre bocsátom, hogy Tamást  kb. 1986  óta ismerem, amikor pszichológiai szakdolgozatáról kérte a véleményemet.  S mivel komolyan érdekelték a szexuális funkciózavarok,  kicsit később részt vett az általam indított,  70 órás szexuálterápiai kiképző tanfolyamon, s ennek nyomán kezdte – egyéb munkája mellett – magánpraxisát.  Kapcsolatunk azonban jó időre megszakadt, mert ő dr. Lux Elvira  köréhez tartozott.  Csak 1998-ban, a  Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés  Alapítvány  létrehozásakor kérdeztem meg, nincs-e kedve csatlakozni az Alapítvány  kuratóriumához, amire ő készséggel vállalkozott, s eleinte az akkor induló  Magyar Szexológiai Szemle  számára kért cikkeket is megírta.  Később azonban fokozatosan kimaradt ebből,  talán, mert néhány elvi kérdésben nem értettünk egyet.  Bár tanítványomnak vallotta magát, ragaszkodott eltérő nézeteihez, s inkább Lux Elvira körével tartotta a kapcsolatot.  Csak 2006 második felében javasolta, hogy találkozzunk és beszéljük meg az esetleges együttműködést.  Egészségi állapota miatt arra kért, hogy én látogassam meg, ami meg is történt.  Ő hozzászólásokat kért tőlem a blogjában felvetett témákhoz;  én továbbképzést és szuperviziót ajánlottam  neki.  Nem zárkózott el, de egyikre sem tartott igényt.

Internetes naplójának tanusága szerint ebből az alábbi vita alakult ki:

 

       Tamás írta  blogjában:

 Ez egy szakmai és személyes naplóm is. Napi szex híreket kommentálok, tanulságos eseteket igyekszem hozni. Elkötelezetten híve vagyok a szexkultúra terjesztésének. De vannak gondjaim. Vannak akadályaim ezen az úton. Részben szemléletbeli akadályokba ütközöm, mint pl patriarchizmus, vagy személyes ellenállásokba kollégák részéről.

Naponta szembe kell néznem, hogy a katolikusok "ateista buzinak" neveznek. Egyik sem vagyok. Vagy hogy szexuálpszichológus tanáraim, ki erről, ki arról az oldalról kritizál. Támogatást pedig nem kapok a szexkultúra terjesztéséhez.

 

A magyar szexológiai tanítók megosztottak. Két fő irány van: A Dr. Lux Elvira köré csoportosult Magyar Szexológiai Társaság. Itt főleg Lux Elvira kollégái és tanítványai tevékenykednek. Dr. Szilágyi Vilmos is oktatott és oktat (Pl jogászoknak). Ő kimondottan a pragmatikusabb, modernebb, behavior(-kognitív?) szemléletnek a híve, melynek megalapítása Masters és Johnson nevéhez kötődik. Nagyon sokat tanultam a gyakorlati szexuálterápiáról Lux Elvirától. Nagyon sokat tanultam a szexológia elméletéről Szilágyi Vilmostól. Mindkettőjüknek sok-sok köszönet! Igen sokat olvastam Dr. Buda Béla színvonalas könyveit. Serdülőkoromban Veres Pali bácsi vicces, de komoly üzenettartalmú leveleit.

Sajnos a magyar szexológia kettévált. Néhány éve megpróbáltam közös motivációk alapján kerekasztalt összehozni. Gyakorlatilag sikertelenül. Sajnálom, hogy Szilágyi Vilmos nem áll szóba Lux Elvirával és viszont. Mindkettőjükkel és a többiekkel is jó szakmai, emberi kapcsolatban voltam. (vagyok?) A közös értékeket, közös célokat hangsúlyoztam. Emellett emberi módon kritikus maradtam mind Lux Elvira tanárnőm, mind Szilágyi Vilmos tanárom iránt. Az egyensúlyt csak így lehetett megtartanom.

Mostanában Szilágyi Vilmossal beszélgettünk többet. Kritikáit megfogadtam, blogomba felvettem témáit. Sajnos nem tökéletesen, mert hogy nem vagyok tökéletes. Újabb kritikákat kaptam Vilmostól, hogy a publikációim az "együttműködésünk akadályai" lehetnek. Most a kritikáinak megfelelően a blogban kijavítottam tévedéseimet és pontatlanságaimat.

Szeretnék várni a magyar szexológia vezetőitől bíztatást, vagy egy kis elismerést, hogy ennyi erőfeszítést teszek, hogy a magyar szexológiát összefogjam, a magam kis módján, és hogy erőfeszítést teszek a szexológiai kultúra terjesztéséért és a szexuális funkciózavarok gyógyításáért.

Sok köszönet együttműködő kollégáimnak tbk.  Bede Zsuzsának, Gyimesi Andreának, Pándy Máriának,  szexuálpszichológus kollégáimnak akik szintén az egységes céljaink felé tartanak.

 

Reagálásom  Tamás panaszaira:

 

„Szakmai és személyes naplójában”  Tamás panaszkodik, hogy a „szexkultúra”  (vagyis a szexuális kultúra) terjesztésében gondjai és akadályai vannak, s ezek közé sorolja a „patriarchizmus” (vagyis a patriarchalizmus) mellett egyes kollégák „személyes ellenállását.

A „magyar szexológiai tanítók”  két fő irányát különbözteti meg:  az egyik Lux Elvira köré csoportosult, a másik Szilágyi Vilmos köré. Az utóbbit „pragmatikusabbnak, modernebbnek” tartja, de mindkettőtől „sokat tanult”. (Mellesleg megemlíti még Buda Bélát és Veres Pált is.)  Sajnálatosnak tartja, hogy „a magyar szexológia kettévált”, s ő sikertelenül próbálta egyszer összehozni a (szerinte egyformán hasznos) két irányzatot, hogy valamilyen „egyensúlyt” megtartson.  Ezért igyekezett mindkét „tanárával” jó „szakmai és emberi kapcsolatot”  tartani, hangsúlyozva a „közös értékeket és célokat”, de ugyanakkor „kritikus maradt”  mindkettőjük iránt.

 

Első pillantásra ez  tetszetős álláspont, s jól beleillik  Tamás önreklámozásába, mert eltakarja a mögötte rejlő önellentmondásokat.  Hipotézise szerint a két, nyilvánvalóan  nemcsak eltérő, hanem ellentétes szexológiai irányzatnak – pontosabban szemléletnek – közös értékei és céljai vannak. Ez olyan, mintha valaki  egyformán pozitiven értékelné a  misztikát és a tudományt, a középkori vallásosságot és a felvilágosodást.   Az ilyen relativizálás  azonban  valójában elvtelenség, amely kétségbe vonja és diszkreditálja a tudomány értékeit, mintha azok sem érnének többet a transzcendens erőkbe vetett, babonás hitnél, misztikus  szemléletnél. 

Tamás hangsúlyozza, hogy a szexuális kultúrát akarja terjeszteni.  Igen ám, de sokféle kultúra van, hiszen a társadalom  és a tudományos ismeretek fejlődésével a kultúra is változik.  A mai szexuális kultúra nem olyan, mint a száz vagy több száz évvel ezelőtti, nem is szólva arról, hogy minden kor és társadalom kultúrájának van alacsonyabb és magasabb színvonala, s nem mindegy, hogy az egyének melyiket sajátítják el.  Az alacsonyabb színvonalú szexuális tömegkultúrában az elavult, konzervativ, vallási szemlélet dominál, mert jórészt hiányoznak belőle a tudományosan megalapozott ismeretek és attitűdök, amelyeket vagy nem ismernek, vagy csak részben és eltorzítva fogadnak el, mert ellentétesek a hagyományos „értékekkel”. 

Tamás ugyan felszedett, megtanult egy csomó tudományos, szexológiai ismeretet, s félig már kinőtt  a konzervativ és freudista színezetű  szexuális tömegkultúrából, de még nem jutott el a valóban korszerű, tudományosan megalapozott szexuális kultúráig. A „személyes ellenállás”, ami visszatartja, nem egyes kollégáiban, vagy „tanáraiban”  van, hanem őbenne magában.  Ez egyrészt az önelégültségéből adódik;  ő már sikeresen  „beprogramozta” magát a köztudatba, mint „szexterapeuta”, így tőle sokan várnak segítséget, amit – orvosokat is megszégyenítő honoráriumért – meg is kapnak tőle, a fejlettebb tömegkultúra szintjén;  tehát érzése szerint a szexológia terén már nincs szüksége további fejlődésre  (hiába kínálja fel ezt neki Szilágyi, vagy bárki).  Ö „tartja az egyensúlyt”; megvan mindene, nincs szüksége sem a doktori cím megszerzésére, sem  a jelentős  súlytöbbleténekj leadására, s ezért nem vállal újabb erőfeszítéseket, akár az újabb szakirodalom tanulmányozásáról, akár egészségügyi rendszabályokról  (diétázás, gyógytorna stb.)  van szó. (Úgy tűnik, még a két szívinfarktusát sem veszi elég komolyan.)

Azt viszont elvárná, hogy elismerést és bíztatást kapjon „a magyar szexológia vezetőitől” a sok „erőfeszítésért”, a  „szexológiai kultúra terjesztéséért” – csak éppen az nem világos, hogy rajta kívül kinek van valóban haszna az általa terjesztett, kissé felemás kultúrából. Vajon az önreklámozáson és blogíráson kívül másra és többre nem lenne képes?  Helyes-e, hogy megelégszik a „maga kis módján” elért karrierrel, a „magyar szexológia összefogásának” és az ellentétes szemléletek fölé kerülésnek az illúziójával?

 

Tamás  válasza:

 

Kedves Vilmos, és Minden Olvasó!
A szexológiának ezt a két fő irányvonulatát nem tartom egyenrangúan hasznosnak. Ezt sosem mondtam, sőt blogomban és beszélgetéseinkben kifejtettem, hogy a freudista alapú szexológiai és szexterápiás megközelítésekkel sokkal több gondom van, mint mondjuk a Masters-Johnson irányzatra épülőkkel, vagy a kognitív megközelítésekkel. De szerintem a Lux Elvira köré tömörült Magyar Szexológiai Társaság sem ragadt le az ortodox Freud tanoknál. Fejlődik a dinamikus szemlélet is. Már nem ugyanaz, mint 15 éve volt. A vitákban, esetismertetésekben a Társaság, és feltehetően tanárnőnk Lux Elvira véleménye is változik. Valóban próbálok egyensúlyt tartani, és megpróbálom ezt nem "önreklámozási" célból tenni, hanem, hogy a korszerű szexológiai nézetek minél tágabb körbe eljussanak. Valóban van propagandisztikus célja is blogomnak, nem tagadom. Megpróbálom majd, sugallatodnak megfelelően ebben saját személyemet háttérbe szorítani.
Nem gondolom, hogy a dinamikus pszichológiát, vagy Freud utódait egyszerűen, misztifikálókhoz, konzervatívokhoz, vallási szemléletűekhez, babonásokhoz..stb kellene hasonlítani. A saját nézetedet pedig az egyetlen tudományosnak.


"Önelégültségemből" próbálok kigyógyulni. Egyelőre saját kicsinységemmel, hibáimmal, gyarlóságaimmal sem boldogulok.
A honorárium kérdése: Én ez után az összeg után járulékokat, adókat fogok fizetni. Nem nyugdíj mellett teszem és nem állami alkalmazottként munkaidőben. A díj nagysága ehhez képest szerintem szerény, mivel kollégáim nagy része 13 eFt - 15 eFt körül kérnek díjakat. Nem is egész órákért.
A súlytöbblettel igazad van, bár erre leginkább szűk családi köröm és barátaim szokták felhívni figyelmemet. Egyébként jelentkeztem rehabilitációra.
A továbbképzéseim pedig folyamatosak. Nem tudom, miből gondolod, hogy nem képezném szakmailag magamat. Nemrég szereztem meg az addiktológus szakvizsgámat, most pedig pszichoterapeuta képzésre járok. Mindegyiknek része a szexuális funkciózavarok korszerű kezelése.
A szexkultúra terjesztéséből bízom benne sok laikus embernek haszna van. Valamint klienseimnek, akik szexuálterápiára jelentkeznek hozzám. Én nem elméleti szakembernek, hanem gyakorlati szexuálterapeutának tartom magamat. A gúnyos megjegyzéseidet "illúzióimmal" kapcsolatban köszönöm. Köszönöm, hogy reagáltál és a hibáimra felhívtad a figyelmemet. Szeretnék okulni belőlük.
Tamás

 

            Válaszom:

 

Tamás, ha ragaszkodsz hozzá, hogy a blogodon  (illetve nemsokára a blogjainkon) vitatkozzunk,  megpróbálhatjuk, aztán majd kiderül, érdemes-e.  A blog ugyanis jellegénél fogva aligha ad elegendő teret  egy sok-tényezős vitára, különösen, ha azok másokat is érintenek, akik talán nem is tudnak róla és nem vesznek részt benne.  Mindenesetre örülök, hogy nem félsz a bírálattól, s ezt nyiltan is vállalod – bár mentegetőzésed (nem elég megalapozottan) önigazolási törekvésre utal.

 

A szexológia „két fő irányvonalát”  említetted, ami legfeljebb a hazai szexológiára érvényes.  Világviszonylatban ugyanis a szexológiának csak egy fő irányvonala  („main stream”-je)  van,  s az ettől valamelyest eltérő irányzatok  ennek alárendelten jelentkeznek, s nem túl lényegesek.  A  freudista és neofreudista vagy „pszichodinamikus” irányzatok már rég  (kb. Masters—Johnson óta) erősen háttérbe szorultak,  nemcsak általában a szexológiában, de még a szexuálterápiában is.  Egyébként sajnálatos, hogy a hazai „szexuálpszichológusok” túlnyomó többsége – főleg Lux Elvira köre – a szexológiát a „szexterápiára”  szűkíti le, s azt is csak  (némi távolkeleti misztikával kevert) neofreudista alapokon tudja elképzelni.  Ha velük akarsz „egyensúlyban maradni”, akkor velem – és a szexológia mai fő irányvonalával – biztosan nem tudsz, sőt,  saját szakmai fejlődésedet is meggátolod.  Sajnálom, hogy ezt eddig nem ismerted fel.

Ennek részletezése helyett megkérdezem:  összeegyeztethető-e  szerinted a tudomány  a  miszticizmussal és a vallással?

 

A másik kérdés:  miért nyugszol bele, hogy nem boldogulsz a saját „gyarlóságaiddal”?  S  tud-e segíteni érdemben másoknak, aki saját magán nem tud segíteni?  (A pap, aki vizet prédikál…)

A terápia honoráriumának kérdése  nemcsak adózási és jogi, hanem etikai kérdés is, s erről már négyszemközt elmondtam a véleményemet.  Ugyanakkor szégyenletesnek tartom,  hogy számos kollégád – ahogy írod – még ennél is többet  (13-15 ezret)  kér egy gyenge óráért.

A szakmai továbbképzésről:  az addiktológiára  szexterapeutaként aligha van szükséged, régebben is csak a munkahelyed  követelményei miatt tanultad.  A pszichoterápiás képzettséget pedig már régen megszerezhetted volna;  bár persze ennek is több irányzata van, s kérdés, hogy az oktatók melyikre helyezik a hangsúlyt.  Ugyanakkor a szexuálterápiát, mint a pszichoterápia egyik fő ágát nem, vagy csak felszínesen oktatják, minthogy a  „hivatalos”, államilag elismert oktatásban ennek nincsenek szakemberei.  Vannak viszont kitűnő – főleg angol nyelvű – szakkönyvek és  website-ok, amelyek ismerete és feldolgozása  elvárható egy gyakorló szexterapeutától.  A megfelelő elmélet nélküli gyakorlat ugyanis a hályogkovács esetére hasonlít.

 Üdvözöl:  szilmos

 

Tamás  válasza

Kedves Vilmos, nagyon várom blogod beindulását. Sokat várok tőle laikusok számára is, de szakmai szempontból is.
Lehet, hogy a Szexológiai Társaság a szexológián belül aránytalanul nagy hangsúlyt helyez a szexterápiára. Valóban itt üttköznek ki leginkább a szemléleti ellentétek a terápiás módszertanba, gyakorlatban. Amikor egy szexuálterapeuta a gyerekkort, szülő-gyerek viszonyt elemzi, ahelyett, hogy csak a tünet viselkedésterápiás és kognitív terápiás összefüggéseivel foglalkozzon, akkor a terápiás szemléletek ütköznek közben. Pl tanulni fogunk a rövid dinamikus pszichoterápiákról, akár szex funkciózavarokat tekintve. Persze a fő hangsúly a pszichoterapeuta képzésünkben a szexuális funkciózavarok viselkedés- és kognitívterápiás szemléletén és gyakorlatán lesz. A távolkeleti misztifikát csak talán egy tag hangoztatja a Szexológiai Társaságon belül és ez nem képviseli a Társaság hivatalos véleményét. Sőt!! Egyre nagyobb a nyomás a tisztán tudományos alapú szexológia képviselése mellett. Szembenállva a miszticizmussal és az ortodox freudista nézetekkel egyaránt. Kérdésedre válasz: Szerintem nem egyeztethető össze a miszticizmus és vallás a tudománnyal. A tudomány mellett tettem le a voksot, de ha az egyházakat tekintjük , elképzelhetőnek tartom - akár Dr. Buda Béla - hogy az egyházak pozitív szerepet játszanak a szexkultúra terjesztésében. (Jelenleg a gyakorlat még csak ritkán ez.)
Saját gyarlóságaimmal kapcsolatban azt gondolom, nem vagyok tökéletes ember. Vannak gyenge pontjaim: Ínyenc vagyok, gyakran lusta. Te rámutattál, hogy talán kissé nárcisztikus is vagyok. Szóval normális ember vagyok , emberi gyengékkel.
A pszichoterapeuta képzésben Dr. Simon Lajos vezeti a képzésemet és a gyakorlataimat. Talán neki is van affinitása a szexterápiához :-) . Az óradíj kérdésére majd később szeretnék reagálni.
Érdeklődve figyelem blogod indítását!! Sok sikert hozzá!
Tamás

 

Ezzel a bejegyzéssel a blog-vita  megszakadt, mert nyilvánvalóvá vált, hogy nem érdemes folytatni.  Érdemi hozzászólás sem volt mások részéről;  a saját blogom indítása pedig technikai okok miatt halasztódott.  Az általam javasolt  témákból Tamás felvetett ugyan  blogjában néhányat,  de előzetes konzultáció híján félreértésekkel  vagy félremagyarázásokkal.  „Gyarlóságait”  büszkén vállalja, s halad a maga útján.

