Cikkek, referátumok

 

Párválasztás-könyvünk (Budával)  és  doktori  értekezésem  (1974)

A magánéleti kultúráról, korszerű életvezetésről  (2000)

Egy vizsgálat főbb adatai -

 és Mérei Ferenc levele (1978)

A  drogprevenció hiányzó pillére:

  szexuális nevelés

Humanista Nyilatkozat:  A szexuális egészségről   (1974)

Erwin J. Haeberle:   A szexológia globális    jövőjéről

Idősebbek nemi élete

 Kreativ  gender  role

Szexológiai képzés - orvosoknak

Szexológiai  képzés - jogászoknak

A "Milhoffer projekt"- prepubertásos  diákoknak

Szexuális  kultúránk  helyzete

Szexológiai kongresszus      Prágában, 2006

Szexuális nevelés: képes-e rá az    iskola?

Új teszt a női orgazmusról  (1994)

A szexuális  vonzerő  (sex  appeal)

 Újszerű szemlélet  a  szexológiában (V. Puppo)

Erőszak -  a párterápia  tükrében

A  szexuális  fejlődés régi és új     modelljei

A  prostitúció  jelene  és jövője        (Egy  vita  tanulságai)

Vita  Molnár  Tamással

A  házasság  jövőjéről írt könyveim

Új trendek a párkapcsolatokban és a párterápiában

18. Szexológiai  Világkongresszus

       Sydney, 2007 ápr. 15-19.

Agykutató hipotézise a szexualitásról

"NEOSZEX - A  magyarok nemi élete" HVG + Medián vizsgálat, 2007

Szexológiai  felmérés,  1986-ban

A "G-zónáról" (Gräfenberg  cikke, 1950-ben)

A "transzperszonális" pszichológiáról

Ellenvélemény  a féltékenységről

Nyitott házasság és  a csoportszex terjedése

A párválasztási érettség

A  szexuálpedagógia  helyzete hazánkban

A szexuális nevelés válságos jubileumai Németországban

 Hiteles ember- és jövőkép (?)

Pszichoterápia  és  szexuálterápia

Haeberle, E.: Szexológia az interneten - új frontunk

 Pénisz- és teljesítménynövelő         próbálkozások

 Referátumaim  (1969  óta)

Európai szexológusok 9. kongresszusa

Róma, 2008 ápr. 13.-17.

Buda Béla:  Meditáció a nemi felvilágosításról

A  szexuális kultúra és szexuálterápia úttörője, Buda Béla munkássága

Szexuális  függőségek

19.  Szexológiai  Világkongresszus  

 Göteborg, 2009 június 21-25

Szexuális attitüdök online kérdőíves vizsgálata  (2010)

Európai  szexológusok  10.  kongresszusa
Porto, , május 9-13

     Soma  Mamagésa  -  posztmodern  nőideál?

A szexológia 20. Világkongresszusa

2011. Glasgow

A  szexuális nevelés  új. európai  programja

Szondi Lipót  "sorsanalizisének"  bírálatához

Személyiségfejlesztés  mentális  tréningekkel

Jung  pszichológiájának elvi és módszertani alapjai

Az  ősi  jóga -- mai  szemmel

Európai Szexológusok Szövetségének  (EFS)

11. kongresszusa  (2012, Madrid)

Erotikus  és  szeretkezési  képességeink  fejlesztése

 Freud  S. Három értekezéséről

Wilhelm  Reich  útja

a "Szexpol"-tól  az "Orgon"-ig

Egy  új  szexuálpszichológus?  Hevesi Krisztina

Nemiségtudományok  Múlt, jelen, jövő

A szexuális egészség és jogok humanista felfogásának alakulása

Nemiségtan

könyvterv 13-17 éveseknek

Fajunk "reprodukciójának"  pszichológiájáról

Nemi egészségkutatási terv, 2015

Orvosi  kommunikáció  szexuális  problémákról 

Szexuálpszichológus-képzés  javasolt  témái  és  vizsgatételei

Hibás  párválasztás  ellen

Fajunk  alapkrízisének  megoldása    Egy utopikus  javaslat

 23.  Szexológiai  Világkongresszus:  2017,  Prága  

Poliamoria - vagy   nyitott monogámia?

Interjú  dr. Szilágyi Vilmossal

Gyógypedagógia  és  a  nemi  nevelés

 

 

 

 

Párválasztás-könyvünk  (Budával)  és doktori értekezésem

A felnőttkorba lépő embernek két fő feladatot kell megoldania: a pályaválasztást és a párválasztást. Az előbbire még úgy-ahogy felkészíti az iskola, az utóbbira azonban nem. Ezt jól mutatja, hogy a megkötött házasságok - és általában az intim párkapcsolatok többsége hamar felbomlik, vagy kiüresedik, nem működik megfelelően.

Fontos ezért tisztázni: melyek a feltételei egy tartós és sikeres párkapcsolatnak (vagy éppen házasságnak)?

Ezzel foglalkozik az a könyv, amelynek címoldala itt látható, s már két kiadásban elfogyott, pillanatnyilag csak könyvtárból kölcsönözhető. De addig is, nem árt, ha fölelevenítünk néhány fontosabb tudnivalót ennek az életbevágó feladatnak a sikeres megoldásáról. Hiszen mint minden feladatmegoldás, ez is felkészültséget és bizonyos képességek kifejlesztését igényli.

Mikor beszélhetünk például párválasztási érettségről? (S egyáltalán: mit jelent ez?)
A párkapcsolat (házasság vagy intim együttélés) beválásában nyilvánvalóan sokféle feltétel játszhat szerepet, hiszen sokrétű szociális közegben jön létre, s működése nem független a külső hatásoktól. Az egymással társuló partnerek az eltérő feltételek közt kialakuló személyiségüket viszik a kapcsolatba, hogy kölcsönösen megkapják egymástól, amit várnak: bizonyos alapvető, főleg lelki szükségleteiknek a kielégítését.

Ezek a szükségletek (igények, szokások) részben hasonlóak, részben eltérőek (néha nagyon eltérőek) lehetnek, ráadásul változóak is. Kielégítésük tehát rugalmasan változó képességeket igényel. A párkapcsolat beválásának alapfeltétele ezért, hogy olyan partnerek társuljanak, akik jól ismerik egymás kapcsolati igényeit, s képesek azokat kölcsönösen és tartósan kielégíteni.

E bonyolult feladat megoldásához a felkészültség szükséges szintjét párválasztási érettségnek nevezzük. Ez szorosan összefügg a pszichoszociális és a pszichoszexuális érettséggel, aminek alapfoka az érett szerelmi képesség. Ez sem jön létre magától egy bizonyos életkorban (például a felnőttkor küszöbén), hanem fokozatosan alakul ki a kisgyermekkortól kezdve, a "diákszerelmeken" és plátói rajongásokon keresztül, a tizenéves, vagy huszonéves korban. Magasabb szintje pedig a párválasztási érettség, amely a házasságra való érettséget, alkalmasságot is magába foglalja. A többlet elsősorban a véglegesség igényében és a partnerideál fejlettségében van; önismereten és a partner reális ismeretén alapul, nem túl merev és nem ellentmondásos.

A párválasztási érettség alapja az intim (szerelmi és élettársi) kapcsolat igénye; lényege pedig az egyén képessége arra, hogy egy hasonló színvonalú és igényű partnert találjon, s vele mindkét felet kielégítő, tartós kapcsolatot létesítsen.
A probléma csak az: hogyan lehet mérni e képesség meglétét, vagy hiányát, illetve fejlettségi fokát? A szakirodalom sok tesztet ismertet a szexuális kultúráltság, beállítottság, viselkedési szokások mérésére, s vannak "összeillési kérdőívek" is, amelyek pl. a házasulandók értékrendjének, elvárásainak hasonlóságát mérik fel. De egyik sem kifejezetten a párválasztási érettség mérése. Ezért - a fogalom meghatározásából kiindulva - vizsgálni kezdtem a társkereső motíváció, valamint a párválasztási és együttélési képesség faktorait.

A társkeresés motívumait (és ellenmotívumait) illetően nyilván nemcsak és nem is elsősorban a szexuális igényekből kell kiindulni, hiszen azok kielégítéséhez ma már nem kell házasságot kötni, vagy együtt élni. Fontosabbnak tűnik a szerelmi igény és képesség megléte és fejlettségi szintje. Aminek persze része a fejlett szexuális reagálókészség, de az önfeltárási, a kötődési és a biztonságigény is. Emellett fontos lehet a közös célok (családalapítás, otthonteremtés stb.) igénye, vagy az önmegvalósítás (pl. továbbtanulás) kölcsönös segítése - és még sok egyéb.

A párválasztási képesség alapját véleményem szerint három faktorcsoport képezi: 1. Az intelligencia és az értékrendszer, 2. Az önismeret és az emberismeret, 3. A partnerideál és a házassági elvárások. Az elsőhöz tartozik az intelligencia foka és jellege, a világnézeti alapbeállítottság és az érdeklődés fő iránya (ami többnyire az iskolázottságban tükröződik). A másodikban legfontosabbak az énkép és az énideál, az önértékelés, önbizalom és a pszichoszociális alapbeállítottság (az extraverzió-introverzió, bizalom vagy bizalmatlanság), de fontos az összehasonlítási alap, vagyis az eddigi baráti és partnerkapcsolatok, feldolgozott tapasztalatok mennyisége is.

A partnerideál feltehetőleg a szülőképből alakul ki tudattalanul, de imprinting-szerűen alakíthatják az első nagy szerelmek is. A házassági elvárások a szülők és az ismerősök házasságainak tapasztalataiból, leszűrt tanulságaiból erednek, s a kialakuló értékrend szerint változnak. Ide tartoznak a normativ összeillési elképzelések is. (Kik illenek össze és kik nem.) A párválasztásra érett egyén önismerete és életterve alapján pontosan tudja, milyen partnert kell keresnie - tehát nem vár egy szerencsés véletlenre.

Az együttélési képesség alapja nyilvánvalóan az érzelmi kötődés képessége (amely egyébként a szerelmi képességnek is alapfeltétele). Érett formája elkötelezettség-vállalást jelent, vagyis az egyénileg legfontosabb társ melletti szolidaritást, pszichoszociális értelemben vett hűséget, ami azonban nem feltétlenül azonos a kizárólagossággal. Hosszabb távon szimmetrikus viszonyt és egyenrangúságot is feltételez: a részleges és rugalmas függőség és kölcsönös alkalmazkodás mellett az egyéni szabadságnak és autonómiának az érvényesülését. Tehát bizonyos fokú nyitottságot, kompromisszumkészséget és a konfliktusok konstruktiv kezelését.

Mindezek alapján összeállítottam egy kérdőívet, amely 44 nyitott, vagy félig zárt kérdésből áll. A válaszok egyrészt a párválasztási érettség szintjét mérik, másrészt a partnerek részéről (külön) történő kitöltés esetén az összeillés elbírálására is alkalmasak. Mellesleg pedig megválaszolásuk a tudatosság növelése révén is fejlesztő hatású.  A Párválasztási  Érettség Teszt  megtalálható  e  honlap  "Kérdőívek" c. részében.

 

Doktori értekezésem  (1973)

 

Címe: A párválasztási szocializáció tényezői  a  serdülő-  és ifjúkorban.  Publikálásakor  ez a cím bizonyos fokig módosult. (Pszichoszexuális fejlődés – párválasztási szocializáció.  1976, Tankönyvkiadó) A disszertáció egy  1970-ben lefolytatott, kérdőíves és interjús vizsgálat eredményeit tartalmazza.  Hét fejezetre tagolódik;  ehhez jön még a  Függelék, amely 33 táblázatot ismertet.

Az  első  fejezet  bevezető jellegű:  körülhatárolja a párválasztási szocializáció  fogalmát és jelentőségét, foglalkozik a problématörténeti előzményekkel.  Ezután ismerteti a vizsgálat célját és metodikáját, továbbá a vizsgált minta szerkezetét  és a fontosabb, független változókat.

A  deskriptiv vizsgálat célja az volt, hogy a párválasztási érettség kialakulásában szerepet játszó tényezőket minél teljesebben feltárja;  lehetővé tegye a különböző tényezők közötti összefüggések megállapítását,  s ezzel elősegítse a későbbi, verifikáló jellegű kutatásokat.   A vizsgálat a fejlődéspszichológiai aspektust helyezte előtérbe.  A vizsgált minta  (N = 498) közel kétharmada főiskolai hallgató  (pedagógusjelölt)  volt, a többiek érettségizett szakmunkástanulók.

második  fejezet  a serdülőkor előtti pszichoszexuális fejlődés fontosabb mozzanatait foglalja össze, s ezáltal viszonyítási alapot teremt a serdülő- és ifjúkori fejlődés eseményeinek megértéséhez.  A  harmadik fejezet  a serdülőkori párválasztási szocializáció főbb tényezőit tárgyalja.  Ezen belül adatokat közöl és értékel a nemi érés akcelerációjáról, a szexuális felvilágosítás forrásairól és időpontjáról,  a maszturbációról,  a szülőkről való „érzelmi leválásról”  és a heteroszexuális orientációról  (szerelem, flört, petting  stb.)

A párválasztási érettség alakulását bemutató  negyedik fejezet  a legterjedelmesebb;  8 alfejezetre tagolódik.  Ezek közül az első a   párválasztási érettség  fogalmát és kezdeteit tárgyalja.  A második a házasodási tervek, házassági elvárások és családtervezés adatait elemzi.  A harmadik egybeveti a párválasztási attitűdöket és a választási lehetőségeket.  A továbbiakban a házasság előtti szexuális kapcsolatok megítéléséről, az első, tényleges nemi kapcsolatról, a  szexuális partnerek számáról  illetve az absztinencia okairól,  valamint a korai szexuális konfliktusokról és  frusztrációkról esik szó.  De itt szerepelnek a megkérdezettek  információ-igényéről és  javaslatairól szóló adatok is.

Az  ötödik fejezet  néhány mélyinterjúból közöl részleteket.  Végül a  hatodik fejezet  összefoglalja a vizsgálat néhány tanulságát.  Eszerint a vizsgálat kimutatta a párválasztási problematika  kiemelkedő szerepét a vizsgált ifjúsági rétegek és korosztályok életében.  S ezzel ráirányította a figyelmet egy olyan problematikára, amely  „jelentőségét illetően minden bizonnyal egyenrangú a pályaválasztási szocializáció kérdéskörével.”   Az egyik legáltalánosabb tanulság, hogy  a párválasztási szocializáció terén ma is az „ösztönösség”, vagyis a spontaneitás és véletlenszerűség  uralkodik.  S a régi, patriarchális, polgári-vallási hagyományok hatása  jelentős mértékben tovább érvényesül.   A legfontosabb következtetés, hogy  „a kulcsfontosságú szocializátorokat, vagyis a pedagógusokat minden lehetséges módon fel kell készíteni, alkalmassá kell tenni az ún. családi (és nemi)  életre nevelésreA végső cél a párválasztási szocializáció optimalizálása a társadalom és az egyének érdekeinek megfelelően.”

A publikált disszertáció egy második felmérés adataival kibővítve  1978-ban újra kiadásra került  és a pedagógusképző intézmények ajánlott olvasmánya lett. Külön azonban nem tanították, így vizsgázni sem kellett belőle  (hasonlóan a  „Bevezetés a szexuálpedagógiába”  című könyvemhez).

 

                                                                                                                                                 Szilágyi Vilmos  dr.

 

A magánéleti kultúráról, korszerű életvezetésről

A szexuális--párkapcsolati kultúra  lényeges része a magánéleti kultúrának. Érdemes ezért kicsit körüljárni a magánéleti kultúra fogalmát. Mirõl is van szó? A magánéletet szembeállíthatjuk a közélettel, bár a kettõ között nincs éles határ, s kétségkívül hatnak is egymásra. De tény, hogy a magánélet az un. "privátszférában" zajlik, az egyén személyes , individuális életútját, jó esetben életvezetését jelenti, azt az életstílust,, amit õ maga alakít ki (vagy fogad el). Ennek két vonala az egyéni pályaválasztás és a párválasztás. Ha mindkettõ sikeres, akkor beszélhetünk véleményem szerint a magánélet sikerérõl (bár ennek megítélése elég szubjektív, hiszen objektív kritériumokkal nem nagyon rendelkezünk).

A magánéleti kultúra így végeredményben a pályaválasztás és a párválasztás kultúráltságát (és szocializáltságát) jelenti, vagyis az egyén olyan mûveltségi szintjét, amely lehetõvé teszi a saját és a társadalom szempontjából egyaránt optimális döntéseket és életvezetést. E speciális mûveltség elsajátítása a szocializációs és személyiségfejlõdési folyamat lényeges eleme; elõsegítése pedig a köznevelés, elsõsorban az iskolarendszer (részben pedig a közszolgálati médiák) feladata lenne.

Iskolarendszerünk, sajnos, mindmáig nem gondoskodott a felnövekvõ generáció pályaválasztási és párválasztási érettségének elõsegítésérõl. Valami ugyan történt mindkét vonalon; mûködtek például pályaválasztási tanácsadók, s az un. "családi életre nevelés" bevezetésére is történtek próbálkozások, mindez azonban egyáltalán nem volt elegendõ. Hiányzott az intézményes megalapozás, nem képezték ki rá a pedagógusokat, nem irattak ehhez tankönyveket és segédkönyveket, nem építették be a köznevelés rendszerébe; az illetékesek nem ismerték fel a magánéleti kultúra és a korszerû életvezetés tanításának jelentõségét.

Az adott helyzetben tehát "civil kezdeményezésekre" van szükség Ehhez azonban elõször is a leginkább érintett szakembereknek, értelmiségieknek kellene egyetértésre jutniuk a teendõket illetõen. Ezt kívánjuk elõsegíteni, amikor megvitatásra javasoljuk a magánéleti kultúra témáját. Éspedig különösen a párválasztási érettség elõsegítésének vonatkozásában, mert ez nemcsak alapvetõbbnek, hanem bonyolultabbnak és a hagyományos tabuk folytán "kényesebb" kérdésnek tûnik.

Az elsõ, megvitatandó (s persze tudományos módszerekkel is vizsgálandó) kérdés, hogy milyen a magánéleti, s ezen belül fõleg a szexuális (párválasztási és házassági) kultúra helyzete, állapota, színvonala hazánkban, nemek és életkor, valamint területileg és társadalmi rétegek szerint. Ennek megítéléséhez természetesen megbízható viszonyítási pontok kellenének; mihez képest nevezhetõ a helyzet jónak, közepesnek vagy rossznak? (Például milyen téren és mennyiben marad el a fejlettebb országoktól? stb.) Ebbõl következhetne annak megállapítása, hogy milyen feladataink vannak a magánéleti kultúra színvonalának emelése terén? S hogyan lehet megteremteni e feladatok teljesítésének feltételeit?

Mindez természetesen egy sor további kérdést is felvet. A helyzetnek és okainak vizsgálata során tisztázandó pl. a magánéleti problémák és a társadalmi változások összefüggése, így pl. a nõmozgalom, az emancipáció a nõk munkábaállásának és szakképzésének hatása a nõk és férfiak magánéletének alakulására. Tulajdonképpen nincs kidolgozott, egységes és átfogó elmélete a magánéletnek, bár egyes vonatkozásait már sokszor tanulmányozták például a családszociológusok vagy a szabadidõ-elemzõk. Ám teljesen tisztázatlan pl. a magánélet és az egyéni értékrendszer, világnézet, erkölcsi elvek összefüggése, nem is szólva az önértékelés (pl. sikerorientéált vagy kudarckerülõ), a vérmérséklet és személyiségtípus (pl. introvertált vagy extravertált stb.) befolyásoló szerepérõl.

Minthogy a magánélet jellege, minõsége az életvezetésben konkretizálódik, vizsgálni kellene az életvezetési képesség mibenlétét, tartalmi elemeit és kialakulásának törvényszerûségeit. Nyilvánvaló ugyanis, hogy -- mint minden képesség -- az életvezetési képesség is tanulható, alakítható, nemcsak véletlenszerû hatásokkal, hanem tudatos neveléssel és önneveléssel is, bár erre mindeddig sem a család, sem az iskola nem törekedett. A tanácsadás szintjén is csak olyan szûk körû és részleges próbálkozások voltak, mint a nevelési és a pályaválasztási tanácsadó irodák; ám ezek puszta léte is veszélybe került a rendszerváltás után.

Párválasztási és házassági tanácsadások azonban egyáltalán nem mûködtek az elmult évtizedekben; az un. "társkeresõ szolgálatok" ugyanis szakmai szempontból legtöbbször nem nyujtottak igazi segítséget (csak "találomra" összehozták a társkeresõket).

Magánéleti, életvezetési tanácsadókra pedig nyilván sürgõs szükség lenne, természetesen csak olyanokra, akik erre speciális felkészültséggel, tudományos megalapozottsággal rendelkeznek. Sajnos, mindeddig sehol sem folyt nálunk ilyen irányú képzés. Pedig már 1985-ben javaslatot tettem az ELTE Pszichológiai Intézetének egy magánéleti tanácsadással kapcsolatos speciálkollégium indítására. Ennek során a következõ problémakörök kerültek volna megvitatásra:

  1. Egyéni értékrendek megvalósulása az életvezetésben.       

  2.  Szerelmi és szexuális kapcsolatok, pszichoszexuális fejlõdés.

  3. . Párválasztási érettség, házassági problémák.

  4. Érettség a szülõi szerepre; gyermekvállalás és nevelés.

  5. Elhidegülés, különélés, válás; szülõtársi kapcsolat.

  6. Szenvedélybetegségek és egyéb menekülési módok.

  7. Öregedés, együttélés öregekkel. Családon belüli elmagányosodás.

  8. Súlyosabb betegség, baleset, halál; trauma-feldolgozás.

  9. Öngyilkossági hajlam (üresség-, értelmetlenség-érzés).

Mindezek közül ugyan csak 4--5 problémakör tartozik elsõdlegesen a szexológiára, de mindegyik multidiszciplináris és holisztikus megközelítést igényel, s ebben a szexológiának is fontos szerep jut. A problémakörök súlyossága és gyakorisága szempontjából akár rangsorba is állíthatjuk õket, hogy több idõt és energiát fordíthassunk a legfontosabbak megoldására. Ilyen próbálkozás eredménye volt az utóbbi két évtizedben az un. "családi életre nevelés" elõtérbe állítása, amirõl fõiskolai jegyzetek (dr. Komlósi Sándor) és tankönyvek (dr. Czeizel Endre) is megjelentek, s bizonyos körben, iskolatipusokban alkalmazásukat is kipróbálták. Ezek eredményeinek megvitatása szükséges és hasznos lenne, ám bõvebb teret igényelne (s lehetõleg team-munkát).

Az utóbbi években tanúi lehettünk az un. "magánélettan" iskolai bevezetésére tett kísérletnek is, amihez egy kitûnõ pszichológus, Bácskai Júlia írt két tankönyvet és egy tanári segédkönyvet. Az erre vállalkozó pedagógusoknak pedig a kötelezõ pedagógusképzés keretében is igénybe vehetõ, 60 órás kiképzõ kurzusokat tartott az "Alternatív Pedagógusképzõ Mûhelyben". A "magánélettan" a szerzõ szerint megfelel a NAT "Ember és társadalom" mûveltségterületén belül az Emberismeret címû fejezet követelményeinek, amennyiben pótolja az egykori osztályfõnöki órákat, segít az önismeret és a pszichológiai kultúra fejlesztésében stb. Kétségkívül lenne, ha a magánélet tanát valóban tantárggyá lehetne tenni az általános és középiskolákban, Alapítványunk célkitûzéseivel összhangban.

Ennek során figyelembe lehetne venni a fejlett, nyugati országokban érvényesülõ, hasonló törekvéseket. Daniel Goleman Érzelmi intelligencia (Budapest, 1997. Háttér K.) címû könyvében sürgeti az önismeret tantárgyszerû oktatását, amit egyes amerikai iskolákban már hosszú évek óta megvalósítanak. Az oktató-nevelõ munka célja, hogy a gyermekek életének feszültségei és traumái napi témák legyenek, s megtanulják: "a hangsúly az érzelmek kendõzetlen, de agressziómentes kinyilvánításán van". (397. old.)

Németországban pedig egyes iskolák kísérleti jelleggel bevezették az "életvezetés -- erkölcstan" oktatását. E szaktárgy feladata a tanulók életvezetési képességének, s elsõsorban értékorientációjának fejlesztése, önismeretük és pszichológiai kultúrájuk növelése. (Néhány éve ennek részletesebb terveit is megkaptam.)

Lehetne még sorolni a jó kezdeményezéseket, amelyek tanulmányozásra érdemesek, de legfõbb ideje lenne nálunk is elõbbre lépni végre a magánéleti kultúra és korszerû életvezetés terjesztése terén.

Kiegészítésként megemlíthetõ, hogy a különbözõ "házasság-elõkészítõ htanfolyamok" is a magánéleti kultúra terjesztését szolgálják. Ilyeneket itt-ott már nálunk is rendeztek (fõleg a történelmi egyházak), de ezek általában rövidek és felszínesek voltak, eredményességüket pedig nem is próbálták felmérni.  Amerikában viszont nagy hagyománya van a házasságra elõkészítõ, intenzív kurzusoknak, s a tudományos kutatás is foglalkozik ezek hatékonyságának javításával. Az egyik szexológiai szakfolyóirat (Journal of Sex & Marital Therapy) például egyik (99/1.) számában közölt errõl egy érdekes tanulmányt, amely számunkra is tanulságos lehet, s reméljük, hogy hamarosan sikerül nálunk is megszervezni egy-két ilyen tanfolyamot.

                                                                                                                                                            Szilágyi Vilmos  dr.

 *  *  *

 

Egy vizsgálat főbb adatai

(Szilágyi V.:"Pszichoszexuális fejlődés…” 1978-as, 2. kiadásából)

 

Az eredeti felmérés (1970) folytatásaként az 1974-75-ös tanévben  újabb vizsgálatra került sor budapesti egyetemisták ill. főiskolások körében  (N= 510)  Az adatgyüjtés alapját képező, új kérdőívben közel 60 kérdés a szexuális és párválasztási attitüdöket,  mintegy  70 kérdés pedig a pszichoszexuális fejlődésben szerepet játszó  élményeket és tapasztalatokat igyekezett tisztázni. Ez a két kérdéscsoport  tartalmazta az ún.  függő változókat,  míg a további  22 kérdés a  független változók  (alap-adatok, családi körülmények  stb.)  felderítésére  irányult

A  könyv első kiadása (1976)  óta elkészült az új vizsgálat adatainak összesítése, s részben értékelése is. Minthogy az eredmények teljes körű  értékelésére itt nincs  lehetőség,  csupán a vizsgálat  néhány jellemző adatát ismertetem,  elsősorban az  előző felmérés adataival való egybevethetőség  szempontjából.  (Eddig csak kisebb, rész-feldolgozások kerültek publikálásra, pl. a  Pszichológiai Tanulmányok  1977. évi kötetében.)

 

A  vizsgált minta  294  férfiből  és  216  nőből,  zömmel  19-23  éves  fiatal felnőttekből állt.  Közülük  300-an a budapesti  SOTE  orvostanhallgatói,  210-en pedig a budapesti  Bánki Donát Műszaki Főiskolára jártak a vizsgálat időpontjában.  A  megkérdezettek  kb. 90%-a  még nem kötött  házasságot. Fontosabb életcéljait tekintve  első  helyen a  „sikeres  párválasztást, jó házasságot”  említette a  férfiak 54,4%-a  és a nők  59,7%-a;  ez az arány nagyjából ugyanolyan,  mint az előző  felmérésben,  csupán a nemek kerültek kissé közelebb egymáshoz, vagyis mindkét nemnek  majdnem egyformán fontos ez az életcél.

 

A családalapítás jelentőségét emeli ki az is, hogy a 2, és 3. helyen a legtöbb szavazatot  (ismét eléggé hasonló, 30-34%-os arányban)  a gyermekvállalás és gyermeknevelés kapta. A megkérdezettek közül lényegesen többen vallották magukat ateistának (a férfiak 34,4%-a, a nők 35,6%-a), mint az előző mintában. Ugyanakkor kevesebb férfi (13,6%) és több nő (20,9%) tartotta magát vallásosnak illetve istenhívőnek. Az ateisták és vallásosak aránya közötti (kb. 45-50%-os) különbség kialakulatlan világnézetet jelent.

Arra a kérdésre, hogy kitől vagy honnan kapták az első komolyabb információkat a szexualitásról, a férfiak  36,4%-a, a nők  39,8%-a a könyvet jelölte meg első helyen.  A jóbarát különösen a férfiak információforrásai közt jelentős  (28%);  a nőknél a barátnő ritkábban (13%)  tölti be ezt a szerepet. A szülő  (többnyire az anya)  felvilágosító szerepe viszont inkább a nőknél jelentősebb  (25,5%), mint a férfiaknál  (13,2%). A pedagógustól vagy az orvostól kapott szexuális felvilágosítást csak a minta 3,2-3,4%-a tartotta első helyen számon, vagyis lényegesen kevesebben, mint az előző vizsgálatban. 

 

Az első önkielégítéssel kapcsolatos kérdésre a férfiak 13,6%-a, a nők 71,7%-a sehogy sem, vagy tagadólag válaszolt; a nemek közötti különbség tehát még nagyobb e téren, mint az előző mintában. Az önkielégítés leggyakoribb előfordulása férfiaknál  16 éves korra, a nőknél kb. 17 éves korra tehető az adatok szerint. A legutóbbi fél évre vonatkozólag csak a férfiak  42,5%-a és a nők alig 10%-a ismerte be, hogy folytat önkielégítést; a férfiak többsége heteroszexuális kapcsolatával indokolta tartózkodását, míg a nők nagyobbrészt arra hivatkoztak, hogy nem hiányzik nekik (33%) illetve, hogy undorítónak tartják (13%).

Az önkielégítéssel kapcsolatos attitűd különösen a nőknél bizonytalanabb és negativabb, mint a korábbi mintában. 22%-uknak nincs határozott véleménye erről, s csak 7%  fogadja el ártalmatlan és normális jelenségként.  Mindkét nemnél elég elterjedt vélemény, hogy az önkielégítés csak a serdülőkorban indokolt és elfogadható  (a férfiak 19,4%-a és a nők 15,3%-a szerint)  illetve, hogy csak akkor káros, ha túl gyakori  (a férfiak 22,8%-a és a nők 12%-a szerint). Érdekes, hogy nincs lényeges különbség az önkielégítéssel kapcsolatos attitűdben az orvostanhallgatók  és a műszaki főiskolások között (holott az előbbieknek „illene” jobban érteni ehhez).

 

A serdülőkori érzelmi kötődést illetően a férfiak 44%-a a barátját nevezte meg  fő bizalmasaként, 22%-uk pedig senkit sem tudott megnevezni. A szülők csak 7-9%-nál szerepeltek.  A nőknél egyforma arányban (31,5%) szerepel  az anya és a barátnő, mint fő bizalmas, akinek titkaikat is elmondják.

Az első szerelem mindkét nemnél 13-14 éves korban jelentkezik először nagyobb arányban  (férfiaknál 28,6%-ban, nőknél  27,3%-ban),  s 15-16 éves korban már mindkét nem túlnyomó többsége átélte ezt az élményt. Az adatok bizonyos akcelerálódást mutattak a korábbi vizsgálathoz képest, főleg a nőknél. Erre mutat az is, hogy jóval több   (12%) jutott el a közösülésig az első szerelemben, mint a korábbi mintában. Még egyértelműbben mutatkozik az akceleráció az első csókolózás időpontjában, ami a férfiak 47,6%-ánál  és a nők 33,3%-ánál már 13-14 éves korban (vagy még előbb)  megtörtént. A szerelmi élmény gyakoriságában viszont nem mutatkozik lényeges változás az előző vizsgálathoz képest.

 

Az újabb adatok szerint a nőknél csökkent a magányérzés gyakorisága:  csak 4,6%-uk érzi magát gyakran magányosnak, ezzel szemben  27,8%  szinte sohasem.  A megkérdezettek kb. 70%-ának volt partnere a vizsgálat időpontjában. A férfiak 44,6%-a, s a nők 35,6%-a azonban nem tervezett házasságot az adott partnerével. Olyan viszont egy sem akadt, aki egyáltalán ne akart volna megházasodni. Az előző mintához képest növekedett azok száma, akiknek még nincs határozott elképzelésük, tervük a házasságkötés hozzávetőleges időpontjára  (18-20%);  de azoké is, akik minél előbb kötnének házasságot  (a férfiak  8,5%-a, a nők 17,6%-a).

A legtöbb férfi (39,1%)  csak megfelelő anyagi alap  biztosítása után kíván házasodni, míg a nők közül  sokan (20,4%) a megfelelő partner megtalálását tekintik fő előfeltételnek, az anyagiakat kevesebben  (18,5%)  tartják fontosnak.  5,4%-ra csökkent azon férfiak aránya, akik minél később, sok tapasztalat birtokában kívánnak csak megházasodni.

 

A  házassági elvárások tekintetében is kisebb különbség mutatkozik a nemek között, mint a korábbi vizsgálat során.  Ugyanis mindkét nemnek kb. kétharmada  (a férfiak  61,6%-a, a nők 68,5%-a)  a szeretetet és megbecsülést jelölte meg elsőnek.  A másodikként megnevezett elvárások  már jobban megoszlanak:  a férfiak a gyermeket tartják fontosnak (38,1%), a nők erősen ingadoznak a gyermek  (23%) és a biztonság (25%)  elvárása között. Jelentősen nőtt azon nők aránya, akik a 2. és 3. helyen a rendszeres és kielégítő nemi élet iránti elvárásukat  hangoztatják  (15,7% és 19%).  A házasság  sikerének feltételei közül mindkét nem a kölcsönös szerelmet tartotta legfontosabbnak  (a férfiak  68%-a, a nők  72,2%-a).  A 2. és 3. helyen  pedig kevés különbséggel a szexuális összhang  szerepét hangsúlyozták legnagyobb arányban.

A partnerideál tulajdonságai közül a válaszolók ezúttal is a  megbízhatóságot és őszinteséget  emelték ki legnagyobb arányban  (a férfiak 34%-a, a nők 54,2%-a), az előző mintához hasonló arányú, nemek közötti különbséggel.  A férfiak  19%-a számára a partner gyermekszeretete a legfontosabb;  a  2. és 3. helyen mindkét nem ezt a tulajdonságot részesíti  leginkább előnyben.  A  partner intelligenciája a nőknek, a vonzó külső és a szexuális igények fejlettsége a férfiaknak fontosabb.

 

Különbség mutatkozik a partner szüzességének értékelésében is:  ezt  a  férfiak  31%-a, a nőknek viszont csak  10%-a részesíti előnyben.  De csak a férfiak  2,7%-a  és a nők 1,9%-a ragaszkodna hozzá.   A házasság előtti nemi kapcsolat elfogadása tehát általánossá vált,  bár a nők  11,6%-a csak a leendő házastárssal tartja megengedhetőnek  a lány számára.  Szignifikáns felfogásbeli különbséget tükröz az az adat is, miszerint a  férfiak 17-24%-a  kölcsönös egyetértés és felkészültség esetén  szerelem nélkül is megengedhetőnek tartja  a  házasság előtti nemi kapcsolatot, míg a nők közül csak  3-9% fogadná ezt el.  De mindkét nem túlnyomó többsége  (67-78%)  egyetért abban, hogy a nemi kapcsolat kölcsönös szerelem és felelősségvállalás  esetén  házassági szándék nélkül  is megengedhető.

A  korábbi mintához képest különösen a nők körében jóval nagyobb  a tényleges nemi kapcsolatot a házasság előtt megkezdők aránya:  a nők kb.  58%-a vesztette el így a szüzességét.  A magyarázatot illetően figyelembe kell vennünk, hogy ezek – a korábbi mintától eltérően – többségükben  (kb. 60%-ban)  budapesti lányok, akik gyermek- és serdülőkorukat is a fővárosban töltötték, tehát szabadabb és erotizáltabb légkörben nőttek fel.  Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a régebbi és az újabb felmérés között  mintegy öt év telt el, s a nők általános emancipációja ezalatt is előre haladt.  A férfiaknál a házasság előtt nemi kapcsolatban élők aránya az előző mintához képest nem emelkedett jelentősen:  kb.  74%. A nemek közötti különbség tehát ezen a téren is csökkent.

 

Az adatokból megállapítható, hogy a férfiak átlag egy-másfél évvel korábban  (18  éves kor körül) kezdik a közösüléseket, mint a nők. Ez is hozzá járulhat ahhoz, hogy az aktiv mintában szereplő férfiak  többségének  (kb.  58%-uknak)  már három vagy még több szexuális partnere volt, míg a nők többsége  (kb. 57%-uk) eddig csak egy partnerrel létesített ilyen nemi kapcsolatot.

A közösülések megkezdésének motívumai közül  ezúttal is  a  kölcsönös érzelmi igény,  a szerelem emelkedik ki  (a férfiak 44%-ánál és a nők  74%-ánál).  A további fő motivum mindkét nemnél az erős nemi vágy  (szexuális felhevülés)  és a  kiváncsiság.  Az előbbi természetesen a férfiaknál játszik nagyobb szerepet.  A nemi kapcsolat megkezdését az újabb vizsgálat alanyai sokkal pozitivabban értékelték, mint a korábban vizsgált csoport;  a  férfiak  68%-a és a nők 73%-a szerint „úgy volt jó, ahogy történt”.

 

Új szempontokat tükröző adatok

 

Az eddigiekben nagyjából a könyv első kiadásának  Függelékében található  táblázatok sorrendjében mutattam be az újabb felmérés néhány összehasonlítható  adatát, eredményét. Az alábbiakban viszont olyan adatokat is közlök, amelyek az előző felméréshez képest  új szempontokat tartalmaznak.  Mindenekelőtt néhány adat az attitűdökről.

Annak megítélésében, hogy az egyéni, magánéleti problémák terén jelenleg milyen arányban illetve jelentőséggel  szerepelnek szexuális-partnerkapcsolati  kérdések,  nem mutatkozott jelentős eltérés a nemek között:  7,4-7,8%  azok aránya, akiknek éppen  ezek a legfőbb problémái . A férfiak  37,4%-ának és a nők 42,6%-ának  elég sok gondot okoznak, kb. a 2. helyen szerepelnek.  A férfiak 23,8%-ának és a nők  16,2%.ának vannak ugyan ilyen problémái, de nem ér rá velük foglalkozni. S végül a férfiak  26,5%-ának és a nők  31%-ának pillanatnyilag nincs ilyen gondja.

 

Saját tájékozottságukat a szexualitással összefüggő kérdések terén  a  férfiak egy kicsit nagyobb arányban  (41,5%)  ítélik az átlagosnál jobbnak, mint a nők  (32%). A megkérdezettek közel fele  szerint saját tájékozottsága  megfelel korosztálya átlagának.

Annál meglepőbb, hogy .a szexualitásnak a fajfenntartáson túlmenő funkcióit  még az orvostanhallgatók is milyen kevéssé ismerik. A megkérdezettek 11,5-14,8%-a nem tudott válaszolni a kérdésre  illetve tagadta, hogy más funkciója is lehetne a szexualitásnak.  61-62%-uk csak egyetlen további funkciót tudott megnevezni;  éspedig a férfiak  legnagyobb arányban az örömszerző  funkciót  (27,6%), míg a nők közül viszonylag legtöbben  (29,2%)  a  kapcsolaterősítő  funkciót. A férfiak  24,5%-a is az utóbbit említette, míg a nők 20,4%-a az örömszerző, 19,9%-a pedig a személyiségfejlesztő funkciót nevezte meg illetve írta körül. Lényegesen kevesebben  említették az egészségvédő (8,3-11,2%)  és a kommunikatiy  (4,6-7,5%) funkciót. Káros, negativ funkciót azonban senki sem tulajdonított a szexualitásnak. (A kérdés nyitott volt, megadott válaszlehetőségek nélkül.)

 

Arra a kérdésre, hogy milyen eltérések vannak a nemek szexuális igényei és reagáló készsége között, a megkérdezettek  kb. egyharmada  (a férfiak  30, a nők 34,3%-a)  azt válaszolta, hogy a férfiak szexuális igényei  (és képességei)  erősebbek. Ennek ellenkezőjét csak a férfiak  5,4%-a állította. Mindkét nem (41-42%-ban) egyetértett abban, hogy  a nemek szexuális igényei alig különböznek. A fennmaradó  23-24%  nem tudott határozott választ adni. Elég nagy megosztottság mutatkozott a nemek  szexuális természetének”;  monogám  vagy  poligám  beállítottságának megítélésében.  A férfiak  19%-a és a nők 22,7%-a szerint a nők kizárólagosságra, a férfiak pedig változatosságra törekszenek. A férfiak 34,7%-a és a nők 22,2%-a szerint viszont mindkét nemnél természetes a változatosság igénye.  Ezzel szemben a férfiak 20,7%-a és a nők  28,7%-a  a  kizárólagosságra  törekvést  tekinti  „természetesnek”  mindkét nemnél. (A többieknek nem volt erről határozott véleményük.)

 

A  terhességmegszakítást  illetően a nők  30,6%-a  úgy nyilatkozott, hogy  nem egyezne bele; 55%-uk pedig a  körülményektől tenné függővé.  A férfiak közül viszont csak 20,4%  nem egyezne bele partnere terhességének megszakításába. A különbség statisztikailag szignifikáns. Az  érvényben levő abortusz.rendelet megítélése terén azonban nincs lényeges különbség:  a megkérdezettek  67,4-69,9%-a  egyetért vele;  bár 30-36%-uknak van néhány fenntartása. 11,6-14,6%-uknak nem volt erről határozott véleménye.

Meglepő bizonytalanság mutatkozott  sokaknál  a  fogamzásgátló  módszerek ismeretében  és értékelésében. A férfiak  25%-a és a nők  15,7%-a  nem tudott megnevezni egyetlen, jól bevált, ajánlható  fogamzásgátló módszert sem illetve kitérőleg válaszolt. Még többen  (a férfiak  43,6%-a, a nők 46,8%-a)  nem tudták eldönteni, milyen fogamzásgátló módszert tartsanak  „nem ajánlható”-nak.  A legtöbben  (a férfiak  55,8%-a és a nők 67,2%-a) a hormonális fogamzásgátlást  („antibébi  tbl”)  tartották a legmegbízhatóbbnak.

 

Egy másik kérdésre adott válaszokból az derült ki, hogy mindkét nem túlnyomó többsége  (kb.  85-90%-a)  féltékenyen reagálna,  ha megtudná, hogy partrnere (vagy házastársa)  alkalmilag mással csókolózott.  Ugyanakkor a partnerrel rendelkező férfiak  közel  30%-a, a nőknek pedig 38%-a egy későbbi kérdésre válaszolva bevallotta, hogy partnere mellett  mással is csókolózott már, amióta együtt járnak.

A  gyermekvállalási attitűd  igen kedvező. Az egész mintában csak egyetlen megkérdezett nem akart gyermeket, s  olyan is csak néhány volt, aki mindössze egy gyermeket kívánt. A férfiak  40,8%-a és a nők  37,5%-a  két gyermeket, a  férfiak 39,5%-a  és a nők  44,9%-a  három gyermeket szeretne. (A gyakorlatban persze másként alakul.)

Szignifikáns különbségek mutatkoztak a nemek között  a  partnerideál  bizonyos tulajdonságait illetően.  A  férfiak  52,7%-a  önmagánál néhány évvel fiatalabbnak, a nők  63,4%-a  pedig idősebbnek képzeli a  számára ideális partnert.  Kifejezetten magasabb partnerre vágyik a nők  67,1%-a, kifejezetten alacsonyabbra a férfiak  30%-a;  az utóbbiak  51%-a a hasonló magasságú partnert  részesíti előnyben.  A partner vonzó külsejét  (sex appeal-jét)  jóval több férfi  (22,4%) tartja a partnerideál legfontosabb tulajdonságai egyikének, mint a nők  (2,4%).

Az  egyházi esküvőről  is eléggé eltér a nemek véleménye. A nők közül jóval többen (42,6%)  helyeslik vagy fogadják el, mint a férfiak közül  (28%).

Érdekes képet mutat a  deviáns  szexuális viselkedéssel kapcsolatos attitűd. Például a homoszexuális  kapcsolatokat --  14-15%  kivételével – egységesen elítélik.  Szignifikáns különbség mutatkozik viszont  pl. a  nudizmus  értékelésében, amit a férfiak  85%-a bizonyos feltételekkel megengedhetőnek tart, míg a nőknek csak  67%-a.  Még nagyobb a különbség a  csoportszex  megítélésében, amit a nők közül csak  6%  tart megengedhetőnek, a férfiak közül  viszont  32,3%. Meglehetősen eltérő a  pornográfia  értékelése is:  a nők  42,6%-ával szemben  a  férfiak  60%-a  tartja megengedhetőnek. Valamivel egységesebb a  prostitúcióról alkotott vélemény:  a férfiak  65,3%-a  és a nők  77%-a  utasítja el. Végül a  sztriptiz  a  férfiak  83,3%-a és a nők  72,7%-a szerint megengedhető.

 

A szexualitással kapcsolatos, fontosabb  információigényeket illetően a  férfiak 53,7%-a és a nők  37%-a a másik nem  testi és lelki sajátosságairól  szeretne többet tudni. Sokan  (a férfiak 17,3%-a és a nők  26,4%-a)  lennének kiváncsiak a  szerelmi csalódások okaira is. Lényegesen kevesebben  (kb. 11%)  érdeklődnek a nemi élet erkölcsi  kérdései és a fogamzásgátlás  iránt.  Igen kevesen igényelnek információt az önkielégítésről, a „nemi eltévelyedésekről” és a nemi úton terjedő betegségekről.

Részben attitűd-kérdés, hogy mi okozta a legtöbb nehézséget, zavart az eddigi partner-kapcsolatokban. Az első helyen adott válaszok  három fő tényező között oszlanak meg:  a férfiaknak elsősorban a zavartalan együttlét feltételeinek hiánya  (28%), az időhiány, az elfoglaltság  (19,4%)  okozott gondot, míg a nőknél a sorrend a saját gátlásossággal kezdődik  (26%), s csak aztán jön az időhiány  (17%) és a helyhiány  (14,8%).  A negyedik leggyakoribb  zavaró tényező a   mások  beleszólása  volt.

 

Az eddigi partnerkapcsolati élményekre vonatkozó adatokból megállapítható, hogy a férfiaknak jóval több „flörtjük”, csókolózási és pettingpartnerük volt.  Még nagyobb a különbség a nemek között a  közösülési partnerek tekintetében. A nemi kapcsolattól tartózkodóknak mintegy a fele  (a férfiak  49, a nők  52%-a)  azzal magyarázta tartózkodását, hogy eddig nem talált megfelelő partnert.  Erkölcsi okokra csupán a férfiak  10%-a  és a nők 13%-a hivatkozott  (eltérően a korábbi mintától).  Nemekre jellemző különbség:   a férfiak  20,8%-ánál a tartózkodás fő oka, hogy a partnerük nem akarta a szexuális kapcsolatot, míg a nőknél ez csak 1%-ban fordult elő;  náluk inkább a terhességtől való félelem  (16%)  állt az előtérben.

Jelentős, nemek szerinti különbség mutatkozott a nemi absztinencia  értékelésében is:  az érintett férfiak  kb. 42%-a  kedvezőtlennek tartotta ezt, míg a nők közül  csak  22%  vallotta  kedvezőtlennek,  48%  természetesnek tartotta, 9% pedig egyenesen büszke volt rá.

A nőknél az adatok szerint lényegesen hosszabb ismeretség  (átlag  1-1,5  év)  előzi meg az első, komolyabb szexuális kapcsolatot, mint a férfiaknál  (kb. fél év).  Szignifikáns, nemek szerinti különbség van az első szexuális partnerhez való viszony  jellegében is:  a férfiaknál sokkal gyakoribb, hogy alkalmi, futó  kapcsolat  (31%) vagy pusztán baráti viszony  (21,5%)  keretében kezdik a nemi kapcsolatot, míg a nőknél  futólagos kapcsolat egyáltalán nem, a baráti viszony is csak alig 8%-ban szerepelt;  ellenben kb. 70%-uk állandó szerelmi partnerével, kb. 18%-uk pedig a vőlegényével  veszítette el a szüzességét.

Jellemző adat, hogy  a  férfiak  kb. 62%-a és a nők  57%-a nem gondoskodott a fogamzásgátlásról az első közösülésnél – illetve nem tudta, hogy a partnere gondoskodott-e erről, mert nem beszéltek róla.

 

Rendkívül nagy különbség mutatkozott a nemek között aszerint, hogy a vizsgálat időpontjában is fennállt-e még a kapcsolat az első szexuális (közösülési)  partnerrel.  Míg a férfiak közül csak 15%  tartotta fenn az első  szexuális viszonyt, addig a nőknél  54% !

Az első közösülés csak a nők kb. 17%-ánál járt kielégüléssel  (vagy az annak hitt érzéssel). Az átlag a 3.-4. közösülésnél  érte el az orgazmust  (?), amiből következik, hogy az érintettek közel fele még annál is később  (s persze nem biztos, hogy közösülésben).  S jelenleg is csak  4%-uk jut  majdnem minden közösüléskor  kielégüléshez.  A közösülő  férfiak 10%-ának gyakran, kb. 52%-uknak pedig „néha”  korai orgazmusa és magömlése van, s kb. 37%-uknál pedig néha a merevedés is hiányos. Ami azzal is összefügghet, hogy csak kb. 20%-uk érezhette magát mindig biztonságban az intim együttlétek során.

 

Azok a megkérdezett férfiak, akiknek a vizsgálat időpontjában  nem volt szexuális kapcsolatuk, csaknem kivétel nélkül úgy nyilatkoztak, hogy  nagyon hiányzik  (44%)  illetve egy kicsit hiányzik  (51%)  nekik. A partner nélküli nők  57%-ának nagyon, 37%-uknak egy kicsit hiányzik a partnerkapcsolat. Ugyanakkor a partnerrel rendelkező férfiaknak és nőknek csak  kb.  45%-a elégedett minden szempontból a partnerével.  Az e téren mutatkozó, egyforma arányok ellenére  a nők közül jóval többen  (kb. 43%)  hajlamosak arra, hogy  véglegesnek tekintsék és kizárólagossá tegyék a jelenlegi kapcsolatukat, mint a férfiak közül  (kb. 26%). Ezt talán annak egyik mutatójaként értékelhetjük, hogy  a férfiak házasodási kedve ebben az életkorban többnyire alacsonyabb, mint a nőké.

Egészében véve az újabb vizsgálat eredményei megerősítik a korábbi vizsgálat adatait és következtetéseit;  sok szempontból kiegészítik  és árnyaltabbá teszik  a  pszichoszexuális fejlődésről és párválasztási szocializációról  felrajzolt  képet.

 

Kiegészítésül ismertetem  Mérei Ferenc  hozzám írt levelét a könyvvel kapcsolatban:

 

"Kedves Barátom, köszönettel megkaptam új munkádat.

 Be kell vallanom, hogy a kötet tanusága szerint a vizsgálatból lényegesen több jött ki, mint amennyire számítottam. (Az erre vonatkozó aggályaimat annak idején közöltem.) 

 

A könyv legnagyobb pozitivuma a hangvétel komolysága... szakszerűsége. Sikerült elkerülni mind a kacsintgatást, mind a kincstári hangvételt, tehát azt a két veszélyt, ami az ilyen vállalkozásokat fenyegeti.  Emellett az álláspont egylrtelmű a szerelem és az örömszerzés kérdésében,  s így a pedagógusok számára valóban értékes anyagot szolgáltat. Nagyon tetszettek a mélyinterjú-részletek;  valóban sikerült mélyre hatolni, és lehet, hogy az ezzel a módszerrel készült 30  beszélgetés még további, a táblázatoknál értékesebb anyagot tartogat.  Látom, hogy a mélyinterjúkhoz Rorschach is készült;  remélem, ennek a feldolgozására is sor kerül még, az interjúval egybevetve.  Tudom, hogy a téma szempontjából ez lényegtelen mellékút, de engem ez különösképpen érdekel.

 

A  táblázatokban néhány megdöbbentő mozzanatot találtam.  A 13. táblázatban azt, hogy a nők nem válaszoltak a maszturbációs kérdésre;  el tudom képzelni, hogy ez döntően az ankétrendszer hátrányát szemlélteti. A  14. táblázat "undor"  reakciója ezt jól kiegészíti.  Az első petting-tapasztalatok életkora is meglepő, mert mintha a fiúk és lányok életkorának különbsége arra utalna, hogy a serdülő fiúk figyelemre méltóan idősebb lányokkal kerülnének kapcsolatba.  A  28. táblázat kívánná a legtöbb magyarázatot, részint a fiúk és lányok közötti életkori eltolódás, részint a lányok vallomása miatt.  A  32. táblázatban a lányok vallomása is fokozza a további elemzés kíváncsiságát.

 

Amikor  gratulálok a szép könyvhöz, mint szociálpszichológus, az a véleményem, hogy ezek az adatok és motivációk veszítenek érvényükből, ha összeadjuk őket.  Nem lehet 200  "erkölcsi meggondolást"  összeadni.  A megoldás az egyéni feldolgozás lenne, életrajzi és értékorientációs adatok megmunkálása egyénenként, tehát pszichoszexuális életrajzok készítése, összesítés nélkül.

Baráti üdvözlettel és nagyrabecsüléssel --  Mérei  Ferenc

 

U.i.  Feleségem és Zsuzsa lányom is olvasta a könyvet. Ők is gratulálnak.  M.F.

1976 márc. 3."

*  *  *

 

 

A szexuális egészség jelentése

A szexuális jogok és kötelességek  jegyzéke

The Humanist 1976 

 

 

 A humanistáknak jelentős szerepük volt a szexuális forradalom korai szakaszában.  Bár a Humanisták 2. Manifesztuma már  tartalmazott egy rövid bekezdést a szexualitásról, úgy gondolták, hasznos lehet egy részletesebb  nyilatkozat.  A humanisták  természetesen  erősen igénylik az erkölcsi felelősségérzet fejlődését. Ennek szem előtt tartásával  az Amerikai Humanisták  Társulata  megkérte  Lester  Kirkendallt, a neves szexológust, az oregoni egyetem „családi élet”  professzorát, hogy dolgozza ki  a szexuális jogok  jegyzékét.  Dr. Kirkendall eredeti tervét sokszor újraírták a következő hónapok során. Megkértek egy csoport humanista szerzőt, hogy írják alá ezt a nyilatkozatot. Közülük sokan  a  humanisztikus szexológia  élvonalába tartoznak. Örömmel közöljük az általuk aláírt nyilatkozatot:

 

A  szexualitás túl sokáig nem foglalhatta el méltó helyét az emberi tevékenységek  sorában. A testi erotikát  vagy misztifikálták és  tabukkal vették körül, vagy erősen eltúlozták azt a képességét, amellyel hozzájárulhatott az élet teljességéhez. Az emberi szexualitás egyre kielégítőbbé vált, ahogyan maga az élet is tartalmasabb lett. Itt az ideje, hogy kiemeljük a szexualitás minőségét, hangsúlyozva hozzájárulását  egy értelmes élethez.

 

A történelemben először fordul elő, hogy nem kell félnünk egy nem-kívánt terhességtől, vagy a nemi úton terjedő betegségektől, hiszen megvan a megfelelő ellenszerük. A  szexuális megnyilvánulások korlátozása a monogám házasságra talán érthető volt mindaddig, amíg inkább  csak a gyermeknemzés  jöhetett szóba – s amíg a nők alávetették magukat a férfiaknak.  Bár a házasságot  értékes emberi kapcsolatnak tartjuk,  véleményünk szerint másféle szexuális kapcsolatok is  fontosak. Mindenesetre az embereknek joguk kell legyen szexuális vágyaik kielégítéséhez és olyan kapcsolatok létesítéséhez, amelyek nem ártanak másoknak, vagy nem sértik szexuális jogaikat.  A szabadság ilyen új felfogását azonban össze kell kapcsolni az erkölcsi felelősségérzettel.

 

Szerencsére  napjainkban világszerte  átértékelik a szexualitás  szerepét az emberek életében.  Hitünk szerint a szexualitás humanizálása már eléggé megtörtént ahhoz, hogy indokolt legyen  annak kinyilvánítása:  milyen jogai és kötelességei vannak az egyénnek a társadalommal szemben, és a társadalomnak az egyénnel szemben. Ennek megfelelően a következőket ajánljuk megfontolásra:

 

1.  Az emberi szexualitás határait ki kell tágítani. A szexualitást számos kultúra a nemzésre próbálja szűkíteni. A nemiség minden egyéb értelmét mellékesnek tekintették, ferde szemmel  nézték vagy helytelenítették. Ám a népességnövekedés korlátozásának szükségessége, a  hatékony fogamzásgátlók használatának elterjedése  és a  reproduktiv technológia fejlődése  csökkentette a  szex gyermeknemző szerepét.  A  rugalmasan reagáló szexualitás ma az intimitás kifejezője mind a nők, mind a férfiak számára, az élvezet és gazdagodás forrása, ráadásul a feszültségek levezetésének egyik módja, akkor is, ha a nemzés  valószinűtlen. A  szexualitásnak más élményekkel való integrációja azonban csak akkor valósul meg, ha  az egyén alapjában kiegyensúlyozottan él.  Ha ez megtörténik, a szexualitás elfoglalhatja helyét  más természetes  funkciók között.

 

2.  A  nemek közötti egyenlőség  kialakítása  lényeges  vonása  az  értelmes  moralitásnak.  A  nők elleni mindenfajta jogi, foglalkozásbeli, gazdasági és politikai diszkriminációt  és a szexizmus  minden maradványát meg kell szűntetni. Amíg a nők nem rendelkeznek egyenlő esélyekkel,  addig a férfiak szexuálisan kizsákmányolhatják őket. A férfiaknak tehát el kell ismerniük a  nők  jogát saját testük felett, s hogy meghatározhatják saját szexuális megnyilvánulásaik jellegét. Minden egyénnek – akár  , akár férfi – egyenlő személyi jogai vannak.

 

3.  A  repressziv  tabukat fel kell váltsa a szexualitás kiegyensúlyozottabb és tárgyilagosabb  szemlélete, amely az emberi igények okos tudomásulvételén alapul.  Az ősi tabuk sokféleképpen korlátozzák gondolkozásunkat.  Az egyének, különösen a nők  olyan korlátozások foglyai voltak, amelyek előírták, hogy mikor, hol, kivel és a test mely részeinek bevonásával  elégíthették ki szexuális vágyaikat. Amint ezeket a tabukat egy  objektiv átértékelés eltörölte,  számos szexuális megnyilvánulást másképpen láthatunk. Sok minden, ami ma elfogadhatatlannak látszik,  bizonyos feltételek esetén nyilvánvalóan elfogadható lesz. Egyesek máris elfogadhatónak tartják a partnerük  hozzájárulásával létrejött, extramaritális  szexuális kapcsolatokat. A világ egyes részein már elfogadott, házasság előtti  szexuális kapcsolatok  általánosan elfogadottá válnak.  Ez minden valószínűség szerint a homoszexuális és biszexuális kapcsolatokra is érvényes lesz.  A mélyebb intimitás érzésének kifejezését célzó nemi kapcsolatok sokkal inkább átléphetik majd  az életkor, a fajta vagy a nemek szabta korlátokat, mint a pusztán testi élvezetet vagy a nemzést szolgáló kapcsolatok.

 

A  tabuk lehetetlenné tették  bizonyos kérdések megfelelő vizsgálatát,  különösen a női szexualitás vonatkozásában. Ilyen például  az  abortusz. A magzat tönkretételére koncentrálva  sokan mellőztek más, fontos tényezőket, például  a gyermekek és felnőttek  átfogó szexuális nevelési programjának nyilt megvitatását. Hosszú harc folyt akörül is, hogy megfelelő tájékoztatásról kell gondoskodni  a hozzáférhető fogamzásgátló módszereket alkalmazni kívánók számára. Ugyanígy a tabuk miatt érzik sokan, hogy a nemi szervek látványa  illetlenség, vagy hogy a nemi aktus bármely verbális vagy vizuális ábrázolása pornográf jellegű;  ez  aláaknázza az objektivitást  és  a cenzúra igényéhez vezet. Ugyanígy a szex  misztifikálása  is lehetetlenné teszi a nyilt vitát, mert így a szexet nem lehet természetes élményként kezelni.

 

4.  Mindenkinek joga és kötelessége, hogy tájékozódjon az emberi szexualitás különböző polgári és közösségi  vonatkozásairól.  Megerősítjük és támogatjuk az  ENSz  Egészségügyi Világszervezete bizottságának  nyilatkozatát  az  emberi szexualitásról:  „Mindenkinek joga, hogy szexuális felvilágosítást kapjon, s a szexualitást mint örömszerző és gyermeknemző  lehetőséget fogadja el.”

 

A szexualitással kapcsolatos teljes tájékozottság igénye a magánéletben nyilvánvaló, ám ritkán terjed ki a társas életre is. A közélet számos problémájához szorosan kapcsolódnak  szexuális attitűdök, ám a tabuk itt is akadályozzák ezek nyilt megvitatását. A túl gyors népességnövekedést csak akkor lehet kezelni, ha elismerik a szexuális viselkedéssel és fogamzásgátlással kapcsolatos egyéni attitűdöket.  Nyilvánvaló, hogy ez a nők szociális helyzetét is érinti. Az elítélt bűnözők rehabilitációja szempontjából is fontos lehet  a jelentős külső kapcsolatok megalapozása.  Embertelen és  károsító hatású számukra a szexuális kapcsolatok lehetetlenné tétele. Ez a probléma minden intézetben élő egyént érint, például az öregek otthonaiban élőket is.  Másik probléma  a testileg vagy értelmileg fogyatékosok  szexuális felvilágosításának és  kielégülési jogának biztosítása.  A szexuális igények kommercializálódása  alapos vizsgálatra szorul. Vizsgálni kell  az olyan gyermeknevelési szokásokat is, amelyek  szexuális funkciózavarokat eredményezhetnek, például a szexuális visszaéléseket és az érzelmi elhanyagolást.  A szexuális attitűdöket és életstílusokat  állandóan egyeztetni kell  a technikai és orvosi  újításokkal és a változó kulturális  mintákkal.

 

5.  A leendő szülők joga és kötelessége, hogy megtervezzék gyermekeik számát és születésük idejét, figyelembe véve  saját vágyaik mellett a társadalmi  igényeket is.  Ha a családméret szabályozandó, a nem kívánt gyermekek születése pedig megelőzendő, akkor  a házas és nem házas pároknak a  születésszabályozási ismereteket és módszereket hozzáférhetővé kell tenni.  Ezt folyamatosan újra kell értékelni a világ népesedési helyzetétől függően.  A születésszabályozás joga az önkéntes sterilizáció és művi abortusz jogát is jelenti.  Hangsúlyozzuk, hogy a születésszabályozás egyenlő mértékben felelőssége a férfinek és a nőnek.  A férfi fogamzásgátlás  további kutatásokat igényel. Mindenesetre  a  fogamzásgátlásért nemcsak a nő felelős.

 

6.  A  nemi erkölcs alapja a mások iránti  tisztelet és megbecsülés lehet, s ezt nem lehet törvényekbe foglalni.  A törvények megvédhetik a fiatalt  a kihasználástól, s bármely korú egyént a visszaélésektől. Ezen túlmenően azonban  a szexuális viselkedési formákat nem kell törvényekkel szabályozni. Az érett egyének szabadon választhatják partnereiket és a nekik megfelelő  szexuális  viselkedéseket.  A szexuális viselkedések bizonyos formái  korlátozóak és károsak lehetnek – például  a prostitúció, a szadomazochizmus vagy a fetisizmus.  Az ilyen  viselkedési minták  megváltoztatása azonban  nem a törvényes tilalomtól, hanem  csak a neveléstől és tanácsadástól várható.  Egyetlen célunk az egyének kiegyensúlyozott és önmegvalósító életének segítése.  A szexuális viselkedés  szociálisan elfogadhatatlan formáit önkéntesen gyakorlók  büntetése vagy száműzése  csak súlyosbítja a problémát. A nemi erkölcs nem különleges szabályrendszer, hanem  elválaszthatatlan az általános erkölcstől.  A szexuális értékeket és viselkedéseket más emberi értékekhez és  viselkedésekhez hasonlóan  aszerint kell értékelni, hogy  frusztrálják, vagy elősegítik az emberi  életet.

 

7.  A testi  élvezet éppoly fontos, mint az erkölcsi érték.  A hagyományos vallási szemlélet  gyakran elítélte a testi örömöket, mint „bűnöseket” és  „züllötteket”. Ezek embertelen attitűdök, mert rombolják az emberi  kapcsolatokat. A viselkedéstudományok eredményei demonstrálják, hogy  a testi örömök megtagadása, különösen az alakuló fejlődés periódusaiban, gyakran eredményez  családbomlást, visszaélést a gyermekekkel,  a fiatalok szökését, bűnözést, erőszakot, alkoholizmust és az antihumánus viselkedés egyéb formáit. Megerősítjük, hogy az értelmes és tartalmas emberi kapcsolatok keretében fontos a testi gyönyör, egyrészt erkölcsi értékként, másrészt, mert  elősegíti az egészséges  társas kapcsolatokat

 

8.  Az egyének egész életük során képesek pozitiven  reagálni a szexuális ingerekre, ezt el kell ismerni és el kell fogadni.  A  gyermeki szexualitás  nemi tudatosság és kísérletezés révén fejeződik ki. Ez önmaga érintését, teste különböző részeinek, így a nemi szerveknek a símogatását jelenti.  Az ilyen  tanulási élmények segítik  saját testének megértését  és a szexualitás integrációját  személyiségébe. A  maszturbáció  sok fiatal és idősebb számára  megszokott módja a kielégülésnek, s ez teljesen elfogadható. Ahogyan a repressziv attitűdök  megakadályozták a gyermeki szexualitás  elfogadását, ugyanúgy akadályozták  a középkorúak és idősek szexualitásának értékelését.  El kell ismernünk azt a tényt, hogy idősebb embereknek is vannak szexuális igényeik.  Az érintés öröme,  az érzelmek kölcsönös kifejezése  és az intim testi  reagálás  élvezete  mindenkinek élete végéig tartó joga.

 

9.  Az emberi és humanista értékek iránti elkötelezettség  egyetlen szexuális kapcsolatból sem hiányozhat.  Szexuális viselkedésével senki sem sérthet, vagy hozhat hátrányos helyzetbe másokat. Ez az alapelv mindenfajta szexuális kapcsolatra érvényes, a rövid és alkalmi élményekre éppúgy, mint  a mélyebb vagy tartósabb kapcsolatokra. Minden szexuális kapcsolatban alapvető  a szabadon kinyilvánított egyetértés – még a házasságban is, ahol  az egyetértés gyakran hiányzik, vagy eleve adottnak számít.

 

Zavaró kérdések támadnak a fenti elvek nyomán. A találkozásban közvetlenül érdekeltek  teljesen eltérő módon vélekedhetnek a  szexuális viselkedésről.  Ez szükségessé teheti  a nyilt és becsületes kommunikációt  a pillanatnyi  és  jövőt illető  elvárásokról. A döntések ilyenkor a megítéléstől és előrelátástól függnek,  s eredményük csak lassan  derül ki.

 

A kapcsolatok nem légüres térben keletkeznek.  A szexuális kapcsolatban közvetlenül  érdekelt személyeken kívül  más, fontos  személyek is vannak. E más személyek érdekei rendszerint bonyolultak és eltérőek; a dolgok semmilyen alakulása nem elégíthet ki mindenkit. Egyesek szeretnék, hogy semmilyen szexuális kapcsolatra ne kerüljön sor, s felháborodnak, ha az mégis megtörténik;  mások többnyire elfogadják. Ezért  ajánlatos empátiát érezni mások iránt.  Megkérdezhetjük önmagunktól: „Milyen szexuális viselkedést várnék másoktól önmagam és/vagy  szeretteim irányában?” „Legalább annyira törődöm-e a partnerem és más érdekeltek boldogságával és jóllétével, mint a magaméval?”

 

De van egy általánosabb megfontolás is:  ti., hogy mindenki  részt vesz  egy olyan szociális atmoszféra megteremtésében,  amelyben a felelős szexuális viselkedést  elfogadják.

Konklúzió

E  nyilatkozat pontjainak megvalósítása  az egyének bizonyos tulajdonságaitól függ. Szükséges hozzá az egyéni autonómia és a nemi működés kontrolljának képessége,  valamint az, hogy elégedett legyen, s tudja elfogadni és élvezni a testi örömöket. De az is, hogy tartsa tiszteletben mások jogait ugyanezekre az örömökre. A vele szemben igényeket támasztó társadalomnak pedig  figyelembe kell vennie az egyéni szükségleteket és a személyes szabadságot. A szerelem és a bűntudat nélküli szexualitás csak ilyen feltételek mellett lehetséges.

 

Történelmünk jelen helyzetében mi, emberek  csodálatos útra készülünk. Most először valósíthatjuk meg  egész testünk birtoklását. Testünket mindeddig  korlátok közé szorította az egyház, vagy az állam, s ezek szabályozták, hogyan  viselkedhetünk szexuálisan. Nem engedték meg, hogy  teljesen átéljük a gyönyört, a test örömeit  és kibontakoztassuk érzéki képességeinket.

 

Szexuális élvezőképességünk megvalósítása érdekében  el kell fogadnunk azt a tételt, hogy bár az élvezet  erkölcsi érték – de csak akkor, ha  kölcsönösen és felelősségtudattal éljük át. A kreativ és kölcsönös szexuális attitűd  az egyén és a társadalom számára egyaránt nagy jelentőségű lehet. Egyéni hasznát tapasztalhatjuk a társkapcsolatból adódó lelki fejlődésben és  önmegvalósításban. Viselkedésünk azt fejezheti ki a partner számára:  Gazdagabb lettem ettől az élménytől, s attól, hogy ugyanezt nálad is elősegíthettem.”

 

Az élmény szociális jelentősége abból adódik, hogy a partner is átéli ugyanazt a bűntudatmentes, kölcsönös  örömöt.  A testi és lelki jóllét kellemes érzései, az önmegvalósítás tudata, amit  a szabadon kifejeződő szexuális élmények révén átélhetünk, kisugározhat az egész társadalomra.  Lehetetlen, hogy az értelmes érzéki és extatikus szexuális életet élő egyén közömbös és hanyag legyen másokkal. Meggyőződésünk, hogy szexuális lényünk felszabadítása nélkülözhetetlen  ahhoz, hogy  teljes emberi kapacitásunk kibontakozhasson. De ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy  fejlesztenünk kell mások iránti felelősségtudatunkat is”

 

.*  *  *

 

Idősebbek nemi élete

 

felnőttek  túlnyomó többsége  állandó jellegű partnerkapcsolatban él.  A házastársak vagy élettársak kapcsolatuk kezdetén már  szexuális tapasztalatokkal és kipróbált elvárásokkal rendelkeznek, éspedig a férfiak és a nők egyaránt.  A 25 és 45 éves kor között még nagy a szexuális teljesítőkészség, bár a szex időközben csökken és rutinszerűvé válik.  A monotónia megszűntetése érdekében sokan keresnek alternatívákat a külső  kapcsolatokban. Az újdonság varázsa azonban csak átmenetileg hat, ezért célszerűbb a sokéves kapcsolatokban is az unalom megelőzésére törekedni a szeretkezések idejének, helyének és módjának változatosabbá tételével. A válások magas aránya  jórészt a szexuális összhang hiányára vezethető vissza.

 

Az  élet második felében  a szexuális igények és teljesítmények fokozatosan csökkennek,  a funkciózavarok viszont szaporodnak:  csökken a férfiak merevedési készsége, a  női hüvely  szárazabbá válik a klimaktériumban megváltozott hormonhatások következtében  stb. A funkciózavarokat gyakran krónikus betegségek  (továbbá szenvedély-betegségek és egészségtelen életmód stb.)  váltják ki, vagy súlyosbítják.  Szerencsére ezek kezelhetők  vagy megelőzhetők.  A férfi nemzőképessége  késő öregkorig megmaradhat, a gyengédség és szeretet képessége  pedig  nem függ az életkortól.

 Az idősebbek szexuális viselkedésének változását is  három szempontból:  a nemi szerepek,  az erotikus viselkedés és  a  fajfenntartás  vonatkozásában vizsgálhatjuk, bár a gyakorlatban ezeket nehéz egymástól szétválasztani.  Ami az elsőt illeti, a  férfi és női szerepek a legutóbbi évtizedekben rendkívül sokat változtak, főleg azzal, hogy közeledtek egymáshoz és rugalmasabbá, felcserélhetőbbé váltak.  Már nehéz elkülöníteni az „igazi férfi” és az „igazi nő” jellemző tulajdonságait.  Az ezekről kialakított hagyományos  kép (az aktiv, domináns férfi és a passzív nő)  már elavultnak számít, de az alternativák is gyorsan változnak, s a nemi szerepek különböző  modelljei közül szabadon lehet választani.

 

A felnőtt nők és férfiak  erotikus viselkedése  eléggé eltérően alakul.  Szexológiai vizsgálatok szerint (E.J. Haeberle, 2004)  a  fiatalabb, házas férfiak gyakran és intenzíven igénylik a szexet, orgazmusaik átlagos gyakorisága csaknem heti öt, de a nőtleneké is több mint három. Az életkor előre haladtával azonban a férfiak szexuális igénye és teljesítménye fokozatosan csökken. Az 50 éveseknél a heti átlag már alig kettő, a 70 éveseknél pedig már egynél is kevesebb. Ezzel szemben a nők szexuális igénye és teljesítménye eleve alacsonyabb ugyan, mint a férfiaké (a 18-20 évesek átlaga is alig heti egy orgazmus), de  ez jóformán változatlanul megmarad a klimaktérium körüli időszakig. Egyénileg természetesen nagy eltérések lehetnek az átlagtól, de a házastársak közötti  szexuális összhang megteremtése rugalmasságot, alkalmazkodást és szexuális kultúrát igényel. (Például azt, hogy a férfi ne ragaszkodjon mindíg a közösüléshez, a pedig képes legyen őt petting révén kielégíteni  stb.) 

 

Köztudott, hogy a harmónia csak akkor teljes, ha mindkét fél kielégítheti szükségleteit.  Ezzel kapcsolatos lehetőségek:

                  1.  Mindketten  megtalálják minden  fontosabb igényük  teljesülését;

              2.   az egyik megtalál mindent, a másik szinte semmit;

                    3.   mindketten csak részben találják meg a kielégülést.

 

Minthogy pedig az igények mindenkiben  hierarchikus rendszert alkotnak,  jónak mondható a házasság, ha a partnerek  fontosabb, előnyben részesített szükségletei  általában  és legnagyobbrészt  kielégülnek. A beválás szubjektiv értékelését azonban   erősen befolyásolja a partnerek  igényszintje, vagy  összehasonlítási szintje. Az irreálisan magas igényszintet mérsékelheti annak figyelembevétele, hogy minél több  konkrét igényünk  van, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy  mindent egyetlen partnerben  megtaláljunk.

Vagy megfordítva a tételt:  a  partnerek összeillése és a házasság beválása annál valószínűbb, minél kevesebb illetve minél rugalmasabb igényeik vannak. A  műveltség, az egyéniség fejlődése, kibontakozása ebből a szempontból  kettős hatású lehet:  egyrészt emeli az igényszintet és növeli a konkrét igények számát,  másrészt növeli az alkalmazkodóképességet és a megértést a partner iránt.

 

Ma már senki sem vitatja, hogy a szexuális viselkedés az életkortól függően is változik,  s bizonyos mértékben a testi változásoktól is függ.;  vagyis biológiai alapjai vannak.  Ez azonban nem magyarázza, hogy valamely szexuális viselkedés miért jelentkezik  különböző életkorban és a testi fejlettség különböző fokain.  Például vannak nők,  akiknél az orgazmuskészség már óvodáskorban jelentkezik,  míg másoknál a serdülőkor után sem.  A mai szexológusok ugyan elismerik  Freudnak és követőinek érdemeit a szexuális fejlődés elméletének megalapozásában, de az ember esetében már nem hisznek semmilyen  ösztönben, s a biológiai potenciál mellett inkább az  interaktiv tanulási folyamatoknak  tulajdonítanak döntő jelentőséget.

 

Csikszentmihályi professzor szerint elkerülhetetlen, hogy a férfiak és nők bizonyos körei életük során kipróbáljanak különböző modelleket...  Viszonylag biztos csak az, hogy  tartósan boldog partnerkapcsolatok inkább a kölcsönös tiszteleten, bizalmon és tolerancián múlnak, mint a szexuális aktivitáson., bár ez utóbbi is fontos, de másodlagos szerepet játszik. Egyébként meggondolandó, hogy jelentősége idősebb korban úgyis csökken, legalábbis az orgazmushoz jutás konvencionális értelmében.  Ehelyett a  gyengédség és a testi közelség válik döntővé.”

Idővel  a partnerek egyre jobban megismerik egymást, elmúlnak a nagy izgalmak.  Mindent kipróbáltak már egymáson, a másik fél reakciói kiszámíthatóak lettek.  A szexuális játékból elveszett az újdonság varázsa.  Ezen a ponton a kapcsolatot az a veszély fenyegeti, hogy  unalmas rutincselekvések sorozatává válik, amit csak a kölcsönös érdek tart össze. ..  Az egyetlen mód, amivel vissza lehet állítani az újszerűséget,  ha új lehetőségekre figyelünk fel a kapcsolatban...  Ezek olyan egyszerű lépések is lehetnek, mint az evési, alvási vagy háztartási szokások megváltoztatása. Vagy próbálkozhatnak azzal, hogy  új beszédtémákat találjanak, új helyeket  keressenek fel, új emberekkel barátkozzanak össze.

 

Ha mégsem tudják megoldani a felmerült kapcsolati problémákat, gyakran felmerül a válás gondolata. A partnerek bontási szándéka sokáig bizonytalan lehet; emiatt állandó „sakkhelyzetben”  ingadoznak a „válni vagy nem válni”  között  (Sem együtt, sem egymás nélkül nem tudnak élni.)  Nehézséget jelenthet  a közös élet során kialakult  szokások átállítása. Sokan azt ajánlják, hogy kerüljék egymást;  meneküljenek munkába, vagy egy új kapcsolatba. Az egymás kerülésének azonban anyagi feltételei is vannak (külön lakás  stb.) Amíg nem találnak új partnert, minden öröm és fájdalom a régire emlékeztet. Nehézséget okozhat a másikkal való kommunikáció új módjainak gyakorlása, vagy a vele kapcsolatos régi és új információk értelmezése  (az idealizálás vagy degradálás elkerülése).

 

Az intimtárs elvesztése Davis szerint hasonlít egy végtag elvesztéséhez; utána gyakran úgy tűnik, mintha még meglenne és funkcionálna. A közös múlt még sokáig tovább él az emlékekben, az álmokban. Stendhal  szerint nem kell kerülni az emlékezést;  ajánlatosabb kibeszélni magunkból az emlékeket egy új partnerrel.

Heiman és LoPiccolo  (1988)  összegyüjtötték a nyugati társadalom  „szexuális  mítoszait.”, előítéleteit.  A férfi szexualitással kapcsolatos, jellemző  előítélet  például, hogy  sok férfi azt hiszi:  mindenáron erősnek, kezdeményezőnek és kontrollhelyzetben levőnek kell  lennie;  holott ezek ellentétesek a jó szexhez nélkülözhetetlen  gyengédséggel, spontán érzékiséggel  és rugalmas alkalmazkodással.  A teljesítmény-központúság  folytán a célratörő férfiak  számára  az erekció és az orgazmus a legfontosabb;  a  szeretkezés így pusztán teljesítménnyé devalválódik.

 

Erős  előítélet, hogy a szexben nemcsak a kezdeményezés, hanem az  irányítás is a férfi dolga; a nő igényeire ezért alig figyelnek.  Azt hiszik, hogy  mindig készen kell állniuk a szexre,  minden alkalmat ki kell használniuk – ez gyakran kudarcokhoz vezet.  Közösülés-centrizmusuk lényege, hogy mindig közösülésre törekszenek;  a  petting  számukra  csak  előjátékot jelent.  Többnyire ehhez kapcsolódik az  orgazmus-centrizmus,  vagyis hogy értéktelennek tartják az orgazmus nélküli szeretkezést.  Végül egy makacsul tovább élő mítosz  a  pénisz- méret szerepének túlbecsülése:  azt hiszik, hogy a nagyobb méret jobb szexuális reagálókészséget, nagyobb „állóképességet”  jelent, s a partner is jobban élvezi, biztosabban kielégül. Ezért divatosak még ma is a pénisznövelő „varázsszerek”, sőt, sok férfi még műtétekre is vállalkozik,  2-3 cm-es  pénisznövekedésért. Holott a vizsgálatok egyértelműen mutatják, hogy a pénisz mérete jelentéktelen.

 

női szexualitáshoz kapcsolódó  „mítoszok” (előítéletek) közül  a következőket ismertetik:A  szex  csak a  fiatal nőknek való;  holott (mint láttuk)  szexuális reagáló készségük korántsem csökken úgy, mint a férfiaké.  .” Minden nőnek többszörös orgazmusa kell legyen;  holott a nők alig egynegyede rendelkezik a multiorgazmus képességével.   A  terhesség és  szülés csökkenti a nemi válaszkészséget.   Valójában a szülés körüli heteket kivéve  nem csökkenti.  4.  A nők aktiv nemi élete a klimaktériummal lezárul.  A tények ezt sem támasztják alá; inkább felszabadítólag hat, hogy nem kell tartaniuk a terhességtől.    Jól nevelt nők nem izgulnak fel a pornográfiától.  A vizsgálatok épp az ellenkezőjét mutatják.  .  Az igazi nők nem kezdeményeznek szexet és nem mutatják ki, ha nagyon élvezik.  Ez csak a viktoriánus kor elavult normarendszere szerint van így.  .  A  fogamzásgátlás  mindig a nők dolga.  Ez patriarchális szemlélet, amely felmenti a férfit a közös felelősségvállalás alól.  Jó néhány előítélettel lehetne még folytatni, hiszen a nők a férfiak előítéletei közül is sokat átvettek;  napjainkban ugyan kezdenek ezektől megszabadulni, de mindig feltűnik néhány új, divatos előítélet.

A  szexuális viselkedés „normális” vagy „abnormális”  voltát annak  „természetes” vagy „természetellenes” jellegétől  is  függővé szokták tenni.  Régen például minden olyan szexuális viselkedést, amely nem szolgálta, vagy éppen akadályozta a nemzést, a fajfenntartást, „természetellenesnek” s igy abnormálisnak tartottak.  Ez magyarázza többek közt a maszturbáció, a petting vagy a homoszexuális viselkedés elutasítását, megbélyegzését.  A szexualitás  biológiai funkcióra  szűkítésének, korlátozásának ez a hagyománya azonban antihumánusnak és kultúraellenesnek, értékellenesnek bizonyult,.

 

 szexuális  egészség  fogalmát az Egészségügyi Világszervezet  (W.H.O.)   2001-ben, a   szexuális egészség védelmére tett  Ajánlásokban  így  határozta meg:  A  szexuális  egészség  a  testi, lelki és  szociokulturális  jó közérzet  tartós élménye a  szexualitás  vonatkozásában. Ez  kifejeződik a  szexuális képességek szabad és  felelősségteljes  megnyilvánulásában, amely  erősíti a harmónikus egyéni és szociális  jóllétet, s  így mindkét  szinten gazdagítja az életet. A  szexuális egészség tehát nem egyszerűen  a  funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya.  A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához  el kell ismerni és biztosítani kell a  szexuális jogokat.” 

 

Az egészséges és kulturált szexuális viselkedés akadályai természetesen sokfélék lehetnek, s ezek három nagyobb csoportba  sorolhatók:  1.  Testi  elváltozások, betegségek,  2.  pszichikus  zavarok,  3.  pszicho-szomatikus  zavarok.  Ezeket persze nem lehet mereven elkülöníteni egymástól, hiszen minden testi betegségnek pszichikus hatása is van – és viszont.  Igy  valójában  szinte mindig  pszichoszomatikus  (vagy  szomatopszichikus)  tényezőkkel kell számolnunk. Ennek megfelelően alakul  a szexuális zavarok terápiája is.

zavarok testi okaira itt csak utalhatunk:  ilyenek  a  vele született, testi fogyatékosságokon kívül a nemi szervek sérülései vagy betegségei, a hormonális  és a keringési zavarok,  az alkohol-  és  drogfüggőség, a  cukorbaj és  egyes  gyógyszerek  mellékhatásai. Jóval bonyolultabbak a  pszichikus megbetegítő tényezők, hiszen a tájékozatlanságtól és  előítéletektől kezdve a  szorongáson és gátlásosságon keresztül  a legkülönbözőbb komplexusokig  sok minden okozhat  zavart. 

 

Az orvosok és pszichológusok között még ma is sok vita van akörül, hogy  a szexuális viselkedészavarok  szomatikus  vagy  pszichikus okai  elsődlegesek  és gyakoribbak vagy  fontosabbak.  A  hagyományos szemléletű  orvosok szerint   a szexuális  zavarok túlnyomó része  organikus eredetű;  ennek megfelelően ők a  gyógyszeres kezelést részesítik előnyben  --  ellentétben  a pszichoszomatikus szemléletűekkel, akik  a  szocio- és pszichoterápiát tartják lényegesebbnek. A Magyar Szexuális Medicina Munkacsoport, vagyis az andrológusok egyik közleménye  (InforMed, 2004/2.) szerint a potenciazavar  80%-ban  szervi problémák tüneteként jelentkezik, vagyis gyógyszeres kezelést igényel. 

 

A pszichoszomatikus szemléletű orvosok és pszichológusok  szerint viszont ez az arány  nagyjából éppen  fordított.  Ez főleg kétféle ok miatt nem szokott kiderülni:  a hagyományos szemléletű orvosok eleve organikus okokat keresnek, s a mai diagnosztikus módszerekkel egyre több, apró organikus eltérést tudnak kimutatni;  másrészt  érdekeltek is a „gyógykezelendő  organikus tünetek” kimutatásában, ez mintegy létérdekük, hiszen csak  ilyenek kezelésére lettek kiképezve.

 A szexuális kapcsolat problémái valójában  elsősorban a szexuális kommunikáció zavaraira vezethetők vissza. Az elavult normák,  tiltások és gátlások gyakran lehetetlenné teszik a szexuális igények tisztázását és megbeszélését, amihez az „összehasonlítási alap” hiányosságai, a tapasztalathiány, az előítéletek  és szemléleti torzulások is hozzájárulnak. A férfiak gyakran fixálódnak a pszichoszexuális fejlődés autoerotikus szakaszához, a fallikus fázishoz, a szexuális reagálás gyors, impulziv jellegéhez, s orgazmusukat nem tudják a partner igényei szerint időzíteni. Ez utóbbiak pedig nem mindig derülnek ki, mert a nők sokszor nem merik szóvá tenni a  szeretkezéssel kapcsolatos igényeiket, inkább megjátsszák, hogy kielégültek. Amivel  nemcsak a partnerüket, hanem önmagukat is becsapják.  A  szexuális  zavarok részben okai, részben következményei a „szexuális csökkentértékűségi komplexusnak”.

 

A szexuális zavarok eredetét főleg a személyiségfejlődés, ezen belül elsősorban a pszichoszexuális fejlődés  elakadásában, regressziójában  vagy  torzulásában  találhatjuk.  A zavarok főbb csoportjai a következők:  1.  Funkciózavarok,  2.  Problematikus viselkedésminták (korábbi megjelöléssel:  „perverziók” vagy „parafiliák”)  3.  Nemi identitás-problémák (gender diszforia, interszex)  4.  Erőszakkal és viktimizációval kapcsolatos  problémák  (visszaélések stb.)  5.  Nemzéssel kapcsolatos klinikai szindrómák  (meddőség, abortusz stb.)  6.  Szexuális úton terjedő betegségek  és egyéb, klinikai szindrómák.

 

Gyakori kérdés, hogy vannak-e megbízható ismereteink az idősebbek nemi képességeiről és igényeiről?

Az egyéni életévek száma nem fejezi ki pontosan sem a biológiai életkort, sem a lélektanit.  Mindenesetre az öregedés általában az 55-60. életév körül kezdődik, de egyénileg igen nagy különbségek vannak mindkét nem esetében.  Az egészségi állapot  erősen befolyásolhatja az öregedést:  gyorsíthatja  vagy lassíthatja azt.  Mindez ma már pontosan fölmérhető a különböző orvosi vizsgálatokkal.  De fontos a pszichológiai vizsgálat is;  a viselkedés, az emberi kapcsolatok és az életvezetés vizsgálata.  Megállapítható, hogy a szex terén is az aktivitás, a képességek gyakorlása késlelteti leginkább az öregedést. Ennek fő feltétele egy kölcsönösen kielégítő partnerkapcsolat. 

 

Sajnos, viszonylag kevesen rendelkeznek idősebb korban ilyen kapcsolattal  (holott megfelelő felkészüléssel ez biztosítható lenne).  A lassú öregedés normális jelenségeinek ismeretében a kölcsönösen kielégítő nemi élet akár 80 éves kor felett is biztosítható.  Szexológiai kutatások (Kinsey,  Masters és Johnson)  eredményei alapján tudjuk pl., hogy a férfiak már 16-18 éves korban elérik a szexuális képességeik maximumát, de kb. 30 éves kortól már e képességek lassú, fokozatos csökkenése figyelhető meg.  Ezzel szemben a nők erotikus képességei általában később és lassabban bontakoznak ki, viszont a továbbiakban évtizedekig alig csökkennek, s akár a változás (klimaktérium) kora után is megmaradnak.

 

Az öregedés természetesen bizonyos testi változásokkal is együtt jár.  Nőknél a havi vérzések elmaradásán túl ilyen az, hogy a hüvely a szexuális ingerek hatására is lassabban nedvesedik.  Ezért, ha túl gyorsan kerül sor a közösülésre, könnyen kidörzsölődik, ami fájdalmas lehet.  Szerencsére ezen az ingerlés lassításával és különböző síkosító szerekkel könnyen lehet segíteni. 

Az idősödő férfi nem veszti el a megtermékenyítő képességét; előfordul, hogy késő öregkorban is gyermeket tud nemzeni.  Viszont az idősebb férfiaknál is lassabban alakul ki a szexuális igazlom és igy a pénisz merevedése. Ettől sokan megijednek és erőltetni próbálják a merevedést, ami aztán épp ellenkező eredményre vezet.  Az is előfordul, hogy a lassabban kialakuló merevedés nem olyan erős, mint régebben, s ilyenkor is fölmerül az erőltetés veszélye. Pedig a lassúbb reagálásnak előnye is lehet, például az, hogy tovább tart a szexuális izgalom, s később következik be az orgazmus-reflex.  Ezzel együtt a magömlés igénye és annak mennyisége is csökkenhet.  Ezért nem érdemes arra törekedni, hogy minden szeretkezés magömléssel végződjön.

Az elkerülhetetlen testi változások tehát korántsem teszik lehetetlenné;  csak tudni kell alkalmazkodni hozzájuk. az erotikus örömszerzést

 

                                                                                                                                                           Szilágyi Vilmos  dr.

*  *  *

 

 

Szexuális  nevelés: 

feladata-e, s képes-e rá az iskola?

(Szilágyi V.cikke a  Pedagógusképzés”  2005/3.számában)

 

 

Egy régóta húzódó, sokak által  kényelmetlen  „magánügynek”  tartott  nevelési problémáról szeretnék eszmecserét kezdeményezni, a  pedagógusképzés és a nevelőmunka  továbbfejlesztése  érdekében.  Az  eddig  csak  „családi életre nevelésként”  emlegetett  szexuális nevelésről van szó, amely  érintőleg is alig szerepelt a  tantervekben, tehát az  iskola  átengedte ezt a  „titkos  nevelőknek”. Mintha bizony a magánélet, a  párválasztás, az életvezetés  képességeinek  alakításához az iskolának, mint oktató-nevelő intézménynek  semmi  köze  sincs. 

 

Az első, felmerülő kérdés: szükség van-e  és  miért van szükség arra, hogy a sok egyéb oktatási-nevelési feladat mellett a pedagógus még  magánéleti  és szexuális neveléssel is foglalkozzon? Hiszen - mondják sokan - erre sem időnk, sem elegendő felkészültségünk nincs; a szexbe pedig eddig is hamar belejöttek a fiatalok, miért kellene a figyelmüket még jobban erre irányítani? Nem kellene-e inkább arra bíztatni őket, hogy várják meg türelemmel, amíg érettebbek lesznek, s házasságot köthetnek?

Ezekre a régi és tipikus aggályokra olyan tények adják meg a választ, amelyek előtt nem húnyhatunk szemet: A mögöttünk levő évszázadban megfigyelt akceleráció folytán a fiatalok serdülése és nemi élete is jóval (3-5 évvel) előbb kezdődik, mint a múlt század elején. Ma nemcsak a fiúk, hanem a lányok is átlag 16-17 éves korban veszítik el a szüzességüket, s éppen a szexuális nevelés hiánya vagy elégtelensége miatt a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek ellen sem tudnak hatékonyan védekezni. Ezért van az, hogy pl. az elmúlt tíz évben 100 születésre átlag 80 művi abortusz jutott, s ennek 15-20%-a a 19 évesnél fiatalabb lányoknál! Ami sokszorosan nagyobb arány, mint a fejlett nyugateurópai országokban. Franciaországban pl. 100 születésre csak 13 művi abortusz jut, Hollandiában pedig mindössze 11 - s ezek közt jóformán nincs fiatalkorú!

 

(Meglepő ugyan, de tény, hogy Amerikában sem sokkal jobb a helyzet, mint nálunk. Az 1998-as adatok szerint a 13 évesek 16%-a már közösült, s ez az arány 18 éves korra eléri a 71%-ot! Igaz, hogy kétharmaduk használ gumióvszert vagy fogamzásgátló tablettát, de 10-20%-uknál ugyanúgy bekövetkezik a nem kívánt terhesség, mint nálunk. Ezeknek viszont alig több, mint fele végződik szüléssel, kb. 40%-a pedig művi abortusszal. Ami a nemi úton terjedő betegségeket illeti, a közösüléseket elkezdő amerikai tizenévesek egynegyede szed össze valamilyen fertőzést..).

Ezekből a tényekből azonban többféle következtetést lehet levonni. .A legegyszerűbb, hogy ha ilyen veszélyekkel jár az ifjúkori nemi kapcsolat, akkor meg kell tiltani, el kell riasztani tőle a fiatalokat és absztinenciára, önmegtartóztatásra kell nevelni őket. Az Egyesült Államokban ki is alakítottak ilyen, elrettentést célzó, iskolai tanterveket. Ezek közös jellemzői egy amerikai szakember (L.M. Kantor, 1996) szerint a következők:  

1. Fő stratégiájuk az elijesztés a házasság előtti szextől.

2. A fogamzásgátló módszerekről hallgatnak. Ha mégis szóba kerül, túlzottan hangsúlyozzák a hibalehetőségeket, vagyis a megbízhatatlanságot.

3. A tanulók figyelmét kizárólag a nemi élet negativ következményeire hívják fel. A házasság előtti nemi élet lehetőségét vitára sem bocsátják.

4. Téves orvosi információkat adnak a művi abortuszról, a nemi úton terjedő betegségekről és a szexuális reagálás jellemzőiről.

5. A szexuális beállítottság változatait nem említik, vagy a homoszexualitást egyszerűen „egészségtelen dolognak” tartják.

6. A fogyatékosokról hallgatnak, vagy aszexuálisnak tűntetik fel őket.

7. Szexista előítéletek nyilvánulnak meg a nemek anatómiai és fiziológiai jellemzésében, szexuális reagálásuk leírásában. A gyakorlatok során csak a hagyományos nemi szerepeket mutatják

8 A tantervet vallásos előítéletek befolyásolják; a szexuális viselkedést csak egyetlen nézőpontból vitatják meg.

9. Csak néhány családtípust említenek, s a nem hagyományos családokat hibásnak tartják.

 

Úgy tűnik, ez eléggé hasonlít a hazai helyzetre.  Pedig az USA-ban is vizsgálatok bizonyítják, hogy az ilyen, elrettentő nevelést alkalmazó körzetekben nem csökkent a tizenévesek nem kívánt terhességeinek száma, tehát az ilyen programok nem hatékonyak. Ezzel szemben az átfogó és progresszív nemi nevelést alkalmazó iskolák körzeteiben jelentősen csökkent a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek előfordulása.  Orvosok, pszichológusok és pedagógusok már legalább egy évszázada  sürgetik a fiatalok szexuális nevelését, s ennek érdekében rengeteg felvilágosító könyvet, cikket és egyéb műfajú ismeretterjesztő  anyagot publikáltak.  Az Egészségügyi Világszervezet  1973 óta  már többször is Ajánlásokkal  szorgalmazta  a  szexuális  nevelés  intézményesítését  a  szexuális egészség védelme érdekében.  A  2000-ben   publikált, legújabb  Ajánlások  akciókat, stratégiákat ismertetnek, közlik az átfogó szexuális nevelés fő céljait és a  Szexológiai Világszövetség  nyilatkozatát a  szexuális  emberi  jogokról. 

 

A több mint száz éves  szexuális  reform-mozgalom  hatására elsőként  Svédországban tették  kötelezővé  az  iskolai  szexuális  nevelést  (az  1950-es  években),  majd  1968-ban a Német Szövetségi Köztársaságban is.  Nyugaton tehát fél évszázados előnyben vannak hozzánk képest.  A hazai helyzetre visszatérve; nálunk elsősorban a születésszám erős csökkenése és a művi abortuszok magas száma hívta fel a figyelmet úgy 1970 körül a szexuális nevelés hiányából adódó problémákra. 1973-ban „népesedés-politikai kormányhatározat” született, amely előirta a „családi életre nevelés” bevezetését az állami oktatás minden szintjén. Ez jó célkitűzés lett volna, ám sajnos, elfelejtették felkésziteni a pedagógusokat erre a feladatra. A szétküldött brosúrák erre éppúgy nem voltak elegendőek, mint az ajánlott felvilágositó könyvek. Megjelent ugyan egy „Bevezetés a szexuálpedagógiába" (1973, Tankönyvkiadó) a tanárképző főiskolák számára, amit több helyen fakultativ speciálkollégiumok formájában igyekeztek feldolgozni. Ezt azonban a vezetők közül kevesen vették komolyan, s hamarosan le is vették a napirendről.

Többnyire csak annyi maradt meg a szexuális és/vagy családi életre nevelésből, hogy a tizenévesek osztályaiban időnként meghivtak egy orvost (ritkábban pszichológust, esetleg védőnőt), hogy tartson egy felvilágositó órát és válaszoljon a tanulók kérdéseire. Ezzel az iskola a maga részéről megoldottnak vélte a feladatot.

 

A rendszerváltás utáni évtizedben a helyzet nemhogy javult volna, inkább rosszabbodott, mert szabadon kezdett terjedni a pornográfia és a prostitúció. A „szexhullámmal” szemben pedig csak kapkodó és ellentmondásos intézkedésekre került sor. A tizenévesek egyre könnyebben hozzá jutottak a pornográf termékekhez, ami „szexuális felvilágosításuk” fő forrása lett, s vele együtt nőtt a felelőtlen szabadosság és a patriarchális előítéletek eluralkodásának veszélye.

Az iskolákból ugyanakkor szinte teljesen kiszorult a szexuális nevelés, bár egyes magánkezdeményezések nyomán néhol próbálkoztak felvilágosítási kampányokkal; ezek azonban erős ellenállásba ütköztek. (Ilyenek voltak pl. a Czeizel Endre nevéhez fűződő „családi életre nevelési” tanterv, amelyhez tankönyv is készült, vagy Bácskai Júlia „magánélettani" kurzusai, továbbá a Forrai Judit által szervezett „AIDS-megelőző” tanfolyamok, vagy a Most Van Holnap Alapítvány „tinédzser-ambulanciái” és tanácsadásai.)

Mindezek a próbálkozások egyértelműen mutatják az intézményes szexuális nevelés szükségességét és ugyanakkor megoldatlanságát. A gyermekvállalási kedv megdöbbentő csökkenése, a népesség egészségromlása, az alkoholisták és  drogosok növekvő száma önmagában is indokolja az egészségnevelés intenzivebbé tételét, s ezen belül a szexuális egészség megőrzésére irányuló erőfeszítéseket.  Ehhez kellene megbízható vezérfonalat adni a nevelők kezébe. Amerikai adatok szerint a szülők közel 90%-a igényelné gyermekei számára a korszerű szexuális nevelést, s azt mégis csak a gyermekek  alig egytizede kapja meg.

E különbség egyik fő oka, hogy nincs egyetértés a nevelési program tartalmát illetően. Nincsenek államilag elfogadott irányelvek, igy a néhány érdeklődő pedagógus is csak esetleges és ötletszerű programokat állít össze. Az un. HIV/AIDS prevenciós programokat is csak a 14-18 éveseknek tartják, s a szexuális viselkedéssel az absztinencia ajánlásán kívül többnyire nem foglalkoznak. Hiányzik pl. az egyezkedési és asszertivitási (önérvényesítési) készség oktatása.

Természetesen nincs olyan szexuális nevelési program, amivel mindenki egyetért. Mégis, vannak bizonyos kulcsfogalmak és témák, amiket minden gyermeknek meg kellene ismernie az adott fejlettségi szinten. Az itt következő irányelvek megalapozhatják az átfogó szexuális nevelést, az óvodáskortól a felnőttkorig .

  Szexuálpedagógia és szexuális nevelés

 

A szexuálpedagógia a neveléstudománynak az a szakága, amely a szexuális vagy nemi nevelést tanulmányozza és fejleszti. Gyorsan fejlődő szaktudomány, amelynek saját elmélete, módszertana és gyakorlata van, de szorosan kapcsolódik a pedagógia más ágaihoz, elsősorban  az  egészséges életmódra és a családi életre neveléshez  vagy  az  erkölcsi  neveléshez.

A szexuális vagy nemi nevelés a szexuális viselkedés, vagyis a nemi szerep befolyásolása, irányítása. Szélesebb értelemben a szándékolatlan hatások is beletartoznak, tehát  közvetve sok minden nevel, amiről senki sem gondolja, hogy nevelő hatású (bár gyakran csak negativ értelemben az). A tudatos nemi nevelés nem egyszerűen tájékoztatás, ismeretközlés, felvilágosítás, hanem egyben a korszerű  szexuális attitüdök, készségek és szokások alakítása is.

A Szexuális Nevelés Amerikai Tanácsának (SIECUS) állásfoglalása alapján a szexuális szocializáció a nemi szerepről, kapcsolatokról és intimitásról szóló informálódás, az attitüdök és értékek alakításának élethosszig tartó folyamata. Magában foglalja a (pszicho)szexuális fejlődést, a reproduktiv egészséget, a nemi kapcsolatokat, a testképet és a különböző nemi szerepeket. Nemcsak a szexualitás biológiai, hanem szociokultúrális és pszichológiai dimenzióira is irányul, kognitiv (informálódás), affektiv (érzelmek és attitüdök), valamint viselkedési (döntéshozatal, szokások) vonatkozásban egyaránt.

 

A szexuális nevelés célja elsődlegesen a szexuális egészség biztosítása. Ez utóbbit az Egészségügyi Világszervezet 1975-ben úgy határozta meg, mint „a nemi élet testi, érzelmi, intellektuális és szociális oldalainak olyan integrációját, amely pozitiven gazdagítja és fejleszti a személyiséget, a kommunikációt és a szerelmet... mindenkinek joga van szexuális felvilágosításra és arra, hogy a szexuális kapcsolatokat ne csak a nemzés, hanem az örömszerzés lehetőségeként fogadja el.” Más megfogalmazásban a nemi nevelés célja a szexuális kultúra átadása, elsajátíttatása, s ezzel az egyének harmónikus beilleszkedésének elősegítése, vagyis a szexuális szocializáció.

 A  szexuális nevelést   a  szexuálpszichológia  alapozza meg

 

Az emberi szexuális viselkedést a pszichológia vizsgálja. Ez komplex jelenség, amelynek anatómiai-fiziológiai alapjai vannak, s a természeti és társadalmi környezet hatása alatt áll. Komplexitása folytán a szexuálpszichológián belül tematikai egységek alakultak ki. Köztük a legnagyobbak: 1. a  szexuális viselkedés filogenetikus és kultúrtörténeti alakulásával, valamint 2. az ontogenezisben megnyilvánuló  szabályszerűségeivel foglalkoznak.

Az első csoportban találhatók a nemek viszonyának lélektani vonatkozásai a régebbi és  mai társadalmi formációkban; ezt vizsgálják részben a pszicho-história, a néprajz és a szociálpszichológia egyes ágai, például a  házasság és család szociálpszichológiája, aztán az ún. „gender studies” (ezen belül a women studies és a men studies) stb. Az ontogenetikai témakör főbb területei: az egyéni pszichoszexuális fejlődés; ezen belül a szexuális identifikáció  és orientáció kialakulása, a nemi szereptanulás, a szerelmi képesség és a párválasztási érettség alakulása, a szexuális  funkciózavarok mibenléte, okai és kezelése stb.

Metodológiáját illetően semmilyen lényeges vonatkozásban nem tér el a pszichológia más területein alkalmazott  módszerektől : a feltáró módszer a megfigyelésen, exploráción és felmérésen kívül teszteket és kísérleteket is alkalmaz;  feldolgozó és értékelő módszerei között pedig a statisztikai eljárások mellett a  minőségi értékelést is megtaláljuk  éppúgy, mint a  pedagógiában.

 

 Alkalmazása és felhasználási területei

 

A szexuálpszichológia mint szaktudomány, interdiszciplináris kapcsolatai révén (mint láttuk) számos más tudományterülettel működik együtt. Szerepe azonban elsősorban a pszichológia különböző ágaiban, így a személyiség- és fejlődéslélektanban, a szociálpszichológiában, valamint a pedagógiában és a pszichoterápiában nélkülözhetetlen. A tudományos ismereteken alapuló szexuális kultúra valójában része a pszichológiai kultúrának, amely nélkül sem megalapozott önismeret és emberismeret, sem hatékony nevelés, szociális munka és gyógykezelés nem létezhet.

Az emberi szexuális viselkedés csak a szexuálpszichológia vizsgálati eredményei alapján érthető meg; csak ennek révén lehet ellensúlyozni a nemiséggel kapcsolatos, régi mítoszok és előítéletek hatásait és a szexualitás tabu-jellegét. Két ellentétes tendenciával, a szexualitás lebecsülésével, degradálásával és túlbecsülésével, glorifikálásával vagy misztifikálásával szemben is csak a szexuálpszichológia  biztosít védelmet.

 

A szexuális viselkedés motivumainak és alakulása feltételeinek, szabályszerűségeinek megértése teszi lehetővé az egyén és a társadalom számára kedvező alakulásának hatékony elősegítését,  a fixációk, regressziók és a súlyosabb devianciák elkerülését. Igy biztosítható a szexuálisan is egészséges és kreativ, kiegyensúlyozott és elégedett, munka- és  szeretetképes személyiségek létrejötte, ami a társadalom továbbélése és fejlődőképessége szempontjából döntő jelentőségű.

A szexuálpszichológiának ezért méltó helyet kell kapnia nem csak a tudományok rendszerében, hanem a társadalom és benne az egyének életében is. Legfőképpen a gyermekek és fiatalok, de a felnőttek (így a leendő és gyakorló szülők)  nevelésében,  továbbá a különböző segítő, szolgáltató és gyógyító szakmákban, amelyekben a nemi szerepek figyelmen kívül hagyása alapvető hiányosság lenne. Ez természetesen komoly szemléleti változást igényel a társadalmi folyamatok irányítói, valamint az oktató-nevelő és a gyógyító munka szakemberei részéről. A szexuálpszichológiának (és általában a szexológiának) szerepet kell kapnia a pedagógusok, pszichológusok, orvosok, szociológusok, szociális munkások, jogászok és más szakemberek  képzésében és továbbképzésében, hogy szemléletük korszerűbb, munkájuk pedig hatékonyabb legyen.

Valójában  tehát a szexuális egészség védelméért és a szexuális zavarok megelőzéséért  vagy megszűntetéséért a szexuálpszichológia  tehet legtöbbet.  Döntő  szerepe lehet  a prevenció, vagyis az átfogó és intézményes szexuális nevelés  megalapozásában, a  (pszicho)szexuális  fejlődés  zavarainak  felismerésében  és  hatékony gyógykezelésében. Ezért indokolt, sőt, a társadalom számára  nélkülözhetetlenül szükséges, hogy minden érintett, legfőképpen pedig a leendő és működő  pedagógusok és egészségügyi szakemberek elsajátítsák és alkalmazni tudják a szexuálpszichológia  korszerű  ismereteit.

A (pszicho)szexuális  fejlődés  zavarainak  felismerése

 

Aki elég jól ismeri  az ember  szexuális  ontogenezisének  az adott társadalmi viszonyok között  egészségesnek tekinthető  folyamatát, annak nem okoz különösebb nehézséget e fejlődés zavarainak felismerése  (vagy legalábbis a zavar fennállásának valószínűsítése  és  szaksegítség igénybe vétele).  A pontos diagnózis, de különösen a terápia  természetesen már a szakemberek feladata.  A prevenció viszont mindazoké, akik önmaguknál vagy a rájuk bízottaknál találkozhatnak szexuális zavarokkal  és megelőzhetik vagy megfelelő kezeléshez segíthetik azokat.

A  zavaroknak és azok esetleges veszélyeinek felismerése  elég komplex  feladat; egy tankönyv is csak a fontosabbakra hívhatná fel a figyelmet, a születéstől a felnőttkorig tartó fejlődésben.  Az egyéni szexuális fejlődés szempontjából döntő hatású, legelső feladat a gyermek biológiai nemének pontos megállapítása és elfogadása, mert az esetleges tévedést  később nehéz korrigálni. Nem csak a pszichoszexuális, hanem az egész személyiségfejlődés alakulására nézve fontos, hogy az első életévekben van-e a gyermeknek állandó, szeretetteljes gondozója, aki testi és lelki szükségleteit időben kielégíti, majd fokozatosan  teret enged önállósági törekvéseinek.

 

Fontos, hogy a kisgyermekkorban  megtörténik-e  a nemi identitás  megalapozása és a nemek különbségeinek  tudatosítása.  Az óvodáskorban kialakul-e és hogyan oldódik meg  azÖdipusz-konfliktus”, a gyermek identifikálódása azonos nemű szülőjével. Pozitiven reagálnak-e a gyermek nemiséggel kapcsolatos kérdéseire, esetleges maszturbációjára, vagy pajtása iránti „szerelmére”? Ez utóbbiak különösen fontosak, mert sokszor nem csak a szülő, hanem az óvónő is negatívan reagál, s ezzel kárt okoz a gyermeknek.

A kisiskolás korú gyermek  milyen szexuális ismeretekkel rendelkezik, azok honnan származnak és reálisak-e?  Tisztában van-e a születés mellett a  gyermeknemzés, a szexuális izgalom és kielégülés fogalmaival, továbbá a szexuális visszaélések lehetőségével és az ellene való védekezés módjaival?  Résztvett-e hasonló korúakkal különböző  szexuális játékokban, s azok hogyan hatottak rá?  Mit tud a  serdülésről, annak testi változásairól és veszélyeiről? 

A  serdülőkorba érve  nem éri-e meglepetésként a magömlés és a  menarche;  a  nemzőképesség  bekövetkezése  és a szexuális fogékonyság  hirtelen megnövekedése? Nem törekszik-e  (nevelési hatások következtében)  szexuális kíváncsiságának  és igényeinek  elfojtására;  megkezdi-e (ill. folytatja-e)  a maszturbációt, s nincs-e miatta bűntudata?  Ha  fiú, nem sieti-e el az öningerlést, nem szokja-e meg a túl gyors kielégülést;  ha lány, ki tudta-e alakítani saját  orgazmuskészségét?  Milyen fantáziái vannak a maszturbációk során:  reális, heteroszexuális, esetleg homoszexuális vagy  deviáns jellegűek?  Milyen a szexuális  beállítottsága, milyen szintű a szerelmi képessége? Hol tart az önállósodásban, a szülőkről való érzelmi leválásban; milyen a referencia-csoportja, kik a barátai?  Van-e elegendő ismerete a fogamzásgátlásról és a nemi úton terjedő fertőzések elkerüléséről? Nem érték-e  szexuális traumák?

 

Az ifjúkor a szerelmek és együttjárások időszaka;  akinél ezek hiányoznak,  annál felmerül valamilyen pszichoszexuális zavar megjelenése. A testi érés késése  (pubertas  tarda)  pszichoszexuális retardációval is együtt járhat, ám ez az  akcelerációhoz  is társulhat, ha a szexuális igények kielégítése akadályokba  (gátlások, partnerhiány stb.)  ütközik. Fontos tisztázni, megtörtént-e a szülőkhöz való viszony baráti jellegűvé alakítása, kialakult-e a szerelem, a partnerkeresés igénye;  milyen hatása van a pornográfiának  és a prostitúció  jelenségének? Hogyan értékeli eddigi szerelmeit, csalódásait, szexuális élményeit?  A pszichoszexuális fejlettség  fontosabb adatai  az iskolában is begyüjthetők, pl. az erre  kidolgozott  kérdőívekkel, vagy egyéni és csoportos megbeszélésekkel.

Ezek alapján a pedagógus  kidolgozhatja az adott osztály vagy csoport szexuális nevelésének  tervét, amihez nagy segítséget kaphat  a  magyar és az idegen nyelvű  szakirodalomból, például a  recenzens  által újonnan írt  szexuálpszichológiai és  szexuálpedagógiai  tankönyvekből. (Mindkettő teljes terjedelmében olvasható a recenzens honlapján: www.szexualpszichologia.hu ) Végül is  képzése  és/vagy továbbképzése során, akkreditált  és kötelező kurzusok révén –az új, MA szintű képzési program keretében --  meg kellene szereznie a  szexuálpedagógiai  kompetencia  minimumát, hogy ne csak oktató, hanem teljes értékű nevelő lehessen.

 

 

 

 

A  drogprevenció  hiányzó  pillére:  szexuális  nevelés

 

 

Ma már nyilvánvaló, hogy a drogprobléma és a  szexuális viselkedés  szorosan összefügg.  A megelőzésben ezért a hangsúly a szexuális egészségnevelésen lenne,  ám ennek jelentőségét ma még kevesen ismerték fel.

A fertőzés szempontjából veszélyeztető szexuális viselkedés rendszerint meggondolatlan, impulziv, felelőtlen. Ennek oka, hogy hiányzik a korszerű, intézményes szexuális nevelés. Az iskolákban még mindig álszemérem uralkodik;  így a fiatalok éppen a leglényegesebb kérdésekben nem kapnak segítséget.  Ahogyan  többek közt  Buda Béla (2002) megállapította, az így létrejött problémák  „gátolják a fiatalok pszichoszexuális fejlődését. Sőt, a felnőttkorra is átnyúlnak;  teret adnak a prostitúciónak és a szexuális igénytelenségnek. Ezekből következik a sodródás a kockázatos, alkalmi partnerekhez.”

 

A „bulizás”, a társas szórakozások során az alkohol és egyéb drogok fellazítják a szexuális önkontrollt és védekező képességet, megzavarják az amúgy is elégtelen pszichés folyamatokat.  A kortárscsoportok légköre ezt nemcsak megengedi, hanem kifejezetten elősegíti. Gyakran emiatt következnek be a nem kívánt terhességek  vagy a különböző, nemi úton terjedő fertőzések.  A tiltott drogok fogyasztása a tudati kontrollt még gyorsabban csökkenti, mint az alkohol. Vannak olyan drogok  és dózisok, melyek a gátlásokat csökkentik, mások direkt afrodiziákus hatásúak.  Az ún.  party-drogok  erotizáló hatása könnyen vezetnek alkalmi szexuális kapcsolatokhoz.

Másrészt  viszont a  tartós droghasználat  deszexualizálódáshoz is vezethet.  Buda  szerint  a szexualitás kerülése, a szexuális képességek csökkenése és a gátlások mögött  pszichikai kórképekre utaló elhárító stratégiák és tüneti mechanizmusok vannak.  A drog minden változata és használati módja növeli a veszélyeztetettséget, károsítja az önkontrollt és az érett, szexuális működést. A drogprevenció és a nemi úton terjedő fertőzések megelőzése tehát egymással szorosan összefüggő feladat.  A megelőzésnek ezért új és hatékonyabb módszereit kell megtalálnunk.  Ezt jól szolgálhatná a magyar nemzeti drogstratégia.

 

Az említett drogstratégia hivatalos kiadványának  bevezetése  helyesen állapítja meg, hogy az ország komoly problémájává vált, illegális  drogfogyasztás  és drogfüggőség  egyéni és közösségi, pszichikus és szociális problémákkal függ össze. Ezeket a problémákat azonban inkább csak utalásszerűen érinti, nem térképezi fel részletesebben.  Kétségtelen, hogy a drogfogyasztás oka, de következménye is lehet az említett egyéni és közösségi problémáknak  (ahogyan a Bevezetés  hangsúlyozza),  ám a megelőzés szempontjából  elsősorban mégis a kiváltó okokat kell felmérni és lehetőség szerint megszűntetni.  A Bevezetés is  célként jelöli meg többek közt, hogy esélyt kell teremteni arra, hogy a fiatalok képessé válhassanak egy pozitiv életstílus kialakítására és a drogok elkerülésére  -- ezáltal a drogok iránti kereslet erőteljes csökkenésére.

A  jelenség értelmezési kereteit tárgyalva a könyv  hatféle modellt vázol fel néhány sorban, s ezek közül a multidiszciplináris modellt tekinti legjobbnak, amely „számol a probléma összetettségével és az annak kezelésére hivatott szakmák  sokszínűségével.” (39.old.)  Ennek megfelelően pedig a kereslet- és kínálatcsökkentés egyensúlyára építő megközelítést fogadja el.

 

Tény, hogy amíg van kereslet, addig kínálat is létezik. . Ebből adódóan elsősorban a keresletet kellene csökkenteni.  (Ami az is alátámaszt, hogy a kínálat csökkentése eddig nem sikerült.)  A  keresletcsökkentés  elsődlegessége azonban nem derül ki a  stratégiai programból.  A „megelőzés  szemléleti kerete”  ugyan  utal az egészségnevelés illetve egészségfejlesztés fontos  szerepére, idézi a  WHO  Ottawa  Chartáját, amely szerint a teljes egészség érdekében „az egyénnek vagy csoportnak képesnek kell lennie arra, hogy  feltárja és megvalósítsa vágyait, kielégítse szükségleteit”  (mármint az egészséges vágyakat és szükségleteket).

 

De hogy melyek ezek egy-egy adott korosztályban, az nem derül ki a programból.  Az általános utalás az  életminőség javítására”  és  az  életstílus fejlesztésére  helyes ugyan, de  konkretizálásra szorul.  Ugyanez érvényes a kockázati tényezők  szerepének csökkentésére és a védő tényezők felerősítésére, amelyeket a program túl vázlatosan tárgyal. Tény, hogy vannak pszichoszociális, családi és egyéb kockázati tényezők, s ugyanígy protektiv faktorok is, ám ezek elég feltáratlanok. A  prevenció módszerei között szintén igen vázlatosan említenek öt lehetséges megközelítést, köztük az  érzelmi  nevelést.  Ami hatékonyabb lehetne, ha nemcsak a negativ információkkal történő elrettentés, elijesztés történne.  Az érzelmi nevelést a program a  döntéshozatali és  érdek-érvényesítő képesség fejlesztésére szűkíti le, vagyis az  akarat nevelésével azonosítja.

 

Holott az érzelmi nevelés feltételezi az egész személyiség egészséges fejlődését, s ezen belül  főleg az  egészséges  pszichoszexuális fejlődést, amiről azonban egyetlen szó sem esik ebben a drogstratégiáben.  Pedig, mint láttuk, a  WHO  meghatározása szerint az egészségfejlesztés folyamatában döntő fontosságú az életkornak megfelelő  vágyak és szükségletek kielégítése.  Ebből nem kellene kihagynunk a tizenévesek olyan  érzelmi és  szexuális szükségleteit, mint a szülőkről való érzelmi leválás, a szexuális és párkapcsolati készségek fejlesztése és az intim kapcsolatok gyakorlása.  Köztudott, hogy a szerelmi és szexuális kapcsolatoknak milyen jelentős  személyiségfejlesztő hatásuk lehet, ha a fiatalok megfelelő felkészítés alapján lehetőséget és bíztatást is kapnának ilyen kapcsolatok létesítésére.

 

A szülőktől – rendszerint az anyától – való  lelki függőséget  is  az érzelmileg és szexuálisan  kielégítő partnerkapcsolatok segítenek  megszűntetni. A tizenéveseket tehát ilyen kapcsolatokra kell nevelni. Éspedig nemcsak felvilágosítással és tanácsadással, hanem például szerepjátékokkal, az ismerkedés és a zavartalan, kulturált együttlét feltételeinek megteremtésével. Ha ez megvalósul, a fiataloknak már nem lesz szükségük olyan pótkielégülésekre, mint az alkohol, vagy más drogok.

 

Ezt azonban egyedül a korszerű és átfogó szexuális nevelés  intézményes bevezetésével lehetne biztosítani. Meggyőződésem, hogy épp ezzel lehetne a drogproblémát leggyorsabban és leghatékonyabban megoldani.

Sürgősen szükség lenne tehát egy általános szemléleti változásra a közvéleményben, és elsősorban a neveléssel és  a  drogprevencióval hivatásszerűen foglalkozóknál.  Ennek érdekében a nevezettek képzésében és továbbképzésében  nagy szerepet kell biztosítani a szexuális viselkedés és a pszichoszexuális fejlődés megértésének és tervszerű alakításának. Ez eddig nem történt meg, s hiányzott a megfelelő tananyag is.  Szerencsére ez a hiány nálunk megszűnt, mert  megjelent egy korszerű és átfogó  szexuálpszichológiai  tankönyv  és  a  szexuálpedagógia, vagyis a szexuális egészségnevelés tankönyve is. Ez a két könyv  széleskörű felhasználása esetén a  drogprevenciót is  sokkal hatékonyabbá teheti. .

 

                                     

 

Erwin J. Haeberle

A  szexológia globális jövőjéről

(A szerző előadása Kínában, 2004 okt. 16.)

 

            

A  világ országai közül  Kína rendelkezik a legősibb  szexológiai  hagyományokkal, , a szexuális egészség olyan irodalmával,  amely több ezer éve keletkezett.  Sajnos, e tiszteletre méltó hagyományt  már elfeledték, főleg a negativ nyugati hatások következtében.  Ám Kínának, mint világhatalomnak mai politikai és kulturális megerősödése folytán sok kínai visszatér országának kulturális hagyományaihoz. Ugyanakkor segítenek a nyugatiaknak a korábban  szűk látókörű kulturtörténeti szemlélet  kiszélesítésében.  Különösen  tisztelt kollégám,  Liu  Dalin  professzor tett sokat  számtalan publikációjával, vándor-kiállításaival  és  múzeumával  annak érdekében, hogy ráébressze a világot  Kína  gazdag szexológiai  örökségére. Ezért igen jelentős sőt szimbolikus esemény volt, amikor a 14. Szexológiai Világkongresszust  Hong-Kongban rendezték, amely hosszú, idegen uralom után  visszatért  Kínába.

 

A  múlt  felidézése

 

Néhány  személyes  megjegyzés:  15 éve jöttem először  Sanghajba  Liu Dalin professzor  meghívására, hogy segítsek Kína első, országos  szexológiai felmérésében.  Azóta visszatérhettem néhányszor és tanúja lehettem a reformok  gyorsaságának és meglepő eredményeinek.  Minthogy  Berlinben élek, ez a mostani látogatás  számomra különleges jelentőségű. Mint ismeretes, a modern nyugati szexológia  Berlinben keletkezett, a  20. század  kezdetén. Berlin volt a szülőföldje az első szexológiai folyóiratoknak, szervezeteknek, kongresszusoknak, sőt, az első  szexológiai intézetnek. Eme új tudomány felvirágzása sok tudós műve volt, de köztük a legfontosabb   Magnus Hirschfeld, berlini orvos.

1930-ban  Hirschfeld  világ körüli előadó körútra indult, hogy bemutassa ezt az új tudományt sok országban, így az  USA-ban, Kelet-Ázsiában, Indiában, a Közel-Keleten  és a mediterrán  országokban. E két éves út során, 1931 nyarán  Kínába is eljutott, s minden kínai egyetemen előadást tartott. Egy régi fényképen  Beijing egyetemén is látható. Ezen a fényképen  Hirschfeld  utolsó tanítványa és örököse,  Li Shiu Tong,  egy fiatal  Hong-Kong-i orvostanhallgató is látható.

Ez a kínai  egyetemista elkísérte  német  mesterét  az előadói körút további állomásaira: Indiába, Egyiptomba, Palesztinába, Görögországba és Svájcba.  Sőt, vele volt  1935-ben is, amikor Hirschfeld  Franciaországban hirtelen és váratlanul  meghalt.  Minthogy mestere  gyermektelenül és száműzetésben halt meg, Li Shiu Tong lett Hirschfeld  örököse a szó minden értelmében.  Nemcsak anyagi javait örökölte, hanem  szellemi örököse is lett, s folytatni próbálta munkáját. Sajnos, Hirschfeld  halálakor az új tudomány sorsa tragikus fordulatot vett. Közben ugyanis a náci mozgalom Németországban nagyon megerősödött. Hitler és a nácik fanatikusan ellenezték Hirschfeld és más szexológusok liberális  szexuálpolitikáját,  a  szexuális nevelést, a nemek egyenlőségét, a jogi reformokat, a legális fogamzásgátlást és abortuszt és mindazt, ami gátolta a repressziv és rasszista  céljaik elérését.  Minthogy  Hirschfeld  nemcsak szocialista, hanem zsidó is volt, a nácik régóta célpontjuknak tekintették, s amikor visszatért Európába, túl veszélyes lett volna  hazatérnie.  Kínai tanítványa  így  váratlanul zavaros helyzetbe került,  amit aligha tudott megérteni. Ahelyett, hogy megkezdhette volna tervezett tanulmányait Berlinben, Hirschfeld világhírű intézetében, Li Shiu Tong  a számkivetettek társaságában találta magát,  országról országra vándorolt Németország helyett. Azt is látta  1933-ban egy filmhiradóban, hogy a nácik lerombolták Hirschfeld intézetét, könyvtárát pedig nyilvánosan elégették.

Amikor Hirschfeld  1935-ben, Nizzában meghalt, kínai tanítványa csak  néhány böröndöt és könyvet örökölt tőle. Európa politikai helyzetének rosszabbodása láttán  Li Shiu Tong  Svájcba ment, s Zürichben folytatta  orvosi tanulmányait. A második világháború során  az amerikai  Harvard egyetemen is tanult, de háború után visszatért Zürichbe. Megpróbált utána nézni Hirschfeld örökségének Berlinben, de elutasították. Ezután visszatért Hong-Kongba, ahol nyoma veszett. Később azt hallottuk, hogy emigrált Kanadába  és ott halt meg.

Az első  német-kínai kooperáció kudarca után azonban  napjainkban újra együtt működünk, s az elektronikus technológia fejlődésének köszönhetően ma sokkal nagyobb esélyünk van a sikerre, mint Hirschfeld  idejében. Sőt, ma a szexológia  jövője is nagyon bíztató,  s ha meg merjük ragadni az előttünk feltáruló lehetőségeket, akkor világméretekben forradalmasíthatjuk a szexuális egészségnevelést.

 

Pillantás  a  jövőbe

Sokan azt hiszik, hogy az elektronikus forradalom az emberek szexuális viselkedését is  forradalmasítja.  Azt remélik, vagy attól félnek, hogy az internet drasztikusan megváltoztatja a szexuális kapcsolatokat, s ezzel vége lesz a szokásos udvarlásnak, házasságnak és családi életnek. Ám ezzel nem értek egyet, s azt hiszem, hogy legtöbb kollégám,  akik ismerik az emberi nemiség történelmét, hozzám hasonlóan gondolkoznak.

 

Változó attitűdök – változatlan  viselkedés

Végül is az emberi természet szexuális oldala  igen hosszú és fokozatos fejlődési folyamat eredménye. Ahogyan azt Kína, Afrika és Európa legősibb  kőrajzai és barlangképei illusztrálják, az emberi faj legkorábbi szexuális viselkedése  valójában nem nagyon különbözött a  maitól.  Persze a szexuális viselkedés szociális  szerveződése -- más jellegű viselkedésekhez hasonlóan -- sokat változott a történelem során. Ám ez nem jelenti, hogy maga a viselkedés  is megváltozott.  Bár még vannak bizonyos kételyek a prehisztorikus kőrajzok jelentését illetően, az első  írásos feljegyzések már egyértelműek. Az ember nemi életéről is kezdettől  fogva készültek feljegyzések, akár közvetlenül vagy közvetve, s kiderült, hogy ez mindig és mindenütt hasonló volt.  Ám az ember lassan és keservesen azt is megtanulta évezredek alatt, hogy élete megszervezésének vannak értelmesebb módjai is. Igy időről időre megtörte a tabukat, szakított korábbi hiedelmeivel, s megváltoztatta a hagyományos törvényeket és szokásokat. A  tradiciók ilyen mellőzése még a globális kommunikáció mai, új korszakában is szükségessé válik. Ettől ugyan nem fog megváltozni maga a szexuális viselkedés, de segít bennünket szembenézni a jövő kihívásaival.

 

Néhány  valószínű  változás

Egy nagyobb változást könnyű előre jelezni.:  a férfiak és nők  fokozott egyenlőségét.  Vagyis megvalósulnak a  Nemzetközi  Nőkonferencia  (Beijing, 1995)  határozatai.  Ez ugyan nem egyidejűleg történik minden országban, ám az általános  trend visszafordíthatatlannak tűnik. De említhetnék néhány további példát is.

Törökországban nemrég alaposan megreformálták a büntető törvénykönyvet. Ez eredetileg  bűnténynek minősítette a házasságtörést. Ám minthogy Törökország felvételét kérte az Európai Unióba, ennek mai tagjai közölték, hogy Törökország felvétele nem lehetséges, amíg ilyen törvényei vannak.  A török törvényhozás ezért kihagyta a házasságtörési törvényt a reform-csomagból. Az viszont nyilvánvaló, hogy  sem egy új törvény, sem annak hiánya  nem változtatja meg a házasságtörések előfordulását. Egyszerűen arról van szó, hogy más európai országok tapasztalatai nyomán a törökök megértették, hogy nem célszerű bebörtönözni a a házasságtörő férjeket és feleségeket. Ez ugyanis több problémát teremtene, mint amennyit megoldana.

Másik példa a homoszexuális viselkedés büntethetőségének eltörlése számos nyugati országban. Ismét csak a tapasztalat mutatta meg, hogy az ilyen viselkedés bűnténnyé minősítése sokakat hazugságra kényszerít, s az ilyen hazugságok komoly akadályai az AIDS-prevenciónak.. Csaknem lehetetlenné teszik, hogy az epidemiológusok megbízható adatokhoz jussanak. Ezért  a közegészségügyi tisztviselők a homoszexuálisok diszkriminációjának  megszűntetését sürgetik. Sőt, Nyugateurópában már nyiltan bevallja, hogy „meleg”, s ez nem veszélyezteti karrierjüket.  Sőt, az olyan városokban, mint Párizs, Hamburg és Berlin, homoszexuális polgármestereket választottak. A városállamok esetében, mint Hamburg és Berlin, ezek a polgármesterek egyben parlamenti képviselők is.

További példa  a  prostitúció  dekriminalizálása a legtöbb  európai  országban. A prostitúciót gyakran  „a világ legősibb foglalkozásának”  nevezik, amely eddig a világ minden részében előfordult. Büntető szankciókkal történő  elfojtásának  kísérletei  egyre inkább hiábavalónak  bizonyultak. Ám mivel a prostitúciónak olyan sokféle arculata és bonyodalma van,  Európának még nem sikerült egységesen kezelnie azt.  Svédország és Hollandia például  teljesen különböző módon közelítik meg.  Hollandia megpróbálja rendes foglalkozásként kezelni, egészség- és társadalom-biztosítással.  Svédország úgy próbálja megszűntetni, hogy a prostituáltak ügyfeleit bünteti.  Ám előbb-utóbb kialakul egy közös politika. Végül is, a mai AIDS járvány és más, szexuális úton terjedő  betegségek elleni küzdelem csak akkor lehet sikeres, ha a prostituáltak és ügyfeleik együttműködnek  az egészségügyi hatóságokkal.  Egy ilyen kooperáció azonban lehetetlen, ha ez a szexuális tranzakció  az illegalitás  homályában marad.

Összegezve:  a szexuális viselkedés  mindig ellenállt a változásnak, a régebbi és újabb forradalmi változások ellenére.  Csak az változott, ahogyan a társadalmak bántak vele, s ez valószínűleg még inkább változni fog.  Mindnyájan arra kényszerülünk, hogy  a  szexet racionálisabban kezeljük. Ez azt jelenti, hogy képesek legyünk tanulni a tapasztalatból.  El kell kerülnünk újabb, felesleges problémákkal szaporítani  a már meglevőket. Ugyanakkor meg kell értenünk, hogy a szexuális viselkedés  mindig  új – legális vagy illegális – formákban jelentkezhet, s ezek újabb szociális reagálásokat provokálnak.

 

A  szexuális  kisebbségek  láthatóbbá  válnak

Például jónéhány, korábban stigmatizált szexuális kisebbséget  jobban elfogad a társadalom, mert az internet lehetővé teszi, hogy bemutassák magukat a közvéleménynek. Ezek a törekvések már érvényesülnek azokban az országokban, ahol az orvosok megtanulták, hogy óvatosabban kezeljék az interszexuálisokat és transszexuálisokat.  Sőt, időközben több kormányzat  engedélyezte, hogy a transszexuálisok  törvényesen módosíthassák személyi igazolványukat az új nemi azonosságuknak megfelelően.  Ami a homoszexuálisokat illeti,  egyre erősödik az azonos nemú párok legális együttélését vagy akár házasságát  engedélyező  trend.  Az USA.ban ugyan  ez még ellentmondásos  megítélés alá esik, de néhány európai országban az azonos neműek  házassága már tény, s a legújabb kormányváltás után a jelek szerint Spanyolországban is engedélyezik ezt.

Jelent ez változásokat az európai szexuális viselkedésben?  Egyáltalán nem.  Viszont változást jelent abban, ahogyan reagálunk ezekre. Egyesek számára, különösen bizonyos vallási hagyományőrzők számára azonban akár forradalmi változást is jelenthet. Ám egy fokozatosan egységesülő világban az ilyen változások valószínűleg nem maradnak elszigeteltek.  Mindenesetre nem állítom, hogy bármely lehetséges és valószínű változás  kedvező hatású lesz. Csupán azt mondom, hogy  magában az emberi szexualitásban nem lesznek  nagy  változások. Ez egyszerre megnyugtató és  kijózanító  gondolat. Végül is nem minden szexuális viselkedés volt, vagy lesz  jó. Egy jelentős részük destruktiv volt és mindig az marad, s ezért kötelességünk fellépni ellenük. Ezzel kapcsolatban kedvező  megállapítást tehetek:  Az elektronikus forradalom  képessé tesz bennünket a prevencióra és a szexuális egészség  minden eddiginél hatékonyabb  elősegítésére.

 

A  szexuális  egészség  erősítése

A  szexuális egészség első modern definiciója  1975-ben jelent meg  az  Egészségügyi Világszervezet  (WHO)  hivatalos dokumentumában, amely  annak védelmére is ajánlásokat tett.  Azóta a WHO és más  szervezetek többször is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, s általában egyetértés van abban, hogy a szexuális egészség védelme minden országban fontos feladat. Ezt sok tényező indokolja;  az egyik legfontosabb a mai AIDS járvány, amely a világ számos régiójának gazdasági és politikai stabilitását veszélyezteti. Minthogy eddig sem védőoltás, sem biztos gyógyszer nincs az AIDS ellen,  érdemleges esélyt csak az átfogó szexuális egészségnevelés biztosít.

Ezuttal nem kívánom részletezni a szexuális egészség definicióit, a WHO ajánlásait, vagy az AIDS-prevenció módszereit. Ehelyett szeretném felhívni figyelmüket a lehetséges megoldásokra, vagyis az elektronikus média rendkívüli lehetőségeire a szexuális egészségnevelés terén.

  

Az internet  lehetővé tette, hogy a tudományos ismeretek mindenkihez eljussanak. Ez különösen fontos olyan vidékeken, ahol nincs elég iskola, főiskola, egyetem és könyvtár. Az elektronikus média segítségével  elérhetünk többszáz millió intelligens és motivált fiatalt, akiknek eddig nem volt lehetőségük tovább tanulni. Vagyis egy valódi forradalom küszöbén állunk, amely átalakítja a tanítás és tanulás hagyományos formáit, és eléri a világ népességének igen széles, korábban hátrányos helyzetű rétegeit. Ám e forradalom csak akkor lehet sikeres, ha  a tudomány mai örzői – a tudósok, kutatók, tanárok, könyvtárosok  és egyetemi tisztségviselők – megértik valódi jelentőségét, s ennek megfelelően  dolgoznak.

Az elektronikus forradalom néhány aspektusára szeretném felhívni a figyelmet.  Először az ismeretátadás néhány  új alapelvéről szólok, aztán igyekszem ezeket a szexológiára alkalmazni.

 

Az internet, mint globális  médium

Elég nyilvánvaló, hogy az internet  globális médium, de sokan még nem látják ezt, vagy nem tudják, mit jelent. A világ számtalan egyetemének  weblapja  még nem egyéb, mint  kibővített  bankkártya. Tartalmazza a saját címüket, ismerteti a szervezeti felépítést, felsorolja a tandíjakat és a tanulási lehetőségeket, s mindezt egyetlen nyelven, a saját országuk nyelvén. Néha közölnek egy-két fotót az egyetemről vagy a tanszékvezetőkről, de ez minden.  Sohasem fordul elő, hogy  hasznos, tudományos információkat közölnének, méghozzá egyidejűleg több nyelven. Egyszerűen nem tartják kötelességüknek, hogy szabadon hozzáférhetővé tegyék azokat az ismereteket, amelyekkel rendelkeznek. Ezzel szemben  saját szellemi tulajdonuknak  tartják azokat, amelyeket aztán megfelelő áron el kell adniuk saját hallgatóiknak.

Ám időközben az internet már ingyen nyújt hatalmas mennyiségű tudományos információt. Nemcsak a legtöbb vallási, irodalmi, politikai vagy tudományos „klasszikus”  érhető el szabadon, hanem sok tudományos folyóirat, állami vagy magánjellegű  útmutatók, szótárak és enciklopédiák is. Nagy, nemzetközi szervezetek, mint az  UN (Egyesült Nemzetek) és a WHO, állami szolgálatok és számtalan magán alapítvány, szervezet és érdekcsoport  közöl helyzetelemzést, kutatási eredményeket stb. Azonkívül sok fontos újságnak is van ingyenes internet kiadványa. Igy már az információk rendkívüli  sokasága ingyenesen hozzáférhető. Biztosak lehetünk abban, hogy a jövő még többet fog nyújtani.. Ma egy gyorsan növekvő, világméretű mozgalom követel „szabad hozzáférést”  minden tudományos információhoz, beleértve a mindmáig hozzáférhetetleneket is.

 

„Szabad  hozzáférés”

 A szabad hozzáférés igényét egyre inkább támogatják a tudósok, sőt, még egyes politikusok is, akik néhány országban vagy éppen nemzetközi szinten  előkészítik azokat az új törvényeket, amelyek figyelembe veszik ezt az igényt. Hogy meddig jutottak ezek a jogi reformok, az később derül ki, de az már nyilvánvaló, hogy  egyre több tudományos szerző  publikál az interneten anélkül, hogy tiszteletdíjat kérne ezért. Ők inkább több olvasót, mint több bevételt igényelnek, de tény, hogy sok, hagyományos akadémiai kiadvány sem hoz komoly bevételt.  A pénzügyileg gyengélkedő könyvtárak  csökkentik könyvbeszerzéseiket és nem rendelik meg a drága folyóiratokat. Ugyanakkor elkezdik digitalizálni saját állományukat, hogy hozzáférhetővé tegyék azt az interneten. Néha csak egy adott kör számára engedélyezik az olvasást,  máskor viszont a korlátlan használat a végső cél. Nem kívánom részletezni ezt a mai  globális  trendet, csupán megállapítom, hogy olyan új lehetőségekkel gazdagít, amelyek még néhány éve is elképzelhetetlenek voltak.

 

„E-learning”

Sok egyéb mellett az internet a távoktatást is  forradalmasítja.  Az elektronikus tanulás – az ún. e-learning – teljesen új lehetőségeket teremtett a hallgatók és az oktatók számára.  Már van néhány  online  egyetem,  amelynek nincs kollégiuma, nincsenek előadó-termei, könyvtárai  vagy más fizikai létesítményei, kivéve egy iroda-épületet és egy nagy elektronikus  szervert.  Tanszék és személyzet települhet bárhol, minthogy a hallgatókkal online kommunikálnak. De ezek a hallgatók is akárhol élhetnek, akár távoli országokban is. Nem kell oda menniük az oktatásért és a díjak befizetéséért, mégis kapcsolatban maradhatnak professzoraikkal és évfolyamtársaikkal, megvan a tananyaguk, sőt, le is vizsgázhatnak – s mindezt otthon, a számítógépük képernyője előtt ülve.  A tanulható tárgyak a matematikától a közgazdaságtanon, üzleti adminisztráción, jogtudományon keresztül akár a pszichológiáig terjedhetnek. Már néhány hagyományos egyetem is felismerte ezt a  piacot és megnyitotta első  online távoktatási programját, például szexuális egészségnevelésből. Lehet, hogy ezt még fél-szívvel, szűk látókörűen, következetlenül és önkorlátozóan próbálgatják,  de olyan precedenseket teremtenek, amelyeket érdemes  szemügyre venni.

2001-ben a  WHO , a Pan-American Health Organisation és a  World Association for Sexology (WAS)  együttesen kiadta  a szexuális egészség előmozdítását célzó  „akciótervét”, amely két fő célt szolgál: „Az egész népesség átfogó  szexuális  nevelését” és  „a szexuális egészséggel foglalkozó  szakemberek továbbképzését  és  támogatását”.  Ennek érdekében  az akcióterv  körülírja az ilyen képzések  követelményeit és módszereit, sőt,  alap-tanterveket is közöl, amelyeket csak le kell másolni az érintett intézményeknek és  szervezeteknek.  Mindez természetesen szabadon hozzáférhető az interneten.

A  szexológia  számára ez a jövő nagy lehetőségeit nyitja meg.  Végül is, a mi munkánk  mindig interdiszciplináris és  nemzetközi jellegű volt. Felkészülten figyeljük a  felhívást, s nem akarjuk  „újra feltalálni a kereket”. A fő alapelvek megvannak, a sztenderdeket lerakták. Csak az egyéni törekvéseket kell egyesítenünk, s a  WHO útmutatását követve az internet segítségével elérhetjük a legszélesebb körű  hallgatóságot.

Ám ennek érdekében  két fő szabályt kell követnünk:

 

1.                       Minden e-learning kurzusnak  szabadon elérhetőnek kell lennie  bárki számára és bárhol a világon. Vagyis nem lehet előírni az előzetes regisztrációt, díjfizetést vagy jelszó-használatot.

2.                       A tananyag legyen elérhető a legrégibb, legkezdetlegesebb számítógépekkel is a világ bármely pontján. Vagyis nem szabad  olyan speciális  szoftver programokat használni, mint a Java Script vagy a  Flash  és egyéb  technikai furcsaságok.

 

  Az első szabályt túl gyakran megsértik  a  szűk látókörű egyetemi adminisztrátorok, mivel azt hiszik, hogy csak a „jogosult”  felhasználók  korlátozott hozzáférése  biztosíthatja a bevételt. A második szabályt azok a tájékozatlan  tartalomközlők sértik meg, akik  egyszerűen megvesznek mindent, amit a profit-éhes tervezők és szoftver-gyártók ajánlanak nekik. Valójában a legtöbb technikai furcsaság felesleges és lehetetlenné teszi, hogy  a szegényebb hallgatók is elérjék  a tananyagot.

Ezzel szemben a  jövő-orientált, valóban globális e-learning program  szabadon hozzáférhető tartalmakat kínál, egyszerű tervezéssel és könnyen érthető strukturával.  Csak ilyen módon lehet elérni a lehetséges hallgatók millióit az elmaradott, szegény országokban.  Holott éppen ennek az állandóan növekvő népességnek van legnagyobb szüksége a kurzusokra  Másrészt, ha elértük őket, akkor ez döntő különbséget eredményezhet  világszerte a szexuális egészség állapotában.

 

Az  online  oktatás  finanszírozása

Az ingyenes és globális egészségnevelés  víziója  láttán persze sokakban felmerül a kérdés:  Kik fogják megfizetni ennek az árát?  Erre két válasz is van. 

1.                       Az első választ néhány mai példa adja, amelyek közül csak egyet említek.  Az utóbbi években  a  Harvard Medical School  ingyenes információt biztosított az interneten az egészség és betegség minden aspektusáról, a szexuális egészséget is beleértve. Ezek az információk olyan pontosak és átfogóak, hogy a Harvard ezzel megelőzte minden lehetséges vetélytársát, s most vitathatatlanul tartja az első helyet, mint a lehetséges egészségügyi problémák információ-forrása.  Ezt egy hatalmas  szponzor,  egy élet- és balesetbiztosítási társaság tette lehetővé.  Ez a szponzor nem próbálta befolyásolni a website  tartalmát. Igy az egész projekt  mintául szolgálhat másoknak. Ám a Harvard ingyenes információja csak angol nyelven hozzáférhető,  s nem az államilag elismert oktatás céljára tervezték. Mindeddig egyetlen jelentősebb szponzor sem támogatott  ingyenes online egyetemi kurzusokat; talán, mert még egyetlen egyetem sem  fejlesztett ki ilyeneket.

 

2.                       A második válasz a finanszírozás kérdésére  egyszerű és nyilvánvaló, bár nem a hagyományos gondolkozásúak számára.  Az egyetemeknek azért érdemes beruházniuk  az ingyenes kurzusok kifejlesztésébe, hogy aztán ez bőségesen megtérüljön, hiszen a világ minden részéből vonzani fogja a távoktatásért fizető hallgatókat.  Az internet minden tudományos információt hozzáférhetővé tehet,  ám csak az egyetemek adhatnak  diplomákat. Vagyis: ha a hallgató már látta a kurzusokat és kezdte értékelni azok minőségét, akkor választhatja azok megtanulását egy hivatalos  „bachelor”, „master” vagy éppen doktori program részeként. A távoktatás résztvevőinek  teljesíteniük kell bizonyos követelményeket, regisztrálniuk és tandíjat fizetniük kell a meghatározott számú szemeszterekért.  Az egyetem a maga részéről hozzá teheti saját anyagait a kurzusokhoz, s bevezetheti a kölcsönös, interaktiv kommunikációt.  Minthogy a lehetséges hallgatók száma igen magas,  a tandíj olyan alacsony lehet, hogy az csaknem mindenki számára teljesíthető marad.  Az ilyen távoktatás hallgatóitól származó bevétel viszont jóval magasabb lehet, mint amennyi eddig elérhető volt.

Kétségtelen, hogy a lehetséges elektronikus hallgatók nagy száma  kihívást jelent  a  hagyományos módon működők számára.  Ám itt az ideje átgondolni, hogyan  reagálhatunk erre a kihívásra. Ha komolyan vesszük a szexuális egészség erősítését világszerte, akkor  meg kell találnunk a módját, hogyan bánjunk a saját és sok más országból származó  hallgatók  lehetséges áradatával. Vagy elutasítsuk őket, csak mert még felkészületlenek vagyunk?

 

Világméretű  versengés

 Minthogy ugyanazok az ingyenes kurzusok  képezhetik az alapját  különböző országok különböző programjainak,  nyilván versengés keletkezik az egyetemek között, amelyek megpróbálják magukhoz vonzani  a legtöbb és legjobb hallgatókat.  Ebben számos tényező fog szerepet játszani;  az egyetem  neve és tekintélye,  tanárainak tudományos fokozata, az oktatás ára, az online  program  interaktiv komponenseinek minősége, az egyes hallgatókra fordított figyelem  stb.  A tényezők szerencsés együttese esetén egyes, korábban ismeretlen, kis főiskolák bizonyos tudományágakban  nemzetközi ismertségre tehetnek szert,  míg a ma világhírű iskolák  a háttérben maradhatnak. Mindenesetre azoknak az egyetemeknek, amelyek  nehezen hozzáférhető programokkal dolgoznak, tudniuk kell, hogy vetélytársaik az ingyenesen hozzáférhető kurzusok. Hiszen ezekhez az ő fizető hallgatóik is hozzáférnek, s összehasonlítva azokat, csak akkor fizetik tovább a saját egyetemük kurzusaiért, ha azok jobbak  a  többinél.

 

A főiskolák és egyetemek mellett a különböző  szakmai szervezetek is egyre inkább alkalmaznak  e-learning programokat  tagjaik továbbképzése  érdekében.  Sok ilyen szervezet tanusítványt vagy diplomát ad  a kurzusait elvégzőknek, s így  valamelyest vetélkedik  a  hivatalos akadémiai programokkal. Ez már egy ideje így van, de az internet  megnöveli minden oldal  esélyeit és tovább élezi a versengést.

Közben meg kell értenünk az elektronikus forradalom egy másik következményét.  Egy professzor, akár tud róla, akár nem, versenybe kerül az elektronika  területével. Ez bizonyos értelemben már régóta igaz. A hagyományos könyvtárak mindig lehetővé tették a nemzetközi összehasonlításokat, s a hallgatók így megállapíthatták, hogy oktatóik megfelelnek-e a nemzetközi sztenderdeknek és elég korszerűek-e.  Ám az internet nagyon megkönnyítette az ilyen összehasonlításokat. Ugyanis azonnal  szélesebb területeket fog át. A jövőben a tanárok olyan hallgatók előtt tartanak előadást, akik az internet segítségével minden kijelentésüket azonnal ellenőrizhetik. Igy sokan  egyszerűen elhagyják  az iskolát, ha az nem felel meg a máshol  megtalált, magasabb követelményeknek.

 

A  szellemi  tulajdonjogok

Az elektronikus forradalom a  szellemi termékek  eladási árát is kérdésessé tette. Véleményem szerint a tudományos ismeretek interneten történő eladása két okból vall kudarcot:

1.      Minden online információ esetén, amit el akarnak adni, van alternativa.  A pénért vehető szótárak vagy enciklopédiák helyett  mindig akad az interneten ingyenesen elérhető szótár és enciklopédia. Ráadásul az ilyen ingyenes kiadványok mérete és mennyisége egyre növekszik, ahogyan a „szabad hozzáférés mozgalma”  erősödik. Ennek folytán a pénzért árult információkat hosszabb távon egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

2.      Az elektronikus formába helyezett  ismereteket könnyű  lemásolni és terjeszteni. Még a legexkluzivabb könyv, kutatási jelentés vagy  tananyag is hozzáférhető  már nemcsak a fizető hallgatóknak, hiszen  ha egyikük lemásolja, akkor percek alatt szétküldheti  világszerte bárkinek. Akik pedig megkapták, azok továbbküldhetik újra sokaknak. Lehet, hogy ez tolvajlás, de ezeket a tolvajokat nem lehet utolérni.

 

Az interneten nem létezik információs monopólium  és semmilyen tudományos ismeretet nem lehet néhány privilegizált egyén számára fenntartani. Ezért új módokat kell találni a szerzők érdekeinek védelmére  és  munkájuk jutalmazására. Zenészek, filmrendezők és más művészek régóta küszködnek az „elektronikus kalózkodás”  problémájával, s úgy tűnik, megfelelő megoldást találhatnak. Itt csak a szexológiával kapcsolatban teszek néhány javaslatot

 

Elektronikus  publikálás

A kormányzatok vagy alapítványok által indított  szexológiai kutatási projekteket  általában a publikálás alkalmával fizették. Tény, hogy néha egyes szexológiai vizsgálatok bestsellerré váltak és jó bevételhez juttatták a kiadókat és szerzőket. Ám ilyen esetek ritkán fordultak elő.  A szexológiai kutatás eredményeit általában tudományos folyóiratokban publikálják, s a szerzők ezért nem kapnak tiszteletdíjat. Ebből adódik a következtetés:  a jövőben a szerzők maguk publikálják műveiket az interneten, vagy más szerzőkkel együtt  szabadon hozzáférhető elektronikus folyóiratot alapítanak. Ettől ugyan még nem lesz pénzük, de több olvasójuk lesz, mint valaha.  Az ilyen folyóiratok előállítása nem kerül sokba, s ez az összeg könnyen összejön a szexológiai szervezetek tagsági díjaiból, ugyanúgy, mint a nyomtatott folyóiratok.

 

Ennek értelmében a nagy nemzetközi szövetségeknek – a szexológia Latinamerikai, Európai és Ázsiai Szövetségeinek – együtt kellene dolgozniuk  néhány globális  projekten, világméretű irányítással,  speciális  tananyagokkal, bibliográfiákkal, szótárakkal és enciklopédiákkal. Már vannak jó modellek az ilyen projektekre, de ezek korszerűsítésre és kibővítésre szorulnak, s ezt hosszabb távon csak a folyamatosan együtt dolgozó teamek biztosíthatják. Különlegesen nagy projekteket a Szexológiai Világszervezet is kezdeményezhet és koordinálhat.

Persze ezek bármelyike csak úgy lehetséges, ha  az egyetemek, az állami szervezetek és alapítványok  felkészülnek néhány adminisztrativ szerkezetük modernizálására. Például, amikor a kutatók saját elektronikus kiadójukká válnak, szükségük van  programozókra és tervezőkre, s ezeket az új munkahelyeket meg kell teremteni. A hagyományos egyetemi kiadók is segíthetnek ebben, ha maguk is nyitnak egy „második, elektronikus frontot”. Végül is egy elektronikus szöveget könnyebb és sokkal olcsóbb korszerűsíteni és javítani, mint egy nyomtatottat. A szerzők ma rögtön ki tudják javítani a gépbe írt szöveget. Ha pedig  széles körű olvasótáboruk van, magasabb fizetést kaphatnak. Ám, ha nincs szponzor, a szabadon hozzáférhető kurzusok és publikációk finanszírozására bizonyos feltételekkel  olyan kereskedelmi hirdetések is igénybe  vehetők, amelyek nem zavarják az eredeti szöveget.

 

Az  online  oktatás  gyakorlati  szempontjai

Annak a ténynek, hogy az internetnek köszönhetően ma ingyenes egészségügyi információ küldhető a Föld legtávolabbi régióiba is,  olyan messze-ható következményekkel járt, amelyek ugyan nem tűnnek fel rögtön, de nem mellőzhetők. Például: az e-learning  tanfolyamok  CD-re is másolhatók és így is terjeszthetők  mindazok számára, akiknek van számítógépük, de nincs internet hozzáférésük.  A jól tervezett kurzusokat oldalanként is ki lehet nyomtatni, s így egy szövegkönyv nyerhető, amely egyszerű másológéppel sokszorosítható. Még fontosabb, hogy a jövőben ezek a kurzusok  megjelenhetnek a mobil telefonok képernyőin is, mert ezek a készülékek egyre inkább átveszik a mai asztali kompjuterek szerepét. Ha komolyan elköteleztük magunkat a szexuális egészség védelmére, akkor erre is fel kell készülnünk. Eddig még sohasem volt lehetőségünk arra, hogy ilyen sok embert ilyen könnyen és gyorsan elérjünk. Különösen a fiatalok  igényelnek megbízható információkat a szexuális egészség minden vonatkozásáról, beleértve a nemi úton terjedő betegségeket és azok megelőzését. Mi gondoskodhatunk ezekről az információkról, s ma ez erkölcsi kötelességünk.

 

Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy ha az információt elküldtük, a továbbiakban nem tudjuk kontrollálni azt. Az e-learning esetében el kell fogadnunk, hogy bárki bárhol felhasználhatja kurzusainkat. Számos ország oktatói minden előkészület nélkül, s anélkül, hogy közölnék velünk, kivetíthetik tanfolyamainkat az előadóterem falára, s egyszerű klikkeléssel végigvezethetik hallgatóikat annak tartalmán. Nincs szükség tankönyvekre, falitáblákra, diaképekre vagy írásvetítőkre, s már minden ott van a képernyőn. A hallgatóknak sem kell többé jegyzeteket készíteniük, mert otthon olyan gyakran átnézhetik az anyagot, ahányszor csak akarják. Ha valamiért nem vettek részt az órán, annak anyagát megtalálják a saját számítógépükön.

Felmerül ezért a kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a hagyományos, osztálytermi tanításra. Talán jobb lenne minden alapismeretet  e-learning formába konvertálni, s az oktatók és hallgatók közötti személyes interakciókat a szemináriumokra tartalékolni. Kétségtelen, hogy a nagy auditóriumokban tartott, hosszú előadások ma már sehol sem indokoltak. Minthogy ezek semmilyen interakciót nem tesznek lehetővé,  eredményesebben taníthatók az interneten, amelyen a hallgatók tetszés szerint tanulmányozhatják az anyagot.

 

A  végső  cél:  szexuális  egészség  világszerte

Függetlenül attól, hogy az egyetemek hogyan  kezelik az új  kihívásokat, a tudomány emberei minden ismeretszerzés és ismeret-átadás végső céljára, az emberi élet javítására koncentrálnak. Az internet hatalmas előrelépés az emberiség életében. A szexológusoknak lehetőség szerint kooperálniuk kell az olyan globális szervezetekkel, mint az UN és a WHO.  Például  elkészíthetjük a szexuális egészség online könyvtárát, amely a fejlődő országok számára is ingyenesen hozzáférhető lesz, persze úgy, hogy le is fordítjuk azokat. Ilyen fordításokat a szexológiát tanuló hallgatók is készíthetnek, mint tanulmányi feladatuk részét, s így az egyetemnek nem kerül semmibe. Vagyis az internet felhasználása révén nem feltétlenül kell megvárnunk a nemzetközileg hasznos projektek anyagi megalapozását, hanem  saját tudományos működésünk részévé tehetjük azokat.

Szexológiai  Archivumunk  Berlinben éppen ezt teszi az utóbbi tíz évben, s örömmel üdvözlünk minden kooperációt, amit bárki felajánlhat nekünk. Valóban:  e-learning kurzusainkat készítve már sikeresen együttműködtünk egy amerikai szexológiai szervezettel, egy német és egy magyar alapítvánnyal, továbbá egy egészségtani tanszékkel Hong Kongban. Épp ezek a példák mutatják az irányt, amelyben haladnunk kell. Az elektronikus forradalom  jelentéktelenné tette a földrajzi határokat és korlátokat. Az interneten bárki könnyedén kooperálhat bárkivel, s együttesen el fogunk érni egy globális hallgatóságot.

Csak két korlát marad:  a nyelv és az intellektuális befogadó-készség. Ezért a szexuális egészségnevelést a lehető legtöbb nyelven kell biztosítanunk, mégpedig különböző képzettségi szintűeknek, az óvodától a  főiskolákig.

Úgy tűnhet, hogy az „ismeretek kommunizmusa”  mellett érvelek:  „Mindenki képességei szerint, s mindenkinek szükségletei szerint.”  S mindezt anélkül, hogy először a profitra gondolnék. Ezt sokan reménytelenül utopikusnak érzik.  Ám meg kell gondolnunk, hogy éppen a kapitalizmus hoz létre néha majdnem szocialista eredményeket, s ezt mindig direkt és indirekt módon tette. Mindig jutalmazta az újítást és minden újítás elnyerhette a vásárlók tetszését. Az árak csökkennek, ahogy a kereslet és (főleg) a kínálat  növekszik. Ennek eredményeként a piac bővül,  s az újítások új ciklusa már szélesebb gazdasági alapra építhet.

 

Igy a legutóbbi  500 évben  az oktatás, amely egykor kevesek privilégiuma volt, egyre inkább sokak jogává vált. Néhány nagy, kézzel írott és illusztrált, bőrkötésű és nehezen hozzáférhető könyvtől a nyomtatott könyvekig és azok papír-fedelű, tömeges kiadásáig  az ismeretek átadása egyre olcsóbbá és demokratikusabbá vált. Az internet egyszerűen csak a legújabb  a technikai újítások hosszú sorában, amelyek a népesség egyre nagyobb hányadát érik el.  A hercegek magán-támogatásától az ingyenes népoktatásig, az oktatás a társadalmak „nagy kiegyenlítőjévé”  fejlődött. Az a cél, hogy „mindenkit igénye szerint” ellássunk ismeretekkel még messze lehet, de ma közelebb vagyunk hozzá, mint bármikor az emberi történelemben.

Tetszik vagy nem,  a globalizáció visszafordíthatatlan és gyorsuló folyamatának kellős közepén találjuk magunkat. A gazdaság terén ez nyerteseket és veszteseket eredményezett,  ám az oktatás terén nem feltétlenül. Sőt, ellenkezőleg;  legalábbis bennünket, szexológusokat  nyerő helyzetbe hozott.  Az ismeretek mai globalizációja különösen azoknak jó, akiket korábban  kizártak a világ intellektuális életéből. Az internetnek köszönhetően ma kommunikálhatunk velük,  elláthatjuk őket a legújabb tudományos információkkal, s így a vesztesek millióit nyertesekké tehetjük. Ennek ára olyan beruházás, amely magas osztalékot fog fizetni mindnyájunknak. Közvetlen hasznunk többnyire indirekt:  az ismeretek gyarapodása az életfeltételek javulásához vezethet. A gyarapodó szexuális ismeretek biztosan  erősítik a szexuális egészséget.

 

Mégis van okunk az aggodalomra,  ugyanis sok, korábban már felismert szexuális probléma is globálissá növekedett. Akár azt is mondhatjuk, hogy  oktatási lehetőségeink épp időben növekedtek, hogy leküzdhessük a szexuális egészség egyidejűleg növekvő fenyegetettségét.  Valójában a probléma és annak megoldása ugyanazon érem két oldala. Például  a világ különböző részein szexuális úton terjedő betegségek új járványát, s különösen az AIDS-t, amely ma kontinensek szociális  stabilitását veszélyezteti,  ugyanaz a globalizáció idézi elő, amely kezünkbe adja leküzdésének eszközeit.  Az üzleti utazások, a turizmus és a migráció  minden eddigit meghaladó  mértéke a modern repülőgépek, hajók, buszok és vonatok révén elősegítette e betegségek elterjedését az egész világon.  A gyors internet kapcsolatok révén ugyan módunkban áll, hogy ezt megállítsuk és legyőzzük, ám e küzdelem kimenetele még elég bizonytalan. Ez végső soron az alkalmazkodásunkon múlik. Elég gyorsan megtanuljuk-e, hogyan és mire használjuk az új elektronikus eszközöket? Képesek leszünk-e időben modernizálni az elavult tudományos  struktúrákat?

 

Ami engem illet, optimista vagyok.  Mint egy olyan ország látogatója, amely maga is optimizmust áraszt, meggyőződésem, hogy Kína uttörő szerepet játszhat a szexuális egészség erősítésében. A gyors fejlődés itt evidensebb, mint Európában és az USA-ban. A következő évtizedben Kínában többen fogják használni az internetet, mint bármely más országban, s ezért vezető szerepe lehet annak gyakorlati alkalmazásában.

  

 

 

 

 

PSZICHOSZEXUÁLIS  FEJLETTSÉG  ÉS

KREATIV  GENDER  ROLE

(Referátum az MPT  VI. Nemzeti Kongresszusán, 2006)

Szilágyi  Vilmos dr.

 

1.      A témaválasztás indokolása

A kreativitás, vagyis az  emberi alkotóképesség,  a problémamegoldás és  új értékek létrehozásának  képessége  a köztudatban  általában  a tudományhoz vagy a művészethez kapcsolódik.  Holott az egyén és a társadalom életének minden területén érvényesülhet, hasonlóan a destruktivitáshoz, a regressziv, romboló  tendenciákhoz.  S minthogy az ember kétnemű lény, nemi szerepviselkedése, vagyis  gender role-ja is lehet kreativ és konstruktiv, de lehet destruktiv is, s mindez döntően befolyásolja az egyén és a társadalom életét..

 

2.  A vizsgálat forrásai és  metodikája

A tudomány mai állásának megfelelő kiindulópontunk, hogy a nemi szerepviselkedés nem ösztönös és velünk-született, hanem tanult képességeken alapul, amelyek legnagyobbrészt az egyéni pszichoszexuális fejlődés során  alakulnak ki.  Ebből következik, hogy az egyéni gender role  kreativ, passzív vagy éppen destruktiv jellege főleg az egyén pszichoszexuális fejlettségén múlik.  A probléma vizsgálatában forrásunk lehet mindenekelőtt a szexuálpszichológia, vagyis a szexuális viselkedés  szociálpszichológiája és fejlődéspszichológiája, amelynek a nemzetközi szakirodalomban található, eltérő megközelítései mellett ma már  átfogó, magyar tankönyve is van  (lásd: Szilágyi V.: Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció. 2006, Medicina K.) .  Az újabb nemzetközi szakirodalomból elsősorban Erwin Haeberle  (1985,  2004, 2005) és Norbert Kluge  (1998, 2004, 2006), a magyarok közül pedig Buda Béla (1994, 1997)  műveire támaszkodtam. A vizsgálat másik forrása  az elmúlt 30 év terápiás tapasztalatainak gyüjteménye, amely több ezer eset feldolgozásán alapul.  A felhasznált metodika lényege a kvantitativ háttéren, vagyis  különböző adathalmazokon végzett, kvalitativ, elemző és értékelő  eljárás,  amelynek itt csupán néhány eredménye vázolható.

 

3.  Az elemzés  célja  és  főbb  eredményei

Célom:  kimutatni a pszichoszexuális fejlettség  és a gender role  kreativ jellege közötti szoros összefüggést, továbbá ennek szerepét és jelentőségét  a mentálhigiénés prevencióban, vagyis a nevelésben, de  természetesen a terápiában is.

Az egyik legelső tényező, ami egy ilyen vizsgálat során feltűnik, az a gender role fogalmának  instabilitása, folyamatos változása, különösen a legutóbbi évszázadban.  A nemi szerep hagyományos kritériumai egyre inkább felbomlanak, s azokat egyre kevésbé határozza meg  a  születéskor megállapított biológiai nem.  Amit régen férfias  vagy  nőies  viselkedésnek minősítettek, nem tűnt el ugyan,  de kisebb vagy nagyobb mértékben bármelyik nemnél megtalálható, tehát biológiailag, genetikailag nem determinált., hanem az egyén  személyiségfejlődésének, ezen belül főleg pszichoszexuális fejlődésének függvénye. Persze régebben sem volt ez genetikailag determinált, de a biológiai nemhez kapcsolt elvárások sokkal szigorúbbak voltak. Az elvárások lazulása társadalmi változások következménye volt. Ezek a nemek  viszonyában is jelentős változásokat hoztak: a nők a férfiakkal egyenjogúvá és lassan egyenrangúvá válnak  a közéletben és a magánéletben is. A férfiak pedig egyre inkább kénytelenek  a régen nőiesnek számító munkák (háztartás, gyermekgondozás  stb.)  ellátására.

Igy válnak a nők a régi értelemben férfiasabbá, a férfiak pedig nőiesebbé. Ezáltal bármelyikük képes a másik nem szerepének eljátszására.  Ez alól  csak egyetlen kivétel van: a férfi nem tud biológiailag anyává válni, szülni és szoptatni.  Bármely másféle nemi szerep mindkét nem számára hozzáférhető és megtanulható;  tehát az egyén szociális körülményeitől, szocializációján belül pedig főleg pszichoszexuális fejlődésétől függ.

 

szexuális  szocializáció  a tervszerű és véletlenszerű hatások, helyzetek és szkriptek  kombinativ, egymást korlátozó vagy erősítő tényezőivel  az egyéni gender role-nak a társadalom számára  elfogadhatóvá alakítását célozza.  A viselkedési elvárások azonban az egyén nemétől, életkorától és szociális helyzetétől függően igen eltérőek lehetnek. Sok múlik azon is, hogy az egyén milyen viselkedési normákat, mennyire tud vagy akar elfogadni. A különböző  és gyakran ellentétes  értékeket preferáló  ideológiák  szkriptjei  a  fiatalokat elbizonytalanítják, s  ez negativan hat  a  pszichoszexuális  identitásukra  és  nemi szerepviselkedésükre.  Gender  role-juk ezért  sokszor  ambivalensen ingadozik  a  vallásos-konzervativ  és a  liberális-narcisztikus  alap-attitűdök között,  vagy  fixálódik  egy átvett orientáció mellett, amely destruktiv  vagy  kreativ is lehet. Az előbbire jóval több példát találunk;  ennek  jellemző tünetei  a  sztereotip, bemerevedetten konzervativ  nemi szerepviselkedés, a kudarckerülő attitűdök, a pótkielégülések elfogadása (droghasználat stb.), dependencia-hajlam, Minderwertigkeits-komplex stb.  Mindez  destruktiv  hatású a  gender role-ra, mert nem alakul ki a  párválasztási érettség, s a nemi kapcsolatok  vagy létre sem jönnek, vagy frusztrálják a partnereket.

 

4.  Következtetések

Ma még viszonylag ritka a  kreativ  gender  role, amely  pszichoszexuálisan  érett, nyitott és  rugalmas  személyiséget  feltételez, s  amelyet a megfelelő nevelés  és  prevenció hiányában csak  speciális  pszichoterápiával  lehetne  kialakítani.  A gender role destruktivitása  igen sokféle módon nyilvánulhat meg:  nemcsak a kifejezetten  aszociális vagy antiszociális  szexuális viselkedésben  (pl. prostitúció, vagy egyes perverzitások), hanem a pszichoszexuális fejlődés különféle retardációiban és regresszióiban, amelyek szexuális kulturálatlansággal és előítéletekkel párosulva  az életvezetés súlyos zavaraihoz vezetnek. Például magányossághoz vagy elhibázott párválasztáshoz és válásokhoz, nem kívánt terhességekhez és művi abortuszokhoz  (mindkettőből ma is túl sok van nálunk, még a tizenévesek körében is).

Ide sorolható, hogy a szexuális funkciózavarok és orientációs zavarok száma – a nemi úton terjedő fertőzésekkel együtt, bár azoktól függetlenül is – hazánkban és világviszonylatban egyaránt növekvő tendenciát mutat. Ez főként a nyugati, polgári társadalmak patriarcalizmusának válságára és a nemek viszonyának ebből adódó feszültségeire vezethető vissza, ami a korszerű és átfogó szexuális nevelés hiánya folytán az egyének pszichoszexuális fejlődését erősen gátolja.

 

A társadalom további fejlődésének egyik alapvető feltétele az említett válság megoldása  a  férfiak és nők egyenrangúságának biztosítása  és nemi szerepviselkedésük kreativvá tétele révén. Egyes kutatók  (pl. D. Alfermann, 1992, vagy P. Schwartz, 1995)  szerint a hagyományos  férfias vagy nőies jelleg egyre inkább átadja helyet mindkét nem androgyn  jellegének.  Ami egyrészt azt jelenti, hogy mindkét nem egyedeiben erősebben fognak keveredni a hagyományosan férfias vagy nőies tulajdonságok,  másrészt pedig  az adott nemhez tartozás régi kritériumai elvesztik jelentőségüket, s vagy másféle viselkedést tekintenek férfiasnak és nőiesnek, mint eddig, vagy  a „nemre jellemző” viselkedések helyett csak „egyénileg jellemző”  (pl. eredeti vagy sablonos, primitiv vagy kulturált stb.)  viselkedésekről lesz majd szó.