 

 Későbbi folytatás:

 

(2010 szept. 18.):

Tamás! A tegnapi három emailedre válaszolok.  1.  A "pszichologuskepzo"" honlapját ismered, s erről sokkal többet én sem tudok mondani. Ez a Kft már másodszor indított "szexpszich.asszisztensképző" tanfolyamot, s ebben néhány előadásra engem is fölkértek.  Az utolsót épp ma tartottam; több egyelőre nem lesz.

2. Május elején a vendéglőben valóban a megbeszélés folytatásában állapodtunk meg, de azóta nem kerestél, sőt, a könyvbemutatómra (máj. 20.) is hiába hívtalak emailben, nem is reagáltál rá, ezért én sem kerestelek. . Hogy most, 4-5 hónap elteltével megint eszedbe jutottam, ezt már nem tudom komolyan venni. Egyszer ugyan szó volt arról, hogy össze akarsz hívni néhány embert, de se az időpontot, se a személyeket, se a témát nem konkretizáltad, s ezt mindmáig hiába vártam.

Őszintén szólva, ezek (meg a korábbi vitáink)  után nem bízom benned, s nincs kedvem együttműködni.  Egyébként minden jót kívánok.

 

      Nyílt levél Dr. Szilágyi Vilmoshoz  (Molnár Tamástól, 2010 nov. 24)

      Címzettek  (rajtam kívül): 

Füredi Krisztián, Rozs Erika, Bede Zsuzsa,  Gyimesi Andrea, Lamp László,

„donna16”,  az MSZT titkára,  Vágó Péter, Pándi Mária, Szabó Ágnes,

Tapolyai Emőke,  Saródi Vera,  Ritterodesz Erzsébet,  Nagy Krisztina,

Mikus Edit,  Kocsis Eszter,  Kis Ernő, Kollár Csaba,  Bálint Éva, 

Esztergomi László, Kincses Györgyi, Bujtor Zsuzsa,  Schumidy Júlia,

Tóth Emese.

     ( A  „körlevél”  főbb részei: )          

….Honlapodra  kb egy hete tehetted fel átfogó, összefoglaló írásodat a szexológia történelméről. Vagy ahogy Te nevezed, a „nemiségtudományról.” Bár ez tágabb kategóriának hangzik.

 Ez teljesen nyitott publikáció, bárki által megtekinthető. Így nyugodtan hivatkozhatok rá  és idézhetek belőle. Ebben találtam ezeket  a részeket, melyek kb a hetvenes évektől követi  a hazai szexológiai történelmet.  Ebből idézek részeket, vigyázva arra, hogy a szövegkörnyezetből önkényesen ne ragadjam ki a leírt szövegszakaszokat. Tudatosan kihagytam Lux Elvira Szexuálpszichológia című könyvének ominózus, igen éles hangvételű kritikáját, mely anno megjelent a  Magyar Pszichológiai Szemlében, ha jól emlékszem. Ez határvonal, egyben töréspont is volt a magyar szexológia történetében.

 

Szexuálpszichológusnak nevezem én is magamat. Nem szakmai körökben, hanem a média, az emberek felé, akiknek szükségük lehet szexuálterápiára, párterápiára. Intim-párkapcsolati nehézséggel, krízissel küszködnek, vagy mert szexuális funkciózavaruk van. Ezek az emberek szinte nem is ismerik azt a szakmai szót, hogy szexuálterapeuta. Ők, mivel nem tudományosan korrekt fogalmakban gondolkodnak, ilyen zavarokkal „szexuálpszichológust” keresnek.

Nem akarom kioktatni klienseimet, hogy rosszul használják az impotencia vagy a frigiditás fogalmát. A hívő embereket nem fogom „visszatéríteni” egy materialista, vagy tudományos statisztikai átlagokra épített világnézetre. Azért nem, mert nekem ez nem feladatom terápiás helyzetben.Segítenem kell mindenkinek, akin tudok,  szakmai felkészültségem, gyakorlati klinikai tapasztalatom, ismereteim alapján. Nem vagyok hittérítő, nem taníthatom meg nekik terápiás helyzetben a korszerű szexológiai elméleteket. Nekem kell alkalmazkodnom a kliens gondolkodásmódjához, intelligenciaszintjéhez, hitéhez, szóhasználatához…

 

Természetesen tudom, hogy a katolikus egyház dogmái, tanításai milyen hatalmas károkat okozhatnak a hívő gyerekeknek, fiataloknak a pszichoszexuális fejlődésükben. Alaptalan bűntudatok, szorongások, szexuális funkciózavarok és emiatt tönkrement házasságok, felbomlott családok…De én kicsinek érzem magamat ahhoz, hogy nekem kelljen azt a kultúrát megváltoztatnom, amibe beleszülettem. Amikor szexuálterápiát végzek, nem egy elméleti tudós vagyok, mert így nagyon kevés embernek tudnék segíteni. Itt inkább a személyiség, az empátia, a rugalmas alkalmazkodás, a jó kommunikáció készség kell. A háttérben természetesen ott van az elméleti-szakmai tudásom, amit közvetlenül nem is kell tudnia, ismernie a klienseimnek. Sokszor katolikusnak vél a katolikus kliensem, hol zsidónak a zsidó. Ha szükséges, gondolkodási-logikai párbajt vívok a „nagyokos” emberekkel. Persze csapdát állítva, hogy rájöjjön saját önellentmondásaira és hogy az okoskodásával, tudatos akaraterejével, nem fogja tudni megoldani merevedési problémáját. Volt már nálam náci. Voltak nálam cigányok, némelyik ápolatlanul, igénytelenül. Ehhez egyből hozzáteszem, hogy ez nem csak cigányspecifikus. Télen egy iszlámmal volt sikeres terápiám. Kiment a terápiás óráimról konkrét időpontokban, és a szőnyegemen, mezítláb imádkozott Mekka felé fordulva. Az első órán csak később értettem meg, hogy miért az volt az első kérdése, hogy merre van pontosan délkelet. Ezután volt a kéztöréses balesetem. A klienseim közül egyedül ő látogatott meg a kórházban. És igen találó, szimbolikus ajándékot hozott.. . . .

. . .Szóval azt szeretném mondani, hogy Te sem tudod kivonni magadat a kultúránk „torzító” hatásai alól. Nagyon is látszik értékrendszered, magasabb rendűnek ítélt moralitásod, világnézeted, melyben meggyőződéssel, konokul, őszintén hiszel. Ez lehet a Te vallásod.

. . . Ítélkezés, lefitymálás akar lenni a részedről, hogy mi lényegében ugyanolyan konzervatívak vagyunk, mint a „Lux-féle társaság”? „Lényegében” ugyanolyan konzervatív szemléletűnek ítéled meg Bede Zsuzsa és az én honlapomat is…Szerintem nem én vagyok a magyar szexológiában a megosztó, a kizáró gondolkodású. Nem határolódok el a különböző szellemű és a másféle megközelítési módoktól. Ezek az eltérő szexológiai, szexuálterápiás modellek és gyakorlati megközelítési módok nem kellene, hogy kizárják a másikat, hanem nagyon jól kiegészíthetnék egymást

 

(2010 nov. 25.)   Kedves Tamás!

Nem lepett meg, hogy a weblapomon olvasható  „Nemiségtudomány és a magyar valóság”  című új könyvemből tendenciózusan kiválogattál néhány részletet, amelyeket sérelmezel, mert érzékenyen érintenek,  S ezzel tulajdonképpen mellőzöd a szöveg fő mondanivalóját.  Mindenesetre jól tetted, hogy  „Nyilt leveledet”  elküldted legalább két tucat embernek, s ezáltal fölhívtad figyelmüket a nemiségtudományra és annak magyar vonatkozásaira.   Bízom benne, hogy ők nemcsak az általad kiemelt részeket fogják elolvasni.  Mellesleg:  miből gondolod, hogy a „nemiségtudomány”  tágabb fogalom, mint a „Szexológia”?   Talán azokkal értesz egyet, akik a szexológiát  a „szexterápiával”  azonosítják?  (S azt nézik, hogyan lehet ebből jó üzletet csinálni.)

 

Azt írod:  a  „magyar szexológia történetében töréspontot jelentett” Lux Elvira első könyvének első kiadásáról írt kritikám.  Ez azonban tévedés.  A magyar szexológia – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, abban az értelemben, hogy voltak magyar szakemberek, akik tudományos szinten foglalkoztak a nemiség-tudománnyal – az utóbbi fél évszázadban  Hirschler Imre könyveivel kezdődött, de igazi „fordulópontja”  Buda Béla  szexológiai publikációival, főleg az 1972-ben megjelent könyvével kezdődött, s a 70-es években több, szexológiai témájú könyvvel  (köztük az én négy könyvemmel)  folytatódott.  Ezt a kedvező folyamatot Lux Elvira könyve kissé megtörte  (tehát ez volt a töréspont), s a többi könyvei is erősen konzervativ, „paratudományos”, vallásos-misztikus irányba torzították a „magyar szexológia”  fejlődését, amit aztán a tanítványaiból összeállt MSZT  tovább mélyített, s nehezen ellensúlyozhatóvá tett..  (=Vagyis válságba sodort.)

Mindezt persze te egész másként látod, mert csatlakoztál az MSZT-hez és bennük láttad a „magyar szexológia” bázisát és saját szexterápiás tevékenységed elméleti és jogi hátterét  stb. Ugyanakkor sok minden nem tetszett, de szakítani nem mertél velük, inkább megpróbáltad „összebékíteni” az általad kétféle tudományos irányzatnak (vagy modellnek”) nevezett, ellentétes szemléletű törekvéseket. Talán még ma sem jöttél rá, hogy ez nem sikerülhet.  Ezért olyan kompromisszumot kötöttél, hogy új szexológiai egyesületet alakítottál, ami önmagában is az MSZT  kritikáját és a velük azonosulás megtagadását jelenti, még akkor is, ha ezt félsz elismerni, mert azt hiszed, ez sértené érdekeidet.  Tehát megpróbálsz jó viszonyban maradni az ellentétes  szemléleteket képviselőkkel, s döntés-képtelenségedet azzal igazolod, hogy „mindenkitől lehet tanulni”;  egyik is jó valamire, meg a másik is.  Vagyis egyenlő értékűnek próbálod feltüntetni a konzervativ-vallásos és a szigorúan tudományos szexológiát.  Nem veszed észre, hogy ez a mindent egybemosó relativizálás:  elvtelenség!?

 

De ugyanez a „stratégiád”  a pácienseiddel kapcsolatban is.  Hangsúlyozod, hogy nem akarod helyesbíteni az előítéleteiket az impotenciával vagy a frigiditással kapcsolatban  (holott lehet, hogy éppen ezek okozzák a szexuális diszfunkciókat),  s még kevésbé akarod korrigálni a világnézetüket, a hagyományos gondolkozásmódjukat.;  inkább te alkalmazkodsz hozzájuk.  Vagyis kiszolgálod az ostoba elképzeléseiket?   Ezt nevezed modern szexuálterápiának?  Nem gondolod, hogy a terápia fontos része, sőt, többnyire lényege a felvilágosítás és nevelés is?  Szerinted ez nem a terapeuta dolga?

Bizonyára igazad van abban, hogy ezt az új könyvemet is, mint az összes többit,  „tendenciózusan”  írtam meg, a nemiségtudomány és a szexuális kultúra terjesztése érdekében.  Célközönségem pedig minden, a nemiségtudomány iránt érdeklődő és gondolkozni tudó ember.  Célom, hogy a szexológiával kapcsolatos alapvető ismeretek birtokában világosabban lássák a magyar valóságot és a szexuális kultúra terjedésének akadályait és a közvetítésére vállalkozók „mítoszvezérelt” próbálkozásainak valódi értékét és minőségét. 

Mindezekről a pár évvel ezelőtti levélváltásunkban (meg néhányszor személyesen is)  már kifejtettem a véleményemet; de a helyzet, sajnos, azóta sem változott Illetve csak annyiban, hogy megjelent a színen a Magyar Szexuális Medicina Társaság, mint új vetélytárs;  továbbá Rusz Editnek a jelek szerint sikerül beindítania egy akkreditált  szexterápiás kiképző tanfolyamot.  Óriási perspektivák nyílnak a magyar szexterápia előtt?  (De mi lesz a szexológiával?)

 

Másnap válaszolt, hogy vitaalapként elfogadja, s  válaszolni fog.  Irta is, hogy nem érti könyvem 3. részének mondanivalóját.

 

(2010 dec. 8. Tamás, csodálom, hogy magyaráznom kellene az új könyvemnek és főleg a 3. részének mondanivalóját;  ugyanis elég nyilvánvaló mindazok számára, akik eddig olvasták.  Egyáltalán, az egész leveledben feltűnő ez az értetlenség illetve bizonytalanság.  Pl. Luxival kapcsolatban is írod: lehet, hogy nekem van igazam, de ezen még el kell gondolkodnod.   Aztán:  "Nem biztos, hogy egymást kizáró szemléletmódokról van szó.".. stb.  Amiből úgy tűnik megint, hogy össze akarod békíteni a vallást, a misztikumot és a tudományt.  Ez az elvtelen relativizálás és határozatlanság, ami miatt nem tudok veled együttműködni.  Hajlamos vagy túl nagy kompromisszumokat kötni a mítoszvezérelt gondolkozásúakkal, mert mindenkinek tetszeni akarsz  (így aztán egyik oldal sem bízik benned)

 

       Az általatok összeállított és a Lifenetwork által patronált "Országos, nagy Szextesztre" itt nem akarok kitérni.  Mindenesetre jobb lett volna a kérdéseket alaposabban átgondolni és ellenőriztetni,  nemcsak a megfogalmazások gyakori félreérthetősége miatt, hanem mert mozaikszerű az egész, nincs logikus szerkezete.  Megbízhatósága így kétséges.  (Ezt már Rozs Erika is észrevette.)   Az erről készült showműsornak csak egy részét láttam  (az általad megadott címen sem tudtam elérni).  De a helyedben nem lennék rá büszke, mert a szexológiának ez inkább ártott, mint használt.  Az meg egyenesen nevetséges, hogy "végre újra szalonképes a szexről beszélni"".  Eddig talán nem beszéltek róla?  Ez sem volt jobb, mint az eddigiek.

      Ami a "csoportjaidat"  és "oldalaidat"  illeti, csak a weblapodat és az egyesületed elég szegényes weblapját ismerem, de ezeken túl nem kutatgatok, a tévés és egyéb szerepléseidet sem láttam. A hogylétemet illető, udvarias kérdésedre, hogy ti. "mi zajlik velem", azt válaszolhatom, hogy nem zajlik semmi. különös.  Egyébként  lehetőleg szeretném majd megírni a "Nemiségtudományi alapismeretek"  című, tizenévekenek szóló tankönyvet, aminek részletesebb tervét az új  könyvem 3. részének végén bárki elolvashatja.

 

   2011  május közepén kérésére meglátogattam. Hosszabb beszélgetésünket tanulságosnak tartotta.  A "G-pont"  ügyében kiváncsi volt Gräfenberg cikkére, amit a weblapomon nem tudott megtalálni, ezért kérésére átküldtem neki.  Ezt  követően kérte a cikk eredeti, angol címét, s hogy felhasználhatja-e a fordításomat.  Miután kéréseit teljesítettem, átküldött egy cikktervet az idősebbek nemi életéről, hogy véleményezzem.  Megírtam, hogy igen gyenge.  Ezzel egyetértett, de hangsúlyozta, hogy nem tudományos cikk kell, mert azt úgysem értik az átlagemberek. Ehhez kapcsolódva kifejtette

"...amit mondani akarsz egész munkásságoddal, az el kellene (el kellett volna) hogy jusson a hétköznapi emberekhez. Más, szakmai  írásaidnak meg az Egészségügyi Minisztériumhoz, befolyásos tudósokhoz…. Ilyen formában, stílusban ez  lehetetlen. Szerintem, életedben, tudásodhoz képest nem voltál, nem vagy relatív elég hatékony. A Te világod a szexológia tudománya. Az embereket ezzel nem éred el. Én elérem az embereket terápiáimban, a sajtóban, az interneten. De együtt kellene dolgoznunk. Nekem legalábbis szükségem lenne a Te tudományos, elméleti tudásodra. Hogy használhatnánk ezt fel a hétköznapi szexuálterápiás praxisban, a médiában, az interneten.?  Ez utóbbiakkal, tehát a közvetlen személyes vagy média- hatékonyságra, nekem nagyobb befolyásom, tapasztalatom van. De a tudományos, elméleti tudásod Neked százszor annyi. Mégsem tudtál eljutni a hétköznapi emberekhez. Mégsem tudtál eljutni a konzervatív pedagógiai és politikai közegekig. Én megtalálom velük a hangot, kompromisszumokkal. Csak segíts. Kell kompromisszum, ami nem elvtelenség. Csak a realitások figyelembe vételével,  hatékonyságelvű.

Még egy kritika: Az általad fordított Grafenberg cikk   a köztudatban elterjedt információkat erősíti meg inkább. Nem amit Te a húgyvezeték szexuális fontosságáról mondtál. Grafenbergnek erről voltak más cikkei is. Ennek, az általad fordított cikknek  a címét épp az a két konkrét eset ihlette, amikor kislányok feldugtak valamit a húgyutukba. De erről máskor."

 

        Megírtam neki, hogy az átlagembert tudományos szintű ismeretekkel is el lehet érni, ezt tanúsítják könyveim sikerei.  A Gräfenberg-cikket pedig a jelek szerint félreérthette.  Erre május végi levelében így reagált:

          

Nagyon jól teszed, hogy az átlagembereket nem bombázod igénytelen írásokkal. Azért többet tehetnél, hogy kikhez jussanak,     juthassanak el írásaid. Vilmos, letűnt az a korszak, hogy elvtársozni kellene. Itt már hatékonyságról, praktikusságról szól az élet. Piacgazdaság van, ahol pénzzel lehet elsősorban az értéket, hatékonyságot mérni. Az, hogy Neked igazad van  és ezt nem tudod a mi kultúránkban lekommunikálni, kevesebb a munkásságod értelme, hatékonysága. Figyelembe kell venni a befogadókat, tehát a keresleti oldalt is. Nem bűn pénzért dolgozni, és nem bűn, ha megmérettetem pénzzel is a hasznosságomat, hatékonyságomat. Itt már piacgazdaság van. Nem kommunizmus. Érték-hatékonyság--pénz(ár) van kölcsönös hatással egymásra. Az elvek , az elvtársi értékek csak akkor hasznosak, ha az emberek azt hétköznapi életükben hasznosítani tudják. Tehát, pl ha a kultúránkra hatással tudsz lenni és nem elriasztod a pedagógusokat. Akikben inkább ellenreakciókat váltasz ki néha az ő kis konzervatív, kultúránkhoz kötött tudatukban. De más példát is mondhatnék a munkásságoddal kapcsolatban.

A Grafenberg zóna témában inkább személyesen mondanám el, hogy szerintem hol tévedsz.

        

            Ezek alapján elég nyilvánvaló, hogy nincs miről tárgyalnom egy olyan emberrel, aki állítólag tisztel, mert sokat tanult tőlem és jóval felkészültebbnek tart önmagánál, de azért lekezelően kioktat és a hatékonyságot az önreklámozással és ügyes pénzszerzéssel azonosítja., önmagát állítva elém, követendő példaként..Nem óhajtom követni  az átlagemberek alacsony színvonalú, csak tünetcsökkentést célzó és anyagilag kizsákmányoló  kiszolgálását.

 

    

 

 

A  házasság  jövőjéről

írt  könyveim

 

„A házasság jövője – avagy a jövő házasságai” (1978, Minerva)  című könyvem annak idején elég nagy feltűnést keltett, s az olvasók véleménye nagyon megoszlott:  egyesek felháborodva támadták, mások irreálisnak tartották, de voltak, akik helyeselték és örömmel üdvözölték.  A nagy érdeklődés ellenére mégis tíz évig váratott magára a könyv második  („Nyitott házasság” című), átdolgozott kiadása. A  téma azóta sem veszített aktualitásából,  bár az AIDS  megjelenése, 1990 után pedig a szexhullám  (pornográfia és prostitúció terjedése) , s az ellene folytatott, erősödő konzervativ törekvések, no meg a társadalmi-gazdasági helyzet átalakulása nyomán  átmenetileg  le került a közvélemény napirendjéről.  A házasság intézményének válsága azonban nemhogy csökkent vagy éppen megoldódott volna, hanem  még inkább elmélyült, hazánkban éppúgy, mint az egész, nyugati világban.

 

Mindez egyértelműen indokolttá teszi, hogy újra foglalkozzunk ezzel a problémával.  Aminek egyik lehetséges módja az említett, átdolgozott könyv újra-kiadása lenne.  Ám, minthogy ez nem megy máról holnapra, talán érdemes ezen az internetes honlapon is bemutatni néhány figyelemre méltó véleményt, azonkívül válaszolni az újabban felmerült kétségekre.

Először néhány magyar, majd egy német véleményt idézek:

 

A magyar  pszichológia egyik kiemelkedő képviselője,  Mérei  Ferenc  írta a következőket:

„Kedves Barátom!  Nagyon köszönöm  A házasság  jövőjét.  Valóban szép könyv. Tartalmilag jól fölépített, kitűnően szerkesztett és meglepően jól megírt.  Meglepően, mert a mi szakmánkban nem szokás  szépen írni. Kevesen mérik fel, hogy a pszichológiai mondanivaló szépélménye önmagában is hatásos.  S Te valóban szépen írsz.

Nem tudom, mit dícsérjek a könyvön.  Talán leginkább azt, ami ismerős benne:  azt, hogy közös témánkról szól, az élet minőségéről.  Arról, hogy hogyan kell élni.  Szeretem a könyvben, hogy nem azon panaszkodik:  az élet nehéz, a házasság rossz,  a társadalmi előítéletek elnyomják az életet  stb.  Hanem tudomásul veszi, hogy ebben a világban sok a baj,  de mégis ez a mi világunk, s ebben kell valahogy – ennek egyszeriségében, megismételhetetlenségében – elérni azt, hogy valahogyan jó legyen.

S ennek a jónak Te az egyik legnehezebb kérdéséhez nyúlsz:  az előítélet-  és féltékenységmentes életmódhoz, a zárt életnek a nyitásához.  A kérdés annyira közel áll hozzám, hogy ebben az évben a tévéműsoromat is ezzel kezdtem:  próbáljuk megbontani a zártat. Próbáljunk nyitni!  A Te gondolatmenetedben elsőként az tetszett, hogy  „a nyitott házasság… nem a forma, hanem a tartalom kérdése.”  S ehhez kapcsolódva az a gondolat, hogy az életmód, a házasság is lehet kreativ,  és kreativitását a csúcsélmények jelzik!  Nagyon szép gondolatmenet, azt hiszem, sokszor fogom idézni.

S  hogy mindez nem könnyű dolog, azt én is a sündisznó-helyzettel szoktam jellemezni és tanítani. (Egyébként a Ch. Steinhez szóló vers idézete jól mutatja, hogy Goethéhez nemcsak a sündisznó, hanem az élet klasszikus nyitottsága is köt.)

Fontos gondolataid közül még utalok néhányra:  A házasság csak a gyermekkel válik családdá;  az intimitás viszonylagossága;  s mindenekelőtt a funkcióváltozás sokoldalú bemutatása.

Még egyszer melegen gratulálok ehhez a gondolatgazdagsághoz és ehhez a következetességhez,  amely hosszú vizsgálatok sorozatával vezetett az első összefoglaláshoz.  Remélem, ugyanezen a fonalon tovább haladsz, s képviseled az élet minőségének követelményét és javíthatóságának lehetőségét.  Köszönettel és nagyrabecsüléssel:

Mérei Ferenc”

 

.A házasság szociológiájáról is könyvet publikáló Cseh Szombathy László  így reagált:

„Nagyon köszönöm újabb könyvedet. Igen nagyra értékelem azt a kitűntetést, amelyben részesítettél  „A házasság jövőjé”-vel való megajándékozással.  Nagyon jól megírt, érdekes, sok eredeti gondolatot tartalmazó könyv, amely jelentős műve az egyre terebélyesedő magyar család-szociológiának.  Vannak kérdések, amiket másképpen látunk, de ez nem baj:  minket nem választ el, a magyar közönség számára pedig egyenesen hasznos, ha tudományosan megalapozott, ellentétes véleményekkel ismerkedik meg:  ez a helyzet sokkal inkább gondolkodásra serkenti,  mintha teljesen azonos  álláspontokkal ismerkedhetne meg…

Baráti üdvözlettel:  Cseh Szombathy Laci”

 

Az egyik legnagyobb hazai szaktekintély,  dr. Buda Béla  többek közt ezt írta róla:

„Tény, hogy sokan olvassák, vitatják, idézik a könyvet, s még többen tennék, ha megjelenése után nem fogyott volna el azonnal, s nem vált volna gyakorlatilag hozzáférhetetlenné  (mert a könyvtári példányok is mind kézben voltak). .. Szeretném aláhúzni:  érték a szerző bátorsága, hogy őszintén kifejtette véleményét, és merte vállalni a vitát a sajnos nálunk meglehetősen konzervativ – és mondhatni: képmutató – közvéleménnyel, a házasság napjainkban neuralgikus kérdéskörében… A könyv színvonalas;  tartalmi, szakmai szempontból hibátlan… s címének megfelelően a házasság jövőjének, „kinyitásának” és megújításának problémájára összpontosít…  Ezt a kérdést főleg a család teszi bonyolulttá, vagyis a szövetség a gyermekek felnevelésére, a gazdasági életfeltételek biztosítására stb.  Ez, mint fölérendelt érték, másodlagossá teszi a szexuális és kapcsolati önmegvalósítást sokak számára, világszerte.  Él továbbá a kettős erkölcs,  és a nők helyzete még Los Angelesben vagy Manhattanben is hátrányosabb, mint a férfiaké,  nem is beszélve Bulgáriáról vagy szerény hazai viszonyainkról……

Ez is oka lehet annak, hogy ütközik a konvencionális közfelfogással… hiszen a házasság, mint társadalmi intézmény valóban válságban van.. Ebben a helyzetben a nyitott házasság valamiféle modus vivendi  lehet, valamilyen eszköz, hogy ne kelljen ellenséggé válni azzal szemben, akivel a gyermekeink eltéphetetlenül összekötnek, még ha a válásra van is törvényes lehetőség.  S ez a  modus vivendi  egyben lélektanilag racionálisabb és személyiségfejlesztőbb viszonyulás… A könyvből megismerjük a házasságformák pluralizmusát és a hagyományos monogámia nehézségeit, kvázi csődjét…

Ugyanakkor szívesen olvastam volna részletesebben a házasság  „kinyitásának” nehézségeiről, kudarcairól, szövődményeiről.  Pontosan körülírni:  mi  nem  a kinyitás;  hiszen a legtöbb vitatkozó félreérti, s csak a promiszkuitást látja. Pedig a barátság és intimitás még fontosabb, mint a szexuális része a kapcsolatnak…  Nem hiszem ugyan, hogy a Miskolczi Miklós által híressé tett „mellék-kapcsolatok”  és gyors élvezetek is a nyitott házassághoz tartoznának, de szükségletük, motivációjuk meggyőzően mutat valamiféle nyitás felé… Olyan problémákról van szó, amelyekben éppen érzelmi és társaslélektani ellentmondásosságuk miatt az emberek nehezen igazodnak el.  Szükségük lenne kiterjedtebb tanácsadásra, konzultációra, terápiára;  kapcsolatfejlesztési és kommunikációs tréningekre,  önsegítő csoportkezdeményezésekre  stb.”

 

Dr. Hirschler Imre,  a felvilágosító könyvei alapján is népszerű nőgyógyász ezt írta:

„Nagyon szépen köszönöm a könyvet, egyből végig olvastam.  Okos, jó írás,  szép a könyv kiállítása is, méltó a tartalomhoz.  Persze elmélyedni benne még nem lehetett.  Optimistává a házasságot illezően nem tett;  összbenyomásként az maradt bennem, hogy  fejlett személyiségek elviselik a tartós együttélés gyötrelmeit is.  De minek a személyiségfejlesztő funkcióhoz az anyakönyv-vezető?  Maradok annál a nézetnél, hogy  a  házasság értelmét, tartalmát, célját  a gyermek adja meg, akinek felneveléséhez kell két felnőtt szövetkezése.  A  könyved ahhoz ad segítséget, hogy  tudatos célkitűzésekkel  javítsák, gazdagítsák a házasságot.  Majd még biztosan lesz alkalmunk vitázni erről.

További sok sikert, hasonló hasznos, okos, jó könyv írását kívánja, baráti szeretettel

Hirschler  Imre”

 

A könyvet  1980-ban egy keletnémet kiadó is ki akarta adni, de a pozitiv szakvélemények ellenére a Pártközpont letiltotta a német kiadást. Késve kaptam meg  Gisela  Steineckert,  a Berlinben élő írónő véleményét a könyvről;  ez akár  UTÓSZÓ  gyanánt is szerepelhetett volna:

„Kedves Szerkesztő  úr!  Küldött nekem egy vaskos kéziratot a szerelemről és házasságról, amit rengeteg munkám mellett először aggódva nézegettem.  Ám amikor belenéztem, rögtön fölkeltette az érdeklődésemet!  S  minthogy már elolvastam a kéziratot, köszönetet mondok ezért a sok ösztönzésért, e szemlélettel való megismerkedésért, s a módért, ahogyan ez kifejezésre került.  S azért, hogy lényegesen közelebb kerülhettem néhány fontos igazsághoz.

A könyv nagy mértékben tükrözi a szerző erényeit,  ami nem mindig szokott megtörténni.  Előfordul, hogy okos emberek könyve elég gyengén hat ránk.  Ez a könyv ügyesen hat és okosabbá tesz.  Mindjárt konkrétabban fogalmazok, de előbb hadd írjam le a teljesen meggyőzött olvasó általános benyomásait.  A  könyvből szinte sugárzik a jó szerzőkre jellemző meggondoltság és értelmesség.  A  szerző nem tesz úgy, mintha valamiféle macskákat engedne ki a zsákból, s „bölcsek köveként”  sem kezeli megfigyeléseit. 

A  kézirat további szépsége számomra az,  hogy a szerző nem próbál mindig illedelmesen hivatkozni a tudományra vagy filozófiára.  Ami először is nem feltétlenül szükséges, másrészt nem ezek a legfontosabbak.  Inkább embertársaihoz fordul  közérthetően, méghozzá a kevésbé műveltekhez és olvasottakhoz is!   Tulajdonképpen bárki megértheti a könyv minden lényeges mondanivalóját, ha figyelmesen olvassa.  S  ezáltal saját helyzete érthetőbbnek, áttekinthetőbbnek, sőt, befolyásolhatóbbnak tűnik.  Ismételten hangsúlyozom:  nagyon is kitűnő eljárása a szerzőnek, hogy nem játszik  „iskolásdit”  az olvasóval, mégis tanítja!  Sőt, jó szórakozás – számomra is – néhány dolgot önmagamon kipróbálni.  Azt hiszem, az olvasottak egyikét-másikát bárki megbeszélheti, s akár ki is próbálhatja partnerével.

Számomra nagyon rokonszenvesek a szerző főbb következtetései.  Néhány dolgot már magam is hasonlóképpen fogalmaztam a „Szerelmesek  breviáriuma”  című  könyvemben.  A  szerző gondolatmenete azonban konkrétabb, s néhány kérdésben egy korszakkal előttem jár – ezért szívesen utolérném!

Emellett szó sincs arról, hogy minden részletkérdésben egyetértenék vele.  Olyan kísérleteket is említ, amelyek tőlem idegenek, amelyektől semmit sem várnék  (mint pl. a csoportházasság, a kommuna  stb.).  Az a tény azonban, hogy a magam számára ilyet nem kívánok, semmiképp sem jelenti azt, hogy ne javasolhatná joggal a megrekedt embereknek, akik csak látszólag élnek.

S helyesnek találom, hogy éppen ő, mint baloldali moralista  nyiltan, bátran és kicsinyes szocialista fölényeskedés nélkül beszél életmodellekről.  S egyáltalán, ki tudja kerülni, hogy a társadalmi rendből kiindulva  rögtön minden személyes viszonylatot is tisztázottnak tartson, mondván, hogy az emberek még nem tartanak ott, ahol az elmélet…

Azzal, hogy „társadalmiasan”  (előírt módon)  viselkedtünk, épp olyan sok kárt okoztunk magunknak, mint egy  zárt házassággal.  Az élet másként alakult.   Ámde mennyi egyéni szenvedés, kétségbeesés keletkezett abból, hogy villámgyorsan olyan „törvényeket”  húztunk ki a zsebünkből, amelyek csak újabb kudarcokat okoztak. 

E  könyv révén tudtam meg, hogy férjem és én  nyitott házasságban élünk!  Érettségünk és vonzalmunk folytán monogámok vagyunk, a szellemi és társadalmi folyamatokban egymással mélyen összefonódva.  Ugyanakkor a lehető legnagyobb tisztelettel kezeljük egymás magánéletét, másságát, az átvehetetlen hajlamokat.  Azt a szabadságot, ami még a nagyon közelállót is megilleti. 

Akkor is leírom ezt, ha nem ez a fontos;  bár mégis csak fontos, hiszen megvilágítja nézőpontomat  és jőindulatomnak nagyobb nyomatékot ad:  bevallom, hogy ritkán találtam ennyi jó tanácsot egyetlen könyvben!

Ez összefügghet azzal, hogy a szerző mindenfajta tanácsadást elkerül,  ami pl.  Van de Veldenél olyan bosszantó volt  (bár el kell ismernünk bizonyos történelmi érdemeit).  Egyébként sok ilyen könyv legnagyobb gyengéje, hogy részleges, egyoldalú megközelítésüket lényegre törő (mindent átfogó)  magyarázatnak tűntetik fel. Igy aztán olyan általánosítások keletkeznek,  amelyek önmagukban egyszerűen működésképtelenek.  Hogyan mehetne pl. minden jól az ágyban, ha a merev szerepmegosztás titkos nehezteléseket táplál?

Konkrétabban szólva:  bevallom, hogy eleinte kissé bizalmatlanul kezeltem a nyitott házassággal kapcsolatos „védőbeszédet”,  mert attól tartottam, hogy a szerző a „megélénkítő félrelépéseknek”  akar lendületet adni.  S mindenki számára lehetővé kívánja tenni a „szabadságot a kötöttségben”.  Éspedig paradoxonként:  egyrészt a mély és értékes kötődés biztonságát,  a kölcsönös bizalom védettségét, másrészt az időleges, átmeneti találkozások, a szép futólagosság egész kísérletét.

Minderről már írtam máshol, s itt most felesleges kitérnem arra, amit a szerző egész fejezeteken át  igen jól megmagyaráz.  Ő ugyan más szavakkal mondja, de arról a kényelmetlen érzésről beszél,  amit az ember kintről hoz magával, s amit, mint állandó hatótényezőt, a házasságból nem lehet kikapcsolni.  De egyre jobban láttam, hogy a szerző nem vette ilyen könnyedén a dolgot.  Először ugyan bemutatja a tulajdonosi szemlélet, a kisajátítás minden hátrányát,  de aztán világosan elkülöníti egymástól a retrográd és a haladó jellegű megnyilvánulásokat.

Ilyen messzire a szerelemről és házasságról szóló polgári szakkönyvek egyike sem jut.   Bár valamennyi reformokat, taktikákat javasol,  s mindenképpen at idejétmúlttal szembeni ellenállást hirdeti,  mégis mindegyik legfeljebb addig jut el, hogy az egész házasság jövőjét kérdésessé teszi.  Jómagam azonban a szerzővel együtt úgy vélem, hogy az ember képes egy másik emberhez igen erősen kötődni a barátság,  az alkotó életmód, az erotikus és gyengéd intimitás, a szolidaritás  keretei között.  Éspedig a közeledés és távolodás  váltakozásával, mindenféle konfliktusokkal és vitákkal,  „hol fent, hol lent”.  Egyszer nagy bátran,  máskor csüggedten.  S azzal, hogy hol itt, hol ott, újra és újra megtetszik valaki más is.