A neveléssel vagy a gyógyítással foglalkozó szakembereknek mindenesetre szembe kell nézniük a nemi szerepviselkedés változásaiból eredő kihívásokkal, s a pszichoszexuális fejlődés intenziv tanulmányozása és ennek alkalmazása révén  elő kell segítenünk, hogy minél több férfi és nő  gender role-ja legyen kreativnak nevezhető.

 

 

 

 

Szexuális problémák megközelítése

és kommunikációs módszerek

az orvosi gyakorlatban

 (Előadás-vázlat)

 

1.            A szexuális problémák  gyakorisága és jelentősége

2.                 A szexuáltabu  hatása a páciensekre és orvosokra 

3.                 Az  egyéni  pszichoszexuális  fejlődésről

4.                 A problémák  felszínre hozásának nyelvezete

5.                 A  bizalmas  beszélgetés  feltételei

6.                 A  diagnosztika  irányai; anamnézis,  exploráció

7.                 A  tanácsadás  és  terápia  alapelvei

 

8.                  Képzés  és  továbbképzés  szükségessége

 

1. A szexuális problémák  gyakorisága és  jelentősége    

                  A páciensek ritkán mernek panaszkodni  ilyen  problémáikró

                  Ezért  az orvosok nem is  szoktak  rákérdezni. Inkább mást kezelnek

Igy a kezelt  tünetek esetleg  megszűnnek, de újabbak jelennek meg

à   Sigmund Freud  óta tudjuk:  sok  ideges  tünet  oka  a  szexuális zavar

Sokféle  funkcionális  zavar =  pszichoszomatikus  zava

Többnyire ilyenek  a  szexuális  funkciózavarok  is  -- tehát  ennek megfelelően  kezelendők !

 

 

2.               A  szexuáltabu hatása a páciensekre és orvosokra

 

A „szexhullám” ellenére sokakban tovább él a szexuális gátlásosság

Azt hiszik, „nem illik” szexuális problémákkal előhozakodni az orvos előt   (különösen, ha az más nemű)

Az  orvos pedig „nem akar turkálni a  páciens magánéletében”

                                                                      (valójában számára is kényelmetlen a téma) 

Miért? Mert  felkészületlen  rá  -- nem  kapott  ilyen  képzést.

Ideje  sincs  rá, ezért  kerüli, s  inkább más, testi panaszokat kezel,   vagy ötletszerű  tanácsokat ad.

Legjobb  esetben  egy „specialistához”  irányítja  - 

                                                                         de  van  ilyen  nálunk  egyáltalán?

 

3.                 Az egyéni pszichoszexuális fejlődésről

 

A  személyiségfejlődés  egyik  fő vonala  ez.

Elsőként  S. Freud „ösztönelmélete”  próbálta  felmérni

                             („rész-ösztönök”, orális, anális, fallikus  fázisok  stb.) 

Azóta kiderült, hogy  a  szexuális viselkedést nem ösztönök, hanem

                          szociális normák, minták (scriptek)  határozzák meg.

A tanulási folyamat  a  nemi identifikációval  kezdődik,  s  lényege

                                        a nemi szerepek  elsajátítása. 

A  szexuális készségek  (pl.  orgazmuskészség) és  beállítottságok

          (pl. hetero-, homo-, vagy biszexualitás) fokozatosan alakulnak ki és változnak

A  minták  és hatások  sokfélesége  zavarokat  eredményezhet.

  Ezek a  zavarok  azonban  általában  rendezhetők.

 

4.                 A problémák  felszínre  hozásának  nyelvezete

 

Sokak  szerint  a  szexről  csak (latin) szakkifejezésekkel,  esetleg

                     „virágnyelven”, vagy  trágár módon  lehet beszélni.

Holott  minden szexuális jelenségre van  kulturált  és  közérthető

                     magyar  szó. (Pl. pénisz = hímvessző, klitorisz = csikló  stb.)

A „kényes témák”  megbeszélése során  alkalmazkodni kell  a

                     páciensekhez, hogy ne sértsük érzékenységüket.

Ez  nem  jelenti a  közismertebb szakkifejezések  kerülését,  bár

                     Indokolt  esetben  magyarázatokkal (pl. orgazmus = kielégülés)

          Feladatunk:  segíteni  a  szexuális problémája    megértésébe és  megoldásában --

kisegítő,  vagy  rávezető  kérdésekkel, az esetleges  félreértések  tisztázásával.           

 

5.                 A  bizalmas  beszélgetés  feltételei

 

Objektiv  feltételek:  zavarmentes környezet, elegendő idő

            (min. 20—40 perc), négyszemköztiség,  több  alkalom

Szubjektiv  feltételek: bizalmas  légkör, empatikus  ráhangolódás,

                                                                  elfogadó  attitüd,  bátorítás

Kongruencia:  verbális  és  metakommunikáció  összhangja

Feszültségek  oldása:  értékelésmentes  érdeklődés, a  megértés visszajelzése,  megnyugtatása

Lehetőleg a  páciens  partnerének  meghallgatása             (külön, vagy együtt 

 

6.                 A  diagnosztika  irányai. Anamnézis, exploráció

 

Tisztázandó  kontextusok:  szociokulturális  háttér, előítéletek, bűntudat, együttlétek  körülményei, a partnerek viszonya, egészségi  állapota

Az érintettek  életmódja:  munkája  és  szabadideje, hobbijai,

alkohol- és drogfogyasztása, ezek eltérései 

Kapcsolatuk  időtartama,  gyermekeik száma,  családi terveik

Feszültségeik és  konfliktusaik  témái, megoldásuk módja  --

                                                                                esetleges külső  kapcsolatok, „félrelépések”

 A  szexuális  problémák  keletkezése  és  eddigi  története

                                                                                megoldási  próbálkozások  és  igények

 

7.                 A  tanácsadás  és  terápia  alapelvei

 

Szexuálterápiás szakképesítések  és  szakrendelések  nálunk  még nincsenek.

(Az andrológusok is inkább csak az organikus potenciazavarokat  kezelik.)

Ami bármely szakorvostól elvárható: a  gyakoribb szexuális  zavarok felismerése

és tájékoztatás, tanácsadás 

Gyakoribb funkciózavarok férfiaknál:  erekciózavar, korai orgazmus és magömlés

                                        Nőknél:  orgazmuszavar, vaginizmus, diszpareunia

                                        Mindkét nemnél: vágycsökkenés  („libidohiány”)

Elsőként  az  esetleges  organikus okokat  kell tisztázni  és  kezelni.

                                  Ám ez nem pótolhatja  a  pszichoterápiás és -szociális  kezelést.

A  tanácsadás  (és  terápia)  célja:  az  adott zavar  okainak  és

                            megoldási  lehetőségeinek  megértetése  a páciensekkel.

                            (Félreértések  és  erőltetés  megszűntetése  stb.)

 

 

8.                 Képzés  és  továbbképzés  szükségessége

  

A  mai  ambuláns  praxisban  szexuálterápiára alig van lehetőség.

Szexuális  problémák  azonban  sok  szakrendelésen  felmerülhetnek

Ezért – amíg nincsenek  képzett szexuálterapeuták – legalább  a

                                 tájékoztatásra, tanácsadásra minden szakorvos képes lehetne.

A  korszerű  szemlélet  elsajátítása  ezért  elengedhetetlen 

Nyugaton  a  szexológia  kötelező tantárgy  a  legtöbb  orvosegyetemen

Lemaradásunkat  e  téren  a  képzők képzésével  kellene  kezdeni

 

Dr. Szilágyi Vilmos:

  Kommunikáció  szexuális problémákról  .

Az "Orvosi kommunikáció" (2008, Medicina)

című egyetemi tankönyv egyik fejezete

 

      Bevezetés

A testi vagy lelki tünetekkel orvoshoz fordulók többnyire nincsenek tudatában panaszaik és tüneteik mélyebb okainak, pedig ezek gyakran szexuális és párkapcsolati zavarokra vezethetők vissza. Ha az orvos sem ismeri fel ezeket az okokat, a kezelés felszínessé, sőt eredménytelenné válhat. Még ma is sok ilyen probléma észrevétlenül marad.

E hiányosság nem ritkán súlyos következményeiről árulkodik például egy segítségkérő levél, melynek írója, egy középkorú férfi leírja, hogy több éves kezelése során vagy negyvenféle gyógyszert kapott, de panaszai (szorongás, depresszió) nem szűntek meg. Közben felismerte, hogy mindenféle betegségnél nagyobb gondja a szexuális problémája, ami jóformán sehol sem jött szóba. „Illetve azt tapasztaltam – írja –, hogy mindegyik orvos vagy pszichológus, aki rákérdezett, néhány kérdés után röstelkedve más témára tért át.”. A továbbiakban kifejti, hogy „idegi túlterhelését” is szexuális problémája okozza, ezért legfontosabb lett volna ennek kezelése – de épp erre nem került sor! Minthogy nem tudja, kihez fordulhatna, hogy legfőbb problémájának megoldásához érdemleges segítséget kapjon, egy ideje komolyan foglalkozik az öngyilkosság gondolatával.

Az ilyen súlyos következmények megelőzhetők, ha az orvos nagyobb figyelmet szentel a különböző panaszokkal hozzá forduló betegek szexuális-párkapcsolati problémáinak, s nem tér ki azok részletesebb megbeszélése elől. Ennek érdekében természetesen szükség lehet némi felkészülésre. A szexuális problémák rejtett gyakoriságának és jelentőségének felismerése ugyanis nem egészen magától értetődő, mint ahogy feltárásuk és kezelésük hatékony módja sem.

 

        A tovább élő szexuáltabu ellensúlyozása

 

Talán nem szorul bizonyításra, hogy az utóbbi évtizedek reklámokban és pornográfiában megjelenő szexhulláma ellenére sokakban tovább él a szexuális gátlásosság, főleg az „intim kérdések” nyílt és részletes megbeszélése terén. Ez persze elsősorban az idősebb generációra érvényes, de a fiatalabbak körében sem ritkaság (kivéve az azonos neműek baráti köreit, amelyekben a gátlástalanság fitogtatása is előfordul).

Természetesen sok függ attól, hogy ki kivel beszél ezekről a kérdésekről, s milyen viszony van az érintettek között. Az orvos-beteg kapcsolat ebből a szempontból is elég sajátságos, mert a betegek többnyire félnek a kiszolgáltatottságtól, s a szokásos körülmények (túl kevés idő, mások jelenléte stb.) miatt is nehezen szánják rá magukat a teljesen őszinte vallomásokra. Ugyanakkor viszont segítséget remélnek az orvostól. Ami érthető és jogos, bár az orvos esetenként maga sem mentes a szexuális kommunikáció gátoltságától, s néhányan különböző ürügyekkel inkább kerülik a szexualitás és partnerkapcsolat témáját. Ürügyként szolgál például, ha az orvos „nem akarja a beteget kellemetlen helyzetbe hozni”, vagy éppen „indiszkrét kérdéseivel” zaklatni, el akarja kerülni az esetleges félreértéseket, vagy nincs ideje ilyen jellegű beszélgetésekre, stb.

 

         Valójában persze inkább arról van szó, hogy a legtöbb orvos felkészületlennek érzi magát, hiszen sem az egyetemen, sem máshol nem kapott ilyen irányú képzést, így nem nagyon tud mit kezdeni a páciensek szexuális problémáival. Ez a hiányosság nemcsak hazánkban, hanem többé-kevésbé európai, sőt, világviszonylatban is fennáll, ha nem is olyan mértékben, mint nálunk. Egy angol kutató például megállapította, hogy még mindig igen hiányos az egészségügyiek szexológiai képzése, az orvostanhallgatók nem érzik magukat teljesen alkalmasnak a szexuális anamnézis felvételére és a nemi szervek vizsgálatára. Pedig erre az egyetemi tanulmányoknak fel kellene készíteni a hallgatókat – mint ahogyan arra is, hogy ne előítéletekkel közeledjenek pácienseikhez.

Patricia d’Ardenne, az angol Sexual and Marital Therapy főszerkesztője (a folyóirat 1999/2 számában) többek közt ezt írta: „A nemi úton terjedő betegségek és szexuális funkciózavarok mindenütt felmerülnek az orvosi gyakorlatban, ezért a képzésben is ott lenne a helyük. A különböző orvosi szakágak … jelentős szerepet játszhatnának az orvosok szexuálterápiás felkészítésében.” A British Medical Journal nemrég sorozatot közölt a szexuális egészség védelméről, így többek között a szexuális anamnézis felvételéről, a különböző szexuális zavarokkal küzdő páciensek vizsgálatáról stb. A folyóirat szerzői  felhívják a figyelmet a szexuális kommunikáció és a szexológiai ismeretszerzés fontosságára, s egyidejűleg azt is megállapítják, hogy az ilyen irányú képzés és továbbképzés náluk sem teljesen megoldott. Hazai viszonylatban pedig nemcsak hogy teljességgel hiányzik az orvosok és a pszichológusok szexológiai képzése, de nálunk a hagyományos szexuáltabu is jobban érezteti a hatását, s az elavult nézetek, előítéletek is erősebbek, mint a nyugati országokban, ahol az orvosegyetemeken több helyen már kötelező tantárgy a szexológia.

 Az orvoshoz forduló betegek többnyire úgy érzik: nem illik szexuális problémákkal „előhozakodni” az orvos előtt. Inkább különféle szervi panaszokkal jelentkeznek, már csak azért is, mert szexuális problémáikat is ezeknek tulajdonítják. S úgy gondolják: ha az orvos segítségével megszabadulnak szervi panaszaiktól, akkor a szexszel sem lesz baj. Az orvos pedig könnyen elfogadja a felkínált tüneteket; elhelyezi azokat valamelyik „diagnosztikai skatulyába”, s máris írja a gyógyszert, vagy a beutalót egy szakirányú kivizsgálásra.

A szexuális problémák tehát gyakran ki sem derülnek, így aztán megoldásukra sem kerülhet sor. Ha pedig mégis felmerülne a beteg részéről egy bátortalan utalás a nemi élet vonatkozásában, az orvos gyakori reagálása, hogy „Ne bonyolítsuk a dolgot!”, vagy „Erre majd később visszatérünk!” (s aztán nem térnek rá vissza), illetve „Ezzel forduljon inkább egy specialistához!”, pl. nők esetén nőgyógyászhoz, férfiak esetén urológushoz, andrológushoz, vagy bármelyikük esetén pszichiáterhez, pszichológushoz. Hogy aztán a beteg valóban felkeresi-e az ajánlott „specialistát”, s az tud-e érdemben segíteni, nagyon is kérdéses. Szexológiai, vagy éppen szexuálterápiás képzést ugyanis a nevezettek sem kaptak. Tehát a beteg továbbküldése legtöbbször csak kitérés a feladat elől. (Mindaddig, amíg nem lesz hazánkban is elegendő és képzett szexuálterapeuta.)

 

A szexuális problémák megbeszélésének keretei

 

Ha mégis segíteni akarunk – ami egy orvostól joggal elvárható –, akkor ügyeljünk az alábbiakra. Minthogy a szexualitás sokak számára még ma is „kényes témának” számít, természetesen vigyáznunk kell arra, hogy ne sértsük a páciens érzékenységét és erkölcsi felfogását. Másrészt pedig számára is közérthető nyelven beszéljünk a szexuális kérdésekről, problémákról. Ezért először semlegesebb témák szóba hozásával alakítsunk ki viszonylag közvetlen és bizalmas kapcsolatot, mérjük fel a páciens iskolázottságát és értékrendszerét, s ehhez mérten térjünk rá a nemi életével kapcsolatos kérdésekre.

A problémák felszínre hozása érdekében tehát alkalmazkodunk kell a pácienshez, ami általában és főként a szélsőségek kerülését jelenti: egyrészt az orvosi nyelvben használatos szakkifejezések kerülését, másrészt a „virágnyelv”, vagy a trágár szavak használatáét. Sokan arra hivatkoznak, hogy nincsenek elfogadható, „szalonképes” kifejezések nyelvünkben a szexualitás kényesebb témáira. Ez azonban csak ürügy a feladat alóli kibújásra, mert valójában mindenre vannak megfelelő szavaink. Hiszen például pénisz helyett mondhatunk hímvesszőt, vagina helyett hüvelyt, klitorisz helyett csiklót, koitusz helyett közösülést (vagy szeretkezést, bár az nemcsak közösülést jelenthet). Nincs olyan szexuális történés, amit ne lehetne közérthetően (és nem trágár szavakkal!) kifejezni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenáron kerülnünk kell még a közismertebb szakkifejezések használatát is. Használatukhoz azonban – legalábbis eleinte – ajánlatos magyarázatot fűzni. Ha például az orgazmus szót használjuk, tegyük hozzá, hogy ez szexuális kielégülést jelent. De ugyanezt megtehetjük a heteroszexualitás, a biszexualitás és a homoszexualitás fogalmaival is, az utóbbit kiegészítve a meleg és a leszbikus szavak magyarázatával.

A nemi élettel kapcsolatos kérdésekre természetesen csak akkor érdemes sort keríteni, ha az előzetes beszélgetés(ek) során megnyertük a páciens bizalmát. Ám ilyenkor sem kell rögtön konkrét kérdések sorozatát rázúdítani, hanem célszerűbb némi bíztatással elősegíteni, hogy ő maga mondja el ezzel kapcsolatos élményeit és gondjait. Ha ez nehezen megy neki, akkor persze egyszerű kisegítő vagy rávezető kérdésekkel könnyíthetünk a helyzetén. Ezek a problémák pontosabb tisztázását, az esetleges félreértések elkerülését célozzák. Valahogy így: ha jól értem, akkor az a helyzet magánál, hogy…

Kérdéseink megfogalmazásában vegyük mindig figyelembe az érintettek szociokulturális hátterét, mert az erősen befolyásolja, mennyit ért meg mondandónkból a páciens, hogyan érti kérdéseinket, s mennyiben és hogyan tud válaszolni rájuk. Esetenként ugyanazt a kérdést többféle formában is feltehetjük, mert az így kapott válaszok kiegészítik egymást, s világosabbá teszik a lényegi összefüggéseket. Különösen akkor kell kérdésünket módosított (és a pácienshez alkalmazkodóbb) formában feltenni, ha láthatóan küszködik a válasszal. Ilyenkor azonban ügyeljünk arra, hogy ne erőltessük a választ kérdésünkre, inkább átmenetileg tegyük félre, s később térjünk vissza rá – vagy próbáljuk más oldalról, más szempontból megközelíteni ugyanazt a témát.

 

Alapvetően fontos, hogy biztosítsuk a szexuális problémák eredményes megbeszéléséhez szükséges feltételeket. Ezek a feltételek részben objektívak, részben szubjektívek. Az előbbi mindenekelőtt a négyszemköztiség és a zavarmentes környezet biztosítását jelenti. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az intim kérdésekről legtöbben csak négyszemközt és nyugodt körülmények között, megfelelő hely és idő biztosítása esetén tudnak beszélni. A szokásos rendelési helyzet, az asszisztens, vagy más munkatárs jelenléte, a szűk időkeret, a folytonos megzavarás lehetősége majdnem lehetetlenné teszi az eredményes kommunikációt. Valahogyan tehát megfelelőbb helyet és bőségesebb időkeretet kell biztosítanunk erre. Az időkeret természetesen nem lehet korlátlan, de a körülményektől függően alakítható, esetleg növelhető, főleg egy első megbeszélés esetén.

Egy szak-, vagy családorvosnak azonban többnyire nincs hosszabb ideje a problémák alaposabb megbeszélésére. Ám akkor sem kell kitérnie előle, ha csak 5-10 percet tud rászánni, hiszen egy rövidebb beavatkozás is eredményes lehet, főleg, ha többször kerül rá sor. Mindenesetre jó, ha tisztában van a kompetencia-határokkal és saját felkészültségével, pontosan meg tudja ítélni, miben tud segíteni az adott páciensnek (pl. problémák meghallgatása, félreértések eloszlatása stb.), s mikor kell őt más szakemberhez irányítania, akinek több ideje és nagyobb felkészültsége van.

 

A környezeti feltételek közé tartozik még a beszélgetés csendes és kényelmes helyének biztosítása, ahol lehetőség szerint semmilyen külső inger nem vonja el az érintettek figyelmét, és viszonylag otthonosan érezhetik magukat. A kényelmes ülőhelyeket úgy helyezzük el, hogy ne szemben helyezkedjünk el, hanem úgynevezett tanácsadói helyzetben, vagyis az orvos széke az asztal mögött, a páciens széke pedig az asztal oldalsó részén legyen. Az asztalon legyen elég hely, ahová kitehetjük az esetleges dokumentumokat, leleteket.

Talán még fontosabbak a szubjektív feltételek, mindenekelőtt a bizalmas légkör megteremtése. Ez nyilván attól is függ, hogy mióta ismerjük a pácienst, milyenek voltak az eddigi beszélgetéseink, s hogy négyszemközt vagy hatszemközt beszélgetünk. Az utóbbi pl. akkor fordul elő, ha a páciens partnere is részt vesz a beszélgetésben. Ez egyáltalán nem zárható ki, sőt, előnyös is lehet, hiszen a szexuális problémák általában kapcsolatban merülnek fel, tehát a helyes diagnózishoz és a tanácsadáshoz érdemes bevonnunk a partnert is.

 

A modern szexuálterápia egyébként is alapvetően párterápia. Ez természetesen nem zárja ki, hogy ne foglalkozhassunk egyénileg is az érintettekkel, különösen a szexuális problémák feltárásának kezdeti szakaszában. A négyszemközti beszélgetés megkönnyítheti az alkalmazkodást, pontosabban az empatikus ráhangolódást a páciensre, ami a legfontosabb szubjektív feltétele az eredményes munkának. Ezzel együtt jár a barátságosan érdeklődő és elfogadó attitűd, vagyis a negatív ítéletektől és értékeléstől való tartózkodás, éspedig nemcsak a verbális kommunikáció, hanem a metakommunikáció terén is. Az érintettek ugyanis nagyon érzékenyek erre, s hamar leblokkolnak, ha nem kapnak teljes elfogadást és bátorítást. Tehát el kell kerülnünk az inkongruens helyzeteket (amikor szavaink és gesztusaink nincsenek összhangban).

Félreértések elkerülése végett: ez nem jelenti azt, hogy mindent helyeselnünk kell, amit az érintettek elmondanak. Az empatikus meghallgatás a páciens előítéleteit, téves elképzeléseit, vagy szokásait is a megértés szándékával fogadja, de jelzi, hogy „ezekre még visszatérünk”, vagy kérdésekkel próbálja tisztázni a zavaró tényezők okait és funkcióját.

Fontos szubjektív feltétel, hogy mi magunk is nyugodtak és oldottak legyünk, s ugyanezt a páciensnél is minden módon segítsük elő. Feszült ideg- és lelkiállapotban nem érdemes és nem ajánlatos szexuális problémákról beszélgetni, ezért ilyenkor halasszuk el a beszélgetést, vagy átmenetileg térjünk át más témára. Egy semlegesebb és megnyugtatóbb témáról aztán egy idő múlva megpróbálhatunk visszatérni a szexuális problémákra. A feszültségek oldásának egyik legjobb módszere, ha őszinte érdeklődést tanúsítunk a páciens irányába, s életének főbb eseményeiről kérdezgetjük. Saját életéről általában szívesen beszél mindenki, s ez nagyon sok támpontot nyújthat a szexuális problémák feltárásához, s azok hátterének tisztázásához. Azonkívül a közelmúlt élettörténetének megbeszélése bensőségesebb légkört alakíthat ki, ami elősegíti a szexuális problémák megbeszélését is.

 

Fontos, hogy állandóan visszajelezzük a páciensnek (vagy a párnak) az elmondottak megértését és az őszinte önfeltárás elismerését – hangsúlyozva, hogy ez nagyban elősegíti a problémák megoldását. Ha valami nem egészen világos, rögtön rákérdezhetünk, s aztán saját szavainkkal összefoglalhatjuk az elhangzottakat (kérve azok megerősítését vagy helyesbítését). Ha egy párral beszélgetünk, fontos, hogy az egyik fél által elmondottakról a másik fél véleményét is megkérdezzük, tisztázandó a szemléletbeli különbségeket, amelyek fontos oki tényezői lehetnek a felmerült szexuális problémáknak. Ilyenkor nem az a cél, hogy bármelyik félnek igazat adjunk a másik ellenében, hanem csupán a véleménykülönbségeket tesszük megbeszélhetővé. A kliensek gyakran hajlamosak bírói szerepet tulajdonítani a terapeutának, s elvárják, hogy a partnerrel szemben nekik adjon igazat. Ám ha ez megtörténne, akkor nehéz lenne elfogadtatni velük, hogy a probléma kialakulásáért és megoldásáért a partnerek általában egyaránt felelősek, tehát segíteniük kell egymást. Épp ezért semleges, és mindkét fél számára egyaránt segítő hozzáállásra és kommunikációra van szükség.

 

A tisztázandó kontextusok

 

      Szexuális-párkapcsolati problémák megértéséhez nélkülözhetetlen azok szociokulturális hátterének tisztázása. Ezek részben kultúrtörténeti jellegűek, mint pl. a férfi-szexualitás történelmi dominanciája, a napjainkban is tovább élő patriarchalizmus, amelynek legpregnánsabb megnyilvánulása a „machismo”, vagyis a hódítások halmozása, a nők kihasználása, tárgyként kezelése. Számos más tényező is kelthet azonban szexuális zavarokat.

Ilyenek többek között a pszichoszexuális fejlődést gátló körülmények, például az intézményes szexuális nevelés hiányából adódó szexuális kulturálatlanság és tájékozatlanság, a férfiminták gyakori hiánya a családban és az iskolában, a szoros anya-fiú kötődés (különösen az egy-gyermekes családban), a pornográfia (és általában a tömegkommunikáció) által bemutatott, szélsőséges („macsó”) férfiideál, amelyet a kortárscsoportok is többnyire elfogadnak és terjesztenek, sokakban kiváltva ezzel a szexuális csökkentértékűség érzését.

A tisztázandó kontextusok között a szociokulturális háttér (társadalmi helyzet, képzettség, vallási hovatartozás, életmód, szabadidő eltöltése stb.) mellett a szexuális problémák megértéséhez fontos az érintettek eddigi szexuális élettörténetének hozzávetőleges tisztázása is. Ennek diagnosztikai célú értékeléséhez azonban ismernünk kell a pszichoszexuális fejlődés általános törvényszerűségeit, az olyan kulcsfogalmakat, mint a szexuális identifikáció, vagyis a saját, biológiai nemmel való azonosulás, annak elfogadása (ami nem mindig következik be), vagy a nemi szerep fokozatos elsajátítása, továbbá a szexuális orientáció, tehát a másnemű vagy azonos nemű partnerek előnyben részesítése. Ezek képezik a pszichoszexuális fejlődés alapját, amely a személyiségfejlődés egyik fő vonalaként az egyén egész életét átszövi, s amelynek során a felnőttkorra kialakulhat a párválasztási érettség, vagyis a lelki alkalmasság a házasságra és szülői szerepre.

 

 Ez a fejlődés a kedvező feltételek hiánya esetén könnyen elakadhat, megrekedhet a gyermek- és ifjúkorban, s ez meggátolja a szerelmi képesség, a pszichoszexuális érettség kibontakozását. A fiatalok, sőt a fiatal felnőttek gyakran még ma is leragadnak a bűntudattal átélt önkielégítéseknél, s nem nagyon mernek szexuális kapcsolatot kezdeményezni, vagy elfogadni egy lehetséges partner közeledését. A „szexuális kapcsolat” természetesen nem kell, hogy közösülést is jelentsen, hiszen a „petting”, tehát a közösülés nélküli szeretkezés is kielégülést eredményezhet mindkét félnek, s egyben elősegíti a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő fertőzések elkerülését. (A „szexuális élet” korai elkezdését elítélők rendszerint megfeledkeznek arról, hogy ez a fogalom nem feltétlenül jelent közösülést, hiszen pl. a csókolózás és petting is ide tartozik.)

Igen sok probléma származhat a teljesítményelv uralmából a szexualitás terén. Teljesítmény-orientált korunkban gyakori, hogy férfiak és nők egyaránt bizonyos teljesítményekre törekszenek a nemi kapcsolatban is, s ennél fogva hajlamosak az erőltetésre, ami aztán rendszerint kudarchoz vezet. Az erőltetés megnyilvánulhat a maximális élvezet, az orgazmus gyors és/vagy többszöri elérésére törekvésben, esetleg az egyszerre történő kielégülés elérésében. Mindez különösen a nőket „megjátszásra”, az élvezet vagy a kielégülés színlelésére hajlamosíthatja.

Fontos tehát tisztázni, hogy az érintettek nem erőltetnek-e valamit a szexuális együttlétek során. S mivel az erőltetés mögött rendszerint különböző félelmek húzódnak meg, törekedjünk e félelmek megfogalmazására. Az egyik leggyakoribb a kudarctól való félelem. Szinte mindenkivel előfordul, hogy a szexuális élmény nem az elvárásoknak megfelelően sikerül (fáradtság, vagy egyéb okok folytán). Elegendő önbizalom és harmonikus kapcsolat esetén a partnerek ebből nem csinálnak ügyet. Az említett feltételek hiányossága folytán viszont könnyen előfordulhat, hogy – tudatosan, vagy tudattalanul – félni kezdenek egy újabb kudarctól, s már az előjátékok során aggályosan figyelik magukat, ami megzavarja a szexuális izgalom és élvezet szokásos menetét. A kudarcfélelem így dominánssá válhat.

 

        Félni azonban nemcsak a kudarctól lehet, hanem sok egyéb, tényleges vagy elképzelt veszélytől is. Például a nem kívánt terhességtől, a nemi úton terjedő fertőzésektől, vagy a partner „túlzott” elvárásaitól, a hozzá való túlzott kötődéstől és a szabadság elvesztésétől stb. Vannak, akik az utóbbi miatt magától az intimitástól és a vele járó, egyoldalúnak vélt kiszolgáltatottságtól félnek, mivel nem bíznak a partnerben. (Ez rendszerint az önbizalom hiányával függ össze.)

Feltétlenül tisztázandók a szexuális együttlétek körülményei: van-e hozzá megfelelő, zavartalan hely és elegendő idő, milyen testi és lelki állapotban kerül rá sor. Hiszen a kényelmetlen hely (pl. kocsi), a tisztálkodási lehetőség hiánya, a megzavarástól való félelem, vagy a sietség kényszere éppúgy okozhat szexuális problémákat, mint a kimerültség, a különböző betegségek, vagy az alkoholos állapot. Ugyancsak zavaró hatású lehet, ha valamilyen oknál fogva hosszabb ideig kimaradt a nemi élet bármely formája, így valaki „kijött a gyakorlatból”, „nincs tréningben”, s ezt ő maga, vagy partnere nem veszi figyelembe. De az életstílus olyan elemei, mint a dohányzás és a különböző szenvedélybetegségek is súlyosan károsíthatják a szexuális képességeket.

Megkülönböztetett figyelmet érdemel a szexuális partnerek egymáshoz való viszonya, ezen belül is főleg együttjárásuk vagy együttélésük időtartama és motivációja. Hiszen nyilván eltérő okai vannak a szexuális zavaroknak egy nemrég kezdődött, vagy éppen hosszú évek óta tartó kapcsolatban. Az új és sokat ígérő kapcsolatokban a szerelem igen hatásos motiváló erő lehet, különösen ha kölcsönös és hasonló intenzitású, s így megkönnyíti az egymáshoz való alkalmazkodást. A megfelelés vágya azonban a szex terén is könnyen erőltetéssel járhat, és kudarcokhoz vezethet. A szerelem tehát önmagában nem biztosítja a szexuális összhangot. (Saját praxisomban többször találkoztam szerelmespárok szexuális problémáival. Ilyenkor persze nem a szerelem, hanem az aggályok és az erőltetés megszűntetésére kell törekedni.)

 

A sokéves kapcsolatokban sincs kizárva az erőltetés, ami a megszokásból vagy az érzelmi elhidegülésből eredő libidóhiányt, érdektelenséget igyekszik kompenzálni. De jóval gyakoribb a szex erőltetés nélküli elszürkülése, egyre unalmasabbá válása, s a változatosság keresése, rendszerint egy külső partner révén. A „félrelépés” gyakran csak a fantázia síkján történik meg, s már ez is bűntudattal járhat, és negatívan hathat a házaséletre. Ám az is előfordul, hogy átmenetileg felélénkül tőle a házastárs iránti szexuális vágy. Ugyanilyen kettős hatása lehet a tényleges félrelépéseknek, akár kiderülnek azok, akár nem. Hagyományos szemléletű párok viszonya és szexuális kapcsolata teljesen megromolhat egy-egy félrelépés, vagy tartós, házasságon kívüli kapcsolat következtében, másoknál viszont csak enyhe, átmeneti krízist eredményez. A „külső kapcsolatok” tehát önmagukban nem feltétlenül idéznek elő komolyabb szexuális problémákat. Ilyenkor nagyon fontos tisztázni minden érintettel a külső kapcsolat értékelésének esetleges túlzásait.

Feltehetőleg ez a legnehezebb pontja a helyzet felmérésének. Egyrészt, mert nehéz erről őszinte és megbízható válaszokat kapni, másrészt a szubjektíven őszinte válasz is gyakran torzít, mert tudattalan hatalmi játszmákat tükröz (lásd E. Berne játszmaelméletét), vagy hallgatólagos megállapodások, kompromisszumok szülötte (lásd Jürg Willi kollúzióelméletét). Ilyen esetekben ezért indokolt lehet egy szakpszichológus segítségét kérni.

Az említettek helyes értelmezése azonban csak az alapadatok ismeretében lehetséges. Ilyenek a következők: az érintettek életkora, neme, foglalkozása, iskolai végzettsége, lakóhelye és családi állapota, továbbá meglevő vagy korábbi betegségei (különös tekintettel a nemi életet érintő betegségekre). A válaszoktól függően természetesen sok mindenre rákérdezhetünk, pl. vannak-e gyermekei, volt-e abortusza stb.

 

A diagnosztika, a tanácsadás és terápia irányelvei

 

      Minthogy szexuális problémák az orvosi gyakorlat minden területén felmerülhetnek, s a legkülönbözőbb szervi panaszokkal függhetnek össze, az orvosi hivatással ellentétes lenne egyszerűen kitérni ezek elől, vagy komolytalan tanácsokkal (pl. „Igyon meg előtte egy féldecit!”) intézni el azokat. Bár a szexuális zavarok kezelése a medicinának külön képesítést igénylő szakága, azonban mivel ilyen szakképzésre (államilag elfogadott szinten) hazánkban eddig nem került sor, nem lehet egyszerűen átutalni a hozzánk fordulókat a megfelelő szakrendelésre. (Ez alól látszólag csak a merevedési zavarral küzdő férfiaknak jelenthetnek kivételt az andrológiai szakrendelések, ám legtöbbször ott is csak gyógyszeres kezelést nyújtanak, ami nem azonosítható a korszerű szexuálterápiával.)

Az orvos ugyan többnyire nem tudja felvállalni a szűkebb értelemben vett szexuálterápiát, de a tanácsadáshoz is szüksége van bizonyos szexológiai alapismeretekre. Az Egészségügyi Világszervezet már 1974-ben felhívta a figyelmet az egészségügyiek szexológiai képzésének szükségességére, 2000-ben pedig egy újabb, nemzetközi tanácskozáson Ajánlásokat fogalmazott meg a szexuális egészség védelmére. Ebben (lásd: Szexológiai dokumentumok, 2004) a szexuális egészséget úgy határozza meg, mint „a testi, lelki és szociokulturális jó közérzet tartós élményét a szexualitás vonatkozásában. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelősségteljes megnyilvánulásában, amely erősíti a harmonikus egyéni és szociális jóllétet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet. A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya. A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához el kell ismerni, és biztosítani kell a szexuális jogokat.

A szexuálisan is jó közérzet alapja természetesen a zavaroktól és betegségektől mentes, ápolt szervezet, valamint a nemi szervek életkornak megfelelő funkcionálása. Ennek biztosításához figyelemmel kell kísérni a lehetséges veszélyeket és károsító tényezőket, különösen a nemi úton terjedő fertőzéseket, amelyek késői felismerés vagy elhanyagolás esetén nehezen kezelhetővé válnak, sőt, végzetesek is lehetnek – gondoljunk pl. a HIV fertőzésre és következményére, az AIDS-re. De van egész sor másfajta betegség vagy testi állapot is, ami veszélyezteti vagy korlátozza a szexuális egészséget, gyakran anélkül, hogy az érintettek tisztában lennének vele. Az orvosnak viszont ismernie, s vizsgálatai során rutinszerűen ellenőriznie kell ezeket.

 

A korszerű szemléletű orvosnak azonkívül tudnia kell például, hogy a szexuális viselkedés az embernél nem ösztönös, hanem tanult viselkedés, amely a szocializáció során alakul – vagyis alakítható, fejleszthető, korrigálható. A szexuális beállítottság (hetero-, homo- vagy biszexualitás) sem születik velünk, hanem az egyéni pszichoszexuális fejlődés közben jelentkező hatásoktól függően alakul, s rendszerint tizenéves korban véglegesedik. (Később már ritkán változik, bár ez sem zárható ki.)

A szexuális orientáció zavarai (amelyeket a köznyelv „perverziók”, a szaknyelv „parafiliák” néven említ) viszonylag ritkák. Szexuális problémákat sokkal inkább a szexuális funkciózavarok okoznak, amelyek közül a férfiaknál leggyakoribbak a merevedési és az orgazmuszavarok, köztük elsősorban a korai orgazmus és magömlés (ejaculatio praecox), nőknél pedig a kielégülés elmaradásán (anorgazmia) kívül a közösülés fájdalmassága (dyspareunia) vagy ellehetetlenülése (vaginizmus). Nem árt tudni, hogy pl. impotenciáról csak akkor beszélhetünk, ha a viszonylag egészséges férfinek a próbálkozások ellenére hosszabb időn (hónapokon) keresztül nincs a közösüléshez elegendő merevedése. A frigiditás pedig nem azonos az anorgazmiával, hanem azt jelenti, hogy a nő egyáltalán nem tud felizgulni, függetlenül a szexuális ingerlés jellegétől és időtartamától (ez elég ritkán fordul elő).

Mindezeket ajánlatos figyelembe venni a felmerült szexuális zavarok diagnosztizálásakor. Részletes és négyszemközti exploráció, illetve anamnézis felvétel nélkül is lehet egy hozzávetőleges diagnózist adni, de érdemleges és hatékony tanácsokat aligha. Vannak ugyan bizonyos kisegítő módszerek, amelyek megkönnyítik és meggyorsítják a diagnosztizálást (pl.: kérdőívek), de önmagukban nem elegendőek és mindenképpen szóbeli megerősítésre vagy kiegészítésre szorulnak.

          Neves orvos-szexológusok fejlesztették ki a merevedési funkció mérésének egy rövid, megbízható és a kliens által elvégezhető módszerét, amely más kultúrákban is hasznosítható és pszichometriailag elég érzékeny a kezeléstől függő változásokra. Módszerük lényege, hogy a szakirodalom révén, valamint a merevedési zavarokban szenvedő páciensek és partnereik kikérdezése révén megállapították, hogy melyek a szexuális működés fő jellemzői a különböző kultúrákban. Kérdőívet szerkesztettek, s azt kipróbálták jó néhány pácienssel, majd az eredményeket kiértékeltették egy szakember-gárdával. A végső, 15 tételes kérdőívet — amelyet a Merevedési Zavarok Nemzetközi Indexének neveztek – 10 nyelvre lefordítva jó néhány országban ellenőrizték megbízhatósága, szerkezete és érvényessége szempontjából.

Eredményül kapták, hogy a férfi nemi életének öt fő tényezője van: a merevedési funkció, az orgazmus, a szexuális vágy, az elégedettség a közösüléssel és általában a nemi élettel. A kipróbálások során kitűnt, hogy szoros összefüggés van mind az öt tényező között, s a teszt megismétlése megbízhatóan mutatja a terápia során bekövetkező változásokat mind az öt területen. A kérdések a legutóbbi négy hét szexuális tapasztalatait vizsgálták, többek közt ilyen kérdésekkel:

„Az ingerlésre kialakult merevedés mennyiben volt elég erős a közösüléshez?”

„A közösülésre rátérve milyen gyakran maradt meg a merevedése?”

 „Hányszor érezte sikeresnek, kielégítőnek a közösülést?”

„Mennyire élvezte a közösüléseket?”

„Mennyire elégedett a saját nemi életével?”  stb.

 

          Mindegyik kérdéshez öt, előre megadott válaszlehetőség volt, amelyek közül egyet kellett megjelölni a kliensnek. A teszt magyar változata, amely viszont csak öt kérdésből állt, a családorvosok várószobáiban volt hozzáférhető (amíg el nem fogyott). Más kérdés, hogy mit tudtak kezdeni a családorvosok a kérdéseket megválaszoló férfiakkal – azon kívül, hogy esetleg felírtak nekik „potencianövelő” gyógyszert. (Nem beszélve arról, hogy maga a kérdőív is kissé elavultnak tűnik, mert a nemi életet a közösüléssel azonosította.) Ez a nemzetközi index megkönnyítette ugyan a diagnosztizálást, de a terápiához nem adott útmutatást, s így nem segített megváltoztatni a hagyományos orvosi szemléletet, amely az erekciózavarokat túlnyomórészt szomatikus okokra vezeti vissza, s ennek megfelelően a gyógyszeres (vagy a mechanikus és a protézis-jellegű) kezeléseket tartja szükségesnek és döntőnek.

Hazánkban az utóbbi években történt felmérések szerint az erekciózavarok közel félmillió férfit érintenek. Gyakoriságuk 40-49 év között 30%, 50-59 év között 50%, míg 60 év fölött 80%. A merevedési zavarok lényege, hogy nem teszik lehetővé a hüvelybe hatolást, vagy a legalább 4-5 perces közösülést.

A merevedési zavarok lehetséges okait illetően a következő okok jöhetnek számításba:

Szomatikus zavarok

·                       Keringési rendellenességek (szívproblémák, stroke, magas vérnyomás, magas koleszterinszint)

·                       Cukorbetegség

·                       Idegrendszeri rendellenességek

·                       Egyes gyógyszerek mellékhatásai (bizonyos magas vérnyomás elleni szerek, antipszichotikumok, antidepresszánsok, egyes nyugtatók)

·                       Alacsony szintű férfihormon termelődés

A merevedési zavar életmóddal járó rizikófaktorai

·                       Túlzott alkoholfogyasztás

·                       Mozgásszegény életmód

·                       Nagy testtömeg (túlsúly, elhízás)

·                       Dohányzás

A merevedési zavar pszichés rizikófaktorai

·                       Stressz, félelmek, szorongás

·                       Teljesítménykényszer

·                       Depresszió

·                       Párkapcsolati problémák

 

Az erekciózavarok okainak megállapításához első lépésként ajánlatos tisztázni, hogy vannak-e a férfinak éjszakai, alvás közbeni merevedései. Ezt az alváslaboratóriumokban egy speciális, péniszre helyezhető, kerületmérő pánttal szokták ellenőrizni, amely a műszeren rögzíti a merevedési periódusokat (Hazai viszonylatban ez a pánt pl. kis bélyegsor felhelyezésével pótolható, amely erekció esetén a perforáció mentén szétszakad.) Az éjszakai merevedések előfordulása ugyanis arról tanúskodik, hogy az erekciózavar nem biológiai eredetű. Ez esetben pedig nem gyógyszeres kezelésre, hanem pszichoterápiára (párterápiára, kognitív-viselkedésterápiás szemléletű szexuálterápiára) vagy tanácsadásra van szükség.

Hasonló a helyzet a fiatal férfiaknál gyakori korai orgazmus eseteiben is, amelyeknél ritkán elég (sőt gyakran ártalmas) a gyógyszeres kezelés. Az ok itt általában egy rossz beidegzés, amely többnyire az elsietetten gyakorolt önkielégítések folytán alakul ki, s aztán átkerül a partnerkapcsolatba. A megoldás tehát csak egy új beidegzés kialakításával, az ingerlés lassításával, az orgazmus és magömlés késleltetésének megtanulásával történhet. Ennek során ajánlatos a közösülést egy ideig mellőzni, és a könnyebben szabályozható ingerlési módokkal gyakorolni a késleltetést. A férfiaknál ritkábban előforduló másik orgazmuszavar tünete, hogy közösülésben nem, vagy csak nehezen jutnak kielégüléshez. A szervi okok itt is könnyen kizárhatók, ha más módon, pl. pettinggel vagy önkielégítéssel nincs ilyen probléma – ilyenkor a pszichés okokat kell tisztázni.

 

A nők szexuális problémái többnyire abból erednek, hogy náluk az orgazmuskészség nem jelenik meg magától a serdülőkorban, mint a fiúknál, hanem nekik ezt külön meg kell tanulni, ki kell alakítani (ami legegyszerűbben és legbiztosabban az önkielégítés gyakorlásával történhet). Csakhogy erre rendszerint még napjainkban sem hívja fel senki a figyelmüket, így sokan a partnerüktől és a szerelmi házasságtól „automatikusan” várják a gyönyört.

A férfiak viszont általában nincsenek tisztában a nők gyakran hiányzó orgazmus-készségéből adódó „hátrányos helyzetével”, s rögtön a közösülésre törekszenek, amelyben még az egyébként kialakult, de gyengébb orgazmus-készségű nők is jóval nehezebben jutnak kielégüléshez, mint a csikló közvetlen ingerlése révén. (Különösen ha az előjáték és a közösülés időtartama együttesen is csak néhány perc.) Ezért van az, hogy nagyon sok nő kielégületlen marad a hagyományos szeretkezésben, s ha ezt nem meri rögtön bevallani és megbeszélni partnerével, akkor hajlamossá válhat a megjátszásra, a gyönyör színlelésére. Ez pedig csak súlyosbítja a szexuális problémát. Holott ha az orgazmushiány (anorgazmia) csak a közösülésben jelentkezik a nőnél, ez semmilyen szempontból nem tekinthető patologikusnak (ellentétben a korai pszichoanalízis téves nézeteivel).

Fontos tudnunk, hogy a férfiak és nők szexuális reakcióiban nagyon sok hasonlóság van. A szexológia 20. századi fejlődése során, s különösen Masters és Johnson klasszikus laboratóriumi vizsgálatai nyomán megállapítást nyert, hogy mindkét nem szexuális reagálása négy szakaszra osztható: 1. vágy és felizgulás, 2. platófázis, 3. orgazmus és 4. elernyedés. Az orgazmus, a gyönyörérzet csúcsélménye, fiziológiai szempontból reflex-szerű jelenség: a szexuális izgalom csúcspontján bekövetkező, spontán izom-összehúzódások a húgycső körül, illetve a hüvely alsó harmadában. Férfiaknál általában ejakulációval jár együtt, de az utóbbi évtizedek kutatásai szerint a nőknek is lehet magömlésük a húgycsőből, az ún. G-zóna ingerlése következtében. (A G-zóna elnevezése első leírója, Gräfenberg nevéből származik.) A jelenség magyarázata, hogy a női húgycső a hüvely mellett, azzal párhuzamosan halad, így a hüvely elülső falán keresztül ingerelhető. Ennek hatására a húgycső fala éppúgy megduzzad, mint a csikló és a kisajkak, s néhány apró mirigy a vérbőség folytán váladékot termel, amely a húgycsőbe kerülve az orgazmus-reflex izom-összehúzódásai folytán kilökődik. Vizsgálatok szerint ennek a váladéknak semmi köze a vizelethez (bár sokan összetévesztik azzal), összetétele inkább az ondóhoz hasonlít (természetesen spermiumok nélkül). Ez a jelenség azonban nem jellemző minden nőre – említése itt azért fontos, mert gyakran (tévesen) szexuális zavarnak illetve „bepisilésnek” vélik. Ilyenkor a folyamat magyarázatával nyugtassuk meg a nőt.

 

A nők szexuális funkciózavarai a férfiakéhoz hasonlóan biológiai, pszichológiai és szociokulturális okokra vezethetők vissza. Biológiaiak pl. a cukorbetegség, a különböző neurológiai betegségek, egyes gyógyszerek és pszichotrop szerek mellékhatásai, a menzesszel vagy a menopauzával kapcsolatos hormonális változások. Pszichológiailag a gyermekkori traumák (pl. szexuális visszaélések) mellett gyakori ok a partnerkapcsolati konfliktus vagy elhidegülés; szociokulturálisan pedig a túl szigorú, konzervatív, szexellenes nevelés, amely információhiányt, tévhiteket és erős gátlásosságot, a szextől való idegenkedést vagy félelmet eredményezhet. Az ilyen nők nem kívánják és többnyire nem is élvezik a szexet. Ezt szaknyelven „libidohiánynak” vagy „hipoaktiv szexuális vágynak” nevezik, különböző vizsgálatok szerint a nők 20-30%-ánál fordul elő, s néha szexuális averzióvá (elutasítássá) fajul.

Ami a fájdalmas közösülést és a vaginizmust (hüvelyizom-görcsöt) illeti, mindkettőnek lehetnek testi és/vagy lelki okai. A diszpareunia (fájdalmas közösülés) esetleges szomatikus okait nőgyógyászati vizsgálattal könnyen ki lehet szűrni. Negatív lelet esetén viszont lelki okokat kell keresnünk: ha a nő fél attól, hogy a közösülés fájni fog, vagy egyéb kellemetlen következményei lesznek, akkor a hüvely száraz marad és fájdalmasan kidörzsölődhet (diszpareunia), vagy a hüvelyizmok görcsösen összehúzódnak és ellenállnak a pénisz behatolásának (vaginizmus). Ez mindkét partnert kellemetlenül érinti, bár másfajta ingerléssel, a közösülés mellőzésével a nő is képes az orgazmusra. A koitusz-centrizmus helyett tehát ilyenkor átmenetileg a „pettingelés” és a hüvelyizmok fokozatos ellazításának gyakorlása (az úgynevezett Kegel-gyakorlatok) ajánlottak.

A szexuális problémák megbeszélése során minden esetben tisztázni és tudatosítani kell a lehetséges zavarforrásokat és a normális funkcionálás feltételeit, közöttük elsősorban a ráhangolódáshoz szükséges testi és lelki nyugalmat, valamint az erőltetések kerülésének fontosságát. A stressz csökkentése érdekében ajánlani lehet különböző relaxációs gyakorlatokat (amelyeket egyébként a szexuálterápiában is gyakran alkalmaznak). A tanácsadások során érdemes felhívni az érintettek figyelmét arra is, hogy amennyiben a szexuális együttlétek közben bármelyikük erőltetést vesz észre, akkor ezt tegye szóvá, állítsa le, beszélje meg partnerével, és csak egy játékosabb, erőltetéstől mentes légkörben folytatódjon a szeretkezés.

 

A problémák megoldásának, s egyben a párkapcsolat fejlesztésének legfontosabb tényezője, előfeltétele az egymás iránti teljes bizalom és őszinteség, a szexuális igények vagy aggályok részletes megbeszélése. Így az orvosnak is elsődleges feladata, hogy ezt elősegítse – bíztatással, bátorítással, és a szexuális kérdések megbeszélése során tanúsítandó kommunikációs példamutatásával.

Nehézségek és zavarok azonban nemcsak a szűkebb értelemben vett szexuális, vagyis erotikus viselkedésben merülhetnek fel, hanem a gyermekvállalásban és gyermeknemzésben, sőt a szociális, nemi szerepviselkedésben is. Mindezek persze szorosan összefüggnek, hiszen pl. a gyermekvállalás körüli nézeteltérések vagy a nemzési illetve fogamzási képtelenség, tehát a meddőség erősen veszélyeztetheti a párkapcsolat érzelmi-erotikus harmóniáját is. Számos vizsgálatból tudjuk, hogy az ilyen problémáknak sem csupán szervi okai vannak, hanem a háttérben állhatnak olyan pszichés tényezők is, amelyek pszichoterápiát tehetnek szükségessé.

 

Összegzés

 

A fejezetben hangsúlyoztuk, hogy az emberi szexuális viselkedés nem ösztönös, hanem a körülmények, szociokulturális tényezők, az életkor és életmód, a különböző ingerhatások döntően befolyásolják;  vagyis tanult jellegű.  Az egyéni pszichoszexuális fejlődés kialakult zavarai megoldhatóak, ha képesek vagyunk azokat megfelelő tájékozottsággal és teljes nyiltsággal megbeszélni.  Ez nizonyos felkészültséget és kommunikációs készséget igényel, amelynek fő tényezőit ismertettük.

A páciensekkel folytatott, négyszemközti beszélgetések során  a még ma is tovább élő szexuáltabu, vagy egyéb zavaró körülmények gátló hatásainak figyelembe vételével, bátorító meghallgatással, kisegítő és rávezető kérdésekkel segíthetjük a problémák tisztázását, a téves elképzelések helyesbítését.   Elegendő idő hiányában ajánlatos többször, rövidebb megbeszéléseket tartani, s ezekbe lehetőleg a páciens partnerét is bevonni, hiszen a probléáma közös, így a partner közreműködését is igényli.  Hangsúlyoztuk azt is, hogy a modern szexuálterápia pszichoszomatikus szemléletű és nem hagyatkozik pusztán a gyógyszeres kezelésekre, vagy invaziv beavatkozásokra.

Bonyolultabb esetekben feltétlenül indokolt egy szexuálterápiában jártasabb szakemberrel konzultálni, esetleg hozzá irányítani a pácienst.  Gyakran segítséget jelenthetnek a páciens számára közérthető szakirodalmak szemléletformáló ismeretei, önsegítő tanácsai is.

 

Ismétlő  kérdések

 

Mitől függ az egyéni szexuális viselkedés  zavartalansága?

Melyek a szexuális funkciózavarok leggyakoribb formái a nőknél és a férfiaknál?

Melyek a szexuális problémák orvosi megbeszélésének fontosabb alapelvei?

Szexuális funkciózavarok esetén milyen jellegű terápiát részesítsünk előnyben?

Hogyan növelhető a szexuális problémák megoldásának készsége?

Mit ajánl a WHO a szexuális egészség megőrzése érdekében?

 

Mellékletek, pl.

Szexológiai Világszövetség:  Nyilatkozat a szexuális jogokról

 A szexualitás  minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A  szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában  szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális  jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

1. A szexuális  szabadság joga.  Ez lehetővé teszi az egyén teljes szexuális potenciáljának kifejeződését, azonban mindig és minden helyzetben kizárja a  szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés  minden  formáját.

2. A  szexuális autonómia  és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga. Ez megadja a saját nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségét, összhangban a személyes és szociális, etikai értékekkel. Jelenti egyben a saját test kontrollját és élvezetét bármiféle kínzás, csonkítás vagy erőszak nélkül.

3. A  szexuális magánélet  joga. Ez jogot biztosít a személyes döntésekre és viselkedésre az intimitás vonatkozásában mindaddig, amíg nem sérti mások szexuális jogait.

4. A  szexuális egyenlőség joga. Ez mentességet biztosít mindenfajta diszkriminációtól, amely a nemi hovatartozás, a szexuális orientáció, az életkor, a fajta, a szociális osztály, a vallás, vagy a testi és értelmi fogyatékosság miatt történne.

5. A  szexuális élvezet  joga. A szexuális élvezet, az önkielégítést is beleértve, a  testi, lelki és szellemi jó közérzet egyik forrása.

6. Az érzelmek szexuális  kifejezésének joga. A szexuális megnyilvánulás több, mint erotikus élvezet vagy nemi aktus. Az egyénnek joga van  szexualitását kommunikáció, érintés, érzelmi megnyilvánulás és szerelem útján kifejezni.

7. A  szabad  szexuális kapcsolatok  joga. Ez annak lehetőségét jelenti, hogy az egyén  - ha akar – házasságot köthet, de el is válhat, vagy másfajta, felelősségteljes szexuális kapcsolatot létesíthet.

8. A  szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően. Bárki eldöntheti, hogy akar-e gyermeket vagy nem, hogy hány gyermeket akar és mikor, továbbá joga van a születésszabályozás eszközeinek használatához.

9. A tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog. Ez azt jelenti, hogy a szexuális ismereteket tudományos kutatások révén kell biztosítani és a társadalom minden szintjén akadálytalanul kell terjeszteni.

10. Az átfogó  szexuális neveléshez való jog. Ez egy egész életen át tartó folyamat biztosítását jelenti, amelyben minden társadalmi intézménynek részt kell vennie.

11. A  szexuális egészség védelmének és ápolásának joga. A szexuális egészség-gondozásnak minden szexuális probléma és betegség megelőzése és kezelése érdekében rendelkezésre kell állnia.

                                                       

Irodalom

 

  Berne, Eric (1984): Emberi játszmák. Gondolat Kiadó, Budapest.

Buda Béla (1997): A szexualitás lélektana. Élmény, magatartás, emberi kapcsolat. 7. kiadás, MAPET, Végeken Alapítvány, Budapest.

Buda Béla (1994): Szexuális viselkedés. Jelenségek és zavarok – társadalmi és orvosi dilemmák. Animula Kiadó, Budapest.

Buda Béla (2002): A merevedési zavarok diagnózisának és terápiájának pszichológiai irányelvei. Pszichoterápia, (5): 365-371.

Comer, Ronald (2000): A szexuális élet és a nemi identitás zavarai. In uő: A lélek betegségei. Osiris Kiadó, Budapest, 425-458.

Haeberle, E.J.(2004): Alapismeretek a szexuálterápiáról. Animula & Magánéleti Kultúráért Alapítvány, Budapest.

Haeberle, Erwin (2006): Atlasz - Szexualitás. Athenaeum Kiadó, Budapest.

Hite, Shere (2000): A nők szexuális életéről. Magyar Könyvklub, Budapest.

Szilágyi Vilmos (2001): Elméletek a női orgazmusról. Magyar Szexológiai Szemle, (1): 10-18.

Szilágyi Vilmos (2006): Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció. Medicina Könyvkiadó, Budapest.

Szilágyi Vilmos (szerk.) (2004): Szexológiai dokumentumok. Magánéleti Kultúra Alapítvány, Budapest.

Tóth Miklós (1989): Házasságterápia. Gondolat Könyvkiadó, Budapest

 

 

 

 

Szexológia – jogászoknak

A kurzus vezetője:  dr. Szilágyi Vilmos

 

A tárgy 2006-2007 tanévi oktatásának céljai, módszerei és programja:

 

I.  Célok:

A leendő jogászok mindenekelőtt ismerjék meg és fogadják el a WHO  égisze alatt meghatározott, szexuális emberi jogokat,  mint a szexuális egészség biztosításának alapfeltételét, s legyenek tisztában azzal, hogy jogászként mit tehetnek a szexuális jogok érvényesítése érdekében.  A  Szexológiai Világszövetség Nyilatkozata szerint a szexualitás  minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A  szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában  szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális  jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

    (E  jogok  részletes ismertetése a honlap  "Szexuálpolitika" c.  rovatában  olvasható.)

 

2.  Módszerek:

Interaktiv, kiscsoportos oktatás, véleményformáló viták, megbeszélések;  részfeladatok vállalása az elméleti egységek feldolgozására  (szakirodalom-ismertetések stb.)

 

3. Tananyag az első félévben (10 alkalom,  2x45 perces órák, délutánonként)

 

  1. Tájékozódó—tájékoztató megbeszélés a szexuális egészség és az emberi szexuális jogok fogalmairól, helyzetéről és összefüggéseiről.
  2. A  WHO  szexuális egészséggel kapcsolatos Ajánlásainak ismertetése – és a belőlük következő  jogászi feladatok.
  3. A  szexuális emberi jogok  11 pontjának ismertetése és elemzése.
  4. A  szexuálpolitika szerepe a szexuális jogok megvalósításában.
  5. Polgári jog, családjog,  házassági, élettársi és szexuális jogok.
  6. Büntetőjog  és  szexuális jogok. A hazai szexuális büntetőjog helyzete.
  7. Közerkölcs,  valláserkölcs és a szexuális erkölcs és jog humanista felfogása.
  8. A  szexuális devianciák fogalma, gyakorisága  és a szexuális jogok.
  9. A  prostitúció, a pornográfia és a szexuális jogok.
  10. A  szexuális funkciózavarok fogalma, gyakorisága  és a szexuális jogok

 

Szakirodalom:

Berne, E.:  Emberi játszmák  (1984, Gondolat K.)

Buda B.:  Szexuális viselkedés  (1994, Animula K.)

Buda B.: A  szexualitás  lélektana  (1997, MAPET- Végeken)

Buda B.- Szilágyi V.:  Párválasztás. A párkapcsolat pszichológiája (1988, Gondolat)

Fehér L.- Forrai J.(szerk.):  Prostitúció… Emberkereskedelem…(1999, Nőképv. Titk.)

Grád A.:  Félrelépők kézikönyve  (2002, Strasbourg Bt)

Hite, Sh.:  A  nők szexuális életéről  (2000, M. Könyvklub)

Haeberle, E.:  Szexológiai  dokumentumok  (2004, Magánéleti kult. Al.)

Haeberle, E.: Atlasz - Szexualitás  (2006, Athenaeum)

Oláh T.(szerk.):  Fejezetek a szexualitás történetéből (1986, Gondolat)

Szilágyi V.: A szexuálpszichológus válaszol  (2004, Animula)

Szilágyi V.:  A  szexuálpolitikáról  (In: Szexuálpszichológia, 2006, Medicina)

Szilágyi V.: Szexuális kultúránk helyzete  (In: Szexuális életünk dilemmái, 2002, Hungarovox)

 

   A  tanév kezdetén legalább 50 hallgató jelentkezett a szabadon választható speciálkollégiumra A nagy érdeklődés ellenére az indulás nem volt túl szerencsés, mert a kijelölt szemináriumi szoba kicsi volt, sokaknak nem jutott ülőhely, ráadásul rögtön néhány nehéz kérdésről kértem írásos véleményüket.  Bár a továbbiakhoz nagy tantermet kaptunk, a létszám visszaesett, de 25-30 hallgató rendszeresen eljárt és sokan referátumot is vállaltak az általam megadott szakirodalomból. Többnyire kérdések és vélemények is elhangzottak.  A kurzus tematikáját és a szakértők által kidolgozott szexuális jogok listáját mindenki megkapta, más tananyag viszont nem került kiosztásra. Az ajánlott irodalomból is csak néhány került ismertetésre.  Az eredetileg 24 órásra tervezett kurzus objektiv okok miatt 9x2= 18 órásra sikeredett, mert az utolsó alkalmat már a vizsgaidőszak előtt írásos beszámolókra kellett fenntartani.  Ezeken az alábbi kérdésekre kellett válaszolniuk:

1. A szexuális egészség fogalma és összefüggése bizonyos emberi jogokkal

2. A  szexuálpolitika fogalma, funkciója  és hazai helyzete

3.  Szexuális vonatkozások a polgári és a büntetőjogban

4. A szexuális viselkedés normális vagy abnormális jellegének erkölcsi és jogi kritériumai

5.  Az  Eü.  Világszervezet által elfogadott szexuális jogok ismertetése és értékelése

6.  Vélemény a prostitúció és a pornográfia  szabályozásáról

     Az előzetesen lediktált kérdések megválaszolására jó másfél órájuk volt a hallgatóknak;  a válaszok értékelése nyomán született osztályzatokat pedig két nappal később, a tanszéken írtam be az indexükbe.  Az eredmények elég vegyesek voltak  (9 jeles, 13 jó és 16 közepes). A szexuális jogokat többé-kevésbé mindenki fel tudta sorolni - sokan ezzel kezdték a válaszokat - , de a jogok értékelése csaknem mindig elmaradt. A szexuális egészség fogalmát már kevesebben tudták korszerűen meghatározni, s hasonlóan hiányos volt a szexuálpolitika értékelése. Viszonylag legjobban sikerült a  3. tétel kifejtése;  ám a 4  tétel sokaknak okozott gondot.  Önálló vélemények leginkább a prostitúcióval és pornográfiával kapcsolatban merültek fel.

      Egy nem kötelező kérdésre (Vélemény a szexológia tanulásáról) a társaság kb. fele válaszolt, s kedvezően értékelte a kurzust. Többen az iránt is érdeklődtek, hogy folytatódik-e a második félévben, mert szeretnék bővebben megismerni a szexológia tanításait a nemiségről.  Szerencsére volt erre lehetőség, s a kurzus folytatásának ezt a címet adtam:  "Szexuálpolitika;  jog és egészség".

 

      A kurzus második félévi programja: "Szexuálpolitika,  jog  és  egészség

 

A  tárgy oktatásának céljai és módszerei ugyanazok, mint a „Szexológia – jogászoknak” kurzusnál  (2006/2007 tanév első félévében),  az eredmények figyelembe vételével.  Program:

 

1.  Az első félév értékelése, tanulságai és a 2. félév programja.

2.  A szexuálpolitika  fogalma,  története  és szakágai

3.  A nőpolitika mint esélyegyenlőségi politika. Nőmozgalom, emancipáció, feminizmus

4.  Házassági, együttélési és családpolitika.  Nemi szerepek a házasságban és   családban

5.  Népesedéspolitika;  gyermekvállalás és szociálpolitika

6.  Ifjúságpolitika, oktatás- és neveléspolitika a nemek viszonya szempontjából

7.  Egészségpolitika, szexuális jogok és egészség. Prostitúció, kommercializálódás

8.  Kisebbségpolitika és szexuális orientáció

9.  Zárthelyi dolgozat

10.  Összegzés, értékelés, osztályozás

 

Szakirodalom:   Minden témához előre megkapják, kijegyzetelhetik és értékelik

                             (Részletesebben:  lásd a "Szexuálpolitika"  c.  rovatban)

A kurzusra 20 hallgató jelentkezett, de közülük csak 8-12 fő járt el rendszeresen a foglalkozásokra.  A zárthelyin is csak 11 hallgató válaszolt az alábbi kérdésekre:
 
    1. A  szexuálpolitika fogalma,  szakágai és története.
    2. A  nőpolitika és a nőmozgalom helyzete és feladatai.
    3. A  szexuális jogok szerepe az egészségpolitikában.
    4. A  család-  és népesedéspolitika hazai problémái.
    5. Szexuális visszaélések és szexuális devianciák jogi és nevelési vonatkozásai.
   
    Az írásbeli válaszokat a következő  (12.)  órán megbeszéltük, s az egyéni eredmények bekerültek az indexekbe:
A vizsgaeredmények alapján a rendszeresen résztvevők írásos válaszai egészen jónak mondhatók;legjobb válaszokat Pardavi Éva írta, de a többieké is jó színvonalúnak mondható.(Amit megkönnyített, hogy a weblapomon a szakirodalmat elérhették.)
 

                                                                                                 

 

 

„Milhoffer-projekt”

 Önismeret és nemiségtani  ismeretek  megalapozása 7-13  éveseknél

  (Német  iskolákban végzett vizsgálat, P. Milhoffer  szervezésében.)

 

 

  1. A  projekt  célja

Felkészíteni a  prepubertás korú gyermekeket a  serdülőkorra és  felnőtté válásra.  Ehhez tudni kell, hol tartanak pillanatnyilag a pszichoszociális és pszichoszexuális  fejlődésükben., milyen kérdéseik  és  véleményeik vannak  ezzel kapcsolatban, hogyan érzik  magukat az iskolában  stb.  Ezt a kidolgozott  munkalapok  kitöltetésével és feldolgozásával, megbeszélésével érhetjük el.

 

  1. Lányok  és  fiúk  lelki fejlettsége a  serdülőkor  előtt

Célunk érdekében ismernünk kell, milyen énképük van, s hogyan vélekednek a saját  és a  másik nemről a  fiúk és a lányok. Az önismeret alapja  a  test  és  a  mozgás.  Hogyan  viszonyulnak  a  saját  testükhöz,  változtatnának-e a  külsejükön  és/vagy  a  nemükön?  Milyen a viszonyuk a másnemű  társaikkal, vannak-e köztük  tisztázandó  félreértések. Mit  gondolnak a szerelemről  és voltak-e már  szerelmesek  stb.

 

3.  A  tanulók  kérdései, igényei  és  előítéletei  az  iskolai  szexuális  nevelésről

 Mernek-e kérdéseket feltenni a  nemi életről, mit tudnak és miről szeretnének többet tudni?  A  nemiségtan oktatásának sikere feltételezi  a  gyermekek  igényeinek és  képességének,  valamint beállítottságainak figyelembe vételét. 

 

        4.  A  szexuális  nevelés, mint a  beállítottság  és  a társas viselkedés  fejlesztése

                A  prepubertás  „erotikus  káosza” az iskolában  is  megnyilvánul;  ezért  (itt is)  segítségre  van  szükségük. Ehhez a nevelőnek meg kell nyernie a gyermekek bizalmát. Több szaktárgy oktatásába be lehet építeni a  szexualitással kapcsolatos ismereteket. Ezt előkészítendő, a szülőket is tájékoztatni kell, egyeztetve a közös feladatokat, a  szexuális  nevelés  céljait  és  módszereit.    

 

       Kérdések (munkalapok)  csoportjai

 

  1. Bevezető  kérdések

Mit akarok tudni? Mit tartok jónak – és mit várok az iskolától?

Hogyan? Mi miatt? Miért?  Szeretném megtudni, hogy ...

  1. A  gyermekek  énképe  és  tervei

Tudod-e már, hogy mi akarsz lenni?  Milyen  szeretnél lenni? Mit gondolsz, milyen vagy  valójában?

Ha valamit változtathatnál a testeden, a külsődön, mi lenne az?

 Ha  választhatnál, inkább  fiú  vagy lány  lennél?

  1. Mit  kívánnak  az  iskolától?

Milyen kívánságaid lennének az iskoláddal kapcsolatban?

Hogyan tetszenek neked  a  felsorolt  sportágak?

Mikor érzed magad igazán jól az osztályodban?

Jónak tartod-e, ha a fiúkat és lányokat néha külön tanítják valamire?

Ha tőled függne, az iskolai táborozáson mit tartanál jobbnak? (Szállás, tusolás)

  1. Az  érzelmek  közlése

       Úgy  örültem, amikor ... Undorító volt, amikor ... Úgy féltem, amikor ...

Olyan  szomorú voltam, amikor ... Nagyon  csodálkoztam, amikor ...

Mit lehet látni az ajtó mögött? Ha valami gondod van, kivel tudod azt megbeszélni?

  1. Kérdések  a  másik  nemről.  Barátság-igények. Nemi  szerepek

A fiúkról / lányokról szeretném megtudni:

Egy igazi barát/nő  ilyen  legyen:...  (Ez rendben van, mert.../ nem lehet, mert ...

Ha a felnőttkorra gondolsz, szerinted kinek a feladata a háztartásvezetés és gyermeknevelés?

  1. Vélemények  és  tapasztalatok  az  agressziv  viselkedésről

Előfordul-e lökdösődés, verekedés az iskolaudvaron? Kik kezdik – lányok, vagy fiúk?

A szünetekben sok minden előfordulhat. Képzeld el, hogy az alábbiakat csinálnád valakivel: 

S most képzeld el, hogy ezeket más csinálja veled... Mit gondolsz erről?

Két fiú ver a szünetben egy harmadikat. Ha ezt látod, mit teszel?

Milyennek találnád, ha egy felnőtt ilyesmit tenne veled: /  Ezt már  átéltem: ......

Mit csinálsz, ha egy felnőtt erőszakoskodik veled?

  1. Kérdések  és  vélemények  a  szexről  és  szerelemről

Mit is jelent a szerelem?... Honnan szereztél ismereteket a szexualitásról?

Ha ilyen problémáid vannak, kivel tudod megbeszélni?

Elég jól ismered-e  tested  működését?  Miről szeretnél többet tudni?

Itt megjelölheted, amiről többet szeretnél tudni (szex)

Mi a véleményed a  tévében és újságokban látható szexről?

  1. Kívánságok  az  iskolai  szexuális  nevelés  módszereiről

A  szexuális felvilágosítást kitől fogadnád el szívesebben?

Szerinted hogyan történjen az iskolában a szexuális  felvilágosítás?

Hogyan akarsz többet megtudni a szerelemről és szexről?

  1. Köszönet  az  együttműködésért

 

    Előzetes megjegyzések a munkalapok használatához

A gyermekeknek a testükkel és a nemiséggel kapcsolatos kérdéseit, véleményeit és előzetes ismereteit próbáljuk felmérni a munkalapokkal.  Kiindulópontunk, hogy a szexuális nevelés  lényegében szociális nevelés; ezért a szűkebb értelemben vett szexualitáson kívül a gyermekek ismeretigényeire, érzelmeire és közérzetére is rákérdezünk.

A munkalapokból a pedagógus összeállíthat magának saját „kérdőíveket”, vagy egyenként megbeszélheti a témákat az osztályával. A gyermekek névtelenül válaszolhatnak, s a kitöltött lapokat bedobhatják  az osztály „postaládájába”. Aki a témáról egyénileg is szeretne beszélgetni a pedagógussal, az ezt nevének feltüntetésével jelezheti az adott munkalapon.

A szexuális nevelés fontos célja az érzelmek kifejezésének megtanítása. Az ezzel kapcsolatos kitöltött munkalapokat  „érzelmek könyve”-ként külön össze lehet gyüjteni,  és hozzáférhetővé tenni a gyermekek számára és/vagy megbeszélni velük.  Az ideális barátokról--barátnőkről szóló kérdésekre adott válaszok szintén megbeszélés tárgyát képezhetik.

 

A válaszok bepillantást engednek az iskolai együttléttel kapcsolatos  véleményekbe és a gyermekek szexuális tájékozottságába, ill. tájékozódási igényeibe.  Az egyes válaszok gyakorisága irányt mutathat az osztályfőnöknek, hogy milyen témákkal érdemes foglalkozni az osztályban. Ezzel kapcsolatban az egyes válaszok gyakoriságát és jellemzőit érdemes a gyermekekkel is  értékeltetni.

 

A projekt során felmerülő problémák megbeszélhetőek a projektmenedzserrel, dr. Szilágyi Vilmossal, aki e-mailen  ( szilmos@t-online.hu  )  vagy telefonon  (1-3889-600)  érhető el.  Az eredmények  írásos összegzését (további feldolgozás céljából) is az ő címére kérjük.  Néhány iskola  már érdekes tapasztalatokat szerzett; a publikáláshoz azonban továbbiakra is szükség lenne.

 

 

 

Szexuális kultúránk helyzete

(A "Szexuális életünk dilemmái" (2002)  c. könyvem  Előszava)

Könnyen belátható, hogy a nemiségről, a nemek viszonyáról, a szexualitás szerepéről a magán- és közéletben – beleértve az erkölcsi és jogrendet, sőt, a bűnözést is – csak tudományos vizsgálatok alapján alkothatunk megbízható képet. A nyugati civilizációban a legutóbbi évszázadban kibontakozó szexológia tudományos vizsgálatai ugyan egyre világosabb képet adnak a szexualitásról és annak sokféle szerepéről, ám a szexológiai ismeretek közül még a legjelentősebbek sem mentek át nálunk a köztudatba, vagy eltorzultan jelennek meg. Ennek fő oka, hogy a magyar tudományos életben még nem nyert „polgárjogot” a szexológia, nincs egyetlen tudományos intézete vagy tanszéke sem, igen kevesen foglalkoznak vele, s többnyire azok sem fő hivatásszerűen.

       Így érthető, hogy szexuális kultúránk állapotáról sem rendelkezünk megbízható és naprakész adatokkal. Folyt ugyan néhány, viszonylag szűk körű és nem reprezentatív adatgyűjtés az elmúlt 20–30 évben, de ezekből csak hozzávetőlegesen rajzolhatjuk meg a folytonosan változó helyzetet. Ezért, ha érteni és tudatosan befolyásolni akarjuk a hazai szexuális kultúra állapotát, akkor nem árt bizonyos alapkérdéseket tisztázni.

A szexuális kultúra fogalma és funkciója 

A szexuális kultúrát ma még sokan a köznapi értelemben vett testi kapcsolatra, a szexuális örömszerzés és kielégülés módozataira szűkítik. Valójában azonban a szexualitás ennél jóval szélesebb körű fogalom: felöleli a nemiség minden vonatkozását, a nemek kapcsolatának valamennyi szintjét. A szexuális kultúra tehát a nemek viszonyának kultúrája, éspedig nemcsak egyéni, hanem társadalmi téren is.

A szexualitás eredetileg és elsődlegesen a fajfenntartás szolgálatában állt. Ám ha meggondoljuk, hogy újabb vizsgálati adatok szerint 4–5 ezer közösülésből átlagban csak egy eredményez gyermeknemzést, akkor el kell ismernünk, hogy a szexualitásnak a fajfenntartáson kívül még más szerepei is lehetnek. Közhely, hogy van örömszerző funkciója, s hogy kielégülést, megnyug­vást szerezhet.

 

Ezzel a szexualitás már túllép a testi, biológiai szükségleteken, s bizonyos lelki szükségletek kielégítését is lehetővé teszi. Ezek közé tartozik például az érzelmi biztonság iránti igény, ami eredetileg a szülőkhöz és nevelőkhöz kapcsolódik, de a róluk való „leválás” után kielégítése csak intim baráti vagy partnerkapcsolattól várható. Önbizalomhiány vagy szorongás esetén különösen fontos, hogy intim kapcsolatunkban megerősítésre és biztonságra találjunk. Ennek feltétele, hogy legyen valaki, akinek nyíltan feltárhatjuk, bevallhatjuk kétségeinket és gondjainkat („önfeltárási szükséglet”), s akiben teljesen megbízhatunk. Kölcsönös és teljes bizalom pedig csak kulturált szexuális kapcsolattól várható.

 

Kérdés azonban, hogy milyen kritériumai vannak a kulturált szexuális kapcsolatoknak. Elég nyilvánvaló ugyanis, hogy nem minden szexuális kapcsolat nevezhető kulturáltnak. A pozitív érzelmektől mentes, erőszakkal, csellel vagy pénzzel kikényszerített szexuális kapcsolat nyilvánvalóan nem igazán kulturált. Ebből is látszik, hogy a kulturáltság fő kritériuma erkölcsi jellegű. A különféle szexuális kapcsolatok erkölcsi megítélésében azonban ma még sok a bizonytalanság és a félreértés. Egy korábbi cikkemben ezt úgy fogalmaztam, hogy sokan csak a kölcsönös szerelmen alapuló, kizárólagos kapcsolatokat tartják erkölcsösnek, vagyis a zárt monogámiát. Mások ezt korszerűtlennek érzik és szabadabb, nyitottabb kapcsolatokat igényelnek

A szexuális kapcsolatok erkölcsi megítélése

Mai társadalmunkban az erkölcsi értékek meglehetősen sokfélék (pluralizmus), ezért a megítélés is igen különböző. Van azonban néhány alapelv, amit legtöbben elfogadnak. Ilyen például az emberi méltóság tisztelete, vagy – a francia forradalom óta – a szabadság, egyenlőség és testvériség elvei. A kereszténység és más vallások tanításai sem mondanak ellent ezeknek, hiszen abból indulnak ki, hogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, tehát bizonyos értelemben testvérek, akik egyenlőek és szabad akarattal rendelkeznek.

Kérdés tehát, hogy bármely adott szexuális kapcsolat mennyiben felel meg ezeknek az elveknek.

1. A szabadság biztosításának elve

A hagyományos partnerkapcsolat a szexuális kizárólagosságon alapul, vagyis mindkét fél számára megtilt minden egyéb, intim kapcsolatot; ebből következően zárt jellegű. Szerelmi kapcsolat esetén, amíg a kölcsönös szerelem tart, addig a kapcsolat zártsága általában nem okoz problémát. Ám a napi együttélésben a szerelem elég hamar barátsággá szelídül. Az értékrendek, igények és szokások különbözősége pedig súrlódásokhoz és kisebb-nagyobb konfliktusokhoz vezet. Az így kialakult helyzet kezelhető lenne ugyan, ám a felkészületlenség folytán a partnerek a feszültségekre védekező-elhárító mechanizmusokkal reagálnak. Ez sokféle lehet, például munkába vagy betegségbe menekülés, különböző pótkielégülések keresése stb. A hagyományos nemi szerep a férfi számára sokkal inkább lehetővé teszi a külső kapcsolatkeresést, a nyílt vagy titkolt félrelépéseket, kalandokat, akár üzleti alapon, akár szerelmi viszony formájában. Hasonló megoldás a nő számára a „patriarchális monogámiában” szóba sem jöhet. A személyes szabadság e téren csak a férfi számára biztosított (bár többnyire titokban, a kizárólagosság látszatának megőrzésével).

 

Tény viszont, hogy ma már egyre kevesebb az effajta, teljesen zárt házasság, mert az emancipáció, a munkavállalás és az egyenjogúság révén sok nő az intim kapcsolatban is egyenlő jogokat és esélyeket követel magának. Ez többnyire hatalmi vetélkedést indukál: igyekeznek kölcsönösen kisajátítani és korlátozni egymást. A kapcsolatokban sokféle játszma előfordul; különféle „szerelmi” zsarolások, féltékenykedések a fölényhelyzet és dominancia biztosítása érdekében, s ez aztán mindkét fél szabadságát a minimumra korlátozza. Előfordulnak azonban olyan kapcsolatok is, amelyekre egymás szabadságának kölcsönös elismerése jellemző. A nyitott párkapcsolatokban a felek személyes fejlődésük és önmegvalósításuk kölcsönös segítésére szövetkeznek. Természetesen ez sem jelent korlátlan szabadságot, hiszen az elkötelezettségből adódóan nem sérthetik egymás jogos érdekeit, tehát alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Feszültségek és viták elsősorban a „jogos érdekek” eltérő értelmezéséből adódnak (no meg a kompromisszumkészség és az autonómia eltérő fokából stb.).

2. Az egyenlőség elve

A nemek egyenjogúsága még nem jelent az élet minden területén tényleges esélyegyenlőséget, így a magánéletben gyakran a hagyományos nemi szerepek érvényesülnek, amelyek a nőt alárendelt helyzetbe hozzák. A „második műszak” továbbra is legnagyobbrészt a nők dolga maradt, a férfi legfeljebb itt-ott „besegít” társának. Az egyenjogúságtól az egyenrangúságig hosszú az út, s ehhez a nők számára a fér­fia­kéval egyenlő esélyeket kell biztosítani a tanulás, a munkába állás és érvényesülés, de a magánélet és a partnerkapcsolat területén egyaránt. Az utóbbi pedig feltételezi, hogy szabad és autonóm emberek társulnak egymással, akik túl tudnak lépni a hagyományos szerepviselkedés korlátain.

3. A testvériség elve

Ez az elv gyakorlatilag humanizmust, segítőkészséget, barátságos viszonyulást és szolidaritást jelent. Korunk félig zárt házasságaira a formális vagy hullámzó szolidaritás jellemző. Kifelé látszólag minden rendben van, de a kapcsolat tele van rejtett feszültségekkel és hullámvölgyekkel. Teljes szolidaritás, fenntartás nélküli bizalom, vagyis igazi intimkapcsolat csak olyan partnerek között alakulhat ki és maradhat fenn tartósan, akik reális önismerettel, nyitott és érett, vagyis autonóm személyiséggel, illúzióktól mentesen vállalnak baráti elkötelezettséget egymás iránt. Számukra az egymás iránti hűség szolidaritást jelent, s nem azonos az érzelmi vagy szexuális kizárólagossággal, kölcsönös birtoklással. Az ilyen kapcsolatot természetesen erkölcsi szempontból is nagyra értékelhetjük. Úgy tűnik, ez ma még ritka, mert a nyitott és érett személyiség kialakításának feltételeit sem a családok többsége, sem pedig a köznevelés nem tudta megteremteni.

Elsajátításának forrásai és korlátai

Ellentétben azokkal, akik azt hiszik, hogy a szexhez nem kell műveltség, mert ösztönös és velünk születik (éppúgy, mint az állatoknál), nemcsak a tudományos vizsgálatok adatai, hanem a szexuális viselkedés sokféleségének egyszerű megfigyelése is arról tanúskodnak, hogy a nemi élet nem független az adott társadalom szokásrendjétől, kultúrájától, hanem annak szerves részét képezi. Így minden kornak és társadalomnak megvan a maga sajátos szexuális kultúrája. A társadalmak pedig változnak, fejlődnek, a szexuális kultúra követi a változásokat, ezért érthetően nem egységes, hanem különböző szintű és jellegű részekre tagolódik.

Az adott társadalmon múlik, hogy ebből a változó, sokrétű szexuális kultúrából mi és hogyan jut el az egyénekhez, főként a felnövekvő generációhoz. Régebbi korokban a fiatalok közvetlen megfigyelések, utánzás révén sajátították el az akkor és ott helyénvalónak tartott szexuális viselkedést. Napjainkra viszont a szexuális kultúra terjedésének jó néhány útja és lehetősége alakult ki

 

1. A legősibb, s mindmáig alapvető a családi minták követése.

2. Óvodás kortól kezdve egyre nagyobb szerepet kapnak a kortárs csoportok és a hivatásos nevelők.

3. Iskolás kortól növekvő hatást gyakorolnak a sajtótermékek, a rádió, a televízió, vagyis a média.

4. Serdülő- és ifjúkortól előtérbe kerülnek a partnerkapcsolati élmények, a plátói szerelmektől, a flörtölésen át a tartós együttjárásig.

5. Mindeközben az orvosok és egészségügyiek szerepe sem elhanyagolható.

A közvetítő hatások és tényezők tehát sokrétűek, ámde korántsem egységesek és koordináltan szervezettek, hanem esetlegesek és gyakran ellentmondásosak. Ez a magyarázata az úgynevezett „kettős nevelésnek”.

A család és a szexuális nevelés

Kétségtelen, hogy a gyermekek szexuális kultúráját is a család alapozza meg, természetesen jellegétől függően sokféleképpen. Nem mintha tudatos szexuális nevelés folyna az átlagos magyar családban (ez ma még serdülőkorú gyermekek esetében is ritkaság), hanem a szülők és családtagok viselkedése akaratlanul is követendő mintát nyújt a gyermeknek. Első és legfontosabb, hogy a családi hatások nyomán a gyerek spontán módon azonosul saját biológiai nemével, vagyis megtudja és elfogadja, hogy ő kisfiú vagy kislány. Azt is itt tudja meg először, hogyan kell viselkednie egy kisfiúnak vagy kislánynak, s ezzel megkezdődik a nemi szerepek tanulása, vagyis a pszichoszexuális fejlődés, ami a nemiséggel kapcsolatos ismeretek, készségek és viselkedési szabályok elsajátítását jelenti.

A család ilyen „alapozó” szerepe azonban nem mindig pozitív. Az ugyan ritkaság, hogy a gyermek nemi azonosulását megzavarja a téves nevelés, ám annál gyakoribb a negatív példamutatás és a korszerűtlen nemi szerepek felé terelés. Előbbire utal a szülői durvaság, elhanyagolás vagy féltékenykedés, az utóbbira pedig a gyermekek nemek szerint eltérő megítélése vagy előnyben részesítése stb.

A gyermek első szexuális ismereteit is legtöbbször a szüleitől szerzi – például a nemek különbözőségére vagy a kisbabák eredetére vonatkozóan –, ugyanakkor gyakran kap kitérő vagy félrevezető válaszokat. Így hamar megérzi, hogy vannak „tabutémák”, ez elfojthatja érdeklődését, esetleg máshonnan próbálja megtudni, amire kíváncsi. Melegágya ez a szexuális gátlásosságnak és/vagy a hiányos, mi több, téves ismeretek beszerzésének. Nem kellenek ahhoz pontosabb, újabb adatok, hogy megállapíthassuk: a családok többsége alkalmatlan a korszerű szexuális nevelésre.

Az iskola és a közösségek nevelő hatása

A családi nevelés hiányosságait az óvodás kortól kezdve az intézményes nevelésnek kellene pótolnia. A hivatásos nevelőket azonban még mindig nem készítették fel sem az úgynevezett „családi életre nevelésre”, sem a szélesebb értelemben vett szexuális nevelésre. Nincs ilyen irányú képzés a főiskolákon és egyetemeken, s természetesen érdemleges továbbképzés sem. Az 1973-as népesedéspolitikai kormányhatározat nyomán a „családi életre nevelés” kísérletéből is csak annyi maradt, hogy néhol a tizenévesek osztályaiba időnként meghívták az orvost – vagy más szakembert –, hogy tartson felvilágosító órát, esetleg válaszoljon a tanulók kérdéseire. Ez korántsem pótolja az átfogó szexuális nevelést, ahogyan a biológiai vagy egészségügyi tananyag sem elegendő. Az utóbbi években csak magánkezdeményezések keretében próbálkoztak alkalmi szexuális neveléssel, ami erős ellenállásba is ütközött. Így a Czeizel Endre nevéhez fűződő „családi életre nevelés” tanterv, amelyhez tankönyv is készült, vagy Bácskai Júlia „magánélettani” kurzusai vagy a Forrai Judit által szervezett „AIDS-megelőző” tanfolyamok, s az Organon gyógyszergyár által támogatott Most Van Holnap Alapítvány „tinédzserambulanciái” és felvilágosító előadásai.

 

Alig változtat a helyzeten, hogy a Magyar Szexológiai Társaság tagjai szívesen vállalkoznak iskolai felvilágosító előadások tartására, s várják a pedagógusok jelentkezését akkreditált továbbképzési kurzusukra (amely kb. 1700 egyéb továbbképzés között kapott helyet). A „szexuálterapeuták” – akik kevesen vannak ugyan és semmilyen, államilag elismert szakképzettséggel nem rendelkeznek – már több weblapon is kínálják szolgáltatásaikat, versengve az urológus-andrológusokkal (sőt, a Viagra megjelenése óta már a családorvosokkal is). Bár a szexuális zavarok száma a férfiaknál és a nőknél is minden jel szerint növekedőben van (sokak szerint népbetegség jellegű), az egész-ség­ügy nincs felkészülve a kezelésükre. Egyetlen szakrendelőben sem található szexuálterápiai szakrendelés, ahol a biztosítottak in­gyenes ellátást kapnának. A szaksegítés iránti igény nagy, de ez az esetek többségében nem jelent fizetőképes keresletet. Ám mindenképpen arról tanúskodik, hogy az egészségkultúra a szexualitás területén is hiányos.

      A média viszonya a szexuális kultúrához

Az iskolás kortól kezdve a média egyre inkább befolyásolja az egyének, sőt a csoportok szexuális kultúráját, ezért érdemes lenne ezt figyelemmel kísérni és a médiahatásokat korrigálni, ellensúlyozni. Erre azonban mindeddig még kísérlet sem történt – talán mert a szexuális kultúra formálásának hazánkban még nincs gazdája. Így aztán a legkülönbözőbb „szexuális szkriptek” tömege árasztja el az olvasókat, rádióhallgatókat, tévé-, video- vagy filmnézőket, sőt, az interneten kalandozókat is. A „szkriptek” a véleményalkotás, a viselkedés „forgatókönyvei”, minták, amelyek közül választani lehet. E. J. Haeberle (2000) szerint a mai fiatalok gyakran egymásnak ellentmondó minták tömegéből kénytelenek választani, s kialakítani saját szexuális értékrendjüket; aztán megkeresni a hasonló értékrendű partnert, kölcsönösen egyeztetni az egyéni szkripteket, s közösen reagálni az újabbakra. Nem csoda, hogy sokan tanácstalanok, mert sem a szülőktől, sem a hivatásos nevelőktől nem kapnak elegendő segítséget a forgatókönyvek értékeléséhez; s így a divatra vagy a vonatkoztatási csoportjukra bízzák a választást. Az egyének szexuális kultúráját pozitív vagy negatív értelemben alakító szkriptek éppúgy találhatók a nyomtatott sajtóban (a napilapoktól és magazinoktól kezdve egészen a szépirodalmi alkotásokig), mint az elektronikus médiumokban és a filmekben, hiszen a nemek viszonya alapvető téma minden műfajban. Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a felvilágosító cikkek és könyvek, no meg a pornográf termékek kínálnak szexuális mintákat, mert még a nép­da­lok, sőt, átvitt értelemben a vallásos énekek és imádságok is sokszor erről szólnak 

     A folyamat néhány jellemző tünete

A szexuális kultúra egyrészt a korszerű szexológiai ismeretek által befolyásolt, elérendő ideál, másrészt társadalmi jelenség és folyamat, amelynek sokféle formája, mondhatni tünete van. A mögöttünk lévő évszázadban megfigyelt akceleráció folytán a fiatalok serdülése és nemi élete is jóval (3–5 évvel) előbb kezdődik, mint a század elején. Ma nemcsak a fiúk, hanem a lányok is átlag 16–17 éves korban veszítik el a szüzességüket. S éppen a szexuális nevelés hiánya vagy elégtelensége miatt a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek ellen sem tudnak hatékonyan védekezni. Az elmúlt tíz évben 100 születésre átlagosan 80 művi abortusz jutott, s ennek 10–20%-a a 19 évesnél fiatalabb lányoknál! Ami sokszorosan nagyobb arány, mint a fejlett nyugat-európai országokban. (Franciaországban 100 születésre csak 13 művi abortusz jut, Hollandiában pedig mindössze 11 – s ezek közt jóformán nincs fiatalkorú! Tény viszont, hogy az USA-ban nem sokkal jobb a helyzet.)

        Feltételezhetnénk ugyan, hogy a rendszerváltás a hazai szexuális kultúrát sem hagyta érintetlenül, különös tekintettel a légkör liberalizálódására. Ám a szórványos újabb adatok inkább azt mutatják, hogy a felnőtt generációk kultúrája az utóbbi évtized szexhulláma ellenére sem sokat változott, s lényegében ma is a 80-as évekhez hasonló a helyzet.

 

       Egy effajta adatgyűjtés során a kérdőívet több mint ezren töltötték ki névtelenül. Sokan levelet is csatoltak hozzá, amelyben kibővítették és megindokolták válaszaikat, s nemritkán tanácsot, segítséget is kértek. A válaszolók kb. kétharmada nő volt, s csak egyharmada férfi. A száz fő- és jó néhány alkérdésből álló kérdőív első 19 kérdése a szexuális beállítottságot, az attitűdöket vizsgálta. Újabb 19 kérdés az eddigi szexuális fejlődésre és élményekre kérdezett. Öt kérdés a nem házasoknak, egyedülállóknak szólt, majd 11 kérdés a házasságot már ismerők tapasztalatait mérte föl, nyolc kérdés pedig a válásról és annak következményeiről érdeklődött – és így tovább. Minden fontos körülményre természetesen egyetlen kérdőívben nem lehet kitérni. Ha meggondoljuk, hogy a világhírű amerikai szexológus, A. C. Kinsey (1948 és 1953) 5–600 kérdést is feltett interjúi során, láthatjuk a téma bonyolultságát.

Ízelítőül az első kérdésekre adott válaszokból:

 

      „Ön szerint van-e a szexualitásnak elsajátítható kultúrája? Lehet-e tanulni a szexet?” A válaszolók közel kétharmada azt a választ húzta alá, miszerint a „szexuális kultúra csakis tanulással sajátítható el”. Ebben része lehet annak is, hogy elolvasták a kérdőívet tartalmazó könyvet, amelynek egész szemlélete ezt a választ sugallta. Személyes beszélgetések alkalmával sokkal gyakrabban találkozhatunk a szexualitás ösztönelméletével, amit a freudizmus is alátámasztott, amikor a pszichoszexuális fejlődést „ösztönfejlődésként” magyarázza. Freud még nem tudta, hogy az emberré válás során a nemi ösztön föllazult, elvesztette ösztön jellegét, s csak homályos késztetés maradt belőle, amelynek alakulása már alapvetően a körülményektől függ.

      Mindenesetre a válaszolók 26%-a úgy vélte: „a lényeget nem lehet megtanulni, csak a kifejezési módot”. Ebben a felfogásban az tükröződik, hogy a „lényeget” a szexről legtöbben nem tudatosan tanulják, hanem szinte észrevétlenül, véletlenszerűen sajátítják el. Nem is emlékeznek rá, hol és hogyan szedték fel az ismereteket és készségeket. Így azt hiszik, ezek eleve megvoltak bennük, ezzel születtek. Eszükbe sem jut, mi lenne akkor, ha egy gyermeket minden szexuális ismerettől és tapasztalattól elzárva nevelnének fel. Eddig csak majmokkal végzett kísérletek során (H. F. Harlow, 1961) azt tapasztalták, hogy a nemi ösztön már az emberszabású majmokban sem működik. Az így fölnevelt majom ugyanis nem volt képes a szokásos szexuális viselkedésre. Nyilván még inkább áll ez az embergyermekre.

 

       A második kérdés: „Milyen intézkedéseket javasolna a szexuális kultúra terjesztésére és fejlesztésére?” A fölsorolt válaszlehetőségek közül a kérdezettek 41%-a szerint elsősorban „több felvilágosító előadás, könyv és film kellene”; 19%-uk szerint pedig „legyen ez külön tantárgy az iskolában”. 13% azt javasolta elsősorban, hogy „létesítsenek szexuális és házassági tanácsadókat”. Jó egyharmaduk szerint rendezzenek erről tanfolyamokat a fiataloknak; 22%-uk szerint pedig „legyen ez a tudományos kutatás fontos témája”. Alig 1–2% ajánlotta, hogy „terjesztés helyett inkább korlátozni kell”, vagy „inkább csak hagyni kell kibontakozni”.

 

       A „Szokott-e teljesen nyíltan és részletekbe menően beszélgetni valakivel a szexről?” kérdésre a válaszolók kb. fele azt húzta alá, hogy „partneremmel (házastársammal) elég rendszeresen”. S ez már jelentős hala­dás a régebbi időszakokhoz képest, amikor a szex még a házastársak között is többé-kevésbé tabutéma volt. A válaszok nemleges másik fele azt bizonyítja, hogy ez még nem nagyon megy.

A nemi élet korábbi kezdete önmagában még nem lenne baj, ha megfelelő felkészültséggel párosulna – amiről a nevelésnek kellene gondoskodnia; ám egyelőre sem a szülők, sem a pedagógusok nem képesek, alkalmasak erre (tisztelet a kevés számú kivételnek). Ugyan­akkor megakadályozni sem tudják a tizenévesek nemi életét, legfeljebb intelmeikkel nehezítik. Ezzel a lányokat könnyebb elriasztani a szextől (még az önkielégítéstől is), mint a fiúkat, így aztán a lányok kialakulatlan orgazmuskészséggel kezdenek a szerelmi gyakorlathoz, a fiúk pedig az elsietett önkielégítések révén kialakult korai magömlés folytán (és koituszcentrizmusuk miatt) nem tudják partnerüket kielégíteni. Ezzel számos szexuális funkciózavar alapját vetik meg. Ugyan­akkor ma már nemcsak a premaritális szexuális kapcsolatok mindennaposak és elfogadottak, hanem egyre inkább az extramaritális kapcsolatok is megegyezés tárgyát képezik. Legalábbis efelé haladunk, bár a „félrelépések” ma még könnyen váláshoz vezetnek. A házasság intézménye minden jel szerint nálunk is válságban van: egyre kevesebb házasságot kötnek, egyre több a válás és a különélés vagy a látszat-együttélés. Ennek fő oka, hogy a nemek hagyományos hatalmi struktúrája tarthatatlanná vált; a patriarchális monogámia már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak. A megváltozó erőviszonyokat jelzi, hogy a válások túlnyomó többségét a nők kezdeményezik. A házassági elvárások és kapcsolati normák átalakulóban vannak, mint­egy alkalmazkodnak a társadalom nyitottabbá válásához és demokratizálódásához. Ma egyenrangú és nyitott kapcsolatok kellenek, amelyek mindkét félnek viszonylagos szabadságot biztosítanak. Erre azonban ma még a legtöbben felkészületlenek.

 

A válások és az illegitim együttélések mellett sokféle, kétes értékű próbálkozást is megfigyelhetünk. Az utóbbi évtizedben megjelentek és elözönlötték a piacot a különböző pornográf termékek. Szexshopok és masszázsszalonok nyíltak, az újsághirdetések között pedig feltűntek a szexpartnerkereső rovatok, bennük a nyitott házasságra törekvők és a csoportszexet (no meg homoszexet stb.) keresők hirdetéseivel. Ma már ugyan túl vagyunk a „szexhullám” csúcsán, részben a természetes telítődés következtében, részben egyházi szervezésű, konzervatív ellenakciók folytán. Ebben valószínűleg az AIDS-től való félelem is közrejátszott. (Ami ugyan nálunk még viszonylag kevés áldozatot szedett, ám lassan mégiscsak terjed.) A pornográf termékek terjesztését korlátozták; több szexlap eladhatatlanná vált és megszűnt (bár jöttek újabbak). A szex iránti érdeklődés azonban korántsem szűnt meg; erről tanúskodik többek között a már többször megrendezett Erotika kiállítás és vásár növekvő látogatottsága. Ám ez csak a szextechnika terén elégítette ki valamennyire az igényeket, s a kínálat sem volt mindig kulturált. A gyakoribb szexuális zavarok és a nemi úton terjedő betegségek megelőzéséhez nem adott érdemleges segítséget a látogatóknak (holott ez lehetett volna a fő funkciója). Jellemző, hogy a sok ezer látogató között a férfiak voltak túlnyomó többségben; mint ahogy a partnercseréket és a cso­port­szexet is inkább ők szorgalmazzák. Vagyis felszabadultabbak, gát­lástalanabbak; a szexuális kultúra terén azonban ők sem állnak jobban, mint a nők.

 

A helyzet tehát ellentmondásos és változó. Jogi szempontból a szabadon rendelkező felnőttek között önmagában véve sem a nyitott házasság (illetve illegális együttélés), sem a csoportszex nem elítélendő. Ám ha agresszíven feltűnő, akkor (például közbotrányokozás címen) eljárást lehet kezdeményezni a résztvevők ellen, bár ilyen esetek eddig nem nagyon fordultak elő.

Következtetések, javaslatok

A fenti, igen vázlatos áttekintés természetesen csak hozzávetőleges képet adhat szexuális kultúránk állapotáról. Mindenképpen érdemes lenne alaposabban elemezni a kérdéskört, nemcsak a szexuális bűnözésnek és következményeinek megelőzése miatt, hanem a – Cseh-Szombathy László és munkatársai által – kidolgozandó népesedéspolitikai koncepció, sőt, általában a szexuálpolitika megalapozása miatt is.

 

       Összefoglalóan az a véleményem, hogy szexuális kultúránk állapota enyhén szólva nem a legkedvezőbb. Mindhárom fő kritériuma – az ismeretek, az attitűdök és a viselkedés – terén bajok vannak; hiányok, bizonytalanság és értékválság figyelhető meg. Ellentmondásos például a prostitúció, a pornográfia vagy a csoportszex megítélése, de ugyanezt mondhatjuk a homoszexualitásról vagy a premaritális és extramaritális kapcsolatokról is. Súlyos tünet a prostitúció terjedése. A szexuális viselkedésre gyakran infantilizmus és könnyelműség jellemző, s igen gyakoriak a funkciózavarok is. A kulturált szexualitás iránti igény jórészt latenciában marad, vagy a média révén torz formában elégül ki. Mindez sürgős gyógyító és nevelő beavatkozásokat tesz szükségessé. Végre komolyan kellene vennie minden illetékesnek a szexuális kultúra ápolásának és terjesztésének feladatát, s a szexológia legaktívabb hazai művelői javaslatának megfelelően be kellene építeni a szexuális nevelést a köznevelés rendszerébe, amelyhez természetesen a nevelőket ki kell képezni a korszerű, átfogó szexuális nevelés tudnivalóira.

 

A kérdés csak az, hogy mikor lesz erre reális lehetőség?

 

                                                                                                          

 

 

Szexológiai  kongresszus

Prágában (2006)

 

Szexológia Európai Szövetsége  8. Kongresszusát  Prága  új, kongresszusi központjában tartotta,  2006 június 4. és 8. között.  A nemzetközi kongresszus  résztvevői, a világ minden részéből összesereglett szexológusok  14  témakörben fejtették ki tapasztalataikat, a „szexuális funkciózavaroktól” és a nemi úton terjedő betegségektől kezdve a  nemi erőszakon és a prostitúción keresztül egészen a szexológiai ismeretek tanításának és a szexuális jogok érvényesülésének helyzetéig.  A plenáris ülések mellett egymással párhuzamosan futó szekciók és workshopok, továbbá poszter-bemutatók tették lehetővé a sokoldalú tájékozódást. A kongresszus kiemelkedő eseménye volt, amikor a két. legeredményesebben működő, idős szexológusnak,  a  svéd  Maj-Brith Bergström-Walan-nak  és a német  Erwin J. Haeberle-nek  átnyújtották a kongresszus  arany medaillját.  Az előbbinek köszönhető az iskolai szexuális nevelés világelsőkénti bevezetése az 1950-es években, Svédországban;  az utóbbi pedig megírta a modern szexológia összefoglaló művét (1982) és létrehozta a világ legnagyobb szexológiai website-ját az interneten, amely hat nyelven, bárki számára  hozzáférhető.

 

A bemutatott kutatási, vagy gyógyítási és nevelési eredmények absztraktjait, rövid összefoglalóit ezúttal az említett Szövetség  kétnyelvű folyóirata, a „Sexologies”  franciák által kiadott különszáma  közölte. Ez tette lehetővé a kongresszus anyagának és fő mondanivalóinak teljes áttekintését. De lehetőségem nyílt az engem leginkább érdeklő előadások teljes szövegének beszerzésére is, mert a kongresszus szervezői megadták a keresett előadók e-mail címét, ahonnan kérésemre általában megküldték a kért szöveget.  A kongresszus  anyagának tartalomjegyzékét a folyóirat 14 fejezetben ismerteti. Ezek közül az első három a szexuális zavarokkal, az orvosi szexológiával és a mentális zavarok szexuális kihatásaival foglalkozik. De ezen kívül is még öt fejezet mutatja  a patológiával és gyógyítással kapcsolatos témákat  (nemi úton terjedő betegségek, nemi identitás-zavarok, parafiliák, szexuális erőszak és prostitúció).

 

A  szexológia  "medikalizációja"

Vagyis az előadások és poszterek jelentős részben nem követték a kongresszus elnöke, Ondrej  Trojan  által megfogalmazott jelszót:  „From medicine to sexology”,  vagyis „az orvoslástól a szexológia felé”. Ez arról tanúskodik, hogy a szexológia nehezen tud kitörni az orvostudomány „bűvköréből”. Részben talán azért, mert első, jelentős képviselői orvosok voltak, s a gyógyítás volt a társadalmi elismertség legfontosabb indoka. Nem véletlen, hogy a prágai Károly Egyetem  Szexológiai Intézete is az Orvostudományi Karon jött létre és működik ma is.  Franciaországban a szexológia szintén az orvosegyetemekre épül, s a közvélemény csak az egészségügyieket tartja szexológusoknak. Ez a beállítottság pregnánsan fejeződött ki az egyik francia meghívott, A. Giami  „A szexológiától a szexuális orvoslásig és egészségig: különbségek és hasonlóságok”  című  előadásában. 

 

A szexológia  „medikalizálásának” hívei szívesen hivatkoznak arra is, hogy a szexológiai világszervezet, a World Association of Sexology nemrég a  World Association for Sexual Health,  azaz  Világszervezet a szexuális egészségért  nevet vette fel.  Csak azt felejtik el az erre hivatkozók, hogy az egészségért nemcsak gyógyítással, hanem még inkább megelőzéssel kell küzdeni, nemcsak szomatikus, hanem pszichoszociális vonatkozásban is.

A  plenáris ülések előadói között  találjuk többek közt a londoni egyetem professzorát,  P. Aggleton-t,  aki a  HIV-prevenció elégtelenségére hívta fel a figyelmet;  a szintén Londonban működő  R. Green-t,  aki az erotikus fantázia cenzorálásának értelmetlenségét mutatta ki;   T. Langfeldt  professzort a norvég szexuálterapeutát, aki a szexuális liberalizálódás és ugyanakkor medikalizálódás ellentétéről beszélt;  B. Lunenfeld  izraeli biológia-professzort, aki a tesztoszteron hatását mutatta ki a szexuális funkciókra.  A német  F. Pfäfflin  a szexuális bűnözők kezelését főleg erkölcsi szempontból elemezte.  A plenáris előadók közül két amerikai:  D. Schmitt  és  B. Whipple  tűnt kiemelkedő jelentőségűnek  (rájuk később még visszatérek).

szexuális zavarok  és az orvosi szexológia  tárgykörében  összesen  78  előadás és poszter próbálta felhívni a résztvevők figyelmét bizonyos összefüggésekre, elsősorban a ma népszerű, gyógyszeres (Viagra, Cialis, Tadalafil stb.)  kezelésekkel  és különböző szomatikus és mentális betegségek szexuális kihatásaival kapcsolatban.  Több előadó  próbálta bizonyítani az említett gyógyszerek kedvező hatását, de több előadó – pl. a portugál  P. Nobre  és munkatársai – a szexuális funkciózavarok  pszichikus meghatározottságát mutatták ki, újszerű vizsgálatokkal.   Török pszichiáterek beszámolója szerint a vaginizmust sikeresen kezelték csoport-pszichoterápiával.  Cseh  szexuálterapeuták  (O. Trojan  és mások)  a szexuális funkciózavarokat  „kombinált megközelítéssel”, a viselkedésterápia mellett  kognitiv és emocionális  ráhatásokkal  is kezelik. A tünetek mögött megkeresik a mélyebb, tudattalan tényezőket,, az ügyfelek kapcsolati problémáit vagy hibás alapbeállítottságait..

 

  A  női  szexualitás

  Beverly  Whipple, aki a kongresszus egyik plenáris előadását tartotta, a női szexualitás problémáiról beszélt.  Pontosabban arról, hogy a nők többnyire nem úgy reagálnak a szexuális ingerekre, mint a férfiak, hanem a  Masters és Johnson által megállapított  lineáris modell”  helyett gyakran inkább  „cirkulárisan”.  Ez egyrészt azt jelenti, hogy az előző szexuális együttlétek és élmények  minőségétől függően a nő  vagy könnyen ráhangolódik a szexre és élvezi azt, vagy nehezen illetve sehogy.  Ha az utóbbi esetben mégis rákényszerül, az tovább korlátozza szexuális reagálókészségét.  Másrészt a nő szexuális kielégülése  nem feltétlenül az orgazmus  szabályszerű bekövetkeztén múlik.  Előfordulhat, hogy kifejezett orgazmus nélkül is kielégültnek érzi magát,  de az is, hogy a fiziológiás orgazmus ellenére sem elégül ki  pszichésen. (Egyébként, mint kiderült, ez a férfiaknál sem ritkaság.) 

A női szexualitás témájával többen is foglalkoztak a kongresszuson.  S.  Kratochvil  cvseh pszichológus például a nők szexuális reagálásának jellemzőit vizsgálva  300  neurotikus és 152  egészséges nővel egy előnyomott hálón megrajzoltatta a leggyakrabban előforduló, szexuális élményeik izgalmi görbéjét,  megjelöltetve rajta a közösülés kezdetének és befejezésének időpontját.  A  görbéket összehasonlítva  nlgy alaptípust állapított meg:  1.  a klasszikus görbét, amelyben a közösülés során következik be az orgazmus, 2.  a  közösülés előtt vagy után  bekövetkező orgazmus görbéjét,  3.  a  többszörös orgazmust mutató  görbéket és  4. az  orgazmus nélküli  görbét. Ennek alapján elkészítette  „A görbék atlaszát”, amelyben minden típust tíz (valamelyest eltérő)  görbe képvisel, s amely hasznos segédeszköz lehet a nők szexuális problémáinak diagnosztizálásában.

 

Egy másik előadó,  Vincenzo  Puppo,  az olasz Szexológiai Központ vezetője már előadásának címével is felhívta a figyelmet arra, hogy  „A  szexológiának a női szexualitást is tudományosan kell vizsgálnia”.  Ő nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a csikló tulajdonképpen  „női  pénisz”;  E. Gräfenberg  pedig nem a „G-pontot”  fedezte fel, hanem a húgycső megduzzadó falának szerepét a női orgazmusban. A „vaginális orgazmus”  elméletének tehát nincs tudományos alapja, ez csupán S. Freud  bizonyítatlan hipotézise.  A női orgazmus közösülés nélkül, a petting számtalan formájával is könnyen kiváltható.  A  Kegel-gyakorlatokat  Puppo is fontosnak tartja, de ezek szerinte nem a  pubococcigeális, hanem a felszínesebb, bulbocavernosus izmokat erősítik, s ezek váltják ki a hüvely alsó harmadának ritmikus összehúzódásait az orgazmus bekövetkeztekor.

Puppo anatómiai vizsgálatok alapján megkülönbözteti a férfi és női pénisz merevedéséért „felelős”  ischiocavernosus izmokat és a (férfinél)  magömlést előidéző  bulbocavernosus izmokat.  A Kegel-gyakorlatok mindkettőt erősítik, sőt, az ejakuláció utáni refrakter periódus időtartamát is csökkentik  (aminek folytán a férfi  hamarabb képes egy újabb izgalmi periódusra).  Ez utóbbi  megállapítások  számomra is újszerűnek tűnnek, mert a Kegel-gyakorlatokat  inkább csak a női anorgazmia kezelésében véltem hasznosnak.

 

Több előadásból egyértelműen kiderült, hogy a nőknél gyakori  (40-50%)  a  HSD  (hypoactive sexual desire), vagyis a nemi vágy csökkenése vagy hiánya  (bár ez egyre inkább a férfiaknál is előfordul).  Egyesek erősítőkkel vagy antidepresszánsokkal próbálják ezt kezelni,  abból kiindulva, hogy a depresszió  általában csökkenti a szexuális igényeket és reagálókészséget,  Mások, így pl  az angol K.  Wylie  sokoldalúbb megközelítéssel próbálnak ezen segíteni.  A  MIST  (multi-intervention sex therapy)  azt jelenti, hogy tervszerűen egyeztetik és integrálják a különböző szakemberekből álló terápiás team  orvosi és pszichoterápiás törekvéseit.  Angliában éppen most indul be  „Restoration Therapy” néven egy ilyen különleges csoportmunka.

 

Sokoldalú  megközelítések 

Wylie és társai azonban nem mellőzik az egyszerűnek látszó módszereket sem, pl. a  „vulvális masszázst”, vagyis a vénuszdomb és a hüvelynyílás környékén alkalmazott érintéseket, majd lassan erősödő simogatást, masszirozást.  Ezt magának a nőnek kell megtanulnia a terapeuta segítségével.  Tulajdonképpen az öningerlés, az önkielégítés megtanulásáról van szó.  A masszirozás növeli a vulva vérbőségét és érzéki örömet gerjeszt, sőt, végső soron orgazmust is eredményezhet, ha a csikló környéke kap megfelelő ingerlést.

A nemi szervek vérbőségének növelésére természetesen más eljárások is vannak.  A nők számára ilyenek az ún.  EROS  eszközök, a férfiak számára pedig a hasonló elven működő  vákuum-szivattyúk, amelyekkel könnyen lehet átmeneti merevedést létrehozni.  De ide sorolható  a nemi szervek melegvízzel, hősugárzóval vagy enyhe lézerfénnyel történő melegítése,  vagy a különböző vibrátorokkal elősegített vérbőség is.

 

A kialakult erekció túl gyors megszűnése azonban lehetetlenné teheti a közösülést.  Ennek tipikus esete az ún. „veno-occlusive disorder”, amikor a pénisz tág vénáin keresztül visszafolyik a vér, s nem marad meg a szivecsos testben.  Ilyenkor  Wylie  gumiból vagy fémből készült  elszorító gyűrűk alkalmazását ajánlja, még pedig oly módon, hogy a jól megválasztott méretű gyűrűn a pénisz ernyedt állapotában először a heregolyókat kell áthúzni, majd a péniszt;  így a herezacskó és a pénisz töve alá kerülve,  merevedés  (vagyis szexuális izgalom és jó artériás nyomás esetén)  a gyűrű gátolja a vér visszafolyását a péniszből, így tartósabb merevedést biztosít.

Ugyancsak  K. Wylie  beszélt a kongresszuson arról a férfiaknál gyakori, „kis-pénisz szindrómának, vagy komplexusnak”  nevezett  szexuális funkciózavarról, ami rendszerint önbizalomhiány vagy tájékozatlanság következménye, s aminek következtében az utóbbi évtizedekben  jó üzletté vált a pénisz hosszának és vastagságának növelése.  Holott a péniszméret  károsodás nélkül nem növelhető jelentősen, de nincs is semmi értelme, hiszen a női hüvely szexuális izgalom esetén automatikusan alkalmazkodik a pénisz méretéhez  (kitágul vagy összeszűkül),  a nő kielégülése pedig egyébként sem ezen múlik.

 

Az alapkutatások és a szexológia 

Ebben a fejezetben egy tucat előadás vagy poszter rövid tartalma plvasható, de ezek túlnyomó többsége is a genitalitással és gyógykezeléssel foglalkozik.  A kevés kivétel közé tartozik  David P. Schmitt, a BRADLEY  University  pszichológia professzora. Előadásának címe:  A rövid párkapcsolatok keletkezésének pszichológiája.  Hogyan befolyásolja a veszélyes szexuális viselkedést a nemi szerep, a személyiség és a kultúra?  A  kérésemre megküldött  65 oldalas kutatási beszámoló címe viszont átfogóbb: Szocio-szexualitás  Argentinától Zimbabveig:  a szexuális kultúra és a párosodási stratégiák 48 nemzetre kiterjedő vizsgálata.  D. Schmitt ugyanis kutatócsoportot szervezett, több mint száz résztvevővel, a  Nemzetközi  Szexualitás-vizsgáló  Projekt  megvalósítására.

 

A projekt a szocioszexualitás, vagyis a szexuális kapcsolatlétesítés  helytől,,időtől és egyéb tényezőktől függő különbségeit  főleg négy vonatkozásban igyekezett felmérni:  1. A vizsgáló eszköz pszichometrikus megbízhatósága és érvényessége szempontjából,  2. a szocioszexualitás elméleti magyarázatainak,  3. nemek közötti különbségeinek  és 4. kulturális meghatározottságának szempontjából.  A kutatás eszköze a  Szocioszexuális Orientáció Leltára  (Sociosexuel Orientation Inventory)  volt, amelyet a  párosodási stratégiák egyéni különbségeinek, pontosabban a házasságon vagy együttélésen kívüli szexuália kapcsolatok vállalásának mérésére fejlesztettek ki, kérdőíves formában

 

A kérdőív lényege a következő hét kérdés:

1. Hány partnerrel közösült az utóbbi egy évben?

2. Véleménye szerint hány partnere lesz a következő öt évben?

3. Hány partnerrel volt egyidejű, párhuzamos szexuális kapcsolata?

4. Milyen gyakran fantáziál a jelenlegi, állandó kapcsolatán kívüli szexről?

       (Ez utóbbihoz 8-részes skála tartozik, a „soha”-tól a „naponta”-ig.)

5. Véleménye szerint a szex  szerelem nélkül is jó?

6. Élvezni tudná az alkalmi szexet, különböző partnerekkel?

7. Csak szorosabb érzelmi kötődés esetén tudná élvezni a szexet bárkivel?

    Az utóbbi kérdésekhez 9 pontos skála társul, a feltételek megjelölésére. Mindez további három kérdéssel egészült ki:

1.      Előfordult-e, hogy megpróbált elcsábítani valakit, akinek már volt partnere?

2.      Ha épp volt szexuális kapcsolata, előfordult-e, hogy félrelépett egy másik partnerrel?

3.      Kedvező körülmények esetén lefeküdne-e egy olyan, vonzó személlyel, akit

-          egy órája  - egy hete  -  egy hónapja  --  egy éve  ismer?

 

Ez utóbbi kérdés az ismeretség időtartamának szerepét vizsgálja. Mindezeket természetesen megelőzték a kérdezett nemére, életkorára, szexuális orientációjára, családi állapotára, iskolai végzettségére és anyagi helyzetére vonatkozó kérdések. Az így elkészített és kipróbált kérdőívet aztán az angolból lefordították  25 különböző nyelvre  (ami azért volt használható  48 országban, mert az angolt és a spanyolt stb. több országban beszélik, különösen a kérdezettek túlnyomó többségét alkotó főiskolások és értelmiségiek).  Az összehasonlítások realitása érdekében az adatgyűjtéshez bevonták a vizsgált országok főbb statisztikai adatait:  a nemek arányáról, a házasságkötések átlagéletkoráról, a szülések életkori arányáról, az átlagéletkorról,a nők helyzetéről, a válások arányáról  stb.

A kért adatokat  5,853  férfitől  és  8,206  nőtől, vagyis összesen  14,059  egyéntől  kapták meg,  ami országonként alig átlag 300 főt jelent  (bár néha még a százat sem érte el).  A minta tehát nem volt reprezentativ.

Az összesített adatok értékelése mindenesetre azt mutatta, hogy  a  férfiak mindenütt jóval gátlástalanabbak a szexuális kapcsolatok létesítése terén,  mint a nők.  Az evolúciós elmélet ezt azzal magyarázza, hogy a férfiaknak sokkal több előnyök van a rövid lejáratú szexuális kapcsolatokból, mert génjeiket sokaknak továbbadhatják stb. Hátrányuk viszont kevesebb  (pl. nem eshetnek teherbe).  A férfi promiszkuitás hátterében az erősebb szexuális igényeik lehetnek, ami összefügghet  a magasabb tesztoszteron-szintjükkel.

 

Schmitt szerint, bár az adott kultúra jelentősen befolyásolja a szocioszexualitást, a biológiai nem mégis erősebben hat a szexuális kapcsolatlétesítés szokásaira.  E téren azonban a nemek közötti különbség mértéke eltérő, függően az adott társadalom patriarchális vagy egalitárius jellegétől, vallásosságától  stb.  A  szociális struktúraelmélet szerint a szexuális kapcsolatlétesítés szokásait a társadalom által előírt  nemi szerepek határozzák meg.  Ahol a hagyományos nemi szerep ideológiája uralkodik, ott nagyobbak a nemek közötti  szocioszexuális különbségek.  Modernebb és progresszivebb nemi szerep lehetőségek esetén a különbségek csökkennek, vagy akár el is tűnhetnek.

stratégiai  pluralizmus  elmélete szerint a nők a helyi viszonyoktól függően változtatják párkapcsolati szokásaikat.  Szűkös anyagi körülmények esetén  (pl. ahol az alacsony jövedelmek miatt mindkét szülőre szükség van a gyermekgondozáshoz) a nők nehezebben vállalkoznak szexuális kapcsolatokra.  Hasonló az álláspontja a szülői  beruházás elmélet képviselőinek, akik az evolúcióelmélet alapján úgy látják, hogy a férfiak, helyzetüknél fogva inkább a szexuális partnerek váltogatására törekszenek, mint a szülővé válásra, ellentétben a nőkkel.

 

A kulturális hatásokat fontosabbnak tartó elméletek szerint a szexuális kapcsolatlétesítés kulturális meghatározottságának legjobb bizonyítéka a házasodási rendszer poligám vagy monogám jellege. Ebből a szempontból a nemek aránya igen fontos. Számos példa mutatja, hogy ahol több a nő, mint a férfi, ott a férfiaknak több a futó kalandjuk, rövid lejáratú szexuális kapcsolatuk, vagyis magas szintű a szocioszexualitásuk  (fordított esetben viszont alacsony szintű).

kötődés-elmélet  szerint bizonyos gyermekkori élmények erősen befolyásolják a későbbi párválasztási stratégiákat.  Az erős  stresszeket átélt gyermekek nehezebben, bizonytalanabbul tudnak kötődni partnerükhöz, ezért szocioszexuálisan gátlástalanabbak lesznek.  Azokban a kultúrákban, ahol több a stressz és nehezebb a megélhetés, a szexuális kapcsolatlétesítés koraibb és gyakoribb, mint a jóléti társadalmakban.

 

Az eredmények értékelése során maga a kutatásvezető foglalta össze a pozitivumopkat és negativumokat. Megállapította, hogy az anonim kérdőív alkalmasnak bizonyult a szocioszexualitás  mérésére;  ezt más, hasonló felmérések eredményei is megerősítették.  A vizsgálatnak ugyanakkor több hiányossága is volt.  Ilyen pl., hogy a kapott adatok önbevallásos alapultak, ami a névtelenség ellenére sem teljesen megbízható. A fordítások pontatlanságából, vagy a minta kicsiségéből is adódhattak hibák.  Schmitt egyik érdekes következtetése, hogy a szexuális kapcsolatlétesítés nemek szerinti különbségei  még azokban az országokban is közepesen erősek, amelyekben a nemek hatalmi viszonyai és szerepei kiegyenlítettek.  Szerinte ennek az lehet az oka, hogy a férfiak és nők alapvetően eltérően igénylik a futó kalandokat.  Ezek az igények ugyan már közelednek egymáshoz, de nem tartja valószínűnek, hogy teljesen egyformákká váljanak  (hozzátéve, hogy ez csak feltételezés, a vizsgálatokat pedig elmélyültebben és reprezentativ mintán folytatni kell).

A  szexológiai alapkutatások további  12 témaköréből csak néhányat emelek ki.  Norvég kutatók  (E. Almaas,  E.P. Benestad)   a  szexuális moticáció bonyolultságát vizsgálva – részben  Whipple  nyomán – úgy találták, hogy a nőknél fontosabb szerepet kapnak az olyan másodlagos, nem szexuális motívumok, mint pl. a feleség-szerep betöltése, az intimitás vágya, a gyermek utáni vágy stb.   Egy ausztrál kutató,  C. Fox  megállapítása szerint  s pénisz méretének megítélése fontos tényezője a férfiak testképének és nemi identitásának;  a nagyobb pénisz a férfiasság, erő és egészség jele.  Francia szexológusok (A. Giami, S. Levinson)  vizsgálatai szerint az orvosok általában kényelmetlennek érzik, s ezért kerülik a foglalkozást pácienseik szexuális problémáival, mert nem kapták meg a szükséges képzettséget.  Az izraeli  D. Sharon  az internet útján történő szexuális tanácsadás és terápia lehetőségeit elemzte.  Megkülönböztette a statikus  (csak általános információkat nyújtó),  a dinamikus  (e-mail beszélgetés a páciens és a tanácsadó között), s az interaktiv, vagyis audiovizuális kapcsolaton alapuló  tanácsadást és/vagy terápiát.  Ez utóbbi  perspektivikusan akár laborvizsgálatokkal is kiegészülhet.

 

Szexuális  nevelés

A  kongresszus egyik legérdekesebb részét a  partnerkapcsolati problémákkal és a szexuális neveléssel  foglalkozó  26  előadás  illetve  poszter  képezte.  Ezek között is szerepeltek ugyan kifejezetten szexuálterápiás témák  (pl. a már említett K. Wylie-től és V. Puppo-tól),, ám néhány cseh előadó  (B. Husarova  és tsai)  a  féltékenység mérésére szolgáló új, projektiv módszert mutattak be,  s több előadó szólt az iskolai szexuális nevelésről  (pl. a bolgár R. Bostandjiev)  vagy a rádió, a TV  illetve az internet segítségével történő szexuális nevelésről.  A holland  Y. Ohlrichs   pl. éppen azt vizsgálja, hogyan tudják hasznosítani az iskolák az internetre általa feltett szexuális nevelési programot.  Mexikoban   E. Valdez-Curiel  és munkatársai tizenéves fiatalok bevonásával  rendszeres ráfióelőadásokat és vitákat szerveztek a fiatalokat érintő szexuális problémákról.  Csehországban  pedig a pszichológus   L. Sulova   az orvosi, a pedagógiai és pszichológiai megközelítéseket elemezve igyekszik tisztázni, hogy kötelező legyen-e az iskolai szexuális nevelés  (mint Németországban);  ha igen, akkor kik folytassák azt, s külön tantárgy keretében vagy más tantárgyakba illesztve?

Hát kb. itt tart  a  (nemcsak európai)  szexológia. Amelynek ezen a kongresszusán rajtam kívül csak két magyar vett részt:  dr. Lukács Eszter  és dr. Buda Béla, aki  előadást is tartott  a szexuális kultúra hazai helyzetéről.

                                                                                                                                                                Szilágyi Vilmos  dr.

 

                                                                                                            

Új  teszt  a  női  orgazmusról

(Dr. Szilágyi V.: Intimkapcsolat kézikönyve,  7. fejezet)

 

Valamikor régen még azt is kétségbe vonták, hogy a nők egyáltalán képesek-e a szexuális kielégülésre.  Később pedig – s ez érthető egy patriarchális társadalomban – egyszerűen nem nagyon törődtek vele ill. nem vették komolyan.   Aztán divatossá vált az a felfogás, miszerint  „buja, erkölcstelen nőszemélyek”  ugyan esetleg kielégülnek, de a „tiszteletre méltó  úriasszonyok”  távol tartják magukat az ilyen élvezkedéstől,  s csak a gyermeknemzés érdekében viselik el a szexet.

 

Sigmund  Freud  bécsi pszichiáter az elsők között vette természetesnek, sőt, pozitivan értékelte a női kielégülést, bár megkülönböztette annak „gyermekies, fejletlen” és  felnőttesen érett formáit.  Az első a csikló ingerlésével elért,  ún.  klitorális orgazmus,  a másik pedig a közösülés során létrejövő,  ún.  vaginális  orgazmus.   Freud szerint azok a nők, akik csak a csikló közvetlen ingerlésew révén tudnak kielégülni,  fejlődésükben visszamaradottak,  hajlamosak a neurózisra, sőt, a frigiditásra.  Épp ezért  Freud követői, a  pszichoanalitikusok arra törekedtek, hogy  „kigyógyítsák” a  csikló ingerlésére beállított nőket, s elérjék, hogy a közösülésben – s csak ettől! – elégüljenek ki. Bár ez a hosszas kezelések ellenére is csak ritkán sikerült,  még ma is akadnak pszichoanalitikusok, akik ragaszkodnak  Freud  „kétféle orgazmus”  elméletéhez,  s figyelmen kívül hagyják az újabb, tudományos megállapításokat.  

Pedig  A.C.  Kinsey, a világhírű amerikai  szexológus már a  10. század  40-es éveiben kétségbe vonta  Freud  feltételezéseit a női orgazmusról.  Sok ezer nő részletes kikérdezése alapján  megállapította, hogy  a nők sokféleképpen tudnak eljutni a kielégüléshez, s többnyire éppen a csikló közvetlen ingerlése által  érik el legkönnyebben és legerőteljesebben az orgazmusokat. Egyénileg persze igen különböző, hogy ki mit tart legjobbnak, ezért indokolatlan lenne mindenkire érvényes szabályokat előírni.

 

Nem sokkal később, az 1960-as években  két másik, amerikai szexológus, W. Masters  és V. Johnson  már laboratóriumi vizsgálatokat is folytatott a különböző módon létrejött, női orgazmusok jellemzőinek megállapítására.  Meglepetéssel tapasztalták, hogy  a legkülönbözőbb módon elért  orgazmusokat is ugyanazok a testi változások jellemzik.  Közülük legfontosabbak a hüvelyizmok akaratlan, ritmikus  összehúzódásai.  Az orgazmus átélésével, a lelki élménnyel ők nem nagyon törődtek.  Csupán azt állapították meg, hogy  ez is sokféle lehet, aszerint, hogy ki, mit részesít előnyben.

A lényeg az, hogy  nincs  „kétféle  orgazmus”, s nem egyszerűen az ingerlés módjától  függ annak minősége, mert abban sok egyéb tényező is közrejátszik.  Hogy mi minden, azt  csak az utóbbi évtizedekben sikerült pontosabban tisztázni,  bár még ma is vita folyik a női orgazmusról.

 

Egy  újszerű  megközelítés

Ebben a vitában igen eltérő álláspontok is ütköznek.  A  pszichoanalitikusok megpróbálják a a  vaginális  (azaz hüvelyi, vagyis közösüléses)  orgazmus  létét és  érettebb, sőt, magasabbrendű  jellegét kimutatni.  Egy amerikai  szociológusnő,  Shere Hite  viszont sok ezer nő vallomásából a csikló pótolhatatlan szerepére következtetett már az 1970-es években.  (Könyve nemrég magyarul is megjelent.)  De több más vizsgálat is ugyanezt mutatta.

Ilyen körülmények között perdöntő lehet annak beható elemzése, hogy  mi történik az orgazmus előtt, alatt és után, nemcsak testileg, hanem lelkileg is.  Igy megtudhatjuk:  milyen feltételek, milyen eredményre vezetnek.  Ez teszi lehetővé a segítő vagy éppen gyógyító beavatkozást, amikor szükséges.  (Ugyanis ma még sok nő számára  komoly probléma a szexuális kielégülés elérése.)  Érdekes módon a kérdés újszerű megközelítése egy német ifjúságkutató, Walter  Friedrich  nevéhez fűződik.   (Ő  nemcsak felismerte, hanem széles körűen vizsgálta is a nemiség szerepét az ifjúság életében.)   Ő  az 1980-as években  114 kérdésből álló kérdőívet állított össze a női orgazmus vizsgálatára.  Ezt lefordítottam és magam is kitöltettem több mint kettőszáz budapesti nővel, természetesen névtelenül.  A válaszok gépi feldolgozása és összesítése alapján az alábbiakban ismertetek néhány fontosabb eredményt.  (Minden eredmény bemutatásához, értékeléséhez és a német adatokkal való egybevetéséhez sokkal több hely kellene.)

 

Maga a kérdőív s szerelemmel kapcsolatos kérdésekkel kezdődik, majd rátér az orgazmus-élmény részleteire..  Folytatja az az orgazmus esetleges elmaradásának okaival és következményeivel, aztán a jelenlegi és korábbi partnerkapcsolatokat értékelteti az orgazmus szempontjából. Befejezésül a válaszoló életkorát, foglalkozását és társadalmi helyzetét tudakolja.  A kérdések többnyire zártak, vagyis a fölsorolt válaszlehetőségek közül kell az egyiket megjelölni.

A problémának ez a megközelítése azért újszerű, mert  eddig még sohasem vizsgálták ilyen részletesen  és mindenre kiterjedően az orgazmus lelki és kapcsolati oldalát, szoros összefüggésben a testi történésekkel.  Egy ilyen kérdőív nemcsak a kutatóknak lehet újszerű és hasznos, hanem a válaszoló és/vagy a válaszokat segítő céllal elemző számára is. Ennek alapján ugyanis átgondolhatja és viszonyítani tudja ezeket az élményeket másokéhoz.  Igy könnyebben megítélheti, hogy rendben van-e minden illettve  mennyiben tér el az átlagtól.

 

Az  orgazmus  feltételei  és  időtartama 

A  válaszokból kiderül, hogy anők jó háromnegyed része emlékszik saját, legelső orgazmusára.  Sőt, arra is, hogyan jött ez létre. Csak egyharmaduknál történt ez közösülés révén;  másik egyharmaduknál az önkielégítés váltotta ki.  A többiek pedig legnagyobbrészt a közösülés nélküli ingerlések, tehát a petting révén jutottak az első orgazmushoz.  /Alig néhány százalékuknál következett ez be alvás közben, álmukban, vagy különféle tevékenységek, pl. kerékpározás  során.)

Minthogy az önkielégítésnek  köztudottan nagy szerepe van az orgazmuskészség kialakulásában, egy kérdés ennek előfordulását tudakolta.  Csak 23% válaszolta azt, hogy még sohasem próbálta. A többieknél előfordult, éspedig vagy elég rendszeresen (50%), vagy ritkán  ill. évekkel ezelőtt.  (A válaszolók kb.  háromnegyed része  20 és 40 év közötti vol.)

 

A megkérdezettek túlnyomó többsége már partnerrel is sokszor kielégült – ám nem mindegy, hogyan.  Közel  50%-uk szerint  az orgazmust főleg olyan ingerlés váltja ki, amely a csiklóra irányul!  Amiből ugyan nem világos, hogy ez az ingerlés kézzel vagy szájjal történik-e, de jól mutatja a csikló jelentőségét,  Alig  18%-uk szerint „főleg a hüvelyben történő ingerléssel”  jut orgazmushoz;  án nem biztos, hogy ez mindig közösülést jelent, hiszen a hüvelyt kézzel is lehet ingerelni, s a  „G-zóna”  ingerlése  sok nőnél elősegíti az orgazmus elérését.. Többen igénylik a mellek, a combok vagy egyéb testrészek  símogatását, ingerlését a kielégüléshez. Sokak szerint pedig ez „időről időre változik”.

Arra a kérdésre, hogy van-e az együttlét során  olyan testhelyzet,  amelyben könnyebben jut el az orgazmushoz,  a megkérdezettek  91%-a igennel válaszolt.  Megoszlanak viszont a vélemények arról, hogy milyen ez a testhelyzet.  Közel egyharmaduk a hagyományos, „férfi ráfekszik a nőre”  testhelyzetet jelölte meg.  Persze nem biztos, hogy azért, mert csakugyan így elégül ki legkönnyebben, hanem mert ezt szokta meg  (s mást nem is nagyon ismer).  Mindenesetre  26%-uknak jobb a „nő  felül”  testhelyzet;  10%-nak az, hogy mindketten oldalt fekszenek,  szembe fordulva, vagy a nő háttel a férfinek.  Ugyanakkor közel egyharmaduk  ettől eltérő  testhelyzeteket részesít előnyben.

 

Vagyis  végeredményben  nincs olyan testhelyzet, amely minden nő számára egyformán előnyös lenne  a kielégülés szempontjából.  Tehát legjobb, ha mindenki megkeresi a neki legmegfelelőbbet, s egyikhez sem ragaszkodik mereven.

De milyen egyéb feltételek jöhetnek még számításba?  A kérdőív  16  lehetséges feltételt sorol fel, s mindegyikre négyféle válasz adható:  1. feltétlenül szükséges,  2.  fontos,  3. nem túl fontos,  4. teljesen felesleges.

Az egyik feltétel a  kölcsönös szerelem,  amit – meglepő módon – 51%-uk  feltétlenüöl szükségesnek,  35%-uk pedig  fontosnak tart.  Bár a gyakorlatban ez messze nem valósul meg,  tényként fogadhatjuk el, hogy a szerelem megkönnyíti a nő szexuális kielégülését. Ezért különösen a kialakulatlan  vagy gyenge orgazmuskészség esetén  fontos, hogy a szexuális együttlétre  szerelmi kapcsolat keretében kerüljön sor.

 

Nem sokkal kevesebben tartják fontosnak, hogy a  szeretkezést  „bosszúság és veszekedés nélküli megértés”  előzze meg.  Más a helyzet a szeretkezés napjának körülményeivel kapcsolatban, hogy  t.i. „aznap legyen sikerem, jó élményem”.  Ez  60%  szerint nem túl fontos;  24%  szerint felesleges.  Lehet, hogy éppen fordítva van, s egy sikertelen vagy unalmas napon a nő – vigasztalást keresve – könnyebben rá tud hangolódni a szexuális élvezetre?

Már fontosabbnak tartják sokan, hogy  „ne  legyek fáradt, lehangolt, hanem friss, kipihent”.  A  szexet pesze fáradtan is lehet élvezni, különösen, ha valaki teljesen el tud lazulni közben.  De kb. kétharmaduk véli úgy, hogy  kipihenten könnyebb az orgazmus elérése.  Érdekes a  partner hűségének megítélése  a nő kielégülése szempontjából.  A hűség fogalmát a kérdőív nem határozza meg, bár az különbözőképpen értelmezhető.  Legtöbben nyilván a szexuális kizárólagosságra  gondolnak, s ezt  kb. háromnegyed részük szükségesnek és fontosnak érzi.  Hiánya tehát csak negyedrészüket nem zavarja a kielégülésben.

 

Hasonló a helyzet a napi gondok kikapcsolásával,  amit a kérdezettek  82%-a tart szükségesnek és fontosnak. Itt az ellaazulási, figyelem-elterelési készségről van szó.  Ezzel függ össze a  zavartalan biztonság tudata,  amiről  93%-uk vélekedett ugyanígy.  A kielégülés legfontosabb előfeltételei azonban még ez után következnek.  Szinte mindenki  ())%)  egyetért annak fontosságával, hogy  „partnerem törődjön a szexuális igényeimmel”.   Ugyanígy majdnem teljes az egyetértés  (94%)  abban, hogy „érezze a partner vágyát;  vagyis azt, hogy  kívánja a nőt.

Majdnem ugyanennyien (85%)  igénylik a  bőséges  előjátékot,  s azt is, hogy  a közösülés  ne legyen túl rövid..  Végül, de nem utolsó sorban, a nők 91%-ának  fontos az a tudat, hogy partnere  a  szeretkezés után is kedves lesz hozzá  (s nem fordul el rögtön).  Ehhez képest  szerencsére igen kevés nő tart igényt arra, hogy szeretkezés előtt ihasson némi alkoholt.  S arra sem sokkal több, hogy  mindketten teljesen meztelenek lehessenek,  vagy hogy a családi ügyek rendben legyenek.  Sokkal fontosabbnak tartják, hogy  legyen igazán kedvük a szexhez!  (Ami viszont nyilván az előzőekben felsoroltaktól függ.)

Az  orgazmus  időtartamáról  megoszlanak a vélemények.  Közel egyharmaduk szerint  nem tart  10 másodpercnél tovább;  hasonló arányban úgy vélik, tovább tart ennél. A többiek pedig nem tudják megítélni, mert változó.  Figyelembe kell venni azt is, hogy többszörös orgazmus esetén  az orgazmusok szinte egybefolynak.

 

Mit  érez  a  nő,  amikor kielégül?

A  kérdőív a továbbiakban az orgazmus élményét vizsgálja.  14  lehetséges testi és lelki jellemzőt sorol fel, s előbb azt kérdeui:  milyen  gyakran  érzi azokat a kérdezett,  aztán pedig, hogy  milyen erősen  szokta érezni ezeket. Vegyük sorra:

1.  „Egyre jobban kimelegszem”  .. ezt  36%  mindig,  47%  pedig többnyire érzi, mégpedig  60%-uk erősen.

2.  „Gyorsabban és érezhetőbben dobog a szivem” --  itt hasonló az arány az előzőhöz, bár egy kicsit magasabb

3.  „Mellbimbóim  kidomborodnak, érzékenyebbé válnak”  --  ezt a kérdezettek háromnegyede mindig vagy többnyire érzi, de csak alig fele részüknél jelentkezik erősen.  A mellek érzékenysége különben is teljesen egyéni.

4.  Légzésem megváltozik  (hangosabb, gyorsabb vagy lassúbb lesz)”  -- ennek előfordulása megint a túlnyomó többségre jellemző,  éspedig elég erőteljesen.

5.  A  feszültség fokozódik, majd hirtelen feloldódik  (valami megjött, kész)” --  ezt ugyancsak a kérdezettek  kb.  90%-a  érzi mindig vagy többnyire, természetesen erősen.  Minden jel szerint az orgazmus egyik fő mozzanatáról van szó.

6.  „Kiver a verejték”.--  már sokkal kevesebb nő;  jó egyharmaduk  érez ilyet mindig vagy többnyire, s azok is gyengén.

7.  „Hüvelyizmaim akaratlanul,  többször összehúzódnak”  -- ez szintén az orgazmus egyik legfőbb jellemzője:  86% érzi mindig vagy többnyire,  bár csak 72%  érzi erősen, a többiek gyengén.  (Persze laboratóriumi vizsgálatokból tudjuk, hogy annál is előfordul, aki nem érzi.)

8.  „Egész testem remeg (főleg a karjaim és lábaim)”  -- ez a tünet kevésbé általános,  a kérdezettek alig fele érzi mindig vagy többnyire, s még kevesebben vannak  (36%), akiknél erősen jelentkezik.

9.  „Érzem a mirigyváladék mozgását a nemi szervben”  -- a megkérdezettek egyharmada ritán, több mint egyharmada gyakran, de ők sem mind érzik erősen.  A kérdőívből nem világos, hogy itt a nő  saját mirigyváladékának mozgásáról van-e szó  (hüvelyváladék illetve női magömlés), vagy a férfi magömlésének érzékeléséről.

10.  „Szédülést, lebegést vagy  zuhanásfélét érzek” --  itt már a kifejezetten lelki élmények következnek.  Ám ebben a tapasztalatok ugyanúgy megoszlanak, mint az előző kérdésben:  egyharmaduk sohasem érez ilyet,  a többiak bagyobbik fele viszont gyakran és elég erősen.  Egységesebb a megítélése az alábbiaknak:

11.  „Agyam kikapcsol, tudatom beszűkül, a környezet háttérbe szorul”  --  kb. háromnegyed részük csaknem mindig vagy többnyire érez ilyet,  éspedig erősen.  Ez tehát az orgazmus  fontos, lelki jellemzője.

12.  „Különös hangok, sóhajok és nyögések, sikolyok és kéjre utaló szavak  törnek ki belőlem”  --  ezt kb. háromnegyed részük tapasztalja igen gyakran, de csak a kérdezettek felénél jelentkezik erősen, egyharmaduknál gyengén.  (Más kérdés, hogy ki, mit érez erősnek, s egyáltalán észreveszi-e, milyen hangokat ad ki.  Ezt a környezet és a nő gátlásossága erősen befolyásolja.)

13.  „Úgy  érzem, egyesültem, összeolvadtam partneremmel”  --  a megkérdezettek túlnyomó többsége  (84%)  így szokta érezni, éspedig háromnegyed részük erősen.  Vagyis megint egy fontos, lelki jellemző!

14.  Leírhatatlan boldogság tölt el!” --  ezt ugyanolyan arányban érzik, mint az előzőt,  ugyanolyan erősen.  Talán épp ez a fő célja  vagy értelme az orgazmusnak, amely elsődlegesen lelki jelenség.  Ha elfogadjukj, hogy a  szeretkezés lányege az örömszerzés, akkor az orgazmus az öröm maximalizálása, extázissá, csúcsélménnyé növelése   S ez nemcsak másodpercekig tartó állapot, mert rendszerint egy ideig az orgazmus után is megmarad.

A következő kérdés ugyanis, amely arról érdeklődik, hogy a nő  mit és milyen gyakran szokott érezni az orgazmust követő percekben, amikor partnere mellett fekszik,  a kérdezettek  91%-a  azt válaszolta, hogy  mindig  (vagy többnyire) nagyon boldognak érzi magát.  Ugyanerre a kérdésre  96% azt is válaszolta, hogy kellemes fáradtsáhot,  ernyedtséget érez;  70%-uk pedig többnyire partnere boldogságára is gondol.  Az örömöt pedig nyilván növeli, ha egyuttal másnak is örömet szereztünk.  Csaak az sajnálatos, hogy a nők kb. egynegyede ilyenkor néha úgy érzi:  most közömbös már a partnerének.  Vagy olyan hangulata támad: „Végre túl vagyok rajta!”  Egyharmaduk néha fájdalmat is érez nemi szervében.

 

S  ha  nem  elégül  ki?

Minden nővel előfordul, hogy az orgazmus néha  (vagy nemcsak néha)  elmarad.  A szóban forgó teszt erre az esetre is kitér.  Megkérdezi:  Mit szokott érezni, ha a szexuális együttlét során nem jut el a kielégülésig?

Ezzel kapcsolatban nyolc lehetőséget sorol fel, s ezek mindegyikét ugyanúgy kell megítélni, mint az orgazmus egyes jellemzőinek előfordulását.  („Mindig”, „többnyire”, „ritkán”  vagy „soha”)  Nem a testi tünetek állnak itt előtérben – bár ezekre is van utalás --, hanem a lelki következmények;  a nő  érzelmi és viselkedésbeli reagálása.

Vegyük sorra a főbb lehetőségeket:

 

„Akkor sokkal jobban igénylem a gyengédséget” --  válaszolta a megkérdezett nők túlnyomó többsége,  azzal, hogy ez mindig vagy legalábbis többnyire jellemzi lelkiállapotukat.  Hozzátehetném:  csak az a kérdés, hogy  a férfipartner egyáltalán tud-e a nő kielégületlenségéről. S eleget tesz-e  gyengédségigényének?

A  kielégületlenség másik lelki következménye az is lehet, hogy a nő  ingerlékennyé  és „hisztissé”  válik.  Szerencsére ez sokkal ritkább:  a nők alig egynegyedénél fordul elő gyakran, jó egyharmaduknál viszont sohasem.  Bár persze az is igaz, hogy ennek tárgyilagos megítélése nagy önismeretet és önkritikai készséget feltételez, amivel sok nő nem rendelkezik. (Erről tehát a férfiakat is meg kellett volna kérdezni.)

 

Teljesen érthető, ha egy kielégületlen nő valahogy vigasztalódást keres. S ezt megtalálhatja abban is, hogy örül a partnere kielégülésének, amihez ő segítette hozzá,  s örül az intim közelségnek.  „Az együttlétnek mégis örülök”  -- ezt gyakran érzi a megkérdezettek túlnyomó többsége  (80%-uk).  Összhangban áll ezzel az az igény, amit a kérdőív úgy fogalmaz, hogy „szeretnék nagyon közel maradni a partneremhez”,  s amit a megkérdezettek  83%-a mindig vagy többnyire érez ilyenkor.  Természetesen elsősorban  lelki közelségről van szó, ami vigasztalást jelenthet a kielégületlennek.  A közelség megőrzésére irányul a nőnek olyan viselkedése is, hogy  kielégületlenségét elrejti partnere elől,  nem engedi, hogy észrevegye  (vagyis „megjátssza magát”). 

Ezzel azonban nemcsak partnerét, hanem önmagát is becsapja  és veszélyes játszmát kezd.  A kielégületlenség ugyanis belső feszültségeket vált ki a nőben, ellentmondásos, kettős szerepre kényszeríti.  Egyrészt mutatnia kell, hogy minden rendben;  másrészt viszont  érzi, hogy milyen szerencsétlen.  A megkérdezettek többsége szerint ugyan ez velük nem fordul elő, de jó egyharmaduknál igen – s ez is túl sok. Ehhez hasonló azok aránya is, akik a kielégülés elmaradása következtében  feszülést, fájdalmat  éreznek a  nemi szervük táján.

 

A kielégületlenség következményei tehát elég vegyesek, s többnyire negativak és megoldandó problémát jelentenek a partnerek számára.  Sajnos, a kérdőív nem mérte fel, hogy mennyire képesek erre.  De foglalkozott azzal, hogy miért marad el a nő orgazmusa  illetve ő maga miben látja  ennek okát.  12  feletséges okot sorol fel és bíráltat el az előfordulás gyakorisága szerint.  Ezek közül három emelkedik ki, tehát ezek tekinthetők a női orgazmushiány leggyakoribb okainak.  Az egyik, hogy a férfipartner túl hamar rátér a „lényegre”, vagyis a közösülésre, kevés az előjáték”.  A megkérdezettek jó háromnegyedénél ez előfordult,  egyharmaduknál kifejezetten gyakran.

A másik ok az, hogy a férfi nem tudja késleltetni  saját kielégülését, s így  magömlése túl korán  történt” – vagyis rossz az orgazmus időzítése.  Ez az előzőhöz hasonló arányban fordul elő.  S minthogy a férfi orgazmusa a szexuális izgalom és a merevedés megszűnéséhez vezet, az aktus abbamarad, s a nő kielégülése csaknem lehetetlenné válik  (legalábbis a közösülésben).  Ezért fontos lenne, hogy a férfi  tanulja meg az orgazmus (és magömlés)  késleltetését!  Vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább másféle ingerléssel gondoskodjon partnere kielégüléséről.

 

A harmadik fő ok már a nőben van, s így fogalmazható:  Nem tudtam szabadulni más egyéb gondolatoktól”.  Ez a megkérdezettek kb. háromnegyedénél gyakran vagy ritkán, de előfordul. Az persze nem derül ki, hogy mik ezek az „egyéb gondolatok”.  Nyilván igen sokfélék lehetnek, elsősorban különböző aggályok.  Például félelem a kudarctól, vagy a nem kívánt terhességtől  stb. Vagy felmerülhet benne, hogy „valójában nem volt kedvem hozzá, csak kénytelenségből mentem bele”, vagy hogy  „szerelmünk már igen megkopott”.  Még az is előfordulhat, hogy  „közben egy másik férfire gondoltam”.  Mindezek előfordulási aránya szerencsére nem túl magas.  Gyakoribb a félelem a megzavarástól, vagyis attól, hogy  hátha észrevesznek. De az sem túl ritka, hogy a nőt  az alkalmazott fogamzásgátló módszer hatástalansága (vagy épp hiánya)  zavarja meg.

A különbözőaggályok mellett az is oka lehet az orgazmus elmaradásának, hogy  „a  partner nem ötletes, mindig ugyanazt erőlteti”, vagy  ügyetlen volt, fájdalmat okozott”.  Mindkettő a megkérdezettek kb. 40%-ánál fordult elő.  S ezzel nagyjából áttekintettük a női orgazmushiány fontosabb okait. Nyilvánvaló, hogy egyik sem kiküszöbölhetetlen.

 

A  partnerkapcsolat  milyensége.   

Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a nő kielégülése elsősorban attól a kapcsolattól függ, amelyben azt elérni törekszik.  Emellett szól az is, hogy arra a kérdésre:  Volt-e eddigi életében olyan kellemetlen élménye,  ami esetleg ma is akadályozhatja az orgazmus elérésétr? – a kérdezettek  80%-a  nemmel válaszolt. Több kérdés igyekezett fölmérni a jelenlegi, tartós kapcsolatokat.  Az egyik ilyen kérdésre adott válaszokból az derült ki, hogy  78%-uknak egyetlen,  12%-uknak pedig két partnerrel van ilyen kapcsolata. Kettőnél több partnere csak  1%-uknak volt,  9%-uknak pedig jelenleg nincs állandó partnere.  A  tartós kapcsolat a kérdezettek kb. felénél több mint öt éve áll fenn;  a másik felénél kevesebb ideje. Ez persze önmagában nem sokat mond.  Még az sem, hogy  67%-uk együtt él partnerével, de csak  50%-uk él házasságban, míg negyedrészüknél csak szó van a házasságról.

 

Fontosabbak viszont a következő kérdésre adott válaszok: Szereti-e a partnerét?   Erre az érintettek kétharmada azt válaszolta, hogy  „nagyon!”;  a többiek csak „kicsit”,  vagy épp ellenkezőleg, „túlságosan is”.  Csak  2%  vallotta be, hogy nem szereti a partnerét.  Kérdés persze, hogy egy nő be meri-e vallani partnere érzelmi elutasítását  (ha egyszer arra nevelték, hogy neki szeretnie kell).

Érdemes ezt egybevetni azzal a kérdéssel: Teljesednek-e ebben a kapcsolatban az ön igényei?”  A válaszolók közel kétharmada úgy érezte, hogy  „nem minden téren”. Itt megint hiányzik annak feltárása, hogy  milyen téren van hiányérzete  a megkérdezettnek,s  ezt mennyire tartja fontosnak.  Ez ugyanis kulcskérdése egy kapcsolat megítélésének.  Minden téren kielégítő kapcsolatok persze gyakorlatilag nincsenek, s ez nem is várható el, de korántsem mindegy, milyen téren van hiányosság.  Ennek megítélésében viszont tapasztalataim szerint igen sok nő bizonytalan.  S itt nemcsak szexuális igényekről van szó, hanem sok másfajta kapcsolati igényről is;  pl. a  kölcsönös bizalom és őszinteség, vagy az elismerés és együttérzés igényéről  stb.

A  kielégülést természetesen leginkább a szexuális igények  teljesedése befolyásolja.  Ezek sem csak testi igények, mert azok lelki vetülete is ide tartozik, pl. az, amit  szexuális kommunikációnak  hívunk.  Erre irányult ez a kérdés: „Nagyon intim szexuális kérdéseket  (pl. különleges szeretkezési módok)  is meg szokott beszélni partnerével?”  A megkérdezettek  közel háromnegyede azt válaszolta, hogy  „igen, nyiltan és részletesen”.  Több mint egynegyedüknél viszont nem ez a helyzet.  Látszólag ez nem rossz arány, mégis problematikus.  Ha  abból indulunk ki, hogy a szexuális összhang alapfeltétele a teljesen nyilt kommunikáció, akkor aggasztó, hogy  közel  28%  erre nem egészen képes.  Másrészt lehet, hogy sokan túl optimisták, s néhány részletkérdés futólagos, felületes megbeszéléséből tévesen teljes nyiltságra következtetnek.  Tudjuk, hogy sokan nem szeretnek szembenézni a trényekkel,  s hajlamoisak szebbnek látni a valóságot, mint amilyen. (Különösen, ha érdekük fűződik egy kapcsolat fenntartásához.)

 

Az  orgazmus  gyakorisága  és  különbözősége 

Ugyanezt feltételezhetjük az utolsó néhány kérdésre adott válaszoknál is.  Ám a válaszok akkor is érdekesek, ha  valamilyen „szépítő tendencia”  valószínűsíthető.  Itt van pl. ez a kérdés:  „Minden közösülésnél eljut-e  az orgazmusig?” Erre  18%  válaszolta azt, hogy „ritkán”, a  többiek  „az esetek többségében”  (34%)  illetve „csaknem mindig”  (48%).  Erre azt mnondanám:  jó lenne, ha ez általában is így lenne, s nemcsak azoknál, akik hajlandóak voltak a kérdésekre válaszolni.

Megbízhatóbbnak tűnnek a  többszörös orgazmus  előfordulásával kapcsolatos válaszok.  Eszerint a szexuális együttlét során a kérdezettek  kétharmadának „szinte mindig csak egy”  orgazmusa volt.  Aig  10-12%-uknál rendszeres a  2-3  orgazmus;  de időnként ugyanez sokaknál (30-60%)  előfordul.  Háromnál több, egymás utáni orgazmus viszont csak 18%-uknál fordult elő.  Ebből valamennyire reális képet alkothatunk a nők „orgazmus-kapacitásáról”,  ami a jelek szerint nagy egyéni eltéréseket mutat.  Tény, hogy a többszörös orgazmus lehetősége minden nőben megvan, amit egy jó partnerkapcsolat és a gyakorlás kibontakoztathat.  Teljesen rendjén való, hogy a nő egyszerre többször is kielégüljön. (Bár nyilván bőven akad olyan kapcsolat, ahol először is arra kellene törekedni, hogy a nő egyáltalán kielégüljön, legalább egyszer – ha nem is a közösülésben, de a szeretkezés során.)

Ezt erősen befolyásolja a partnerek közötti viszony.  Ám szexre akkor is sor szokott kerülni, ha éppen veszekedtek egymással, s a bosszúság a kibékülés után is érződik valamennyire.  Kérdés: hogyan hat ez a nő orgazmus-készségére:

A  megkérdezettek közel fele szerint addig nem kerül sor szeretkezésre, amíg a harag teljesen meg nem szűnt.  Ennek időtartama nyilván nagyon változó.  A kérdezettek  másik fele nem sokat vár, könnyebben átáll  vagy enged a férfi igényeinek.  Többségük ilyenkor is kielégül, csak nehezebben;  kisebb részük viszont nem elégül ki.

 

Befejezésül lássuk azt a kérdést, amely a nő orgazmuskészségének változását vizsgálta:  Volt-e olyan időszak, amikor az ön orgazmuskészsége másként alakult, mint a legutóbbi hónapokban?  Érdekes, hogy a kérdezettek kb. 20%-a nem tudott erre válaszolni – jó lenne tudni, hogy miért.  Azért-e, mert annyira változó, hullámzó volt az orgazmuskészsége, hogy nem lehet időszakhoz kötni?  Vagy mert nem akart tudomást venni ezekről a változásokról? Mindenesetre a válaszolók kb. egyharmada úgy látta, hogy  „ez eddig változatlan volt”.  Másik egyharmaduk szerint volt időszak, amikor gyakoribb volt a többszörös orgazmus – ami visszaesést jelent s összefügghet akapcsolat alakulásával.  Elég kevesen voltak azok (15%), akiknél a többszörös orgazmusok gyakoribbá váltak. (Pedig hát ez lenne a kívánatos.)   Hozzá kell tennünk, hogy az orgazmuskészség változása nemcsak a mennyiség, hanem a minőség és a kiváltás módja terén is jelentkezhet.

 

Érdemes lenne azt is megkérdezni a nőktől:  Hányféleképpen tudnak eljutni a szexuális kielégülésig?  S itt nemcsak a közösülési testhelyzetekről és mozgásokról  van szó, hanem a közösüléstől eltérő, sokféle ingerlési és szeretkezési lehetőségről is.  A  fejlett orgazmuskészség ugyanis alkalmazkodó-képes,  variábilis, sokféleképpen kiváltható.  Aki csak egyféleképpen tud kielégülni – márpedig sok ilyen nő van --, annak orgazmuskészsége fejletlen illetve beszűkült – tehát fejlesztésre szorul.

Ez a fejlesztés nem igényel feltétlenül gyógykezelést.  Elegendő lehet a tudatos gyakorlás is, aminek során  fokozatosan eltér a megszokott kielégülési módoktól, s egyre bátrabban kísérletezik a szokatlan, új lehetőségekkel  (persze nem erőltetve semmit).

 

 

 

 

A  szexuális  vonzerő  (sex appeal)

 

Ennek a nehezen meghatározható fogalomnak nagy szerepe lehet a szerelmi-szexuális, sőt, a házassági vagy együttélési párválasztásban is.  Szorosan összefügg a rokonszenv, a kiváncsiság és érdeklődés, valamint az erotikus vágyakozás, megkívánás  érzéseivel;  mindezek motivumai azonban ritkán tudatosulnak teljesen, inkább spontánul, „ösztönszerűen” illetve intuitiven jelentkeznek.  Bár a  „sex appeal” eléggé szubjektiv, hiszen ugyanazok a tulajdonságok egyesekre vonzóan hatnak, tetszenek és vágyat ébresztenek,  másokra viszont egyáltalán nem (sőt, akár ellenszenvesek lehetnek),  s ez nemcsak egyénenként, hanem koronként és társadalmanként is változik,  mindenképpen indokolt  alaposabban megismerni a nemi vonzerőben szerepet játszó tényezőket – és azok hatásait.

 

Judith  Mackay (2000)  az emberi szexuális viselkedés helyi változatairól szóló könyvében  azt írja, hogy a sex appeal  egyik fő tényezője  a testi  alkat arányossága és szimmetrikus jellege: például a nőknél a derék mérete csupán kb. 70%-a legyen a csípő  méretének;  a test jobb és bal oldalának szervei pedig  (az arcot is beleértve)  szimmetrikusak legyenek  mindkét nemnél.  Ez lehet az alapja az emberi szépségideálnak  is, amelynek történelmi változásairól fogalmunk lehet, ha összehasonlítjuk a sok-évezredes, gömbölyded „willendorfi Vénuszt” az utóbbi évtizedek gyakran túl karcsú divathölgyeivel. 

 

A  test férfias  vagy  nőies  jellege

 A  sex appeal kapcsán többnyire mindenki a nőkre gondol,  holott a férfiaknál is jelentős szerepe lehet a szexuális vonzerőnek, hiszen a  „férfias  férfiak” többnyire minden téren sikeresebbek  kevésbé férfias társaiknál.  Ám, hogy mitől  „férfias”  egy férfi, azt sokféleképpen lehet megítélni.  A testi erőt, izmosságot és ügyességet  ősidők  óta  alapvetően fontos férfi -tulajdonságnak tartják;  különösen, ha kiegészül az átlagnál kicsit magasabb termettel,  széles arccsonttal és állkapoccsal.  Az ideális és vonzó férfi nemcsak erős, hanem határozott  önérvényesítő, szükség esetén agressziv is tud lenni – bár nem lépi túl ennek kultúra által kijelölt határait.  (Ezek a határok persze változóak, s a viselkedés egyébként sem a testi tulajdonságokon múlik.)

A nők számára – helyzetüknél fogva, egy patriarchális  társadalomban – fontosabb a minél erőteljesebb sex appeal, ezért jobban is törődnek vele.  Testi megjelenésüket illetően legtöbben vonzónak tartják a derék és csípő említett arányain túl a fejlett és szimmetrikus melleket, a nagy szemeket, vastag ajkat és a kis orrot, valamint a hibátlan és feszes bőrt.  Mindezek érdekében a nők nagy anyagi áldozatokra is hajlandóak.  A fejlett ipari országokban sokat költenek nemcsak kozmetikai szerekre, hanem olyan kezelésekre is, mint a zsirleszívás, mell-kisebbítés vagy nagyobbítás, szőrtelenítés  stb. (A testi szépség oltárán a nők tizszer annyit áldoznak, mint a férfiak.)  Ide tartoznak természetesen a testékszerek és a  tetoválások is.  Az előbbiek viselésében napjainkig a nők, a tetoválás terén a férfiak jártak elől, ám ez a különbség egyre inkább elmosódni látszik. Ami azt mutatja, hogy a férfiaknak is egyre fontosabb a saját sex appeal.

 

A  testápolással és a kozmetikai szerekkel  (vagy éppen műtétekkel)  mindkét nem  a saját nemi jellegének előnyös vonásait kívánja erősíteni és hangsúlyozni.   A kedvezőnek tartott testi jellemzőket igyekeznek láthatóbbá tenni  (dekoltázzsal  vagy  félig-meddig átlátszó ruhával, a haj, az arcbőr , ajkak és szemek színezésével stb.), a test előnytelennek érzett részeit pedig  igyekeznek ügyesen elrejteni.  A  sex appeal  erősítésének célja  a lehetséges partnerek figyelmének felkeltése, a nemi jelleg feltűnően szép és érdekesen ingerlő bemutatása.   Ez leginkább akkor sikerülhet, ha a feltűnni vágyó elég jól ismeri a lehetséges és kívánt partnerek  szexuális  „izlését”, preferenciáit.  Ez persze korántsem válik be mindenkinél.  Gyakran elfelejtik azt is, hogy a vonzóan dekorált testtel felkeltett figyelem csak az első lépés egy partner érdeklődésének lekötése felé, amely könnyen elvész, ha  a viselkedés  nem erősíti tovább a szexuális vonzerőt.

 

A hangsúlyozott sex appeal természetesen az azonos neműek figyelmét is felkelti,  akik erre vagy  elismeréssel, esetleg némi irigységgel reagálnak,  vagy náluk is  több-kevesebb szexuális vonzalmat és vágyfantáziákat vált ki.  Ez utóbbi nemcsak a homo-, vagy biszexuális beállítottságúaknál fordulhat elő, hanem a heteroszexuálisoknál is, bár ők rendszerint azonnal elnyomják, kikapcsolják és másként értelmezik az ilyen érzéseket. Eszenyi Miklós (2006)  szerint a meleg férfiak "jobban adnak magukra"  A testépítés kultusza  (body building) is tőlük indult ki,  Az utóbbi évtizedekben divatba jött a "testszobrászat", a fitness;  a férfiak is elkezdtek plasztikai sebészhez járni.  A lófarok és a fülbevaló  eredetileg a melegek szokása volt, de ugyanígy a manikűr, a hónalj és az intim testrészek borotválása is elfogadottá vált a heteroszexuális nők és férfiak körében.

 

A  test  hormonális illata 

A szexuális vonzerő egyik jelentős tényezője a  nemre jellemző illat, ami az állatvilágban  magától adódik, különösen a párzási időszakokban. Az embernél azonban mindkét nem (szinte az ősidőktől fogva)  természetes vagy mesterséges illatosító szerekkel is próbálja  biztosítani. A  parfümök, kölnivizek és dezodorok – mint az utóbbi kifejezés jelentése is mutatja – rendszerint  a testszagot próbálják elnyomni, elrejteni.  Ugyanis a közhiedelem szerint a testszag, például az izzadtságszag  általában visszataszító.  Ez a hiedelem azonban többé-kevésbé indokolatlan előítéletnek bizonyul;  ugyanis a tiszta test természetes szaga  általában szexuálisan izgató hatású.  Az illatosító nélküli, tiszta testszagot Mackay adatai szerint többen tartják kellemesnek és vonzónak, mint a mesterségesen illatosítottat.  Ez a tiszta bőr – elsősorban a  fő  erogén zónák – és a lehelet sajátos illatára  érvényes, hatása azonban nem mindenkire egyforma, sőt, nagyon is különböző.

 

A tiszta test szaga ugyanis hormonális illat,  vagyis  feromon, amely az állatoknál és embernél egyaránt  serkentőleg hat a szexuális viselkedésre, bár az embernél a hatás az adott partnerektől és viszonyuktól függően eltérő lehet. Ezt az agyban különböző neurokémiai anyagok  is befolyásolják.  Ám sem a sex appeal, sem a nemi vágy nem tekinthető elsődlegesen hormonálisan meghatározottnak  vagy éppen „kényszerbetegségnek”.  A szexuális vonzerő és reagálás idegrendszeri és hormonális mechanizmusai a tanult viselkedés szolgálatában állnak. Indokolatlan tehát azt feltételezni, hogy a szexuális vonzalmat  és annak időtartamát vegyi anyagok szabályozzák;  még akkor is, ha ennek bizonyos megfigyelések ellentmondani látszanak.

 

„Hatodik érzék”  szerepe a párválasztásban? 

Néhány évvel ezelőtt érdekes könyv jelent meg egy eddig jóformán ismeretlen, különleges érzékszervünkről, amely az orrüreg mélyén, szaglószervünkbe ágyazódva  rejtőzködik és két apró csövecskéből áll.  Az amerikai szexuálfiziológus szerző  (L.  Watson, 1999)   kifejti, hogy ebben a szervben az emberi test  „szexuális  főellenőrét”  találhatjuk meg, amely folytonosan dekódolja a kívülről, más emberektől érkező, kémiai információt, s az eredményt közli az aggyal.  Szerinte ennek alapján döntjük el, ki tetszik és ki nem, s kivel kerüljünk – vagy ne kerüljünk – intim kapcsolatba.

Eddig úgy tudtuk, hogy a férfiaknál főleg a meztelen test és a szexuális viselkedés látványa  (vagy elképzelése) hatott  sex appeal-ként, a  nőket pedig inkább a tapintások és hangok ejthetik rabul.   Watson könyve alapján viszont úgy tűnik, mindkét nemnél az egyéni illat a döntő, csak  épp ennek nem voltunk tudatában.  „Megérzéseink”, sejtéseink  (intuicióink)  voltak,  amelyek esetenként  figyelmeztettek a veszélyekre  vagy bizalmat keltettek bennünk,  mint valami „hatodik érzék”.  Watson szerint ilyenkor valójában az ún.  Jacobson-szerv  működött, legalábbis az újabb vizsgálatok szerint. Ez a szerv  különleges, érzékelő sejtekből áll, s ezek az agy ama területeire küldik jelzéseiket, amelyek az érzelmeket és szexuális preferenciákat  irányítják.

Ez teszi lehetővé, hogy egyesek  előre megérezzék, mondjuk, az időváltozást, vagy valaminek a bekövetkeztét illetve valakinek az érkezését  stb.  Az állatvilág egyes fajainál fejlettebb ez az érzék, mint az embernél.  Ez az oka annak, hogy  távoli,  számukra ismeretlen tájakról is haza találnak.  Egyes kísérletek szerint a  Jacobson-szervüktől megfosztott állatok  minden szexuális érdeklődésüket elvesztik  (amire még nincs magyarázat).

 

Mint láttuk, minden emberi testnek megvan a maga sajátos, egyéni  (főleg a nemére, de részben a családjára vagy közeli rokonságára jellemző)  szaga, illata, kipárolgása, ami másokban kellemes vagy kellemetlen érzéseket vált ki.  Ezek döntő szerepet játszanak a szexuális közeledésben vagy távolodásban.  A  csókolózás például a szoros érintkezés révén  működésbe hozza a Jacobson-szervet, s ennek alapján a partnerekben növekszik vagy csökken az egymás iránti szimpátia és vonzalom;  tehát kiderülhet, érdemes-e tovább lépni a szexuális intimitás terén.