Mindezek sikerének előfeltétele – s ezt a felfogást ismét teljesen osztom a szerzőével __:  először is önmagunkkal kell tudnunk így együtt élni, mielőtt erre mással is képesek lennénk!   Igy előbb önmagunk elé állítsuk ezt a követelményt.  Ehhez – s itt a könyv nyújtotta bátorítás bőséges forrására bukkanunk – hozzá tartozik a világnézet, a tudás, a növekvő műveltség.  Hozzá tartozik a szeretkezés művészete  és a kulturált életmód.   Nem mintha már akkor rendelkeznünk kellene ezekkel, amikor találkozunk.  Ám aki nem is törekszik erre,  aki nem tartja lehetségesnek, hogy többet hozzon ki magából, mint amennyi vele született,  az szerelmét, házasságát is kicsinyesen fogja élni, s olyan alacsony szinten, hogy a kapcsolat hamar kimerül.

Mindezt megtudjuk ebből a könyvből.  Ez nem divatkérdés – de az is.  Ez nem a „világbéke  és amit érte teszünk”, de az is.  Ez a könyv azért való az olvasó kezébe, mert erkölcsös.  Nem  konvencionális  és nem hivalkodó, ezért jó hatású.  Hiszen nem pöffeszkedik azzal, hogy  „mennyivel előbbre tartunk a polgári szintnél”,  hanem azzal foglalkozik, amit még nem is ismerünk elég jól, de sürgősen meg kell ismernünk….

A könyv rövidítése szerintem indokolatlan;  inkább minden lehetőséget ki kell használnunk a kultúra tudásanyagának közvetítésére.  Fiataljaink az iskolában túl keveset tanulnak az élet ilyen területeiről… a könyvnek így kell megjelennie!  Jómagam 25 példányt vásárolnék belőle, hogy elajándékozhassam:  a lányomnak, a férjemnek, a nővéremnek, aztán őt fiatal barátnőmnek, akik új házasok… Odaadnám a könyvet… egy elkeseredett asszonynak, aki azt hiszi, fel kell áldoznia magát a férjéért.  „Mártírokkal nem lehet együtt élni”  -- ez a könyv egyik legfontosabb gondolata.  Leginkább azoknak fontos, akiket bátorítani kell olyan légkör megteremtésére, ami akadályozza egyesek túlzott kényelemre törekvését, azok önzését, akik elkényeztetnék magukat a többi családtag rovására.

Még egyszer köszönöm ezt a gazdagító élményt!”

  

(Sajnos, a könyv német kiadása ennek ellenére sem jelent meg.  A második, tíz évvel későbbi, átdolgozott magyar kiadást pedig már le sem fordították németre - az NDK  akkor már végnapjait élte).  Sokan azt hitték – különösen az akkoriban feltűnt és terjedő  AIDS  miatt --, hogy az egyenlőségelvű nyitott házasság is a „végnapjait éli”. De nem így történt. Legfeljebb a  „szexuális  nyitottság”  megvalósítása vált egy kicsit nehezebbé, mert  az  STD-k elleni védekezés még nagyobb odafigyelést igényelt;  de a nyitottságnak nem ez az egyetlen  (s nem is a legfőbb)  kritériuma.  A partnerkapcsolatok hosszabb távon mindenképpen egyre nyitottabbá  válnak,  leképezve a modern társadalom nyitottabbá válását. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékeztetni az átdolgozott kiadás utolsó fejezetének néhány részletére. Az egyik  a közvélemény reagálásával  kapcsolatos:

 

„E könyv első kiadását (1978)  követő években a viszonylag alacsony példányszámhoz képest meglepő érdeklődést lehetett tapasztalni a közvélemény részéről. Előadásaim tucatjain több száz ember tett fel kérdéseket és fejtette ki véleményét…. Ezekből kiindulva úgy látom, hogy a házasság általam (is)  javasolt korszerűsítése  leginkább három nagy kérdésben váltott ki aggályokat:

1.      A  szerelem kérdésében  (beleértve a külső kapcsolatokat),

2.      a  gyermeknevelés  kérdésében, és

3.      a  társadalmi feltételek, akadályok kérdésében.

 

Talán érdemes ezeket (s még néhányat)  itt bemutatni.  A  szerelemmel kapcsolatos problémák és aggályok alapja a szerelemkultusz.  Amiből az a felfogás következik, hogy a házasságnak szerelmi házasságnak kell lennie, mert a kettő összetartozik, nem szabad elválasztani!  Ez a felfogás az utóbbi  2-300 év során mélyen beleivódott az emberekbe.  S mintegy „ideológiai alapját”  képezte a kizárólagossági törekvéseknek, amelyek valójában elsődlegesen a tulajdonosi szemléletből adódtak.  Tipikus összegzése ennek a beállítottságnak ez a vélemény: „Megette a fene az olyan házasságot, amiben nincs már szerelem!”

Ugyanakkor szociológiai vizsgálatokból tudjuk, hogy  a házasságok alig néhány százalékában található a házasság első-második éve után is  szerelem  (s rendszerint akkor is csak az egyik fél részéről).  Igy a házasságok túlnyomó többségének értelme megkérdőjelezhető lenne. Nem csoda, hogy sokakat foglalkoztatnak ilyen kédések:

Lehet-e  szerelem nélkül együtt élni valakivel?

Lehet-e a szerelem egész életre szóló?

Kell-e egyáltalán szerelem a házassághoz?

Mi van, ha nem egyidejűleg múlik el a házastársi szerelem?

 

Ezzel összefüggésben fő problémának látszik a szerelem hiányának vagy csökkenésének, sőt, elmúlásának értelmezése, no meg egy újabb szerelem feltűnése.  Ugyanis sokan épp a szerelemkultusz folytán különleges előjogokat – sőt, szinte misztikus erőt – tulajdonítanak a szerelemnek, s ezért féltik a házasságot egy új szerelemtől.  Tipikus vélemény, hogy  „a  futó kaland nem veszélyes,  csak a szerelem!”  Vagyis az aggódók az érzelem nélküli kalandokat részesítik előnyben.  (Arra nem gondolnak, hogy aki ezekhez hozzászokik, az már a házastársával sem lesz képes mélyebb érzelemre.)

Tény, hogy a szerelem – és a tőle állítólag elválaszthatatlan kizárólagosság – főleg a nőknek okoz gondot.  Talán, mert ők sokkal inkább „érzelmi lények”, mint a férfiak?  Bizonyára. (Hiszen ahogy egyikük mondta:  „Akibe beleszeretek, ahhoz akarok tartozni!”)  De talán még fontosabb, hogy sok nő ma is kiszolgáltatottnak érzi magát.  S azért tudja nehezebben elfogadni a szabad kapcsolatteremtést, mert  fél a férje elvesztésétől,  s attól, hogy aztán már nem talál újabb, megfelelő partnert.  Valójában persze a férfiak is félnek ettől, ezért is viselik el nehezen a feleségük esetleges külső kapcsolatát.  Nem mondható tehát, hogy akár a férfinek, akár a nőnek könnyebb a helyzete e téren.

 

Ugyancsak a külső kapcsolatok miatt okoz aggályokat a gyermeknevelés kérdése egy nyitott házasságban.  Sokan félnek attól, hogy gyermekük, és a szülő—gyermek viszony  károsodna, ha kiderülne egy külső kapcsolat. Félelmeik háttere, hogy  nem tudnak kilépni a hagyományos szemlélet keretei közül.  El sem tudják képzelni, hogy egy külső kapcsolat  (amely nem titkos!) ne okozzon konfliktust vagy elhidegülést a szülők között.  Attól is félnek, hogy emiatt nem képesek változatlan jó viszonyt fenntartani a gyermekükkel, aki „ezt úgysem értené meg”,  s választania kellene, hogy melyikükkel legyen szolidáris, kivel azonosuljon, kihez kötődjön.  Az ilyen aggályokról a könyv 7. fejezete szólt.

A  házasság-korszerűsítés  társadalmi feltételei  között a legtöbb vélemény szerint ma még az  akadályok dominálnak.  Ismét csak döntően a külső kapcsolatokból indulnak ki, amelyekre  „sem elegendő idő, sem pénz nincs”, s amelyeket a társas környezet elítél, sőt, büntet.  Fölvetik, hogy egyáltalán érdeke-e a társadalomnak a külső kapcsolatok  engedélyezése, elfogadása?  Sokan kiváncsiak arra is, hogy kik között terjed és milyen rétegekre jellemző a nyitott házasság?  Hiányolják, hogy ezt még senki sem mérte fel.  Érdeklődnek a külföldi tapasztalatok iránt is: Hol alakult ki a nyitott házasság modellje?  S ha Nyugaton ezt jobban ismerik, miért olyan sok ott mégis a válás? stb.  Szóba került természetesen, hogy mi a keresztény egyházak álláspontja.  S az derült ki, hogy a nyitottságot legfeljebb részben fogadják el:  az egyenrangúságot  igen, de a szerelmi és szexuális nyitottságot nem.

Ide tartozik az az újabban felmerült aggály, hogy napjaink új és félelmes, járványos betegsége, a  HIV-fertőzéssel szerezhető  immunhiány (az AIDS)  gyakorlatilag lehetetlenné teszi  a  nyitott házasság megvalósítását. Eltekintve attól, hogy  a szexuális nyitottság csak az egyik, s talán nem a legfontosabb oldala  az ilken házasságnak, az aggályoskodók figyelmen kívül hagyják, hogy a szexuális nyitottság  nem azonos a promiszkuitással,  sem a partnerek gyakori váltogatásával, hanem inkább egy-egy tartósabb, külső kapcsolatot jelenthet.

Sokakat érdeklő, további kérdéskör:  hogyan lehet a nyitottságot a házastárssal elfogadtatni?  Ide tartoznak a hűséggel és a féltékenységgel kapcsolatos kérdések, amelyekben nehéz az „átállás”. Erről szól a könyv 4. fejezete. Naivitás lenne azt hinni, hogy a nyitott házasság pusztán elhatározás kérdése és egyik napról a másikra megvalósítható. Ez ugyanis egyetlen házasságon belül is csak fokozatosan, évek során sikerülhet – hacsak eleve nem úgy indul!  Szélesebb körű elterjedése pedig nyilvánvalóan évtizedeket vesz igénybe.

 

A legfőbb nehézség abból adódik, hogy az új életstílus  mélyen gyökerező előítéletekbe ütközik.  Csak fokozza a nehézséget, hogy ezek az előítéletek  többnyire nem is tudatosak, nem megfogalmazottak;  az emberek legtöbbször maguk sem tudják, miért gondolkoznak másként.  Csak belső ellenállást éreznek, veszélyesnek, képtelennek, megvalósíthatatlannak érzik mindazt, ami tudattalan beállítottságukkal ütközik.  Az első reagálás rendszerint valamilyen fenyegetettség érzése: mintha ki akarnák húzni a lába alól a talajt, az ember elkezd kapaszkodni abba, amit eddig biztosnak és magától értetődőnek látott.  Fél minden újtól, minden változástól, s igyekszik azt elhárítani.

Vagyis szinte törvényszerűen működésbe lépnek az ún.  elhárító mechanizmusok:  az elfojtás, a projekció, a racionalizálás  stb.  Igy aztán vagy „sürgősen elfelejtik” a változtatás szükségességét és lehetőségét, vagy „érdekesnek, de lehetetlennek”  tartják azt, esetleg rásütik a  „szabadosság, erkölcstelenség”  bélyegét – és így tovább.  A kényelmetlen témák elhárításának egyik gyakori módja, hogy tréfálkoznak, viccet csinálnak belőle.  A szexualitással kapcsolatos viccek tömege tanúskodik erről..  Előre látható volt, hogy a nyitott házasság is vicctéma lesz, ha bekerül a köztudatba.  (Az elmúlt évtizedek „humortermése”  ezt bőven igazolta.)  Leginkább persze azok gyártják vagy élvezik az ilyen vicceket, akik nem mernek szembenézni zárt házasságuk problémáival.

Ha valamit nem merünk megtenni, de tudunk rajta viccelődni, akkor megkönnyebbülünk, s egy kicsit fölmentve érezzük magunkat.  A humor nagyon komoly fegyvere a problémák elhárításának, mert megnehezíti, hogy komolyan vegyük az adott témát.  Ami a viccelődést (és általában az elhárítást)  lehetővé teszi, az csaknem mindig a túlzásba vitel, a félremagyarázás vagy a túlzott leegyszerűsítés.

 

Az alapvető dilemma egyfelől a  szabadság és változatosság,  másfelől a biztonság és a stabilitás iránti igények összeegyeztetése.

Félreértések persze akkor is előfordulnak, ha valaki igyekszik komolyan venni a házasság-korszerűsítés lehetőségét.  A  feladat elől való kitérés egyik indoka szerint:  ha a párválasztás sikeres, akkor nincs szükség külső kapcsolatokra, mert egy kis alkalmazkodással mindent megtalálnak egymásban, amire szükségük van.  Ez elvileg valóban nem lehetetlen, s néha elő is fordul;  a kérdés csak az, hogy milyen kompromisszumok árán?  A jó házasság sikerét hosszabb távon a kizárólagosság rendszerint csak túl nagy kompromisszumok révén biztosítja.”

A fejezet további ismertetése helyett álljon itt egy utólag írt kiegészítés.

 

Ennek a könyvnek az a fő mondanivalója, hogy a  monogám házasság  még ma is fejlődőképes,  és hogy a szabad egyéni fejlődés, az önmegvalósítás nem áll ellentétben  a házastársi közösség fejlődésével.   Sőt, a kettő feltételezi egymást.  A korszerű házasságban a két egyéni fejlődés olyan egésszé integrálódik, amely több, mint a részek összege,  de ugyanakkor a részek mégsem veszítik el önállóságukat.  Minél szabadabban és lendületesebben fejlődünk egyénileg, annál többet tudunk nyújtani egymásnak,  annál tartalmasabb lesz a házastársi kapcsolat.

Ezt az magyarázza, hogy míg a hagyományos házasság  zárt energia-rendszerhez hasonlóan működik, amelyre az energia-csökkenés  (entrópia)  szabálya érvényes,  addig a  korszerű házasság nyitott energia-rendszerként fogható fel, mivel itt a házastársak a külön élményekből, külső kapcsolatokból nyert energiát, fejlesztő hatást is „betáplálják” a házasságukba.  Ezáltal az ilyen házasság  összehasonlíthatatlanul dinamikusabbá, fejlődőképesebbé válik,  egyre újabb lehetőségeket tár elénk  és kiszélesíti lelki-szellemi látóhatárunkat.  Az igazán korszerű, kreativ házasságban megnövekszik az ún.  csúcsélmények  valószínűsége.

 

 

 

 

Új trendek a párkapcsolatokban és a párterápiában

Referátumom a 20. Individuálpszichológiai  Világkongresszuson

(Oxford,  1998)

 

A legutóbbi évtizedek statisztikai adatai  azt mutatják, hogy  egyre kevesebben kötnek házasságot, s ugyanakkor növekszik a válások, különélések és a nem legalizált együttélések száma.  Mind gyakrabban esik szó a családnak, mint a társadalom egyik legfontosabb intézményének válságáról, ami egyúttal a házasság válságát is jelenti.

Ebből következően alapvető társadalmi érdeknek tűnik e válság okainak és következményeinek megismerése és kedvező irányú befolyásolása.  Ehhez viszont elemeznünk kell a partnerkapcsolatok  változásának trendjeit, s tovább kell fejlesztenünk a párterápia és családterápia módszereit.

 

A házastársi kapcsolatok változásainak megértése szempontjából jelentős fejlemény volt a legutóbbi évszázadokban kibontakozott  romantikus szerelemkultusz  tanulmányozása.  Talán elegendő néhány közismert tényre utalni, pl. arra, hogy – eleinte a felsőbb körökben – divatba jött az ún. galantéria,  vagyis a csiszolt modorú udvarlás és a szerelmi kalandok.  A házasság ugyan továbbra is merőben ellentétes maradt a szerelem kritériumaival, ám a szerelem jogait egyre többen kezdték komolyan venni, s igyekeztek „szerelmi házasságot”  kötni. Ez lényegében az érzelmi és szexuális összhang  elsődlegességét jelentette;  később azonban mindinkább összeegyeztették a „jó parti”  kívánalmaival.  (Már csak azért is, mert az anyagi és karrierszempontokat figyelmen kívül hagyó „szerelmi házasságok”  gyakran kudarcot vallottak.)

Napjainkban mégis a szerelmi házasság az általánosan elismert erkölcsi érték és követendő norma a nyugati társadalmakban.  Az egyéni érdekek ezért gyakran a szerelem álruhájába öltöznek, s ezáltal látszólag szentesítődnek. Valójában azonban a  házasságpiac  nem szűnt meg, csupán finomodott:  az anyagi és hatalmi érdekek mellett teret engedett a szerelem szimbólumaival jelzett, pszichés szükségleteknek.

 

A házasság válsága – vagy funkcióváltozása?

 

Válságra nemcsak az utal, hogy kevesebben kötnek házasságot, hanem az is, hogy a valódi házasságbomlás (különélés vagy látszat-együttélés)  felülmúlja a válások számát.  Úgy tűnik, hogy hosszabb távon a házasságoknak csak viszonylag kis hányada  (10-20%-a?)  mondható stabilan kiegyensúlyozottnak. 

Mindazonáltal ma is elég sokan házasodnak vagy együtt élnek partnerükkel,  így a válság valójában nem a házasság létét, hanem inkább annak tartalmát, funkcióját érinti.  Vagyis nem egzisztenciális, hanem ún.  fejlődési válság, amely korunk társadalmi változásaival függ össze.  A szóban forgó fejlődési válság a  patriarchális monogámia  válsága, mivel az már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak.  A nemek hagyományos hatalmi struktúrája tarthatatlanná vált;  újjá kell szervezni, új egyensúlyt kell kialakítani, ami persze nem megy viták és súrlódások nélkül.  A megváltozó erőviszonyokat jelzi, hogy hazánkban  (de másutt is)  a válások többségét ma már a nők kezdeményezik.  Ennek egyik fő oka, hogy egyre kevésbé viselik el a házasság patriarchális jellegét. Átalakítani azonban ritkán képesek, így inkább elválnak.  (Egyre többen megtehetik, ha anyagilag sem függenek férjüktől.)

Válságtünetként értékelhető az extramaritális kapcsolatok mind gyakoribb előfordulása,  most már nemcsak a férfiak, hanem a nők körében is. A közfelfogásnak megfelelően a családjogi törvények még sok helyen a válóokok között tartják nyilván az ún. „házasságtörést”, vagyis a félrelépést, a külső kapcsolatot.  Ám az is igaz, hogy ez a jogi fogalom egyre több országban megszűnt létezni illetve nem szerepel az elfogadható válóokok között.  Ugyanis az ún. „külső kapcsolat” ma már nem feltétlenül válóok. De válságtünetnek tartják még pl. a gyermekvállalási kedv megfogyatkozását, vagy a szerelem elmúlását és egy új szerelem jelentkezését is.

Egyénileg egy párkapcsolat válsága mögött mindig bizonyos fontosnak tartott igények, szükségletek kielégületlenségét találjuk.  Ez elsősorban a párválasztási éretlenséget,  az életstílusok felmérésének és összeegyeztetésének sikertelenségét tanúsítja.  Kevesen jutottak el addig a felismerésig, hogy „tökéletes házastárs” hosszabb távon nem létezik:  lehetetlen egyetlen partnerben „mindent”  megtalálni.  Tehát vagy lemondunk néhány, kevésbé fontos igényünkről, vagy pedig több partnerben próbáljuk megtalálni mindazt, amit keresünk.

 

A  személyiségfejlesztő  funkció  kibontakozása

 

A hagyományos házasságnak, s vele együtt a családnak  három fő funkciója volt:  1.  termelési-gazdálkodási,  2. szexuális és  3. fajfenntartó, gyermeknevelő.  A  szerelemkultusz terjedésével  (és az iparosodással)  párhuzamosan azonban kibontakozott egy individualizálódási folyamat, amely aztán az említett alapfunkciókon túlmenően a legkülönbözőbb egyéni szükségletek kielégítését is  a házasság funkciójává tette.  Ennek során előtérbe kerültek a házastársi kapcsolat lelki funkciói, amelyek a szükségletek változásai szerint alakulnak.  Vannak köztük viszonylag állandóak is, pl. a pszichoszomatikus egyensúly fenntartásának szükséglete, ami elsősorban a  stresszek, a feszültségek levezetésének  elősegítését jelenti.  Ezzel szorosan összefügg a házasság irányítási és ellenőrző funkciója:  egyre fontosabbá válik a véleményalkotás, az értékválasztás és világnézet irányítása, összehangolása.  Átmenetileg erősödött, de már csökkenni látszik a házasság helykijelölő, státus-meghatározó szerepe.

 

Az  individualizálódás folyamata és a gyorsan differenciálódó egyéni szükségletek egyre inkább úgy alakították a házasságot, hogy igazi  intimkapcsolattá  váljon és elősegítse mindkét fél   önmegvalósítását,  ami  A. Maslow (1963) és mások szerint ma már alapszükségletnek tekinthető.  A házasságnak tehát alkalmasabbá kell válnia a személyiségfejlődés elősegítésére.  Tény viszont, hogy szoros összefüggés és kölcsönhatás van a társadalmi feltételek és az egyéni életstílus, a magánélet, s ezen belül a szexuális és házastársi kapcsolatok jellege között.  Ahogyan Adler (1931)  írja: „fejlődésünkre döntő hatással vannak a körülményekből adódó korlátok és lehetőségek.”  A rendszerelmélet szerint a házasság  többé-kevésbé mindig nyitott rendszer, hiszen állandó kölcsönhatásban áll környezetével.  A hagyományos, patriarchális házasság azonban igyekezett elzárkózni a külső hatások elől, bár a férfinek több szabadságot és mozgási, kapcsolati lehetőséget biztosított.

Századunkban a nőmozgalom, az emancipáció és az ún. „szexuális forradalom” sikerei nyomán a házasság patriarchális és zárt jellege tarthatatlanná vált, s fokozatosan kezdett fellazulni.  Igy alakult ki az említett fejlődési válság.  Ezzel párhuzamosan a házassági elvárások és kapcsolati normák átalakulóban vannak,  mintegy alkalmazkodnak a társadalom nyitottabbá válásához és demokratizálódásához.  A  nyitott társadalom gazdasági és szociális rendjének pedig a  nyitott és egyenlőségelvű  házasság  felel meg.

 

A  nyitott házasság jellemzői

 

Ebben az esetben nem a házasságok egy bizonyos típusáról van szó, hanem a jövő házasságainak egyik általános jellemzőjéről, több házasságtípus közös vonásáról.  Ahogyan az ismert házasságkutató,  Jessy Bernard (1973)  írta, a jövő a szabadon alakítható kapcsolatoké,  amelyek nem gazdasági vagy egyéb kényszerre, hanem átgondolt  érzelmi elkötelezettségre épülnek,  s mindkét partner számára  optimális függetlenséget és fejlődési lehetőséget  biztosítanak.  N. és G. O’Neill (1972)  szerint az ilyen házasságra  az egyéni fejlődés és önmegvalósítás kölcsönös  segítését célzó  elkötelezettség  jellemző.

Röviden összefoglalva azt mondhatjuk:  a nyitott házasság mindkét házastársnak  viszonylagos  szabadságot biztosít  a kölcsönös bizalom és a rugalmasan alkalmazkodó  szerepviselkedés alapján.  Olyan intim kapcsolat, amely inkább a  szoros barátságra  emlékeztet, s nem függ a szerelem meglététől vagy elmúlásától.  Ennélfogva stabilabb és harmonikusabb,  ugyanakkor kreativabb,  dinamikusabb --  és  mentes a féltékenységtől!   Egy ilyen korszerű házasság megvalósítása természetesen nem könnyű, s nem egyszerűen elhatározás kérdése.  A nyitott házasság fogalmához ma még rengeteg félreértés és előítélet tapad.  Egy kérdőíves adatgyűjtésem több mint ezer résztvevője  közül a többség úgy nyilatkozott, hogy nem ismeri eléggé ezt a fogalmat, de ha ésszel el is fogadná, megvalósítani nem tudná.

Az  USA-ban néhányan már a 20. század harmadik évtizedétől kezdve próbálkoztak a házastársi kapcsolatok szabadabbá tételével.  Meghirdették pl. az ún.  „pajtásházasságot”  (B. Lindsay és W. Ewans  stb.).  E próbálkozások azonban nagy ellenállásba ütköztek  (főleg az egyházak részéről),  s ha valaki mégis a gyakorlatba próbálta átültetni az új elveket, rendszerint kudarcot vallott.  Egyik könyvében maga Adler  (1931)  is leírt egy ilyen esetet:  két „szabad-gondolkodó” értelmiségi a válásuk utáni újra-házasodáskor megegyezett a  „teljes szabadság”  kölcsönös elfogadásában.  Egy ideig ez be is vált, ameddig csak a férj lépegetett félre és beszámolt élményeiről feleségének.  Ám amikor az asszony is megpróbált félrelépni, beteg lett, tériszony fogta el, s ez a házhoz láncolta;  így a férjnek állandóan mellette kellett maradnia.

 

Adler a kudarc okát a  közösségi  érzés hiányával  magyarázta, mivel a házasságot  „közösségi feladatnak”  tekintette, amelyben két ember „együttműködésre szövetkezik”, s ez korlátozza szabadságukat.  Bár ezek az elvek elfogadhatóak, az említett házasság kudarcát mégsem magyarázzák elegendőképpen.  A közösségi érzést és együttműködést ugyanis a jelek szerint ő is a házastársak érzelmi és szexuális kapcsolatának  kizárólagosságával azonosította.  Ez pedig, mint láttuk,  a hagyományos, zárt házasság egyik fő jellemzője, amely ma már semmiképpen sem tekinthető korszerűnek és követendőnek.  A példában szereplő feleség önként vállalta a szabadság biztosítását, ami nem mond ellent a közösségi érzésnek és együttműködésnek. Más kérdés, hogy nem tudott „felnőni” a kitűzött, közös feladathoz.

Sok házassági probléma éppen abból adódik, hogy a partnerek nem tisztázzák és nem egyeztetik össze időben a házassági elvárásaikat és normáikat, vagy felkészületlenek, éretlenek az elfogadott értékek és normák megvalósítására.  Az ennek folytán keletkező konfliktusokat pedig nem tudják kreativan kezelni és megoldani.  Igy a házassági szerződés módosítása vagy újraírása többnyire fel sem merül.

 

Hűség,  intimitás  versus  féltékenység

 

Adler szerint a szerelem és házasság  „az együttműködés egy fajtája”,  mégpedig saját érdekünkben és  „az emberiség üdve, boldogulása érdekében is.”  Ahogy írja, „mindegyikünknek azon kell lennie, hogy megkönnyítse és gazdagítsa a másik életét.”  Azzal is teljesen egyetérthetünk, hogy  „ha a szerelmesek teljesíteni akarják a házassággal járó feladatokat,  úgy a munkát, a szolidarítást és a közösségi érzést kell a legelső helyre tenniük.”  Ebből az idézetből a  szolidaritást  emelném ki, mint legfontosabbat, amiben a közösségi érzés is benne foglaltatik.  Hozzátenném, hogy épp a szolidaritás  a  hűség legfontosabb kritériuma!  Éspedig fontosabb, mint az érzelmi vagy szexuális kizárólagosság, amely nem mindig jár együtt a szolidarítással. 

Adler a „bensőséges odaadásnak”  központi szerepet szán a házasságban, s ez tulajdonképpen az intimitás lényege;  ugyanis feltételezi a feltétlen bizalmat és a kölcsönös őszinteséget.  (Ez azért fontos, mert sokan azt hiszik, hogy jogukban áll bizonyos dolgokat eltitkolni házastársuk előtt, s ez nem sérti az intimitást.)

A romantikus illúziók között az egyik legveszélyesebb  a  féltékenység szoros összekapcsolása a szerelemmel, illetve a szerelem „fokmérőjekénti”  értelmezése.  Egyesek szerint  a féltékenység  „normális, ösztönös megnyilvánulás”  az embernél ugyanúgy, mint az állatoknál.  Az ember azonban nem ösztönlény;  a féltékenység pedig nemcsak szerelmi kapcsolatban jelentkezhet, hanem bármilyen más kapcsolatban is, ahol érdekeinket veszélyeztetve látjuk.  Lényegében olyan,  agresszióra hajlamosító izgalmi állapot, amit egy birtokunkban levő – vagy jogos tulajdonunknak tartott – dolog elvesztésétől való félelem vált ki.   Tehát a birtoklás, a  hatalmi vetélkedés  játssza benne a döntő szerepet.  Továbbá – s ezt Adler óta tudjuk! – a  csökkentértékűségi  érzés,  az alacsony önértékelés, az elbizonytalanodás, amelynek kompenzálása az egyénnek nem sikerül,  így komplexussá válik  (vagy átcsap  túlkompenzálásba:  agressziv gyanúsítgatásba és ellenőrzésbe).

 

A  féltékenységet sokan összetévesztik a  féltéssel.  Holott a féltékeny egyén nem a  partnerét félti, hanem önmagát.  S nem valami reális veszély miatt, hanem, mert beteges félelmét partnere kisajátításával próbálja ellensúlyozni.  A magabiztos, lelkileg önálló, autonóm ember akkor sem hajlamos a féltékenységre, ha  szerelmes.  Az  érett szerelem ugyanis kölcsönös és kiegyensúlyozott,  s inkább áldozatra kész, mint kisajátításra!  Ahogyan Adler is írja:  mindegyikük többet törődik partnerével, mint önmagával.  Ha pedig erre nem képes valamelyikük, akkor  szaksegítségre van szükségük, amibe lehetőleg mindkét felet be kell vonni.

Sokak szerint a féltékenységet csak a teljes kizárólagosság szigorú megvalósításával lehet kiküszöbölni.  Maga Adler is szükségesnek tekintette a monogám kapcsolatok kizárólagosságát;  sőt, a házasság előtti szexuális kapcsolatokat is elítélte.  A maga korában talán igaza is volt,  ám azóta a viszonyok alaposan megváltoztak..  ma már nemcsak a premaritális kapcsolatok elfogadottak,  hanem egyre inkább az extramaritális kapcsolatok is megegyezés tárgyát képezik.  A  szabad kapcsolatlétesítésnek természetesen előnyei és veszélyei egyaránt vannak.  Lehetséges előnye például, hogy egy külső kapcsolatban olyan igények is kielégülhetnek, amelyek a házasságban nem, vagy csak részlegesen voltak kielégíthetők.  Nyilvánvaló veszélye viszont egyebek között az, hogy egy  minden szempontból kielégítőnek tűnő külső kapcsolat kérdésessé teheti a „báziskapcsolat”, a házasság stabilitását..

 

Új  trendek a  párkapcsolatokban  --  új  életstílus

 

Mindezzel együtt kétségtelen, hogy a házasság intézménye, s egyáltalán a párkapcsolatok  változóban vannak, ezért le kell vonnunk az ebből következő tanulságokat.  Ha a házasságok nyitottabbakká, vagyis kevesebb megkötöttséggel járókká, szabadabbá és az egyéni fejlődést, az önmegvalósítást jobban előmozdítókká válnak, akkor feltehetőleg kibontakozik a házassági és együttélési formák sokfélesége, az egyéni igények sokféleségének megfelelően.  Ez a kibontakozás azonban nyilván hosszabb, több generáción  átívelő folyamat, hiszen a mai ember egyrészt nincs eléggé felkészülve rá, másrészt nagy mértékben hiányoznak a folyamatot megkönnyítő  objektiv és szubjektiv feltételek.  (Nem is szólva olyan, erősen gátló tényezőkről, mint a világméretű  HIV-fertőzés veszélye.)   Ugyanakkor nemcsak a veszélyek elhárítására képes, felkészült párok próbálkoznak kapcsolatuk nyitottá tételével,  hanem azok is, akik csak részben alkalmasak és érettek ennek megvalósítására.  (Az utóbbiak közül került ki az Adler által példaként bemutatott  házaspár is.)

 

Ilyen esetekben a terápiás szaksegítségnek két fő lehetősége van:  az egyik, hogy javasoljuk abbahagyni  (legalábbis egyelőre)  a nem rájuk méretezett vállalkozást, s egyéb módon tenni kielégítőbbé a kapcsolatot.  A másik, hogy segítünk nekik a feltételek megteremtésében és a felkészülésben.  A kettő persze nem zárja ki egymást.  A korszerű párterápia ilyen esetekben az alábbi elvekből indulhat ki:

1.                       Reális  elvárások, autonómia és teljes egyenrangúság nélkül  egy külső kapcsolat  túl nagy kockázatot jelent a házasságra!  Tehát az ilyen próbálkozások helyett az említett feltételek megteremtésével kezdjék meg házasságuk  kielégítőbbé tételét, korszerűsítését.

2.                       Ha nem akarnak elválni, úgy a házasságot tekintsék mindketten  báziskapcsolatnak,  a házastársat pedig legjobb barátjuknak és legfőbb szövetségesüknek, akiért leginkább felelősek.  Igy semmilyen külső kapcsolat nem mehet ennek rovására, nem sértheti a házastárs és a család jogos érdekeit.

3.                       Az esetleges külső partner tudjon a báziskapcsolatról, és a házastárs is tudjon a külső partnerről;  lehetőleg ismerjék és fogadják el egymást.  Ez azt jelenti, hogy nem lehet bárki a külső partner, hiszen az ilyen kapcsolathoz a házastárs elfogadása, jóváhagyása  szükséges.  (Sokak számára ez utóbbi irányelv teljesítése a legnehezebb, mert  „nem tudnak osztozni” a partnert, mint saját tulajdont illetően.)  Ezzel kapcsolatban fontos, hogy a külső partner is érett, autonóm személyiség legyen, s ne akarja egyoldalúan magához kötni  házas  partnerét.  Emiatt gyakran szükség lehet a külső partner bevonására is a terápiába.

Adler eszmei rendszere tulajdonképpen nem mond ellent a nyitott házasság lehetőségének.  Egyrészt gyakran hangsúlyozta, hogy  „minden másként is lehet”,  s hogy alkalmazkodnunk kell a változó társadalmi feltételekhez.  Másrészt világosan látta, hogy „az emberek nagy része nincs jól felkészülve a közösségi életre”,  s hogy „a házasságra való alkalmasság nem érik be máról holnapra”,  továbbá, hogy  „az egyénnek a házassághoz való viszonya  életstílusának a megnyilvánulása”.  Adler helyesen ismerte fel, hogy  „korunk egész beállítódását felül kell vizsgálnunk, és az új tapasztalatok ismeretében megváltoztatnunk.” (Lásd  Adler: Életünk jelentése.  1994, Kossuth K.)   

  

 

 

  18. Szexológiai  Világkongresszusa

2007, Sydney

 

Saját részvétel hiányában az előzetesen megküldött,  bőséges  tájékoztatót  ismertetem.  Ebben először  a Világszövetség elnöke,  Eusebio Rubio-Aurioles  és a  kongresszus elnöke,  Margaret Redelman köszönti  a  részvételre vállalkozókat.  Az előbbi  ezt írja  (többek között):

 

„Újabban kiderült, hogy  a  szexuális egészséget elsődlegesnek tartják a személyiségfejlődés magasabb szintjének elérésée szempontjából.  A  szexuális egészség számos tudományág közös célja.:  a laboratóriumban viszonylag elszigetelten, molekulákkal vagy kísérleti állatokkal dolgozó kutatóktól  a betegek napi, szexuális gondjaival foglalkozó terapeutákig,  a tanulók későbbi problémáit megelőzni igyekvő pedagógusokig, vagy  a  jó társas közérzet meghatározó tényezőit kutató szociológusig.

A szexuális medicina újabb eredményei  a kedvező lehetőségek mellett kihívást is jelentenek.  Kedvező az a tény, hogy az új, hatékony gyógyszerek  valóban sokaknak segítenek.   Kihívás  viszont, hogy e hatékony gyógyszerek ellenére meg kell előznünk a bonyolult emberi szexualitás túlzott leegyszerűsítését,  mert ez több kárt okozna, mint hasznot.   A szexuális egészség   sokoldalúsága többféle tudományos megközelítést tesz szükségessé.”