Watson hangsúlyozza, hogy míg a szaglószerv a tudatunkat informálja,  addig a Jacobson-szerv agyunk tudattalan központjait.  A kettő kiegészítheti és megerősítheti egymást, de előfordulhat, hogy ellentétesen hatnak és ambivalenciát váltanak ki.  A  hír érdekes, ám ne feledjük, hogy  inkább csak hipotézisről van szó, amelynek valódi jelentősége  még további tisztázásra vár. Ellenvethető például, hogy  az emberi viselkedést  legtöbbször mégsem a homályos megérzések, hanem – szerencsére -- döntően a tudat, a racionális értékrend irányítja.

A sex  appeal mindenesetre  annyira egyéni és szubjektiv, hogy  a megfelelő tisztálkodáson, a testi  higiénia lehetőleg „szerektől mentes” biztosításán és a kulturált viselkedésen túl  egyebet nem kell tennünk  (s fogadása során is ezekre érdemes figyelnünk).

                                                                                                                                                                                      Szilágyi Vilmos dr.

 

 

Újszerű szemlélet a  szexológiában

Dr. Vincenzo Puppo vizsgálatai

 

Az olasz szexológiai központ munkatársa, mint nőgyógyász,  munkája során kételkedni kezdett az ún. „G-pont” eddigi értelmezésében. Vizsgálatokat folytatott a női nemi szervek és működések valódi jellegéről,  s ennek során meglepő megállapításokat tett. Első eredményeiről a Szexológusok Európai Szövetségének prágai  kongresszusán  (2006 június) számolt be .  Ezt követően levelező kapcsolatba kerültünk, amelynek során több dokumentumot átküldött az interneten;  legutóbb annak a  tíz  „abstract”-nak a másolatát is, amit a Szexuális Egészség Világszövetségének Sidneyben rendezendő, 2007.  évi Kongresszusára  készített.  Az alábbiakban ezeket ismertetem, minthogy jól összefoglalják az új szemlélet  lényegét.

 

Az első  absztrakt  címe: Alapismeretek a szexuális funkcióról:   Női szexuális reagálás. A külső női nemi szervek kialakulása. 

Ez abból a már ismert tényből indul ki, hogy a női embrió külső nemi szervei az alakulás első heteiben még nem különböznek a férfi embrióétól. A nemi szervek növekedése eltérő.  Eleinte ugyan a csikló hosszabb, mint a hasonló korú férfi magzat pénisze, s ugyanúgy rendelkezik szivacsos testtel  (corpora cavernosa),  makkal és fitymával, de a környező szövetekből  (urogenitális üreg és redők)  a hüvelybejárat környéke, a kisajkak, a női szivacsos test  (corpus spongiosum) és a nagyajkak  alakulnak.   Az urogenitális üregből képződik a hüvely  (vagina)  és a  húgycsőnyílás.  A férfi és női nemi szervek fő különbsége, hogy a húgycső  nyílása a nőnél nem a  makkban van, mert az urogenitális  redők nem kapcsolódtak össze   Ám azok a struktúrák, amelyek a férfi külső húgycsöve kialakul,  a nőnél is megvannak,  éspedig a hüvelybejáratnál és a kisajkak belső felszínén.

 

 Valójában tehát a külső nemi szervek eredetileg  mindkét nemnél  igen hasonlóak.  A nő külső nemi szervei  (vagyis a vulva a kis- és nagyajkakkal, a csiklóval és húgycsőnyílással)  mindig összecsukódnak, nemcsak a magzati életben, hanem később is.  A vulva egésze általában csak akkor látható, ha a nagyajkak széthúzott helyzetbe kerülnek, eltérően a férfi nemi szervétől, amely mindig jól látható;  gyakorlatilag azonban nincs strukturális különbség  köztük.

 

2.                       A  női  pénisz

Bár nyugalmi helyzetben  a nő külső nemi szervei összecsukódnak,  a vulva  egésze megfelel a férfi péniszének és herezacskójának;  ez kétségtelenül levezethető a két nem majdnem azonos magzati fejlődéséből. 

A férfi pénisz és a női  erektilis  (megduzzadó)  szervek  kétségtelen funkcionális hasonlósága folytán  ajánlatos megváltoztatnunk ezek terminológiáját  (minthogy nem a méretek számítanak, hanem az anatómiai struktúrák). Ezért indokoltan és  fenntartások nélkül alkalmazhatjuk – a férfi mellek  vagy a női prosztata, női magömlés  mintájára – a  „női pénisz” szakkifejezést.  Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nő  erektilis  szervei ugyanolyanok, mint a férfié;  maga a csikló pedig  csak egy része a női pénisznek, amelynek további részei  a különböző  erektilis (vérbőség révén megduzzadó) szervek:  a kisajkak, a hüvelynyílás  és a húgycsőnyílás környékén kívül maga a húgycső is, amelyet éppúgy szivacsos test vesz körül, mint a férfi húgycsövét  (az uréter corpus  spongiosuma). 

Ez az új terminológia azért fontos a szexológiában, mert  ebben az értelemben  minden nőnek van pénisze, s ennek döntő szerepe van a nő orgazmusában, akár egyszeres vagy többszörös, gyenge vagy erőteljesebb, akár rövid, néhány másodperces vagy jóval hosszabb  orgazmusokról van szó. .

 

3.                A  szexuális  egészség ellentmondásos  fogalma 

A mai szexológiában a női szexualitásra nem fordítanak elég figyelmet;  a szexuális anatómiában  sok minden tisztázatlan,  ezért megalapozatlan hipotézisek is terjednek, például az ún. vaginális orgazmusról.   A női hüvely csökkent érzékenysége folytán  azonban  vaginális orgazmus tulajdonképpen nem létezik;  ezt  csupán S. Freud  feltételezte.  Az állítólag „vaginális” orgazmust mindig a különböző, erektilis szervek, vagyis az erektált, vérbőségtől megduzzadt és szexuálisan reagálóképes  női  pénisz  hozza létre.

De ugyanígy nem létezik az ún.  G-pont  sem.  E.  Gräfenberg  1950-ben  valójában arról írt, hogy milyen nagy szerepe lehet a húgycsőnek a női orgazmusban   Vajon miért nem olvasták el alaposabban a szexológusok  Gräfenberg  cikkét,  mielőtt  elfogadták ezt a hipotézist?  Hiszen a vagus  idegnek nincsenek végződései a vaginában és a  méhnyakban, s nem tartalmaz  szexuálisan reagáló komponenst;  ez is csak hipotézis volt.  Az sem pontos, hogy a csiklót a férfi pénisz megfelelőjének tartják.  Ez utóbbi  női megfelelője ugyanis nem(csak)  a csikló, hanem  a vulva minden erektilis szövete.  Ezek  együttesére a  „női pénisz”  a pontos kifejezés. 

Az egyes szexológusok által használt  „periurethrális mirigyek”   (húgycső körüli mirigyek)  sem pontos kifejezés.  A Halban-köteg sem felel meg a férfi  corpus spongiosum-ának;  ugyanis az csupán  egy réteg  a húgyhólyag és a hüvely közötti válaszfalban.  A vagina alsó harmadának ritmikus összehúzódásait az orgazmus  során pedig nem a  PC  (pubococcigeus) izom, hanem  -- anatómiai vizsgálatok szerint – a  bulbocavernosus izom hozza létre  (ez inkább „pubovaginalis”  vagy „puborectalis”  izomnak  nevezhető.

 

4.                Gräfenberg  semmilyen  „G-pontot”  nem fedezett fel  

 Említett  cikkében  Gräfenberg  nem a hüvely egy bizonyos pontjáról írt,  hanem a húgycső szerepéről a női orgazmusban.  Kétségtelen, hogy a húgycső  párhuzamosan, az elülső  hüvelyfal  mellett húzódik,  s fontos  erogén zóna. (Tehát a hüvely elülső részének ingerlése a húgycsövet is ingerli.)  Gräfenberg olyan eseteket is említ, amikor egyes nők és férfiak a húgycsövük közvetlen ingerlésével maszturbáltak.  Hozzáfűzi:  „A férfi húgycsövéhez hasonlóan a nő húgycsövét is erektilis szövet veszi körül.”

Gräfenberg  női magömlésről  is írt, amit a húgycsőben levő mirigyek válaadéka tesz lehetővé.  Ezek az apró mirigyek a húgycső falában találhatók, s a szexuális izgalomtól megduzzadt,  erektilis  köpeny  izgatja és nyomja azokat.  De más, fontos dolgokról is szó van cikkében.  Például, hogy  „az orgazmusnak a hüvelyre korlátozása nem ad hű képet a női szexualitásról”,  vagy hogy „a csikló már a serdülést  megelőzően  is az erotikus központ szerepét tölti be”  (ez teszi lehetővé a serdületlen lányok maszturbálását!).  „A  nő  felül  testhelyzet  izgatóbb, mert  az erotogén részek szorosabb kapcsolatba kerülnek.”  Hangsúlyozza, hogy a nő számára  „természetesebb”  a hátolról történő  közösülés, s ajánlja, hogy  női genitáliák a szeretkezésnél  magasabban legyenek, mint testének többi része!  Azonkívül „a végbélnyílás szintén  erotogén központtá válhat”.  Sőt, azt is megemlíti, hogy a  kunnilingváció, vagyis a női nemi szerv orális ingerlése  „tökéletesebb orgazmust eredményezhet”. 

 

5.                        A  Kegel-gyakorlatok szerepe a szexuális reagálásban  

A férfi és női pénisz merevedése három szakaszban történik:  a)  latens,  b)  duzzadó  és  c)  merev vagy izmos.  A  férfi  IC  (ischiocavernosus)  izmai jóval fejlettebbek, mint a nőé;  beidegzésük  az Onuf idegcsomóból ered, a hátgerinc szakrális szintjén.  Ez az idegcsomó „szexuális dimorfizmust”  eredményez:  az  androgén hormonok hatására a férfiaknál sokkal több idegvégződés van itt- 

Az  IC  izmok  tónusos összehúzódása az erekció során elősegíti a pénisz merevedését.  Ezek az izmok – az orgazmusban és ejakulációban szerepet játszó  BC  (bulbocavernosus)  izmokhoz hasonlóan – kevert tipusuak,  működésük félig automatikus.  Mindkét tipusú (IC  és BC) izmok  spontán és tartósan összehúzódnak az erekció során,  így biztosítják (a vérbőség mellett)  a pénisz merevségét.

A  Kegel-gyakorlatok  erősítik ezeket az izmokat,  éspedig  nemcsak a  PC  (pubococcigeus) , részletesebb és pontosabb megnevezéssel a  „pubovaginális”, a „prosztata-emelő”  és a „puborektális”  izmokat, hanem minden környező izmot, különösen a bőrfelszín közelében levőket.  Azonkívül  ezzel a gyakorlattal  rövidíteni lehet  az orgazmus utáni refrakter periódust,  s  ez megkönnyíti egy újabb erekció  létrejöttét.  S abban az esetben, ha  a férfi (főleg az idősebb férfi)  magömlésekor az ondó erőtlenebbül,  spriccelés nélkül  távozik, a  Kegel gyakorlatok segítségével ez a lanyhulás  megelőzhető  illetve  csökkenthető.

 

6.               A  fiatalok  hatékony  szexuális  nevelése  

A  tizenéveseknek meg kell magyarázni, hogy a nő orgazmusa  a női pénisz egészének ingerlésétől függ, tehát ne törekedjenek pusztán vaginális  (közösüléses)  orgazmusra.  A tökéletes szeretkezés  a  partnerek mindegyikének orgazmusát jelenti, akár közösülnek, akár nem.  Az „előjátékok”, a „petting”  bármely életkorban jelentős része a szeretkezésnek, s a nőnél könnyebben eredményezhet  orgazmust, mint a közösülés.  A  maszturbáció  bármely életkorban,  férfinél és nőnél  egyaránt  normális  módja a nemi életnek. 

női  szüzességet  nem indokolt azonosítani a  szűzhártya sértetlenségével, elvesztését pedig az első közösüléssel  vagy az akkor esetleg fellépő fájdalommal és vérzéssel,  hiszen sok nőnél hiányzik (vagy laza és nagy nyílású)  a  szűzhártya;  a leszbikus, vagy a megerőszakolt nőktől  szintén nem kérhető számon.

Az első  szeretkezések  során – közösülés  helyett – a fiatalok tanulják meg, hogyan adhatnak és kaphatnak élvezetet a kezeik használatával, s hogyan juthatnak  kölcsönös orgazmushoz  manuális ingerléssel,  vagyis közösülés nélkül. Ha közben  ujjuk segítségével előkészítik a hüvelyt  a  deflorálásra,  akkor  az első közösülés is sokkal kellemesebb élmény lehet mindkettőjüknek.

férfi pénisz mérete  nemcsak azért nem fontos, mert a hüvely alkalmazkodik annak méretéhez, hanem mert a pénisz önmagában nem képes biztosítani a nő kielégülését.  A férfinek ismernie kell a kézzel ingerlés technikáját is.  A nő akkor is könnyebben jut kielégüléshez, ha a közösülés során a csikló  kézzel ingerlésben is részesül.  Az egyik legkedvezőbb testhelyzet, ha a közösüléskor a nő van felül, vagy – amint  Gräfenberg  írta – a nő hátulról  („kutya-pozicióban”)  fogadja a behatolást.

 

7.                      „Férfi  vagina” és „női  prosztata” 

A  férfi prosztatában, a rajta átvezető húgycső hátsó részén, az ondóhólyag mellett van egy ondógyüjtő rész, amely bizonyos értelemben hasonlít a női vaginához, s ugyanolyan embriológiai eredetű, ezért  akár „férfi vaginának”  is nevezhető.  Ez a hólyagocska  cső vagy ciszta alakú, s ugyanolyan betegségei lehetnek, mint a női vaginának.  Hámszövetében sok endokrin sejt található, amelyek neuron-specifikus enolas-t, chromogranint és serotonint tartalmaznak.

A „női  prosztata”  egy olyan anatómiai struktúra, amelyet  elsőként  De Graaf  írt le  1672-ben, s amely ugyanolyan betegségektől szenvedhet, mint a férfi prosztata.  Az ilyen mirigy  (vagy mirigyek) váladéka a nő orgazmusakor a húgycsövön (vagy a „parauretrális vezetéken”) át kilökődhet, bár sok nő ezt nem veszi észre, mert  nem feltétlenül spriccel, csak kifolyik – különösen, ha sohasem  folytattak  Kegel-gyakorlatokat, amelyek révén  a húgycső izomzata megerősödött volna.

Ám éppen az erőteljesebb ejakulációk hiánya lehet az egyik oka annak, hogy a nőkben  többnyire hiányzik a  refrakter  periódus,  ami az ingerlés folytatódása esetén  több, egymás utáni orgazmust tesz lehetővé.  A női  prosztatának azonban nincs olyan anatómiai struktúrája,  amely orgazmus kiváltására alkalmas lenne. 

 

8.                A nő  reproduktiv  szerveinek  fejlődése

Az embriológiában  a külső és a belső nemi szervek fejlődését mind a férfiak, mind a nők esetében külön  választják:  a belső nemi szervek  funkciója a reprodukció, vagyis a nemzés,  míg a külsőké a  gyönyörszerzés, s ennek révén a „kopuláció”  ösztönzése.

petefészkek  az „indifferens  gonádokból”  alakulnak,  más, belső struktúrák pedig az urogenitális sinusból és két  (Wolff és Müller-féle)  vezetékből.  A  méh  és a petevezetékek is a  Müller-i vezetékből erednek.  (A  szerző egy bekezdésben ezeket részletezi.)  A nő belső nemi szervei  kapcsán éppúgy nem jöhet szóba az orgazmus, mint a férfi esetében, csupán a gyermeknemző funkció.  A  vaginális orgazmus  csupán egy hipotézis, amelyet Freud  talált ki.  Az egyes nők által közölt  „vaginális”  orgazmust mindig  a környező  erektilis struktúra  (vagyis a vérbő és megduzzadt női pénisz)  váltja ki.

 

9.                        A  nevelők  szexológiai  képzéséről 

A  hivatásos nevelőknek  többet kell tudniuk, alaposabb ismereteket kell szerezniük a szexualitásról, mint  amennyi a fiatalok számára átadandó.  Tudniuk kell például  a női  priapizmusról, fimózisról és adhéziókról, vagy a clitoromegaliáról  stb.  A csikló  (klitorisz)  részei: két  „corpora cavernosa”  és a fitymával fedett makk.  A  női priapizmus, vagyis a csikló tartós és kellemetlen  merevedése  hasonlít a férfiak  priapizmusához;  a csikló két  „szivacsos teste”  (corpora cavernosa)  ugyanolyan szerkezetű, mint a férfi péniszé.

A  makk és fitymája  csuklyaként fedi  a szivacsos testeket.  A fityma  mérete elég változatos, akárcsak a férfi pénisz fitymájáé. A magzati fejlődés során a makk és a fityma nem különül el, s ha a megszületett lánygyermeknél nem különítik el, akkor létrejöhet a csikló  fimózisa.  Csecsemőknél vagy serdületlen lányoknál  előfordulhat  a szmegma felhalmozódása is a fityma alatt, ami a makk és a fityma  adhéziójához  (összeragadásához)  vezethet; ezért igen fontos a vulva  tisztán tartása.

A  csikló  mérete szintén elég eltérő lehet;  clitoromegalia  akkor diagnosztizálható, ha  a csikló nagyobb, mint 35-45 mm  (bár ez megkérdőjelezhető).  Felnőtt nőknél viszonylag ritka a csikló túlzott megnagyobbodása  különböző körülmények következtében;  ezt néha  „klitoroplasztikával”  próbálják csökkenteni. 

 

Vincenzo Puppo  további  (utolsó)  absztraktja  a női külső nemi szervek anatómiai részleteiről szól, s minthogy az eddigiekhez képest nem tartalmaz lényeges, új megállapításokat, ismertetését mellőzöm.  A  felvázolt,  újszerű  szemlélet kétségkívül gazdagítja  szexológiai attitűdünket, bár itt-ott túlzásokra hajlamos és vitatható.  Ezért érdemes egybevetni pl. E. J. Haeberle:  A  szexualitás  (2006, Athenaeum)  c. könyvében kifejtett megállapításokkal 

                                                                                                                                                                                 Szilágyi Vilmos  dr. 

 

 

        

Eröszak -- a párterápia tükrében

(Referátum az MPT kongresszusán)

 

A nemi szerepek problematikájának tipikus és pregnáns megnyilvánulásai figyelhetők meg a párkapcsolatok terén (a házasságokat és családokat is beleértve). Harmincéves párterápiás praxisomban a nyílt, vagy rejtett erőszak igen sok, érdekes formájával találkoztam. Ezekből szeretnék itt néhányat bemutatni, az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján.

A verbális, vagy akár fizikai erőszak a magánéletben sem ment ki a ,,divatból” Ezzel kapcsolatban azonban nemcsak az alkoholistákra és a lumpen-elemekre kell gondolnunk, hanem mar az értelmiségiek között is gyakran előforduló eseteire egy olyan, lényegében ma is patriarchális jellegű társadalomnak, mint a miénk.

 

Itt van például egy 50-es éveiben járó családorvos esete, aki hátrányos származása miatti csökkentértékűségi komplexusát teljesItmény-kényszerrel kompenzálta túl, s orvos volta is a patriarchális szemléletet erősítette benne. Feleségével és lányaival ezért igen domináns és szigorú volt; nem segített a háztartásban, a jövedelmét is csak kb. felerészben adta haza, de elvárta a teljes kiszolgálást. Futó kalandjai régebben is előfordultak, közel egy éve azonban szerelmes lett egy kolléganőjébe, s azóta még jobban elhanyagolta családját. Ha a felesége, aki maga is dolgozni járt, ezt szóvá tette, a férj durván reagált, pl. olyat is mondott, hogy ,,utállak téged és a családot!” Külső kapcsolatát ugyan egy idő múlva bevallotta, s közölte, hogy nem hagyja abba, de elválni sem akar (mert partnere sem vált meg el). Közben olvasott az ESZO-ró! és a nyitott házasságról, s feleségével ezeket el akarta fogadtatni, de nem vele, hanem a külső partnerével (a férjétől külön élő kolléganőjével) gyakorolta. Mi ez, ha nern erőszak az öt jámborul kiszolgáló és munkába menekülő feleséggel szemben? Amit még az sem ment, hogy ez az orvos elismerte visszaélését felesége türelmével, s többször is megígérte, hogy igyekszik változtatni viselkedésén. Gyenge önkontro!Ijának erősítéséhez azonban a szükséges  szaksegítséget nem vette igénybe.

 

A családon belüli, főleg az élettárs elleni erőszaknak sokféle variációja derül ki a párterápiák során. Az agressziónak nyiltabb és burkoltabb formái vannak. Az előbbire példa annak az 50 év körüli férfinak az esete, aki feleségének állítólagos erőszakossága miatt elvált és összeköltözött egy 22 éves Iánnyal. Eleinte egész jó volt köztük a szexuális kapcsolat, de a férfi túl domináns volt, nem hagyta magát irányítani, a felmerült problémákat pedig nem volt hajlandó megbeszélni, így a Iány lassan elhidegült tőle, s igyekezett kitérni a szex eIőI.. A férfi emiatt keresett szexuálterápiás szaksegítséget, belátva, hogy önző és erőszakos volt, s szeretne ezen változtatni. (Ez esetben lehetséges, hogy a volt feleség erőszakosságára reagált ez a férfi hasonló erőszakossággal az új kapcsolatban.)

 

Már kevésbé nevezhető nyilt erőszaknak az az eset, amelyben egy 30 év körüli, elvált férfi második házasságot kötött egy 26 éves Iánnyal, aki – mint hamarosan kiderült -- még sohasem jutott orgazmushoz (sem partnerrel, sem egyedül). Kapcsolatuk kezdetén ugyan előfordult, hogy valamennyire fel tudott izgulni, de a gyors, és a férj részéről naponta igényelt aktusokra egyre kevésbé tudott ráhangolódni,~ a közösülések fájdalmassá váltak. Azonkívül egy korábbi megerőszakolás és a korábbi, művi abortuszok emléke is zavarta. A férj ugyan itt nem volt kifejezetten erőszakos, de figyelmen kívül hagyta feleségének korábbi, negatív élményeiből adódó szexuális gátlásosságát, s elvárta, hogy ugyanügy igényelje és élvezze a szexet, mint ő. Amire a feleség csak depresszióval tudott reagálni. (llyen is lehet a ,,gyengéd erőszak” következménye.)

 

Még burkoltabb, leplezett erőszak volt megfigyelhető annak a 30-as éveiben járó házaspárnak az esetében, amelyben a vendéglőtulajdonos férfi kb. 10 év zavartalan házasság után, melynek során egy saját gyermek mellett — a feleség időközben bekövetkezett meddőssége miatt — örökbe fogadtak egy 5 hetes csecsemőt, aki éjszakánként gyakran felsírt, s mivel ez zavarta a férjet, a feleség a csecsemővel egy másik szobába költözött. Ezt követően a férj „emiatt” viszonyt kezdett egyik női alkalmazottjával, egy 30 év körüli, elvált felszolgálónővel, aki szerelmes Iett belé, s akivel nagyon jó volt a szex. Feleségét ugyanakkor szexuálisan elhanyagolta.

Mivel az asszony ezt mindkettőjük nagy elfoglaltságának tulajdonította, csak hónapok múlva derült ki a férj külső kapcsolata. Amit a dolog megbeszélése során ő úgy magyarázott, hogy alkalmazottjával (aki egyébkent hisztérikusan féltékeny természetű) nagyon jó a szex, feleségét pedig, sajnos, nem kívánja (lévén, hogy minden éjjel mással elégül ki). Nem hiszi, hogy sokáig tart ez a viszony, mert már számára is terhes, hogy külső partnere féltékenyen és erőszakosan ellenőrzi (telefonhívásokkal) nincs-e túl sokat a feleségével, akitől ő nem akar elválni, de még Iegalább fél év ,,kifutásj idöt” igényel ehhez a kapcsolathoz. A feleség ezt nagylelkűen jóváhagyta, mert válni ő sem akar, s helyzeténél fogva is kénytelen engedni férje zsarolásának. (Egyébként közösen kerestek szaksegítséget, tehát kapcsolatuk baráti jellegű maradt.)

 

Talán még érdekesebb annak. az értelmiségj házaspámak az esete, akik a kapcsolatuk kezdetén még meglevő szexuáljs harmónia megszűnése miatt egymást vádolják. Ők is a 30-as éveikben járnak, kb. 4 éve vannak együtt, s már közös gyermekük is van. Fél éve azonban a férj elköltözött, s felújította kapcsolatát egy régebbi partnerével. Hamarosan ugyan szakított vele, mert ragaszkodna a családjához, ám feleségével csak havonta egyszer-kétszer közösül. Fő problémája, hogy ő a TAO elvei szerint a hosszú, 1—1,5 órás aktusokat szereti, felesége viszont az aktusban jó esetben percek alatt orgazál, s utána pihenni szeretne, nem képes multiorgazmusokra  A pettinget a férj elutasítja és a maszturbácjóval azonosítja. Vagyis koituszcentrikus, ragaszkodik a hosszú közösülésekhez s haragszik feleségére, aki ezeket nem tudja élvezni, s ezért kerüli.

A férj viselkedése tehát leplezett agressziónak minősíthető. S bár látszólag belátta, hogy igényei túlzottak, változtatást nem ígért, s a szaksegítséget sem vette igénybe — tehát valószínűleg felbomlik a házasság.

 

A túl magas szexuális elvárások teljesítésének erőszakos kikényszerítése más pároknál is gyakran előfordul. Egy 27 éves titkárnő elmondta, hogy hasonló korú partnere elvárná:: mindig ő, vagyis a nő kezdeményezze a szexet, méghozzá a nemi szervek direkt ingerlésével. A Iány ezt meg is tenné, mert szereti partnerét, de gátlásossága miatt nehezen megy neki. Hamar leblokkol és belefárad, éppen az ilyen ingerlés kötelező és egyoldalú jellege miatt. Két korábbi kapcsolatában is nehezen jött bele partnere ingerlésébe, s annak emléke is zavarja, hogy egyik korábbi partnerét csak hosszas és erős (tehát fárasztó) kézzel ingerléssel kellett kielégítenie. Mostani kapcsolata egész jól indult, de partnerének elvárásai egyre feszültebbé tették. A kölcsönös alkalmazkodás hiánya itt rejtett erőszaknak minősíthető.

 

Az irreálisan túlzott elvárásokat az érintettek általában nem szokták erőszakként definiálni, hanem természetes és jogos, sőt, kulturált elvárásoknak tartják. Ez pedig gyakran csökkentértékűségi komplexust eredményez az elvárásokat teljesíteni nem tudó, vagy egyoldaIúnak és megalázónak tartó partnerekben, akik ezt nehezen tudják feldolgozni.

Igy volt ez egy, a negyvenes éveiben járó orvos-házaspár esetében is, akik 24 éve szerelmi házasságot kötöttek, de a férj szinte kezdettől fogva gyakran félrelépett titokban. Ezek nem is derültek ki, miközben két lányukat felnevelték, s a házasság is viszonylag kiegyensúlyozottnak tűnt. A titkolt kalandok ugyan kétségessé tették a házasság intimkapcsolati jellegét, de viszonyuk főleg a feleség 5-6 éve kikényszeritett művi abortusza óta romlott meg, amióta a feleség korlátozta a szexuális együttléteket férjével. Akit. ez és a félreIépései miatt érzett bűntudat enyhén depresszióssá tett. A probléma megoldása érdekében bevallotta feleségének néhány korábbi félrelépését, Igérte, hogy ez többet nem történik meg titokban. Vagyis javasolta, hogy tegyék szexuálisan is nyitottá házasságukat, tehát keressen a feleség is külső kapcsolatot.

 

Egy régebbi ismeretséget kihasználva a feleség ezt meg is próbálta. Amit a férj elfogadott ugyan, de még depressziósabb Iett tőle, s egy munkatársnőjénél (egy férjes asszonynál) keresett vigasztalást. Ezt azonban újra csak titkolta felesége előtt. Az erőszak itt a szexuális nyitottság kikényszerítésében, s ugyanakkor az őszinteség hiányában rejlik. A játszma egyébként a felelősség elhárítását is célozza. A felmerült konfliktus látszóIag megoldható, ha a másik felet cinkossá tesszük.

 

A titkolt, vagy nem is titkolt féltékenység sok párkapcsolatban szinte termőtalaja az erőszakosságnak (amint azt egyébként csaknem naponta o!vashatjuk  az újságokban). A gyilkosságig fajuló féltékenység persze nem kerül a párterapeuta elé, de annál inkább a házasság megromlását okozó féltékenység. Egy 35 év körüli házaspár férfitagja pl. azért keresett fel, mert a féltékenység körüli veszekedések miatt szexuálisan ,,kissé elhidegültek” egymástól. Ezt az asszony terhessége is erősítette, amely fokozott figyelmességet igényelt volna a férfi részéről, ám ez a féltékenység miatti feszültségektől egyszerűen nem ment. Igy beindult a konfliktusok és az erőszak spirálja  illetve ördögkereke.

 

A féltékenység akkor Iátszik jogosnak, ha a házasfelek egyike tetten éri a másikat és felindulásában rögtön bántani akarja, pl. veréssel, (ha képes rá) vagy egyéb módon. Egy 47 éves asszony, aki férjét már harmadszor érte tetten, hogy gyógymasszőrként félrelépett női ügyfeleivel, megverni ugyan nem tudta férjét, de rögtön ügyvédhez fordult és válással fenyegetőzött. Az 50 éves férj ettől megijedt, mert nem akart elválni feleségétől, bár szexuálisan már rég nem kívánta az asszonyt, viszont gyakran megkívánta csinosabb és fiatalabb női ügyfeleit. Igy aztán megint kért feleségétől egy ,,utolsó esélyt”, s ígérte, hogy többet nem lép félre. Persze ettől még nem fogja jobban kívánni a feleségét, az agressziv feszültség tehát vaIószínűIeg  növekedni fog köztük.

Az ilyen esetekben nehéz eldönteni, hogy a házastársak közül melyik az erőszakosabb. Rendszerint persze a férfi, de vannak esetek, amikor a nő. Igy pl. egy huszonéves házaspár esetében 3 évi házasság után derült ki, hogy a feleség csak megjátszotta, hogy élvezi férjével a szexet és ki is elégül abban. Kielégületlenségének eredeti oka a férj korai orgazmusa és magömIése volt, amit nem tudtak megoldani, s a  feleség legalább a látszatot fenn akarta tartani, hogy nincs semmi baj. Közben persze a feszültsége növekedett és egy ponton kirobbant. Ez a pont egy osztálytalálkozó volt, ahol összeakadt régi szeretőjével, s együtt töltötte vele az éjszakát, amely többszörös kielégülést jelentett számára. Ezt elmondta férjének, hozzátéve, hogy csak akkor marad vele, ha ‘hosszabb aktusokkal ki tudja öt elégíteni. Az ilyen szexuális zsarolás már nyiltan erőszakos jellegű, eltérően a megjátszásos megtévesztésektől, amelyek azt elleplezik.

 

A női szexuális zsarolás még tipikusabb esetét mutatta az a 30-as éveiben járó házaspár, amelyben egy évtizednél hosszabb házasság után derült ki, hogy a feleség a  férjének korai orgazmusai miatt extramaritális kapcsolatokban szerzett magának kielégülést, s elkezdte visszautasítani férjének szexuális közeledéseit. Miután pedig félreIépése kiderült, közölte, hogy csak akkor hajlandó újra közösülni férjével, ha az képes lesz a Iegalább negyedórás aktusokra. A petting-orgazmust ugyanakkor még átmenetileg sem fogadja el, vagyis a férj  számára ez idő szerint elérhetetlen feladat  megoldását erőszakolja.

 

Hosszan lehetne még sorolni a párkapcsolatokban előforduló erőszak megnyilvánulásait, amelyeknek azonban van egy közös nevezőjük. Éspedig a szexuális kultúra hiányossága és a konfliktusok kezelésére való felkészületlenség. A szexuális nevelés hazánkban még nem intézményesült, holott a rengeteg szexuális funkciózavar csak ezáltal lenne megelőzhető  Épp ezért szerintem és meg jó néhány szakember szerint szükség lenne  átfogó   és intézményes szexuális nevelésre és ennek központi koordinálására,  amely felvállalná e feladat megoldásának elősegítését, például megfeleIő  szakkönyvek kiadásával, valamint képző és továbbképző tanfolyamok szervezéséveI.

 

                                                                                                                                                    Szilágyi Vilmos dr.

 

 

  Erwin J. Haeberle

Az  egyéni  szexuális  fejlődés

régi  és  új  modelljei

 

 A  nevelés és a gyógyítás szempontjából egyaránt  alapvető  az egyéni szexuális viselkedés fejlődésének korszerű szemlélete, amelyet a régi,  „ösztönelméleti modell”  túlhaladása jellemez. Az új modell a tanuláselméleten alapul, a nemi szerepek  ajánlott szabályainak megismerésén  és elfogadásán  (vagy elutasításán).  Mivel sokféle  szabály és értékrend van,  szexuális érték-pluralizmusról  beszélhetünk, ami az olyan, hagyományos elveket is megkérdőjelezi, mint  pl, hogy a szexnek csak a monogám házasságon belül lehet helye.  Mi következik ebből?

 

Vegyük szemügyre először a  szexualitás  és a szexuális  egészség  fogalmát.  Ezek a fogalmak viszonylag újkeletűek, hiszen  régebben  még a szót sem ismerték.  Ahogyan E. Haeberle professzor  írja, „ezt a szót a késői  19. század  és az iparosodott Nyugat  alkotta”; régebben legfeljebb  vágyakozásról, szenvedélyről, szerelemről és hasonlókról beszéltek és írtak. Csak a 20. században kezdték behatóbban tanulmányozni a szexuális viselkedést, s  -- az állatok mintájára – sokáig „ösztön-megnyilvánulásként”  értelmezték azt.  Kézenfekvő volt az összehasonlítás az állatok nemi életével,  amely általában vele-született, feltétlen reflexekből áll, vagyis ösztönös.

A  20. század közepe táján azonban bizonyos állatkísérletekből  kiderült, hogy a nemi ösztön már egyes főemlősöknél sem működik tökéletesen, hanem jórészt tanulással, megfigyeléssel sajátítják el a  fajukra jellemző  szexuális viselkedést.  Az embernél pedig  a szexuális megnyilvánulások a kortól és a társas viszonyoktól függően  annyira különböznek  (ugyanarra a szexuális ingerre sokféle válasz lehetséges!),  hogy indokolatlan azokat valamilyen veleszületett  (vagyis „genetikusan programozott”)  ösztön-mechanizmussal magyarázni.  Már  Sigmund  Freud  észrevette, hogy a csecsemők sokféleképpen reagáló  („polimorf  perverz”) lények, akiknél nem lehet kiszámítani a későbbi szexuális viselkedést.

 

Szexuális  egészség 

Még nehezebb volt meghatározni a  szexuális egészség  fogalmát  (ami pedig a  tudatos szexuális neveléshez szükséges).  Az  Egészségügyi Világszervezet  (WHO)  által  1974-ben kiadott  Ajánlás  szerint ennek három fő eleme van:

1.      A  szexuális  viselkedés  élvezetének  és irányításának képessége.

2.      Mentesség a félelmektől, a bűntudattól, tévhitektől és más olyan pszichés tényezőktől, amelyek gátolják a szexuális reagálást és kapcsolatot.

3.      Mentesség  a szexuális és nemző funkciókat akadályozó  zavaroktól és betegségektől.

 

A  szakemberek által megfogalmazott Ajánlás  szerint ebből  a  szexualitás pozitiv  értékelése  következik, s az, hogy a szexuális egészségvédelem célja nemcsak a gyermeknemző funkció védelme és a nemi úton terjedő betegségek távoltartása, hanem az egyének szexuális képességeinek fejlesztése is.  A  szexuális nevelés lényege tehát  a  szexuális egészség védelme és ápolása.  Vagyis tulajdonképpen  az  egészséges életmódra nevelésről van szó;  hiszen az egészséges, kiegyensúlyozott nemi élet  a normális emberi életmód egyik fontos eleme  (sokak szerint alappillére).

Maga a szexualitás  pedig az ember  sajátos reagálási módja  bizonyos fajta ingerekre. S minthogy ez a reagálás egyénenként  és életkoronként, meg a társadalmi helyzettől és korszaktól függően is különbözik,  nehéz pontosan meghatározni,  mi tartozik ide  és mi nem.  Régebbi korokban pl. a szexuális öningerlést nem tekintették  erotikus cselekménynek, vagyis a nemi élet körébe tartozónak. S az is gyakori volt, hogy a nyugtalan kisgyermekeket a szülő a nemi szerv simogatásával próbálta megnyugtatni  (s ezt akkor senki sem tekintette  „szexuális visszaélésnek”). De ma is elég eltérő véleményekkel találkozhatunk  abban a kérdésben, hogy mi számít  „normális”  vagy „abnormális”  szexuális viselkedésnek.

 

Vitathatatlan azonban, hogy a szexuális viselkedés az  életkortól függően is változik  és alakul. Az is nyilvánvaló, hogy kisebb-nagyobb mértékben a testi változásoktól is függ, teház organikus, fiziológiai alapjai vannak.  Ez azonban nem magyarázza, hogy pl. ugyanaz a szexuális viselkedés miért jelentkezik a különböző embereknél elég eltérő életkorban és a testi fejlettség különböző fokain.  (Pl. vannak, akiknél  az orgazmus, a szexuális kielégülés már az óvodáskorban jelentkezik, míg másoknál esetleg a serdülőkor után sem.)

A  mai szexológusok elismerik ugyan S. Freud (1905)  és mások érdemeit a  pszichoszexuális fejlődés elméletének megalapozásában, de már nem feltételeznek semmilyen  „nemi ösztönt”, s a  biológiai  potenciál  helyett inkább az interaktiv  tanulási folyamatoknak  tulajdonítanak döntő jelentőséget.  Ebből a szempontból figyelemre méltó a szexuális fejlődés összehasonlítása a beszéd  fejlődésével:  ahogyan nincs  „beszéd-ösztön”, csupán fogékonyság a beszéd-tanulásra (hiszen különben mindenki egyformán és egy nyelven beszélne),  ugyanúgy nincs „nemi ösztön” sem

 

A  pszichoszexuális fejlődés  új  elmélete

Ha pedig a szexuális viselkedés nem velünk született és nem biológiailag meghatározott, hanem csak lehetővé tett, és a szélesebb értelemben vett tanulási folyamatoktól függ,  akkor tulajdonképpen  pszichoszexuális  fejlődésről kell beszélnünk.  Ezt részben már  Freud is felismerte, amikor kidolgozta hipotetikus elképzelését az egyéni szexuális fejlődés  szakaszairól.  Az utóbbi évtizedek  tudományos vizsgálatai  alapján  azonban  kiderült, hogy a pszicho-szexuális fejlődés  korszerű elmélete a biológiai nemmel való, tudatos azonosulást és az adott nemre és életkorra érvényesnek tartott nemi szerep  megtanulását  tartja döntőnek.  Az elmélet  egyik központi tétele  az ún. szkriptek szerepének felismerése;  ez tulajdonképpen  a tanulási és szerepelmélet továbbfejlesztése.  A  szkript  (latinul script) szó szerint  írást jelent;  átvitt értelemben  leírt véleményt, szabályt, forgatókönyvet, viselkedési előírást.  Az adott korban és társadalomban megjelenő, sokféle szkript  között sok olyan is van, ami a szexuális viselkedésre vonatkozik, azt próbálja szabályozni.  De persze nem egységesen, hanem az adott társadalomban kialakult,  különböző  értékrendeknek  megfelelően.  A  gyermek az első és legfontosabb szkripteket a szüleitől kapja, de később sok más szkriptet is megismer  és választania kell közülük, hogy viselkedését aszerint irányatsa.

 

Többnyire ugyan azokat a szkripteket választja, amelyek összhangban állnak a szüleitől kapott szkriptekkel, szerep-előírásokkal, de megtörténhet ennek  ellenkezője is;  tehát  öntudatra ébredésével a szülői mintáktól és elvektől eltérő szexuális értékrendet és viselkedést is kialakíthat.

A  szexuális normák sokfélesége  egyrészt relativizálja, viszonylagossá teszi  azokat, másrészt szükségessé teszi a választást közülük, hiszen nem lehet minden szkriptnek eleget tenni.  Tény azonban, hogy a  mai fiatal nemzedékek is hajlamosak pl. a szexuális  kapcsolataikat a szerelemmel  (vagy akár házassági szándékkal)  „igazolni”,  holott ez sem  erkölcsileg, sem pszichológiailag nem elegendő, hiszen a szerelem érzése önmagában még senkit sem tesz éretté és alkalmassá  egy felelősségteljes kapcsolatra.  A  szexuális viselkedéssel együtt járó,  testi és lelki veszélyek  elhárítására való  felkészültséget nem pótolja a szerelem érzése,  ahhoz sok egyéb feltétel is kell. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a szerelem felesleges, hiszen éppen a kölcsönös szerelem, az érzelmi kötődés teheti  értékesebbé, a személyiséget gazdagítóbbá a szexuális kapcsolatot.

 

                                                                                                                                                          Ford.   Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Gondolatok a szexológiáról

E.J. Haeberle tanulmánya kapcsán

 

Nagy érdeklődéssel olvastam a világhírű szexológus tanulmányát  „a  szexuális fejlődés régi és új modelljéről”, amely – bár nem használja a  „pszichoszexualitás”  vagy a pszichoszexuális fejlődés fogalmát, lényegében az utóbbiról szól, annak elméleti vázát adja meg.  S  minthogy a szexuálpedagógiának, sőt, a szexuálterápiának is ez képezi az alapját, nem mindegy, hogy a szexológia nemzetközi élvonalába tartozó tudós milyen „uptodate”  ismereteket közöl erről.  Haeberle professzor az általa teremtett Szexológiai Archivum igazgatója és a Német Szexuálszociológiai Társaság vezetője, de éveket töltött a legrangosabb, amerikai szexológiai intézetnél,  igen sok publikációja és többnyelvű, milliók által látogatott weblapja van (www2.hu-berlin.de/sexology )

 

A tanulmány az ún. „ciklus-koncepció” megcáfolásával kezdődik;  az ember élete ugyanis nem mindható ciklikusnak, vagyis ugyanoda visszatérő körforgásnak, hiszen az ember nem születik újra.  Az élet ciklikus felfogása még a fajokra sem érvényes,  minthogy azok is folyton változnak az evolúció következtében.  Ellenvetésként felhozható lenne, hogy  „a  nem-létből jövünk, s ugyanoda térünk vissza”;  csakhogy valójában az egyének is, meg a fajok is az élő elődöktől származnak, s életüket általában továbbadják valahogy.  A ciklikusság látszatát legfeljebb az keltheti, hogy számos testi és lelki képességünk az újszülött kortól kezdve növekszik, ám később ez a növekedés megáll, sőt, az öregedéssel hanyatló, csökkenő fázisba kerül;  ám sohasem lesz épp olyan, mint az újszülött-korban.  Tény az is, hogy bizonyos lelki képességeink a testi változások ellenére a születéstől egészen a késő öregkorig  fejleszthetők, tehát nem ciklikusak. Hiába csökken pl. a nemi potencis, a szeretet és gyengédség képessége változatlan maradhat, sőt erősödhet és növekedhet az öregkorban is.

 

Haeberle másik fontos, bár többféleképpen értelmezhető megállapítása  az emberi gondolkodás viszonylagosságára és ideologikus   (vagyis hamis tudati)  jellegére utal.  Tény, hogy a mai  fogalmaink sem mindig tükrözik elég hűen és pontosan a valóságot, amely nagyon is változó.  Az azonban túlzásnak tűnik, hogy „minden valóságot, amit e fogalmakkal észlelünk, épp ezek teremtenek, s a valóság úgy változik, ahogy a fogalmak változnak.”  Ez a szubjektiv idealista felfogás könnyen  ad absurdum  vihető,  hiszen fogalmainkat elég könnyen változtathatjuk, a valóság azonban nem változik velük együtt.  Ugyanis nemcsak  „látszólag”  független a gondolkodásunktól  -- amely viszont nem független a valóságtól (bár valamennyire függetlenedhet attól, s ezáltal könnyen problematikussá válhat).

 

Az  „ideológiai kritika mint önkritika”  tehát nagyon indokolt minden tudományban, így a szexológiában is.  „Örök igazságok”  valóban nincsenek, hiszen semmi sem örök.  Legfeljebb viszonylagosan állandó, vagyis stabil igazságok, pontosabban szakismeretek vannak, amelyek több-kevésbé töredékesek vagy hiányosak ugyan, de a sok, töredékes szakismeretből már összeállt egy viszonylag stabil és megbízható összkép.  Épp ezért talán mégsem kell mindig a  „pragmatizmus síkján”  maradnunk.  Kicsit túlzásnak tűnik, hogy csak „ideiglenes megállapításokat tehetünk”   az egyéni szexuális fejlődésről.  A tanulmánynak a különböző életkorokat áttekintő fejezetei mintha ennek ellenkezőjét bizonyítanák.  Mindenesetre elgondolkodtató egy elismert szakember ilyen fokú óvatossága.  Annál is inkább – vagy tán épp azért --, mert bátran meg mer kérdőjelezni számos korábbi, általánosan elfogadott megállapítást.

 

Nagyon érdekes például a „gyermekek nemi életének”  megkérdőjelezése;  azon az alapon, hogy régebbi korokban a maszturbációt, a nemi szerv kézzel ingerlését nem tekintették „szexuális cselekménynek”.  Persze – ahogy Haeberle írja – akkor még nem ismerték ezt a szót  (és fogalmat).  Ám ez aligha változtat az említett tevékenységek szexuális jellegén,  Vagy mégis?  Ha a szülő esetenként gyermeke nemi szervének simogatásával nyugtatta meg vagy altatta el őt, ez valószínűleg ma sem tekintendő  „szexuális visszaélésnek”, vagy „beteges és kórokozó”  eljárásnak.

Haeberle ugyan elismeri S. Freud és mások  (pl. A. Moll)  érdemeit a  (pszicho)szexuális fejlődés elméletének megalapozásában, de fontos megállapítása, hogy a mai szexológia már nem hisz semmilyen ösztönben, s a „biológiai potenciál”  mellett  inkább az interaktiv tanulási folyamatoknak tulajdonít döntő jelentőséget. Ebből a szempontból nagyon találónak tűnik a szexuális fejlődés összehasonlítása a beszédfejlődéssel:  ahogyan nincs „beszédösztön”, ugyanúgy nincs  „nemi ösztön” sem. (Az a tény,, hogy a beszédtanulást és a szexuális viselkedés tanulását is velünk született genetikai struktúrák teszik lehetővé, nem határozza meg ezek alakulását.)

 

Haeberle egyik központi koncepciója  a „szkriptezési elmélet”  amely az ösztönelméletet helyettesító a szexológiában.  Véleményem szerint ez a szerepelmélet továbbfejlesztése, s kétségkívül termékenynek bizonyul a pszichoszexuális fejlődés megértése szempontjából is.  Különösen meggyőző, amit a szexuális szkriptezésről ír.  Találóan bírálja például azt a „kulturális  szkriptet”, amely a szexuális kapcsolatot és a szerelmet  (sőt, a házasságot)  elválaszthatatlannak tartja.  Saját vizsgálataimból is kiderült, hogy a mai fiatalok is hajlamosak a „szerelemmel” szentesíteni a szexuális kapcsolataikat, épp e hagyományo szkript alapján.  Haeberle ismerteti  e szkript keletkezésének történetét, s indokoltan állapítja meg, hogy e „hármas egység szkriptje”  későbbi csalódásokra programozza az egyént.

Joggal utal a mai  „szexuális érték-pluralizmusra”  is, ami  logikusan következik az alapkoncepcióból, s ismét a szakismeretek relativitása felé mutat.  Igen szellemes megállapítása, hogy a tudományos  „paradigmaváltást”  egyszerűen  „átszkriptezésnek”  tartja;  az egész tudományt pedig „kulturálisan plauzibilis magyarázatok halmazának”, amelyek maguk is  szkriptezettek,  tehát  ideologikus  jellegűek. Felmerül persze a kérdés, hogy nem veti-e el a sulykot, amikor az egész tudományt ideológiának tartja, ami csak részben, vagy ideiglenesen funkcionál? Nem vezet-e ez a túlzottnak tűnő relativizmus a tudományos és az előítéletes gondolkozás egy szintre helyezéséhez?  Elég lehangoló az a következtetése, hogy  „ebből az egész szkriptezési hálóból sohasem szabadulhatunk.”  Hiszen, ha így lenne, akkor teljesen relativ lenne a különbség  a tudományok és áltudományok között  (hogy tovább ne menjek).  Vagy csak a tudós túlzott szerénységéről illetve aggályosságáról van szó?  Tanulmányának egésze ezt látszik erősíteni,  s önmagának is ellentmond, amikor arra bíztat, hogy  kritikailag vizsgáljuk felül a szkriptjeinket.

 

Nagyon jónak tartom a szexuális viselkedés három fő vonalának (nemi szerep, erotikus és reproduktiv viselkedés)  elkülönítését és elemzését,  különös tekintettel egymást befolyásoló lehetőségeikre.  Új és fontos gondolat az is, hogy „ a szexuális beállítottság sem mindig végleges”.  Kár, hogy ezt csak a  heteroszexuális beállítottság felnőttkorban történő, váratlan homoszexuálissá válásával illusztrálja, holott nyilván a fordítottja is előfordul. Tény, hogy a  „különböző modellek kipróbálása” ma már nálunk is gyakori.

Az egész tanulmányból,  de főleg az idősebb kor tárgyalásából az a sokak számára meglepő tény derül ki, hogy egy szexológus sem feltétlenül „szex-centrikus”.  Sőt,  akár olyasmit is mondhat, hogy  „a szex tulajdonképpen nem is olyan fontos”.  S hogy bár idősebb korban a szexuális képesség hanyatlik  (főleg a férfiaknál),  ám az „intimitás megteremtésének potenciálja”  az évek számával még gyarapodhat is!

Végeredményben ez a tanulmány a világ egyik legelső  (number one)  szexológusának kvázi  ars poetikája, mely a lelki képességeket, különösen a szerelmi képességet  fontosabbnak tartja a testieknél.

                                                                                                                                                          Szilágyi  Vilmos  dr.    

 

 

A  prostitúció  jelene és  jövője

Egy vita  tanulságai

( Cikk a  Belügyi Szemlében)

 

Van egy nagyon  „kétélű”, sőt, megtévesztő  szólásmód a hazai nyelvjárásban, amikor „szerelmi aktusnak”  vagy „szerelmeskedésnek”  nevezik a szexuális viselkedést,  függetlenül annak jellegétől, minőségétől.  Pedig könnyen belátható, hogy a szexnek  sokszor semmi köze a szerelemhez;  különösen akkor, ha  létérdekből, vagy anyagi  ellenszolgáltatás céljából kerül rá sor.  Mégis vannak, akik úgy próbálják feltüntetni az üzleti szexet, mintha azonos értékű lenne a szerelmi odaadással,  s erről igyekeznek partnerüket,  sőt, néha önmagukat is meggyőzni.  S itt nemcsak – és nem is elsősorban – az  egyesek által  „hivatásos  szeretők”-nek nevezett prostituáltakra gondolok,  hanem  bárkire, aki anyagi vagy karrierérdekből  „megjátssza  magát”, vagyis vágyat és élvezetet szimulál a szexuális együttlét során.  Az említett „érdek”  nem feltétlenül jelent azonnali pénzbeli hasznot, de jelenthet sokféle más előnyt, ajándékot,  vagy akár a „házastársi kötelesség”  teljesítését is.

 

Ha valaki egy lehetséges partnert le akar kötelezni, mert vár tőle valamit, amire szüksége van,  esetleg  „szexuális  szolgáltatással”  igyekszik ezt elérni, s a cél érdekében igyekszik a vállalt szerepnek megfelelően, szenvedélyesen viselkedni.  Ha nagyon beleéli magát  és elég fejlett a szexuális reagáló-készsége, esetleg még az adott partner is szimpatikus neki, akkor előfordulhat, hogy valamennyire  élvezi is az együttlétet  (s nemcsak azért, mert  sikerélményt jelent számára, amennyiben közelebb visz célja eléréséhez).   A gyakran változó partnerrel folytatott, üzletszerű szexuális kapcsolatok esetén azonban ez már nem lehetséges;  ott csak  megjátszás lehet, ami egyértelműen a partner megtévesztését célozza.

A  megjátszásnak, vagyis az élvezet és kielégülés színlelésének azonban vannak kevésbé tudatos és nem anyagi haszonszerzésre irányuló formái is.  Amikor például egy fejletlen orgazmuskészségű nő  szerelmi partnere kedvéért  valódi szexuális vágy és izgalom nélkül, vagy gátlásokkal küszködve  is hajlandó a közösülésre, gyakran erőlteti és ezzel együtt akaratlanul megjátssza a kielégülést, akkor ezzel nemcsak a partnerét téveszti meg, hanem önmagát is becsapja.  Azt hiszi ugyanis, hogy helyesen viselkedett, hiszen  igyekezett mindent megtenni, hogy örömet nyújtson szeretett partnerének. (Ezt megkönnyíti, hogy esetleg nem is tudja, milyen az igazi orgazmus.)  Ám, ha ez gyakran előfordul, rögzülhet az orgazmus-képtelenség, amin már csak szexuálterápiával lehetne változtatni.

 

Tudatos  megtévesztés 

Ezúttal azonban a nagyobb veszélyre, az üzleti szexuális szolgáltatásokkal együtt járó, tudatos  (bár rutinszerű) megtévesztésre hívnám fel a figyelmet.

Amióta a  prostitúció  egyes külföldi példák nyomán nálunk is megszűnt büntetendő cselekmény lenni, s bizonyos, lazuló korlátok mellett legálissá és nyilvánossá vált,  azóta érthetően a közfigyelem előterébe került  és érdekes vitákat váltott ki.  A  viták két fő pólusát lényegében a  pro  és kontra  attitűddel lehet jellemezni.  Vagyis az egyik tábor elfogadja, vagy éppen bátorítja,  szükségesnek és hasznosnak tartja a prostitúciót;  a másik viszont elutasítja, károsnak és kiküszöbölendőnek tartja.  A  két pólus között természetesen átmenetek, fokozatok is vannak.

Eddig inkább az utóbbi attitűd  dominált:  erkölcsi, jogi vagy egészségügyi és egyéb érvekre hivatkozva sokan erélyesen követelték a prostitúció  felszámolását, betiltását  (bár ennek módszereit illetően nem mindig értettek egyet).  Az utóbbi években azonban megjelent és erősödni látszik egy ellentétes tendencia, amelynek képviselői egészen más módon közelítik meg ezt a társadalmi jelenséget, melynek nagyságrendjéra jellemző, hogy  mind  a  szolgáltatók, mind az igénylők  sokan vannak;  számuk több száz ezerre tehető,  tehát nem elhanyagolható  (nem is szólva az esetleges következményekről).

Vizsgáljuk meg közelebbről  először a  prostitúció  igazolására törekvők  álláspontját.  Amit aktuálissá tesz többet között az a körülmény is, hogy Hollandiában az elmúlt években a bordélyházakat is engedélyezték.

Köztudott, hogy a prostitúcióval nemcsak az utcán, a vendéglátóhelyeken vagy a tömeges rendezvényeken (pl. autóversenyeken)  lehet találkozni, hanem  egyes újságokban,  filmeken és az interneten is.  Több olyan  website  érhető el, amely valamilyen formában foglalkozik a prostitúcióval, köztük néhány magyar nyelvű is található.  Néhol vita is folyik a témáról.  Erről pl. a Magyar Szexológiai Szemle  20004. száma is hírt adott;  az egyik ilyen vita ezt a sajátos  címet kapta:

 

Lehet-e áru  a  szerelem? 

A  cím arra utal, hogy az egyik vitapartner közölte:  tapasztalatokat szerzett a  „szerelem-piacon”.  Ez utóbbin éjszakai mulatóhelyeket értett, ahol prostituáltak kínálták  szolgáltatásaikat.  Ugyanis  ő ezt  „szerelmi szolgáltatásnak” tartotta, s egy sajátos ideológiát talált ki hozzá.  Szerinte a  prostituáltak valójában  „hivatásos  szeretők”,  akik  jó pénzért bárkinek megengedik, hogy rövid  ideig  „szerethesse”  őket.  Vagyis  szerinte a szerelem is  áruvá vált ebben a mai társadalomban.

Úgy tűnik, ez a vitapartner  összekeveri a szerelmet a szexuális viselkedéssel,  holott a kettő  korántsem ugyanaz!  Összekapcsolódhatnak ugyan, ami tulajdonképpen kívánatos is, mert a szexuális viselkedést mintegy  magasabb élményszintre emeli;  de ez viszonylag ritkán történik meg  (s persze még az együtt-járás, együttélés vagy házasság sem garancia rá).  A  szexuális kapcsolat  nem feltétlenül  intim-kapcsolat  vagy éppen  szerelem.  Külsőleg és látszólag ugyan hasonlíthat rá, különösen, ha az egyik (vagy mindkét)  fél  „megjátssza magát”;  ez azonban csalás  és/vagy öncsalás, megtévesztés.  A  fizetett szexuális szolgáltatást  pedig különösképpen el kell határolnunk a szerelemtől, amihez semmi köze sincs.  Ha a „szolgáltató”  mégis a szerelmest játssza, akkor lehet, hogy jó színész(nő),  s lehet, hogy ügyfele beéri a szerelem látszatával, vagy éppen el akarja ezt hinni,  de ez valójában csupán jól megfizetett szerepjáték, amely csak addig tart, amíg a fizetség biztosított.  A  szolgáltatónak legtöbbször még testi kielégülést, élvezetet sem jelent, hanem  fárasztó kötelesség, amit csak  kényszeredetten vállal az anyagi haszon érdekében.

 

Egyesek mégis  azt hiszik, hogy a prostituáltak általában nem „kényszeredetten”  végzik munkájukat, hanem azért, mert „szeretik a szexet”,  aminek  mesterei. Épp ezért sajnálatosnak tartják, hogy nem becsülik meg őket. Eszerint vannak emberek, akik az átlagosnál jobban szeretik az erotikát, mintha kifejezetten erre születtek volna.  Ebből úgy tűnhet, mintha a prostituáltak  önként és szabadon  vállalkoznának  bizonyos szexuális igények kiszolgálására.  De mit mond erről a hazai  Prostituáltak  Érdekképviseleti  Egyesületének  elnöknője, az érintetteket jól ismerő Földi Ágnes: „Manapság több ezer lány és asszony  él a testéből.  Nem azért, mert erre születtek.  A körülmények kényszere, hogy csak így maradhatnak fenn  a még tisztességes világban.  A prostituáltak 70%-a a körülmények áldozata.”  S hozzáteszi: „Most azért küszködünk, hogy… vállalkozókká válhassanak.”

Lehet ugyan, hogy ez a 70%  valójában 80 vagy 90%,  de bizonyosnak tűnik, hogy a prostituáltak túlnyomó többsége a körülmények áldozata, vagyis kényszeredetten végzi munkáját.  A vitapartnerek persze azt mondják erre, hogy valószínűleg a más szakmabeliek többsége is kényszeredetten dolgozik, a megélhetés kedvéért, s nem nagyon válogathat a munka terén.  Nem mindegy azonban, hogy milyen az a munka, s hogyan hat az emberre. Forgács Zsuzsa ezt írja erről:  „A prostituáltakat szívesen látogató férfiak gyakran szokták áltatni magukat azzal, hogy ezek a „dolgozó” nők élvezik, amit csinálnak.  Ám ezek a „dolgozó” nők csak úgy élhetik túl a számlálatlan numerákat, ha öncsonkítják magukat, ha elidegenítik maguktól, azaz mesterségesen paralizálják az örömszerzés szervét illetve szerveit.” (M. Narancs, 2001 jan.4.)

 

Vagyis ez a munka tragikusan rossz, elembertelenítő hatással van a prostituáltakra, s e hatás alól valószínűleg igen kevesen tudják kivonni magukat, még a legfelső, viszonylag szabadabb rétegükben is. (Hogy hogyan, az további vizsgálatokat érdemelne.)  De nem sokkal jobba a helyzet az ügyfelek vonatkozásában sem:  kialakítja vagy erősíti bennük azt a szemléletet, attitűdöt, hogy a szexuális kielégülés megvásárolható testi élvezet, amely semmilyen felelősséggel vagy elkötelezettséggel nem jár.  Mindezeken túl a nemi úton terjedő betegségek veszélyét is fokozza minden érintett számára.

 

Naív  elgondolások 

Képtelen feltételezés, hogy a szexuális szolgáltató azért kap pénzt, mert  megengedi, hogy őt adott ideig  „szeresse”  az ügyfél.  A szexuálisan kiéhezett ügyfél, aki – jobb híján – pénzért vásárol nemi kielégülést,  nem szokott beleszeretni a prostituáltba, még ha tetszik is neki valamilyen szempontból.  A prostitúció ugyanis kifejezetten  testi szolgáltatás,  amely gyors és alacsony szintű kielégülést nyújt az ügyfélnek.  Elég ritka kivétel, hogy néhány kedves szó vagy érdeklődés is társul hozzá.  Erre sem idő nincs, hiszen a prostituált igyekszik minél több ügyfelet kiszolgálni, sem lelkiállapota és felkészületlensége nem teszi ezt lehetővé. Pedig kétségkívül jó lenne, ha a testén és rutinos mozdulatain kívül valami mást is tudna nyújtani;  pl. ügyfelének lelki igényeit is észrevenné és kielégítené.  (Ez esetben akár terápiás hatása is lehetne, ahogyan az amerikai  betanított „pótpartnerek”  (surrogates)   segítenek pl. egy szexuális zavar megoldásában.)

 

Naív elgondolás az is, hogy a „szerelem-vásárlás” vagyis fizetett szexuális szolgáltatás)  által a prostituált és ügyfele közötti jövedelemkülönbség kiegyenlítődhet.  Néha ugyan ez is előfordulhat, de társadalmi méretekben  ez aligha változtat a  (patriarchális)  rendszeren.  Ahogyan pl. Thun Éva  írta:  „…a prostitúció jelensége…a patriarchális berendezkedésű társadalom férfi-dominanciájának kifejeződése a nőkön elkövetett erőszakon keresztül.”  (Belügyi Szemle,  2000/4-5.sz.)  Az „erőszak” itt az áruvá degradálást jelenti.

Persze hagyományosan egy férj is  megveszi  („elveszi”), tulajdonává teszi a feleségét, aki ezáltal szintén prostituálódik – hangoztatják a vitapartnerek.  S ennek a veszélye valóban fennállhat, de inkább csak akkor, ha a feleség anyagilag (vagy egyéb szempontból)  kiszolgáltatott helyzetbe kerül  férjétől.  A vitapartnerek szerint viszont az a férfi, aki minden jövedelmét a családjára költi,  szexuálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet feleségétől, mert nincs pénze máshol  (prostiktól)  szexuális kielégülést vásárolni.  Ezen az alapon bevezetik a  „fizetett család”  fogalmát;  vagyis, hogy a házastársak minden, egymástól kapott szolgáltatást  pénzben számoljanak el, s akkor nemcsak gazdaságilag, hanem szexuálisan is függetlenek lehetnek egymástól.

 

Értékek  cseréje – vagy  emberkereskedelem?

A  „fizetett család”  azonban képtelenség:  a házassági és családi funkciókat nem lehet pénzzel megváltani, hiszen az érzelmeknek, gondolatoknak és a mindennapi együttélés ezer apró mozzanatának nincs „árfolyama”.  Mesterkéltté és rideggé válna a folytonos számolgatásoktól (és alkuktól).  Ez azonban nem jelenti azt, hogy a  csereelmélet  nem érvényes  mindenfajta kapcsolatra, így a családi kapcsolatokra is.  Hiszen az ilyen kapcsolatok tartóssága és harmóniája is azon múlik, hogy a résztvevők hosszabb távon  megkapják-e a csereértéket  egymásnak tett szolgálataikért.  A csereérték azonban itt nem a pénz, hanem valamilyen szükséglet, igény kölcsönös kielégítése lehet.  Ez egy sokrétű, komplex és hullámzóan változó helyzetet jelent, amit durva egyszerűsítés lenne a jövedelmek kiegyenlítésére visszavezetni.  Az viszont tény, hogy az anyagi vagy egyéb előnyökhöz jutás lehetősége gyakran erősen befolyásolja a párválasztást és családalapítást  -- ami aztán később könnyen megbosszúlja magát.

 

A  prostitúcióval kapcsolatos szakirodalomról egyik vitapartneremnek az volt a véleménye, hogy „sztereotip megfogalmazások, statisztikákkal alátámasztva”.  Az  emberkereskedelem  szerinte a kapitalista társadalom velejárója, hiszen pl. futballistákat és különböző szakembereket is adnak-vesznek.  Érthető, hogy ugyanezt teszik a lányokkal – ami nem is lenne baj, ha jól megfizetnék őket is.  Ám ennél fontosabbnak tartja, hogy a prostituáltak társadalmi megítélése átalakuljon.  Az erről közölt cikkek ugyanis szerinte nem tárják fel az emberi aspektusokat,  és ha igen, akkor csupa negativ megállapítással lehet találkozni.  Mintha ezek az emberek mind sérültek  vagy perifériára szorultak lennének  és csak a gazdasági vagy egyéb kényszer sodorná őket erre a pályára.  A társadalomra szerinte nem a prostitúció veszélyes, hanem annak tiltása és büntetése, mert ez könnyen a bűnözők világába sodorja őket.

 

A  holland  példa

Nyilvánvaló, hogy a vitázó  mindenáron igazolni akarja a prostitúciót, amit hasznosnak (s így erkölcsösnek)  tart. Érveit szerencsére nem nehéz megcáfolni.  Az emberkereskedelem régebbi korokban valóban mindennapos volt, s bár itt-ott még ma is előfordul, de a fejlett, nyugati társadalmakra ma már nem jellemző.  1949-ben  megszületett az ENSz egyezmény New Yorkban  az emberkereskedelem tilalmáról,  amihez hazánk is csatlakozott, s amit eddig nem is mondtunk fel.  Néhány ország, így pl.  Hollandia  ugyan nem csatlakozott az egyezményhez, de a  prostitúció szabályozását célzó új törvényük  hat évig terjedő börtönnel bünteti  azt, akire az emberkereskedelem vádja rábizonyul.  A holland diplomácia és a civil szervezetek különböző  projekteken dolgoznak az emberkereskedelem megakadályozására.

A  Hollandiában illegálisan tartózkodó  prostituáltak, akik emberkereskedelemnek estek áldozatul,  kormányzati segítségre jogosultak.  Ha bármelyikük feljelenti az emberkereskedőt, ideiglenes tartózkodási engedélyt kaphatnak a jogi eljárás befejeztéig. Három hónap alatt kell eldönteniük,  9ndítanak-e pert a vádlott ellen, s közben mindvégig igénybe vehetik az egészségügyi és a gazdasági segélyszolgálatokat.  Egyébként  törvénytelennek tekintik:

1.  A  kényszerítés következtében létrejött  prostitúciót,

2.  egy kiskorú részvételét a prostitúcióban,

3.  ha prostitúció céljából más országból hoznak embereket, és

4.  amikor a kényszerített személytől elveszik a prostitúcióból származó jövedelmet.

 

Igaz ugyan, hogy a bordélyokat legalizálták, de a  prostituáltak alkalmazása hatósági engedélyhez kötött.  A hatóság szabályozza a bordélyok működését  és rendszeresen ellenőrzi azokat.  Szabálkyozzáka „munkahelyek”  nagyságát, hideg és meleg vízzel, valamint gumióvszerrel való ellátottságát.  Ezenkívül védik a prostituáltak  testi és lelki integritását.  Tiltják  pl. a veszélyes szexet, a kötelező italfogyasztást az ügyféllel.  Ugyanakkor előírják a rendszeres egészségügyi kontrollt, és a hatóság által kijelölt  protektor  (tanácsadó, gondozó)  felkeresését.

A  nem önállóan dolgozó  prostituáltak után  alkalmazójuk köteles társadalombiztosítási járulékot fizetni, így betegség esetén táppénzt kaphatnak  és nyugdíjra is jogosultak.  Ha egy prostituált nem kíván tovább  szexuális szolgáltatóként működni,  megteheti, de ez esetben a többi munkanélkülihez hasonlóan köteles munkát keresni és a közvetítő által felajánlott munkát elvállalni.

Ez egyelőre elfogadhatónak látszik, s a magam részéről nem bánnám, ha a magyar törvényhozás követné a holland példát. Megfontolandó azonban a nővédelemmel kapcsolatos  svéd  politika  is.

 

A  svéd  nővédelem

Svédországban  1999 óta tilos a prostitúció, mert „nem kívánatos jelenségnek”  tartják.  Törvényt hoztak a nők fokozottabb védelmére,  mindenféle erőszak megelőzése érdekében.  Ide tartozik a fizetett szexuális szolgáltatások tilalma is, akár az utcán, akár bordélyokban  vagy masszázsszalonokban kerülne ezekre sor.  A büntetés azonban nem azt sújtja, aki fizetett szexuális szolgáltatásra kényszerül, hiszen alárendelt helyzetben van, s ezt kihasználják a fölényhelyzetben levők.

Büntetni tehát ez utóbbiakat kell   (pénzbüntetéssel vagy fogházzal).  Fontosnak tartják emellett a prostitúcióra kényszerülő nő  segítését abban, hogy szakítani tudjon ezzel az életformával.  A  kormányzat ugyanis tudja, hogy a jogszabályok és büntetések önmagukban nem elegendőek, s csak előkészíthetnek vagy kiegészíthetnek más, hatékonyabb intézkedéseket.  Nagy  szerepet kapnak a szociális jóléti szolgálatok, a tanácsadás és terápia.

Az új törvény  szigorúbban bünteti a  munkahelyi szexuális zaklatást  is.  Sőt, arról is rendelkezik, hogy a nemi erőszakot és a szexuális visszaéléseket  tudományos vizsgálatnak kell alávetni, hogy tisztázni lehessen azok okait és megelőzésük módjait.  Az ilyen vizsgálatokat  az áldozatvédelmi hatóság finanszírozza.  Emellett a  kriminológiai kutatásokban is fokozottabban kell érvényesíteni a nemek közötti viszony  szempontjait.  A rendőrségnek nyilvántartást kell vezetnie a nők elleni erőszak eseteiről,  s monitorozni kell a  prostitúció  előfordulási helyeit,  mert a videokamerának elrettentő hatása lehet a férfiakra.  A nők elleni erőszak miatt elítélteknél biztosítani kell a szükséges  terápiát,  a külföldi tapasztalatok figyelembe vételével.  A törvény kiemelten támogatja a nővédelmi szolgálatokat  (telefonos krízisközpontok  stb.).  1994  óta működik egy állami központ az erőszakot elszenvedett nők segítése céljából.

 

Hazai  dilemmák  és utópiák

Mindezek ismeretében könnyebb megítélni a prostitúció hazai helyzetét és a helyzet alakításának lehetőségeit. Először is, nem indokolt megkérdőjelezni a prostituáltak túlnyomó többségének kényszerítését és kizsákmányolását  azon az alapon, hogy van egy szűk réteg, amely  „önként és szabadon”  adja el  szexuális szolgáltatásait.  Nem mindegy, hogy luxusigények kielégítése, vagy a puszta megélhetés miatt szánja rá magát valaki saját nemiségének áruba bocsátására.

 A  prostituáltak  pszichológiai vizsgálatának adatai azt mutatják, hogy kevés kivételtől eltekintve személyiségük többé-kevésbé sérült, s jelentős részük káros szenvedélyek rabja. Tény, hogy a gazdasági kényszer gyakran alárendelt jelentőségű az egyéb motivumok mellett.  Arról azonban szó sincs, hogy „az átlagosnál jobban szeretik az erotikát”.  Sőt, az évek során  erotikus élvező készségük fokozatosan elsorvad,  s már nemcsak az ügyfelekkel, de senkivel  sem tudják élvezni a szexet.  Itt a pénzre megy ki a játék!  Méghogy ők „taníthatnának”?  Ugyan mire?  Arra, hogy áruvá tegyük  a legbensőbb emberi viszonyt?  Ez lenne a hasznos?

 

A  prostitúció egyik prokátora szerint „elég baj, hogy a szocializmusban az erotikát kedvelők nem helyezkedhettek el államilag fenntartott  öröm-házakban, mert akkor kevesebb lett volna a válás és a hazudozás, bujkálás…. Nem mi akartuk, hogy itt minden áru legyen.  Ha pedig így van, akkor el kéne azon gondolkozni, hogy vajon a tiltás és büntetés jó megoldás-e?  Láttuk, hová vezetett a prohibició az USA-ban, s látjuk, hová vezet a drog tiltása:  a bűnözéshez vezet.  A kirekesztettséghez vezet.  A tiltás egyébként maga a reklám…”

Az „államilag fenntartott öröm-házak” fantazmagóriája  abnormális utópiának tűnik, amit kár lenne komolyan venni. Inkább e gondolkodásmód eredetét kellene analizálni, hogy kiderüljön, miért identifikálódik a vitázó a prostituáltakkal,  s miért idealizálja őket?  Milyen érdekek fűzik a tudományos vizsgálatokkal megállapított tények figyelmen kívül hagyásához?  S a  túlzások lefejtése után marad-e valamilyen „racionális magva”  gondolatmenetének?

 

A  képzés  lehetősége

A „hivatásos  szerető”  ugyan elég abszurd gondolatnak tűnik, hiszen  a  szerelem, mint individualizált  érzelmi kötődés,  aligha folytatható  hivatásszerűen.  De  amíg a  „szexuális szolgáltatásokra  igény mutatkozik, addig talán valóban jó lenne, ha a prostituáltak is „elismert szakmaként” speciális iskolákban tanulhatnának például emberismeretet, egészségügyi prevenciót,  szexológiai alapismereteket és hasonlókat. A jelenlegi prostituáltak többsége ugyan nem biztos, hogy alkalmas lenne erre, s nyilván nem is lenne hajlandó rá.  De a leendő  „szexuális szolgáltatókkal” el lehetne kezdeni valamiféle szakoktatást, hasonlóan ahhoz, ahogyan Nyugaton  (főleg az USA-ban)  az ún. „pótpartnereket”,  partnerpótlékokat (vagy betanító partnereket)  készítik fel munkájukra.  Ezt a prostituáltak  érdekvédő egyesülete is elősegíthetné,  ugyanúgy, mint azt a  Hivatásos Pótpartnerek Nemzetközi Szövetsége  teszi a saját tagjaival.

 

Mindenképpen érdemes tájékozódni a pótpartnerek  külföldi alkalmazásáról.  V.  Blanchard, a Szövetség elnöke  kérdésemre közölte:  gondoskodnak a hivatásos pótpartnerek  képzéséről.  A  velük kapcsolatot tartó  szexuálterapeutákkal  részletesen megbeszélik, milyen segítséget nyújthatnak nekik az olyan ügyfelek kezelésében, akiknek éppen nincs (együttműködésre alkalmas)  partnere.  Szerinte a jól képzett pótpartner  szükség esetén a terapeuta irányítása nélkül is segíteni tud a szexuális zavarban szenvedőknek, de mindig együttműködésre törekszik a terapeutával.  A Szövetség gondosan megvizsgálja az ajánlkozó  pótpartnerek  személyiségét és szakmai felkészültségét, s nem vesz fel akárkit tagjai sorába.  Megalkották saját  etikai kódexüket, amelynek betartása minden pótpartner  számára kötelező.  A képzésükben részt vevők komoly tanulmányokat folytatnak az erkölcsi és a terápiás döntéshozatalban.

 

Ha nem is ilyen magas igényű, de valami hasonló képzés a mai  és főleg a holnapi prostituáltak számára is szükséges lenne.  A képzett pótpartnerekre ugyanis valószínűleg még elég sokáig lesz igény, hiszen  a társadalom  szexuális kultúrája nem emelkedik kellő  mértékben, ezért  túl sok a magányos, elvált, vagy szexuális  zavartól szenvedő férfi és nő.  Nekik segítségre van szükségük, s a társadalomnak is érdeke, hogy segítsen rajtuk.  Ez többféleképpen történhet.  Egyrészt jól képzett pszichoterapeutákra és szexuális tanácsadókra lenne szükség,  másrészt olyan  társkereső,  partnerközvetítő  szolgálatokra,  amelyekben nemcsak címeket, hanem képzett szakemberektől valóban hatékony segítséget kaphatnának a rászorulók.  Elsődleges megelőzésként pedig a pedagógusokat kellene felkészíteni a korszerű és átfogó  szexuális nevelésre.

 

A  végső  cél

Végső megoldás természetesen csak az lehet, hogy ne legyen szüksége senkinek prostituáltakra,  sőt, lehetőleg pótpartnerekre sem. Ennek persze alapfeltétele a korszerű, intézményes szexuális nevelés általánossá tétele. A  szexuálisan is kulturált embernek egy fejlett társadalomban nem nagyon lesz tartós és  megoldatlan szexuális-partnerkapcsolati problémája. S nem azért, mert bármikor könnyen megveheti, amire szüksége van,  hanem, mert a nevelés  (és önnevelés)  kialakította benne az ún. párválasztási  érettséget,  amelynek révén viszonylag könnyen talál hozzá illő partnert, a kapcsolatot pedig képes ápolni  (vagy szükség esetén kulturáltan felbontani és új partnert keresni).  A partnerkapcsolat hatékony ápolása  főleg kölcsönös alkalmazkodó készséget  és kompromisszum-készséget,  konfliktus-megoldási készséget  igényel, ami tanulható és fejleszthető.

 

Az elmúlt évszázadban a válások és külön-élések száma megsokszorozódott;  ez történelmi tendenciaként  mutatja a hagyományosan zárt, patriarchálisan monogám házasságok és családok életképtelenségét az új viszonyok között.  Ezzel együtt a gyermekvállalás is erősen visszaesett, s tipikussá vált az egy-gyermekes  (és egy-szülős)  család.  A gyermekek egészséges személyiségfejlődéséhez viszont a tartós és kiegyensúlyozott házasság teremtette családi légkör nehezen nélkülözhető.  A szülőknek ezért lehetőleg legalább a gyermek(ek)  felnőtté válásáig  együtt kell maradniuk.  A gyorsan elmúló  szerelmet pedig előbb-utóbb felválthatja a baráti és szülőtársi  elkötelezettség.  Ami fenntartható  akkor is, ha egyik vagy mindkét félnél új szerelem jelentkezik egy „harmadik”  iránt,  mert ezt válás, elhidegülés, s egyáltalán a család sérelme nélkül is át lehet élni, meg lehet valósítani.  Éspedig nem titokban, hanem a házastárs mint legjobb barát  tudtával és egyetértésével.

 

Mindez persze elképzelhetetlennek látszik a hagyományos, konzervativ mentalitású emberek számára, akik a férfiaknak is inkább egy prostituált időnkénti felkeresését, vagy gondosan titkolt, futó kalandokat engedélyeznének, mint szerelmi jellegű, tartósabb külső kapcsolatot.  Az említett vitapartnerek javaslata a „hivatásos szeretők”  intézményesítésére  ugyanennek a régi, elavult mentalitásnak egy látszólag modernizált változata, amely azonban sem az egyén, sem a társadalom érdekeit és fejlődését nem szolgálja.

                                                                                                                                     Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

Vita Molnár Tamással

 

A szexológia hazai helyzetét elég jól megvilágítja a köztünk kialakult vita,  így tanulságos lehet e vita lényegét az érdeklődők számára ismertetni.  Eszmecserénk egy részét Molnár Tamás blogjának figyelemmel kísérői ugyan már olvashatták, de a saját honlapom még nem foglalkozott vele.

Előre bocsátom, hogy Tamást  kb. 1986  óta ismerem, amikor pszichológiai szakdolgozatáról kérte a véleményemet.  S mivel komolyan érdekelték a szexuális funkciózavarok,  kicsit később részt vett az általam indított,  70 órás szexuálterápiai kiképző tanfolyamon, s ennek nyomán kezdte – egyéb munkája mellett – magánpraxisát.  Kapcsolatunk azonban jó időre megszakadt, mert ő dr. Lux Elvira  köréhez tartozott.  Csak 1998-ban, a  Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés  Alapítvány  létrehozásakor kérdeztem meg, nincs-e kedve csatlakozni az Alapítvány  kuratóriumához, amire ő készséggel vállalkozott, s eleinte az akkor induló  Magyar Szexológiai Szemle  számára kért cikkeket is megírta.  Később azonban fokozatosan kimaradt ebből,  talán, mert néhány elvi kérdésben nem értettünk egyet.  Bár tanítványomnak vallotta magát, ragaszkodott eltérő nézeteihez, s inkább Lux Elvira körével tartotta a kapcsolatot.  Csak 2006 második felében javasolta, hogy találkozzunk és beszéljük meg az esetleges együttműködést.  Egészségi állapota miatt arra kért, hogy én látogassam meg, ami meg is történt.  Ő hozzászólásokat kért tőlem a blogjában felvetett témákhoz;  én továbbképzést és szuperviziót ajánlottam  neki.  Nem zárkózott el, de egyikre sem tartott igényt.

Internetes naplójának tanusága szerint ebből az alábbi vita alakult ki:

 

       Tamás írta  blogjában:

 Ez egy szakmai és személyes naplóm is. Napi szex híreket kommentálok, tanulságos eseteket igyekszem hozni. Elkötelezetten híve vagyok a szexkultúra terjesztésének. De vannak gondjaim. Vannak akadályaim ezen az úton. Részben szemléletbeli akadályokba ütközöm, mint pl patriarchizmus, vagy személyes ellenállásokba kollégák részéről.

Naponta szembe kell néznem, hogy a katolikusok "ateista buzinak" neveznek. Egyik sem vagyok. Vagy hogy szexuálpszichológus tanáraim, ki erről, ki arról az oldalról kritizál. Támogatást pedig nem kapok a szexkultúra terjesztéséhez.

 

A magyar szexológiai tanítók megosztottak. Két fő irány van: A Dr. Lux Elvira köré csoportosult Magyar Szexológiai Társaság. Itt főleg Lux Elvira kollégái és tanítványai tevékenykednek. Dr. Szilágyi Vilmos is oktatott és oktat (Pl jogászoknak). Ő kimondottan a pragmatikusabb, modernebb, behavior(-kognitív?) szemléletnek a híve, melynek megalapítása Masters és Johnson nevéhez kötődik. Nagyon sokat tanultam a gyakorlati szexuálterápiáról Lux Elvirától. Nagyon sokat tanultam a szexológia elméletéről Szilágyi Vilmostól. Mindkettőjüknek sok-sok köszönet! Igen sokat olvastam Dr. Buda Béla színvonalas könyveit. Serdülőkoromban Veres Pali bácsi vicces, de komoly üzenettartalmú leveleit.

Sajnos a magyar szexológia kettévált. Néhány éve megpróbáltam közös motivációk alapján kerekasztalt összehozni. Gyakorlatilag sikertelenül. Sajnálom, hogy Szilágyi Vilmos nem áll szóba Lux Elvirával és viszont. Mindkettőjükkel és a többiekkel is jó szakmai, emberi kapcsolatban voltam. (vagyok?) A közös értékeket, közös célokat hangsúlyoztam. Emellett emberi módon kritikus maradtam mind Lux Elvira tanárnőm, mind Szilágyi Vilmos tanárom iránt. Az egyensúlyt csak így lehetett megtartanom.

Mostanában Szilágyi Vilmossal beszélgettünk többet. Kritikáit megfogadtam, blogomba felvettem témáit. Sajnos nem tökéletesen, mert hogy nem vagyok tökéletes. Újabb kritikákat kaptam Vilmostól, hogy a publikációim az "együttműködésünk akadályai" lehetnek. Most a kritikáinak megfelelően a blogban kijavítottam tévedéseimet és pontatlanságaimat.

Szeretnék várni a magyar szexológia vezetőitől bíztatást, vagy egy kis elismerést, hogy ennyi erőfeszítést teszek, hogy a magyar szexológiát összefogjam, a magam kis módján, és hogy erőfeszítést teszek a szexológiai kultúra terjesztéséért és a szexuális funkciózavarok gyógyításáért.

Sok köszönet együttműködő kollégáimnak tbk.  Bede Zsuzsának, Gyimesi Andreának, Pándy Máriának,  szexuálpszichológus kollégáimnak akik szintén az egységes céljaink felé tartanak.

 

Reagálásom  Tamás panaszaira:

 

„Szakmai és személyes naplójában”  Tamás panaszkodik, hogy a „szexkultúra”  (vagyis a szexuális kultúra) terjesztésében gondjai és akadályai vannak, s ezek közé sorolja a „patriarchizmus” (vagyis a patriarchalizmus) mellett egyes kollégák „személyes ellenállását.

A „magyar szexológiai tanítók”  két fő irányát különbözteti meg:  az egyik Lux Elvira köré csoportosult, a másik Szilágyi Vilmos köré. Az utóbbit „pragmatikusabbnak, modernebbnek” tartja, de mindkettőtől „sokat tanult”. (Mellesleg megemlíti még Buda Bélát és Veres Pált is.)  Sajnálatosnak tartja, hogy „a magyar szexológia kettévált”, s ő sikertelenül próbálta egyszer összehozni a (szerinte egyformán hasznos) két irányzatot, hogy valamilyen „egyensúlyt” megtartson.  Ezért igyekezett mindkét „tanárával” jó „szakmai és emberi kapcsolatot”  tartani, hangsúlyozva a „közös értékeket és célokat”, de ugyanakkor „kritikus maradt”  mindkettőjük iránt.

 

Első pillantásra ez  tetszetős álláspont, s jól beleillik  Tamás önreklámozásába, mert eltakarja a mögötte rejlő önellentmondásokat.  Hipotézise szerint a két, nyilvánvalóan  nemcsak eltérő, hanem ellentétes szexológiai irányzatnak – pontosabban szemléletnek – közös értékei és céljai vannak. Ez olyan, mintha valaki  egyformán pozitiven értékelné a  misztikát és a tudományt, a középkori vallásosságot és a felvilágosodást.   Az ilyen relativizálás  azonban  valójában elvtelenség, amely kétségbe vonja és diszkreditálja a tudomány értékeit, mintha azok sem érnének többet a transzcendens erőkbe vetett, babonás hitnél, misztikus  szemléletnél. 

Tamás hangsúlyozza, hogy a szexuális kultúrát akarja terjeszteni.  Igen ám, de sokféle kultúra van, hiszen a társadalom  és a tudományos ismeretek fejlődésével a kultúra is változik.  A mai szexuális kultúra nem olyan, mint a száz vagy több száz évvel ezelőtti, nem is szólva arról, hogy minden kor és társadalom kultúrájának van alacsonyabb és magasabb színvonala, s nem mindegy, hogy az egyének melyiket sajátítják el.  Az alacsonyabb színvonalú szexuális tömegkultúrában az elavult, konzervativ, vallási szemlélet dominál, mert jórészt hiányoznak belőle a tudományosan megalapozott ismeretek és attitűdök, amelyeket vagy nem ismernek, vagy csak részben és eltorzítva fogadnak el, mert ellentétesek a hagyományos „értékekkel”. 

Tamás ugyan felszedett, megtanult egy csomó tudományos, szexológiai ismeretet, s félig már kinőtt  a konzervativ és freudista színezetű  szexuális tömegkultúrából, de még nem jutott el a valóban korszerű, tudományosan megalapozott szexuális kultúráig. A „személyes ellenállás”, ami visszatartja, nem egyes kollégáiban, vagy „tanáraiban”  van, hanem őbenne magában.  Ez egyrészt az önelégültségéből adódik;  ő már sikeresen  „beprogramozta” magát a köztudatba, mint „szexterapeuta”, így tőle sokan várnak segítséget, amit – orvosokat is megszégyenítő honoráriumért – meg is kapnak tőle, a fejlettebb tömegkultúra szintjén;  tehát érzése szerint a szexológia terén már nincs szüksége további fejlődésre  (hiába kínálja fel ezt neki Szilágyi, vagy bárki).  Ö „tartja az egyensúlyt”; megvan mindene, nincs szüksége sem a doktori cím megszerzésére, sem  a jelentős  súlytöbbleténekj leadására, s ezért nem vállal újabb erőfeszítéseket, akár az újabb szakirodalom tanulmányozásáról, akár egészségügyi rendszabályokról  (diétázás, gyógytorna stb.)  van szó. (Úgy tűnik, még a két szívinfarktusát sem veszi elég komolyan.)

Azt viszont elvárná, hogy elismerést és bíztatást kapjon „a magyar szexológia vezetőitől” a sok „erőfeszítésért”, a  „szexológiai kultúra terjesztéséért” – csak éppen az nem világos, hogy rajta kívül kinek van valóban haszna az általa terjesztett, kissé felemás kultúrából. Vajon az önreklámozáson és blogíráson kívül másra és többre nem lenne képes?  Helyes-e, hogy megelégszik a „maga kis módján” elért karrierrel, a „magyar szexológia összefogásának” és az ellentétes szemléletek fölé kerülésnek az illúziójával?

 

Tamás  válasza:

 

Kedves Vilmos, és Minden Olvasó!
A szexológiának ezt a két fő irányvonulatát nem tartom egyenrangúan hasznosnak. Ezt sosem mondtam, sőt blogomban és beszélgetéseinkben kifejtettem, hogy a freudista alapú szexológiai és szexterápiás megközelítésekkel sokkal több gondom van, mint mondjuk a Masters-Johnson irányzatra épülőkkel, vagy a kognitív megközelítésekkel. De szerintem a Lux Elvira köré tömörült Magyar Szexológiai Társaság sem ragadt le az ortodox Freud tanoknál. Fejlődik a dinamikus szemlélet is. Már nem ugyanaz, mint 15 éve volt. A vitákban, esetismertetésekben a Társaság, és feltehetően tanárnőnk Lux Elvira véleménye is változik. Valóban próbálok egyensúlyt tartani, és megpróbálom ezt nem "önreklámozási" célból tenni, hanem, hogy a korszerű szexológiai nézetek minél tágabb körbe eljussanak. Valóban van propagandisztikus célja is blogomnak, nem tagadom. Megpróbálom majd, sugallatodnak megfelelően ebben saját személyemet háttérbe szorítani.
Nem gondolom, hogy a dinamikus pszichológiát, vagy Freud utódait egyszerűen, misztifikálókhoz, konzervatívokhoz, vallási szemléletűekhez, babonásokhoz..stb kellene hasonlítani. A saját nézetedet pedig az egyetlen tudományosnak.


"Önelégültségemből" próbálok kigyógyulni. Egyelőre saját kicsinységemmel, hibáimmal, gyarlóságaimmal sem boldogulok.
A honorárium kérdése: Én ez után az összeg után járulékokat, adókat fogok fizetni. Nem nyugdíj mellett teszem és nem állami alkalmazottként munkaidőben. A díj nagysága ehhez képest szerintem szerény, mivel kollégáim nagy része 13 eFt - 15 eFt körül kérnek díjakat. Nem is egész órákért.
A súlytöbblettel igazad van, bár erre leginkább szűk családi köröm és barátaim szokták felhívni figyelmemet. Egyébként jelentkeztem rehabilitációra.
A továbbképzéseim pedig folyamatosak. Nem tudom, miből gondolod, hogy nem képezném szakmailag magamat. Nemrég szereztem meg az addiktológus szakvizsgámat, most pedig pszichoterapeuta képzésre járok. Mindegyiknek része a szexuális funkciózavarok korszerű kezelése.
A szexkultúra terjesztéséből bízom benne sok laikus embernek haszna van. Valamint klienseimnek, akik szexuálterápiára jelentkeznek hozzám. Én nem elméleti szakembernek, hanem gyakorlati szexuálterapeutának tartom magamat. A gúnyos megjegyzéseidet "illúzióimmal" kapcsolatban köszönöm. Köszönöm, hogy reagáltál és a hibáimra felhívtad a figyelmemet. Szeretnék okulni belőlük.
Tamás

 

            Válaszom:

 

Tamás, ha ragaszkodsz hozzá, hogy a blogodon  (illetve nemsokára a blogjainkon) vitatkozzunk,  megpróbálhatjuk, aztán majd kiderül, érdemes-e.  A blog ugyanis jellegénél fogva aligha ad elegendő teret  egy sok-tényezős vitára, különösen, ha azok másokat is érintenek, akik talán nem is tudnak róla és nem vesznek részt benne.  Mindenesetre örülök, hogy nem félsz a bírálattól, s ezt nyiltan is vállalod – bár mentegetőzésed (nem elég megalapozottan) önigazolási törekvésre utal.

 

A szexológia „két fő irányvonalát”  említetted, ami legfeljebb a hazai szexológiára érvényes.  Világviszonylatban ugyanis a szexológiának csak egy fő irányvonala  („main stream”-je)  van,  s az ettől valamelyest eltérő irányzatok  ennek alárendelten jelentkeznek, s nem túl lényegesek.  A  freudista és neofreudista vagy „pszichodinamikus” irányzatok már rég  (kb. Masters—Johnson óta) erősen háttérbe szorultak,  nemcsak általában a szexológiában, de még a szexuálterápiában is.  Egyébként sajnálatos, hogy a hazai „szexuálpszichológusok” túlnyomó többsége – főleg Lux Elvira köre – a szexológiát a „szexterápiára”  szűkíti le, s azt is csak  (némi távolkeleti misztikával kevert) neofreudista alapokon tudja elképzelni.  Ha velük akarsz „egyensúlyban maradni”, akkor velem – és a szexológia mai fő irányvonalával – biztosan nem tudsz, sőt,  saját szakmai fejlődésedet is meggátolod.  Sajnálom, hogy ezt eddig nem ismerted fel.

Ennek részletezése helyett megkérdezem:  összeegyeztethető-e  szerinted a tudomány  a  miszticizmussal és a vallással?

 

A másik kérdés:  miért nyugszol bele, hogy nem boldogulsz a saját „gyarlóságaiddal”?  S  tud-e segíteni érdemben másoknak, aki saját magán nem tud segíteni?  (A pap, aki vizet prédikál…)

A terápia honoráriumának kérdése  nemcsak adózási és jogi, hanem etikai kérdés is, s erről már négyszemközt elmondtam a véleményemet.  Ugyanakkor szégyenletesnek tartom,  hogy számos kollégád – ahogy írod – még ennél is többet  (13-15 ezret)  kér egy gyenge óráért.

A szakmai továbbképzésről:  az addiktológiára  szexterapeutaként aligha van szükséged, régebben is csak a munkahelyed  követelményei miatt tanultad.  A pszichoterápiás képzettséget pedig már régen megszerezhetted volna;  bár persze ennek is több irányzata van, s kérdés, hogy az oktatók melyikre helyezik a hangsúlyt.  Ugyanakkor a szexuálterápiát, mint a pszichoterápia egyik fő ágát nem, vagy csak felszínesen oktatják, minthogy a  „hivatalos”, államilag elismert oktatásban ennek nincsenek szakemberei.  Vannak viszont kitűnő – főleg angol nyelvű – szakkönyvek és  website-ok, amelyek ismerete és feldolgozása  elvárható egy gyakorló szexterapeutától.  A megfelelő elmélet nélküli gyakorlat ugyanis a hályogkovács esetére hasonlít.

 Üdvözöl:  szilmos

 

Tamás  válasza

Kedves Vilmos, nagyon várom blogod beindulását. Sokat várok tőle laikusok számára is, de szakmai szempontból is.
Lehet, hogy a Szexológiai Társaság a szexológián belül aránytalanul nagy hangsúlyt helyez a szexterápiára. Valóban itt üttköznek ki leginkább a szemléleti ellentétek a terápiás módszertanba, gyakorlatban. Amikor egy szexuálterapeuta a gyerekkort, szülő-gyerek viszonyt elemzi, ahelyett, hogy csak a tünet viselkedésterápiás és kognitív terápiás összefüggéseivel foglalkozzon, akkor a terápiás szemléletek ütköznek közben. Pl tanulni fogunk a rövid dinamikus pszichoterápiákról, akár szex funkciózavarokat tekintve. Persze a fő hangsúly a pszichoterapeuta képzésünkben a szexuális funkciózavarok viselkedés- és kognitívterápiás szemléletén és gyakorlatán lesz. A távolkeleti misztifikát csak talán egy tag hangoztatja a Szexológiai Társaságon belül és ez nem képviseli a Társaság hivatalos véleményét. Sőt!! Egyre nagyobb a nyomás a tisztán tudományos alapú szexológia képviselése mellett. Szembenállva a miszticizmussal és az ortodox freudista nézetekkel egyaránt. Kérdésedre válasz: Szerintem nem egyeztethető össze a miszticizmus és vallás a tudománnyal. A tudomány mellett tettem le a voksot, de ha az egyházakat tekintjük , elképzelhetőnek tartom - akár Dr. Buda Béla - hogy az egyházak pozitív szerepet játszanak a szexkultúra terjesztésében. (Jelenleg a gyakorlat még csak ritkán ez.)
Saját gyarlóságaimmal kapcsolatban azt gondolom, nem vagyok tökéletes ember. Vannak gyenge pontjaim: Ínyenc vagyok, gyakran lusta. Te rámutattál, hogy talán kissé nárcisztikus is vagyok. Szóval normális ember vagyok , emberi gyengékkel.
A pszichoterapeuta képzésben Dr. Simon Lajos vezeti a képzésemet és a gyakorlataimat. Talán neki is van affinitása a szexterápiához :-) . Az óradíj kérdésére majd később szeretnék reagálni.
Érdeklődve figyelem blogod indítását!! Sok sikert hozzá!
Tamás

 

Ezzel a bejegyzéssel a blog-vita  megszakadt, mert nyilvánvalóvá vált, hogy nem érdemes folytatni.  Érdemi hozzászólás sem volt mások részéről;  a saját blogom indítása pedig technikai okok miatt halasztódott.  Az általam javasolt  témákból Tamás felvetett ugyan  blogjában néhányat,  de előzetes konzultáció híján félreértésekkel  vagy félremagyarázásokkal.  „Gyarlóságait”  büszkén vállalja, s halad a maga útján.

 

 Későbbi folytatás:

 

(2010 szept. 18.):

Tamás! A tegnapi három emailedre válaszolok.  1.  A "pszichologuskepzo"" honlapját ismered, s erről sokkal többet én sem tudok mondani. Ez a Kft már másodszor indított "szexpszich.asszisztensképző" tanfolyamot, s ebben néhány előadásra engem is fölkértek.  Az utolsót épp ma tartottam; több egyelőre nem lesz.

2. Május elején a vendéglőben valóban a megbeszélés folytatásában állapodtunk meg, de azóta nem kerestél, sőt, a könyvbemutatómra (máj. 20.) is hiába hívtalak emailben, nem is reagáltál rá, ezért én sem kerestelek. . Hogy most, 4-5 hónap elteltével megint eszedbe jutottam, ezt már nem tudom komolyan venni. Egyszer ugyan szó volt arról, hogy össze akarsz hívni néhány embert, de se az időpontot, se a személyeket, se a témát nem konkretizáltad, s ezt mindmáig hiába vártam.

Őszintén szólva, ezek (meg a korábbi vitáink)  után nem bízom benned, s nincs kedvem együttműködni.  Egyébként minden jót kívánok.

 

      Nyílt levél Dr. Szilágyi Vilmoshoz  (Molnár Tamástól, 2010 nov. 24)

      Címzettek  (rajtam kívül): 

Füredi Krisztián, Rozs Erika, Bede Zsuzsa,  Gyimesi Andrea, Lamp László,

„donna16”,  az MSZT titkára,  Vágó Péter, Pándi Mária, Szabó Ágnes,

Tapolyai Emőke,  Saródi Vera,  Ritterodesz Erzsébet,  Nagy Krisztina,

Mikus Edit,  Kocsis Eszter,  Kis Ernő, Kollár Csaba,  Bálint Éva, 

Esztergomi László, Kincses Györgyi, Bujtor Zsuzsa,  Schumidy Júlia,

Tóth Emese.

     ( A  „körlevél”  főbb részei: )          

….Honlapodra  kb egy hete tehetted fel átfogó, összefoglaló írásodat a szexológia történelméről. Vagy ahogy Te nevezed, a „nemiségtudományról.” Bár ez tágabb kategóriának hangzik.

 Ez teljesen nyitott publikáció, bárki által megtekinthető. Így nyugodtan hivatkozhatok rá  és idézhetek belőle. Ebben találtam ezeket  a részeket, melyek kb a hetvenes évektől követi  a hazai szexológiai történelmet.  Ebből idézek részeket, vigyázva arra, hogy a szövegkörnyezetből önkényesen ne ragadjam ki a leírt szövegszakaszokat. Tudatosan kihagytam Lux Elvira Szexuálpszichológia című könyvének ominózus, igen éles hangvételű kritikáját, mely anno megjelent a  Magyar Pszichológiai Szemlében, ha jól emlékszem. Ez határvonal, egyben töréspont is volt a magyar szexológia történetében.

 

Szexuálpszichológusnak nevezem én is magamat. Nem szakmai körökben, hanem a média, az emberek felé, akiknek szükségük lehet szexuálterápiára, párterápiára. Intim-párkapcsolati nehézséggel, krízissel küszködnek, vagy mert szexuális funkciózavaruk van. Ezek az emberek szinte nem is ismerik azt a szakmai szót, hogy szexuálterapeuta. Ők, mivel nem tudományosan korrekt fogalmakban gondolkodnak, ilyen zavarokkal „szexuálpszichológust” keresnek.

Nem akarom kioktatni klienseimet, hogy rosszul használják az impotencia vagy a frigiditás fogalmát. A hívő embereket nem fogom „visszatéríteni” egy materialista, vagy tudományos statisztikai átlagokra épített világnézetre. Azért nem, mert nekem ez nem feladatom terápiás helyzetben.Segítenem kell mindenkinek, akin tudok,  szakmai felkészültségem, gyakorlati klinikai tapasztalatom, ismereteim alapján. Nem vagyok hittérítő, nem taníthatom meg nekik terápiás helyzetben a korszerű szexológiai elméleteket. Nekem kell alkalmazkodnom a kliens gondolkodásmódjához, intelligenciaszintjéhez, hitéhez, szóhasználatához…

 

Természetesen tudom, hogy a katolikus egyház dogmái, tanításai milyen hatalmas károkat okozhatnak a hívő gyerekeknek, fiataloknak a pszichoszexuális fejlődésükben. Alaptalan bűntudatok, szorongások, szexuális funkciózavarok és emiatt tönkrement házasságok, felbomlott családok…De én kicsinek érzem magamat ahhoz, hogy nekem kelljen azt a kultúrát megváltoztatnom, amibe beleszülettem. Amikor szexuálterápiát végzek, nem egy elméleti tudós vagyok, mert így nagyon kevés embernek tudnék segíteni. Itt inkább a személyiség, az empátia, a rugalmas alkalmazkodás, a jó kommunikáció készség kell. A háttérben természetesen ott van az elméleti-szakmai tudásom, amit közvetlenül nem is kell tudnia, ismernie a klienseimnek. Sokszor katolikusnak vél a katolikus kliensem, hol zsidónak a zsidó. Ha szükséges, gondolkodási-logikai párbajt vívok a „nagyokos” emberekkel. Persze csapdát állítva, hogy rájöjjön saját önellentmondásaira és hogy az okoskodásával, tudatos akaraterejével, nem fogja tudni megoldani merevedési problémáját. Volt már nálam náci. Voltak nálam cigányok, némelyik ápolatlanul, igénytelenül. Ehhez egyből hozzáteszem, hogy ez nem csak cigányspecifikus. Télen egy iszlámmal volt sikeres terápiám. Kiment a terápiás óráimról konkrét időpontokban, és a szőnyegemen, mezítláb imádkozott Mekka felé fordulva. Az első órán csak később értettem meg, hogy miért az volt az első kérdése, hogy merre van pontosan délkelet. Ezután volt a kéztöréses balesetem. A klienseim közül egyedül ő látogatott meg a kórházban. És igen találó, szimbolikus ajándékot hozott.. . . .

. . .Szóval azt szeretném mondani, hogy Te sem tudod kivonni magadat a kultúránk „torzító” hatásai alól. Nagyon is látszik értékrendszered, magasabb rendűnek ítélt moralitásod, világnézeted, melyben meggyőződéssel, konokul, őszintén hiszel. Ez lehet a Te vallásod.

. . . Ítélkezés, lefitymálás akar lenni a részedről, hogy mi lényegében ugyanolyan konzervatívak vagyunk, mint a „Lux-féle társaság”? „Lényegében” ugyanolyan konzervatív szemléletűnek ítéled meg Bede Zsuzsa és az én honlapomat is…Szerintem nem én vagyok a magyar szexológiában a megosztó, a kizáró gondolkodású. Nem határolódok el a különböző szellemű és a másféle megközelítési módoktól. Ezek az eltérő szexológiai, szexuálterápiás modellek és gyakorlati megközelítési módok nem kellene, hogy kizárják a másikat, hanem nagyon jól kiegészíthetnék egymást

 

(2010 nov. 25.)   Kedves Tamás!

Nem lepett meg, hogy a weblapomon olvasható  „Nemiségtudomány és a magyar valóság”  című új könyvemből tendenciózusan kiválogattál néhány részletet, amelyeket sérelmezel, mert érzékenyen érintenek,  S ezzel tulajdonképpen mellőzöd a szöveg fő mondanivalóját.  Mindenesetre jól tetted, hogy  „Nyilt leveledet”  elküldted legalább két tucat embernek, s ezáltal fölhívtad figyelmüket a nemiségtudományra és annak magyar vonatkozásaira.   Bízom benne, hogy ők nemcsak az általad kiemelt részeket fogják elolvasni.  Mellesleg:  miből gondolod, hogy a „nemiségtudomány”  tágabb fogalom, mint a „Szexológia”?   Talán azokkal értesz egyet, akik a szexológiát  a „szexterápiával”  azonosítják?  (S azt nézik, hogyan lehet ebből jó üzletet csinálni.)

 

Azt írod:  a  „magyar szexológia történetében töréspontot jelentett” Lux Elvira első könyvének első kiadásáról írt kritikám.  Ez azonban tévedés.  A magyar szexológia – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, abban az értelemben, hogy voltak magyar szakemberek, akik tudományos szinten foglalkoztak a nemiség-tudománnyal – az utóbbi fél évszázadban  Hirschler Imre könyveivel kezdődött, de igazi „fordulópontja”  Buda Béla  szexológiai publikációival, főleg az 1972-ben megjelent könyvével kezdődött, s a 70-es években több, szexológiai témájú könyvvel  (köztük az én négy könyvemmel)  folytatódott.  Ezt a kedvező folyamatot Lux Elvira könyve kissé megtörte  (tehát ez volt a töréspont), s a többi könyvei is erősen konzervativ, „paratudományos”, vallásos-misztikus irányba torzították a „magyar szexológia”  fejlődését, amit aztán a tanítványaiból összeállt MSZT  tovább mélyített, s nehezen ellensúlyozhatóvá tett..  (=Vagyis válságba sodort.)

Mindezt persze te egész másként látod, mert csatlakoztál az MSZT-hez és bennük láttad a „magyar szexológia” bázisát és saját szexterápiás tevékenységed elméleti és jogi hátterét  stb. Ugyanakkor sok minden nem tetszett, de szakítani nem mertél velük, inkább megpróbáltad „összebékíteni” az általad kétféle tudományos irányzatnak (vagy modellnek”) nevezett, ellentétes szemléletű törekvéseket. Talán még ma sem jöttél rá, hogy ez nem sikerülhet.  Ezért olyan kompromisszumot kötöttél, hogy új szexológiai egyesületet alakítottál, ami önmagában is az MSZT  kritikáját és a velük azonosulás megtagadását jelenti, még akkor is, ha ezt félsz elismerni, mert azt hiszed, ez sértené érdekeidet.  Tehát megpróbálsz jó viszonyban maradni az ellentétes  szemléleteket képviselőkkel, s döntés-képtelenségedet azzal igazolod, hogy „mindenkitől lehet tanulni”;  egyik is jó valamire, meg a másik is.  Vagyis egyenlő értékűnek próbálod feltüntetni a konzervativ-vallásos és a szigorúan tudományos szexológiát.  Nem veszed észre, hogy ez a mindent egybemosó relativizálás:  elvtelenség!?

 

De ugyanez a „stratégiád”  a pácienseiddel kapcsolatban is.  Hangsúlyozod, hogy nem akarod helyesbíteni az előítéleteiket az impotenciával vagy a frigiditással kapcsolatban  (holott lehet, hogy éppen ezek okozzák a szexuális diszfunkciókat),  s még kevésbé akarod korrigálni a világnézetüket, a hagyományos gondolkozásmódjukat.;  inkább te alkalmazkodsz hozzájuk.  Vagyis kiszolgálod az ostoba elképzeléseiket?   Ezt nevezed modern szexuálterápiának?  Nem gondolod, hogy a terápia fontos része, sőt, többnyire lényege a felvilágosítás és nevelés is?  Szerinted ez nem a terapeuta dolga?

Bizonyára igazad van abban, hogy ezt az új könyvemet is, mint az összes többit,  „tendenciózusan”  írtam meg, a nemiségtudomány és a szexuális kultúra terjesztése érdekében.  Célközönségem pedig minden, a nemiségtudomány iránt érdeklődő és gondolkozni tudó ember.  Célom, hogy a szexológiával kapcsolatos alapvető ismeretek birtokában világosabban lássák a magyar valóságot és a szexuális kultúra terjedésének akadályait és a közvetítésére vállalkozók „mítoszvezérelt” próbálkozásainak valódi értékét és minőségét. 

Mindezekről a pár évvel ezelőtti levélváltásunkban (meg néhányszor személyesen is)  már kifejtettem a véleményemet; de a helyzet, sajnos, azóta sem változott Illetve csak annyiban, hogy megjelent a színen a Magyar Szexuális Medicina Társaság, mint új vetélytárs;  továbbá Rusz Editnek a jelek szerint sikerül beindítania egy akkreditált  szexterápiás kiképző tanfolyamot.  Óriási perspektivák nyílnak a magyar szexterápia előtt?  (De mi lesz a szexológiával?)

 

Másnap válaszolt, hogy vitaalapként elfogadja, s  válaszolni fog.  Irta is, hogy nem érti könyvem 3. részének mondanivalóját.

 

(2010 dec. 8. Tamás, csodálom, hogy magyaráznom kellene az új könyvemnek és főleg a 3. részének mondanivalóját;  ugyanis elég nyilvánvaló mindazok számára, akik eddig olvasták.  Egyáltalán, az egész leveledben feltűnő ez az értetlenség illetve bizonytalanság.  Pl. Luxival kapcsolatban is írod: lehet, hogy nekem van igazam, de ezen még el kell gondolkodnod.   Aztán:  "Nem biztos, hogy egymást kizáró szemléletmódokról van szó.".. stb.  Amiből úgy tűnik megint, hogy össze akarod békíteni a vallást, a misztikumot és a tudományt.  Ez az elvtelen relativizálás és határozatlanság, ami miatt nem tudok veled együttműködni.  Hajlamos vagy túl nagy kompromisszumokat kötni a mítoszvezérelt gondolkozásúakkal, mert mindenkinek tetszeni akarsz  (így aztán egyik oldal sem bízik benned)

 

       Az általatok összeállított és a Lifenetwork által patronált "Országos, nagy Szextesztre" itt nem akarok kitérni.  Mindenesetre jobb lett volna a kérdéseket alaposabban átgondolni és ellenőriztetni,  nemcsak a megfogalmazások gyakori félreérthetősége miatt, hanem mert mozaikszerű az egész, nincs logikus szerkezete.  Megbízhatósága így kétséges.  (Ezt már Rozs Erika is észrevette.)   Az erről készült showműsornak csak egy részét láttam  (az általad megadott címen sem tudtam elérni).  De a helyedben nem lennék rá büszke, mert a szexológiának ez inkább ártott, mint használt.  Az meg egyenesen nevetséges, hogy "végre újra szalonképes a szexről beszélni"".  Eddig talán nem beszéltek róla?  Ez sem volt jobb, mint az eddigiek.

      Ami a "csoportjaidat"  és "oldalaidat"  illeti, csak a weblapodat és az egyesületed elég szegényes weblapját ismerem, de ezeken túl nem kutatgatok, a tévés és egyéb szerepléseidet sem láttam. A hogylétemet illető, udvarias kérdésedre, hogy ti. "mi zajlik velem", azt válaszolhatom, hogy nem zajlik semmi. különös.  Egyébként  lehetőleg szeretném majd megírni a "Nemiségtudományi alapismeretek"  című, tizenévekenek szóló tankönyvet, aminek részletesebb tervét az új  könyvem 3. részének végén bárki elolvashatja.

 

   2011  május közepén kérésére meglátogattam. Hosszabb beszélgetésünket tanulságosnak tartotta.  A "G-pont"  ügyében kiváncsi volt Gräfenberg cikkére, amit a weblapomon nem tudott megtalálni, ezért kérésére átküldtem neki.  Ezt  követően kérte a cikk eredeti, angol címét, s hogy felhasználhatja-e a fordításomat.  Miután kéréseit teljesítettem, átküldött egy cikktervet az idősebbek nemi életéről, hogy véleményezzem.  Megírtam, hogy igen gyenge.  Ezzel egyetértett, de hangsúlyozta, hogy nem tudományos cikk kell, mert azt úgysem értik az átlagemberek. Ehhez kapcsolódva kifejtette

"...amit mondani akarsz egész munkásságoddal, az el kellene (el kellett volna) hogy jusson a hétköznapi emberekhez. Más, szakmai  írásaidnak meg az Egészségügyi Minisztériumhoz, befolyásos tudósokhoz…. Ilyen formában, stílusban ez  lehetetlen. Szerintem, életedben, tudásodhoz képest nem voltál, nem vagy relatív elég hatékony. A Te világod a szexológia tudománya. Az embereket ezzel nem éred el. Én elérem az embereket terápiáimban, a sajtóban, az interneten. De együtt kellene dolgoznunk. Nekem legalábbis szükségem lenne a Te tudományos, elméleti tudásodra. Hogy használhatnánk ezt fel a hétköznapi szexuálterápiás praxisban, a médiában, az interneten.?  Ez utóbbiakkal, tehát a közvetlen személyes vagy média- hatékonyságra, nekem nagyobb befolyásom, tapasztalatom van. De a tudományos, elméleti tudásod Neked százszor annyi. Mégsem tudtál eljutni a hétköznapi emberekhez. Mégsem tudtál eljutni a konzervatív pedagógiai és politikai közegekig. Én megtalálom velük a hangot, kompromisszumokkal. Csak segíts. Kell kompromisszum, ami nem elvtelenség. Csak a realitások figyelembe vételével,  hatékonyságelvű.

Még egy kritika: Az általad fordított Grafenberg cikk   a köztudatban elterjedt információkat erősíti meg inkább. Nem amit Te a húgyvezeték szexuális fontosságáról mondtál. Grafenbergnek erről voltak más cikkei is. Ennek, az általad fordított cikknek  a címét épp az a két konkrét eset ihlette, amikor kislányok feldugtak valamit a húgyutukba. De erről máskor."

 

        Megírtam neki, hogy az átlagembert tudományos szintű ismeretekkel is el lehet érni, ezt tanúsítják könyveim sikerei.  A Gräfenberg-cikket pedig a jelek szerint félreérthette.  Erre május végi levelében így reagált:

          

Nagyon jól teszed, hogy az átlagembereket nem bombázod igénytelen írásokkal. Azért többet tehetnél, hogy kikhez jussanak,     juthassanak el írásaid. Vilmos, letűnt az a korszak, hogy elvtársozni kellene. Itt már hatékonyságról, praktikusságról szól az élet. Piacgazdaság van, ahol pénzzel lehet elsősorban az értéket, hatékonyságot mérni. Az, hogy Neked igazad van  és ezt nem tudod a mi kultúránkban lekommunikálni, kevesebb a munkásságod értelme, hatékonysága. Figyelembe kell venni a befogadókat, tehát a keresleti oldalt is. Nem bűn pénzért dolgozni, és nem bűn, ha megmérettetem pénzzel is a hasznosságomat, hatékonyságomat. Itt már piacgazdaság van. Nem kommunizmus. Érték-hatékonyság--pénz(ár) van kölcsönös hatással egymásra. Az elvek , az elvtársi értékek csak akkor hasznosak, ha az emberek azt hétköznapi életükben hasznosítani tudják. Tehát, pl ha a kultúránkra hatással tudsz lenni és nem elriasztod a pedagógusokat. Akikben inkább ellenreakciókat váltasz ki néha az ő kis konzervatív, kultúránkhoz kötött tudatukban. De más példát is mondhatnék a munkásságoddal kapcsolatban.

A Grafenberg zóna témában inkább személyesen mondanám el, hogy szerintem hol tévedsz.

        

            Ezek alapján elég nyilvánvaló, hogy nincs miről tárgyalnom egy olyan emberrel, aki állítólag tisztel, mert sokat tanult tőlem és jóval felkészültebbnek tart önmagánál, de azért lekezelően kioktat és a hatékonyságot az önreklámozással és ügyes pénzszerzéssel azonosítja., önmagát állítva elém, követendő példaként..Nem óhajtom követni  az átlagemberek alacsony színvonalú, csak tünetcsökkentést célzó és anyagilag kizsákmányoló  kiszolgálását.

 

    

 

 

A  házasság  jövőjéről

írt  könyveim

 

„A házasság jövője – avagy a jövő házasságai” (1978, Minerva)  című könyvem annak idején elég nagy feltűnést keltett, s az olvasók véleménye nagyon megoszlott:  egyesek felháborodva támadták, mások irreálisnak tartották, de voltak, akik helyeselték és örömmel üdvözölték.  A nagy érdeklődés ellenére mégis tíz évig váratott magára a könyv második  („Nyitott házasság” című), átdolgozott kiadása. A  téma azóta sem veszített aktualitásából,  bár az AIDS  megjelenése, 1990 után pedig a szexhullám  (pornográfia és prostitúció terjedése) , s az ellene folytatott, erősödő konzervativ törekvések, no meg a társadalmi-gazdasági helyzet átalakulása nyomán  átmenetileg  le került a közvélemény napirendjéről.  A házasság intézményének válsága azonban nemhogy csökkent vagy éppen megoldódott volna, hanem  még inkább elmélyült, hazánkban éppúgy, mint az egész, nyugati világban.

 

Mindez egyértelműen indokolttá teszi, hogy újra foglalkozzunk ezzel a problémával.  Aminek egyik lehetséges módja az említett, átdolgozott könyv újra-kiadása lenne.  Ám, minthogy ez nem megy máról holnapra, talán érdemes ezen az internetes honlapon is bemutatni néhány figyelemre méltó véleményt, azonkívül válaszolni az újabban felmerült kétségekre.

Először néhány magyar, majd egy német véleményt idézek:

 

A magyar  pszichológia egyik kiemelkedő képviselője,  Mérei  Ferenc  írta a következőket:

„Kedves Barátom!  Nagyon köszönöm  A házasság  jövőjét.  Valóban szép könyv. Tartalmilag jól fölépített, kitűnően szerkesztett és meglepően jól megírt.  Meglepően, mert a mi szakmánkban nem szokás  szépen írni. Kevesen mérik fel, hogy a pszichológiai mondanivaló szépélménye önmagában is hatásos.  S Te valóban szépen írsz.

Nem tudom, mit dícsérjek a könyvön.  Talán leginkább azt, ami ismerős benne:  azt, hogy közös témánkról szól, az élet minőségéről.  Arról, hogy hogyan kell élni.  Szeretem a könyvben, hogy nem azon panaszkodik:  az élet nehéz, a házasság rossz,  a társadalmi előítéletek elnyomják az életet  stb.  Hanem tudomásul veszi, hogy ebben a világban sok a baj,  de mégis ez a mi világunk, s ebben kell valahogy – ennek egyszeriségében, megismételhetetlenségében – elérni azt, hogy valahogyan jó legyen.

S ennek a jónak Te az egyik legnehezebb kérdéséhez nyúlsz:  az előítélet-  és féltékenységmentes életmódhoz, a zárt életnek a nyitásához.  A kérdés annyira közel áll hozzám, hogy ebben az évben a tévéműsoromat is ezzel kezdtem:  próbáljuk megbontani a zártat. Próbáljunk nyitni!  A Te gondolatmenetedben elsőként az tetszett, hogy  „a nyitott házasság… nem a forma, hanem a tartalom kérdése.”  S ehhez kapcsolódva az a gondolat, hogy az életmód, a házasság is lehet kreativ,  és kreativitását a csúcsélmények jelzik!  Nagyon szép gondolatmenet, azt hiszem, sokszor fogom idézni.

S  hogy mindez nem könnyű dolog, azt én is a sündisznó-helyzettel szoktam jellemezni és tanítani. (Egyébként a Ch. Steinhez szóló vers idézete jól mutatja, hogy Goethéhez nemcsak a sündisznó, hanem az élet klasszikus nyitottsága is köt.)

Fontos gondolataid közül még utalok néhányra:  A házasság csak a gyermekkel válik családdá;  az intimitás viszonylagossága;  s mindenekelőtt a funkcióváltozás sokoldalú bemutatása.

Még egyszer melegen gratulálok ehhez a gondolatgazdagsághoz és ehhez a következetességhez,  amely hosszú vizsgálatok sorozatával vezetett az első összefoglaláshoz.  Remélem, ugyanezen a fonalon tovább haladsz, s képviseled az élet minőségének követelményét és javíthatóságának lehetőségét.  Köszönettel és nagyrabecsüléssel:

Mérei Ferenc”

 

.A házasság szociológiájáról is könyvet publikáló Cseh Szombathy László  így reagált:

„Nagyon köszönöm újabb könyvedet. Igen nagyra értékelem azt a kitűntetést, amelyben részesítettél  „A házasság jövőjé”-vel való megajándékozással.  Nagyon jól megírt, érdekes, sok eredeti gondolatot tartalmazó könyv, amely jelentős műve az egyre terebélyesedő magyar család-szociológiának.  Vannak kérdések, amiket másképpen látunk, de ez nem baj:  minket nem választ el, a magyar közönség számára pedig egyenesen hasznos, ha tudományosan megalapozott, ellentétes véleményekkel ismerkedik meg:  ez a helyzet sokkal inkább gondolkodásra serkenti,  mintha teljesen azonos  álláspontokkal ismerkedhetne meg…

Baráti üdvözlettel:  Cseh Szombathy Laci”

 

Az egyik legnagyobb hazai szaktekintély,  dr. Buda Béla  többek közt ezt írta róla:

„Tény, hogy sokan olvassák, vitatják, idézik a könyvet, s még többen tennék, ha megjelenése után nem fogyott volna el azonnal, s nem vált volna gyakorlatilag hozzáférhetetlenné  (mert a könyvtári példányok is mind kézben voltak). .. Szeretném aláhúzni:  érték a szerző bátorsága, hogy őszintén kifejtette véleményét, és merte vállalni a vitát a sajnos nálunk meglehetősen konzervativ – és mondhatni: képmutató – közvéleménnyel, a házasság napjainkban neuralgikus kérdéskörében… A könyv színvonalas;  tartalmi, szakmai szempontból hibátlan… s címének megfelelően a házasság jövőjének, „kinyitásának” és megújításának problémájára összpontosít…  Ezt a kérdést főleg a család teszi bonyolulttá, vagyis a szövetség a gyermekek felnevelésére, a gazdasági életfeltételek biztosítására stb.  Ez, mint fölérendelt érték, másodlagossá teszi a szexuális és kapcsolati önmegvalósítást sokak számára, világszerte.  Él továbbá a kettős erkölcs,  és a nők helyzete még Los Angelesben vagy Manhattanben is hátrányosabb, mint a férfiaké,  nem is beszélve Bulgáriáról vagy szerény hazai viszonyainkról……

Ez is oka lehet annak, hogy ütközik a konvencionális közfelfogással… hiszen a házasság, mint társadalmi intézmény valóban válságban van.. Ebben a helyzetben a nyitott házasság valamiféle modus vivendi  lehet, valamilyen eszköz, hogy ne kelljen ellenséggé válni azzal szemben, akivel a gyermekeink eltéphetetlenül összekötnek, még ha a válásra van is törvényes lehetőség.  S ez a  modus vivendi  egyben lélektanilag racionálisabb és személyiségfejlesztőbb viszonyulás… A könyvből megismerjük a házasságformák pluralizmusát és a hagyományos monogámia nehézségeit, kvázi csődjét…

Ugyanakkor szívesen olvastam volna részletesebben a házasság  „kinyitásának” nehézségeiről, kudarcairól, szövődményeiről.  Pontosan körülírni:  mi  nem  a kinyitás;  hiszen a legtöbb vitatkozó félreérti, s csak a promiszkuitást látja. Pedig a barátság és intimitás még fontosabb, mint a szexuális része a kapcsolatnak…  Nem hiszem ugyan, hogy a Miskolczi Miklós által híressé tett „mellék-kapcsolatok”  és gyors élvezetek is a nyitott házassághoz tartoznának, de szükségletük, motivációjuk meggyőzően mutat valamiféle nyitás felé… Olyan problémákról van szó, amelyekben éppen érzelmi és társaslélektani ellentmondásosságuk miatt az emberek nehezen igazodnak el.  Szükségük lenne kiterjedtebb tanácsadásra, konzultációra, terápiára;  kapcsolatfejlesztési és kommunikációs tréningekre,  önsegítő csoportkezdeményezésekre  stb.”

 

Dr. Hirschler Imre,  a felvilágosító könyvei alapján is népszerű nőgyógyász ezt írta:

„Nagyon szépen köszönöm a könyvet, egyből végig olvastam.  Okos, jó írás,  szép a könyv kiállítása is, méltó a tartalomhoz.  Persze elmélyedni benne még nem lehetett.  Optimistává a házasságot illezően nem tett;  összbenyomásként az maradt bennem, hogy  fejlett személyiségek elviselik a tartós együttélés gyötrelmeit is.  De minek a személyiségfejlesztő funkcióhoz az anyakönyv-vezető?  Maradok annál a nézetnél, hogy  a  házasság értelmét, tartalmát, célját  a gyermek adja meg, akinek felneveléséhez kell két felnőtt szövetkezése.  A  könyved ahhoz ad segítséget, hogy  tudatos célkitűzésekkel  javítsák, gazdagítsák a házasságot.  Majd még biztosan lesz alkalmunk vitázni erről.

További sok sikert, hasonló hasznos, okos, jó könyv írását kívánja, baráti szeretettel

Hirschler  Imre”

 

A könyvet  1980-ban egy keletnémet kiadó is ki akarta adni, de a pozitiv szakvélemények ellenére a Pártközpont letiltotta a német kiadást. Késve kaptam meg  Gisela  Steineckert,  a Berlinben élő írónő véleményét a könyvről;  ez akár  UTÓSZÓ  gyanánt is szerepelhetett volna:

„Kedves Szerkesztő  úr!  Küldött nekem egy vaskos kéziratot a szerelemről és házasságról, amit rengeteg munkám mellett először aggódva nézegettem.  Ám amikor belenéztem, rögtön fölkeltette az érdeklődésemet!  S  minthogy már elolvastam a kéziratot, köszönetet mondok ezért a sok ösztönzésért, e szemlélettel való megismerkedésért, s a módért, ahogyan ez kifejezésre került.  S azért, hogy lényegesen közelebb kerülhettem néhány fontos igazsághoz.

A könyv nagy mértékben tükrözi a szerző erényeit,  ami nem mindig szokott megtörténni.  Előfordul, hogy okos emberek könyve elég gyengén hat ránk.  Ez a könyv ügyesen hat és okosabbá tesz.  Mindjárt konkrétabban fogalmazok, de előbb hadd írjam le a teljesen meggyőzött olvasó általános benyomásait.  A  könyvből szinte sugárzik a jó szerzőkre jellemző meggondoltság és értelmesség.  A  szerző nem tesz úgy, mintha valamiféle macskákat engedne ki a zsákból, s „bölcsek köveként”  sem kezeli megfigyeléseit. 

A  kézirat további szépsége számomra az,  hogy a szerző nem próbál mindig illedelmesen hivatkozni a tudományra vagy filozófiára.  Ami először is nem feltétlenül szükséges, másrészt nem ezek a legfontosabbak.  Inkább embertársaihoz fordul  közérthetően, méghozzá a kevésbé műveltekhez és olvasottakhoz is!   Tulajdonképpen bárki megértheti a könyv minden lényeges mondanivalóját, ha figyelmesen olvassa.  S  ezáltal saját helyzete érthetőbbnek, áttekinthetőbbnek, sőt, befolyásolhatóbbnak tűnik.  Ismételten hangsúlyozom:  nagyon is kitűnő eljárása a szerzőnek, hogy nem játszik  „iskolásdit”  az olvasóval, mégis tanítja!  Sőt, jó szórakozás – számomra is – néhány dolgot önmagamon kipróbálni.  Azt hiszem, az olvasottak egyikét-másikát bárki megbeszélheti, s akár ki is próbálhatja partnerével.

Számomra nagyon rokonszenvesek a szerző főbb következtetései.  Néhány dolgot már magam is hasonlóképpen fogalmaztam a „Szerelmesek  breviáriuma”  című  könyvemben.  A  szerző gondolatmenete azonban konkrétabb, s néhány kérdésben egy korszakkal előttem jár – ezért szívesen utolérném!

Emellett szó sincs arról, hogy minden részletkérdésben egyetértenék vele.  Olyan kísérleteket is említ, amelyek tőlem idegenek, amelyektől semmit sem várnék  (mint pl. a csoportházasság, a kommuna  stb.).  Az a tény azonban, hogy a magam számára ilyet nem kívánok, semmiképp sem jelenti azt, hogy ne javasolhatná joggal a megrekedt embereknek, akik csak látszólag élnek.

S helyesnek találom, hogy éppen ő, mint baloldali moralista  nyiltan, bátran és kicsinyes szocialista fölényeskedés nélkül beszél életmodellekről.  S egyáltalán, ki tudja kerülni, hogy a társadalmi rendből kiindulva  rögtön minden személyes viszonylatot is tisztázottnak tartson, mondván, hogy az emberek még nem tartanak ott, ahol az elmélet…

Azzal, hogy „társadalmiasan”  (előírt módon)  viselkedtünk, épp olyan sok kárt okoztunk magunknak, mint egy  zárt házassággal.  Az élet másként alakult.   Ámde mennyi egyéni szenvedés, kétségbeesés keletkezett abból, hogy villámgyorsan olyan „törvényeket”  húztunk ki a zsebünkből, amelyek csak újabb kudarcokat okoztak. 

E  könyv révén tudtam meg, hogy férjem és én  nyitott házasságban élünk!  Érettségünk és vonzalmunk folytán monogámok vagyunk, a szellemi és társadalmi folyamatokban egymással mélyen összefonódva.  Ugyanakkor a lehető legnagyobb tisztelettel kezeljük egymás magánéletét, másságát, az átvehetetlen hajlamokat.  Azt a szabadságot, ami még a nagyon közelállót is megilleti. 

Akkor is leírom ezt, ha nem ez a fontos;  bár mégis csak fontos, hiszen megvilágítja nézőpontomat  és jőindulatomnak nagyobb nyomatékot ad:  bevallom, hogy ritkán találtam ennyi jó tanácsot egyetlen könyvben!

Ez összefügghet azzal, hogy a szerző mindenfajta tanácsadást elkerül,  ami pl.  Van de Veldenél olyan bosszantó volt  (bár el kell ismernünk bizonyos történelmi érdemeit).  Egyébként sok ilyen könyv legnagyobb gyengéje, hogy részleges, egyoldalú megközelítésüket lényegre törő (mindent átfogó)  magyarázatnak tűntetik fel. Igy aztán olyan általánosítások keletkeznek,  amelyek önmagukban egyszerűen működésképtelenek.  Hogyan mehetne pl. minden jól az ágyban, ha a merev szerepmegosztás titkos nehezteléseket táplál?

Konkrétabban szólva:  bevallom, hogy eleinte kissé bizalmatlanul kezeltem a nyitott házassággal kapcsolatos „védőbeszédet”,  mert attól tartottam, hogy a szerző a „megélénkítő félrelépéseknek”  akar lendületet adni.  S mindenki számára lehetővé kívánja tenni a „szabadságot a kötöttségben”.  Éspedig paradoxonként:  egyrészt a mély és értékes kötődés biztonságát,  a kölcsönös bizalom védettségét, másrészt az időleges, átmeneti találkozások, a szép futólagosság egész kísérletét.

Minderről már írtam máshol, s itt most felesleges kitérnem arra, amit a szerző egész fejezeteken át  igen jól megmagyaráz.  Ő ugyan más szavakkal mondja, de arról a kényelmetlen érzésről beszél,  amit az ember kintről hoz magával, s amit, mint állandó hatótényezőt, a házasságból nem lehet kikapcsolni.  De egyre jobban láttam, hogy a szerző nem vette ilyen könnyedén a dolgot.  Először ugyan bemutatja a tulajdonosi szemlélet, a kisajátítás minden hátrányát,  de aztán világosan elkülöníti egymástól a retrográd és a haladó jellegű megnyilvánulásokat.

Ilyen messzire a szerelemről és házasságról szóló polgári szakkönyvek egyike sem jut.   Bár valamennyi reformokat, taktikákat javasol,  s mindenképpen at idejétmúlttal szembeni ellenállást hirdeti,  mégis mindegyik legfeljebb addig jut el, hogy az egész házasság jövőjét kérdésessé teszi.  Jómagam azonban a szerzővel együtt úgy vélem, hogy az ember képes egy másik emberhez igen erősen kötődni a barátság,  az alkotó életmód, az erotikus és gyengéd intimitás, a szolidaritás  keretei között.  Éspedig a közeledés és távolodás  váltakozásával, mindenféle konfliktusokkal és vitákkal,  „hol fent, hol lent”.  Egyszer nagy bátran,  máskor csüggedten.  S azzal, hogy hol itt, hol ott, újra és újra megtetszik valaki más is.

Mindezek sikerének előfeltétele – s ezt a felfogást ismét teljesen osztom a szerzőével __:  először is önmagunkkal kell tudnunk így együtt élni, mielőtt erre mással is képesek lennénk!   Igy előbb önmagunk elé állítsuk ezt a követelményt.  Ehhez – s itt a könyv nyújtotta bátorítás bőséges forrására bukkanunk – hozzá tartozik a világnézet, a tudás, a növekvő műveltség.  Hozzá tartozik a szeretkezés művészete  és a kulturált életmód.   Nem mintha már akkor rendelkeznünk kellene ezekkel, amikor találkozunk.  Ám aki nem is törekszik erre,  aki nem tartja lehetségesnek, hogy többet hozzon ki magából, mint amennyi vele született,  az szerelmét, házasságát is kicsinyesen fogja élni, s olyan alacsony szinten, hogy a kapcsolat hamar kimerül.

Mindezt megtudjuk ebből a könyvből.  Ez nem divatkérdés – de az is.  Ez nem a „világbéke  és amit érte teszünk”, de az is.  Ez a könyv azért való az olvasó kezébe, mert erkölcsös.  Nem  konvencionális  és nem hivalkodó, ezért jó hatású.  Hiszen nem pöffeszkedik azzal, hogy  „mennyivel előbbre tartunk a polgári szintnél”,  hanem azzal foglalkozik, amit még nem is ismerünk elég jól, de sürgősen meg kell ismernünk….

A könyv rövidítése szerintem indokolatlan;  inkább minden lehetőséget ki kell használnunk a kultúra tudásanyagának közvetítésére.  Fiataljaink az iskolában túl keveset tanulnak az élet ilyen területeiről… a könyvnek így kell megjelennie!  Jómagam 25 példányt vásárolnék belőle, hogy elajándékozhassam:  a lányomnak, a férjemnek, a nővéremnek, aztán őt fiatal barátnőmnek, akik új házasok… Odaadnám a könyvet… egy elkeseredett asszonynak, aki azt hiszi, fel kell áldoznia magát a férjéért.  „Mártírokkal nem lehet együtt élni”  -- ez a könyv egyik legfontosabb gondolata.  Leginkább azoknak fontos, akiket bátorítani kell olyan légkör megteremtésére, ami akadályozza egyesek túlzott kényelemre törekvését, azok önzését, akik elkényeztetnék magukat a többi családtag rovására.

Még egyszer köszönöm ezt a gazdagító élményt!”

  

(Sajnos, a könyv német kiadása ennek ellenére sem jelent meg.  A második, tíz évvel későbbi, átdolgozott magyar kiadást pedig már le sem fordították németre - az NDK  akkor már végnapjait élte).  Sokan azt hitték – különösen az akkoriban feltűnt és terjedő  AIDS  miatt --, hogy az egyenlőségelvű nyitott házasság is a „végnapjait éli”. De nem így történt. Legfeljebb a  „szexuális  nyitottság”  megvalósítása vált egy kicsit nehezebbé, mert  az  STD-k elleni védekezés még nagyobb odafigyelést igényelt;  de a nyitottságnak nem ez az egyetlen  (s nem is a legfőbb)  kritériuma.  A partnerkapcsolatok hosszabb távon mindenképpen egyre nyitottabbá  válnak,  leképezve a modern társadalom nyitottabbá válását. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékeztetni az átdolgozott kiadás utolsó fejezetének néhány részletére. Az egyik  a közvélemény reagálásával  kapcsolatos:

 

„E könyv első kiadását (1978)  követő években a viszonylag alacsony példányszámhoz képest meglepő érdeklődést lehetett tapasztalni a közvélemény részéről. Előadásaim tucatjain több száz ember tett fel kérdéseket és fejtette ki véleményét…. Ezekből kiindulva úgy látom, hogy a házasság általam (is)  javasolt korszerűsítése  leginkább három nagy kérdésben váltott ki aggályokat:

1.      A  szerelem kérdésében  (beleértve a külső kapcsolatokat),

2.      a  gyermeknevelés  kérdésében, és

3.      a  társadalmi feltételek, akadályok kérdésében.

 

Talán érdemes ezeket (s még néhányat)  itt bemutatni.  A  szerelemmel kapcsolatos problémák és aggályok alapja a szerelemkultusz.  Amiből az a felfogás következik, hogy a házasságnak szerelmi házasságnak kell lennie, mert a kettő összetartozik, nem szabad elválasztani!  Ez a felfogás az utóbbi  2-300 év során mélyen beleivódott az emberekbe.  S mintegy „ideológiai alapját”  képezte a kizárólagossági törekvéseknek, amelyek valójában elsődlegesen a tulajdonosi szemléletből adódtak.  Tipikus összegzése ennek a beállítottságnak ez a vélemény: „Megette a fene az olyan házasságot, amiben nincs már szerelem!”

Ugyanakkor szociológiai vizsgálatokból tudjuk, hogy  a házasságok alig néhány százalékában található a házasság első-második éve után is  szerelem  (s rendszerint akkor is csak az egyik fél részéről).  Igy a házasságok túlnyomó többségének értelme megkérdőjelezhető lenne. Nem csoda, hogy sokakat foglalkoztatnak ilyen kédések:

Lehet-e  szerelem nélkül együtt élni valakivel?

Lehet-e a szerelem egész életre szóló?

Kell-e egyáltalán szerelem a házassághoz?

Mi van, ha nem egyidejűleg múlik el a házastársi szerelem?

 

Ezzel összefüggésben fő problémának látszik a szerelem hiányának vagy csökkenésének, sőt, elmúlásának értelmezése, no meg egy újabb szerelem feltűnése.  Ugyanis sokan épp a szerelemkultusz folytán különleges előjogokat – sőt, szinte misztikus erőt – tulajdonítanak a szerelemnek, s ezért féltik a házasságot egy új szerelemtől.  Tipikus vélemény, hogy  „a  futó kaland nem veszélyes,  csak a szerelem!”  Vagyis az aggódók az érzelem nélküli kalandokat részesítik előnyben.  (Arra nem gondolnak, hogy aki ezekhez hozzászokik, az már a házastársával sem lesz képes mélyebb érzelemre.)

Tény, hogy a szerelem – és a tőle állítólag elválaszthatatlan kizárólagosság – főleg a nőknek okoz gondot.  Talán, mert ők sokkal inkább „érzelmi lények”, mint a férfiak?  Bizonyára. (Hiszen ahogy egyikük mondta:  „Akibe beleszeretek, ahhoz akarok tartozni!”)  De talán még fontosabb, hogy sok nő ma is kiszolgáltatottnak érzi magát.  S azért tudja nehezebben elfogadni a szabad kapcsolatteremtést, mert  fél a férje elvesztésétől,  s attól, hogy aztán már nem talál újabb, megfelelő partnert.  Valójában persze a férfiak is félnek ettől, ezért is viselik el nehezen a feleségük esetleges külső kapcsolatát.  Nem mondható tehát, hogy akár a férfinek, akár a nőnek könnyebb a helyzete e téren.

 

Ugyancsak a külső kapcsolatok miatt okoz aggályokat a gyermeknevelés kérdése egy nyitott házasságban.  Sokan félnek attól, hogy gyermekük, és a szülő—gyermek viszony  károsodna, ha kiderülne egy külső kapcsolat. Félelmeik háttere, hogy  nem tudnak kilépni a hagyományos szemlélet keretei közül.  El sem tudják képzelni, hogy egy külső kapcsolat  (amely nem titkos!) ne okozzon konfliktust vagy elhidegülést a szülők között.  Attól is félnek, hogy emiatt nem képesek változatlan jó viszonyt fenntartani a gyermekükkel, aki „ezt úgysem értené meg”,  s választania kellene, hogy melyikükkel legyen szolidáris, kivel azonosuljon, kihez kötődjön.  Az ilyen aggályokról a könyv 7. fejezete szólt.

A  házasság-korszerűsítés  társadalmi feltételei  között a legtöbb vélemény szerint ma még az  akadályok dominálnak.  Ismét csak döntően a külső kapcsolatokból indulnak ki, amelyekre  „sem elegendő idő, sem pénz nincs”, s amelyeket a társas környezet elítél, sőt, büntet.  Fölvetik, hogy egyáltalán érdeke-e a társadalomnak a külső kapcsolatok  engedélyezése, elfogadása?  Sokan kiváncsiak arra is, hogy kik között terjed és milyen rétegekre jellemző a nyitott házasság?  Hiányolják, hogy ezt még senki sem mérte fel.  Érdeklődnek a külföldi tapasztalatok iránt is: Hol alakult ki a nyitott házasság modellje?  S ha Nyugaton ezt jobban ismerik, miért olyan sok ott mégis a válás? stb.  Szóba került természetesen, hogy mi a keresztény egyházak álláspontja.  S az derült ki, hogy a nyitottságot legfeljebb részben fogadják el:  az egyenrangúságot  igen, de a szerelmi és szexuális nyitottságot nem.

Ide tartozik az az újabban felmerült aggály, hogy napjaink új és félelmes, járványos betegsége, a  HIV-fertőzéssel szerezhető  immunhiány (az AIDS)  gyakorlatilag lehetetlenné teszi  a  nyitott házasság megvalósítását. Eltekintve attól, hogy  a szexuális nyitottság csak az egyik, s talán nem a legfontosabb oldala  az ilken házasságnak, az aggályoskodók figyelmen kívül hagyják, hogy a szexuális nyitottság  nem azonos a promiszkuitással,  sem a partnerek gyakori váltogatásával, hanem inkább egy-egy tartósabb, külső kapcsolatot jelenthet.

Sokakat érdeklő, további kérdéskör:  hogyan lehet a nyitottságot a házastárssal elfogadtatni?  Ide tartoznak a hűséggel és a féltékenységgel kapcsolatos kérdések, amelyekben nehéz az „átállás”. Erről szól a könyv 4. fejezete. Naivitás lenne azt hinni, hogy a nyitott házasság pusztán elhatározás kérdése és egyik napról a másikra megvalósítható. Ez ugyanis egyetlen házasságon belül is csak fokozatosan, évek során sikerülhet – hacsak eleve nem úgy indul!  Szélesebb körű elterjedése pedig nyilvánvalóan évtizedeket vesz igénybe.

 

A legfőbb nehézség abból adódik, hogy az új életstílus  mélyen gyökerező előítéletekbe ütközik.  Csak fokozza a nehézséget, hogy ezek az előítéletek  többnyire nem is tudatosak, nem megfogalmazottak;  az emberek legtöbbször maguk sem tudják, miért gondolkoznak másként.  Csak belső ellenállást éreznek, veszélyesnek, képtelennek, megvalósíthatatlannak érzik mindazt, ami tudattalan beállítottságukkal ütközik.  Az első reagálás rendszerint valamilyen fenyegetettség érzése: mintha ki akarnák húzni a lába alól a talajt, az ember elkezd kapaszkodni abba, amit eddig biztosnak és magától értetődőnek látott.  Fél minden újtól, minden változástól, s igyekszik azt elhárítani.

Vagyis szinte törvényszerűen működésbe lépnek az ún.  elhárító mechanizmusok:  az elfojtás, a projekció, a racionalizálás  stb.  Igy aztán vagy „sürgősen elfelejtik” a változtatás szükségességét és lehetőségét, vagy „érdekesnek, de lehetetlennek”  tartják azt, esetleg rásütik a  „szabadosság, erkölcstelenség”  bélyegét – és így tovább.  A kényelmetlen témák elhárításának egyik gyakori módja, hogy tréfálkoznak, viccet csinálnak belőle.  A szexualitással kapcsolatos viccek tömege tanúskodik erről..  Előre látható volt, hogy a nyitott házasság is vicctéma lesz, ha bekerül a köztudatba.  (Az elmúlt évtizedek „humortermése”  ezt bőven igazolta.)  Leginkább persze azok gyártják vagy élvezik az ilyen vicceket, akik nem mernek szembenézni zárt házasságuk problémáival.

Ha valamit nem merünk megtenni, de tudunk rajta viccelődni, akkor megkönnyebbülünk, s egy kicsit fölmentve érezzük magunkat.  A humor nagyon komoly fegyvere a problémák elhárításának, mert megnehezíti, hogy komolyan vegyük az adott témát.  Ami a viccelődést (és általában az elhárítást)  lehetővé teszi, az csaknem mindig a túlzásba vitel, a félremagyarázás vagy a túlzott leegyszerűsítés.

 

Az alapvető dilemma egyfelől a  szabadság és változatosság,  másfelől a biztonság és a stabilitás iránti igények összeegyeztetése.

Félreértések persze akkor is előfordulnak, ha valaki igyekszik komolyan venni a házasság-korszerűsítés lehetőségét.  A  feladat elől való kitérés egyik indoka szerint:  ha a párválasztás sikeres, akkor nincs szükség külső kapcsolatokra, mert egy kis alkalmazkodással mindent megtalálnak egymásban, amire szükségük van.  Ez elvileg valóban nem lehetetlen, s néha elő is fordul;  a kérdés csak az, hogy milyen kompromisszumok árán?  A jó házasság sikerét hosszabb távon a kizárólagosság rendszerint csak túl nagy kompromisszumok révén biztosítja.”

A fejezet további ismertetése helyett álljon itt egy utólag írt kiegészítés.

 

Ennek a könyvnek az a fő mondanivalója, hogy a  monogám házasság  még ma is fejlődőképes,  és hogy a szabad egyéni fejlődés, az önmegvalósítás nem áll ellentétben  a házastársi közösség fejlődésével.   Sőt, a kettő feltételezi egymást.  A korszerű házasságban a két egyéni fejlődés olyan egésszé integrálódik, amely több, mint a részek összege,  de ugyanakkor a részek mégsem veszítik el önállóságukat.  Minél szabadabban és lendületesebben fejlődünk egyénileg, annál többet tudunk nyújtani egymásnak,  annál tartalmasabb lesz a házastársi kapcsolat.

Ezt az magyarázza, hogy míg a hagyományos házasság  zárt energia-rendszerhez hasonlóan működik, amelyre az energia-csökkenés  (entrópia)  szabálya érvényes,  addig a  korszerű házasság nyitott energia-rendszerként fogható fel, mivel itt a házastársak a külön élményekből, külső kapcsolatokból nyert energiát, fejlesztő hatást is „betáplálják” a házasságukba.  Ezáltal az ilyen házasság  összehasonlíthatatlanul dinamikusabbá, fejlődőképesebbé válik,  egyre újabb lehetőségeket tár elénk  és kiszélesíti lelki-szellemi látóhatárunkat.  Az igazán korszerű, kreativ házasságban megnövekszik az ún.  csúcsélmények  valószínűsége.

 

 

 

 

Új trendek a párkapcsolatokban és a párterápiában

Referátumom a 20. Individuálpszichológiai  Világkongresszuson

(Oxford,  1998)

 

A legutóbbi évtizedek statisztikai adatai  azt mutatják, hogy  egyre kevesebben kötnek házasságot, s ugyanakkor növekszik a válások, különélések és a nem legalizált együttélések száma.  Mind gyakrabban esik szó a családnak, mint a társadalom egyik legfontosabb intézményének válságáról, ami egyúttal a házasság válságát is jelenti.

Ebből következően alapvető társadalmi érdeknek tűnik e válság okainak és következményeinek megismerése és kedvező irányú befolyásolása.  Ehhez viszont elemeznünk kell a partnerkapcsolatok  változásának trendjeit, s tovább kell fejlesztenünk a párterápia és családterápia módszereit.

 

A házastársi kapcsolatok változásainak megértése szempontjából jelentős fejlemény volt a legutóbbi évszázadokban kibontakozott  romantikus szerelemkultusz  tanulmányozása.  Talán elegendő néhány közismert tényre utalni, pl. arra, hogy – eleinte a felsőbb körökben – divatba jött az ún. galantéria,  vagyis a csiszolt modorú udvarlás és a szerelmi kalandok.  A házasság ugyan továbbra is merőben ellentétes maradt a szerelem kritériumaival, ám a szerelem jogait egyre többen kezdték komolyan venni, s igyekeztek „szerelmi házasságot”  kötni. Ez lényegében az érzelmi és szexuális összhang  elsődlegességét jelentette;  később azonban mindinkább összeegyeztették a „jó parti”  kívánalmaival.  (Már csak azért is, mert az anyagi és karrierszempontokat figyelmen kívül hagyó „szerelmi házasságok”  gyakran kudarcot vallottak.)

Napjainkban mégis a szerelmi házasság az általánosan elismert erkölcsi érték és követendő norma a nyugati társadalmakban.  Az egyéni érdekek ezért gyakran a szerelem álruhájába öltöznek, s ezáltal látszólag szentesítődnek. Valójában azonban a  házasságpiac  nem szűnt meg, csupán finomodott:  az anyagi és hatalmi érdekek mellett teret engedett a szerelem szimbólumaival jelzett, pszichés szükségleteknek.

 

A házasság válsága – vagy funkcióváltozása?

 

Válságra nemcsak az utal, hogy kevesebben kötnek házasságot, hanem az is, hogy a valódi házasságbomlás (különélés vagy látszat-együttélés)  felülmúlja a válások számát.  Úgy tűnik, hogy hosszabb távon a házasságoknak csak viszonylag kis hányada  (10-20%-a?)  mondható stabilan kiegyensúlyozottnak. 

Mindazonáltal ma is elég sokan házasodnak vagy együtt élnek partnerükkel,  így a válság valójában nem a házasság létét, hanem inkább annak tartalmát, funkcióját érinti.  Vagyis nem egzisztenciális, hanem ún.  fejlődési válság, amely korunk társadalmi változásaival függ össze.  A szóban forgó fejlődési válság a  patriarchális monogámia  válsága, mivel az már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak.  A nemek hagyományos hatalmi struktúrája tarthatatlanná vált;  újjá kell szervezni, új egyensúlyt kell kialakítani, ami persze nem megy viták és súrlódások nélkül.  A megváltozó erőviszonyokat jelzi, hogy hazánkban  (de másutt is)  a válások többségét ma már a nők kezdeményezik.  Ennek egyik fő oka, hogy egyre kevésbé viselik el a házasság patriarchális jellegét. Átalakítani azonban ritkán képesek, így inkább elválnak.  (Egyre többen megtehetik, ha anyagilag sem függenek férjüktől.)

Válságtünetként értékelhető az extramaritális kapcsolatok mind gyakoribb előfordulása,  most már nemcsak a férfiak, hanem a nők körében is. A közfelfogásnak megfelelően a családjogi törvények még sok helyen a válóokok között tartják nyilván az ún. „házasságtörést”, vagyis a félrelépést, a külső kapcsolatot.  Ám az is igaz, hogy ez a jogi fogalom egyre több országban megszűnt létezni illetve nem szerepel az elfogadható válóokok között.  Ugyanis az ún. „külső kapcsolat” ma már nem feltétlenül válóok. De válságtünetnek tartják még pl. a gyermekvállalási kedv megfogyatkozását, vagy a szerelem elmúlását és egy új szerelem jelentkezését is.

Egyénileg egy párkapcsolat válsága mögött mindig bizonyos fontosnak tartott igények, szükségletek kielégületlenségét találjuk.  Ez elsősorban a párválasztási éretlenséget,  az életstílusok felmérésének és összeegyeztetésének sikertelenségét tanúsítja.  Kevesen jutottak el addig a felismerésig, hogy „tökéletes házastárs” hosszabb távon nem létezik:  lehetetlen egyetlen partnerben „mindent”  megtalálni.  Tehát vagy lemondunk néhány, kevésbé fontos igényünkről, vagy pedig több partnerben próbáljuk megtalálni mindazt, amit keresünk.

 

A  személyiségfejlesztő  funkció  kibontakozása

 

A hagyományos házasságnak, s vele együtt a családnak  három fő funkciója volt:  1.  termelési-gazdálkodási,  2. szexuális és  3. fajfenntartó, gyermeknevelő.  A  szerelemkultusz terjedésével  (és az iparosodással)  párhuzamosan azonban kibontakozott egy individualizálódási folyamat, amely aztán az említett alapfunkciókon túlmenően a legkülönbözőbb egyéni szükségletek kielégítését is  a házasság funkciójává tette.  Ennek során előtérbe kerültek a házastársi kapcsolat lelki funkciói, amelyek a szükségletek változásai szerint alakulnak.  Vannak köztük viszonylag állandóak is, pl. a pszichoszomatikus egyensúly fenntartásának szükséglete, ami elsősorban a  stresszek, a feszültségek levezetésének  elősegítését jelenti.  Ezzel szorosan összefügg a házasság irányítási és ellenőrző funkciója:  egyre fontosabbá válik a véleményalkotás, az értékválasztás és világnézet irányítása, összehangolása.  Átmenetileg erősödött, de már csökkenni látszik a házasság helykijelölő, státus-meghatározó szerepe.

 

Az  individualizálódás folyamata és a gyorsan differenciálódó egyéni szükségletek egyre inkább úgy alakították a házasságot, hogy igazi  intimkapcsolattá  váljon és elősegítse mindkét fél   önmegvalósítását,  ami  A. Maslow (1963) és mások szerint ma már alapszükségletnek tekinthető.  A házasságnak tehát alkalmasabbá kell válnia a személyiségfejlődés elősegítésére.  Tény viszont, hogy szoros összefüggés és kölcsönhatás van a társadalmi feltételek és az egyéni életstílus, a magánélet, s ezen belül a szexuális és házastársi kapcsolatok jellege között.  Ahogyan Adler (1931)  írja: „fejlődésünkre döntő hatással vannak a körülményekből adódó korlátok és lehetőségek.”  A rendszerelmélet szerint a házasság  többé-kevésbé mindig nyitott rendszer, hiszen állandó kölcsönhatásban áll környezetével.  A hagyományos, patriarchális házasság azonban igyekezett elzárkózni a külső hatások elől, bár a férfinek több szabadságot és mozgási, kapcsolati lehetőséget biztosított.

Századunkban a nőmozgalom, az emancipáció és az ún. „szexuális forradalom” sikerei nyomán a házasság patriarchális és zárt jellege tarthatatlanná vált, s fokozatosan kezdett fellazulni.  Igy alakult ki az említett fejlődési válság.  Ezzel párhuzamosan a házassági elvárások és kapcsolati normák átalakulóban vannak,  mintegy alkalmazkodnak a társadalom nyitottabbá válásához és demokratizálódásához.  A  nyitott társadalom gazdasági és szociális rendjének pedig a  nyitott és egyenlőségelvű  házasság  felel meg.

 

A  nyitott házasság jellemzői

 

Ebben az esetben nem a házasságok egy bizonyos típusáról van szó, hanem a jövő házasságainak egyik általános jellemzőjéről, több házasságtípus közös vonásáról.  Ahogyan az ismert házasságkutató,  Jessy Bernard (1973)  írta, a jövő a szabadon alakítható kapcsolatoké,  amelyek nem gazdasági vagy egyéb kényszerre, hanem átgondolt  érzelmi elkötelezettségre épülnek,  s mindkét partner számára  optimális függetlenséget és fejlődési lehetőséget  biztosítanak.  N. és G. O’Neill (1972)  szerint az ilyen házasságra  az egyéni fejlődés és önmegvalósítás kölcsönös  segítését célzó  elkötelezettség  jellemző.

Röviden összefoglalva azt mondhatjuk:  a nyitott házasság mindkét házastársnak  viszonylagos  szabadságot biztosít  a kölcsönös bizalom és a rugalmasan alkalmazkodó  szerepviselkedés alapján.  Olyan intim kapcsolat, amely inkább a  szoros barátságra  emlékeztet, s nem függ a szerelem meglététől vagy elmúlásától.  Ennélfogva stabilabb és harmonikusabb,  ugyanakkor kreativabb,  dinamikusabb --  és  mentes a féltékenységtől!   Egy ilyen korszerű házasság megvalósítása természetesen nem könnyű, s nem egyszerűen elhatározás kérdése.  A nyitott házasság fogalmához ma még rengeteg félreértés és előítélet tapad.  Egy kérdőíves adatgyűjtésem több mint ezer résztvevője  közül a többség úgy nyilatkozott, hogy nem ismeri eléggé ezt a fogalmat, de ha ésszel el is fogadná, megvalósítani nem tudná.

Az  USA-ban néhányan már a 20. század harmadik évtizedétől kezdve próbálkoztak a házastársi kapcsolatok szabadabbá tételével.  Meghirdették pl. az ún.  „pajtásházasságot”  (B. Lindsay és W. Ewans  stb.).  E próbálkozások azonban nagy ellenállásba ütköztek  (főleg az egyházak részéről),  s ha valaki mégis a gyakorlatba próbálta átültetni az új elveket, rendszerint kudarcot vallott.  Egyik könyvében maga Adler  (1931)  is leírt egy ilyen esetet:  két „szabad-gondolkodó” értelmiségi a válásuk utáni újra-házasodáskor megegyezett a  „teljes szabadság”  kölcsönös elfogadásában.  Egy ideig ez be is vált, ameddig csak a férj lépegetett félre és beszámolt élményeiről feleségének.  Ám amikor az asszony is megpróbált félrelépni, beteg lett, tériszony fogta el, s ez a házhoz láncolta;  így a férjnek állandóan mellette kellett maradnia.

 

Adler a kudarc okát a  közösségi  érzés hiányával  magyarázta, mivel a házasságot  „közösségi feladatnak”  tekintette, amelyben két ember „együttműködésre szövetkezik”, s ez korlátozza szabadságukat.  Bár ezek az elvek elfogadhatóak, az említett házasság kudarcát mégsem magyarázzák elegendőképpen.  A közösségi érzést és együttműködést ugyanis a jelek szerint ő is a házastársak érzelmi és szexuális kapcsolatának  kizárólagosságával azonosította.  Ez pedig, mint láttuk,  a hagyományos, zárt házasság egyik fő jellemzője, amely ma már semmiképpen sem tekinthető korszerűnek és követendőnek.  A példában szereplő feleség önként vállalta a szabadság biztosítását, ami nem mond ellent a közösségi érzésnek és együttműködésnek. Más kérdés, hogy nem tudott „felnőni” a kitűzött, közös feladathoz.

Sok házassági probléma éppen abból adódik, hogy a partnerek nem tisztázzák és nem egyeztetik össze időben a házassági elvárásaikat és normáikat, vagy felkészületlenek, éretlenek az elfogadott értékek és normák megvalósítására.  Az ennek folytán keletkező konfliktusokat pedig nem tudják kreativan kezelni és megoldani.  Igy a házassági szerződés módosítása vagy újraírása többnyire fel sem merül.

 

Hűség,  intimitás  versus  féltékenység

 

Adler szerint a szerelem és házasság  „az együttműködés egy fajtája”,  mégpedig saját érdekünkben és  „az emberiség üdve, boldogulása érdekében is.”  Ahogy írja, „mindegyikünknek azon kell lennie, hogy megkönnyítse és gazdagítsa a másik életét.”  Azzal is teljesen egyetérthetünk, hogy  „ha a szerelmesek teljesíteni akarják a házassággal járó feladatokat,  úgy a munkát, a szolidarítást és a közösségi érzést kell a legelső helyre tenniük.”  Ebből az idézetből a  szolidaritást  emelném ki, mint legfontosabbat, amiben a közösségi érzés is benne foglaltatik.  Hozzátenném, hogy épp a szolidaritás  a  hűség legfontosabb kritériuma!  Éspedig fontosabb, mint az érzelmi vagy szexuális kizárólagosság, amely nem mindig jár együtt a szolidarítással. 

Adler a „bensőséges odaadásnak”  központi szerepet szán a házasságban, s ez tulajdonképpen az intimitás lényege;  ugyanis feltételezi a feltétlen bizalmat és a kölcsönös őszinteséget.  (Ez azért fontos, mert sokan azt hiszik, hogy jogukban áll bizonyos dolgokat eltitkolni házastársuk előtt, s ez nem sérti az intimitást.)

A romantikus illúziók között az egyik legveszélyesebb  a  féltékenység szoros összekapcsolása a szerelemmel, illetve a szerelem „fokmérőjekénti”  értelmezése.  Egyesek szerint  a féltékenység  „normális, ösztönös megnyilvánulás”  az embernél ugyanúgy, mint az állatoknál.  Az ember azonban nem ösztönlény;  a féltékenység pedig nemcsak szerelmi kapcsolatban jelentkezhet, hanem bármilyen más kapcsolatban is, ahol érdekeinket veszélyeztetve látjuk.  Lényegében olyan,  agresszióra hajlamosító izgalmi állapot, amit egy birtokunkban levő – vagy jogos tulajdonunknak tartott – dolog elvesztésétől való félelem vált ki.   Tehát a birtoklás, a  hatalmi vetélkedés  játssza benne a döntő szerepet.  Továbbá – s ezt Adler óta tudjuk! – a  csökkentértékűségi  érzés,  az alacsony önértékelés, az elbizonytalanodás, amelynek kompenzálása az egyénnek nem sikerül,  így komplexussá válik  (vagy átcsap  túlkompenzálásba:  agressziv gyanúsítgatásba és ellenőrzésbe).

 

A  féltékenységet sokan összetévesztik a  féltéssel.  Holott a féltékeny egyén nem a  partnerét félti, hanem önmagát.  S nem valami reális veszély miatt, hanem, mert beteges félelmét partnere kisajátításával próbálja ellensúlyozni.  A magabiztos, lelkileg önálló, autonóm ember akkor sem hajlamos a féltékenységre, ha  szerelmes.  Az  érett szerelem ugyanis kölcsönös és kiegyensúlyozott,  s inkább áldozatra kész, mint kisajátításra!  Ahogyan Adler is írja:  mindegyikük többet törődik partnerével, mint önmagával.  Ha pedig erre nem képes valamelyikük, akkor  szaksegítségre van szükségük, amibe lehetőleg mindkét felet be kell vonni.

Sokak szerint a féltékenységet csak a teljes kizárólagosság szigorú megvalósításával lehet kiküszöbölni.  Maga Adler is szükségesnek tekintette a monogám kapcsolatok kizárólagosságát;  sőt, a házasság előtti szexuális kapcsolatokat is elítélte.  A maga korában talán igaza is volt,  ám azóta a viszonyok alaposan megváltoztak..  ma már nemcsak a premaritális kapcsolatok elfogadottak,  hanem egyre inkább az extramaritális kapcsolatok is megegyezés tárgyát képezik.  A  szabad kapcsolatlétesítésnek természetesen előnyei és veszélyei egyaránt vannak.  Lehetséges előnye például, hogy egy külső kapcsolatban olyan igények is kielégülhetnek, amelyek a házasságban nem, vagy csak részlegesen voltak kielégíthetők.  Nyilvánvaló veszélye viszont egyebek között az, hogy egy  minden szempontból kielégítőnek tűnő külső kapcsolat kérdésessé teheti a „báziskapcsolat”, a házasság stabilitását..

 

Új  trendek a  párkapcsolatokban  --  új  életstílus

 

Mindezzel együtt kétségtelen, hogy a házasság intézménye, s egyáltalán a párkapcsolatok  változóban vannak, ezért le kell vonnunk az ebből következő tanulságokat.  Ha a házasságok nyitottabbakká, vagyis kevesebb megkötöttséggel járókká, szabadabbá és az egyéni fejlődést, az önmegvalósítást jobban előmozdítókká válnak, akkor feltehetőleg kibontakozik a házassági és együttélési formák sokfélesége, az egyéni igények sokféleségének megfelelően.  Ez a kibontakozás azonban nyilván hosszabb, több generáción  átívelő folyamat, hiszen a mai ember egyrészt nincs eléggé felkészülve rá, másrészt nagy mértékben hiányoznak a folyamatot megkönnyítő  objektiv és szubjektiv feltételek.  (Nem is szólva olyan, erősen gátló tényezőkről, mint a világméretű  HIV-fertőzés veszélye.)   Ugyanakkor nemcsak a veszélyek elhárítására képes, felkészült párok próbálkoznak kapcsolatuk nyitottá tételével,  hanem azok is, akik csak részben alkalmasak és érettek ennek megvalósítására.  (Az utóbbiak közül került ki az Adler által példaként bemutatott  házaspár is.)

 

Ilyen esetekben a terápiás szaksegítségnek két fő lehetősége van:  az egyik, hogy javasoljuk abbahagyni  (legalábbis egyelőre)  a nem rájuk méretezett vállalkozást, s egyéb módon tenni kielégítőbbé a kapcsolatot.  A másik, hogy segítünk nekik a feltételek megteremtésében és a felkészülésben.  A kettő persze nem zárja ki egymást.  A korszerű párterápia ilyen esetekben az alábbi elvekből indulhat ki:

1.                       Reális  elvárások, autonómia és teljes egyenrangúság nélkül  egy külső kapcsolat  túl nagy kockázatot jelent a házasságra!  Tehát az ilyen próbálkozások helyett az említett feltételek megteremtésével kezdjék meg házasságuk  kielégítőbbé tételét, korszerűsítését.

2.                       Ha nem akarnak elválni, úgy a házasságot tekintsék mindketten  báziskapcsolatnak,  a házastársat pedig legjobb barátjuknak és legfőbb szövetségesüknek, akiért leginkább felelősek.  Igy semmilyen külső kapcsolat nem mehet ennek rovására, nem sértheti a házastárs és a család jogos érdekeit.

3.                       Az esetleges külső partner tudjon a báziskapcsolatról, és a házastárs is tudjon a külső partnerről;  lehetőleg ismerjék és fogadják el egymást.  Ez azt jelenti, hogy nem lehet bárki a külső partner, hiszen az ilyen kapcsolathoz a házastárs elfogadása, jóváhagyása  szükséges.  (Sokak számára ez utóbbi irányelv teljesítése a legnehezebb, mert  „nem tudnak osztozni” a partnert, mint saját tulajdont illetően.)  Ezzel kapcsolatban fontos, hogy a külső partner is érett, autonóm személyiség legyen, s ne akarja egyoldalúan magához kötni  házas  partnerét.  Emiatt gyakran szükség lehet a külső partner bevonására is a terápiába.

Adler eszmei rendszere tulajdonképpen nem mond ellent a nyitott házasság lehetőségének.  Egyrészt gyakran hangsúlyozta, hogy  „minden másként is lehet”,  s hogy alkalmazkodnunk kell a változó társadalmi feltételekhez.  Másrészt világosan látta, hogy „az emberek nagy része nincs jól felkészülve a közösségi életre”,  s hogy „a házasságra való alkalmasság nem érik be máról holnapra”,  továbbá, hogy  „az egyénnek a házassághoz való viszonya  életstílusának a megnyilvánulása”.  Adler helyesen ismerte fel, hogy  „korunk egész beállítódását felül kell vizsgálnunk, és az új tapasztalatok ismeretében megváltoztatnunk.” (Lásd  Adler: Életünk jelentése.  1994, Kossuth K.)   

  

 

 

  18. Szexológiai  Világkongresszusa

2007, Sydney

 

Saját részvétel hiányában az előzetesen megküldött,  bőséges  tájékoztatót  ismertetem.  Ebben először  a Világszövetség elnöke,  Eusebio Rubio-Aurioles  és a  kongresszus elnöke,  Margaret Redelman köszönti  a  részvételre vállalkozókat.  Az előbbi  ezt írja  (többek között):

 

„Újabban kiderült, hogy  a  szexuális egészséget elsődlegesnek tartják a személyiségfejlődés magasabb szintjének elérésée szempontjából.  A  szexuális egészség számos tudományág közös célja.:  a laboratóriumban viszonylag elszigetelten, molekulákkal vagy kísérleti állatokkal dolgozó kutatóktól  a betegek napi, szexuális gondjaival foglalkozó terapeutákig,  a tanulók későbbi problémáit megelőzni igyekvő pedagógusokig, vagy  a  jó társas közérzet meghatározó tényezőit kutató szociológusig.

A szexuális medicina újabb eredményei  a kedvező lehetőségek mellett kihívást is jelentenek.  Kedvező az a tény, hogy az új, hatékony gyógyszerek  valóban sokaknak segítenek.   Kihívás  viszont, hogy e hatékony gyógyszerek ellenére meg kell előznünk a bonyolult emberi szexualitás túlzott leegyszerűsítését,  mert ez több kárt okozna, mint hasznot.   A szexuális egészség   sokoldalúsága többféle tudományos megközelítést tesz szükségessé.”

 

A  Kongresszus elnöke  ezt a következőkkel egészítette ki:

„A  Sidney-i  szervező bizottság a következőket jelölte meg a Kongresszus fő témájaként:  Biztosítsuk az egészséget, az élvezetet és az elismerést!   Egyetlen téma sem maradhat ki, amely elősegíti, hogy az egyének, párok és a társadalom  szexuálisan egészséges és boldog legyen,  s ugyanígy igény tartunk minden tudományos kutatásra, amely hozzá segíthet bárkit ehhez a kedvező állapothoz.  Fontosnak tartjuk a  „szexuális élvezetet”  is mindazoknak, akik igénylik  és érdeklődnek az ezzel kapcsolatos kutatások iránt.  Világszerte javítani kívánjuk  azokat a szociális  struktúrákat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki a montreáli deklaráció  irányelvei szerint élhessen.  Egy civilizált világ számára alapvető a legkülönbözőbb egyének és az eltérő kultúrájú népek tisztelete.”

 

A  Kongresszus programja igen sokrétű.  A  plenáris ülések meghívott előadói  a kiválasztott témát különböző tudományos perspektívából világítanak meg.  A  tematikus  szimpóziumokban  az előadók és a résztvevők együttesen vitatnak meg  aktuális témákat.  A  pódium-üléseken  10 perces előadásokra kerül sor, de lesznek  kerekasztal-jellegű  vitaülések  és esetbemutatások  is, azonkívül  poszter-ülések,  amelyeken  egy-egy posztert  2-3 perc alatt kell bemutatni.   A Szexológiai Világszervezet ezen a  Kongresszuson  háromféle  jutalmat fog kiosztani:  egy  arany medált  a  kiemelkedő  szexológiai életműért;  egy  elismerést  az eredményes szexuális nevelésért,  egyet pedig a  benyújtott, legjobb kéziratért. 

 

Absztraktokat  10 perces előadásokra,  poszterekre és  video-bemutatókra lehetett benyújtani  (ezek határideje természetesen már hónapokkal a Kongresszus előtt  lejárt).  A benyújtott absztraktokat  összesen  100  tematikai kategória egyikébe  sorolják.  Ezek főbb csoportjai:

 

Szexuális egészség (egyéni és közegészségügyi témák, szexuális jogok, szexuálpolitika)

Szexuális  funkciók  (férfiak és nők szexuális reagálása, ennek fiziológiai alapjai)

A szexuális vágy és izgalom zavarai a férfiaknál és nőknél 

Fájdalmas közösülés a nőknél és a férfiaknál

Nemi úton terjedő fertőzések  (epidemiológiájuk, diagnózisuk, kezelésük)

Szexuális  nevelés (nemcsak a fiataloké, hanem a szülőké, pedagógusoké, egészségügyieké)

Ezenkívül olyan témakörök, mint  a  szexuális orientáció, a parafiliák, az erőszak   stb.

 

A  kongresszusi részvétel díja 520—670  dollárig terjed. Nem tudok róla, hogy magyar szakember részt vett volna,  igy  további információkat csak a kongresszus weblapjáról szerezhetünk:

www.sexo-sydney-2007.com

 

 

 

Agykutató  hipotézise a szexualitásról

 

A  magyar agykutatás nagy egyénisége,  Knoll József  legutóbbi könyvének  („The Brain and Its Self: A Neurochemical Concept of the Innate and Acquired Drives”,  2005,  New York, Springer) szexualitással kapcsolatos koncepcióját  a  magyar Neuropsychopharmacologia  Hungarica  2007/1.  számában  Edward  Shorter,  a torontoi egyetem tanára ismerteti, angolul.  Ő  egyébként külön könyvet is szentelt a szexuális viselkedés témájának  („Written in the Flesh: A History of Desire.  2005, Toronto Univ. Press), de ebben a cikkében csak  Knoll József  vonatkozó gondolatait méltatja. Minthogy legalábbis a pszichiátrián belül  nemzetközileg jelentős  publikációról van szó, érdemes szexuálpszichológiai szempontból  is mérlegelés tárgyává tenni,  bár ezúttal csak E. Shorter ismertetése alapján. 

 

Bevezetésként  Knoll teóriáját  a marxizmus  és a pszichoanalizis  viselkedés-magyarázó törekvéseihez hasonlítja, de hangsúlyozza azt a jelentős különbséget, hogy az új megközelítés már nem a  „szociális osztály”, vagy a  „lelki konfliktusok”  fogalmaival dolgozik, hanem neuro-biológiai fogalmakkal.  Shorter szerint  Knoll könyve  ugyan a kutatómunka számos területét tárja fel, de különösen a szexualitás történetének megértésében segíthet bennünket.  Megvilágítja például, hogy a  három nagy, szexuális  orientáció  azért olyan maradandó,  mert veleszületett jellegű, s  így aligha változhat.  Ezzel együtt arra a kérdésre is választ kaphatunk,  hogy mi az  „evolúciós logikája”  a homoszexualitásnak,  mint alapjában nem reproduktiv  viselkedésnek?

Vagyis a jelek szerint a homoszexualitás  öröklődő, veleszületett jellegének  egy újabb bizonyítási kísérletéről van szó.  Shorter  3 pontban összegzi  Knoll gondolatmenetének  fő  tételeit: 

1.  Az agy a környezettől tanulja meg, hogy milyen viselkedés biztosítja legjobban a túlélést.  Az így szerzett késztetések  azonban az idők folyamán  veleszületett késztetésekké válnak, s ezek a „kiolthatatlan  feltételes  reflexek”  (Inextinguishable  Conditioned  Reflexes; ICRs) a genetikai anyagba kerülve  öröklődnek.

2.  Főként a „jó  késztetések”  (good  drives) válnak  ilyen módon  veleszületetté, mert  „…értelmes eredet nélkül semmi sem létezik az agyban.” 

3.  Az  evolúció egész folyamata a faj fejlődését szolgálja.  Egyszer majd elérkezünk a  „racionálisan szervezett, emberi társadalomhoz”.

Shorter ezeket a tételeket a szexuális viselkedés történetére igyekszik alkalmazni., amelyben szerinte három  alapvető  (basic)  szexuális orientáció figyelhető meg a legkorábbi időktől kezdve: a heteroszexuális, a meleg és a leszbikus.  Ezek velünk születnek, s  nem a kulturális, hanem a biológiai folyamatok irányítása alatt állnak. Érdekes, hogy a heteroszexuálissal nem a homoszexuálist, hanem annak kétféle változatát állítja szembe, mint külön  irányultságokat.

 

Azt is hozzáfűzi ehhez a meglepő állításhoz, hogy mindegyik szexuális orientáció története nagyjából hasonló szakaszokon ment keresztül:  az ókori világ  szabadságot biztosított számukra;  a keresztény Európára ezer évig az elnyomás volt jellemző;  a  19. század végén viszont  „nagy áttörés”  (great breakout) következett be.   Igy az ókori görögök szexualitása többé-kevésbé ugyanolyan volt, mint a napjainkban élőké. (Vagyis ugyanolyan  ICR-ekkel rendelkezünk.)   Az ókor után viszont ezt az érzékiséget elnyomták, éspedig mindhárom szexuális orientáció vonatkozásában.  A heteroszexuálisok számára ez azt jelentette, hogy  kizárólag az egymással szembeni testhelyzet és közösülés jöhetett számításba.  Az arcon és a nemi szerven kívül a nő minden más testrészét ruha takarta.  A keresztény Európának még a pornográfiája is  „vagina-centrikus” volt.

Shorter szerint a homoszexuális férfiak szinte napjainkig lényegében az anális szexet gyakorolták,  amit viszont az akkori közfelfogás szigorúan tiltott és mélyen elítélt.  Az anális közösülést, mint  „a melegek legalapvetőbb szexuális megnyilvánulását” párhuzamba állítja a heteroszexuálisok  „misszionárius  poziciójával”.  A leszbikus nőkről pedig (akiket „meleg nőknek” is nevez) azt írja, hogy ők többnyire beérték a szenvedélyes csókolózással.  Igy  a keresztény Európa „hosszú éjszakájában” a görögök  érzékisége  hallgatásba burkolózott, s mindhárom szexuális orientáció a maga legkezdetlegesebb formáira korlátozódott.  Ezt azzal magyarázza, hogy az életfeltételek hosszú évszázadokon keresztül  rendkívül érzékiség-ellenesek voltak, az egyház  antiszexuális tanításai következtében., amelyek igyekeztek a szexet a reprodukcióra korlátozni.

 

A  19. század végén azonban a történelem új szakasza kezdődött, s „az ókoriak  ICR-je  újra feléledt”.  Az egyház elvesztette hatalmát a viselkedés fölött;  az emberek tömegesen a városokba költöztek, egyre magasabb színvonalon éltek, s újra felfedezték az érzékiséget.  Ezzel kapcsolatban  Shorter döntő kérdése, hogy ez a változás vajon „az ICR-ek  reaktiválódását is magában foglaló, neurobiológiai folyamat” eredménye,  vagy  egyszerűen a szokások, a divat kulturális függvénye?

 Szerinte az utóbbi száz év nyilvánvalóvá tette a biológiai értelmezés igazát. Ennek alátámasztásaként felsorolja ugyan a szexuális liberalizálódás és multikulturális variabilitás közismert jelenségeit, ám az ebből levont következtetés, hogy ti. az érzékiség külső korlátainak csökkenése révén az agy ismét át tudta venni a viselkedés irányítását,  egyáltalán nem áll összhangban a neurobiológiai folyamatok elsődleges és meghatározó  szerepének feltételezésével.  Ennek felismerése helyett azt a kérdést veti fel, hogy  „állandósulnak-e bizonyos újabb változások?”, vagyis  ICR-ré válnak-e?  Szerinte ezt az is valószínűsíti, hogy az elmúlt évszázadban  megélénkült  a fétisek iránti érdeklődés:  kezdődött a szőrme-fetisizmussal,  folytatódott a bőr-fétisekkel, napjainkban pedig a latex-fétisekkel.  Az ilyen fétisek  szexuális szerepét azzal magyarázza, hogy elősegítik az egész test „szexualizálását”, s ezért mindhárom szexuális orientáció követői élénken érdeklődnek az aktuális fétisek  (vagy inkább divatok?)  iránt;  ennélfogva  közelednek egymáshoz. 

Shorter  szerint  Knoll hipotézisei  előre-jelzik ezt  a közeledést az említett orientációk között, minthogy az agyban alapvetően hasonló kémiai változások zajlanak  mindenkiben.  Ebből azonban az következne, hogy fokozatosan eltűnik a különbség a szexuális viselkedés alap-beállítottságai között.  Akkor mégsem veleszületett és genetikailag programozott a szexuális orientáció?  Erre nem kapunk választ.  Helyette megjelenik egy újabb kérdés: „Mi az evolúciós logikája a homoszexualitásnak?”   Erre Shorter két lehetséges választ is kínál.  Az egyik szerint  a „természet”  ki akarta szélesíteni  a  genetikai készlet  diverzitását,  így néhány génnel lehetővé tette a homoszexualitást is.  A másik szerint a homoszexualitás hasznos lehet, ha a heteroszexuális kapcsolatban valami kedvezőtlen fordulat történik. Hiszen a melegek és a leszbikusok éppoly  kedvesek lehetnek, mint a heteroszexuális szülők, s ugyanúgy  gondoskodhatnak a  (magukénak  érzett)  gyermekekről.

 

Ezek a „magyarázatok”  aligha tekinthetőek tudományosan megalapozottnak és elfogadhatónak,  bár természetesen tartalmaznak néhány részigazságot.  Knoll alapvető tétele például reálisan mutat rá, hogy az emberi agy  „a körülményektől tanul”  és alakítja ki a maga mechanizmusait, eleinte feltételes reflexek formájában;  ám ha ezek nemzedékek során át beválnak, akkor rögződnek és veleszületett késztetésekké  válnak.  Más kérdés, hogy indokolt-e ezeket  „kiolthatatlan  feltételes reflexeknek”  („I.C.R.”)  nevezni,  hiszen ha kiolthatatlanok, akkor már nem feltételes jellegűek  (hanem feltétlen reflexek, vagyis ösztönösek).  Másrészt  ha a „körülményektől  tanulás”  alakítja az agyi mechanizmusokat, akkor éppen az embernél, mint legfejlettebb idegrendszerű lénynél  is  változnak az idegkapcsolatok, legalábbis a körülmények jelentős és tartós változásának hatására.  

Tehát nem kiolthatatlanok, ahogyan ez  Knoll gondolatmenetének logikájából is következik,  s ahogyan  Shorter is  feltételezi  „bizonyos újabb változások  állandósulásának”  (ICR-ré válásának)  feltételezésével.   A  körülmények változása  pedig elsősorban és alapvetően  társadalmi  (gazdasági és kulturális)  változásokat jelent;  tehát  ezek változtatják  az agyi folyamatokat, s rajtuk keresztül a viselkedést – nem pedig fordítva.   Ebből pedig nyilvánvalóan következik, hogy a szexuális  alap-orientációk sem veleszületettek és  változhatatlanok, hanem kondicionáltak, tehát külső hatások következtében alakulnak ki, s az egyén élete során meg is változhatnak  (ahogyan azt számos példa mutatja).  Ugyanakkor kétségtelen, hogy a szexuális viselkedés alap-orientációi  a liberalizálódással és a tudományosan megalapozott szexuális kultúra terjedésével  több szempontból közelednek egymáshoz, különbözőségük csökken és rugalmasabbá válik.  Ebben a divatoknak  (és az általuk divatba hozott „fétiseknek”) is lehet ugyan szerepük, ám ez rendszerint átmeneti és futólagos.

A  Shorter által felvetett  utolsó kérdés viszont – hogy ti.  milyen szerepe lehet bizonyos újabb drogoknak a szexuális viselkedésben? – valóban megválaszolásra vár.

 

                                                                                                                                                               Szilágyi  Vilmos  dr.

 

 

NEOSZEX -

A magyarok nemi élete”

 

HVG  2007  július 7.-i számában  kb. 10 oldalon  számos,  fényképekkel, táblázatokkal és grafikonokkal bőven ellátott  cikk szól a címben jelölt témáról.  A tudományoskodó műszó  (neoszex) és az egész nemzetre általánosító megállapítás  reprezentativ kutatómunkát sejtet,  s minthogy valamilyen nemi élet a 15 éven felüliekről, vagyis  kb. 6-7 millió  magyarról feltételezhető,  ezek jól kiválogatott, 1%-os mintája  is 60-70 000  fő lenne.  Ezzel szemben csak kb. kétezer embert próbáltak rávenni  a  Medián  Közvélemény és Piackutató Intézet kérdezőbiztosai egy terjedelmes  szex-kérdőív kitöltésére,  ám a megkérdezettek fele elutasította azt. Vagyis csak ezer kitöltött kérdőívből próbáltak következtetéseket levonni, s ezek között is sokan voltak a viszonylag fiatalok és a férfiak.  Az adatok tehát inkább csak őket képviselik, bár még velük kapcsolatban sem mondhatók reprezentativnak. Nem is szólva arról, hogy még a névtelenül kitöltött szex-kérdőívek sem tekinthetők teljesen megbízhatónak;  különösen, ha azokat szexológus szakember kontrollja nélkül állították össze.

 

Az ilyen adatokra hivatkozást tehát indokolt némi gyanakvással fogadnunk.  Ezt erősíti rögtön az első cikk bulvár-jellegű, dramatizáló címe: „Ágy, hol nemzet süllyed el”,  s azzal kezdődik, hogy „a félrelépkedő magyarok aránya drámai növekedést mutat”:  közel 20%-uk vallotta be, hogy már megcsalta az állandó partnerét  (míg 1996-ban ez csak  7%  volt).  Elég nyilvánvaló ugyan, hogy egyik adat sem megbízható, vagy általánosítható. Maga a cikkíró sem veszi komolyan, hiszen a következő mondata szerint „a felnőttek negyede-harmada  hűtlenkedett már” (vagyis nem alig 20, hanem  25-33%), s még drámaibb beállításban:  „a magyar férjek - feleségek több mint fele megcsalja házastársát.”  De ezt is kérdésessé teszi az a kijelentése, hogy  „a férfiak… közel háromszor olyan gyakran csalják meg partnerüket”  mint a nők. Egy másik táblázat ezt úgy pontosítja, hogy jelenlegi kapcsolatában a férfiak 27%-a „lépett már félre”, míg a nőknek csupán 10%-a.  Ezek az egymástól igen eltérő adatok illetve kijelentések eléggé légből-kapottnak tűnnek.

 

Különbségek és ellentmondások persze a továbbiakban is bőven előfordulnak.  Például az a megállapítás, miszerint a felnőttek közel 40%-a szerint az utóbbi években javult a  nemi élete,  nem feltétlenül vagy legfőképpen  „új kapcsolatok létesítésével” magyarázható, hanem  például  a szexuális kultúra lassú terjedésével, a kielégítőbb „szexuális technikával” is..  Ezzel kapcsolatban  Erős Erika  (pszichiáter, akit tévesen neveznek  „szexuálpszichológusnak”)  egy tényleges  (vagy csak látszólagos?)  ellentmondásra mutat rá:  egyrészt sok az olyan szexuális kapcsolat, amiben nincs érzelmi kötődés;  másrészt  az utóbbi mégis hiányzik, s „szinte mindenki romantikára és gyengédségre vágyik.”  Ezt az ellentmondást azonban nem próbálják megmagyarázni, hanem közlik, hogy az „átlag magyar” férfi 11 szexuális partnerről, a magyar nő viszont csak 5 ilyen partnerről számolt be.  S hozzáfűzik, hogy „a fő lepkegyűjtők a 30-39 éves hímneműek”, akiknek átlag  16 szex-partnerük volt.  (Ez  a „lepkegyűjtők” kifejezés eléggé megbélyegző jellegű, holott a körülmények ismerete nélkül  elítélésük semmiképpen sem indokolt.)

 

Egyáltalán nem meglepő, hogy az új felmérés adatai bizonyos liberalizálódást mutatnak, főleg a fiatal felnőttek szexuális viselkedése terén.  A rövid és a tartós szexuális kapcsolatok aránya terén az utóbbi tíz év nem hozott jelentősebb változást, s ugyanez mondható a házasság-kötés előtti szexuális kapcsolatok arányára is, ami a férfiaknál közel 90%-os, de a nőknél is  a 80%-hoz közelít, legalábbis a fiatalabb korosztályokban.  Hihető, de sajnálatosan meglepő adat, hogy a merevedési zavarok esetén használt  készítmények eladási aránya az 1997-es néhány ezerről a legutóbbi években már 250 ezer dobozra emelkedett.  Ez a gyógyszerpiacon újonnan megjelenő, kétes hatású, de nagyon reklámozott  „csodaszereknek”  köszönhető;  nomeg  annak, hogy pszichoszexuális kultúra hiányában sokan szervi betegségnek vélik a szexuális funkció-zavarokat. 

 

Nemzetközi viszonylatban egy másik cikk néhány francia és német adaton kívül főleg a Durex  kondomgyártó cég 27 országban felvett adataira hivatkozik, s ezekből négy táblázatot is közöl.  Ezek között vannak ugyan homályos és félreérthető megfogalmazások  (pl. nem kap magyarázatot a szexet „izgalmasnak tartók” (nálunk 45%) és  „fontosnak tartók” (72%) közötti különbség), de a táblázatok mégis nemzetközi összehasonlításokat tesznek lehetővé a  nemi élet gyakoriságát, formáit, s az ezekkel kapcsolatos elégedettséget és kívánságokat illetően.  Az utóbbiakból kiemelendő, hogy mindenütt a szerelmet és több gyengédséget igénylik leginkább.

 

 Sajnos, az ilyen, nagyon is érthető és jogos igények teljesületlenségének okait a felmérés meg sem próbálta elemezni.  Ehelyett inkább a valódi szükségleteket  elfedő és csak látszólag pótló pornó-fogyasztás rendkívüli növekedését mutatja be, amelynek nyomán  Hadas Miklós szerint  „az egész világ szexualizálódik, minden a szex körül forog…”  s a sport, a teljesítmények nyelvén fogalmazódik meg.  Igy a dopping-szerek:  a vágygerjesztők és a szexuális segédeszközök (vibrátorok, péniszgyűrűk stb.)  is egyre nagyobb szerepet kapnak. A szexuális vágygerjesztőket egy cikk tévesen „szerelmi étvágygerjesztőknek”  nevezi, holott semmilyen összetételű „afrodiziákum” nem ébreszt szerelmet  (nemi vágyat is legfeljebb autoszuggesztió alapján). 

 

Mai életünk „szexualizálódása” viszont könnyen telítődést és a gyorsuló életritmus stresszeivel együtt nemcsak az erotikus igények, hanem a szerelmi képesség csökkenését is eredményezi. Az új adatok szerint a nők 25%-a egyáltalán nem szeretkezett az elmúlt évben. A nők általában könnyebben nélkülözik a szexet, bár nem azért, amit az egyik megkérdezett „szakértő” feltételez; hogy ti. ők élvezeti szempontból rosszabbul vannak megszerkesztve, mert gyenge a hüvely idegellátottsága (hanem a férfiak „koitusz-centrizmusa”  miatt, amit sok nő is elfogad).  Az előítéletek folytán aztán egyre több férfi is rászorul szexuális potenciája művi erősítésére, amit az említetteken  kívül  pl. a pornográf minták (csoportszex stb.) utánzásától és a prostituáltak szolgáltatásaitól várnak. Tipikus férfi előítélet, hogy a nagyobb (és merevebb)  pénisz jobban biztosítja mindkét fél kielégülését;  ezért jöttek divatba a pénisz-növelő  műtétek és egyéb kezelések (bár erről nincs szó a cikkekben).

 

Az viszont  teljesen megalapozatlannak tűnik, hogy a szexuális együttlétek  „átlagosan 35 percig” tartanak, s felerészben előjátékból, felerészben közösülésből állnak.  Egyrészt az eltelt idő megbecslése nagyon szubjektiv és inkább vágyképzeteket tükröz; másrészt alaposabb, külföldi felmérésekből tudjuk, hogy az előjáték is, de főleg a közösülés sokkal rövidebb, átlagban alig 4-5 perc. A nők 60-70%-a valójában épp az együttlét rövidsége és az ingerlés elégtelensége miatt nem jut kielégüléshez. 

 

A cikksorozat néhány cikke nem kapcsolódik a Medián felméréséhez. Ilyenek például  az internetes partner-keresésről és a szexuális fejlődésről illetve nevelésről szóló cikkek;  ezek többé-kevésbé elfogadhatóan tükrözik a fennálló helyzetet.  Problematikusabb azonban az emberi nemiség történetét felvázoló cikk, amelynek már az alapgondolata is hibás. Abból indul ki ugyanis, hogy ez a történet az egymással szembe-forduló közösülésre való áttéréssel kezdődött,  méghozzá néhány millió évvel ezelőtt. S ez azt is jelentette, hogy az ilyen közösülés már „nem kizárólag a fajfenntartásért, hanem az élvezet kedvéért is”  történt…

 

Az emberi faj kiválása az elő-emberek (hominidák) közül azonban nem néhány millió, hanem csupán néhány százezer évvel ezelőtt kezdődött, s a legrégibb „homo sapiens sapiens” csontlelete is csak néhány tízezer éves.  Ráadásul a 10 ezer évnél korábbi emberi történelemre írásos följegyzések híján csak szerszámokból, barlang-festményekből, fétis-szerű szobrocskákból és hasonlókból tudunk következtetni.  Az emberszabású majmok általában hátulról (négykézláb helyzetben) közösülnek, csak a törpe-csimpánzoknál  (bonobók)  fordul elő a szembefordulás. Ez utóbbi feltehetőleg az ősembernél sem volt általános, vagy épp kizárólagos, s több jelből ítélve fogalmuk sem volt arról, hogy a közösülés az utódnemzést, fajfenntartást szolgálja.  Az élvezet szempontjából pedig teljesen mindegy volt, hogy hátulról vagy szembe fordulva közösülnek. A fajfenntartás kikapcsolása, vagyis a fogamzásgátlás lehetősége csak a legutóbbi évezredekben merült fel.

 

A cikkíró  (Gerlóczy Ferenc)  tájékozatlansága több más kérdésben is kiderül. Teljesen szubjektiv és megalapozatlan állítása például, hogy „a szemből való közösülés vezetett el olyan evolúciós eredményekhez, mint amilyen az öncéllá váló gyönyörszerzés illetve a szerelem.” A gyönyörszerzés ugyanis csak akkor válhat „öncéllá”, ha az egyén tudatosan törekszik és képes a fogamzásgátlásra – ennek pedig semmi köze a közösülési testhelyzethez. Ugyancsak naivitás  azt hinni, hogy a szembe forduló közösülés eredményezheti a szerelem (vagy épp a szerelmi képesség) kialakulását. 

 

Téves ismeretekről tanúskodnak a cikkíró  „szexuális forradalomról” leírt sorai is.  Pl. Wilhelm Reich könyvének 1930-ban nem „A szexuális forradalom”  volt a címe, mert ilyen címmel csak jó tíz évvel később adták ki az USA-ban (de akkor még ott sem keltett feltűnést).  Az általa „szexpol”  (vagyis szexuálpolitika)  néven indított mozgalomnak alig volt köze  a freudizmushoz, sokkal inkább a munkásmozgalomhoz. Az 1960-as és 70-es években a fogamzásgátló tabletták megjelenése nyomán kialakuló szexuális liberalizálódást pedig tévesen nevezik egyesek még ma is  „szexuális forradalomnak”, hiszen a nemek viszonyát, a nők hátrányos helyzetét alapjában nem változtatta meg.  Ugyanígy  Alfred Kinsey  1948-ban és 1953-ban megjelent, nagy feltűnést keltő könyvei a férfiak és a nők szexuális viselkedéséről nem eredményeztek semmilyen változást a férfiak és nők társadalmi viszonyában; s a 60-as években kezdődő változások is egészen más tényezők hatására következtek be.

 

Globálisan tehát elég vegyes benyomásaim vannak erről a  NEOSZEX  sorozatról.  Maga a felmérés ugyan nem alapos és nem reprezentativ, de egy szexuálisan aktivabb csoport  álláspontját tükrözi, s alkalmat adott arra, hogy néhány „illetékes” is elmondhassa véleményét a nemi élet mai trendjeiről.  Egy alaposabb szexológiai helyzetelemzést azonban nem pótol.

 

                                                                                                                                            Szilágyi Vilmos dr.

 

 

 

 

Szexológiai felmérés, 1986-ban

 

A kérdőív, amelyre a válaszok beérkeztek, egyrészt  dr. Szilágyi Vilmos:  Szexuális kultúránkról  (1986 ) című, több tízezer példányban megjelent könyvének Függelékeként került az olvasókhoz, másrészt külön is, több ezer példányban kiosztásra került.  Jól kitöltött kérdőív összesen  1029 személytől  (662 nőtől és 357 férfitől) érkezett be.  Az adatok gépi feldolgozása még ugyanabban az évben megtörtént,  publikálásukra azonban különböző okok miatt nem került sor.  A  kérdésekre névtelenül kellett válaszolni, de sok kérdőívvel tanácskérő levél is érkezett (névvel és címmel);  ők valamennyien megkapták a kért felvilágosítást.  A  felmérés ugyan nem tekinthető reprezentativnak, de jól tükrözi a szexuális kultúra akkori állapotát hazánkban. (A kérdőívet lásd a "Kérdőívek"  oldalon.)

Az adatok alaposabb feldolgozása és elemzése helyett ezúttal legalább az összesített adatokat szeretném bemutatni az egyes kérdések megválaszolásáról. 

 

A  kérdések első csoportja

 

1.                       A válaszolók 62%-a szerint  „a szexuális kultúra csakis tanulással sajátítható el”.  26%-uk szerint „a lényeget nem lehet megtanulni, csak a kifejezési módot”.   5%  szerint a szex  „ösztönös, velünk születik”.

2.                       javasolt intézkedések között erősebben megoszlottak a vélemények.  41% elsősorban  több felvilágosító előadást, könyvet és filmet igényelt,  19%  szerint pedig  „legyen ez külön tantárgy az iskolában”   Elég sokan igényeltek „szexuális és házassági tanácsadókat” is.

3.                       szexről olvasott könyvek számát illetően a válaszolók  85%-a  három ilyen könyvet említett, s ezek 65%-ban akkoriban megjelent, magyar nyelvű könyvek voltak.

4.                       A  szexről nyiltan és részletesen beszélgetni  53%-uk szokott a partnerével;  23%  pedig  „ha úgy adódik, bárkivel”. 10%-uknak viszont  „nincs kivel”; a többiek kerülik a témát, vagy zavarba jönnek.

5.                       gyermekek felvilágosítása  75%-uk szerint  „a szülők és pedagógusok közös dolga”, mégpedig óvodáskortól;  a többiek  (vagyis 26%-uk)  viszont  ellenzik ezt.

6.                       A tizenéves fiúk és lányok közösülését a válaszolók  82%-a  átlag 17 éves kortól fogadná el, de  64 illetve 67%-uk „ csak kölcsönös szerelem esetén”,  míg  28  illetve  23%-uk „felkészültség esetén baráti alapon is” elfogadná – vagyis alig néhány százalékuk ragaszkodna a házassághoz  illetve jegyességhez.

7.                       Az önkielégítés gyakorlását  férfiaknál a válaszolók 45%-a, a nőknél  43%-a  tartotta megengedhetőnek  (persze inkább csak  „átmenetileg”),  6-9%-uk viszont elítélte, de sokan nem is válaszoltak.

8.                       A felsorolt jelenségek közül a felnőttek homoszexuális kapcsolatát  41%-uk csak bizonyos feltételekkel,  34%-uk viszont  semmiképpen sem engedné meg, s csak 23%-uk tartotta teljesen megengedhetőnek.  A nudizmus  78%-uk szerint megengedhetőm  20%-uk korlátozná.  A  sztriptiz  ellen  92%-uknak nincs különösebb kifogása, s a  pornográfiát  is csak  19%  tartotta megengedhetetlennek.  Jóval nagyobb arányban utasították el viszont  a  prostitúciót  (54%),  az időleges házastárscserét  (58%)  és a  csoportszexet  (45%).  A válaszokból az is kiderült, hogy a nők  3-5%-kal kevésbé megengedőek.

9.                       monogám  vagy a poligám beállítottság a válaszolók  64%-a szerint  „egyénenként különböző, a neveléstől függően”. A többiek véleménye megoszlik arról, hogy melyik nemre jellemzőek e beállítottságok.

10.                   „szexuális forradalomról”  47%-uk vélekedett úgy, hogy  „megkezdődött, de akadozik, irányítaani kellene”;  23%-uk bevallotta, hogy  nem ismeri eléggé ezt a fogalmat.

11.                   házasság jövője  a válaszolók 39%-a szerint nincs válságban;  24%-uk szerint  „válságából új tipusú házasság születik”;  4%-uk idejétmúltnak tartja, a többiek változatlannak remélik.

12.                   nyitott házasságot  a válaszolók  33%-a  ésszel elfogadná, de megvalósítani nem tudná;   28%-uk szerint  „egyeseknek talán jó, de nekem nem kellene”;  12%-uk  szeretne többet tudni róla, esetleg kipróbálná; a többiek  elutasítják  vagy nehezen megvalósíthatónak tartják.

13.                   A jó házasság alapfeltételei  között  54%-ik  elsősorban a szerelmet,  24%  pedig a szexuális összhangot  említette.  Másod- és harmadsorban  ezek mellett  főleg a gyermeknevelést  (k.  30%) és az anyagi megalapozottságot  (20%)  tartották fontosnak.

14.                   partnerkapcsolati lehetőségek  közül a válaszolók  63%-a az egész életre szóló, „kizárólagos párkapcsolatot  (házasságot)” választotta,  21%-uk pedig  „egy állandó és több rövidebb kapcsolatot”  részesítene előnyben.  A többiek az egymást követő, vagy házasság nélküli kapcsolatokra szavaztak.

15.                   házassági elvárások   között legtöbben  (58%)  elsősorban  „szewretetet, megbecsülést és biztonságot” igényelnek;  második helyen „egészséges, saját gyermeket” (33%), harmadik helyen pedig „rendszeres és kielégítő nemi életet” (29%).

16.                   Az  erotikus  félrelépések  enyhébb változatát  (csókolózás mással)  a válaszolók  65%-a  „megbeszélné, miért történt, s esetleg megbocsátaná”,  s csak  3%-uk szakítana vele emiatt.  A többiek „felelősségre vonnák, figyelmeztetnék” partnerüket  (9%), vagy nem bíznának benne többet  (6%).

17.                   mással közösülést  már csak a válaszolók 50%-a tudná  esetleg megbocsátani,  17%  szakítana vele emiatt,  11%-uk  felelősségre vonná és figyelmeztetné  stb.

18.                   fogamzásgátló módszerek  közül  87%  csak egyet tartott megbízhatónak,  75%  pedig kettőt bizonytalannak;  ám 42%-uk hibásan sorolt be legalább egy ilyen módszert.

19.                   Saját  illetve partnere véletlen  terhességének megszakításába  a válaszolók  68%-a  „a körülményektől függően”,  17%-uk  viszont  „semmi esetre sem”  egyezne bele.

 

 

Kérdések az eddigi  szexuális  fejlődéséről,  élményeiről:

 

20.  A legtöbb  szexuális felvilágosítást   a válaszolók 53%-a elsősorban könyvekből  vagy partnertől  (14%), baráttól  (12%),  sazülőtől  (10%) kapta;  5%  viszont senkitől sem kapott.

21.  A  szexuális fejlődés  életkori csomópontjait  illetően:  az első  menstruáció  vagy magömlés a válaszolók 97%-ánál  13 éves kor körül történt;  az első önkielégítés  74%-uknál  14 éves kor körül;  az első szerelem  97%-uknál  15 éves kor körül  (s ugyanígy az első randevúzás és csókolózás is);  az első közösülés pedig  94%-uknál 18 éves koruk körül történt.

22.  A  közösülés elmaradásának okát a tizenévesek 3%-a azzal indokolta, hogy  „eddig nem talált megfelelő partnert”;  néhányan pedig  még nem igénylik, korainak tartanák.

23.  A  szerelmet  a válaszolók 95%-a  eddig átlag háromszor élte át;  ebből átlag kettő volt kölcsönös 86%-uknál.  Az eddigi legnagyobb szerelem  94%-uknál átlag 19 éves korukban kezdődött  (s átlag 4 évig tartott).

24.  Szerelmi csalódást  79%-uk átlag két esetben élt át,  többnyire átlag  19 éves korban,  s 24%-uknál ennek hosszú és súlyos kihatásai voltak. (A többségnél tehát jóval enyhébbek.)

25.  Az  eddigi partnerek  számát illetően:  a csókolózásig 93%-uk átlag 16 partnerrel jutott;  a közösülésig viszont 92%-uk csak átlag 8 partnerrel.

26.  Az első tényleges közösüléskor  a  partnerük  legtöbbször  (94%-ban)  21 éves volt, s a partnerek  58%-ának már volt közösülési tapasztalata;  26%-uknak nem volt  (a többiekről nem lehetett pontosan tudni).  Az első szexuális partnerrel csak a válaszolók 9%-a kötött éppen házasságot,  30%-uk viszont tervezte azt;  29%-uk nem tervezte, de tartósan együttjárt vele;  16%-uknak pedig csak alkalmi partnere volt.

27.   Motivumok az első közösülésnél:   első helyen  40%-uk az „erős nemi vágyat”,  21%-uk a kiváncsiságot, másik 21%-uk szerint pedig  „a partner nagyon kívánta, engedtem neki”.  6%  nem tudott válaszolni.

28.  Az első szexuális kapcsolat  időtartama27%-uknál még most is tart,  12%-uk elég sokáig együtt járt az első szex-partnerrel;  18%-nál csak néhány tovább együttlét volt,  ugyanannyian jelezték, hogy nem volt folytatás.

29.  A további szexuális kapcsolatok  időtartama:  27%-uknál az eddigi leghosszabb  1—4 évig,  15%-nál pedig  5-10 évig tartott.  A legrövidebb  48%-uknál csak néhány hétig,  11%-uknál pedig kb. fél évig tartott.

30.  Az eddigi szexuális kapcsolatok  jellege  a válaszolók  34%-ánál hasonló,  11%-uknál különböző volt;  a nők 7%-ánál és a férfiak  2%-ánál pedig  egyoldalú érzelmi kötődést jelentett.

31.  A  szexuális kielégülés  módjai:   Önkielégítéssel  58%-uk igen könnyen,  13%-uk nehezen,  a nők 6%-a sehogy,  16%-uk pedig nem tudja (mert nem próbálta).  Közösüléssel  62%-nak megy könnyen,  23%-nak nehezen, 8%-nak pedig nem megy  (utóbbiak nyilván nők).  Kézzel és szájjal ingerlés esetén elég hasonló a helyzet: 43-47%-uknak könnyen megy,  17-23%-uknak nehezen,  10%-uknak pedig sehogy.

32.  Önkielégítést  az utóbbi egy évben  17%-uk heti 1-2-szer,  11%-uk havonta néhányszor,  28%-uk nagyon ritkán, 30%-uk pedig sohasem végzett.

33.  A  közösülés gyakorisága:  a legutóbbi évben  34%-uknál  heti 1-2,  30%-uknál heti 3-6 alkalomal,  14%-uknál  havonta néhány alkalommal,  11%-uknál nagyritkán,  6%-uknál pedig egyszer sem fordult elő.

34.  A  petting révén  történő kielégülések aránya ugyanabban az időszakban:  13%-uk heti 1-2 alkalommal,  34%-uk nagyritkán,  további 34%-uk pedig sohasem.

35.  A  különböző szexuális élmények  aránya  így alakult náluk: 

       a)  Pornográfiától  felizgult  legalább egyszer  13%, többször  62%, „szerencsére nem”  16%, „sajnos” 5%

       b)  Homoszexuális élménye volt  egyszer  7%-nak, többször  5%-nak, „szerencsére nem”  78%-nak

       c)  Csoportszexben vett részt:  egyszer  7%,  többször  3%, „szerencsére nem” 62%, „sajnos nem” 20%

       d)  Meg akartak erőszakolni:  egyszer 13%-ot, többször 4%-ot, „szerncsére nem” 66%-ot…

       e)  Nudista strandon fürdött:  egyszer 9%, többször  18%, „szerencsére nem 26%, „sajnos nem” 39%.

       f)  Üzletszerű szex. kapcsolat:  egyszer 3%, többször  3%, „szerencsére nem” 80%, „sajnos nem” 4%.

       g)  Partnercserében vett részt: egyszer 8%, többször 5%, „szerencsére nem” 67%, „sajnos nem” 12%.

       h)  Más, különleges szex-élmény: egyszer 3%, többször 7%, szerencsére nem 26%, „sajnos nem” 20%

36.  Párhuzamos szexuális kapcsolata  (két vagy tö9bb partnerrel)  a válaszolók 23%-nak egyszer, 22%-ának többször is,  52%-ának viszont még soha sem volt.  Az érintettek  16%-ának partnerei nem tudtak egymásról,  11-15%-uk csak részben, 6%-uknál viszont mindketten.  Mindebből adódóan  csak 8%-uknak voltak súlyos nehézségei,  13%-nál ezek nem voltak komolyak,  21%-nál pedig egyáltalán nem okozott problémát.

37.   A  nem kívánt terhesség elleni védekezés  módja:  45%-uk tablettával védekezett,  25%-uk a partnerére bízta,  7%-uk viszont sehogy sem védekezett.

38.  Művi abortuszra  a válaszolók 70%-a szerint nem volt szükségük.  (30%-nak igen?)

39.  A  szexuális-párkapcsolati problémák arányaa válaszolók  38%-ának nincs ilyen gondja;  34%-uknak „elég sok gondot okoznak”,  13%-uknak viszont „éppen ezek a legfőbb problémái”  (míg 11%-uknak „nincs ideje” ezekkel foglalkozni).  Személyes szaksegítséget  39%-uk igényelne.

 

       Nem házasoknak, egyedülállóknak szóló  5 kérdés:

 

40.    A partnerkapcsolat az érintettek  31%-ának nagyon,  9%-uknak egy kicsit hiányzik, 2%-uknak nem.

41.                   Az  ismerkedésre  5%-uknak bőven,  19%-uknak nagyjából elég lehetősége van;  9%-uknak azonban kicsit kevés, sőt,  14%-uknak túl kevés.  A lehetőségeket  32%-uk nem használja ki, részben belső okok miatt (11%9, részben a körülmények folytán (14%).

42.                   partnerideál:   életkora  a válaszolók 17%-a szerint legyen pár évvel idősebb (nők), 9%-a szerint legyen pár évvel fiatalabb (férfiak);  7%-uk kb. egyidőset igényel, s 9%-nak ez nem lényeges.  Magassága:  16% szerint magasabb, 8% szerint alacsonyabb, 9% szerint nagyjából egyforma magas legyen, 8%-nak nem lényeges. Iskolázottsága:  24% szerint hasonó szintű,  6% szerint magasabb szintű legyen, 11%-nak ez nem lényeges.  A partner  világnézete:   19% szerint nem lényeges,  10% szerint ne legyen vallásos, kb. ugyanennyi szerint viszont vallásos legyen.  Egyéb igények:  14%  „kellemes tulajdonságokat”,  3% hasonló érdeklődést vár el, 2% a szexuális összhangot hangsúlyozza.

43.                   Partnerkapcsolat esetén a közösülés hiányát  6%-uk önkielégítéssel,  6% pedig pettinggel pótolja.

44.                   házasságkötést  csak 2%-uk érezte fontosnak és sürgősnek,  25%-uknak fontos, de nem sürgős, 12%-uknak pedig nem is fontos.

 

      Nem házasoknak szóló, 11 kérdés

 

45.    Hányszor volt eddig házas:  a válaszolók 59%-a csak egyszer

46.    Jelenleg is házas:  43%,  nem házas  15%.

47.                   Házastársa  a válaszolók  31%-ának idősebb, 19%-ának fiatalabb.  Iskolázottsáéga  31%nak hasonló,  16%-nak alacsonyabb,  11%-nak magasabb.

48.                   Házasság kötés előtti szexuális kapcsolata  4%-uknak nem volt, 18%-iknak 1-2 hónapig, 23%-uknak közel egy évig, 8%-uknak pedig  1-2 évig volt.

49.                   A házasság alapmotivuma:  44%-uknál a kölcsönös szerelem,  5-6%-nál inkább csak egyoldalú szerelem;  20%-uknál a gyermek utáni vágy volt,  3%-nál a terhesség, 4%-nál az önállósulás vágya  stb.

50.                   Szerelmi házasság esetén a szerelem időtartama:  a válaszoló házastársa iránt  5%-nál rövid ideig, 7%-nál  2-4 évig, 6%-nál 5 vagy több évig tartott;  13%-nál baráti szeretetté alakult. Hasonlóan változott a házastárs szerelme is a válaszoló iránt.

51.                   Külső partner iránti szerelem  a házasság során:  a válaszolók 22%-ánál átlag két alkalommal fordult elő; házastársuknál  18%-uk szintén két esetről tudott.

52.                   Házasságon kívüli szexuális kapcsolatoka válaszolók 26%-ának átlag 3 ilyen kapcsolata volt;  18%-uk házastársának pedig átlag 2;  45%-nál egyik fél részéről sem vol.

53.                   Külső kapcsolatokról  házastársi beszélgetést a válaszolók 10%-a nem kezdeményezett, „mert kínos lett volna”; 13%-uknál „legfeljebb futólagos utalások, célzások voltak”,  4%-uk próbálta, de a házastárs mindig kitért előle, vagy sértődés lett belőle (8%-uknál).  Viszont  16%-ukat az ilyen beszélgetés „közelebb hozta egymáshoz”.  (9% nem válaszolt.)

54.                   Féltékenység  előfordulása:  a válaszolók  17%-a „mindig, nagyon”, 14%-uk „kicsit”, 5% „régebben igen, ma nem”, 14%-uk viszont sohasem volt féltékeny.  Ugyanez házastársuknál is hasonlóképpen alakult, bár köztük több volt, aki ma már nem (14%), s kicsit kevesebb, aki sohasem (11%)  volt féltékeny.

55.                   Elégedettség a házassággal:  a válaszolók 14%-a teljesen elégedett, 16%-uk „lényegében igen”, 10%-uk „csak részben”,  11%-uk pedig „egyáltalán nem”.  Ennek fő oka 9%-uknál az érzelmi és szexuális összhang hiánya;  a többieknél anyagi, családi és egyéb okok játszanak szerepet.

 

      Kérdések az  (egyszer már)  elváltaknak:

 

56.    A házasság időtartama a válás előtt:  ez a válaszolók 21%-ánál átlag  7 év volt.

57.    A válás óta eltelt idő:  19%-uknál szintén 7 év  körüli.

58.    A válás kezdeményezője:  13%-ban a válaszoló volt,  4%-ban a házastársa, 4% pedig közösen döntött igy.

59.                   A  válás legfőbb okai:  a válaszolók többségénél nagyon megoszlanak;  első helyen a szexuális összhang hiányát  és mások (pl. szülők) beleszólását említik, majd a  házastárs szenvedélybetegsége  és a felfogásbeli ellentétek következnek;  második helyen persze „egy harmadik megjelenése” is szerepet kap. 

60.                   A válás mint élmény  a válaszolók  12%-át nagyon megviselte,  7%-ukra viszont felszabadítólag hatott.

61.                   Válásának fő tanulságait   az érintettek  főleg az  összeillés alaposabb, előzetes vizsgálatának szükségességében  és a kölcsönös alkalmazkodás kipróbálásában, valamint a gyermeknevelés összehangolásában látják;  de bőven említettek egyéb tanulságokat is.

62.                   Az újraházasodás  az érintettek 14%-ának minél előbb szándékában áll,  10%-uknak csak későnn, 5%-uknak viszont sohasem.

63.                   A volt házastárssal fennálló viszony  a válaszolók 7%-ánál  „eléggé ellenséges”,  7%-uknál közömbös, ritkán találkoznak,  3%-uk viszont „gyakran és szyvesen”  találkozik vele, s 2%-uknál „még szex is előfordul”.

 

23    kérdés  mindazoknak, akiknek van vagy volt már szexuális partnerük:

 

64.    Jelenleg is van ilyen partnere  a válaszolók 77%-ának,  éspedig 24%-uknak 1-2 éve,  18%-uknak 3-4 éve,  13%-uknak  6-10 éve,  10%-uknak pedig tíznél is több éve.

65.                   Több szexuális partnere  (általában  2)  csak  13%-uknak van,  81%-nak nincs.

66.                   A mostani  (vagy legutóbbi)  kapcsolat  jellege:  38%-uknál házastársi,  37%-uknál szerelmi,  14%-nál baráti, 2-3%-uknál pedig „egyéb”.

67.                   Mostani  kapcsolatának értékelése:  32%-uk teljesen elégedett vele,  27%  „nem mindenben” elégedett,  12%-nak „elég sok gondot jelent”,  14%  szerint pedig  „nagyon peoblematikus, jövője kétséges”.

68.                   A szexuális együttlétek kezdeményezője a válaszolók  24%-a  mindig vagy többnyzre, 41%-uk kb. fele arányban, 22%-uk ritkán,  4%-uk pedig sohasem.

69.                   A szexuális együttlétek körülményei:   a hely  65%-uknál „megfelelő”,  19%-uknál csak részben jó  és 8%-uknál nem megfelelő.  Az idő  52%-uknál „általában elég”,  25%-nál nem mindig elég, 10%-nál „ritkán elég”.

70.                   A  szeretkezések átlagos időtartama:  86%-uknál az előjáték átlag 20-25 perc, a közösülés átlag 5-10 perc  (bár sokan ennél jóval hosszabb időt jelöltek).  Mindez persze szubjektiv becslés.

71.                   Az orgazmushoz jutás aránya:  a válaszadók  38%-a mindig,  33%-a többnyire,  8%-a csak felerészben,  4%-uk pedig soha.  Partnereik  (többnyire férfiak)  57%-ban mindig,  22%-ban többnyire,  3%-ban felerészben, s hasonló arányban ritkán vagy soha.

72.                   Az orgazmus jelentősége:   66%-uknak nagyon fontos,  25%-nak „nem mindig fontos”. Partnereik 72%-ának viszont nagyon fontos, s csak 12%-uknak nem mindig fontos.

73.                   Egymás utáni orgazmusok igénye:  a válaszolók  82%-ának átlag 2 orgazmus elegendő; s ez partnereik számára is ugyanígy érvényes.

74.                   A saját nemi élet értékelése:  ezt a válaszolók  34%-a tartotta „tökéletesen kielégítőnek”.  10%  számára „nagyon megszokottá vált”,  34% számára pedig a körülményektől függően, nagyon változó.

75.                   A közösülési testhelyzet  a válaszolók 20%-ánál „hagyományos helyzet” (férfi ráfekszik a nőre),  7%  a fordított helyzetet kedveli,  37%-uk pedig „minél változatosabb helyzetben” szereti.

76.                   Az orgazmus irányítása23%-uk igyekszik késleltetni,  12%-uk sietteti, 48%-uk pedig csak hagyja, hogy megtörténjen.  (A késleltetés nyilván a férfiak problémája, a siettetés a nőké.)

77.                   A partner irányítása a szeretkezésben:   a válaszolók 7%-a nem tartja ezt szükségesnek,  25%-uk  apró testmozgással, helyezkedéssel próbál irányítani.  Kézi irányítást  8%-uk alkalmaz,  hangokkal 5%, szavakkal 8% irányít;  37%-uk pedig majdnem mindegyiket alkalmazza.

78.                   Kellemesen izgatónak érzi  a nemi szerve kézzel ingerlését  90%-uk, de a szájjal ingerlést is majdnem ugyanennyien;  partnere genitáliáinak kézzel ingerlését viszont már csak 74%-uk,  szájjal ingerlését pedig 68%.

79.                   A különböző ingerlések előnyben részesítése  azt mutatja, hogy inkább a kapott, mint az adott ingerléseket élvezik  (főleg a nők).

80.                   Nem kívánás esetén sem utasította el partnerét  29%,  de néha elutasította  62%.  A szex során soha sem érezte magát kellemetlenül  41%, néha viszont előfordult 48%-uknál.  aZ élvezetet vagy kielégülés  időnként a válaszolók 30%-a  színlelte!

81.                   Viták, konfliktusok a szexet  nem befolyásolták negatívan  37%-uknál,   33%-uknál csak átmeneti zavarokat okoztak,  14%-uknál viszont „eléggé elrontották a szexuális kapcsolatot”. A viták fő témái kb. 20%-ban éppen a szex és a féltékenység körül forogtak,  6%-ban az anyagiak, 4%-ban a gyermekek miatt alakultak ki, 15%-ban pedig egyéb problémák miatt.

82.                   Eddig  legproblematikusabb volt  a szex terén:  mennyiségileg az, hogy  38%-uk túl kevésnek érezte, 10%-uk pedig túl soknak.  Minőségileg  30%-uknak főleg az időzítési nehézségek,  33%-uknak pedig a kielégülési nehézségek okoztak gondot.

83.                   Az ilyen  problémák megoldását  15%-uk az időre bízta,  25%-uk könyvek, cikkek alapján próbálta megoldani,  18%-uk a partnerétől kért tanácsot, orvostól viszont csak 4%-uk. A megoldás  38%-uknak csak részben,  13%-uknak egyáltalán nem sikerült.

84.                   (Csak nőknek szóló kérdés!)  A  közösülés soráni orgazmust  38%-uknál a „hosszú és változatos előjáték segíti elő legjobban,  16%-uknál pedig a „túl fáradt és levert „ állapot esetén a szex mellőzése.

85.                   (Csak nőknek!)  Az  eltérő ingerléssel  (petting vagy közösülés)  elért orgazmusok között a válaszolók 11%-a szerint „nincs lényeges különbség”, 12%-uk szerint jobba pettinggel,  27%-uk szerint viszont jobb a közösüléssel elért orgazmus.  (További 11%  nem tudja megítélni.)

86.                   (Csak nőknek!)  terhesség és szülés  14%-uk szerint a nemi életet „a szülés körüli heteket kivéve nem befolyásolta.;  14%-nál némileg csökkentette a szexuális igényeket,  27%-uknak még nem volt ilyen tapasztalata.  4%-nál igény-növekedés is előfordult.

 

       Befejezésül mindenkinek szóló, vegyes kérdések:

 

87.    A válaszolók életkorának megoszlása elég nagy szórást mutat;  túlsúlyban a 20-40 évesek.

88.    Nemek szerinti megoszlás:  64% nő,  36%  férfi.

89.    Családi állapotuk:  39%-uk nőtlen, ill. hajadon, 44%-uk házas, 15%  elvált, 1%  özvegy.

90.    Iskolai végzettségük:  általános iskolát végzett 8%,  szakiskolát 16%, érettségizett 47%, diplomás 28%

91.                   Foglalkozásuk:  4% betanított munkás, 26% szakmunkás, 14% adminisztrátor, 15% tanuló, 31% értelmiségi, 8%  egyéb foglalkozású.

92.                   Lakhelyük:  34%-uk Budapesten élt,  25%-uk nagyvárosban, 22%-uk kisvárosban, 11% nagyközségben, 6%  pedig kisközségben

      A  93. és 94. kérdésre adott válaszok nehezen értelmezhetők, bizonytalanok.

95.  Saját szülei  szexuális kultúráltságának megítélése:   46-49%-uk nem tudott erre vállalkozni,  20-23%-uk primitivnek, 18%-uk túl hagyományosnak tartotta őket, s csak 12%-uk szerint viszonylag gorszerűek.

96.  Partnereinek szexuális kultúrájával  a válaszolók 33%-a volt elégedett,  17%-uk szerint „kultúráltságuk többnyire alacsony szintű volt”,  41%-uk szerint egyesektől tanult, másokat ő tanított.

97.  Világnézeti identifikációjuk:  4% mélyen vallásos,  15%  „istenhívő, de felekezetn kívül”, 39% nem vallásos,  21% kifejezetten ateista,  19%-uk világnézete pedig „kialakulatlan”.

98.  Fontosabbnak tartott  életcéljaik57%-uk szerint a „sikeres párválasztás, jó házasság”, 20%-uknak a „saját gyermek(ek) sikeres felnevelése”,  6%-uknak az „érdekes munka, kellemes munkahely”;  a többi válasz-lehetőség csak 2-4%-ban szerepel.

99.  Változtatás-igények 20%-uk  önmagával elégedett, de a körülményeivel nem; 23%-uk éppen fordítva;  mindkettővel elégedett  11%-uk, de mindkettővel elégedetlen  26%-uk.

100.  Véleményük a kérdőívről:   47%-uk  megítélése egyértelműen pozitiv,  12%-uké vegyes,  4%-é negativ.

 

 (A kérdőívvel együtt beküldött kiegészítésekre és tanácskérésekre itt nem térek ki.)

                                                                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

 

A  „G-zónáról” (Ernst Gräfenberg  cikke)

 

A  női hüvely  „G-pontját”  vagy „G-zónáját” az eredetileg német, de az USA-ban áttelepült  Ernest  Gräfenbergről nevezték el.  Sokan vitatják az elnevezés jogosságát,  a G-zóna pontos helyét, szerepét, sőt, létezését is.  A probléma tisztázását elősegíti  Gräfenberg erről szóló,  1950-ben megjelent cikke. amely magyar fordításban itt jelenik meg először. A cikk címe:

A  húgycső  szerepe  a  női  orgazmusban

 

 A  nők meglehetősen magas százalék-arányban  nem elégülnek ki a közösülésben.  Különböző  szerzők  szerint a kielégületlenség aránya  10 és 80%  között változik, s ez megközelíti a  régebbi szexológusok  statisztikáit.  Adler  (Berlin)  szerint a nők 80%-a nem érte el a szexuális izgalom csúcspontját.  Elkan  50%-ra becsülte a „frigiditástól szenvedő” nők arányát, míg  Kinsey  75%-osnak találta.  Hardenberg  számai a  10  és a  75%  között váltakoznak. Sok ilyen statisztikát nem lehet összehasonlítani, mert a különböző szerzők eltérő kritériumokat alkalmaznak.  Edmund Bergler  például  az élvezet feltételét a hüvelyi közösüléshez köti, így a „frigiditás” aránya nála sokkal magasabb, mint azoknál, akik a szexuális kielégülés bármely formáját veszik alapul.  A hüvelyi orgazmusra korlátozódás azonban nem ad reális képet a női szexualitásról.

Az orgazmus hiánya nem azonos a frigiditással.  Az ún.  frigid nők is képesek lehetnek az orgazmusra.  Egy leszbikus nő például frigid egy heteroszexuális partnerrel, de tökéletesen kielégül  a homoszexuális szeretkezésben.  A hiányzó orgazmust nem  mindig indokolt  frigiditásnak tartani.  Sok nő elegendő élvezetet talál a heteroszexuális közösülésben akkor is, ha nem jut egészen az orgazmusig.  Valódi frigiditásról csak akkor beszélhetünk, ha  a nő bármely partnerre és semmilyen helyzetben nem reagál szexuálisan.  Egy olyan nő, akinek csak klitorális orgazmusai vannak,  egyáltalán nem frigid, sőt, néha még aktivabb is szexuálisan, hiszen olyan partnert keres, aki segíteni tud erotikus vágyainak és álmainak megvalósításában.  Bár a női erotikát évszázadok vagy éppen évezredek óta vitatják, a női kielégülés problémája még nem mondható megoldottnak.

 

Még ha ma már női orvosok  (pl. Helene Wright)  is részt vesznek ezekben a vitákban,  az „örök nő” még mindig vitatéma.  A probléma megoldását jobban elősegítené, ha  a  szexológusok pontosan tudnák, hogy miről beszélnek. Először a szexuális kielégülés kritériumait kell megállapítanunk, mielőtt összehasonlításokat tennénk.  Sok  „frigid”  nő nagyon is élvezi az „előjátékok” különböző  fázisait.  Fel kell-e sorolnunk a szeretkezés minden olyan variációját, amelyek igazi orgazmust eredményeznek, bár nem hüvelyi orgazmust?

Számtalan erogén zóna található  az egész testfelületen, amelyek révén a szexuális kielégülés elősegíthető:  olyan sok van belőlük, hogy a női testnek jóformán nincs olyan része, amely nem reagál szexuálisan.  A partnernek csak meg kell találnia ezeket az erogén zónákat.  Nem nevezhető frigiditásnak, ha egy feleség nem elégül ki a közösülésben férjével,  de kielégül egy másik partnerrel.  Pácienseim egyike, aki fiatalon férjhez ment egy jóval idősebb, gazdag férfihez, s két gyermeket is szült,  állandóan azzal a kérdéssel nyaggatott, hogy miért nem tud soha kielégülni. Magyaráztam, hogy nála ennek semmilyen testi oka nincs.  Ismétlődő vitáinkba végül belefáradtam, s megkérdeztem: nem próbálkozna-e egy másik szexuális partnerrel?  „Azt már nem!” – volt a válasza, s rögtön ott hagyta rendelőmet.  Másnap, az éjszaka közepén  telefoncsörgésre ébredtem, s egy ismerős női hang a bemutatkozást mellőzve így szólt: „Doktor úr, Önnek igaza volt!” – és gyorsan letette a kagylót.  Ettől kezdve nem tolt több kérdése.

 

    A  női orgazmussal foglalkozó, bőséges irodalom ellenére  a végső csúcs mechanizmusával és helyével kapcsolatos ismereteink még hiányosak.  Különböző szervek és ingerlésük  játszhat szerepet a szexuális „potenciál” növelésében, amíg az orgazmus be nem következik.  Feltételezhetnénk, hogy egyedül a klitorisz váltja ki a felizgulást, minthogy ez a szerv egy erotikus központ már a pubertás előtt, bár a többi erogén zóna is segít ebben. 

A csikló gyulladásai, különösen a fityma alatt,  olyan túlérzékennyé tehetik, hogy elveszíti orgazmus-teremtő képességét.  Idősebb nőknél a maszturbáció révén történnek ilyen változások a menopauza után, amikor a külső nemiszervek zsugorodnak az ösztrogének csökkenése miatt.  A klitorisz erogén hatását ilyenkor többnyire a nemi szervek szomszédos területei veszik át, pl. a kisajkak belső fele vagy a szeméremdomb és környéke.  A végbélnyílás szintén erogén központtá válhat, nem az anális közösülés, hanem az ujjal ingerlés kedvéért.  Egyik páciensem teljesen elvesztette a hüvelyi orgazmus készségét, kivéve, ha közösülési helyzetben egy ujj volt az anuszában.

Néha a mellek segítik a klitoriszt a szexuális élvezet növelésében.  A mellbimbók csókolgatása, a pénisszel érintése vagy a pénisznek a két mell közé vezetése is orgazmust eredményezhet.  A kunnilingváció, vagy éppen a pénisz fülkagylóba vezetése – mindezek jól illusztrálják a nők erogén zónáinak változatosságát. 

 

A női szexuális viselkedés egyes kutatói azt hiszik, hogy  a legtöbb nő képtelen a hüvelyi orgazmusra, mert a hüvely falában nincsenek idegek.  Kinseynek ezzel a megállapításával ellentétben  Hardenberg megemlíti, hogy a vaginában csak annak elülső falán, a klitorisz tövéhez közel demonstráltak idegeket.  Ezt a sok nővel kapcsolatos tapasztalataim révén magam is megerősíthetem.  Egy erogén zóna mindig kimutatható a vagina elülső falán, a húgycsővel párhuzamosan.  Még ha az egész vagina jól reagált is,  ez a terület könnyebben ingerelhető pl. kézzel, mint a vagina más részei.  Az így tesztelt nők mindig észrevették, hogy az ujjam elcsúszott a húgycső felőli oldalról, mivel a szexuális ingerlésük gyengült.  Az orgazmus során ez a terület rányomódik az ujjra, mint egy kis  cystocele,  benyomódik a hüvelybe.  Úgy tűnik, mintha az elülső hüvelyfal erogén része megpróbálna szoros kapcsolatba kerülni az ujjal.  Ez minden nőben sokkal gyakrabban megtalálható, mint  az alhas  bizonyos izmainak összehúzódásai, amelyeket  Levine  a női orgazmus objektiv tüneteiként írt le.  Az orgazmus után az elülső hüvelyfal teljes elernyedése következik be.

A húgycső ingerlése révén történő maszturbáció előfordulásának oka a női húgycső erogén zónája.  Eseteim között volt két lány, akik a húgycsőbe dugott hajtűikkel ingerelték magukat.  A régi tipusú hajtű tompa végét vezették a húgycsőbe és fel-alá mozgatták.  Az orgazmus extázisában a lányok elvesztették a kontrollt a hajtű felett, amely így a húgyhólyagba csúszott.  Mindkét lány  szégyenkezett, s megpróbálták eltitkolni az  incidenst anyjuk elől, mígnem a hólyagban egy nagy kő képződött a hajtű körül.  Egyiküknél ezt külső  (suprapubic)  , a másikuknál  vaginális cisztotomiával  lehetett eltávolítani.  Egy harmadik, a hólyagba került hajtűt  a gyulladás kialakulása előtt, a húgycsövön keresztül sikerült kihúzni.  Minthogy a régi típusú hajtűket már nem használják,  újabban vékony ceruzákat alkalmaznak „uretrális”  izgatásra.  Ezek hosszabbak, mint a hajtűk, s nem csúsznek olyan könnyen a hólyagba,  ám fájdalmas húgycsőgyulladást okoznak.  Az  uretrális maszturbáció férfiaknál is előfordulhat.  Ismertem egy pácienst, akinek puskagolyó csúszott a húgyhólyagjába. A golyóval akkor játszott, amikor egyedül volt szolgálatban Szilveszter éjszakáján.

 

A férfi húgycsőhöz hasonlóan a női húgycsövet is  „erektilis”, megduzzadásra képes szövet veszi körül, akárcsak a corpora cavernosa.  A szexuális ingerlés folyamán a női húgycső elkezd vastagodni és érzékenyebbé válik.  Az orgazmus bekövetkeztéig nagyon megduzzad.  Legingerelhetőbb a húgycső felső része, ahol kilép a húgyhólyagból.

A születésszabályozó klinikák páciensei néha arról panaszkodnak, hogy a pesszárium használata csökkenti a szexuális élvezetüket.  Ilyen esetekben az orgazmuskészséget helyre lehetett állítani plasztikból készült méhszáj-sapkával, amely nem takarta el a hüvely elülső falának erogén zónáját.  Az ilyen panaszok gyakoribbak voltak Európában, mint az USA-ban, s ez volt az egyik oka a méhszáj-sapka előnyben részesítésének.

 

A méh műtéti eltávolítása  (hysterectomia)  után bekövetkezhet a frigiditás, ha az elülső hüvelyfal erogén zónáját a műtéttel károsítják.  A hüvelyfalat legjobban az alhasi „szubtotális hiszterektomiával” lehet megvédeni, már kevésbé a „totális hiszterektomiával”, s legkevésbé a  „vaginális hiszterektomiával”, amikor a hüvely jelentős részét is mindig eltávolítják.  Ez az oka a  LeMon Clark  által megfigyelt, vaginális hiszterektomia utáni  hüvelyi frigiditásnak..

A méhnek vagy a méhnyaknak nincs szerepe az orgazmus létrehozásában, bár  Havelock Ellis  szerint a méhnyak beszívja a spermiumokat a méhbe.  Ennek téves voltát az az egyszerű kísérlet mutatta ki, amelyben egy plasztik méhszáj-sapkába kontraszt olajat  (radiopac)  töltöttek, s igy helyezték a méhszájra.  A sapkát egy egész menstruációs ciklusra a helyén hagyták.  A nőnek ez alatt gyakran volt orgazmusa.  Ismételt röntgen-felvételek tanusága szerint sohasem volt kimutatható az olaj, mint kontraszt-anyag, sem a méhszájban, sem a méhben. 

 

A hüvelynyílás körüli mirigyek, különösen a nagy Bartholin mirigyek sikosító hatása közismert.  Ezért vannak a hüvelybejáratnál, s váladékukat a szeretkezés kezdetén termelik, és nem az orgazmus idején.  A váladék néha olyan bőséges, s az egész vulvát sikosítja, hogy a nő hajlamos azt a férfi magömléséhez hasonlítani.  Esetenként a váladéktermelés olyan nagy, hogy egy nagy törülközőt kell a nő alá tenni, a lepedő átnedvesedését megelőzendő.  A váladéknak ez a ritmikus kilökődése mindig az orgazmus kezdetén  és azzal egyidejűleg történik.  Ha van lehetőség az ilyen nők orgazmusának megfigyelésére, akkor azt látjuk, hogy egy átlátszó folyadék lökődik ki, de nem a vaginából, hanem a húgycsőből!  Először azt hittem, hogy a húgyhólyag szfinktere meggyengült az orgazmus intenzitásától.  A szakirodalombanban szó van a vizelet akaratlan kiömléséről.  Az általam vizsgált esetekben azonban ez a váladék nem volt vizelet-jellegű. Egyre inkább úgy látom, hogy a női orgazmus során kilöveltt, állítólagos „vizelet”  nem vizelet, hanem csak azoknak az intrauretrális mirigyeknek a váladéka, amelyek  összefüggnek a húgycső erogén zónája mentén az elülső hüvelyfallal.  Azonkívül  az orgazmussal kilöködő, bőséges váladéknak nincs szerepe a síkosításban,, hiszen akkor a közösülés kezdetén termelődne, és nem az orgazmus kezdetén.

 

Az orgazmus intenzitása attól a területtől függ, ahonnan kiváltódik.  A kunnilingváció  többnyire teljesebb orgazmust és következményes ellazulást eredményez.  Minél mélyebb a szeretkezés utáni relaxáció, annál magasabb az orgazmus csúcsa, amit aztán levertség követ;  innen ered a tréfás szólás, miszerint „post coitum omne animal triste est”.  Minél magasabb a csúcs, annál gyorsabban töltődik újra a szexuális potencia.

Más szomatikus tényezők is segítenek a nő szexuális ingerlésében.  Mint említettem, nincs olyan hely a nő testén, ahonnan ne lehetne szexuális vágyat kelteni.  Néhány nő az ovuláció idején érez nagyobb szexuális vágyat, mások viszont a menzesz idején.  Lehetséges, hogy a menstruáció idején azért nagyobb a szexuális vágy, mert akkor kisebb a nem kívánt terhesség veszélye.  A „nő felül”  testhelyzet ingerlőbb,, minthogy az erogén részek így jobban érintkeznek.  A merev pénisznek és a férfi alhasának szöge  nagy hatással van a női orgazmusra.

 

Ezeket a szomatikus okokat azonban gyakran beárnyékolják a pszichikus tényezők;  még a leggyakoribb automatikus reflexek is szexuális reagálást eredményeznek.  Pusztán néhány ingerlő mondat is orgazmust okozhat.  Az ilyen reagálás a feltételes reflexek törvényeit követi.

A hüvely elülső falának erogén zónáját  csak a filogenetikus örökséggel összehasonlítva érthetjük meg.  A leggyakrabban alkalmazott testhelyzetben, amelyben „a hölgy hanyatt fekszik”,  a pénisz nem éri el a hüvelyfal húgycsővel szomszédos részét, hacsak a merev férfi nemi szerv szöge nem nagyon éles, vagy ha a hüvely elülső falát nem irányítják a pénisz felé, például úgy, hogy  a nő lábait a partner vállára helyezi.  Az érintkezés viszont igen szoros, ha a közösülés hátulról történik.  LeMon Clark  helyesen említi, hogy, hogy az ember eredetileg négylábú volt;  ezért a hátulról történő közösülés a legtermészetesebb dolog.  Ez megvalósítható akár oldalt fekvő testhelyzetben, amikor a férfi a nő mögött fekszik,  akár úgy, hogy a nő előre hajolva letérdel (keresztben az ágyon), a férfi pedig az ágy mellett áll.  A nő nemi szervének magasabban kell lennie a test többi részénél.   Az ilyen közösülés ingerlő hatását nem kell úgy magyarázni, ahogyan  LeMon Clark teszi, hogy ti. a herék ütemes mozgása a csiklót ingerli, hanem  azzal. hogy így közvetlenebbül ingerli az uretrális erogén zónát.  Kétségtelen, hogy az elülső hüvelyfalnak ez arésze elsődleges erotikus zóna, talán fontosabb, mint a csikló, amely csak a pettingelés korszakában játszik döntő szerepet.

 

A hátulról közösülés erotizáló hatása igen nagy, minthogy a partnerek nemi szervének legizgathatóbb részei, vagyis a nő csiklója és elülső hüvelyfala, valamint a pénisz makkjának érzékeny részei csak ebben a testhelyzetben kerülnek a legszorosabb kapcsolatba.

Ez a rövid dolgozat remélhetőleg világosan megmutatja, hogy a hüvelynek a húgycsővel párhuzamos, elülső fala különleges erogén zóna, amelyet jobban figyelembe kell venni a női szexuális zavarok kezelésében.  

 

                                                                                                          Forditotta:  Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

 

A  „transzperszonális”  pszichológiáról

 

Az ún. transzperszonális pszichológia az utóbbi évtizedek érdekes és divatossá vált irányzata. Komoly viták is vannak e körül,  ezért  szükségesnek látszik a kritikai elemzése  (nem utolsó sorban a szexuálpszichológia szempontjából  is). Hazai megjelenése az 1990-es évek elejére tehető.  Akkoriban jelent meg a  S. Boorstein szerkesztette tanulmánykötet magyar kiadása, 1995-ben pedig számos előadás mutatta be az első magyar, ilyen témájú  konferencián.(2007 szeptemberében már a 7. ilyen konferenciát tartják.)  Hazai terjedése nem utolsó sorban  Bagdy Emőke professzorasszonynak köszönhető.

 

A  „transz-perszonális”  személyen túlit jelent;  ám, hogy mi van a személyen túl, az  -- a világnézettől, a tudományos, vagy vallásos értékrendtől függően – egészen ellentétesen magyarázható.  Az egyik magyarázat szerint az emberi lét realitása, hogy a személyeken túl és azokat magukba foglalva a kisebb-nagyobb közösségek, társulások, maga a társadalom létezik, amely többé-kevésbé meghatározza a személyes létet, az egyén élményeit is beleértve.  Az ember  társas lény;  a transzperszonális élmények  tehát a társas  lét élményei.  Amikor például az egyén azonosul  (vagy mélyen empatizál) egy másik egyénnel  vagy csoporttal, akkor transzperszonális élményekben van része.  Ennek viszonylag egyszerű és gyakori esete a szerelem lelkiállapota, amelyben az én-határok (átmenetileg és többé-kevésbé)  feloldódnak, s az érintettek úgy érzik, hogy egymásba olvadnak  és sajátos, néha extatikus állapotba kerülnek. 

 

Különleges, extatikus élmények természetesen másként is kialakulhatnak, s a szerelem sem mindig hoz létre ilyen  „transzállapotokat”,  amelyekhez hasonlók sokféleképpen indukálhatók.  A  szerelemtől függetlenül is, maga a szexuális izgalom csúcspontja, az orgazmus  is lehet transzperszonális élmény, valódi extázis, amelyben a tér és idő „kötelékei” átmenetileg lehullanak az egyénről.  Hasonló transzállapotokat, vagyis módosult tudatállapotokat hoznak létre egyes  pszichedélikus szerek,  pl. az LSD.  A  probléma csak az, hogy ezek hatását igen nehéz kontrollálni, holott nem mindig kedvezőek.  De hasonló, „transzperszonális” élmények jöhetnek létre  (ön)hipnózis, (ön)szuggesztió révén is, akár meditációs gyakorlat vagy egyéb, távolkeleti, rituális szertartás formájában történik is.

 

A  transzperszonális pszichológia hívei és terjesztői azonban ezt egészen másként magyarázzák:  a transzélmények szerintük „spirituális”, vagyis transzcendens élmények, amelyeket a pszichológia eddigi eszközeivel nem lehet megérteni. Ezért új látásmódra van szükség. Az irányzatot azért is becsülik nagyra, mert „kiegyenlítónek, szintézis felé terelőnek” tartják, vagyis integrációs törekvést látnak benne.  Nem világos azonban, hogy mit kívánnak integrálni a transzperszonalizmus elméletével?  Számos jelből ítélve a szerintük másként nem magyarázható, misztikus és extatikus élményeket, s azok „spirituális”, pontosabban transzcendens értelmezését próbálják integrálni az objektivitásra törekvő tudománnyal.  Jellemző indokolásuk, hogy ez jelentené „létezésünk tágabb keretekbe helyezését”. 

Joggal merül fel azonban a kérdés:  vajon csakugyan tágabb keretekbe kerül az emberi lét, ha elfogadjuk, hogy létezik egy transzcendens,  az anyagi valóságon túli, szellemi világ – vagy ez csupán a korlátlan képzelet világa?  Vajon valóban antagonisztikus ellentét van a természettudományos és a  filozófiai megközelítés, vagy a „magyarázat”  és a „megértés”  között? 

 

Bizonyos filozófiai megközelítések (pl. az irracionalizmus, szolipszizmus  stb.), valamint   a természet- és társadalomtudományok világképe és módszerei valóban ellentétesek. Más filozófiák viszont összhangban állnak a természet- és társadalomtudományokkal. A magyarázat és megértés ellentéte viszont „mondvacsinált”, hiszen épp a magyarázat eredményez megértést – és viszont.  Az egyén „szubjektiv világképének előtérbe állítása”, vagyis vizsgálata fontos pszichológiai feladat lehet, de nem jelentheti azt, hogy bármely szubjektiv világképet indokoltnak és jogosnak, sőt, egyenrangúnak tartsunk, vagyis relativizáljunk.  Ha ugyanis hiányzik az objektiv, vagyis mérhető és ellenőrizhető mérce, akkor nemcsak az „ösztönös” (vagyis tudattalan eredetű)  megérzéseknek, hanem mindenféle előítéletnek és babonának is teret engedünk.  Az ezekből adódó, patologikus tüneteket viszont nem lehet az előítéletek és az illuzórikus világképek elfogadásával megszűntetni.  A tünetek  demoralizációs hatása a remoralizációt az irreális világkép korrekciójával együtt teszi szükségessé.

 

A „korrekció” nem egyszerűen kritikát, hanem felvilágosítást és nevelést jelent a pszichoterápiában. A tudomány, így a pszichológia fejlődése viszont nem nélkülözheti a kritikát, különösen egy olyan időszakban, amikor sokak szerint válságba került.  Nem kizárt, hogy a transzperszonális irányzat megjelenése is ennek a válságnak egyik tünete, hiszen a pszichológia jónéhány eddigi eredményét megkérdőjelezi;  ugyanakkor mindenfajta kritikát autoriternek és elavultnak nyilvánít. Több dolgozatból egyértelműen kiderül, hogy a transzperszonalizmus nemcsak pszichológiai, hanem filozófiai irányzat is; rokona az egzisztencializmusnak és a „fundamentál ontológiának”. S mint minden filozófia, ez is lehet „egyedi hitvallás tárgya”.  A hit pedig nem annyira kognitiv belátásokon, mint inkább „szilárd érzelmi meggyőződéseken” nyugszik.  „Credo, quia absurdum!” – vallották a kereszténység nagy teológusai. Vagyis a vallásos hit még a lehetetlent is elfogadja.  S mivel így van, sem kritizálni, sem cáfolni nem lehet.

 

Csányi Vilmos humánetológus tanulságos példán mutatta ezt be „Az emberi viselkedés” 2006)  című könyvében:  amikor diákjai kérésére leült vitatkozni egy katolikus püspökkel, utóbbi a vita elől azzal tért ki, hogy „aki hisz, annak semmiféle bizonyítékra… nincs szüksége,, mert a hit lényege egy hiedelemrendszerhez való csatlakozás, és nem kell hozzá bizonyíték. Akinek bizonyíték kell, az soha nem fog hinni, aki pedig hisz, azt az ellenbizonyíték sohasem fogja a hitétől eltántorítani.” (256. old.)  Csányi hozzáfűzi, hogy az emberi elme különböző  hiedelemrendszereket tud egymás mellett tartani – és ez nem feltétlenül zavarja.

Úgy tűnik, ez jellemzi a transzperszonalizmust, mint pszicho-filozófiai irányzatot is.  Jelentős, magyar képviselői ugyanakkor elismerik, hogy a tudomány emberének alap-attitűdjét  „a kételkedés szabadsága és tévedhetőségének belátása jellemzi”. Ezt a logikus tételt  azonban úgy értelmezik, hogy nekik szabad kételkedni a pszichológia eddigi megállapításaiban, de ők nem tűrik a „korlátozó kerítéseket”, a „szellemi mozgáskorlátozást” – vagyis a fantázia szabad szárnyalásának kritikáját.  A kritika ilyen degradálását  (ami a vallásos hit jellemzője),  a racionális érvektől való félelem motiválja;  ezért tartják a rációt „agresszínak”, s vele szemben a szimbólikus és emocionális gondolkozást szelidnek és humánusnak. De miért ne lehetne a racionalizmus is szelid, hiszen belátáson alapul, s így az érzelmi tényezőket is figyelembe veszi?  Csányi szerint „nincs értelme arról beszélni, hogy két világ van;  egy materiális meg egy szellemvilág, és a szellemvilágban mindenféle izgalmas dolgok történnek.” (254. old.)

 

A legfőbb kérdés, hogy milyen valójában a transzperszonalizmus emberképe és világképe, függetlenül attól, hogy bármely „szaktekintély” mit állít róla.  Mert tetszetős ugyan, hogy az irányzat hívei szinte minden állításukat tekintélyekre hivatkozással  támasztják alá, de állításaik ettől csak a tekintély-tisztelők  szemében válnak hitelesebbé.  Feltűnő ugyanakkor, hogy az irányzat szoros kapcsolatban áll az ezoterikus tanokkal, a keleti, misztikus  és a nyugati, irracionalista eszmeáramlatokkal.  Képviselői hajlamosak elfogadni, hogy „a világegyetem a megfigyelő tudatától  elválaszthatatlan”.  Ez a szélsőséges szubjektivizmus még a kereszténység lényegét alkotó dualizmust is elveti, mint spirituális monizmus, amely csak szellemi szubsztanciát ismer.  Ilyen értelemben ugyan „meghaladja” az keresztény dogmákat, de ugyanakkor a tudomány lehetőségét is apriori tagadja.  Hiszen a szellemi létben minden előfordulhat, nincsenek objektiv törvényszerűségek, a  „hit ereje” önkényesen mozgat mindent. Vajon ez nem dogma?

 

Sokszor hivatkoznak arra, hogy a tudomány eddigi elveinek és modszereinek korlátai vannak, így nem ad mindenre kielégítő magyarázatot.  Ez kétségtelen, de egyrészt ez a transzperszonalizmusra is érvényes, másrészt a tudományos megismerés korlátai tágíthatók és tágulnak is.  Semmi sem indokolja tehát a  pillanatnyi korlátok  áthághatatlanságát és az ebből következő agnoszticizmust.  Ami csak arra jó, hogy a tudomány eredményeit és lehetőségeit mellőzve teret adjon a miszticizmusnak és az ezotéria  tanainak, vagyis a tények önkényes,  vallásos értelmezésének.  Akik szerint ezek  „segédeszközök az  Unio Mistica  felé vezető uton”,  azok minden jel szerint letértek a tudomány utjáról. 

 

Ez a misztikus egyesülés az univerzummal és annak feltételezett „Teremtőjével”  nem új gondolat. Sőt, nagyon is ősi, különösen Indiában és a Távolkeleten;  de az európai középkorban is, egészen a felvilágosodásig  virágzott.  Ezt követően ugyan háttérbe szorult,, helyet adott a tudományok gyors fejlődésének,  de lappangva tovább élt, s a világkrízisek nyomán újra és újra felszínre került.  A hazánkban végbement rendszerváltás ellentmondásai, feszültségei megint divatba hozták a csodavárást  (ld. Szerencsejátékok, lottóőrület stb.)  és a különböző misztikus hiedelmeket, az ilyen-olyan „hit”-be menekülést.  Úgy tűnik, ide sorolható a „transzperszonalizmus” is, amely – egyik jelentős, magyar képviselője szerint – „hit abban, hogy nincs megsemmisülés, csak átváltozások sora”.Ez abban az értelemben igaz, hogy testünk anyagai nem semmisülnek meg, csak átalakulnak;  ám az idézett tétel  inkább egy anyagtól független lelket, szellemet hiposztazál, így valójában az örök életre vagy a reinkarnációra utal.

 

Egyesek hangsúlyozzák ugyan, hogy a  transzperszonalizmus  „ hit, de nem vallás”, hanem „értékalapú állásfoglalás”  és „öntranszcendáló  létbizonyosság”.  Ez jól hangzik, de homályban marad, hogy milyen értékek alapján foglal állást  és miféle „létbizonyosságot az, aki ezt a hitet választja.  Feltehetően spirituális,  pontosabban vallásos-misztikus „értékekről”  van szó, hiszen fejlődés-modelljükben meghatározó szerepük van az olyan „csúcsélményeknek”, mint a transz, az extázis vagy a misztikus egyesülés;  következésképpen minden olyan „technikának”  is, amely a transzélményeket előmozdítja.  (Akár az LSD-t és egyéb narkotikumokat is ide sorolhatjuk:) 

A különféle  transzok, vagyis módosult tudatállapotok azonban  illuzórikus fantázia-világba visznek és hatásuk könnyen megzavarhatja az érintettek pszichikus egyensúlyát és realitásérzékét.  A  pszichológia feladata ilyenkor is csak az élményt létrehozó tényezők és mechanizmusok elemzése lehet,  éspedig az eddigi, igazolt ismeretekből kiindulva.  Vagyis nem az olyan ősi, misztikus  hipotézisek alapul vételével, mint pl. Zóhár „őspont”-tana a lassan kitáguló, „belső ragyogás”-ról  stb.  Az irányzat szerzői azonban többször is egyetértőleg idéznek ősi misztikusokat, vagy irracionalista, egzisztencialista filozófusokat. No meg a rájuk is hivatkozó, olyan pszichológusokat, mint a logoterapeuta  Viktor  Frankl,  aki a testtől, sőt, a lélektől is független  szellemet feltételez az embernél.  Vagy  Carl Gustav  Jung,  akinek elméletében nemcsak a „kollektiv tudattalan” és az  archetipusok, hanem a szinkronicitás tétele is az ezoterikus tanokat látszik alátámasztani.

 

Ám, ha az ember szellemi megnyilvánulásai  nem a pszichikus működés termékei, akkor a pszichológia mint tudomány semmit sem ér, zsákutcába került, s visszaesik az  „acilla theologiae”  szerep-körébe.  Ugyanez következik abból is, ha elfogadjuk, hogy a tudás  „lényünkben szunnyad”,  tehát nem tanulásra, hanem  „re-ligióra van szükségünk”—ahogyan az irányzat egy neves képviselője írta.

 

A  fenti módon értelmezett, transzperszonális pszichológiát azért nem lehet tudományként elfogadni, mert nem felel meg a tudomány  kritériumainak  (kísérle ellenőrizhetőség  stb.)  Az utóbbiakat nem pótolják az olyan szólamok, hogy ez az irányzat „ellenpontozza korunk világképének egyoldalúságait”  stb. A transzperszonalizmus létjogosultsága végeredményben csak akkor igazolható, ha nem akar több lenni, mint a módosult tudatállapotok  pszichológiája, s nem kíván új vallássá vagy filozófiává válni.  Az ún. „kvalitativ elemzések” előtérbe helyezése indokolt ugyan, de csak akkor,  ha ez nem jelent önkényes adatértelmezéseket és a  „megérzések”, szubjektiv élmények bizonyosságként, vagy  „velünk született tudásként”  kezelését.  A  „tanulás nélküli tudás”  egyébként is  pszichológiai  nonszensz  (kivéve, ha a tanulást a verbális ismeretszerzésre szűkítjük).  A  kérdés összefügg az ösztönelmélettel.  Hiszen, ha lennének ösztöneink – ahogyan ezt S. Freud  nyomán sokan még ma is feltételezik --, akkor a velünk született  viselkedés-mechanizmusok valóban valamiféle tudást jelentenének.  Ám ma már a legtöbb pszichológiai irányzat szerint az embernél ösztönök helyett inkább csak tanult módon kielégített biológiai és szociális szükségletekről és egy-két feltétlen reflexről beszélhetünk, ami aligha értelmezhető velünk született tudásként

 

A „tanulás nélküli tudás”  tehát olyan hipotézis, amely a távolkeleti és középkori miszticizmus jellemzője.  A transzperszonalizmus ezt a hipotézist mégis a tudomány rangjára próbálja emelni, mondván, hogy nincs elítélhető tanítás,  nincs jobb  vagy rosszabb elmélet, irányzat, csak különfélék vannak.  Vagyis relativizáló módon minden irracionális vagy rég túlhaladott eszmét hajlandó elfogadni és integrálni, mert azt vallja, hogy a racionális és irracionális, a tudomány és a misztikum  „dichotomizáló szembeállításának nincs életesélye”. A kérdés csak az, hogy az információ-robbanás és az elektronikus forradalom korában az ilyen, mindent összemosó, ezoterikus és okkultista irányzatnak van-e életesélye? Vajon egészségesebbek leszünk-e, ha „dezidentifikálódunk” saját személyiségünktől és bármikor  könnyen kerülünk „magasabb tudatállapotnak” nevezett transzállapotba?

 

                                                                                                                                                Szilágyi Vilmos dr.

 

 

 

 

Ellenvélemény  a  féltékenységről

 

Haraszti  László   cikksorozata  (Szenvedélybetegségek, 1995) és könyve a féltékenységről  sok jó gondolata mellett, sajnos,  önellentmondásokat is tartalmazott, s megalapozatlanul  pozitiven értékelte a féltékenységet, szinte szentesítette azt  (bár a „túlzásba vitt” féltékenységet már ő is patologikusnak és gyógyításra szorulónak tartotta..

Csakhogy a féltékenyekkel – legalábbis azokkal, akik még nem mentek tönkre bele – nehéz elfogadtatni, hogy „túlzásba viszik, hiszen teljesen indokoltnak és jogosnak érzik féltékenységükat;  főleg, ha megtudják, hogy annak  „énvédő és kapcsolatvédő funkciója van” – ahogyan Haraszti írja.  De vajon csakugyan van-e?

E kérdés megválaszolását érdemes egy kicsit messzebbről kezdeni, éspedig a féltékenység fogalmánál  és formáinél, filogenetikus és ontogenetikus gyökereinél, hogy ezek alapján tisztázhassuk viszonyát a szerelemhez, s eldönthessük, mennyiben normális lelki jelenség.  Mert ha nem az, akkor kár lenne azzal áltatni a féltékenyeket, hogy ők csak önmagukat és szerelmüket védik.  Hiszen lehet, hogy ez valójában önbecsapás, illúzió, ami nem segíti, hanem gátolja a problémák megoldását.

 

A  féltékenység fogalma  és  formái

Haraszti abból indul ki, hogy  „a féltékenység az egyik leggyakrabban előforduló  (potenciálisan veszélyeztető) érzelem a  (szerelmi)  kapcsolatokban.”  Nem világos ugyan, hogy a zárójelbe tett szavaknak milyen jelentőséget tulajdonít, s az sem:  mire alapozza, hogy ez az egyik leggyakoribb érzelem az emberi  (vagy csak a szerelmi?)  kapcsolatokban.  Hiszen az olyan, egyszerűbb érzelmek, mint az öröm, a bánat vagy a bosszúság  stb.  talán mégiscsak jóval gyakoribbak.  S talán az is túlzás, hogy  „alig van olyan kapcsolat, ahol ne fordulna elő ez az egész karaktert felforgató érzelemkeverék.”

 

Ha viszont „érzelemkeverék, akkor milyen érzelmek keveréke?  S mi van mögözze, miből adódnak ezek az érzelmek?  Nyilván valamilyen viszonyulást és értékelést fejeznek ki – keverék jellegük folytán nem éppen egyértelműen -- , de mindenképpen valamilyen nézőpontok, kogniziv tartalmak alapján. Hiszen a féltékeny többé-kevésbé tudja  (vagy csak azt hiszi), hogy  ő azért féltékeny, mert…  s itt egy esetleg logikusnak látszó magyarázat következik.  A féltékenység tehát korántsem csak érzelem  (vagy  „érzelemkeverék”), hanem komplexebb lelki jelenség?  Az egyén által több-kevesebb torzítással észlelt, és veszélyesnek ítélt összefüggések reakciója.  E reakció érzelmi-indulati töltése, affektiv ereje a torzan észlelt, illuzórikus  (vagy éppen csak beképzelt)  veszély  szubjektive becsült nagyságával arányos.  Ezt  a felbecsülést vagy értékelést pedig döntően befolyásolja az illető aktuális lelkiállapota, realitásérzéke és érettsége – vagyis egész addigi személyiségfejlődése.

A  féltékenység fogalmának ezt a körvonalazását  mindenekelőtt a humanista pszichológiára  (A.H. Maslow 1968,  C. Rogers 1975) , az individuálpszichológiára  (R. Dreikurs 1969)  és a kognitiv-behaviorális irányzat  (D.H. Baucom  & N. Epstein 1990)  elméleteire alapozom, figyelembe véve természetesen a pszichoanalizis és a dinamikus pszichiátria, valamint más irányzatok megállapításait is.

 

Kétségtelen, hogy a fogalom jelentéstartalma – ahogyan Haraszti is hangsúlyozza – történelmileg változott, s eleinte  (mármint az újkor hajnalán, amikor egyáltalán felfigyeltek rá)  többnyire pozitivan értékelték.  Ez azonban már a 19. században kezdett megváltozni, a 20. században pedig már csak elvétve fordult elő a féltékenység pozitiv értékelése.   Tg. Van de Velde,  akinek könyveit magyarul is kiadták, már 1926.ban ezt írta róla: „A féltékenység érzete a neurózisok két jellegzetes tulajdonságát tartalmazza: szenvedést okoz és lefokozza az élet-  és munkaképességet.  A  célja kétségtelen:  a másik fölött való egyeduralom…  gyakran nemcsak határozott vagy vélt riválisra terjed ki, hanem minden olyan emberre és dologra is, mely a hgázastárs hajlandóságát vagy érdeklődését leköti.”

Velde hangsúlyozza, hogy a jelenség  „beteges jellege világos”,  még ha „a kevésbé súlyos esetekben ez a jelleg nem ismerhető fel olyan könnyen.” (144-145. old.)    Veldenek ezek a gondolatai elsősorban az individuálpszichológiából származtathatók, de a mélylélektan más irányzatai is hasonló megállapításokra jutottak.  Egybevetették például a féltéssel és az irigységgel, s a hasonlóságok mellett lényeges különbségeket is találtak köztük.  Formáit illetően beszélnek pl. „ödipális”  féltékenységről  (a kisfiú féltékenységéről apja iránt);  testvérféltékenységről;  a  teljesítménnyel vagy a hatalommal kapcsolatos féltékenységről stb.

Amiből következik, hogy a szerelmi vagy partnerkapcsolati féltékenység csak az egyik, lehetséges formája a féltékenységnek, s nem feltétlenül a legjellemzőbb vagy leggyakoribb.  Sőt, amit annak vélnek, arról sokszor kiderül, hogy valósában alig van köze a szerelemhez.  A két érzelem viszonyára még visszatérhetünk.  Előbb azonban tájékozódjunk a féltékenység eredetéről.

 

A féltékenység gyökerei

Haraszti László  sok egyéb érzelemhez hasonlóan  jórészt „szociális konstruktumnak”  tartja a féltékenységet, amivel egyetérthetünk.  Ám később azt írja, hogy „nemcsak emberi, hanem univerzálisan előforduló érzelem”,  vagyis állati eredetű.  Ugyanakkor alaphipotézise kifejezetten a szerelemhez kapcsolódik, amelyben „a két személyiség közti határok felolvadnak”, s egyfajta  duálunió  jön létre,  amit egy harmadik fél megjelenése felboríthat,  így az egyik  (vagy mindkét?)  félben  „egzisztenciális fenyegetést” okoz – és kétségbeesett védekezést vált ki.

 

Ebből a kissé zavaros hipotézisből összegzésként arra következtethetünk,  hogy a féltékenység  „univerzális védekező mechanizmus”,  tehát hasznos és megbecsülendő pszichikus funkció, aminek legfeljebb a túlzásait kell néha nyesegetni. A valóságos helyzet azonban ettől eléggé különbözik.  Mert igaz ugyan, hogy a féltékenység védekező  illetve elhárító mechanizmusként is szolgálhat, akárcsak az elfojtás, a projekció  stb.,  de egyrészt nem önálló, hanem több más elhárító mechanizmusból tevődik össze.  Másrészt  perspektivikusan ugyanolyan negativ hatású és zsákutcába vivő, mint a legtöbb ilyen mechanizmus;  legfeljebb pillanatnyi könnyebbséget okoz a neurotikus személyiségnek.

 

Ami pedig a jelenség gyökereit illeti,  érdemes megkülönböztetni a filogenetikus  és az  ontogenetikus gyökereket. Nem mintha a féltékenységnek Haraszti által a szerelemmel kapcsolatban tárgyalt formája már fajunk régmúltjában, vagy éppen az állatvilágban is szerepelne, de más formái kétségtelenül föllelhetők.  Ernest  Bornemann (1986) a féltékenységről szóló könyvének 3. fejezetében kimutatja, hogy a féltékenységhez hasonló jelenségek az állatvilágban  általában nem a vetélytárs kizárását, és a kiválasztott partnerhez való ragaszkodást szolgálták,  hanem vagy a territórium védelmét  (tehát a létfenntartást), vagy pedig a fajfenntartást, au utódok lehető legjobb minőségének  (génállományának)  biztosítását.  A  szervesgímek és más állatfajok hímjei  ezért mérköznek meg egymással.  A legerősebb, „rangidős” hímek nemi aktusai után azonban rendszerint a többi hímek is sorra kerülnek, így a megtermékenyülés a „spermiumok versengése” révén is biztosított. Az emberszabású majmoknál még a szülők és gyermekek közötti  nemi aktus sem ritkaság;  viszont féltékenyek a más hordához tartozókra.

 

A csoportok közötti féltékenység azonban nyilván egészen más, mint a  szerelmi féltékenység.  Sok szempontból hasonló volt a helyzet az „ősemberek”, vagy a még itt-ott mai is fellelhető „primitiv népek”  körében.  Az ősi csoportházasság, bagy a poligámia tényeivel Haraszti nem foglalkozik érdemben, bár  „Különböző  kultúrák, eltérő normák” címszó alatt utal rá, hogy egyes társadalmakban  „a féltékenység előfordulása minimálisra csökkent”,  sőt, gyakorlatilag föl sem merült.  Ez ugyan ellentmond annak, hogy a féltékenység  „velünk születik”,  Haraszti mégis ragaszkodik hozzá.  Holott minden jel arra mutat, hogy a féltékenység  kifejezetten emberi formái csak a legutóbbi néhány ezer évben kezdtek elterjedni, nagyjából a magántulajdon és az osztálytársadalmak kialakulása óta.

A magántulajdonnal járó „előnyök”  ugyanis  érthető módon kialakítják a tulajdonszerzési és megőrzési törekvést és az annak megfelelő  „tulajdonosi szemléletet”, elsősorban a férfiakban, minthogy a magántulajdon  legtöbbször az ő kezükbe került.  A tulajdonnal pedig a hatalom és a kiváltságok is együtt járnak, amit a szokásjog, majd az írott jog is szentesített  (s ugyanúgy a vallási tanítások).  A tulajdonnal és így hatalommal rendelkező férfi pedig a „háza népét” (amibe esetleges szolgáin kívül a családja is bele tartozott)  szintén tulajdonának tekintette.  S mivel a tulajdon öröklődött – természetesen férfiágon! -- , fontos volt, hogy csak a saját, vér szerinti fiúgyermek örökölhessen.  Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a gyermekek anyja  kizárólag a „ház urával” létesíthessen szexuális kapcsolatot  (már csak azért is, mert a fogamzásgátlás még jóformán ismeretlen volt).  Leginkább ez magyarázza, hogy a férjek féltékenyen őrködtek egyik „legbecsesebb tulajdonukopn”, azaz asszonyukon  (vagy asszonyaikon).

 

S bár azóta sokat változott a világ, különösen  az iparilag fejlett társadalmakban, ahol a nők helyzete is lényeges javulást mutat, a  patriarchalizmus  pedig kezd  egyre inkább háttérbe szorulni, ám még mindig védi utolsó „hadállásait”.Ennek megfelelően a féltékenység, mint társadalmi jelenség  egyrészt ritkul és veszít jelentőségéből,, másrészt megítélése is változik;  erre Haraszti is helyesen mutat rá.  Korunk emberei valóban egyre injább felismerik a féltékenység negativ és anakronisztikus jellegét, s igyekszik ellene küzdeni. 

A  tulajdonosi szemlélet és a patriarchalizmus  (vagy éppen  szexizmus”)  azonban mélyen gyökerező, tradicionális attitűdök, amelyek a rendszerváltás utáni, kelet-középeurópai társadalmakban átmenetileg még erősödtek is  (nem beszélve az átlagnépesség fokozódó neurotizálódásáról).  Igy aztán a féltékenységnek  társadalmi méretekben még vannak nálunk is esélyei – ez azonban nem ok a fölmentésére és jóváhagyására.

 

 Ami mármost a féltékenység ontogenetikai gyökereit illeti, azokat a mélylélektan különböző irányzatai már eléggé feltárták.  Közismert, milyen nagy szerepe van a féltékenységi hajlam kialakulásában az Ödipusz.konfliktusnak, vagyis az óvodáskori rivalizálásnak az azonos nemű szülóvel , éspedig fiúk esetén az apával, lányok esetén az anyával  (bár az utóbbit már Elektra-konfliktusnak nevezik).  Bornemann  (1986) szerint ezt a szülők is nagyban elősegítik  azzal, hogy szinte vetélkednek a gyermek kegyeiért, például az olyan kérdésekkel, hogy  „Na, kit szeretsz jobban, az anyucit vagy az apucit?”

Amiből következik, hogy nemcsak a gyermek lehet féltékeny a szülőre, hanem a szülő is a gyermekre.  S ezzel mintegy példát mutat neki, vagyis akaratlanul beleprogramozza gyermekébe a féltékenységet.  De ugyanilyen hatású az is, amikor az egyik szülő féltékeny a másikra, a gyermek pedig ezt észreveszi, és azonosul valamelyikükkel.

Freud egyébként már a testvér-féltékenységet is észrevette és leírta, főleg az elsőszülött gyermek féltékenységét a másodszülöttre.  S úgy vélte, hogy ennek elfojtása később neurotikus zavarokra vezet.  Ez igaz lehet, hiszen az elfojtás nem a legcélszerűbb védekező mechanizmus.  Ám hozzátenném, hogy a féltékenység szabadjára engedése ugyancsak komoly zavarokhoz, vagy akár tragédiákhoz vezethet. 

 

Ezzel kapcsolatban figyelemre méltóbbnak tűnnek  Alfred  Adler gondolatai a testvérek rivalizálásáról, mint a későbbi, hatalmi törekvések fő okáról.  E rivalizálás alapja egyrészt az eltérő viszony a szülőkhöz,  másrészt a különböző forrásokból eredő csökkentértékűségi érzés, s a törekvés ennek kompenzálására.  Az a gyermek, aki bármilyen szempontból hátrányos helyzetben érzi magát a családban,  igyekszik felhívni magára a figyelmet, hogy több törődést kapjon – s ezt jól szolgálja a féltékenykedés a riválisok  (testvér, szülő, vagy más családtag)  ellen.  Mindebben természetesen az irígység is közrejátszik, ami gyakran a féltékenység alapja.

Mint látható, ontogenetikusan is sokféle gyökere lehet a féltékenységnek.  Ám ezek egyénileg különböző összetételben és intenzitással jelentkeznek, s hatásuk elsősorban a személyiség mentálhigiénés állapotától illetve fejlettségi fokától függ.  Minden, ami megzavarhatja ezt a fejlődést,  elbizonytalanítja a személyiség identitását vagy egyensúlyát, aláássa önértékérzését, s hajlamosít a féltékenységre, mert felerősíti a biztonság igényét.  S ezáltal a függőséget is attól, akitől a biztonságot várja.  Gyermek esetében ez nyilván valamelyik szülő vagy nevelő;  felnőtt esetében pedig többnyire a partner illetve házastárs.

 

Haraszti László is elismeri, hogy a dependencia  „könnyen termel ki féltékenységet.”  Ahogyan írja: „…az alapjaiban gyenge személyiség rajongásával belekapaszkodik a másikba”,  akivel énjének hiányzó részét  „igazi élősködő módjára”  pótolja.  Igy aztán elvesztésének  (többnyire indokolatlanul feltételezett)   veszélye  pánikot kelt benne.  Eszerint a féltékenység  tulajdonképpen pánikbetegségnek is nevezhető – ami reális meglátásnak tűnik.

Érthetetlen viszont, hogy ugyanakkor miért tartja Haraszti  „pozitiv, értékes érzelemnek”  a féltékenységet;  holott minden érintett csak szenved tőle. Hiszen – ahogyan arra már több kutató is rámutatott – nemcsak következménye a bizonytalanságnak és dependenciának, hanem erősiti is ezeket, s így akadályozza az önbizalom és autonómia kialakulását. A Haraszti által feltételezett  „védő-funkciója”  tehát illuzórikus.  Egy gyermeknél ez érthető és megbocsátható;  egy felnőttnél azonban  fixációnak és regressziónak minősül;  egyértelműen  infantilis reagálás.

 

A féltékeny ugyanis nem a partnerét félti, hanem önmagát. Pánikreakciója folytán azonban elveszti a kontrollt önmaga felett, s ehelyett  a partnerét igyekszik maximálisan kontrollálni.  A jelenségnek tehát többféle ontogenetikus gyökere lehet, s ezek csaknem kivétel nélkül neurotikus jellegűek.  A kialakult személyiségfejlődési zavar hajlamossá teszi az egyént mind az irígységre, mind pedig a féltékenységre s társas kapcsolatok bármely vonatkozásában.  Ezek mértéke és megnyilvánulásai igen különbözők lehetnek, de már a legenyhébb formák is magukban rejtik az öndestrukció és kapcsolati krízis  veszélyét.

 

Féltékenység,  szerelem, monogámia

A széltében elterjedt  (és Haraszti által is elfogadott)  vélemény, miszerint a féltékenység a szerelem velejárója – netán épp fokmérője! -- , nemcsak teljesen téves, hanem veszélyes illúzió is, mert erősíti az épphogy jelentkező hajlamot.  S ahogyan Maslow (1968)  írja, „gyakorlatilag mindig újabb elutasítást és mélyebb bizonytalanságot teremt.”  Ugyanő helyteleníti Freud hipotézisét, miszerint mindenki csak meghatározott mennyiségű libidóval rendelkezik, s minél többet fordít ebből egy partnerre,  annál kevesebb marad belőle másra.  A „korlátozott szeretetképesség”  elfogadása azonban csökkenti a szeretetképességet,  ami aztán nemcsak a partnert érinti negatívan, hanem a családtagokat és másokat is.

 

Hasonló következtetésekre jutnak más kutatók is,  így pl.  Erich Fromm  (1964)  vagy  N. & G. O’Neill  (1975).  Ernest Bornemann, a féltékenység egyik legjelenősebb kutatója  (akit Haraszti teljesen mellőz)  az „Új féltékenységről”  szóló könyvében (1986)  egyértelműen arra a megállapításra jut, hogy a féltékenység  nem a szerelem, hanem a  szeretetképtelenség jele.  Ami egyébként összhangban áll azzal az említett ténnyel,  hogy a féltékeny önmagát félti, s nem is próbál alkalmazkodni a partner igényeihez.  Márpedig a szeretet és szerelem közismert jellemzője, hogy akit szeretünk, annak igényeit és érdekeit még a sajátunkénál is fontosabbnak,előbbre-valónak tartjuk.  (Erről lásd pl. Buda Béla 1985.)

 

Kiegészítésül hozzá kell tennem, hogy ez inkább csak az  érett szerelem jellemzője, ugyanúgy, mint a teljes és kölcsönös bizalom.  Tehát, aki féltékeny, annak szerelmi képessége korántsem érett, de az egész személyisége is éretlen néhány vonatkozásban.  Nem tud bízni a partnerében, s önmagában sem,  mert csökkentértékűségi  („Minderwertigkeits-)  komplexusa folytán elbizonytalanodott, s ezt alattomos vagy agressziv  kontrollal próbálja túlkompenzálni.  Ahogyan Buda írja:  „az ilyesmi lazítja a kapcsolatot és… kitermeli azt, amitől a szerelmes tart”.

 

Mi a helyzet mármost a házassággal,  pontosabban a monogámiával,  ami kulturkörünkben ma is többé-kevésbé patriarchális jellegű és kizárólagosságra törekvő, vagyis zárt  í8főleg a nő számára).  Ennek történelmi eredetét és összefüggését a féltékenységgel már érintettem.  Borneman és mások megállapítása szerint  a párkapcsolati  féltékenység a patriarchális monogámia  terméke.  Minthogy pedig ezt a monogámiát, s vele a házastársi kapcsolat kizárólagos és egymást kisajátító jellegét a szokásjog, a kánonjog és általában a hagyományos jogrend védi,  a féltékenység teljesen indokoltnak és jogosnak tűnhet;  hiszen „a házastársi kapcsolatot védi, a hűség fölött őrködik”.  Ezért bocsátották meg régen sok országban a féltékenységből elkövetett gyilkosságokat is.

 

Ha pedig a „házasságtörés”, vagyis a szexuális kizárólagosság megsértése tilos és büntetendő volt  (főleg a nők számára),  akkor éppen ez a tilalom tette vonzóbbá és izgalmasabbá, de egyben veszélyesebbé a félrelépéseket.  Amiket persze elsősorban a férfiak, de később egyre inkább a nők is gyakoroltak  (gerjesztve ezzel párjuk féltékenységét).  Ez – s ebben igazat kell adnom Bornemannak – csak ilyen monogám kapcsolatokban keletkezhet.  Hangsúlyozom, hogy ilyen monogámiákban,  mert hiszen nemcsak zárt, patriarchális monogámiák léteznek,  hanem ma már nyitott, egyenlőségelvű házasságok is, amelyekben a féltékenységi hajlam kikapcsolható.

 

Haraszti ugyan futólag azt írja ezekről, hogy megjelenésük ellenére  „a házaspárok nagyobb része továbbra is intenziv féltékenységgel reagál  a hűtlenségre.”  Nem világos azonban, hogy ezt a nyitott házasságban élő párokra mondja, vagy a többiekre.  Mindenesetre figyelembe veendő, hogy egyrészt ma még igen kevés a valóban nyitott házasság, mert kevesen tudnak róla (s azok is keveset);  a próbálkozók pedig jórészt felkészületlenek.  Másrészt sokan megvalósíthatatlannak érzik, s ezért eleve lemondanak róla.  Tény azonban, hogy vannak, akiknek sikerül, s akiknél a külső kapcsolatok előfordulása ellenére is megmarad a féltékenység-mentes, kölcsönös bizalom.  Jónéhány kutató  (pl.  Bornemann, N.és G. O’Neil, A. Comfort és mások)  beszámol ilyen párokról, s az empirikus vizsgálatok mellett  elméletileg is meggyőzően érvelnek  a féltékenység kikapcsolhatósága és elkerülhetősége mellett.  A magam részéről velük értek egyet, s nem Haraszti Lászlóval (saját, eddigi tapasztalataim alapján is).

 

Mindebből természetesen nem következik, hogy a féltékenységet el kell ítélni, vagy „reménytelen esetként”  kell kezelni;  hanem a személyiségzavar súlyosságának megfelelően  pszichoterápiás szaksegítségben kell részesíteni.  Bár nyilvánvalóan itt is elsősorban prevencióra kell törekedni – amiben a nevelésnek lehet döntő szerepe --, a már kialakult féltékenység is gyógyítható, többek között éppen azokkal a pszichoterápiás módszerekkel, amelyeket Haraszti is felvázolt..

 

                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                                  (Szenvedélybetegségek, 1995/4.)

 

 

 

Nyitott házasság  és a csoportszex

terjedése hazánkban

(Referátum,  Berlin,  1992)

 

Első pillantásra a rendszerváltás következményének tűnhet e két jelenség feltűnése Magyarországon.  Valójában azonban egyik sem egészen új, bár a régi, kommunista rendszer igyekezett elhatárolódni mindkettőtől.  Az ideológiai merevségen azonban már 1978-ban rést ütött  „A  házasság jövője, avagy a jövő házasságai”  című könyvem, amely a nyitott házasság gondolatát először dobta be a magyar köztudatba, s erős vitákat keltett az értelmiség köreiben.  (A könyvet a lipcsei URANIA  könyvkiadó  1980-ban németre fordíttatta, de kiadását az ottani pártközpont letiltotta.)

 

E könyv új, átdolgozott kiadása már  „Nyitott házasság, korszerűbb életstílus” címmel jelent meg 1988-ban, s korántsem keltett olyan feltűnést, mint az előző.  Sokkal erősebb volt az ellenállás a csoportszex gondolatával szemben.  Az 1970-es években még az említését sem tűrték el.  Szexuálpedagógiai tankönyvemből  („Bevezetés a szexuálpedagógiába”, 1973)  például a pártközpont utasítására kihagyták ezt a témát – pedig tárgyilagosan, a veszélyekre figyelmeztetve tárgyaltam.

Az 1980-as évek végén azonban ezen a téren is megváltozott a helyzet.  Az eddig elfojtott érdeklődés szabad utat kapott, amikor a szexhullám is betört Magyarországra.  Megjelentek a nyiltan árusított szex-magazinok és pornográf képeslapok, filmek, videokazetták.  Szexshopok és masszázs-szalonok nyíltak, az újsághirdetések között  pedig feltűntek a szexpartner kereső rovatok, bennük a szexuálisan nyitott házasságra törekvők és a csoportszexet keresők apróhirdetéseivel.

Ma már talán túl vagyunk a szexhullám csúcsán;  részben egy természetes telítődés következtében, részben pedig egyházi szervezésű, konzervativ ellenakciók miatt.  Ebben valószínűleg az AIDS-től való félelem is közrejátszott.  A pornográf termékek terjesztését valamennyire korlátozták, bár csak annyiban, hogy a „hard pornót”  nem szabad közszemlére tenni, s az árusítás az iskolák és templomok 200 m-es körzetében tilos.  A  pornoipar azonban még így is sokmilliárdos üzlet hazánkban, még ha több szexlap eladhatatlanná vált és megszűnt is.  A  szex-témájú szak- vagy ismeretterjesztő könyveket viszont változatlanul keresik.

Főleg a nehéz gazdasági helyzet magyarázza, hogy szexológiai kutatásra, adatgyűjtésre a mai Magyarországon még kevésbé jut pénz, mint korábban. Erre szponzort találni szinte lehetetlen;  itt még mindig nincs intézményes bázisa az ilyen irányú kutatásoknak.  Nagyobb méretű, reprezentativ adatgyűjtés azonban eddig sem folyt hazánkban a szexológia területén.  A tucatnyi kisebb adatgyűjtésből nem lehet ugyan megbízhatóan általánosítani,  s (főleg napjainkra)  érvényes következtetéseket levonni, de valamennyire mégiscsak mutatják a helyzetet.  Köztük van négy saját adatgyűjtésem is.  Az első még 1971-ből;  ennek eredményei 1976-ban könyv-alakban is megjelentek,  „Pszichoszexuális fejlődés, párválasztási szocializáció”  címmel.  A legutóbbi pedig  1988-ból.  (Ez utóbbihoz egy német ifjúságkutató, Walter Friedrich  orgazmus-vizsgáló kérdőívét használtam fel.)

 

A témával kapcsolatban az 1986-os adatgyüjtésem néhány kérdése figyelmet érdemel.  A kérdőívet 1029 felnőtt  (662 nő és 367 férfi)  töltötte ki elfogadhatóan.  Főleg két kérdés érintette témánkat.  Az egyik ez:

Mi a véleménye a nyitott házasságról?

A félig nyitott kérdés hat megadott és egy nyitva hagyott válaszlehetőséget tartalmazott.  Ezek:

1.  Nem ismerem eléggé ezt a fogalmat,  nem is érdekel.   (5%)

2.  Szeretnék többet tudni róla,  esetleg kipróbálnám.     (12%)

3.  Egyeseknek talán jó, de nekem nem kellene.     (28%)

4.  Ésszel elfogadom, de megvalósítani nem tudnám.    (33%)

5.  Egyelőre megvalósíthatatlan,  de előbb-utóbb elterjed.   (8%)

6.  Teljesen elfogadhatatlan, veszélyes, erkölcstelen.     (7%)

7.  illetve:  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .(7%)

A válaszok megoszlását a zárójelbe tett százalékszámok mutatják.  Nem nehéz felismerni, hogy  a többség ambivalens  a nyitott házasságot illetően,  de inkább érdeklődő, sőt, elfogadó, mint elutasító..  Legjellemzőbb válasz:  Ésszel elfogadom, de megvalósítani nem tudnám.  Az utólagos rákérdezések során kiderült, hogy egy részük elsősorban saját magát tartja képtelennek a nyitott házasságra,  pontosabban a szexuális kizárólagosság feladására.  Másik részük inkább a partnerét tartja képtelennek erre,  valamint a körülményekben lát döntő akadályokat a megvalósítást illetően.

 

Mindenesetre tény, hogy az 1980-as években növekvő érdeklődés mutatkozott a nyitott házasság iránt.  A politikai rendszerváltás éveiben  ez az érdeklődés átmenetileg még inkább fellángolt.  Ezt jól mutatja, hogy a hirdetési lapokban és a szexmagazinokban megjelentek és szaporodtak az olyan hirdetések, amelyekben  párok, házastársak kerestek maguknak külső partnereket, lehetőleg szintén nyitott házasságban élőket.  E hirdetések száma az utóbbi egy-két évben valamelyest csökkent ugyan, de naponta  5-10  ma is megjelenik.  (A legtöbb ilyen hirdetés az Expressz című hirdetési újságban, a  „Szexpartner-kereső”-ben és az „Ö.K.M.” magyar kiadásában található.)  Néhány példa a hirdetésekből:

 

„Fiatal – 29/24 – reprezentativ pár fiatal, szép, jó alakú barátnőt keres, tartós kapcsolatra és nyaralásra.”

„Tolna megyei – 36/26 – igényes, tiszta, nem dohányzó házaspár keres hasonló házaspárt,  szimpátia esetén párcserés kapcsolathoz…”

„32/26 – igényes, tiszta házaspár balatoni hétvégékhez keres hasonló párt,  párcserés kapcsolathoz. Fényképes bemutatkozó levelet várunk.”

„40-es pár közös szexprogramokhoz partnereket keres. Lehet egyedülálló személy is, Hétvégek jeligére.”

„Csinos, értelmiségi, 30 éves nő vagyok. Keresem korban hozzám illő, ápolt, intelligens barátnőmet, aki férjemet is elfogadná, esetleg együttes szex-élményekhez.”

Ez utóbbi hirdetésből az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a szexuálisan nyitott házasság a homoszexuális illetve biszexuális hajlamok kiélését is lehetővé teszi.  Bár természetesen nem ez a fő funkciója. Ami a nyitott házasság funkcióit és jellemzőit illeti, hazánkban e téren még nagy a fogalmi bizonytalanság, sok a félreértés, a jóhiszemű belemagyarázás.  Ez azonban érthető, ha meggondoljuk, hogy legtöbben csak a vicclapokból és kabarétréfákból ismerik ezt a fogalmat.  Igy sokakban torz kép alakult ki róla.

 

Ami engem illet, természetesen az  O’Neill  házaspár erről szóló könyvében kifejtettekhez tartom magam, mert a leírtakat a kapcsolati fejlődés reális lehetőségének látom.  Több könyvemben ismertettem ezeket a lehetőségeket,  E könyvek azonban  (20-30  ezres példányszámuk miatt)  viszonylag kevesekhez jutottak el.  Igy legtöbben csak „hírből ismerik”  a nyitott házasságot, s vagy eleve elutasítják, vagy csak részben, korlátozottan ismerik el a létjogosultságát.  Nyitottság elleni érveik közül  az egyik legenyhébb, hogy  „szép dolog ugyan a nyitottság, úgy általában,  de a szex terén nem érvényesülhet, mert …”  S itt sokféle indoklás következhet.  A lényeg az, hogy az illető (vagy partnere) azt  „nem bírná elviselni.”  Ez már valahogy szinte a vérükbe ivódott, a tulajdonosi szemlélettel együtt.  Ahogy mondják: „Ami az ember számára fontos, azt birtokolni akarja.”  Márpedig a házastárs  vagy a szexuális partner nagyon is fontos.

 

Csak éppen azt felejtik el, hogy nem egy vagyontárgyról van szó, hanem egyenrangú, élő emberről, akinek épp olyan jogai vannak, mint a kisajátításra törekvőnek.  „De hát birtokolják egymást kölcsönösen!” – mondhatná erre valaki.  Igen ám, csakhogy ez  „fából vaskarika”, hiszen csak az birtokol, akinek hatalma van a birtoka felett.  S mivel az utóbbi évezredekben a férfiaknak volt nagyobb hatalmuk  (lásd „patriarchátus”), a férfi uralkodhatott a nő fölött, kisajátíthatta és korlátozhatta.  Ez a történelmi helyzet csak a mi korunkban kezd megváltozni, bár sok férfi még mindig ragaszkodni próbál vélt előjogaihoz.

Ma már persze nem lehet olyan törvényekre hivatkozni, amelyek biztosították a férfiak előjogait;  sem pedig olyan elméletekre, amelyek a férfi „felsőbbrendűségét”  bizonygatták.  De még mindig akadnak olyanok, akik a férfi  (hatalomból eredő) szabadságát és előjogait furfangos érvekkel támasztják alá.  Azt mondják például, hogy a férfi  „természeténél fogva  poligám”, a nő viszont „monogám természetű”.  Vagyis a férfi nem tehet róla, hogy több partnerre van szüksége, „ilyennek született”.  A  nő meg csak akkor érzi jól magát, ha kitart egy partner mellett…

 

Hasonló ehhez az az érvelés, miszerint a férfi külső szexuális kapcsolatai nem olyan veszélyesek, mint a nőé, mert a férfi nem eshet teherbe.  Bölcsen elhallgatják, hogy külső partnerét viszont teherbe ejtheti, ami legalább olyan komoly probléma.  A férfi javára szokták írni azt is, hogy  képes érzelmek és tartós kötődés nélküli szexuális kapcsolatokra, s így könnyebben abba is hagyja azokat.  A  nők viszont állítólag erre nem képesek, mert hajlamosak a szerelemre és kötődésre.  Ez magyarázza, hogy a futó kalandokat mindkét nemnél sokkal megbocsáthatóbbnak és veszélytelenebbnek tartják, mint a folytatódó, tartósabb kapcsolatokat.  Ha például egy férj prostituáltakhoz jár, a feleségnek többnyire eszében sincs féltékenykedni;  inkább csak a pénzkidobás  és a nemi úton terjedő fertőzés lehetősége zavarja. Más a helyzet, ha a férjnek stabil szeretője van.

 

Valójában persze – ez utóbbinál maradva – a prostituáltak látogatása sokkal veszélyesebb, mint a szerető-tartás.  Nemcsak azért, mert a (házastársi)  kapcsolat  szexuális csődjét és érzelmi elhidegülését jelzi, hanem  pl.  a  HIV-fertőzés lehetősége folytán életveszélyes fenyegetést jelent;  továbbá kialakít vagy megerősít egy olyan szemléletet, hogy minden nő megvehető, s egyikhez sem érdemes érzelmileg kötődni.

Igaz, hogy az utóbbi években sokan éppen az AIDS-veszélyre hivatkozva utasítják el a nyitott házasságot, s  ragaszkodnak a szexuális kizárólagossághoz.  Látszólag van ebben logika, hiszen minden új szexuális kapcsolat növelheti az AIDS  kockázatát.  Túlzásnak tűnik azonban ezen az alapon elvetni minden új intim kapcsolat lehetőségét.  Hiszen  (szerencsére)  az AIDS ellen másként is lehet védekezni, nemcsak a mereven kizárólagos partnerkapcsolattal.  Azonkívül a korszerűen értelmezett nyitott házasság  nem jelent korlátlan és gátlástalan partnercseréket  vagy futó kalandok habzsolását.  Ugyanis csak annyiban lehet nyitott, amennyiben nem sérti a partner illetve házastárs alapvető érdekeit. (Persze nem mindig könnyű megegyezni abban, hogy mi számít ilyen alapvető érdeknek.)

 

Visszatérve a férfiak nemi különbségekből adódó, állítólagos előnyeire,  valójában ez is önáltatásnak bizonyul.  A poligám vagy monogám beállítottság ugyanis nem születik velünk, hanem a körülményektől és a neveléstől függően alakul mind a férfiaknál, mind a nőknél.  Mert vannak monogám hajlamú férfiak és poligám hajlamú nők is.  Azonkívül  bizonyos változatosságra többé-kevésbé mindenkinek szüksége van – de ez nem zárja ki a ragaszkodást egy partnerhez!

Az érzelmek és tartós kötődés nélküli szexuális kapcsolatok megint csak nem magyarázhatók a nemi különbségek alapján.  A nők egyre inkább ugyanúgy képesek ilyen kapcsolatokra, mint a férfiak.  Ez persze egyik nemnél sem kifejezett előny, hiszen igen sok hátránya lehet.  Kulturáltnak és emberhez igazán méltónak csak az érzelmileg (és egyben értelmileg)  megalapozott szexuális kapcsolatokat tarthatjuk – mindkét nemnél! Az érzelmi megalapozottság azonban nem feltétlenül jelent szerelmet;  a baráti viszony is elegendő érzelmi alap lehet.

Érdemes még egy „ellenérvre”  kitérni, amit sokan fölhoznak a nyitottság ellen.  Mint cáfolhatatlan axiómát, hangoztatják sokan, hogy „nem lehet egyszerre két partnert  szeretni!” Ezt bizonyítani persze nem tudják. Legfeljebb azzal, hogy ők mindenesetre képtelenek lennének rá.  Ha ilyenkor megkérdezzük, hogy mégis ki az az egyetlen, akit szeretnek, kiderül, hogy a közvetlen családtagjaikon kívül is akad még néhány szeretett rokon, jó barát stb.  Nem egyformán szeretik ugyan őket, de tény, hogy egyszerre többeket szeretnek, egyiket ezért, a másikat azért.  Miért lennének kivételek ez alól a szexuális partnerek?

„De hát két partnerbe mégsem lehet szerelmes az ember!” – mondják erre többen.  S ebben van is némi igazság:  a szerelem, legalábbis a  „nagy szerelem” szenvedélyesen, a figyelem és érdeklődés összponzosításával irányul egy kiválasztottra.  Ritkán fordul elő, hogy a szenvedély egyszerre két partnerre irányul, persze kicsit eltérő intenzitással.  Gyakoribb viszont, hogy az egyik partnerre irányuló szerelmi kötődés mellett egy másikat is szeret és kíván valaki.  Szerelem és barátság nem zárják ki egymást.  Két barátság pedig még kevésbé.

 

 Az érvek tehát, amiket a nyitott házasság, vagy szexuális kapcsolat ellen nálunk fel szoktak hozni, meglehetősen gyenge lábakon állnak.  Figyelmen kívül hagyják a szerelem múlékonyságát, az ember változatosság-igényét, s azt, hogy a szexuális kizárólagosság könnyen telítődést, elszürkülést és bemerevedést eredményez.  A  nyitott házasság potenciális előnyeit itt nem sorolom,  bár megítélésük szakmai körökben is eléggé eltérő.  Tény viszont, hogy a nyitott házasság  és/vagy partnerkapcsolat  sikeres megvalósítása a legtöbb ember számára nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz.  Sokat kell hozzá tanulni  (illetve újra tanulni),  mert gyökeresen ellentétes a hagyományos felfogással és életstílussal, így nagy belső ellenállást kell leküzdeni hozzá.  Ezt nálunk eddig csak két könyv segítette.

 

De már elkezdtek szerveződni az első, ún. „nyitott kapcsolat klubok”, amelyekben a résztvevők segítséget kaphatnak az újra-tanuláshoz.  Jómagam 1991-ben indítottam el egy ilyen klubot, amelynek összejövetelein hat házaspár és öt egyedülálló vett részt.  Életkoruk 30 és 50 év között volt.  A résztvevők többsége számára a szexuális nyitottság már nem volt egészen új:  a nem titkolt külső kapcsolatoktól a csoportszexig sok minden előfordult.  Problémáik azért bőven voltak, elsősorban a számításba jöhető partnerek és párok szelekcióját illetően.  Utóbbiak részben az ismeretségi körből kerültek ki, részben újsághirdetések révén jelentkeztek  (bár újabban már egyes társkereső irodák is közvetítenek pároknak).

 

Figyelemre méltó, hogy a résztvevőket inkább a csoportszex érdekelte, mint a külön-külön fenntartott külső kapcsolat.  Talán azért, mert az utóbbit problematikusabbnak, veszélyesebbnek érezték, mint a csoportszex élményt, amiben együtt vehetnek részt.  Ez megegyezik azokkal a külföldi tapasztalatokkal, amelyekről például H. Fischer (1969) vagy G. Neubeck (1969)  számoltak be.  Úgy tűnik tehát, hogy a szexuális nyitottság fokozatos elfogadása hazánkban is utat nyit az olyan csoportszex felé, amely a házastársak együttes élménye, s így biztonságosabb és ellenőrizhetőbb mindkettőjük számára.

Tény, hogy az említett szexhullám illetve pornóhullám  is növelte az érdeklődést a csoportszex iránt, s elfogadhatóbbá tette azt sokak számára. Jellemző, hogy míg egy korábbi vizsgálatomban (1975-ben)  a megkérdezetteknek csak alig egyötöde tartotta bizonyos feltételekkel megengedhetőnek a csoportszexet  (ezen belül a férfiak jóval nagyobb arányban, mint a nők), addig az  1986-os vizsgálat megkérdezettjei  már fele arányban megengedhetőnek tartották azt  (természetesen csakis önkéntes alapon).

 

Ez egyrészt azt mutatja, hogy a csoportszex  nálunk is kezd elfogadottá válni.  Másrészt a vélemények még mindig erősen megoszlanak, s a nők ma is sokkal kevésbé fogadják el, mint a férfiak.. (Nagyjából a férfiak kétharmada, a nőknek viszont csak egyharmada.)  Valószínű ugyan, hogy ez a nemek közötti véleménykülönbség a legutóbbi években tovább csökkent, de attól még messze vagyunk, hogy a csoportszex mindkét nem számára – bizonyos megszorításokkal – elfogadottá váljon.  Mindenesetre figyelemre méltó, új jelenségről van szó, ami jellemzően tükrözi társadalmunk liberalizálódási folyamatát.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az elfogadók már ki is próbálták.  A legutóbbi vizsgálatomban megkérdezettek közül csak minden tizedik vett már részt csoportszexben,  többnyire ők is csak egyszer. A kérdezettek kétharmada úgy nyilatkozott, hogy  „szerencsére nem” volt része ilyesmiben.  S csak egyötödük felelte azt, hogy  „sajnos, nem”.  Ebből nyilvánvaló, hogy van ugyan egy növekvő érdeklődés, de személyes tapasztalat még igen kevés.  Egyrészt a csoportszex lehetőségek szűkös volta miatt,  másrészt az értékelés bizonytalansága és a fertőzésektől, valamint egyéb kellemetlenségektől való félelem miatt.  Szélesebb körű elterjedése hazánkban a közeljövőben sem várható (bár az AIDS nálunk még meglepően kevés áldozatot szedett, s szerencsére igen lassan terjed).

A helyzet tehát ellentmondásos és változó. Jogi szempontból önmagában véve sem a nyitott házasság illetve együtt-élés,  sem a csoportszex nem elítélendő (felnőttek önkéntes részvétele esetén).  Persze, ha agressziven feltűnő vagy hivalkodó, akkor közbotrány-okozás vagy szeméremsértés címén eljárást lehet kezdeményezni a résztvevők ellen. (Ilyenekről azonban eddig nincs tudomásom.)  Ami a jogi szabályozást illeti, a magyar BTK régebben csak a prostitúciót büntette, ma már csak a „lánykereskedelmet”  stb., de a jogszabályok időről időre változnak.

 

Irodalom:

 

Bartell, G.D. (1971): Group Sex. A Scientist’s Eyewittness on the American Way of Swinging.         New York, Wyden

Buunk, B. (Ed.  1980):  Alternate Lifestyles int he Netherlands.  Alt. Lyf. 3.

Constantine, L.L.& J.M. (1973):  Group Marriages. New York, Macmillen

Ellis, A. & R.A. Harper:  Creative Marriages. New York, Lyle Stuart

Gordon, M. (Ed. 1972):  The Nuclear Family in Crisis. The Search for an Alternative. New York

McGinnis, T.C.& D.G. Finnegan  (1976):  Open Family and MarriageSt.Louis

Libby, R.W.& R.N. Whitehurst  (Eds., 1977):  Marriage and Alternatives. Glenview, Scott

Murstein, B.I. (Ed.,1978):  Exploring Intimate Lyfe Styles. New York, Springer

Neubeck, G. (1969):  Extramarital Relations.  Prentice Hall

O’Neill, G.& N. (1972):  Open Marriage. A New Lyfe Style for Couples.  New York, Evans

Szilágyi V. (1978):  A házasság jövője.  Minerva

Szilágyi V. (1988):  Nyitott házasság, korszerűbb életstílus.  IPV.

Talese, G. (1981):  The Neighbour’s Wife London, Pan Books

 

 

 Szilágyi  Vilmos:

A párválasztási érettség

és a pszichoszexuális szocializáció vizsgálata

In: Pszichológiai tanulmányok, 1975

 

A  szocializáció különböző aspektusai az utóbbi évtizedekben egyre inkább a kutatók érdeklődésének előterébe kerültek világszerte.  A kérdésre vonatkozó ismeretanyag ugrásszerűen növekszik.  Különösen nagy előrehaladás tapasztalható a serdülő- és ifjúkori szocializáció tanulmányozásában. Az ifjúságkutatás interdiszciplináris alapon közeliti meg ezt a problémát.  A hangsúly természetesen továbbra is a pszichológiai megközelítésen van, amely – épp az interdiszciplináris együttműködés következtében – sok új szemponttal gazdagodott.  Elsősorban a szociológia hatott megtermékenyítőleg az ifjúságpszichológiára.   Tény, hogy a klasszikus ifjúságpszichológia  (E. Spranger, Ch. Bühler stb.)  endogén determinációt feltételező, ún. fáziselméletei ma már túlhaladottak.  Bizonyosnak látszik, hogy a társadalmi tényezők, életkörülmények és egyéni tapasztalatok jobban determinálják az ifjúkori személyiség-alakulást és magatartást, mint a veleszületett adottságok  vagy a serdülőkori biológiai változások.

I.

A  szocializáció lényegét  F. Neidhardt  (1970)  így határozza meg:  „Viselkedési készségek  (pontosabban értékorientációk, normák, ismeretek és motiváció)  átvitelének folyamata a szocializátorokról  (szülők, pedagógusok  stb.) a szocializálandókra.” (12. old.)   A szocializáció eredménye a fiatalok beilleszkedése a felnőtt társadalomba.  E beilleszkedés két fő területe a  pályaválasztás és a párválasztás.  Ennek megfelelően beszélhetünk pályaválasztási és párválasztási szocializációról.

A párválasztás fogalma a szakirodalomban általában a házastárs kiválasztását jelenti.  Ennek megfelelően a párválasztási érettség fogalma a házastárs kiválasztására, illetve általában a házasságkötésre és a házaséletre való érettséget foglalja magában.  Ma már általában elismerik, hogy a párválasztási érettség nemcsak az egyén, hanem a társadalom szempontjából is éppoly jelentős, mint a pályaválasztási érettség.   Bizonyos történelmi és tudomány-történeti okok folytán azonban a párválasztási érettség (és az ehhez vezető  folyamat)  vizsgálata  hazánkban sokkal kezdetlegesebb stádiumban van, mint a pályaválasztási problematika tudományos feltárása.  Jelen tanulmányunkkal mindenekelőtt ezt az aránytalanságot szeretnénk csökkenteni.   A párválasztási érettség  pontosabb körülhatárolása ezenkívül alkalmas lehet  például a nemi nevelés céljainak tisztázására;  normativ viszonyítási pontot jelenthet a párválasztási szocializáció egyes fokozatainak és tényezőinek értékeléséhez stb.

 

Ha elemezni próbáljuk a párválasztási  (házasságkötési)  érettséget, első megközelítésre is evidensnek tűnik, hogy rendkívül bonyolult jelenség-komplexummal állunk szemben, amely különböző síkokon illetve szinteken nyilvánul meg.  Legáltalánosabb megfogalmazásban  három fő szintet  különböztethetünk meg:  a  szomatikus,  a pszichés és a  társadalmi-gazdasági  szintet.  A párválasztási érettség szomatikus faktorai a nemi érettséggel, a biológiai reprodukcióra való alkalmassággal  kapcsolatosak.  Ez mintegy a  biológiai alapja  a pszichés párválasztási érettségnek, amivel a következőkben foglalkozunk.  A társadalmi-gazdasági faktorok közé tartozik például a jogi nagykorúság, az önálló egzisztencia  (kereső foglalkozás)  stb.

Pszichológiai szempontból a párválasztási érettséget  az egyén  olyan  fejlettségi állapotának tekinthetjük, amelynek két fő jellemzője van.  Az egyik az  állandó  (és többnyire kizárólagos)  szexuális és intim-kapcsolat igénye,  vagyis a párkereső törekvés.  A másik az egyén  képessége arra, hogy egy hozzá illő partnert megtaláljon  (kiválasszon) és mindkettőjüket  tartósan kielégítő intim kapcsolatban éljen vele. 

 

Rendkívül összetett jelenségről van tehát szó,, s ez önmagában is valószínűsíti, hogy a párválasztási érettségnek  fokozatai, szintjei és rész-egységei  vannak, s jelentős különbség van a „küszöbértéke” és magasabb szintjei között.  Érdemes összehasonlítani a párválasztási érettségnek ezt a fogalmát a  pályaválasztási érettség egy meghatározásával. (Rókusfalvy, 1966)   „A pályaválasztási érettség a tanulónak olyan fejlettségi állapota, amely egyrészt lehetővé teszi az elhelyezkedési lehetőségeknek és személyiségének megfelelő pálya adekvát választását,  másrészt biztosítja  a szakmai képzésnek legalább minimális sikerét, és felébreszti a tanulóban a szakmai beilleszkedésre való törekvést.” (5. old.)

Indokoltnak látszik az a feltételezés, hogy a személyiség érettségének ez a két fő dimenziója szoros összefüggésben és kölcsönhatásban áll  egymással, s a kettő együtt tulajdonképpen azonos azzal, amit a szakirodalomban gyakran  pszichoszociális érettségnek  neveznek.  Ez utóbbinak fő tényezői  A. Sirota  (1969) francia szociálpszichológus szerint a következők:  1.  Alkalmazkodási készség,  2. személyi autonómia, önállóság,  3.  az önuralom, önfegyelem készsége,  4.  a másokkal  (saját- és másneműekkel)  való kapcsolat készsége a társadalmi normáknak megfelelően  és 5.  magas fokú tudatosság, önmagunk és körülményeink kritikai elemzésének képessége.

 

Ezek a tényezők valószínűleg mind a párválasztási, mind pedig a pályaválasztási érettségben fontos szerepet játszanak  (különösen a szóban forgó pszichés érettség  képesség-oldalának  megalapozásában és kibontakozásában).  A pszichés érettség fő dimenzióinak  motivációs oldala azonban már jelentősebb különbségeket mutat. Jelen dolgozatunkban azonban nem a  pályaválasztási és párválasztási érettség  azomosságait és különbségeit kívánjuk mérlegelni,  hanem csupán az utóbbinak bizonyos problémáival foglalkozunk.  Ha a párválasztási érettséget a fentieknek megfelelően úgy fogjuk fel, mint  motívációk  (szükségletek, késztetések)  és képességek  sajátos, komplex rendszerét, akkor azt kell vizsgálnunk, hogy miből tevődnek össze ezek a motivációk és képességek;  milyen feltételek segítik vagy hátráltatják kibontakozásukat  és milyen törvényszerűségek érvényesülnek funkcionálásukban.

A vizsgálandó jelenségek komplexitása kétségkívül komoly módszertani nehézségeket támaszt, különösn, ha meggondoljuk, milyen nagyfokú variabilitás tapasztalható az egyének között  ezen a téren.  Jogosnak látszik az a feltételezés, hogy a pszichológia  mai fejlettsége mellett is számos kutató együttes erőfeszítésére, a legkorszerűbb eljárásokkal folytatott  team-munkára lenne szükség a felmerülő kérdések megközelítőleg teljes tisztázásához  Tudomásunk szerint azonban mindeddig még az iparilag legfejlettebb országokban sem használták ki e problémakörben a pszichológiai kutatás korszerű lehetőségeit.  Ugyanakkor nehezen áttekinthető azoknak a rész-vizsgálatoknak vagy határterületi vizsgálatoknak a tömege, amelyek a szóban forgó problémakör feltárásához is többé-kevésbé értékes adalékokat nyújthatnak. 

 

Ha a számításba jöhető kutatási eredményeket  mint mozaik-darabokat összeraknánk és egységes egésszé integrálnánk, akkor talán olyan képet kapnánk, amelyből hiányosságai ellenére kibontakoznának a megoldás körvonalai.  Egy ilyen integráció azonban önmagában is hatalmas feladat.  A magunk részéről a probléma felvetésén túl inkább csak a kutatás megkezdésével kapcsolatos gondjainkról és gondolatainkról szeretnék itt röviden beszámolni.

 

II.

A  párválasztási érettség kialakulására irányuló vizsgálatainkat  1969-ben kezdtük, amikor – bizonyos előtanulmányok után – összeállítottunk egy kutatási tervet, és megkezdtük a számításba jöhető, fontosabb módszerek kipróbálását.  A munka első szakaszában a következő módszereket próbáltuk ki:

1.  Kérdőíves adatgyűjtés,

2   egyéni interjúk  (kérdőív alapján és anélkül),

3.  ankétok, csoportos beszélgetések, viták, konzultációk,

4.  levelek, naplók, kérdések gyűjtése és elemzése,

5.  esettanulmányok.

 

Mivel statisztikailag jelentősebb mennyiségű adatot  (viszonylag rövid időn belül)  nyilvánvalóan a kérdőíves felméréstől várhatunk, kezdettől fogva súlyt helyeztünk a célnak megfelelő kérdőívek kidolgozására és kipróbálására.  1969-ben kilenc különböző kérdőívvel végeztünk próbafelméréseket.  Egyetemi és főiskolai hallgatók körében háromféle  (21, 76 illetve 87 kérdéssel), középiskolásoknál négyféle  (9, 19, 28 illetve 47 kérdéssel,  az általános iskola 7.-8. osztályos tanulóinál kétféle  (15 illetve 36 kérdéssel)  kérdőívet próbáltunk ki  (N = 635;  ebből 197 fiú, 438 lány).

Saját próbafelméréseink tapasztalatai alapján,  továbbá egyes, hasonló jellegű külföldi vizsgálatok  (pl. Borrmann 1967,  Giese – Schmidt 1968  stb.)  kérdőívét figyelembe véve állítottuk össze azt a kérdőívünket, amellyel 1970  folyamán pedagógusjelöltek és érettségizett szakmunkástanulók körében végeztünk felmérést.  A kérdőív felépítése a következő volt:

 

1.           Általános személyi adatok és pszichoszociális anamnézis.  (A válaszadó neme, életkora, foglalkozása, iskolai végzettsége, családi állapota, esetleges betegségei, neveltetési körülményei;  szülők foglalkozása, házaséletének és egészségi állapotának alakulása, világnézeti és nevelési beállítottságuk  stb. Összesen 19 kérdés.)

2.           Attitűdök és vélemények.  (Életcélok,  világnézet, kapcsolatkészség, magányérzés,  szabadidő-preferenciák, partnerideál, házassági elvárások, családtervezési attitűd, vélemények a házasságrókm a nemi erkölcsről  stb. Összesen  18 kérdés.)

3.           Külön kérdések házasoknak és nem házasoknak.  (A házasság beválása, előzményei;  illetve házasodási tervek, párválasztási attitűdök és az ismerkedési lehetőségek megítélése. Összesen 10 kérdés.)

4.           A nemi és pszichoszexuális fejlődés adatai.  (Első menstruáció illetve pollució, az első „felvilágosítások” forrásai és időpontja, a maszturbációval kapcsolatos tapasztalatok, a pszichoszexuális reagáló-készség alakulása, szerelmi élmények, az első közösülés körülményei, motivumai, az első nemi kapcsolat hatásai és értékelése;  a partnerek száma;  az absztinencia indoklása  stb. Összesen25 kérdés,)

5.           Befejező kérdések.  (Információ-igény, javaslatok a nemi nevelésre, vélemény a kérdőívről.  Összesen  3 kérdés.)

 

A felmérést a Művelődésügyi Minisztérium által kijelölt, budapesti és vidéki  (Szeged, Sopron, Jászberény)  pedagógusképző intézményekben, illetve a Munkaügyi Minisztérium által kijelölt budapesti szakmunkásképző intézetben végeztük.  A kérdőívet  301  pedagógusjelölt,  149  érettségizett szakmunkástanuló  és 57 egyéb kategóriába tartozó  (nem érettségizett szakmunkástanulók,  műszaki főiskolások stb.)  töltötte ki.  (N = 507.)  Az adatok gépi feldolgozásához a KISz  Ifjúságkutató Csoportja nyújtott segítséget,  1973-ban.  Részleges eredményeket már eddig is közöltünk  (lásd: Irodalom!), a teljes anyag azonban csak a közeljövőben kerül publikálásra.

A publikált adatokat és a hozzájuk fűzött értékeléseket  természetesen nem lenne értelme itt megismételni;  csupán érintőleg utalunk itt közülük néhányra, amennyiben azt a következő fejtegetéseink gondolatmenete megkívánja.  A fő kérdés, amely köré gondolatainkat csoportosítjuk, a  párválasztási  (vagy pszichoszexuális)  szocializáció  problematikája.

 

III.

A  szocializáció ismertetett fogalmából kiindulva  a  párválasztási szocializációt úgy határozhatjuk meg, mint a  sikeres párválasztáshoz szükséges viselkedési készségek átvitelének folyamatát  a szocializátorokról a szocializálandókra. Egy ilyen meghatározás azonban merőben formális mindaddig, amíg pontosabban körül nem határoljuk a  „sikeres párválasztás” és az ehhez szükséges „viselkedési készségek”  fogalmát.  S ezzel már benne is vagyunk a problémák sűrűjében.

A párválasztás sikerének kritériumait csak a legutóbbi évtizedekben próbálták közelebbről meghatározni.  W. Burgess (1953)  ennek nyolc kritériumát különbözteti meg:  tartósság, boldogság,  elégedettség a házassággal, a közösség elvárásainak teljesítése,  személyiségfejlődés, integrálódás a család életébe és alkalmazkodás.  Az egyes kritériumokkal kapcsolatban a siker foha különböző lehet, így egy profil  („házasságrofil”)  lehet az eredmény.  De Burgess arra is rámutat, hogy többféle házassági standard van;  minden társadalmi osztálynak megvan a maga standardja.  Nehéz tehát olyan viszonyítási pontokat találni,  amelyek lehetővé tennék objektib kritériumok alkalmazását.

 

Ez a kérdés mélyebben elemezve filozófiai problémákhoz:  az értékrendszerek objektivitásának problémájához vezet.  A sikeres párválasztás, a jó házasság  kritériumaiban társadalmi normák,  értékek nyilvánulnak meg, s ezek korokhoz és társadalmi osztályokhoz kötöttek.  Objektivitásuk tehát viszonylagos.  Korunkban és társadalmunkban a sikeres párválasztás objektiv kritériumait társadalmunk értékrendszeréből vezethetjük le, amely természetesen tartalmazza a korábbi társadalmi formációk maradandónak bizonyult értékeit is.  E „levezetés” eredményeként a következő  hipotézishez jutottunk:  a párválasztás és az általa létrejött házasság ma akkor nevezhető sikeresnek objektive, vagyis akkor felel meg a mai társadalmi normáknak és elvárásoknak, ha tartós és kiegyensúlyozott családi életet eredményez, amely

 

1.            elősegíti a házastársak illetve családtagok  (minden fontosabb)  szükségletéenk kielégítését, és társadalmilag értékes képességeik  fejlődését;

2.            korszerű családtervezési módszerekkel biztosítja, hogy a körülményekhez képest optimális időpontban, optimális létszámú gyermek szülessen;

3.            belső interakciói és külső kapcsolatai egyaránt  összhangban állnak társadalmunk  fejlődésével.

E  kritériumok bővebb elemzése külön tanulmányt igényelne.  Ehelyett felhívjuk a  párválasztás sikerének szubjektiv kritériumaira.  Köztük a három legfontosabb és legáltalánosabb az  elégedettség a házassággal  (és házastárssal);  az egymás iránti pozitiv érzelmi viszony  és a kölcsönös alkalmazkodás, amelynek könnyűsége esetén  összeillésről  beszélhetünk.  A házasság szubjektiv beválása  a szubjektive legfontosabbnak tartott szükségletek és elvárások kielégítésének függvénye.  Ezek legnagyobbrészt besorolhatók valamelyik fentebb említett kritériumba,  de hangsúlyuk vagy hierarchiájuk nagy egyéni variabilitást mutat.  A pedagógusjelöltek körében folytatott felmérésünk adatai szerint  (N = 301)  a házassággal kapcsolatos szubjektiv elvárások között első helyen áll a  „szeretet, megbecsülés”, a másodikon a gyermek(ek)  utáni vágy, a harmadikon pedig a „biztonság”. A házastárssal kapcsolatban legfőbb követelménynek tartják a megbízhatóságot és őszinteséget  (90%), továbbá a közös ízlést és érdeklődést (58%).

 

Sajnos, nincs hazai adatunk arról, hogy más csoportoknál vagy rétegeknél milyen párválasztási és házassági elvárások találhatók.  De az eléggé nyilvánvaló, hogy a házasságideál és a partnerideál csoportonként és egyénenként is eltérő.  Vagyis a házasságtól a legkülönbözőbb egyéni szükségletek kielégítése várható, és talán csak az a közös, hogy  a különböző típusú szükségleteinek egyetlen, kiválasztott partner révén igyekszünk kielégíteni.  Ez a  kizárólagosságra törekvés  ma a párválasztási érettség egyik fontos tényezőjének látszik  (bár megkérdőjelezhetö). De ugyanilyen lényeges, hogy a házassággal és a házastárssal kapcsolatos elvárások  reálisak,  megvalósíthatók legyenek:  önismereten és a partner jó ismeretén alapuljanak, és a külső körülményeket is vegyék figyelembe.  Nem várható siker az irreális, éretlen vagy abnormális elvárásokon illetve motívumokon alapuló  párválasztástól.

Ha a felmérésünkben kapott adatokat összevetjük más vizsgálatok  (pl. C. Kirkpatrick 1963, vagy R. Lantz és C. Snyder 1969)  adataival,  akkor úgy tűnik, hogy a párválasztási motivációban szerepet játszó, leggyakoribb szükségletek a következők:  1.  a szexuális-erotikus szükséglet,  2.  a biztonsági  (szolidaritási)  szükséglet,  3.  az elismerési szükséglet,  4.  az önmegvalósítási szükséglet és 5. a szülővé válás szükséglete.

 

Ezek kivétel nélkül  tanulással elsajátított, társadalmi és nevelési hatások nyomán kialakult szükségltek  (beleértve a szexuális-erotikus szükségleteket is, amelyekről  H.F. Harlow  és mások kísérleteiből tudjuk, hogy megfelelő külső  (csoport-)hatások nélkül nem alakul ki.  Ezt saját vizsgálataink is tanusítják:  a 21-22 évesek korcsoportjában is akadtak olyanok, akiknél a  szexuális-erotikus szükséglet gyakorlatilag nem jelentkezett, vagy teljesen fejletlen volt.  Ugyanakkor a 13-14 éves korosztály egy részénél a szerelem szükséglete igen intenziv és tudatos volt.  Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az utóbbiak már képesek és alkalmasak az érett, szerelmi életre, de a szükséglet megjelenése és tudatosodása olyan viselkedési motivációt teremt, amely kétségkívül elősegíti a szerelmi képesség kibontakozását.

Hasonló a helyzet a többi szükséglet esetében is.  A  biztonsági szükséglet  ( vagy pontosabban: az általános  védettség  szükséglete)  nem pusztán az anyagi biztonságra irányul.  Fontosabb alkotó része az  érzelmi védettség igénye:  az a megnyugtató érzés, hogy nem vagyunk egyedül és védtelenül, hanem tartozunk valakihez, akire mindig számíthatunk, aki szolidáris velünk.  Ez a szükséglet kezdetlegesebb, de intenziv formában  már a csecsemőkorban megnyilvánul, s kielégítésének módja és mértéke jelentősen befolyásolja a személyiség egész fejlődését.  A biztonság szükségletének kielégítettségi foka pozitíven vagy negativan hat az egyén önbizalmára:  másokkal szemben nyilttá és bátorrá, vagy visszahúzódóvá és félénkké teheti.  Alkakítja tehát a kapcsolatkészséget, a barátkozás képességét, a partner iránti bizalmat vagy bizalmatlanságot  stb.

 

Az  elismerési (és értékelési) szükséglet  sajátosan emberi, tanult szükséglet, amely potenciálisan minden emberi kapcsolatban jelen van, de különleges szerepe van a partnerkapcsolatban, ahol elsőrendű fontosságú, hogy a partner illetve házastárs megértse és értékelje attitűdjeinket és magatartásunkat.  Ez fejeződik ki a „közös ízlés, érdeklődés” igényében, amit válaszadóink a második legfontosabb követelménynek tartottak.  Az elismerés  erkölcsi igazolást jelent az egyén számára; a pszichés ökonómia szempontjából nélkülözhetetlen sikerélményhez juttatja;  illetve lehetővé teszi a más területen bekövetkező frusztrációk ellensúlyozását.  Lényegében azt a szerepet tölti be, amit a kondicionálásban a megerősítés, vagy bármely önvezérelt rendszerben a pozitiv feedback.

Az  önmegvalósítási  szükséglet  nehezen körülhatárolható, komplex jelenség:  az egyéni adottságok kibontakozásának, a hajlamok, diszpoziciók, késztetések és motivumok szabad kiélésének, az individualizálódásnak az igénye.  Nagy szerepe van benne az én-ideálnak, az önmagunkkal kapcsolatos igényszintnek és elvárásoknak, az életcéloknak  (Tulajdonképpen a szülővé válás, a gyermekvállalás is önmegvalósítási szükséglet; sőt, szélesebb értelemben véve minden egyéni szükséglet része ennek az integrativ szükségletnek.)  A párválasztás mindig az önmegvalósítási szükséglet kielégítésének eszköze,  amelynek lényeges funkciója, hogy fejlessze az önmegvalósításhoz szükséges képességeket, viselkedési készségeket.  A folyton fejlődő önmegvalósítási szükséglet tartós kielégítése azonban feltételezi a „többiek”: a partner, a család és a társadalom elvárásainak figyelembe vételét.  Ennek folytán a párválasztás és házasság az önmegvalósítási szükségletet  szocializálja:  a társadalmi-kulturális normáknak megfelelően alakítja.  Ez a szocializációs folyamat persze nem mindig zavartalan;  sok függ az előzményektől és a körülményektől.

 

„sikeres párválasztás”  tehát a partnerrel kapcsolatos, reális igények, szocializált szükségletek kölcsönös kielégítése,  a nagyobb közösség (a család és a társadalom)   érdekeinek figyelembe vételével.  A szükséges viselkedési készségeknek ezt kell lehetővé tenniük;  vagyis a készségeknek az egyéni szükségletekhez és a társadalmi érdekekhez kell igazodniuk. 

A  szexuális-erotikus szükséglet kölcsönös kielégítése például a partnerek hasonló szexuális igényszintjét, beállítottságát, adekvát orgazmuskészségét feltételezi.  A biztonsági szükséglet csak akkor elégülhet ki kölcsönösen, ha  kialakult a partnerekben az affektiv stabilitás,  az  érzelmi kötődés készsége, az empátia  és a partnerrel való szolidaritás  készsége.  Ez utóbbi készségek képezik az alapját az elismerési szükséglet kielégítésének is, olyan egyéb készségek mellett, mint a  tolerancia, vagyis az eltérő vélemények tiszteletben tartásának készsége, az önkritikai és frusztráció-feldolgozási készség  stb.  Csak néhányat említettünk a fontosabb viselkedési készségek közül, illusztrációképpen és semmiképp sem a teljesség igényével.  Hiszen nem ismerünk (és magunk sem folytattunk)  olyan vizsgálatokat, amelyek a sikeres párválasztáshoz szükséges viselkedési készségek teljes számbavételét lehetővé tennék.

 

.Minthogy az intim partnerkapcsolat a legbonyolultabb emberi interakciók közé tartozik,  mindkét felet kielégítő egyensúlyi helyzetének fenntartása  komoly  szociálpszichológiai teljesítmény, amelyben a (szélesebb értelemben vett) tanulással elsajátított ismeretek, attitűdök és viselkedési sémák egész rendszere működik közre.  Az egyén nemi szerep-magatartása mögött tehát mindig ott van, mint közvetlen irányító, a  személyiség pszicho-szexuális  struktúrája. A  párválasztási érettség eszerint a pszichoszexuális fejlődés illetve szocializáció eredménye, felnőttkorra jellemző fejlődési szakasza.

A  pszichoszexuális szocializáció mai ismereteink szerint  már a csecsemőkorban megkezdődik;  a beszédtanulás időszakában tanítják meg a gyermeket arra, hogy melyik nemhez tartozik  (pszichoszexuális identifikáció) és hogyan kell viselkednie egy kisfiúnak illetve kislánynak  (nemi szerep).  Ettől kezdve a nemi szerep tanulása és gyakorlása folyamatosan fejlődik, s lényegében az egész életen keresztül tart,  bár kétségtelen, hogy a folyamat döntő szakasza a serdülő- és ifjúkor.  Ekkor kell ugyanis kialakulnia a felnőttes nemi szerepviselkedésnek, s az alapját képező, kognitiv struktúráknak és attitűdöknek.  Az egész folyamatban ma még sok a tisztázatlan tényező.

 

A párválasztási szocializáció  vizsgálatának egyik alapkérdése, hogy a különböző endogén és exogén, társadalmi tényezők hogyan befolyásolják a  párválasztási  érettség  kialakulását?  A hangsúlyt feltehetőleg itt is az utóbbiakra kell helyezni, és módszeres eljárásokkal kell tisztáznunk a család, a kortárscsoportok, az iskola, a tömegkommunikáció  stb.  szerepét ebben a folyamatban.  Az empirikus adatgíűjtéssel azonban nem elégedhetünk meg.  Kritikailag felül kell vizsgálnunk az eddigi nevelési célokat, módszereket és interdiszciplináris együttműködéssel korszerűsítenünk kell azokat.  Ennek során aligha nélkülözhetjük a jól átgondolt kísérleteket.  Ki kell dolgoznunk a szexuális szocializáció irányításának korszerű modelljét,  mert a jelenlegi szocializátorok – úgy tűnik – eléggé tanácstalanok ebben a kérdésben.

 

A  hagyományos modell valaha talán bevált (bár ezt is megkérdőjelezhetnénk!), a társadalmi átalakulások folytán azonban ma már biztosan nem válik be.  A párválasztások gyakori sikertelensége, a házassági konfliktusok, elhidegülések és válások azt mutatják, hogy a mai szocializátorok általában nem rendelkeznek a sikeres párválasztáshoz szükséges viselkedési készségekkel,  amelyeket át kellene adniuk a szocializálandó fiataloknak.  Saját, említett felmérésünk adatai szerint a leendő pedagógusokban igen erős az erre irányuló tanulási igény:  65%-uk szeretne többet tudni a házasság sikerének feltételeiről.

 

  Az eddigi vizsgálatok eredményei alapján úgy látjuk, hogy a szexuális szocializáció optimalizálásában kulcsfontosságú szerepe lehet a pszichológiának.  A magunk részéről tovább kívánjuk folytatni az ilyen irányú kutatást.  Elsődleges célunk, hogy pontosabban körvonalazzuk a párválasztási érettség pszichológiai tartalmát, és kidolgozzunk egy eljárást a pszichoszexuális érettség fokának megállapítására.  Egy ilyen tesztnek mind a nevelési, mind a  (remélhetőleg hamarosan megvalósuló)  párválasztási és házassági tanácsadásban nagy jelentősége lenne.

 

IRODALOM

 

Borrmann, R.: Ifjúság és szerelem.  1967: Kossuth K.

Buda Béla – Szilágyi Vilmos:  Párválasztés. A partnerkapcsolatok pszichológiája.. 1974, Gondolat K.

Burgess,W – P. Wallis:  Engagement and Marriage. 1953,, Lippincott Co.

Giese, H. . G. Schmidt:  Studentensexualität.  1968, Rowohlt

Harlow, H.F.: Sexual Behavior in Rhesus Monkeys.  In: Beach, F.A. (Ed.): Sex and Behavior. 1965, Wiley

Kirkpatrick, C.:  The Family as Process and Institution.  1963,  The Ronald Press

Lantz, H,R, . E.C. Snyder: Marriage. An Examination… 1968, Wiley

Neidhardt, F. Bezugspunkte einer soziologischen Theorie der Jugend. In: Jugend im Spektrum der Wissenschaften. 1970, Juventa V.

Rókusfalvy Pál:  Pálxaválasztó tanulók pályaválasztási érettsége. 1966, MTA, Doktori értekezés)

Sirota, A.: Situation pédagogique et éducation de la maturité  1969.Rev. Franc. Ped., 9.

Szilágyi V.: A párválasztás pszichológiai és szociológiai problémái.  Valóság, 1970/8.

Szilágyi V.: Világnézet és párválasztási érettség.  Világosság, 1971/3.

Szilágyi V.:  A párválasztás és családalapítás problémái.1971  In: Család és házasság a mai magyar társadalomban  (szerk. Lőcsei Pál), Közg. és Jogi K.

Szilágyi V.:  A pedagógusjelöltek és a nemi nevelés.  Pedagógiai Szemle,  1973/2.

Szilágyi V.:  Bevezetés a szexuálpedagógiába.  1973,  Tankönyvkiadó

 

 

 

A  szexuálpedagógia  helyzete  hazánkban

 

A kommunista hatalomátvételt követően egészen 1958-ig semmilyen szexuális felvilágosító könyv nem jelenhetett meg, s az 1960-as években is csak néhány,  A szexológia szempontjából kedvező fordulatot  először Hirschler Imre: A nők védelmében  (1958),  majd Buda Béla:  A szexualitás modern elmélete  (1972)  című könyve  jelentette.  1970  körül egyre több cikk és adat jelent meg az ún.  „családi életre nevelés”  (s ezen belül a szexuális nevelés)  szükségességéről,  főleg a sok válás és a rengeteg művi abortusz miatt

 

Ami engem illet, szintén 1970 körül kezdtem foglalkozni szexológiával.  Egyrészt a nyugati szakirodalmat tanulmányoztam, másrészt adat-gyűjtésbe kezdtem a diákifjúság körében, hogy  szexuális kulturáltságuk  és pszichoszexuális fejlődésük sajátosságait felmérjem. Mindebben sokat segített Buda Béla említett könyve (amelynek kiadását én javasoltam, sőt, szerkesztését is magam végeztem).  Mindezek alapján felismertem, hogy a pedagógusokat és nevelőket sürgősen fel kell készíteni a szexuális nevelés feladataira, s az ehhez szükséges ismereteket el kell juttatni számukra.  Ezért megírtam a  Bevezetés a szexuálpedagógiába  című  könyvet, amelynek publikálását azonban a Pártközpont  csak a tanárképző főiskolák jegyzeteként engedélyezte, 1973-ban.  Csak azt sikerült elérnem, hogy  ezeken a főiskolákon  a könyvem alapján fakultativ szexuálpedagógiai  speciálkollégiumokat  (kurzusokat)  indítottak, amelyekre igen sok hallgató jelentkezett.  Vizsgázni azonban sehol nem kellett belőle, s néhány javasolt olvasmányon kívül fix tananyagot sem kaptak, s a kurzusok vezetése is változó szintű volt.   Azonkívül a főiskolák igazgatói is többnyire idegenkedtek tőle, s feleslegesnek tartották;  ezért néhány év alatt ezek a kurzusok mindenütt megszűntek, nem épültek be a leendő pedagógusok tananyagába.

 

Pedig éppen 1973-ban született egy  népesedéspolitikai kormányhatározat  is, amely többek közt előírta a  „családi életre nevelés”  bevezetését  az állami oktatás minden szintjén.  Ez a határozat teret nyithatott volna az intézményes szexuális nevelés számára;  megvalósításáról azonban az államapparátus nem gondoskodott.   Az Oktatásügyi Minisztérium ugyan kiküldött az iskolákba  egy brosúrát, s elrendelte, hogy az általános iskola  5. osztályától kezdve évente 2-4 osztályfőnöki órán foglalkozni kell a családi életre neveléssel, de a tanárokat nem készítették fel erre, s nem is ellenőrizték őket ezen a téren.  Igy aztán  hellyel-közzel ugyan voltak előadások a családi élet szépségéről és hasznosságáról, de a szexualitás témáját a tanárok kerülték, vagy meghívtak egy orvost, hogy tartson felvilágosító előadást a tanulóknak.  Persze ők is legfeljebb a terhességről és a nemi betegségekről, meg a fogamzásgátlásról tudtak ismereteket közölni.  Ez azonban korántsem volt elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza a tömegkommunikációból és a reklámokból áradó, pornográf hatásokat.  Igy a tizenévesek  „szexuális felvilágosítását”  a 80-as évektől jórészt a pornográfia vette át, aminek folytán a  „szex-technika”  egyes részletkérdéseit hamar megismerték, de alapvető kérdésekben – a felmérések szerint -  meglepő tájékozatlanságról tanuskodtak.

 

 Ugyanakkor az 1960-as és 70-es évektől kezdve  egyre több és egyre jobb szexuális felvilágosító könyv jelent meg, s ezek elég nagy példányszámban is gyorsan elfogytak.  De az is jelezte a szexuális nevelés iránti igényt, hogy az egyes lapokban és  havi magazinokban megjelenő „Orvos  válaszol” vagy   „Pszichológus  válaszol”  rovatokhoz rengeteg, segítséget és tájékoztatást kérő levél érkezett.  1980 körül magam is évekig vezettem ilyen rovatot egy ifjúsági magazinban, s az ilyen levelek és válaszok anyagából állítottam össze  A  pszichológus  válaszol – szerelemről, szexről  (1984)  című könyvemet  (amely már a hatodik, szexológiai tárgyú könyvem volt).  Ez a könyv némileg átdolgozva  2004-ben újra megjelent, s akár a 14-18 évesek  iskolai, kötelező olvasmánya is lehetne  (de persze nem lett). 

 

Minthogy a szexuális nevelést nem sikerült intézményesíteni,  a szexológia egészének meghonosítása került előtérbe.  Erre elsősorban az 1980-ban megalakult  Magyar Pszichiátriai Társaság egyik vezetője, dr. Buda Béla segítsége adott lehetőséget, akivel együtt a szociálpszichiátriai szekció keretén belül létrehoztunk 1983-ban  egy  szexológiai  munkacsoportot,  amelyhez hamarosan több mint 200  orvos, pszichológus és más szakember csatlakozott.  Havonta tartottunk tájékoztató előadásokat és vitákat, s a begyűjtött javaslatok figyelembe vételével kidolgoztunk egy munkatervet, amelyben a szexuális nevelés hazai helyzetének elemzése és továbbfejlesztése is központi témaként szerepelt.  Tekintettel a nagy érdeklődésre és a munkacsoport üléseken mutatkozó aktivitásra, hamarosan felmerült egy konferencia szervezésének igénye és lehetősége. 

 

Az első magyar szexológiai konferenciára   1985 februárjában került sor az orvosegyetem pszichiátriai klinikájának nagytermében.  A konferencián összesen  15  előadás hangzott el, köztük több kifejezetten a szexuális felvilágosítás és nevelés problémáiról.  Az előadások nem sokkal később sokszorosított formában is megjelentek.  A szexológiai munkacsoport szépen induló munkáját azonban a konferencia után megzavarta, hogy szervezőjét és titkárát (vagyis engem)  megalapozatlanul támadták és még abban az évben lemondatták.  Az egymást váltó, új titkárok pedig nem voltak képesek az indulás lendületét megtartani.  Igy a munkacsoport taglétszáma és aktivitása erősen visszaesett.  Ezen az sem változtatott, hogy  a felmerült igények figyelembe vételével  Buda Béla és jómagam több alkalommal  70 órás, 10-15 fős  szexuálterápiai kiképző  csoportokat inditottunk   Sajnos, ezek a képzések nem kaptak állami elismerést.  A résztvevők így csak mellékesen  foglalkozhattak szexuális tanácsadással és terápiával;  szakmailag senki sem ellenőrizte őket, mert szupervizió  sem működött.

 

A romló helyzeten az sem változtatott, hogy a szexológiai munkacsoport megmaradt tagjaiból  1989-ben  egy szülészeti vonalon dolgozó, de nyugdijas korú, konzervativ, vallásos szemléletű pszichológusnő vezetésével megalakult a  Magyar Szexológiai Társaság.  Ennek tízegynáhány tagja  azokból verbuiválódott, akik az említett pszichológusnő  szemináriumaira jártak  az egyetem bölcsészkarán, s aztán „szexuálpszichológusként” magánpraxist kezdtek folytatni.  A társaság programjában a szexuális nevelés elősegítése is szerepelt ugyan, de ennek érdekében az egyéni tanácsadáson kívül semmit sem tettek.  Elvi nézeteltérések miatt sem  Buda Béla, sem jómagam nem vettünk részt a csoport havi összejövetelein, mert többszöri próbálkozásra sem sikerült közös nevezőre kerülnünk.

 

politikai rendszerváltás, vagyis  1990 óta   a  szexológia és a szexuális nevelés helyzete  még ellentmondásosabban alakult.  Történtek ugyan magánkezdeményezések a családi életre nevelés  terén  (dr. Czeizel Endre  és mások könyvet is publikáltak erről),  vagy a kulturált magánéletre nevelés érdekében, de ezek csak átmenetileg és szűk körben próbáltak a helyzeten javítani.  Erős ellenállás  mutatkozott ugyanis a konzervativ körök, egyes egyházak és pártok részéről, amelyek ugyanakkor sem a szexuális szabadosságot, sem a pornográfia és a prostitúció rohamos terjedését nem tudták megakadályozni.  Mindezek láttán  1998-ban  létrehoztam a  Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés  nevű  alapítványt, amelynek egyik fő célja éppen a szexuális kultúra terjesztése volt, s azonnal elkezdte kiadni szerkesztésemben a  Magyar  Szexológiai Szemle  című, negyedévenként megjelenő, tudományos és ismeretterjesztő  folyóiratot.  Megjelenésének négy éve alatt ez a folyóirat  130-140  előfizetője részére  (plusz a könyvtárakon keresztül)  lehetővé tette a kitekintést a szexológia négy fő tudományterületére:  a szexuálpedagógiára, az orvosi szexológiáára, a szexuálpszichológiára és a szexuálszociológiára,  rendszeresen ismertetve a nyugati szexológiai  folyóiratokat és újabb könyveket. Minden szám tartalomjegyzéke és egy-két cikke ma is olvasható a  weblapomon (www.szexualpszichologia.hu )

 

Támogatás hiányában a folyóirat  2002-ben megszünt,  viszont az alapítványom 2004-től egy könyvsorozatot indított  A  szexuális egészségvédelem szakkönyvei  címmel.  Ennek első öt kötete a következő: 

1.      Szexológiai  dokumentumok.  (2004)  Ez egyrészt válogatást tartalmaz  E. J. Haeberle professzor írásaiból, másrészt  ismerteti  a  WHO Ajánlásait  a szexuális egészség biztosítása és a szexuális nevelés érdekében.

2.      Alapismeretek a  szexuálterápiáról.  (2004)    A könyv  Haeberle  professzor  1. és 5.  e-learning kurzusát tartalmazza abból a hat kurzusból, amelyek mindegyike magyar fordításban is olvasható a  saját  weblapomon.

3.      Iskolai szexuális  nevelés -  Németországban.  (2004)   A könyv a  Petra Milhoffer szerkesztésében, 1995-ben  megjelent  „Sexual-erziehung von Anfang an!”  című kiadványnak némileg rövidített és korszerűsített, magyar változata, amely  (fülszövege szerint) kimozdíthatná a zsákutcából a magyar szexuális egészségvédelmet és nevelést, ha a pedagógusképzésben felhasználnák.

4.      Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció.  (2006, Medicina V.)   Ez az első  szexuálpszichológiai tankönyv, amely európai (vagy legalábbis Kelet-középeurópai)  viszonylatban megjelent.  Egyetemi oktatása azonban csak most kezdődik, bár nem kötelező jelleggel, hanem csak egy fakultativ kurzus keretében.

5.      Szexuálpedagógia.  Szexuális egészségnevelés.  (2007, Athenaeum v.)    A  szexuálpedagógia első magyar tankönyve, amely eddig még csak a gyógypedagógiai főiskolások oktatásában került fakultativ bevezetésre, de remélhető, hogy a  pedagógusok és a szociális munkások képzésének más intézményeiben is  fel fogják használni.

 

Az utóbbi két könyvet magam írtam, s mindkettő teljes egészében olvasható a weblapomon is.  (Ezekkel együtt összesen  26 könyvem jelent meg.) Az első hármat pedig fordítottam és szerkesztettem;  ugyanez történt Norbert Kluge: A  gyermeklét  antropológiája (2004)  című könyvének magyar kiadásával. Ezenkívül más szerzőktől is megjelent néhány szexológiai témájú könyv, de ezek a szexuális nevelést legfeljebb csak érintik, vagy pedig  elég egyoldalúan illetve  konzervativ megközelítéssel tárgyalják. Hasonló a helyzet  az olyan weblapokkal, mint pl. a  Szülészek és Nőgyógyászok  Tudományos  Társaságáé, amely kizárólag orvosi vonatkozású  felvilágosításra vállalkozik,  állami támogatással. 

 

A  szexuális nevelés tehát Magyarországon  egyáltalán nem tekinthető megoldottnak, holott a szexuális egészséget sokféle veszély fenyegeti.  Ilyen például a házasság és a család intézményének mai világválsága, amely  elsősorban a válások és különélések számának folyamatos növekedésében és a gyermekvállalás kerülésében  nyilvánul meg.  Hazánkban évtizedek óta jóval kevesebb gyermek születik, mint ahányan meghalnak, így nemzetünk létszáma évről-évre fogy  (már alig 10  millió).  Az utóbbi években  hazánkban évente 95-97 ezer gyermek született, közülük 6-7 ezer kiskorú lányanyáktól  (sőt, évente 100-120-an  14 éves aluli lányoktól).   Ugyanakkor évente 54-59 ezer művi abortuszra került sor;  ezek közül évi 6-7 ezer a 15-19 éveseknél, 160-180  pedig a 12-14 éves lányoknál..  Vagyis a művi abortuszok 11-12%-a fiatalkorúaknál történik  ( ami kb. tízszerese a nyugateurópai átlagnak).  Mindez elsősorban az átfogó és intézményes szexuális nevelés hiányának következménye.

A további, súlyosbító tényezőktől eltekintve is nyilvánvaló, hogy a korszerű nemi nevelés széleskörű bevezetése és a szexuális kultúra fejlesztése nemcsak sürgősen szükséges, hanem kifejezetten nemzetmentő feladat;  ezt már régen fel kellett volna  ismerniük a köznevelés és a közegészségügy illetékeseine

                                                                                                                                               Szilágyi  Vilmos  dr.