 

A  Kongresszus elnöke  ezt a következőkkel egészítette ki:

„A  Sidney-i  szervező bizottság a következőket jelölte meg a Kongresszus fő témájaként:  Biztosítsuk az egészséget, az élvezetet és az elismerést!   Egyetlen téma sem maradhat ki, amely elősegíti, hogy az egyének, párok és a társadalom  szexuálisan egészséges és boldog legyen,  s ugyanígy igény tartunk minden tudományos kutatásra, amely hozzá segíthet bárkit ehhez a kedvező állapothoz.  Fontosnak tartjuk a  „szexuális élvezetet”  is mindazoknak, akik igénylik  és érdeklődnek az ezzel kapcsolatos kutatások iránt.  Világszerte javítani kívánjuk  azokat a szociális  struktúrákat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki a montreáli deklaráció  irányelvei szerint élhessen.  Egy civilizált világ számára alapvető a legkülönbözőbb egyének és az eltérő kultúrájú népek tisztelete.”

 

A  Kongresszus programja igen sokrétű.  A  plenáris ülések meghívott előadói  a kiválasztott témát különböző tudományos perspektívából világítanak meg.  A  tematikus  szimpóziumokban  az előadók és a résztvevők együttesen vitatnak meg  aktuális témákat.  A  pódium-üléseken  10 perces előadásokra kerül sor, de lesznek  kerekasztal-jellegű  vitaülések  és esetbemutatások  is, azonkívül  poszter-ülések,  amelyeken  egy-egy posztert  2-3 perc alatt kell bemutatni.   A Szexológiai Világszervezet ezen a  Kongresszuson  háromféle  jutalmat fog kiosztani:  egy  arany medált  a  kiemelkedő  szexológiai életműért;  egy  elismerést  az eredményes szexuális nevelésért,  egyet pedig a  benyújtott, legjobb kéziratért. 

 

Absztraktokat  10 perces előadásokra,  poszterekre és  video-bemutatókra lehetett benyújtani  (ezek határideje természetesen már hónapokkal a Kongresszus előtt  lejárt).  A benyújtott absztraktokat  összesen  100  tematikai kategória egyikébe  sorolják.  Ezek főbb csoportjai:

 

Szexuális egészség (egyéni és közegészségügyi témák, szexuális jogok, szexuálpolitika)

Szexuális  funkciók  (férfiak és nők szexuális reagálása, ennek fiziológiai alapjai)

A szexuális vágy és izgalom zavarai a férfiaknál és nőknél 

Fájdalmas közösülés a nőknél és a férfiaknál

Nemi úton terjedő fertőzések  (epidemiológiájuk, diagnózisuk, kezelésük)

Szexuális  nevelés (nemcsak a fiataloké, hanem a szülőké, pedagógusoké, egészségügyieké)

Ezenkívül olyan témakörök, mint  a  szexuális orientáció, a parafiliák, az erőszak   stb.

 

A  kongresszusi részvétel díja 520—670  dollárig terjed. Nem tudok róla, hogy magyar szakember részt vett volna,  igy  további információkat csak a kongresszus weblapjáról szerezhetünk:

www.sexo-sydney-2007.com

 

 

 

Agykutató  hipotézise a szexualitásról

 

A  magyar agykutatás nagy egyénisége,  Knoll József  legutóbbi könyvének  („The Brain and Its Self: A Neurochemical Concept of the Innate and Acquired Drives”,  2005,  New York, Springer) szexualitással kapcsolatos koncepcióját  a  magyar Neuropsychopharmacologia  Hungarica  2007/1.  számában  Edward  Shorter,  a torontoi egyetem tanára ismerteti, angolul.  Ő  egyébként külön könyvet is szentelt a szexuális viselkedés témájának  („Written in the Flesh: A History of Desire.  2005, Toronto Univ. Press), de ebben a cikkében csak  Knoll József  vonatkozó gondolatait méltatja. Minthogy legalábbis a pszichiátrián belül  nemzetközileg jelentős  publikációról van szó, érdemes szexuálpszichológiai szempontból  is mérlegelés tárgyává tenni,  bár ezúttal csak E. Shorter ismertetése alapján. 

 

Bevezetésként  Knoll teóriáját  a marxizmus  és a pszichoanalizis  viselkedés-magyarázó törekvéseihez hasonlítja, de hangsúlyozza azt a jelentős különbséget, hogy az új megközelítés már nem a  „szociális osztály”, vagy a  „lelki konfliktusok”  fogalmaival dolgozik, hanem neuro-biológiai fogalmakkal.  Shorter szerint  Knoll könyve  ugyan a kutatómunka számos területét tárja fel, de különösen a szexualitás történetének megértésében segíthet bennünket.  Megvilágítja például, hogy a  három nagy, szexuális  orientáció  azért olyan maradandó,  mert veleszületett jellegű, s  így aligha változhat.  Ezzel együtt arra a kérdésre is választ kaphatunk,  hogy mi az  „evolúciós logikája”  a homoszexualitásnak,  mint alapjában nem reproduktiv  viselkedésnek?

Vagyis a jelek szerint a homoszexualitás  öröklődő, veleszületett jellegének  egy újabb bizonyítási kísérletéről van szó.  Shorter  3 pontban összegzi  Knoll gondolatmenetének  fő  tételeit: 

1.  Az agy a környezettől tanulja meg, hogy milyen viselkedés biztosítja legjobban a túlélést.  Az így szerzett késztetések  azonban az idők folyamán  veleszületett késztetésekké válnak, s ezek a „kiolthatatlan  feltételes  reflexek”  (Inextinguishable  Conditioned  Reflexes; ICRs) a genetikai anyagba kerülve  öröklődnek.

2.  Főként a „jó  késztetések”  (good  drives) válnak  ilyen módon  veleszületetté, mert  „…értelmes eredet nélkül semmi sem létezik az agyban.” 

3.  Az  evolúció egész folyamata a faj fejlődését szolgálja.  Egyszer majd elérkezünk a  „racionálisan szervezett, emberi társadalomhoz”.

Shorter ezeket a tételeket a szexuális viselkedés történetére igyekszik alkalmazni., amelyben szerinte három  alapvető  (basic)  szexuális orientáció figyelhető meg a legkorábbi időktől kezdve: a heteroszexuális, a meleg és a leszbikus.  Ezek velünk születnek, s  nem a kulturális, hanem a biológiai folyamatok irányítása alatt állnak. Érdekes, hogy a heteroszexuálissal nem a homoszexuálist, hanem annak kétféle változatát állítja szembe, mint külön  irányultságokat.

 

Azt is hozzáfűzi ehhez a meglepő állításhoz, hogy mindegyik szexuális orientáció története nagyjából hasonló szakaszokon ment keresztül:  az ókori világ  szabadságot biztosított számukra;  a keresztény Európára ezer évig az elnyomás volt jellemző;  a  19. század végén viszont  „nagy áttörés”  (great breakout) következett be.   Igy az ókori görögök szexualitása többé-kevésbé ugyanolyan volt, mint a napjainkban élőké. (Vagyis ugyanolyan  ICR-ekkel rendelkezünk.)   Az ókor után viszont ezt az érzékiséget elnyomták, éspedig mindhárom szexuális orientáció vonatkozásában.  A heteroszexuálisok számára ez azt jelentette, hogy  kizárólag az egymással szembeni testhelyzet és közösülés jöhetett számításba.  Az arcon és a nemi szerven kívül a nő minden más testrészét ruha takarta.  A keresztény Európának még a pornográfiája is  „vagina-centrikus” volt.

Shorter szerint a homoszexuális férfiak szinte napjainkig lényegében az anális szexet gyakorolták,  amit viszont az akkori közfelfogás szigorúan tiltott és mélyen elítélt.  Az anális közösülést, mint  „a melegek legalapvetőbb szexuális megnyilvánulását” párhuzamba állítja a heteroszexuálisok  „misszionárius  poziciójával”.  A leszbikus nőkről pedig (akiket „meleg nőknek” is nevez) azt írja, hogy ők többnyire beérték a szenvedélyes csókolózással.  Igy  a keresztény Európa „hosszú éjszakájában” a görögök  érzékisége  hallgatásba burkolózott, s mindhárom szexuális orientáció a maga legkezdetlegesebb formáira korlátozódott.  Ezt azzal magyarázza, hogy az életfeltételek hosszú évszázadokon keresztül  rendkívül érzékiség-ellenesek voltak, az egyház  antiszexuális tanításai következtében., amelyek igyekeztek a szexet a reprodukcióra korlátozni.

 

A  19. század végén azonban a történelem új szakasza kezdődött, s „az ókoriak  ICR-je  újra feléledt”.  Az egyház elvesztette hatalmát a viselkedés fölött;  az emberek tömegesen a városokba költöztek, egyre magasabb színvonalon éltek, s újra felfedezték az érzékiséget.  Ezzel kapcsolatban  Shorter döntő kérdése, hogy ez a változás vajon „az ICR-ek  reaktiválódását is magában foglaló, neurobiológiai folyamat” eredménye,  vagy  egyszerűen a szokások, a divat kulturális függvénye?

 Szerinte az utóbbi száz év nyilvánvalóvá tette a biológiai értelmezés igazát. Ennek alátámasztásaként felsorolja ugyan a szexuális liberalizálódás és multikulturális variabilitás közismert jelenségeit, ám az ebből levont következtetés, hogy ti. az érzékiség külső korlátainak csökkenése révén az agy ismét át tudta venni a viselkedés irányítását,  egyáltalán nem áll összhangban a neurobiológiai folyamatok elsődleges és meghatározó  szerepének feltételezésével.  Ennek felismerése helyett azt a kérdést veti fel, hogy  „állandósulnak-e bizonyos újabb változások?”, vagyis  ICR-ré válnak-e?  Szerinte ezt az is valószínűsíti, hogy az elmúlt évszázadban  megélénkült  a fétisek iránti érdeklődés:  kezdődött a szőrme-fetisizmussal,  folytatódott a bőr-fétisekkel, napjainkban pedig a latex-fétisekkel.  Az ilyen fétisek  szexuális szerepét azzal magyarázza, hogy elősegítik az egész test „szexualizálását”, s ezért mindhárom szexuális orientáció követői élénken érdeklődnek az aktuális fétisek  (vagy inkább divatok?)  iránt;  ennélfogva  közelednek egymáshoz. 

Shorter  szerint  Knoll hipotézisei  előre-jelzik ezt  a közeledést az említett orientációk között, minthogy az agyban alapvetően hasonló kémiai változások zajlanak  mindenkiben.  Ebből azonban az következne, hogy fokozatosan eltűnik a különbség a szexuális viselkedés alap-beállítottságai között.  Akkor mégsem veleszületett és genetikailag programozott a szexuális orientáció?  Erre nem kapunk választ.  Helyette megjelenik egy újabb kérdés: „Mi az evolúciós logikája a homoszexualitásnak?”   Erre Shorter két lehetséges választ is kínál.  Az egyik szerint  a „természet”  ki akarta szélesíteni  a  genetikai készlet  diverzitását,  így néhány génnel lehetővé tette a homoszexualitást is.  A másik szerint a homoszexualitás hasznos lehet, ha a heteroszexuális kapcsolatban valami kedvezőtlen fordulat történik. Hiszen a melegek és a leszbikusok éppoly  kedvesek lehetnek, mint a heteroszexuális szülők, s ugyanúgy  gondoskodhatnak a  (magukénak  érzett)  gyermekekről.

 

Ezek a „magyarázatok”  aligha tekinthetőek tudományosan megalapozottnak és elfogadhatónak,  bár természetesen tartalmaznak néhány részigazságot.  Knoll alapvető tétele például reálisan mutat rá, hogy az emberi agy  „a körülményektől tanul”  és alakítja ki a maga mechanizmusait, eleinte feltételes reflexek formájában;  ám ha ezek nemzedékek során át beválnak, akkor rögződnek és veleszületett késztetésekké  válnak.  Más kérdés, hogy indokolt-e ezeket  „kiolthatatlan  feltételes reflexeknek”  („I.C.R.”)  nevezni,  hiszen ha kiolthatatlanok, akkor már nem feltételes jellegűek  (hanem feltétlen reflexek, vagyis ösztönösek).  Másrészt  ha a „körülményektől  tanulás”  alakítja az agyi mechanizmusokat, akkor éppen az embernél, mint legfejlettebb idegrendszerű lénynél  is  változnak az idegkapcsolatok, legalábbis a körülmények jelentős és tartós változásának hatására.  

Tehát nem kiolthatatlanok, ahogyan ez  Knoll gondolatmenetének logikájából is következik,  s ahogyan  Shorter is  feltételezi  „bizonyos újabb változások  állandósulásának”  (ICR-ré válásának)  feltételezésével.   A  körülmények változása  pedig elsősorban és alapvetően  társadalmi  (gazdasági és kulturális)  változásokat jelent;  tehát  ezek változtatják  az agyi folyamatokat, s rajtuk keresztül a viselkedést – nem pedig fordítva.   Ebből pedig nyilvánvalóan következik, hogy a szexuális  alap-orientációk sem veleszületettek és  változhatatlanok, hanem kondicionáltak, tehát külső hatások következtében alakulnak ki, s az egyén élete során meg is változhatnak  (ahogyan azt számos példa mutatja).  Ugyanakkor kétségtelen, hogy a szexuális viselkedés alap-orientációi  a liberalizálódással és a tudományosan megalapozott szexuális kultúra terjedésével  több szempontból közelednek egymáshoz, különbözőségük csökken és rugalmasabbá válik.  Ebben a divatoknak  (és az általuk divatba hozott „fétiseknek”) is lehet ugyan szerepük, ám ez rendszerint átmeneti és futólagos.

A  Shorter által felvetett  utolsó kérdés viszont – hogy ti.  milyen szerepe lehet bizonyos újabb drogoknak a szexuális viselkedésben? – valóban megválaszolásra vár.

 

                                                                                                                                                               Szilágyi  Vilmos  dr.

 

 

NEOSZEX -

A magyarok nemi élete”

 

HVG  2007  július 7.-i számában  kb. 10 oldalon  számos,  fényképekkel, táblázatokkal és grafikonokkal bőven ellátott  cikk szól a címben jelölt témáról.  A tudományoskodó műszó  (neoszex) és az egész nemzetre általánosító megállapítás  reprezentativ kutatómunkát sejtet,  s minthogy valamilyen nemi élet a 15 éven felüliekről, vagyis  kb. 6-7 millió  magyarról feltételezhető,  ezek jól kiválogatott, 1%-os mintája  is 60-70 000  fő lenne.  Ezzel szemben csak kb. kétezer embert próbáltak rávenni  a  Medián  Közvélemény és Piackutató Intézet kérdezőbiztosai egy terjedelmes  szex-kérdőív kitöltésére,  ám a megkérdezettek fele elutasította azt. Vagyis csak ezer kitöltött kérdőívből próbáltak következtetéseket levonni, s ezek között is sokan voltak a viszonylag fiatalok és a férfiak.  Az adatok tehát inkább csak őket képviselik, bár még velük kapcsolatban sem mondhatók reprezentativnak. Nem is szólva arról, hogy még a névtelenül kitöltött szex-kérdőívek sem tekinthetők teljesen megbízhatónak;  különösen, ha azokat szexológus szakember kontrollja nélkül állították össze.

 

Az ilyen adatokra hivatkozást tehát indokolt némi gyanakvással fogadnunk.  Ezt erősíti rögtön az első cikk bulvár-jellegű, dramatizáló címe: „Ágy, hol nemzet süllyed el”,  s azzal kezdődik, hogy „a félrelépkedő magyarok aránya drámai növekedést mutat”:  közel 20%-uk vallotta be, hogy már megcsalta az állandó partnerét  (míg 1996-ban ez csak  7%  volt).  Elég nyilvánvaló ugyan, hogy egyik adat sem megbízható, vagy általánosítható. Maga a cikkíró sem veszi komolyan, hiszen a következő mondata szerint „a felnőttek negyede-harmada  hűtlenkedett már” (vagyis nem alig 20, hanem  25-33%), s még drámaibb beállításban:  „a magyar férjek - feleségek több mint fele megcsalja házastársát.”  De ezt is kérdésessé teszi az a kijelentése, hogy  „a férfiak… közel háromszor olyan gyakran csalják meg partnerüket”  mint a nők. Egy másik táblázat ezt úgy pontosítja, hogy jelenlegi kapcsolatában a férfiak 27%-a „lépett már félre”, míg a nőknek csupán 10%-a.  Ezek az egymástól igen eltérő adatok illetve kijelentések eléggé légből-kapottnak tűnnek.

 

Különbségek és ellentmondások persze a továbbiakban is bőven előfordulnak.  Például az a megállapítás, miszerint a felnőttek közel 40%-a szerint az utóbbi években javult a  nemi élete,  nem feltétlenül vagy legfőképpen  „új kapcsolatok létesítésével” magyarázható, hanem  például  a szexuális kultúra lassú terjedésével, a kielégítőbb „szexuális technikával” is..  Ezzel kapcsolatban  Erős Erika  (pszichiáter, akit tévesen neveznek  „szexuálpszichológusnak”)  egy tényleges  (vagy csak látszólagos?)  ellentmondásra mutat rá:  egyrészt sok az olyan szexuális kapcsolat, amiben nincs érzelmi kötődés;  másrészt  az utóbbi mégis hiányzik, s „szinte mindenki romantikára és gyengédségre vágyik.”  Ezt az ellentmondást azonban nem próbálják megmagyarázni, hanem közlik, hogy az „átlag magyar” férfi 11 szexuális partnerről, a magyar nő viszont csak 5 ilyen partnerről számolt be.  S hozzáfűzik, hogy „a fő lepkegyűjtők a 30-39 éves hímneműek”, akiknek átlag  16 szex-partnerük volt.  (Ez  a „lepkegyűjtők” kifejezés eléggé megbélyegző jellegű, holott a körülmények ismerete nélkül  elítélésük semmiképpen sem indokolt.)

 

Egyáltalán nem meglepő, hogy az új felmérés adatai bizonyos liberalizálódást mutatnak, főleg a fiatal felnőttek szexuális viselkedése terén.  A rövid és a tartós szexuális kapcsolatok aránya terén az utóbbi tíz év nem hozott jelentősebb változást, s ugyanez mondható a házasság-kötés előtti szexuális kapcsolatok arányára is, ami a férfiaknál közel 90%-os, de a nőknél is  a 80%-hoz közelít, legalábbis a fiatalabb korosztályokban.  Hihető, de sajnálatosan meglepő adat, hogy a merevedési zavarok esetén használt  készítmények eladási aránya az 1997-es néhány ezerről a legutóbbi években már 250 ezer dobozra emelkedett.  Ez a gyógyszerpiacon újonnan megjelenő, kétes hatású, de nagyon reklámozott  „csodaszereknek”  köszönhető;  nomeg  annak, hogy pszichoszexuális kultúra hiányában sokan szervi betegségnek vélik a szexuális funkció-zavarokat. 