 

 

A  szexuális nevelés  válságos

jubileumai - Németországban

 

Köztudott  (lehetne), hogy  a szexuális viselkedés  jellege, minősége kulcsszerepet játszik az egyének és a társadalom életében, s minthogy az embernél ez nem ösztönös, vagyis nem velünk születetten megszabott, tudatosan és megalapozottan fel kell(ene)  rá készülni a képzés  során.  Ez pedig eleinte a szülők és a hivatásos nevelők, később egyre inkább önmagunk, vagyis az önnevelés, önfejlesztés  feladata.

 

A szexológia művelői már a 20. század elején eléggé tisztában voltak ezzel, amikor a szexuális reform-mozgalmak egyik fő céljává tették a széleskörű szexuális felvilágosítást. Cikkek és könyvek formájában ez többé-kevésbé megvalósulni látszott már a század első felében, bár persze nem jutott el sokakhoz. Szerencsére az  1950-es években a svédek vezették be elsőként az iskolai szexuális nevelést, s kezdték meg a nevelők ilyen irányú kiképzését.  1968-ban aztán  az NSzK  kultuszminiszteri konferenciája is határozatot hozott a kötelező, iskolai szexuális nevelésről, s ezzel beindulhatott volna az oktatók szexuálpedagógiai képzése is.  Ennek azonban rögtön akadályai támadtak. Bár szakirodalmi „segédanyagok”  bőven álltak rendelkezésre, s hellyel-közzel rövid tanfolyamokat is rendeztek, a szexuálpedagógia nem vált a pedagógusképző intézmények tananyagává.

 

Igy aztán tíz év is eltelt, mire valakinek eszébe jutott, hogy komolyan kellene venni az iskolai szexuális nevelést  és a kultuszminiszterek által kiadott  „irányvonalakat”. Ez a valaki Rudi Maskus, a bonni egyetem pedagógusképző intézetének tanára volt,  akinek szexuálpedagógiai előadásait a hallgatók tömegei már korábban is lelkesen hallgatták, s aki 1978-ban  megszervezte a szexuális nevelés első német társulatát  (Deutsche Gesellschaft für Geschlechtseziehung).  A bonni egyetem példáját (ahol ebből vizsgázni kellett) ugyanis más német egyetemek és főiskolák nem követték; így a tanítók és tanárok felkészületlenek maradtak, és segítségre volt szükségük.

 

A  szexuális nevelés közhasznúként elismert  német egyesülete havonta megjelenő folyóiratot (DGG-Informationen) adott ki és juttatott el tagjaihoz, azonkívül évente gyűléseket tartott a különböző német városokban, s a meghívott szakemberekkel megvitatta az iskolai szexuális nevelés fejlesztésének lehetőségeit. Ezeken az éves gyűléseken a résztvevők határozatokat fogadtak el, s ezeket eljuttatták a pedagógusképzés illetékes vezetőinek és a médiának is.

Az egyesület  30 éves fennállásának jubileuma alkalmából hozott határozat a következő:

 

„A 40 éve elrendelt törvényes kötelezettség ellenére  még mindig nem magától értetődő az átfogó és tudományosan megalapozott szexuális felvilágosítás és nevelés, valamint az  AIDS és a szexuális visszaélések megelőzése minden iskolában és minden évfolyamon.  Gyermekeink és fiataljaink védelmének antropológiailag és pedagógiailag megalapozott elvei ne essenek áldozatául a gazdasági szabadelvűségnek.  A mai tudományos ismeretek és az állami irányelvek szerint a fiatalok tartós befolyásolásának és így szexuális nevelésének törvényben rögzített helyei: a szülői ház és az iskola.  A tudományos vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy ennek az igénynek sem a szülők, sem az iskolák nem tudnak megfelelni, mert a hiányzó lehetőségek miatt nem tudnak rá felkészülni.

 

A tartományok kultuszminisztereinek kötelessége, hogy a szexuálpedagógia pedagógus-képzésbe és továbbképzésbe való beépítésének önmaguk által vállalt  feladatát végre teljesítsék.

A szexuális nevelés német egyesületének (DGG)  az a követelménye, hogy  az oktatók és nevelők kötelező szexuálpeagógiai képzést kapjanak az egyetemeken és főiskolákon, 30 év óta sem teljesült;  de ugyanígy a neveléssel foglalkozók, különösen a szülők képzése és továbbképzése is mellőzött maradt.  Holott ezek a tudományosan megalapozott oktatás- és módszertannal nagyon jól megoldható és időszerű feladatok.

Az internet és a „szabad piac”  korában  „a tudás  véd” mottója  áltudományos közleményekre és programokra is kihasználható, s akkor éppenséggel nem a gyermekek és fiatalok védelmét szolgálja, hanem kizárólag gazdasági érdekeket.  Ennek során a fiatalokat egyre inkább eszközként kezelik és kihasználják.  Az ifjúságvédelmi hatóságok, a tudósok és a szexuális nevelés társulata egyaránt e társadalmi közömbösség távlati következményeire figyelmeztet.

 

Ez a határozat akár Magyarországon is érvényes lehetne, bár a kötelező, iskolai szexuális nevelés kimondásáig még nem jutottunk el. Igaz, hogy már 1973-ban született egy olyan  népesedési kormányhatározat,  amely többek közt előírta, hogy az általános iskolák felső tagozatain és a középiskolákban be kell vezetni az ún. „családi életre nevelést”, amely elvileg magában foglalhatta volna a szexuális nevelést is, de a megvalósításról, ellenőrzésről, s legfőképpen a leendő és már működő pedagógusok szexuálpedagógiai képzéséről és továbbképzéséről itt sem gondoskodtak.Helyzetünk tehát nagyon hasonló a német helyzethez  (ahol azért valamivel több történt).

 

Joggal merülhet fel a kérdés:  mi lehet az oka az intézményes szexuális nevelés majdnem teljes kudarcának?

Az említett német egyesület megalapítója,  Maskus professzor erről így vélekedett a jubileumi ülésen:  Német viszonylatban szerepet játszhatott az is, hogy az egyik német szexológiai társaság vezetője,  Helmut  Kentler  sikeres könyveket publikált az  emancipatórikus, korlátozásmentes szexuális nevelésről,  amit sok pedagógus is átvett. A szülők egyes csoportjai ezzel nem értettek egyet, s az Alkotmánybírósághoz fordultak, amelynek (1977-ben hozott) ítélete szerint  Kentler írásai ideologikusan egyoldalúak, s ezzel sértik az „indoktrinálás tilalmát”. Amely szerint az iskolai szexuális nevelésnek is nyitottnak kell lennie a különböző értékrendszerek iránt;  vagyis egy pluralisztikus társadalomban  figyelembe kell vennie ezeket.

 

Maskus hozzáfűzi:  „A szexualitással kapcsolatos, tudományos megállapítások közlése nem sérti ezt a tilalmat.  Ezeknek ugyanis nincs alternativájuk – bár az értékelésük különböző lehet.  Éspedig az egyén származásától, nevelésétől, politikai és vallási meggyőződésétől, élettapasztalatától függően.  A tanulók számára csak akkor lehetséges, hogy önállóan döntsenek, ha a szexuális nevelés során  ezek az eltérő értékelések is korrekt módon megvitatásra kerülnek.”

Minthogy azonban a pedagógusok nem kedvelik a tilalmakat, Maskus szerint  helyesebb egy olyan előírásról beszélni, amely szerint indokolt sokoldalúan megbeszélni a különböző felfogásokat, például a nemi kapcsolatokról:  ezeknek egyesek nem állítanak korlátokat, míg mások szigorúan elítélik a házasság előtti vagy azon kívüli, esetleg azonos neműekkel folytatott nemi kapcsolatokat és persze az önkielégítést is. Hangsúlyozza:  minden egyéni álláspontot tiszteletben kell tartani.. Ami kétségtelen, de ez szerinte sem jelentheti a tudományos megállapítások mellőzését vagy megkérdőjelezését és relativizálását.  Ha a szexuális nevelés tudományosan megalapozott akar maradni,  akkor a tények értékelése sem lehet tudománytalan. Vagyis egyértelműen közölni kell a tanulókkal a tudományos tények értékelését, és az ettől eltérőket is, de rámutatva, hogy azok hiteltelenek és károsak, bár szabadon választhatók. Ezáltal a fiatalok nemcsak szabadon, hanem megalapozottan is választhatnak a különböző értékelések közül.

 

Indokoltan állapítja meg Maskus, hogy nincs szükség külön szexuáletikára,  mert az etika az élet minden területére érvényes.  A kérdés csak az, hogy milyen etikát preferáljunk, hiszen ezekből is sokféle van.  ;  Maskus szerint ezek skálája a  Kant-féle „kötelesség-etikától”  a hedonisztikus liberál-etikáig  terjed.  Ebben a vonatkozásban  a tolerancia parancsát  ajánlja figyelmünkbe. De hozzáfűzi, hogy ezzel sem szabad visszaélni;  ugyanis végletes eltúlzása esetén minden érték veszélyessé válik. Épp ezért a toleranciának is határokat kell szabni,  s nem kell eltűrni a nyilvánvalóan káros álláspontokat a szexuális viselkedés terén sem. Ezek közé sorolható a szélsőséges szabadelvűség éppúgy, mint a szexualitás vallásos elátkozása és démonizálása.  Az iskolai szexuális nevelésnek tehát mindkét szélsőség elfogadását kerülnie kell.

 

Maskus hangsúlyozza:  „Meg akarunk szabadulni az ideológiáktól és a saját éretlenségünktől;  erre már Kant is felszólított.”  Legtöbben a vallási ideológiákat követték, ahelyett, hogy a saját értelmükre hallgattak volna;  ma pedig a különböző  politikai ideológiáat és a „korszellem” divatáramlatait követik.  Mindez  visszaesést jelent – Maskus szerint is – a felvilágosodás előtti szintre!

Ebből következően  a szexuális nevelésnek meg kell mutatnia, hogy a szexuális beállítottság, ízlés és értékrend is sokféle lehet, mint ahogy az ideológiák és divatok is.  Egyiket sem ajánlatos kritikátlanul elfogadni  vagy elítélni, bár képviselőiket tiszteletben kell tartani (ha nem akarnak senkit erőszakosan meggyőzni).  Ezen a ponton Maskus erősen bírálja a Kentler nevéhez fűződő, „emancipatórikus és nem repressziv”  szexuális nevelést (mint hedonizmust), amely szerinte ellentétesa Kant etikai elveivel, amelyek leegyszerűsített lényegeNe tégy másokkal olyat, amit magad sem fogadnál el másoktólTalán éppen azért van annyi válás, mert ezt az erkölcsi elvet sokan figyelmen kívül hagyják. Hogy  Kentler „mozgalma” mennyiben hibáztatható és mennyiben mondott ellent ennek az elvnek, azt így utólag nem tudom megítélni. Lehet, hogy kissé túlzásba vitték, de elvileg sem az emancipatórikus törekvés, sem a repressziók kerülése nem látszik ellentétesnek az említett etikai alapelvvel  (sőt, inkább összhangban van vele). 

 

A két jelzővel jellemzett törekvés  véleményem szerint éppoly kevéssé káros a szexuális nevelésben, mint az  önmegvalósítás,  amit Maskus  egoizmusnak, önző törtetésnek tart. Úgy tűnik, hogy ez (is)  sajnálatos félreértése az önmegvalósítás eredeti, Maslow nevéhez fűződő elméletének, amely egyértelműen a pozitiv emberi képességek kibontakoztatására irányul, s ezek között a pro-szociális képességek fejlesztése is fontos szerepet kap.  Maskus tehát tévesen hivatkozik a keresztény etikára, amelyet szerinte azoknak is el kellene ismerni, akik távol állnak a keresztény vallástól.  A  „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” keresztény etikai elve többféleképpen értelmezhető (pl. nem világos, hogy kit kell „felebarátnak” elfogadni;  önmagunk szeretetét pedig az egyház szerint alá kell rendelni  az „istenfélelemnek” és a vallási parancsoknak, amelyek inkább lemondásra, önfeláldozásra késztetnek). 

A Maskus által „varázsszónak” tartott  empátia éppenséggel nem a leghithűbb keresztényekre volt jellemző;  a keresztény ideológia dogmatikus és szélsőségesen egyoldalú jellegével pedig, mint láttuk, maga Maskus is tisztában van;  álláspontja tehát kényszerű kompromisszumnak tűnik. Illetve nyilván összefügg azzal, hogy nem tudott elszakadni a túlvilági életbe, a  transzcendenciába vetett hittől -  aminek viszont semmi köze a tudományhoz  (sőt, merőben ellentétes a tudományos szemlélettel).  Maskus szerint azért van szükség egy ilyen hitre, mert  hiába adunk megfelelő szexuális felvilágosításokat, a helyes szexuális viselkedésről,  „az ösztöneink erősebbek, mint az értelmünk, ahogyan azt Sigmund Freud pszichoanalízise tanítja. S  hogy értelmünket erősebbé tegyük az ösztönöknél,  szükség van arra, amit transzcendenciának neveznek, vagyis felelősségre  egy felettünk állóval szemben…” – tehát istenhitre.

 

Elég különös és sajnálatos, hogy éppen Maskus „leragadt” a freudista ösztönelméletnél és egy ugyancsak elavult miszticizmusnál, s így kissé őrá is érvényes, amit Luther Mártonról ír a memoárjában, hogy ti. „fél lábbal még a középkorban áll”.  Ezt a sajátságos önellentmondást azzal próbálja igazolni, hogy indiai utazása során  megdöbbentette a „szent tehenek”  tisztelete, amelynek tabu-jellege erősebb volt az éhség ösztönének erejénél   Hivatkozik arra is, hogy a mélyen vallásos zsidók számára a disznóhús  tabu, ilyet nem szabad fogyasztani;  s ehhez nem az értelmes belátás miatt, hanem a vallási tilalom (tehát a transzcendencia) miatt ragaszkodnak.  A mi társadalmunkban azonban nincsenek tabuk. Igy hiába tudja mindenki, hogy a dohányzás káros az egészségre, mégis sokan dohányoznak, s ugyanez a helyzet a különböző drogokkal.  Közismert az is, hogy a védekezés nélküli közösülések  fertőzésveszélyt jelentenek, sokan mégsem védekeznek.  Ezért szerinte nem elég a fiatalokat a veszélyekre figyelmeztetni, hanem inkább arra, hogy felelősséggel tartoznak a felettünk álló, transzcendens hatalom, vagyis isten  felé.  

Tehát tabukra, vallásos tilalmakra, istenhitre lenne szükség a kulturált szexuális viselkedéshez?  Ám, hogy ez megvalósulhasson, ahhoz nemcsak a nevelés jogát kellene átengednünk a keresztény egyházaknak, hanem a közélet irányításának jogát és az egész jogrendet is. A „párt-állam”  után jöjjön megint az „egyház-állam”? Komolyan gondolja ezt Maskus? De hiszen ez egyáltalán nem az értelmi képességeinket erősítené, hanem épp ellenkezőleg!  Nehezen hihető, hogy újra transzcendens tabukat kívánna bevezetni az intézményes szexuális nevelésbe.  Joggal merül fel a kérdés: nem éppen az ilyen elvtelen, következetlen kompromisszumok járultak hozzá erősen a szexuális nevelés válsághelyzetének kialakulásához?

Németországban 40 éve kötelező az iskolai szexuális nevelés, ám erre éppúgy elfelejtették kötelezően felkészíteni a pedagógusokat, mint nálunk, az 1973-as „népesedéspolitikai kormányhatározat”  után.  S hiába alapította meg Maskus a szexuális nevelés német társulatát épp 30 éve, ezen a helyzeten nem sokat tudott változtatni. Tehát átgondolandó, hogy ebből mi következik. S indokolt-e, hogy a szexuális nevelést átengedjük akár az egyházaknak, akár pedig a pornoiparnak.

 

                                                                                                                                                          Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Hiteles  ember- és  jövőkép (?)

Knoll József  reális  utopiája

 

 

Sokféle utopiáról olvastam már, de ez az első olyan utopia, amely  -- a szerkesztő, Faludi Gábor szerint – „kizárólag neurofiziológiai alapokra visszavezetve értelmezi a földi élet legbonyolultabb  állapotformájának, az emberi társadalomnak  keletkezését és fejlődését”, így tulajdonképpen a jövőjét is.  Kétségtelenül merész tudomány- és társadalomtörténeti, valójában filozófiai vállalkozás ez, amelynek lényegét a 15 oldalas tanulmányának címe foglalja össze:, s a társadalmi létforma születéséért és fejlődéséért a szerzett hajtóerők agykérgi mechanizmusait  tartja  felelősnek, vagyis legfőbb oki tényezőnek.

 

A  gondolatmenet kiindulása ugyan  neurofiziológiai és patkánykísérletekre hivatkozik, de ezeket nemcsak általánosítja, hanem bátran túllép a belőlük adódó korlátokon, s Darwin evolúció-elméletén kívül  filozófusokra és művészekre is hivatkozik.  Tehát nem ragad le a neurofiziológiánál és általában a természettudománynál, hanem  globális és holisztikus látásmódra törekszik,  homo universalis-ként  mindent felölelő világképet  kíván adni, nemcsak az  agyról  és  tudatáról, hanem az emberről, mint fajról,  annak múltjáról, jelenéről és jövőjéről.  Egy ilyen nagyívű eszmefuttatás ugyan nem kifejezetten  a Neuropsychopharmacologia  profiljába  illeszkedik, hiszen indokolt lenne, hogy sokkal több olvasóhoz eljusson, de  mindenképpen alkalmas egy termékeny vita indítására, nem utolsó sorban társadalomtudományokkal foglalkozók részvételével.

 

Knoll József  írása ugyanis a kiindulástól függetlenül  az embert  mint társadalmi lényt érinti és tárgyalja.  Gondolatmenetének lényege, hogy az evolúció során a feltétlen reflexes  (ösztönös) , veleszületett viselkedés mellett az emlősállatok fejlődése során megjelentek a változó feltételekhez igazodó, feltételes reflexek ( vagyis a tanult viselkedés),  amelyek a bővülő ismeretekkel együtt  beépülhettek az agykéregbe, ahol az ismétlődések folytán  „kiolthatatlan reflexek láncolatává”  ,  érzelmi töltéssel   „szerzett  hajtóerővé”, együttesen pedig  „enhancer regulációvá”  váltak.  A  kérgi neuronok így a szinapszisok gazdag és egyre bővülő hálózatát alakítják ki, s e kapcsolatok közül egyesek stabilizálódnak, mások – ismétlődések híján – gyengülnek és felbomlanak   Ez eddig tökéletesen logikus, bár – az emberi idegrendszer plaszticitása folytán --  a tanult reflexek  stabilizálódva is  valószínűleg inkább csak  nehezen kiolthatók, mint kiolthatatlanok és megváltoztathatatlanok. 

 

 A  tanulás útján beépült és fixálódott  „KFR-láncolatokhoz”  jelentőségüktől függően  érzelmek és indulatok kapcsolódnak, ám ezek még az embernél sem mindig tudatosodnak, hanem  rejtett hajtóerőként hatnak  Knoll szerint is.  Ugyanakkor viszont azt   írja, hogy a fejlett, kérgi neuronok működése  „elválaszthatatlan a kognitiv, akarati tudatosságtól, pszichés élménytől”  stb.  Ebből úgy tűnik, mintha az agykéreg működése kizárná a tudattalan pszichés élményeket.  Holott legalább száz éve (főleg S. Freud óta)  tudjuk, hogy az ember lelki működése is jelentős részben tudattalan, vagyis nem rációvezérelt. vagy tudatosan célorientált, még akkor sem, ha éber állapotban van.  Ez érthető, hiszen az állatvilágból emelkedtünk ki, s az állatoknál nincs tudatos lelki működés;  tehát a kiemelkedéssel épphogy csak megkezdődött a tudatosodás, s a megszülető társadalmi létformának Knoll szerint is közel 200  ezer évre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a mai fejlettségi szintet. 

 

 Az emberi történelem eddigi időszakát  Knoll  „káoszvezérelt”  vagy „mítoszvezérelt”  korszaknak nevezi, amelyből a felvilágosodás óta, vagyis jó 200 éve próbálunk kikászálódni, hogy eljussunk egy  „rációvezérelt  korszakba”,  a társadalom célorientált fejlődésének  időszakába.  Ezt a célt pedig  „a társadalom fejlődését determináló, örök hajtóerő, egyedei életének folyamatos, minőségi javítása”  határozza meg.  A kérdés csak az:  honnan van ez azörök hajtóerő”, s mit jelent, miben áll az élet „minőségi javítása”?  Tény, hogy az egysejtűektől kezdve minden élőlény  „veleszületett késztetése”  létének fenntartása, s az ehhez szükséges feltételek megkeresése és biztosítása.  Minél bonyolultabb egy élőlény,  létének és fennmaradásának, fejlődésének annál több feltétele van, s ezeket nemcsak megtalálni, hanem megteremteni is egyre inkább képes.  A fejlődés lényege az alapvető létszükségletek és a kielégítésükhöz szükséges készségek, képességek fokozatos bővülése, vagyis egy tanulási folyamat, amelyet a fajtársak tapasztalatai jelentősen gyorsíthatnak.  Tartalmilag ez az adott kortól és társadalomtól függ.

 

 Knoll a  „végső célt” annak eléréseként határozza meg,  „hogy mindenki képessé váljon agykérgébe építeni a számára optimális életet biztosító  hajtóerőket.”  Ezeket a hajtóerőket azonban nem konkretizálja, talán azért, mert nagyon sokfélék lehetnek és mindenkinél mást jelentenek.  Az  „életminőség”  lényegeként ugyan zárójelben megemlít néhány dolgot,  de ezek csak hozzávetőlegesek, hiszen az életminőség kritériumai egyrészt kidolgozatlanok és szubjektivek, másrészt nemcsak társadalmanként, hanem egyénenként is változnak és viszonylagosak.  Igy azt is aligha lehet a jövőre is érvényesen meghatározni, hogy az emberi társadalom milyen irányban fejlődik, milyen lesz az egyre jobb minőségű vagy optimális feltételű élet, s hogy valaha is „rációvezérelt”, sőt, „homogén”  lesz-e a társadalom   E két utóbbiról semmit sem tudunk meg Knolltól; csak feltételezhető, hogy a „ráció-vezérlés”  egyrészt optimális egyéni életminőséget, másrészt a „káosz”, vagyis a realitástól elszakadó képzelet-szülemények, mítoszok, transzcendencia-hitek kiküszöbölését jelenti. 

 

A társadalmi homogénia  viszont Knoll szerint  egy végső és évmilliókig tartó, harmónikus egyensúlyi állapot, amelyben az egész emberiség egy nyelven beszél, s egy világállam fog kormányozni;  az átlagéletkor pedig eléri a 120-130 évet.  Egy ilyen utopikus társadalom megvalósulására persze semmi garancia sincs, s maga Knoll is hosszú, több évszázados küzdelmet valószínűsít a ráció és a mítoszok hívei között. De reálisan látja azt is, hogy az összemberi társadalom homogenizálását minden jel szerint leginkább az elektronikus világháló, az internet segíti elő, amely az ismereteket bárki számára elérhetővé teszi   Ugyanakkor elsikkad annak hangsúlyozása, hogy a jövő társadalma is legfeljebb néhány szempontból lesz homogén, sok szempontból  viszont egyre heterogénebb lehet, bár a különbségeket konfliktus-mentesen tolerálja

 

 Minthogy nemcsak a mítoszok, hanem a művészetek is a fantázia  termékei,  sőt, a tudományos felfedezésekhez is nélkülözhetetlen az intuiciónak is nevezett, teremtő fantázia,  Knoll teljesen indokolatlanul állítja szembe a tudományt és a művészetet  („a ráció valóban a művészet ellensége”), s feltételezi, hogy „csak egy igazság lehetséges”.  Ugyanakkor önmagának mintegy ellentmondva azt is írja: „művészet nélkül nem volna érdemes élni”, mert csak ez képes életét kitelejsíteni, értelmessé és magasabb minőségűvé tenni. Ez a zavar az igazság-fogalom tisztázatlanságából eredhet.  Knoll hajlamos az igazság abszolutizálására, holott minden igazság relativ és gyakran szubjektiv is.  Egy adott valóságot ugyanis több szempontból lehet vizsgálni, s így több igaz (bár viszonylagos) megállapítás tehető róla.  A  valóság  tudományos és művészi megközelítése  egyaránt igazságokat tárhat fel, csak más-más szempontból; de  mindegyik  szolgálhatja a jobb minőségű életet   Erős túlzásnak tűnik az a megjegyzése is, hogy leírásból és ábrázolásból „sohasem fakadhat tudomány”, hiszen a tudományos megismerés első lépése mindig a vizsgálandó jelenség pontos leírása.

 

 Jó néhány ilyen megalapozatlan túlzást,  egyoldalúságot és önellentmondást  találhatunk még a dolgozatban   Szemléletileg azonban a legalapvetőbb, hogy  az emberi társadalom létrejöttét és fejlődését csupán agyfiziológiai változásokkal próbálja magyarázni. Mintha figyelmen kívül hagyná, hogy milyen külső tényezők hozták létre ezeket a változásokat.   A társadalmi fejlődés felvázolt,  utopikus képe azonban reálisnak és többé-kevésbé megalapozottnak tűnik. Ugyan nem az agynak van tudata, hanem az embernek van agya és ennek folytán részben tudatos, részben még tudattalan lelki működése,  a társadalom pedig valószínűleg sohasem lesz tökéletesen harmonikus és homogén. Teljesen  egyetértek viszont Knoll Józseffel egy racionálisabb és toleránsabb világ  létrehozásának szükségességében és lehetőségében.

 

                                                                                                                         Szilágyi  Vilmos  dr.

                                                                                                                 

 

 

Pszichoterápia  és  szexuálterápia

 

Hazánkban sokak számára valószínűleg meglepőnek tűnik, hogy rendkívül szoros és sokoldalú összefüggés van a pszichoterápia és a szexológia között.  Ez közvetlenül abból adódik, hogy a pszichoterápiák sokféleségén belül van egy olyan ágazat is, amit szexuálterápiának, vagy pszichoszexuális terápiának hívnak.  Nyugaton ez nemcsak elfogadott, hanem magától értetődő, önállóan és széles körűen művelt ágazata a pszichoterápiának.  Nálunk viszont általában nem tekintik külön pszicho-terápiás szakágazatnak, hanem csak más, terápiás eljárások keretein belül foglalkoznak a  (pszicho)szexuális zavarok feltételezett okaival és kezelésével.  A hazai helyzetre jellemző, hogy a klinikai pszichológia és a mentálhigiéné szakmai protokolljából, amely nemrég jelent meg, hiányzik a szexuálterápia szakmai protokollja.  Valószínűleg azért, mert az adott körön belül nem volt rá sem igény, sem szakismeret.

 

Pedig a szexuálterápia nemcsak, hogy létező, hanem igen jelentős ágazata a pszichoterápiának, s érthetően nagy szakirodalma van külföldön.  Ebből itt csak egy újabban megjelent, német szakkönyvre szeretném felhívni a figyelmet.  Bernhard Strauss,  a jénai egyetem klinikai pszichológiai intézete vezetője szerkesztésében jelent meg a  Psychotherapie  der Sexualstörungen című könyv, amelynek 16 fejezetét különböző, neves szerzők írták.  Ebből a könyvből az is kiderül, milyen nagy az igény Németországban a szexuálterápiára, s ehhez képest milyen kevés a jól felkészült, képzett orvos és pszichológus.  Véleményem szerint ezt mi még inkább elmondhatjuk.  S éppen ezért  sürgős és fontos lenne az orvosok és pszichológusok ilyen irányú képzése és továbbképzése.  Az 1980-as években ugyan volt egy-két szűk körű  szexuálterápiai kiképző tanfolyam a Pszichiátriai Társaság  Szexológiai Munkacsoportjának keretében.  Az 1990-es években azonban már csak egyetlen hasonlóról tudok, amit dr. Buda Bélával együtt tartottunk.  Ám e 72 órás tanfolyamok kevésnek bizonyultak, nem adtak alapos képzést, sőt, a vizsga és a szupervizió is elmaradt.  Ennek következtében növekszik lemaradásunk a Nyugathoz képest (bár elvileg minden téren a lemaradás csökkentésére törekszünk).

 

Nem elegendő ugyanis, hogy a különböző pszichoterápiás irányzatok a maguk módján és többek között szexuális zavarok kezelésével is foglalkoznak.  Lehetnek ugyan e téren is sikereik, de egyik sem a szexuálterápiára specializálódott, s egészen eltérő megközelítési módokat alkalmaznak.  Még leginkább a családterápia hasonlít a szexuálterápiára, amelyben egyébként ugyanúgy különböző irányzatok találhatók, mint a családterápiában, vagy általában a pszichoterápiában.  S a szexuálterápia is  egyre inkább integrativ jellegű, amennyiben kombinálja a viselkedéstani, kognitiv, racionális-emotiv és pszichodinamikai megközelítéseket. 

 

Egy amerikai szerző, M.M. Wiederman  a  Journal of Sex Research  1998/1. számában áttekintette a modern szexuálterápia kb. három évtizedes történetét (amely tudvalevőleg  W. Masters és  V. Johnson:  Human Sexual Inadequacy  (1970)  c. könyvének megjelenésével kezdődött), s elemezte annak pillanatnyi helyzetét.  Ez utóbbira szerinte nagy és ellentmondásos hatást gyakoroltak az újabb, szexuális izgalmat serkentő gyógyszerek, amelyek nyomán sokan a szomatikus, biogén tényezőket tekintik még ma is a szexuális zavarok fő okainak.  Holott  az esetek túlnyomó többségében a szociális és pszichogén okok az elsődlegesek.  Ezek persze sokfélék lehetnek. A pszichoanalitikusok szerint a  gyermekkorból eredeő, tudattalan traumák, konfliktusok a döntőek.  A tanuláselmélet, a viselkedésterápia és a kognitiv szkriptek elmélete  az egyénileg elsajátított ismereteket, attitűdöket és értékrendet tekinti meghatározónak.  Ezek ugyanis jelentős különbségeket vagy konfliktusokat eredményezhetnek a szexuális partnerek között.

 

A modern szexuálterápia főként a rendszerelméletre támaszkodik,  amely a családterápiának is alapja.  Ennélfogva vitéban áll a hagyományos, biologizáló orvosi szemlélettel, amely nem a partnereket és kapcsolatukat, hanem az egyént kezeli (elsősorban gyógyszerekkel).  A különböző, „potencianövelő”  gyógyszerek megjelenése  nyilván ezt a biologizáló szemléletet erősíti, legalábbis átmenetileg.  Azért csak átmenetileg, mert  a szexuális funkciózavarok  szociálpszichológiai okait nem szűnteti meg,  így többnyire csak átmeneti és látszatmegoldást jelent.  A szexuális viselkedést  John Money  és más szexológusok szerint sokféle tényező befolyásolja, s ezek bonyolult összjátékát a terápiában is figyelembe kell venni.

 

Ugyanez természetesen nemcsak a szexuálterápiára, hanem minden más pszichoterápiára is érvényes.  Az  integrativ szemléletű szexuálterápia  Gunter  Schmidt  professzornak, a hamburgi egyetem szexológiai tanszékvezetőjének az említett könyvben megjelent tanulmánya szerint  a terápiás munka szociálpszichológiai hátterével is foglalkozik.  Szerinte például groteszk ellentét alakult ki a „külső szexualizálódás”  és a „belső deszexualizálódás”  között.  Ugyanis egyrészt eláraszt bennünket a pornográfia, másrészt egyre több nőnek és férfinek nincs kedve a szexhez, vagyis terjed a „szexuális unalom”.  Jellemzőnek tartja, hogy a félrelépések, külső kapcsolatok helyett sokan megelégednek az önkielégítéssel – a tartós, legális kapcsolatok mellett is, bár ehhez gyakran az  internet szex-lapjait, vagy a telefonszexet  is felhasználják,  mert az titokban marad, nem hagy nyomot és garantálja az anonimitást.

 

Érdekes, új fejlemény az ún. „designer-szex”, vagyis a megtervezett, kívánság szerint egyéni igényekre szabott szex, ami specializálódott prostituáltak vagy egyes drogok segítségével érhető el.  Ide tartoznak az ún. „cyberspace”  internetes lehetőségei, például részvétel a „virtuális orgiákban” vagy a különböző szexuális szerepek és identitások virtuális kipróbálása.  Egy angol szociológus, Ken Plummer  szerint a mai, „posztmodern”  nemi élet végtelen választási lehetőségeivel egy áttekinthetetlen szupermarkethez hasonlít.  Volkmar  Sigusch  új szexuális forradalomról  beszél;  ám ennek sokféle értelmezése lehetséges.  Vannak „modernizmus ellenes menekülők”, akik az új helyzettől megrettenve a múltba vágyódnak, s nem akarják tudomásul venni, hogy amit régen perverziónak tartottak, az ma  életstílus  lehet.

A  szexszel kapcsolatban az utóbbi évtizedekben lefolytatott viták egyrészt sok régi tabut kiküszöböltek, másrészt a  nemek egyenlő szexuális jogait  erősítették.  Azonkívül egy új, nemi erkölcs, az ún. „egyezkedési vagy konszenzus-morál”  alapjait vázolták fel.  Eszerint a szexuális közeledés minden lépése (az első símogatástól egészen a közösülésig)  engedély-kéréshez és engedély-adáshoz kötött, éspedig csak az egyenlő esélyű partnerek között.  (Felnőtt és gyermekek vagy fogyatékosok között ez szóba sem jöhet.)  Míg a régi nemi erkölcs bizonyos szexuális viselkedéseket – például a házasság előttit vagy azon kíyülit, a homoszexualitást, az orális vagy anális szexet  stb. – kontextustól függetlenül elítélt,  addig az új morál az érintettek egyetértése esetén mindezt erkölcsileg kifogástalannak ítéli.

Az egyezkedési morál G. Schmidt szerint  erősen racionalizálja  a szexuális viselkedést.  S abban az irányban hat, amit  Anthony Giddens  angol szociológus  tiszta viszony  néven emleget, mivel mentes az anyagi és intézményes kötöttségektől, s csak addig áll fenn, amíg mindkét fél jól érzi magát benne.  Ez ugyan veszélyeztetheti a kapcsolat stabilitását; ezért a partnereknek sokféle képességet – köztük elsősorban az egyezkedés képességét – kell kifejleszetniük a jó közérzet kölcsönös biztosítása érdekében.  Ami többek közt nyitottságot és rugalmas szerepviselkedést feltételez.

 Mindezek figyelembe vétele véleményem szerint bármelyik pszichoterápiás irányzat vagy ágazat számára hasznos lehet.

 

 

 

Pszichoterápiás módszerek alkalmazása

a  szexuálterápiában

Referátum egy  pszich. konferencián  (1981)

 

A  klinikai pszichológia egyik fontos területe a szexuálterápia;  elsősorban a szexuális funkciózavarok kezelése.   Hazánkban ez még sehol sem intézményesült oly módon, hogy kifejezetten erre specializálódott szakrendelésen, kórházi vagy klinikai részlegben foglalkoznának vele.   (Bár legújabban egy-két helyen tettek már ennek érdekében bizonyos kezdeti lépéseket.)  A  szexuálterápiás szaksegítséget keresők száma ugyanakkor növekvő tendenciát mutat.  Sokan keresik fel ilyen panaszokkal a körzeti orvost, a nőgyógyászati, urológiai  vagy pszichiátriai szakrendeléseket, a bőr- és nemibeteg-gondozót vagy klinikai pszichológusokat, bár rendszerint nem sokat tudnak segíteni.

 

Egészségügyi apparátusunk a szexuálterápia iránti igények kielégítésére ma még köztudottan felkészületlen.  Sem az orvosegyetemeken, sem a pszichológusok képzésében nem kaptak még helyet a modern szexuálterápiai ismeretek.  Hasonló a helyzet a továbbképzés terén, bár az utóbbi években az OTKI már rendezett néhányszor „szexológiai továbbképzö tanfolyamot”, ami (alapismeretek hiányában)  csak informativ funkciót tölthetett be.  Egyelőre alig van olyan orvos vagy pszichológus, aki – egyéb irányú feladatai mellett -  komolyan foglalkozna szexuálterápiáa  felkészültségének megalapozásával.   Még kevesebben tekintik hivatásuknak a szexuálterápiát.

 

Nyilvánvaló azonban, hogy – tekintettel a sürgető igényekre -  nem halogathatjuk tovább a szexuálterápiai szaksegítség megszervezését, hogy a számításba jöhető szakemberek hatékonyan tudjanak segíteni a rászorulókon.  Ilyen körülmények között  fontosnak tartottuk megvizsgálni  a számításba jöhető terápiás módszereket, eljárásokat.  Kérdésfeltevésünk lényege:  melyek a szexuálterápiában legjobban bevált  pszichoterápiás módszerek  illetve a módszerek milyen kombinációja vezet leggyorsabban és legbiztosabban eredményre?

 

Kérdésfeltevésünk természetesen nem jelenti azt, hogy  csak a pszichoterápiás módszereket tartjuk alkalmazhatónak, hiszen tudjuk, hogy más  (pl. gyógyszeres, fizioterápiás és egyéb)  módszereknek is lehet jogosultságuk.  Figyelembe vettük azonban, hogy az újabb szakirodalom  meglehetősen egybehangzó megállapításai szerint  a szexuális funkciózavarok mintegy 95-96%-a  pszichikus eredetű, vagy legalábbis döntően pszichikus tényezők  által determinált.  (Lásd  Kaplan H.S., 1975, Buda B.  1980  etc.)  A  szexuálterápiában döntő szerepet tulajdonítanak a pszichodiagnosztikának és a pszichoterápiának.  A  gyógyszeres kezelést ugyan nem mellőzik, de felhívják a figyelmet az ún. „recept-mánia”,  vagyis az egyoldalú, gyógyszeres terápia veszélyeire. 

 

Kérdésfeltevésünkből következik, hogy vizsgálatunk csak a szexuálterápiában alkalmazott  pszichoterápiás módszerekre  terjedt ki.  Nem vizsgáltuk tehát e módszereknek más  (gyógyszeres és egyéb)  módszerekkel való kombinációját sem.  Vizsgálatunk nem terjedt ki az össze, lehetséges pszichoterápiás módszerre, hanem csupán néhányra azok közül,, amelyek számításba jöhetnek.  Az ezek kiválasztásához szükséges tájékozottságot az újabb szakirodalom tanulmányozása révén igyekeztünk megszerezni.  A kiválasztásban bizonyos gyakorlati szempontok is vezettek;  a klasszikus pszichoanalizis többek közt időigényessége miatt sem jöhetett számításba.

 

A kiválasztott eljárások közül a legnagyobb figyelmet az utóbbi évtizedben világszerte elterjedt  Masters—Johnson-féle viselkedésterápiás irányzet  különböző variációinak szenteltük, vizsgálva ezek hazai adaptálásának lehetőségeit.   A H.S. Kaplan által továbbfejlesztett változaton kívül kipróbáltuk a J. Lo Piccolo és W.C. Lobitz (1972) nevéhez fűződő, maszturbációs terápiát;  de folyamatban van a nyugatnémet viselkedésterápiás irányzat  (G. Arentwitz., E. Schorsch, G. Kockott és mások)  módszereinek kipróbálása is.  A további, főbb, vizsgált módszerek:  autogén tréning,  szuggesztiv terápia hipnózisban  és a pszichoanalitikusan orientált, fokális rövidterápia.

 

Módszerek.  Vizsgálati eljárásunk szervesen beágyazódott a szexuálterápiai praxisba, amelynek rendkívül vegyes összetételű, önként jelentkező beteganyaga volt a vizsgált minta.  Mintegy öt éve tartó praxisunkban  eddig több mint 500 pár  illetve egyedülálló személy  (összesen közel ezer fő)  szexuális problémáival foglalkoztunk, s az eset jellegének megfelelően  alkalmaztunk egyet vagy többet az említett terápiás eljárások közül..  A hasonló esetekben általában ugyanazt a módszert alkalmaztuk.  Minthogy a vizsgálat még nem tekinthető lezártnak,  s az eddig gyűjtött anyag részletes feldolgozása sem történt meg, , statisztikaileg értékelhető adatokkal nem rendelkezünk. 

 

Igy csak a hozzávetőleges tájékoztatás céljából említjük, hogy a vizsgált minta kb. kétharmad része városi, egyharmada pedig  falusi páciensekből áll, s ezen belül minden társadalmi réteg képviselteti magát.  Kétségtelen ugyanakkor, hogy az értelmiségiek és alkalmazottak aránya a mintában jóval nagyobb, mint a  fizikai munkásoké.  Életkori megoszlás szempontjából a minta zöme  a  20-40  évesek kategóriájába sorolható.  (kb. 70%);  mintegy negyed részük pedig  40-60  éves.   A  szexuális zavarok jellege szerinti megoszlás:   az esetek kb. egyharmadánál a korai orgazmus és magömlés állt a panaszok előterében;  több mint egynegyedüknél pedig az erekciózavarok;  további egynegyedüknél a női orgazmuszavarok  (beleértve az anorgazmiát)  domináltak.  A fennmaradó  10-20%  egyéb panaszokkal jött.  Egy-egy panasz előtérbe helyezése természetesen nem jelenti azt, hogy a vizsgálat során nem derült ki más zavar.  A vizsgált párokra – kevés kivétellel – a komplex zavarok voltak jellemzőek.

 

Ez a vizsgálat szempontjából bizonyos  módszertani nehézségekkel  illetve hátrányokkal járt,  hiszen az eset jellegének megfelelően  komplex  módszereket kellett alkalmazni.  Ez pedig megnehezítette egy-egy módszer hatékonyságának  önmagában való  (kísérleti)  vizsgálatát.  Igy inkább módszer-kombinációkat tudtunk összehasonlítani.  További nehézségek adódtak a „lemorzsolódásból”, vagyis a kezelésnek a teljes befejezés előtti abbahagyásából, ami az esetek több, mint egyharmadában megtörtént..  Bár ilyenkor általában levélben kértük az elmaradás okának közlését  és a probléma alakulásáról szóló tájékoztatást,, ezt csak az esetek egy részében kaptuk meg.  Az eredmény pontos felmérése helyett így  sokszor meg kellett elégednünk a kezelés során mutatkozó tendencia  illetve javulási fok regisztrálásával.  Katamnesztikus adatoka eddig csak elvétve kaptunk;  rendszeres begyűjtésük megszervezése a jövő feladata.

 

Mind a vizsgálat, mind a kezelés kellemes környezetben, magánlakásban, nyugodt körülmények között történt.  Az egy-egy pár kezelésére fordított, összes idő  ritkán haladta meg a 10  órát.  Előfordult, hogy az első megbeszélés kétórás volt, de a kezelés általában egyórás ülésekből állt, amelyekre hetenként, vagy még inkább kéthetenként került sor.  Az üléseknek ez a viszonylagos ritkasága  nem valamilyen tudatos megfontolás eredménye volt, hanem objektiv körülményekből  (az ügyfelek elfoglaltsága, utazási nehézségek stb.)  adódott.  Eddigi tapasztalataink szerint a heti egyszeri ülések lennének a legkedvezőbbek, de a kéthetenkénti ülések is biztosítják a kezelés folyamatosságát és eredményességét..

 

Eredmények  illetve  következtetések.   A  szexológiai szakirodalom ma már eléggé egységesen úgy ítéli meg, hogy a modern szexuálterápia alapvetésének  W.H. Masters  és V. Johnson  viselkedésterápiás irányzatát tartja.  Ezért elsősorban ezzel foglalkoztunk, bár eljárásukat az adott körülmények folytán nem tudtuk maradéktalanul, minden részletében átvenni és kipróbálni.  Szó sem lehetett például a páciensek kéthetes kikapcsolódásáról, sokoldalú  kivizsgálásáról, naponta több órás foglalkoztatásukról  stb.  Ezért eleve csak az általuk kimunkált terápiás alapelvek kipróbálására, alkalmazására törekedtünk.  Ilyen alapelv például, hogy nem egy-egy ügyfelet, hanem  a párkapcsolataikat kell kezelni a szexuálterápiában.  Ebből a szempontból vizsgálati személyeink  3  kategóriába sorolhatók:  a)  A  kezelést egyedül igénylők, akiknek nincs partnerük, vagy valamilyen oknál fogva nem akarják őt bevonni a kezelésbe,  b)   akiknek  van partnerük, de az nem hajlandó részt venni  a kezelésben, és  c) a  kezelést a partnerrel együtt igénylők. 

Szerencsére az utóbbiak vannak legtöbben, s gyakran az előbbieknél is el lehet érni, hogy később a partnerük is megjelenjen és részt vegyen a kezelésben.  Igy ugyanis az eredmény is gyorsabb és kedvezőbb.  Egyértelműen bebizonyosodott, hogy korszerű és hatékony szexuálterápiát csak mindkét fél bevonásával lehet folytatni.;  a többieknéll gyenge és bizonytalan eredményekkel kellett beérnünk.  A lemorzsolódás aránya is ezeknél volt a legnagyobb.

 

Egy másik, fontos alapelv, amit kipróbáltunk:  a  férfi és nő  terapeuta-pár  szükségessége.  Mastershez és Johnsonhoz képest a fő különbség itt az volt, hogy nálunk mindkét terapeuta  pszichológus.  Ami előnyösnek bizonyult, mert  az azonos képzettség jobb együttműködést tett lehetővé. (Természetesen nem vonjuk kétségbe az orvos—pszichológus párosítás kézenfekvő előnyeit sem.)  Tapasztalataink szerint a kétnemú terapeuta-pár  valóban nagyobb eredményeket érhet el, s főleg gyorsabban,  mint egyetlen terapeuta.   A két terapeutából és két ügyfélből álló együttes tulajdonképpen kiscsoport, amelyben a csoportdinamikai hatások igen előnyösen érvényesülnek.  Kedvező hatású az is, hogy egy ilyen együttesben  a nemek aránya kiegyenlített:  mindkét terapeuta az azonos nemű pácienst képviseli, s így nekik nagyobb a lehetőségük az identifikálódásra és empátiára.   Másrészt viszont, tapasztalatunk szerint az egyszerűbb esetekben, továbbá különböző speciális (itt nem részletezhető)  esetekben  a terapeuta-párnak nincs számottevő előnye;  sőt, az is előfordulhat, hogy bizonyos értelemben hátrányt jelent.  Pl., ha az ügyfél egyedül jön és nehezen nyilatkozik meg több személy – vagy másnemű személy – jelenlétében.  Tehát az eset jellege dönti el, szükség van-e koterapeutára..  Másrészt az esetek többségében csak a terápia kezdeti szakaszában szükséges a koterapeuta jelenléte.

 

Masters és Johnson szexuálterápiájának  további alapelvei:  a  szimptóma-centrikusság   és  bizonyos  célzott,  szakaszos  szexuális interakciók (átmeneti közösülés-tilalom, helyette ún.  sensate focus,  vagyis érzéki fókusz gyakorlatok)  előtérbe állítása.   Főleg ezekből adódik irányzatuk viselkedésterápiás jellege  és eltérése a pszichoanalitikus és egyéb irányzatoktól.  Munkánk során változtatás nélkül kipróbáltuk a szóban forgó alapelveket, s azt tapasztaltuk, hogy  túlnyomórészt tökéletesen beváltak.  Következésképpen igazoltnak látjuk azt a megállapításukat,, hogy a szexuális funkciózavarokat általában nem indokolt komoly személyiségzavarnak tekinteni  és a pszichoneurózishoz hasonlóan, hosszas analitikus terápiával kezelni.  Másrészt viszont az eseteink kb. egyharmadában  olyan komplikációk  (belső ellenállások, gátlások, kapcsolati konfliktusok)) merültek fel,  amelyek lehetetlenné tették a tünetközpontú  és gyakorlásra épólő terápia zavartalan végigvitelét.  E  komplikációkat csak  néhány más, pl. dinamikusan orientált  pszichoterápia módszereivel lehetett megoldani, a fokális rövidterápia bizonyos elemeinek alkalmazásával..

 

At említett nehézségek kiküszöbölését célozták a Masters—Johnson terápia  továbbfejlesztett változatai, mindenekelőtt az, amelyí  H.S. Kaplan (1974, 1975)  nevéhez fűződik,  aki analitikus, de mégis direktiv és aktiv alapkoncepcióját  viselkedésterápiával  és a  Gestalt-terápia bizonyos elemeivel ötvözte.  A  legutóbbi két évben szerzett tapasztalataink  egyértelműen igazolják a Kaplan-féle, kombinált terápia eredményességét..

 

At  autogén  tréning  szexuálterápiás alkalmazását sokoldalúan kedvező hatása -  szorongáscsökkentés, koncentráció-fejlesztés  stb. – indokolja.  Önmagában ugyan az autogén tréningtől  ugyan nem várható biztos szexuálterápiás hatás, de kedvező előfeltételeket teremt hozzá:  elősegíti annak hatékonyságát.  Alkalmas a teljesítmény-kényszer és az aggályos önfigyelés megszűntetésére;  ezért  rendszeresen alkalmaztuk.

hipnózisban legeredményesebben alkalmazható  szuggesztiv  terápiával  kevesebb, értékelhető tapasztalatot szereztünk.  Általában csak néhány nehéz esetben alkalmaztuk, de tény, hogy ezzel a módszerrel nem értünk el számottevő eredményt..  Igazolásra vár az a megfigyelésünk is, hogy  a komolyabb szexuális zavarban szenvedők többnyire alacsony fokú hipnotikus szuszceptibilitást mutatnak.

 

Az  analitikusan orientált, fokális terápiát  csak néhány esetben próbáltuk alkalmazni, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ennek révén legfeljebb bizonyos fokú javulást lehet elérni.  Szükségesnek csak olyankor látszott, amikor az adott szexuális zavar  (pl. szelektiv, vagy  időnkénti erekciózavar)  mögött neurotikus személyiségzavart, vagy kapcsolati zavart, pl. féltékenységet találtunk.  A  pszichoanalitikus orientáció tehát főleg a komplexebb esetekben bizonyul hasznosnak, mint szemléleti alap a terápiát befolyásoló, tudattalan folyamatok  feltárásához és megoldásához.

Tapasztalataink szerint kétségtelennek tűnik, hogy a legjobb eredményeket egy komplex, individualizált terápia  biztosítja, amely rugalmasan alkalmazkodik az eset jellegéhez és szükség szerint felhasználja a különböző  pszichoterápiás módszereket.  Nem tartjuk kizártnak, sőt, igen bíztatónak tartjuk a csoportterápia bizonyos módszereinek  (encounter,  szabad-interakció,  pszichodráma  stb.)  szexuálterápiás alkalmazását is. 

 

                                                                                                                                                                               Szilágyi  Vilmos  dr.

 

 Erwin J. Haeberle:

Szexologia az interneten új frontunk

(Rövidebb változata elhangzott  az EFS  9. kongresszusán, Rómában, 2008 ápr. 16.-án.).

            ABSTRACT

A legtöbb egyetem és szakmai szervezet még nem értette meg a mai elektronikus forradalom jelentőségét. Ez megnyilvánul a tervezés és a jogvédelem problémáitól kezdve egészen a pénzügyek kezelésének új módjaiig. Holott a „szabad hozzáférés”  a tudományos információkhoz egyre fontosabbá válik, s ennek minden következményével szembe kell néznünk.  Legfontosabb, hogy az oktatók és tanítványaik fel tudják használni a már elérhető, ingyenes információk hatalmas mennyiségét. Éppen a szexológia prifitálhat legtöbbet ezekből az új  lehetőségekből. Az alábbiakban kimutatjuk, hogy a szexológusok és szervezeteik sokféle módon alkalmazhatják az internet által nyújtott, új lehetőségeket.

 

Közismert, hogy az internetet a tinédzserek ma legtöbbször információ-szerzésre és szórakozásra használják.  Az is nyilvánvaló, hogy így könnyen hozzájutnak a pornográfiához, de azért nem kerülik a „tiszta”  weboldalakat sem, amelyek zenét, sport- és egyéb videókat, sőt, teljes játékfilmeket sugároznak.  Ezek legnépszerűbb forrása a  You Tube,  egy olyan weboldal, amely sok hasonlót nyújt számukra. (1)  Videóit több, mint 100 millióan nézik  naponta. Sok ilyen videót  az idősebb korosztály is szívezen néz.  Megismerhetők itt a híres opera-sztárok, pl. Maria Callas, Renata Tebaldi, Benjamino Gigli, Jussi Björling vagy Tito Schipa teljesítményei épp úgy, mint Jascha Heifetz,  Artur Rubinstein és más nagy zenészeké vagy olyan népszerű énekeseké, mint Al Jolson, Carlos Gardel,  Frank Sinatra,  Elvis Presley és Edit  Piaf,  vagy az olyan táncosoké, mint  Fred Astaire,  Ginger Rogers;  az olyan komédiásoké, mint  Charlie Chaplin vagy Buster Keaton – vég nélkül lehetne sorolni őket.  A You Tube-on, vagy hasonló internet-site-okon  csaknem minden hozzáférhetővé válik, amit valaha  filmre vettek.

Talán kevésbé ismert, hogy a  You Tube  olyan videókat is elérhetővé tesz, amelyeken magas színvonalú, tudományos előadások is láthatók, például a  Berkeley Egyetem tanáraitól (2)  Ezek az előadások igen sokféle témáról szólnak, a biológiától és fizikától a történelemig, jogig, filozófiáig és politológiáig.  Ezek az előadások nemcsak az USA-ban népszerűek, hanem a fejlődő világ országaiban is.  Ám, mielőtt ezekről beszélnék, hadd említsek két újabb fejleményt, amelyek jól illusztrálják a mai elektronikus forradalom gyorsuló ütemét.

 

            Ingyenesen elérhető, objektiv online információk

 Néhány hete az egyik legrégibb és legismertebb német enciklopédia, a „Brockhaus”  bejelentette, hogy megszűnteti a 30 kötetes, drága sorozatának további kiadását, s helyette az egészet szabadon hozzáférhetővé teszi az interneten. (3)  A kiadó ezzel a „Columbia Encyclopedia”, „Catholic Encyclopedia”, „Merck Manual”,továbbá néhány más enciklopédia és szótár kiadójának példáját követte. (4)

E fejlemények gazdasági vonatkozásaira később térek ki.  Most csak megállapítom, hogy itt egy nyilvánvaló és ellenállhatatlan trendről van szó, amelynek okai  a következők:

1.  A könyv-alakú információk már nem képesek versenyezni az elektronikus információkkal,  és

2.  ezek az információk egyik formában sem árusíthatók, mert ugyanazok már online ingyen is hozzáférhetők.

 

Itt nem a jó szándékú, de néha megbízhatatlan  forrásokról beszélek, mint amilyen a  Wikipedia, hanem a nagyon komoly, idézhető, szolid, tudományos munkákról.  Az internet ma tele van szabadon hozzáférhető, hivatalos jelentésekkel és az állami és civil ügyintézők vagy nemzeti és nemzetközi tudományos testületek, intézetek és szervezetek által feltöltött, tudományos dolgozatokkal.  Például a  Harvard Medical School  nemrég ingyenesen, pontos információkat nyújt minden elképzelhető betegségről és más egészségügyi témákról, a szexuális egészséget is beleértve;  a  Massachusetts Institute for Technology  (M.I.T.)  pedig ingyenesen hozzáférhetővé tette online a maga 1800 egyetemi és továbbképző kurzusának anyagait..  Ezt időközben mások is követték, például a  Yale University,  amely ma már teljes, „szabadon hozzáférhető”, bevezető kurzusokat nyújt az interneten több szakterületen, az asztronómiától a pszichológiáig és vallástörténetig. (5)  Ezek az uttörő kezdeményezések erősen érintenek bennünket, még akkor is, ha ezt nem realizáljuk.  Ám mielőtt ezeket részletezném, fel kell hívnom figyelmüket egy másik, még jelentősebb, sőt forradalmi hatású döntésre, amit az USA-ban hoztak (alig két hónapja).  

 

Direkt online publikálás

 Ez év elején a  Harvard University  bejelentette, hogy szaktudományi karának oktatói a tudományos cikkeiket (és tananyagaikat) ezentúl  „szabadon hozzáférhetőlététbe helyezik, hogy világszerte bárki számára ingyen elérhető legyen.” (6)

E határozatot nyiltan megindokolták:  „Kétségtelen, hogy a tudományos folyóiratok a történelem során lehetővé tették a tudósok kutatási eredményeinek megismerését az egész világon.  Ám ez a tudományos publikációs rendszer a szükségesnél sokkal inkább visszatartóvá vált. Sok kiadó még azt sem engedte meg, hogy a tudósok használják és terjesszék saját munkáikat. S a folyóiratok ára olyan csillagászati magasságokba emelkedett hogy számos intézet és egyén lemondta megrendelését, tovább csökkentve a tudósok munkáinak forgalmát.” (7)

A bejelentés hozzáteszi: „Ez nagy és igen fontos lépés az ország tudósainak és oktatóinak érdekében. Azt üzeni a tudományos közösségnek hogy jobban kívánjuk és tudjuk ellenőrizni munkáink alkalmazását és terjesztését.” (8)

Vajon Harvard miért tekinti döntését olyan fontosnak?  S mi, európai szexológusok miért figyeljünk fel rá?  E kérdések megválaszolása érdekében legyen szabad némi háttér-információt adnom.

 

 A tudományos ismeretek ingyenes terjesztése sok tudományos szerzőnek régóta eszményképe volt.  Az internet megjelenésével és a „szabad hozzáférés” mozgalmának kialakulásával, amely minden tudományos és oktatási anyagot digitálissá és ingyenessé akar tenni, ez hevesen vitatott téma lett   Igy a legutóbbi években az érintett tudósok közzé tettek egy-két „szabad hozzáférési” nyilatkozatot Budapesten (2002), Bethesdaban (2003) és Berlinben (2003);  ezeket együttesen  BBB Deklarációk-nak nevezik. (9)  Ezek a nyilatkozatok és a különböző reagálások önmagukban véve is olyan hatalmas  témák, amelyek minden vonatkozását itt nem tudom tárgyalni. Ehelyett csupán egyik szempontjukat emelem ki – a direkt online publikációt, s erről adnék egy gyakorlati példát.

.

A saját weboldalam eredetileg része volt a német egészségügyi minisztérium  kutató intézete, a  Robert Koch Intézet  által vezetett, nagyobb site-nak.  Mint ilyen,  kezdettől fogva épp úgy ingyenesen hozzáférhető volt, mint minden más, német kormányzati website.  Amikor aztán hét éve nyugdíjba vonultam, a kormány megszüntette a részlegemet és felajánlotta, hogy az akkor még elég szerény website-ot vigyem magammal, mint sajátomat.  Akkor áttettem azt a berlini  Humboldt Egyetem  szerverére.  Ám az egyetem mindmáig  nem tudta alkalmazni, s ezért már nem támogatja  online ajánlatomat.  Igy jogilag és gyakorlatilag is  a saját tulajdonom maradt, s azóta is a saját zsebemből fizetem a fenntartását és fejlesztését.  Sőt, újjá szerveztem, állandóan frissítettem és jelentősen bővítettem azt.  Az egész website ma is ingyenesen hozzáférhető, mert meggyőződésem szerint a jövő útja a „szabad hozzáférés”. Engedelmükkel idézek a szexuális egészség online tanfolyamához írt saját bevezetésemből: 

 

“Meggyőződésem, hogy hosszabb távon nem lehet a tudományos információkat  a fizető ügyfelekre korlátozni.  Végül is mindez szabadon hozzáférhetővé válik az interneten,  vagy más. elektronikus medium révén... A tudományos kutatás mindig nyomtatott formában jelent meg, de az új, elektronikus médiumok  kitágították a hatókörét  és meggyorsították a terjesztését.  Megváltoztatták a gazdasági alapelveket is,  amennyiben a nyilvános kutatáseredményeit minden érdeklődő számára  szabadon elérhetővé tették.  Mégis úgy tűnik, hogy mindeddig kevés egyetemi intézmény értette meg az elektronikus forradalom  következményeit.  Legtöbbjük továbbra is a saját, fizető hallgatóira korlátozza az információadást.  Csakhogy ugyanezek a hallgatók egyre inkább találhatnak hasonló vagy éppen azonos információkat ingyenesen az interneten, gyakran frissített formában.  Ugyanez figyelhető meg  a tudományos folyóiratok kiadóival kapcsolatban.  Közülük többen úgy érzik, hogy a gazdasági alap kicsúszik a lábuk alól.  Ezért ragaszkodnak az általuk közölt cikkek copyright-jához és megpróbálják azok elérhetőségét a megrendelőikre, vagy az előre fizető online olvasókra korlátozni.  Nyilvánvaló, hogy nem ez az érdeke a szerzőiknek, akik sem honoráriumot, sem jogdíjat nem kapnak, viszont örülnének több olvasónak.  Előfordulhat, hogy a meg nem fizetett szerzők végül is rájönnek: ez a helyzet szükségtelen akadálya az eszmék szabad cseréjének.  Minthogy sok ilyen folyúirat tudományos szervezetek hivatalos kiadványa,s jórészt a tagdíjakból finanszírozzák azokat,  a tagok egyszer rájöhetnek, hogy kikapcsolhatják a “közvetítőket”, és sokkal több olvasót érnek el, ha közvetlenül az interneten publikálják ingyen olvasható munkáikat.”  (10)

 

Harvard  pedig igy indokolta munkatársainak a „szabad hozzáférésről”  szóló döntését:

„Az egyetemi kutatómunka célja a tudás létrehozása, bemutatása és terjesztése.  A Harvardon, ahol kutatásaink többségének globális jelentősége van, lényeges felelősségünk munkánk eredményeit a lehető legszélesebb körben terjeszteni… Mai akciónk…könnyen elérhetővé fogja tenni a jelentős kutatásokat. Ez az első lépés a kutató munka szabad  hozzáférési  körülményeinek biztosításához, ami egyszer elvezethet a harvardi Karok műveinek legszélesebb körű terjesztéséhez.” (11)  Vagyis a Karok munkatársai a lehető legtöbb olvasóhoz kívánnak eljutni fizetetlen cikkeikkel,  s ezért maguk kívánják ellenőrizni azok terjesztését.  Vagy fogalmazzunk nyiltabban:  Itt az akadémikus szerzők nyílt lázadását láthatjuk a hagyományos folyóirat-kiadók ellen, s  Harvard támogatja a lázadókat.

 

A kiadók persze létükben fenyegetve érzik magukat, s ezért ellen-stratégiákat fejlesztenek ki.  Például arra hivatkoznak, hogy az online publikációk ingyenes hozzáférése esetén hiányozna a szükséges  peer review  (vagyis a lektori vélemények).  Ám ezt az érvet könnyű kivédeni,  mert sok, sikeres példa már bizonyította, hogy

„a szabad hozzáférés összeegyeztethető a copyright, a peer review, a gazdaságosság  (sőt, a profit) kívánalmaival…vagy akár a presztizs, a karrier, az indexálás és egyéb olyan jellemzők meglétével, amelyek a konvencionális szakirodalomhoz kapcsolódnak.  …A fő különbség, hogy a számlákat nem az olvasók fizetik és így azok nem akadályozzák a hozzáférést.” (12)

 

Ezért nem meglepő, hogy az olyan, „szabadon hozzáférhető” publikációk, mint a  Public Library of Science  (Tudományos Közkönyvtár)  és a  Biomed  Central  sokkal szélesebb olvasóréteggel rendelkeznek, mint a „fizetett”  folyóiratok. (13)   Ezek az új, online projektek azonban  nem jelentenek tartós megoldást;  inkább ellenkezőleg:  Miközben  az olvasóknak szabad hozzáférést biztosítanak, még növelik a publikációs vagy tagsági költségeket, a pénzügyi terhet így a szerzőkre, vagy ismét a könyvtárakra tolják.  Sőt, ez a fajta „szabad hozzáférés”  végül drágábbá válhat számunkra, mint a jelenlegi rendszer.  Tehát végül is kinek kell  „a számlát fizetnie”?  Ismét csak a  Harvard,   Yale  és a M.I.T.  mutattak bizonyos megoldásokat:

 

1.      Maga az egyetem, az alapítványok és szponzorok jól fenn tudnak tartani  „ingyenes”  weboldalakat.

2.      Egyes ilyen oldalak önmagukat is finanszírozzák a hirdetések révén, vagy azzal, hogy fizetett külön szolgáltatásokat is nyújtanak.

3.      Továbbá, azok az egyetemi könyvtárak, amelyek nem tudják fizetni a folyóiratok előfizetédsének növekvő költségeit, meglevő pénzüket arra használhatják, hogy saját online publikációs teret nyissanak. Sőt, a könyvtárak együttműködhetnek, összesíthetik pénzügyi forrásaikat és így több folyóiratcikket adhatnak olvasóiknak, méghozzá olcsóbban, mint azelőtt. 

4.      Már számos egyetem rendelkezik saját nyomdával, vagyis egyetemi sajtóval.  Ezek szorosabban együttműködhetnek könyvtáraikkal, s ingyenes folyóiratokkal egészíthetik ki a publikációs programjukat.  Az ilyen együttműködés jelentősen csökkentheti a költségeket.  Ez tovább csökkenthető, ha néhány egyetemi kiadó együttműködik egymással,  s együttesen tartják fenn az ingyenes weboldalakat.

5.      S ne feledkezzünk meg az olyan tudományos szervezetek tagdíjairól, amelyek saját folyóiratot adnak ki. Ahelyett, hogy kiadóknak fizetnék ki, ezeket a tagdíjakat  inkább a szervezet saját weblapjának fenntartására fordíthatnák.

 

Ám a lehetőségek itt nem érnek véget, amit röviden bemutatok  az e-learning új esélyeinek kapcsán. Mindenesetre véleményem szerint már nyilvánvaló, hogy a  Szexológia Európai Szövetsége  (EFS)  komoly hibát vétett, amikor  „Sexologies” nevű folyóiratát nemrég egy új kiadóra bízta, ahelyett, hogy közvetlenül online publikálta volna.  Ez visszalépés volt a múltba  az ígéretes jövő helyett. Jelenleg a kiadó betiltandó árakat kér az igen korlátolt  hozzáférésért, s azt is megtiltja a szerzőknek, hogy saját szövegeiket ingyenesen elérhető weboldalakra tegyék.  Az  EFS  folyóirata a globális elismerés felé törekvés helyett visszavonult az önmagára vállalt és csak önmagát kielégítő, provinciális  bizonytalanságba.  Igy ismeretlen és olvasatlan marad éppen ott, ahol a legtöbbet tehetné – a szegény európai országokban és általában Latin-Amerika, Afrika és Ázsia fejlődő országaiban, ahol a szexológia legnagyobb expanziója várható.  Viszont, szemben a félénk  EFS-szel,  a nemrég alakult  World Association of Chinese Sexologists  (WACS)  épp most mutat egy jövő-orientált példát azzal, hogy a „Chinese Sexuality Research”  című folyóiratát közvetlenül online indította. (14)

A szabadon hozzáférhető, online könyvek és folyóiratok egyelőre csak részei a mi jövőnknek.  A mai publikációs rendszer fölváltása egy átfogó, „szabadon hozzáférhető”  rendszerrel  valószínűleg évekig fog tartani. Fontosabb és könnyebb lesz megteremteni a szabad hozzáférést az aktuális tanulmányi kurzusokhoz, sőt, egész képzésekhez, amelyek bizonyítványt, diplomát és tudományos fokozatot jelentenek.

 

E-learning

Már említettem, hogy a  Berkeley  és a  Yale egyetem  professzorainak videóra vett, tudományos előadásai ma szabadon hozzáférhetőek az interneten.  A  Yale  még azt is megmagyarázza,, hogy ez miért szolgálja hosszabb távú  érdekeit:  „Miközben sokáig alapelv volt, hogy az oktatást leginkább az oktatók, a hallgatók és a szervezet interakcióira kell építeni, a Yale szerint a vezető egyetemek lényegesen hozzájárulhatnak a tananyagok szélesebb körű eléréséhez az internet technológia alkalmazásával. A projekt céljai elősegítik az egyetem ama törekvését is, hogy növelje hírét és erősítse nemzetközi kapcsolatait.” (15)

 

Természetesen nem új dolog az előadások filmre vétele a hallgatók számára.  Jó 30 évvel ezelőtt, amikor San Franciscoban tanítottam az  Institute for Advanced Study of Human Sexology  nevű intézetben, már rutinosan filmeztük minden helyi vagy látogató professzor minden előadását.  Ezeket aztán videóra tettük, így minden hallgató újra és újra tanulmányozhatta azt.  A helyzet csak annyiban változott, hogy az ilyen videókat ma bárki ingyen elérheti az interneteen  a  Berkeley,  Yale és más, hagyományos egyetemek jóvoltából.

Ezek a videók nyilván különböző előnyöket  jelentemek:

 

1.      Viszonylag könnyen és olcsón  előállíthatók.

2.      Akárhányszor újra megnézhetők.

3.      Lehetővé teszik a hallgatók által elmulasztott előadások megismerését.

Ám a videóknak bizonyos hátrányaik is vannak:

1.      Sok számítógép-tárhelyet kötnek le, és átvételük hosszú időt vehet igénybe.

2.      Nem frissíthetők, s ezért csak történelmi dokumentumok maradnak.

3.      A hallgatóknak még így is jegyzetelniük kell, ugyanúgy, mint a tanteremben.

 

Mindazonáltal ma sok egyetem készít előadás-videókat a náluk tanított szakokon.  Ezeket a videókat gyakran összekapcsolják a különböző szerzők könyveiből vagy folyóirat-cikkeiből kimásolt anyagokkal, s aztán az egészet hozzáférhetővé teszik a saját, hivatalosan  felvett hallgatóik számára. Ráadásul az internet-ajánlatot rendszerint összekapcsolják az oktatók és hallgatók közötti személyes interakciók bizonyos formáival, speciális kollégiumokkal és szemináriumokkal.  Ezt a rendszert, amely összekeveri az internet-oktatást a hagyományos tanítási módszerekkel,  „kevert tanulásnak”  nevezik.  Nyilvánvaló, hogy a copyright érdekében az ilyen csomagok internetes része nem lehet ingyen hozzáférhető, hanem csak az egyetem előre fizető hallgatóira korlátozódik.  Ez akkor is így van, ha a csomagokat  távoktatási programokban használják.  Az esetleges copyright megszegéseket elkerülendő, az ilyen programok regisztrációs és részvételi díjat kérnek, mielőtt a kurzust hozzáférhetővé teszik a felhasználók számára.

Nem vitás, hogy ezek a fejlemények rendkívül megkönnyítik a tanítást és tanulást, s így valódi haladást jelentenek.  Véleményem szerint azonban ez a fejlődés  sokkal gyorsabb és szélesebb körű lehetne, mint ahogyan a legtöbb egyetem képzeli.

 

Mindenekelőtt a mai globális, információs társadalmunkban minden egyetemi oktatónak számolnia kell kollégáinak világméretű versengésével.  Mint láttuk, az előadásokat könnyen össze lehet hasonlítani például a  Berkeley  és a  Yale egyetem  professzorainak előadásaival;  a kurzusok anyagainak minőségét pedig egybe lehet vetni a  M.I.T.  által nyújtottakkal.  De az olyan, ingyenes szolgálatok, mint a népszerű  Science Daily  is gondoskodnak az újabb kutatások állandó frissítéséről, beleértve a szexuális egészség kutatásait. (16)  Ezen kívül bármely tananyag vagy ténymegállapítás önállóan vizsgálható és ellenőrizhető a hallgatók által a  Google  és más, hatalmas kereső-szolgálatok segítségével.  Ám egyiktől sem kell félnie az elkötelezett oktatóknak.  Ellenkezőleg: ezt kihívásnak fogják tekinteni és segítségnek saját teljesítményük javításához.  Csakhogy ennek hátterében egy komolyabb probléma rejtőzik.

 

Mint említettem, a copyright miatt sok online kurzus előre fizető hallgatókra korlátozódik, s ez igaz a távoktatásban is.  Ám ugyanakkor egyre több megbízható, tudományos információ váik ingyen elérhetővé az interneten, s ezek közül egyre több tárgyalja ugyanazt a területet, mint  a fizetőkre korlátozott kurzusok. Sőt, sok ilyen ingyenes információ már didaktikailag strukturált és illusztrált a könnyebb megérthetőség kedvéért.  Igy egyre nehezebbé válik a mai hozzáférési díjak igazolása a távoktatás bizonyos általános, bevezető kurzusain.  Például: miért fizessen egy hallgató az alapvető információkért a nemi úton terjedő betegségekről, a fogamzásgátlásról vagy a meddőségről, ha ugyanezt ingyen elérheti a  Harvard Medical School-nál, vagy tucatnyi más, tekintélyes forrásból.  Végeredményben a hozzáférési díjak egyetlen érvényes igazolása nem lehet maga az információ, hanem csak az egyetem jó híre, képessége a szabadon hozzáférhető információk szelektálásáre, értékelésére és strukturálására a hallgatók számára, az oktatók segítsége és személyes figyelme, s legfőképpen jogosultsága a bizonyítványok, diplomák, vagy tudományos fokozatok kiosztására.

 

Ez visszatérít a korábban mondottakhoz. hogy ti. többé nem lehet információkat árusítani az interneten.  Véleményem szerint ez az egyetemi szakok tartalmára is vonatkozik. Ha ezt a tartalmat érdemes megismerni, akkor érdemes megosztani, s ez azt jelenti, hogy előbb vagy utóbb szabadon hozzáférhetővé kell válnia.  Végül is, még ha egy szöveget a fizető olvasók kiválasztott csoportjára korlátoznak is, elég, ha egy akad köztük, aki lemásolja és rögtön tucatnyi, „felhatalmazás nélküli” barátjának továbbítja azt, akik aztán ugyanezt megtehetik.  Az ilyen fajta pénzügyi kontroll tehát illúzió.

Mármost, hogyan érinti ez az egyetemet és annak tanárait?  Ha nem tudják kikerülni a „szabad hozzáférés” követelményét,  hogyan biztosíthatják az ismeretszerzésbe, munkába, felszerelésbe fektetett beruházásaik megtérülését?  S főleg, mit jelent ez a szexológia számára?

  Valójában ez a legüdvözlendőbb hír, amit valaha hallottunk!  A „szabad hozzáférés”  mozgalma nekünk, szexológusoknak a lehető legjobb alkalmat jelenti. Tehát csak fel kell használnunk ennek előnyeit.

 

    Az új,  globális  kontextus

    Amit elsőként meg kell értenünk, az a következő:  az internet  globális médium.  Ez közhelynek tűnik, mégis kevés egyetem érti meg igazán ezt az egyszerű megállapítást.  Saját szerepüket sem értik meg ebben az új, globális kontextusban.  Az egyetemek és tudományos szervezetek  a tudás letéteményesei, s létezésük egyetlen értelme a tudás megőrzése és növelése kortársaik és a jövő nemzedékek érdekében.  Ezért tartanak fenn könyvtárakat, adnak ki könyveket és folyóiratokat, s képezik a hallgatókat arra, hogy folytassák a tudás átadását a jövő nemzedékeknek.

 

Az internet ma felkészít, sőt, kényszerít bennünket, hogy ne csak a saját országunk új generációira figyeljünk, hanem az egész világra.  A fejlődő országokban sok millió nagyon intelligens és motivált, potenciális hallgató él, akiknek  mindeddig sohasem volt esélyük  arra, hogy szakképzést vagy egyetemi képzést kapjanak.  Sokuk túlságosan szegény ahhoz, hogy igénybe vegye a régiójában meglevő lehetőségeket, de többnyire nincsenek is a közelükben könyvtárak és magasabb képzést biztosító intézmények

.

Azonban e fiatalok egyre inkább hozzáférnek az internethez.  Azonkívül ma már léteznek  „internet egyetemek”  is, olyan intézmények, amelyek többnyire vagy kizárólag online nyújtanak képzést és képesítést.  Néhányuknak csak egy központi irodájuk van, mások regionális központokkal is rendelkeznek.  Mindenesetre ezek az egyetemek távoltatási programokat nyújtanak a rész-idős  (levelező)  hallgatóknak sok területen, a humán tárgyaktól és egészségügytől kezdve a közgazdaságig, a mérnöki, matematikai és statisztikai ismeretekig, valamint a jogtudományig.  Két ilyen, ismertebb online intézmény az angol  Open University  és az amerikai  University of Phoenix.  (17)

 

Ugyanakkor ismerünk legalább 30  szexológiai képző programot, 20 országban, amelyek bizonyítványt, diplomát vagy tudományos fokozatot nyújtanak hallgatóiknak. (18)  Néhány ilyen program távoktatást is biztosít.  Ám minőségüket csak találgatni tudjuk.  Nem tudjuk, hogy vajon ugyanazokat az alapismereteket tanítják-e,  ismerik-e a legújabb kutatásokat,  tükrözik-e a mai tudományos konszenzust, bátorítják-e a kritikai gondolkodást, ugyanazt a terminológiát használják-e, vagy megfelelnek-e ugyanazon tudományos standardoknak.  Minthogy programjaikat saját hallgatóikra korlátozzák, a kívülálló számára lehetetlen e programok összehasonlítása.

 

Másrészt viszont maguk a hallgatók tehetnek összehasonlításokat, ha az interneten megnézik  a különböző, jelentős szaktárgyi forrásokat.  Ugyanez a tudományos szervezetek számára lehetővé teszi nemzetközi standardok kialakítását és fejlesztését.  A  szexológia terén kitűnő példát nyújt erre az  Egészségügyi Világszervezet  (WHO), amely már 1975-ben kiadta Ajánlásait az egészségügyiek szexológiai képzésére;  2001-ben pedig másokkal együttműködve  létrehozott néhány részletesebb tanmenetet az ilyen képzésekre.  (19)  Újabban az  European Society for Sexual Medicine  (ESSM)  karöltve a  Szexológia Európai Szövetségével  (EFS)  kialakította a „Szexuális Medicina Tanmenetét”  (20).  Minsezek a dokumentumok ingyen elérhetőek az interneten.  Valójában a szexuálterápiás képzés standardjainak kidolgozása régóta cél volt sok országban.  A jövőben azt ilyen törekvéseket nemzetközi szinten kell koordinálni.  Európa számára ez olyan feladat, amit az  European Academy for Sexual Medicine (EASM)  tűzött ki magának. (21)

 

Szexuális egészségnevelés  világszerte 

A szexuális medicina azonban csupán egyike a szexológia szakágainak.  Véleményem szerint számunkra még fontosabb energiáinkat világszerte az általános szexuális egészségnevelésre fordítani. Ez persze sokkal nehezebb feladat, hiszen a szexuális egészség nem csak orvosi ügy.  Hanem fontos szocio-kulturális, vagyis szociális és gazdasági, jogi, vallási, sőt,  politikai vonatkozásokkal is rendelkezik.  Ha ezek bármelyikével foglalkozunk, könnyen kerülhet a nevelő  kisebb-nagyobb politikai harcokba.  A  szexuális egészség szószólóinak ezért  olyan ideológiai bázisra van szükségük, amelynek alapelveit kollégáik is bárhol elfogadják.  Ezeket az alapelveket egyértelműen kell megfogalmazni.

 

Szexuális Egészség Világszervezete  (WASH)  ezért 1999-ben elfogadta a „Szexuális jogok Nyilatkozatát”, s felhívást intézett a világhoz, hogy támogassák a szexuális egészség erősítésének  „Millenniumi Deklarációját”. (22)  A szexuális jogok még sok országban hiányoznak, bár nélkülük a szexuális egészség világviszonylatban nem biztosítható.  Ugyanakkor a WASH  önmagára is kötelezettségeket helyezett: elfogadott egy  „Etikai kódot” és egy sor „etikai vezérelvet” a szexológusok számára. (23)   Ezzel követte sok más, tudományos és szakmai szervezet példáját, amelyeknek etikai kódjai összehasonlításul hozzáférhetőek. (24)

Mindezekkel a már létező ajánlatokkal és nyilatkozatokkal már rátérhetünk – és rá kell térnünk --  ezek gyakorlati alkalmazására.  Néhány messzebbre látó szexológus  hamar válaszolt a kihívásra.  Igy nem tartott nagyon sokáig, hogy az első szexológiai publikációk ingyen elérhetővé váljanak az interneten. Tíz évvel ezelőtt a korábbi munkahelyem, az  Institute for Advanced Study of Human Sexuality  (IAHS)  San Franciscoban megindította az  „Electronic Journal of Human Sexuality”-t, amely doktori disszertációkat, kutatási beszámolókat és könyvismertetéseket tartalmazott.  Ugyanígy az  American Academy of Clinical Sexologists  (AACS)  elkezdte disszertációit online közölni. (25)

Ezek a példák arra késztettek, hogy saját weboldalaom is indítsak egy online szexológiai könyvtárat.  Ám szemben azokkal, akik szövegeiket kép-oldal PDF formában közölték, aminekmletöltése hosszú ideig tart, kezdettől fogva minden oldalt gyorsan letölthető, HTML szöveg-formátumban közöltem, amely ugyan nehezebben hozható létre,de sokkal könnyebben olvasható.  Ennek eredményeként online könyvtáram gyorsan népszerűvé vált sok országban, különösen amióta több nyelven tudtam közölni a szövegeket.  Ma angol, német, spanyol és magyar nyelven olvasható az online könyvtáram.  Ezek állandóan növekednek; csaknem havonta tudunk újabb címeket hozzáadni.  Kétségtelen, hogy az egész projekt ma a legnagyobb, online szexológiai könyvtár a világon. (26)   Ám legfontosabb és legkedvezőbb vonása az a tény, hogy közös munka eredménye.  Azért létezik, mert minden kontinensről idealista kollégák adják a könyveket és írásokat, amelyek copyright-ja a sajátjuk.  Sajnos, ma sokan észreveszik, hogy copyright-jukat odaadták egy kiadónak, s ezek megakadályozzák, hogy tanulmányaikat az interneten is publikálják.  Mégis reménykedem online könyvtárunk állandó növekedésében, minthogy egyre több szerző  visszanyerni munkája ellenőrzésének jogát.

 

Sok kollégám idealizmusa és lelkesedése egy másik projektet is lehetővé tett, amelynek még nagyobb globális jelentősége lehet, mint a könyvtárnak:  ez a szexuális egészség „szabad hozzáférésű” tanfolyama. (27)  Amikor öt éve elkezdtem az első online kurzusomat,  nem volt követhető modellem.  Egyszerűen megpróbáltam kitalálni, hogyan lehetne a gyakorlatba áttenni a  WHO  Ajánlásait a szexológiai képzésre.  Eszembe jutott, hogy ennek egyik módja  egy olyan formátum lenne, amely bárkinek, bárhol lehetővé tenné, méghozzá előkészületek nélkül az osztálytermi tanítást, lépésről lépésre kivetítve az anyagot egy vetitővászonra vagy fehér felületre.  Ezért minden kurzust kis, illusztrált részekre tagoltam és logikus sorrendbe raktam.  Ezek a modulok nemcsak belső és külső  linkeket tartalmaznak más szövegekhez, hanem  fotókat, rajzokat, grafikonokat, térképeket és statisztikákat is.  Ennek folytán az oktatónak nincs szüksége diaképekre vagy írásvetítőkre, s nem kell írnia semmi a táblára.  A fő megállapítások már eleve kiemelkednek a szövegből,  így a hallgatónak nem kell jegyzetelnie.  Egy-egy klikkelés az egérrel végigvezeti az oktatót és a hallgatót az egész anyagon.  S minthogy a kurzusok különösen a fejlődő országok olvasói számára készültek,  úgy döntöttem, hogy nem használok semmilyen technikai szerkezetet, amilyen a Flash és a JavaScript.  A siker azonnal jelentkezett, mert weboldalam látogatóinak száma állandóan emelkedett. Nyilván, mer erős igényeket elégítettem ki.

 

A legkedvezőbb reagálás azonban ismét csak néhány önzetlen és tág látókörű kollégámtól érkezett. Spanyol, magyar és cseh anyanyelvűek kezdték fordítani a kurzusokat, ahogy azok megjelentek, s ezt bármilyen pénzügyi ellenszolgáltatás nélkül tették;  egyszerűen, mert  lelkesítette őket ez az új médium és megértették annak erejét.  Négy éve, amikor bemutathattam kurzusaimat  Beijing-ben (28), lelkes kínai kollégák is vállalták a fordítást, amely ma két változatban készül:  egyszerűsítettben (amit a Népköztársaságban használnak) és hagyományosban  (amit HongKongban, Taiwanon, Szingapurban és a „tengeren túli” kínaiaknál használnak).  Ha figyelembe veszik a kínai internet-használók számának növekedését, megérthetik e fordítások rendkívüli nevelési értékét.  Épp a múlt hónapban jelentette az amerikai sajtó, hogy Kína már túlszárnyalta az USA-t az internet használatában. (29)  Mindenesetre 3 kontinens szexológusainak spontán, önkéntes közreműködése révén a többnyelvű, ingyenes, online szexuális egészség-tanfolyamunk  mára a világ legnagyobb e-learning projektjévé vált, amelyet havonta milliók látogatnak, több mint 100 országból.  Időközben az olyan platformok, mint a  Wapedia  éppen most adaptálták a kurzusokat mobil telefonokra  (képekkel vagy anélkül), így téve azokat hozzáférhetővé egy egészen új, rendkívül nagy olvasótábor számára. (30)   Sőt, azt hiszem, hogy 5-10 éven belül a tudományos információk továbbítása mobil telefonokon egyre fontosabbá válik, nemcsak a nyugati országokban, hanem  Ázsiában is.  Egyelőre azonban a legtöbb egyetem alig érdeklődik a jövő e fejleménye iránt.  Nekünk, szexológusoknak viszont ez újabb esélyt jelent, s egy még kihívóbb, új frontot.

 

Azért említettem ezt a két új projektet, mert szerintem modelljei lehetnek annak, hogy szexológusként mit tehetünk és mit kell tennünk a jövőben.  Az általam leírt együttműködés spontán reagálás volt egy konkrét projektre, amit bárki megnézhet, megérthet és közvetlenül használatba vehet. Ahogyan ez a kooperáció folytatódik és fejlődik, ugyanúgy fejlődik képességünk közös ügyünk segítésére.

 

Új  lehetőségek 

Saját weblapom példája arról tanuskodik, hogy a „szabad hozzáférés”   össze tud hozni bennünket közös célunk követésére:  szakterületünk fejlesztésére, a szexológia világméretű elfogadtatására.  Az ingyenes internet-hozzáférés e cél elérését megkönnyítette, mert megnyitotta a kaput egy világméretű olvasótábor előtt a szegény és gazdag országokban egyaránt.  Ma a potenciális hallgatók millióit tudjuk megtalálni és megszólítani;  beleértve azt a rengeteg nőt és férfit, akiknek eddig sohasem vblt esélyük arra, hogy egészségnevelést kapjanak.  Ugyanakkor megbízható tekintélyekként mutatkozhatunk be.  Ám, hogy előnyünk legyen az új lehetőségekből, meg kell értenünk a „szabad hozzáférés” egyedülálló előnyeit:

 

1.      Egy „ingyen hozzáférhető”  oldalnak, jellegénél fogva több olvasója van, mint egy korlátozottnak.

2.      Egy „ingyen hozzáférhető”  oldal vonzza a kereskedelmi hirdetőket, mert nagy a forgalma.

3.      Egy ilyen oldal önmagában is hirdetés, ugyanis hirdeti az egyetem vagy szervezet szolgálatait, így teremt saját nevének globális ismertséget.

 

Mit jelent mindez a világméretű szexuális egészségnevelés számára?  Mindenekelőtt azt, hogy a jövőben másként igyekszünk publikálni munkáinkat.  Ha valóban globális olvasótáborra számítunk, akkor a legszélesebb körben elérhető médiumot kell választanunk. Ez gyakorlatilag azt jelenti:

1.      Szexológusként mostantól lehetőleg „ingyen hozzáférhető” oldalon kell publikálnunk.

2.      Épp ezért meg kell tartanunk copyright-unkat minden olyan szövegre, amelyért nem kapunk honoráriumot vagy royaltit. S főleg meg kell tartanunk elektronikus jogainkat.

3.      Nem kell új, „szabad hozzáférésű”  platformokat teremtenünk;  publikációinakt felajánlhatjuk a már meglévő, ingyenes oldalaknak. Ilyen oldalak találhatók a  Szexuális Egészség Világszervezeténél  (WASH), a Szexológia Európai Szövetségénél  (EFS) és a szexológia más, regionális szervezeteinél, Afrikában, Ázsiában, Észak- és Délamerikában. Ezekben vannak nemzeti szexológiai szervezetek is, vagy intézetek és egyetemek, vagy az  Archive for Sexology.

4.      A speciálisabb vonatkozású szövegeket a megfelelő, „szabadin hozzáférhető”  folyóiratokban lehet publikálni.

5.      Nemcsak folyóirat-cikkeket, hanem  e-learning kurzusokat is lehet online publikálni.

6.      Ennek érdekében a kurzusok csak eredeti anyagot tartalmazzanak, s ne olyat, amire egy külső forrásnak copyright-ja van.

7.      A kurzusok legyenek hozzáférhetők minden nagyobb nyelven.

8.      Persze itt sem kell újra feltalálnunk a kereket, de élhetünk a már létező ajánlatokkal.  Például első lépésként egyszerűen lefordíthatunk egy-két kurzust több nyelvre a weblapom e-learning kurzusaiból.  Az eredeti angol mellett már vannak német, spanyol, magyar, cseh és kínai fordítások. Nyilván mindnyájunk érdeke, hogy találjunk fordítókat oroszra, lengyelre, portugálra, franciára és olaszra, hogy csak a legnyilvánvalóbb választási lehetőségeket említsem.

Számomra kétségtelen, hogy ezek a lépések jelentősen elősegíthetik közös ügyünket, és a szexológia számára nagyobb, globális elismerést hozhatnak.

 

   A „szabad hozzáférés”  finanszírozása

Az ilyen ajánlatok egyesek számára radikálisnak és ésszerűtlennek tűnhetnek.  Ijesztőnek tűnhet a szükséges többletmunka és többletköltség, s lehetetlennek tűnhet bármilyen bevételt elérni a kurzusokból.  Vagyis úgy tűnhet, hogy nincs mód a szükséges befektetés valamelyes megtérülésére.  Azonban, ahogy korábban a direkt online publikálást említve rámutattam,  van néhány bevált módja  a szabad hozzáférésű oldalak finanszírozásának.  Sőt, az online kurzusok esetén van egy további, esetleg nagyon hasznot-hajtó módja is

 

El kell fogadnunk azt a tényt, hogy hosszabb távon senki sem képes információt eladni az interneten.  A fizető olvasókra korlátozást ugyanis végül egyszerűen figyelmen kívül hagyják, mivel  ugyanaz vagy hasonló információ ingyen elérhető lesz online.  Ám az is nyilvánvaló, hogy az egyetemek és tudományos szervezetek mindig jogosultak lesznek pénzt kérni hallgatóiktól, akár helyben laknak azok, akár távol. Vagyis a jövőben a hallgatók, akárhol vannak, elvárják ugyan, hogy szabadon hozzáférjenek az e-learning kurzusokhoz, viszont szívesen fizetnek tandíjat és más díjakat azért, hogy bizonyítványt, diplomát vagy tudományos fokozatot kapjanak. 

 

Épp ez az a pont, ahol a „szabad hozzáférés” elve kifizetődik , különösen a távoktatásban.  Az ingyenes szexológiai site-okat az érdeklődők milliói megtalálják, s köztük sokan potenciális  tanulók.  Minthogy éppen a távoktatás  kurzusait olvashatják előre fizetés nélkül, az olvasók ismerik minőségüket és összehasonlíthatják azokat hasonló ajánlatokkal.  Igy egy jó tréning program sokkal több tanulót vonzhat.  Mindegyiküket meg lehet hívni, hogy jelentkezzen, regisztráltassa magát, vegye fel a kapcsolatot tanáraival és diáktársaival és tegye le vizsgáit – mindezt online és lehetőleg jelentős kedvezményekkel.  Az oktató intézmény vagy szervezet végül még így is több pénzt szerezhet, mint bármely hagyományos oktatással.  Tehát okosan felhasználva egy jó „ingyen hozzáférhető”  oldal akár pénznyomó gép lehet.  

 

Minthogy ugyanazok az ingyenes kurzusok képezik az alapját a különböző országok eltérő programjainak, nyilván versengés támas az egyetemek között a legjobb vagy legtöbb diák megnyerése érdekében.  Itt több tényező játszhat szerepet:  az egyetem neve és jó híre,  tanárainak tudományos teljesítménye, a tandíj mértéke, a program időtartama, interaktiv komponenseinek minősége, az egyes hallgatókra fordított figyelem  stb.  A tényezők szerencsés kapcsolódása esetén  egy korábban ismeretlen, kis főiskola bizonyos szakágakban nemzetközi ismertségre tehet szert, a ma világhírű iskolák viszont elmaradhatnak a versenyben.  Mindenesetre azok az egyetemek, amelyek ragaszkodnak korlátozott programjaik fejlesztéséhez, tapasztalni fogják, hogy versenghetnek a szabad hozzáférésű kurzusokkal.  Végül is a saját, fizető hallgatóik számára ők is szabadon hozzáférhetőek lesznek.  Ezek összehasonlítanak minden internetes ajánlatot, de csak akkor fizetik tovább a tandíjat,  ha a korlátozottan hozzáférhető kurzusaik jobbak a többinél.

 

Mint említettem, ma már egyre több  „internetes egyetem”  létezik.  De minthogy ezek egyike sem nyújt olyan fajta szexuális egészségnevelést, amilyet az  Egészségügyi Világszervezet (WHO)  ajánl, nekünk kell megragadni az alkalmat és kielégíteni a világviszonylatban rendkívül nagy igényeket.

Igen, minket most felszólítottak, hogy legyünk úttörők, lépjünk be az online oktatás új frontjába és hódítsuk meg annak hatalmas területeit.  Eddig sok potenciális hallgatót kizártak a magasabb szintű oktatásból, beleértve a szexuális egészség oktatását.  Hála az elektronikus forradalomnak, ők ma részesülhetnek munkánk eredményeiből.  Ám, ha hezitálunk és nem merünk előre haladni, akkor széttörjük reményeiket, önmagunkat és a szexológia egészét pedig jelentéktelenségre kárhoztatjuk.  Ehelyett ragadjuk meg ezt az egyedülálló történelmi pillanatot:  az internet arra vár, hogy „szabad hozzáférést” biztosíthasson nekünk egy fényes jövőhöz.

 

  Utalások   

1. YouTube: http://en.wikipedia.org/wiki/YouTube

2. UC Berkeley, video lectures: http://www.youtube.com/profile_videos?user=ucberkeley

    Lásd még: http://www.freesciencelectures.com/

3. Brockhaus online: http://www.brockhaus.de/

4.Például:   ICD (International Classification of Diseases) and Medical Terminology Dictionary 2006: http://icd9cm.chrisendres.com/

- Columbia Encyclopedia, Sixth Edition http://www.bartleby.com/65/

- MEDLINEplus: Medical Dictionary: http://www.nlm.nih.gov/medlineplus/mplusdictionary.html

- Merck Manual of Diagnosis and Therapy: http://www.merck.com/pubs/mmanual_home/contents.htm

- Wikipedia: http://www.wikipedia.org/

- Stats4Schools: http://www.stats4schools.gov.uk/
- E. J. Haeberle, Critical Dictionary of Sexology:
http://www2.hu-berlin.de/sexology/Entrance_Page/Critical_Dictionary/critical_dictionary.html
- Haeberle, Erwin J., Bullough, Vern L. and Bonnie Bullough, eds.: Human Sexuality: An Encyclopedia http://www2.hu-berlin.de/sexology/GESUND/ARCHIV/SEN/INDEX.HTM
- Francoeur, Robert T., ed.: International Encyclopedia of Sexuality:
http://www2.hu-berlin.de/sexology/IES/xmain.html
- Janssen, D. F.: Growing Up Sexually (A four-part survey of anthropological literature):

http://www2.hu-berlin.de/sexology/GESUND/ARCHIV/GUS/GUS_AFS.HTM 

5. Aetna InteliHealth, in cooperation with Harvard Medical School: http://www.intelihealth.com/IH/
   és  MITOpenCourseWare: http://ocw.mit..edu/OcwWeb/web/home/home/index.htm

   És:Open Yale Courses: http://open.yale.edu/courses/index.html

6. Harvard University Gazette Online, Feb. 13, 2008:

    http://www.news.harvard.edu/gazette/2008/02.14/99-fasvote.html

7.  u.ott.

8. u.ott

9. The BBB Declarations: http://wiki.icommons.org/index.php/The_BBB_Declarations

10. E. J. Haeberle, Introduction: Purpose and Use of this Curriculum:
http://www2.hu-berlin.de/sexology/Entrance_Page/Free_Online_Courses/free_online_courses.html#0

11. Harvard University Gazette Online, Feb. 13, 2008:

http://www.news.harvard.edu/gazette/2008/02.14/99-fasvote.html 

12. Peter Suber, A Very Brief Introduction to Open Access: http://www.earlham.edu/~peters/fos/brief.htm

    Néhány, az egészséggel foglalkozó, ingyenes online folyóirat:

  1. Science Daily (Sexual Health) http://www.sciencedaily.com/news/health_medicine/sexual_health/
  2. Scientific Journals International http://www.scientificjournals..org/
  3. Bulletin of the World Health Organization http://www.who.int/bulletin/en/
  4. Entre Nous: http://www.euro.who.int/entrenous
  5. Sexuality in Africa Magazine http://www.arsrc.org/resources/publications/sia.htm
  6. Issues In Child Abuse Accusations http://ipt-forensics.com/journal/index.htm
  7. Sexual Offender Treatment http://www.sexual-offender-treatment.org/
  8. The Electronic Journal of Human Sexuality http://www.ejhs.org/
  9. The International Journal of Transgenderism (only older issues freely available) http://www.symposion.com/ijt/
  10. Intersections - Gender, History & Culture in the Asian Context http://wwwsshe.murdoch.edu.au/intersections/default.htm
  11. The National Journal of Sexual Orientation Law http://sunsite.unc.edu/gaylaw/
  12. Public Library of Science (PLoS) http://www.plos.org/
  13. Sexual Intelligence http://www.sexed.org/sexintel..html
  14. Face to Face http://www.ssd.u-bordeaux2.fr/faf/uk/last_ed/index.htm
  15. Bandolier (Sexual Health) http://www.jr2.ox.ac.uk/bandolier/booth/booths/std.html

13. Peter Suber, op. cit.

14. WACS: Chinese Sexuality Research: http://www.wacshome.com/huikan.htm

15.Open Yale Courses, Why is Yale sharing some of its undergraduate courses free worldwide? http://open.yale.edu/courses/about/index.html#q2

16. Science Daily: http://www.sciencedaily.com/releases/2008/03/080305120850.htm  and

- Science Daily (Sexual Health) http://www.sciencedaily.com/news/health_medicine/sexual_health/

17. The Open University: http://www3.open.ac.uk/about/ and
The University of Phoenix: http://www.phoenix.edu/

18. Sexological Training Programs: http://www2.hu-berlin.de/sexology/TRAIN/index.htm

19. World Health Organizations (WHO):
- Education and Treatment in Human Sexuality: The Training of Health Professionals
http://www2.hu-berlin.de/sexology/GESUND/ARCHIV/WHOR.HTM  and
- Pan American Health Organization (PAHO), World Health Organization (WHO) and World Association of Sexology (WAS): Promotion of Sexual Health - Recommendations for Action:
http://www2.hu-berlin.de/sexology/GESUND/ARCHIV/PSH.HTM

20. European Society for Sexual Medicine (ESSM): Sexual Medicine Curriculum:http://www.essm.org/easm/sexual_med_curriculum.asp

21. John Pryor, "The challenge of developing European training standards in sexual medicine", in Sexual and Relationship Therapy, Volume 21, Issue 3 August 2006, pp. 273 - 279

22. World Association of Sexual Health (WAS):
- Declaration of Sexual Rights:
http://www2.hu-berlin.de/sexology/ECE6/html/sexual_rights_3.html and
- World Association of Sexual Health (WAS) Sexual Health for the Millennium Declaration:
http://www.worldsexology.org/doc/The-Sexual-Health-for-the-Millennium-Declaration.pdf

23. World Association of Sexual Health (WAS)
- Code of Ethics: http://www2.hu-berlin.de/sexology/GESUND/ARCHIV/WASC.HTM
  és

- Guiding Ethical Principles: http://www.worldsexology.org/doc/Guiding-Ethical-Principles.pd24. Center for the Study of Ethics in the Professions

 24. Center for the Study of Ethics: http://ethics.iit.edu/codes/coe.html

- Health Care Codes of Ethics

- Mental Health/ Counseling Codes of Ethics

25. The Institute for Advanced Study of Human Sexuality (IASHS):
-The Electronic Journal of Human Sexuality - Doctoral Dissertations, Research Papers, and Book Reviews: http://www.ejhs.org/
  és

-          American Academy of Clinical Sexologists (AACS) Doctoral Dissertations:

-          http://www.esextherapy.com/dissertations.htm

26. Archive for Sexology – Online Libraries:

- English: http://www2.hu-berlin.de/sexology/Entrance_Page/Online_Library/online_library.html

- German: http://www2.hu-berlin.de/sexology/Home_DE/Startseite/Online_Bibliothek/online_bibliothek.html

- Spanish: http://www2.hu-berlin.de/sexology/GESUND/ARCHIV/SPANISCH/OLBOOKS.HTM

  és http://www2.hu-berlin.de/sexology/GESUND/ARCHIV/SPANISCH/OLPAPS.HTM

- Hungarian: http://www2.hu-berlin.de/sexology/Magyarul/Nyito_oldal/Online_Koenyvtar/online_koenyvtar.html

27. Archive for Sexology: "Open Access Curriculum in Sexual Health":
http://www2.hu-berlin.de/sexology/Entrance_Page/Free_Online_Courses/free_online_courses.html

28. E. J. Haeberle, The Future of Sexology: http://www2.hu-berlin.de/sexology/GESUND/ARCHIV/BSpeech/index.htm

29. Forbes.com., March 4, 2008: China Surpasses US In Internet Use:

http://www.forbes.com/2006/03/31/china-internet-usage-cx_nwp_0403china.html

 30. Wapedia - E. J. Haeberle - Open Access Curriculum in Sexual Health:

http://www.google.com/gwt/n?u=http://www2.hu-berlin.de/sexology/Entrance_Page/
E_Learning_Courses/e_learning_courses.htm

Részletekért a Wapedia-ról és a Wireless Application Protocol-ról (WAP) lásd itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Wikipedia:WAP_access

 

                                                                                                         Fordította:  Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

Pénisz-  és teljesítménynövelő

próbálkozások

 

Siker-  és teljesítménycentrikus világunkban  tizenéves kortól mindkét nem tagjai – kevés kivételtől eltekintve – a  szexuális viselkedés terén is sikerre és teljesítménynövelésre törekszenek.  Régebben ez inkább csak a férfiakra volt jellemző, ma már viszont egyre inkább a nőkre is, akiknek szexuális elvárásai a férfiakat gyakran kritikus helyzetbe hozzák.  Ez bizonytalanságot  és a mindenáron bizonyítás kényszerét váltja ki nálunk, mert az erőteljes nemi potencia a hagyományos férfiszerep  elengedhetetlen kelléke volt.  A  „férfiasság”  fő ismérvének a szexuális potenciát, ezen belül pedig  a tekintélyes méretű pénisz gyors reagálását és  hosszan tartó merevedési képességét  tartották. Az ókorban  a nagy falloszt  varázserejűként tisztelték.

 

 Mai tisztelete azonban már a férfiak szexuális kultúrájának elmaradottságáról tanúskodik,  hiszen a különböző vizsgálatok szerint  a nők túlnyomó többsége  elégedett partnere nemi szervének méreteivel és reagálásának gyorsaságával.  Egy kisebb hányaduk pedig a méretet és gyorsaságot is inkább túl nagynak érzi, mint kicsinek Ugyanakkor mégis egyre több férfinek van  „kis-pénisz komplexusa”, s ők ettől péniszük megnövelésével: hosszabbításával és vastagításával  próbálnak megszabadulni.  Ezt a „kisebbrendűségi”  komplexust  az utóbbi évek megoldást ígérő hirdetései valósággal járványszerűvé tették.  Egyes üzletemberek ugyanis rájöttek, hogy ezt az igényt jól ki lehet használni üzleti célokra.  Csupán a tudományos megállapításokat mellőzve, vagy meghamisítva  erősíteni kell a  pénisz- és potencianövelés igényét, s akkor az igénylők szívesen fizetnek tízezreket a nekik felkínált és „kísérletileg kipróbált” szerekért és eljárásokért. (Különösen, ha a sikert néhány felhasználó is tanúsítja.)

 

 Érdemes megnézni, mivel indokolják ajánlataikat  a pénisz- és potencianövelés  „üzleti apostolai”, s milyen lehetőségeket helyeznek előtérbe.  Hangsúlyozom, hogy itt nem annyira a nagy gyógyszergyárak bizonyos fokig valóban hatékony  „afrodiziákumairól”, szexuális  izgalmat  erősítő szereiről van szó, hanem többnyire a hazánkban újonnan feltűnt cégek hangzatos reklámjairól. 

Ezek egyik fő célja a pénisz növelhetőségébe vetett hit erősítése.  Azt szuggerálják az önbizalom-hiányos férfiaknak, hogy  „megerősíthetik férfiasságukat”, vagyis megnövelhetik péniszük méretét és „állóképességét” az általuk eladásra kínált szerekkel.  A leendő vevők motíválása érdekében  hangsúlyozzák, hogy a nagy pénisz  „a férfiasság ékszere”, amelyre büszke lehet a tulajdonosa, s ezáltal vonzóbb és magabiztosabb lesz.  Azt ígérik, hogy a nagyobb pénisz erősebb és tartósabb merevedéseket biztosít, s hasonlóvá tesz a pornósztárokhoz, akik ezzel tudják elbűvölni partnerüket. A hirdetők szerint „tudományos kutatások igazolják, hogy minél nagyobb a pénisz mérete, annál élvezetesebb a szex”  mindkét fél számára. Konkrétan persze egyetlen ilyen „kutatásra”  sem tudnak hivatkozni, mert a komoly szexológiai vizsgálatok egészen mást mutatnak.  A Penn State University kutatói például felmérésük eredményeként megállapítják: „Sajnos, a jelenlegi közhangulat megerősíti a nemi élettel kapcsolatos sztereotipiákat;  úgy tűnik, hogy sokan hisznek a minél nagyobb hímvessző  és az egész éjjel  tartó szeretkezés mítoszaiban.” (origo, 2008.04.16.)

 

Fiatal korban ugyan előfordulhat néhány órás  („több menetes”)  szeretkezés – főleg, ha közben pihennek, vagy alusznak is egy keveset --, de ez sem általános és  nem évekig tartóan jellemző helyzet.  A pénisz mérete helyett ebben inkább más körülményeknek, pl. a kapcsolat újszerűségének, szerelmi jellegének, a fizikai erőnlétnek és hasonlóknak lehet döntő szerepe.  Minthogy a női hüvely hossza alig 8-10 cm, teljesen mindegy, hogy a merev pénisz hossza ezt a méretet meghaladja-e – és mennyivel? Ám, ha ennek kétszeresét is meghaladja, az már gyakran problémát okoz mindkét félnek.  A túl nagy pénisztől a legtöbb nő fél, mert fájdalmat okozhat.  Persze a nő félelme folytán könnyebben érvényesülhet a férfi dominanciája, a hagyományos  férfi—nő viszony;  talán éppen ez a titkos magyarázata a  pénisznövelő törekvéseknek, amelyek számos, „trükkös”  módszert alkalmaznak:

Ilyenek például  a  „pénisznövelő  gyakorlatok”,  amelyek szelidebb változatai  a pénisz rendszeres masszírozását és a merevedés gyakori létrehozását írják elő.  Ezek a „szexuális funkció-gyakorlatok”  ugyan számottevő növekedést nem eredményeznek, de elősegíthetik a zavartalan működést. Általában maszturbációval járnak együtt, ami persze nem is baj, feltéve, hogy  nem erőltetett vagy elsietett, és nem jár bűntudattal.  E gyakorlatok „modernizált” formáiról tájékoztat pl. a  „pénisz-titkok” e-Book  angol nyelvű weblapja, sok más „titokkal”  együtt  (amelyek már profitot is hoznak).

 

Üzleti szempontból sokkal jelentősebbek a különböző  pénisz-növelő  pirulák.  Ezeket  ne tévesszük össze a merevedést elősegítő, közismert tablettákkal, mert azok nem növelik a pénisz méretét a merevedés időtartamán túlmenően  (bár sokan ilyen hatást is tulajdonítanak nekik).  A sajtóban és az interneten megjelenő hirdetések általában mindkettőt ígérik.  A hirdető cégek felbuzdultak a  Viagrának és  társainak világsikerén, s egymás után dobnak a piacra  újabb, „csodatevő” kapszulákat  (pl. „Yactol”  stb.), amelyek  „felélesztik a férfiasságot”,  egyenlően hatnak a vágyra és az erekcióra.  Méghozzá „rekordidő alatt”  és az „Európai  Szexológus  Kollégium”  ajánlásával.  Az átlagolvasó persze nem tudhatja, hogy ilyen szervezet nem létezik.  Létezik viszont a   "Szexológia Európai Szövetsége,  amely természetesen nem támogatja, sőt, elítéli az ilyen üzleti próbálkozásokat.   Vannak még olyan „étrend-kiegészítő tabletták”  is, amelyek gyógynövény-kivonatokat, nyomelemeket és  vitaminokat tartalmaznak, „kifejezetten a férfi-szervezet igényei szerint”;  s ezeknek is szexuális potencia-növelő hatást tulajdonítanak.  Az erőnlét javítása azonban csak akkor hat a potenciára,  ha valaki hisz az ilyen hatásban és egy jó kapcsolatban megfelelő szexuális ingereket is kap. 

 

Egy másik, gyakran ajánlott „mankó” az erekció-hiányos férfiak számára  a  „vákuum-pumpa” , amit  pénisz-gyürűvel  együtt szoktak használni.  Azon alapul, hogy a cső alakú szerkezet légritka teret teremt a pénisz körül, amely emiatt vérbővé válik, vagyis megduzzad.  A kellő merevség elérésekor a pénisz tövére szoros gumi (vagy egyéb) gyűrűt erősítenek, amely megakadályozza a vér visszaáramlását, így a merevedés a készülék levétele után is sokáig fenntartható, lehetővé téve a közösülést.  A magömlést azonban a szoros gyűrű megnehezítheti.  De van ennek a technikának egy olyan változata is, amely  „hidro-technológiával” a pénisz  2,5—7,5 cm-s hossz-növekedését és  30%-os vastagságnövekedését ígéri.  Ezt a „pénisz-edző” módszert  fürdés közben lehet alkalmazni, a készüléket meleg vízzel megtöltve.  Bevezető ára alig 25,000.- Ft;  s állítólag megéri, mert a hirdetés szerint  „a méret a lényeg!”

 

Drasztikusabb megoldást ígérnek a  pénisznövelő, sebészeti eljárások.  A sebészeti beavatkozásokat eredetileg azoknál alkalmazták  (kb. az 1970-es évek óta), akiknél Peyronie-szindróma  (pénisz-ferdülés) vagy egyéb ok miatt helyreállító műtétre volt szükség.   A méretnövelő beavatkozások technikája  1990 körül vált ismertté, bár az eredményekről és a komplikációkról igen kevés a megbízható szakirodalom, holott tízezrek vették már igénybe.  A pénisz tartószalagjainak átvágása  mindössze kb. egy cm-es növekedést hoz létre merev állapotban.  Hátránya viszont, hogy a tartó hatás hiánya folytán a merev pénisz nem emelkedik meg, hanem vízszintesen vagy akár lefelé irányul.  Sok férfi inkább péniszének vastagítását igényli, amit vagy a test más részeiről leszívott testzsír péniszbe injektálásával, vagy pedig szintén más testrészekből származó  „graftok” (szövetdarabok)  átültetésével oldanak meg.  Ez utóbbi valamivel hatásosabbnak tűnik, mert a péniszbe injektált zsír többnyire egy éven belül felszívódik.

 

Legprimitivebb,  fizikális  pénisz-hosszabbító technikák  a péniszre függeszthető  súlyok vagy expanderek alkalmazása;  de kísérleteznek mágneses vagy elektromos pénisz-stimulációval is.  Megmosolyogtató ötlet a  fanszőrzet levágása  is, amitől a csupasz pénisz nagyobbnak látszik.

Mindezek alapján egyértelműen levonható az a következtetés, hogy a pénisz öröklés által megszabott méretét nem érdemes mesterségesen megváltoztatni, sem a hosszabbítás, sem a vastagítás érdekében.  Az átlagosnál  (13-16 cm)  jóval nagyobb péniszekkel pedig ajánlatos óvatosan bánni a közösülésnél, még ha a női hüvely rugalmasan alkalmazkodik is a pénisz méretéhez, szükség szerint összehúzódik vagy kitágul. Ez persze csak akkor megy könnyen, ha a nő szexuális izgalmi állapotba kerül – a férfi tehát okosabban teszi, ha elsősorban erre  törekszik. Azonkívül nem árt, ha tudja:  különböző ingerlésmódokkal, „szerelmi játékokkal” a legtöbb nőt sokkal könnyebb kielégíteni, mint közösüléssel.  A vagina  ugyanis nem játszik lényeges szerepet a nők szexuális kielégülésében.

                                                                                                                                       Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

        

Referátumaim,  1969  óta

Hazai és külföldi konferenciákon,

 

                        1.  Problemen des Anspruchs auf Partnerschaft und die Reifung des Partnerwahls 

                             A társkeresési igény és a párválasztási érettség  problémájáról

                            (A II. Lipcsei Ifjúságkutatási Kollokviumon,  1969 máj. 29-31.)

 

A  nemi nevelésnek  -- és ebbe a családi életre nevelést is beleértjük – érdekes és fontos területe a társkeresési igények fejlesztése, a párválasztási érettség kialakítása.

Szexuálpedagógiánk elméletének kidolgozatlansága, gyakorlatának kezdetlegessége talán éppen ezen a területen érezhető leginkább.  A hazai szakirodalom alig-alig érinti ezt a témát,  többnyire csak mellékesen, egyéb kérdésekkel összefüggésben.  (Lásd:  Jakubovits  1960;  Sáray  1960;  Gegessi-Kiss, Liebermann 1963;  Székely  1966;  Harsányi  1968  etc.)   A külföldi, különösen a nyugati szakirodalomban már  bőségesebben találunk zámpontokat;  azonban ezek többsége vagy túlságosan teoretikus szinten mozog  (pl.  Oraison  1959;  Wilson  1955;  Madinier  1962;  SAchelsky   1955  etc.),  vagy a puszta empiria bűvöletébe kerül  (Kinsey 1953;  Mead  1960;  Ellis  1964;  Malewska  1967  etc.)  és gyakran pszichopatológiás illetve pszichoanalitikus beállítottságú.  A téma önálló feldolgozásával a külföldi szakirodalomban sem találkoztam mindeddig.

Értékes adalékokat találtam viszont  R. Bormann (1967),  Clauss-Hiebsch (1965), W. Friedrich (1966),  H. Grassel  (1967),  A.G. Harcsev (1963), F. Kossakowski (1965), I.Sz. Kon (1969), K. Seelmann (1964)  és mások műveiben.   (A példákat a legutóbbi tíz-húsz év irodalmából vettem.)

 

                                                            1.

Nemrég megkezdett kutatómunkám a nemi nevelésnek arra a területére irányul,  amelyet W. Friedrich (1969)  úgy jelöl meg,  mint „a szabadidőben kialakuló, személyes kapcsolatok hatását  a magatartásra”.  Vizsgálódásaim ezen belül a társkeresési igény  és a párválasztási érettség néhány problémáját ölelik fel az ifjúkor vonatkozásában.  A kérdéscsoport jelentősége nyilvánvaló, ha meggondoljuk, hogy  a sikeres párválasztás nemcsak az egyéni életsors döntő tényezője, -- jelentőségében csak a pályaválasztás mérhető hozzá! -,  hanem társadalmi szempontból is igen fontos.   A sikertelen párválasztás nemcsak két ember életét keserítheti meg,  nemcsak a házasság felbomlásához és váláshoz vezethet,  hanem az ilyen kapcsolatból származó gyermekek egész életére is súlyosan hat ki.

 

Felmérhetetlen jelentőségű ezért a fiatalok felkészítése a sikeres párválasztásra;  vagyis elősegítsük az ún. párválasztási érettség  kialakulását.  Ez a fogalom analóg az ún. pályaválasztási érettséggel, amelyről  nemrég jelent meg  Rókusfalvy Pál  (1969)  gondolatokban gazdag, figyelemre méltó könyve.

A  párválasztási érettséget  (nem végleges érvénnyel)  úgy határozhatjuk meg, mint a személyiség olyan fejlettségi állapotát, amelyben egyrészt a heteroszexuális  társkeresési igény az egyén életkorának megfelelő, általános fejlettségével összhangban levő, tudatos törekvéseként jelentkezik;  másrészt amelyben az egyln képes arra, hogy reális elképzelései (igényei)  és önismerete alapján a számára legmegfelelőbb partnert megtalálja és vele tartósan harmónikus intim kapcsolatba, életközösségbe kerüljön.

 

A  párválasztási érettség kialakulása tehát sokrétű, komplex folyamat, amely elválaszthatatlan a személyiség  egészének fejlődésétől.  Mérésére – egyrészt bonyolultságánál,  másrészt a probléma tudományos feldolgozatlanságánál fogva – jelenleg még nem rendelkezünk megfelelő, adekvát eljárásokkal.  A más területen használt eljárások közül többek  közt a kérdőíves módszer,  valamint a csoportos és személyes interjú látszik alkalmasnak erre a célra.. Munkámban eddig főleg ezeket alkalmaztam.

A vizsgálat fő célja a párválasztási érettséget elősegítő pedagógiai tevékenység hatásfokának emelése a pszichológia eszközeivel.  Ennek érdekében mindenekelőtt ki kell dolgozni a vizsgálat  metodikáját.   Fel kell mérni a tényleges helyzetet, és fel kell vázolni a párválasztási érettségre nevelés pszichológiai programját.

Hipotézisem szerint a párválasztási érettség kialakulásának legfőbb előfeltétele  az általános társkeresési igény  fejlődése.  Ez az igény tulajdonképpen már a korai gyermekkorban megnyilvánul, de különösen a prepubertásban és pubertásban fejlődik ugrásszerűen.  Ebben az életszakaszban a társkeresés egy döntő, új motivummal gazdagodik:  a heteroszexuális érdeklődéssel, amelynek alapja a nemi érés.  A homogén baráti kapcsolatok fokozatosan háttérbe szorulnak az új,  nemi jellegű kapcsolatok mellett;  még akkor is, ha ezek a kapcsolatok nem jelentenek de facto  szexuális viszonyt.

 

A nemi érettség azonban még korántsem jelent párválasztási érettséget;  az utóbbi elsősorban pszichikus érettséget jelent.  A barátságok, diákszerelmek és érettebb szerelmek állomásain  át vezet az út a párválasztási érettséghez és a véglegesnek szánt párválasztáshoz.  Ezek során ugyanis nemcsak a másik nemet ismeri meg a fiatal, hanem  önmaga megismeréséhez és megértéséhez is közelebb kerül;  kialakítja énideálját és partrnerideálját.  S szerencsés esetben összhangba tudja ezeket hozni a valósággal.

Ez azonban megfelelő ismereteket, jártasságokat és az önálló életvezetés képességét feltételezi.  A párválasztás sikere vagy kudarca szubjektive főleg a felkészültség színvonalától függ.  A fölkészülés természetesen nem lehet pusztán elméleti  (ahogyan pl. az úszást sem lehet elméleti úton megtanulni).  De a jelenlegi gyakorlat inkább a másik véglet, a pusztán empiriklus tapasztalatszerzés elégtelenségét mutatja.

 

Ebben a vonatkozásban tanúlságosnak tűnik az a próbafelmérés,  amit nemrég folytattam két budapesti iskolában, összesen 330  tanuló bevonásával, akik közül 83 általános iskolai,  247 pedig középiskolai tanuló volt.  A felmérés közvetlen célja az volt, hogy a társkeresési igény fejlődésének vizsgálatára összeállított, nem végleges kérdőívet több változatban kipróbáljam.  A kérdőívek 15-28 kérdést tartalmaztak és a következő paraméterek vizsgálatát célozták:

 

a)      A társkeresés motivumai a serdülő- és ifjúkorban;

b)      A partner iránti igények, elvárások differenciálódása, a férfi- ill. nőideál kialakulása;

c)      A  szerelem hatása a személyiség fejlődésére.

E kérdőívekkel több mint hatezer adatot sikerült begyüjteni a vizsgált témakörben.   Már az első eredmények érdekes megállapításokra és összehasonlításokra adnak lehetőséget.  Megbízhatóságukat a csoportos és személyes interjúk egybehangzó eredménye is valószínűsíti.

 

                                                              2.

Az első kérdések a barátkozásnak, mint a társkeresési igény megnyilvánulásának kiterjedtséget, jellegét és motivumait vizsgálták.  Kiderült, hogy a vizsgált  13-18 éves korosztály átlag 93%-ának van jóbarátja,  s az egyes korosztályok között nincsenek  jelentősebb eltérések.  Ez arra utal, hogy  az ifjúkorban mindvégig erős a kontaktus-szükséglet és ez megfelelő kontaktus-készséggel párosul.   (Kontaktus-szükségletnek nevezem az interperszonális kapcsolatok létesítésére irányuló törekvést  (trendet), amely lehet biológiailag vagy társadalmilag motivált.  Ha e törekvés realizálásának  személyi feltételei megvannak, akkor beszélhetünk kontaktus-készségről.)

 

Határozottan kimutatható azonban a nemileg homogén barátságok számának csökkenése és a geterogén kapcsolatok növekedése;  különösen a lányoknál, akiknél a 13-14 éves kori homogén barátságok számaránya 75%-ról  a 17-18 éves korban 43%-ra csökkent.

Érdekes különbség, hogy míg a fiúknál a heterogén barátságok számszerű növekedése mellett a homogén barátságok is  szinte változatlanul megmaradnak,  addig a 17-18 éves lányok között már 10%-ot találunk, akiknek csak fiú-bartájuk van.  Ez a tendencia később feltehetőleg erősödik.

A barátkozás motívumai között első helyen minden korosztályban a problémák megbeszélése  áll.  Ebben a motivumban egyrészt a közlésvágy, másrészt  a  fiatalok labilitása és bizonytalansága játszhat szerepet.  A 13-16 évesek második helyen említik a szórakozást és a játékot;  harmadik helyen a sportot és a turisztikát.  A 17-18 éveseknél a közös érdeklődés  és hasonló beállítottság szerepel a második helyen.

 

A barátkozás jelentőségének növekedésére utal  közvetve a szülőkkel való bizalmas viszony és kötődés fokozatos lazulása  is.  Míg a 13-14 éveseknek még csak 12%-a  nyilatkozott úgy, hogy  nem minden téren, vagy egyáltalán nem bizalmas szüleivel,  addig a 15-16 éveseknél már 25%, a 17-18 éveseknél pedig  47%.  Emellett elég gyakori, hogy csak az anyával vannak bizalmas viszonyban.

Figyelemre méltó, hogy már 13-14 éves korban a fiúknak 50%-a, a lányoknak pedig 60%-a azt állította, hogy volt már szerelmes.  17-18 éves korra ez az arány 84%-ra il. 69%-ra emelkedik.  Nyilvánvaló azonban, hogy a szerelmet nem ugyanazon mércével méri  az említett, két korosztály.  Az idősebbek kritikusabbak a kapcsolataik megítélésében:  ez magyarázza,m hogy gyakran nehezebben tudják eldönteni egy-egy kapcsolatukról,  hogy szerelem volt-e, vagy csak futó kaland, esetleg barátság.  Tény azonban, hogy a 13-14 évesek  23%-a, a  15-18 éveseknek pedig 36-39%-a   jelenleg is szerelmenek vallotta magát.

 

A heteroszexuális társkeresési igény gyors erősödését mutatja, hogy  a mindkét nemű fiatalok további harmadának  (27-36%)  hiányzik a szerelem,  szeretnlnek szerelmesek lenni.  Vagyis csupán harmadrészük  (ill. a 17-18 évesek negyede az, amely egyelőre nem kíván szerelmes lenni.  A szerelem igénye természetesen nem azonos a szexuális vágyakkal,  bár az összefüggés nyilvánvaló.  E tekintetben azonban lényeges eltérés van a fiúk és lányok között.  13-14 éves korban a fiúknak 35%-a , míg a lányoknak csak 20%-a vallott szexuális vágyakról.  17-18 éves korban a fiúk 97%-a  úgy nyilatkozott, hogy elég gyakori és erős szexuális vágyai vannak;  a lányoknak viszont csak 39%-a említett gyenge és ritka szexuális vágyakat. 

 

A tényleges szexuális kapcsolatok 15-16 éves korban egyik nemnél sem érik el az 5%-ot.  Ez után viszont a fiúknál ugrásszerűen növekednek (60-70%);  míg a lányoknál  17-18 éves korban is csak a 10%-ot érik el.   Még ha a válasz elől kitérő lányokat  (23%)  is ide számítjuk,  akkor is lényeges különbség mutatkozik a két nem között ezen a téren. 

   Eredményeim összhangban vannak A.C. Kinsey (1953) azon megállapiításával,  miszerint a szexuális aktivitás a férfiaknál 17-18 éves korban  a legerősebb, míg a nőknél csak később éri el a csúcspontot.  Különbség mutatkozik viszont Kinsey adataihoz képest a 16 éven aluliak szexuális kapcsolatai vonatkozásában, s itt inkább Borrmann (1967)  adataival mutatnak párhuzamot.

 

Jellemzőnek tekinthetjük, hogy a tárgyalt korosztályok a szerelem elmúlásáért  elsősorban a partnerre hárítják a felelősséget, s csak másodsorban említik a megúnást vagy az összeveszést.  A harmadik helyen az elutazás, elköltözés áll,  s ez azt mutatja, hogy az ifjúkori szerelem még erősen a körülményekhez kötött.  Örvendetes viszont, hogy a szülők ellenkezése csak elenyészően kis számban szerepelt az okok között..

A szerelem időtartama fokozatosan növekvő tendenciát mutat, de  az esetek többségében még a 17-18 éves korban sem haladja meg az egy évet.   Viszonylag tartósabb szerelem inkább lányoknál fordul elő.

 

A serdülőkor gyakori zaklatottsága tükröződik abban a tényben, hogy a 15-16  éveseknek mindössze 20%-a vallotta magát boldognak.  17-18 éves korban ez az arány kb. 40%-ra növekszik.  A szerelmi boldogság-érzés hiányát legtöbben objektiv akadályokkal indokolják  (idő, távolság, pénzhiány stb.), de csaknem azonos arányban szerepel a viszonzatlanság, a szülők meg-nem-értése, az alkalmazkodás nehézségei és a szexuális problémák megoldatlansága is.  Többen megjegyezték azonban, hogy szerelmesnek lenni akkor is érdemes, ha  nem lehet teljesen boldog az ember.

 

Véleményem szerint különösen pedagógiai szempontból nagy jelentőségű, hogy  a fiatalok többsége pozitiv hatásúnak tartja a szerelmet önmagára nézve:  a 15-16 évesek 39%-a,, a 17-18 évesek 56%-a;  éspedig eleinte főleg emocionálisan  (63%), később a jellem-alakulás szempontjából  (vagyis erkölcsileg), de intellektuálisan is.  (R. Borrmann nem a szerelem, hanem az első nemi érintkezés hatását vizsgálta,  amit a válaszolók lényegesen kisebb százalékban tartottak pozitivnak.)  Mindössze 6-10%  tartja negativnak a szerelem hatását, éspedig szinte kizárólag a tanulás szempontjából. 

A megkérdezettek 30%-a szerint a szerelem a partnerre is pozitiv hatással van,. A többiek azonban nem tudtak  véleményt adni erről.   Ez utóbbinak talán az a magyarázata, hogy ebben a korban a fiatalok még túlságosan önmagukkal foglalkoznak, és csak fokozatosan  alakul ki a partner iránti mélyebb érdeklődés és felelősség.  Ezzel függ össze az is, hogy a  partnerideálról  eleinte csak igen homályos elképzeléseik vannak, s azok is inkább a külsődleges tulajdonságokra vonatkoznak. 

Arra a kérdésre, hogy  „Milyennek képzeled azt a valakit, akibe szerelmes tudnál lenni?”  a 13-14 évesek 60-70%-a első helyen a csinosságot, a hajszínt, a termetet és más, hasonló tényezőket nevezett meg.  Második helyen áll náluk a kedvesség és megértés, harmadik helyen az okosság, negyediken a becsületesség  stb.  A középiskolai korosztálynál – különösen a fiúknaál – a külső fokozatosan háttérbe szorul, s helyébe a viselkedni tudás  (modor, fellépés stb.) , intelligencia és műveltség, valamint a megbízhatóság és őszinteség lép.   A  partnerideál differenciálódik, az elképzelések konkrétabbakká és sokoldalűbbá válnak.  Ahogyan  Hoffmann, Klemm (1960) írja:  „..az eszménykép annál pontosabb,  minél többet tudunk meg az életről, minél jobban ismerjük a világot-„

Örvendetesme és társadalmunk lényegével összhangban állónak tarthatjuk azt a tényt,  hogy a partnerideál tulajdonságai közt a gazdagság, a jómód, vagy a magasabb társadalmi státus szinte egyáltalán nem fordul elő.  A szerelemtől a 15-16 évesek legnagyobbrészt boldogságot  (41%, vagy legalábbis megértést és barátságot  (28%)  várnak.  Továbbá érzelmi egyensúlyt, biztonságot és kiegészülést.   29% még nem tudja, mit várhat a szerelemtől,  és mindössze 5-6%  redukálja igényeit a szórakozásra vagy szexuális kielégülésre.    A 17-18 évesek többsége  (53%)  szerelmi házasságot kíván kötni és gyermekeket is szeretne.  34%-nak azonban még nincs semmilyen terve ezen a téren. 

 

Az adatok  tanúsága szerint  a középiskolásokban túlnyomórészt még nem alakult ki  a megfelelő partner keresésére irányuló, tudatos törekvés..  De azért 19-22%-uk már állította, hogy tudatosan keresi a hozzá illő partnert és szerelmet.  A többiek a véletlenre bízzák ezt.   Úgy vélik, elegendő lehetőségük van az ismerkedésre;  csupán 28%-uk kevesli az ilyen lehetőségeket. 

 

A nemek egyenjogúságának gondolata  egyre több fiatal számára tűnik természetesnek, éspedig önálló gondolkozásuk kialakulásával párhuzamosan.  Arra a kérdésre:  „Lehet-e a lány a kezdeményező fél az ismerkedésben és a szerelemben?”  a 15-16 évesek 43%-a felelt igennel,  30%-uk nemmel válaszolt,  19% pedig  különböző feltételekhez és megszorításokhoz kötötte az igenlő választ.  A 17-18 évesek viszont már 65%-ban  szavaztak igennel és csak 22%-ban nemmel.  (9% kötötte feltételekhez helyeslését.)

Hasonló fejlődés figyelhető meg a  házasság előtti nemi élet  megítélésében.  Míg ezt kölcsönös szerelem esetén is a 15-16 éveseknek csupán  27%-a helyesli,  addig a 17-18 éveseknek már 46%-a;  a szerelmen túlmenő, egyéb feltételek esetén pedig további 25%-a tartja megengedhetőnek.   Ugyanakkor kifejezetten elítéli, vagy legalábbis szükségtelennek tartja  a 15-16 évesek 33%-a és a 17-18 évesek 27%-a.

 

3.

Az előadásban röviden ismertetett  próbafelmérés módszertani szempontból azt a tanúlságot hozta,  hogy a kérdőíves eljárás alkalmas a párválasztási érettség kialakulásának és  különböző vonatkozásainak vizsgálatára.  A kérdőíveket természetesen igen gondosan kell összeállítani és egyéb módszerekkel kiegészíteni.  A csoportos és egyéni konzultációk, interjúk, explorativ beszélgetések, valamint a projektiv tesztek (Rorschach, TAT, Wartegg stb.)  mellett elsősorban speciális longitudinális és katamnesztikus  szexuálbiográfiai eljárásokra gondolhatunk;  ezenkívül esettanulmányokra és a nevelők véleményeinek összegyűjtésére.  De számításba jöhetnek más, kifejezetten erre a célra kidolgozandó vagy módosítandó , kísérleti jellegű vizsgálati módszerek is.

 

A párválasztási érettség rendkívül komplex, összetett jellege folytán az adekvát vizsgálat is csak komplex jellegű lehet.   A továbbiakban az említetteken kívül a  probléma  következő paramétereit igyekszem vizsgálni:

1.  Kontaktusigény és kontaktuskészség.

2.  A sikeres párválasztáshoz szükséges, alapvető információk.

3.  A párválasztás szociális és szociálpszichológiai faktorai.

4.  A partnerhez való alkalmazkodás képessége.

5.  Párválasztási kudarcélmények és feldolgfozásuk.

 

Jelenleg folyamatban van egy újabb, kérdőíves felmérés néhány pedagógusképző intézményben.  A felmérés alapját képező – az egyetemi és főiskolai igazgatók számára kidolgozott – kérdőív a következő kérdéseket tartalmazza:

1.      Kivel beszéli meg legbizalmasabb ügyeit? 

2.      Hány éves korában volt először igazán szerelmes?

3.      Az eddigi legnagyobb illetve a jelenlegi szerelme

a)      Mennyi ideig tartott / ill. mióta tart?

b)      Mi tetszett (tetszik)  benne – és mi nem?

c)      Milyen hatással volt/ van életére és egyéniségére?

4.       Milyen kudarcok érték eddig a szerelemben – és miért?

5.      Ha nem szerelmes, hiányzik-e, szeretne-e az lenni?

6.      Tudatosan keresi-e a megfelelő partnert, vagy a véletlenre bízza?

7.      Elegendő lehetősége van-e az ismerkedésre?

8.      Véleménye szerint mi a jelentősége a párválasztásnak az egyén életében?

9.      Milyen tényezőket kell figyelembe venni a párválasztáskor?

10.  Milyen igényei vannak jövendő élettársával szemben?

11.  Házasságot kötne-e más világmézetű partnerrel?  (Indokolja meg)

12.  Mi a véleménye azokról a könyvekről, amelyeket a nemi kapcsolatokról olvasott?

13.  Milyen problémákról olvasna szívesen e tárgykörben?

14.  Mióta vannak szexuális vágyai?

15.  Hání éves korában vot először szexuális kapcsolata?

16.  Miért és hogyan jött létre az első szexuális kapcsolat?

17.  Milyen élményt jelentett?

18.  Voltak-e konfliktusai a nemi élet vagy annak hiánya miatt?

19.  A szexuális magatartás terén mit igényel partnerétől?

20.  Lehet-e a nő kezdeményező fél az ismerkedésben és szerelemben?

21.  Milyen kérdések megvitatását tartaná szükségesnek e té,akörben?

 

E felmérést a közeljövőben reprezentativ mintavétellé igyekszem szélesíteni annak érdekében, hogy az ifjúság különböző rétegeinek és korosztályainak  fejlettségi szintjét a párválasztási érettség alakulása szempontjából  megállapítsam és a szükséges pedagógiai konzekvenciákat levonhassam.

Már az eddigi vizsgálati anyagból is levonható azonban az a következtetés, hogy  a  nevel.snak ezt az eddig meglehetősen elhanyagolt területét sürgősen ,  mind elméletileg, mind gyakorlatilag fejleszteni kell!   Az ifjúság spontán módon is igényli a segítséget:  a felmérés során a megkérdezettek 40-50%-a minden korosztályban  szükségesnek tartotta a szakszerű, csoportos felvilágosítást, vagy a személyes tanácsadást. 

 

Elérkezettnek látom az időt arra, hogy a nevelési és pályaválasztási tanácsadás mellett  és ezek mintájára széleskörűen megszervezzük a  párválasztási  (és házassági)  tanácsadást is.  A középiskolai nevelési tervet ki kell egészíteni a  párválasztás előkészítésének programjával.   S természetesen  a pedagógusokat is fel kell készíteni erre a feladatra.  E munka konkrét tartalmát a a párválasztási érettségre nevelésben jelölhetjük meg.

 

Irodalom

Borrmann, R.:  Ifjúság és szerelem.  1967,  Kossutk K.

Clauss, C., H. Hiebsch:  Gyermeklélektan.  1964,  Akadémiai k.

Ellis, A:  The Encyclopedia od Sexual Behavior.  1964, New York

Friedrich, W.:  Jugend heute.  1966,  Berlin

Friedrich, W.:  A marxista ifgjúságkutatás  elméleti problémái. In: „Az ifjúság”. 1969, Tankönyvk.

Gegesi-Kiss P., L.iebermann L.: A nemiség fejlődése. In: M. Pszich. Szle, 1963/4.

Grassel, H.:  Jugend, Sexualität, Erziehung.  1967, Berlin

Grassel, H.:  Sagst du es deinem Kind?  1968, Berlin

Harcsev, A.G.: A marxista családszociológiai kutatás.  Korunk,  1963/12.

Harsányi I.:  Házasságszociológia. In: Élet és tud. 1968/

Hoffmann, H.J, P.G. Klemm:  Öszinte szó a szerelemről.  1965,  Kozmosz

Jakubovits E.: Adatok a 10-14 évesek eszménykép problematikájához.  M.Ped. Szle, 1960/7-8.

Kinsey, A.C. et al.: Sexual Behavior int he Human Male.  1948. Philadelphia, Saunders

Kinsey, A.C. et al.:  Sexual Behavior int he Human Female. 1953, Phil., Saunders

Kon, I.Sz.:  A nemi erkölcs szociológiai aspektusa. In: „Akceleráció és szexuális nevelés”. 1969, Tank.

Kossakowski, F.:  Über die psychischen Veränderungen in der Pubertät.  1965, Berlin

Madinier, G.:  Conscience et amour.  1962, Paris

Malewska, A.: Kulturova i psychopoleczne  determinanty  zycie seksualnego.  1967, Warsawa

Mead, M.:  Male and Female.  1950,  New York

Oraison, M.  Man and Wife.  1959, London

Rókusfalvy P.:  Pályaválasztás és pályaválasztási érettség.  Pszich. Tanulm., 1969

Sáray J.:  A 16-18 éves lányok tudattartalmainak vizsgálata.  M.Ped. Szle, 1961/3

Schelsky, H.:  Soziologie der Sexualität.  1955, Hamburg

Seelmann, K.:  Kind, Sexualität und Erziehung.  1964, Basel

Székely L.:  Adatok a szexuális neveléshez.  1966,  EFK  évkönyve

Wilson, J.: Logic and Sexual Morality.  1965, Harmondsworth:

 

 

                                További referátumaim:

 

1.     „A párválasztási érettség  tényezőinek  vizsgálata” 

1975.  Referátum az M.P.T. kongresszusán. 7 gépelt oldal

 

 

2.       „Sexualerziehung  in  Ungarn”  (1978)

(8 gépelt oldal terjedelmű német nyelvű előadás

a hazai szexuális nevelés helyzetéről az 1970-es években)

 

 

3.       „Eine neue Auffassung  der Sexualerziehung

                         In Ungarn”  (1979)

(4      gépelt oldalon, német nyelven kifejtett kritikájs  sz

eddigi hazai próbálkozásoknak az ún. „családi

életre nevelés” terén, s a követendő út felvázolása.)

 

 

4.       „Sex  Therapy  in  Hungary”  (1979,  Prága) 

(6 gépelt oldal, angol nyelvű szöveg, beszámoló  a

 Saját szexuálterápiás praxisomról és a magyar helyzetről.

 Ugyanennek megvan a magyar nyelvű  változata is.)0

 

 

5.       „Effects of Sex Troubles  on Marital and Family Relations”

( 1981,  Zágráb, 18. Szociálpszichiátriai Világkongresszus )

  Megjelent  In:  Hudolin, V.(Ed.): Social Psychiatry.  1984, Plenum Pr.

   9 oldal, angol nyelvű szöveg, de megvan a magyar változata is.

 

 

6.       „Pszichoterápiás  módszerek  alkalmazása  a  szexuálterápiában”

         1981,  előadás a M. Pszich. Társ.  Konferenciáján.  6 gépelt oldal.

 

 

7.       „Combining  Different Psychological Methods in Sex Therapy

                1981,  Jerusalem,  Szexologiai Világkongresszus

      (5 oldalnyi, sűrűn gépelt  szöveg arról, hogy főleg Masters és Johnson

                          módszerével dolgozom.)

 

 

8.       „A  szexuális  nevelés  új  koncepciója” (1981, Bratislava)

(2 gépelt oldalas abstract arról, hogy  a „családi életre nevelés” helyett

  a  „magánéletre nevelés”  koncepcióját javaslom, figyelemmel a nyitott

                                     házasságra.)

 

 

9.       „Anwendung  von Einübungspartner  in der  Sexualtherapie”

1982,  Opava, a Csehszlovák Szexol. Társ. Konferenciáján tartott előadás.

  Magyar változatának címe: „Betanító (pót-) partnerek alkalmazása  a

   Szexuálterápiában”.  6 gépelt oldal, esetismertetésekkel,szakmai linkekkel.

 

 

10.  „A  szexuálterápia szerepe és lehetőségei a  mentálhigiénés

törekvések hatékonyságának növelésében”  (1983)

   A rövid abstractban  810 esetből vonok le következtetéseket.-

 

 

11.  „Family  Therapy  and  Sex Therapy  in Hungary”  (1987, Prága)

3 sürün gépelt oldalas, angol nyelvű referátum egy családterápiás konferencián.

 

 

12.. „A  New  Concept  of Marital  Therapy” 

      1989,  Budapest,   Conference of  Family  Therapy 

 

 

13.  „Vereinbarkeit  verschiedener  psychologische  Richtungen

                 (aus der Sicht  der  Individualpsychologie)

         1989, IP Kongress,  Budapest..Magyar címe:  „Különböző  pszichológiai

                      irányzatok  összeférhetősége  (az IP nézőpontjából).

7        oldalas  referátum

 

 

14.    „Spread  and Acceptance  of Open Marriage  and  Group

             Sex  in  Hungary” (1992,  Berlin, Sexol. Konf.)

        A 8 oldalas referátum németül is elkészült: „Verbreitung und Akzeptanz

           der offene Ehe und  der Gruppensex  in  Ungarn”  címmel., 15 tételes

                                        irodalomjegyzékkel.

 

 

15.    „Az individuálpszichológia  és  logoterápia  integrációja”

1994.    Referátum a M.Pszich. Társ.  Kongresszusán, Debrecenben.

         Megjelent a NETWORK,  1994/6. sz.-ban

 

 

16.    „Individuálpszichológia  a  szexuálterápiában”  (1996 )

5 gépelt oldalas referátum egy pszich. konferencián.

 

 

17.  „New  Trends  in Marital Relations and  Couple Therapy” 

1996,  Oxford, IP  Világkongresszuson elhangzott referátum.

   A  9 oldalas angol nyelvű referátum  (+ 32 tételes irodalom)  magyar

    Címe:  „Új trendek a házastársi kapcsolatokban és a párterápiában”.

 

 

18.           „Pszichoterápia  és  szexológia”  1999, M.P.T. konf. 

           A  2 oldalas abstract a  szakirodalmat elemzi  a  konferencián.

 

 

19.            „Sexology  and the State of Sex Culture in Hungary” 

      2000, Sexol Világkongr.,  Berlin

   3  sűrűn gépelt oldalnyi, angol nyelvű referátum, magyar változata:

     „A szexológia és a szexuális kultúra helyzete hazánkban”.

 

20.  A Magyar Szexológiai Szemle: a szexológiai képzés / továbbképzés fóruma és bázisa

         2000, Győr. Ref. a M. Pszichiátriai Társ.  Vándorgyűlésén

 21.            „A  drogprevenció  hiányzó  pillére:  szexuális nevelés” 

2004.    Referátum az MPT. éves naggyűlésén, Szegeden.(Lásd weblapomon)

 

 

22.            „Kreativ  gender  role”  2006,  MPT  Kongr.

           (Lásd a weblapom cikkei közt)

 

 

23.            „Erőszak – a párterápia  tükrében”  2007, MPT kongr.  

     (Lásd a weblapom  cikkei közt)

 

 

 

 

 

Európai  szexológusok  9. kongresszusa

Róma, 2008 ápr. 13-17.

 

Szexológia Európai  Szövetsége (EFS) legutóbbi,  prágai  kongresszusa után ezúttal az olasz fővárosban  rendezett nagyszabású, tudományos eszmecserét.  Minthogy Itáliának úttörő szerepe volt a szexológia történelmi  fejlődésében – gondoljunk pl.  Paolo  Mantegazza  1874-ben kiadott,  Trilogia dell’amore  című, 3 kötetes szexológiai művére vagy a  Pasquale  Penta  által 1896-ban kiadott, első szexológiai folyóiratra --, ezen a kongresszuson is igen sok olasz kutató szerepelt, de  szinte minden európai országból  (sőt, még Amerikából is)  jöttek résztvevők, összesen több, mint ezren. S közülük 6-700-an referátumokkal és/vagy poszterekkel is részt vettek. Magyar előadó, sajnos, csak egy volt:  Tapolyai Emőke, aki a szexuális addikciókról referált. A gazdag program a szexológiai kutatás minden aktuális problémáját felölelte, így elég nehezen fért be a viszonylag szűk időkeretbe; néhány vitatott téma biztosan több időt érdemelt volna.

 

. Már a kongresszus megnyitóján több aranyérmet osztottak ki  szexológiai életművekért, például a svájci  G. Abraham  és  W. Pasini  professzoroknak  és az olasz  A. Colciago-nak.  Közülük az első  a szexológia és a pszichoanalizis viszonyát elemezte;  a másik a  szexuális egészség előtérbe kerülését a szexológiai kutatásban  (ezzel függ össze, hogy a Szexológiai Világszervezet nevét  „Szexuális Egészség Világszervezetére”  változtatták); az olasz kutató pedig az agy bizonyos fokú nemi differenciálódásának genetikai és hormonális irányításáról számolt be.  E  sokat vitatott téma azért jelentős, mert kimutatható, hogy a nemek viselkedését biológiai tényezők befolyásolják ugyan, de nem határozzák meg. További aranyérmes előadó volt a holland  A.K.  Slob, aki egy biológus karrierjét vázolta az orvosi szexológiában;  azonkívül  Kevan R. Wylie,  az EFS főtitkára szólt arról, hogy  több örömet és kielégülést tudunk-e szerezni nemi életünkből; végül  C. Simonelli  aranyérmes olasz előadó  a klinikai szexológusok munkáját ismertette.

 A megnyitót és az álló-fogadást követő első nap egyik fő témája  a Pszichiátriai Világszövetség  (WPA)  szexuális egészségnevelési programjának bemutatása volt.  Ennek elvi megalapozásáról  Antonio  Palha  portugál pszichiáter, az EFS  elnöke, majd  Chiara  Simonelli,  a kongresszus olasz  elnöke beszélt;  W. Pasini pedig az Egészségügyi Világszervezet  (WHO)  európai irányelveit ismertette.  Ugyancsak  Palha  referált a drogok (beleértve a gyógyszereket is) hatásáról a szexuális viselkedésre.  Két olasz kutató pedig  az idegrendszeri zavarok  (F. Caltagirone)  és az endokrin betegségek  (F.- Lombardo)  szexuális tüneteit mutatta be.  Hasonlóképpen alapvető kutatási témának számított azonban  az érzelmi kötődés, az empátia és szerelem is,  amiről a francia  Boulanger-Marinetti  számolt be.  Részben ehhez kapcsolódó, érdekes vitatéma volt a  természeti tényezők és a kultúra szerepe a szexuális késztetésben,  amin két olasz kutató  (Turnaturi  és  Jannini) kezdett vitatkozni.

 

 Az első nap egyik szimpóziumán a  SEXOLOGIES  című folyóiratot, az EFS központi kiadványát mutatták be  francia és holland szexológusok. Maga a cím (SZEXOLÓGIÁK) első pillantásra meglepő és félreérthető;  de nem azt mutatja, hogy sokféle szexológia van, hanem a szexológia átfogó tudományterületének sokféle résztudományára utal. Többen kifogásolták, hogy nyomtatvány lévén drága, nehéz hozzájutni és csak angol nyelven jelenik meg (lásd pl. E. Haeberle előadását).  Különböző szimpóziumok foglalkoztak a nők és a férfiak  szexuális egészségének problémáival  és ezek prevenciójával illetve kezelésével.   Az osztrák S. Meryn ismertette az ezzel kapcsolatos bécsi nyilatkozatot és a férfi-egészség „portál”-ját;  mások az androgének szerepét, az idősödő férfiak „andropauzáját” és a női klimaktérium (menopauza) szexuális tüneteit és kezelési lehetőségeit vázolták.  A korai pszichoszexuális fejlődés problémáira hívta fel a figyelmet két olasz kutató  (C. Simonelli és F. Tripodi)  előadása: Gender Identity and Preadolescence.  Az életkor és a  biopszichoszociális hatások összefüggéseire a kongresszus folyamán gyakran visszatértek.

 

Az első nap három kiemelkedő előadása  (Master Lecture)  közül az elsőt az amerikai Irvin Goldstein, a  Journal of Medical Sexology  főszerkesztője tartotta  a  női szexuális funkciózavarok pszichológiai tényezőinek szerepéről.  A másik előadó  (a  G-zóna  vitájában fontos szerepet játszó)  amerikai  Beverly Whipple  a szexuális megnyilvánulásoknak a testi egészségre gyakorolt, kedvező hatásait  ismertette.  A harmadik előadó, a holland  L. Incrocci  érdekes összefüggéseket állapított meg a férfi identitás, a partnerek  szexuális kapcsolata és a genitális rákbetegség között.  A szexuális funkciózavarokról egyébként igen sok referátum hangzott el;  ezek ismertetése legalábbis külön fejezetet igényelne.  Görög kutatók például elemezték, hogy  1. milyen összefüggések vannak a különböző szexuális funkciózavarok között?  2.  Miért nem keresnek orvosi segítséget a szexuális zavaroktól szenvedők? és 3   Milyen pszichoszociális tényezők segítik vagy gátolják a szexuálterápiás szaksegítség igénybe vételét?  Külön szimpóziumokban foglalkoztak a nők, a férfiak gyakoribb funkciózavaraival, de ugyanezt a párok szempontjából is vizsgálták.  Néhány jellemző  cím ezek közül:

 

A klitorisz fimózisának műtéti kezelése funkciózavaros nőknél.

Esettanulmány  tesztoszteron tapaszt alkalmazó nőkről.

Portugál nők szexuális problémái és veszélyeztető tényezői.

Fizikoterápia alkalmazása női szexuális funkciózavarok esetén.

A gyógyszerek szerepe a női funkciózavarok kezelésében.

Fiatal (18-25 éves)  férfiak pszichogén erekciózavarainak kezelése.

Korai magömlés gyakorisága egyetemi hallgatók körében.

Félreértések a férfi-szexualitással kapcsolatban.

Rendszerelméletileg megalapozott egyéni és párterápia.

Mikor és hogyan alkalmazzuk az integrativ megközelítést?

Szexuális mediáció: a párterápia új lehetősége.

 

Több szimpózium foglalkozott  a  Kultúra, etika és szexualitás  összefüggéseivel.  Ilyen témák pl..: „Tantra és szexuálterápia”, „Tizenévesek szexuális ismeretei”, „Keresztény erkölcs és szexualitás” vagy  „Gender sztereotipiák a szexológiában és a funkciózavarok vizsgálatában”  stb. Ehhez kapcsolódik a szexológia oktatása Európában  szimpózium,  amelyben különösen a francia, olasz és skandináv megoldásokat mutatták be.  Külön ülés foglalkozott a  parafiliákkal és a forenzikus szexológiával.  Itt került sor  Tapolyai Emőke referátumára a  szexuális addikciókról. Ugyanerről a témáról  több más előadó is beszélt.  Ide kapcsolódnak a szexuális bűnözők motivációiról és terápiájuk lehetőségeiről szóló referátumok.  Jó néhány előadó foglalkozott a  szexualitás  orvosi aspektusaival,  pl. a  Peyroni-kórral, amely idősebb férfiak pénisz-protézisei miatt is előfordulhat;  vagy a különböző, krónikus betegségek hatásával  a szexuális viselkedésre  (különös tekintettel a diabeteszre, a szív- és érrendszeri betegségekre, a hiperprolaktinémiára  stb.  Többen referáltak arról, hogy a rákbetegség és annak kezelése hogyan befolyásolja a szexualitást akár testi, akár lelki vonatkozásban.  Többek által körüljárt téma volt  a genitáliák  esztétikai célú, műtéti alakítása  is.  K.R. Wylie, az EFS  főtitkára  pl. kiútakat vázolt a pénisszel való megszállottságból.  Jó néhány referátum szólt a  nemi úton terjedő betegségekről,  különösen a HIV-fertőzésről, a csoportszex és a prostitúció szerepéről. 

A kongresszus minden egyes napján külön szimpóziumokban foglalkoztak a  szexológiai alap-kutatásokkal.  Ami ugyan elég tág fogalom, hiszen ide sorolták pl. a  Vardenafil hatásvizsgálatától kezdve  a multi-orgazmus képességét, a különböző szexuális viselkeési skálákat;  a nemi vágy alakulását a kritikus életszakaszokban;  vagy azt, hogy van-e összefüggés a szexuális tapasztalatok és a pénisz-méret között.   A legérdekesebb előadások közé tartozott B. Whipple  beszámolója a női orgazmusok  FMRI  vizsgálatáról;  továbbá  Shere  Hite:  Requiem for the G-Spot, Hello to the G-Spot  című előadása. Kérdés, hogy az utóbbi pontot tett-e arra a vitára, amely a  G-zóna körül kialakult az utóbbi évtizedekben.  Ebben a vitában az olasz  Vincenzo Puppo  vállalt fontos szerepet:  kimutatta, hogy nem a vaginának, hanem a húgycsőnek van döntő szerepe a nők orgazmusában.  (Tény viszont, hogy az urethra ingerlése csak a hüvelyen keresztül valósítható meg.  Minderről külön cikk olvasható ezen a weblapon.)

 

Sok előadója volt a  Pszichológiai megközelítések és integrativ modellek  című, több részes szekciónak.  Itt pl. ilyen témák kerültek sorra:

A  terhesség hatásai a nemi életre.

A női szexuális reagálás melyik modellje jellemző az olasz nőkre?

Szexualitás a művi abortusz után.

A premenstruális szindróma emocionális mellékhatásainak újszerű kezelése.

Szexuális tanácsadás a mellrák műtéti gyógyítása után.

 

Külön szimpóziumokban tárgyalták a  gender identitás  zavarait  és ezek pszichoterápiás vagy gyógyszeres és műtéti megoldásait;  a  párkapcsolat minőségének  hatását a szexualitásra;  valamint a  szexuális  nevelés  problémáit.  Az utóbbi hiányosságának döntő szerepe van a szexuális funkciózavarok kialakulásában is (a  férfiak korai orgazmusában éppúgy, mint a női anorgazmiában).  Több előadó egybehangzó véleménye szerint a szexológia egyik alapvető feladata a szexuális nevelési programok minőségének és hatékonyságának javítása.  Ehhez kapcsolódik az EFS korábbi főtitkárának, Erwin J. Haeberle-nek  előadása :  Szexológia az interneten – új frontunk  (amelynek magyar fordítása e weblap cikkei közt olvasható).

 

A fentiek talán ízelítőt nyújtanak az olvasónak az európai szexológusok legutóbbi, érdekes eszmecseréjéről és kutatási trendjeiről, bár korántsem fedik le a kongresszusi előadások és megbeszélések teljes tartományát.  Amit önmagában az a tény is illusztrál, hogy  a szóbeli előadásokat a következő tematikus csoportokba sorolt  poszterek  egészítették ki:

 

1.  Szexológiai alap-kutatások  (11  poszter)

2. Kultúra, etika és szexualitás  (8 poszter)

3. Párkapcsolat és  szexualitás  (7  poszter)

4. A gender-identitás  zavarai  (5 poszter)

5. A  szexualitás  orvosi aspektusai  (15  poszter)

6 Parafiliák és forenzikus szexológia  (6  poszter)

7. Farmakologia   (5  poszter)

8. Pszichológiai megközelítések és integrativ modellek  (10  poszter)

9. Szexuális diszfunkciók   (18  poszter)

10. Szexuális egészség:  prevenció  és promóció   (18  poszter)

11.  Szexuális  orientáció   (8  poszter)

12. Nemi úton terjedő  betegségek   (4  poszter)

 

Az  EFS  elnöke és főtitkára budapesti látogatásán megígérte, hogy a kongresszus absztraktjait  és néhány fontosabb dokumentumát eljuttatja címemre, a szexológia iránt érdeklődő magyar olvasók tájékoztatása céljából.  Ha ez megérkezik, a jelen vázlat kiegészíthető lesz.

 

                                                                                                                                          Szilágyi  Vilmos  dr.

 

 

 

Buda  Béla:

Meditáció a nemi felvilágosításról

(Részletek egy tanulmányból, 1977)

 

Nem nehéz észrevenni, hogy  a  nemi felvilágosítás elkezdésének időpontjáról és módjairól szóló vitákban  lényegesen különböző társadalmi normák és a mögöttük rejlő, különböző értékek konfrontációja zajlik;  a társadalom szexuális moráljának  normativ pluralitása  fejeződik ki.  Minden fejlettebb társadalomban, így nálunk is, az egyes szociális rétegek és csoportok tudatában különböző szexuális normák élnek.  A nemi viselkedést részben ezek vezérlik.  Csak részben, mert általános és szinte szükségszerű a tényleges nemi magatartás kisebb-nagyobb eltérése ezektől a szabályoktól.  A  szexuális normák sokfélesége interperszonális feszültségeket okoz;  ezek időnként társadalmi viszonylatban is jelentkeznek.  Ugyanis mindegyik normativ pozíció igényt tart az egyetemességre és általános érvényre.  Ha az egyén morális normája más normativ felfogással ütközésbe kerül, akkor veszélyérzet keletkezik.  Ez az érzés a különböző csoportok társadalmilag aktiv tagjaiban az állásfoglalás, a vita szükségletét ébreszti fel.  Ez történt most a nemi felvilágosítás kapcsán a szexuális morál számos normájával;  így pl.  a nemi élet jogosultságát”  előíró és minősítő szabályokkal, a nemiséget körülvevő rejtőzködés és beszédtabu hagyományos elvével.

 

Az érzelemmel telített, hit-jellegű normativ felfogások harcára lehet következtetni abból, hogy a nemi felvilágosításról szóló viták emocionális töltése igen nagy, és a megnyilvánulások mindig  kijelentések, állítások vagy tagadások.   Néha egyenesen meghökkentő, hogy a vélekedésekben milyen rendíthetetlen biztonságérzés, meggyőződés  fejeződik ki.  Ez mutatja, hogy nemcsak a nemi felvilágosításról van szó;  ez csak alkalom valami mélyebb ellentét felszínre kerülésére.  A  cél  láthatólag az, hogy  befolyásolják  a felvilágosítás  „helyes”  időpontjának és módjának  társadalmi eldöntését;  és nem az, hogy ezeket közösen keressék.  Alig jut szóhoz olyan dilemma, kétely, kérdőjel, amely nem valamilyen más nézetre vonatkozik, hanem a felvilágosítás elméleti vagy tudományos alapjait érinti.  Alig vetődik fel  szakértő, szakember megkérdezésének igénye;  legfeljebb olyan formában, hogy az mennyiben  támasztja alá a kialakult állásfoglalások valamelyikét.  Orvosok, pszichológusok, pedagógiai szakemberek néha ki is fejtik véleményüket, de ezzel ritkán hatnak olyan álláspontok képviselőire, akikkel nem értenek egyet.

 

A  szakembertől leginkább azt szeretnék megkérdezni, hogy a felvilágosítások keretében mit kell mondeni a fiataloknak, mennyire kell részletes ismereteket közölni  és milyen módszereket kell felhasználni.  Ám ebben is inkább morális, mint szubsztanciális igény nyilvánul meg;  mutatva, hogy nem elsősorban maga a a felvilágosítás a problematikus, hanem a mögöttes erkölcsi, normativ álláspont, a felvilágosítással elérendő cél..  Ha ugyanis  bárki  elgondolkodik azon, hogy miről kell felvilágosítani,  rájöhet, hogy tulajdonképpen minden, szexuális tapasztalatokkal rendelkező felnőtt jól tudja, mit kellene  mondani, melyek a szexualitás kétségtelen tényei, amikre a gyermekek kiváncsiak  és amire szükségük lenne.  A  társadalomnak nem az okoz gondot, hogy nem tudja, mit mondjon a fiataloknak;  azt nem tudja,  hogyan találjon kompromisszumot a nyilvánvaló ismeretanyag és a felvilágosítási szükséglet,  valamint a még erős, normativ tilalmak, különösen a szexualitással kapcsolatos, nyilt beszéd tilalma között.  Nem tudja, mennyit lehet mondani ahhoz, hogy az ne sértse meg a szemérem, a konvencionális titkolózás szabályait,  amelyeket bizonyos társadalmi csoportok erősen védenek – s ugyanakkor mennyit kell mondani ahhoz, hogy az egész felvilágosítás ne váljon értelmetlenné, s a fiatalok lehetőleg optimális információt kapjanak.

 

Ez leginkább a pedagógusok beszámolóiból tűnik ki.   Nekik az a gondjuk, hogy mi módon találhatnak olyan közlési stílust  és olyan mondanivalót, ami még összhangban vcan saját erölcsi meggyőződésükkel,  és mégis felvilágosításnak számít.  Ezt a dilemmát élezi, hogy a pedagógusok a morál tekintetében általában, de a szexuális erkölcs vetületében különösen a konzervativ rétegek közé tartoznak,  munkájuk társadalmi felelősségéből adódóan.   Számukra a szexuális nevelés feladatának kellemetlensége éppen abban van, hogy a tanulók kérdései és viselkedése szembesíti őket meggyőződéseikkel  és felidézheti a szexuáltabu megsértésének kellemetlen érzelmeit  (szorongást, szégyent  stb.).

 

A  felvilágosítás problémája tehát a morál problémája  -- ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.  A nemi felvilágosítással és neveléssel kapcsolatos objektiv, tudományos elemzésnek e tényből kell kiindulnia.   Igy magától értetődik az a kérdés, hogy a „hivatalos morál”  milyen mértékben befolyásolja a nemi nevelés elméletét és gyakorlatát.  Ez a kérdés már túllép a jelenlegi vitákon, általánosabb érvényű.  Szociológiailag úgy is fogalmazható, hogy  mennyire „ideológia” a nemi nevelés teóriája és módszertana,  mennyire „hamis tudat”,  vagy tényleges, tudományos ismeret.

 

E  kérdésre már bizonyos választ ad az előbb kifejtett ellentmondás a felvilágosítási szükséglet és a szexualitással kapcsolatos közlések tilalma között.  Ez már kétségtelenné teszi, hogy a nemi felvilágosítás magán viseli a hagyományos erkölcsi felfogás ideológiai befolyásának nyomait.  Nem kétséges ugyan, hogy  a megtermékenyülésről vagy a fogamzásgátlásról szóló ismeretek  és mindaz, amit leírnak a nemi szervek élettanáról, tudományos tény,, s valóban kell a szexuális higiénéhez vagy a zavartalan nemi élethez.  Bizonyos azonban, hogy a fiataloknak nemcsak erre van szükségük, nem ez érdekli leginkább őket.  A fogamzásgátlás praktikus oldala érdekes számukra, elmélete kevésbé.  Azt szeretnék tudni, hogyan zajlik le a nemi aktus, milyen a másik nem, mit akar, mit érez a nemi kapcsolatban a másik fél, milyen variációi vannak a szexuális együttléteknek  stb.  Ezt viszont a nemi felvilágosítás alig mondja el.

 

A tények vázlatos, sematikus közlése tehát nem elég.  A hiányzó ismeretanyagot aztán a fiatalok egymástól vagy a pornográfiából  szerzik meg.  A felnőttek mindezt jól tudják… A felvilágosításba azonban ezt az ismeretanyagot eddig nem tudták beépíteni..  A hagyományos morál tehát abban fejti ki befolyását elsősorban, hogy  a  felvilágosítást részlegessé és felemássá teszi.   A nemi életet általában „pornó”  módon élik.  De amíg a szexuális tabukat betartják, ilyen minősítést nem kapnak.  Ha azonban ezt elmondják, vagy képileg ábrázolják, netán másoknak megmutatják, nyilt társadalmi szabályszegést követnek el.  A tényleges nemi felvilágosítás  (oktatás-nevelés)  elkerülhetetlenül tartalmaz „pornó”-elemeket, mint ahogyan a fiatalok egymás közti beszélgetéseiben vagy próbálkozásaiban tartalmaz is;  ezt viszont az intézményes felvilágosítás eddig nem engedhette meg .

 

A morális befolyás abban is megnyilvánul, hogy a nemi felvilágosítás gyakorlata – az elmélete talán kevésbé – elködösít valamit, ami pedig nagyon fontos.  Nemcsak a szükséges ismeretanyag egy részét „spórolja el”  azzal, hogy „modern gólyamesét”  mond  (pl. bemutatja a megtermékenyülés és terhesség fiziológiai folyamatait  stb.),  hanem  valamilyen csodálatos  „tour de force”-szal megkerüli a morál égető és lényegi problémáit, amelyek pedig ugyancsak a fiatalok érdeklődésének középpontjában állnak.  Ezek elhallgatása nemi beilleszkedésüket legalább annyira zavarja, mint  a gyakorlati ismeretek hiánya.  A felvilágosító  szemérmesen elfordul attól a ténytől, hogy a fiatalok már jócskán élnek nemi életet  és egyre inkább szereznek szexuális tapasztalatokat.  Arra törekszik, hogy  a társadalmi célt érje el:   biztosítsa, hogy az egyének ne legyenek funkcióképtelenek, ha a „legitim”  nemi életet megkezdhetik.  Még inkább törekszik azonban arra, hogy ne okozzanak társadalmi problémákat;  ne legyenek nem kívánt terhességek vagy ne terjedjenek a nemi betegségek.  A társadalom eközben fenn kívánja tartani tilalmi szabályait, életben tartja és támogatja a konzervativ morált, amely a felvilágosítást is erősen korlátozná.

 

A ma folyó, gyér nemi felvilágosításban  (nevelésről alig beszélhetünk) valamiféle  struccpolitika , álszemérem fejeződik ki.   Nem annyira az egyén harmonikus fejlődését akarja segíteni,  inkább a társadalmat próbálja védeni a nemi élet okozta kellemetlenségektől.  Ez megmutatkozik abban is, hogy  nem igyekszik elősegíteni a nemi élet harmóniáját, a lehető legteljesebb, kölcsönös kielégülést, a szexuális együttlét kultúráját.  Bár a közvélemény már több évtizede tudhat arról, hogy  a nők nagy hányadának mennyire hátrányos a helyzete a nemi életben, a férfiak önzése és kulturálatlansága, s nem kis részben maguknak a nőknek szexuális kulturálatlansága miatt;  a  szexuális nevelés  „pozitiv”  célja szinte fel sem vetődik.  Nemcsak nálunk van ez így, hanem külföldön, még nyugati országokban is.

 

Ennek oka nyilván az, hogy a pozitiv nemi neveléshez  éppen az kellene, amit a jelenlegi felvilágosítás nem mer megadni a különféle tabuk és tilalmak miatt.  Ugyanis nevükön kellene nevezni a dolgokat, meg is kellene mutatni képben, filmben egyaránt;  ezt pedig a többnyire konzervativ szemléletű közvélemény és moralitás képtelen megengedni.  Erről legfeljebb a felnőtteknek szóló magazinok – pl. a Playboy  stb. – írnak, lényegében tőkésítve a hivatalos képmutatást. 

 

Végül a felvilágosítás ideológiai befolyásoltságát mutatja, hogy elmélete és tevékenysége milyen csekély kapcsolatban áll a társadalomtudományokkal:  a  szociológiával, a lélektannal, kulturális antropológiával, vagy az akár alaptudománynak kínálkozó  szexológiával.  E  tudományok felhasználásának igénye is alig fogalmazódik meg.   Ebben nemcsak az játszik szerepet, hogy ezek a tudományok csak az utóbbi néhány évtizedben hoztak olyan eredményeket, amelyek ténylegesen is vonatkoztathatók a szexuális nevelésre, így az általuk nyújtott ismeretek még nem váltak közkinccsé.  Ennél többről van szó.  Inkább az a – morális kérdésekben gyakran észlelhető – meggyőződés zárkózott el a társadalomtudományoktól és a szexológiától, amely szerint a nemi felvilágosítás nem igényel külön, tudományos megalapozást. 

 

Holott a nemi felvilágosítás és nevelés tele van tudományos megközelítésre szoruló problémával.   Ez különösebb előképzettség nélkül is felismerhető vagy legalábbis megsejthető,  elfogulatlan gondolkozással.  Bárkinek feltűnhet például, hogy eddig  nem kutatták a szexuális nevelés hatásfokát.  Mai szociológiai módszertani ismereteink mellett ez nem látszik különösen nehéz kutatási feladatnak.  Nemi felvilágosításban részesült és nem részesült,  vagy különböző módszerekkel részesült csoportokat kellene összehasonlítani.  A hatás mérésére  ismeretszintet  vagy attitűdöket mérő  skálák  kínálkoznak.  Még az is vizsgálható lenne, hogy a különböző csoportok nemi élete felnőtt korukban mennyire harmóniukus,  és ez milyen összefüggésben áll  az alkalmazott, felvilágosító illetve nevelő módszerrel.  Ez fontos lépése lehetne a  nemi nevelés módszertani fejlődésének.

 

De nem vizsgálták eléggé a pszichoszexuális fejlődés „természetes”,  intézményesen nem befolyásolt kialakulásának folyamatát sem.   E tekintetban van ugyan bizonyos tudományos ismeret, de ez talán nem elég ahhoz, hogy  pl. a nemi nevelés „tananyagát”   illeszteni lehetne valamilyen tudásszinthez vagy problématudathoz a fiatalokban.  Vagy hogy azt  „súlyozni”  lehetne, tehát célzottan irányítani azokra a hiányos vagy hibás ismeretkörökre, amelyak a nemi felvilágosításban vagy tapasztalatszerzésben későn, lassan alakulnak ki.  Módszertanilag ez sem lenne nehéz,  viszont ehhez „pornó-nyelven”  kellene kikérdezni a fiatal korcsoportok  reprezentativ minta-populációit;  ám ezt a társadalom az „ártalmaktól”  félve aligha engedné  (miközben a „másik kezével”  szórja a fiatalok közé a különböző szexuális ingereket, sőt, a valódi pornográfiát is).

 

A mai társadalmak világszerte a gyors változás állapotában vannak a nemi erkölcs tekintetében..  Időközben kiderült, hogy károsnak bizonyultak a tájékozatlanság folytán kialakult  torz és hibás ismeretek.  Kb. fél évszázad alatt a szexuális tilalmak és tabuk ereje lényegesen csökkent. Igy már lehetséges, hogy egyes szexuális kérdések, amelyek néhány évtizede még ismeretlenek voltak a fiatalok előtt, ma közismertek;  tehát nem kell, hogy felvilágosítás anyagát képezzék.  A nemi felvilágosítás  nem abszolút szükséglet, hanem az ismerethiányok és ismerettorzulások függvénye.  Az ismerethiány fokát tudományosan kellene megállapítani  és a társadalmi változásokat követve kellene a szexuális nevelés „tematikáját”  módosítani.  Úgy tűnik, hogy  a „nemi felvilágosítás” gyakorlata – és részben teóriája – a múltban él még, így a korábbi évtizedek gyakoribb ismerethiányát és torzulásait tartja szem előtt.  Holott ma már a pozitiv, fejlesztő felvilágosításra, a szexuális viselkedéss kölcsönösségének, kulturáltságának fejlesztésére lenne szükség.

A nemi felvilágosítás jelenlegi elméletei és módszerei többnyire a hagyományos,  biológiai emberképen alapulnak.  A  lélektan és a szociológia mai adatai alapján azonban ezt az emberképet  hibásnak és elégtelennek tarthatjuk.  A szexualitás az újabb, tudományos felismerések szerint  nem csupán és nem elsősorban biológiai képesség.  Az alapjául szolgáló idegrendszeri szerveződés csupán  „conditio sine qua non”-ja, amely valóban többnyire biológiai „programozottság” nyomán érik és fejlődik a serdülőkorig.  De erre azután bonyolult lélektani struktúra épül, s ez a környezettel szoros kölcsönhatásban, folyamatszerűen alakul ki.  Minden szexuális probléma, működési zavar vagy diszharmünia a pszichológiai szerkezetből, a pszichoszexualitásból következik.  E bonyolult pszichológiai szféráról a köztudat eddig nem vett tudomást, ez számára észrevétlen maradt.  Nem számol ezzel eléggé a nemi felvilágosítás sem.  A modern szexuálpszichológia felismerései nyomán a nemi felvilágosítás  még problematikusabbnak látszik, mint egyébként, az előzőekben kifejtettek szerint.

 

A szaktudományos megközelítés  alapján pl. a következő kérdések tűnnek fontosnak és  vizsgálandónak:

1.  A nemi „felvilágosodás”  motivációs arculata.  A közfelfogás természetesnek tartja, hogy a fiatalok érdeklődnek a szexualitás iránt, ezért a nemi felvilágosítás iránti automatikus érdeklődésre számít.  A valóságban azonban az érdeklődés alakulása a pszichoszexuális fejlődéssel párhuzamos és elsősorban akkor erős, ha  a gyermekkori vagy serdülőkori  fantázia-tevékenység   nyersanyagot talál a közölt információban. Ezért várható, hogy a nemi felvilágosítás minden élettani ismeretanyaga kb. ugyanolyan hatásfokkal oktatható, mint az iskolai tantárgyak.  A fantázia-tevékenység lényegében próbacselekvés jellegű  és a személyiségben a pszichoszexualitást fejleszti.

 

Ezért a nemi felvilágosításnak stimulálnia kellene ezt a fantázia-tevékenységet, anyagot kellene adni számára, s ezáltal a  benne rejlő motivációs erőket  felhasználni arra, hogy az elvontabb ismeretanyagot is felvegye és rögzítse a fiatal.  Ennek a módszertana még nem kidolgozott.  Több ismeret kellene a pszichoszexualitás egyéni szerveződéséről, különösen az egyén és a környezet információ-cseréjének vetületében.  De ebből a szempontból is úgy tűnik, hogy a felvilágosításban  az „egyenesebb beszéd”  lesz kívánatos.  A  motivációs aspektus különösen lényeges a pozitiv nemi nevelésben, a szexuális kulturáltság terjesztésében.  Ezért ezt az ismeretanyagot  még inkább rá kell építeni a „pornó”  érdeklődés motivációs hordozóira.

 

2.  A nemi „felvilágosodás”  tevékenységi,  gyakorlásos oldala.   A felnőtt, érett szexuális viselkedés még messze nem alakul ki, amikor a személyiség esetleg már minden szükséges ismerettel rendelkezik.  A  szexuális képességek jórészt  próbálkozásokban, a másik nemmel kölcsönhatásban alakulnak ki.    Különösen a kulturált nemi élet motivációs és képesség-strukturája ilyen..  Ezzel a  tevékenységen át történő tanulással  a nemi nevelésnek számolnia kell.  A közölt ismereteknek valamiképpen utalniuk kellene  erre a  gyakorlásos szexuális szocializációra. Ennek folyamatáról, tipusairól, zavarforrásairól is keveset tudunk;  ezt is vizsgálni kellene.

 

3.  A  pszichoszexualitás  fejlődésének nemi különbségei.  Úgy tűnik, hogy a férfi és nő  pszichoszexuális fejlődése és működése eléggé eltérő.  Mások a fejlődés fázisai, más interperszonális hatások és információs „input”-ok kellenek hozzá..  A felvilágosítás  jelenlegi gyakorlata ezt alig veszi figyelembe, pedig lehetséges, hogy a nemi nevelésnek a két nem számára kissé eltérő programot kellene készítenie.  Más motivációs és „gyakorlási”  problémák is vannak a két nem tekintetében.  Minderről elég kevés a biztos, tudományos ismeretünk.

 

4.  Személyiségzavarok  befolyása a nemi „felvilágosodásra”.  A  pszichoszexuális fejlődésnek van negativ motivációs arculata is.  Különböző környezeti hatásokra a gyermeki személyiségben  kialakulhatnak olyan belső problémák, érzelmi feszültségek, amelyek a szexuális információk befogadása ellen hatnak vagy amelyek csökkentik a szexuális információk iránti érdeklődést.   Még gyakoribbak a másik nem felé irányuló közeledés ellen ható motivációs zavarok. Ezek nem tudatos jellegűek.  A szexuális ingerek elterjedtsége és a felvilágosító irodalom elérhetősége folytán indokolt felvetni azt a kérdést:  vajon az a fiatal, aki a szükséges felvilágosítást maga nem szerzi meg, nem eleve problémás, belső zavarral küzdő személyiség-e, és csak felvilágosításra szorul-e, vagy inkább pszichológiai kezelésre?

Biztos adatok vannak arról, hogy a pszichoszexualitás természetes fejlődését gátló,  zavaró problémák formájában kezdődnek a súlyos, szexuális anomáliák, perverziók.  Ezeket is, mint a szexualitás más zavarait a szülő—gyermek kapcsolat vagy a családi viszonyrendszer kóros jellege váltja ki.  A  gyermekek szexuális fejlődését gátló személyiséghibák tudattalanok, nagyon gyakoriak, felvilágosítással alig megközelíthetők.  Ugyanakkor a korai gyermekkorban – elméletileg – könnyebben befolyásolhatók, mint később, amikor már a személyiségben viszonylag merev lélektani struktúrát képeznek.  A  szexuális nevelés igazi célját, a kulturált, harmonikus, kreativ nemi életet  gyakran csak gyermekpszichoterápiás kezelés biztosíthatná. Az ilyen problémákkal a nemi felvilágosítás és nevelés szintén alig számol, holott annak társadalmi, pontosabban  mentálhigiénés jelentősége  van.  Amerikai kezdeményezések – az ún.  Gender Identity Clinics – mutatják, hogy már mai tudásunk alapján is van módszer és eszköz arra, hogy a „szubklinikai”  állapotban levő, szexuális tüneteket okozó személyiségzavart gyógyítani lehet.

 

5.     A nemi felvilágosítás és nevelés  kapcsolati és csoportdinamikai háttere.  A nemi felvilágosítás jelenlegi gyakorlatában  természetesnek számít, hogy  a  fiatalokat felnőtt oktatjaés hogy  felvilágosítás  csoportban történikPedig tudományos szempontból mindkét gyakorlat megkérdőjelezhető. Ugyanis a felnőttel a fiatalok  a  szülő—gyermek kapcsolat sémája szerint  tudnak csak viszonyulást kialakítaniez pedig gátlóan befolyásolhatja motivációikat és felkeltheti bennük a szexuális információkkal kapcsolatos szorongásokat, félelmeket, amelyek személyiségproblémáikból erednek.  Igy tehát a felnőtt oktatásának hatásfoka csökkenhet.   Ám a hasonló korúak csoportja ismét más jellegú gátlásokat válthat ki;  a gyermek esetleg félhet a csoport véleményétől, s nem meri megkérdezni dilemmáit.  Vagy együttműködhet olyan csoporttal, amely a nemi nevelés közlésanyagát elhárítja vagy az obszcén felé viszi.   Egyébként ez a csoportáramlat, amelyre a viták gyakran, mint az ártalom forrására utalnak.. Ez ugyan nem szükségképpen ártalom,  mindenesetre nem kívánatos jelenség.

Indokoltnak látszik viszont új utak keresése a pszichoszexuális fejlődés segítésére.  Legcélszerűbbnek egy olyan rendszer tűnik,  amely  egyéni és önvezérelt felvilágosítást tesz lehetővé.  Ez megoldást jelent az egyenlőtlen pszichoszexuális fejlődésből eredő problémákra is.  Az ilyen különbségek ugyanis zavaróan hathatnak a csoportos oktatásban;  éppen azok a gyerekek maradnak le az ismeretanyagban, akik pedig retardáltságuknál fogva legjobban rászorulnának.  De van olyan rendszer,  amelyben a gyermek maga keresu fel az őt érdeklő ismeretanyagot,  és ez bizonyos „algoritmusban” vezeti őt tovább.  Ha pl. ábrás és képes könyvek, film, képmagnó vagy CD állna rendelkezésére, s természetesen  egyéni konzultáció,  amire valamennyi említett eszköz is buzdítana.  Az ilyen rendszer nagy előnye az  öntörvényű aktivitéás serkentése.  Az egyéni konzultáció pedig a pszichoterápiás kezelésre szoruló eseteket választhatná ki.  Különböző tesztek alkalmazása ugyancsak megvalósítható.

A nemi nevelés ilyen újszerű rendszeréhez további tudományos kutatás, kidolgozott ismeretanyag és ismeretterjesztő eszközök, valamint a modern, dinamikus pszichopatológiában, szexológiában és szociálpszichológiában képzett szakemberek hálózata  kellene.  Végső soron társadalmi szándék és némi anyagi ráfordítás kérdése ez.  Bizonyosra vehető azonban, hogy az oktatásügynek ilyen rendszerre adott pénz  visszatérülne  a mentálhigiénés és egyéb egészségügyi kiadások csökkenésében, hiszen a felnőttkori pszichopatológiai esetek száma és súlyossági foka lenne kisebb.

 

6.  A  nemi felvilágosítás és nevelés környezeti feltételei.   Az említett, hagyományos emberszemléletre jellemző az  individuum túlhangsúlyozása.  Mivel a pszichoszexuális viselkedés  nyilt rendszerként fejlődik,  a környezeti hatások benne rendkívül lényegesek;  s ezek más személyek felől, másokkal való kapcsolatokból származnak.  Elsősorban a  szülő.kapcsolatok  jelentősek.  Szinte minden olyan személyiség-probléma, amely a hatékony „felvilágosodást”  gátolja, a  szülő—gyermek kapcsolat hibáiból ered..  E hibákban  a  szülők saját személyiségzavarai és szexuális problémái manifesztálódnak tudattalanul.  Épp ezért a pszichoszexualitás egészséges fejlődésének segítése elképzelhetetlen  a  szülők szexuális felvilágosítása nélkül.  Mindennapi tapasztalat, hogy a szülők egy része mennyire őrzi, „védi” gyermekét  a szexuális információktól, és mennyire tiltja tőle a partnerkapcsolatokat.  Szülői hatások a szexualitással kapcsolatban  bűntudatot, szorongást tarthatnak fenn a gyermekben.

 

A  szülők intézményes felvilágosítására, szexuálpedagógiai képzésére eddig világszerte kevés megoldás született.  Itt nem csupán felvilágosításról van szó, hanem érzelmi hatásról, attitűdváltoztatásról,  viszonyulási sémák átalakításáról.  Hasonló képzés szükséges lenne  pedagógusok részére is.  Legkönnyebben a szexuális normák generációs különbségeiből adódó  szülő—gyermek  vagy pedagógus—gyermek ütközéseket és feszültségeket lehetne és képzéssel befolyásolni.  Tágabb mentálhigiénés vetületben a szülőket  képezni kellene  a gyermekkel való kapcsolatuk megfelelő alakítására.  Csak ilyen módon képzelhető el a súlyosabb szexuális zavarok  prevenciója  társadalmi méretekben.  A szülők képzésének  tömegkommunikációs technikái  is lehetségesek.  Persze sok tudományos kutatás kell még ebben a problémakörben.

 

7.  A kapcsolatok és az identitás  jelentősége.   A harmónikus nemi élethez  szükség van a felnőttes kapcsolati viselkedés készségáre,  valamint az én  integráltságának  és identitásának  bizonyos fokára.  Ez is részben a szülő—gyermek kapcsolat függvénye.  A serdülőkorban az ilyen kapcsolatoknak meg kell lazulniuk ahhoz, hogy a serdülő szimmetrikus, egyenlő kapcsolatokba léphessen.   Úgy tűnik, hogy a kapcsolati viselkedés érettsége és kultúrája fejleszthető, neveléssel befolyásolható.  E szféra a jelenlegi közoktatásban sehol a világon nincs kellően feltárva és művelve.  Pedig ennek az interperszonális szférának a szexualitáson túlmenő, általános társadalmi jelentősége is van.

 

8.  A  „partner-orientáltság”  és a szexuális kultúráltság szerepe.  A  pozitiv nemi nevelés kérdésével kapcsolatban erről már volt szó, de nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek jelentőségét.  Az éretlen szexuális viselkedésnek éppen az a jellemzője, hogy önmagára irányuló,  autisztikus,  narcisztikus;  a partner ebben csak szexuális tárgy,  nem egy szoros érzelmi viszony egyenértékű tagja.  Épp ezért a partner felé irányulást is segítenie kellene a nemi nevelésnek.  Mai módszereivel és elveivel azonban ezt még nem segíti elő.   A kölcsönösség a nemi életben összefügg  az erotika kulturáltságával.  Egyes társadalmakban, pl. a régi indiai társadalomban az erotika kultúrájára nagy súlyt fektettek.  A civilizált társadalmak moráljának erős tilalmai miatt egyelőre nehezen lennének megvalósíthatóak azok a módok,  amelyekkel ezen a téren fejleszteni lehetne a fiatalokat,  A tudományos ismeretek is hiányosak még ehhez.  Pedig a szexuális viselkedés kulturáltságának fejlesztése általában a kapcsolati kultúra emelkedését vonná maga után;  ennek pedig sok más vetületben is nagy lenne a társadalmi értéke.

 

9.  A  szexualitás jelentősége a személyiségfejlődésben.  Ma még az sem egészen tisztázott, milyen pszichológiai szerepe van a szexualitásnak a személyiségben.  Az adatokból úgy tűnik, hogy nagy jelentőségű.  A szexualitás látszik  a  legfőbb szervező erőnek  a személyiség fejlődésében.  Ezért a nemi felvilágosítás és nevelés  előnyös mentálhigiénés hatások  lehetőségét rejti magában, ha megfelelő, zudományos megalapozottságú.  Ha a személyiség a szexualitás terén egyensúlyban van, akkor valószínű, hogy más viszonylatban is harmóniát tud teremteni magában és kapcsolataiban.  A  serdülőkorban éppen a szexuális viselkedés fejlődése vezérli a személyiség önállósodását és érését.  Jórészt a személyiség kreativitása is függvénye a feszültségektől mentes pszichoszexualitásnak.  A társadalom és a nevelés tehát a szexualitáson át igen nagy gátló vagy serkentő hatást képes kifejteni az egyénekre.  Ez a kérdéscsoport is további kutatást igényel.   A szexualitás szabadságának és harmóniájának fontossága alapján kézenfekvő az a nézet, hogy a társadalom valamennyi szexuális tabuját és hagyományos tiltó szabályát meg kell szüntetni. Ez ma még tudományosan nem támasztható alá;  így a kutatásoknak többet kellene foglalkozniuk a tabuk és tilalmak lélektanával.  Egyes adatok szerint ugyanis ezeknek néha pozitiv szerepük is lehet a személyiség fejlődésében.

 

10.  A  szexualitás  jelentősége a modern társadalomban.  A nemi felvilágosítés és nevelés problémáihoz háttérként hozzá tartozik az a bonyolult és tisztázatlan kérdés is, hogy változott-e a szexualitás szerepe a modern társadalomban.  Több adat azt valószínűsíti, hogy igen:  a szexualitás nagyobb jelentőségre tett szert,  mert a nemi késztetések a személyiségban  más motivációk energiájává alakulhatnak át.  A mai társadalom pedig az egyéntől több, energiaigényes teljesítményt követel meg,  elsősorban az emberi kapcsolatok és az organizációkban való  részvétel terén.  Ugyanakkor az is valószínű, hogy a több energia  nem a szexualitás elfojtása révén  szabadul fel, hanem annak megnyilvánulásaival párhuzamosan termelődik. A szexualitás a személyiségben  nagy  energia-rezervoár,  amely az élet folyamán csak kis részben szabadul fel.  Lehetséges, hogy a nemiség nagyobb hangsúlya a modern társadalomban olyan társadalmi szükséglet következménye, mint pl. az olajkutak fokozott kiaknázása is következménye a civilizáció fejlődésének.  Ez a makroszociológiai méretű jelenség a nemi nevelésre több szempontból is vonatkozik.  Pl. olyan kérdés megítéléséhez ad támpontot, hogy a fiatalkori nemi élet vagy erős szexuális motiváltság fokozza vagy csökkenti az iskolai teljesítményt.  A mindennapi gondolkodás, a hagyományos emberszemlélet úgy vélte:  az iskola és a nemi élet ellentétben áll egymással.  Ma ez kétséges;  inkább a fordítottja valószínű – de ez is további tisztázásra szorul.

 

Ennyire bonyolult problémakört jelent tehát a nemi felvilágosítás és nevelés!   Az itt leírtak nyilvánvalóan nem a hazai kezdeményezéseket kívánják bírálni.  A témakör jelentősége igen nagy, s hazánkban különösen időszerű.  Intézményes megszervezése  jelentős lépés lenne a nevelés, személyiségfejlesztés bonyolultságának felismerése felé.  A szexuális nevelés terén ugyanis szembetűnő a hagyományos megoldások elégtelensége, s ugyanakkor egy sor szabályszerűség könnyebben felismerhető.  E  meditáció célja csupán az, hogy felhívja a figyelmet a társadalomtudományok és a szexológia alkalmazási lehetőségeire a nemi felvilágosítás és nevelés kérdéseiben.  A lényeg viszont nemcsak ez.  A nemi nevelés csak egyike  az intézményes személyiségfejlesztés területeinek, s csupán példája annak, hogy a tudományok eredményeinek bevonása a társadalmi gyakorlatba mindinkább célszerű és szükséges.  Ma már egyre inkább felismerhető, hogy az egyszerűsített emberképen alapuló társadalmi gyakorlat nem elegendő az emberi problémák egyikében sem.  A személyiség  zavartalan fejlődéséről és kreativ alkalmazkodásáról a társadalomnak kell gondoskodnia, és ehhez mind jobban igénybe kell vennie a tudományos eredményeket és módszereket.

 

 

 

A  szexuális kultúra és szexuálterápia úttörője

Buda  Béla munkássága

 

1970             körül, vagyis mintegy 40 éve ismertem meg Buda Bélát,  s kerültem vele baráti és  „harcostársi”  viszonyba.   Ugyanis, mint ifjúságvédelemmel foglalkozó pszichológus,  akkoriban kezdtem a fiatalok szexuális viselkedésének és nevelésének problémáit tanulmányozni.  Igy jutottam el a szexológiai szakirodalomhoz, ami – néhány felvilágosító könyvtől eltekintve – csak a könyvtárakon keresztül, angol és német nyelven volt hozzáférhető számomra. Ekkor tudtam meg, hogy Buda Béla már jól ismeri ezt a szakirodalmat, s publikált is néhány szexológiai témáról, főleg az Orvosi Hetlap-ban, amelynek  1969/37. számában pl. a homoszexualitásról adott átfogó ismertetést. (Ugyanez a tanulmány néhány évvel később német fordításban is megjelent  a „Therapia  Hungarica. Medizinische Zeitschrift”  1973/1. számában.) A cikk tőle kapott különlenyomatából megtudtam, hogy már 1965 körül is több cikket írt szexológiai témákról, s alaposan tájékozódott az akkori, angol nyelvű szakirodalomban. Később az is kiderült, hogy már 1963-ban szexuálszociológiai felmérést végzett a Műszaki Egyetem diákotthonában.

 

Az említett cikkben szereplő, több tucat szakirodalmi hivatkozás számomra azért volt fontos, mert felhívta figyelmemet a szexológiára, mint olyan tudományterületre, amelytől a hazai, főleg az ifjúság körében érzékelhető szexuális—párkapcsolati problémák megoldása is várható.  Minthogy ennek érdekében magam is épp szexológiai adatgyűjtést folytattam interjúkkal és kérdőívekkel,  a vizsgálati módszer fejlesztéséhez  a Buda cikkében megemlített  A.C. Kinsey (1948, 1953)  két, nagy könyvének, kutatási jelentésének tanulmányozása  komoly segítséget adott.  (Mindegyikből 20-30  oldalas, kézzel írott kivonatokat készítettem.)   Buda kezdettől fogva támogatta törekvéseimet a pedagógusok szexuálpedagógiai képzését illetően. S amikor megemlítette, hogy van egy könyv-kézirata  „A  szexualitás  modern elmélete”  címmel,  akkor a Tankönyvkiadó szerkesztőjeként sikerült ezt a kéziratot a kiadóval elfogadtatni,  megszerkeszteni és 1972-ben publikálni.  Korántsem túlzás, hogy ez a könyv – amely azóta legalább hét új kiadásban megjelent – bizonyos értelemben  „frontáttörés”  volt a szexológia és szexuális kultúra hazai terjesztésében.  Addig ugyanis csak néhány szokványos, „felvilágosító” könyv jelent meg – a legjobb közülük valószínűleg  dr. Hirschler Imre:  A nők védelmében  (1958)  című könyve volt -- , a fiatalok szexuális problémáival pedig inkább csak néhány „óvatos” cikk foglalkozott. 

 

A  szexológia magyar „alapműve”

 

A modern szexológiának ez a magyar „alapműve” az emberi szexualitás valóban korszerű elméletét mutatja be.  Ezt a nehéz feladatot akkor csak Buda tudta megoldani. Az Előszóban hangsúlyozta is, hogy  nem annyira a művelt nagyközönségnek, hanem elsősorban az orvosoknak, pszichológusoknak és pedagógusoknak szól.  „Tudományos munka, amely még a szakemberek számára sem egyszerűen ismertetést akar nyújtani, sem pedig gyakorlati útmutatásokat,  hanem elvi, szemléleti modellt.” (6. old.)  Szemléleti alapvetésre azért volt szükség, mert  a szexuális viselkedés pszichológiája és a modern szociálpszichológiai és kommunikációs szemlélet  még az említett szakemberek számára is szinte teljesen ismeretlen volt. Épp ezért kellett történetileg megközelíteni a témát, a szexológia, s ezen belül főleg a szexuálpszichológia fejlődéstörténetén keresztül.  A könyv Bevezetése a szexualitás vizsgálatának szemléleti problémáit is történelmi összefüggésekbe helyezi, s felvázolja azt a folyamatot, amelynek során a modern szexológia szembeszállt azzal a dualisztikus, a test és lélek kettősségének tanából eredő előítélettel, amely szerint a szexualitás alapvetően ösztönös, vagyis biológiai jellegű, állatias jelenség,, amit a léleknek le kell küzdeni, kordában kell tartani.  Kimutatja, hogy Sigmund Freud ugyan már közel járt e dualisztikus szemlélet meghaladásához, ám sajnos, ragaszkodott az ösztönkoncepcióhoz.

 

Későbbi kiadásaiban a könyv nem véletlenül kapta  A  szexuális viselkedés lélektana  címet, hiszen  az első két fejezete kivételével, amelyek  a szexológia történetét, szakirodalmát és a szexualitás biológiai alapjait mutatják be, az egész könyv a pszichoszexuális fejlődésről szól. A nemi identitástól és a nemi szerepek alakulásától kezdve a szexuális kapcsolatokban és a házasságban működő  „rejtett programokig”  minden jelentős személyiségtényezőre kitér, beleértve a szexuális zavarok megelőzését és gyógyítását.  A könyv végén pedig 9 oldalnyi  irodalomjegyzéket ad, amelyben egy vagy több csillaggal jelöli a fontosabb forrásműveket. A könyv 1977-ben német nyelven is megjelent:  Psychologie der Sexualität  (Akadémiai Kiadó), ezt követően pedig hamarosan kiadták csehül, szlovákul, lengyelül, sőt, oroszul is – és mindenütt gyorsan felvásárolták!

 

Buda Béla említett könyvének és az ennek nyomán feléledő, szexológia iránti érdeklődésnek is szerepe lehetett abban, hogy a Pártközpont engedélyezte a – Buda által is kiadásra ajánlott -  Bevezetés a szexuálpedagógiába  (1973, Tankönyvkiadó)  című könyvem megjelenését és  a tanárképző főiskolák fakultativ  speciálkollégiumain történő használatát.  Sőt, feltehetőleg abban is, hogy  kiadták az  Irányelvek a családi életre neveléshez  című, sokszorosított (bár csak szűk körben terjesztett) dokumentumot; s ugyancsak  1973-ban  megjelent egy  Népesedéspolitikai kormányhatározat,  amely többek közt elrendelte az ún. „családi életre nevelés” bevezetését a tizenéveseket oktató iskolákban   Sajnos, az általános és középiskolai pedagógusokat egyáltalán nem készítették fel központilag erre a fontos nevelési feladatra, amelynek szükségességét a tanárok ugyan belátták, de nem tudtak vele mit kezdeni, s az évente erre szánt egy-két osztályfőnöki óra különben sem nyújtott reális lehetőséget az érdemi munkára.  Igy aztán az iskolákban éppúgy, mint a tanárképző főiskolákon hamar abbamaradt a rendezett  „családi életre”, s benne a kulturált szexuális viselkedésre nevelés.  Legtöbb helyen csak annyi maradt meg belőle, hogy az osztályfőnök évente meghívott egy orvost vagy más, egészségügyi szakembert, hogy tartson egy „felvilágosító  órát” a tanulóknak.  Néhány orvosi, biológiai alapismeret közlése azonban korántsem volt elég a hiányos vagy téves ismeretek és attitűdök kiküszöböléséhez – és ez a helyzet, sajnos, mindmáig változatlan.

 

Buda a szexuális nevelésről

 

A „felvilágosító”  próbálkozások csődje természetesen nem kerülte el  Buda Béla figyelmét   „Meditáció a nemi felvilágosításról”  című írásában (amelynek másolatát megkaptam)  már az 1970-es évek közepe táján  részletesen elemezte a nevelési kudarc okait, s tíz pontban sorolta fel a teendőket.  Megállapította, hogy heves viták alakultak ki, s a vélemények polarizálódtak, főleg akörül, hogy  „milyen életkorban kell kezdeni a felvilágosítást, és hogyan lehet elkerülni annak esetleges ártalmait.”   E vitákban Buda szerint  „lényegében különböző társadalmi normák és a mögöttük rejlő, különböző értékek konfrontációja zajlik…”  Sokan nem tudják, hogyan találjanak kompromisszumot  „a nyilvánvaló ismeretanyag és felvilágosítási szükséglet,  valamint a még erős, normativ tilalmak, különösen a szexualitással kapcsolatos nyilt beszéd tilalma között…. Ez leginkább a pedagógusok beszámolóiból tűnik ki.”  Felvetődik, hogy a nemi felvilágosítás elmélete mennyire „ideológia”, vagyis „hamis tudat”  illetve mennyire tényleges, tudományos ismeret.  A  hagyományos morál ugyanis „a felvilágosítást részlegessé és felemássá teszi… elködösít valamit, ami nagyon fontos…  nem annyira az egyén harmónikus szexuális fejlődését akarja segíteni, inkább a társadalmat védi a nemi élet okozta kellemetlenségektől.”

 

Rámutat, hogy a tudományok – köztük a szexológia -  felhasználásának igénye is alig fogalmazódott meg eddig;  holott  „a nemi felvilágosítás teli van tudományos megközelítésre szoruló problémával.”  Jelenlegi elméletei és módszerei ugyanis általában egy elavult,  biológiai emberképen alapulnak. Pedig a szexualitás nem csupán és nem elsősorban biológiai képesség, hanem tanult viselkedés.  Ezért kutatandónak tartja pl.  az alábbiakat.

1.      A  nemi „felvilágosodás”  motivációs arculata  (amiben a fantáziának van döntő szerepe).

2.      A nemi „felvilágosodás” tevékenységi, gyakorlásos oldala (próbacselekvések lehetősége).

3.      A  pszichoszexualitás fejlődésének nemi különbségei  (lányok és fiúk eltérő igényei).

4.      Személyiségzavarok befolyása a nemi „felvilágosulásra”, pszichoszexuális fejlődésre).

5.      A  nemi felvilágosítás kapcsolati és csoportdinamikai háttere.

6.      A nemi felvilágosítás környezeti feltételei  (a szülők nevelési hibái  stb.).

7.      A  kapcsolatok és az identitás jelentősége  (pszichés leválás a szülőkről  stb.).

8.      A „partner-orientáltság” és a szexuális kulturáltság szerepe.

9.      A szexualitás jelentősége a személyiségben  (legfőbb szervező erő).

10. A szexualitás jelentősége a modern társadalomban.

 

Mindezek vizsgálatához gyakorlati tanácsokat is ad. (Az egész tanulmány olvasható a weblapom (www.szexualpszichologia.hu )  cikkei között.)  Jó  30 évvel ezelőtt ez a „Meditáció” eléggé visszhangtalan maradt, bár ma is változatlanul aktuális.  Hasonló volt a helyzet  az  Élet és tudomány című  ismeretterjesztő magazin  1973 és 1974-es évfolyamának számaiban megjelent,  „A szexualitásról – a fogamzástól a felnőtté válásig” sorozat cikkeivel, amelyek közül sokat Buda Béla írt, különösen az olyan kényes témákról, mint a gyermekkori szexualitás, az önkielégítés, a homoszexualitás, vagy az impotencia és frigiditás.  Ez a cikksorozat szerencsére 1975-ben könyvalakban is megjelent, s közel 50000 példányban igen gyorsan elfogyott. Még nagyobb sikere volt néhány évvel később – szintén egy cikksorozat alapján kiadott -  „Szexualitás és párkapcsolat a felnőttkorban”  (1979, Tankönyvkiadó) című könyvnek, amelynek 24 fejezetéből 11-et Buda Béla írt a párválasztásról és házasságról, a nemi életről és a szexuális zavarok terápiájáról, egészen az öregkor szexuális problémáiig.  Budát komolyan foglalkoztatták ezek a témák. Amit mutat az is, hogy  nagyjából az első cikksorozattal egyidejűleg írtuk meg közösen a  „Párválasztás . A partnerkapcsolatok pszichológiája” (1974, Gondolat K.)  című könyvet, amelyet az egyetemi oktatásban is felhasználtak, s később (1988) új, bővített kiadásban is megjelent.  A könyvhöz dr. Hirschler Imre írt Előszót, s hét fejezetének megírásában a következőképpen osztoztunk:

1.      Buda B.: A párválasztás biológiai alapjai és a partnerkapcsolatok alakulásának történelmi tendemciái

2.      Szilágyi V.: A  párválasztási  érettség kialakulása

3.      Buda B.:  A  párkapcsolatok fejlődésének lélektani szabályszerűségei

4.      Buda B.:  Az  ismerkedéstől a házasságkötésig

5.      Szilágyi V.:  A házasság

6.      Szilágyi V.:  A  válás és az újraházasodás

7.      Buda B.:  A  sikeres párválasztás elősegítésének lehetőségei és perspektívái.

 

Talán nem túlzás, hogy  A  szexualitás modern elméletét  és ezt  a  Párválasztás  könyvet a szexológia magyar  „alapműveinek” tekintem, amelyek az 1970-es években lehetővé tehették volna ennek az életfontosságú és gyorsan fejlődő tudományterületnek hazai kibontakozását, s egyben a szexuális kultúra terjesztését, az intézményes szexuális nevelés megalapozását. Erre azonban nem került sor, az ismert társadalmi helyzet folytán.

 

Szexuálpatologia és  szexuálterápia

 

Épp ezért viszont sürgősnek tűnt a prevenció mellett a szexuális zavarok terápiájával foglalkozni.  Budát már akkor is gyakran meghívták előadást tartani a különböző patológiai és terápiás kérdésekről..  1975-ben  például  „A  pszichoszexuális fejlődés deviációi”  címmel tartott előadást az OTKI gyermekpszichológiai továbbképző tanfolyamán.  Ebben a pszichoszexuális fejlődés korszerű  folyamat-modelljének és zavarai alapvető hatásmechanizmusainak felvázolása után a fejlődés retardációját, a homoszexualitás vagy a transszexualizmus kialakulását, egyes ritka zavarformákat és a maszturbáció problémáját elemezte.  De ugyanabban az évben  (1975)  egy nagyszabású  szexuálpatológiai  szakkönyvet  is megtervezett,  amely az Előszón, Bevezetésen, Függeléken és Irodalomjegyzéken kívül 55  fejezetből állt volna, felölelve a szexuálpatológia történetétől és a különböző szexuális viselkedések szociológiájától kezdve  azok anatómiai és biológiai alapjain, a pszicho- és szocioszexuális fejlődésen keresztül  az általános és speciális szexuálpatológiai  zavarformákig, a gyermekkori és határterületi jelenségekig mindenfajta szexuálpatológiai kórképet, beleértve azok terápiáját és profilaxisát.  Egy ilyen átfogó kézikönyv részletes megtervezése is magasan kiemelkedő ismereteket feltételez a szexológia különböző szakterületeiről.  A könyv ugyan ebben a formában tudtommal nem jelent meg, csak egy fejezet lett belőle  (in: Trencséni T. (szerk.): A gyakorló orvos enciklopédiája, 1975, Medicina K.)  és talán egy  „szöveg-gyűjtemény” a szegedi orvosegyetem és a MÁOTE kiadásában, meg néhány előadás.  A devianciákat illetően  fontos közleménye volt a Magyar Pszichológiai Szemle  1976/4. számában  „Adalékok a férfi homoszexualitás etiologiájához és pszichodinamikájához”  című tanulmány.  De az  Orvosi Hetilap is gyakran közölt tőle cikkeket és recenziókat különböző szexuálpatológiai témákról;  pl. egyedül az 1970/1. számban  11 szakcikket ismertetett a  Journal of Nervous and Mental Disease  folyóiratból (főleg a transszexualizmusról).

 

A  szexuálpatológia, mint a szexuálterápia alapja, érthetően fontosnak tűnt  Buda számára, de közben a preventiv szemléletformálásról sem feledkezett meg.  Ezért publikált továbbra is pl. a maszturbációról hosszabb cikkeket az  Orvosi Hetilap  1976/35. és 1976/48. számaiban.  Az első cikk címe:  Régi orvosi vélemények az önkielégítésről. Egy különös iatrogénia történetéről  Ebben megállapítja többek közt, hogy „az önkielégítés tilalma a kapitalizmus kibontakozásának jellegzetes viselkedésnormája volt, szerves része a protestáns etikának…”  A másik cikk címe: Az önkielégítés.  Szociológiai és lélektani adatok,  a jelenség korszerű orvosi értelmezése, különleges formák.  Ebben  34 szakirodalmi dokumentum alapján meggyőzően kimutatta, hogy a maszturbáció a pszichoszexuális fejlődés természetes fázisa; csak a nevelés hibájaként hozzákapcsolódó bűntudat lehet káros.  Bár ekkoriban már nyilván dolgozott  „Az empátia – a beleélés lélektana” (1978, Gondolat K.)  című, másik fő művén, amelyből szintén nem hiányoztak a szexológiai vonatkozások, 1976-ban egy  10 oldalas előadásvázlatot kaptam tőle  „A funkcionális szexuális zavarok és terápiájuk”  címmel , amely valószínűleg az orvostovábbképzés számára készült.  Ebben főleg azt hangsúlyozza, hogy a szexuális funkciózavarokat a pszichoszexuális fejlődés  és a párkapcsolat vetületében kell vizsgálni és kezelni. Itt hazai vonatkozásban elsőként hivatkozik  Masters, W.H. & V.E. Johnson (1970),  Kaplan, H.S. (1974),  Fischer, S. (1973),  Sigusch, V, (1975) , valamint Schorsch, E. és G. Schmidt  (1975)  új  szakkönyveire. 

 

Az 1970-es évektől kezdve egyébként szinte sorozatban írt angol és német nyelvű cikkeket és előadásokat is  szexológiai témákról.  Ezekből persze csak néhány példánnyal rendelkezem.  1979-ben megkaptam pl.  The Concept of Psychosexual Immaturity and its Role in the Treatment of Male Sexual Disorders”  című, a szexológia Nemzetközi Akadémiájának prágai konferenciáján (ahol mindketten részt vettünk) tartott előadásának másolatát. Ebben a legújabb nemzetközi szakirodalom alapján elemzi, milyen nagy szerepe van a pszichoszexuális éretlenségnek a férfiak szexuális funkciózavaraiban.  Ezt követően egy magyar újságíró meginterjúvolta arról:  „Hol tart ma nálunk a szexológia?” Buda válasza szerint  „a fejlődés, sajnos, nagyon csekély, elmaradásunk igen nagy és egyre növekszik…  Alig néhány szakember foglalkozik a témával, a szakirodalom szegényes, korszerű szexológiai  kutatás nincs, a felvilágosító tevékenység fejletlen, a szexuális zavarok gyógykezelése megoldatlan.” Az okokat illetően ki merte mondani azt is, hogy az egészségügy és az oktatásügy vezetése nem foglalkozik érdemben a problémák megoldásával, pedig ez nem igényelne nagy beruházást:  „egyelőre elég lenne néhány szakrendelés, elég lenne az elemi szexológiai ismeretek felvétele az orvosok, pszichológusok… és tanárok tananyagába.”  Ezek a megállapítások véleményem szerint ma is  aktuálisak és érvényesek.

 

A  szexológiai  ellátás konkrét  terve

 

Buda egyébként bővebben is kifejtette mindezt egy  1981-ben írt beadványában,  „A  szexológiai ellátás szakmai és szervezési kérdései”  címmel;  egy évvel később pedig  A  szexológiai ellátás kialakításának és fejlesztésének lehetőségei”  címmel.  Az elsőt az Egészségügyi Minisztérium  Pszichológiai Szakbizottsága  tárgyalta meg, s némi vita után felkérte a szerzőt , hogy tegyen konkrét javaslatokat a szexuálterápiás ellátás megszervezésére.  Az újabb beadvány 12 oldalon részletezi a legsürgősebb tennivalókat.  Legfontosabbnak tartja  „a szexológia tudományos és gyakorlati státusának elismerését”,  megfogalmazása szerint  felvételét az orvosi szakágak közé.  Pontosan tudta ugyan, hogy a szexológia, mint interdiszciplináris tudományterület,  nem pusztán orvosi szakág, de abban az időben az egészségügy területén látott reális lehetőséget a szexológiai ismeretek gyakorlati hasznosítására.  A szexuálterápiás szakellátást főleg három ágazatban javasolta megszervezni:  az urológiai, a család- és nővédelmi és a pszichiátriai  szakrendelések keretében.  Kiemelten hangsúlyozta az orvosok és pszichológusok szexológiai képzésének és szakfelügyeletének szükségességét, „hiszen a szexológia jelenleg szinte a nulláról indul”  Befejezésül  12 pontban foglalta össze  az orvosi szexológia kialakításának és fejlesztésének lépés-algoritmusát:

 

1.      Minisztériumi döntés, magas szintű felelős kijelölése.

2.      Felelős ill. irányító kijelölése legalább a család- és nővédelmi, valamint a pszichiátriai gondozók felügyeleti egységében.

3.      Szakbizottság létrehozása, amely az első szakmai tevékenységi lépéseket kidolgozza és véghezviszi.

4.      Megállapodás az OTKI-val a szexológiai képzés és továbbképzés kiemelt feladatkörében.

5.      Központi szexológiai részleg  (osztály vagy intézet)  kialakításának előkészítése és megszervezése.

6.      A  meglevő szexológiai kezdeményezések támogatása,  fejlesztése.

7.      Szexológiai jegyzetek, információs anyagok összeállításának megkezdése.

8.      Külföldi továbbképzési lehetőségek szervezésének megindítása.

9.      Továbbképzési tervek kialakítása,  kurzusok lebonyolítása.

10.  A szexológiai szakellátás hálózatának kialakítása,  kezdeményezése.

11.  Információs rendszerek,  szakfelügyeleti módok az ellátás működő egységeinek összefogására.

12.  Részletes működési normativák kidolgozása és érvényesítése.

 

Meggyőződésem, hogy ennél jobb javaslatot  az adott feladat megoldására ma sem lehetne készíteni.  Sajnálatos, hogy ebből a javaslatból sem akkor, sem azóta semmi sem valósult meg, de ez természetesen nem a javaslattevőn múlott. 

Egyébként ugyanabban az évben részt vettünk a Cseh Szexológiai Társaság  tudományos konferenciáján Opavában, ahol az egyik nyitó előadást Buda Béla tartotta, éspedig egy gyógyszerterápiás kísérlet – a Deprenyl szexuális funkcióerősítő hatásának – pszichoszexuális vonatkozásairól.  Ennek során kiderült, hogy „az idős férfiak meglepően félnek a szexuális izgalomtól… s így sokan eleve elzárkóztak a szertől”.  Az opavai konferenciáról írt beszámolójának konklúziója, hogy a cseh és a lengyel szexológiai ellátás tapasztalatai  „jól mutatják, milyen fontos szakterület a gyakorlati betegellátás szempontjából is a szexuálterápia.”

 

1983-ban egy tíz oldalas ismertetést publikált az  Archives of Sexual Behavior. An Interdisciplinary Research Journal  1982. évfolyamáról;  de a  Magyar Pszichológiai Szemlében már a folyóirat előző évfolyama is bemutatásra került.  A szóban forgó évfolyamot Buda szerint két témakör uralta:  az időskori szexualitás és a transszexualitás. De változatlanul kiemelt téma volt a szexuális funkciók pszichofiziológiai vizsgálata is. Különösen R.C. Schiavi munkáit emeli ki, amelyek „lényegében megteremtették a szexuális zavarok pszichoszomatikus szemléletét.”  Más cikkek alapján részletesebben tárgyalja a női orgazmus pszichofiziológiáját, különösen az ún.  G-pont kérdését, ami ma is eleven vita tárgya.

 

 Buda Béla szerepe a  Szexológiai Munkacsoportban

 

Az 1980-ban megalakult Magyar Pszichiátriai Társaság  Buda Béla közvetítésével hozzájárult ahhoz, hogy a szociálpszichiátriai szekció keretében létrehozzunk egy szexológiai munkacsoportot, amit aztán 1983 májusában sikerült megszervezni. Az előkészületek során sokszorosítottunk egy tájékoztatót a munkacsoport tervéről, továbbá egy jelentkezési lapot, amelyen néhány személyi adat mellett arra is választ kértünk: "A szexológia mely ágai iránt érdeklődik, milyen javaslatai vannak, s mivel tudna hozzájárulni a munkacsoport tevékenységéhez?" Már az alakuló ülésig 89-en jelentkeztek a munkacsoportba. A taglétszám gyorsan emelkedett, s két éven belül a 200-at is elérte. A munkacsoport tiszteletbeli elnöke dr. Hirschler Imre lett. A vezetőség egyik legaktívabb tagja azonban a Pszichiátriai Társaság akkori alelnöke,  Buda Béla volt; s a vezetőségi üléseket mindig a Sportkórház általa vezetett mentálhigiénés osztályán tartottuk, éspedig havonta. Különböző helyeken, ugyancsak havonta tartottunk munkacsoport üléseket. A tagoktól begyüjtött javaslatok figyelembe vételével munkatervet dolgoztunk ki, amelyben hét fő feladat szerepelt, pl. szexuálterápiai kiképző csoportok szervezése, szexuálpedagógiai és –szociológiai felmérések  stb.

 

A szexuálterápia iránt érdeklődők (többségükben orvosok és pszichológusok) számára  kiképző és esetmegbeszélő csoportokat szerveztünk. 1984 őszén két csoportnak, összesen 26 orvosnak és pszichológusnak indítottunk 72 órás tanfolyamot. Az egyik csoportot Buda Béla vezette. A képzés terve és programja nemcsak külföldi mintákat vett alapul, hanem elsősorban az általa írt, "Tudományos és etikai irányelvek a szexuálterápiás továbbképzés számára" című, tudomásom szerint nem publikált dolgozatát.  De remdelkezésünkre állt  1984-ben a kecskeméti kórház számára felvázolt  „Szexológiai és szexuálterápiás továbbképző tanfolyam”  programja is. Ebben 15 pontba foglalta a tematikus tervet, a fogalom-meghatározásoktól, a nemi működések élettanától és a zavarok etiológiájától azok kivizsgálásáig és kezeléséig mindenre kitért.

A munkacsoport szexuálterápiás programjának témakörei – jórészt Buda javaslatai alapján - a következők voltak:

 

1.     Szociokultúrális tényezők hatása a szexuális viselkedésre.

2.     A pszichoszexuális fejlődés áttekintése.

3.     A szexualitás anatómiai-fiziológiai alapjai.

4.     A főbb orvosi szakágazatok és a szex.

5.     A szexuális beállítottság változatai (hetero-, homo-, biszexualitás).

6.     A funkcionális zavarok kritériumai a férfiaknál és a nőknél.

7.     A diagnosztizálás folyamata: anamnézis, exploráció, tesztek.

8.     Pszichoterápiás alapismeretek és irányzatok.

9.     A szexuálterápia főbb irányzatai és stratégiái.

10. Az impotencia és az erekciózavarok kezelése.

11. A korai magömlés kezelése.

12. A libidocsökkenés és a szexuális averzió kezelése.

13. A vaginizmus és a diszpareunia kezelése.

14. Az anorgazmia és a női orgazmuszavarok kezelése.

15. A szexuális beállítottság zavarainak kezelése.

16. Relaxációs technikák alkalmazása a szexuálterápiában.

17. "Érzékiségfejlesztő" (sensate focus) gyakorlatok.

 

E  program alapján már 1984-ben és 1985-ben több,  72 órás kurzusra került sor 10-15 fős, orvosokból és pszichológusokból álló csoportok számára,  lényegében a  Masters—Johnson  által kidolgozott terápiás módszerek oktatása alapján. 

Tekintettel a nagy érdeklődésre és a munkacsoport üléseken mutatkozó aktivitásra, felmerült egy konferencia szervezésének igénye és lehetősége. Az első magyar szexológiai konferenciára 1985 február 2.-án került sor az orvosegyetem pszichiátriai klinikájának zsufolásig megtelt tantermében. A konferencián összesen 15 előadás hangzott el. Az  egyik fő előadó  Buda Béla volt, s „A súlyosabb szexuális zavarok (perverziók) szexuálterápiai tanulságai" címmel tartott előadása – a többi előadással együtt – hamarosan olvasható is volt  „Az első magyar szexológiai konferencia referátumai” címmel megjelent, sokszorosított kiadványban  (amelyből néhány példány még nálam elérhető). Előadásának egyik fő gondolata az volt, hogy „a hibás szexuális magatartásformák kioltására, felbontására és új, adekvát magatartásmódok begyakorlására, rögzítésére a szexuális reakció motivációs töltetét és a párkapcsolat kommunikációs folyamatait kell felhasználni”.  Jellemző, hogy a „perverzió”  fogalmát már zárójelbe teszi; utal arra, hogy pl. H. Giese (1973). is csak korlátozott értelemben használja az olyan kielégülési módokra, amelyek nem partnerorientáltak, gyakran destruktiv és kényszer jellegűek.  Hangsúlyozza, hogy a homoszexualitást teljesen alaptalanul tartották perverziónak. A súlyosabb szexuális zavarok közé sorolja  pl. a fetisizmust, a transzvesztizmust és transszexualizmust, a pedofiliát stb., amelyek a pszichoszexuális fejlődés korai szakaszának torzulásai, tehát ezek feltárásával kezelendők.  De ugyanezek a terápiás megközelítések a funkcionális zavarok kezelésében is felhasználhatók vagy szükségesek lehetnek.

 

Részvétel nemzetközi szexológiai kongresszusokon

 

A konferencia után a munkacsoportot és annak vezetését külső támadások és hivatali kritikák érték, amelyek következtében az addigi lendület megtört, a csoport taglétszáma és aktivitása visszaesett, s az 1989-ben, tízegynéhány taggal megalakuló  Magyar Szexológiai Társasághoz  már sem Buda, sem jómagam, elvi okok miatt nem csatlakoztunk. Később még vezettünk egy szexuálterápiai kiképző csoportot (amit a Magyar Pszichiátriai Társaság is jóváhagyott), de inkább más módon – előadásokkal és publikációkkal – próbáltuk a szexuális kultúra ügyét előbbre vinni.   Ebben segítségünkre voltak külföldi kapcsolataink és azok a nemzetközi  szexológiai kongresszusok, amelyeken részt vettünk.  Nekem valahogy sikerült már 1981-ben kijutnom Jeruzsálembe, a Szexológiai Világszövetség 5. Kongresszusára,  Buda Béla pedig a 7., Indiában, Bombayben tartott, szexológiai világkongresszuson vett részt  (1986-ban),  de több ilyen világkongresszuson együtt is részt vettünk, például  Heidelbergben (1987) és Amszterdamban (1991);  Berlinben pedig többször is, bár ezeket nem a Világszövetség  (WAS), hanem az Európai Szexológusok Szövetsége (EFS) és a Német Szexuálszociológiai Társaság  (DGSS)  rendezte.  Mindezekről a kongresszusokról igyekeztünk beszámolni a szexológia iránt érdeklődőknek, s tapasztalatainkat lehetőség szerint publikáltuk is, az 1990-es években például a Buda által indított és szerkesztett, két szakmai folyóiratban, a  Pszichoterápiában és a  Szenvedélybetegségekben.  Legutóbb az EFS  8. Kongresszusán (Prága, 2006) vettünk részt közösen.  (Erről a weblapomon is olvasható egy beszámoló.) 

 

A G.Dörner és a DGSS  által rendezett, 3. nemzetközi szexológiai konferencián  (Berlin, 1990)  hazánkból egyedül Buda Béla vett részt. Az erről írt beszámolója több szempontból kiemelkedően érdekes volt.  Egyrészt, mivel a konferencia a világ első szexológiai intézete megalapítójának, Magnus Hischfeldnek az örökségét állította reflektorfénybe. Másrészt, mivel az AIDS  miatt nagyon aktuálissá vált homoszexualitás és biszexualitás ügyét vitatta.  Végül pedig, mert a két német állam egyesítésének idején történt, s így alkalmat adott a kelet- és nyugatnémet szexológusok találkozására.. A homoszexualitás genetikai-hormonális vagy szociokulturális eredete körüli vitához Buda is hozzászólt.  Szerinte mind több, addig kizárólag homoszexuális orientációjú emberrel lehet találkozni, aki bizonyos körülmények hatására  heteroszexuálissá válik.  A „diszfóriás (helyzetükkel elégedetlen)  homoszexuálisok pszichoterápiával is a korábbinál könnyebben segíthetők a heteroszexuális viselkedésre”, ami a szociokulturális tiltás gyengülése, s így „a homoszexuális identitás kevésbé merev strukturája miatt lehet.”  Ebből következően újabb adatok kellenek „a homo- és biszexuálisok számára működtetett tanácsadások és terápiás rendelések hatékony munkájához” is.  Buda a konferencia fő tanulságát abban látta, hogy  a szexológiára igen nagy szükség lenne, „hiszen a szexuális zavarok a lakosság jelentős hányadát érintik…”

 

De hasonlóan érdekfeszitő beszámolót publikált a 10. Szexológiai Világkongresszusról  (Amszterdam, 1991)  is.  Kiemelte, hogy több előadó szerint  „napjainkban a szexualitást korlátozó erők vannak offenzivában…  A szexológiát egyre kevesebb helyen ismerik el önálló, tudományos diszciplinaként”, s a szexuális nevelést is visszaszorítják az iskolákban  stb.  Buda az egyik szimpóziumon  a fogamzásgátlás megoldatlanságáról tartott előadást,  „Sexual Repression as a Tool of Political Controls. The Case of Hungary”  címmel.  Az előadás – amelynek másolatát megkaptam – a hazai rendszerváltás első évében bátor politikai állásfoglalásnak tűnik.  De ugyanabban az évben fogalmazta meg Buda  az „Alapfokú szexológiai (szexuálterápiás)  kurzus koncepciója”  című, vázlatos tervezetét is, amelyben orvosok és pszichológusok továbbképzésére tesz újabb, konkrét javaslatot, szemináriumszerű anyagfeldolgozás formájában.  Javaslata ma is változatlanul aktuális.  Valószínűleg az egy évvel későbbi, berlini szexológiai kongresszusra írta meg a  „Sexuality and Sexology in Hungary”   című, az amszterdamihoz hasonló hangvételű előadását, amely azzal a megállapítással kezdődik, hogy hazánk kultúrája szexuálisan repressziv jellegű, bár az utóbbi évtizedekben az iparosodás, az urbanizáció és a szekularizáció fokozatosan megváltoztatta, a liberális mintákhoz közelítette a szexuális viselkedést.  Mégis, sokáig a művi abortusz maradt a születés-szabályozás fő eszköze  és igen gyakoriak a szexuális funkciózavarok.  A pornográfia elöntötte az országot és a prostitúció is „felvirágzott”;  ugyanakkor a szexológia és a szexuális nevelés helyzete semmit sem javult. A továbbiakban az előadás áttekintette az említett problémák megoldásával hazánkban foglalkozó szakemberek próbálkozásait, s megállapította az eddigi eredmények elégtelenségét.  A szexológiának ugyanis már rég helyet kellett volna kapnia az egyetemi oktatásban,, a segítő foglalkozásokban, a tanácsadó és gyógyító szolgálatokban, valamint a kutató munkában.

 

A szexuális nevelés iránt érdeklődők számára  fontos volt  Buda Béla  „Sexualaufklärung  für Jugendliche” címmel írt 7 oldalas beszámolója a német  Egészségügyi Felvilágosító Központ  első, európai konferenciájáról  (Köln, 1994).  Erre Budát, mint a magyar társintézet  (NEVI)  főigazgatóját hívták meg, s az ott tapasztaltak tanulságait próbálta is itthon hasznosítani.  Leírja, hogy öt szekció működött  (a multimédiával, a családdal, a kortárs-csoportok felhasználásával, s külön a lányok és fiúk szexuális nevelésével foglalkoztak),  s ezek mindegyikében 7-8 programot vitattak meg. A német Felvilágosító Központban külön osztály foglalkozik a szexuális neveléssel;  a hírközlő eszközökön és a célcsoportokon kívül  „tudatosan próbálnak hatni az ún. multiplikátorokra, akik a hatást a fiatalok körében tovább viszik.”  (Ezek pedagógusok, ifjúsági vezetők, diákaktivisták stb.)  A Központ tudományos vizsgálatokat és tanulmányokat is megrendel a szexuális nevelés módszereiről, s ezeket könyvalakban  (és az interneten) publikálja. De ugyanerre a célra készült rádió- és televizió-programokat, sőt,  „egészségnevelő színházakat” is bemutattak a konferencián.

 

Újabb, összefoglaló  szexológiai  „alapmű”

 

1994-ben jelent meg  Buda Béla:  „Szexuális viselkedés.  Jelenségek és zavarok – társadalmi és orvosi dilemmák”  című, 381 oldalas tanulmánykötete az Animula kiadásában.  Ennek Előszavában megállapítja:  „Kevés olyan szakterület létezik, amely annyira fejletlen, ismeretlen lennee a magyar szakmai köztudatban, mint a szexológia és a vele rokon tudományok csoportja…  az orvosláson belül pedig a biologizáló konzervativizmus került uralomra… Ugyanakkor a szexualitás terén nagyon sok dilemma, gond merült fel…  Az egész kérdés ijesztő elhanyagoltsága, a szexuális panaszokkal jelentkező betegek ellátatlansága volt a fő ok, amiért fiatal pszichiáterként a hatvanas évek második felében a szexológia felé fordultam.”  Vallomása szerint ezért kezdett szakirodalmi munkásságba ezen a téren;  remélte, hogy néhány más, keleteurópai országhoz hasonlóan nálunk is kialakulhat legalább a szexuálpatológia és –terápia.  Ez a reménye, sajnos, nem vált valóra;  könyvei ugyan gyakoroltak némi befolyást a közvéleményre, de a medicinára nem;  szakmájában inkább izolálódott  „a szalonképtelen szexológia miatt”, pedig írásai  a kor nemzetközi színvonalát elérték.  „25 év cikk, tanulmány és könyvfejezet ’termését’  áttekintve  úgy látom, nem kell szégyenkeznem  szexológiai munkásságom miatt.”

 

Tény, hogy régebbi írásai sem avultak el, mert nem integrálódtak az orvosi gondolkozásba és gyakorlatba.  Épp ezért indokolt e tanulmányok összegyűjtése és közreadása.  A könyv hét nagy részre tagolódik. A  Szexualitás a társadalomban”  című első rész a szerelem lélektanával kezdődik, a női szerep szocializációjával és a szexualitás szociológiájával folytatódik.  A második rész – „Nemiség, biológia, tudomány” – a szexualitás evolúciós problematikáját, pszichoszomatikáját, a szexológia és szexuálpatológia történetét dolgozza fel.  A harmadik rész az  önkielégítésről  írott két tanulmányt adja közre.  A negyedik és ötödik rész a  szexuálpatológia és terápia, majd az  impotencia  kérdéseit tárgyalja.  Terjedelmileg legnagyobb a hatodik rész, amelyben a  homoszexualitás  problémáit mutatja be sokféle szempontból.  Az utolsó rész néhány beszámolót, publicisztikát közöl, különböző témákról, például a már említett, berlini szexológia konferenciáról (1990)  vagy a 10. Szexológiai Világkongresszusról  (1991, Amszterdam). A könyv utolsó írása:  „Kell-e nekünk prostitúció?”  nemcsak rendkívül érdekes, hanem öt pontba foglalt intézkedési tervet is tartalmaz, mintegy az összes, korábban figyelmünkbe ajánlottak summázataként. 

 

Ennek a tanulmánykötetnek  elgondolkodtató és fejlesztő hatása alól egyetlen olvasója sem vonhatja ki magát;  a kérdés csak az:  hányan olvassák és hányan veszik komolyan a leírtakat, éppen a legilletékesebbek:  az egészségügy és a nevelés szakemberei és vezetői közül?  A könyv ugyanakkor mintha le is zárna – legalábbis részben – egy fejezetet Buda Béla szakmai pályafutásában: Úgy tűnik, az Előszóban jelzett csalódás hatására fő érdeklődése és törekvése másfelé tolódott, pl. a drogprevenció, az öngyilkosság és egyéb témák felé.  Ez persze korántsem jelent „szakítást” a szexuális egészségvédelem problematikájával, hiszen az általa szerkesztett két, szakmai folyóiratban  rendszeresen közölt recenziókat  szexológiai témájú könyvekről, sőt, ő maga írta a legtöbb ilyen recenziót, s szívesen és gyakran tartott előadást  szexológiai témákról  is.

 

Azonkívül alapító tagja lett 1998-ban az általam létrehozott  Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés alapítványnak, részt vett annak kuratóriumában és gyakran írt cikket az alapítvány által kiadott,  Magyar Szexológiai  Szemle  című, negyedévenként megjelenő  folyóiratba, annak négy éves fennállása  (1998-2002)  alatt.  Részben könyv-recenziókat írt  (pl.  Richardson, D. (Ed.):  Theorising  Heterosexuality,  M.Sz.Szemle 1999/2.szám),  részben vázlatokat az orvosi szexológia alapkérdéseiről  (1998/2.) vagy a depresszió és szexualitásról  (2001/1.)  és az  EFS  5. Kongresszusáról, amelyet „A szexuális egészség új évezredéért!” jelszóval 2000 nyarán, Berlinben tartottak, ahol ő  „Szexuális tanácsadás és szexuálterápia a Viagra korában”  címmel tartott előadást.  Erre a kongresszusra  Erwin Haeberle, az EFS főtitkára hívott meg bennünket, akivel rendszeres munkakapcsolatom alakult ki, s akinek szexológiai  „e-learning” kurzusait  az ezt követő években sorra lefordítottam, hogy magyarul is olvasható legyen a  Magnus Hirschfeld Archivum tíztnyelvű honlapján  (és persze a sajátomon is).

 

Ugyanakkor Buda természetesen máshová is írt cikkeket.  Igy pl.  a Magyar  Venerológiai Archivumban  (amely Tanácsadó testületének is tagja volt)  közölt 2000-ben egy angol nyelvű cikket,  Changing Trend in Homosexual and Heterosexual Promiscuity:  Recent Surveys and Experiences  címmel.  Ebben azt demonstrálta, hogy az utóbbi évek felmérései szerint csökkent a promiszkuitás mindkét szexuális irányultság követőinél.  Részben hasonló témáról szól egy kongresszusra készült, angol nyelvű előadása  (Spontaneous and Therapeutic Changes in Sexual Orientation of Male and Female Homosexuals),  amelyben kimutatja, hogy a homoszexuális beállítottság spontán módon, tehát az egyéni körülmények változásának hatására éppúgy megváltozhat, mint  pszichoterápia következtében.  Ezt a legtöbb „igazi” homoszexuális  mindig igyekezett megcáfolni,  éspedig újabban az  „esszencialisták” ideológiája alapján, amely feltételezi, hogy a szexuális orientáció az egyén lényegi, vele-született tulajdonsága, amit nem lehet módosítani.  Buda gondolatmenete egyértelműen   konstruktivista  jellegű, tehát a tanuláselmélet alapján áll.

 

A 2000. évhez kötődik a  IUSTI  európai kongresszusára írt, angol nyelvű referátuma, amelynek címe.  Health Education, Sexual Education and Sexual Counselling in HIV / AIDS  Prevention.  Ennek tartalmát a  Magyar Szexológiai Szemle  2000/4. számában ismertettem.  Az előadás a nemi uton terjedő betegségek megelőzésének lehetőségeiről szólt.  Abból  indult ki, hogy a szokásos egészségnevelő programok  nem voltak elég hatékonyak az ilyen  fertőzések megelőzésére, mert hiányzott belőlük a szexuális viselkedés direkt befolyásolása, s inkább az egészségügyi ismeretek közlése vagy az erkölcsi követelmények hangoztatása és az ún.  családi életre nevelés dominált.  Hazánkban még ma is sokan idegenkednek a szexuális neveléstől, így az gyakorlatilag hiányzik a köznevelés rendszeréből.  Ez a helyzet elfogadhatatlan, hiszen a szexuális kultúra alacsony szintjének súlyos következményei vannak:  növekszik pl. a tizenévesek nem kívánt terhességeinek és művi abortuszainak száma, ami gyakran meddőséghez vagy koraszüléshez vezet.  Emellett igen gyakoriak a szexuális funkciózavarok és magas a válások aránya.  De nemcsak az átfogó és intézményes szexuális nevelés hiányzik, hanem igen szegényes a szexuális tanácsadások száma és lehetősége is.  Pedig ezekre igen nagy szükség lenne, hiszen:

 

1.  Az iskolákba időnként meghívott szakemberek nagy érdeklődést tapasztalnak és a diákok számos szexuális problémája is kiderül.

2.  A  telefonos lelki segélyszolgálatok munkatársai gyakran találkoznak szexuális, párkapcsolati gondokkal;  ezek öngyilkossághoz is vezethetnek.

3.  A gyermekvédelmi és családvédelmi szolgálatok a náluk felmerülő ilyen eseteket  hiába próbálják pszichológusok vagy pszichiáterek  hatáskörébe utalni, mert ők sincsenek kiképezve a szexuális tanácsadásra vagy terápiára.

4.  A tanácsadással (is)  foglalkozó, internetes honlapok vagy beszélgető-programok főleg a szexuális tájékozódás-igényt szolgálják ki.

5.  Az ifjúságnak szóló lapok, magazinok és műsorok rengeteg kérdést kapnak a különböző szexuális problémákról.

 

Buda szerint sürgős szükség lenne ifjúsági tanácsadó szolgálatok országos hálózatára.  Ezek nemcsak egyéni szexuális tanácsadással, hanem csoportos felvilágosítással (osztályok, ifjúsági szervezetek stb.) is foglalkozhatnának, egész sor elsődleges és másodlagos prevenciót megvalósítva.  Ennek első lépése a tanácsadók olyan kiképzése, amelynek alapján korszerű, tudományosan megalapozott szexuális tanácsokat is tudnak adni.

A tanácsok persze nem mindig elegendők;  sürgősen szükség lenne korszerű szexuálterápiás rendelésekre is.  Minthogy azonban korszerűen képzett szexuálterapeuták jóformán még nincsenek hazánkban – az említett, 70 órás tanfolyamok ezt nem biztosították -, az igényeket egyrészt az „önmagukat kinevező szexuálpszichológusok” magánrendelései próbálják kielégíteni, másrészt a gyógyszergyárak, az általuk kifejlesztett és piacra dobott, szexuális reagálást elősegítő szerekkel.  1998 óta egymás után jelennek meg ilyen „csodaszerek”.  2002-ben már a harmadik versenyzett az előző kettővel. Előállítója egy szimpóziumon mutatta be ezt a termékét, neves előadókat vonultatva fel. A legelső közülük Buda Béla volt, aki “Szexualitás és lelki egészség” című előadásában hangsúlyozottan kitért a harmonikus szexuális együttlétek olyan feltételeire, mint a maximális partner-orientáltság, a decentrálás, vagyis az önmonitorozás lecsökkentése, a szorongásmentesség, az empátia és hasonlók. Hosszan foglalkozott a jó szexuális párkapcsolat lélektani hatásaival és a felmerülő problémák megoldásának többféle (elsősorban párterápiás, pszichoterápiás) lehetőségével. Rámutatott, hogy a merevedési zavarok terén napjainkban túlteng az organikus értelmezés, s ennek megfelelően a gyógyszeres kezelés. Aminek egyoldalúsága nem biztosítja a kívánt eredményt.  Buda már 1980 körül is több cikkben foglalkozott az erekciózavarokkal, s ismertette az erre vonatkozó, amerikai kutatásokat (ezek közül kettőről ezer darabos különlenyomatokat osztott szét) . 

 

Az egyik legutóbbi és legjelentősebb cikke ebben a témakörben  „A merevedési zavarok diagnózisának és terápiájának pszichológiai irányelvei”  címmel  a  Pszichoterápia  2002 októberi számában jelent meg (bár eredetileg gyógyszergyári képviselet felkérésére készült és több régióban orvostovábbképző konferenciákon hangzott el).  Bevezetésként a téma jelentőségét ötféle okkal indokolja, de azt is közli, hogy az érintett férfiaknak csak kb. egytizede vállal kezelést, egyrészt az „önértékelés védelme”, másrészt a partnerkapcsolat problematikussága miatt.  Főleg ezért van szükség párterápiára.  A  diagnózishoz és a terápiához konkrét szempontokat, tanácsokat ad a gyakorló orvosoknak;  nem mintha ezt elegendőnek tartaná a jó felkészüléshez, csupán feltételezve, hogy javíthat azok szemléletén, akik komolyan veszik feladatukat.  Számomra különösen értékes volt, hogy Előszót írt több könyvemhez, így legutóbb a 2006-ban megjelent szexuálpedagógiai tankönyvemhez is.

 

Összegzésül minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy Buda Béla az utóbbi 40-50 év legnagyobb magyar orvos-szexológusa, aki minden lehetőt megtett a szexuális zavarok megelőzése és hatékony kezelése, sőt, általában a hazai szexuális kultúra emelése érdekében. Ő az egyetlen, nemzetközileg is elismert klinikai szexológus hazánkban;  a modern szexológia uptodate ismerője és közvetítője.

 

Irodalom:

Buda Béla: A homoszexualitásról.  In: Orvosi Hetilap,  1969/37.. sz.

Buda Béla:  Die Homosexualität. In:  Therapia Hungarica. Medizinische Zeitschrift, 1973/1. )

Buda Béla:  A szexualitás modern elmélete.  1972, Tankönyvkiadó

Buda Béla:  Psychologie der Sexualität.  1977. Akadémiai K.

Buda Béla:  A szexuális viselkedés lélektana.  1997,  MAPET, Végeken Al.

Buda Béla:  Meditáció a nemi felvilágosításról.  (Kézirat, www.szexualpszichologia.hu  )

Buda Béla, Cseh-Szombathy László, Szilágyi Vilmos:  Szexualitás és párkapcsolat a felnőttkorban  1979, Tankönyvkiadó

Buda Béla, Szilágyi Vilmos:  Párválasztás. A partnerkapcsolat pszichológiája. 1974 (és 1988)  Gondolat K.

Buda Béla:  Szexuálpatológia. In:  Trencséni T.(szerk.): A gyakorló orvos enciklopédiája.  1975, Medicina k.

Buda Béla:  Adalékok a férfi homoszexualitás etiológiájához és pszichodinamikájához. In. M. Pszichol. Szemle, 1976/4.

Buda Béla:  Régi orvosi vélemények az önkielégítésről.  In:  Orvosi Hetilap, 1976/35. sz.

Buda Béla: Az önkielégítésről.  In:  Őrvosi Hetilap, 1976/48. sz.

Buda Béla:  Az  empátia – a beleélés lélektana.  1978,  Gondolat K:

Buda Béla:  Archives of Sexual Behavior, 1982.  In: M. Pszichol. Szemle, 1983/

Buda Béla:  A súlyosabb szexuális zavarok (perverziók)  szexuálterápiás tanulságai.  In: Szilágyi V. (szerk.): Az első magyar szexológiai konferencia referátumai. 1985,, Szexol. Munkacsoport

Buda Béla:  Szexológiai és szexuálpatológiai tanulmányok. 1986, Szeged, Orv.Egy

Buda Béla:  Sexual Repression as a Tool of Political Controls. 1991, Amsterdam, WAS Congress

Buda Béla:  Sexualaufklärung für Jugendliche.  1994, Köln, Konf d. BZgA

Buda Béla:  Szexuális viselkedés. Jelenségek és zavarok – társadalmi és orvosi dilemmák.  1994, Animula K.

Buda Béla:  Sexualberatung und Sexualtherapie in der Zeit der Viagra. 2000, Berlin,  EFS Kongress

Buda Béla:  Changing Trend in Homosexual and Heterosexual Promiscuity..  In. M. Venerol. Arch., 2000/

Buda Béla: Spontaneous and Therapeutic Changes in Sexual Orientation of Male and Female Homosexuals.  (Kongr. Ref.)

Buda Béla:  Health Education, Sexual Education and Sexual Counselling in HIV/AIDS  Prevention.  In:  M. Szexol. Szemle, 2000/4

Buda Béla:  A merevedési zavarok diagnózisának és terápiájának pszichológiai irányelvei.  In:  Pszichoterápia, 2002 okt.

Buda Béla: Előszó. In:  Szilágyi Vilmos:  Szexuálpedagógia.  2006, Athenaeum

Fischer, S.:  The Female Orgasm.  1973, New York, Basic Books

Hirschler, I.: A nők védelmében.  1958,  Medicina K.

Kaplan, H.S.: The New Sex Therapy.  1974, New York, Brunner/Masel

Kinsey, A.C. et al.: Sexual Behavior in Human Male.  1948, Phil., Saunders

Kinsey, A.C. et al.: Sexual Behavior in Human Female.  1953, Phil., Saunders

Ludas M.L.(szerk.): A szexualitásról – a fogamzástól a felnőtté válásig. 1975. Tankönyvkiadó

Masters, W.H.& V.E. Johnson:  Human Sexual Response. 1966, Boston, Little, Brown and Co.

Masters, W.H. & V.E. Johnson:  Human Sexual Inadequacy.  1970, Boston, Little,Brown and Co.

Schorsch, R., G. Schmidt (Hg.): Ergebnisse zur Sexualforschung.  1975,Köln,  Kiepenheuer und Witsch

Sigusch, V. (Hg.): Therapie sexueller  Störungen.  1975, Stuttgart, Thieme V.

Szilágyi V.: Bevezetés a szexuálpedagógiába.  1973, Tankönyvk.

Szilágyi  V.(szerk.): Az első magyar szexológiai konferencia referátumai.  1985, Szexológiai Munkacsoport

 

                                                                                                                                                Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Szexuális függőségek

(Megjelent a kolozsvári  Kortárs  c. folyóirat

2009/7. számában)

 

 A nyugati országokban már évtizedek óta egyre komolyabb egyéni és társadalmi problémát jelentenek a különböző szenvedélybetegségek, az  addikciók, amelyek kiszolgáltatott, függő helyzetbe hozzák gyakran nemcsak az egyént, hanem a partnerét és családját is.  Közép-keleteurópában szintén kezd terjedni ez a jelenség, elsősorban a drogfüggőség formájában. De már régóta megtalálhatók a szexuális függőségek is, amelyek kevésbé feltűnőek, de éppoly veszélyesek lehetnek, mint a más fajta függőségek. Ezért indokolt a témával kapcsolatos tudományos megállapítások számbavétele és hasznosítása.

Mi az amit tudnunk kell a szexuális függőségekről?  Egy modern szexológiai szótár  (Pschyrembel  Wörterbuch Sexualität, 2003, de Gruyter)   többek közt ezeket írja erről:

 

„ A függőség (dependencia) ellenállhatatlan szükségletet, ráutaltságot jelent  egy adott egyénre, viszonyra, helyzetre vagy dologra.   A  szexuális függőség szintén kiszolgáltatja az egyént egy partnernek, a szexuális kapcsolat sajátos formájának, vagy egy tényleges kapcsolat nélküli, képzeleten alapuló szexuális tevékenységnek.  Bár minden szerelmi kapcsolatban megtalálható bizonyos fokú, kölcsönös függőség, amelynek jelentős szerepe van a kapcsolat fennmaradásában, de  ez csak az egyoldalú függőség esetén  vezet feszültségekhez, konfliktusokhoz és lelki zavarokhoz..  Igen könnyen keletkezik függőség az olyan kapcsolatokban, amelyekben a szexuális viselkedés különleges formái jelennek meg,  vagy ha a függőségre hajlamos egyén infantilis jellemvonásokkal illetve értelmi fogyatékossággal rendelkezik.”

 

Helye az egyéb függőségek között

 

Ez az általános jellemzés további pontosításra szorul. Sokféle függőség van – például  szociális, jogi  vagy éppen  drogfüggőség, sőt, szerencsejáték, tévé, internet vagy evési függőség  stb. – s ezek között  csak az egyik a szexuális függőség, amelyhez azonban gyakran egyéb függőségek is társulnak. Nem mindig könnyű ezeket elkülöníteni egymástól és megállapítani, hogy közülük melyik a legalapvetőbb.  Felismerésüket pedig megnehezíti, hogy a legtöbb érintett egyén nehezen ismeri el, hogy szenvedélybeteg, tehát nem tud uralkodni kóros függőségein, nem tudja abbahagyni kényszeres jellegű viselkedését. Szexuális függőség esetén ez többnyire a saját és/vagy mások egészségét veszélyeztető károsodást, visszaélést jelenthet és sértheti az erkölcsi vagy jogi szabályokat is.

Egy újabb meghatározás (a DSM-III., vagyis az amerikai Pszichiátriai Társaság kézikönyve) szerint  a szenvedélybetegség olyan viselkedés, amely egyrészt élvezetet kelt  és átmenetileg megszabadít a belső feszültségektől,  másrészt  viszont együtt jár az önkontroll gyakori elvesztésével és a negativ következmények figyelmen kívül hagyásával.  Ez természetesen a szexuális függőségekre is érvényes.

 

A helyzet szerencsére nem mindig  súlyos.  Gyakran az egyén maga sem veszi észre, hogy  bizonyos „véletlenül” kialakult szokásai szexuális függőséget jelentenek. Például tapasztalja, hogy csak sajátos testalkatú, hajú, öltözékű, vagy viselkedésű partnerrel tud szexuális izgalomba jönni, bár ez erősen korlátozza a kapcsolati lehetőségeit.  Ha aztán nagy nehezen talál ilyet, akkor bármire hajlandó a kedvéért, vagyis függő viszonyba kerül tőle, amivel partnere könnyen visszaélhet, ha ez a viszony kissé egyoldalú.  Az ilyen esetek ugyan még csak súrolják az abnormalitás határát, de bőven adódnak bonyolultabb helyzetek is.  Például a  ko-dependencia  olyan esetei, amikor valaki nem akar, vagy nem tud szabadulni egy szenvedélybeteg partnertől (mert szereti és segíteni akar neki, vagy mert fél tőle  stb.).  A  szenvedélybetegségek könnyen átragadnak az egyik partnerről a másikra, ami alkohol, vagy egyéb drogdependencia esetén  mindkét partnert tönkre teheti. Közös szexuális dependencia esetén azonban ki is egyenlítődhet.

 

Ez utóbbira jó, bár elég extrém példa a szado-mazochista szenvedélybetegség esete.  Ilyenkor ugyanis a szadista és a mazochista partnerek megegyeznek egymás, kissé eltorzult szexuális igényeinek olyan módon történő kielégítésében, hogy az komoly testi sérüléssel ne járjon.  A szadita tehát megalázó, megszégyenítő szavakkal, esetleg bizonyos testi fenyítésekkel is kínozhatja mazochista partnerét, aki ezt igényli  és szexuálisan élvezi is. A szadista számára pedig maga a kínzás, a partnere fölötti, ideiglenes hatalom jelent szexuális élvezetet. Ennek sokféle oka lehet, túl messze vezetne erre itt kitérni. De így is látható, hogy a kétféle, sajátságosan eltorzult szexuális igény így kiegyenlítődhet. (Az ilyen igényekkel számolnak a magukat  „dominá”-nak  hirdető prostituáltak, akik fizetség fejében eljátsszák a szadista partner szerepét.) 

De előfordul, hogy a közös szexuális függőség  sem válik tartósan kiegyenlítetté, mert bár szexuálisan kölcsönösen kielégítik egymást, mégis hiányzik a bizalom és az elköteleződési készség egymás iránt (pl. félrelépések miatt);  ugyanakkor szakítani sem tudnak egymással.  Hasonló eset sok házasságban is előfordul.  A  pszichológiában ezt ambivalenciának, vagyis kettős, ellentmondásos érzelmi viszonyulásnak hívják, ami a szexuális függőség jele is lehet.

 

A  függőség  fokozatai

 

A szenvedélybetegségek súlyosabb fajtái nálunk szerencsére még ritkán fordulnak elő. Különböző stádiumaik, súlyossági fokozataik vannak, s elég viszonylagos, hogy mikortól kezdve nevezhetjük betegesen szexfüggőnek, dependensnek azt az egyént, aki nagyon kívánja és naponta többször gyakorolja -- pl. pornográf  képek nézése közbeni maszturbáció formájában -- a szexet.  Tizenéves vagy  20 év körül férfiaknál nem ritkák az ilyen periódusok, de többnyire nem rögzülnek. Maga az önkielégítés, mint tudjuk, önmagában egyáltalán nem káros vagy kóros formája a nemi életnek Személyiségfejlődési (s különösen pszichoszexuális fejlődési)  zavarok esetén azonban az ilyen szexuális igények könnyen kényszeressé válnak, vagyis az egyén nem képes azokat korlátozni, kontrollálni. A kényszeres maszturbálás részben feleslegessé teszi, részben megnehezíti a szexuális kapcsolatlétesítést, ezért az illető hajlamossá válhat a pornográfia használatára,  újabb és újabb szex-filmek nézegetésére, a Peep-Show-k látogatására és/vagy a prostituáltak szolgáltatásainak igénybe vételére.

 

    Eleinte mindezt élvezi is,  ugyanúgy, ahogy az alkohol vagy a különböző drogok kezdődő fogyasztását élvezik a még nem teljesen függők. A halmozott fogyasztás illetve szexuális viselkedés viszont előbb-utóbb megszokáshoz, s ezáltal az élvezet csökkenéséhez vezet, s ez az ingerek erősítésére és mindenáron való biztosítására ösztönzi az egyént.  Ez már a szexuális függőség második szakasza, amikor könnyen sor kerülhet pl.  exhibicionista (meztelenségét mutogató) jelenetekre,  mások szexuális viselkedésének megfigyelésére  (voyeurizmus), vagy „telefonszex” alkalmazására   és egyéb, „erkölcstelen”  viselkedésre.

    A szexuális függőség harmadik és legsúlyosabb szakaszában a függőség már olyan erős, hogy az érintettek a törvénysértéstől sem riadnak vissza.  A szexfüggő ilyenkor agresszivebbé válik, s hajlamos erőszakot, visszaélést elkövetni  feszültségeinek csökkentése érdekében. Ez irányulhat a feleségére vagy partnerére  (ha van neki), de akár a saját, vagy ismerős gyermekre is.  Szerencsére ez a fokozat férfiaknál is elég ritka, és – a jogi szankciók mellett -  mindenképpen komoly medikális és pszichoterápiás kezelést igényel.  Amit megnehezít, hogy a szexfüggők  ritkán igénylik, sőt, kerülik a gyógyító beavatkozást.

 

    A  szexuális szenvedélybetegek fő jellemzője, hogy kényszeresen hajszolnak bizonyos fajta – gyakran különleges - szexuális élményeket, s ennek érdekében sok mindent könnyen elhanyagolnak vagy feláldoznak. Az ún.  "nimfomán" nők például egyre újabb szexuális partnereket keresnek, mintha semmi sem lenne elég nekik a szexből. Ám éppen azért van ilyen óriási „szexuális étvágyuk”, mert különböző okokból  nehezen, vagy sehogy sem jutnak szexuális kielégüléshez, s abban reménykednek, hogy egy új partnerrel majd sikerülni fog. Náluk tehát  a kielégülés, az orgazmus el nem érése, a valamilyen szinten kialakult szexuális izgalom "függőben maradása", a kielégületlenség  kínzó érzése okoz szexuális függőséget. Az  „erotomán"  férfiak nagy szexuális éhségét viszont  másféle okok váltják ki. Ők fiziológiailag kielégülnek ugyan, de „férfiasságukat” egyre újabb sikerekkel és magasabb teljesítményekkel akarják bizonyítani, tekintet nélkül a partnereik igényeire. (Ami persze ritkán megy némi fizikai vagy pszichikus erőszak nélkül.)  Ennek egyik fajtája az ún.  Don Juan-izmusamelynek hátterében betegesen felfokozott hódítási vágyat és dominancia-törekvést találhatunk. A  „nőfaló”  igények hátterében gyakran húzódik meg valamilyen „csökkentértékűségi komplexus”;  például a más területen elszenvedett kudarcokat a szexuális sikerekkel, hódításokkal igyekeznek kompenzálni -  ezért ettől válnak függővé.

 

Szex-centrizmus  és  parafiliák

 

 De mindkét nemnél bizonyos fokú  dependenciát jelenthet a  szex-centrizmus,  vagyis egy olyan beállítottság, amely minden másnál fontosabbnak tartja a szexuális igények kielégítését, ezért figyelmét, érdeklődését és ideje nagy részét erre a területre összpontosítja. A szex-központúság  hátránya többek között a különböző, fontos igények és feladatok elhanyagolása, ami sok kellemetlenséget okoz az érintetteknek, akik, ha erre rájönnek, igyekeznek változtatni rajta.  Ehhez a változtatáshoz azonban elég nehéz szaksegítséget kapni, ezért sok helyütt már önsegítő csoportok  alakultak, amelyek az elsőként Amerikában létrejött  „Névtelen alkoholisták” önsegítő csoportjainak mintájára „névtelen szexaholistáknak, vagy „szex- és szerelemfüggőknek”  nevezik magukat, és rendszeres összejöveteleiken megbeszélik az önsegítés lehetőségeit.

 

A  szexuális függőség gyakran kötődik a régebben „perverzióknak”, újabban inkább  „parafiliáknak”  nevezett, szokatlan és sajátságos szexuális viselkedésmódokhoz, például a szexuális fetisizmus  különböző formáihoz.  A fétisek a természeti népek körében varázserejű tárgyakat, amuletteket jelentettek;  a világvallásokban az ereklyék vették át ezt a szerepet.  Tudományos kutatók alig száz éve vették észre, hogy a meztelenség látványának vagy ábrázolásának erotizáló hatásain túl egyesekre a legkülönbözőbb tárgyak és jelenségek is izgatóan hatnak, sőt, nélkülözhetetlenek a szexuális kielégüléshez.  Ma már közismert, hogy például a nemi szervekre emlékeztető tárgyak, vagy a szeretkezések során keletkező hangokra emlékeztető zeneszámok szexuális izgalmat válthatnak ki.  Szexuális függőséget azonban ez csak akkor jelent, ha valaki ezek nélkül nem is tud szexuális izgalomba jönni.  Szexuális fétis lehet pl. egy bugyi vagy más, intim ruhadarab, testékszer, tetoválás, bizonyos testrészek  (kezek, lábak, mellek stb.) különleges formája, egyes szexuális  segédeszközök, afrodiziákumok, vibrátorok  stb.  De ide tartozik többek közt a  fetisiszta transz-vesztizmus  is, amelyben pl. egy férfi azért öltözik női ruhába, mert e ruhadaraboktól varázslatos, fétisszerű, szexuálisan izgató hatást remél.

 

A leggyakoribb szexuális fétisek közé tartozik az afrodiziákumok, vagyis a szexuális vágyat és teljesítményt növelő szerek kényszeres használata.  Ez nemcsak a tényleges szexuális funkciózavarok esetén fordul elő, hanem a szexuális gátlások, a kudarctól való félelmek leküzdésére is  sokféle formában használják. Az alkoholon kívül különböző növényi vagy állati eredetű szerek mellett ma már leginkább bizonyos gyógyszeripari termékeket, merevedésjavító és potencianövelő drogokat  (Viagra, Cialis, Levitra stb.) szednek olyanok is, akiknél egyáltalán nem lenne indokolt.  Egyes afrodiziákumok kifejezetten fétis-jellegűek, s azért okoznak szexuális függőséget, mert  tudatlanságuk és előítéleteik folytán az érintettek azt hiszik, hogy  szexuális kéjérzetük és kielégülésük csakis ezek birtoklása és használata révén lehetséges.  Ez a hit néha az önszuggesztió erejével hat, s ilyen szempontból hasonlít a gyógyszerkísérletekben alkalmazott, hatóanyag nélküli  tabletták  (placebo)  kedvező hatásához.  Egyes „parti-drogokat”  a fiatalok kifejezetten azért fogyasztanak, mert remélik, hogy ezek révén „módosított tudatállapotban” különleges szexuális élményekhez juthatnak. Ez pedig egyenes út a drogfüggőséggel kombinált szexuális függőséghez. 

 

Az utóbbiak különleges esete leggyakoribb a prostituáltaknál.  Akiknek viselkedése részben egyértelműen szexfüggő, hiszen egész egzisztenciájuk a szexuális szolgáltatásaikon alapul, bár ez elválaszthatatlan a pénz-  és gyakran a drogfüggőségtől is.  Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szexuális függőség tipikus példája a prostitúció, amely ma már nemcsak a nőknél, hanem férfiaknál is előfordul, akár „hivatásos”  formában gyakorolják, akár titkos jövedelem-kiegészítésként. Hangsúlyozandó:  nem azért válnak ők szexuálisan dependenssé, mert nagyon igénylik és élvezik a szexuális szolgáltatást (sőt, erre többnyire képtelenek!), hanem, mert az elvárt jövedelmet csak így tudják biztosítani.  S nem kell ahhoz „hivatásos szex-munkásnak”  lenni, hogy valaki szexuális függőségben éljen;  ez egy házasságban is megtörténhet, amikor pl. valaki nem a saját érzelmei és igényei miatt, hanem csak „házastársi kötelessége” miatt elégíti ki partnere szexuális igényeit. 

 

A  cyberszex-függőség

 

Egyre több szó esik napjainkban az  internet-függőségrőlez nemcsak a felnőttek, hanem a fiatalok körében is erősen terjed, s gyakran éppen a szexuális függőség egyik megnyilvánulása.  Lényege, hogy a dependensek rendszeresen hosszú órákat töltenek el az interneten , többnyire éppen az erotikus illetve pornográf oldalakon, vagy a szexuális partnert kínáló programokon.  A  pornográf  tartalmak nézegetése természetesen szexuális izgalmat kelt, meglódítja a fantáziát és némi öningerléssel kiegészítve. szexuális kielégülésekhez vezet.  Az internet-pornográfia színes választéka rendkívül  változatos szexuális ingereket biztosít,  ezek mellett az esetleg meglevő, valóságos partner szexuális jelentősége háttérbe szorul és érdektelenné válik, ami aztán a partner elhanyagolásához és titokban tartott, új kapcsolatokhoz vezethet.. Ez az „internetes hűtlenség” esete. Egy hozzám segítségért forduló asszony elmondta, hogy férje otthon, sőt, a munkahelyén is gyakran internetezik, pornóképeket néz, az ún. „chat-szobákban” pedig nemcsak levelez idegen nőkkel, hanem újabban találkozgat is velük, futólagos szex-kalandok céljából.  A  férfi maga is elismerte, hogy nem tud ellenállni az internet-nyújtotta lehetőségeknek, s szeretne ettől megszabadulni, nemcsak a felesége miatt, hanem, mert már két munkahelyéről azért bocsátották el, mert munkaidő alatti, hosszas internetezését észrevették. 

 

.  Ehhez kapcsolódik a szexuális függőségek  napjainkban feltűnő, újabb lehetősége,  az úgynevezett  cybersex-függőség, vagyis  az internet révén létrehozott, olyan szexuális kapcsolat, amelynek résztvevői  „online”, vagyis virtuálisan nemcsak levelezhetnek, hanem a névtelenségben maradva láthatják és hallhatják is egymást. Sőt,  az erre a célra kidolgozott eszközök („szenzorok”, vibrátorok) és computer-programok révén arra is képesek, hogy egymást szexuális izgalomba hozzák és kielégítsék. Vagyis a tényleges testi kapcsolat nélkül, de egymás látva, hallva és  fizikailag is érezve „teljes értékű” szexuális kielégülést nyújtanak egymásnak. Érthető, hogy a terjesztésében érdekeltek ezt a „biztonságos szex”  egyik lehetőségeként  propagálják, hiszen általa sem fertőzéstől, sem nem-kívánt terhességtől nem kell félni. Sőt, még a szokásos „félrelépésektől” sem, hiszen a résztvevők nem ismerik egymást, csak virtuálisan találkoznak.  Ez méginkább úgy biztosítható, hogy a résztvevők egyike  (többnyire a nő)  „animált alak”,  tehát nem valóságos személy, hanem computer-technikával létrehozott és beprogramozott, virtuális személy.  Ugyan ez ma még elég költséges szórakozás, de a közeli jövőben elterjedhet.

 

Az egyik legtekintélyesebb szexológus,  Erwin Haeberle  professzor, a milliók által látogatott, 10 nyelven (köztük magyarul is!) olvasható weblap létrehozója azt írta erről egy tanulmányában, hogy az internettel az erotikus viselkedésnek egy teljesen  újszerű  formája alakul ki, amely egyre több embert csalogat.  Hamarosan a tudománynak is foglalkoznia kell e témával, hogy azt minden lehetséges következményével együtt megértsük.  Hiszen köze lehet a fokozódó elmagányosodáshoz, és kötődési képtelenséghez, vagy az általános értékválsághoz.  Ami a tudományt, s azon belül elsősorban a szexológiát illeti,  a nyugati világ szakemberei, kutatói közül egyre többen foglalkoznak a szexuális függőségekkel.  Már 16 éve jelenik meg például az a szexológiai szakfolyóirat  (Sexual Addiction & Compulsivity),  amelynek közleményei a szexuális függőségek gyógyítását és megelőzését szolgálják. Sajnos, nálunk nehezen hozzáférhető, de a  Szexológusok Európai Szövetségének  prágai kongresszusán sikerült belőle szereznem.  Az egyik cikk a  „Szexaholizmus perspektíváiról”  szól,  s egy szexfüggő nő esetének elemzése alapján  arra következtet, hogy a társadalmi viszonyok alakulása  elősegíti a  szexfüggőség atmoszférájának kialakulását, s így a „szexaholizmus”  könnyen a közegészséget fenyegető járvánnyá válhat.

 

Egy amerikai  pszichológusnő  (K.R.Young)  az elsők közt figyelt fel  az interneten elérhető pornográf oldalak és virtuális kapcsolati lehetőségek kétes hatásaira. Vizsgálódásai során megállapította, hogy a 20. század  végén  már legalább 200 ezer amerikai kereste és használta rendszeresen  a „cybersex”-et, vagyis  az internet révén elérhető szexuális élményeket... Ide tartozik  többek közt az irányítható „computer-bébik” manipulálása stb.  Könyvének címe arra utal, hogy egyre többen és egyre jobban  „belebonyolódnak az elektronikus világhálóba”, amely  aztán időrabló hobbivá, sőt, szenvedélybetegséggé válhat.  A szerző első közleményei nyomán  rengeteg segítséget kérő levelet és telefonhívást kapott, ezért létrehozta  az „Online Addikciók Központját”, amely mindenekelőtt az internetes  szex-addikciókkal, a „digitális  drogok” használóinak tudományos vizsgálatával és gyógykezelésével  foglalkozik.  Megállapította, hogy  a  virtuális  szexet sokan vonzóbbnak találják, mint a tévézést, az olvasást vagy akár a sportot. Ezáltal ugyanis zavartalanul kifejezhetik, sőt, kielégíthetik addig titkolt, vagy elfojtott  szexuális vágyaikat, hiányérzeteiket.

Úgy tűnik, hamarosan az elektronikus világháló lesz  a szexuális kapcsolatlétesítések és a „félrelépések”  első számú  terepe.  Young szerint  a  cybersex használat addikcióként nemcsak az egyéneket, hanem közvetve a házasságokat és családokat is veszélyezteti.  Sőt,  már „cyberszexuális forradalomról”  beszél, az 1960-as és 70-es évek „szexuális forradalmának”  újabb hullámáról, amely  csendesebb és kontrollálatlanabb, mint az előző, s egyelőre beláthatatlan hatással lesz  egész  szexuális kultúránkra.  

 

Mit tehetünk ellene?

 

   Az említett szexuális függőségek előfordulási gyakoriságáról hazai viszonylatban nem rendelkezünk megbízható adatokkal,  részben titkoltsága, tüneteinek és diagnózisának bizonytalansága, részben pedig a megalapozott szexológiai adatgyűjtések hiánya miatt. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy nincs olyan társadalmi csoport, amelyre különösen jellemző lenne;  tehát a társadalom bármely szintjén előfordulhat. Egy svéd internetes felmérés szerint 2002-ben az internetező férfiak kb. 6%-a bizonyult szexuálisan dependensnek. Azóta ez az arány valószínűleg növekedett, de fogalmunk sincs róla, hogy a pénzügyi és gazdasági világválság hogyan befolyásolta a szexfüggőség alakulását.  De mindenképpen indokolt az a kérdés:  milyen módon tudnánk az így felmerülő egyéni és társadalmi veszélyeket elhárítani?

 

Rendeletekkel, jogi eszközökkel ez nyilvánvalóan nem sikerülhet.  A pornográfia-ipart sem az interneten, sem a tévében, sem a média más eszközeiben nem sikerülhet lényegesen korlátozni.  Ugyanez vonatkozik a prostitúcióra, amely a nyugati világban szinte korlátozás nélkül „virágzik”  és terjed  (kivételt talán csak Svédország jelent).  Sokan a vallásos tanoktól és az egyházaktól várják a szexuális függőségek kiküszöbölését, ám ezeket az újabb felmérések adatai szerint egyre kevesebben veszik komolyan, mert elavultnak és túlzottnak érzik a vallási követelményeket.

 Mai ismereteink szerint a szexuális viselkedés  egészségessé és kulturálttá tételének egyetlen hatásos módja a tudományosan megalapozott, átfogó és intézményes  szexuális nevelés, a szexre is kiterjedő, preventiv egészségvédelem lenne.  Sajnos, ezt még kevesen ismerték fel még a köznevelés és közegészségügy illetékes vezetői közül is. Ezért van az, hogy a megalapozott és átfogó, vagyis a vázlatos biológiai felvilágosításon túlmenő szexuális nevelés még mindig hiányzik nemcsak a magyar, de sok más ország iskoláiban és egyéb köznevelési fórumain is;  annak ellenére, hogy korszerű szakirodalom és nevelési tapasztalatok is bőven állnak rendelkezésre.  Érdemleges preventiv intézkedések hiányában így mindenkinek saját felelőssége alapján kell beszereznie a szükséges ismereteket és felkészültséget..

 

                                                                                                                                         Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                                                        

 

A  19.  Szexológiai Világkongresszus

2009 június 21-25.,  Göteborg

 

A  Szexuális Egészség Világszervezetének  (WASH)  legutóbbi  világkongresszusa  a  svéd Göteborgban  ülésezett,  vagyis hazánkhoz viszonylag közel,  de magyar résztvevője  tudomásom szerint  (sajnos!)  nem volt.  Igy magam is csak  a kongresszus interneten elérhető adatai -  elsősorban a legtöbb előadást röviden ismertető absztraktokból  tudok tájékozódni  és  tájékoztatni  az  elhangzottakról.   (Az angol nyelvű absztraktokat kigyűjtöttem, jórészt le is fordítottam  és szívesen megosztom bárkivel, akit érdekel.)

 

A  kongresszus egyik érdekes jellemzője, hogy elég sok előadó foglalkozott a nők szexuális egészségével és problémáival:   14  erről szóló előadás hangzott el,  míg a  férfiak szexuális egészségének gondjait  mindössze  tíz  előadó  tárgyalta.  Ezeket persze kiegészítették a mindkét nem szexuálterápiájával, s ennek különböző vonatkozásaival és helyi sajátosságaival  foglalkozó előadások.   Meglepően sok előadó jött a  távoli világrészekből, például Délamerikából,  Afrikából, vagy a Távol-Keletról., s ők részletesen beszámoltak a saját hazájuk szexuális kultúrájának állapotáról és egészségügyi helyzetéről.  Létszámuk most már ellensúlyozta a nyugateurópai és északemerikai előadók számarányát. (Ami bizonyos értelemben a globalizálódási folyamat eredménye.)

 

A kongresszus jelmondata:  „A  szexuális  egészség és jogok – globális kihívás!”  A Tudományos Bizottság főleg az alábbi szakágak részéről vár előadásokat:  szexológiai kutatás,  szexuálpedagógia,  tanácsadás és  terápia,  szexuálmedicina,  szexuál-antropológia  és  -szociológia.  Kiemelt figyelemben részesülnek az alábbi témák:

A  szexuális partnere  és/vagy  házastárs kiválasztásának és a gyermekvállalásnak a joga.

A  nemiszerv-csonkítások  megelőzésének és kezelésének problematikája.

Az emberi szexuális viselkedésnek, tudományos vizsgálatának és jogi szabályozásának története.

 

A  szokásoknak megfelelően a kongresszus programja  plenáris előadásokra,, szimpóziumokra és  workshopokra tagolódott.  A plenáris előadók között  első helyen az  „arany medálosok”  szerepeltek,  például  a kb. 70 éve működő, amerikai  Kinsey  Intézettől  Heiman, Júlia,  aki  A  nők szexuális egészségének  vizsgálatáról  elmondotta, hogy a tudomány még mindig nem vizsgálta ki eléggé a női szexualitás tényezőit,  holott a nők szexuális és reproduktiv  egészségi problémái nemcsak a saját, hanem a családjuk  érzelmi légkörére is kihatnak.  Folynak ugyan laboratóriumi  (pszichofiziológiai és MRI) kutatások  és kérdőíves, valamint interjús adatgyüjtések, de sokkal több ilyenre van szükség.  Az amerikai  Goldstein, Irwin,  A  víziótól a realitásig  című előadásában  az orvosi szexuálterápiában elért eredményeit ismertette, amelyekért  arany medált kapott a Világszervezettől.  Itt elsősorban az érrendszeri eredetű potenciazavarok kezeléséről volt szó.  A harmadik,  arany medállal kitűntetett előadó  Matarazzo, Maria Helena  volt,  aki  Brazilia  címmel  hazájának szexuális egészségügyi helyzetéről számolt be.  Eszerint  Braziliát, mint az ún. „bálnaországok”  (Kina, India, Brazilia és Oroszország)  egyikét, amelynek  190 millió lakosa van,  hatalmas szociális különbségek jellemzik.  Tropikus ország lévén, szinte mindig nyár van, s ez kihat a szexuális viselkedésre:  Különösen a fiatalok nagyon impulzívak  és hajlamosak nemi vágyaik parancsát követni.  Amiből aztán sok probléma adódik. 

Az arany medállal jutalmazottakon kívül a plenáris ülések előadásai között szerepelt  a  John  Money  és a  Magnus  Hirschfeld  működéséről megemlékező előadás .  Az  előzőt   Anke, Erhardt,  a német származású, de New Yorkban élő  szexológus tartotta,  Állandó küzdelem az univerzális  szexuális jogokért  címmel, az utóbbit pedig  az „e-learning”  kurzusairól és magyarul is megjelent könyvéből, tanulmányaiból jól ismert , Berlinben élő  Haeberle, Erwin professzor, aki  a  szexológia történetét és jövendő kilátásait ismertette  Berlintől Göteborgig és tovább  címmel.  Ő  az, aki nemcsak meggyőző érvekkel hangoztatja, hanem tíz nyelven (köztük magyarul is), ingyenesen hozzáférhető  és milliók által látogatott weblapjával sikeresen terjeszti is a szexuális egészség kultúráját. (Magyarra fordított tanfolyamai ezen a weblapon:  www.szexualpszichologia.hu   is olvashatók.)

 

A plenáris üléseken  többek közt még a következő előadások szerepeltek:

A  női  diszpareunia és kezelése.  Bergeron S., kanadai előadó.

Az ázsiai nők szexuális egészsége.  Huda Sigma,  Banglades.

Fata morgana:  A férfiasság „kísértetei”  és a férfiak szexuális egészsége.  Buchbinder, D.,  Ausztrália

 

A  szeretet és  szerelem  neurobiológiája.  Bartels, A.,  London.   Az előadó szerint mindkettő nagyon fontos élmény, ezért  fontos azt ezt közvetítő, biológiai mechanizmus.  Ismerteti az állatok párzásáról szóló kutatásokat,  amelyekből kiderült, hogy oxitocinnal, vagy a vazopresszin rendszer  genetikus manipulációjával növelni, vagy csökkenteni lehet az állatok párkapcsolati vagy anyasági késztetését.  Az emberi fMRI  vizsgálatok szerint a romantikus és az anyai szeretet ugyanazokat az agyrégiókat mozgósítja,  mint az állati kötődések esetén.  Genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy egyetlen gén allélja megkettőzheti egy férfi válásának valószínűségét, vagy hogy  a szeretethiánytól szenvedő gyermekekben csökkent  annak a neurohormonnak a szintje, amely az állatokban a kötődést közvetíti.  Vagyis a szeretetet egy biológiai mechanizmus közvetíti,  amely az állatokban manipulálható, de esetleg az emberekben is.  Az előadó hangsúlyozta, hogy ez még csak hipotézis, amely igazolásra vár és többféleképpen értelmezhető.

 

Ugyancsak a plenáris ülés előadója volt  Wallen Kim,  aki  Intim belefeledkezés:  hormonok és nemi különbségek pornográf képekre reagálva  címmel  azt mutatta ki, hogy míg a férfiak először a megjelenő nők arcát nézik meg,  addig a nők reagálása a szexuális ingerekre attól is függ, hogy a menstruális ciklusuk melyik szakaszában találkoznak először az ilyen ingerekkel.   Néhány, a szexuális egészséggel és jogokkal foglalkozó előadást a  WHO  szponzorált.  Az egyik előadó,  a csilei  Casas Lidia  arról számolt be, hogy hazájában  A tizenévesek szexualitásának tagadásától annak büntetéséig   jutottak, s ez rendkívül megnehezíti a fiatalok intézményes  szexuális nevelését.  Egy indiai  előadó  (Khanna Renu)  szerint  náluk egy civil szervezet  házasságra előkészítő  és szexuális visszaéléseket megelőző, csoportos foglalkozásokat vezet  fiataloknak és idősebbeknek egyaránt.  Egy másik előadó,  Greer Gil,  a Nemzetközi Családtervezési Szövetség képviseletében  A  szexuális  jogok koncepcióját  elemezte, s tájékoztatott arról, hogy szervezetük 2008-ban  külön Deklarációval hangsúlyozta azt az igényét, hogy e jogokat minden állam ismerje el és gondozza.

 

Fogyatékosságok  és  szexualitás  című  előadásában  Daryl Higgins  ausztráliai orvos  az Egyesült Nemzetek ide vonatkozó, 2008 óta érvényes Konvenciójára utalva kifejtette, hogy eddig inkább csak a fogyatékosok munkához és egészségügyi ellátáshoz fűződő jogaira figyeltek, viszont elhanyagolták a fogyatékosok szexuális jogait.  Ez magyarázza a fogyatékosok  (különösen a fiatalok)  kiszolgáltatottságát a szexuális visszaéléseknek.  A  szexuális nevelés témakörében több plenáris előadásra került sor.  Egy nigériai előadó  (Esiet Adenike)  kifejtette:  Mit igér a szexuális nevelés a fejlődő országoknak.  Kirby  Douglas  arról beszélt:  Hogyan alkossunk egy jobb, átfogó  szexuális nevelési programot.  85  ezzel kapcsolatos tanulmány tanulságait összegezve  körvonalazta egy olyan szexuális nevelés jellemzőit, amely nemcsak a veszélyes viselkedés elkerülésére tanít, hanem  a  szexuális élmények minőségének növelésére is  (pl. a partnerek közötti kommunikáció  fejlesztésével  stb.).A szexuális nevelés  svéd egyesületének előadója  (Olsson Hans)  előadásában hangsúlyozta, hogy  Az  emberi jogok:  a  szexuális nevelés  alapjai. 

 

A negyedik plenáris ülés témája:  A  szexuális egészségnevelés szerepe a HIV  prevenciójában.   Itt a  Latin-Amerika  című előadás,  a  HIV prevenció optimalizálása a veszélyeztetettek részére szexuális egészségneveléssel,   valamint   A  szexuális egészségvédelem  Pakisztánban  című előadások főleg azt hangsúlyozták, hogy  a  HIV-fertőzés és a nemi úton terjedő betegségek leküzdését  csak a széleskörű és intézményes, szexuális egészségnevelés  biztosíthatja.  Ugyanitt az újabb szexológiai kutatásokról is több előadás  szólt.  Ilyen volt pl.  Hamer Dean (USA)  előadása:  Új elemek a  genetikus szexológiában,  vagy  Blanchard  Ray  előadása:  Parafiliák és a DSM- V.  , vagyis a  Diagnosztikai  Kézikönyv  5. kiadásának részleges helyesbítése, pl. az ún. pedohebefil zavarok kapcsán,  valamint az  Interszexualitás  és transgender kutatás  című előadás.

 

szimpóziumok  közül az elsőn  két előadás hangzott  el a  nerevedési zavarok kezeléséről.  Az egyik  (Anis Tarek)  a „metabolikus szindróma szerepét  világította meg;  a másik  (Ghanem Hussein)  a  szokásos vizsgálatok  „evidence-based”  perspektíváját  vázolta fel.   Az amerikai szexuális nevelők, tanácsadók és terapeuták társaságának  (AASECT)   szimpóziuma  a szexológusok szakmai minősítésével foglalkozott.  Három előadó (Hani Miletski és mtársai)  A  szexológusok minősítésének kritikus  szerepe  címmel  felvázolta, hogyan képezik a szexológusokat az USA-ban; különösen hangsúlyozták a szupervizió jelentőségét a már levizsgázottak további munkájában.  A tanácsadók és terapeuták új lehetőségei a szexuálmedicinában  c.  előadás arra hívta fel a figyelmet, hogy nagyobb együttműködésre van szükség a szexológusok és a szakorvosok között.  Ugyancsak három előadója volt a  Pszichoszexuális terápia és a három nagy világvallás  című  szimpóziumnak, amely lehetőséget kívánt adni a világvallások képviselőinek, hogy a szexuálterápia fő kérdéseiben egyetértésre jussanak.

 

A  szexuálmedicina nemzetközi szervezetének  (ISSM)  szimpóziuma  olyan témákkal foglalkozott, mint  az erekciózavarok farmakoterápiájának jövője;  az ellenállások kezelése;  vagy a szexualitás és a húgycső  tünetei.  Szó volt még a nők hiposzexuális  vágyzavaráról  és a   a cirkumcizióról, mint a HIV-fertőzés megelőzési kísérletéről Afrikában.  A francia  Alain Giami  vezetésével külön szimpózium foglalkozott  a  szexológusok helyzetével, éspedig a következő négy előadásban: 1.  Szexológia és szexuális egészség a  globslizáció és a helyi adottságok között.   2.  Szexológia Peruben:  diffúz  helyzet.  3.  A  szexológia  mai helyzete  Braziliában:  feszültségek és kompromisszumok.  4.  A szexológia  mint szakterület  Quebecben.

 

Az Európai Szexológusok Szövetségének  (EFS)  szimpóziumának  első előadását az olasz  Simonelli  Chiara  tartotta  Férfi és női szexuális funkciózavarok  címmel,  majd  Pacheco  Palha  (az EFS  elnöke)  A  parkinson kór pszichopatológiája és a szexuális egészség  címmel tartott előadást.  Ezt követően  Kevan R. Wylie  (az EFS főtitkára)  A  szexuális zavaroktól szenvedő, idős férfiak segítéséről  beszélt.  Egy másik szimpózium a szexualitás és etika összefüggéseit elemezte.  Témái:  a  SZEXUÁLIS VISELKEDÉS  ÉS ATTITŰDÖK SZABÁLYOZÁSA A BÜNTETŐJOGBAN  (Hermstad  Knut) ;  A nők testi jogai és a keresztény  szexuáletika   (Boasdottir Solveig Anna);  és  Szexuáletika:  egészséges szexualitás?  A fogalom normativ oldalának megkérdőjelezése   (Paalanen Tommi).  Újszerű és érdekes  szimpózium foglalkozott  a „Szerelem és szexualitás az interneten”  témájával.  Öt előadása közül az első a  2002-es  svéd internet-vizsgálat folytatását mutatta be;  a második azt:  hogyan meztelenkednek  tizenévesek  egy svéd internet közösségben.  A harmadik  a cseh  Anna Sevcikova  arról számolt be, hogyan használják a fiatalok szexuális kapcsolatteremtésre az „Erotic Contact Site”-okat.  Egy texasi  előadó szerint  az interneten partnert keresők  10-20%-a letagadja saját HIV-fertőzöttségét, s ezzel terjeszti a fertőzést.  Végül a stockholmi egyetem pedagógiai tanszékének docense (Lotberg C.)   számolt be a témával kapcsolatos felmérésükről  a  12—15 éves fiatalok körében.  (Ilyesmire hazánkban is szükség lenne!)

 

Egy másik szimpózium fő témája:  Hogyan rontják az egészségügyiek a nők szexuális funkcióit?  Az  előadók itt kimutatták, hogy az orvosok vagy kerülik és elhárítják a páciensek szexuális panaszait, vagy  különböző gyógyszereket adnak nekik;  esetleg szakvizsgálatra küldik őket.  Egy másik előadó bemutatta a rák kezelésének hatását a nők szexuális funkcióira.    Semmivel  sem mutatott kedvezőbb képet  a  szexuális jogokkal  foglalkozó  szimpózium, amelyen pl. egy indiai előadó a parasztasszonyok reproduktiv jogainak erősítését  sürgette és ennek akadályait vázolta;  egy nigériai  előadó pedig a  szexuális egészséggel és jogokkal kapcsolatos hagyományos és előítéletek  hatásait  mutatta be.  Egy cseh előadó(Hana Konecna)   arra hívta fel a figyelmet, hogy  a férfiak a családtervezés felelősségét a nőkre hárítják. 

 

A svéd szexológiai társaság  (RFSU)  szimpóziumának egyik előadója (Ullholm Pelle)  szerint előnyös  A  férfiasság-elmélet bevezetése a tizenévesek szexuális nevelésébe.  Fiúcsoportjaik vitáit vezetve sikerült a patriarchális szemléletet megváltoztatniuk.  Egy másik előadójuk (Gave Christine)  Vezérfonal a klitorális  szexhez  címmel  elmondta, hogy mivel sok nő nincs tisztában a  csikló ingerlésének jelentőségével, az RFSU kiadott és terjeszt egy tájékoztató füzetet a klitorális szex jelentőségéről. 

 

Külön szimpóziumok foglalkoztak a szexuális jogok közelkeleti  (Törökország, Libanon)  és Latin.Amerikai problémáival.  Az utóbbi egyik előadásából úgy tűnik, hogy  Kuba: a nemek egyenlőségétől a szexuális kisebbségeik jogai felé  halad.  Egy venezuelai pszichiáter  A  szexuális zavarok diagnosztikájának kézikönyvét  ismertette, amit ők már  1992-ben kiadtak.  Egy másik előadó  (Hernandez Ruben)  szerint a korszerű szexuális attitűdök kialakításában döntő szerepe lehet a jól kiválasztott  filmeknek.   A  szexuális egészség törvényes biztosítása kapcsán több előadó foglalkozott  a „szexmunka”, vagyis a prostitúció  dekriminalizálásával  és a prostituáltak védelmével.  Ezzel kapcsolatban főleg újzélandi és kanadai tapasztalatokról számoltak be.  Számunkra különösen figyelmet érdemel a  Fiatal európaiak kartája a szexuális egészségről és jogokról.  A  szerzőknek szándékukban áll, hogy ezt a kartát minden európai nyelvre lefordítják és eljuttatják az államok döntéshozó testületeihez.  Itt következett még két előadás a szexuális jogok – ezen belül különösen a nők szexuális jogainak -  mai helyzetéről Nigériában és általában Afrikában.

 

Külön szimpózium tárgyalta a Szexológiai Világszervezet  30  évi munkáját,  a panel-vitákat és a szexuális emberi jogokért folytatott küzdelmet.  Két előadó számolt be a nők nemi csonkításával kapcsolatos, a WHO  által támogatott vizsgálatokról.  Számos egyéb előadást és programot lehetne még megemlíteni,  bár valószínűleg az eddigiek is  érzékeltetik  e szexológiai világkongresszus  sokszínűségét és gazdagságát.  Csak érdekességként említek meg befejezésül néhány marginálisabb, de azért figyelmet érdemlő témát.  Ilyen például az az előadás, amely  a homoszexuális, biszexuális és transgender (LGBT) kisebbségek szexuális egészségvédelméről szólt  (svéd előadók),  vagy az, amelynek címe:  Kihívások az LGBT  keresztények és az egyházak számára az új évezredben.  Érdemes felfigyelni  svéd előadóknak arra a megállapítására, hogy  A  transszexuálisok nemének átalakítása növekvő mortalitással, pszichiátriai morbiditással jár.  Számunkra pedig különösen érdekesek a skandináv országok szexológiai felméréseiről szóló beszámolók. Végül pedig egy sok vitát kiváltó témáról is volt  előadás. Címe:  Pótpartner, ügyfél és terapeuta:  a komplex  pótpartneri élmény  szervezése.  Ebből megtudhatjuk, hogy együttműködő  saját partner hiányában egy jól képzett pótpartner sokat segíthet a szexuálterapeutának.

 

                                                                                                                                                       Szilágyi Vilmos  dr.

 

Szexuális  attitüdök  online kérdőíves vizsgálata

Dr. Szilágyi  Vilmos

 

Abstr.  A  WHO  Ajánlásainak megfelelően  a szerző összeállított egy  26  kérdésből álló  kérdőívet,  amelynek  az interneten  (több nagy weblapon)  hozzáférést biztosított  2009 augusztusa és 2010 márciusa között,  A  projekt  célja a magyar  felnőtt  lakosság  szexuális attitüdjeinek felmérése,  elsősorban az értelmiségiek körében.  Minden kérdésre  4-5  előre megadott válaszlehetőséggel,  de ezektől függetlenül, szabadon is lehetett válaszolni.  A  kérdésekre  1132-en válaszoltak;  ezek közül – ismétlődések stb. miatt - 1100 került feldolgozásra.  A  válaszok  változatos képet mutatnak a  kérdezettek  szexuális kultúrájának  színvonaláról.

 

Előzmények és célok

Az Egészségügyi Világszervezet  2000-ben kiadott, a  szexuális egészség védelmére kiadott Ajánlásaiban szerepel, hogy a társadalom támogassa  a szükséges kutatómunkát és a szexuális viselkedéssel kapcsolatos  „statisztikai felügyeletet”, a szexuális kultúra megőrzése és fejlesztése érdekében.  (In:  Szilágyi V. (szerk.):  Szexológiai dokumentumok.  2004. 142-143. old.)  Ebből következően rendszeres felmérésekre lenne szükség, amelyek megbízható adatokat biztosítanának a szexuális viselkedéssel kapcsolatos problémákról, azok okairól és tényezőiről.  A  fontosabb  tényezők közé sorolhatók  mindenekelőtt a köztudatban leginkább elterjedt szexuális attitüdök, vagyis azok a vélekedések és szexuális beállítottságok, amelyek a viselkedés irányításában döntő szerepet játszanak. 

 

A  szexuális attitüdök vizsgálata terén azonban  hazánkban nagy elmaradás mutatkozik egyes nyugati országokhoz képest ( lásd pl. Lief, H. & L. Payne, 1975, Kluge, N. & M. Sonnenmoser, 2002 etc.), ami egyértelműen összefügg a szexológia tudományterületeinek hazai fejletlenségével és háttérbe szorult helyzetével.  Magát a szexuális viselkedést és annak inkább biológiai jellegű veszélyeztető tényezőit is csak érintőleg vizsgálták egyes gyógyszergyárak, orvosok és szociológusok. (Lásd pl. Forrai J. 1998, Tóth L. 1996, Buda B.  2000, Szilágyi Gy. 2001  etc.)  Megállapították például, hogy  a nemi úton terjedő fertőzéseken kívül egyre terjednek a szexuális funkciózavarok is;  ugyanakkor az érintettek ritkán fordulnak szakorvoshoz vagy szakpszichológushoz.  Az okokat illetően azonban általában csak feltételezésekig jutottak.  Nyilvánvalóan hiányoznak az okok feltárását célzó, szexuálpszichológiai és  -szociológiai vizsgálatok, ami főleg szakember-hiánnyal és kapacitás-hiánnyal magyarázható.

 

Mindezek alapján szükségesnek mutatkozott egyebek közt  (sőt, elsősorban)  a szexuális viselkedés irányításában fontos szerepet játszó attitüdök minél szélesebb körű  vizsgálata.  Az alapvető szexuális attitüdök  ugyanis feltárják nemcsak az egyének szexuális ismereteinek és tájékozottságának  mértékét és színvonalát, hanem szexuális viselkedésük világnézeti, értékrendi, morális alapjait is.  Jelentős szempont, hogy a begyüjtött adatokból  kiderülhet a férfiak és nők, a különböző életkorúak és iskolai végzettségüek közötti különbség.  Amiből viszont értékes következtetések vonhatók le  egy megalapozott szexuálpolitika számára.

A  kérdések és a főbb válaszlehetőségek összeállításában  néhány, részben hasonló célú, külföldi és hazai vizsgálaton kívül  saját, korábbi vizsgálataimra  támaszkodhattam.  Olyan attitüdöket válogattam össze, amelyek alapvetően jellemzőek a megkérdezettek viszonyára a szexuális viselkedés két fő területén:  a nemi szerepekben és az erotikában.   Ezek a következők:

 

1.  A hagyományos „szexuáltabu” továbbélésének mértéke;  a szexuális kommunikáció igénye, lehetősége és képessége. Hipotézisem szerint  a kommunikáció igénye erős, de a lehetőségek és képességek gyengék.

2.  A  szexuális „felvilágosultság”  mértéke;  a szemlélet és értékrend konzervativ, vagy liberális jellege.Hipotézisem szerint a szemlélet és értékrend még elég konzervativ és előítéletekkel terhelt. 

3.  Egyéni szexuális problémák előfordulása és azok értékelése;  a  szaksegítség esetleges igénye.Valószínűleg sok a megoldatlan probléma.

4.  A  szexuális viselkedés ösztönösségének vagy tanulhatóságának alap-attitüdje, és a tanulás lehetőségeinek értékelése. Hipotézis:  az ösztönelmélet túlsúlya.

5.  Szexualitás és szerelem kapcsolódásának alap-attitüdje,  és a szexuális kielégülések igényszintje.Valószínű, hogy a többség összekapcsolja a kettőt.  (Főleg a nők.)

6.  A  maszturbációval, a pettinggel és a közösülések megkezdésével . kapcsolatos alap-attitüd.  Hipotézisem:  a többség mindhármat korlátozottan fogadja el.

7.   A ritkább szexuális orientációval  (homoszexualitás)  kapcsolatos alap-attitüd . Valószínű a nagyjából fele-fele arányos megosztottságg.

8.  A    meztelenséggel,  nudizmussal és a pornográfiával kapcsolatos attitüd .A többség elutasító attitüdjét feltételezem.

9.  A  prostitúcióval kapcsolatos attitüd.  Kb. fele arányú elfogadását feltételezem.

10.  Az  antikoncepcióval és a művi abortusszal  kapcsolatos attitüd. Hipotézis: fetételekkel a többség mindkettőt elfogadja.

11.  A  házasság  jellegével, problémáival és jövőjével  kapcsolatos attitüd.  A többség valószínűleg a hagyományos monogámia híve.

12.  A féltékenységgel és a nyitott házassággal kapcsolatos attitüd.  Fele-fele arányú megosztottságot feltételezek.

13.  A nemek „szexuális természetét”, kultúráltságát és az ún. „szexuális forradalmat” értékelő attitüd.  Hipotézisem szerint teljes fogalomzavar valószínűsíthető e téren.

 

Természetesen a felsoroltakon kívül is vannak még fontos szexuális attitüdök, de a szakirodalom és szakmai tapasztalataim alapján számomra ezek tűntek a legalapvetőbbeknek.   

 

       A  felmérés metodikája és mintája 

 

A  megadott válasz-lehetőségeket úgy alakítottam, hogy azok nagyjából egyenlő arányban tükrözzék a vallásos-konzervativ és a felvilágosult-liberális szemléletmódokat.  Ugyanakkor arra is törekedtem, hogy a kérdések és válaszlehetőségek sora  ne legyen hosszú;  bárki számára érthető legyen,, s az esetlegesen eltérő válaszaikat  majdnem terjedelmi korlátozás nélkül is leírhassák mindegyik kérdésről. 

Komoly problémát jelentett a kérdőív eljuttatása minél több (biológiai értelemben)  felnőtt, magyar állampolgárhoz.  A  kérdőív kinyomtatása és postai szétküldése,  vagy kérdezőbiztosok révén történő kitöltetése anyagi fedezet híján szóba sem jöhetett.  A szexológiai vizsgálatokat nemcsak nálunk,  de a gazdagabb, nyugati országokban is erősen hátráltatja a pénzhiány;  ezért ott is egyre inkább az internetet veszik igénybe.  Ezért az interneten történő megjelenésre előkészített kérdőívet a  Google   Dokumentum-tárában sikerült elhelyezni és egy webcímmel elérhetővé tenni a saját és több, más  honlapon  (továbbá a Magyar Pszichológiai Társaság, valamint a Magyar Családterápiás Egyesület levelező-listáján kívül néhány pszichológus kolléga honlapján is. De egy országos gyermek- és ifjúságvédelmi konferencia legtöbb résztvevője is megkapta e-mailben).  Igy néhány hónap alatt  (2009 augusztusa és 2010 márciusa között) igen sokan, névtelenül kitöltve visszaküldték az említett dokumentumtárba. 

 

A  beküldött kérdőívekben található válaszokat aztán különböző statisztikai eljárásokkal kellett feldolgozni.  Ebben egy kollégám,  Füredi Krisztián volt segítségemre (akinek ezúton is köszönetemet fejezem ki).   A  statisztikai kereszt-táblák alapján kezdődhetett meg  a függő és független változók korrelációinak értékelése. Az utóbbiak a következők: 1. Neme, 2. életkora,  3. iskolai végzettsége,  4.  családi állapota  és  5. világnézeti / vallási beállítottsága.

Az  1100 fős minta ugyan nem reprezentativ a felnőtt, magyar népességre nézve;  a részvétel azonban  az internet hozzáféréssel rendelkezők között teljesen véletlenszerű volt és gyakorlatilag szinte minden néprétegre kiterjedt.  Jellemzőnek mondható a minta nemek szerinti megoszlása:  a válaszolók mintegy  75%-a nő, és csak kb. 25%-a  férfi. Ilyen arány más, hasonló felmérésekben is gyakran előfordul.  Ez egyébként szemléletesen tanúsítja, hogy a nemi élet pszichikus és kapcsolati oldala a nőket sokkal inkább érdekli, mint a férfiakat. A minta különben azért figyelemre méltó, mert jórészt magasabb iskolai végzettségű vagy épp tovább tanuló egyénekből, vagyis értelmiségiekből – tehát közvélemény-formálókból – áll, így az adott mintánál jóval szélesebb rétegeket képvisel.

A százalékos arányokat többnyire kerekítettem,  a 0,5%-tól eltérőket lefelé vagy fölfelé. Minthogy a válaszolók gyakran több válaszlehetőséget megjelöltek, az egyes válaszarányok összesítése  a legtöbb esetben meghaladja a 100%-ot;  ám ugyanakkor a nem válaszolók aránya is kiderül. 

 

  Eredmények 

 

1.Kommunikáció a szexualitásról.   Az első   kérdés válaszai sorolhatók ebbe a kategóriába. Arra a  kérdésre, hogy  „Szokott-e beszélgetni valakivel  a  szexualitásról?”,  hat megadott válaszlehetőség közül választhattak.  Alig 7% válaszolta, hogy „Nem szívesen, inkább kerülöm a témát”:  Többnyire a fiatalabb és alacsonyabb képzettségűvallásos nők 10%-a  viszont  „beszélgetne róla, de nincs kivel”:  ezt  döntően a fiatal  (30 év alatti)  hajadonok válaszolták.  Ugyanakkor közülük sok  (3,5%)  „zavarba jönne, ha valaki szóba hozná”.  Ezzel függ össze, hogy  3%-uk Inkább névtelenül, pl. internetes fórumokon”  beszélgetne  a szexről valakivel;  ők többnyire magasabb iskolai végzettségű nők.  Nem sokkal jobb a helyzet a válaszolók  egyharmadánál  (33%), akik  „csak egy-két azonos nemű baráttal”  beszélgetnének szexuális témákról.  Ők legnagyobbrészt megint a  fiatal és stabil partner nélküli nők. A válaszolók fele  (51%) viszont legalább a partnerével „elég rendszeresen”  beszélget a szexről;  számuk nagyjából egyformán oszlik meg a nők és férfiak között  (főleg a képzettebbeknél, akiknek van partnerük).  Ezek az arányok azt mutatják, hogy  a szexuális kommunikáció még eléggé a szexuáltabu hatása alatt áll, és csak az intimkapcsolatokban kezd oldódni. Az ilyen kommunikáció igénye erős ugyan, de lehetősége és képességei korlátozottak.

 

Jól illusztrálja ezt néhány  (csak a minta 18%-ánál előforduló), a megadott válaszlehetőségektől független, saját tapasztalaton alapuló válasz: 

„Viszonylag nyíltan, leginkább barátokkal, de ezek között vannak férfiak és nők is. Jó hallani másoktól, ha esetleg hasonló problémáik  vagy jó tapasztalataik vannak.”    „A szexualitásról általában nem beszélgetek. A saját szexualitásomról akkor beszélgetek, ha szükségét érzem, azzal, akire tartozik, egyébként nem beszélek róla, hanem művelem. A mások szexualitásáról akkor beszélek, ha megosztják velem a problémáikat.”  „Általában a mai napig tabu a téma az ismerőseim legalább 80 százalékánál.  Az emberek  nem mernek őszinték lenni ezzel a témával kapcsolatban.”      „Beszélgetnék róla, de a partnerem nem társ ebben.”     „ Nem tudok róla beszélni. Szeretném ezt a társalgási nyelvet megtanulni.”

 

    2. A  szexualitást általánosan  értékelő attitüd.  A  második kérdés válaszai  az egyéni értékrendszer  általánosító, társadalmi és közvéleményt tükröző álláspontjára engednek következtetni. („Mennyire tartja fontosnak a szexualitást úgy általában?”)  A válaszolók majdnem egyharmada  (a nők 31%-a, a férfiak 26%-a)  szerint, akik között főleg fiatal és vallásos nőket találhatunk – „ezt nehéz eldönteni, mert egyénileg igen különböző”.. Közel kétharmaduk (a nők 57%-a, a férfiak  67%-a) szerint viszont  „ez az egyik legfőbb örömforrása az emberi életnek.”  Ez a vélemény főleg a képzettebbeknél és a 40 év alattiaknál dominál, jellemzően a férfiaknál nagyobb arányban.  Ehhez képest eltörpül azok aránya, akik szerint  „sokan túlzott jelentőséget tulajdonítanak neki”  (10%);  vagy „a fontossága főleg abból adódik, hogy sok bajt okoz”  (4%).  Némileg meglepőnek tűnik azonban – tekintettel arra, hogy a nők többsége hagyományosan az anyaságot tartja a nő „hivatásának” --, hogy alig 2-3%-uk szerint azért fontos a szexualitás,  „mert ezáltal születhetnek gyermekek”. Az attitüd  mindenképpen eltolódni látszik a konzervativtól a liberális szemlélet felé, bár a döntés elől kitérők jelentős aránya, a „semleges objektivitás”  preferálása  szemléleti bizonytalanságot tükrözhet.

Saját tapasztalatai szerinti választ a minta kb. 12%-a adott,  többek közt ilyeneket:

 

„A lelki tisztaságot előbbre tartom - de elismerem, hogy a nagy átlag életét a szex és a pénz mozgatja.”       „ Elvileg a szexuális vágyakozás jelentené a legfőbb motivációt az élni akaráshoz. Ha azonban a nemi vágyakat könnyen és gyorsan (akár már tizenéves korban is)  ki lehet elégíteni, az ember motiválatlanná, kiégetté és életunttá válik.”       „20 eves fejjel a legfontosabb dolog az életben, az en esetemben az a formája, amelyik társul egy masik ember iránti érzelmekkel, szeretettel, csodálattal.”  

 

3.   Egyéni szexuális problémák előfordulása  és „súlyozása”;  vagyis  a saját szexuális egészségi állapottal kapcsolatos attitüd.  A válaszokból az derül ki, hogy a  többségnek vannak ilyen problémái.  Ezeket a nők 14%-a és a férfiak 15,5%-a  jelenleg a legfőbb problémájának tartja.  „Egyéb problémák mellett sokat foglalkoztatják”  a nők 27%-át és a férfiak 30%-át.  Nem elhanyagolható azok száma sem, akiknek ugyan „vannak ilyen problémái, de nem ér rá velük foglalkozni”;  ilyen a nők 5%-a és a férfiak 6,5%-a. 

Ez a háromféle, az egyéni szexuális problémák létezését elismerő, bár azokat eltérően súlyzó attitüd a nők 46%-át és a férfiak 52%-át érinti.  Ezzel szemben a nők 49%-a és a férfiak  45%-a azt válaszolta, hogy „jelenleg szerencsére nincsenek ilyen problémái”. Mindkét nemnek néhány százaléka nem válaszolt a kérdésre;  kitérésük arra utal, hogy nem tudják  (vagy nem merik) eldönteni:  vannak-e szexuális problémáik, vagy nincsenek   Szakmai tapasztalatok alapján kicsit meglepőnek tűnhet, hogy  épp a nőknek lenne kevesebb szexuális problémájuk, mint a férfiaknak.  Felmerülhet a gyanú, hogy a nők kevésbé tudatosítják, vagy ismerik el saját szexuális problémáikat.  De az a tény , hogy a férfiaknak nagyjából ugyanannyi, személyes szexuális problémájuk van, mint a nőknek,  egy kiegyenlítődési tendenciáról tanúskodik     S ezen a téren nincs lényeges különbség köztük, sem életkori, sem iskolázottsági vagy egyéb szempontból.  Sajnos, a szaksegítség igénye nem derült ki a válaszokból.

 

A válaszolók  11%-a adott „saját tapasztalatai szerinti”  választ, pl. ilyeneket:

„Egy új párom van, akivel nagyon csodálatos a szexuális élet, de beszélni róla sokkal nehezebb, pedig azt is szeretnénk. Nem tudom, hogyan közelítsek ehhez a témához, hogy ne legyen kínos a beszélgetés.”   „Azért nincsenek, mert nincs partnerem évek óta. Bár nyilván ez is probléma.”    „ Ha magammal jóban vagyok, felszabadulok a stressz és a gátlások alól, akkor örömforrás. Sajnos, ritkán adódik ilyen pillanat.”      „Házasságomban nem működik a szexualitás, igazából soha nem volt kielégítő (részemről, vágy hiányában), de van egy működő kapcsolatom, ami részben épül csak a szexualitásra. Ott megtapasztaltam, hogy a vágyammal nincs semmi baj.”

 

4. Az „ösztönösség”  vagy tanulhatóság  alap-attitüdje.  Ez azért „alap-attitüd”, mert  alapjában meghatározza a szexualitáshoz való viszonyunkat az, hogy biológiailag meghatározottnak,  vagy külső hatások, tehát tanulás révén  irányítottnak tartjuk-e a szexuális viselkedést.  Épp ezért ezt a szexuális műveltség alapkérdésének tekinthetjük.  Jellemző, hogy a válaszolók jó egynegyede  (a nők 27%-a és a férfiak 26%-a)  szerint a szexuális viselkedés „alapjában ösztönös, velünk születik, jön magától”.  De ugyanez a szemlélet nyilvánul meg azoknál, akik szerint  „csak azt kell megtanulni, hogy mit szabad és mit nem”.  Vagyis a tanulásnak alárendelt szerepet tulajdonítanak, bár ez már elmozdulást jelent a tanulás szerepének felismerése felé a nők 9%-ánál és a férfiak  14%-ánál.  A  válaszolók közel egyharmada  (a nők  31%-a és a férfiak 32%-a)  szerint ugyanis  „sokfélesége miatt ez a kérdés  nehezen dönthető el”.

 

Itt nem világos, hogy mire gondolnak a „sokféleségen”,  Egyrészt talán a vélemények sokféleségére;  másrészt arra, hogy  egyes esetekben az ösztönösség, máskor pedig a tanult viselkedés dominál.  Azonban elfelejtik, hogy amit ösztönösnek gondolnak, az is tanult viselkedés  (csak épp nem tudatos).  A  szexológiailag megalapozott, korszerű  választ  („Az állatoknál ösztönös, de az embernél egyértelműen tanulandó”)  a nők  27%-a és a férfiak  34%-a választotta.  Ami elég jelentős különbség a nemek között, s ez arra utalhat, hogy a nők kissé konzervativabbak, mint a férfiak, legalábbis eme alap-attitüd terén.  Ugyanakkor figyelembe veendő, hogy ezt a választ főleg az idősebbek és a képzettebbek adták, mindkét nemnél.

Egy-két jellemző  válasz, saját tapasztalatok alapján:  Alapvetően ösztönös, illetve jó, ha hagyjuk, hogy az legyen. Azonban az aktuális partnerrel mindenképp van egy összetanulás + a szexuális viselkedés jó, ha gazdagodik (külső és belső ingerekre egyaránt), mindenképp van benne tanulás is.”  „Genetikailag kódolt viselkedésminta, de az empátiát, az egymásra figyelést igen is tanulni kell.”  „ Amikor elvesztettem a szüzességemet, a partnerem erre csak utólag jött rá, mert nem voltam nagyon ügyetlen. Pedig nem voltak segéd irodalmak akkor nekem. Ebből gondolom, hogy elég ösztönös, de érdemes róla olvasni és tanulni is. Én is ezt tettem.”

 

A  szexuális viselkedés tanulhatóságának témájához tartozik az a kérdés is:  hogyan lehet ezt megtanulni?   Az ezzel kapcsolatos attitüd  a szexuális kultúrával kapcsolatos igényszintről   tájékoztat.  Ami természetesen szorosan összefügg az ösztönösség vagy tanulhatóság alap-attitüdjével.  Az öt, előre megadott válaszlehetőség közül  az elsőt  („Épp az a probléma, hogy sem a szülők, sem az iskola nem tanítja”)  a nők 22%-a és a férfiak 29%-a választotta, vagyis nagyjából a minta negyede.  A különbség arra utal, hogy a férfiak valamivel jobban hiányolják és jobban igényelnék a szexualitással kapcsolatos információkat.  Ennek némileg ellentmond  az a válasz, amit a nők 9%-a és a férfiak 15%-a adott:  „Ezzel nem kell sokat törődni, mindenki megtudja valahonnan”.  Az ilyen válasz ugyan nem tagadja a tanulás lehetőségét, de teljesen a véletlenre, az esetleges és ellenőrizetlen hatásokra bízná.  A  válaszolók jó egytizede tehát nem ismerte fel az intézményes oktatás és tanulás jelentőségét.   Azt viszont már többen (a nők 17%-a és a férfiak 30%-a)  felismerték, hogy  „mostanában főleg a pornográfiából tanulják a szexet a fiatalok”. Itt is meglepő, hogy majdnem kétszer annyi férfi ismerte ezt fel. A  válaszból, sajnos, nem derül ki, hogy jóváhagyják, elfogadják, vagy elutasítják ezt a helyzetet. Mindenesetre elég kevesen (a nők 13%-a és a férfiak 17%-a)  jelölte meg azt a választ, hogy „nyugati példák nyomán az iskolákat kellene erre kötelezni”. Ennek az attitüdnek a mellőzésében a hiányosan ismert „nyugati példák”  és az iskolák működésével szembeni bizalmatlanság is tükrözőzhet. Viszont lényegesen több nő (53%-uk, szemben a férfiak  43%-ával) értett egyet azzal, hogy  „szexuális tanácsadásokat kellene szervezni, szakemberekkel, tanfolyamokkal”.  Az a tény, hogy a válaszolók több mint egyharmada  (36%-a)  mellőzte ezt az attitüdöt, nyilvánvalóan összefügg a szexuális viselkedés ösztönelméletének elterjedtségével

 

 Saját, egyéni tapasztalatuk alapján  a válaszolók kb. 20%-a tett megjegyzést,  például ilyeneket:   

„…a pár együtt tanulja meg, de az internet is segíthet ebben.”     „Szerintem sok embernek lenne szüksége tanácsadásra, meg jó szakemberek segítésére. de a mi társadalmunk még nem érett meg erre.”       „A pornó a legrosszabb. Alapvető, a nemi szervek izgalmi állapotáról lehet belőle tapasztalatokat szerezni, de az igazi, kellemes, változatos, türelmes, odaadó szexualitás  ezekben a filmekben nem fedezhető fel.”        „Alapvetően ösztönösnek tartom, de rendkívül fontos emellett, hogy a partnerek tanuljanak egymástól, egymásért. Ehhez persze sok-sok prüdériát le kellene vetkőzni az embereknek.”      „Tantárgyként kellene oktatni az iskolákban.”      Fel kell oldani a tévhiteket, stb.   Az iskola erre nem megfelelő, mert a tanárok nincsenek felkészülve a kérdésekre, és nem kellően nyitottak.” 

 

5.   Szexualitás és szerelem kapcsolatának alap-attitüdje.    Négy, előre megadott válaszlehetőség állt rendelkezésre arra a kérdésre:  „Mennyiben tartja szorosan összetartozónak a szexuális viselkedést és a szerelmet?”  A  nők  34%-a és a férfiak  24%-a választotta azt, hogy  „szerelem nélkül nem tartom elfogadhatónak a szexuális kapcsolatot.”  Az arányok különbözősége egyértelműen jelzi, hogy a nők sokkal kevésbé tudják elfogadni a szerelem nélküli szexuális kapcsolatot, mint a férfiak.  De összességében az egyharmados, egynegyedes arány  arról tanúskodik, hogy mindkét nem többsége bizonytalan ebben, vagy hajlamos szerelem nélkül is a szexuális kapcsolatra.  Vagyis egyre többen kezdenek reálisabban látni ebben a kérdésben.  Ezt még inkább megerősíti, hogy a második válaszlehetőséget  („A  szexuális viselkedés szerelem nélkül is örömet és kielégülést jelenthet”)  a nők  42%-a és a férfiak 50%-a választotta.  Ezt kiegészíti, hogy a nők 28%-a és a férfiak  38%-a szerint „jó szexuális kapcsolat barátságon és rokonszenven is alapulhat”.  Ami egyrészt azt jelenti, hogy  pl., ha egy házasságban elmúlt ugyan a szerelem, de megmaradt a baráti viszony, vagy ha  a partnerek „csupán” barátilag viszonyulnak egymáshoz,  akkor is lehet kielégítő szexuális kapcsolatuk.  Ugyanakkor  a nők 16%-a és a férfiak 20%-a  szerint  „a szerelem szexuális kapcsolat nélkül is igen nagy és felemelő élmény”.  Ami szintén azt húzza alá, hogy a szerelem és a szexualitás önmagukban is helytálló értékek, amelyek nem feltételezik egymást  (s kapcsolatuk többnyire ugyan pozitiv, de lehet negativ is).  

 

 A válaszlehetőségektől függetlenül elég sokan utaltak saját tapasztalataikra.  Ezek közül néhány:    „A szex szerelem nélkül állati, szerelemmel emberi..... de igazán tartósan szerelemben maradni csak beteljesedő szexuális kapcsolatban lehet.”     „... igaznak tartom azt a nézetet, hogy hosszabb szexuális kapcsolatból szerelem alakulhat ki, elmélyülhet a kapcsolat, és örülök neki, hogy így működik a világ.”      „Számomra elkülönül. Fantasztikusnak élek meg sokszor egy szinte idegennel folytatott együttlétet is.”       „A szexualitás attól jó , mert azzal tesszük , akit szeretünk. De nem ítélem el azokat , akiknek ehhez nem kell érzelmi kötődés. Ők másképp gondolkodnak.”  

 

A  válaszok és megjegyzések arra utalnak, hogy  szerelemre is, és  szexuális aktusokra is  egyaránt szükségük van a nőknek és a férfiaknak.  Ám a kettő közül inkább csak az utóbbit lehet „rendszeresíteni”, tudatosan megtervezni és létrehozni.  (Bár a szerelem jelenléte vagy hiánya ezt különböző mértékben befolyásolhatja.)  Ezért a szexuális igényszint felmérése érdekében indokoltnak tűnt egy  kérdés beiktatása arról, hogy  „milyen gyakorisággal tartja szükségesnek a szexuális kielégülést?”  Itt öt válaszlehetőség állt rendelkezésre.  Ezek közül a túlnyomó többség  (a nők 74%-a és a férfiak  71%-a)  azt a sztereotipiát választotta, mely szerint „a rendszeres és kielégítő nemi élet a párkapcsolatok egyik alappillére”. (Sőt, a 40 és 60 év közöttieknél ez még több:  80%.)   Az ezzel lényegében ellentétes választ, amely szerint „a párkapcsolat  (házasság)  sikere nem a gyakori nemi életen múlik”  csupán a nők 10%-a és a férfiak  13%-a  választotta.  Különböző nézőpontokból mindkettő a valóságot tükrözi, tehát elfogadhatónak és korszerűnek tűnik. De hasonló a helyzet azzal a kitérő jellegű válasszal, miszerint „ez az életkortól is függ;  ifjúkorban gyakrabban, később ritkábban”.  Itt elég nagy különbség mutatkozott a nők  (9%) és a férfiak (25%)  válaszai között;  aminek oka, sajnos, nem derült ki.  Talán azzal függ össze, hogy a nők fiatalon kevésbé igénylik az erotikus kielégülést , mert többnyire lassabban jönnek bele;  később viszont, amikor a férfiaknál már ritkul ennek igénye, a nőknél ez nem történik meg (legalább a menopauzáig).  Ugyanennek a válasznak  egy hasonló változata, hogy „kölcsönös szerelem esetén mindketten gyakran igényeljük, de aztán egyre ritkábban”.  Ebben már sokkal nagyobb az egyetértés a nők (15%) és a férfiak (13%)  között.  Ez a válasz a szerelem jelentőségét hangsúlyozza a párkapcsolatban.  Egy eléggé elterjedt sztereotipiát  („A férfiak általában gyakrabban igénylik, mint a nők”)  viszont  a nők kevésbé  (10%)  fogadnak el, mint a férfiak  (18%).  Ez meglepő módon eltér a feltételezett, általánosan helyeslő  választól.   A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy a férfiak és nők igénye a szexuális együttlétekre  mennyiségileg is igen gyakran  eltér egymástól  (legalábbis a 40 év alattiaknál). 

 

Mindezt a saját tapasztalat alapján beírt válaszok is megerősítik.  Ezek néhány példája:   A férfiak gyakrabban igénylik, pedig magjuk visszatartásával és a nő minél minőségibb kielégítésével a szexuális összhang nagyban változna. Magyarországon sajnos katasztrofális a szexuális kultúra.”     „A fontos az összhang, nagyjából mindkettőnknek ugyanannyi legyen elég, illetve legyen megengedett az önkielégítés, az orgazmus nélküli játékok is. És szabadjon azt mondani, hogy tök jól el vagyok heti egy szexszel.”       „ Azt tapasztalom,hogy 50 éven felül is rendszeresen igénylem a szexet de a nehéz élethelyzetekben inkább nem kezdeményezek. Férjem kevésbé igényli.”

 

6.   A maszturbációval, pettinggel és közösülések  megkezdésével kapcsolatos  alap-attitüd.   Az ezzel foglalkozó három kérdés közül az első a  maszturbációval kapcsolatos attitüdre irányult.  A negativ, elutasító válaszlehetőségeket alig néhány százalék jelölte meg.  Közülük az elsőre  („Régen károsnak, bűnnek tartották, de ma is veszélyes és egészségtelen”)  a nők 2%-a és a férfiak 4,5%-a szavazott.  Ez az arány csak azért figyelemre méltó, mert hipotézisem szerint a nők sokkal inkább idegenkednek a maszturbációtól, mint a férfiak.  Az aránynak az lehet a magyarázata, hogy a véletlenszerű minta felnőttekből állt, akik között  a nők már tapasztalhatták, hogy maszturbációval biztosabban kielégülhetnek, mint a közösülésben;  a férfiak viszont többnyire koitusz-centrikusak, s gyerekesnek tartják a maszturbációt.  A másik negativ válaszlehetőséget  („Tizenéves fiúknál átmenetileg elfogadható, de később már nem”)  csak a nők 2%-a és a férfiak  3%-a jelölte meg.  Mindkét nemnél nőtt azonban  egy kompromisszumosan negativ sztereotipia  („Felnőtteknél is csak akkor indokolt, ha nincs partnerük”)  elfogadásának  aránya:  a nők 6%-a és a férfiak 10%-a jelölte ezt be.  (Itt magasabb arányt feltételeztem, de a 60 éven felülieknek is csak  16%-a jelölte be.)   Viszont meglepően magas arányban  (a nők 76%-a és a férfiak  80%-a)  jelölték be a korszerű választ: „Mindkét nemnél és bármikor természetes módja a nemi életnek”.  Sőt, a válaszolók kb. egyharmada  (a nők 35%-a és a férfiak 30%-a)  ezt még azzal a válasszal is kiegészítette, hogy az önkielégítés „lányoknál elősegítheti az orgazmuskészség kialakulását és fejlődését.”

 

Ezek szerint a maszturbációs attitüddel  nincs különösebb probléma hazánkban.  Ezt sokan saját tapasztalataikra hivatkozva is megerősítették, például így:          „Semmiképpen nem helyettesít egy kapcsolatot, de minden életkorban, mindkét nemnél érthető lehet. Károsnak csak akkor tartom, ha elveszi a motiváltságot a párkereséstől illetve ha olyan beidegződésekhez vezet, ami aztán gátol egy kapcsolatban.”      „Belém is neveltek ezzel kapcsolatos bűntudatot, és azt hiszem, a mai napig sem sikerült megszabadulnom tőle.”   „Úgy tapasztaltam, tudtam gyerekoromban, hogy: nem nagyon szabad, bár nem is tilos! Most úgy gondolom, nem szégyen, legyen az bárki, aki csinálja, :házas, egyedűl élő nő vagy férfi, persze diszkréten!  Ettől eltekintve, mégis a kisfiam ilyen dolgaihoz nem tudom, hogy álljak hozzá, ha én is észreveszek valamit!”       „Elfogadom, partner híján, illetve ha a partnerrel nem sikerül.”

 

A  szóbanforgó alap-attitüddel kapcsolatos, második kérdés a  15-18 évesek közösüléseinek feltételeire  vonatkozott.  (Ez egyben a szexuális nevelésnek is alap-attitüdje.)  Itt hat attitüd közül választhattak, az elutasítástól a teljes ráhagyásig.  Ezek a válaszok gyakoriságának sorrendjében a következők:  A leggyakoribb válasz: „Csak alapos felkészültség, biztonságos  fogamzásgátlás esetén”;  ezt a nők 68%-a és a férfiak 58%-a választotta.  A  férfiak 10%-kal kisebb aránya nehezen magyarázható.  Érthetőbb viszont, hogy mindkét nemnél a magasabb iskolai végzettségűek  69%-ával szemben az alacsonyabb végzettségűeknek csak 46%-a válaszolt ugyanígy.  A másik leggyakoribb válasz „szerelem-centrikus”, amennyiben a szerelem és a  megkívánás kölcsönösségét tartja a közösülés feltételének.  Ezt a nők 41%-a és a férfiak  37%-a válaszolta;  de jellemző, hogy a legfiatalabbak 53%-a, míg az 50 év felettieknek csak 24%-a  fogadta ezt el.  (Ennek hátterében állhat az is, hogy sok fiatal a megkívánást a szerelemmel azonosítja,  az idősek viszont jobban differenciálnak.)  A  harmadik leggyakoribb választ, amely szerint „Ez a fiatalok magánügye”, a nők 20%-a és a férfiak 32%-a fogadta el.  Itt még nagyobb különbség volt a fiatalok  (40%) és a 40 éven felüliek válaszai  (16%)  között.  A nemek és a jelentősen eltérő életkorúak válasz-arányainak különbözösége egyaránt azt mutatja, hogy  a semlegesnek látszó, valójában pedig közömbös és szabados, így szociálisan veszélyes attitüdnek még elég nagy tábora van. 

 

Ennek látszólagos ellentétét képezik azok a válaszok, amelyek  szigorú korlátokat állítanak a tizenévesek szexuális kapcsolatai elé.  Az egyik azzal az indokkal, hogy a fiatal „még éretlen rá”, ezért semmiképpen sem engedné;  ezzel a nők 8%-a és a férfiak 10%-a ért egyet.  A másik „csak eljegyzés után, leendő házastárssal”  engedné meg. Ezt már csak mindkét nem 1%-a vallja;  mint ahogy azt is, hogy  „csak a szülők hozzájárulásával” kerülhetne rá sor.  Úgy tűnik tehát, hogy elég jelentéktelen kisebbség  tartja magát a hagyományos normákhoz.  Viszont elég sok a közömbös felnőtt, s még több a „szerelem-centrikus”,  aki egy illúzió bűvöletében mindent jóváhagyna.

 

Ezzel kapcsolatos saját tapasztalataival  kb. 10%-uk egészíti ki mindezt:     Nem tudok általános választ adni. Alapvetően talán korainak érzem még ezt a kort a közösüléshez, de azt hiszem, hogy ez sokkal inkább egyén-, illetve pár-függő.”       „A biztonságos fogamzásgátlás mindenképpen szükséges. Másrészt nem árt, ha kölcsönös szerelem is van kettejük között-ebben a korban főleg. És bizonyos fajta érettség is kell hozzá. A mai fiatalok egyre könnyebben ugranak bele a szexbe, akár egy-éjszakás kalandokba is.”       „17 voltam, nem kellett volna még.  5 hónap együttjárás után kiváncsi voltam és szerelmes, de nem esett jól.”       Én kibírtam tovább, de most máshogy állnak hozzá a fiatalok, mint ahogy az egész világhoz. El kell fogadnunk, de valahogy oktatni sem ártana őket,” 

 

Az egyéni nemi élettel kapcsolatos attitüd harmadik kérdése az volt:  „Elfogadja-e a közösüléstől eltérő szeretkezési módokat?”   Ez tulajdonképpen a koitusz-centrizmus gyakoriságának és a petting különböző formáinak elfogadottságára irányult.  Ötféle attitüd közül választhattak. A koitusz-centrizmus gyakoriságával kapcsolatos hipotézisemmel ellentétben ezt az attitüdöt  („Nem, mert minden más módot egészségtelennek tartok”)  csupán a nők 3%-a és a férfiak 1,5%-a fogadta el.   A következő, még elég konzervativ attitüdöt  („A nemi szervek simogatását elfogadom, ha nincs mód a közösülésre”)  a nők 19%-a és a férfiak 25%-a   vallotta magáénak.  További lépést jelent a felvilágosultság irányába, hogy a nők 16%-a és a férfiak  24%-a nemi szerve orális ingerlésének elfogadásával is egyetértett.  (Bár a fiatalok 26%-ával szemben a 30 éven felüliek között csak 14%.)  A nemi szervek kölcsönös, orális ingerlését ( a „franciázást”)  „csak nagyon intim és vonzó partnerrel” kedveli a nők 43%-a és a férfiak 40%-a.  Itt érdekes különbség, hogy a legfiatalabbaknak csak 29%-a, az 50 éves felülieknek pedig csak 6%-a hajlandó a kölcsönös, orális ingerlésre.  Az előbbiek tartózkodásában a tapasztalatlanság, az utóbbiakéban inkább a hagyományos szemlélet és az idősödéssel gyakran együtt járó csökkentértékűségi érzés játszhat szerepet.   Végül a korlátozástól leginkább mentes attitüd: „Egy jó partnerrel  az anális szextől sem zárkózom el” – vallja a nők 33%-a és a férfiak  53%-a.  Ez a 20%-os különbség a nemek között  (ami az életkor és a világnézeti beállítottság szerint érthetően szóródik)  mindenképpen azt jelzi, hogy a nők szexuális attitüdjei az anális ingerlés terén jóval visszafogottabbak, mint a férfiaké. De még így is meglepően nagynak tűnik az elfogadás aránya mindkét nemnél.  Sajnos, a  vizsgálat nem tért ki a petting más, esetenként még kritikusabb formáira. (Ami külön vizsgálat tárgya lehetne.)

 

A megemlített saját tapasztalatok mindezt jól kiegészítik:    „Szerintem  tudatosítani kell a fiatalokban, hogy közösülés nélkül is kielégíthetik egymást.”       „Minden módot próbáltam, helyeslek és élvezek is. Nagyszerű lehetőség testünk, önmagunk és a másik ember megismerésére.”       „Mindig ódzkodtam az orális szextől, aztán rájöttem, hogy élvezem, és nem olyan bűnös és "undorító" dolog, mint amilyennek évekig hittem.”       „Ami két embernek jó,  azt elfogadom, részemről csak az anális szex nem működik.”           „Orális szex oda-vissza, franciázás müködik, anális szex is, de mindez csak nagyon biztonságos és szeretetteljes kapcsolatban.” 

 

7. A szexuális orientációval kapcsolatos alap-attitüd.  Az erre irányuló kérdés így hangzott: „Mi a véleménye az azonos neműek szexuális kapcsolatáról?”  Itt négy attitüd közül lehetett választani, amelyek a teljes elutasítástól a teljes elfogadásig terjedtek.  Az előbbit  („A homoszexuális beállítottság káros és gyógyításra szorul”)  a nők 8%-a és a férfiak 14%-a választotta.  Ez jóval alacsonyabb arány a feltételezettnél;  de azt is mutatja, hogy a homofóbia férfiaknál gyakoribb, mint a nőknél.  Érthetőnek tűnik, hogy még nagyobb az arány a vallásosaknál (16%), viszont legalacsonyabb a nem vallásosaknál (4%). 

 

 Jóval megengedőbb, bár nem egészen mentes a homofóbiától az a válasz, amely szerint  „Igy születtek, nem tehetnek róla, de legalább tartsák titokban”. Ez a véleménye a nők 14%-ának és a férfiak  24%-ának.  A nemek attitüdjének aránya itt is hasonló, bár magasabb, vagyis többen próbálják elfogadni azt, amitől azért még idegenkednek.  Még megengedőbb attitüdöt mutatnak azok, akik szerint  „Hátrányos helyzetűek, de joguk van a szexuális kapcsolatokra”, éspedig a nők 25%-a és a férfiak 22,5%-a szerint.  Vagyis a kérdezettek mintegy negyedénél majdnem eltűnt a különbség a nemek orientációs attitüdje között.  Végül pedig az is kiderül, hogy a nők  közül többen tanúsítanak megértést és elfogadást a homoszexuálisan orientáltak iránt, hiszen 57%-uk szerint „Ök is normális emberek, nincs mit szégyelniük”;  míg a férfiaknak csak 48%-a vallotta ugyanezt.  Valószínűleg megtévesztő lenne azt feltételezni, hogy ez az arány az egész felnőtt népességre érvényes, hiszen a minta viszonylag kicsiny, s annak is háromnegyed része nőkből áll.  De a trend világos. Az viszont a vizsgálat hiánya, hogy nem terjedt ki más szexuális orientációkra.

 

A saját tapasztalatok alapján beírt megjegyzések is érdekesek.  Pl.:  

  Ami a hálószobában történik az rájuk tartozik, de nem kell a nagy nyilvánosság elé vinni a dolgot és reklámozni, mert nem az a norma. Pont ezekből kifolyólag ma már elég sok a "divatbuzi".     „A homokosokkal kapcsolatos felhajtást műbalhénak érzem, a homoszexuálist viszont természetesnek (az állatoknál is találni rá példát, és túlnépesedett bolygónknak még előnyös is, ha kevesebben nemzenek gyereket akár ebből, akár másból kifolyólag).”      „Sokáig nem tetszett, mígnem megismerkedtem egy ilyen beállítottságú emberrel, aki segített elfogadni, hisz rájöttem, hogy azon kívül, hogy azonos nemű embert szeret, nincs vele semmi probléma.”.

  

  8.  A meztelenséggel, nudizmussal és a pornográfiával kapcsolatos attitüd. Az ezzel kapcsolatos két kérdés közül az első a nudizmus megítélésére irányult., öt megadott válaszlehetőséggel (és a szokásos, szabad válaszokkal).  Hipotézisem szerint a meztelenség tabu-jellege dominálni fog a válaszokban.  Ez igazolódni látszott, mert a többség  (a nők 64%-a és a férfiak 56%-a)  szerint „Lehet, hogy sokaknak tetszik, de tőlem idegen”.  Az ezzel ellentétes választ („Nagyon egészségesnek tartom, szívesen részt veszek benne”)  csak a nők 7%-a és a férfiak 18%-a jelölte meg.  Mindkét válaszból egyértelműen kiderül, hogy azért a férfiak kevésbé idegenkednek és inkább elfogadják a meztelenséget, mint a nők.  Magyarázó jellegű az a tény, hogy a nők álláspontja, nagyjából megegyezik a vallásosak attitüdjével;  bár az utóbbiaknak 15%-a véli úgy, hogy a nudizmus „erkölcsileg veszélyes, főleg a fiatalokra nézve”, míg ugyanez csak a nők 8%-a és a férfiak 9%-a szerint igaz.  Az életkor ugyancsak jelentősen befolyásolja a meztelenséggel és nudizmussal kapcsolatos attitüdöt: a legfiatalabbak sokkal többen(67%) idegenkednek tőle, mint pl. a 40 év körüliek (40%), bár a még idősebbeknél ismét növekszik az idegenkedők aránya.  Az ambivalens attitüd pozitiv irányú változására enged következtetni egy tárgyilagosságra törekvő válasz („Nálunk is kezd elterjedni, biztosan van jövője”), amelyet a nők 12%-a és a férfiak 14%-a fogadott el.  S hasonló arányban azt is, hogy „szivesen kipróbálnám, ha nem tartanék a hátrányaitól”  (a nők 11%-a és a férfiak 15%-a).  Sajnos, ebből nem derült ki, hogy milyen hátrányoktól tartanak  (talán a megszólástól? Vagy saját szégyenlősségüktől?) 

 

A meztelenség-attitüd megértését is elősegítik a saját tapasztalatra hivatkozó, szabad válaszok, pl. az ilyenek:  

 „Tőlem idegen, mert fontosnak találom, hogy vannak olyan részek a testemen és párom testén, amit csak mi látunk, az intimitásunk része.”      „Én ellene vagyok, nem tartom ízlésesnek, nincs benne semmi szemérem. Ennyire nem kell nyitottnak lenni. Persze ez az én szubjektív véleményem.”   „…csak azért idegenkedem mert nem szép a testem és szégyellem.”     „ Egyetemista koromban néhányszor kipróbáltam, tetszett.”      „Még nem próbáltam, kicsit szégyellném magam, de nincs kifogásom ellene.”      „Rendszeresen járok a párommal nudista strandokra.”  

   

.A pornográfiával, mint a meztelenség erotikus célú ábrázolásával kapcsolatos attitüd hasonló módon megosztotta a kérdezetteket.  Az öt  válaszlehetőség közül legkevesebben (a nők 6%-a és a férfiak 9,5%-a)  azt fogadták el, amely szerint „A pornográfiát nehéz elkülöníteni az erotikus művészettől”.  Ebből következik, hogy a túlnyomó többség szerint könnyű elkülöníteni a kettőt;  ennek az a valószínű magyarázata, hogy a forgalomban levő pornográf filmek túlnyomó többségében nyoma sincs az erotikus művészetnek.  Ezért könnyen elfelejtik, hogy az erotikus művészetnek ugyanolyan (vagy még fokozottabb)  izgató hatása lehet, mint a pornoipar termékeinek. A többi válaszlehetőséget némi szóródással  a kérdezettek bő egyharmada fogadta el. A nemek válaszai között legnagyobb különbség annál a tételnél mutatkozott, amely szerint”A szexuális kiváncsiság kielégítésével a pornográfiának hasznos szerepe lehet”: ezt a nők 30%-a, a férfiaknak viszont 46%-a helyesli.  Vagyis jóval több férfi ítéli meg pozitivan a pornográfiát, mint a nők. 

 

Hasonló, bár kisebb az attitüd-különbség annál a tételnél, amely szerint „A pornográfia nem kifogásolható, ha egészséges szexet mutat be”;  ezt a nők 32%-a és a férfiak 38%-a választotta.  (Az 50 év fölöttiek közül viszont csak 15%.)  Még inkább hasonló arányban  (a nők 37%-a és a férfiak 38%-a) ítélik úgy, hogy „legtöbb pornográf mű rossz példát mutat, megalázza, tárgyként kezeli a nőket”.  S végül a nők egy kicsit nagyobb arányban (37%)  értenek egyet azzal, amivel a férfiaknak csak 32%-a, hogy ti. „a pornográfia veszélyeit csak az átfogó szexuális nevelés ellensúlyozhatja”.  Minthogy az utóbbi három választ nemcsak külön-külön, hanem együttesen is sokan megjelölték, úgy tűnik, hogy a vizsgált minta pornográfiával kapcsolatos attitüdje a többségnél korszerű, tudományosan megalapozott.

 

Ezt a saját tapasztalatra hivatkozások is megerősítik.  Pl.  

 „Bár a pornográfia kifogásolható, az erotikus művészet jótékony hatással lehet, de ehhez is elég érettnek kell lenni.”     „A közösülést mutató filmek nagyon beindítanak engem is. Szóval kétségtelen hatásúak, de a nem heteroszexuális kapcsolatra nem vagyok kíváncsi, attól undorodom.”  „Elérhetetelen teljesítményeket sugall a fiataloknak és hamis képet fest, használata függőséghez vezethet.”    

 

9.   A  prostitúcióval kapcsolatos attitüd.  Kérdésemmel azt próbáltam tisztázni, hogyan vélekednek a prostitúció elterjedtségéről és hatásáról.  A hat válaszlehetőség közül legtöbben  (a nők 47%-a és a férfiak 50%-a)  azzal értettek egyet, hogy  „a prostituáltak többsége kiszolgáltatott, függő helyzetű áldozat, segítségre szorul”.  Ez reális és szociálisan pozitiv attitüdnek számít.  Logikusan következne belőle az is, hogy  „a helyzet tűrhetetlen;  minden eszközzel küzdeni kell a prostitúció ellen” -  ám ezt csak a nők 7%-a és a férfiak 5%-a válaszolta.  (Csak találgathatom, hogy a túl nagy kompromisszumkészség miatt?  Vagy a „minden eszközzel”-t  üldözésként értelmezték?)  Talán bizonyos magyarázatot ad a következő válaszlehetőség  („Ezt az „ősi mesterséget”  betiltani úgysem lehet, de legalább korlátozni kell”), amit a nők 32%-a és a férfiak 27%-a  jelölt meg.  A  további válaszok közül az egyik („Az üzleti szex veszélyei miatt valahogy el kell érni, hogy ne legyen rá igény”)  ismét csak kevesek: a nők 7%-a és a férfiak 12%-a attitüdjét fejezte ki.  Hipotézisem ennél sokkal magasabb arányra számított, hiszen szociálisan ez nagyon is indokolt lenne.

 

 Valószínűleg kevesen tudják felmérni az üzleti szex veszélyeit, akár a „szolgáltatóról”, akár klienséről, vagy általában a nemek viszonyáról van szó.  Ezt támasztja alá elég sokak attitüdje, mely szerint  „Nem ítélem el, mert egyszerű üzletkötés, amelyben mindkét fél azt kapja, amit vár”.  Ezt a választ jelölte meg a nők 18%-a és a férfiak 31%-a  (vagyis közel kétszerese).  Itt nemcsak a pszichikus következményeket figyelmen kívül hagyó kommercializmus érhető tetten, hanem a patriarchális szemlélet továbbélése is.  (Éspedig nemcsak a férfiak közel egyharmadánál, hanem a nők közel egyötödénél is.)  Az így kirajzolódó, ambivalens kép ellentmondásos és negativ jellegét alig módosítja, hogy a nők 27%-a és a férfiak 40%-a szerint  „A prostituált legyen önálló vállalkozó, aki adót fizet és társadalombiztosítást kap”.  Tisztázandó annak oka, hogy ezt a reális igényt még a nők egyharmada sem fogadja el.

 

A saját tapasztalatokon alapuló, szabad válaszok színesítik a képet

A prostituált áldozat, a futtatókat kell büntetni.”     „.Véleményem szerint újból divatba kellene hozni a bordélyházakat.”    „A fiatalok közt egyre gyakrabban elmosódik a határ a normális párkapcsolat és a prostitúció között. Iskolai tapasztalat: a "pénzes pasik" megszerzése a cél.”     „…ebben a kérdésben nehezen foglalok állást. Nem szeretem a nők és a férfiak testi kizsákmányolását, de messze még az a világ, amikor majd senki sem kényszerül arra, hogy a testéből éljen.”

 

10.   Az antikoncepcióval és  a művi abortusszal kapcsolatos attitüdöt  két kérdés vizsgálta a kérdőívben.  A  fogamzásgátló módszerekről és azok használatáról szóló kérdésre a legtöbben  (a nők és a férfiak egyaránt  67%-ban)  azt a választ jelölték meg, amely szerint „Az antibébi tabletták és a kondomok ma már biztonságosnak mondhatók”.  Alegfiatalabbak  aránya még ennél is nagyobb, 72%-os volt.  Ebből a tárgyilagosnak tűnő attitüdből azonban még nem derül ki, hogy melyik módszert, milyen arányban és sikerrel használják.  A témával kapcsolatos problémák felismerésére utal az a válasz, amely szerint  „hiába vannak jó fogamzásgátlók, ha sokan nem jutnak hozzá, vagy nem jól használják”.  Ezt a nők 37%-a és a férfiak 34%-a jelölte meg, mint saját álláspontját.  Ehhez viszonyítva a másik három válaszlehetőség a jelek szerint elhanyagolhatónak tűnt számukra.  Még az is, amely szerint a  petting „nemcsak fogamzást gátol, de kielégülést is biztosít a közösülés helyett”;  ezt csak a nők 4%-a és a férfiak 12%-a jelölte meg. 

 

A nemek attitüdjének ilyen (háromszoros)  különbsége figyelemre méltó és magyarázatot igényel.  Nem elegendő magyarázat, hogy a petting bagatellizálása a hiányos szexuális nevelés következménye, hiszen ez mindkét nemet egyformán érinti.  Vagyis más, mélyebb okok feltételezhetők.  Hasonló a helyzet a másik két válasszal is, ahol kisebb a nemek arányának különbsége.  Egyik: „A családtervezés természetes módszerekkel is megoldható lenne, ha ismernék ezeket”. Ezt  a nők 12%-a és a férfiak 16%-a jelölte meg.  (Lehet, hogy csak ennyien hallottak róla.)  A másik: „Legbiztosabb fogamzásgátlás a közösülés mellőzése (absztinencia)”., amit csak a nők 4%-a és a férfiak 6%-a jelölt meg, mint elfogadható véleményt.  Csak valószínűsíthető, hogy ennek oka a koituszcentrizmus, mint általános sztereotipia, az a hagyományos közfelfogás, hogy a nemi élet közösülést jelent.  (Vagyis kevesek számára nyilvánvaló, hogy a közösülés mellőzése nem azonos a nemi élet mellőzésével.) . 

 

Saját tapasztalatairól a válaszolók kb. 9%-a írt feljegyzést. Közülük néhány:

A hormontablettáknak az én esetemben is voltak hosszútávú hatásai, nem szeretem őket. Az óvszert az adott pillanatban nem kedvelem, de még mindig ez a legegyszerűbb és legbiztonságosabb mód.”   „A jól megválasztott és kevésbé káros tablettát jónak tartom, azt azonban nem, hogy sokba kerül és tudom, hogy vannak akik nem tudják megvenni.”     „kultúráltság kell a partnerek részéről, hogy közös nevezőre jussanak a kérdésben; társadalmi szinten széleskörű tájékoztatás szükséges,”

 

A kérdőív következő  kérdése a fogamzásgátlással szorosan összefüggő terhesség-megszakítási attitüdre irányult, öt megadott válaszlehetőséggel, az elfogadás vagy elutasítás tisztázása érdekében.  Feltételezésem szerint itt is ambivalens válaszokra lehet számítani.  Meglepő volt, hogy az elsőként említett választ („A népesség hazai fogyatkozásának egyik fő oka a sok művi abortusz”)   csak a nők 4%-a és a férfiak  9%-a fogadta el illetve tekintette helytállónak.  Már többen (a nők 12%-a és a férfiak 14%-a)  inkább azzal értettek egyet, hogy „a terhesség megszakítása gyilkosságnak minősül, ezért elfogadhatatlan”.  A legfiatalabbaknál  -- épp úgy, mint a vallásosaknál – ez az arány egészen 22%-ig emelkedett.  Viszont jóval többen (a nők 34%-a és a férfiak  41%-a)  úgy ítélték meg, hogy  „a véletlenül vagy erőszak folytán létrejött terhesség megszakítása érthető” – vagyis elfogadható.

Még liberálisabb attitüdöt mutatott a nők 53%-a és a férfiak  48%-a azzal a véleménnyel, hogy „a létrejött terhesség megtartása vagy megszakítása a pár magánügye”.  Nehezen dönthető el, hogy ez az attitüd semlegesnek és  a szubjektiv döntéseket tiszteletben tartónak, vagy inkább közömbösnek és aszociálisnak nevezhető.  Megnyugtatónak tűnhet, hogy majdnem ugyanennyien (a nők 47%-a és a férfiak 49%-a) egyetértettek azzal, hogy  „megfelelő szexuális nevelés esetén művi abortuszokra alig kerülne sor”Szociálisan nyilván előnyös lenne, ha e korszerű attitüd a gyakorlatban is érvényesülne.