 

Nemzetközi viszonylatban egy másik cikk néhány francia és német adaton kívül főleg a Durex  kondomgyártó cég 27 országban felvett adataira hivatkozik, s ezekből négy táblázatot is közöl.  Ezek között vannak ugyan homályos és félreérthető megfogalmazások  (pl. nem kap magyarázatot a szexet „izgalmasnak tartók” (nálunk 45%) és  „fontosnak tartók” (72%) közötti különbség), de a táblázatok mégis nemzetközi összehasonlításokat tesznek lehetővé a  nemi élet gyakoriságát, formáit, s az ezekkel kapcsolatos elégedettséget és kívánságokat illetően.  Az utóbbiakból kiemelendő, hogy mindenütt a szerelmet és több gyengédséget igénylik leginkább.

 

 Sajnos, az ilyen, nagyon is érthető és jogos igények teljesületlenségének okait a felmérés meg sem próbálta elemezni.  Ehelyett inkább a valódi szükségleteket  elfedő és csak látszólag pótló pornó-fogyasztás rendkívüli növekedését mutatja be, amelynek nyomán  Hadas Miklós szerint  „az egész világ szexualizálódik, minden a szex körül forog…”  s a sport, a teljesítmények nyelvén fogalmazódik meg.  Igy a dopping-szerek:  a vágygerjesztők és a szexuális segédeszközök (vibrátorok, péniszgyűrűk stb.)  is egyre nagyobb szerepet kapnak. A szexuális vágygerjesztőket egy cikk tévesen „szerelmi étvágygerjesztőknek”  nevezi, holott semmilyen összetételű „afrodiziákum” nem ébreszt szerelmet  (nemi vágyat is legfeljebb autoszuggesztió alapján). 

 

Mai életünk „szexualizálódása” viszont könnyen telítődést és a gyorsuló életritmus stresszeivel együtt nemcsak az erotikus igények, hanem a szerelmi képesség csökkenését is eredményezi. Az új adatok szerint a nők 25%-a egyáltalán nem szeretkezett az elmúlt évben. A nők általában könnyebben nélkülözik a szexet, bár nem azért, amit az egyik megkérdezett „szakértő” feltételez; hogy ti. ők élvezeti szempontból rosszabbul vannak megszerkesztve, mert gyenge a hüvely idegellátottsága (hanem a férfiak „koitusz-centrizmusa”  miatt, amit sok nő is elfogad).  Az előítéletek folytán aztán egyre több férfi is rászorul szexuális potenciája művi erősítésére, amit az említetteken  kívül  pl. a pornográf minták (csoportszex stb.) utánzásától és a prostituáltak szolgáltatásaitól várnak. Tipikus férfi előítélet, hogy a nagyobb (és merevebb)  pénisz jobban biztosítja mindkét fél kielégülését;  ezért jöttek divatba a pénisz-növelő  műtétek és egyéb kezelések (bár erről nincs szó a cikkekben).

 

Az viszont  teljesen megalapozatlannak tűnik, hogy a szexuális együttlétek  „átlagosan 35 percig” tartanak, s felerészben előjátékból, felerészben közösülésből állnak.  Egyrészt az eltelt idő megbecslése nagyon szubjektiv és inkább vágyképzeteket tükröz; másrészt alaposabb, külföldi felmérésekből tudjuk, hogy az előjáték is, de főleg a közösülés sokkal rövidebb, átlagban alig 4-5 perc. A nők 60-70%-a valójában épp az együttlét rövidsége és az ingerlés elégtelensége miatt nem jut kielégüléshez. 

 

A cikksorozat néhány cikke nem kapcsolódik a Medián felméréséhez. Ilyenek például  az internetes partner-keresésről és a szexuális fejlődésről illetve nevelésről szóló cikkek;  ezek többé-kevésbé elfogadhatóan tükrözik a fennálló helyzetet.  Problematikusabb azonban az emberi nemiség történetét felvázoló cikk, amelynek már az alapgondolata is hibás. Abból indul ki ugyanis, hogy ez a történet az egymással szembe-forduló közösülésre való áttéréssel kezdődött,  méghozzá néhány millió évvel ezelőtt. S ez azt is jelentette, hogy az ilyen közösülés már „nem kizárólag a fajfenntartásért, hanem az élvezet kedvéért is”  történt…

 

Az emberi faj kiválása az elő-emberek (hominidák) közül azonban nem néhány millió, hanem csupán néhány százezer évvel ezelőtt kezdődött, s a legrégibb „homo sapiens sapiens” csontlelete is csak néhány tízezer éves.  Ráadásul a 10 ezer évnél korábbi emberi történelemre írásos följegyzések híján csak szerszámokból, barlang-festményekből, fétis-szerű szobrocskákból és hasonlókból tudunk következtetni.  Az emberszabású majmok általában hátulról (négykézláb helyzetben) közösülnek, csak a törpe-csimpánzoknál  (bonobók)  fordul elő a szembefordulás. Ez utóbbi feltehetőleg az ősembernél sem volt általános, vagy épp kizárólagos, s több jelből ítélve fogalmuk sem volt arról, hogy a közösülés az utódnemzést, fajfenntartást szolgálja.  Az élvezet szempontjából pedig teljesen mindegy volt, hogy hátulról vagy szembe fordulva közösülnek. A fajfenntartás kikapcsolása, vagyis a fogamzásgátlás lehetősége csak a legutóbbi évezredekben merült fel.

 

A cikkíró  (Gerlóczy Ferenc)  tájékozatlansága több más kérdésben is kiderül. Teljesen szubjektiv és megalapozatlan állítása például, hogy „a szemből való közösülés vezetett el olyan evolúciós eredményekhez, mint amilyen az öncéllá váló gyönyörszerzés illetve a szerelem.” A gyönyörszerzés ugyanis csak akkor válhat „öncéllá”, ha az egyén tudatosan törekszik és képes a fogamzásgátlásra – ennek pedig semmi köze a közösülési testhelyzethez. Ugyancsak naivitás  azt hinni, hogy a szembe forduló közösülés eredményezheti a szerelem (vagy épp a szerelmi képesség) kialakulását. 

 

Téves ismeretekről tanúskodnak a cikkíró  „szexuális forradalomról” leírt sorai is.  Pl. Wilhelm Reich könyvének 1930-ban nem „A szexuális forradalom”  volt a címe, mert ilyen címmel csak jó tíz évvel később adták ki az USA-ban (de akkor még ott sem keltett feltűnést).  Az általa „szexpol”  (vagyis szexuálpolitika)  néven indított mozgalomnak alig volt köze  a freudizmushoz, sokkal inkább a munkásmozgalomhoz. Az 1960-as és 70-es években a fogamzásgátló tabletták megjelenése nyomán kialakuló szexuális liberalizálódást pedig tévesen nevezik egyesek még ma is  „szexuális forradalomnak”, hiszen a nemek viszonyát, a nők hátrányos helyzetét alapjában nem változtatta meg.  Ugyanígy  Alfred Kinsey  1948-ban és 1953-ban megjelent, nagy feltűnést keltő könyvei a férfiak és a nők szexuális viselkedéséről nem eredményeztek semmilyen változást a férfiak és nők társadalmi viszonyában; s a 60-as években kezdődő változások is egészen más tényezők hatására következtek be.

 

Globálisan tehát elég vegyes benyomásaim vannak erről a  NEOSZEX  sorozatról.  Maga a felmérés ugyan nem alapos és nem reprezentativ, de egy szexuálisan aktivabb csoport  álláspontját tükrözi, s alkalmat adott arra, hogy néhány „illetékes” is elmondhassa véleményét a nemi élet mai trendjeiről.  Egy alaposabb szexológiai helyzetelemzést azonban nem pótol.

 

                                                                                                                                            Szilágyi Vilmos dr.

 

 

 

 

Szexológiai felmérés, 1986-ban

 

A kérdőív, amelyre a válaszok beérkeztek, egyrészt  dr. Szilágyi Vilmos:  Szexuális kultúránkról  (1986 ) című, több tízezer példányban megjelent könyvének Függelékeként került az olvasókhoz, másrészt külön is, több ezer példányban kiosztásra került.  Jól kitöltött kérdőív összesen  1029 személytől  (662 nőtől és 357 férfitől) érkezett be.  Az adatok gépi feldolgozása még ugyanabban az évben megtörtént,  publikálásukra azonban különböző okok miatt nem került sor.  A  kérdésekre névtelenül kellett válaszolni, de sok kérdőívvel tanácskérő levél is érkezett (névvel és címmel);  ők valamennyien megkapták a kért felvilágosítást.  A  felmérés ugyan nem tekinthető reprezentativnak, de jól tükrözi a szexuális kultúra akkori állapotát hazánkban. (A kérdőívet lásd a "Kérdőívek"  oldalon.)

Az adatok alaposabb feldolgozása és elemzése helyett ezúttal legalább az összesített adatokat szeretném bemutatni az egyes kérdések megválaszolásáról. 

 

A  kérdések első csoportja

 

1.                       A válaszolók 62%-a szerint  „a szexuális kultúra csakis tanulással sajátítható el”.  26%-uk szerint „a lényeget nem lehet megtanulni, csak a kifejezési módot”.   5%  szerint a szex  „ösztönös, velünk születik”.

2.                       javasolt intézkedések között erősebben megoszlottak a vélemények.  41% elsősorban  több felvilágosító előadást, könyvet és filmet igényelt,  19%  szerint pedig  „legyen ez külön tantárgy az iskolában”   Elég sokan igényeltek „szexuális és házassági tanácsadókat” is.

3.                       szexről olvasott könyvek számát illetően a válaszolók  85%-a  három ilyen könyvet említett, s ezek 65%-ban akkoriban megjelent, magyar nyelvű könyvek voltak.

4.                       A  szexről nyiltan és részletesen beszélgetni  53%-uk szokott a partnerével;  23%  pedig  „ha úgy adódik, bárkivel”. 10%-uknak viszont  „nincs kivel”; a többiek kerülik a témát, vagy zavarba jönnek.

5.                       gyermekek felvilágosítása  75%-uk szerint  „a szülők és pedagógusok közös dolga”, mégpedig óvodáskortól;  a többiek  (vagyis 26%-uk)  viszont  ellenzik ezt.

6.                       A tizenéves fiúk és lányok közösülését a válaszolók  82%-a  átlag 17 éves kortól fogadná el, de  64 illetve 67%-uk „ csak kölcsönös szerelem esetén”,  míg  28  illetve  23%-uk „felkészültség esetén baráti alapon is” elfogadná – vagyis alig néhány százalékuk ragaszkodna a házassághoz  illetve jegyességhez.

7.                       Az önkielégítés gyakorlását  férfiaknál a válaszolók 45%-a, a nőknél  43%-a  tartotta megengedhetőnek  (persze inkább csak  „átmenetileg”),  6-9%-uk viszont elítélte, de sokan nem is válaszoltak.

8.                       A felsorolt jelenségek közül a felnőttek homoszexuális kapcsolatát  41%-uk csak bizonyos feltételekkel,  34%-uk viszont  semmiképpen sem engedné meg, s csak 23%-uk tartotta teljesen megengedhetőnek.  A nudizmus  78%-uk szerint megengedhetőm  20%-uk korlátozná.  A  sztriptiz  ellen  92%-uknak nincs különösebb kifogása, s a  pornográfiát  is csak  19%  tartotta megengedhetetlennek.  Jóval nagyobb arányban utasították el viszont  a  prostitúciót  (54%),  az időleges házastárscserét  (58%)  és a  csoportszexet  (45%).  A válaszokból az is kiderült, hogy a nők  3-5%-kal kevésbé megengedőek.

9.                       monogám  vagy a poligám beállítottság a válaszolók  64%-a szerint  „egyénenként különböző, a neveléstől függően”. A többiek véleménye megoszlik arról, hogy melyik nemre jellemzőek e beállítottságok.

10.                   „szexuális forradalomról”  47%-uk vélekedett úgy, hogy  „megkezdődött, de akadozik, irányítaani kellene”;  23%-uk bevallotta, hogy  nem ismeri eléggé ezt a fogalmat.

11.                   házasság jövője  a válaszolók 39%-a szerint nincs válságban;  24%-uk szerint  „válságából új tipusú házasság születik”;  4%-uk idejétmúltnak tartja, a többiek változatlannak remélik.

12.                   nyitott házasságot  a válaszolók  33%-a  ésszel elfogadná, de megvalósítani nem tudná;   28%-uk szerint  „egyeseknek talán jó, de nekem nem kellene”;  12%-uk  szeretne többet tudni róla, esetleg kipróbálná; a többiek  elutasítják  vagy nehezen megvalósíthatónak tartják.

13.                   A jó házasság alapfeltételei  között  54%-ik  elsősorban a szerelmet,  24%  pedig a szexuális összhangot  említette.  Másod- és harmadsorban  ezek mellett  főleg a gyermeknevelést  (k.  30%) és az anyagi megalapozottságot  (20%)  tartották fontosnak.

14.                   partnerkapcsolati lehetőségek  közül a válaszolók  63%-a az egész életre szóló, „kizárólagos párkapcsolatot  (házasságot)” választotta,  21%-uk pedig  „egy állandó és több rövidebb kapcsolatot”  részesítene előnyben.  A többiek az egymást követő, vagy házasság nélküli kapcsolatokra szavaztak.

15.                   házassági elvárások   között legtöbben  (58%)  elsősorban  „szewretetet, megbecsülést és biztonságot” igényelnek;  második helyen „egészséges, saját gyermeket” (33%), harmadik helyen pedig „rendszeres és kielégítő nemi életet” (29%).

16.                   Az  erotikus  félrelépések  enyhébb változatát  (csókolózás mással)  a válaszolók  65%-a  „megbeszélné, miért történt, s esetleg megbocsátaná”,  s csak  3%-uk szakítana vele emiatt.  A többiek „felelősségre vonnák, figyelmeztetnék” partnerüket  (9%), vagy nem bíznának benne többet  (6%).

17.                   mással közösülést  már csak a válaszolók 50%-a tudná  esetleg megbocsátani,  17%  szakítana vele emiatt,  11%-uk  felelősségre vonná és figyelmeztetné  stb.

18.                   fogamzásgátló módszerek  közül  87%  csak egyet tartott megbízhatónak,  75%  pedig kettőt bizonytalannak;  ám 42%-uk hibásan sorolt be legalább egy ilyen módszert.

19.                   Saját  illetve partnere véletlen  terhességének megszakításába  a válaszolók  68%-a  „a körülményektől függően”,  17%-uk  viszont  „semmi esetre sem”  egyezne bele.

 

 

Kérdések az eddigi  szexuális  fejlődéséről,  élményeiről:

 

20.  A legtöbb  szexuális felvilágosítást   a válaszolók 53%-a elsősorban könyvekből  vagy partnertől  (14%), baráttól  (12%),  sazülőtől  (10%) kapta;  5%  viszont senkitől sem kapott.

21.  A  szexuális fejlődés  életkori csomópontjait  illetően:  az első  menstruáció  vagy magömlés a válaszolók 97%-ánál  13 éves kor körül történt;  az első önkielégítés  74%-uknál  14 éves kor körül;  az első szerelem  97%-uknál  15 éves kor körül  (s ugyanígy az első randevúzás és csókolózás is);  az első közösülés pedig  94%-uknál 18 éves koruk körül történt.

22.  A  közösülés elmaradásának okát a tizenévesek 3%-a azzal indokolta, hogy  „eddig nem talált megfelelő partnert”;  néhányan pedig  még nem igénylik, korainak tartanák.

23.  A  szerelmet  a válaszolók 95%-a  eddig átlag háromszor élte át;  ebből átlag kettő volt kölcsönös 86%-uknál.  Az eddigi legnagyobb szerelem  94%-uknál átlag 19 éves korukban kezdődött  (s átlag 4 évig tartott).

24.  Szerelmi csalódást  79%-uk átlag két esetben élt át,  többnyire átlag  19 éves korban,  s 24%-uknál ennek hosszú és súlyos kihatásai voltak. (A többségnél tehát jóval enyhébbek.)

25.  Az  eddigi partnerek  számát illetően:  a csókolózásig 93%-uk átlag 16 partnerrel jutott;  a közösülésig viszont 92%-uk csak átlag 8 partnerrel.

26.  Az első tényleges közösüléskor  a  partnerük  legtöbbször  (94%-ban)  21 éves volt, s a partnerek  58%-ának már volt közösülési tapasztalata;  26%-uknak nem volt  (a többiekről nem lehetett pontosan tudni).  Az első szexuális partnerrel csak a válaszolók 9%-a kötött éppen házasságot,  30%-uk viszont tervezte azt;  29%-uk nem tervezte, de tartósan együttjárt vele;  16%-uknak pedig csak alkalmi partnere volt.

27.   Motivumok az első közösülésnél:   első helyen  40%-uk az „erős nemi vágyat”,  21%-uk a kiváncsiságot, másik 21%-uk szerint pedig  „a partner nagyon kívánta, engedtem neki”.  6%  nem tudott válaszolni.

28.  Az első szexuális kapcsolat  időtartama27%-uknál még most is tart,  12%-uk elég sokáig együtt járt az első szex-partnerrel;  18%-nál csak néhány tovább együttlét volt,  ugyanannyian jelezték, hogy nem volt folytatás.

29.  A további szexuális kapcsolatok  időtartama:  27%-uknál az eddigi leghosszabb  1—4 évig,  15%-nál pedig  5-10 évig tartott.  A legrövidebb  48%-uknál csak néhány hétig,  11%-uknál pedig kb. fél évig tartott.

30.  Az eddigi szexuális kapcsolatok  jellege  a válaszolók  34%-ánál hasonló,  11%-uknál különböző volt;  a nők 7%-ánál és a férfiak  2%-ánál pedig  egyoldalú érzelmi kötődést jelentett.

31.  A  szexuális kielégülés  módjai:   Önkielégítéssel  58%-uk igen könnyen,  13%-uk nehezen,  a nők 6%-a sehogy,  16%-uk pedig nem tudja (mert nem próbálta).  Közösüléssel  62%-nak megy könnyen,  23%-nak nehezen, 8%-nak pedig nem megy  (utóbbiak nyilván nők).  Kézzel és szájjal ingerlés esetén elég hasonló a helyzet: 43-47%-uknak könnyen megy,  17-23%-uknak nehezen,  10%-uknak pedig sehogy.