 

Érdemes egybevetni mindezt a saját tapasztalatok alapján adott válaszokkal:

„Bár nem ítélek el senkit, aki abba a helyzetbe kerül, hogy így dönt, saját magamra nézve  csak az életemet  veszélyeztető, nagyon súlyosan fogyatékos, vagy erőszaktevésből fogant magzat esetén tudnám rászánni.”    „A szexuális nevelésen túl fontos lenne a nehéz helyzetbe került lányok, asszonyok lelki és gyakorlati támogatása, szakemberek által. Nem szabadna őket magukra hagyni a döntés meghozatala előtt és után sem.”      „Az abortusz szerintem is gyilkosság, de jól megfontoltan akár jogosan is dönthet  úgy a pár, vagy az anya hogy mégis jobb, ha nem szüli meg a gyereket. Mindenesetre jobb lenne, ha többen döntenének az örökbeadás mellett,”         „Én bevezetném, hogy 18 éves kortól elköttethesse magát egy nő akkor is,ha nincs gyereke.”      „Mindenki maga dönti el, mit választ. A számára helyes döntés meghozatalában és a következmények feldolgozásában kéne segíteni, ítélkezés helyett.”

 

11.  A párkapcsolat jellegével, problémáival és jövőjével kapcsolatos alap- attitüd.  Minthogy többrétegű, igen komplex attitüdről van szó, több kérdéssel vizsgáltam:  például, hogy  milyen jellegű párkapcsolatot tart a legkedvezőbbnek?  Aztán:  mi várható egy intim párkapcsolattól?  Továbbá: milyen alapfeltételei vannak egy jó és tartós  párkapcsolatnak?  Ezzel kapcsolatos másik kérdés:  Van-e jövője a házasság intézményének?  Mindegyiknél 4-5 előre megadott válaszlehetőséggel és saját tapasztalatokon alapuló, kötetlen vélemény-nyilvánítással.  

a)  A  párkapcsolat kívánt jellegének attitüdje.  Hipotézisemnek megfelelően a kérdezettek többsége  (a nők 65%-a és a férfiak 57%-a)  „egész életre szóló, kizárólagos párkapcsoléatot, házasságot”  preferál.  Érdekes és magyarázatra szoruló különbség van a legfiatalabbak 44%-os és a magasabb iskolai végzettségűek 69%-os aránya között.  Jóval kevesebben (a nők 17%-a és a férfiak 22%-a) választotta az „egymást követően több, szerelmi jellegő kapcsolatot”  Ugyanakkor a 20 év körüliek 31%-a választaná ezt;  az életkor növekedésével viszont az aráény folyamatosan csökken, egészen 8%-ig.  Vagyis a fiatalok jóval hajlamosabbak az egymást követő, szukcessziv szerelmi kapcsolatokra.  (Ugyanakkor a vallásos kérdezettek közül csak 14% preferálná ezt, tehát még kevesebben, mint a nők 17%-a, szemben a nem vallásosak 24%-ával.)  Még kevesebben szavaztak „egy állandó és több ideiglenes, hosszabb-rövidebb kapcsolat”  mellett:  a nők 7%-a és a férfiak 16%-a. Jellegzetes, hogy a férfiak aránya több mint kétszerese a nőkének, ami összefügghet a férfiak nagyobb szabadság- és változatosságigényével.  Ez a különbség azonban kiegyenlítődni látszik „az egyéni függetlenséget nem veszélyeztető, változó kapcsolatokat”  preferálóknál, vagyis a nők 11%-ánál és a férfiak 13%-ánál.  Ez ugyan a válaszolók jelentéktelen kisebbsége, de a legfiatalabbaknál 15%-ot, a 40á50 éveseknél 16%-ot is elér.  (A vallásosaknál persze csak 7%, a nem vallásosaknál viszont 15%.) 

A párkapcsolatok jellegének igénye tehát eléggé megosztott, bár még dominál a hagyományos modell.  Ugyanezt tükrözik az egyéni élményekre történő utalások:

Alapvetően házasság- és monogámiapárti vagyok, de nem igaz, hogy nem vágyok más partnerekre is, és nem tudom kizárni, hogy lesz más is az életemben.”      „nem tudok választ adni erre, pillanatnyilag, a fölsorolt variációkból nekem egyik sem kedvező.”        „Állandó szerelmi jellegű kapcsolatot, ami az egyéni függetlenséget nem veszélyezteti.”     „Az egyéni függetlenséget nem veszélyeztető, változatos kapcsolatot állandó partnerrel.”     „Volt részem több hosszabb és rövidebb kapcsolatban, de számomra mindig is a házasság intézménye volt iránymutató, mindig is családi életre vágytam. Remélem, hamarosan így is lesz.”      

 

b)  Mi várható egy intim kapcsolattól?  A párkapcsolati elvárások négy válaszlehetősége közül a nők 56%-a és a férfiak 69%-a  „rendszeres és kielégítő nemi életet”  vár;  ezt az arányt az életkori és egyéb különbségek nem nagyon befolyásolták. Tipikusnak tekinthető, hogy a férfiak szexuális-erotikus elvárásai érzékelhetően nagyobb arányúak, mint a nőké.  Érdekes, hogy váratlanul megfordul az arány az „életerős, saját gyermek(ek) létrejötte és felnevelése” elvárásánál: a nők 29%-ával szemben a férfiak 37%-a preferálja ezt  (valószínűleg a viszonylag kis, nem reprezentativ mintának köszönhetően).  Viszont kiegyenlítődik a nemek aránya a „segítség az érvényesüléshez, egyéni célok eléréséhez” válasz hasonló mértékű preferálásában (nők 22%-a és a férfiak 23%-a).  Ugyancsak hasonló, bár jóval magasabb a nemek aránya a „biztonság, megbecsülés, barátság és szolidaritás”  elvárása terén:  a nők 76%-a és a férfiak 70%-a szerint.  Ami azért kedvező, mert ez tekinthető az egyik legkorszerűbb elvárásnak. Nem véletlen, hogy éppen a magasabb iskolai végzettségűek választják a legmagasabb (78%-os)  arányban. 

  

Ezt a képet erősítik meg a saját tapasztalatok említései is:

Úgy gondolom ez mind együtt és még sok-sok más dolog kell hogy érvényesüljön....”. „Elfogadni, hogy a párunknak is vannak hibái, de azok számunkra elfogadhatóak legyenek - ezt addig kell keresni míg ilyen személlyel nem találkozunk!”     „Szerelem (legalábbis eleinte), azután stabil, mély kötődés, az alapvető elfogadás és elfogadottság érzése.”       „Kapcsolatokra akkor lenne csak igényem, ha rendszeres, gyakori szexre lenne igényem, akkor is csak kényelmi szempontból, hogy legyenek "kéznél" megfelelő partnerek.”       „Amire vágytam volna, soha nem kaptam meg.”.    „Nem értek velük egyet, de saját véleményem nincs erről a kérdésről.” 

  

c)  A jó párkapcsolat  alapfeltételeinek attitüdje.  Az öt megadott válaszlehetőség közül hipotézisemnek megfelelően legtöbben  (a nők 70%-a és a férfiak 74%-a)  a „kölcsönös szerelem és szexuális összhang” tényezőjét választották.  A 30 év felettieknél ez fokozatosan csökkent, egészen 50%-ig (ami eléggé érthető).  Viszont hasonlóan magas volt a „kölcsönösen reális igények és elvárások egymástól” feltételének választási aránya. (Nők 66,5%, férfiak 74%. Ez az arány csak a vallásosaknál volt még magasabb (82%), a 30 éven felülieknél viszont már az 50%-ot sem érte el.)  Kicsit kevesebben tartották alapfeltételnek  a „hasonló világnézet, értékrend és műveltségi szint”  tényezőjét  (a nők 52%-a és a férfiak 57%-a);  vagyis elég sokan figyelmen kívül hagyták e tényező jelentőségét.  Érdekes, hogy az „anyagi megalapozottság, megfelelő jövedelem, lakás stb.”  csak a nők 21%-a és a férfiak 26%-a számára alapfeltétele egy tartós párkapcsolatnak.  A nemek aránya kissé növekszik, de hasonló marad az „érzelmi és szexuális kizárólagosság, egy „harmadik” kizárása” feltétel választásánál: a nők 28%-a és a férfiak 34%-a szerint.  (Ezek az arányok jócskán elmaradnak a feltételezettől.) 

 

Az attitüd problematikusságát jelzik a teljesen kötetlen válaszok is:

„A szerelem nem feltétele egy házasságnak, de a szexuális összhang, az igen, véleményem szerint.”       „Nem árt persze a hasonló világnézet sem, de nem kizáró ok, ha nincs.”    „Szerelmi alapok, a többi jön magától. Ha szeretik egymást, fejlesztik önmagukat, a kapcsolatot, akkor pénz is lesz, mélység is lesz.”      „ez szerintem egy nagyon nehéz probléma, mert a párkapcsolat nem csak a nemi és érzelmi szálról szól, hanem főképpen a többiről.”     „Ha házasságról beszélünk, akkor az anyagi megalapozottság is fontos.”

 

 c) A  házasság jövőjével kapcsolatos attitüd.  A megadott válaszlehetőségek közül legnagyobb arányban, a nők 52%-a és a férfiak 55%-a szerint „A házasság, mint a család alapja, szükséges intézmény marad”.(A házasságban élők és a vallásosak hasonló attitüdje a 60%-ot is meghaladta.) Bár ez az arány alig több, mint a megkérdezettek fele, s megfelel e sztereotipiával kapcsolatos hipotézisemnek;  a kérdezettek másik fele eltérő attitüdök között oszlik meg.  Azt ugyan kevesen (a nők 4%-a és a férfiak 8%-a) válaszolta, hogy  „túl sok kötöttséggel járó, idejétmúlt intézmény, amelynek nincs jövője”. De a 60 éven felüli válaszolóknál ez már 25%, s a hivatalos statisztikából tudjuk, hogy egyre kevesebben kötnek házasságot.  De a nők 32%-a és a férfiak 29%-a szerint  (ami a 40 éven felülieknél már 36%-ra, az elváltaknál pedig 38%-ra emelkedik)  a házasság „világszerte válságba került, de új tipusai jönnek létre”.  S ehhez hasonló azok aránya is (a nők 29%-a és a férfiak 32%-a, továbbá az elváltak 47%-a!), akik szerint  „a hagyományos házasság helyébe  egyenrangú partnerek szabad kapcsolata lép”.  Az utóbbi három attitüd együttes aránya ellensúlyozza, sőt megkérdőjelezi az elsőként említett sztereotipiát.

 

Ennél az attitüdnél is sokan hivatkoztak saját élményeikre.  Közülük néhány:

„Amennyiben jogszabályokat módosítanának svéd modell alapján itthon is átalakulna a férfi és nő kapcsolata minden tekintetben.”      „amig letezik konzervativizmus, addig van jovoje.”       „Partnerek szabad kapcsolata a házasság is, elvégre bármikor kiléphetünk abból is, ezért is találom feleslegesnek, csak egy csomó hajcihő a válás.”       A házasság örök hűség fogadása, aki nem tudja teljesíteni, ne kösse össze életét senkivel, sem polgári, sem egyházi tekintetben.”   „Körülöttem mindenki (magamat is beleértve) elvált. A hagyományos házasság már nem működik.”     „Az én számomra fontos dolog a házasság, de a körülöttem lévőknél mást tapasztalok, így sajnos erre a kérdésre nem tudok válaszolni.”

 

  A szerelem elmúlásának és a szexuális problémák kezelésének attitüdje.  A két említett probléma gyakran együtt jár. Bár többé-kevésbé függetlenek egymástól.  A megadott válaszlehetőségek közül – hipotézisemmel ellentétben – csak a nők 25%-a és a férfiak 30%-a jelölte meg azt, hogy  „ha a problémák tartósan fennállnak, el kell válni és új partnert keresni”. (A legfiatalabbaknál viszont 40%.)  Egy másik, szintén sztereotip jellegű választ  (Meg kell vizsgálni, ki a felelős a problémákért, s rábírni, hogy megváltozzon”)  már csak a nők 15%-a és a férfiak 22%-a fogadott el..  Többen ugyan, de viszonylag mégis kevesen (a nők 27%-a és a férfiak 35%-a) helyeselték, hogy „a szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dolgozni”.  Pedig egyénileg is és a párkapcsolat, sőt az egész család szempontjából ez lehetne a legkedvezőbb attitüd.  Ehelyett azonban  viszonylag leggyakrabban külső segítséget várnak:  a nők 51%-a és a férfiak 51,5%-a  szerint „pszichológiai szaksegítséget kell igénybe venni a problémák rendezésére”.  Szaksegítségre valóban sokszor lenne szükség, mert a partnerek képtelenek a konstruktiv, autonóm problémamegoldásra. S inkább beletörődnek kapcsolatuk kiüresedésébe, vagy új partnert keresnek és elválnak.

 

Ezzel kapcsolatban jóval többen hivatkoztak saját tapasztalataikra. Szemelvények:

A szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dologzni, ám ennek lassan úgy is az lesz a vége, hogy majd el kell válni és új partnert keresni.”      „. Az a tapasztalatom, ha a felek összeillenek, akkor a  szerelem elmúltával is őszintén szeretik és tisztelik egymást, ilyenkor az esetlegesen felmerülő szexuális nehézségeket tudják és akarják is orvosolni.”        „. Én háromszor lettem újra szerelmes a páromba 15 év alatt. A nem szerelmes idők mélyítést jelentenek, közös utat a kapcsolat egy másik dimenziójába,”       „Ha elmúlik a szerelem és a szex is akadozik az a kapcsolat végét jelenti.”     „Nem szeretnék még ebbe belegondolni sem!...”

 

12. A féltékenységgel és nyitottsággal kapcsolatos attitüd.  A négy válaszlehetőség itt is szembeállítja a konzervativ és a tudományosan megalapozott felfogást.  Hipotézisemnek megfelelően az előbbiek kaptak túlnyomó többséget.  Ezek két variánsa csak árnyalatokban különbözik.  Legtöbben  (a nők 45%-a és a férfiak 42%-a, de a 30 év alattiak mintegy 50%-a)  azzal értettek egyet, hogy „Vetélytárs vagy félrelépés gyanúja esetén jogos a féltékenység”.  Mindkét nem további 20-21%-a pedig azzal, hogy „Aki igazán szerelmes, az féltékenyen őrzi szerelmét”. A legfiatalabbaknál ez a válasz is jóval gyakoribb:  34%.)  Az adatok azt is mutatják, hogy a nők valamivel hajlamosabbak a féltékenységre, mint a férfiak  (amit szociálisan hátrányos helyzetük magyaráz).  De azért elég sokan  (a nők 35%-a és a férfiak 41%-a)  felismerik, hogy „a  féltékenység betegség, ami tönkreteszi a kapcsolatot”.  A legfiatalabbaknak ugyan csak 20%-a jutott erre a felismerésre, de az életkor növekedésével párhuzamosan ez az arány egészen 75%-ig növekszik.  Azt viszont csak egy törpe kisebbség (a nők 8%-a és a férfiak 6%-a) ismeri fel (vagy el), hogy  „a mai, férficentrikus társadalomban a féltékenység leküzdhetetlen”. Valószínűleg hozzájárult ehhez a válaszlehetőség elnagyolt, pontatlan fogalmazása, amely tulajdonképpen jóváhagyja a féltékenységet, mint leküzdhetetlent; holott csak nehezen leküzdhetőnek kívánta feltűntetni, legalábbis a patriarchális társadalmi berendezkedés miatt. (Amely viszont megváltoztatható.)

 

Az egyéni tapasztalatra hivatkozó bejegyzések itt is nagyban színesítik a képet:

  Én nem voltam féltékeny, csak utólag, amikor elhagytak egy másik nőért… de ez is csak a ragaszkodás, és a birtoklási vágy egyik megjelenési formája.”      „A féltékenység véleményem szerint egy természetes érzés és viselkdésforma, aminek helye van egy egészséges párkapcsolatban, bár könnyen elmozdulhat patológiás irányba.”   „Egy olyan szerelmi kapcsolatban, ahol az egyik fél jobban kötődik a másikhoz, a féltékenység érthető.”     „Én is féltékeny típus vagyok, de igyekszem kezelni ezt magamban.”   „Indokoltnak semmilyen esetben nem tartom. A kapcsolat biztonságának veszélybe kerülésekor szokott megjelenni - nálam féltés és szorongás formájában. De az talán nem féltékenység...?

 

 Az egyenrangú, nyitott párkapcsolat  értékelő  attitüdje.  Minthogy ez az attitüd szorosan összefügg a féltékenységgel kapcsolatos attitüddel,,  hipotézisem szerint itt is a konzervativ nézetek lesznek túlsúlyban.  Öt válaszlehetőség állt rendelkezésre  (+ a szokásos, szabad válaszok).  Nem meglepő, hogy mintegy 50%  (a nők 47,5%-a és a férfiak 52%-a)  számára  „nem világos, hogy a nyitottság mit jelent és meddig terjedhet”;  így aztán sokan nem is tudtak érdemben állást foglalni.  Valószínű, hogy az egyenrangúság fogalmát is korlátozottan értelmezik és nem terjesztik ki pl. a szexuális viselkedésre.  Tény, hogy az egyenrangúságot és a nyitottságot is többféleképpen lehet értelmezni, s ezek nemcsak eltérőek, hanem ellentétesek is lehetnek.  A tájékozatlanságot és az előítéleteket pedig jóformán senki sem próbálja megszüntetni.  Nem csoda, hogy a minta kb. 10%-a mindegyik válaszlehetőséget kihagyta.  A többi válasz aránya pedig nagyon megoszlott.  A nők  35%-a és a férfiak 36%-a)  szerint  „az egyéni szabadság mértékében meg kell egyezniük a partnereknek”.  Ez korszerű álláspontnak tűnik, bár az egyéni szabadság területei és mértékének igényei homályosak és relativak.  S valószínűleg ritkán fordul elő, hogy nemcsak általánosságban és hallgatólagosan, hanem konkrétan is megegyeznek az egyéni szabadság mértékében (nem is szólva arról, hogy az igények idővel változhatnak, így módosítani kellene a megegyezést). 

 

Elvileg is elég kevesen értenek egyet azzal, hogy  „egyenrangú partnerek ne sajátítsák ki és ne korlátozzák egymást”  (a nők 11%-a és a férfiak 14%-a),  vagy hogy  „a házastársak, mint egymással szolidáris jó barátok, szabad emberek maradhatnak”  (a nők 13%-a és a férfiak 15%-a).  Ezek ugyan jól hangzanak, de szintén többféleképpen értelmezhetők.  Az a korszerű attitüd viszont, amely szerint  „a hűség nem azonosítható az érzelmi és szexuális kizárólagossággal” , a nők 11%-a és a férfiak 14%-a  kivételével elutasításra talált. Nem meglepő ugyan, hogy a vallásosaknak csupán 9%-a, míg a nem vallásosak 15%-a fogadta el, de az már inkább, hogy a 60 éven felüliek aránya 42%.

 

Mindez plasztikusan tükröződik a saját tapasztalatokra hivatkozásokban:

Úgy gondolom, hogy a hűség igenis egyenlő az érzelmi és szexuális kizárólagossággal.”     „Én néha megcsalom a párom,de ha kiderülne,hogy ő is megcsal,,vagy csak a gyanú felmerülne,,nagyon rosszul esne nekem.”       „Az egyenjogú és a nyitott házasság nem szinonímák. Legyen egyenjogú, de egy házasság, amint nyitottá válik, elveszíti értelmét, azt, ami miatt megkötötték.”         „Éz csak akkor járható, ha mindkét félnek erre van igénye. Ha viszont kölcsönös és őszintén saját elhatározás van benne, működhet.”      „Kivételesen kiegyensúlyozott és diszfunkcióktól mentes lelkivilággal kell rendelkeznie a két félnek ahhoz, hogy egy nyitott kapcsolat működőképes legyen.”

 

13. A nemek szexuális beállítottságát, kultúráját és az ún. „szexuális forradalmat”  értékelő  attitüd.  Ezeket három kérdés szondázta. 

a)    Az egyik: annak a sztereotipiának az elfogadására kérdez rá, amely szerint a nők kizárólagosságra, a férfiak viszont változatos kapcsolatokra  törekszenek.   Bár ennek megerősítését feltételeztem, a négy válaszlehetőség közül a legtöbben mégis azt jelölték meg, hogy  „ez a körülményektől és neveléstől függően egyénenként különböző”,  éspedig a nők 68%-a és a férfiak 60%-a szerint. (Az idősebbeknél 70% fölötti arány is előfordult.)  Azt viszont a férfiak 10%-kal nagyobb arányban (33%-ban) vallják, mint a nők (23%), hogy”Nem igaz, mert a legtöbb nő is szereti a változatosságot, s ugyanúgy joga is van hozzá”.  Ez mind jogi, mind szexuálpszichológiai szempontból igaznak tűnik, de ugyanakkor az is közismert (lehetne), hogy egy patriarchális társadalomban a nők erősebb biztonságigényük és hátrányos helyzetük folytán preferálják a kizárólagos kapcsolatot.  Mindenesetre elég jelentéktelen kisebbség vallja azt, hogy „egyetértek, magam is ezt tapasztalom, a női és férfi természet ugyanis különböző”  (a nők 12%-a és a férfiak 16%-a szerint).  Vagyis egy patriarchális mitoszt már csak ennyien fogadnak el;  s ez szociálisan kedvezőnek mondható.  Látszólag ellentéte, bár inkább kiegészítője ennek, hogy a nők 15%-a és a férfiak 21%-a szerint  „azért nem igaz, mert sok férfi is partnere kizárólagos birtoklására törekszik”.  Ez ugyanis elég kétértelmű attitüd, amit lehet „férfi-hűségként” vagy a férfiak által elvárt hűségként értelmezni, de jelentheti azt is, hogy a partnerek kölcsönösen egymás birtoklására törekszenek, ami vetélkedő féltékenységhez, s ezzel a kapcsolat megrontásához vezet.  

 

A saját tapasztalatra hivatkozások ezt többek közt így színezik:

„Valóban több nő törekszik kizárólagosságra és több férfi változatosságra (ami az őstermészetből adódik).”     „Széles körű tapasztalatom szerint minden férjes nő is előbb utóbb félrelép. Néha a "megközelíthetetlen" nők is megadják magukat végül.  Talán más a ritmusuk.”      „A nők az évszázadok alatt beléjük nevelt példát követik, ami megspékelve a birtoklási vággyal kizárólagos kapcsolatra törekvést eredményez. De az alap-ösztön a nőknél is a változatosság.”

 

b) A másik kérdés: „Milyennek ítéli a felnőtt férfiak és nők szexuális kultúráját hazánkban?”  A hat válaszlehetőség közül csak a nők 12%-a és a férfiak 9%-a számára tűnt úgy, hogy „nálunk a nők szexuálisan kultúráltabbak, mint a férfiak” (bár a legfiatalabbak 15%-a szerint van így).  Viszont alig néhány százalék  (a nők 2,5%-a és a férfiak 4%-a)  értett egyet azzal, hogy „a férfiak helyzetük és igényeik folytán nagyobb szexuális műveltségre tettek szert”.  (Ez a párkapcsolatban élők szerint is csak 6%.)  A nők egynegyede (25%)  és a férfiak egyharmada (34%) szerint: „Sajnos, nálunk  a szexuális viselkedés színvonala mindkét nemnél nagyon alacsony”

Ám hasonló arányban (a nők és férfiak egyaránt 28%-a)  gondolták úgy, hogy „aligha maradunk el ezen a téren a nyugati országoktól”.  Nem feltétlenül ellentétes ezzel, hogy mindkét nemnek közel fele  (a nők 45%-a és a férfiak  49%-a)  szerint „sokan küzdenek szexuális zavarokkal a tudatlanságuk és előítéleteik miatt”.   Végül pedig majdnem ugyanennyiük  (a nők 42%-a és a férfiak 43%-a)  szerint „a bajok oka, hogy nincs korszerű szexuális nevelés, tanácsadás és gyógykezelés”. Nem meglepő, hogy mindkét utóbbi válasszal a vallásosak kevésbé értettek egyet  (38-39%), mint a nem vallásosak (de ők is csak 50% körül).

 

A saját tapasztalatra hivatkozó megjegyzések választéka itt is gazdag. Pl.:

 „A férfiak csak akkor kulturáltak szexuálisan, ha van egy megfelelö nö aki megtanitja öket, milyen a valódi szeretkezés.”        „Az emberek szexuális kultúráját a gyerekes infantilizmus jellemzi.”     „Mivel nő vagyok, csak a férfi partnereimről tudok nyilatkozni.  Volt, aki 26 évesen nem tudta mi az a clitoris és a női havibaj.  És sokaknak nagyon szegényes a szexuális kultúrájuk.”     „ A barátaimból kiindulva jónak mondhatom, bár találkoztam problémás esetekkel.”      „A segítségre szorulók is csak korlátozott mértékben juthatnak hozzá tanácsadáshoz (kevés helyen van, anyagilag nem elérhető sokak számára).”    „Többet kellene beszélni róla. És nemcsak beszélni, hanem valamilyen módon tanítani".

 

b)     Az attitüd-csoporthoz tartozó, harmadik kérdés: „Mi a véleménye az úgynevezett szexuális forradalomról?”  Itt két válaszfajta dominált.  Legtöbben  (a nők 33,5%-a és a férfiak 30%-a)  úgy vélekedtek, hogy „Sajnos, megtörtént, ezért lazultak az erkölcsi normák, sokan félrelépnek”:  Valamivel kevesebben  (a nők 29%-a és a férfiak 21%%-a)  gondolják azt, hogy „a nők társadalmi méretű egyenrangúsítása jelentene forradalmi változást”.  Még kevesebben  (a nők 18,5%-a és a férfiak 21%-a) gondolják azt, hogy „állítólag már lezajlott, amit nem hiszek, mert nem érzek változást”.  Végül pedig  csak a nök 8%-a, viszont  a férfiak 20%  ítéli úgy, hogy „ma inkább „antiszexuális forradalom” van, erősödött a szexuáltabu”.  Ez elég jelentős és jellemző különbség a nemek  attitüdjei között, s magyarázatra szorul. 

Mindebből az is nyilvánvaló, hogy a válaszolók többsége nem nagyon ismeri és érti a szexuális forradalom fogalmát. Egyrészt tévednek azok, akik azt hiszik, hogy már megtörtént, mert csak azokra a sajtóhírekre alapoznak, amelyek ezt, mint (az 1960-70-es években) megtörtént jelenséget emlegetik, s nem ismerik azokat a megalapozott elemzéseket, amelyek kimutatják e hiedelem eredetét  (fogamzásgátló tabletták megjelenésének és a pornoipar fellendülésének liberalizáló hatása stb.), s azt, hogy  ezek a felszínes és átmeneti változások alig módosították a nemek viszonyát és a társadalom patriarchális jellegét.  Az a tény, hogy többen „lépnek félre”, még nem szexuális forradalom; mint ahogy egy konzervativ hullám sem jelent „antiszexuális forradalmat” (inkább a forradalom fogalmának devalválását).  Viszonylag kevesen ismerték fel, hogy csak a nők társadalmi méretű egyenrangúsítása jelentene forradalmi változást.  Kérdés azonban, hogy az így válaszolók fölmérték-e az egyenrangúsításból eredő követelményeket.

Az egyéni tapasztalatra hívatkozások is a bizonytalanságot szemléltetik. Példák:

 

„Meg is történt, meg nem is...olyan mint a feminizmus (férfiasított nőiség). Azt hiszem, nem igazán tudom, milyen foradalomnak kellene jönnie.”       „Szintén a pszichés degenerálás eszköze, és arra szolgál(t), hogy a népet könnyebben lehessen az orránál fogva vezetni,”       „Szerintem nagyon jó dolog volt, úgy gondolom, ma sokkal egészségesebb, egyenrangúbb a párkapcsolat, mint a szexuális forradalom előtt.”       „… nem tudom, lehet, hogy régen rosszabb volt, mert szorongtak, és még inkább tabu volt, de ami most van, az sehogy sem jó.”       „Ilyen dolgokról még nem gondolkodtam. Több információra lenne szükségem.”      „Számomra annyit jelent, hogy nyíltabban beszélhetünk arról, amit eddig titokban, de mindig is megtett az emberiség.”    „A szexualitás elvesztette a jelentőségét, a titokzatosságát, a "beavatás"-jellegét. Szinte kötelező átélni tizenévesen, különben "lúzer"-ként kezelik a kortársak azt, aki nem próbálja ki.”

 

Konklúziók

 

A kérdőív 26 kérdésére adott válaszok többségükben megfeleltek a vizsgálat kezdeti hipotéziseinek.  Vagyis a feldolgozott adatok  szerint a vizsgált minta szexuális attitüdei jelentős ismerethiányról és előítéletekről, a hagyományos szexuáltabu gyengülő, de még elég erős hatásáról tanúskodnak.

Különösen érzékelhető ez a szexuális kommunikáció  fejletlenségében;  abban, hogy sokan (a kérdezettek közel fele) még a partnerükkel is nehezen tudnak őszintén és gátlásoktól mentesen beszélni a szexualitásról.  (Bár ennek jelentőségét a többségük elismeri, hiszen vannak szexuális-partnerkapcsolati problémái.) 

 

Az egyik alapvető attitüd-probléma, hogy a kérdezettek mintegy kétharmada az emberi szexuális viselkedést ösztönösnek, velünk születettnek  tartja;  így a tanulás szerepe bizonytalan és elhanyagolható.  Vagyis nem kell tanulni, jön magától;  csak a körülményekre kell ügyelni.  Akik viszont mégis tanulandónak tartják, azok nagyon hiányolják a tanácsadásokat és tanfolyamokat  

Másik, problematikus attitüd, amely a nemi életet elválaszthatatlannak tartja a szerelemtől.  Ez a romantikus illúzió már csak a válaszolók kb. egyharmadára volt jellemző, s inkább a nőkre, mint a férfiakra.  A válaszolók közel fele viszont felismerte, hogy „szerelem nélkül is örömet és kielégülést jelenthet”.  Sőt, közel háromnegyede azt is, hogy a rendszeres szexuális kielégülés „a párkapcsolatok egyik alappillére.”  Az erotikus igényszint tehát mindkét nemnél elég magasnak tűnik.

 

Ugyanakkor egészen korszerűnek tűnik a maszturbációval kapcsolatos attitüd is, amennyiben a túlnyomó többség szerint ez „mindkét nemnél és bármikor természetes módja a nemi életnek.”  Azt ugyan csak egyharmaduk ismeri el, hogy lányoknál ez „elősegítheti az orgazmuskészség kialakulását;  teljes elutasítás vagy korlátozás azonban csak a minta néhány százalékánál fordul elő.

Egy másik alap-attitüd a közösülések (vagyis a hagyományos értelemben vett „nemi élet” tizenéves kori megkezdésének elfogadásában meglepően liberálisnak mutatkozik: a válaszolók mintegy kétharmada  „alapos felkészültség, biztonságos fogamzásgátlás esetén” nem ellenezné ezt.  Könnyen lehet azonban, hogy az alapos felkészültségen csak a fogamzásgátlást értik, s így túlzottan leegyszerűsítik a feltételeket.  Az is kissé kétértelmű, s megint a szerelem illúziójára utal, amit kb. 40%-uk hangsúlyoz: „Csak kölcsönös szerelem esetén, ha mindketten igénylik”  Más vizsgálatokból tudjuk, hogy a szerelemre hivatkozás sokféle más érdeket takarhat.

 

Ehhez kapcsolódik a közösüléstől eltérő szeretkezési módok elfogadásának vagy elutasításának attitüdje.  Nem igazolódott az a hipotézis, amely szerint a petting különböző formáitól (manuális, orális és anális ingerlés)  a többség idegenkedne.  Sőt, úgy tűnik, hogy a kölcsönös, orális ingerlést sokan (kb. 40%) még a manuális ingerlésnél is inkább kedvelik.  A nemek között jelentősebb különbség csak az anális ingerlésnél mutatkozik, amit a nők egyharmada, a férfiaknak több mint fele fogad el.

A ritkább szexuális orientációval, konkrétan a homoszexualitással kapcsolatos attitüd a válaszolók mintegy felénél elfogadást mutat  (érdekes módon kicsit több nőnél, mint férfinél. (Jelentős különbség csak a vallásosak (40%) és a nem vallásosak (74%) között van, de ez érthető.)  Csak 8-14% tartja kórosnak, de elég sokan mégis sajnálják őket.  Vagyis a vizsgált minta igyekszik elfogadni ezt az orientációt. 

 

A meztelenség, a nudizmus és ezzel kapcsolatban a pornográfiával kapcsolatos attitüd szintén sajátos megosztottságot, bizonytalanságot és ambivalenciát mutat.  A válaszolók közel kétharmada  (ezen belül inkább a nők, mint a férfiak)  idegenkedik  minden meztelenség látványától, bár ugyanakkor sokan vonzónak tartják, csak éppen félnek tőle.  A pornográfiától  közel 40% idegenkedik, mert legtöbbször megalázza, tárgyként kezeli a nőket. Ugyanakkor a férfiak közel fele a szexuális kiváncsiság kielégítésére alkalmasnak tartja  (míg a nőknek alig negyede).  Viszont mindkét nem több mint egyharmada elfogadhatónak tartja, ha egészséges szexuális viselkedést mutat. Ez korszerű attitüdnek tűnik, bár nem világos, hogy ki, mit tart egészséges szexuális viselkedésnek.

 

A prostitúcióval kapcsolatos attitüdre jellemző, hogy a kérdezettek fele a szexuális szolgáltatók többségét segítségre szoruló áldozatoknak tartja.  Viszont 20-30 százalékuk nem ítéli el, mint egyszerű üzletkötést, amelyben mindkét fél jól jár.  Ezt kiegészíti (főleg a férfiak 40%-a szerint), hogy „a prostituált legyen önálló vállalkozó, aki adót fizet és társadalombiztosítást kap”. A kétféle attitüd csak látszólag ellentmondásos, hiszen alig 5-10%  kíván minden eszközzel küzdeni a prostitúció ellen; a túlnyomó többség helyzetük javítására törekszik, s ezt látka reális lehetőségnek. (Ami tulajdonképpen szociálisan kedvezőnek mondható.)

 

 Az  antikoncepcióval és művi abortusszal kapcsolatos attitüdök  két kérdés válaszaiból derültek ki.  A hormontablettás fogamzásgátlást mindkét nem kétharmada biztonságosnak tartja, s egyharmaduk igényel több információt és könnyebb hozzáférést.  Minden más válasz elhanyagolhatónak tűnik;  még a petting szerepét is kevesen ismerik fel (főleg a nők). Ebből világosan következnek a nevelési feladatok. De hasonló a helyzet a terhességmegszakítási  attitüddel, amelynek jellemzuője, hogy a válaszolók fele „a pár magánügyének”  tartja. De majdnem ugyanennyien azt is belátják, hogy megfelelő szexuális nevelés esetén alig kerülne sor rájuk. 

 

Problematikusabbnak tűnik a  párkapcsolat (ill. házasság) jellegével, zavaraival és jövőjével kapcsolatos attitüd.  Ez több kérdés válaszaiból derül ki.  A párkapcsolat jellegét illetően mindkét nemű válaszolók közel kétharmad része „egész életre szóló, kizárólagos” párkapcsolatot igényel.  Vagyis a hagyományos attitüd változatlanul dominál, annak ellenére, hogy  a gyakorlatban egyre kevesebb ilyen kapcsolatot láthatunk.  A fennmaradó egyharmad attitüdje viszont a szabad kapcsolat-létesítéseket preferálja.  S valószínűsíthető, hogy ez a továbbiakban erősödni fog.

A párkapcsolati elvárások attitüdjére mindkét nem túlnyomó többségénél a biztonság, megbecsülés, barátság és szolidaritás preferálása jellemző.  Emellett mintegy kétharmaduk  (ezen belül a férfiak jóval többen, mint a nők)  a rendszeres és kielégítő nemi életet is fontosnak tartják.  A gyermekvállalás és nevelés viszont csak alig egyharmaduk számára jelentős elvárás; s még kevesebbeké az önmegvalósítás elősegítése.  Ez utóbbiak a párkapcsolati elvárások problematikus részei.

 

Az elvárásokkal szorosan összefügg a harmónikus párkapcsolat alapfeltételeivel kapcsolatos attitüd.  Itt ugyan mindkét nem jó kétharmada a kölcsönösen reális igényeket jelölte meg, de még többen hangsúlyozták a kölcsönös szerelmet, ezt a hosszabb távon illuzórikus sztereotipiát.  A hasonló értékrendet és műveltségi szintet a válaszolók alig több, mint a fele tartja fontosnak;  az anyagi megalapozottságot csak egynegyedük.  Az érzelmi és szexuális kizárólagosságot viszont közel egyharmaduk. Vagyis sajátosan keverednek a konzervativ és liberális attitüdök. 

A párkapcsolati  problémák kezelésének attitüdjét is nagyjából ugyanez jellemzi.  A válaszolók mintegy fele ( s még inkább a 30 év felettiek)  a szaksegítség igénybe vételét preferálják; de a többiek a „felelősség-megállapítást”, a válást, vagy a megalkuvást tartják jó megoldásnak (a konstruktiv konfliktuskezelés helyett).

 

Mindezzel összhangban áll, hogy a válaszolók több, mint fele nem kételkedik a házasság jövőjében, sőt, azt szükséges intézménynek tartja.  (Ugyanez a vallásosak kétharmadára jellemző; ami mutatja, hogy kifejezetten konzervativ attitüd.)  Közel egyharmaduk ugyan elismeri a házasság válságát és új, a nemek egyenrangúságán alapuló tipusainak létrejöttét, de a korábbi attitüdök alapján ez inkább frázisnak tűnik.

A féltékenységgel és a szabad párkapcsolattal összefüggő attitüd  szintén tájékozatlanságról és a konzervativ szemlélet dominanciájáról tanúskodik.  A válaszolók közel fele  (főleg a 30 év alattiak)  a félrelépés gyanúja esetén jogosnak tartja a féltékenységet. A többiek jelentős része ugyanakkor elismeri, hogy beteges dolog, ami tönkreteszi a kapcsolatot, és sokan (egyötödük) vélik úgy, hogy a a féltékenység a szerelem velejárója.  A szabad, vagyis nyitott párkapcsolat jelentése a válaszolók egyik fele számára „nem világos”.  Egyharmaduk egyetért azzal, hogy az egyéni szabadság mértéke megegyezés kérdése;  de csak 10-15%-uk látja úgy, hogy a hűség nem azonos az érzelmi és szexuális kizárólagossággal, így a házastársak is szabad emberek maradhatnak.  Vagyis ez az attitüd is bizonytalan és felemás.

 

Végül pedig a nemek „szexuális alaptermészetét” és kulturáltságát, valamint az állítólagos „szexuális forradalmat” értékelő attitüdjével kapcsolatos kérdések válaszai mintegy keretbe helyezték az eddig kialakult képet.  A nemek hagyományos értelemben monogám vagy poligám beállítottságát a válaszolók kétharmada ítélte a körülményektől és neveléstől függőnek, vagyis nem „veleszületettnek”, mint a hagyományos szemléletűek jelentéktelen aránya.  Ez ugyanúgy kedvezőnek tűnik, mint a hazai szexuális kulturáltság megítélése. A válaszolók közel egyharmada ugyan nem tart bennünket elmaradottabbnak a nyugati országoktól, de közel fele elismeri a szexuális tájékozatlanság és előítéletek sokakat zavaró hatását, és azt, hogy ez csak korszerű szexuális neveléssel és terápiával orvosolható.  A „szexuális forradalommal” kapcsolatos attitüdök sokkal inkább megoszlanak: a válaszolók egyharmada sajnálja, hogy megtörtént és elítéli, züllesztő hatásúnak tartja. Ők azok, akik összetévesztik ezt a fogalmat a szexhullám szélsőségeivel.  Kicsit kevesebben vannak, akik nem hisznek megtörténtében, de igénylik, mint a nők társadalmi méretű egyenrangúsítását.  Még kevesebben úgy vélik, hogy erősödött a szexuáltabu.  Ez  indokolatlan általánosításnak tűnik. Mert, bár a konzervativok szexellenes attitüdje erős maradt, de ugyanakkor fokozatosan erősödik a liberális attitüd (amit főleg a tájékozatlanság fékez).

 

Irodalom

 

Argejo Éva et al.:  Szexpiaci igények Budapesten.  Jel-Kép, 1990/2.

A szexuális problémák gyakorisága és a segítség igénye. Az M & H Communications

          1999-es felmérése. In: M. Szexol. Szemle,  2001/2-3. számában,

Bágyoni Attila: Válasz a nőknek.  1987, Pallas K.

Bágyoni Attila:  Üzenet a férfiaknak.  1985,  Lapkiadó V.

Barry, K.:  Femal Sexual Slavery.  1979, Prentice-Hall

Bernard, J.:  The Future of Marriage.  1972, World

Blumenstein, Ph. & P. Schwartz:  American Couples.  1983, Morrow

Branden, N.: The Psychology oif Romantic Love.  1980,  Tarcher

Buda Béla:  A szexualitás modern elmélete.  1972, Tankönyvkiadó

Buda Béla:  Szexológiai és szexuálpatológiai tanulmányok. 1986, SzOTE

Buda Béla: A szexuális viselkedés változó trendjei.  In: Magyar Venerológiai Archivum, 2000/2-3. szám

Calderone, M.:  Questions and Answers About Love and Sex.  1980, Avon Books

Cargan, L. &M. Melko:  Singles. Myths and Realities.  1982, Sage Publ.

Davis, M.: Intimate Relations.  1973, Free Press

Dodson, B.: Liberating Masturbation.  1974, New York

Forrai Judit & Tóth László: Egy szexológiai felmérésről.  M. Szexol. Szemle, 1999/4.  (Eredeti cikk az Egészségnevelés 1997/6. sz.-ban)

Francoeur, R. & A, (Eds.): The Future of Sexual Relations.  1974, Prentice-Hall

Gagnon, J.H. (Ed.):  Human Sexuality in Today”s  World.  1977, Little, Brown

Gerevich József:  A szükség prostituáltjai.  Világosság, 1983/1.

Gordon, Ch. & G. Johnson (Eds.):  Readings in Human Sexuality.  1980,  Harper & Row

Green, R.:  Human Sexuality.  1975,  William & Wilkins

Heleszta Sándor, Rudas János:  Munkásfiatalok és egyetemisták szexualitása.  1978, MTA Szoc. Int.

Hite, Sh.: Hite Report. A nők szexuális életéről.  2000, M. Könyvklub

Hollitscher, W.: Sexualität und Revolution.  1973, M. Blätter

Kamarás István (szerk.): A szerelemről, komolyan. Tanulmányok.  1985, Gondolat K.

Kemény István (szerk.):  A szexuális élet szociológiája.  1972, Közg. És Jogi K.

Kluge, N. & M. Sonnenmoser: Sexualleben der Deutschen.  2000,

Kon, I.S.:  Kultúra – szexológia.  1981, Kossuth K.

Lief, H. & L. Payne: Sexuality. Knowledge and Attitudes.  1975, Am. J. of Nursing

Long Laws, J & P. Schwartz:  Sexual Scripts.  1977, Dryden Press

Ludas M. László (szerk.): A fogamzástól a felnőtté válásig.  5. kiad. 1983, Tankönyvk.

Masters, W. & V. Johnson:  The Pleasure Bond.  1974, Bantam Books

McCary, J.: Sexual Myths and Fallacies.  1971, Reinhold Co.

Mérei Ferenc et al.:, Miért írunk a szerelemről?  Új Forrás, 1982/1.

Meyners, R. & C. Wooster:  Sexual Style.  Facing and Making Choices.  1979, Harcourt

Money, J. & H. Musaph (Eds.): Handbook of Sexology.  1976,  Elsevier

Nass, G. et al.:  Sexual Choices. An Inrtoduction.  1981, Wadsworth Co.

Ortner, Sh. & H. Whitehead (Eds.):  Sexual Meanings. The Cultural Construction of

            Gender and Sexuality. 1981, Cambridge Univ. Press

Porter, R. & M. Teich:  Sexual Knowledge, Sexual Science. The History of Attitudes.  1994, Cambridge  Univ. Press

Reich, W.:  Der Einbruch der sexuellen Zwangsmoral.  1972, Kiepenhauer V.

Reich, W.: Die sexuelle Revolution… 1971, Fischer V.

Sas Judit, H. Nőies nők és férfias férfiak.  1984, Akadémiai K.

Selg, H.: Pornographie. Psychologische Beiträge zur Wirkungsforschung.  1986, Huber

Simmel, Georg:  A kacérság lélektana.  1990, Atlantisz K.

Starke, K. & W. Friedrich:  Liebe und Sexualität bis 30.  1984,  DvW.

Szilágyi Gyula:  Szexológiai adatgyűjtés a Tiszántúlon. M. Szexol. Szemle, 2001/1

Szilágyi Vilmos:  Pszichoszexuális fejlődés, párválasztási szocializáció. 1976, Tankönyvk.

Szilágyi Vilmos:  A házasság jövője.  1978, Minerva

Szilágyi Vilmos:  Nyitott házasság, korszerű életstilus. 1988, I.P.V.

Szilágyi Vilmos:  A  nemek viszonyának jövője.  2010, Háttér K.

Szilágyi Vilmos, Németh Endre: Tizenévesek szexualitása..  1988,  Fok-Union

Tóth László:  Homoszexualitás és társadalom – avagy hogyan vélekedik

            a magyar társadalom… In: Tóth L: A homoszexualitásról. 1994,  T-Twins K.

 

 

 

Európai  szexológusok  10. kongresszusa

Porto, 2010 május  9-13.  

 

Ez a kongresszus nemcsak olyan értelemben volt nemzetközi, hogy az európai szexológiai társaságok  (kivéve a Magyar Szexológiai Társaságot)  vettek benne részt, hanem azért is, mert más kontinensekről is sokan felkeresték.  Több mint 600 szexológus vett részt, sokan előadással vagy poszterrel  A kongresszust a 25. évfordulóját ünneplő  Portugál Klinikai Szexológia Társasága  szervezte ezzel a jelmondattal: A szexológia múltja, jelene és jövője:  a multidiszciplináris szexológia évszázadának ünneplése. A Társaság elnöke,  Pedro Nobre köszöntőjében jelezte, hogy az előadók 32 országból érkeztek.

A kongresszus programja 17 jelentős témakörre terjedt ki.  Ezek a következők:

 

1.  Történelem és szexualitás.  Itt többek közt a szexológia elmúlt száz évéről, a Kinsey működése óta eltelt hat évtizedről és   Masters—Johnson     szexuálterápiájának 40 évéről esett szó.

2.  Elmélet és szexualitás.  A szexuális viselkedés és működés  főbb elméletei. 

3.  Alapvető kutatások a szexológiában.  Új kutatási módszerek: idegi és hormonális vizsgálatok stb.

4.  Szexuális jogok.  A 11 pontba foglalt univerzális jogok alkalmazása.

5.  A  szexuális egészség; s ennek testi, lelki és nevelési vonatkozásai.

6.  Szexuális pszichoterápia.  Új fejlemények a  párterápiában és a tanácsadásban.

7.  Szexuális medicina  a nőgyógyászatban, endokrinológiában, andrológiában  stb.

8.  Szexualitás és nevelés:  szexológiai képzés és a szexuális nevelés új modelljei.

9.  Társadalomtudományok és szexualitás.  Szex és internet, pornográfia, prostitúció.

10. Szexuális úton terjedő fertőzések.   Ezek okai, megelőzésük és gyógyításuk.

11.  Szexuális orientációk:  heteroszexualitás, homoszexualitás és biszexualitás.

12.  Párkapcsolat és szexualitás.   Intimitás és szerelem. Az erotika szerepe a kapcsolatokban.

13.  Szexuális funkciózavarok:  férfi és női zavarok okai, kezelésük és megelőzésük.

14.  Parafiliák és szexuális erőszak:  a szexuális addikciók okai, kezelése és megelőzése.

15.  A  nemi identitás zavarai.  Hormonális és  műtéti kezelése. A transzgenderizmus megelőzése.

16.  Farmakologia:  a szexuális funkciózavarok és parafiliák gyógyszeres kezelése.

17.  Pszichiátria és szexuális egészség.  A neurotikusok, depresszivek és szkizofrének  szexuális zavarainak kezelése;  az antipszichotikus gyógyszerek hatása.

 

Az  absztraktokat, vagyis a referátumok és poszterek rövid kivonatait az európai szexológia Franciaországban szerkesztett folyóirata, a „Sexologies” májusi külön száma  publikálta;  ezt  Erwin Haeberle professzor küldte meg nekem, s ennek alapján tudok beszámolni néhány fontosabb előadásról. A  kongresszus referátumai öt kategóriába sorolhatók:  az „arany medál”-osok  és a „mesterek” előadásai után az egyéb előadók, a workshopok és a  szimpóziumok referátumai következnek. (Az utóbbiak a felsorolt, 17 témakör szerint csoportosítva.) Az absztraktok terjedelme  erősen változó, inkább csak a vizsgált témákat sorolják fel, az eredményekről keveset mondanak;  így jelentőségüket nehéz megítélni.  De már a témaválasztás, a vizsgált problémák felsorolása is érdekes képet ad arról, hogy mivel foglalkoznak a mai szexológusok.

 

A három „arany medálos”  előadó közül A. Gomes, portugál pszichiáter a szexológia  1970  óta bekövetkezett „evolúcióját”  elemezte.  A szexuális funkciózavarok kezelése terén Masters és Johnson alapművének (Human Sexual Inadequacy) megjelenése  hozta a legnagyobb változást :  a szexuálterápia  párterápia  lett.  A fejlődés újabb lépése volt, amikor 1983-ban R. Virag  felismerte a  papaverin  értágító hatását, majd 1998-ban megjelent a sildenafil  (Viagra)  ami még inkább megkönnyítette a pénisz merevedését.  Gomes  szerint mindez háromféle terápiás megközelítést jelent. Első volt a párterápiás megközelítés, második az andrológia, a harmadik pedig a szexuál-medicina.  (Bár az utóbbiak sem zárják ki a párterápia elsődlegességét.)   Újabb, jelentős változásnak nevezi a „szexuális kisebbségek”előtérbe kerülését:  1973-ban törölték a homoszexualitást az amerikai Diagnosztikai Kézikönyvből  (DSM), s hasonlóképpen átértékelődött több más „szexuális deviancia”;  a szexuális parafiliák (perverziók)  közül pedig  csak az agresszivitással járókat tekintik patologikusnak, a többit nem.

 

A  másik aranymedálos előadó, a finn  O.J. Kontula  az európaiak szexuális viselkedésének változásait elemezte.  Megállapítása szerint a finnek körében  rendszeresen (1992, 1999 és 2007) gyüjtött, reprezentativ adatok más, európai felmérésekkel összehasonlítva  furcsa trendeket mutatnak.  Például jelentős különbségeket a férfiak és nők szexuális igényeiben,;  a közösülések csökkenő gyakoriságát, de ugyanakkor a maszturbációk szaporodását, az utóbbi tíz évben pedig gyakoribb orgazmus-zavarokat.  Ami még feltűnő, hogy a közvélemény szexuális attitüdjei ugyan liberálisabbá váltak, de a megbízhatatlanságot és hűtlenséget kevésbé tűrik.  Sőt, Kontula szerint a romantiklus szerelem reneszánsza figyelhető meg.

 

A harmadik aranymedálos előadó, Z. Zukerman  izraeli orvos, a  retardált ejakuláció multimodális kezeléséről  számolt be.  Klinikáján az utóbbi évtizedekben  52 olyan férfit kezeltek, akik a közösülés közben képtelenek voltak orgazmushoz és magömléshez jutni.  Ennek okai között megtalálható volt pl. a maszturbáció kerülése, a szexellenes, vallásos beállítottság, a félelem a gyermeknemzéstől és a partnerek közötti rossz viszony.  A kezelés az említett okok megszűntetésére irányult, éspedig párterápiával, relaxációs és „érzéki fókusz” gyakorlatokkal, kognitiv behavior terápiával.

 

A tíz „Master” előadó közül  az angol J. Dean  a szexuális medicina múltjával, jelenével és jövőjével  foglalkozott;  W. Everaerd holland pszichológus a aszexuális emóciókkal.  Kiemelkedően érdekesnek tűnik az amerikai John Gagnon előadása  a Kinsey utáni  szexológiai kutatásokról, amelyek nyomán sok minden átértékelődött.  Egy francia orvos, F. Giuliano azt a kérdést vetette fel, hogy vajon organikus oka van-e az egész élet során fennálló korai magömléseknek?  Feltételezése szerint igen, mert  a gerincvelő egy pontjának ingerlése és az agy genetikus tényezői kiválthatják az ejakulációs reflexet.  A francia  A. Giami  arról beszélt, hogy az egészségügyi gyakorlatban fennállhat az  eroticizálódás veszélye. J.R. Heiman, a Kinsey Intézet munkatársa  azt elemezte, milyen hatást gyakorolnak a hormonok a nők szexuális vágyaira.  Kimutatta, hogy hormontartalmú szerektől nem várhatók nagy eredmények.  E.O. Laumann, a chicagoi egyetem szociológusa  három felmérés alapján elemezte az  egyéni élet folyamán változó szexuális megnyilvánulásokat.  A portugál P. Nobre  a pszichoszexuális terápia múltjáról, jelenéről és jövőjéről  beszélt, s kimutatta, hogy a pszichológiai tényezőknek döntő szerepük van a szexuális működésben.   A.P. Palha, az E.F.S. jelenlegi elnöke  felhívta a figyelmet a Pszichiátriai Világszövetség  kiadványára („Psychiatry and Sexual Health”, 2006),  amely a szexuális funkciózavarok integrativ megközelítését javasolja;  továbbá sürgette a pszichiáterek szexológiai képzését.   R. Segraves amerikai szexológus a  szexuális diszfunkciók diagnosztikai kritériumainak módosítását sürgette, különös tekintettel az észlelt zavar súlyosságára és tartósságára.  L.  Tiefer  a  női szexuális zavarokkal  kapcsolatos gyógyszeripari visszaélésekről, a női szexualitás medikalizálásáról beszélt.  Az ugyancsak amerikai B. Whipple  pedig az ún. „G-zóna” kapcsán  E. Gräfenberg életművét méltatta.

 

Az egyéb előadók mintegy félszáz előadása közül sajnos, csak néhány fér bele ebbe az ismertetésbe (s ezek kiválasztása teljesen szubjektiv).  Érdekes, hogy a témák mintegy 20%-a a nők szexuális problémáiról szólt;  J. Bitzer például azt vizsgálta, hogy  a nemi vágyak csökkenése mennyiben biológiai vagy párkapcsolati eredetű.  Mások a szorongás, a különböző érzelmek vagy a szociokulturális tényezők, továbbá a maszturbáció hiányának hatását vizsgálták. Több előadó foglalkozott a testi vagy értelmi fogyatékosok és egyéb, speciális igényűek (pl. krónikus betegek) szexuális jogaival és egészségével.  Ugyancsak többen vizsgálták az internet-használat pozitiv vagy negativ szerepét a szexuális kultúra terjedése szempontjából   Ennek kapcsán E. Haeberle ismertette szexológiai archivumának 12 nyelvű weblapját, amelyen a szexuális egészség kurzusai bárki számára hozzáférhetőek.  O. Kontula az európai szexológisok képzési programjairól számolt be.  Egy spanyol előadó,  L. Montejo  a szexuális szenvedélybetegek kezelését ismertette. Mások  a szexuális izgalmi folyamatok idegrendszeri képalkotó eljárással (fMRI)  történő elemzését mutatták be, vagy a figyelem változásait követték szexuális funkciózavarok esetén.  Néhány előadó a szexuális nevelés helyzetét és fejlesztésének lehetőségeit ismertette.

Mindezek bővebb ismertetésére is van lehetőség, s ebben a kongresszuson részt vevő két magyar orvos is segítséget nyújthat..  A  szexológiával foglalkozók számára mindenképpen hasznos lenne a kongresszus tanulságainak megbeszélése.

                                                                                                                                                          Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

„Soma Mamagésa” –  posztmodern  nőideál?

 

„Soma Mamagésa” néven ismert Spitzer Gyöngyinek, az egyedi küllemű, boglyahajú popsztárnak már a harmadik könyve jelent meg, amely az első két, tanácskérő leveleket és válaszokat tartalmazó „Ébresztő!” kötet után  három hosszabb előadást és egx „mesenovella félét”  tartalmaz.  A „Nemek igenje” címben rejlő, látszólagos ellentmondást a fülszövegben úgy oldja fel, hogy  bárki igent mondhasson a saját nemiségére  és kiteljesedjen abban.  Hangsúlyozza, hogy hatalmas  hajtóerőt érez magában arra, hogy segítsen „másokat felszabadítani vagy ráébreszteni arra,  hogyan könnyíthetnek az életükön.”  Ennek nyilván előfeltétele volt, hogy ezt a „felszabadulást” ő maga már régebben átélte.  Bár nem világos, hogy őt ki és hogyan szabadította fel, de tény, hogy életét ez nemcsak megkönnyítette, hanem a jólét és a népszerűség csúcsaira vezette.

 

Gyöngyi viszont  azt írja, hogy önmagát szabadította fel. Jogos a kérdés: mi alól és hogyan?

A szokványos rabság vagy elnyomatás helyett – bár a Kádár korszak „zenitjén”, 1966-ban született – inkább csak az érvényesülési nehézségek leküzdése jelenthetett szociális felszabadulást. Mint szüleinek elsőszülött gyermeke, nyilván volt némi előnye az őt követő testvéreivel szemben (akiknek gondozásába besegített),  s jó tanuló lévén, az is feltételezhető, hogy az általános intelligenciát illetően jó genetikai alapokkal  (s talán némi férfias beütéssel)  született. Fontos szerepe lehetett annak, hogy anyja eredetileg színészi pályára készült,  s ennek sikertelensége miatt legalább Gyöngyit igyekezett sikerhez segíteni. Aki ennélfogva kisgyermek kora óta sikeres színészi pályáról álmodozott, s minden szereplési lehetőséget kihasznált.

A serdüléssel kapcsolatos élmények azonban átmenetileg más irányt szabtak az érvényesülésnek. Például 16 éves korában részt vett dr. Veres Pál egyik szexuális felvilágosító előadásán, s ez igen nagy,  szexuálisab „felszabadító” hatással volt rá. Felvette a felvilágosult, emancipált nő szerepét, s mint önmagát „folyton szerelmes” és  „szabadelvű vadkancának” érző lány,  belevetette magát a szexuális élményszerzésbe, a tapasztalatok gyűjtésébe, a férfiak meghódításába. Élvezni ugyan még nem nagyon tudta a közösülést (orgazmusig csak későbbi élettársával jutott). De tény, hogy volt igénye és képessége a szerepjátszáshoz, s kisebb sikereket is elkönyvelhetett, miközben különböző munkahelyeken dolgozott.

 

Színészi karriervágyát azonban nem adta fel, s Budapestre felköltözve többször, bár sikertelenül próbált felvételizni a Színművészeti Főiskolán, majd az underground helyszínein énekléssel próbálkozott. Itt, mint jóalakú, egzotikus frizurájú „szexis nő”  aki nemcsak hangjával, hanem sex appeal-jével is hatott a férfiakra, anyagiakban is mérhető sikereket ért el, s ez döntően meghatározta további életét. Végül a Dzsessz-Akadémiát elvégezve hivatásos énekesnő lett, s jó énekhangjával popzenészekhez csatlakozott.  Mindez megerősítette önbizalmát, nagyon magabiztosan mozgott a hasonló korúak társaságában,  Nagyra törő tervei voltak, s ezek közül többet sikerült megvalósítania,.

Pár éven belül élettársat is talált a zenészek között, s vele egy megvásárolt budakalászi családi házba költözött, ahol  két gyermeket is szült (épp a rendszerváltás környékén). Hét évi együttélés után házasságot is kötöttek Közben énekesi népszerűsége mellett különböző műsorokat szervezett. Jó íráskészsége, cikkei és sok barátnője révén jutott később a legnagyobb példányszámú női magazinhoz, ahol cikkei alapján hamarosan „életvezetési tanácsadó” lett 

 

Ettől ráébredt, hogy pszichológiát kellene tanulnia, ezért levelező hallgatóként beiratkozott a miskolci magánegyetemre, s ott 42 éves korában  befejezte a három éves „bachelor” szintet.  Szakképzését ugyan nem folytatta tovább, de ismereteit közben más forrásokból is igyekezett bővíteni.:  Megismerkedett például a Hellinger-féle „családállítási”  módszerrel,  a  „morfogenetikus”  (vagy „szellemi”) mező  elméletével, a kineziológiával; továbbá a különböző, távolkeleti, misztikus tanokkal és a hozzájuk kapcsolódó természetgyógyászat alapjaival.  Mindebből aztán érdekes  szemléleti egyveleg alakult ki. 

A kissé felületes, abbamaradt pszichológiai képzés és a hiányzó világnézeti (filozófiai)  tájékozottság ugyanis nem ellensúlyozta, sőt, tovább erősítette már az iskolás korában kialakult  (anyjától és másoktól átvett), vallásos  szellemhitét. A túlvilág és a lélek halhatatlansága nála a reinkarnáció  formájában jelentkezett:  Meggyőződése, hogy már többször élt, s ezekre – módosult tudatállapotban – vissza is tud emlékezni.  Ebből következően számára nyilvánvaló, hogy a testtől független lélek, amely a test halála után egy „köztes létben”  él, majd újra beköltözhet  egy testbe. 

 

Ez az ősi, hindu vallási dogma  olyan mélyen belerögződött, hogy az egész, további személyiség-fejlődését meghatározta.  Egyrészt úgy, hogy a mai kultúrának az ő számára éppen hozzáférhető, különböző ismereteit eleve szelektálja: bizonyos tételeket, elméleteket előnyben részesít,  másokat figyelmen kívül hagy. Vagy pedig ezeket is úgy értelmezi, hogy   beleférjenek az ő világképébe.  Vagyis  igyekszik összeegyeztetni a  tudományos elveket a misztikus tanokkal. S ezt nemcsak jogosnak, hanem  a lelki-szellemi fejlődés  fő feltételének érzi. .A reinkarnációba vetett hit azonban a túlvilág-hit,  a transzcemdencia egyik változata;  Gyöngyi ugyan nem tartja magát vallásosnak, mert egyik egyháznak sem híve. Bár régebben  közeledett a keresztény egyházakhoz;  először a reformátushoz, majd – a kabbala és a buddhizmus után – a katolikushoz. De mindez lepergett róla, mert  (egy interjú-vallomása szerint) „amíg az ember egy vallásba kapaszkodik, addig nem nőhet fel.” – vagyis nem válhat önállóvá.  Csakhogy ugyanez érvényes a reinkarnáció-hitre is.  Ezért Gyöngyi önállósága csak látszólagos

 

szellemi önállóság hangsúlyozása és a megszabadulás a hazánkban honos vallási irányzatoktól és egyházaktól  kétségtelenül pozitivum és követendő teljesítmény lenne.  Csakhogy ez mégis  „félmunka”  Gyöngyi részéről, mert nem terjed ki a különböző vallási hiedelmek  közös alapjára, a természetfeletti erőkbe vetett hitre, az anyagi világtól független  szellemi energiák és hatalmak  létezésének elfogadására és tiszteletére.  Amiből persze következik a csodákba és a megmagyarázhatatlan, misztikus jelenségekbe vetett hit.  Gyöngyi már több ilyen jelenséget átélt, de azért nem fogadja el, hogy teljesen kiszolgáűltatottak vagyunk a túlvilági hatalmaknak.  Jellemző ambivalenciája, hogy egyrészt hisz a Sorsban, az egyéni végzetben, másrészt hisz (vagy szeretne hinni)  a szabad akaratban és a sors legyőzésében.  Mindez a távolkeleti misztikához kapcsolja, bár igyekszik elfogadhatóbbá tenni ezt bizonyos népszerű, nyugati irányzatok, pl. Freud és Jung bizonyos tételeinek segítségével. 

 

Egy nemrég készült interjúban ezt mondta erről: „Én abszolút egyetértek azzal a keleti nézettel, hogy csak egyféle kreatív energia van: a szexuális energia. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy akinek sok a libidója, az éjjel-nappal nemi életet él…. De úgy gondolom, hogy a libidó viszi előre az embereket, és az a nő, vagy férfi, akinek nincs libidója, az egy idő után önfeladó lesz, és lemond a saját kreativitásáról: már nem akar ismeretlen területeket felfedezni, beleértve saját magát is. A saját utunk megtalálásában ezért nagyon nagy szerepe van a libidónak”. Máshol viszont különböző energiákról és  számszerűsíthető energia-szintekről beszél, amelyek hol biológiai, hol szellemi jellegűnek tűnnek. 

 

Egy másik interjúban  (Patika magazin, 2009 dec.)  elmondta, milyen  „sorsdöntő” hatással volt rá egy kineziológus  segítsége, amikor hangszalagján egy csomó keletkezett, s a műtéttől néhány kineziológiai kezelés mentette meg. „Ezután óriási változás kezdődött el az életemben, a 29 éves extroverzióból átfordultam az introverzióba. Akkor találtam meg a kis hanggal, a belső vezetővel a kapcsolatot, aminek következtében teljes autonómiában vagyok. Tehát senki sem mondhatja meg nekem, hogy mit kell csinálnom, mi a dolgom. Akkor lesznek az emberek önmaguk és szabadok, ha megtalálják a kapcsolatot a belső hanggal, hiszen mindenki maga tudja és érzi, hogy neki mi a jó. Az intuíció a belső hangon keresztül szól. Ez egy tanuló bolygó, ahova azért jövünk le, hogy tapasztaljunk és fejlődjünk. Nem szabad hagyni, hogy egy kívülálló mondja meg nekünk, hogy mit kell csinálnunk.”

Jellemző, hogy pszichológiai tanulmányai ellenére nem teszi fel magának a kérdést:  honnan ez a „belső hang”?  Pedig tudnia kellene, hogy minden „belső hang” az egyéni szükségleteket és azok elfogadását vagy alutasítását fejezi ki. Igy tulajdonképpen tanulás, vagyis korábbi élmények, hatások eredménye, ami negativ hatásokat is közvetíthet.   Tehát, ha kritikátlanul kiszolgáltatja magát a belső „sugallatoknak”, akkor megtéveszti saját magát, s csak illúzió, hogy a legjobb döntést hozza. 

 

Folytatva az interjút: „Mindenkinek van hajlama, de ahhoz, hogy a betegség kifejlődjön aktiválni kell azt, ami az energiaszint lezuhanásával kezdődik. Ez történhet stresszes helyzettől, negatív gondolkodástól vagy egyéb lelki problémától. Azt mindenki tudja, hogy háromféle betegség van, a környezeti, a karmikus és a lelki. Ha valaki eleve betegnek születik, az egy karmikus, hozott probléma. Nyilván vannak olyan helyzetek, amikor egy orvos munkája elengedhetetlen, például amikor elütnek valakit, akit bevisznek a sürgősségire és át kell ültetni, össze kell varrni stb. Sok esetben nem elég az orvosi beavatkozás, szükséges hozzá a lélek is…

Amikor nagyon pörgős időszakom van és nincs energiám, akkor előveszem valamelyik technikámat. Most már sok ilyet ismerek, amiket szépen folyamatosan másoknak is átadok a Lelki Wellness Hétvégéimen. Ilyenek például: auraerősítés, önbizalomerősítés, kineziológiai stressz-levezető gyakorlatok, „harmadik szem zseblámpázás”. Ezenkívül még imádkozom, mert igenis a „kérjetek és megadatik” működik.
Szerintem spirituális szempontból egy felnőtt, kiegyensúlyozott, egészséges embernek a József Attilai négy alapszükségleten kívül (ehess, ihass, ölelhess, alhass) még négy dologra van szüksége: … rendszeres mozgás, ami endorfint, boldogsághormont termel, rendszeres egyedüllét, csend, amiből ha nekem a heti három alkalom nincs meg, felborul az egyensúlyom, a harmadik dolog a természet közelsége, a negyedik pedig a kreativitás fejlesztése és minél gazdagabb megélése.”

 Itt megint vallásos-misztikus  (vagyis babonás)  gondolatokkal találkozunk.  Ilyen pl. a betegséghajlam „aktiválása” az energiaszint lezuhanásával;  „karmikus” betegségek feltételezése  (mintha a hindu misztika mindenkinek természetes lenne);  az imádkozás és a „kérjetek és megadatik” keresztény elvének  misztifikálása  (holott saját magán is gyakran tapasztalhatta, hogy hiába kér)  stb. Persze aki nagyon hisz abban, hogy imája  „meghallgattatik”, az nem kudarcra számít, hanem „sikerorientált” lesz, ami a hatékony viselkedés  előfeltétele. (Bár a sikert ez sem garantálja.)  De mit mond még:?

 

. „Rájöttem, hogy mi, miért történt az életemben és, hogy nincs véletlen. A sors nem akarta, hogy színésznő legyek, bár azért néhány színtársulatban megfordultam. Rendszeresen sikerem volt és számtalan pozitív visszajelzést kaptam, de a sors mégsem ezt akarta. A gyógyító, tanító szolgálatokat kaptam a művészetek mellé. Pedig nem ezt akartam, attól függetlenül, hogy 20 éve mondják az asztrológus és boszorkány barátaim, hogy ezzel fogok foglalkozni. De végül egyértelművé vált, hogy nekem ez szolgálatom. Nem én választottam, hanem engem választottak erre. Azóta nagyon sok pozitív dolgot, sikert generáltam másoknál is. Akivel elkezdek foglalkozni, és rárakom az energiámat, annak az élete gyökeresen megváltozik. Olyan sok forrásenergiát kaptam, ami mások életében is változást indukál. Ez iszonyú felelősség is. Fantasztikus technikák vannak a kezemben, például pránanadi hármas beavatott vagyok. Egyszerre mindent integrálok, a klasszikus pszichológiát, saját regressziós, vezetett meditációt, transzlégzést, (azaz hiperventillációs légzést), de beemelek hagyományokat, rituálékat is. 

 

Most van az ébredés kora, spirituális szempontból, az alvó gyermeki állapotból most ébredezünk. Az alvó azt teszi, amit mondanak és elvárnak tőle, ennek következtében bármilyen probléma merül fel az életében mindig más a hibás. A felébredt már azt mondja, hogy mindezt ő vonzotta be, és figyeli, hogy mit tud ebből tanulni és fejlődni. Nem másoktól várja az élete megváltozását. Az egyik kifele mutat, a másik belül keres.
A misszióm emellett a nők megsegítése abban, hogy a tudatosak legyenek. Nagyon lényeges, hogy visszaszerezzük a nők anyaistenséghez méltó helyét.”

 

Ebből az elég hosszú idézetből sok és lényeges dolgot megtudtunk arról a Gyöngyiről, aki ötletesen keveri, sőt, látszólag integrálja  a tudományt a babonás hiedelmekkel, a korszerű, pszichológiai módszereket az ősi, misztikus rituálékkal.  Az ilyen törekvések kétségtelenül megfelelnek a mai divatnak és közfelfogásnak, amely előnyben részesíti  a transzcendens irányzatokat  (főleg, ha azok (ál)tudományos  köntösben jelentkeznek  és személyre szóló segítséget ígérnek). Az is kétségtelen, hogy bár nem tudott (de nem is akart) letérni arról az útról, amelyen elindult, a választott területen  eredményeket ért el, és „fejlődött” is az adott határok között.  Ez főleg rendkívüli önbizalmának és szorgalmának, ambiciójának köszönhető…

 

A „gyógyító-tanító szolgálatra”  persze nem a „sors” (= Isten?)  választotta, hanem önmaga; hiszen ez a maga-kereste népszerűségből és az őt csodálók elvárásaiból adódott, bár az asztrológusok elhitették vele, hogy ez volt megírva a csillagokban.  S ő belenyugodott ebbe a „felsőbb akaratba”, amelytől hite szerint a  „forrásenergiát”  kapta.  De hol itt a szellemi önállóság, a szabad akarat? Valójában épp ellenkezőleg:  fatalizmusról  van szó.  Igy aztán csak ezt tudja másokban is „generálni”; ami legfeljebb annyi változást hozhat, hogy tudatosan belenyugszanak egy „belső hang” diktátumába.  Tehát elfogadják a sorsukat, s próbálják magukat jól érezni benne, sőt, energiát meríteni belőle. Hiszen a sorsáért nem okolhatja a körülményeket;  rá kell jönnie,  „fel kell ébrednie”, s megérteni, hogy csak azért születtünk erre a „tanulóbolygóra”  (vallásos fogalmazásban: ebbe a siralomvölgybe!), hogy  kármikus  sorsunkat teljesítsük, s további reinkarnációval  (vagy anélkül)  kiérdemeljük az „örök boldogságot”.  (a Nirvánát?)  Ez a misztikus tan a belenyugvást szolgálja az adott helyzetbe, s illuzórikus jutalmat ígér.

 

Az  „energia”  egyébként az egyik kulcsszó Gyöngyi szemléletében.  Nála ez elég kétértelmű fogalom;  eredetileg misztikus, szellemi energiát  (jin-jang,  prána  stb.)  jelent, de mérhető, anyagi formában is  előfordul, mint  rezgéshullám,  aminek különböző rezgésszáma lehet (1 és 1000  között), s ez jelzi az embernél a biológiai energia intenzitását. Amely a  200-as rezgésszám alatt túl alacsony, sőt, negativ hatású, afölött viszont pozitiv.  Ez a szint bizonyos technikákkal befolyásolható  (neditáció, jóga  stb.), de a különböző anyagoknak, tárgyaknak is sajátos energiaszintjük van, s eszerint hatnak ránk.  Gyöngyi talált egy viszonylag magas szintű anyagot, amiről ezt írta: „ az EM,vagyis az effektiv mikroorganizmus,amit 20 éves kutatómunka során fejlesztett ki egy japán tudós.  Hogy hogy vonzottam be ezt az élő anyagot, és mit éltem meg előtte,ami miatt ennyire örültem annak,hogy megtaláltam, lentebb részletesen megtalálható. Mindenesetre bekerült az életembe egy 430-as frekvencián levő anyag (700 már a megvilágosodás, a totális szeretet, de mint mondtam, 200 fölött minden pozitiv).” 

 

Gyöngyi beszerzi ezt az anyagot és sokféle formában használja, hogy energiaszintjét ezzel is biztosítsa.  Kérdés, hogy ezek a „varázshatású” tárgyak amulettek, vagy afrodiziákumoknak is mondhatók?  Esetleg a vitaminokhoz hasonlóak?  Egyébként valószínű, hogy  hatásuk éppen a beléjük vetett hiten és reménykedő várakozáson alapul, vagyis „placébók”. Jellemző, hogy az anyagi és a  szellemi  (vagyis anyagtalan)  energia között nem húz határt, bár nyilván az utóbbit tartja elsődlegesnek.  Úgy véli:  a biológiai (kémiai vagy bioelektromos) energiát is a  transzcendens, szellemi erő termeli vagy mozgatja, amely leginkább szexuális energia  (libido)  formájában nyilvánul meg. 

Ezért tartja alapvetően fontosnak a nemi életet, s hivatkozik Sigmund Freud  ösztönelméletére, mint spirituális szemléletének egyik „tudományos” alapjára.  Gyöngyi szerint  egyre jobban terjed a spirituális szemlélet, ám „leegyszerüsitve: minden az energián múlik.Vagyis az energia minőségén, szintjén, rezgésszámán.”  Ez ugyan inkább anyagi természetű energiának tűnik, s egyáltalán nem a spirituális (= transzcendens, misztikus, ezoterikus)  szemléletet támasztja alá; de ezt figyelmen kívül hagyja.  Ezek szerint ugyanis  a  libido rezgésszáma  szintén mérhető.  (Kár, hogy Freud és követői ezt nem tudták, s még ma sem fogadják el.)  A spirituális (vallásos-misztikus)  szemlélet terjedését pedig nem elősegíteni, hanem inkább  gátolni kellene, józanságra és realizmusra neveléssel.

 

Egyébként önismereti tévedésnek tűnik, hogy Gyöngyi introvertált lett, hiszen ma is a pörgés, a kezdeményezés, a társasági élet és a szereplés az elsődleges számára, tehát nagyon is extravertált.  Erről tanúskodik saját ön-elnevezése is:  a „gésa” hivatásos szórakoztató nőt jelent Japánban. A gésákat a férfiak hagyományosan rituális, magas színvonalú kiszolgálására nevelik, vagyis a férfiuralom erősítésére.  Nevüket választva Gyöngyi azonosul velük, így ő is a férfiuralmat szolgálja, bár tagadja ezt, vagyis ellentmond önmagának.  A „mamagésa”  mint sajátos, egyéni szóösszetétel,  egyrészt a középkorúságára, másrészt az anyai szerepre, vagyis megbízhatóan segítő és irányító készségére utal.  A „Soma” mint ritka férfi keresztnév használatának eredete és szerepe nehezen értelmezhető.  Nem valószínű, hogy a korábban magyarosított családi névből  (= Somogyi)  eredt volna;  inkább a férfias jelleget, a határozottságot és (ritkaságánál fogva) a különlegességet jelképezi. S egyben a modern nők törekvését arra, hogy férfiasan, aktivan is tudjanak viselkedni; vagyis mindkét nem képességeit egyesítő, „androgün”  lények lehetnek. (De elképzelhető, hogy egy internetes rádióhoz is köze van, amelynek külföldi elnevezése: „Soma”.)

 

Lehetséges, hogy Gyöngyi egy ilyen  „androgün, posztmodern nőideál”  szerepét kívánja betölteni.? Ha igen, ezzel nyilván példát akar mutatni, hogy minél többen kövessék az ő szemléletét és életstílusát, s ezáltal fölszabaduljanak, kiteljesedjenek, megvalósítsák „igazi önmagukat” és élvezni tudják az életet.   Ez mindenképpen prófétikus hivatástudatot jelent, vagyis hatalmas hitet az általa járt  út sorsszerű küldetésében és megváltás jellegű hatásában.  Ez a pszichés forrása a szinte kifogyhatatlan energiának, amiből adni kíván mindenkinek, s amitől úgy érzi, hogy mindig megtalálja az ehhez szükséges, legjobb módszereket.  Ennek visszaigazolását látja az őt csodálók lelkes csoportjában, a különböző köszönő-levelekben és segítséget felajánlókban.  (Bár persze bőven volt része visszautasításokban is.) 

 

Ezt a képet csak kiegészítik a különböző, útkereső próbálkozások.  Például mexikói élményeiről így vall:  „Guadalupe megmutatta nekem a mennyei női energia lényegét. (2001. október 26-án ennek hatására újra keresztelkedtem.) De az én kereszténységem kelet-ázsiai színezetű, saját, egyéni hitrendszeremen alapuló, ami egy folyamatos, intenzív belső út, önmagamon keresztül Istenhez. Éberségre törekedve folyamatosan keresem a feladatomat, hogy miként és miben kell szolgálnom a Felsőbb Erőt.” 

Ez már egyértelmű színvallás Gyöngyi vallásosságáról és prófétai hivatástudatáról  (amit a popzenei karrierrel próbál egyeztetni).  Az anyaság átélése ezt azzal színezte, hogy  „missziója lett”  a leendő anyák felkészítése az anyaságra, az egész életútat meghatározó jelentőségének tudatosítására.  Ahogy írja: „Előadásaimmal elkezdtem járni az országot , azóta is mindenfele “ébresztgetek”,hiszen most van az individualizáció, a spirituális felébredés időszaka, úgyhogy nagyon sok múlik a tudatosságon.” Hogy nála mit jelent a „spirituális felébredés”, azt már láttuk.  Ezért aztán valószínűsíthető, hogy ez a fajta „tudatosítás” inkább a transzcendentális illúziók erősítését szolgálja, nem pedig az individualizációt.

 

Mindenesetre Gyöngyi a pszichológiai tanulmányait többek közt arra használta fel, hogy :”a megváltozott férfi--női kapcsolati és szerepminták az átivelő generációkon.”  .témából írjon egy szakdolgozatot.  Ezt nem ismerem, s így nem tudom értékelni.  De tanulmányainak hatására fölismerni vélte az ún. „self-discrepancia”  eseteit, vagyis az önmagukkal meghasonló egyedeket,  akik segítségre szorulnak és ezt gyakran igénylik is.  Különösen azóta van ez így, amióta  „életvezetési tanácsadó” lett a Nők lapjánál.              Erről ezt írja: „… hozzám áramlik be havonta 80-90-100 levél, amit el is olvasok,és szinte mindre válaszolok is. Bár a feladatom nem ez lenne, csupán az, hogy ezekből egyet válasszak, találkozzak az illetővel,  majd 5000 karakter erejéig ezt irjam meg. Ez szinte már konkrét praktizálás. Csakogy itt nem terápiáról van szó,hanem egy konkrét találkozásról. Ezek a találkozások eddig 3 és 6 óra közötti intervallumban történtek, és addig nem engedtem el senkit, amig azt nem éreztem,sikerült vele megláttatnom saját magát és a problémáját kivülről, s az utat is,amin tovább mehet önmaga fele.” 

 

Gyöngyi „praktizálása” ugyan  nagyon is pszichoterápiás célú,  amennyiben segíteni akar az önmegismerésben és a lelki egyensúly helyreállításában.  Elég furcsa, hogy sem a 3-6 órás, problémafeltáró és kiútkereső beszélgetéseket, sem a  csoportos „lelki wellness”  foglalkozásokat nem tartja terápiának  (amire persze nincs is képzettsége és jogosultsága egy énekesnőnek, aki épphogy belekóstolt a pszichológiába, s prófétikus ideológiával misztikus tanokat hirdet).  Írásos válaszai és szóbeli tanácsai így eléggé kétes értékűek, mert sajátosan keverednek bennük a reális és irreális, a racionális és a misztikus elemek.  S minthogy a problémák többnyire a párkapcsolatokról szólnak, erősen érezhető, hogy hiányzik a tájékozottsága a szexológia terén.

Ettől függetlenül vannak szociálisan pozitiv törekvései.  például a  „nemek közötti egyensúly”, vagyis a teljes egyenjogúság és egyenrangúság  létrehozása, amit a saját életében már megvalósított 

(2010 szept.)                                                                                                                           

                                                                                                                                                                                  Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

A szexológia 20. Világkongresszusa

2011, Glasgow

 

A Szexuális Egészség Világszövetségének kétévenként esedékes, nemzetközi kongresszusát   ezuttal az angliai Glasgowban tartják  Itt a legkülönbözőbb szakemberek számolnak be tapasztalataikról és kutatási eredményeikről, a szexuális egészséget fenyegető veszélyekről és azok elhárításáról, a mindenkit megillető szexuális jogok védelméről.  A kongresszus jelszava:  A szexuális egészség jövője a 21. században.

A kongresszus többek közt az alábbi témákkal foglalkozott:

 

1. Azonosulás a biológiai nemmel..  Ennek zavarai az emberi jogok szemponzjából.

2.  A  rákos betegség és a szexuális funkciók

3.  A szexuális vágyak csökkenése nőknél, s ennek gyógyszeres kezelése.

4.  Homoszexuális családok  gyermekvállalási problémái.

5.  A tizenévesek terhességei;  északon és délen.

6.   A HIV-fertőzés megelőzése körülmetéléssel.?

7.  Haldoklás és nemiség;  palliativ ápolás, eutanázia.

8.  A  szexuálisan kiéhezettek problémái.

9.  Öregedés és szexualitás.

10.  A nemi erőszak problémái.

11.  A szexuális emberkereskedelem.

12.  A test-módosítások problematikája.

13.  A szexuális funkciózavarok kezelésének eredményei.

14.  Néprajzi és kulturális különbségek a nemi viselkedésben.

 

   A felsoroltakon kívül természetesen sok más téma is napirendre került a világ minden részéből összesereglett, több ezernyi résztvevő körében.  Mindezekről bővebben a kongresszus végleges programját tartalmazó,  216 oldalas könyvből értesültem, amelyet  Erwin  Haeberle  professzortól kaptam, aki maga is résztvett  a kongresszuson;  egy szimpóziumot vezetett az „Online szexuális nevelésről, s  annak  nemzetközi tapasztalatairól és terveiről”.  Az internet lehetőségeit ugyanis ezen a téren még korántsem használták ki, s nincs még egy olyan weboldal, mint a Magnus Hirschfeld szexológiai Archivumé, amely nemcsak könyvtárnyi szakirodalmat tesz elérhetővé, hanem 14 nyelven (többek közt magyarul) közöl hat szexológiai tanfolyamot is.

 

  A szexuális nevelés és a szakemberek szexológiai képzése egyébként az egyik fő témája volt ennek a kongresszusnak.  A programkönyv legalább két tucat előadást sorol fel erről, de igen sok poszter is ezzel foglalkozott.  Egy szimpóziumon megvitatták például az Európa számára kidolgozott szexológiai oktató-nevelő programot, amit kilenc nyugateurópai ország  19 szakembere  dolgozott ki  2010-ben.  Ezt a „holisztikusnak”  nevezett szexuális nevelést az Európai Unió nyugati tagországai nemcsak elfogadták, hanem kötelezővé is teszik a köznevelési intézmények számára. (Ehhez képest hazánk lemaradása elszomorító.)

 

  A  plenáris ülések előadói közül is sokan a szexuális kultúra terjesztésének problémáit igyekeztek elemezni és megoldhatóvá tenni.  Ennek egyik jelentős projektje  a Szexuális Egészség Világszervezetének  ifjúsági kezdeményezése, amely világviszonylatban kampányt indít az átfogó és intézményes szexuális nevelésért. 

A szimpóziumokon jó néhány előadó szólt a szexuális funkciózavarokról és kezelésükről. 

 

  A kongresszus másik fő témája a szexuális egészség és az ezt biztosító, 11 pontba foglalt szexuális jogok helyzetének elemzése és az ebből adódó feladatok megoldása volt.  Ezeket a jogokat az Egészségügyi Világszervezet és az egyik szexológiai világkongresszus már több, mint tíz éve meghatározta  és minden nemzetállam kormányzatának figyelmébe ajánlotta.  Ennek ellenére a legtöbb országban ezeket még ma sem ismerik, vagy nem veszik figyelembe, nem, építik be az ország jogrendszerébe.  Ez nyilván azzal is összefügg, hogy a szexológia, vagyis a nemiségtudomány művelése az iparilag fejlett, nyugati, polgári demokráciákon kívül még mindig kevés helyen talált elismerésre és támogatásra.

 

  Ebből nyilvánvalóan következik, ezen a téren mutatkozó lemaradásunkat az Európai Unió nyugati tagországaitól  sürgősen meg kellene szüntetnünk,  mert csak így lehetünk egyenrangú társai ennek a létünk és fejlődésónk szempontjából alapvető jelentőségű európai közösségnek.

Ezt elősegíthetné az a meglepő tény, hogy  ennek a világkongresszusnak nem kevesebb, mint  25  magyar résztvevője volt.  (Sajnos, nem tudom, hogy kik, bár jó lenne velük megbeszélni a kongresszus tanulságait és a nemiségtudomány hazai fejlesztésének lehetőségeit.) 

                                                                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

A  szexuális nevelés új,  európai  programja

 

Számunkra egészen meglepőnek és újszerűnek tűnik,  mennyire másként kezelik az Európai Unió nyugati tagországaiben az iskolai szexuális nevelést, mint nálunk. S erről rögtön az jut eszünkbe::  ha már közel egy évtizede mi is tagjai vagyunk az Európai Uniónak, akkor miért vagyunk ennyire lemaradva tőlük?

            Nemcsak azért, mert ők már évtizedekkel ezelőtt kötelezővé tették az iskolák számára a korszerű és átfogó szexuális nevelés bevezetését, s ezt igyekeztek jól előkészíteni és megszervezni.  Kétségtelen, hogy sokkal előnyösebb helyzetük ezt könnyebben tette lehetővé, mint hazánkban, ahol még a „családi életre nevelés”  bevezetése sem sikerült. Nyugateurópában viszont az eddigi eredményeiket sem tartják elegendőnek és további előrelépést tartanak szükségesnek.

 

            Ezért aztán a német Szövetségi Egészségnevelési Központ és az Egészségügyi Világszervezet (WHO)  kilenc nyugateurópai országból kiválasztott és felkért  19  közismert szakembert, akik mintegy másfél évi munkával kidolgozták „Az európai szexuális nevelés irányelvei”  című dokumentumot  a politikusok, nevelési és egészségügyi intézmények és szakemberek részére.  Ez a kb. 60 oldalas tanulmány alig egy éve jelent meg és Nyugaton elég nagy feltűnést keltett;  nálunk azonban visszhang nélkül maradt.  Az illetékesek nem is tudnak róla, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták. 

            Pedig nagyon is fontos lenne megismerni és komolyan venni, mert az eddigi semmittevésünk végzetes következményekkel járhat.  Elsősorban azért, mert a házasság és család válsága következtében egyre kevesebb, kívánt gyermek születik nálunk;  így a magyar népesség létszáma már a 10 milliót sem éri el és  gyorsuló ütemben fogyatkozik.  Ez a negativ trend pedig csak az átfogó és intézményes szexuális neveléssel lenne megállítható.  Ennek új, európai irányelveit  és módszereit pedig éppen az említett dokumentumból ismerhetjük meg. 

 

            A  „holisztikus”  szexuális nevelésről

 

            A szakértők tanulmánya szerint a holisztikus szexuális nevelés korrekt, tudományosan megalapozott információkat nyújt a gyermekeknek és fiataloknak a nemiség minden aspektusáról, s egyuttal elősegíti az ilyen információkon alapuló készségek és szokások kialakítását.  Ezáltal hozzájárul a tisztelettudó éa nyilt attitüdök kialakításához.  .A hagyományos nevelés ugyanis csak a nemiség olyan, potenciális veszélyeire koncentrált, mint a nem kívánt terhességek és a nemi uton terjedő betegségek.  Ez a negativ megközelítés azonban gyakran ijesztő a gyermekek és fiatalok számára;

   A holisztikus megközelítés a szexualitást az emberi lehetőségek tág tereként értelmezi.  Elősegíti, hogy képesebbé váljanak nemiségük és partnerkapcsolataik kielégítőbb és felelősebb alakítására.  Ezek a készségek a lehetséges veszélyek megelőzése szempontjából is lényegesek.  De azt is figyelembe kell venni, hogy a szexuális nevelés bevezetése – különösen az iskolákban – nem mindig könnyű:  sokszor ellenállásba ütközik, a vele kapcsolatos félelmek és téves elképzelések miatt.  Pedig ezek az Irányelvek gyakorlati segítséget nyújthatnak a megfelelő tantervek kialakításához, s megmutatják, mit kell ismerniük és megérteniük a gyermekeknek és fiataloknak, milyen helyzetek és kihívások kezelésére legyenek képesek az adott életkorban. Ugyanakkor a támogatás érdekében meggyőzheti a politikusokat a szexuális nevelés bevezetésének, vagy a meglevő próbálkozások kiszélesítésének fontosságáról.

 

   Új  fejlemények és igények

 

   A szexuális nevelés szükségességét a legutóbbi évtizedek különböző fejleményei indokolják.  Ilyenek a globalizáció, a különböző kulturális és vallási háttérrel rendelkező csoportok migrációja,  az új médiumok, különösen az internet és a mobil telefonok gyors elterjedése, a HIV / AIDS  megjelenése és terjedése,  a gyermekekkel és fiatalokkal történő szexuális visszaélések, s nem utolsó sorban a fiatalok változó szexuális attitüdjei és viselkedése.  Minthogy az emberi nemiség tipikusan a gyermekkor és ifjúkor során fejlődik, s ilyenkor rendkívül sok, különböző szociális, kulturális, vallási  és egyéb hatás befolyásolja ezt a folyamatot. Igy a fiatalok gyakran ellentétes elvárásokkal találkoznak, s nehezen tudják eldönteni, melyiket fogadják el ezek közül.

            Tény, hogy a szexualitás jelenségeinek megismerése jórészt szakemberek segítsége nélkül történik, éspedig véletlenszerűen, pl. a tévé, a mozi vagy éppen a pornográfia révén.  Ami aztán sok félreértést, téves értelmezést tesz lehetővé.  A nyugati kultúrában azonban egyre hangsúlyosabb a problémák megelőzése, amely mindinkább kiterjed az emberi szexualitás területére is,  s ez együtt jár a szakemberek egyre aktívabb bevonásával.  A problémákra és veszélyekre koncentrálás viszont nem mindig felel meg a fiatalok érdeklődésének és igényeinek,,s ezért aligha éri el a viselkedés szükséges módosítását.  Ez pedig pozitivabb megközelítést tesz szükségessé, amely nemcsak hatékonyabb, hanem reálisabb is.

 

            Az óvoda és  iskola szerepe

 

            Legelső szexuális ismereteikre a gyermekek általában otthon tesznek szert, a szülők, rokonok vagy ismerősök véletlen megfigyelése és „elszólásai” révén. Nem sokkal később azonban az óvoda és az iskola egyre nagyobb szerepet kap, nemcsak az ismeretek fejlesztésében, hanem a nemi szerepek gyakorlásában is.  Mindebben a pedagógusoknak lehet leginkább szerepük, ha figyelnek a gyermekek igényeire és felkészülnek kérdéseik megválaszolására.. A „szexuális felvilágosítás” azonban eddig inkább csak a problémák és veszélyek elkerülésére irányult  (főleg a nem kívánt terhességekre és a nemi uton terjedő fertőzésekre).  A fiatalokat azonban sok más dolog is érdekli, s hamar megúnják, hogy csak a veszélyekről halljanak.  Érdeklődésük felkeltése ezért pozitivabb megközelítést tesz szükségessé.  Erre pedig csak a holisztikus, átfogó szexuális nevelés alkalmas. 

            A nyugateurópai országokban már kidolgozták és fejlesztették ennek módszereit.  Svédországban tették először kötelezővé  (1955-ben)  az iskolai szexuális nevelést, amit a következő évtizedekben átvett Németország, majd Ausztria, Hollandia, Svájc;  az ezredforduló körül pedig Franciaország, Anglia, Spanyolország és az Európai Unió több, más országa is. Közép- és Keleteurópa azonban jórészt kimaradt ebből a fejlődésből  (kivéve talán Csehországot és Észtországot);  az európai szakemberek szerint azért, mert a közélet különböző terein megjelent a (politikai, kulturális és vallási)  fundamentalizmus.  Az így létrejött lemaradás azonban olyan hátrányos helyzetet jelent, amit sürgősen meg kell szüntetnünk. Ez pedig elsősorban a szexológiailag képzett, hivatásos nevelők feladata lehet.

 

Vannak-e képzett  szexuálpedagógusok?

 

Az Európai Unió egyes nyugati tagországaiban  ilyenek képzése már évtizedek óta folyik;  néhol külön szakként, máshol egyéb szakokhoz társítva.  A kötelező vagy szabadon választható továbbképzések keretében azonban  bármilyen szakképzettséggel rendelkező pedagógus választhatja a szexuális nevelés intenziv tanulását.  Ezt hazánkban is könnyű lenne országos viszonylatban megszervezni, hiszen már évek óta rendelkezésre állnak a korszerű szexuálpszichológiai és szexuálpedagógiai tankönyvek, bár bevezetésükre eddig csak néhány, nem túl sikeres próbálkozás történt. 

Képzett szexuálpedagógusok tehát nálunk egyelőre nem állnak rendelkezésre nálunk.  Ez azonban nem jelent fölmentést az iskolai szexuális nevelés bevezetésének feladata alól.  Az alapvető ismeretek ugyanis hetek alatt elsajátíthatók, a további képzés pedig a megkezdett oktatás-nevelés során, menet közben is megoldható az említett tankönyvek és dokumentumok segítségével.  Ennek megszervezéséhez elegendő lehet egy néhány munkatárssal rendelkező, országos szexuálpedagógiai központ.

 

Hány éves korban kezdődjön a szexuális nevelés?

 

Az átfogó és holisztikus szexuális nevelésnek  az Egészségügyi Világszervezet által jóváhagyott programja szerint már a gyermek megszületése körüli időszakban, de mindenképpen a négy éves kor előtt kell kezdődnie.  Az első életévek ugyanis  döntő jelentőségűek a gyermek egész, további fejlődése szempontjából.  Ennek megalapozása tehát elsősorban a családon, a szülőkön múlik;  de ha a kisgyerek bölcsődébe, majd óvodába kerül, akkor az ott dolgozó felnőttek nagy segítséget nyújthatnak a szülőknek a gyermek pszichoszexuális fejlődésének biztosítása terén. 

Az intézményes, átfogó szexuális nevelésnek természetesen alkalmazkodnia kell a gyermekek életkori és fejlettségi szintjéhez, s ennek megfelelően eltérő módszereket kell  használnia, figyelembe véve azt a szintkülönbséget, ami az óvodások, a kisiskolások és a tizenévesek között fennáll.   A szexuális kultúra fő témaköreit tehát életkori szintekre bontva   lehet eredményesen tanítani.  Az adott szinten legfontosabb témák kijelölésében pedig az érintettek  igénye és érdeklődése a leginkább  mérvadó.   A holisztikus szexuális nevelés főbb témakörei pedig a következők:

 

1.                  Az emberi fejlődés , amely a nemek testi sajátosságaiból kiindulva a nemi érésig, a nemzésig és a nemi tudat, sőt, a szexuális beállítottság  kialakulásáig tartó fejlődést ismerteti.

2.                  kapcsolatok  témaköre a szülő—gyermek viszonytól kezdve a barátságokon és szerelmeken át a házasságig és a szülővé válásig tartó folyamatot mutatja be.

3.                  A  szexuális viselkedés is szabályozó  személyes készségek  témaköre  az egyén értékrendjének, kommunikációs, egyezkedési, segítségkérési és döntéshozatali képességének fejlesztéséhez ad segítséget.

4.                            Az  erotikus  viselkedés  témakörében a szexuális reagálás különböző formáiról és jellemzőiről esik szó, az önkielégítéstől kezdve  a partnerekkel kapcsolatos viselkedésig.

5.                            szexuális egészség  témaköre  a nemzőképességtől és fogamzásgátlástól kezdve  a művi abortusz és a nemi úton terjedő fertőzések mellett a szexuális visszaéléseket is tárgyalja.

6.                            Végül a szexualitás és társadalom  témaköre  azt mutatja be,  hogyan tükröződik a nemiség a médiában, a törvénykezésben, a művészetekben vagy éppen a vallásban  stb.

 

A szexuális kultúrának ez a hatalmas tudásanyaga  természetesen nem közvetíthető a fiatalokhoz egy-két felvilágosító óra keretében.  Az „egész életen át tartó tanulás” napjainkban szükségszerű célkitűzése a szexuális viselkedésre is érvényes.  Legfontosabb időszaka mégis a gyermek- és ifjúkor, amelynek ilyen jellegű  tanulási feladatát sem szabad a véletlenre bízni!

 

Legfőbb ideje tehát, hogy csatlakozzunk az európai szexuális nevelés új programjához.

 

 

Szondi Lipót  „sorsanalízisének”  bírálatához

(Szilágyi Vilmos tanulmánya a Világosság 1970/4. számában)

 

Freud  magyar követői közül – Ferenczin kívül -  dr.. Szondi Lipót  vitte talán a legtöbbre.  Nevét ma már világszerte ismerik, bár sorsanalitikus elmélete  és  „kísérleti ösztöndiagnosztikája  főleg a fejlett, nyugati országokban tett szert  bizonyos népszerűségre.  Szondi nevéhez fűződik a pszichoanalizis egyik mai irányzatának megalapítása.  Ez az irányzat -- a sorsanalizis – ma már több évtizedes múltra tekinthet vissza, s ez alatt néhány vonatkozásban továbbfejlődött, differenciálódott – anélkül azonban, hogy eredeti jellegét elvesztette volna.  E  változásokat természetesen figyelembe kell vennünk, ha tárgyilagosan akarjuk elbírálni Szondi sorsanalitikus elméletét.

 

 Szondi élete és működése

 

Az orvosegyetem elvégzése után Szondi – Ranschburg tanítványaként -  a gyógypedagógia orvosi vonatkozásaival kezdett foglalkozni, s ebből a tárgykörből írta első, jelentős művét, „A  fogyatékos  értelem”  (1925)  címmel.  Igy terelődött figyelme az alkat és az átöröklés problémáira.   „Az örökléstan jelentősége a gyakorlatban”  c. műve 1936-ban jelent meg, a következő évben pedig napvilágot látott  az első sorsanalitikus közleménye is. (Analysis of Marriages.  Acta Psychol.,  1937/3.)   

Ranschurg hatása ekkor már rég háttérbe szorult  Szondinál,  Freudéval szemben, akitől elméletének kulcsfogalmait kölcsönözte.  Ezt az oda-tartozást a pszichoanalízishez  Szondi később is hangsúlyozta, mert véleménye szerint minden olyan irányzat, amely az  elfojtás  és az  átvitel  alapján próbálja magyarázni a tudattalan valamely rétegét,  módszertanilag a mélylélektanhoz tartozik. (1)

 

Ezzel szemben maga Freud meglehetősen hűvösen fogadta  Szondi közeledését és sorsanalitikus elképzeléseit.  1937-ben kelt levelében többek közt ezt írta:  .”Nem vagyok abban a helyzetben, hogy  megítélhessem, mennyiben tudta Őn öröklésbiológiai téziseit kutatásai révén bizonyítani.  Ez a téma idegen számomra.  Bizonyos meggondolások az Ön anyagával szemben kézenfekvőek…. Az Ön által kiemelt faktornak meglehet a maga szerepe anélkül, hogy ez egyetlen, vagy mértékadó lenne.”  (2)

Freud idegenkedése azonban cseppet sem térítette el Szondit a „kiemelt faktortól”. Sőt, mindent elkövetett, hogy az átöröklés döntő szerepét az egyéni sors alakulásában bebizonyitsa.  Ebben az időben kezdte meg „kísérleti ösztöndiagnosztikának”  nevezett  teszt-módszere kidolgozását is.   Mindebben segítségére voltak tanítványai és munkatársai;  többek között  Benedek István,  Noszlopi László és mások.   Amikor Szondinak 1944 márciusában menekülnie kellett a zsidóüldözés elől,  Svájcot választotta új hazájának, ahol kedvező fogadtatásra talált.  Hamarosan új munkatársakat toborzott maga köré, , folytatta elméletének és módszertanának kidolgozását, és egymás után publikálta újabb műveit.  Már  1944-ben megjelent a „Schocksalsanalyse”, amely első része volt egy öt részből álló sorozatnak. 

A sorozat második kiadványa  a  „Lehrbuch der experimentellen Triebdiagnostik”  három kötete;  a harmadik a  „Triebpathologie”,  a negyedik az  „Ich-Analyse”,  és végül 1963-ban megjelent az utolsó kötet , a  Schicksalsanalytische  Therapie”.  Ezzel azonban Szondi publikációs tevékenysége korántsem ért véget, hiszen ezt követően is újabb könyvei jelentek meg.  Igy pl.  1966-ban jelent meg az  „Ursprung und Hintergrund der Krisis der analytischen Psychotherapien” című  könyve,  1968-ban pedig  a „Freiheit und Zwang im Schicksal des Einzelnen”;  1969-ben pedig a „Kain – Gestelten des Bösen” című könyve.  Ez utóbbiban leírta például, hogy 1961-ben felkérték egy 50 éves férfi vizsgálatára, akinek személyazonosságát, foglalkozását  vagy kórelőzményét azonban nem közölték vele.  A „vakdiagnózis”  a Szondi-teszt segítségével azt mutatta, hogy egy ún. „Káin-figuráról” van szó, vagyis olyan emberről, akiben gyilkos indulatok lappanganak.  Csak egy évvel később tudta meg Szondi, hogy   Adolf Eichmann náci hóhért vizsgálta meg.

 

Elméletének és metodológiájának szűntelen csiszolása és a széles körű publikációs tevékenység folytán  csökkenni látszik az a kezdetben erős ellenállás, amellyel a szakkörök Szondi elméletét fogadták.  Lényeges fenntartások ugyan továbbra is vannak, de már az a vélemény tekinthető gyakoribbnak, miszerint a Szondi-teszt  „kellő értelmezési gyakorlattal  sokszor adhat értékes felvilágosítást egyesek rejtett, ösztönéleti zavaraira”. (3)  Más kérdés azonban az „ösztöndiagnosztikai teszt”  bizonyos korlátok közötti alkalmazhatósága  (egyéb vizsgálati eljárásokkal kiegészítve) -  és ismét más a sorsanalizis elméleti koncepciójának értéke vagy értéktelensége.  Nem meglepő,  pl., hogy Noszlopi László   a Vigilia  1969/7. számában megjelent tanulmányában  (Ösztön és sors)   érthetőnek tartja, hogy Szondi eredményeire elsősorban a keresztény egyházak és általában a vallásos emberek figyeltek fel.  Ha közelebbről szemügyre vesszük a sorsanalizist, akkor ez a körülmény csakugyan érthetővé válik.

 

A  sorsfogalom alakulása a mélylélektanban

 

Az alábbiakban  Szondi  1968-ban megjelent, összefoglalóan áttekintő műve, a „Freiheit und Zwang im Schicksal des Einzelnen”, valamint fő művének  („Schicksalsanalyse”)  1965-ben megjelent harmadik, átdolgozott és bővített kiadása alapján igyekszem röviden vázolni a sorsanalitis elméletének fő vonásait.  (A  Szondi-teszt problematikáját itt nem részletezem.)

Abból indulok ki, hogy egy köznapi, realista értelmezés szerint a „sors”  lényegében  az egyén egész életútja,  beleértve annak objektiv és szubjektiv szempontokból vizsgálható sikerességének vagy kudarcának mértékét.  Hozzátehetjük, hogy az ember egyéni sorsa a legkülönbözőbb külső és belső tényezők hatásának eredménye, amelyben szerepet kapnak az átöröklött lehetőségek és hajlamok éppúgy, mint a legtágabb értelemben vett környezeti hatások, a szociokulturális tényezők.  E komplex és nehezen definiálható fogalomtól sokan azért idegenkednek, mert  a mitikus-vallásos hagyományok a sorsot és „sorsszerűséget”  összekapcsolják a kiszolgáltatottsággal, a végzetszerűséggel  és a transzcendens hatalmakkal.  Schopenhauer például  „Az egyén sorsának látszólagos szándékossága”  (1851)  c. művében  transzcendentális fatalizmusról ír, aminek következtében az egyén egész életpályája már a születésekor eldől.

 

Ennek a transzcendens, irracionális determinizmusnak sajátos változatait találhatjuk meg a  mélylélektani irányzatokban.  Freud pl. többször foglalkozott a sors fogalmával.;  különösen abban a vonatkozásban, hogy az indulatok endogén vagy exogén eredetűek.  Négyféle  „ösztönsorsot”  különböztetett meg:  1.  Az ellentétbe átcsapást  (pl.  aktivitásbók passzivitásba,  szeretetből gyűlöletbe stb.),  2.  Az önmaga ellen fordulást  (önsors-rontás, mazochizmus, szuicid késztetések),  3.  Az  elfojtást  (ami a személyiségzavarok alaptényezője)  és 4.  a szublimálást  (a „libido spiritualizálását”).   Bár „”ösztönsorsról” beszél , valójában  az Ego, a tudati tényezők fontos szerepét is feltételezi, mégpedig az elhárító mechanizmusok révén.  Azt írja:  „Tekintettel azokra a motivumokra, amelyek az ösztönök direkt kiélése ellen hatnak, az ösztönsorsot, mint az ösztönök elhárításának módjait is felfoghatjuk.” (4)

 

A freudi mélylélektan szerint az ösztönenergia sorsa egyuttal az ember sorsa is;  tehát az egyén sorsát az ösztönök és a tudat, az „ősvalami” és a „felettes én”  konfliktusa határozza meg.   Freud szerint különösen az Ödipusz-konfliktus, a kasztrációs félelem és elhárítási módjaik azok a traumatikus tényezők, amelyek az egyéni sorsot alakítják.  Az átöröklést, mint sorsalakító tényezőt csak élete vége felé fogadta el, éspedig olyan formában, hogy az én elhárító funkciójának megnyilvánulási módja az átöröklésből is eredhet.  A külső körülmények ebben az elméletben csak áttételesen, s elsősorban a felettes én közvetítésével kapnak szerepet.

Adler elméletét ebből a szempontból nyugodtan mellőzhetjük.  Egyrészt, merrt eléggé visszhang nélkül maradt;  másrészt, mert a sors problémája nem foglalkoztatta különösebben.  Némileg más a helyzet C.G. Junggal.  Már csak azért is, mert Szondi sorsanalizise több vonatkozásban a Jung-féle komplex pszichológián alapul, illetve teljes összhangban áll azzal.  Jung különösen két szempontból vizsgálta a sors problémát.  Ezek:  az archetipikus és az asztrologikus nézőpontok.  Az archetipusok ősi, tudattalan, generációról generációra öröklődő  képzetek, amelyek nagy indulati töltéssel rendelkeznek és az egyén életét sokféle formában befolyásolják.  Jung különösen az apa-kép archetipusának sorsdöntő hatását emelte ki.

 

A  sors asztrologikus nézőpontja  Jung „szinkronicitás-elméletében”  található.  Eszerint a lélek és a fizikai kontinuum teljes vagy részleges  azonosságáról beszélhetünk;  az archetipus atomi természetű, az atom pedig archetipikus természetű lehet.  A szinkronicitás  „a szubjektiv és objektiv tényállás gyakran megfigyelhető egybeesése, amit kauzálisan – legalábbis a jelenlegi eszközökkel nem tudunk megmagyarázni.   Ezen az előfeltételezésen alapul az asztrológia és az  I ging  módszer.”  (5)

Jung  relativ időről és idő-kvalitásokról beszél, s eszerint minden, ami egy adott időpontban történik, vagy létrejön, ennek az időpontnak a minőségét hordja magán.  Ebből – az asztrológiához hasonlóan – ő is a későbbi sorsra következtet.  „Ez magyarázza  - írja Szondi  -, hogy Jung, a 20. századnak ez a nagy alkimistája és mágusa, horoszkóp nélkül szinte senkit sem vett kezelésbe. „ (6)   Jung sorsfogalma tehát Freudéhoz képest  lényeges visszaesést jelent a tudomány-előtti, mítikus  sorselképzelések felé.

 

A  sorsfogalom  változása  Szondinál

 

A  20. század második felének sorselmélettel kapcsolatos változásai  Szondi sorsfogalmának alakulásán  mérhetők le legszemléletesebben.  A „Sorsanalizis”  első kiadásában a sors fogalma még azonos a kényszerűséggel, az átöröklés könyörtelen végzetszerűségével.  Szondi a „sors”  szó görög (ananky)  és latin  (necessitas)  jelentéséből indult ki, amely egyrészt kényszert, másrészt vérrokonságot jelent.  „Abból a feltevésből indulunk ki  - írja  -, hogy abban, ahogy az ember megszületik, él és meghal,, valamilyen rejtett „terv”  jut kifejezésre.” (7)   A biológusok ezt az  alkatban  próbálták megtalálni.  Ez azonban nem azonos az egyén egész élettervével, aminek az alkat csupán egyik megnyilvánulása, hiszen az élet folyamán radikálisan megváltozhat.  Szondi szerint az emberi sors belső irányítói azok az átöröklött ösztöntörekvések, amelyek a bennünk rejlő, ősök akaratot fejezik ki.  „A kényszersors a rejtett ősök választási kényszere a szerelemben, barátságban, foglalkozásban, betegségben és halálban.” (8)

 

Nem csoda, hogy ezt az elméletet egyes kritikusok annakidején párhuzamba állították a kálvinista predesztináció-tannal.  A különbség valóban csak annyi, hogy itt nem Isten az „eleve elrendelő”, hanem az átöröklés.  Szondi félreérthetetlenül kijelenti:  „A  sors maga irracionális erők eredője.  A sors fogalma önmagában véve irracionális.”  (9)  Ez az irracionális jelleg a sorsanalizisben egyrészt az ismeretlenségre, másrészt a tudattalanra vonatkozik, amelyben Szondi három réteget illetve minőséget különböztet meg:   1.  a személyes tudattalant  (lásd Freud),  2.  a  kollektiv tudattalant  (Jung)  és a kettő között az ún.  3. „családi tudattalant”.  Szondi így magyarázza ezt a „felfedezését”:  „Az átörökléssel magunkkal hozott ősök manifesztálódásra törekszenek.  Ezt a manifesztálódási törekvést pszichológiailag  „ősigénynek”  nevezzük.  Minthogy ezek az ősigények, bár dinamikusak, mégis teljesen tudattalanok, mélylélektani szempontból  családi tudattalanról  beszélhetünk.  Ez a székhelye és váróterme azoknak az ősalakoknak, amelyek sorsunkban visszatérésre törekszenek.” (10)

 

Mindezt csupán a sorsfogalom irracionális jellegének konkretizálása érdekében idéztem;  tudattalan jellegének értékelésére itt nem térek ki.  Tény, hogy a különböző oldalról elhangzott kritikák nyomán Szondi  felülvizsgálta eredeti sorsfogalmát és kidolgozta  az „irányítható fatalizmus”  elméletét.  Eszerint sorslehetőségeink ugyan az átörökléssel  egyszer s mindenkorra adottak, de többféle lehetőség van , s ha ismerjük a lehetőségeket, akkor bizonyos korlátok között szabadon választhatunk közülük.

Ennek megfelelően Szondi új sorsdefiniciója így hangzik:  „A  sors általában annak az egyedül emberi feladatnak tudatos vállalását jelenti, hogy az emberré válás természettől meghatározott fejlődési fokait lépésről lépésre meghaladjuk, hogy aztán az örökletesen adott és tudatosított létlehetőségek között szabadon választhassunk.” (11)  -- vagy még egyszerűbben:  „A sors  az átöröklütt és a szabadon választható  létlehetőségek  összessége.” (12)

 

A sorsanalizis tehát ma már két nagy sorskategóriát különböztet meg:  a kényszer-sorsot és a szabadon választható sorsot, amelyek szukcessziv viszonyban állnak.   A kényszer-sorsot a gének öröklési funkciói, az ösztönök és indulatok, továbbá az a szociális és világnézeti környezet határozza meg, amelybe az egyén beleszületik.  A szabadon választható sors az ún.  én.funkciók  és szellemi funkciók  függvénye.  Mindezek a tényezők Szondi szerint dialektikusan működnek;  segítik, vagy gátolják egymást.  Ha az én a szellem révén képes hatálytalanítani a kényszerű sorsmeghatározó tényezőket,  akkor megvalósulhat egy szabadon választott sors.  „Az énnek egy különleges érettségi foka úgy hat az egyéni sorsban,  mint az ellentétek áthidalója, mint valami  pontifex oppsitorum.”  (13)

A dialektikának ez a hangsúlyozása viszonylag új vonása  Szondi sorsanalizisének.   A merev génbiológiai determinizmus,  a mechanikus materializmusnak ez a sajátos változata, amely szükségképpen irracionalizmussal párosult és Szondinak több-kevesebb tudományos elszigetelődését eredményezte, a bírálatok nyomán az utóbbi évtizedekben fellazult, rugalmasabb lett.  Szondi láthatólag igyekezett mindent elkövetni, hogy megfeleljen a tudományosság kritériumainak.    Sorskoncepciója mindenesetre pozitiv irányú fejlődésről tanúskodik  (bár még mindig eléggé messze van a teljes tudományosságról).   Könnyű belátni például, hogy az egyéni sors általában nem jelent tudatos feladatvállalást, különösen nem az emberré válás,  vagyis a pszichés fejlődés feladatának vállalását, de a létlehetőségek összeggégével sem azonosítható.  A sors elsődlegesen nem potencialitás, hanem realitás;  sorsunk a lehetőségek közül mindig csak egyet valósíthat meg.

 

  A  sors  genetikája

 

Szondi – mint láttuk -  már elismeri, hogy az egyén sorsának alakulásában szerepet kapnak  a szociális és kulturális környezet tényezői, sőt, a személyiség tudatos állásfoglalásai is.  Ezekkel azonban alig foglalkozik, és – akárcsak Freud – nyilvánvalóan nem tulajdonít nekik nagy jelentőséget.  „A sorsanalizis  - írja  - ez idő szerint csak az összsorsnak egy részével foglalkozik,, bár mindenesetre az emberi sors legfontosabb részével, t.i.  az egyén  ösztönsorsával.”(14)   Az ösztönsors mellett megkülönböztet mentális  sorsot, én-sorsot, szellemi, valamint szociális  sorsot, és úgy véli, hogy mindegyiket  a neki megfelelő tényezők határozzák meg.

Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy gondolkozása csupán látszólag dialektikus,  valójában inkább mechanisztikus, vagy legalábbis logikailag ellentmondásos.   Ugyanis durva hibák veszélye nélkül nem lehet egy sorsmeghatározó tényezőt kiragadni és a többit figyelmen kívül hagyni.   A sorsanalizis eszerint tulajdonképpen csak ösztönsorsanalizis;  de Szondi még nem ismerte fel, hogy valójában ezt a korlátozott feladatot sem oldhatja meg, ha nem vizsgálja  sorskategóriáinak egymásra hatását.

Az „ösztönsorsot”  Szondi szerint az egyén vele-született „ösztön-adottságai”  határozzák meg, ezek pedig génikus eredetűek.  „Az ösztönök forrásai az ösztöngének.”  (15)   Nem mellőzhető ezért az „ösztöngén”  teória rövid ismertetése.  A gének Szondi meghatározása szerint kevés molekulából álló anyagrészecskék, amelyek a megtermékenyített petesejt fejlődése során  reakcióláncokat indítanak el az egyes szervek kialakulásához szükséges „determinációs anyagok”  létrehozása érdekében, vagyis katalizátorként viselkednek.  Különböző vizsgálatokból tudjuk, hogy egy-egy adottság kialakításában általában több gén vesz részt;  ugyanakkor egy gén több sajátosság kialakításában is részt vehet.  A gének tehát egymás hatását különböző mértékben befolyásolhatják.  De ma már azt is tudjuk, hogy a gének összegződő hatását környezeti tényezők erősen módosíthatják  (sőt, az ilyen, módosított hatások beépülhetnek a genetikus struktúrába és így öröklődhetnek is).   A folyamat komplexitását mutatja, hogy  egyetlen kromoszómában többezer gén található;  a megtermékenyített petesejtben pedig legalább 46 kromoszóma van.

 

Szondi a zigota  génpárjainak, az ún. alléleknek egymáshoz való viszonyából indult ki.  A génpárok lehetnek azonos jellegűek;  ez esetben  homozigotákról van szó, vagy különbözőek, s akkor heterozigoták.  Ezen belül az egyes gének lehetnek dominánsak, vagy recesszivek.  A domináns gének önmagukban is hatékonyak, míg a recesszivek csak kettős adagban hatnak észrevehetően;  szimpla adagban a hatás látens marad.

Szondi szerint  „a látens,  recessziv gének szintén hatékonyan részt vesznek  a fenotipus kialakításában, bár hatásuk csak finomabb eszközök és módszerek segítségével mutatható ki.” (16)   Például a hemofilia recessziven öröklődő,  nemhez kötött betegség.  Az anya  (a konduktor)  nem szenved hemofiliában,, de átviszi azt a fiára.   Az anya tehát kétségtelenül heterozigota volt.  Kiderült azonban, hogy az anyánál is vannak jelentektelen, de diagnosztizálható vérkeringési zavarok.   A vérzékenység látens, recessziv génje tehát szimpla adagban sem tetszhalott.

 

 Mindez eddig kétségtelenül természettudomány.  Talán még azt is elfogadhatjuk, hogy a heterozis jelensége a heterozigoták  vitális főlényét igazolja a homozigotákkal szemben.   Ezzel kapcsolatban azonban Szondi feltételez egy olyan genetikus hatást, amiről az örökléstan mindeddig nem tudott;  éspedig az ún.  „genotropikus”  hatást.  Szerinte erről akkor beszélhetünk, ha  „egy heterozigota egyén szimpla adagban meglevő génje kerülő uton akar manifesztálódni,, amennyiben hordozóját… olyan egyénekhez űzi,, akik maguk is rejtett vagy nyilt hordozói  ugyanazoknak a géneknek.” (17)   Például  -  és ez Szondi kedvenc példája  -  egy ép hallású egyén, aki siket ősök leszármazottja, bele szeret egy ép hallású nőbe,, aki ugyancsak siket ősöktől származik.  Gyermekükben aztán a siketség ismét manifesztálódik.

A genotropikus hatás, vagyis a látens, recessziv gének tudattalan befolyása az ember választásaira  Szondi szerint öt fő területen érvényesül:  a párválasztáson kívül a barát, a foglalkozás, a betegség és a halálnem megválasztásában.  Ennek megfelelően beszélhetünk  „libido-genotropizmusról”  (röviden:  libidotropizmusról), továbbá „szociotropizmusról,   operotropizmusról,  morbotropizmusról és  tanato-tropizmusról.   Munkahipotézisnek esetleg érdekes ez az elképzelés, Szondinak azonban annyira megtetszett,  hogy mindenáron igazolni próbálta.  De még mielőtt ez sikerült volna,  elfelejtette, hogy csupán hipotézisről van szó.   Igy vált a feltételezett genotropizmus a sorsanalizis elméletének alapjává. 

 

Jelentős szerepe van a sorsanalizis genetikai  megalapozásában az ún.  kvantitativ génelméletnek  is  (R.  Goldschmidt), amely szerint a manifesztálódó génhatás nemcsak a gének minőségétől függ, hanem  attól is, milyen az adott gén kvantitativ viszonya allélpárjához és az egész génmiliőhöz.   A génmutációk  kialakulása, a dominancia vagy recesszivitás ennek megfelelően  mind a génpárok  (allélok) mennyiségi viszonyainak függvénye lenne, és gyakran előfordul, hogy  ugyanazon öröklésfaktor allél génjeinek egész sorozata van  (multiplex allelia).  Egy génfajta mennyiségi változásai egy bizonyos ponton minőségi különbséget eredményeznek, vagyis más tulajdonságként jelentkeznek.  Szondi szerint  például  az ún.  „p-faktor”  génje normális dózisban én-kitágítási törekvést, nagy dózisban viszont paranoiát eredményez. 

 

Eszerint a lelkileg egészségesek és az elmebetegek közötti különbség az ösztöngének mennyiségi különbségeire vezethető vissza.  Szondi hozzáteszi, hogy  „ugyanazok a gének, amelyek telges adagban  betegséghez, sőt, halálhoz vezethetnek, kisebb adagban, vagyis az ún. normális hordozóknál, konduktoroknál az egyén vitalitását, életre-valóságát fokozó hatást gyakorolnak;  olyan tény ez, amit jelenleg sok genetikus még tagad.”  (18)

A genetikusoknak azonban valószínűleg jó okuk van tagadni ezt a „tényt”, bármilyen tetszetős is ez az elmélet.  Szondi több dolgot figyelmen kívül hagy az egészség és betegség eme leegyszerűsített, egytényezős, kvantitativ magyarázatában.  Igy például azt, hogy egy-egy adottság kialakulásában több, különböző gén vesz részt, különösen, ha olyan bonyolult jelenségekről van szó, mint az ösztönösnek tartott, tudattalan motivációjú viselkedések.  S ami a legfontosabb:  az egészség vagy betegség manifesztálódása  nemcsak belső. átöröklőtt, genetikus tényezőktől függ, hanem a külső körülményektől, a szerzett, tanult viselkedésektől is.  Ezért van, hogy ugyanaz  az örökletes adottság, hajlam, génmennyiség az egyik embernél megbetegedést eredményez,  a másiknál viszont nem.

De mi köze van mindennek a sorshoz?   Szondi szerint nagyon is sok, mert az ösztönszükségletek három megnyilvánulási formájából adódnak az ember „sorslehetőségei”.  Ezek a formák pedig a következők:  1.  extrém negativ, vagyis beteges,  2.  extrém pozitiv, vagyis szublimált és  3.  fiziológiás, vagyis normális.

 

A  sorsanalizis metodikája

 

A  Szondi által alkalmazott kutatási és vizsgálati módszerek egyrészt az elmélet igazolását, másrésat  annak gyakorlati alkalmazását szolgálják.  Fő művében két alapvető módszert ismertet:  a genotropikus családkutatást és a kísérleti ösztöndiagnosztikát. 

A hagyományos családkutatással ellentétben Szondit elsősorban az érdekli:  milyen embereket vonz a vizsgált személy és szűkebb vérrokonsága;  továbbá, hogy milyenekhez vonzódnak ők maguk.   A vérrokonság mellett a génrokonság  a másik fő szempont.   A genotropizmus idézi elő a hasonló géneket hordozó konduktorok vonzódását és kopulációját;  ez pedig a mendeli törvények igazolhatóságának feltétele.   Szondi tézise az, hogy a látens, recessziv géneket hordozó heterozigota szülők gyermekei közt monozigota tűnik fel, éspedig az ún. monomer  (egytényezős)   recesszivitás esetén  négy gyermek közül egy;  dimer  recesszivitás esetén pedig 16 közül egy.  „A konduktor jelleg megállapítása természetesen annál nehezebb,  minél több tényező határozza meg a betegség öröklésmenetét, vagyis a polimer öröklésmenet esetén.” (19)

 

Elméletét Szondi egy sor családfa bemutatásával illusztrálja.  Ezek jól szemléltetik Szondi módszerét.  A vizsgált családról csupán annyit tudunk meg belőlük, amennyi a genotropizmus elvének alátámasztására elegendőnek látszik.  Adott esetben egyébként elég nyilvánvaló, hogy a súlyosan terhelt családból származó partnerek házasságából csak terhelt vagy beteg gyermekek születhetnek.  Ez a tény azonban még nem bizonyítja a genotropizmus hipotézisének hitelességét, vagyis azt, hogy a kérdéses partnerek házassága kizárólag ezért jött létre, mert a génrokonság  öntudatlanul és sorsszerűen egymáshoz vezette őket. 

Még kevésbé bizonyítják ezt a bemutatott, bonyolultabb esetek, amelyekben a partnerek konduktor-jellege Szondi szerint is csak valószínűsíthető.  Vincze László (1967)  jogosan kifogásolta, hogy  elmélete alátámasztása érdekében Szondi gyakran a legtávolabbi összefüggéseket is kibogozza, s a legmerészebb sejtéseknek is hangot ad.   Máskor viszont eltekint a családfa és a személyes kapcsolatok részletesebb bemutatásától.  A módszer ilyen önkényes alkalmazása az egész eljárás hitelét erősen lerontja.

 

Szondi fő módszere azonban az ún. kísérleti ösztöndiagnosztika.  Ennek jelentőségét ő maga a következőkben látja:  a)  Önálló pszichodiagnosztikai eljárás az ösztönalkat feltárására.  B)   a mélylélektani terápia eszköze  (amennyiben lehetővé teszi  az ősigényekkel való  konfrontációt)  és végül  c)  kísérleti jellegű családkutatás, illetve az egyén specifikus konduktor-természetének megállapítása. 

A Szondi-teszt:  választási próba.  A vizsgálandó  személyek különböző típusú elmebetegeket  („ösztön-betegeket”)  ábrázoló, 6x8, azaz 48  fénykép közül ki kell választania mind a hat sorozatból a két-két legszimpatikusabbat illetve legellenszenvesebbet.  Ha egy bizonyos típusú elmebetegség reprezentánsait egyáltalán nem választja, vagyis null-reakciót ad,  az az adott ösztönfaktor manifesztálódását, kiélését jelenti.  Amelyik faktor reprezentánsait legnagyobb számban választja, az a gyökérfaktor, vagyis a keresett konduktor-tényező.  (A kísérleti ösztöndiagnosztika külön tanulmányt és elemzést igényelne, amit mások már elvégeztek.)

 

A  sorsanalizis hatása és jelentősége

 

1943 óta évtizedekig nem jelent meg magyar nyelven Szondinak egyetlen múve sem.  Hatása azonban --  elsősorban régi munkatársainak és tanítványainak közvetítésével – továbbra is kimutatható a hazai pszichológiában és pszichiátriában.  Már 1946-ban megjelent pl.  Benedek István sokszorosított egyetemi jegyzete, „Bevezetés a sorsanalizisbe”  címmel.  1950-ben pedig Noszlopi Lászlónak sikerült valahogy  (saját kiadásban)  közzé tennie Szondiról szóló tanulmányát. Ettől kezdve sokáig szinte csak Vincze László foglalkozott Szondi működésével a „Vizsgálati módszerek a lélektanban”  (1967)  című könyvében.  Tőle függetlenül azonban Noszlopi László egy újabb tanulmányt publikált Szondiról a Vigilia  (1969/7)  c. folyóiratban.  Ebben pozitiven értékeli a sorsanalizist.  Értékes felismerésnek tartja a genotropizmus elvét, bár megjegyzi, hogy  az tulajdonképpen nem Szonditól, hanem  Ranschburgtól származik.  Ezt nem tudtam ellenőrizni, de abban már vitatkoznék Noszlopival,  hogy Szondi tanításai  bármely világnézettel összeegyeztethetők, még a materializmussal is.  A  sorsanalizis ugyanis magát a sorsot és annak forrását  főleg irracionális, befolyásolhatatlan, kvázi transzcendens tényezőként értelmezi;  ez pedig aligha felel meg a tudományos szemléletnek.  Noszlopi elismeri, hogy Szondi vallásos, istenhívő ember. 

 

A publikációt lehetővé tevő folyóirat szellemiségének megfelelően Noszlopi keresztény álláspontról  értékeli a sorsanalizist;  éspedig  a mélylélektan modernnek és egzaktnak tartott irányzatai, az amerikai dynamic psychology és a német Schultz-Henke műveire hivatkozva.  Ám tulajdonképpen csak az egzaktságot hiányolja a sorsanalizisben;  ugyanakkor dícséri Szondi fantáziáját, megsejtéseit, s azt állítja, hogy  „legújabban a biológia nem kevesebbet igazolt, mint azt, hogy az emberi egyén génjeiben már születéskor meg van írva pontosan, milyen betegségei lesznek, milyen kimenetellel és miben fog meghalni..  Ime Szondi egy fantasztikus megsejtésének kifogástalanul preciz és egzakt igazolása.” 

 

Szerencsére ez a „kifogástalan igazolás” nem teljesen igaz.    A genetikai kódok az örökletes betegségek kivételével csak bizonyos betegségek iránti hajlamot eredményeznek;  ám ezek kialakulása sok egyéb tényezőtől függ.  Szondi hatásáról viszont azt közli Noszlopi, hogy mint „erős egyéniségnek”, személyes kapcsolatai révén Svájcban sikerült néhány szakembert megnyernie.  „E körön túl azonban Szondi tanításait jóval kevésbé veszik figyelembe.” 

A  „körön belüliekhez”  tartozik például Heinrich Meng svájci pszichiáter, aki Szondi fő művét bevette az általa szerkesztett pszichohigiéniai könyvsorozatba.  A  „Schicksalsanalyse”  harmadik kiadásához írt Bevezetőjében H. Meng méltatja Szondi „tudóst és művészt egyesítő tulajdonságait”.  Szondi elméleteinek jelentőségét a következő definicióban foglalja össze legtömörebben:  „A  sorsanalizis a tudattalan genetikája.” (21)   Meng szerint Szondi műve híd a mélylélektan és a genetika között;  összekötő kapocs Freud és Jung pszichoanalizise között, és lehetővé teszi az emberek közötti kapcsolatok helyes értelmezését.  De még ennél is messzebb megy, amikor ezt írja: „…a sorsanalizis az olvasóra – akár természettudós, alár laikus – egyaránt sokkolóan hatott.  Ennek okát abban látom, hogy a sorsanalizis az emberiségnek főleg két infantilis illúzióját rombolta szét.  Az első az istentől és az ősök örökségétől való, abszolút szabadság illúziója.  A másik a teljes normálisság illúziója, amely szerint minden egészséges jelenség mögött mindig egy teljesen egészséges öröklési kép rejlik.”  (22)

 

Az első „illúzióra” talán nem érdemes sok szót vesztegetni.  Mindenesetre jellemző, hogy az Istent és az ősök örökségét egy szinvonalra, ugyanarra az irracionális síkra helyezi.  A másik „illúzióhoz annyit, hogy bár  abszolot normalitás  szigorúan véve valóban aligha létezik, mégis ennek gyakorlatilag jól használható kritériumai vannak, s ezen az sem változtat, ha valakinek öröklési anyagában potenciális veszélyek rejlenek.  Szondinak a svájci életkörülmények által megalapozott, messianisztikus  magabiztossága nem elegendő ahhoz, hogy elfogadhatóan igazolja jól hangzó, de a tudomány fejlődése révén túlhaladott megsejtéseit  (épp úgy, mint Freud ösztönelméletét).  Ma már inkább Struve  19. századi  „mélyfrenológiájára”  e,lékeztet, amely ma  jelentéktelen tudománytörténeti epizód csupán.  Ezt Szondi is megemlíti, hozzáfúzve, hogy  „valószínűleg ugyanez a sors vár száz éven belül a mai mélylélektanra is.”  (23)   S ezzel tulajdonképpen egyet is érthetünk.

 

Forrásjegyzék

 

  1. Lásd  Szondi:  Schicksalsanalyse.  3. Auflage,  Basel/Stuttgart.  1965.  24 p.
  2. Szondi:  Freiheit umd Zwang… 1968,  58 p.
  3. Böszörményi & Moussong-Kovács:  Orvosi pszichológia.  1967, Tankönyvk.,  125 p.
  4. Freud, S.:  Triebe und Triebschicksale.  In: Szondi:  Freiheit…, 15 p.
  5. Jung, C.G.: Geist der Psychologie.  In. Szondi: Freiheit…, 18 p.
  6. Szondi:  Freiheit und Zwang…  18 p.
  7. Szondi:  Schicksalsanalyse.  1965, 31 p.
  8. Szondi:  u.ozz,  33.p.
  9. Szondi:  u.ott,  34 p.
  10. Szondi:  Freiheit und Zwang… 1965,  20.p.
  11. Szondi:  Schicksalsanalyse, 1965,  27. p.
  12. Szondi:  Freiheit und Zwang…21.p.
  13. Szondi:  u.ott,   23.p.
  14. Szondi:  Schicksalsanalyse,  1965,  34.p.
  15. Szondi:  u.ott,  56.p.
  16. Szondi:  u.ott, 45.p.
  17. Szondi:  u.ott,  56.p.
  18. Szondi:  u.ott,  32.p.
  19. Szondi:  u.ott, 93.p.
  20. Vincze László:  Vizsgálati módszerek a lélektanban.  Bp., 1967
  21. Szondi:  Schicksalsanalyse, 1965,  15.p.
  22. Szondi:  u.ott,  19.p.
  23. Szondi:  Freiheit und Zwang…  36.p.

 

 

 

  , 

Személyiségfejlesztés

mentális  tréningekkel

 

Ma már közismert, hogy a mentálhigiéné, vagyis a lelki egészség a kreativ és önmegvalósító társas, intellektuális, affektiv és szexuális viselkedés alapfeltétele.   Ennek biztosítása tehát  legfőbb egyéni érdekünk, különös tekintettel arra, hogy lelki egészségünket mai világunkban is igen sok veszély fenyegeti.  Másrészt  a személyiségfejlődés alapja és lényege az egyén testi és lelki működésének egészséges fejlődése. 

 

Életpályánk egésze szempontjából épp ezért alapvetően fontos, hogy ismerjük és megfelelően alkalmazzuk azokat az önfejlesztési módszereket, amelyek önmegvalósítási terveinket, céljainkat biztonságosan elérhetővé teszik.  Ez a feladat azonban sokak számára nagyon is problematikus, mert igen sokszor kudarcot vallanak.  Kudarcaik okát pedig különböző, hagyományos  gondolati sémákkal, hiedelmekkel próbálják magyarázni;  például a kedvezőtlen körülményekkel, vagy az átöröklött tulajdonságaik gyengeségével.  Önbizalmuk gyakran eleve alacsony szintű, vagy fokozatosan csökken, s a siker-orientációt egyre inkább felváltja náluk a kudaec-kerülés, s ezzel együtt a gyenge eredmények elfogadása.  Vagy – ami még rosszabb – a frusztrációk és negativ stresszek halmozódása következtében bekövetkezik náluk  a  burnout,  vagyis a „kiégés”, a mindenbe belefáradás és közömbösség.  Ez a munka és a magánélet terén egyaránt kialakulhat.

Az ilyen sorstragédiák megelőzése érdekében  már évtizedek óta sok szakember  - főleg pszichológusok és pszichiáterek – próbál preventiv és terápiás módszereket kidolgozni.. A  „trénerek”  először a versenysportokban tűntek fel, de aztán a fejlesztő pszichológiai módszerek piacán  (Psychomarkt)   egyre többen jelentkeztek más célt szolgáló  tréning-ajánlatokkal.  Ezek között megtalálható volt például  a gyorsolvasást, az emlékezőkészséget, a kreativitást, vagy a társas és érzelmi kompetenciát fejlesztó tréning épp úgy, mint az önbizalmat,  a motivációt és siker-orientációt erősítő  „Coatching”-ok  vagy mentális  tréningek.  A különböző módszereket kombináló  tréningek tartalmát az érdeklődők  intenziv workshopokban, személyes  részvételű vagy távközlési, továbbképző kurzusokon, kazettákon, CD-ken,  esetleg könyvekben vagy egyéni tanácsadás és terápia keretében ismerhetik meg. 

 

Csaknem minden mentális tréning pozitiv személyiségfejlesztő hatást igér, s ennek megfelelő sikereket az élet minden területén.  Gyakran tízezrek érdeklődését keltik fel, s az igénybe vevők többsége arról tanúskodik, hogy a tréning több szempontból beváltotta reményeiket.  .Tény viszont, hogy a mentális tréningek között is akadnak félrevezető, vagy csaknem hatástalan  (sőt, néha veszélyes)  ajánlatok és módszerek. „Mentális tréner”-nek ugyanis bárki kinevezheti magát (akárcsak nálunk „szexuálpszichológus”-nak).    

Problémát jelent az is, hogy általában bárki meghirdetheti a saját ajánlatát;  nincsenek törvényes előírások, feltételek és ellenőrzések. Sokan hétvégenkénti kurzusokon vagy távoktatáson szereznek „diplomát”., s ezt egyenértékűnek tartják az egyetemi végzettséggel.  Európában csak a Salzburg-i egyetemen lehet öt szemeszter vizsgái révén, hivatalosan elismert  „mentális coaching” képzettséget szerezni.  Viszont mindenhol  teret hódítanak az áltudományos és ezoterikus módszereket alkalmazó tanfolyamok, például a feltételezett „energiamezőkkel”, mágikus és sámánisztikus módszerekkel történő gyógyítás illetve tréning.  De ide tartozik az is, amikor különféle, „varázserejű”  eszközök vagy szerek segítségével  próbálják a rászorulók mentális  (vagy éppen szexuális)  energiáját megnövelni.

 

Ami a módszereket illeti, ezeket a mentális tréningek legnagyobbrészt a különböző pszichoterápiás eljárásokból kölcsönzik, több-kevesebb módosítással.  Leginkább az imaginativ, szuggesztiv és autoszuggesztiv módszereket, pl. irányított fantáziálást, hipnózist, lazítási és meditációs gyakorlatokat alkalmaznak.  Gyakori még a Neuro-Lingvisztikus Programozás  (NLP),  amelyben különböző egyéb módszerek, pl. beszélgető- és viselkedésterápia,  szuggesztiók vagy akár szomatikusan orientált pszichoterápiás elemek is keveredhetnek. Ezenkívül sokfelé divatba jött az ún. „pozitiv gondolkozás” gyakorlása, amit azonban sokféleképpen  (pl. ezoterikusan is)  lehet értelmezni.  Ezáltal manipulációs célokra is felhasználható lehet és a realitásérzéket gyengítheti.

 

A lelki egészség és személyiségfejlődés szempontjából legkedvezőbbnek  bizonyult módszerek közé tartoznak a különböző lazítási gyakorlatok, így az autogén tréning, a progressziv relaxáció és a meditáció.  Ezek ugyanis valóban alkalmasak a stresszek, a testi-lelki feszültségek feloldására, a nyugalom és a jó köérzet kialakulásának elősegítésére.  (Ami mellesleg a zavartalan erotikus reagálásnak is előfeltétele.)

 

A mentális tréningek másik, kedvező módszercsoportját képezik a kognitiv képességek fejlesztését célzó, olyan módszerek, mint az emlékezeti és fantázia-tréningek, az ellezult állapotban történő koncentráció gyakorlása, az automatizációs tréning vagy a  „brainstorming”.  Ezek különösen az idősödő emberek kognitiv képességeinek megőrzését, a fiatalabbaknál pedig azok fejlesztését és kreativ alkalmazását szolgálják.  Ide tartoznak a  motiváció-tréningek  is, amelyek egyrészt az elérendő, egyéni célok tisztázását, másrészt azok jelentőségének felmérését és az elérésükhöz szükséges tevékenységek koncentrált realizálását célozzák.  Ennek érdekében különféle mentális stratégiákat gyakoroltatnak.  Az ilyen tréningek egyik legelső kezdeményezője és a „pozitiv gondolkozás” első képviselője az amerikai Joseph Murphy  volt, de tartalmána kidolgozásában és fejlesztésében számos pszichológiai irányzatnak  (pl. humanisztikus pszichológia, behaviorizmus, NLP,  hipnoterápia,  coaching  stb.)  jelentős szerepe volt. 

 

A mentális fittnesst”  igérő, német  Erhardt-Akadémia  vezetője, aki a személyes életsiker 11 stratégiáját dolgozta ki, az amerikai kezdeményezők közül kiemelten említi  Dale Carnegie,  Bryan Tracy  és Anthony Robbins  nevét,  A németek közül pedig elsőként  Oscar  Schellbach-ra  hivatkozik, de a továbbiakban még legalább 6-8  mentális tréning-irányzatot felsorol.  Saját sikerstratégiáját pedig pontokba sűrítve közli:

 

1.  Végy figyelembe minden, valóban létező tényezőt.

2.  Ismerd fel és fogadd el saját, belső és külső lehetőségeidet.

3.  Csak tudatosan, átgondoltan  hozz döntéseket.

4.  Cselekedj teljes erőddel, 100%-os energiával.

5.  Céljaidat alapos átgondolással határozd meg és foglald írásba.

6.  Intenziv, pozitiv érzésekkel töltsd fel céljaidat, s képzeld el azokat rendszeresen.

7.  Dolgozz értük folyamatosan.

8.  Ismerd fel és semmisítsd meg minden mentális akadályod.

9.  Ismerd fel, hogy milyen ember vagy; légy önmagad legjobb barátja.  S képzeld el magad olyannak, amilyenné szeretnél válni.

10.  Embertársaidat mindig partnerekként kezeld.  Alkalmazd a „mindkét fél nyerhet”  elvet.

11.  Bízz az intuiciódban.  Használd ki a rejtett tudás minden belső tényezőjét.

 

  Ezek a sikerstratégiák többségükben pszichológiai közhelyeknek tűnnek;  bár az utolsó megkérdőjelezhető.  A fő kérdés persze az, hogy milyen mentális tréningekkel lehet azokat realizálni.  A tréningek ajánlói ezt sokféleképpen igyekeznek biztosítani.  Egy német  „intenziv-tréning”  hirdetője például  a következőkkel kecsegteti leendő ügyfeleit:

 

„Lehetővé tesszük a viselkedés megváltoztatását.  (Bár ezt kevesen szokták elhinni, hisze az ismeret-szerzés még nem jelent viselkedés-változást.)  ..  Hogyan érjük ezt el?   Ha Ön megmondja, min akar változtatni, mi pontosan felmérjük, milyen erős a változtatás motivációja, s azt is, hogy miztosítani tudjuk-e az igényelt változtatás megvalósítását.  Ugyanis csak olyan feladatokat vállalunk, amelyeket maximálisan teljesíteni tudunk. 

Tréningjeink  intenziv tréningek, amelyek jóval továbbmennek a puszta ismeretközlésen és gyakorlatokon, amennyiben módosítjuk az Ön tudattalanját is,  amihez csak a teljes ellazulás állapotában lehet hozzáférni.  Itt találhatjuk meg annak okait is, hogy az Ön eddigi életében miért nem sikerült bizonyos célokat elérnie.  Ilyen okok lehetnek a korábbi túlterhelések következtében kialakuló gátlások és kudarckerülő viselkedések.  Ám ebben az alfa-állapotban találhatók az Ön legnagyobb erőforrásai is.   Mindezt az Ön számára is érthetővé tesszük.  Igy tanulhat meg új és hatékony viselkedéseket, amelyek biztosíthatják sikereit.”

 

Az egyik legrégibb, hosszú évtizedek óta sikeresen működő és tízezreknek elismerten segítő mentális tréninget érdemes közelebbről is szemügyre venni.  A német  Schellbach intézet „pozitiv életvezetést+ célzó  mentális tréningjeit a magánvállalkozókon és gazdasági vezetőkön kívül a fiatal élsportolók és az idősödő értelmiségiek is tömegesen vették igénybe.  Schellbach  alapelvei:

 

     A  gondolatokkal, amelyek érzelmeinket uralják, s vezetnek bennünket, győzhetünk vagy veszthetünk

 A  mentális tréning fejleszti és kompjuterként beprogramozza agyunkat.A mentális erő fejlesztésének törvénye:  egy lehetőség tartós igenlése olyan hitté válik, amely hegyeket mozgat!  A kitűzött cél elképzelése, mint tartósan ismétlődő, mentális őskép, lényünk alsóbb, tudattalan rétegeibe ágyazódik és magától értetődő lesz. Igy egészen más emberré válhatunk,  új  szokásokkal és képességekkel. Tisztázzuk önmagunkkal, hogy  mit várunk  az  élettől.  Ha ez egyértelmű,  következhet a mentális tréning

Az intézet mentális tréningjei nemcsak intenziv csoportprogramokon, hanem audiokazettákon is elérhetőek.  Bevezető tájékoztatásul  ezekről nagyjából  a következőket közlik:

 

Új képességeink  automatizálása

A környezeti hatások megváltoztatják az embereket!   Ez számunkra régóta magától értetődő.  De épp ezért nyilvánvaló, hogy a tréningmódszerek alkalmazásával bárki képes lehet önmaga változtatására.  Ez azonban tudományos szempontból eddig semmiképp sem volt magától értetődő.  Eddig mindent főleg az örökléstől függőnek tartottak. s az élet során elérhető változásokat csak ennek keretei között tartották lehetségesnek.  Ez használható érv volt a nevelés és önnevelés kudarcainak magyarázatára  A változások kétségkívül mindig az egyéni sors keretei között jöhetnek létre  (bár gyakran még ezt is kétségbe vonják).  „Bármit csinálunk, mégis ugyanazok és ugyanolyanok maradunk.”   Ezt igen gyakran halljuk, amikor az embereket arról akarják meggyőzni, hogy csak az egyéni alkat az oka annak, ha egy különben értelmes egyén sikertelenné válik.

 

Viszont ma már tudjuk, hogy   a külső hatások még az ember testi jellemzőit is megváltoztathatják.   Igy alakul ki fokozatosan pl. egy tipikus  „nagyvárosi ember”,  korunk életmódjának,  szociális és higiénés viszonyainak,  táplálkozási és munkafeltételeinek,  valamint a  genetikus és  hormonális tényezők hatására.   Ez a megállapítás  antropológusoktól származik, akik az ember változó jellemzőit tanulmányozzák.  Ebből  logikusan adódik az a következtetés, hogy az ember képességei és lényegi vonásai is megváltozhatnak.  Ez a folyamat persze automatikusan zajlik, s épp így az is, hogy korunk negativ környezeti hatásai révén az emberek egyre egyoldalúbbá válnak. Ezt mutatja már  az a tény is, hogy egyre kevésbé gondolkoznak alkotó módon.  Ám ez sem vonja kétségbe azt a lehetőséget, hogy lényünket, képességeinket és jellemünket  megfelelő tanulás és gyakorlás révén  tudatosan és szándékosan  a kívánt, pozitiv irányban fejleszthetjük.  

 

Ez viszont döntő érvet jelent annak bizonyításához, hogy egyáltalán nem elkerülhetetlen sorscsapás, ha valamilyen személyes okból sikertelenek vagyunk és nem érjük el céljainkat.  Önmagunk megváltoztatásával ugyanis az életünk is megváltozik.  Mindenesetre ezt a célt csak ugyanolyan odaadással és energia-ráfordítással  érhetjük el, mint amilyet egy hobbinak, vagy kedvenc időtöltésnek áldozunk.  Pusztán jó szándékkal ezen a téren nem sokra megyünk.  Épp ezért a szükséges tréning rendszeres önfejlesztő munkát jelent, amit komolyan és kitartóan kell folytatni.

 

Mindez a tudattalanunk sikert eredményező hatóerőinek automatizálása révén történhet;  ezt azonban  nem akarati erőfeszítésekkel, hanem azok tartósan ismétlődő befolyásolásával lehet biztonságosan elérni.  A jó szándék nyilván elengedhetetlen feltétel, de önmagában nem elegendő.  A valódi változáshoz a „belső kapcsolórendszert” kell megváltoztatni.  A siker csak úgy érhető el, ha az egész személyiség sikeres reagálása és viselkedése ugyanolyan spontánul – vagyis mintegy magától – jön létre, mint  a korábbi negativ reagálás és viselkedés.  Ezt az eredményt pozitiv képességeink mentális tréningje révén érhetjük el. 

Más szóval:  el kell érnünk, hogy a sikeres cselekvéshez szükséges képességek automatikusan működjenek, ha a helyzet úgy kívánja.  Ha ezt elértük, akkor már sokkal könnyebb lesz bármely egyéni siker elérése.  Ezzel kapcsolatban jelentős szerepe van a gátlásosság egyénre jellemző mértékének is.  Minél erősebbek a gátlások, annál kisebb a teljesítmény.  A törekvések érvényesülését az ellenállás mértéke korlátozza.  Gátlások nélkül minden könnyebben megy, alig igényel erőkifejtést.  Sőt, ez esetben  a munka elvégzése, a feladat megoldása nagy örömmel jár.

 

Igy már érthető a mentális tréning jelentősége.  Gyakorlatilag arról van szó, hogy képességeink módszeres fejlesztése révén azok szinte automatikusan működjenek.  De persze nemcsak a képességeinket fejlesztjük, hanem azt is, amit „az ember pozitiv lényegének”  nevezhetünk.  Nemcsak mi rendelkezünk egy bizonyos karakterrel és egyéni lényeggel, hanem ezek is rendelkeznek velünk.  Ezáltal minden cselekedetünket ez a karakter és lényegi vonás vezérli, éspedig ezek jellegétől függően pozitiv vagy negativ irányban.  Tudjuk azonban, hogy  életünk sikeressé tételére csak akkor van lehetőség, ha  személyiségünk minőségileg pozitiv.  Schillernek igaza van abban, hogy az ember sorsa a jellemvonásaitól függ.  Ugyanígy igaz, hogy az élet céltudatos és sikeres alakításához  a negativ jellemvonásokat meg kell változtatni.  Az egyéni sikerek titka épp az, hogy  lényegi jellemvonásainkat a siker előfeltételeinek megfelelően módosítsuk.

 

Az  élet  irányításának  pszichodinamikus  módszere

A sikerek elérésének  Schellbach szerint két útja van.  Egyik a tudatos koncentráció révén gyakorolt, állandó erőfeszítések útja;  a másik a siker képességének mentális tréningje.  Az első alig vezethet nagy sikerekhez.  Ebből ered az a szemlélet, miszerint az ember karaktere változtathatatlan és befolyásolhatatlan.   Tapasztalataink folytán azonban ezzel nem értünk egyet., mert tudjuk, hogy az ember sok vonatkozásban képes önmagát megváltoztatni, ha figyelembe veszi és alkalmazza a gondolkozás törvényszerűségeit.

 

Ennek értékes eszköze a mentális tréning, amit egyéni sikereink és boldogulásunk érdekében igénybe vehetünk.  Ez pszichoterápia és agytréning is egyben.  Mozgósítja és koordinálja a ganglionokat épp úgy, mint  a lelki működés szubtilis erőit..  Ezzel a tréninggel  minden olyan tényező változását elérhetjük, amelyek az emberi tudatot és lelki működést befolyásolhatják.

E  tréning  hatása négy területen nyilvánulhat  meg:

1.                Legfőbb szerepe önmagunk kezelése, vagyis az önkontrol terén mutatkozik.  Ide tartozik a személyes gyengeségek és mindenfajta lelki gátlás megszűntetése.  E fő feladat megoldásából adódik

2.                a mentális tréning további szakaszainak elérése, például a testi vitalitás, teljesítő-képesség és egészség  biztosítása vagy helyreállítása.

3.                Fontos cél  a szociális, a foglalkozásbeli vagy üzleti sikerek képességeinek fejlesztése is.  Ez mindenképpen a teljesítmény kérdése, akár saját vállalkozásunk van, akár alkalmazottak és munkatársak vagyunk.  Lehetőség szerint gazdaságilag függetlenedésre, anyagi létfeltételeink biztosítására törekszünk. Igazi  csúcseredményeket ezen a téren is csak saját képességeinkkel érhetünk el.

4.                A mentális tréning negyedik  hatásköre  átfog mindent, ami  bármely cél alkotó megközelítésével függ össze.  Ez a személyes sikerek és karrier minden vonatkozásának  kiinduló pontja.  Az egyéni életpálya sikeres vezetése szempontjából ez azért fontos, mert  mindenfajta haladás alkotó gondolkozást feltételez.

A mentális tréning tehát az egész életet megváltoztatja egy sikeres és boldog élet esélyeinek és lehetőségeinek megismerésével és megvalósításának módjaival.

A sikert azonban nem pusztán az egyes gyakorlatok  meghallgatása biztosítja, hanem  csak a rendszeres, napi tréning!  Ehhez agyunkban új pályákat kell kiépíteni,  új, pozitiv törekvéseket kell létrehozni, hogy ezáltal bennünk a testi és lelki folyamatok az elérni kívánt célok érdekében automatizálódjanak.  A sikeres egyént ezek az automatizált folyamatok hozzák létre.

 

Az  „ősképek”  hatalma

Schellbach abból indul ki, hogy mindenkit a saját energiája mozgat, s ez a testi és lelki folyamatain keresztül nyilvánul meg.  A lelki élet törvényszerűségei révén ez határozza meg a közérzetünket, továbbá gondolkodásunkat és viselkedésünket is befolyásolja.  Hasonlít az elektromossághoz.  Attól függően, hogy mi irányítja, lehet építő vagy romboló hatású az élet, az egészség vagy a siker szempontjából. 

 

Tudattalanjában mindenkinél előfordulnak pozitiv és negativ gondolatok egyaránt.  Attól függően, hogy milyen gondolatok befolyásolnak leginkább, a nekik megfelelő hatásokat tapasztalhatjuk.  Egy gondolat, vagy bizonyos elképzelés annál erősebb és uralkodóbb,  minél inkább ráirányul a figyelem.  A figyelem összpontosítása egy gondolatra  nemcsak tudatosan és szándékosan történhet, hanem  tudattalanul, sőt, tudatos szándékunk ellenére is.  Ha a figyelem tudattalanul pozitiv gondolatokra irányul, az számunkra kedvező.  Ám a negativ gondolatok esetén gyakran súlyos következmények adódnak.  Sajnos, legtöbbször ez a helyzet.  A negativ gondolatok okai a legtöbb embernél előforduló szorongások és félelmek  egy nem kívánt eseménytől.  Nagy szerepet játszhat ebben a környezet, amely figyelmünket kénytelen.kelletlen a negativumok felé irányítja.  Aztán, ha egy bizonyos gondolat bennünk meggyökerezik, akkor könnyen meg is valósítja önmagát, még ha  látszólag semmi oka sincs a megvalósításnak.   Elég meglepőnek tűnhet, de minden, amit teszünk, vagy reagálunk, az uralkodó gondolatokra vezethető vissza.  Sőt, az értelmünk is csaknem védtelen az érzelmileg túlfűtött elképzelések hatásával szemben.  A kellemes vagy kellemetlen érzések oka rendszerint a gondolat- és fantáziavilágunkban keresendő, hacsak nem közvetlenül valamilyen testi folyamat hozza létre.

 

Még a stressz kísérő jelenségeként  bekövetkező neuraszténiát is legtöbbször a negativ gondolatok hatása váltja ki.  A negativ gondolatok elleni állandó küzdelem tönkreteszi az idegeket.  Az ideggyengeség következményeként pedig olyan mértékű belső nyugtalanságot és koncentráció-hiányt hoz létre, hogy az egyén végül bármilyen teljesítményre képtelenné válik. 

 

Az „ősképek” szabályozásának lehetősége

Leginkább az érdekelhet bennünket:  hogyan lehet a gondolatok erejét, s ezzel együtt  a bwlső energiák irányítását elsajátítani.  Ennek módját a mentális tréning szabályszerűségeinek megismerése teszi lehetővé.  Figyelmünket ezáltal olyan intenziven koncentrálhatjuk bizonyos ősképekre, hogy ezek az energiák kizárólagos irányítói lesznek, s ezáltal az egész szervezetet és a lelki működéseket úgy befolyásolják, ahogyan arra az egészség, a sikerek és az alkotóerő érdekében szükség lehet.

Tehát csak azok a gondolatok és ősképek fognak bennünket irányítani,  amelyekre figyelmünket fordítjuk.  Ugyanis a figyelem ama gondolatok és eszmék (ősképek)  mozgósításának eszköze, amelyektől reagálásunk és viselkedésünk  irányítását várjuk.  Ez akkor történhet meg, ha pozitiv önszuggesztiónk a tudattalanban  beágyazódik, gyökeret ver, s ezzel meggyőződéssé válik, s ettől kezdve mozgósít és irányít bennünket.

 

A  mentális  tréning  felépítése és gyakorlása

A meditáció előtt az idegfeszültségek feloldását kell elérni..  A lazítási gyakorlat: célja minden testi és idegfeszültség megszűntetése.  Ennek érdekében kényelmes, fekvő helyzetben, szemünket becsukva  minden tagunkat tudatosan és teljesen ellazítjuk.  Az izmok ellazítása után  tudatos lelki-szellemi ellazulás következik.  Ennek érdekében  lehetőleg minden gondolatot ki kell kapcsolni.  Ezt elősegíti, ha a felmerülő gondolatok iránt közömbösséget mutatunk  és kizárólag a nyugalomra figyelünk, mint a legjobbra és legszebbre, ami velünk történhet. A gyakorlat során fontos, hogy a nyugalom bekövetkeztét magától értetődőnek tartsuk.  Ez valóban magától jön, ha teljesen átadjuk magunkat a nyugalom élvezetének.  A teljes ellazulás alapvető feltétele a meditációnak.

 

Automatizálási gyakorlatok    

Cél:  az automatikus késztetések kiépítése a tudattalanban;  a személyiségünk és képességeink feletti hatalom növelése.  Az ilyen gyakorlatok a leghatékonyabb befolyásolói  a tudattalanunk alakításának. A hatás  sokrétű.  Megismerő gondolkozásunkat épp úgy mozgósítja és irányítja, mint  az agyi mechanizmusokat.  Ez teszi lehetővé a szabadulást a lelki kényszertől (és függőségektől).  Vagyis pszichoterápia és  agyi tréning.  Ez a legjobb gyógyszer testi és lelki egészségünk biztosításához. 

Gondolatok és erők.  Amit újra és újra elgondolunk, az könnyen valósággá válik.  Minden tanulás és fejlődés alapja a rendszeres gyakorlás.  Ezzel alakíthatjuk legbelsőbb lényegünket, és automatizálhatjuk a kívánt, pozitiv késztetéseket.  Igy befolyásolhatjuk lelki kapcsolóközpontunkat és képességeinket. 

Minél jobban sikerül a gyakorlatok során minden más gondolatot kikapcsolva csak a gyakorlatra koncentrálni, annál erősebb lesz a hatás.  Ez eleinte nem könnyű, mert  a gondolatok könnyen eltévednek.  Ezért szükséges a gyakorlatban minden szót együtt mondani és elfogadni, s mint magától értetődőt  feltételezni, hogy a kívánt képességek már rendelkezésünkre állnak.  Ez erősíti a koncentrációt és megvéd a gondolatok eltévedésétől.  Ha egyidejűleg kimondjuk, amire koncentrálunk,  akkor a testünk is felveszi az autoszuggesztió ritmusát. 

 

Meditációs gyakorlatok    

Cél:  szellemi önfejlesztés.   A meditációban (amelynek lényege:  belső szemlélődés)  a gyakorlat célját  olyan határozottan képzeljük magunk elé, hogy az már erőteljes ősképpé válik.

Ezt a figyelem koncentrációjával, az agyműködés aktivizálásával érhetjük el.  A meditáció lényege, hogy az életet egy magasabb pontról szemléljük, így felismerjük az adott helyzet összefüggéseit, s egyben kizárjuk a negativ gondolatokat és befolyásokat.  Vagyis kezünkbe vesszük a kibontakozás folyamatát a tudattalan alkotó erőinek mozgósításával és tudatosításával.

 

A tudatos  mélylégzés  

Cél:  a testi és lelki energiák és teljesítmények növelése. A mélylégzési gyakorlatok különleges jelentőségűek az egész szervezet számára.  Az egyenletes, mély be- és kilégzés nemcsak a szervezet kedvező működését biztosítja, hanem oldja az idegfeszültséget és a lelki görcsöket is.  A gyakorlat során alkalmazott, ritmikus légzés-tréning a jó kőzérzet létrehozásán túl azt is elősegíti, hogy a ritmikus mélylégzés szokássá válik és beépül a tudattalanunkba. 

 

Kétségtelen ugyan, hogy ebben a Schellbach-féle mentális tréningben is vannak megkérdőjelezhető részletek, de az a tény, hogy a fejlesztő szuggesztiv és autoszuggesztiv hatások rendszeres gyakorlására alapoz,  összhangban áll a korszerű pszichológiai szemlélettel, s valószínűleg könnyen továbbfejleszthető.  Például  az ajánlott mélylégzési gyakorlatoknál nemcsak a ritmikus be- és kilégzést kellene gyakorolni, hanem  a jógából ismert légzésformákat is, amelyek még jobban erősítik a szervezet működése feletti kontroll képességét.

 

                                                                                  Dr. Szilágyi Vilmos

 

 

Jung, C.G.  pszichológiájának elvi és módszertani alapjai

Világosság  1965/9. sz.-ban  megjelent cikkem alapján

 

Bevezetésként elkerülhetetlen utalnom arra, hogy az ugxanerről a témáról írt szakdolgozatom teljes egészében megjelent a  Magyar Filozófiai Szemle  1958/1. számában, s ezt követően került sor az alcímben említett tanulmányra.  A továbbiakban pedig kétszer is javaslatot tettem a Gondolat könyvkiadónak egy Jungról szóló könyv megírására, de ezeket indokolás nélkül elutasították.  Részben ezért, részben más irányú elfoglaltságaim miatt hagytam abba a téma elemzését.  Minthogy azonban  1990  (a politikai rendszerváltás)  óta  nemcsak megélénkült az érdeklődés Jung pszichológiája iránt, hanem egy ezzel foglalkozó pszichológiai Társaság is alakult és jó néhány könyv is megjelent, aktuálissá vált a korábbi értékelés kiegészített ismertetése.

 

Carl Gustav Jung  (1875-1961)  egy Bázel környéki, református lelkész fia volt.  Ősei közt a középkorig visszamenően papokat és orvosokat találunk.  Ez a családi hagyomány valószínűleg egyik meghatározó eleme egész pályafutásának.  Orvosi tanulmányokat folytatott a századfordulón.  „Az okkult jelenségek pszichológiájáról és patológiájáról”  írt doktori disszertációt  1902-ben, majd  E. Bleuler  asszisztense lett Burghöltzliben, a zürichi egyetem pszichiátriai klinikáján.  Itt eleinte Kraepelin  és  Aschaffenburg  diagnosztikai kísérleteinek mintájára  szó-asszociációs vizsgálatokat folytatott, továbbá monográfiát írt a  dementia praecox  (fiatalkori, tudathasadásos elmazavar)  pszichológiájáról.  Közben egyre növekvő érdeklődéssel olvasta  Sigmund  Freud  akkoriban megjelenő, újabb és újabb műveit. 

1906-ban személyesen is megismerkedett a bécsi pszichoanalitikus iskola mesterével és csatlakozott mozgalmához.  Ezután hét éven keresztül sűrű levélváltás volt közte és Freud között, s 1910-ben őt választották a megalakuló  Nemzetközi Pszichoanalitikai Társaság  elnökévé.  Freud tehát nagyra becsülte Jungot és sokat várt tőle a pszichoanalizis tudományos körökben való elismertetése,  tekintélyének erősítése szempontjából.  Reményei azonban nem váltak valóra.  Egyrészt a köztük lappangó ellentétek csakhamar nyilt szakításhoz vezettek:  Jung több vonatkozásban bírálta Freud elméletét, és minden hivatalos tisztségéről lemondott, hogy egyéni elképzeléseit szabadon kimunkálhassa.  (1933-ig szinte kizárólag a magánpraxisából élt.)   Másrészt viszont Jung működésének iránya és jellege egyre inkább eltávolodott az egzakt tudománytól, az ellenőrizetlen hipotézisek, az irracionális filozófia és a vallási misztika irányába.  E téren, mint látni fogjuk,  Freudot is jelentősen túlszárnyalta. 

 

Elfordulása a tudománytól a mítosz felé 

 

Minden jel szerint Jung már az első világháborút megelőző években  nemcsak a freudimus tételeiben kezdett kételkedni, hanem általában a tudományban is.  E kétkedés közvetlen oka a freudi teória néhány felismert gyengesége volt.  Mélyebb okai azonban Jung egyéniségével és a történelmi helyzettel függenek össze. 

Az ortodox freudizmussal szemben álló nézetei  a „libido”  és a „tudattalan”   fogalmainak értelmezése körül kristályosodtak ki.  Ellenvetéseit  „A  pszichoanalizis elmélete”  és  „A tudattalan pszichológiája”  című tanulmányaiban fogalmazta meg először.  Míg Freud a libidot lényegében biológiai jellegű, szexuális ösztönenergiának tartotta,  Jung számára ez a fogalom kifejezetten „pszichikai energiát”  jelent, amely azonos értelmű a lelki tartalmak intenzitás-töltésével.  Tehát nem biológiai, nem is társadalmi, hanem közelebbről meg nem határozott, pszichikus jelenségnek tekintette.  Eredetére nézve a libido a tudattalanból származik, amely Jung szerint nem pusztán az elfelejtett, vagy elfojtott, személyes tudattartalmak gyűjtőhelye, hsnrm valami autonóm és kimeríthetetlen létező. 

Ennek megfelelően a gyermekkori szexuális konfliktusok, elfojtások és komplexusok  (pl. Ödipusz komplexus  stb.)  helyett a tudattalan aktuális megnyilvánulásait kezdte tanulmányozni.  Úgy találta, hogy bizonyos ősi-primitiv képzetek és szimbolikus tartalmak meglepően nagy energiával rendelkeznek, és mintegy uralkodnak az egyén felett, gyakran még a józan belátás ellenére is.  „Minden irracionálisan történik – írja -, s az energia neki tetsző tárgyat követel, különben megmakacsolja magát és rombolni kezd.”  (Einführung in die Psychologie des Unbewussten, 80. old.)

 

Mit tehet ilyen körülmények között az orvos? . teszi fel Jung a kérdést.  Ha segíteni akar. Foglalkoznia kell a beteg szorongásaival, kényszerképzeteivel  stb.  Arra kell törekednie, hogy megértse a beteget és lehetővé tegye számára önmaga megértését.  Ezt a lényegében helyes törekvést azonban Jung nem a tudományos diagnosztikus és terápiás eljárásokkal, hanem mitológiai és vallástörténeti analógiákra támaszkodó, pszichoanalitikus értelmezési technikával  próbálta megvalósítani.  A tudományos megismerés szerinte csupán a személyiség „modern homlokzatának”  megvilágításához elegendő, de nem elég  a tudattalan, „kollektiv pszichéhez”, amely a homályos antikvitásba nyúlik vissza.  Sőt, ennél is tovább megy: nemcsak a tudományt, hanem  általában a logikus, racionális gondolkozást is „elégtelennek”  tartja.  „A legnagyobb, és valóban döntő kérdésekben az értelem elégtelennek bizonyul…  Amikor a racionális megközelítés zsákutcába kerül – s ez elkerülhetetlen tendencia --, akkor a megoldás onnan jön, ahonnan a legkevésbé reméltük.”  (Psychologische Typen,  322. old.)  Vagyis az irracionális, a mítosz, a vallás felől.  Ez azonban aligha viszi előbbre a tudományt.

 

Történelmi és egyéni háttér

 

Jogos a kérdés:  valóban az egzakt, racionális tudomány került-e zsákutcába, vagy inkább csak Jung „tudománya” illetve gondolkozásmódja?  Hiszen nem ritka, hogy egyes polgári gondolkodók képtelenek megérteni koruk társadalmának valóságos ellentmondásait;  az életforma és a  kultúra válságának okait és megoldásuk lehetőségeit.  Ezért saját gondolkodásuk csődjét az emberi ész csődjének tüntetik fel, , s ezen az alapon tekintik a valóságot irracionálisnak. 

Jungnál mintha pontosan erről lenne szó.  Észreveszi a társadalom válságának bizonyos jelenségeit – bár  szinte kizárólag kulturális és valláserkölcsi vonatkozásban --, de származása, beállítottsága és egész egyénisége lehetetlenné teszik, számára a valóságos mozgatóerők felismerését.   Egész gondolkodása elsősorban a 19. és a korai 20.  századi, német kultúra fejlődéséhez kapcsolódik.   Freud korai művein kívül a német pszichiátria, világnézetileg a klasszikus német filozófia, Schopenhauer,  Hartmenn és Nietzsche nézetei hatottak rá legerősebben.  Ezenkívül a teológia, az antropológia és az archeológia hatása is nyomon követhető elméletének alakulásában.

 

Ilyen beállítottság mellett  a primitiv népek mítoszainak tanulmányozása,  Kína, Tibet és India  ezoterikus tanainak tanulmányozása csak újabb lökést adott Jung misztikus hajlamának.  1930 körül rájött arra, hogy az agnoszticizmus és az alkimia is kitűnő analógiákat szolgáltatnak elképzeléseihez.  Egyedül ebből a témakörből három vaskos kötetet töltenek meg írásai.  (Psychologie und Alchemie;  Mysterium Coniunctionis  etc.)  Ezeken keresztül jutott el a keresztény dogmák  „pszichológiai jelentőségének”  méltatásánoz, s ahhoz a törekvéshez, hogy  a teológia néhány témájára is kiterjessze vizsgálódásait.

 

Empitikus módszer – vagy szubjektivizmus?

 

Jung szerint pszichológiai elméletének módszertani kiindulópontja  „kizárólag fenomenológiai”,  vagyis csak lelki folyamatokat és tartalmakat vizsgál.  Gyakran empirikusnak is nevezi módszerét, amelynek lényege a megfigyelt lelki jelenségek műszer nélküli regisztrálása, leírása.  „Ha a pszichológia pl. a szűztől születés motivumáról beszél, úgy csak azzal a ténnyel foglalkozik, hogy ilyen eszme létezik;  de nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy vajon egy ilyen eszme  valamilyen értelemben igaz-e, vagy hamis.  Az eszme pszichológiailag igaz, amennyiben létezik.  A pszichológiai létező szubjektiv természetű, amennyiben az eszme csak egy egyén lelki tartalmaként létezik.  De objektiv, amennyiben a  consensus  gentium  révén egy nagyobb csoport vallja magáénak.”  (Zur Psychologie  westlicher und östlicher Religion,  2. old.)