32.  Önkielégítést  az utóbbi egy évben  17%-uk heti 1-2-szer,  11%-uk havonta néhányszor,  28%-uk nagyon ritkán, 30%-uk pedig sohasem végzett.

33.  A  közösülés gyakorisága:  a legutóbbi évben  34%-uknál  heti 1-2,  30%-uknál heti 3-6 alkalomal,  14%-uknál  havonta néhány alkalommal,  11%-uknál nagyritkán,  6%-uknál pedig egyszer sem fordult elő.

34.  A  petting révén  történő kielégülések aránya ugyanabban az időszakban:  13%-uk heti 1-2 alkalommal,  34%-uk nagyritkán,  további 34%-uk pedig sohasem.

35.  A  különböző szexuális élmények  aránya  így alakult náluk: 

       a)  Pornográfiától  felizgult  legalább egyszer  13%, többször  62%, „szerencsére nem”  16%, „sajnos” 5%

       b)  Homoszexuális élménye volt  egyszer  7%-nak, többször  5%-nak, „szerencsére nem”  78%-nak

       c)  Csoportszexben vett részt:  egyszer  7%,  többször  3%, „szerencsére nem” 62%, „sajnos nem” 20%

       d)  Meg akartak erőszakolni:  egyszer 13%-ot, többször 4%-ot, „szerncsére nem” 66%-ot…

       e)  Nudista strandon fürdött:  egyszer 9%, többször  18%, „szerencsére nem 26%, „sajnos nem” 39%.

       f)  Üzletszerű szex. kapcsolat:  egyszer 3%, többször  3%, „szerencsére nem” 80%, „sajnos nem” 4%.

       g)  Partnercserében vett részt: egyszer 8%, többször 5%, „szerencsére nem” 67%, „sajnos nem” 12%.

       h)  Más, különleges szex-élmény: egyszer 3%, többször 7%, szerencsére nem 26%, „sajnos nem” 20%

36.  Párhuzamos szexuális kapcsolata  (két vagy tö9bb partnerrel)  a válaszolók 23%-nak egyszer, 22%-ának többször is,  52%-ának viszont még soha sem volt.  Az érintettek  16%-ának partnerei nem tudtak egymásról,  11-15%-uk csak részben, 6%-uknál viszont mindketten.  Mindebből adódóan  csak 8%-uknak voltak súlyos nehézségei,  13%-nál ezek nem voltak komolyak,  21%-nál pedig egyáltalán nem okozott problémát.

37.   A  nem kívánt terhesség elleni védekezés  módja:  45%-uk tablettával védekezett,  25%-uk a partnerére bízta,  7%-uk viszont sehogy sem védekezett.

38.  Művi abortuszra  a válaszolók 70%-a szerint nem volt szükségük.  (30%-nak igen?)

39.  A  szexuális-párkapcsolati problémák arányaa válaszolók  38%-ának nincs ilyen gondja;  34%-uknak „elég sok gondot okoznak”,  13%-uknak viszont „éppen ezek a legfőbb problémái”  (míg 11%-uknak „nincs ideje” ezekkel foglalkozni).  Személyes szaksegítséget  39%-uk igényelne.

 

       Nem házasoknak, egyedülállóknak szóló  5 kérdés:

 

40.    A partnerkapcsolat az érintettek  31%-ának nagyon,  9%-uknak egy kicsit hiányzik, 2%-uknak nem.

41.                   Az  ismerkedésre  5%-uknak bőven,  19%-uknak nagyjából elég lehetősége van;  9%-uknak azonban kicsit kevés, sőt,  14%-uknak túl kevés.  A lehetőségeket  32%-uk nem használja ki, részben belső okok miatt (11%9, részben a körülmények folytán (14%).

42.                   partnerideál:   életkora  a válaszolók 17%-a szerint legyen pár évvel idősebb (nők), 9%-a szerint legyen pár évvel fiatalabb (férfiak);  7%-uk kb. egyidőset igényel, s 9%-nak ez nem lényeges.  Magassága:  16% szerint magasabb, 8% szerint alacsonyabb, 9% szerint nagyjából egyforma magas legyen, 8%-nak nem lényeges. Iskolázottsága:  24% szerint hasonó szintű,  6% szerint magasabb szintű legyen, 11%-nak ez nem lényeges.  A partner  világnézete:   19% szerint nem lényeges,  10% szerint ne legyen vallásos, kb. ugyanennyi szerint viszont vallásos legyen.  Egyéb igények:  14%  „kellemes tulajdonságokat”,  3% hasonló érdeklődést vár el, 2% a szexuális összhangot hangsúlyozza.

43.                   Partnerkapcsolat esetén a közösülés hiányát  6%-uk önkielégítéssel,  6% pedig pettinggel pótolja.

44.                   házasságkötést  csak 2%-uk érezte fontosnak és sürgősnek,  25%-uknak fontos, de nem sürgős, 12%-uknak pedig nem is fontos.

 

      Nem házasoknak szóló, 11 kérdés

 

45.    Hányszor volt eddig házas:  a válaszolók 59%-a csak egyszer

46.    Jelenleg is házas:  43%,  nem házas  15%.

47.                   Házastársa  a válaszolók  31%-ának idősebb, 19%-ának fiatalabb.  Iskolázottsáéga  31%nak hasonló,  16%-nak alacsonyabb,  11%-nak magasabb.

48.                   Házasság kötés előtti szexuális kapcsolata  4%-uknak nem volt, 18%-iknak 1-2 hónapig, 23%-uknak közel egy évig, 8%-uknak pedig  1-2 évig volt.

49.                   A házasság alapmotivuma:  44%-uknál a kölcsönös szerelem,  5-6%-nál inkább csak egyoldalú szerelem;  20%-uknál a gyermek utáni vágy volt,  3%-nál a terhesség, 4%-nál az önállósulás vágya  stb.

50.                   Szerelmi házasság esetén a szerelem időtartama:  a válaszoló házastársa iránt  5%-nál rövid ideig, 7%-nál  2-4 évig, 6%-nál 5 vagy több évig tartott;  13%-nál baráti szeretetté alakult. Hasonlóan változott a házastárs szerelme is a válaszoló iránt.

51.                   Külső partner iránti szerelem  a házasság során:  a válaszolók 22%-ánál átlag két alkalommal fordult elő; házastársuknál  18%-uk szintén két esetről tudott.

52.                   Házasságon kívüli szexuális kapcsolatoka válaszolók 26%-ának átlag 3 ilyen kapcsolata volt;  18%-uk házastársának pedig átlag 2;  45%-nál egyik fél részéről sem vol.

53.                   Külső kapcsolatokról  házastársi beszélgetést a válaszolók 10%-a nem kezdeményezett, „mert kínos lett volna”; 13%-uknál „legfeljebb futólagos utalások, célzások voltak”,  4%-uk próbálta, de a házastárs mindig kitért előle, vagy sértődés lett belőle (8%-uknál).  Viszont  16%-ukat az ilyen beszélgetés „közelebb hozta egymáshoz”.  (9% nem válaszolt.)

54.                   Féltékenység  előfordulása:  a válaszolók  17%-a „mindig, nagyon”, 14%-uk „kicsit”, 5% „régebben igen, ma nem”, 14%-uk viszont sohasem volt féltékeny.  Ugyanez házastársuknál is hasonlóképpen alakult, bár köztük több volt, aki ma már nem (14%), s kicsit kevesebb, aki sohasem (11%)  volt féltékeny.

55.                   Elégedettség a házassággal:  a válaszolók 14%-a teljesen elégedett, 16%-uk „lényegében igen”, 10%-uk „csak részben”,  11%-uk pedig „egyáltalán nem”.  Ennek fő oka 9%-uknál az érzelmi és szexuális összhang hiánya;  a többieknél anyagi, családi és egyéb okok játszanak szerepet.

 

      Kérdések az  (egyszer már)  elváltaknak:

 

56.    A házasság időtartama a válás előtt:  ez a válaszolók 21%-ánál átlag  7 év volt.

57.    A válás óta eltelt idő:  19%-uknál szintén 7 év  körüli.

58.    A válás kezdeményezője:  13%-ban a válaszoló volt,  4%-ban a házastársa, 4% pedig közösen döntött igy.

59.                   A  válás legfőbb okai:  a válaszolók többségénél nagyon megoszlanak;  első helyen a szexuális összhang hiányát  és mások (pl. szülők) beleszólását említik, majd a  házastárs szenvedélybetegsége  és a felfogásbeli ellentétek következnek;  második helyen persze „egy harmadik megjelenése” is szerepet kap. 

60.                   A válás mint élmény  a válaszolók  12%-át nagyon megviselte,  7%-ukra viszont felszabadítólag hatott.

61.                   Válásának fő tanulságait   az érintettek  főleg az  összeillés alaposabb, előzetes vizsgálatának szükségességében  és a kölcsönös alkalmazkodás kipróbálásában, valamint a gyermeknevelés összehangolásában látják;  de bőven említettek egyéb tanulságokat is.

62.                   Az újraházasodás  az érintettek 14%-ának minél előbb szándékában áll,  10%-uknak csak későnn, 5%-uknak viszont sohasem.

63.                   A volt házastárssal fennálló viszony  a válaszolók 7%-ánál  „eléggé ellenséges”,  7%-uknál közömbös, ritkán találkoznak,  3%-uk viszont „gyakran és szyvesen”  találkozik vele, s 2%-uknál „még szex is előfordul”.

 

23    kérdés  mindazoknak, akiknek van vagy volt már szexuális partnerük:

 

64.    Jelenleg is van ilyen partnere  a válaszolók 77%-ának,  éspedig 24%-uknak 1-2 éve,  18%-uknak 3-4 éve,  13%-uknak  6-10 éve,  10%-uknak pedig tíznél is több éve.

65.                   Több szexuális partnere  (általában  2)  csak  13%-uknak van,  81%-nak nincs.

66.                   A mostani  (vagy legutóbbi)  kapcsolat  jellege:  38%-uknál házastársi,  37%-uknál szerelmi,  14%-nál baráti, 2-3%-uknál pedig „egyéb”.

67.                   Mostani  kapcsolatának értékelése:  32%-uk teljesen elégedett vele,  27%  „nem mindenben” elégedett,  12%-nak „elég sok gondot jelent”,  14%  szerint pedig  „nagyon peoblematikus, jövője kétséges”.

68.                   A szexuális együttlétek kezdeményezője a válaszolók  24%-a  mindig vagy többnyzre, 41%-uk kb. fele arányban, 22%-uk ritkán,  4%-uk pedig sohasem.

69.                   A szexuális együttlétek körülményei:   a hely  65%-uknál „megfelelő”,  19%-uknál csak részben jó  és 8%-uknál nem megfelelő.  Az idő  52%-uknál „általában elég”,  25%-nál nem mindig elég, 10%-nál „ritkán elég”.

70.                   A  szeretkezések átlagos időtartama:  86%-uknál az előjáték átlag 20-25 perc, a közösülés átlag 5-10 perc  (bár sokan ennél jóval hosszabb időt jelöltek).  Mindez persze szubjektiv becslés.

71.                   Az orgazmushoz jutás aránya:  a válaszadók  38%-a mindig,  33%-a többnyire,  8%-a csak felerészben,  4%-uk pedig soha.  Partnereik  (többnyire férfiak)  57%-ban mindig,  22%-ban többnyire,  3%-ban felerészben, s hasonló arányban ritkán vagy soha.

72.                   Az orgazmus jelentősége:   66%-uknak nagyon fontos,  25%-nak „nem mindig fontos”. Partnereik 72%-ának viszont nagyon fontos, s csak 12%-uknak nem mindig fontos.

73.                   Egymás utáni orgazmusok igénye:  a válaszolók  82%-ának átlag 2 orgazmus elegendő; s ez partnereik számára is ugyanígy érvényes.

74.                   A saját nemi élet értékelése:  ezt a válaszolók  34%-a tartotta „tökéletesen kielégítőnek”.  10%  számára „nagyon megszokottá vált”,  34% számára pedig a körülményektől függően, nagyon változó.

75.                   A közösülési testhelyzet  a válaszolók 20%-ánál „hagyományos helyzet” (férfi ráfekszik a nőre),  7%  a fordított helyzetet kedveli,  37%-uk pedig „minél változatosabb helyzetben” szereti.

76.                   Az orgazmus irányítása23%-uk igyekszik késleltetni,  12%-uk sietteti, 48%-uk pedig csak hagyja, hogy megtörténjen.  (A késleltetés nyilván a férfiak problémája, a siettetés a nőké.)

77.                   A partner irányítása a szeretkezésben:   a válaszolók 7%-a nem tartja ezt szükségesnek,  25%-uk  apró testmozgással, helyezkedéssel próbál irányítani.  Kézi irányítást  8%-uk alkalmaz,  hangokkal 5%, szavakkal 8% irányít;  37%-uk pedig majdnem mindegyiket alkalmazza.

78.                   Kellemesen izgatónak érzi  a nemi szerve kézzel ingerlését  90%-uk, de a szájjal ingerlést is majdnem ugyanennyien;  partnere genitáliáinak kézzel ingerlését viszont már csak 74%-uk,  szájjal ingerlését pedig 68%.

79.                   A különböző ingerlések előnyben részesítése  azt mutatja, hogy inkább a kapott, mint az adott ingerléseket élvezik  (főleg a nők).

80.                   Nem kívánás esetén sem utasította el partnerét  29%,  de néha elutasította  62%.  A szex során soha sem érezte magát kellemetlenül  41%, néha viszont előfordult 48%-uknál.  aZ élvezetet vagy kielégülés  időnként a válaszolók 30%-a  színlelte!

81.                   Viták, konfliktusok a szexet  nem befolyásolták negatívan  37%-uknál,   33%-uknál csak átmeneti zavarokat okoztak,  14%-uknál viszont „eléggé elrontották a szexuális kapcsolatot”. A viták fő témái kb. 20%-ban éppen a szex és a féltékenység körül forogtak,  6%-ban az anyagiak, 4%-ban a gyermekek miatt alakultak ki, 15%-ban pedig egyéb problémák miatt.

82.                   Eddig  legproblematikusabb volt  a szex terén:  mennyiségileg az, hogy  38%-uk túl kevésnek érezte, 10%-uk pedig túl soknak.  Minőségileg  30%-uknak főleg az időzítési nehézségek,  33%-uknak pedig a kielégülési nehézségek okoztak gondot.

83.                   Az ilyen  problémák megoldását  15%-uk az időre bízta,  25%-uk könyvek, cikkek alapján próbálta megoldani,  18%-uk a partnerétől kért tanácsot, orvostól viszont csak 4%-uk. A megoldás  38%-uknak csak részben,  13%-uknak egyáltalán nem sikerült.

84.                   (Csak nőknek szóló kérdés!)  A  közösülés soráni orgazmust  38%-uknál a „hosszú és változatos előjáték segíti elő legjobban,  16%-uknál pedig a „túl fáradt és levert „ állapot esetén a szex mellőzése.

85.                   (Csak nőknek!)  Az  eltérő ingerléssel  (petting vagy közösülés)  elért orgazmusok között a válaszolók 11%-a szerint „nincs lényeges különbség”, 12%-uk szerint jobba pettinggel,  27%-uk szerint viszont jobb a közösüléssel elért orgazmus.  (További 11%  nem tudja megítélni.)

86.                   (Csak nőknek!)  terhesség és szülés  14%-uk szerint a nemi életet „a szülés körüli heteket kivéve nem befolyásolta.;  14%-nál némileg csökkentette a szexuális igényeket,  27%-uknak még nem volt ilyen tapasztalata.  4%-nál igény-növekedés is előfordult.

 

       Befejezésül mindenkinek szóló, vegyes kérdések:

 

87.    A válaszolók életkorának megoszlása elég nagy szórást mutat;  túlsúlyban a 20-40 évesek.

88.    Nemek szerinti megoszlás:  64% nő,  36%  férfi.

89.    Családi állapotuk:  39%-uk nőtlen, ill. hajadon, 44%-uk házas, 15%  elvált, 1%  özvegy.

90.    Iskolai végzettségük:  általános iskolát végzett 8%,  szakiskolát 16%, érettségizett 47%, diplomás 28%

91.                   Foglalkozásuk:  4% betanított munkás, 26% szakmunkás, 14% adminisztrátor, 15% tanuló, 31% értelmiségi, 8%  egyéb foglalkozású.

92.                   Lakhelyük:  34%-uk Budapesten élt,  25%-uk nagyvárosban, 22%-uk kisvárosban, 11% nagyközségben, 6%  pedig kisközségben

      A  93. és 94. kérdésre adott válaszok nehezen értelmezhetők, bizonytalanok.

95.  Saját szülei  szexuális kultúráltságának megítélése:   46-49%-uk nem tudott erre vállalkozni,  20-23%-uk primitivnek, 18%-uk túl hagyományosnak tartotta őket, s csak 12%-uk szerint viszonylag gorszerűek.

96.  Partnereinek szexuális kultúrájával  a válaszolók 33%-a volt elégedett,  17%-uk szerint „kultúráltságuk többnyire alacsony szintű volt”,  41%-uk szerint egyesektől tanult, másokat ő tanított.

97.  Világnézeti identifikációjuk:  4% mélyen vallásos,  15%  „istenhívő, de felekezetn kívül”, 39% nem vallásos,  21% kifejezetten ateista,  19%-uk világnézete pedig „kialakulatlan”.

98.  Fontosabbnak tartott  életcéljaik57%-uk szerint a „sikeres párválasztás, jó házasság”, 20%-uknak a „saját gyermek(ek) sikeres felnevelése”,  6%-uknak az „érdekes munka, kellemes munkahely”;  a többi válasz-lehetőség csak 2-4%-ban szerepel.

99.  Változtatás-igények 20%-uk  önmagával elégedett, de a körülményeivel nem; 23%-uk éppen fordítva;  mindkettővel elégedett  11%-uk, de mindkettővel elégedetlen  26%-uk.

100.  Véleményük a kérdőívről:   47%-uk  megítélése egyértelműen pozitiv,  12%-uké vegyes,  4%-é negativ.

 

 (A kérdőívvel együtt beküldött kiegészítésekre és tanácskérésekre itt nem térek ki.)

                                                                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

 

A  „G-zónáról” (Ernst Gräfenberg  cikke)