 

A fenti idézet jól tükrözi, milyen önkényesen kezeli Jung  az ismeretelmélet alapfogalmait.  Saját nézeteit „a pszichológiával” azonosítja, amikor egy lelki motivum valóságtartalmától független, összefüggéseiből kiszakított  értelmezésének jogosultságát hangsúlyozza.  Holott egy eszme nyilvánvalóan nem azért igaz, mert létezik – eszerint hamis eszme nem is létezhetne! – hanem, mert hűen tükröz vagy kifejez egy  valóságosan létező jelenséget.  Ez az összefüggés a pszichológiában épp úgy érvényes,  mint bármely más tudományban.  A szűztől születés eszméje pl. pszichikai tartalomként  sokak tudatában jelen lehet ugyan, de igaznak semmiképpen sem tekinthető, mert ellentétben áll bizonyos biológiai törvényszerűségekkel. 

 

Egy ilyen eszme természetesen akkor sem lesz „objektiv”, ha egy nagyobb csoport vallja magáénak.  Függetlenül attól, hogy nehéz lenne olyan eszmét találni, amely „csak egy egyénben fordul elő”,  Jung szerint minden babonát és néphiedelmet  „objektivnek”  kellene tartanunk.  Persze az „objektiv”  kategóriával ő nem az eszme valóságtartalmát, reális alapját, hanem egyszerűen a  consensus  gentium-ot, a közhitet jelöli, amely történelmileg a mítoszokban jut kifejezésre.

Az objektivnek ez az értelmezése valójában szélsőségesen szubjektiv.  Jung szerint egyedül a lelki tartalmak jelentik számunkra az elérhető, közvetlen realitást.  Egyik művében ezt írja:  „Alapjában véve olyannyira be vagyunk burkolva a pszichikai képekbe, hogy a kivülünk levő dolgok lényegéig egyáltalán  nem hatolhatunk el.”  (Wirklichkeit der Seele,  24. old.)   Másutt ezt a kanti agnoszticizmusra emlékeztető felfogást még inkább a szubjektiv idealizmus álláspontjához közelíti: „… minden gondolat, érzés és észlelés lelki képekből áll, s a világ csak annyiban létezik, amennyiben képesek vagyunk róla képet alkotni..”  (Zur Psych. d. west. und östl. Religion,  515.old.)   Ezzel kapcsolatban Schopenhauer filozófiájára hivatkozik,  amely ezt a „tényt”  már felismerte és jelentőségéhez mérten hangsúlyozta. 

 

„Gyógyhatású”  hipotézisek és paradoxonok

 

Miután a misztikum vonzásának engedve végképp szakított a tudományos módszerekkel,  Jung nem ügyelt többé a fogalmak pontos meghatározására és egyértelmű használatára.  Beérte azzal, hogy leírta a gyakran ellentmondásos tapasztalatait, mitológiai hasonlatokat keresett és merész hipotéziseket állított fel. Ezek ellenőrzésével viszont már nem nagyon törődött;  részben azért is, mert szerinte az előítéletek úgyis elkerülhetetlenek.  Mindenkinek megvan a maga  „személyi egyenlete”, amelxnek következtében csak úgy láthatja a dolgokat, ahogyan azt személyes lelki beállítódása  lehetővé teszi.  Éppen ezért meg lehetünk elégedve, ha szemléletünk nem  túlságosan  szubjektiv.  Ezt pedig úgy érhetjük el, ha saját nézeteinket épp úgy relativnak, azaz bizonyos lelki tipus megnyilvánulásának ismerjük el,  mint másokét.

Ám, ha minden gondolat relativ érvényű hipotézis és előítélet, akkor nincs lényeges különbség tudomány és vallás, realizmus és idealizmus között.  Jung ezt nyiltan hangoztatja.  Szerinte pl.  „az anyag egy hipotézis.  Ha anyagot mondunk, tulajdonképpen egy szimbólumot teremtünk valami ismeretlen számára, amely épp úgy lehet szellem, vagy más valami;  akár isten is lehet..”   „A materialista nem veszi észre, hogy az anyag egyszerűen egy más elnevezés  a legfőbb elvre.”  (u.ott, 514. old.)    Ezt a tételt azonban épp úgy alkalmazhatná az idealizmusra és bármely más világnézetre is.  Szélsőséges relativizmusával  egyrészt igyekszik megingatni a tudomány hitelét;  másrészt saját elméletének alátámasztására használja fel. 

 

Szerinte a pszichológia  -- s ezen főleg saját pszichológiai nézeteit érti – a mítosz archaikus nyelvét egy modern mitológiára fordítja le, amely a „tudomány mítoszának”  részét képezi.   A pszichológia tehát  „élő és átélt mítosz, s ezért a megfelelő emberi temperamentum számára megnyugtató, sőt, gyógyhatású.” (Psychologische Betrachtungen,  213. old.)

Jellegzetesen egyoldalú és szubjektiv orvosi szemlélet ez, mindent csak a betegség és gyógyhatás szempontjából vizsgál.  Eszerint teljesen mindegy, hogy milyen elveket vallunk, vagy mivel foglalkozunk,  Fő, hogy jó hatással legyen ránk.  Az sem baj, ha meggyőződésünk tele van ellentmondásokkal, mert a paradoxia Jung szerint a legnagyobb szellemi javak közé tartozik, míg az egyértelműség a szellemi gyengeség jele.  Egy teológus könyvéhez írt előszavában figyelemre méltó őszinteséggel beismeri :  „Empirikus fogalmaim  filozófiailag nézve logikai szörnyszülöttek, és mint filozófus, szánalmas figura lennék.”  (Zur Psychologie… 334. old.)    Sajnos, a gyakorlatban Jung nem vonta le  e beismerés konzekvenciáit,, bár szinte egész életében filozofált.

 

A  lélek szerkezete  és az  archetipusok 

 

A fentebb körvonalazott szemlélettel és módszerekkel  Jung aligha tarthat igényt arra, hogy „empirikus” fogalmait és nem ellenőrzött hipotéziseit tudománynak tekintsük.  Pedig hasonlatai néha valóban szellemesek.  A lélek szerkezetét pl. olyan épülethez hasonlítja, amelynek felső emeletét a  19. században emelték, földszintje a  16. századból származik, s egy 11. századi lakóházból építették át.  A pince alapfalai a római korból valók, s alatta egy betemetett barlang van, kőkorszak beli eszközökkel és az ember előtti élet maradványaival.  Mi, mai emberek az emeleten élümk, s csak éppen hogy dereng bennünk annak tudata, hogy az épület alsóbb részei kissé őskoriak. 

 

Ez a hasonlat azért figyelemre méltó, mert  a tudatos lelki működés valóban az agy legfelső, fejlődéstanilag legfiatalabb rétegében, az agykéregben zajlik.  A kéreg alatti részek szükségképpen tartalmazzák  a filogenetikus fejlődés ősibb szakaszainak maradványait.  Közismert az is, hogy vannak nem tudatos lelki jelenségek.  Ez nem Jung felfedezése, még csak nem is Freudé, hanem  jóval korábbi gondolkodóké.  Az első adalékokat  már  Leibnitz-nél  és Kant-nál is megtaláljuk;  később pedig   Schelling-nél,  Carus-nál,  von Hartmann-nál és másoknál.  A nem tudatos lelki működések tudományos vizsgálatának ideje a 20. században érkezett el.  Jung azonban a 19. századi filozófusok nyomdokain halad tovább, s ahelyett, hogy tisztázná, még jobban elködösíti a szóban forgó jelenségeket. 

Kezdődik ez már azzal, hogy a tudattalanban lényegesen eltérő természetű, személyes és kollektiv rétegeket különböztet meg, s az utóbbinak indokolatlanul nagy jelentőséget tulajdonít.  Ugyanakkor a tudat jelentőségét minimumra korlátozza. 

Jung tételeit a tudattalannal kapcsolatban három fő kérdés köré csoportosíthatjuk.  Az első kérdés módszertani jellegű és a tudattalan megismerhetőségével függ össze.  A már ismertetett módszereken túlmenően Jung a modern fizikából vett hasonlattal a tudattalanra is érvényesnek tartja a „Bizonytalansági relációt”, amely szerinte itt azt jelenti, hogy a tudatosítás megváltoztatja a tudattalant, s ez elvi korlátot szab a megismerésnek.  Ezért a tudattalan csak az álmok elemzésével, vagy a hipnotikus  állapotban vizsgálható. 

 

A második fő kérdés a tudattalan funkcióival kapcsolatos.  Ezek szerinte a lelki működés önszabályozását szolgálják, amennyiben kiegészítik vagy ellensúlyozzák a tudatos beállítottságot.  Ha ez utóbbi éles ellentétbe kerül a tudattalannal, akkor az elfojtott törekvések energiája neurotikus tünetekben nyilvánul meg.  Ez lelki katasztrófákhoz vezethet, méghozzá nemcsak egyénileg, hanem tömegméretekben is  (pl. háborúk vagy forradalmak).  Lényegében már Freud is így gondolta, csakhogy ő az elfojtott törekvéseket minden esetben  szexuális jellegűnek tartotta,  Jung viszont az  archetopusokra vezeti vissza.  Szerinte pl. az elfojtott, ősgermán  Wotan-archetipus a bűnös abban, hogy Németország időnként, mint „szellemi katasztráfa-ország”  a világot nyugtalanítja.

Az archetipusok Jung szerint minden embernél kimutatható lelki tartalmak, amelyek átöröklés útján szállnak nemzedékről nemzedékre, és szimbólikus alakok  (személyek vagy különböző ábrák)  formájában jelennek meg, rendszerint az álomban.  Ilyen archetpus például az „árnyék”,  lényünk negativ illetve alantas oldala, amely az ösztönstrukturávak köt össze, s amelyet „agressziv és vak”  öntudatunk, ideológiánk érdekében elnyomunk illetve másokra projiciálunk.  Ez a projekció a képmutató, álszent erkölcs alapja.

 

   Tudattalan törekvéseink megszemélyesített hordozói az  „animus” illetve „anima”  archetipusai.  Az  anima  a férfiakban élő, tudattalan nőeszmény;  az  animus  pedig  a nőkben élő, öntudatlan férfieszmény; a logosz, vagyis az értelem utáni vágy megszemélyesítője.  A Self” (az Én)   archetipusa az egyén legbelső, metafizikai magva, a vallási élmények és a „személyes kinyilatkoztatás”  kiindulópontja. 

Jung szerint az isteneszme is ilyen archetipus, amelynek hatása alól károsodás nélkül nem vonhatjuk ki magunkat;  okosabb tehát, ha tudatosan elismerjük.  Később ennél is tovább megy és a különböző vallási hiedelmeket, dogmákat kivétel nélkül archetipikus eredetűnek tartja.  De ezzel már a harmadik kérdéscsoporthoz, a tudattalan lelki működés vallási-metafizikai lényegéhez értünk.

 

A  dogmák,  a gnózis  és az  alkimia

 

Jung értelmezésében az archetipusok  tapasztalatilag bizonyítható megfelelői a vallásos dogmáknak.  (Psychologie und Alchemie, 32. old.) .  Hangsúlyozza azonabn, hogy nem egy meghatározott vallás dogmáinak, hanem  általában minden vallásénak;  mert szerinte az isten sok nyelven és sokfékeképpen fejezi ki magát – és minden kinyilatkoztatás igaz.

 

Arról a keresztény oldalról elhangzott ellenérvre, hogy nem lehetnek igazak a legellentmondóbb kinyilatkoztatások, Jung kérdéssel válaszolt:  Lehet-e az egy egyenlő hárommal  (Szentháromság)?  Lehet-e egy anya – szűz?  Idézi Tertullianus levelét:  „credo quia absurdum”.  S hozzáteszi:  ha a kereszténység megkívánja, hpgy higgyünk az ilyen ellentmondásoknak, akkor nem ítélheti el azt sem, aki néhány további paradoxon érvényességét is elismeri.  A kereszténység épp azért szegényedett el belsőleg, mert  csökkentette paradoxiáit és egyértelműbbé vált.  A pozitivista és materialista befolyás  mesterkéltté, ízetlenné tette.  Pedig eleven vallásosság nélkül Jung szerint nem lehetséges  a tudat és a tudattalan közötti szintézis;  s ezért vissza kell térnünk a régi, misztikusabb vallásossághoz, amely ma Nyugaton leginkább a katolicizmusban lelhető fel.

 

Úgy látszik azonban, hogy maga Jung leginkább mégis  a  gnoszticizmushoz vonzódott, amelyben szerinte sokkal több a termékeny paradoxia és az ellentétek egységének gondolata is jobban érvényesül.  „Válasz a Jób-ra”  című könyvében  hivatkozik a római Clemens püspökre, aki – még a manicheizmus fellépte előtt --  azt tanította, hogy isten a világot két kézzel kormányozza:  jobb keze  Krisztus,  bal keze a  Sátán.  Ez a felfogás szerinte monoteisztikus volt, mert az ellentéteket istenben egyesítette.  Ezért, ha a mai kereszténység igényt tart arra, hogy  monoteista vallás legyen, akkor vissza kell térnie az egy istenben meglevő ellentétek elismeréséhez. 

 

A  gnoszticizmusnak, , amely az alkimia álruhájában egészen a 18. századig tovább élt, Jung szerint éppen az volt a funkciója, hogy ellensúlyozza a  kereszténység egyoldalúságát., amihez úgy viszonyult, mint egy álom a tudathoz.  Ez a magyarázata annak is, hogy az analitikus kezelés során az álmokban megjelenő egységszimbólumok, az ún.  nandalák  jórészt gnosztikus szimbólumokra hasonlítanak.  „Ilyen történelmi párhuzamok fényében a mandala vagy az isteni lényt szimbolizálja, amely eddig a testben elrejtve aludt és most felébredt, vagy a tartályt,  illetve teret, amelyben az embernek „isteni” lénnyé való átalakulása megtörténik.” (Zur Psych…., 116.old.)  Jung szerint ez az  individuáció, vagyis az egyéni kiteljesedés folyamatának   misztikus lényege.   Eredményeként felismerjük és elfogadjuk, hogy isten és ördög , jó és rossz, vagyis a vallási-morális ellentétek  nem a külső valóságban, hanem saját lelkünkben rejlenek, amely számunkra tulajdonképpen az egyetlen valóság. 

 

Egy  új  mítosz  körvonalai 

 

Bizonyos szempontból érdekes az individuációnak ez a sajátos elmélete, hiszen – ahogy Jung mondja --  a projekciók visszavonásán alapul;  vagyis lényegében az illúziók felszámolását célozza.   Eszerint például  az isten nem valami rajtunk kívül, objektive létező lény, hanem az ember lelki funkciója, terméke, és így csak szubjektive és relative létezik.  Ez a gondolat első pillantásra közel áll ahhoz, amit a vallásos elidegenedés jelenségével kapcsolatban  Feuerbach  nyomán Marx  is magáévá tett.  Csakhogy Jung az istenképzet létezését szükségszerűnek, velünk született, archetipokus eredetűnek, bár egyénenként változó tartalmúnak tekinti.  Feltételezi, hogy a lélek  a priori vallásos funkciója valamilyen istent mindenképpen teremt;  ezért senki sem tehet okosabbat, minthogy megkeresi a maga istenét. Vagyis kialakítja a saját, egyéni mítoszát, amely legjobban megfelel a lelki strukturájának.  Ez épp oly szubjektiv és relativ lesz ugyan, mint a többi, de egyénileg „megnyugtató, sőt, gyógyhatású”.

 

Ehhez ajánlja segítségként Jung a maga modern mítoszát, elsősorban azoknak, akiket egyházuk tanítása már nem elégít ki.  De mindjárt hozzáfűzi:  „…alázattal el kell ismernünk, hogy a vallásos tapasztalat az egyházon kívül szubjektiv és  határtalan tévedések veszélyének van kitéve.”  (Zur Psych…, 117.old.)

Ezen a ponton talán éppen Jung legnagyobb dilemmáira bukkantunk.  Egyrészt a teljes lelkiismereti szabadságra törekszik;  másrészt meghajol a keresztény egyházi ideológia előtt, elismeri annak fontosságát és uralmát.  Egyrészt fontosnak tartja a projekciók visszavonását, az illúziók lerombolását;  másrészt csüggedten kijelenti, hogy a projekcióktól sohasem szabadulhatunk meg.  E dilemmáit Jung nem tudta megoldani.  Egyszerűen belenyugodott létezésükbe.  Modern mítoszának sajátossága, hogy pszichológiai köntösben jelentkezik és széles körű mítológiai ismeretekre támaszkodik.

 

Több más dilemmája közül érdemes kiemelni még a szexualitással, szerelemmel és házassággal kapcsolatos dilemmákat.  Műveiben sokhelyütt foglalkozik ezekkel, bár – ahogyan e szövegeknek külön kötetbe gyüjtője, F. Alt a könyv Előszavában megjegyzi – nem éppen lelkesedéssel, hanem inkább borulátóan, többek közt „saját házasságának személyes problémái miatt… Jungnak évtizedeken át tartó viszonya volt;  felesége tudott az állandó barátnőről és végül el is tűrte… Jungnak szüksége volt ilyen barátnőre lelki önmegvalósításához.”  (Gondolatok a szexualitásról és szerelemről.  7. old.)    Vagyis egyoldalúan nyitott házasságban élt.

 

Az idézett szövegek a 20. sz. első felének konzervativ szemléletét tükrözik  Jellemző pl. a szexualitás fogalmának meghatározása:   „A szexualitás alapvető ösztön, amelyet, mint mindenki tudja, a legnagyobb mértékben titkolózás és kínzó sejtelmesség övez, s amely szerelemként a leghevesebb érzelmi viharok, a legperzselőbb vágyak, a legmélyebb kétségbeesések, a legtitkosabb gondok és a legkínosabb benyomások okozója lehet.”  (U.ott,31. old.)  Az ösztönelméletre és a tabu-jellegre hivatkozás itt eléggé semmitmondó.

 

Pszichiáter,  mitológus – vagy próféta?

 

Valószínűleg sok vitára adhat alkalmat Jung helyének  tisztázása a 20. századi kultúra történetében.  Tény, hogy műveinek témái felölelik a pszichológián és pszichiátrián kívül  a mitológia, a folklór és szimbolika, a vallástörténet és a filozófia számos területét.  Freud egyébként már 1922-ben némi nosztalgiával emlékezett vissza Jungnak arra a korszakára,  amikor  „egyszerűen pszichoanalitikus volt és még nem vállalkozott prófétaságra.”  A freudista  E. Glaser „Freud oder Jung”  (1950)  című könyvében a keleti misztika és a vulgarizált pszichobiológia összefüggéstelen keverékének nevezte Jung teóriáját  (bár bizonyos „érdemeit” is elismerte). 

A „komplex-pszichológia”  iránti legnagyobb érdeklődés  a  teológia oldaláról mutatkozott, ami érthető.  A teológusok általában pozitiven értékelték Jung vallásvédő törekvéseit, de kritikai hangok sem hiányoztak.  Pl. egy magyar jezsuita  (Petz Ádám)  arra a józan következtetésre jutott tanulmányában, „Jung egész gondolatrendszere levegőbe épült légvár, merő poézis, mely tudományos igényekkel nem állhat elő.” (Világnézet és C.G. Jung lélektana,  1943,  21.old.)   Hasonló következtetésre jutott  A.M. Dry  angol pszichológus:  Jung pszichológiájáról írt könyvében  (1961)  sokoldalúan bizonyította, hogy Jung „pretudományos”  író, aki – első korszakát kivéve – „a költészet és a tudomány határán”  élt. 

 

Természetesen akadnak olyanok is, mint  E. Neumann, L.B. Priestley, vagy közvetlen munkatársa, a magyar származású  Jolan Jacobi,  vagy  P. Walder,  Jung tanainak egyik rendszerezője, akik korunk egyik legeredetibb gondolkodójának, a vallás és tudomány összebékítőjének tartják Jungot.  Ehhez a világnézeti rokonságon kívül talán hozzájárul Jung relativizmusa, amely sokak előtt a tárgyilagosság látszatát kelti, továbbá gyakran hangoztatott szerénysége és őszintesége, vagy  prófétikus és missziós beállítottsága.  Ez stílusát gyakran költőivé, emelkedetté  és szuggesztivvé teszi.  Szubjektiv jóhiszeműsége és segítőkészsége tagadhatatlan  (bár az ilyen segítőkészség értéke megkérdőjelezhető).

 

A realitással való konfliktusaik miatt egyesek a betegségbe menekülnek.  Jung viszont elsősorban a misztikumba menekült;  okkult jelenségek és mítoszok között érezte magát otthonosan.  Ebben van valami megrendítő:  a keresztény polgárság tradicióiban elbizonytalanodott, de ragaszkodni próbáló rétegének tanácstalanságát és útkeresését tükrözi.  Mindez némileg jellemző egyébként az egész pszichológiára is a 20. század első felében.  De épp ezért Jung egész életműve – amelynek összkiadása 20 vaskos kötetet tölt meg --  sajátos módon tükrözi az adott korszakot, további kritikai elemzésre vár. 

 

Hivatkozások:

 

Szilágyi V.:  C.G. Jung „komplex-pszichológiájának”  világnézeti alapjai.  (Magyar Filozófiai Szemle, 1958/1 szám)

Szilágxi V.:  Irracionalizmus, pszichológiai köntösben.  Világosság,  1965/9., 558-562. p.

Jung, C.G.:  Einführung in die Psychologie des Unbewussten.  1912.  (In: G.W. 5.)

Jung. C.G.:  Bevezetés a tudattalan pszichológiájába,  1948. Budapest

Jung, C.G.:  Psychologische Typen. 1921,  (In:  G.W. 6.)

Jung, C.G.:  Psychologie und Alchemie.  0944,  (In: GW 12.)

Jung, C.G.:  Mysterium Coniunctionis.. 1956  (In: G.W. 14.)

Jung, C.G.:  Zur Psychologie der westlicher und östlicher Religion. 1938. (GW. 11.)

Jung, C.G.: Wirklichkeit der Seele.  1968.  (In: G.W. 8.)

Jung, C.G.:   Psychologische  Betrachtungen.  1945, Zürich

Jung. C.G.:  Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről.  (szerk. F. Alt)  1995, Kossuth k.

Jung, C.G.:  Antwort an Hiob.  0952.  (In: G.W  11.)

Glaser, E.:  Freud or Jung..  1950. 

Dry, A.M.:  Psychology of C.G. Jung.  1961, London

Jacobi, J.: Die Psychologie von C.G. Jung.  1940, Zürich

Walder, P.:  Mensch und Welt bei C.G. Jung.  1951, Zürich

 

                                                                                                                        Szilágyi Vilmos   dr.

 

 

 

Az  ősi  jóga  --  mai  szemmel

Világosság  1965/11. sz.-ban  megjelent cikkem alapján

 

Nem meglepő, hogy az utóbbi évtizedekben valósággal divatba jött a jóga;  nemcsak nálunk, hanem a nyugati országokban is újabb és újabb könyvek jelentek meg róla és különböző „jóga-studiók” működnek.  Selva Raja Yesudian  könyve óta, amely a második világháború éveiben jelent meg először magyarul,  az 1950-es évek kivételével egész könyvtárnyi népszerűsítő irodalom keletkezett hazánkban is, s így nemcsak a közvélemény, hanem orvosok, pszichológusok és más szakemberek is egyre inkább érdeklődnek az ősi jóga különböző változatai iránt.  Minthogy azonban többféle jóga van, a különböző irányzatok számára egészen mást jelent a jóga, s ez sok vitára ad alkalmat.  Ám ezek a viták többnyire tájékozatlanságot és felületességet árulnak el a jóga-iskolák lényegének ismerete terén.  Időszerű ezért megkísérelni egy viszonylag objektiv kép kialakítását.

 

A jóga eredete

 

A lényeg megértéséhez legalább nagy vonalakban ismernünk kell  a jóga történelmi kialakulását és fejlődését.  Eredete valójában a „történelem előtti idők”  homályába vész, vagyis megbízható adatokkal nem rendelkezünk.  Tény viszont, hogy a  Mohanjo Daro-ban,  az Indus  alsó folyása mentén feltárt, kb. ötezer évvel ezelőtti sumér-dravida  civilizáció egyes maradványainak tanusága szerint  a jóga bizonyos jellemző formáit, testtartásait már akkor is gyakorolták.  Egy kerámiatábla például jógaülésben ábrázolja Siva istent, akit később a jógik patrónusukként tiszteltek. 

Az ősi jóga valószínűleg mágikus szertartásokkal függött össze, kapcsolódott a sivaita fallosz- (lingam)  kultuszhoz, vagyis az erő, a férfiasság kultuszához.  A vegetáció női démonjának neve  „jogini”  volt  (vagyis a „jogi”  nőnemű alakja).  A jóga-gyakorlatok első. mágikus értelme  feltehetőleg a termékenység biztosítása, a természet uralma lehetett.  Az antropomorf gondolkozás szerint az, ami erőt ad az embernek önmaga felett,  az hatalmat ad a természet felett is.  Ez a gondolat váltakozó intenzitással végig kíséri a jóga történetét, de találkozik az újkori okkult törekvésekkel is.

Egyes hipotézisek szerint a jóga eredetét  Tibetben, vagy Kelet-Szibériában  kereshetjük.  Az ottani sámánizmus ugyanis tele van a  lámaizmus, vagyis a tibeti buddhizmus elemeivel, amelyek az i.sz. 3. században már eljutottak Koreába;  de Mongóliába csak a 13. században, .  Csakhogy a buddhizmus, amely a jóga népszerűsítóje és továbbfejlesztője volt, nem Tibetben keletkezett, hanem Indiában, az i.e.  6.-5. században.  Létrejöttének körülményei megvilágítják a jóga  társadalmi szerepének alakulását is.

 

A  jóga  és  a  kasztrendszer

 

India történetében rendkívüli jelentőségű volt  az i.e. második évezred első felében lezajlott árja invázió.  (A történelem előtti árja népcsoport eredeti hazája Közép-Ázsia, vagy Kelet-Európa.   Az i.e. 3.-2. évezredben különböző irányban vándoroltak;  a szanszkrit törzs meghódította Indiát.)  Ezt követően alakult ki a sajátos, indiai társadalmi rend, a  kasztrendszer,  amely alapjaiban egészen a 20.század második feléig fennmaradt.  A négy alapvető kaszt:  a papok, a nemesi arisztokrácia,  a közemberek és a rabszolgák. 

A kasztrendszer keretei között kialakult ősi hindu vallásban , amelynek szent könyvei a főleg vallásos himnuszokat tartalmazó  Védák,  a jóga sokáig semmiféle szerepet nem játszott.  Üldözték-e, mint egy régebbi kultusz maradványát, vagy csak agyonhallgatták, nem tudjuk.  Tény, hogy még a Védákat magyarázó  Brahmanák,  ezek a vallási ritusokat részletező értekezések sem említik.  Csak az  Upanishádok  könyveiben  (jelentése: titkos tanítások)  esik szó róla;  de köztudomású, hogy  az Upanishádok a védikus irodalom utolsó fázisát képezik, s egyre inkább gnosztikus és szinkretikus jellegűek.

 

A  buddhizmus  és a vele rokon  dzsáinizmus  vallási-etikai reform-mozgalma  eredetileg főként a korrumpálódott papi kaszt, és a védikus-bráhmánikus hagyományok ellen irányult.   Célja:  az emberek megszabadítása a szenvedésektől, tekintet nélkül társadalmi helyzetükre.  Nem véletlen, hogy ez a két szekta a jógát is  a cél megvalósításának szolgálatába állította.  A jógának tehát valójában nem sok köze van a kasztrendszerhez és semmiképpen sem tekinthető lényegénél fogva  a kasztrendszer ideológiai eszközének, vagy kiszolgálójának. 

Más kérdés, hogy a jógát többféle célra fel lehet használni és többféle ideológiához kapcsolódhat.  Társadalmi szerepének különbségeit a történelmi körülmények határozzák meg.

 

Kárma,  reinkarnáció,  nirvána

 

A buddhizmus csupán egyike a különböző szektáknak,  vallási köntösben jelentkező reform-mozgalmaknak, amelyek a jógát is beépítették ideológiájukba  illetve  céljaik szempontjából felhasználható, gyakorlati módszernek tekintették.  A  keleti gondolkozásmódot jellegzetesen tükröző ideológiája miatt mégis kiemelkedő jelentőségű a korabeli jóga megértése szempontjából.  Itt csak néhány buddhista alapfogalom megemlítésére szorítkozhatok;  így elsősorban a  „kárma”  fogalmára,  amelyhez szorosan kapcsolódnak a reinkarnáció  és a  nirvána  fogalmai.

 

A  kárma:  a buddhizmus és néhány más, keleti vallás idealista  sorselméletének alapfogalma.  Egyfajta morális  okság-tan ez, amely az emberi szenvedésre és a társadalmi egyenlőtlenségre próbál magyarázatot adni.  Eszerint egyéni sorsát mindenki maga készíti elő  illetve érdemli ki  az előző életében elkövetett cselekedeteivel.  A szenvedők tehát előző életük bűnei miatt bűnhődnek.  Az egyéni lélek  (atman)  ugyanis egyik testből a másikba vándorol, miközben egyre tökéletesebbé válhat, s így végül eljut a  nirvánába,  a teljes szenvtelenség  (szenvedés és szenvedélymentesség)  állapotába. 

A nirvána szó szerinti jelentése:  kiégett;  vagyis nem jelent mennyei boldogságot, de teljes megsemmisülést sem.  Ha misztikus értelmezésétől eltekintünk,  inkább végtelen nyugalmat, megbonthatatlan egyensúlyi állapotot érthetünk belőle, amely a buddhizmus szerint megfelelő gyakorlatokkal  rövidebb úton, az egyéni életben is elérhető.  Ezáltal a lélek mentesül a további reinkarnáció  (újra-születés) próbatételeitől.

 

A  számkhya  filozófia  és  a  jóga

 

Az Upanishádok titkos tanaiból több, klasszikus rendszer nőtt ki.  Köztük az egyik legjelentősebb a  számkhya  filozófia,  amelyet  Kapila  (i.e. 7. század)  alapított.  Ezt a filozófiát a hinduizmus korától, vagyis az időszámításunk kezdete körüli korszaktól  úgy tekinthetjük, mint amely a jógával egyenértékű illetve annak filozófiai megalapozása.  Az  „Isvara-gita” (vagyis „az Úr éneke”, az ún. „Bhagavad-gita”  11. századi, sivaista kiegészítése)   2. fejezetének 40. versében az Úr így szól:

Bemutatom nektek a számkhyát, a legfőbb ismeretet,

amely az egész Vedanta lényegét tartalmazza.

Gondolatunkat erre összpontosítani:  ez a jóga.

                       (P.E. Dumont francia fordítása alapján)

 

A „Vedanta”  itt nem egy különálló filozófiai rendszert jelent,  hanem az Upanishádok talaján keletkezett  poszt-védikus  irodalom egészét, amelynek fő gondolatait a számkhya  foglalja össze.  Az idézet egyben a számkhya és a jóga közti különbségre is utal.

A számkhya-tan  felsorolja a lét kategóriáit;  az értelmi funkciókat és a szellemi autonómia elérésének szakaszait, s mindezt egy sajátos, hierarchikus  sorrendben.  Két őselvet különböztet meg:   az anyagi természetet  (prakriti)  és az anyagtalan lelket  (purusha).  Az anyagi világ  23  „realitása”  (tattva)  háromféle alaptulajdonsággal  (guna)  rendelkezik:  1.  világosság illetve  értelem  (sattva),  2.  erő  illetve szenvedély  (raja)  és  3.  sötétség  illetve tehetetlenség  (tama).  Ezek eredetileg dinamikus egyensúlyban voltak.

 

A  lélek hatására azonban az egyensúly megbomlik.  Fejlődési folyamat kezdődik, amelynek végén  az egyensúly ismét helyreáll, majd előlről kezdődik a körforgás.   A purusha ugyanakkor független az anyagi világtól és örökéletű.  Nincsenek részei és tulajdonságai, nincs benne mozgás és aktivitás.   Mégsem azonos az Upanishádokban szereplő  bráhmán-nal, vagyis a világszellemmel, hanem egyéni jellegű, mint az atman.

Mint látjuk, eléggé kezdetleges és ellentmondásos elképzelésekről van szó, amelyekben azonban dialektikus mozzanatok is szerepelnek.  Semmi meglepő sincs abban, hogy  az adott korban és társadalomban ez volt a „bölcsesség csúcspontja”.  Mi más lehetett volna a jóga fő szerepe, mint hogy elősegítse a figyelem összpontosítását erre a „mély” bölcsességre?  Az idők azonban változtak.  A számkhya  filozófia végleg elavult;  a jógs viszont tovább fejlődött,  különböző irányokban. 

 

Patandzsáli  „jóga-szutrái” 

 

A hinduizmus korának nagy eposzaiban,  elsősorban a Mahábharátában  és ezen belül a  Bhagavad-gitában  bőséges utalásokat találunk a jóga módszertani alapelveiről és különböző formáiról.  Azonban a jógának, mint az „önfelszabadítás”  módszertanának első, klasszikus rendszerét  Patandzsáli jóga-szutrái, vagyis aforizmái tartalmazzák.  J.H. Woods  szerint ezek az aforizmák  az i.sz. 4.-5. században keletkeztek.

Patandzsáli műve négy részből áll.  Az első a koncentráció lényegével és jelentőségével;  a második a tökéletes koncentrálás elérésének módjaival;  a harmadik a rendkívüli képességek kifejlesztésével;  s végül a negyedik az abszolút tökéletesség  és  szellemi felszabadultság állapotával foglalkozik. 

 

A jóga lényege  Patandzsáli szerint  a gondolkodás, s vele együtt a viselkedés megrendszabályozása  (cittavritti-nirodha).  A jógának, mint az intellektuális és morális önfegyelem iskolájának  eszerint nyolc eszköze vagy fokozata van, amelyek közül az első öt közvetve, a többi közvetlenül a szellem felszabadítását szolgálja.   Az első két fokozat bizonyos etikai előírásokat tartalmaz:  ne bántsunk másokat;  ne hazudjunk;  ne lopjunk;  legyünk testileg és erkölcsileg tiszták, segítőkészek, szerények  stb.   A harmadik a testi egészség és a meditáció szempontjából  kedvező testtartásokat;  a negyedik  pedig a légzésszabályozó gyakorlatokat foglalja magában.  Az ötödik fokozat az érzékszervi működések csökkentése, a külvilágtól való elfordulás már a direkt koncentrációs gyakorlatok bevezetéseként  szerepel.

 

Világos, hogy itt nem valamely filozófiai rendszer kidolgozásáról van szó.  Inkább módszertani útmutatások ezek,  bizonyos lelkiállapot eléréséhez, amelyet a számkhya-filozófiát elfogadó szerző  értékesnek, sőt, végső célnak tart.   Patandzsáli tehát idealista, s ráadásul skolasztikus: nem mond újat, csak rendszerez.  A korábbi dzsáinista és buddhista jógával összehasonlítva  a szutrák jógája száraznak és elvontnak tűnik, bár szabatosabb és körülhatároltabb, mint például a Bhagavad-gita  irodalmi, epikus jógája.

A középkori, ún.  tantrikus jóga  elsősorban a gyakorlatok technikáját illetően fejlődött.. S kiterjesztették azokat például a szexuális életre is.  (Lásd:  Kháma-szutra.) 

 

A  jóga  újkori  története 

 

A középkor végén a kasztrendszerbe merevedett, politikailag elgyengült India nem tudott ellenállni a harcos iszlám nyomásának.  A mohamedán hódítás korszakában a buddhizmus jóformán teljesen kiszorult Indiából.  De a különböző, buddhizmussal rokon vallási szekták is  mintegy illegalitásba kényszerültek. 

Az iszlám hódítást a nyugati kapitalizmus megjelenésével  a gyarmatosítás váltotta fel.  Előbb a vízi útat felfedező portugálok, majd az angol tőkések vették birtokukba Indiát, s kezdetét vette a könyörtelen kizsákmányolás.  Ezek a körülmények természetesen nem kedveztek a jóga  terjedésének és fejlődésének sem.  Csak a 19. században,  Rámakrisna  vallási és társadalmi reform-mozgalma keltette újra életre a jógát azáltal, hogy a különféle, régebbi vallási irányzatokat  a jógi lelki tapasztalat egyes fokainak tekintette.  A jógának ettől kezdve jelentős szerepe van India függetlenségi mozgalmában is.

 

A jóga igazi újjászületése azonban akkor kezdődött, amikor  a  19. század második felében lehetővé vált, hogy Nyugaton is megismerjék.  Ez a folyamat az Upanishádok közzétételével vette kezdetét, amelyet a francia  Anquetil du Perron  hozott Indiából.  Ezt követte a  Max Müller  által kiadott  „Kelet szent könyvei”  című sorozat, majd  A. Avalon  (J. Woodroffe),  J.H. Woods  és mások  fordító és interpretáló működése.   Ebbe a munkába a hindu szellemi élet egyes kiválóságai  is bekapcsolódtak.

A jóga tanulmányozásának két fő vonala Nyugaton a következő:  egyrészt szigorúan tudományos  síkon, másrészt vallási célzattal történik.  Ez utóbbira példaként említhető  a  Blavatsky  asszony által kezdeményezett  teozófikus mozgalom, vagy  Rudolf  Steiner antropozófiai „szecessziója”  stb.  Ezek a keleti misztikát  agnosztikus és keresztény elemekkel ötvözték.  Ugyanakkor a 20. század huszas-harmincas éveiben megjelentek az első, népszerűsítő jógakönyvek is.

 

Orvosi megfigyelések a jógáról 

 

Az említett időszakban több orvos és pszichológus is érdeklődni kezdett a jóga iránt.  A francia  Th. Brasse  1936-ban kiadta orvosi megfigyeléseit egy jógiról  (Presse medicale, 33.sz.) , aki tetszés szerint tudta szívműködését szabályozni;  sőt, bizonyos időre szinte fel is függeszteni.  A német  Tirala  meglepő eredménnyel kezdte gyógyítani  jógalégzések segítségével a különböző vérnyomás-betegségeket.   Tirala szerint a kezdődő érelmeszesedés,  asztma,  klimakterikus panaszok, egyes gyomor- és szívbajok is jógalégzés révén gyógyíthatók legeredményesebben.  Az indiai  Lanaslóban orvosi  Jógakutató Intézet  létesült, amely rendszeresen közli  korszerű eljárásokkal végzett vizsgálatainak eredményeit. 

 

Az utóbbi évtizedekben a jógával kapcsolatos orvosi megfigyelések és közlemények mennyisége is növekvő tendenciát mutat. (Sajnos, a legvázlatosabb áttekintésük is külön tanulmányt igényelne.)  A vélemények természetesen eltérőek, de általában elismerik, hogy egyesek a jóga révén olyan fokú uralomra tesznek szert a szervi működéseik fölött,  amely az átlagember számára elképzelhetetlen és hihetetlen.  Ebből az is következik, hogy nem mindenki képes ilyen eredmények elérésére.  De talán nem is lehet cél a rendkívüli képességek általánossá tétele.

 

Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a jóga eredetileg nem orvosi, gyógyítási célokat szolgált, így az ilyen célokra alkalmazásának módszereit és feltételeit jórészt még ezután kell megállapítani.  Mindenesetre valószínűnek látszik egyes jóga-gyakorlatok terápiás hasznosíthatósága, elsősorban bizonyos funkcionális  (pszichoszomatikus)  zavarok esetében és a pszichoterápia különböző formáiban.  Azonkívül jelentős szerepet kaphat a sportorvostanban, a testi és pszichés prevenció illetve a mentálhigiéne terén  stb.  Érdemes tehát vázlatosan áttekinteni  a jóga egészségvédő módszereit és koncentrációs gyakorlatait. 

 

Az  ászanák  és  a  pránajáma

 

Hatha-jógának nevezett jóga nyolc fokozata közül, mint láttuk, a harmadik tartalmazza az ászanákat, vagyis testtartásokat.  Ezek közül legismertebb az elmélyült koncentrációt közvetlenül szolgáló, jógi ülésmód, amely az ún. törökülésre hasonlít.  A különböző testtartások, ászanák száma több tucat.  A  16-20  legfontosabbnak tartott ászana  kb. egyharmad részben ún.  fordított tartás, amelyeknél a láb feljebb van, mint a fej.  Az ászanák többsége elsősorban a gerincoszlop, a hát- és hasizmok  rugalmassá tételét, erősítését célozza.  A végtagok izmait – ellentétben a nyugati sporttal – kevésbé veszik igénybe.

 

Érdekes ugyanakkor, hogy az ászanák legnagyobb része többé-kevésbé hasonló változatban a nyugati tornarendszerekben sem ismeretlen.  Mégis, talán látszólagos egyszerűségük, eszköztelenségük folytán valahogy háttérbe szorulnak a „divatos sportok”  (futball stb.)  és a tornaszerekkel végzett gyakorlatok mellett.  Tény, hogy nem elég látványos, nem elég mozgalmas gyakorlatok ezek, s kevés lehetőséget adnak a versengésre.  A jóga nem ismer gyors, erőszakos, vagy mechanikusan ismétlődő, gépies mozdulatokat.  Az ászanák:  testtartások, vagyis egy-egy helyzetben meghatározott ideig meg kell maradni, közben szabályozott ütemben lélegezve és koncentrálva. 

Emiatt egyesek úgy vélik, hogy az ászanák  „csak csekély hatást gyakorolhatnak a szervezetre”  és nem fejlesztik a testi alapképességeket:  az ügyességet, gyorsaságot,  az erőt és állóképességet.   A látszat azonban csal;  ezt bárki ellenőrizheti, ha megpróbál egy-egy nehezebb ászanát.  De még a legegyszerűbb fordított tartás is erősen serkenti a hasi és vérkeringési szerveinket, hiszen szokatlan helyzetbe hozza őket.  (A fiziológiai  hatásmechanizmust természetesen itt nincs mód részletezni.)  Ami a testi alapképességeket illeti:  a gyorsaságot az ászanak közvetlenül valóban nem gyakoroltatják.  De nem nehéz belátni, hogy rugalmas gerinccel, jól fejlett törzsizomzattal, edzett szívvel és tüdővel alkalomadtán  igen ügyesen, gyorsan és kitartóan lehet cselekedni.

 

Szokásos ellenérv a jógával szemben, hogy egyes gyakorlatok a túlzott préselés vagy légzésvisszatartás  stb. révén  károsak lehetnek.  Ez annyiban igaz, hogy  minden túlzás káros lehet, de persze nemcsak a jógában, hanem bármely más testgyakorlatban is. Épp ezért a jógához értők is hangsúlyozzák a fokozatosság elvét, a túlzások, erőltetések kerülését és azt, hogy  a betegek számára nem minden gyakorlat előnyös.

„pránajáma”  szó szerint légzésszünetet jelent, s ezzel valóban az egyik gyakorlat lényegét fejezi ki:  azt, hogy a belégzés és a kilégzés között szünetet kell tartani.  Ezáltal a szokásos kétszakaszos légzés háromszakaszossá válik.  E szakaszok időbeli arányának a jóga nagy jelentőséget tulajdonít.  A belégzést egy időegységnek véve  (ez általában 6-10 másodperc) , kezdőknél a lélegzet visszatartása egy időegység, de haladóknál kettő, sőt, 3-4 egység is lehet;  a kilégzés pedig  1 vagy 2 időegység..  A belégzés hasi-. közép- és magaslégzés egymásutánjából áll.  A jógalégzésnek egyébként 8-10 variációja van.

 

„prána”  fogalmánál érdemes egy pillanatra megállni.  Patandzsáli jógaszutráiban  -- E.T. Bohanan szerint – ez a fogalom még mentes minden misztikus vagy szimbólikus értelmezéstől.  A  „Hathajóga-predipiká”-ban  és más írásokban viszont a prána már nem pusztán lélegzet, hanem misztikus életerő,  vis  vitalis,  valamilyen kozmikus energia.  A fogalom jelentése tehát ma már nem egészen egyértelmű  (idealista behatásokat tükröz).   Szerencsére ez a jógalégzés hatékonyságán mit sem változtat.  Bizonyos, hogy a jógalégzés  jelentékenyen növeli a szervezet oxigén-felvételét – egyes adatok szerint 20-25%-kal! – s mindezt minimális fizikai erőkifejtés mellett.  Ugyanakkor a rekeszizom és a hasizmok megmozgatásával masszírozza, tornáztatja a hasi szerveket, megszűnteti az esetleges pangásokat  stb.

 

Koncentrációs jógagyakorlatok 

 

A jóga tulajdonképpeni magasabb fokozatai  általában kisebb érdeklődést váltanak ki Nyugaton, mint az ászanák és a pránajáma.  Ez bizonyos fokig indokoltnak látszik, hiszen éppen itt van a jóga legproblematikusabb,  a misztikumhoz leginkább kapcsolható része.  Magas fokú koncentráción ugyanis a jóga nem  köznapi értelemben vett figyelmet ért, hanem a gondolatok teljes kiküszöbölését illetve megkerülését, túlhaladását.  E.T. Bohanan  szerint a jógi a tudat-tevékenység tudatos csökkentésével, majd kiiktatásával  „igazi énjét”  realizálja;  koncentrációja  regressziv jellegű.  Mit jelent ez a gyakorlatban?

 

Első stádium:  a figyelem összpontosítása a test belsejéből érkező ingerekre és az ún. kundalini-centrumra.  Intenziv koncentráció esetén a gerinc alsó részében állítólag vibrációs érzés keletkezik  Második stádium:  az introverzió fokozása, a figyelem rögzítése a spontánul felmerülő képzetek és gondolatok folyamatára.  Harmadik stádium:  a fenti folyamatból kiragadott, egyes képzetek hosszabb megfigyelése, belső szemlélete, kontemplációja.   A negyedik, végső stádiumban a figyelem  az egymást lassan követő képzetek intervallumaira irányul;  mintegy mögéjük nézve a gondolattalanság állapotát igyekszik meghosszabbítani.  (Ez a szamádhi, tulajdonképpen a transz állapota.)

 

A végső fokozatok eléréséhez egyes korokban illetve irányzatoknál szükség esetén olyan módszereket is igénybe vettek, mint a test bizonyos pontjainak  (pl. a köldöknek) , egy tárgynak, vagy egy szimbólikus ábrának  (pl.  mandala)  kitartó szemlélete, vagy az „óm” és más „szent szavak”  vég nélküli ismétlése.  Bohanan szerint a szamádhi az alany—tárgy tudat  teljes elvesztése, az én és nem-én azonosulása, gondolatoktól mentes „tiszta tudatosság”.  Talán olyasmi lehet ez, amilyenről pl. Szabó Lőrinc is vall  „A megszűnt Én”  című versében:

„…mennyire szűkül, szédül, s hogy hal át

 tudatom a tárgyakba,  második

személyekbe;  mily ősi-primitiv

áram visz, sodor ma is…”

 

Vitatható azonban, hogy valóban a „tiszta tudatosság”  jellemző-e erre az állapotra, vagy inkább az önkívülethez illetve hipnotikus állapothoz hasonlít, amelyben a tudatos, akaratlagos működések redukciója folytán az egyén a szuggesztiv illetve önszuggesztiv hatásokra  fokozottabban fogékonnyá válik.  Mindezt csak pszichológiai és pszichofiziológiai vizsgálatokkal lehet tisztázni.

 

Jóga  és  pszichoterápia 

 

Bár a teljes ellazítás és nyugodttá tétel is jelentős szempont  (az ászanák között is vannak kifejezetten ezt eredményezők!),  a koncentrációs gyakorlatok fő érdeme valószínűleg mégis  a tudatosan kiválasztott hatások aktiv befogadásának elősegítése.  Ezek a hatások igen különbözőek lehetnek, testi és lelki vonatkozásban egyaránt.  Mint kiderült, a jóga nem vallási vagy világnézeti-filozófiai irányzat – bár kapcsolódhat ilyenekhez is --, hanem az önkontroll, a testi és lelki kiegyensúlyozódás iskolája, mondhatnánk pszichofiziológiai módszertana. 

 

J. H. Schultz  „autogén tréningje”  eredetileg szintén a jógához kapcsolódott, mint relaxációs gyakorlat, amely a testi és idegrendszeri, pszichofizikai nyugalom megteremtését teszi lehetővé és ezáltal kedvező feltételeket teremt a tudatos önkontrollra és autoszuggesztióra, a rossz beidegzések kiküszöbölésére. Már  Coué  megállapította, hogy  az önszuggesztiót legjobb  „szomnolens”  állapotban,  közvetlenül az elalvás előtt, vagy az ébredés után gyakorolni.  Egyes jógagyakorlatok segítségével  azonban ilyen állapotokat is létre lehet hozni;  így a tudatosan irányított önszuggesztión kívül a hipnoterápiában és általában a pszichoterápiában is hasznosíthatóak.   A misztikus sallangoktól megszabadított hatha-jóga tehát alkalmasnak látszik a testi és az emocionális-mentális egészség előmozdítására, ezért indokolt lenne nagyobb figyelmet fordítani rá és gondoskodni minél szélesebb körű prevenciós és terápiás hasznosításáról.

 

                                                                                                                                                                         Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Európai Szexológusok Szövetségének  (EFS)

11. kongresszusa  (2012, Madrid)

 

 

Bár hazánkból  (tudomásom szerint)  senki sem vett részt ezen a kongresszuson, a szexuális egészség magyar elkötelezettjeinek mégis érdemes felfigyelni az ott elhangzottakra.  Számomra ezt  E. Haeberle professzor tájékoztatása és az általa elérhetővé tett  Abstract-könyv tette lehetővé.  Ebben ugyanis minden előadás lényegi kivonata olvasható, s így megbízható képet nyújt az egész kongresszusról.  Minthogy azonban a poszterekkel együtt több száz prezentációról van szó,  egy cikk csak némi izelítőt nyújthat mindebből.

 

Szokás szerint egy-két Gold Medal”  (aranyérmes)  előadó kapott kiemelt helyet a kongresszuson.  Köztük volt a cseh Peter Weiss is, aki a „szexuális mítoszokról”  tartott érdekes beszámolót, például a pénisz méretével, a közösülés és az egyidejű orgazmusok mítoszaival.  A belga  P. Nijs  „A mai  szexuálterapeuta – terápiás lelkesedés vagy erotikus kiégés?”  című előadása  arról szólt, hogy  Masters és Johnson új terápiás módszerei az 1970-es években fellelkesítették a szexuálterapeutákat. De később, az 1980-as évektől fokozatosan megváltozott a helyzet.  Az 1989-ben forgalomba került Viagra látszólag „forradalmasította a terápiát, de hatástalan maradt a párok viszonyára, így csalódást okozott.  A szexuális funkciózavarok nemcsak gyakoribbá, hanem egyre bonyolultabbá is váltak; nem vették komolyan a terapeuta segítségét, de önmagukkal és partnerükkel sem törődtek úgy, ahogy kellett volna. Ez negativan hat a terapeutákra; egyre többen belefáradnak, kiégnek (burnout).  Nijs a terapeuták szexuális egészsége érdekében  új életstílust és különböző gyakorlatokat ajánl az emberi vitalitás több vonatkozásában.

 

A „mesterszintű” előadóktól egy tucat előadást ismerhetünk meg kivonatosan.  Mindenekelőtt érdemes valamennyinek legalább a címét megismerni:

Agyi képalkotás  és szexualitás  (Bianchi  Demicheli,  Svájc)

A szexologia III. kézikönyve  (DSM III.)  (B. Colmenares et al.,  Venezuela)

A  szexuális tevékenység időzítése  (F. Caruso,  Italia)

Hiperszexualitás:  szexuális kompulzió, vagy addikció?  (E. Coleman,  USA)

A szex, mint az élvezet ciklusa: az agy leképezésének perspekzivája  (J. Georgiadis, Hollandia)

Fogyatékosok szexuális kezelése: a pótpartnerség felhasználása, vagy a nemi élet korlátozása  (A. Giami,  Franciaország)

Szexuális egészség és jó közérzet  (H Serrano et al.,  Venezuela)

A „Titkos kert”  tartalmai: a női szexuális fantáziák dimenziói   (K. Kapilova, J. Binder, Csehország)

Pszichózis és szexuális diszfunkció:  búcsú a szerelemtől?  (M. Gonzalez,  Spanyolorszáh)

Pszichoszexuális terápia: új fejlemények, az alapoktól a terápiás megközelítésig  (P. Nobre,  Portugália)

Van-e helye a szexuálterápiának az orális erekcióerősítők korszakában?  (M.Sungur,  Törökország)

Mindfullness és szexuálterápia  (S. Vilarinho,  Portugália)

Öregedés, krónikus betegség és szexualitás  (K.R. Wylie,  Anglia)

 

Közülük az első előadó megállapítja, hogy az agyi folyamatok képszerű, elektronikus vizsgálata – elsősorban az fMRI és az EEG - új és hatékony módszert jelent a szexuális funkciók és diszfunkciók vizsgálatában.  A „szexuáldiagnosztikai kézikönyv” újabb változatáról  megtudhatjuk, hogy azt venezuelai szexológusok állították össze, az orvosi szexológia szempontjai szerint. (Kérdés azonban, hogyan viszonyul ez a meglevő DSM és ICD  kézikönyvekhez.)   „A szexuális tevékenység időzítése” téma olasz előadójának vizsgálata szerint a nők jobban kívánják és élvezik az erotikus élményeket a peteérés körüli időszakban.  A „hiperszexualitás” fogalmáról szóló előadó, E. Coleman  megkérdőjelezi az említett szexuáldiagnosztikai kézikönyvnek azt a tételét, amely szerint a hiperszexualitás  mindig parafilia, vagyis patologikus viselkedés lenne.  A fogyatékosok szexuális problémáinak kezeléséról szóló előadó a két felvázolt lehetőség közül a pótpartnerek alkalmazását tartja jobbnak.  A „nők szexuális fantáziáit” illetően a  cseh szexológusok szerint két alapvető dimenzió létezik: vagy egy különleges partnert képzelnek el, vagy pedig sajátos élvezeti módokat.  A portugál P. Nobre a „pszichoszexuális terápia új fejleményei” között bemutatta az ő és munkatársai által kidolgozott kognitiv-behaviorális terápiás modelt, amely  az olyan tényezőket is figyelembe veszi, mint a szexuális mítoszok és előítéletek, a téves elvárások, a figyelem-elterelődések és a különböző  neurofiziológiai változók.  Az angol K.R. Wylie az öregedést és a vele járó krónikus betegségeket illetően megállapította, hogy ennek ellenére egyre gyakoribb és elfogadottabb az idősebbek igénye az erozikus együttlétekre, s ezt a szexuális tanácsadás és terápia sokféleképpen elősegítheti.

 

A „Más előadások”  címszó alatt ismertetett kivonatok szemelvényes bemutatása helyett itt csak a magyarra fordított címeiket tudom közölni (mert túl sok van belőlük), de ezek önmagukban is érdekesek

 

Fiatalok szexuális egészsége:  nemi nevelés az egyiptomi tévében   (Abdel Azirn,  Egyiptom)

Szexuális problémák kezelésének pszichológiai módszerei   (G. Almaas, Norvégia)

A gender diszforiától a gender eufóriáig:  elősegített utazás  (E. Benestad,  Norvégia)

Orvosi szexológia oktatása   (B. Colmenares et al., Venezuela)

A vágy aktualizálása: „Desea”  projekt   (C, Santamaria et al., Spanyolország)

Keletről nyugatra:  a fiatalok szexuális egészségének újragondolása   (C. Usigli,  Mexiko)

A  transszexuálisok jogai   (C, Espin,  Kuba)

Tanácsadó szolgálat és szexuálterápia fogyatékosoknak  (C. Martin Romo, Spanyolország)

Erőforrások és kihívások Európában   (S. Eleuten, Itália)

Szexualitás és meddőség   (Ferreira Lourenci,  Portugália)

Intimitás, hatalmi viszony és kielégülés fiatal pároknál  (A. Fuertes,  Spanyolország)

Primer ejakulációhiány ritka esete   (F. Garcia, Spanyolország)

Idősebbek szexuális nevelése   (Garcia Rojas,  Spanyolország)

UNESCO vezetés:  Szexuális egészség és emberi jogok. Célok és perspektivák  (A. Giami, Franciaország)

Új ismeretek a női ejakulációról   (E. Jannini et al., Mexiko)

Medico-legális szexológia   (H. Serrano et al., Spanyolország)

Szexuális reagálás: egy új, rövid skála   (P. Marcos et al., Spanyolország)

A női szexuális funkciók ultrahangos mérése   (P. Marcos et al.,  Spanyolország)

Genom: polluciók és szexuális szokások   (G. Ordones, Ekvador)

Nem ragályos, krónikus betegségek és a szexuális funkció  ( L. Matheu,  Spanyolország)

Szexuális nevelés a virtuális világokban  (L. Matheu, Spanyolország)

Érzelmi és szexuális függőség   (R. Mansukhani, Spanyolország)

Korai magömlés 2012, Quo vadis?   (M. Salamanca,  Spanyolország)

Erekciózavar és anyagcserezavar  (L. Moncada et al., Spanyolország)

Forenzikus orvosi szexológia   (N. Crenades et al., Spanyolország)

Diabetes és szexualitás   (P. Palha, Portigália)

A nemiség nem-szexuális funkciói   (W. Pasini, Itália)

G-zóna: a Vénusz álma   (P.  Bravo. Kolumbia)

Testosteron-hiány szindróma újszerű kezelése   (P. Monseny,  Spanyolország)

Erekciózavar klinikai esete   (P. Castro,  Spanyolország)

Falloplasztika, nőből férfi gender diszforia esetén   (D. Ralph,  Anglia)

Szexuális nevelés és a fogyatékosok   (R. Crespo,  Spanyolország)

Kromoszóma-zavaros egyének nemi élete: egy hamburgi vizsgálat eredményei  (H. Richter-Appelt, Németország)

Tudatosság és ismeretek a szexuális nevelésben   (R. Rossi et al., Itália)

Fogyatékosok szexuális nevelése és segítése   (N. Rubio Arribas,  Spanyolország)

Európai fiatalok szexuális forradalmáról  ( S. Pérez,  Spanyolország)

Korai magömlés esete   (S. Panos, Spanyolország)

Fiatal szexológusok:  honnan jövünk, merre megyünk?   (C. Silvaggi,  Itália)

Integrativ megközelítés  (C. Simonelli,  Itália)

 

          Ezenkívül néhány a  Workshopok  témái közül:

Az orvosi szexológiában használt technikák   (B. Colmenares,  Venezuela)

Szexualitás különleges helyzetekben   (E. Cladellas,  Spanyolország)

Szubklinikális depresstió és szexuális funkció   (H. Aerrabo,  Venezuela)

A funkcionálisan problematikusok szexuális és reproduktiv jogai   (M. Perez et al.,  Spanyolország)

Ellentmondások és kihívások a 21. sz.-i szexológiában   (M. Hernandes et al., Spanyolország)

Diszpareuniás nők kezelése  ( N. Exposilo,  Spanyolország)

Karakter-analitikus pszichoterápia szexológiai alkalmazása  (J. Cambronero,  Spanyolország)

 

     A  szimpóziumok  közel 50 témája már aligha férne be ennek a cikknek a kereteibe. 

    De ugyanez a helyzet aaz ún. „orális prezentációk”  témáival, amelyeket az alábbi kategóriákba soroltak:

1.  Szexológiai  alapkutatások  (8 téma)

2.  Gender identitás és diszfória vizsgálatok  (8 téma)

3.  Szexuális egészség és pszichiátria  (8 zéma)

4.  Párkapcsolat és szexualitás  (7 téma)

5.  Szexuális nevelés   (10 téma)

6.  Szexuális diszfunkciók   (10  téma)

7.  STD-k  és szexuális jogok   (3 téma)

8. Szexuális orientációk   (3 téma)

 

Ezeken kívül érdemes lenne még a  poszterek  témáit is bemutatni, de azokra már nem kerülhet sor.  Mindez bőven demonstrálja az

európai szexológusok 11. kongresszusának gazdagságát.

 

                                                                                                    Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Erotikus és szeretkezési képességeink fejlesztése

(Developing  our erotic and loving capacities)

 

A szexuális nevelés egyik leginkább problematikus, jórészt feldolgozatlan  kérdésköre a címben említett képességek fejlődése és fejlesztése.  Ennek hiányából igen komoly hátrányok származhatnak a pszichoszexuálisan is felnőtté válás és a tartós, de a változatosságot nem kizáró elköteleződés  megvalósításának elégtelensége folytán.  A felmerülő problémák megoldását erősen nehezíti az a szemléleti tájékozatlanság és tévedés, amely a szexualitást, vagyis a nemiséget az erotikával, sőt, a közösüléssel és gyermeknemzéssel azonosítja, s figyelmét az ezzel kapcsolatos veszélyek csökkentésére összpontosítja. Épp ezért legtöbben félnek az erotikus és szeretkezési képességek fejlesztésétől, vagy feleslegesnek tartják azt.

 

Sajnos, csak a nemiségtudomány terén tájékozottabbak ismerik fel  az ilyen képességek fejlesztésének jelentőségét. A tévedés és elhanyagolás főbb okai közé tartozik a még ma is széles körben elterjedt ösztönelmélet, amely látszólag feleslegessé teszi az erotikus és szeretkezési képességek tudatos fejlesztését.  A másik fő ok a napjainkban újra erősödő és terjedő vallásos-konzervativ szemlélet,  amely az erotikus viselkedést állatiasnak és bűnösnek, a szerelmet pedig misztikusnak tartja és mindkettőt szigorú keretek közé  (felnőttkor, házasság, gyermeknemzés)  szorítaná.  Ennek következtében hívei rendkívül veszélyesnek tartják az „éretlen” fiatalok erotikus képességeinek fejlesztését  (s egyuttal az esetleges szerelmeiket is).   Az említett, két fő ok többnyire együtt jár, hiszen a vallásos szemlélet is fél az ösztönöktől, s azokat leküzdendőnek, elfojtandónak tartja.

 

A nemiségtudomány  ugyan mindkét hagyományos és retrográd szemléletet túlhaladta, s így lehetővé tette egy tudományosan megalapozott szexuális nevelés alapelveinek kidolgozását.  Ennek megfelelően az erotikus és a szerelmi-szeretkezési képességeket is értékesnek és fejlesztendőnek tartja.  A fejlesztés módjai azonban még viszonylag kidolgozatlanok és csak nagy vonalakban körülírtak, pl.  a  családi, baráti és partner-kapcsolatok fejlesztése, vagy az „együttes szexuális viselkedés” hibáinak és veszélyeinek leküzdése terén  stb.  Ezek azonban jórészt az ifjú- és felnőttkorra vonatkoznak, s adottnak veszik megalapozottságukat.  A megalapozottságot azonban csak jóval fiatalabb életkorban lehet biztosítani, s ennek módja egyrészt korántsem magától értetődő, másrészt a konzervativ előítéletek miatt könnyen veszélyesnek tűnhet.  De épp ezért, és a pszichoszexuális fejlődés jelentősége miatt sem kellene kitérni  a téma konkrétabb vizsgálata elől.

 

Az erotika a nemiség egyik fő területe

 

Abból a – ma már közhelynek tűnő – megállapításból indulok ki, hogy a nemiség három fő megnyilvánulási területe az embernél:  1. a  nemi szerepviselkedés,  2. az erotikus viselkedés  és 3. a reprodukció, vagyis a fajfenntartás.  Az utóbbi kettő abban az értelemben összefügg, hogy a gyermeknemzés általában erotikus élvezettel jár.  Ami viszont fordítva már ritkán igaz, mert fogamzásgátlás nélkül is csak az esetek töredékében fordul elő a nemzés, megfelelő módszerek tudatos alkalmazásával pedig egyértelműen kizárható.  Közismert, hogy 5-6 ezer közösülésből átlagban csak egy gyermeknemzés és szülés következik be; s az is nyilvánvaló, hogy az erotikus viselkedés egyre kevésbé azonosítható a vaginális közösüléssel, mert sok egyéb lehetőség is van rá. 

 

Az erotikus viselkedés lényege ugyanis  az érzéki élvezetek igénye  és annak különböző módon, egyedül vagy partner(ekk)el történő kielégítése.  Az érzéki élvezet igényéhez alkalmilag más igények is társulhatnak, pl. a pozitiv érzelmek kifejezése vagy az örömadás igénye stb.  S ezzel az erotikus viselkedés már a szeretethez és szerelemhez (s persze a gyermeknemzéshez is) kapcsolódhat,  - ez teszi elfogadhatóvá a keresztény kultúra számára. Lényege azonban végső soron a test erotikus zónáinak gyengéd ingerlése önmagunk vagy partnerünk által, ami rendszerint fokozódó élvezetet és izgalmi állapotot kelt, majd elér egy csúcspontot  (az otgazmust), s kiváltja az izgalmi állapotot feloldó reflexet  Férfiaknál ez a reflex az alhasi izmok és a húgycső ritmikus összehúzódásait jelenti, ami magömlést eredményezhet; a nőknél pedig ezen kívül a hüvelyizmok is ritmikusan összehúzódnak. E  csúcspont és reflex azonban csak az erotikus reagálás bizonyos fokú (fiziológiai és pszichikus)  érettsége esetén következik be  Az izgalmi állapot lassúbb feloldódása viszont enélkül is lehetséges. 

 

Az erotikus élvezet és kielégülés képességének kialakulása és rendszeres gyakorlása, fejlődő megvalósulása az egyén nemi egészségének tartozéka, sőt, feltétele, amihez – épp úgy, mint az egészséghez általában! – mindenkinek joga van. Az ENSz által deklarált, univerzális emberi jogok alapján,  nem is említve  a Szexuális Egészség Világszervezete által megállapított szexuális jogokat,  az egészséges erotikus viselkedés „kifejeződik a  szexuális képességek szabad és felelős megnyilvánulásaiban… de kizárja a  szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés  minden  formáját.” Ez azt is jelenti, hogy együttes erotikus viselkedés esetén – aminek kulturált formáit szeretkezésnek hívjuk - az érzéki élvezet is kölcsönös legyen, s igény esetén orgazmussal végződjön, ami biztosítja a szükségleti feszültség  teljes feloldását.  (Az ilyen, kölcsönös törekvés hiánya  infantilizmust, vagy aszociális, sőt, esetleg traumatizáló  egoizmust jelent.)

 

Erotikus  képességeink  eredete

 

Vitatott kérdés az erotikus és a szeretkezési képességek eredete.  Az ösztönelmélet, azonkívül az evolúciós és bizonyos genetikai elméletek szerint  az erotikus viselkedés képessége velünk születik; a tanuláselméletek viszont ezt vitatják és kétségbe vonják, legalábbis a fejlett erotikus készségek vonatkozásában.  Mindenesetre bizonyítható egy veleszületetten odaforduló, vagy elforduló, eltávolodó reflex az egyén számára kellemes vagy kellemetlen ingerek nyomán.  Bizonyos ingereket azért érzékelünk kellemesnek, mert aktuális szükségletek kielégítését várjuk tőlük (bár ez nem mindig tudatos);  mások pedig azért kellemetlenek, mert ezt veszélyesnek érezzük. Az előbbieket, mint pozitiv ingereket, szívesen fogadjuk és többé-kevésbé élvezzük;  az utóbbiak ellen pedig védekezünk. 

De hogyan valósul meg mindez az egyedfejlődés során? 

 

A csecsemő számára pl. a mellszopás duplán érzéki élvezet: mert  nemcsak az evés-szükségletét elégíti ki, hanem az anyatest érintésével a meleg- és biztonságigényét is.  Érthető, hogy gyakran vágyik erre, mert életfontosságú szükségleteinek kielégítése az anyával  (vagy anya-pótlékkal)  való szoros, testi  és lelki kapcsolattól függ.  Ez a függőségi viszony érzelmi kötődést hoz létre, ami azonban többnyire nem egyoldalú, hanem az anya részéről is fennáll, mert számára is bizonyos szükségleteinek kielégítését jelentheti.  Ezek a szükségletek legalább részben érzéki jellegűek, különösen a szoptatás kapcsán, ami a legtöbb nő számára erotikus élvezettel (sőt, néha orgazmussal is)  jár.  A mell ugyanis a nők egyik fő erogén zónája, amelynek lágy ingerlése a vulvára is könnyen kiterjedő  erotikus izgalmat kelt.  Ez persze sok nőt zavarba ejt, így nem akar róla tudomást venni és igyekszik elfojtani.  Pedig ha elfogadná és átengedné magát a szoptatás erotikus élvezetének – esetleg kiegészítve a csikló-környék ingerlésével -, akkor ezzel erotikus készségeit is erősíthetné.  Ugyanakkor ezáltal a csecsemő is jobban élvezné a szopást, mert átragadna rá az anya eufórikus hangulata. 

 

Az erotikus készségek tanulását és fejlesztését az is elősegítheti, ha a szoptatáslor a vsecsemő ruhátlanul simulhat az anya meztelen felsőtestéhez, s így szorosabb bőrkontaktus jöhetne létre.  Ennek jelentőségét különböző vizsgálatok alapján már ismerjük, de az anyák alig hallottak róla, vagy nem tartják fontosnak.  Hasonló a helyzet a csecsemő fürdetésekor:  kb. egy éves korig érthetően föl sem merül az együtt fürdés lehetősége, s a megfürdetett kisbaba  testét és nemi szervét is többnyire csak futólag ápolják. Nem mutatják ki, hogy gyönyörködnek benne és élvezik a simogatását, puszilgatását, pedig ez a gyermek erotikus élvező-készségét is erősítené.  A második életévtől kezdve fontos a nemi szerv rendszeres tisztításának készségeit kialakítani a gyermeknél;  ami a fiúknál együtt jár a fityma visszahúzásával és a makk lemosásával.  Ez főleg fitymaszűkület esetén nehézségekbe ütközik, ezért a szülőnek tevőlegesen kell segíteni a fityma lazításában, puhításában  (szükség esetén szaksegítség igénybe vételével).  Minthogy a nemi szerv az egyén fő erogén zónája, gyengéd tisztogatása is érzéki élvezettel járhat, akár kisebb nemi izgalom is kialakulhat mindkét nemű gyermeknél. Ettől azonban  senkinek sem kell zavarba jönni.

 

Az „ödipális korszak”  átértelmezése

 

A csecsemőkori szoros érzelmi kötődés és függőség az anya és gyermeke között ugyan már az első 3-4 életévben fokozatosan lazulhat, de gyakran szinte változatlanul erős marad.  Ezt az óvodáskori jelenséget Freud és követői az „Ödipusz-konfliktus” (vagy komplexus)  időszakának nevezik és problematikusnak, sőt, esetleg az egész életre kiható veszélyt hordozónak tartják.  A jelenség lényege, hogy a gyermek (az analitikusok szerint a fiúgyermek)  a szoros érzelmi kötődés folytán úgyszólván szerelmes az anyjába, s ki akarja őt sajátítani magának. Ha jelen van az apa, akkor mintegy az apa helyébe lépve.  Minthogy a lánygyermek is ugyanúgy kötődik az anyjához, mint a fiú, ő is vetélytársat láthat az apában, bár a freudisták szerint az óvodás korban már jobban kötődik az apjához  (ha az jelen van),  ezért az anyát érzi vetélytársnak. Valójában azonban mindkettő csak feltételezés, ami előfordulhat ugyan, de semmiképpen sem általános szabályszerűség.

 

Nyilván sok múlik azon, hogy milyen a két szülő és a gyermek viszonya. Hiszen az utóbbi érzelmi kötődését az befolyásolja leginkább, hogy ki foglalkozik vele többet és kedvesebben, kitől várhatja testi és lelki szükségleteinek teljesebb kielégítését.  E szükségletek között  a szabad, felfedező játék és az önállósodás is egyre fontosabbá válik, s nem mindegy, melyik szülő segíti ezt jobban elő.  Az erotikus és szeretkezési képességek fejlődése szempontjából a szoros érzelmi kötődés az egyik (vagy mindkét)  szülőhöz az első életévekben egyértelműen előnyösnek tekinthető, mert ez alapozza meg ezeket a készségeket, feltéve, hogy a kötődés kölcsönös, de nemcsak a gyermek és a szülő, hanem a szülők között is.  Több irányú érzelmi kötődés ugyanis nem zárja ki egymást.  Az anyának kétségtelen előnye lehet  ezen a téren, hiszen ő hordta testében 9 hónapig a gyermeket, s a szoptatás folytán is tőle függ jobban a gyermek  (legalábbis az első évben).  Ám ezt az előnyt az apa könnyen kiegyenlítheti, ha megközelítőleg ugyanannyit és ugyanolyan gyengéden foglalkozik a gyermekkel.  A gyengédség mindkét szülő részéről  közvetlen bőr-kontaktust, simogatást, puszikat és verbális kedveskedést jelent, s ugyanennek jelzésszerű elvárását a gyermektől.  Ez többnyire kérés nélkül is megtörténik, mert a gyermek hajlamos a szülők utánzására  (főleg,ha hasonló mintát kap mindkét szülőtől), s mert ő is élvezni tudja a gyengédség viszonzását. Mindez természetesen erősíti a kisfiú vagy kislány erotikus élvezőkészségét, igényét és „technikáját”. Hogy melyik szülővel élvezi jobban (ha mindkettő jelen van), az egyrészt a két szülő és a gyermek kialakult viszonyától, másrészt a hagyományos nemi szerepek ismeretétől és elfogadásától függ.  Ennek alapján ugyanis a kislány úgy érezheti, hogy inkább az apjának (mint férfinek)  kell tetszenie és vonzódnia; a fiú számára viszont az anyja a kedvesebb és vonzóbb.

 

Az erotikus képességek  fejlesztői  és gátjai

 

A gyengéd, erotikus viselkedés alap-elemeit és az elfogadás, a szimpátia, a pozitiv érzelmek, vagyis a szeretet kifejezését így már az 1-2 éves gyermek elsajátíthatja és rendszeres gyakorlással erősítheti.  Az erotikus készségek további fejlesztésében elsősorban az autoerotikának, vagyis a külső nemi szervekkel folytatott, játékos ingerlésnek van döntő szerepe, mert ez már erősebb izgalmakat és élvezetet vált ki, sőt, orgazmushoz is vezethet  (különösen a lányoknál).  Fejlesztő hatása persze attól is függ, hogy a szülő  (vagy mások, pl. az óvónő)  hogyan reagál erre a játékra, ha észreveszi.  Még ma is előfordulhat, hogy tilalmával vagy büntetésével hosszú időre megakasztja vagy lefékezi az erotikus készségek fejlődését.  Nyilván kedvezőbb lenne, ha barátságosan érdeklődve – vagy épp helyeselve – venné tudomásul ezt az erotikus viselkedést, s esetleg tanácsokat adna a gyakorlás  helyét és módját illetően.  Ugyanakkor több, másféle játék és örömszerzési lehetőség biztosításával elérné, hogy a gyermek ne ragadjon le ennél az örömforrásnál.

 

A bölcsödébe, majd óvodába járó gyermek a hétköznapok jelentős részében sok, hasonló korú fiúval és lánnyal találkozik, s valamilyen viszonyt alakít ki velük és az ott dolgozó felnőttekkel.  S ebben már egyre inkább szerepet kapnak a szülőkkel és más családtagokkal kialakított,  érzelmi-erotikus kötődési készségei  is.  Az óvónőket akkor fogja megkedvelni, ha hasonló (vagy még kedvesebb) bánásmódot tsnúsítanak, mint kedvenc szülője.  Ez esetben ugyanis „indulatáttétel”  történik; de  ugyanígy a szülővel kialakult feszült, haragos vagy közömbös viszonyt is átviheti az óvónőre  (ami persze az óvónő viselkedése folytán megváltozhat).  Mindenképpem előfordulhat, hogy a gyermek szinte szerelmes lesz az egyik óvónőbe, míg egy másikat esetleg „ki nem állhat”. E viszonyok alakulása jórészt az óvónők felkészültségén múlik. Hozzáértő, gyengéd viselkedésük, simogatásaik fejleszthetik az óvodások érzéki élvezőkészségét, de esetleges rideg viselkedésük ronthat is azon.

 

A   gyerekszerelmek  és  az  erotika

 

Kedvező esetben az óvodai pedagógusok nemcsak azt segíthetik elő, hogy a gyermek addigi szülőhöz-kötődését kissé fellazítva valamelyest  (gyengébben vagy erősebben) kötődni tudjon egy vagy több óvónőhöz, hanem erotikus készségeit és szexuális ismereteit is bővíteni tudja.  Az utóbbit jelentősen elősegítheti, hogy a bölcsődében és óvodában rendszerint mód nyílik egymás meztelen testének futólagos megpillantására, s így a nemek testi különbségeinek megismerésére.  Ami persze felkelti a kiváncsiságot és motiválja a különböző „papás—mamás”  vagy „doktor-játékok” kezdeményezését.  S nyilván ezen a téren is sokat segíthet az óvónő a nemi különbségek magyarázatával, vagy a  „honnan jönnek a kisbabák?”  kérdés megválaszolásával.

 

A szülőkhöz kötődés lazulása és az említett „indulat-áttételek”  az óvodapedagógusokhoz fűződő viszonyon kívül a hasonló korú fiúkhoz és lányokhoz való viszonyt is érintik és befolyásolják.  Szimpátiák és antipátiák alakulnak ki, pl. attól függően, hogy kivel lehet legjobban játszani, beszélgetni és sérelmek nélkül együtt lenni, sőt, barátkozni.  Az óvodáskor a nemi szereptanulás fontos időszaka: rengeteg alkalmat ad a különböző, vagy azonos neműek egymás közötti viselkedésének gyakorlására.  „Otthonról hozottan”, vagy a pedagógus irányításával megjelennek többnyire a hagyományos, „fiús” vagy „lányos” viselkedésformák. Ami egyrészt zavarokat kelthet a nemek viszonyában, másrészt azonban érdeklődést, sőt, vonzalmat is kelthet. Igy a játékokban és barátkozásban megjelennek a fiú—lány barátságok, szimpátiák és szerelmek, vagyis bizonyos fokú érzelmi kötődések, amelyeknek erotikus megnyilvánulásai többnyire a simogatás, a puszi, az ölelkezés. Ennél tovább ritkán jutnak.

 

A felnőttek azonban ezt is gyakran helytelenítik, kigúnyolják vagy éppen tiltják. Ezzel viszont akarva-akaratlanul gátolják az érintett gyermekek erotikus és szerelmi képességeinek fejlődését.  Az ok: félelem attól, hogy a gyermek erotikus viselkedése „veszélybe sodorhatja egészséges lelki fejlődését” – vagyis megint a hagyományos, valláserkölcsi előítéletek.  Holott valójában éppen az ilyen elavult sztereotipiák és retrográd szkriptek veszélyeztetik a gyermekek egészséges pszichoszexuális fejlődését.  Az óvodáskori, többnyire csak néhány hónapig tartó „szerelmeknek”tulajdonképpen örülni kellene, mert azok a későbbi, érettebb szerelmek „iskolái”, s azt is jelzik, hogy jó úton halad a gyermek önállósulása és személyiségfejlődése.  Ugyanakkor semmilyen kára nem származhat abból, hogy a szülein és családtagjain kívül is szeret valakit és élvezi vele a szorosabb együttlétet.  A szülő csak akkor féltékeny óvodás gyermekének „szerelmére”, ha túl erősen kötődik hozzá (vagyis mintegy„szerelmes” saját gyermekébe; ami veszélyes következményekkel járhat).

De ugyanez érvényes a kisiskolás kori gyermekszerelmekre, ameéyek még gyakoribbak, mint az óvodáskoriak, s amelyekről néhány kiváló, magyar író visszaemlékezéseiben is szép példákat olvashatunk.  A szerelmi képesség kibontakozása  tehát – mint láttuk – a csecsemő és az anya közötti erős érzelmi kötődéssel  („szerelemmel”)   indul, s az óvodás- és kisiskoláskori szerelmekkel folytatódik.  S ezzel párhuzamosan fejlődnek az erotikus készségek is, tehát nemcsak az autoerotizmus, hanem  a szocioerotizmus terén is.

 

 A  nemek eltérő, serdülőkori  erotikája

 

A fejlődés következő, nagy lépése a serdülőkor beálltával esedékes.  A nemi hormonok aktiválódása, a testi változások új helyzet elé állítják a gyermekeket.  A fiúknál bekövetkező, éjszakai magömlések rendszerint erotikus álmokkal járnak együtt és a magömléses orgazmuskészség spontán kialakulásával járnak (ami füleg azoknak meglepő, akiknél a magömlés nélküli orgazmus még nem következett be).  A lányoknál megjelenő, havi vérzések a petesejtek kezdődő érését, s így a fogamzókészség kezdetét jelentik, de nem járnak együtt az orgazmuskészség spontán megjelenésével  (bár ez a lányok egy részénél már jóval a pubertás előtt is megjelenhetett).  Ebből következően tény, hogy az erotikus készségek fejlődése szempontjából  a lányok hátrányos helyzetűek a fiúkhoz képest, mivel az orgazmuskészségük általában csak külső hatások, tanulás és gyakorlás révén alakulhat ki.

 

Úgy tűnhet ezért, hogy a lányoknak sokkal inkább szükségük lenne az erotikus és szeretkezési képességeik – s ezen belül főleg az orgazmuskészségük - tervszerű, tudatos fejlesztésére, mint a fiúknak.  Ez azonban inkább csak az orgazmus vonatkozásában igaz.  S még ott sem minden lánynál, hiszen vannak, akik már kialakult orgazmuskészséggel kezdik a serdülést a korábbi maszturbációk következtében.  Másrészt a fiúknál spontánul megjelenő, éjszakai  orgazmusok és magömlések ugyan megkönnyítik, hogy éber állapotban is viszonylag könnyen jussanak orgazmushoz, különösen a maszturbációk során  (ha azokat tiltás vagy bűntudat nem gátolja).  De partnerkapcsolati helyzetben ez már gyakran problematikus;  részben mert az addig ismeretlen helyzet új követelményei szorongást és gátlásokat kelthetnek;  részben pedig a maszturbációk során többnyire megszokott, gyorsan bekövetkező orgazmusok miatt, amelyek a partner orgazmusát a közösülés során erősen gátolják. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az orgazmussal járó maszturbációk mindkét nem erotikus képességeit jelentősen fejlesztik, feltéve, hogy egészséges erozikus fantáziákkal társulnak, s így a képzeletbeli próbacselekvések szerepét is betöltik.

 

Orgazmus-szabályozás a maszturbációk során 

 

Mindenesetre a tizenéves fiúknál is szükség van az erotikus készségek tudatos fejlesztésére.  Éspedig nemcsak az orgazmuskészség szabályozására, a késleltetés vagy időzítés begyakorlására, hanem a kulturált, vagyis a partner igényeit is kielégítő erotikus viselkedés sokféle módjának megtanulására.  Az orgazmusok időzítését – késleltetését vagy gyorsítását -  könnyebb a maszturbációk során gyakorolni, mert olyankor csak önmagára kell figyelnie  az egyénnek, így sokkal egyszerűbb az ingereket szabályozni:  lassítani vagy gyorsítani, erősíteni vagy gyengíteni, esetleg ingerlési szüneteket beiktatni.  Ha ezek gyakorlása során elérhetővé vált, hogy az orgazmus bekövetkezése 10 és 30  (vagy 60) perc között,, tetszés szerinti időpontban történjen, akkor ez már nagyjából beidegződött. Ennélfogva könnyebb ugyanezt kialakítani a partnerrel előforduló szeretkezéseknél is.  Eleinte persze nem mindjárt a közösülések során, hanem átmenetileg a közös, erotikus játékok  („szerelmi játékok”), vagyis a petting folyamán. 

 

Ilyenkor célszerű a Masters és Johnson  (1970)  által ajánlott „elszorítási módszert”  (squeeze technic)  is alkalmazni.  Ennek lényege, hogy amikor a nő gyengéden (kézzel) ingerli a merev péniszt, s a férfi úgy érzi, hogy már közeledik az orgazmushoz, akkor ennek jelzésére a nő az ingerlést nemcsak abbahagyja, hanem ujjaival gyorsan elszorítja a péniszt, közvetlenül a makk alatt, vagy a pénisz tövénél is érzékelhető húgycsőnél.  A  3-4 másodperces elszorítás olyan „ellen-inger”, amely gátolja és csillapítja a férfi erotikus izgalmát, s így elkerülhetővé teszi az orgazmust és magömlést, s egy rövid (20-30 mp-es)  szünet után a gyengéd ingerlés folytatódhat.  Mindez többször megismételhető a férfi  esetleges újabb, gyors izgalom-növekedése esetén.  Igy biztosítható, hogy az orgazmus és magömlés csak a kívánt időben (kb. 15-20 perc múlva)  történjen meg.  Ha pedig a gyakorlás során ez beidegződik és rutinossá válik, akkor ugyanezt a módszert a hüvelyi közösülések közben is lehet alkalmazni.  Bár az is elegendő lehet, hogy a férfi-orgazmus gyors közeledésének jelzésére rövid mozgásszünetet tartanak.  De mindenképpen előnyös ilyenkor az a testhelyzet, amikor a férfi hanyatt fekszik, a nő pedig lovagló-ülésben helyezkedik el rajta a közösüléskor, hogy szükség esetén fölemelkedve hozzáférjen a merev péniszhez és megvalósíthassa annak elszorítását.

 

 Az „erotikus ráhangolás” technikája

 

A probléma másik oldala, hogy a közösülések ily módon történő lassítása  vagy többszöri megszakítása még az orgazmust ismerő nők számára is megnehezíti az orgazmus elérését, legalábbis a közösülésben.  Ilyenkor először is azt érdemes tisztázni, hogy valóban van-e és hogyan, milyen ingerléssel váltható ki  a nő orgazmusa, vagyis milyen maszturbációval vagy pettinggel jut (könnyen vagy nehezen)  kielégüléshez.  Ha ezen a téren is kialakulatlan, vagy gyenge az orgazmuskészsége, akkor előbb ezt a hiányosságot kell pótolni, s a közösüléseket  későbbre hagyni.  Helyettük ajánlatos visszatérni a nőnél már bevált maszturbációs vagy petting-ingerlésekhez. Ilyenkor természetesen a férfi is petting-orgazmushoz juthat. Ha ezek gyakorlásával a nő orgazmuskészsége megerősödik, akkor érdemes óvatosan újra közösülni.  Ennek módja is fontos lehet. Ha a férfi már tudja szabályozni, időzíteni a saját orgazmusát, akkor könnyen ki tudja várni  közösüléseik során a nő orgazmusát.  Ez leginkább azzal segíthető elő, hogy a nem túl rövid „előjátékok” eredményeként a nő már elég magas izgalmi szinten (vagy már egy petting-orgazmus után) kezdje a közösülést.  Másrészt a lovagló ülésben történő közösülési helyzet lehetővé teszi a csikló kézzel ingerlését, akár a nő, akár a férfi részéről.   Igy biztosítható, hogy a nő könnyebben, s lehetőleg a férfi orgazmusa előtt kielégüljön.  Egyidejű orgazmusra nem érdemes törekedni, mert nincs jelentősége, s legtöbbször kudarccal jár.

 

A közösülés előtti „előjáték” tulajdonképpen a petting különböző formáinek kipróbálása és gyakorlása, az izgalmi állapotot és élvezetet fokozó, erotikus játékok változatos alkalmazása.  Sokan nem tudják, vagy figyelmen kívül hagyják, hogy a nők többségénél az erotikus izgalom lassabban alakul ki, mint a férfiaknál.  S ez nem egyszerűen az ingerlési technika kérdése, hanem leginkább a lelki ráhangolódástól függ.  A más irányú gondok, gondolatok, vagy érzések és hangulatok gyakran megnehezítik a nő ráhangolódását az erotikus viselkedésre és az ingerek élvezetére.  S ha a férfi ezt nem veszi észre (vagy félreérti), akkor hiába alkalmaz ügyes technikát az ingerlésben, nem biztos, hogy eredményt ér el.  Az „erotikus ráhangoló technika” inkább pszichés, mint fiziológiás jellegű.  A partner alaposabb megismerése, amely leginkább egy intim kapcsolatban érhető el, megkönnyíti ráhangolását az erotikus közeledésre. Fontos az is, hogy az erotikus együttlét helye és időpontja változatos és újszerű legyen.

 

Az „összehasonlítási alap” és tájékozottság  szerepe

 

A szeretkezés sikerének előfeltétele a szexuális kulturáltság bizonyos szintjének elérése; többek közt az erotikus izgalmi folyamat nemenként hasonló vagy eltérő anatómiai-fiziológiai és lelki sajátosságainak ismeretén túl a gyakoribb egyéni különbségek ismerete, vagyis egy szélesebb körű  összehasonlítási alap  megléte (legalább elméleti szinten).  Ez ugyanis megkönnyíti a váratlan meglepetések elkerülését és a sikeres alkalmazkodást a partnerhez.  Az erotikus közeledés egy új partnerhez mindig kísérletező ismerkedést jelent, egy számunkra még csak sejtett, de nagyrészt ismeretlen erotikus világ (és az abban érvényesülő, néha ellentmondásos szkriptek) felfedezését.  Ilyenkor megkezdődhet annak  (rendszerint tudattalan és automatizált)  felmérése, hogy mennyiben hasonlítanak és összeegyeztethetők-e a partner erotikus szkriptjei, attitüdjei a saját igényeinkkel  és normáinkkal.

 

Mindez persze jó esetben is lassan, fokozatosan alakul ki a tizenévesek partnerkapcsolati próbálkozásai és szerelmei során és az ifjú felnőttkorban.  Az említett előfeltételek nélkül  a kudarcok és csalódások szinte elkerülhetetlenek.  Ezért lenne életbevágóan fontos az olyan szexuális nevelés, amely a korszerű nemi szerep-viselkedésen,a fertőzésveszélyek elkerülésén és a családtervezésen túl az erotikus és szeretkezési képességek fejlesztését is súlyponti feladatnak tekintené és intézményesen igyekezne eljuttatni a felnövő generációt a párválasztási érettségig, amelyben az érett erotikus viselkedés az egyik fő mozzanata az érett szerelmi képességnek. (Ami külön tanulmányt érdemelne., hiszen nagy különbség van  az óvodások, a serdülők és az érett felnőttek szerelmi képességei között, s ezek a szexuális nevelés számára is eltérő feladatokat jelentenek.

                                                                                                                             Dr. Szilágyi Vilmos

 

 

 

Freud  S. Három értekezése

a szexualitás elméletéről

 

A  szexuálpszichológia korabeli fejlődése szempontjából ez a három tanulmány volt Freud legfontosabb hozzájárulása.  Első  (1905)  változatát már több, mint egy évtizedes felkészülés után publikálta, de a további kiadások során is javított rajta, így nyilván a végleges változat a mérvadó.  A német nyelvű értekezéseket Freud egyik legjelentősebb, magyar tanítványa, Ferenczi Sándor  fordította le, s az újabb, magyar kiadás (1995), amely Freud műveinek Erős Ferenc által szerkesztett, „A szexualitás  pstichológiája”   című, IV. kötetében  olvasható, szintén ezt a fordítást közli.  A  kb. száz éves értekezések közül az első  „A nemiség tévútjai”;  a második  „A gyermeki szexualitás”, a harmadik pedig  „A pubertás alatti átalakulás”. Ezekben a pszichoanalitikus irányzat megteremtőjének szinte minden, főbb gondolatát megtalálhatjuk.

Az első tanulmány a nemiség „tévútjai”  közé sorolja az „inverzió”-nak nevezett homoszexualitást  épp úgy, mint a különböző „perverziókat”,  vagyis minden olyan szexuális viselkedést, ami eltér a hagyományos, heteroszexuális közösüléstől.  Ez a szemlélet nagyon elavultnak tűnik, megreked egy 19. századi  szinten;  de már a maga idejében is túlhaladott volt, amikor pl.  Magnus Hirschfel,d  Iwan Bloch, vagy Havelock Ellis és mások korántsem tartották tévútnak a vaginális közösüléstől eltérő viselkedéseket.  A kérdés tehát az, hogy mi késztette Freudot erre a konzervativ álláspontra?

 

Az  ösztön  fogalmának  átértelmezése

 

Már a tanulmány első mondata elárulja, hogy a fő okot az  „ösztönelméletben”  találhatjuk meg: „Emberek és állazok nemi szükségleteinek tényét a biológiában a „nemi ösztön”  fogalmával fejezik ki.” (39.old.)  Ezt Freud a táplálékfelvétel „ösztönéhez”, az éhséghez hasonlítja, s a „nemi éhséget”  libido-nak nevezi  (amit tudományos fogalomnak tart).   Tisztázandó azonban, hogy indokoltan állítja-e mindezt.

Az „ösztön”  fogalma a 19. század második felében széleskörűen használt tudományos fogalom volt,  s nemcsak a biológiában, hanem – egyebek mellett – a filozófiában is.  A különböző állatfajok megfigyelésén alapult, amelyeknél a speciális nemi ingerek megjelenése speciális viselkedésbeli reagálást váltott ki a másnemű egyedekben.  Ez a viselkedés feltétlen reflexek sorozatából állt, és mindig ugyanúgy zajlott le  (ha valamilyen külső körülmény meg nem zavarta).   Főleg Darwin művének megjelenése óta logikusnak látszott, hogy az ember szexuális viselkedését az állatok mintája alapján magyarázzák.  Figyelmen kívül hagyták azonban, hogy az embernél – ösztrusz hiányában – alig vannak speciális nemi ingerek;  másrészt bármilyen nemi inger feltűnése nem vált ki a faj minden egyedére jellemző feltétlen reflex-sorozatokat, hanem az ingerhatások egyénileg nagyon eltérőek, sőt, akár ellentétesek is lehetnek.

 

Vagyis az ember szexuális viselkedése már nem ösztönös, hanem tanult, s az ösztönösből a tanultba  vezető átmenet már az emberszabású majmoknál is megfigyelhető.  Freud erről még nem tudott, s  így jóhiszeműen átvette az ösztön, mint az éhséghez hasonló, velünk született szükséglet és a libidó koncepcióját az ember vonatkozásában is.  Holott az emberi szexuális késztetést már csak azért sem indokolt az éhséghez hasonlítani, mert az éhség kielégítetlen szükséglete viszonylag rövid udő alatt halálos veszélyt jelent az egyénre;  a kielégítetlen utódnemzési vagy erotikus igény viszont korántsem jár életveszéllyel, csupán különböző hátrányokkal és előnyökkel, az egyéntől és a körülményektől függően.

 

  A szexológia néhány klasszikusától eltekintve az előző századforduló körüli évtizedek tudományos gondolkodóinak egyik legfőbb tévedése és korlátja, hogy a szexualitás fogalmát többé-kevésbé a fajfenntartást célzó, vaginális közösülésre szűkítették le, és biológiailag meghatározottnak tartották. (Sőt, a közvéleményre még ma is ez jellemző.)  Maga Freud is ebből indult ki, bár az ösztön fogalmát ő eléggé sajátosan értelmezte.  Tanulmányában ugyanis később azt írja, hogy az ösztön „egy folyamatosan működő, mindig testi természetű ingerforrás  lelki képviselete… Az ösztön eszerint  a testiség és szellemiség  egy határfogalma.” (67.old.)  

Ez a kissé bizonytalan és ellentmondásos meghatározás  Freud számára jól kezelhetővé teszi az ösztönfogalmat. Ha az ösztön csak eredetére nézve testi inger, de valójában ennek lelki képviselete, akkor sokféleképpen nyilvánulhat meg a lelki sajátosságoktól függően.  Ráadásul maga a testi inger sem mindig egyforma, mert a test különböző részeiből jöhet.  Ennek megfelelően a „nemi ösztön” nem egységes és egynemű, hanem különböző és eltérő jellegű részekből áll., s ezek eltérő időben jelentkeznek és dominálnak. S talán meg lehet állapítani a”rész-ösztönök” dominanciájának életkori sorrendjét, ami egyben fejlődési szakaszokat is jelenthet.  Ez egész logikusnak tűnő gondolatmenet.  A második tanulmányban Freud fel is vázolja  a szexuális viselkedés fejlődésének, mint „ösztönfejlődésnek” a szakaszait.

 

Erogén  zónák  és  „perverz”  rész-ösztönök

 

Csakhogy: ha egy ösztön fejlődik, akkor az már nem ösztön (a fogalom eredeti értelmében).   Freud „ösztöne” – illetve ösztönei és rész-ösztönei – azonban „fejlődőképesek”, persze nem valamilyen külső, fejlesztő hatásoktól, hanem maguktól, vagy valamilyen testi folyamatoktól.  Hiszen, mint írja: „Az ösztön forrása valamilyen szervben végbemenő, izgalmi folyamat, legközelebbi célja pedig a szervi inger megszűntetése…. a testi szervek  kétfajta izgalmat szolgálhatnak, melyek egyikét specifikusan neminek, az illető szervet pedig a tőle származó részlet-ösztön  erogén zónájának  nevezzük.” (67.old.)

Itt nem írja ugyan, de valószínűsíthető, hogy a másik fajta testi izgalom az éhség, a gyomorból kiinduló, nem szexuális, de ugyancsak ösztönös izgalom, amivel nem foglalkozik. Fontosabb, hogy a nemiség rész-ösztönei bizonyos erogén zónákból (vagy szervekből)  származnak.  Ilyennek nevezi például a szájüreget és a végbélnyílást, a genitálékon, mint legfőbb erogén zónán kívül. Minden más testrész nemi célú használata azonban Freud szerint „perverz  hajlamokról”  árulkodik.  S ez a csókolózásra, továbbá a száj  és a nemi szervek érintkezésén kívül a végbélnyílás ingerlésére is érvényes.  Hogy miért?   Talán azért, mert Freud úgy gondolja, hogy az ilyen „perverz”  élvezetek elvonhatják a figyelmet, vagy éppen feleslegessé teszik a genitálék ingerlését, pontosabban a vaginális közösülést.  Elég egyértelmű ebből Freud genitálé- és koizusz-centrizmusa.

 

Még világosabban kitűnik ez abból, ahogyan Freud kibővíti tételét azzal, hogy az erogén zónákat  „a nemi szervek mellékműszereinek és pótszereinek”  tartja, amelyek „új nemi célokat teremtenek”.  S úgy folytatja, hogy  „a nézelődési és mutogatási kedvnél  a szem felel meg az erogén zónának;  a nemi ösztön fájdalmi és kegyetlenségi összetevőjénél a bőr veszi át ezt a szerepet…” (68.old.)   Ezek szerint az orális és anális  zónákon kívül a szem és a bőr is erogén zóna, s perverz rész-ösztönök előhívója.  De miért „perverzek” ezek az erogén zónák?  Nyilván nem  azért, mert a szem is erotikusan izgatható. Hanem, mert a látás révén jöhet létre a „nézelődésnek” nevezett voyeurség és a „mutogatási kedvnek” nevezett exhibicionizmus,  A bőr pedig lehetővé teszi a szadizmus és mazochizmus bizonyos formáit.  Ezekből adódnak aztán Freud elképzelése szerint különböző, perverz rész-ösztönök. 

Érdekes, hogy ugyanezeknek a rész-ösztönöknek, de főleg az orális és anális szervek izgalmi állapotainak ugyanakkor nagy jelentőséget tulajdonít a gyermeki szexualitás fejlődésében. S feltételezi, hogy a rész-ösztönök a pubertásban integrálódnak, s egységes, genitális-koitális nemi ösztönné válnak.  Az  elképzelésből persze nem marad ki  az autoerotikus rész-ösztön sem, amely Freud szerint a kisgyermekkorban és a pubertás kezdetén  játszik szerepet, s ilyenkor még nincs „tárgya” a nemi ösztönnek. A saját test, mint az erotikus igények tárgya, Freud szerint perverz hajlamra utal és narcisztikus beállítottságot jelent.  Ilyesmi pedig csak az említett életkorban, a fejlődés átmeneti jelenségeként fogadható  el;  fixálódása tehát kifejezetten patologikus.  A nemi ösztön „célja” ugyanis elsődlegesen a fajfenntartás.

 

„Inverziók”  és a  nemiség  egyéb  „tévútjai”

 

Ebből a freudi koncepcióból már érthető, hogy miért foglalkozik mindjárt az első értekezésében a nemiség „tévútjaival”.  Amelyek közt mindenekelőtt az  „inverziót”.  a „nemi fordítottságot”, a normális nemi tárgytól való eltérést, vagyis a homoszexuális igényeket és viselkedést, mint perverz rész-üsztönt próbálja elemezni. Elvi kiindulópontja, hogy a normális nemi ösztönn célja  (Sexualziel)  a fajfenntartás,  a tárgya  (Sexualobjekt)  pedig mindig a másik nemű társ, akiből a nemi vonzás kiindul.  Minden ettől eltérő eset abnormális.  Ez az alapelv nyilvánvaló összhangban áll a hagyományos, patriarchális és vallási elvekkel, amelyeken a szexológia  más képviselőinek már akkor is sikerült túllépniük.

 

Ennek alapján nincs különösebb jelentősége annak, hogy Freud az „inverzió”  három tipusát különbözteti meg (a kizárólagosakat, a biszexuálisokat és az alkalmilag így viselkedőket).  Magyarázatát illetően a degenerálódási és öröklődési elmélettel szemben a nemi ösztön  szerzett  torzulásának tartja. Kielégítő magyarázatot azonban nem tud adni. Csupán azt állapítja meg:  „A nemi ösztön eredetileg…független tárgyától, és nem is a tárgy ingereinek köszönheti létét.” (49.old.)   Ezután tér rá az erotikus zónákra és a hozzájuk kapcsolódó, perverz jellegű rész-ösztönökre, amelyeket már említettem.  Azzal is szorosan összefügg ez a gondolatmenet, hogy feltételezése szerint az ember születésekor „polimorf perverz lény”, akiben a nemiség sokféle alakulásának csírája megtalálható. 

 

A perverzió fogalmát Freud a következőképpen határozza meg:  „a)   anatómiai értelemben vett  túllépés azokon a testtájakon, amelyek a nemi érintkezésre vannak rendelve, vagy  b)  tovább-időzés a nemi tárgyhoz való átmeneti viszonylatoknál, melyeken pedig rendes nemi érintkezésnél gyorsan túl kell haladni a végleges nemi cél felé vezető  úton.”  (51.old.)    Az előbbi típusba az  „ajak és száj nyálkahártya”, valamint „a végbélnyílás nemi alkalmazását”  sorolja; de a „nemi tárgy célszerűtlen pótlásai”  között a  fetisizmus különböző formáit is megemlíti.  Végül az „ideiglenes nemi célok rögzítődését”  elemzi.  Ilyen lehet pl. a meztelen nemi szervek vagy az erotikus viselkedés megfigyelése, mert kiszorítja a „normális nemi célt”.

 

Első értekezésének befejezéseként Freud  a neurotikusok nemi ösztönéről ír.  Megállapítja a „perverz személyiség látszólagos túlsúlyát a pszichoneurotikusoknál”, ami azonban csak az elfojtások következménye.  Utal a „nemiség  infantilizmusára”,  pontosabban arra, hogy a perverziók lehetősége velünk születik, s a neurotikusok vagy fixálódnak ezen az infantilis szinten, vagy regrediálnak erre.  Freud szerint csak a pszichoanalizis tud rajtuk segíteni.  Éspedig azáltal, hogy tisztázni tudja a szexuális viselkedés alakulásának – Freud terminológiájával a nemi ösztön fejlődésének – törvényszerűségeit.

 

A  gyermeki  szexualitás  konfliktusai  és  traumái

 

Épp erről szól a második és a harmadik tanulmány.  Először a „gyermeki szexualitás”, majd a „pubertás alatti átalakulás”  elemzése kerül sorra.  Kiindulópontja a gyermeki szexualitás létének hagyományos kétségbe-vonása.  Amit azzal magyaráz, hogy az első 5-6 év történéseit legtöbben elfelejtik;  Freud hipotézise szerint főleg azért, mert kellemetlen lenne a gyermekkori nemi élményekre, esetleges traumákra emlékezni, ezért önkénytelenül elfojtják, elfelejtik.  Ilyesmi valóban előfordulhat, de túlzásnak tűnik ezt általánosítani és törvényszerűnek tartani.  Még inkább furcsa az a véleménye, miszerint a szexuális gátlások nem a nevelés következményei, hanem „szervileg meghatározott és genetikailag rögzített” események.  Freud ezt azzal magyarázza, hogy  „a gyermekévek nemi rezdülései  egyrészt haszna-vehetetlenek volnának, mert a fajfenntartási működések fel vannak függesztve… másrészt magukban véve is perverziók volnának…” (76,old.) 

 

Ehhez kapcsolódóan leszögezi, hogy „az erkölcsi elhárító erők a nemiség rovására fejlődnek” (77.old.).  Minthogy pedig erkölcsi fejlődésre is szükség van, előnyös, hogy a pubertás előtt  „lappangási időszakok”  szakítják meg a szexuális fejlődést.  De az infantilis nemiségnek is vannak olyan megnyilvánulásai, mint a „szopogatás”  (az ujjak vagy más testrészek és tárgyak szopása, közben bizonyos testrészek fogdosása).  Freud szerint ezen az uton jut el sok gyerek a maszturbációig, az autoerotiumus különböző formáiig. Az infantilis nemi ösztön célja eszerint az, hogy  „a kielégülés a… választott erogén zóna alkalmas módon történő ingerlése űtján létrejöjjön.”  (81.old.)   Ám, ha „kielégülésen”  valódi orgazmust értünk, akkor ez a megállapítás az esetek túlnyomó többségében aligha helytálló. Az újabb szexológiai vizsgálatok szerint az első, valódi orgazmusok inkább csak az óvodáskorban fordulnak elő  (s akkor is főleg néhány lánynál).  Többnyire csak kellemes, megnyugtató érzések keletkeznek.

 

Az erogén zónák közül Freud az anális zónának tulajdonít elsőbbséget, s elég hosszan ecseteli, hogyan okozhat élvezetet a széklet visszatartása és kiürítése, vagy éppen a végbélnyílás  „maszturbációs izgatása az ujjak segítségével”. (83.old.)  A gyermeki maszturbációnak három szakaszát különbözteti meg:   ’Az első a csecsemőkorhoz tartozik,; a második a szexuális tevékemység rövid felvirágzásához a negyedik életév körül, és csak a harmadik felel meg a gyakran kitárólag méltányolt, serdülőkori onániának.” (85.old.)

Akkoriban még divat volt a maszturbációt a tévesen alkalmazott „onánia” (lásd:  Onan vétke)  szóval jelölni.  De ennél fontosabb, hogy Freud szerint a csecsemőkori maszturbáció után is néhány éves lappangási szakasz következik, s ez a 6 és 10 éves kor között is megismétlődik.  Ezt a hipotézist azonban már  A. Kinsey és mások vizsgálatai is rég megcáfolták, s ma már köztudott, hogy a gyermekek nemi érdeklődését és aktivitását életkori tényezők alig befolyásolják. 

 

Vannak viszont Freudnak többé-kevésbé helytállónak bizonyult hipotézisei is a gyermekkori nemi fejlődéssel kapcsolatosan.  Ilyenek például a szexuális kiváncsiságról, a gyermekek születéssel kapcsolatos elképzeléseiről, vagy a véletlenül észrevett közösülések  értelmezéséről tett megállapításai.  Kevésbé sorolható azonban ezek közé a „kasztrációs komplexusról és a pénisz-irigyságről” szóló hipotézise. A kasztrációs félelem kialakulásának alapja Freud szerint a kisfiúk meggyőződése, hogy mindenkinek ugyanolyan nemi szerve  (pénisze)  van, s amikor észreveszik, hogy a lányoknak nincs, félni kezdenek, hogy ők is elveszíthetik  (pl. büntetésből levághatják stb.).  A kasztráció ugyan sohasem a péniszre, hanem a herékre szokott irányilni a régi időkben, tehát már a megjelölés is téves;  de egyébként is igen ritka lehetett egy ilyen „komplexus” a kisgyerekkorban.  A „pénisz-irigység” hipotézisének alapja, hogy  a fiúk péniszét észrevevő gyermeklányok ezért kezdik irigyelni a fiúkat, s ezért akarnak később fiúk lenni.  Fel sem merül Freudnál, hogy az irigységet nem ez, hanem a fiúk sokkal kedvetőbb szociális helyzete, előjogai váltják ki.

 

A „nemi organizáció  fejlődésfokairól” Freud  szintén sajátos hipotéziseket  alakított ki. A fejlődés első szakaszának a pregenitális, orális  szerveződést tartja, amely kapcsolódik a táplálkozáshoz, s célja  a tárgy  bekebelezése, magáévá tétele.  A második szakasz a  szadisztikus-anális”  organizáció, amelyről feltételezi, hogy ambivalens módon az egész élet során fennállhat és sajátos jellemvonásokat hozhat létre.  Ezzel kapcsolatosan egy „kegyetlenségi ösztön”  létezését is feltételezi.  Az infantilis nemiség forrásai szerinte a mechanikai ingerek,  az izomműködés, az indulati folyamatok, s valamennyire az értelmi működés is.  Ugyanakkor elismeri, hogy „a nemi inger lényegét egyáltalán nem ismerjük.” (99.old.) 

 

A  nemi  ösztön  „fejlődése”  a  felnőttkorig

 

A  pubertás alatti átalakulásról  szóló tanulmány  az előzőekben vázolt hipotéziseket alkalmazza a tizenéves kori pszichoszexuális fejlődésre.  Alapkérdés itt is a nemi cél és a nemi tárgy; s épp ezek alakulnak át a pubertás alatt.  „A nemi ösztön eleddig autoerotikus volt,  most megtalálja a nemi tárgyat… új nemi célt tűz maga elé, amelynek elérésére az összes részlet-ösztönök szövetkeznek, mialatt az erogén zónák a genitális zóna vezetésének rendelik alá magukat.  Minthogy az új nemi cél a két nemnek igen különböző szerepkört juttat,  innen kezdve nemi fejlődésük messze eltávolodik egymástól…. A nőnél valójában egyfajta visszafejlődés következik be. … A férfi új nemi célja  a nemi termékek kilövellése. …A nemi ösztön ettől kezdve a fajfenntartás szolgálatába szegődik, úgyszólván altruistává lesz.” (101.old.)

A gondolatmenet jól tükrözi Freud hagyományokból merített alapelvét:  azt, hogy a nemiség egyetlen lényeges funkciója a fajfenntartás biztosítása.  A férfinél ez kényszerű törekvéssé válik a szervezet serdülőkori átalakulása nyomán, s általában elfogadja ezt a „nemi célt”   Azzal viszont Freud adós marad, hogy tisztázza: mi a tizenéves nők „nemi célja”?  Náluk csak visszafejlődésről ír, de ennek „ösztönös”, vagyis biológiai okát nem tárja fel  (ha van ilyen egyáltalán).  De az is csak félig igaz, hogy a nemi késztetés a serdülőkor előtt teljesen autoerotikus jellegű volt, hiszen maga Freud is elismert bizonyos tárgyválasztási képességet a gyermekkorban.  Mindenesetre jellemző, hogy a továbbiakban szinte kizárólag a férfiak nemi céljaival és tárgyválasztásával foglalkozik.

 

Ezen belül első témája a genitális zónák vezérszerepe és az „előkéj” vagy „ízelító kéj”.  Megállapítása szerint a nemi ingerek „lelki jele” egy erősen késztető, feszültségi érzés, amely alapjában kellemetlen, de mégis kellemessé válik a nemi ingerektől, amelyek még nagyobb kéjt ígérnek.  Freud kétféle nemi kéjt különböztet meg: az előkéj vagy ízelítő kéj a szexuális izgalom hatására jön létre; a vaginális közösülésben pedig bekövetkezik a „kielégülési kéj, mely egy időre kioltja a libido feszültségét.” (104.old.)  Ez utóbbi szerinte valószínűleg csak a pubertás elérésével következhet be;  bár azóta sokféle vizsgálatból tudjuk, hogy igazi orgazmus a fiúknál is bekövetkezhet, jóval a pubertás előtt (persze magömlés nélkül).  Ugyanakkor „ízelítő kéj”, sőt, valamilyen rész-kielégülés már a gyermekkorban is bekövetkezhet Freud szerint egyes erogén zónákhoz kapcsoltan, de ezt veszélyesnek, perverzióra hajlamosítónak  tartja. 

 

A  „libido”  férfias  jellege

 

A nemi ingerület problémájáról  megállapítja, hogy azt részben a „nemi anyagok” termelése és felhalmozása hozza létre.  A nemi mirigyek jelentőségét azonban szerinte nem kell túlbecsülni, ha már kialakult az elsődleges és másodlagos nemi jelleg;  hiszen ilyenkor már a kasztrálás is alig változtat a nemi képességeken.   A libidoelmélettel kapcsolatban tévesen írja, hogy ő alkotta meg a libido fogalmát, mert azt előtte már mások is használták.  Tény viszont, hogy sajátosan értelmezi ezt a fogalmat.  Megkülünbözteti  a többi lelki energiától; ráadásul  „énlibidot”  és „tárgylibidot”  is  feltételez;  az előbbit nárcisztikus jellegűnek, az utóbbit pedig „nemi tárgyak lelki megszállására alkalmasnak”  tartja.  Bizonyításként azonban csak az „indulatáttételi neurózisokra”  utal, magyarázat nélkül.   De megjegyzi, hogy ennek az elméletnek a továbbfejlesztése  „egyelőre csak spekuláció utján lehetséges”.  Tudományos igényű olvasó számára azonban az egész libidoelmélet spekulációnak tűnik. 

A férfi és nő különbségéről azt írja, hogy a nemek között éles különbség, sőt, ellentét csak a serdülőkorban létesül.  Éspedig azért, mert a fiúk libidója ilyenkor ugrásszerűen erősödik, a lányoknál viszont gátlás alá kerül, elfojtásban részesül.  Freud szerint a libido jellege törvényszerűen férfias – még a nőknél is! -, bár elismeri, hogy a férfiasság és nőiesség fogalma még tisztázatlan, de nagyjából az aktivitásnak és a passzivitásnak felel meg.  (Itt is a hagyományos szemléletet veszi át.)  Fel sem merül, hogy a serdülő lányok különösen Freud korában a patriarchális nevelés miatt voltak erősen gátlásosak, ellentétben a fiúkkal.  Hipotézise szerint a fiúk fő erogén zónája gyermekkorban is a genitális zóna volt, míg a lányoknál inkább más zónák domináltak, s ezért a pubertásban is elég érzéketlenek a genitális ingerekre.  Viszont, „ha sikerült  az erogén ingerlékenység átvitele a klitoriszról a hüvelynyílásra, akkor változás áll be a nő  későbbi nemi ténykedését vezérlő zónában.” (113.old.) 

 

A  klitorális  orgazmus  „infantilizmusa”

 

Itt a freudi szexuálteória egyik fő tételével találkozunk.  Bár a klitorisz is nyilvánvalóan a genitális erogén zónához tartozik, Freud ezt figyelmen kívül hagyja, s a zónát a vaginára szűkíti.  Talán, mert a fajfenntartás szempontjából a hüvelyt, és a belé jutó spermiumokat tartja döntő jelentőségűnek.  Ezért aztán a klitorisz ingerlése révén elért orgazmust infantilisnak tartja, s ezzel már sok nő életét keserítette meg.

 

A „nemi tárgy megtalálása” , vagy újra megtalálása az anyai mell után azért nehéz szerinte, mert az első életév után szorongás alakul ki, hogy az anyához hasonlóan minden más „nemi tárgyat”  is elveszíthetnek; ráadásul a vérrokonokat is szigorúan kizárják a választható nemi tárgyak köréből.  A tárgy-választás sokáig csak képzeletben történik meg, különösen a serdülőkorban újra megjelenő, incesztuózus fantáziák esetén.  Különösen a lányok válnak le érzelmileg nehezen a szüleikről.  Az ilyen lányokból többnyire „hűvös természetű feleség lesz… és nemileg érzéketlenek maradnak.” (118.old.)   Épp ezért előfordulhatnak „infantilis tárgyválasztások”.  Ilyen eset, amikor a serdülő fiú egy érett, idősebb nőbe, a lány pedig idősebb férfibe szeret bele, akik az anya illetve apa képét elevenítik fel.  Ezek reálisnak tűnő megállapítások;  ugyanúgy mint az, hogy „a szerelmesek féltékenységéből sem hiányzik az infantilis gyökér… az infantilis ragaszkodás a szülőkhöz.” (119.old.)

Végül a tárgyválasztás megoldandó feladatai közé sorolja az inverzió, vagyis a homoszexuális tárgyválasztás elkerülését. S e téren veszélyét érzi az azonos nemű szülő és gyermek pozitiv és szoros érzelmi viszonyának   Ám ez mit sem változtat azon, hogy Freud homofóbiája konzervativ, patriarchális szemléletet tükröz,.

 

Összefoglalás

 

A három fenti értekezést Freud egy közel tíz oldalas  Összefoglalással  zárja.  S ebben nemcsak megerősíti, de néhol ki is egészíti a korábban kifejtett tételeit.  Megfogalmazása szerint a gyermek születésekor a „nemi tevékenység csíráit hozza magával”, s ez a mell stopásában és egyéb szopogatásban, majd a maszturbációban nyer bizonyos kielégülést.  Ez a 3. és 5. életév közötti „rövid virágzási időszak után … lappangási szakba megy át”.  A nemi inger termelődése ilyenkor nagy energia-tartalékot halmoz fel, amely részben szublimálódik, majd a serdüléskor segít a gátak áttörésében.  Sajnálattal állapítja meg, hogy nem sikerült tisztázni a nemi ingerek és a kielégülés viszonyát  (123.old.)   De ugyanígy azt sem, hogy „a gyermekkor milyen mérvű nemi ténykedése  nevezhető még normálisnak.” (124.old.)

A nemi ösztön fejlődésének zavaró tényezői közt  utal a nemi alkat veleszületett különbségeire  (neuropátiás és „degenerativ” alkat  stb.) , aztán az elfojtásokra, az esetleges traumatikus élményekre és a spontán nemi koraérettségre, amely áttörheti a feltételezett, lappangási időszakot, s zavarokat okozhat.  Freud szerint épp ezzel függ össze egyesek fokozott fogékonysága, túlérzékenysége bizonyos nemi ingerek iránt és ezek erősebb rögzítésének hajlama is.  Mindezek azonban csak feltételezések. Befejezésül elismeri, hogy  „a biológiai folyamatokról,  melyekben a nemiség lényege áll,  távolról sem tudunk eleget.” (131. old.). 

 

Csakhogy az emberi nemiség lényege nem a biológiai folyamatokban áll;  ezt a korlátozott szemléletmódot a modern nemiségtudomány már rég túlhaladta.  S egyébként is köztudott, hogy minden emberi viselkedést, így a szexuális viselkedést is  (tudatos vagy tudattalan, automatikus) pszichikus folyamatok irányítanak. A biológiai folyamatok, mint alapvető jelentőségűek tisztázásának igényét Freud orvosi tanulmányaiból és fiziológiai kutatásaiból hozta magával,  de igyekezett szakítani a biologizáló szemlélettel, amikor az ösztön fogalmát is „pszichologizálta”, lelki jelenségként értelmezte.  Az értelmezés, mint a pszichoanalizis alapvető módszere, jóformán nem ismer korlátokat, és szinte mindenben különböző szexuális traumák szimbólumait véli felismerni.  Freud merész hipotézisei nem felelnek meg a tudomány kritériumainak.

                                                                         Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

Wilhelm  Reich 

útja a „Sexpol”-tól az „Orgon”-ig

 

Reich már ifjúkorában megismerkedett Freuddal, de ugyanakkor a marxista munkásmozgalommal is.  Mindkettőben látott fantáziát, s úgy vélte, hogy nem ellentétesek, sőt összeegyeztethetők.  A szexualitás, a nemi élet nemcsak az egyének lelki problémáinak megoldása szempontjából fontos, hanem a társadalom egészsége és fejlődése szempontjából is.  Ez utóbbinak biztosításához pedig nem elegendőek a pszichoterápia módszerei, hanem a társadalom adott rendjén kell változtatni, újszerű szexuálpolitikával.  E kettős cél érdekében  egyrészt pszichoanalitikus ambulanciát indított és fiatal orvosok analitikus képzésén dolgozott;  másrészt könyveket publikált kora társadalmának patriarchális, nőellenes és antiszexuális rendje ellen.

 

            A körülmények alakulása azonban nem igazolta Reich törekvéseit.  Sem a marxisták, sem  Freud és követői nem álltak ki mellette, sőt, szakítottak vele.  Egyik fő műve, a „Charakteranalyse”  első kiadása 1933 januárjában jelent meg Berlinben, éppen Hitler uralomra kerülése előtt.  Igy neki menekülnie kellett. Először visszatért Bécsbe  de pár év múlva Hitler oda is bevonult, így a skandináv országokba, majd az USA-ba ment, ahol a könyv 2. és 3. kiadása  már módosított és bővített kiadásban jelent meg az 1940-es években.  Maga a könyv és annak változásai igen jellemzően tükrözik Wilhelm Reich gondolatvilágának alakulását és elméletalkotó kvalitásait, ezért érdemes e folyamatot bemutatni és megvitatni, alapul véve a könyv 1973 és 1981 között, a Fischer kiadó által  60 ezer példányban publikált utánnyomásainak bőséges Előszavait..

 

            „Karakteranalizis” – a személyiség pszichoanalizise

 

Az első kiadás Előszavában Reich megállapítja, hogy a bemutatandó karakteranalitikus vizsgálatokat az  1924-ben létrehozott, pszichoanalitikus ambulancián, Bécsben kezdte el, ahol a karakterneurózisok különböző tipusaival találkozott.  A jellem egészének (vagyis a személyiségnek)  dinamikus-ökonomikus felfegása jórészt az analitikus terápia  Bécsi Szemináriumában folytatott megbeszélésekből, továbbá az említett ambulancia munkatársainak hat évi munkájából származik, ahol megtették az első lépést egy átfogó, pszichoanalitikus karakterológia  (valójában személyiségelmélet)  felé vezető úton.  Ezzel kapcsolatban kitér egy gyakori ellenvetésre, amely szerint itt az egyéni pszichoterápia mértéktelen és egyoldalú túlértékeléséről van szó. 

 

Reich elismerte, hogy az egyéni terápia korántsem elegendő annak a sok millió neurotikus, munka- és örömkészségét elvesztett ember egészségessé tételéhez.  Ugyanis  „a neurózisok annak a patriarchális családi és antiszexuális nevelésnek az eredményei,,amely miatt komolyan felmerül a neurózisok megelőzésének szükségessége. Ám ennek gyakorlati megvalósításához a mai társadalmi rendszerben minden előfeltétel hiányzik.  Igy csak a társadalmi intézmények és ideológiák alapvető átalakítása…  teremtheti meg egy átfogó neurózis-profilaxis feltételeit.”  (10-11 old.)  Ez már az általa hirdetett „szexuálpolitika alapgondolata.

 

A  szexuálpolitika, mint neurózis-prevenció

 

De azzal is tisztában volt, hogy az átfogó megelőzést elméletileg elő kell készíteni, s ennek fontos előfeltétele szerinte a pszichikus struktúrák „dinamikus-ökonómikus viszonyainak” tanulmányozása.  Ezért van szükség a pszichoanalitikus elmélet és technika tökéletesítésére, amiről épp a jelen könyvében számol be. Olyan terapeuták kellenek, akik pontosan tudják, hogyan lehet megváltoztatni ezeket a struktúrákat.  A feladatot egy járvány leküzdéséhez hasonlítja, amihez pontosan kell ismerni a járványt előídéző okokat.  Vagyis ezuttal az egyéni pszichikus struktúrák eltorzulásának okait.  Ezeket pedig csak fejlett pszicho-analitikus technikával lehet tisztázni. 

 

Itt azonban érdemes megkérdőjelezni, hogy vajon valóban csak „pszichikus járványról”, sokakat érintő lelki zavarokról van-e szó, amelyeket csak pszichoterápiával lehet kezelni, vagy ennél jóval többről: szociális, szociokulturális és –strukturális, sőt, gazdasági és politikai zavarokról, amelyeket csak a jellegüknek megfelelő módszerekkel lehet hatékonyan kezelni és megelőzni.  Reich felismerte ugyan a pszichés zavarok szoros összefüggését a társadalom patriarchális rendszerével, de azt már nem látta be, hogy pusztán pszichoterápiával ezen nem lehet változtatni.   Hiába utal arra, hogy az orvostudomány  más ágazataival ellentétben, itt nem bakteriális és hasonló feretőzéseket kell kezeni, hanem emberi reagálásokat és személyiségzavarokat.  A pszichoanalizis szerinte túlnőtt a medicinán.  Sőt, a szociológiának is fontos előfeltétele, hogy az emberek testi és lelki szervezetéből induljon ki;  ezért tartotta kutatásait Reich a szociológia számára is  döntő jelentőségűnek – amit csak egyoldalú, pszichologizáló túlzásnak nevezhetünk.

 

Elhatárolódás a pszichoanalizistől?

 

Ugyanakkor gondolatmenetének érdekes fordulata, hogy az ő „természettudományos pszichológiája”  elhatárolódik attól a pszichoanalitikus szemlélettől, amely  az emberi társadalom kultúráját és történelmét az ösztönökkel próbálja magyarázni.  S nem érti, hogy az emberi szükségleteket  és vágyakat a társadalmi viszonyok határozzák meg!  Hozzáfűzi, hogy a mai karakterológia legismertebb képviselői is mindent az „értékből”  és  a „karakterből” próbálnak magyarázni, ahelyett, hogy ezeket „a társadalmi folyamatokból vezetnék le.”  (12.old.)   Vagyis úgy tűnik, hogy a pszichologizálásba reális felismerések is keverednek.  Sőt, ezt a gondolatot folytatva azt is felismeri, hogy  meghatározott társadalmi rendszereket meghatározott átlag-struktúrájú  emberek képviselnek;  vagyis  „minden társadalmi rendszer olyan karaktereket teremt, amilyenekre fennmaradásához szüksége van.  Osztálytársadalomban  az éppen uralkodó osztály  a nevelés és a család intézménye révén biztosítja saját pozicióját, amennyiben ideológiáját a társadalom minden tagját uraló ideológiává teszi..”  (12.old.)

 

Ezt a marxista felismerést Reixh úgy konkretizálta  saját munkájára, hogy mivel az uralkodó ideológia nemcsak az egyének véleményét és beállítottságát igyekszik előírni, hanem a felnövekvő nemzedékeket olyan mélyrehatóan alakítani, hogy lelki struktúrájuk megfeleljen  az adott, társadalmi rendszernek.  Épp ezért a „természettudományos pszichológia és jellemtan élesen körülhatárolt feladata azon eszközök és mechanizmusok megállapítása, amelyek révén az egyének társadalmi léte a lelki struktúra és az ideológia terén is megváltozik.”  (12.old.)   Valójában tehát a maga módján értelmezett pszichoanalizisnek kifejezetten radikalizáló szereepet tulajdonított az egyéni és szociális egészség biztosítása terén.  Azt is hozzáfűzte, hogy a szociológiának sem lehet mindegy, hogy a pszichológia mennyiben tudja megoldani ezt a feladatot.

 

Függőben maradt kérdések

 

Mindez ugyan logikusnak tűnik, csupán az a kérdés marad függőben, hogy ha az említett két tudomány meg is állapítja az egyéni és társadalmi egészség biztosításának eszközeit és mechanizmusait, akkor kik fogják azokat engedélyezni és gyakorlati alkalmazásukat megszervezni?  Ez föl sem merül Reichnél.  Viszont felvázolja egy másik, alapvető tézisét:  „A  társadalmi rend reprodukciójának első és legfontosabb helye a termelőeszközök magántulajdonba kerülése óta  az apajogú család, amely a gyermekek számára megteremti a tekintélyelvű rendszer befolyásának alapját.  Ahogyan a család jelenti a jellemstruktúrák első műhelyét, ugyanúgy megmutatja a szexuális nevelés szerepét az egész nevelési rendszerben.  Éspedig azt, hogy az autoriter társadalmi rend biztosítása elsősorban a  libidinózus  érdekek és energiák segítségével történik.”  (13,old.)  

 

Ez a tétel ismét megkérdőjelezhető.  Bár van benne részigazság, de túl nagy, elsődleges és szinte kizárólagos szerepet tulajdonít  a „libidinózus”, vagyis szexuális igényeknek  (illetve a visszaélésnek azokkal).   Ugyanakkor mintha figyelmen kívül hagyná a tulajdonviszonyokat és más, szociális egyenlőség-hiányokat, s a freudi szemléletnek megfelelően csak a biológiai nemi késztetéseket  tartaná alapvetőnek.  Itt utal egy korábbi könyvére  (Der Einbruch der Sexualmoral) ,  amelyben a nemi erkölcs megváltozását az  anyajogúból az apajogú társadalomba  (vagyis a patriarchátusba)  történő átmenet következményeként magyarázza  (egyébként teljesen érthetően).  Ám ez korántsem indokolja a szexuális késztetések primátusát. Sőt, inkább azok másodlagosságát mutatja a tulajdonviszonyokhoz képest. 

A jelek szerint Reich ezt nem ismeri fel, s kitart amellett, hogy  a társadalmi rend „jellembeli meggyökerezése”  magyarázza többek közt az elnyomott néprétegek alázatos türelmét  az uralkodó réteg elnyomó hatalmával szemben, ami akár a saját érdekek teljes feladásáig terjedhet.  Ez szerinte leginkább a nemi élet korlátozásában nyilvánul meg.  (Nem világos ugyan, hogy miért „leginkább”, de tény, hogy ebben is.)   Mindenesetre problematikus, hogy a nemi igények korlátozását jóval fontosabbnak tartja az anyagi és kulturális igények kielégítésének minimalizálásánál.  Ennek alapján aztán – egyébként logikusan -arra következtet, hogy a nemi késztetések elfojtása egyre növekvő társadalmi feszültséget eredményez, ami aláássa az adott rendszert. Hozzátehetnénk ugyan, hogy ez a várható folyamat nem csak, (s talán nem is elsősorban)  a nemi késztetések elfojtásának következménye, tehát ismét a freudizmus torzító hatása érvényesül Reich gondolatmenetében. 

 

 Analitikus ideológiával körített, reális felismerések

 

Sajátságos és jellemző, ahogyan Reichnél a reális felismerések a pszichoanalitikus ideológiával keverednek.  Megjegyzi például, hogy a jellem- (illetve személyiség)struktúrák konzervativ elemeit eredetileg nem a „felettes én”  hozza létre, mert az egyén erkölcsi elveit a családon keresztöl a társadalom határozza meg.  A társadalmi rend ezzel erősíti önmagát; másrészt viszont az első ellentmondások és feszültségek is létrejönnek.  Ha a gyermek „anális karakterű” lesz, akkor dacol az erkölcsi tilalmakkal, de az incesztuózus igényeit már a „felettes én”  tartja kordában.  Ebben a küzdelemben alakul ki a karakter.  Ám ugyanitt megjegyzi, hogy a karakter-alakulás függősége  a történelmi és gazdasági helyzettől  legvilágosabban azokon a változásokon látható, amelyeket pl.  Malinowski  figyelt meg primitiv társadalmakban, amikor azok modern gazdasági és kulturális hatások következtében átalakultak.

   

Mindebből arra következtet, hogy  „a karakterstruktúra egy adott korszak megmerevedett szociológiai folyamata.”  (15.old.)   A kissé homályos meghatározást azzal egészíti ki, hogy egy társadalom ideológiai csak azáltal válhatnak anyagi erővé, ha az emberek karakterstruktúráját megváltoztatják.  Ez nem könnyű, mert  a jellemstruktúrák már a kisgyermekkorban kialakulnak és megszilárdulnak. Az ezeket létrehozó társadalmi-gazdasági helyzet viszont gyorsan változik és új követelményeket támaszt, amelyekhez a korábban kialakult személyiségstrujtúrával nehéz alkalmazkodni.  Reich ezt egy sajátos példával illusztrálja: egy asszony, aki a patriarchális hagyományok szellemében nőtt fel, a monogámiát is megkérdőjelező társadalmi változások következtében létrejött új helyzethez alig tud alkalmazkodni.  Itt utal a szovjet Oroszországban bekövetkezett, forradalmi átalakulásokra is, amelyek a jellemstruktúrákat válságba sodorták. Szerinte mindezt a pszichoanalitikus tudománynak kell feldolgoznia.

 

Továbblépés:  az  orgon  felfedezése  

 

A könyv második kiadása 12 évvel később, 1945-ben jelent meg; benne az eredeti szöveg nagyjából változatlan maradt, de újabb lábjegyzetekkel és a Függelékben olvasható, új szövegekkel egészült ki.  Itt helyezte el Reich  a 13. Pszichoanalitikus Kongresszuson  (Luzern, 1934) tartott búcsúelőadásámal anyagát, amelynek címe:  Lelki kapcsolat és vegetativ áramlat.  Ez egyértelmű utalás a vegetoterápiára, s átmenetet képez a pszichoanalizis, a karakterológia és az orgonterápia között. 

 

Időközben ugyanis Reich felfedezte a szerinte mindent átható energiát, amely az emberi testben is fontos szerepet játszik;  ezért az „organizmus” szóból kiindulva „orgon”-nak nevezett el.  1942-ben publikálta erről az első könyvet  „The Discovery of the Orgone”  címmel.  A felfedezés előzményei közé tartozik az orgazmus egyéni és szociális jelentőségének vizsgálata, ami hatékonyan befolyásolta a pszicho-analizis elméletét és módszereit.  Ezen kívül az emberi karakter alakulásának vizsgálata ráirányította a figyelmet a „karakter-páncélra” (ami többek közt izomgörcsökkel jár),  vagyis a testben végbemenő folyamatokra, amelyek valamilyen biológiai energia megnyilvánulásai.   Ezek voltak a kiinduló pontjai at ún. orgonbiofizikának és az erre épülő vegeto- és  orgonterápiának.  Mindez azonban nem döntötte meg a karakteranalizis eddigi megállapításait, hanem éppen természettudományos megalapozást biztosított számukra.  Reich szerint fontos, hogy minden pszichiáter megértse: a jellemtorzulások, személyiségzavarok problémái, mint  „biopátiák”  új módon kezelhetőek a biológiai energia, az orgon felhasználása révén,

Itt Reich fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a „szexuális ökonómia”  és az orgazmuselmélet nem jelent szakítást a pszichoanalizissel, hiszen ezek összhangban állnak a freudi tanítás lényegével.  Sőt, éppen „a szexuál-ökonómia  fejleszti tovább és biztosít természettudományos alapot  Freud pszichoanalizisének  a biofizika és a szexuálszociológia területén.”  (18.old.)   A karakteranalizis végeredményben  az orgonterápia segédtudománya marad Reich szerint.

 

Mivel a könyv második kiadása gyorsan elfogyott, alig három év múlva, 1948-ban sor került a 3. kiadásra is, éspedig Reich saját kiadásában.   Közben megjelent az orgon felfedezéséről szóló könyv második kötete,  „The Cancer Biopathy”  (A rák, mint biopátia)  címmel.  Reichet ennek kapcsán támadások is érték, mert sokan kuruzslásnak tartották, hogy a rákbetegséget is orgont akkumuláló fülkék alkalmazásával próbálta gyógyítani. (Talán még nagyobb kudarcot jelentett, hogy amikor Einsteinnek is bemutatta orgon-akkumulátorát, az nem működött az elvártaknak megfelelően.) 

 

Orgonenergia – biológiai, vagy  kozmikus?

 

Az új kiadás Előszavában Reich már sajnálattal állapítja meg, hogy ez a könyv még a pszichoanalitikus terminológiát használja  a neurózisok leírásához.  Holott ma már pl. a „karakter” olyan fogalom, amly tipikus biofizikai viselkedést jelent.  Az „érzelmeket”  pedig  egyre inkább az orgonenergia sajátos megnyilvánulásainak kell tekinteni.   A karakteranalizis módszerét Reich szerint már csak bizonyos  helyzetekben érdemes alkalmazni.  A könyv új kiadását inkább csak  az indokolja, hogy az orgonómia és az orgonterápia megértését elősegíti, ha ismerjük az utat, ami az orgon felfedezéséhez és alkalmazásához vezetett.  Ugyanakkor, mint írja,  „bár az érzelmek pszichikus tere sokkal szűkebb, mint azok bioenergetikus tere, bár bizonyos bajokat, mint pl. a magas vérnyomást nem lehet pszichológiai eszközökkel megszűntetni. …De azért az lrzelmi bajok pszichológiai szempontja jelentős marad… ha nem is annyira, mint az orgonomikus biopszichiátria számára legfontosabbként.”  (20.old.)

 

            A  „charakteranalyse”  harmadik kiadása jelentősen kibővült, pl. „Az érzelmi pestis”  c. cikkel, vagy egy paranoid skizofrén részletes esettörténetével, amely „meggyőzheti az olvasót, hogy az orgonenergia fizikai valóság és megfelel a pszichikus energia hagyományos fogalmának.”  (20.old.)

 

Befejezésül Reich azt az új felismerését vázolja, mely szerint az orgon nemcsak a szervezetben működő bioenergia, hanem univerzális, az ősidőktől kezdve létező, kozmikus energia, aminek tanulmányozása új kihívást jelent a tudomány számára.  Ez nagyon emlékeztet a jógából ismert „prána” fogalmára, s egyáltalán nem kizárt, hogy Reich is innen merítette ezt a hipotézist.  A modern fizika szerint kozmikus energiák valóban léteznek, hasznosításuk lehetősége azoban még nem tisztázott.

                                                                                                                            Szilágyi Vilmos  dr.

.

   

Egy  új  szexuálpszichológus?

Hevesi Krisztina könyve

 

A nemiségtudománnyal, s azon belül a szexuálpszichológiával alig néhányan foglalkoznak hivatásszerűen hazánkban.  Nem mintha ez még mindíg „illetlenségnek”  számítana, vagy senkit sem érdekelne, hiszen tele van vele a média.  Inkább az a helyzet, hogy a kulturpolitika és a tudomámyművelés illetékesei  valamiért idegenkednek a nemiségtudományoktól, s nem ismerik el más tudományokkal egyenjogúnak (vagy éppen fontosnak).  Ez pedig erősen korlátozza e tudományterület elfogadását és hazai művelését.  Érthető, hogy kevesen foglalkoznak vele, s azok is többnyire másod- harmadlagosan, vagy inkább csak profitszerzés céljából.

Minthogy a magyar felsőoktatási intézményekben jelenleg sem lehet szexuálpszichológiából. szexuálpedagógiából, vagy más nemiségtudományi szakból diplomát szerezni, ez sok, potenciális érdeklődőnek elveszi a kedvét és korlátozza az elmélyültebb tanulmányozás lehetőségét.  Az egyik budapesti egyetemen azonban néhány éve akadt valaki, akinek sikerült megszerveznie egy féléves, szabadon választható, szexuálpszichológiai  előadás-sorozatot, amelyet azóta is sokan hallgatnak. De ez legfeljebb némi tájékoztatást nyújt,  szakembereket nem képez.  Viszont az előadó széleskörű felkészültsége azért is fontos, hogy a hallgatók kérdéseire megalapozott válaszokat tudjon adni  (még akkor is, ha maga sem rendelkezik diplomával szexuálpszichológiából.  Sőt, az erről szóló, korszerű tankönyvet sem ismeri, vagy figyelmen kívül hagyja).

A jelek szerint a hallgatók általában elégedettek az előadásokkal és a kérdésekre adott válaszokkal.  S minthogy az átfogó, intézményes szexuális nevelés hiánya miatt sokan igényelnek segítséget magánéleti, párkapcsolati problémáik megoldásához, egyre többen külön is felkeresik az előadót, aki így, tanácsadó és pszichoterápiás magánrendelést folytat, bár még sem pszichoterápiás, sem klinikai pszichológusi szakvizsgát nem tett.  Tény viszont, hogy a sokféle párkapcsolati probléma megbeszélésével elmélyítheti felkészültségét.   S kétségtelenül úgy tűnik, hogy ezáltal ő is belépett azon kevesek sorába, akik hazánkban megalapozottan szexuálpszichológusnak (is) vallhatják magukat.  Hevesi Krisztináról  van szó, akinek most jelent meg e téren az első, önálló, „Szex a psziché labirintusában”  (2013, Kulcslyuk,  397 p.)  című könyve.  Amely ugyan nem egy tudományos monográfia, hanem tájékoztató, segítő szándékú, ismeret-terjesztő munka, bár viszonylag nagy terjedelmű, s érint tudományos vitakérdéseket is.

Előzmények:  eddigi pályafutása

Hevesi Kriszta sem eleve szexuálpszichológusnak készült, hanem ő is elég kacskaringós úton jutott el  a pszichoszexuális fejlődés problémáiig és jelentőségének fölismeréséig.   Első lépésként közgazdász lett, de újságírással is foglalkozott.  Közben férjhez ment egy sikeres énekeshez, aki gitárral és zenészekkel járta a világot, de hű maradt eredeti sport-ambicióihoz is, amelyeket labdarugó edzőként valósított meg. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a pszichológia szak elvégzése után Kriszta sportpszichológiával kezdett foglalkozni, s erről cikkeket és könyvfejezetet publikált.  Ismereteit a Semmelweis Egyetem Testneveléai Főiskoláján hasznosította.  Ma is érdekli a sportpszichológia – ez a szóban forgó könyvéből is kiderül -, s doktori tanulmányait is  ezen a vonalon kezdte el.  Gyermeke nem lévén, minden idejét a karrierépítésre fordíthatta.  Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán doktoranduszként lehetősége volt az oktatásban is részt venni, s a hallgatók közt  érzékelhető, szexuálpszichológia iránti igényt fölismerve. igyekezett e téren is tájékozódni, hogy segíthessen nekik. (A szexuálpszichológia tanulmányozásához tőlem, mint tankönyvírótól is segítséget kért, de aztán nem tartott rá igényt, mert remélte, hogy egyedül is boldogul.)  Hamarosan meg is indította az említett tanfolyamokat.

A doktori iskolát talán éppen a sportpszichológia és szexuálpszichológia iránti ambivalencia miatt nem sietett befejezni, meg részben azért sem, mert sok minden érdekelte.  Erről egy ismertetőben közli, hogy „kiemelt kutatási területe a stressz és a megküzdés, valamint a fizikai aktivitás és a szexuális elégedettség szerepe a mentális egészségben.  Terápiás tanulmányai:  művészetterápia, relaxációs technikák, dinamikus rövidterápia, csoportanalizis és kognitiv módszerek.  Érdeklődési területe még a szuggesztiók alkalmazása a szomatikus orvoslásban.”  (Ez utóbbiban a PPK  Affektiv Pszichológiai Intézeteének lehet döntő szerepe.)  A néhány éve indított „egészségfejlesztő pszichológia”  kiegészítő szakot elvégezve alapító tagja lett az M.P.T.  egészségpszichológiai szekciójának. de tagja a Magyar Hipnózis társaságnak. sőt, a magyar és az európai Szexuális Medicina Társaságnak is.  Az utóbbiak segítségével ösztöndijjal tanulhatott Angliában orvosi szexuálterápiát.  Ma a doktorandusz képzés mellett tanársegédként oktat  pszichológiát, s a Magyar Pszichológiai Társaságnak  ő a szervező titkára.  Eközben pedig magánrendelést is folytat.

A  könyv  célja, szerkezete  és stilusa

Visszatérve a vastag, 400 oldalas, szexuálpszichológiai ismeretterjesztő könyvéhez:  a korábban, különböző népszerű lapokban  (Nők lapja, Magyar Narancs, Mindennapi pszichológia  stb.) írt cikkek és a  könyvrészletek nyomán  kétségtelenül rutinja van a népszerű fogalmazásban.  Célja, hogy kőzérthetően, az átlagolvasó nyelvén, ugyanakkor érdekfeszítően  adjon át minél több, hasznos ismeretet a szexualitásról.  Cél-közönsége elsősorban az előadásait látogató egyetemi hallgatók, az értelmiségi pályákra készülő fiatalok.  Nekik kívánja átadni felvilágosult, alapjában liberális szemléletét, hogy el tudják kerülni, vagy könnyebben megoldják párkapcsolati problémáikat.  Kérdés azonban, nem sok-e számukra is egy 400 oldalas könyv, ami gyakran használ tudományos szakkifejezéseket, fogalmakat is. 

Ugyanakkor a könyv szerkezete első pillantásra egyszerűnek látszik, hiszen  a tartalomjegyzék az elő- és utószó között mindössze három fejezetet nevez meg.  Az első címe: Kultúrszex, vagy szexkultúra: „biztonságos” tévhiteink.  A második:  A  szexuális válasz kérdései:  zavarban vagy szexuálterápiában?  A harmadik fejezet pedig:  Aphrodité nyomdokain.  Ezek elég talányos, többféleképpen értelmezhető mondatok, s csak homályosan utalnak arra, miről lesz szó a fejezetekben.  Viszont minden fejezetben bőven vannak alcímek:  az elsőben 12, a másodikban és harmadikban pedig 30 illetve 32.   Átlag 2-4 oldalasak, de akad köztük alig egy oldalas és 8-10 oldalas is, bár a terjedelmük mérete nem áll arányban a téma fontosságával.  Jellemző, hogy minden alcím kifejtése  mottóval kezdődik;  idézetek a legkülönbözőbb szerzőktől  (akik között névtelenek is akadnak).  A könyv végén sem a szerzői utalások listája, sem bibliográfia nem található. Pedig egy ismeretterjesztő könyvben legalább ajánlott irodalmat szoktak adni.

Az alcímek elaprózásától a könyv szerkezetileg kissé szétesik. S következetes felépítésű gondolatmenet sem jellemző az egész könyvre. A cikkek kissé tervszerűtlenül ugrálnak a különböző témák között, mintha a sorrend nem számítana, csak minél több legyen.  Az első fejezet jórészt a tévhitekről és előítéletekről szól.  De ide került pl. „Az  LGBT  identitás”  alcím szövege is.  A második fejezet fő témája a szexuális funkciózavarok és azok kezelése, de közben bőven ír az egészséges erotikáról és a „G-pontról” is.   Az utolsó, legnagyobb fejezet tűnik a legkuszábbnak.  Az  „Aphrodite nyomdokain”-ba   szinte  minden belefér:  a pszichoszexuális fejlődés és nevelés kérdéseitől  az „ösztönökön”  keresztül a szerelem misztikus magyarázatáig, a „kőkorszaki szexepilig”, vagy addig, hogy miért nem csókolóznak a prostituáltak, illetve miért „sárkányosodnak el” a nők.

Egyértelműnek tűnik, hogy minél több szexuális különlegesség bemutatásával is igyekszik felkelteni az olvasó figyelmét.  S ezt többnyire elég pongyola, gyakran poénkodóan viccelődő és szellemeskedő stílusban teszi, ami a szexről szólás hagyományos attitüdjét erősítheti.  Nem biztos, hogy csak így lehet népszerűségre törekedni. Ugyanez érvényes a szépirodalmias(kodó)  stilus-törekvésekre, amit pl. az ilyen alcímek mutatnak: „Egy perc és megcsókol az Élet”, vagy „Megcsókolom Csók-kisasszonyt...”  stb.

S  ami a lényeg:  az eszmei mondanivaló 

A tárgyilagosságra törekvő elemzés azt mutatja, hogy mennyiségileg a könyv mondanivalójának többsége megfelel a modern szexuálpszichológia kritériumainak..  Megállapításai ugyan nem mindíg, de következtetései és tanácsai túlnyomórészt elfogadhatóak és hasznosak. Alapvető, hogy a nemiséget pozitivnak, emberi létünket gazdagítónak és fejlesztőnek tartja. Van azonban néhány olyan, problematikus témakör, amelyekben Hevesi Kriszta kompetenciájának bizonyos korlátai mutatkoznak.

Ilyen például az egész könyvön végig vonuló alap-attitüd, amely a szexualitást az erotikával, pontosabban a szeretkezésnek nevezett vaginális közösüléssel azonosítja.  Ezzel kapcsolatban a hagyományos, értelmiségi felfogásnak megfelelően megkülönbözteti a „szexet”  az „erotikától”;  az előbbit durvább, az utóbbit kulturáltabb viselkedésnek tartja. Holott a „szex”, mint a szexualitás rövidített formája egyszerűen a nemeket és a nemiséget jelenti, amely a viselkedés három területét befolyásolja döntően: az erotikát, a reprodukciót és a szociális nemi szerepeket.  Ezek közül indokolatlan kiemelni az erotikus viselkedés egyik formáját, a vaginális közösölést, mert ez a hagyományos előítéletet, tévhitet erősíti.

Egy másik, meglepő hiba, ami tájékozatlanságról árulkodik, Freud és a pszichoanalizis ösztönelméletének elfogadása. (Lásd pl. „Ösztöneink ösztönöznek” alcím.) Ez azért meglepő, mert a modern szexuálpszichológiában több mint fél évszázada  (többek közt Harlow majomkísérletei óta)  köztudott, hogy a legfejlettebb állatok, így az ember  nemi viselkedését  már nem ösztönök (vagyis vele született, feltétlen reflexek-láncok)  irányítják, hanem az teljes egészében tanult viselkedés.  Tehát téves és káros az elavult, hagyományos szemlélet erősítése.  Tény ugyan, hogy hazánkban erős hagyománya van a freudizmusnak, s a pszichológia oktatása sem haladta túl ezt a szintet; egy szexuálpszichológusnak azonban nem kellene ezt átvennie.

Orvosi szexológia, vagy pszichoszexuális  terápia?

Némileg hasonló a helyzet a szexuális zavarok kezelésének kérdései terén.  A szexuálterápia nem azonos a szexuálpszichológiával, csupán feltételezi annak ismeretét. A szexuális funkciózavarokról a szakemberek köreiben köztudott, hogy azok többnyire pszichoszomatikus, vagyis pszichés eredetű zavarok.  A szexuálterápia ezért túlnyomórészt a pszichoterápia egyik speciális formája  (különösen, ha a vele oki összefüggésbe hozható, szomatikus elváltozások kizárhatók).  A hagyományos orvosi szemlélet viszont a szexuális zavarok esetében is szomatikus (anatómiai, fiziológiai)  okokat feltételez és keres; a pszichés okokkal (pl. gátlásokkal, párkapcsolati zavarokkal stb.) pedig nem, vagy alig foglalkozik.  Ezt a hozzáállást, irányzatot hívják orvosi szexuálterápiának vagy szexuális medicinának. 

A szexuális medicina hazai képviselői megtalálták Hevesi Krisztinát és ösztöndijas képzést ajánlottak neki.  Amit ő elfogadott, s ennek során átvette a szexuális medicina egész szemléletét.  Jól hangzó jelszó, hogy együtt kell működni az orvosnak és a pszichológusnak; ám az utóbbinak valójában másod- vagy harmadrendű szerepet szánnak, s többnyire mellőzik. A szexuális medicina programja szerint az olyan szexuális zavarokkal foglalkoznak, amelyek testi betegségek, szomatikus zavarok következményei.  S szerintük a legtöbb ilyen.  Igy számukra érdektelen a Masters—Johnson által megalapozott, korszerű, behaviorális-kognitiv szexuálterápia. 

Ennek folytán érthető, hogy H.K. sem tanusít különösebb figyelmet az új szexuálterápia iránt.  Megemlíti ugyan, hogy ajánlatos a partnert is bevonni a terápiába, de módszerük legismertebbjének a  „szenzációfókuszu terápiát” nevezi  (159. old), amelynek lényege szerinte a közösülés tiltása, ami megszabadít a teljesítménykényszertől, s következhet egymás erogén zónáinak felderítése érintésekkel, simogatással.  Masters és Johnson azonban nem „szenzációfókuszu”, hanem „sensate-focus”, vagyis érzék (érzékelés, érzékiség)  központu és azt fejlesztő terápiáról írtak.  A közösülés átmeneti tilalma akkor ajánlott, ha az valamiért nem sikerül, hiába erőltetik.  Helyette felváltva különböző, érzékiség-fejlesztő gyakorlatokat ajánlanak; ezek szakaszaiban megtanulhatják egymás irányítását.  Esetleges elakadásaikat pedig rendszeresen megbeszélhetik a terapeuta-párral.  Mindez H.K. leírásában hiányos és alig érthető, mert a szexuális medicinában ezt (és továbbfejlesztett változatait) nem veszik komolyan.

Női magömlés:  „G-pont”, vagy G-zóna?

Tudományos vitakérdésnek tartja és több oldalon keresztül foglalkozik  H. Kriszta a női magömlés lehetőségével és annak magyarázataival.  „A nőgyógyászat ufója: a G-pont”  alcím alatt, a női szexuális zavarok kérdésköréhez kapcsolódva.  Itt már maga az alcím is problematikus.  Minthogy ufók nincsenek, így női magömlés sem létezhet?  S mi köze ennek a nőgyógyászathoz?  Nekik kellene kezelniük az ilyen problémával hozzájuk forduló nőket?  A szexuális medicina elveiből talán ez következne, de épp úgy nem tudnak mit kezdeni vele, mint általában a szexuális funkciózavarokkal.

A női magömlés azonban nem funkciózavar, hanem normális jelenség, amelynek magyarázatát Ernst Gräfenberg  már 1950-ben világosan kifejtette.  Ez a cikk kb. negyedszázadig feledésbe merült, s ma is kevesen ismerik, pedig könyv is jelent meg róla, s újabb vizsgálatok igazolták a magömléssel járó női orgazmus létezését.  Akadnak persze kételkedők is; róluk bőven lehet olvasni a könyvben.  Ezért tartja H.K. lezáratlan vitakérdésnek a „G-pont” – helyesebben G-zóna – ügyét.  Amit a  Gräfenberg-cikk ismeretének hiányában ő sem lát világosan.  (Holott az angol nyelvű cikk fordítása a weblapomon is rég olvasható.)

A tájékozatlan kételkedők vitáit nem érdemes elemezni.  Valójában egyszerűen arról van szó, hogy a húgycső fala a nőknél is szivacsos szövetből áll, amely az erotikus ingerlés és izgalom hatására vérrel telítődik és váladékot bocsáthat ki a húgycsőbe.  S  ez az orgazmus kiváltotta ritmikus összehúzódásoktól magömlésszerűen kispriccelhet.  A női húgycső ingerlése pedig – minthogy a hüvely előtt, azzal párhuzamosan halad – a hüvely elülső falán (a G-zónán)  keresztül valósítható meg.

A  szerelem  misztifikációja 

A könyv legbőségesebb fejezete főleg az intim, érzelmi kötődésekkel és azok sérülékenységével, mulandóságával foglalkozik.  .  Jellemző alcímek:  „Ráció nincs benne – ezért szerelem! ; „A  szerelem archaikus élménye” , vagy  „A szerelem boszorkánykonyhája”.  Már e címek is mutatják, hogy a szerelem H.K. szerint irracionális, misztikus jelenség, amely irányíthatatlan, archaikus élményeknek szolgáltat ki bennünket.  Gondolatmenete itt is ellentmondásos.  Egyik kiindulópontja, hogy  „mindannyian a szeretet képességével születünk...” (277. old.); ám a következő mondatban már azt írja, hogy e képesség kifejlődése megfelelő tapasztalat-szerzéshez és gyakorláshoz kötött.  Amiből következik, hogy nem születünk szerelmi képességgel, hanem azt meg kell tanulnunk  (ami vagy sikerül, vagy nem).  Ez pszichológiai szabályszerűség, de  H.K. összekeveri, azonosítja a szerelmet és a kötődést, holott az utóbbi még nem szerelem  (sőt, akár annak ellentéte is lehet).   

A szerelem irracionális jellegét azzal a freudi tétellel próbálja alátámasztani, miszerint a viselkedést irányító lelki működések többnyire tudattalanok, s ennek épp a szerelem a „legékesebb bizonyítéka”.  Ez hihetőnek tűnik, de egyrészt kérdéses, hogy a tudattalan döntések miért lennének irracionálisak; másrészt a személyiségfejlődéssel együtt jár a tudatos, racionális döntések és viselkedések arányának növekedése.  A szerelmi képesség fejlődése során  az „ősi, zsigeri” nemi vágyakon, vagy illúziókon alapuló, éretlen szerelem egyre érettebbé, tudatosabbá és illúzió-mentesebbé válhat.  S ez a tanuláson és önfejlesztésen múlik.   H. K. azonban  „A szerelem boszorkánykonyhájában” a különböző hormonoknak és agyi gén-mechanizmusoknak tulajdonít döntő szerepet.  Ez pedig biológiai determinizmust és teljes kiszolgáltatottságot jelentene.  Ami szintén a misztifikáció egyik formája. 

Nagyjából ezeket látom leginkább problematikusnak, tévesnek és így károsnak Hevesi Kriszta könyvében, amely pedig széles körű ismereteket és rengeteg jó megállapítást is tartalmaz.  Végeredményben Kriszta elindult a szexuálpszichológussá válás útján,  de ez a folyamat a jelek szerint még csak ezután fog kibontakozni.    

                                                                                                                                       Szilágyi Vilmos  dr.   

 

 

 

Nemiségtudományok

Múlt, jelen, jövő

(Sexual sciences. Past, present, future)

Szilágyi Vilmos

(Szociológiai Szemle,  2016)

 

 

Abstract

The study gives a real picture about the development of „sciencia sexualis” in general and mainly in Hungary. It shows the difference between the narrowe and large concepts of sexuality: the first can see in it only as erotic and reproduction but neglect the big field  of gender roles as „non-sexual” entities, although they are more important parts of human social life. Sexology is an objective, interdisciplinary study of the complex manifestations of sexuality without moral justice. Sexologists have defined the concept of sexual health and the sexual rights of everybody; they are giving theoretical ground for equal rights and social chances  of sexes. In this field there are yet many tasks to solve in Hungary, too  for the sake of general sexual health in our society.

 

Key  words:   sexuality, sexology, gender, erotic, health, reproduction, sexual rights

 

Absztrakt 

A tanulmány reális képet nyújt a nemiségtudományok fejlődéséről általában, de magyar viszonylatban is.  Ezen belül rávilágít a nemiség szűkebb és tágabb értelmezésének különbségére;  az előbbi csupán a reprodukcióra és az erotikára korlátozza azt és figyelmen kívül hagyja a nemi szerepek hatalmas területét, mint „nem szexuálist”. Holott az utóbbiak jóval fontosabb elemei az emberi szocioszexuális életnek. A szexológia  erkölcsi előítéletek nélküli, objektiv, interdiszciplináris vizsgálata a nemiség komplex megnyilvánulásainak. Szexológusok határozták meg a nemi egészség fogalmát és az univerzális, szexuális jogokat. Elméleti megalapozást biztosítottak a nők és férfiak jogi és szociális esélyegyenlőségéhez. A szerző kimutatja, hogy ezen a téren még Magyarországon is elég sok a megoldandó feladat az általános nemi egészség biztosítása érdekében. 

 

Kulcsszavak:  nemiség, szexológia, gender, erotika, egészség, reprodukció, szexuális jogok

 

 

., A nemiséggel (vagyis a szexualitással) kapcsolatos ismeretek évezredek  óta szaporodnak, de csak a 19. században kezdtek összeállni egy sokágú tudományos rendszerré.  Az emberi szexuális viselkedés racionális és szisztematikus tanulmányozása már az ókori görögöknél elkezdődött. Nemcsak Hippokrates, hanem Platon és Aristoteles is leírták megfigyeléseiket a nemi élet különböző formáiról és problémáiról, sőt, azok megoldásának lehetőségeiről is.

1.     Múlt

 zexuális ismereteiket tovább bővítették az ókori Róma és a középkori arab világ tudósai. Leírt megfigyeléseik hatására a 16. századtól kezdve, az orvosképző iskolák megjelenésével felgyorsultak a nemi szervek anatómiai kutatásai és felfedezései  (lásd Fallopius, de Graaf, Berthelsen, Cooper  stb.).  A 18. századi Felvilágosodás a nemi viselkedés erkölcsi normáit is kezdte újszerűen vitatni, miközben a fiatalok maszturbációját egyes orvosok (a keresztény egyházak jóváhagyásával) a legsúlyosabb betegségek kiváltójaként próbálták beállítani. A vallásos szemlélet  szerint „halálos bűn” volt minden olyan szexuális cselekmény, ami eltért az egyház által előírt házasságon belüli, gyermeknemzést célzó tevékenységtől. Időközben azonban egyre többen ismerték fel, hogy  az emberi faj fennmaradása csak a női és férfi nem sajátos együttműködése révén lehetséges,  amit azonban sokféle külső és belső tényező megzavarhat. Ezért alapvető jelentőségű, hogy mindezekről minél pontosabb ismeretekkel rendelkezzünk, és ezáltal irányítani tudjuk a folyamatot. Eleinte főleg a gyermeknemzéssel, a szüléssel és a nemi úton terjedő betegségekkel kapcsolatos ismeretek kötötték le a figyelmet.

Az első ipari forradalom és a tudományok fejlődése a 19. században már lehetővé tette a nemiség jelenségeinek alaposabb vizsgálatát. Wilhelm Humboldt már az 1820-as években tervbe vette a „szexuális függőségek” kutatását. Parent-Duchatelet pedig 1837-ben  felmérte és nagy tanulmányban publikálta a párizsi prostituáltakról összegyüjtött adatait.  A hagyományostól eltérő szexuális viselkedést egyre többen nem bűnnek, hanem inkább veleszületett bajnak, betegségnek tartották, amiről az egyén nem tehet, ezért segíteni kell. Ezt az újszerű szemléletet az azonos neműek „szerelmi kapcsolataira”  is alkalmazni kezdték. 1886-ban jelent meg Krafft-Ebing  osztrák pszichiáter „Psychopathia sexualis” című könyve, amelyben a korábban bűnnek vagy degenerálódásnak tartott, szokatlan szexuális viselkedéseket gyógyítható pszichiátriai betegségekként ismertette. Nem sokkal később ismertté vált a homoszexualitás és a heteroszexualitás fogalma, s a századforduló körül nagy viták bontakoztak ki a nemiség szerepéről és különböző formáinak értelmezéséről. 1919-ben Berlinben Hirschfeld létrehozta a világ első, tudományos szexológiai intézetét.  (Haeberle, 2013)

De a Darwin, Mendel, Charcot, Westphal, Mantegazza, Forel és mások által végzett biológiai, orvosi, történelmi és antropológiai kutató-munka már korábban megalapozta a nemiségtudomány jogosultságát és önálló létezését.  A 20. század kezdetén különösen Havelock Ellis (1897-1928), Magnus Hirschfeld (1933), Sigmund Freud (1930) és mások végeztek uttörő munkát ezen a téren.  1907-ban jelent meg Iwan Bloch berlini orvos „Das Sexualleben unserer Zeit” (Korunk nemi élete)  című könyve, amelyben ezt az új kutatási irányt már „Sexualwissenschaft”-nak, vagyis nemiségtudománynak nevezte. Egyben hangsúlyozta azt is, hogy a nemiség pusztán orvosi szemléletével nem érthető meg az a sokoldalú kapcsolat, amely a szexualitás és az élet más területei között fennáll. Épp ezért ebben az átfogó tudományban fontos szerepe lehet többek közt a biológián kívül az antropológiának és etnológiának, a pszichológiának és még több, más  tudománynak. s ezek  együttműködésére van szükség.

A múlt század első évtizedeiben  az orvosok mellett is egyre több más szakember kezdett aktivan érdeklődni a szexológia iránt. Hirschfeld szerkesztésében már 1908-ban megjelent a szexológia első, tudományos folyóirata  (Zeitschrift für Sexualwissenschaft),  létrejöttek az első szexológiai munkacsoportok, szervezetek és konferenciák, majd egyre nagyobb szervezetek és világkongresszusok. A nemiségtudomány első fellendülése Németországban következett be. Ez a kedvező folyamat azonban 1933-ban, Hitler hatalomra jutásával megszakadt. Ezt követően a fejlődési folyamat áttevődött az USA-ba, ahol többek között A,C. Kinsey (1948, 1953) és munkatársai hatalmas adatgyüjtésbe kezdtek a férfiak és nők szexuális viselkedéséről, s feldolgozott adataikat két vaskos kötetben publikálták. Az ennek nyomán kialakult viták a század közepétől Európában is felpezsdítették a szexológiai kutatásokat. Nemcsak adatgyűjtésekre, hanem történeti és politikai diskurzusokra is sor került, s ezekben  M. Foucault (1999, 2000)  három kötetes, a szexualitás történetéről írt művének volt legnagyobb hatása. 

2.      Jelen

Ez utóbbiakat fél évszázada általában a World Association for Sexual Health (a Szexuális Egészség Világszervezete)  szervezi, de az öt nagy, területi szövetség (az európai, az északamerikai, a latinamerikai, az ázsiai és az afrikai)  is szervez nemzetközi kongresszusokat. Világszerte jó néhány egyetemen folyik szexológiai képzés, s nemcsak szakképesítést, hanem diplomát és tudományos fokozatot is lehet szerezni belőle. A képzés három fő iránya: a kutatás, az oktatás és a gyógyítás. Az elmúlt száz évben a nemiségtudomány és a rá épülő  szexuál-reform mozgalom már elég sok eredményt mutathat fel. Például bizonyította, hogy sem a maszturbáció, sem a homo- és biszexualitás nem bűn és nem betegség; az emberi szexuális viselkedést nem ösztönök, hanem tanult szkriptek irányítják. Sikerült meghatározni a nemi egészséget és az univerzális szexuális jogokat, kidolgozni a nemek egyenrangúságának, a korszerű családtervezésnek és fogamzásgátlásnak, vagy a biztonságos szexnek a módszereit stb. (Lásd Gagnon & Simon, 1974; McLaren, 2002;  Haeberle, 2006)

       Fokozatosan kiderült tehát, hogy a nemiség az élet sok  terén  jelentősen befolyásolja az egyének és a közösségek életét; ezért tágabban értelmezendő. Ez a felismerés azonban még a fejlett, ipari országokban is  nehezen ment át a köztudatba. Hazánkban pedig egyébként is eléggé ismeretlen tudományterületről van szó, amit „szexológia” néven emlegetnek. Ezen a néven viszont sokan csak erősen leszűkített oldalát ismerik, éspedig az erotikus izgalmi folyamatokkal és a gyermeknemzéssel (reprodukció), vagy annak elkerülésével foglalkozó, néhány szakágát. Ugyan ezek a szakágak is fontosak, de bizonyára nem a legfontosabb részei a nemiség kutatásának. Ez utóbbi ugyanis nem ragad le a hagyományos szemléletnél és a szexualitásnak az említettekre leszűkített fogalmánál, hanem jóval szélesebb körben vizsgálódik. Kiemelten foglalkozik például az embernek, mint biopszichoszociális nemi lénynek szociális viselkedésével; így elsősorban a nemek viszonyával egy adott csoportban vagy társadalomban.

 

Vizsgálja tehát a nemek egyenjogúságának és esélyegyenlőségének helyzetét, az esetleges egyensúly-hiány tüneteit, okait és megszűntetésének lehetőségeit.  Ebből nyilvánvalóan következnek a nemiségtudomány fő céljai is, amelyek a nemiség (szexualitás) szakértők által egyre pontosabban definiált és a WHO által elismert fogalmán alapulnak: „A szexualitás  az emberi faj  (mint magasabb rendű emlősállatfaj)  kétneműségéből – vagyis hímnemű és nőnemű  egyedeiből -  adódó, alapvető sajátossága, amely a faj fenntartásához szükséges, reproduktiv  viselkedéstől nagyrészt függetlenné vált erotikus, továbbá a két nem viszonyának alakulását kifejező nemi szerepviselkedést és mindezek bjopszichoszociális  vonatkozásait is tartalmazza.” (Szilágyi, 2006)

 

A nemiség tehát nagyon komplex jelenség; vizsgálata ezért interdiszciplináris megközelítést igényel, alapvető célja pedig az emberi faj kedvező feltételek közötti fennmaradása és egészséges fejlődése. Ezért többek közt egyik fő feladatának tartja a nemi egészség védelmét és erősítését. A nemi egészség erotikus és reproduktiv funkcióinak a WHO  szakértői szerint (1975) három fő eleme van:

 

1. Az  erotikus viselkedés élvezetének és irányításának képessége.

2. Mentesség a félelmektől, a bűntudattól, tévhitektől és más olyan pszichés tényezőktől, amelyek gátolják az erotikus reagálást és kapcsolatot.

3. Mentesség az erotikus és nemző funkciókat akadályozó zavaroktól és betegségektől.

 

    Mindebből a szűkebb értelemben vett nemiség pozitív értékelése is következik, s az, hogy a szexuális egészségvédelem célja nemcsak a gyermeknemző funkció védelme és a nemi úton terjedő betegségek távoltartása, hanem az egyének nemi képességeinek fejlesztése is. A szexuális kultúra egyik fő célja tehát a nemi egészség védelme és ápolása. Vagyis tulajdonképpen az egészséges életmód elsajátításáról van szó; hiszen az egészséges, kiegyensúlyozott nemi élet a kulturált emberi életmód egyik fontos eleme (sokak szerint alappillére). Ugyanezt 1976-ban az Amerikai Humanisták Társaságának egy Nyilatkozata is megerősítette. Ők a szexuális viselkedés humanizálásának követelményeit 9 pontban foglalták össze. Minthogy azonban ezeket, és a WHO által 1974-ben elfogadott Ajánlásokat a legtöbb ország figyelmen kívül hagyta, 2000-ben a nemiségtudomány szakemberei a WHO kérésére újabb tanácskozást tartottak, amelyen még konkrétabb Ajánlásokat fogalmaztak meg a szexuális egészség védelmére. Ez utóbbinak fogalmát így pontosították:

 

„A szexuális egészség a testi, lelki és szociokulturális jóllét  (jó közérzet) tartós élménye a nemiség vonatkozásában. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelősségteljes megnyilvánulásaiban, ami erősíti a harmonikus egyéni és szociális jóllétet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet. A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya. A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához el kell ismerni és biztosítani kell a szexuális jogokat.” (Stilágyi, 2004)

 

A vezető szexológusok ezen a konferencián a nemiség (szexualitás) fogalmát úgy határozták meg, mint az emberi lét alapvető dimenzióját, amely a biológiai nemen kívül a nemi identitást és nemi szerepet (gender role), a szexuális orientációt, az erotikát, az érzelmi kötődést és a nemzést is magában foglalja. Mindez sokféleképpen kifejeződhet: érzelmekben, vágyakban, gondolatokban, fantáziákban, szerepekben és kapcsolatokban stb. A nemiség biológiai, pszichológiai, szociológiai, kulturális, etikai, sőt, akár vallási tényezők összjátékát jelentheti. Így tulajdonképpen szinte mindenben megnyilvánul, amit érzünk, gondolunk és cselekszünk. Éppen ebből adódik a jelentősége, ami azonban még ma is ritkán tudatosul az egyénekben. Minthogy az egészség védelme alapvető emberi jog, a szexuális egészség nyilvánvalóan alapvető nemi jogokat feltételez. A Szexuális Egészség Világszervezete (World Association for Sexual Health), amely a szexológiai világkongresszusokat szervezi, éppen akkor (2000 körül) tette közzé Nyilatkozatát a 11 pontba foglalt univerzális, szexuális jogokról. Ez így szól:

 

„A nemiség minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jól-lét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

 

1. A szexuális szabadság joga. Ez lehetővé teszi az egyén teljes nemi potenciáljának kifejeződését, azonban mindig és minden helyzetben kizárja a szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés minden formáját.

2. A szexuális autonómia és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga. Ez megadja a saját nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségét, összhangban a személyes és szociális, etikai értékekkel. Jelenti egyben a saját test kontrollját és élvezetét bármiféle kínzás, csonkítás vagy erőszak nélkül.

3. A szexuális magánélet joga. Ez jogot biztosít a személyes döntésekre és viselkedésre az intimitás vonatkozásában mindaddig, amíg nem sérti mások szexuális jogait.

4. A szexuális egyenlőség joga. Ez mentességet biztosít mindenfajta diszkriminációtól, amely a nemi hovatartozás, a szexuális orientáció, az életkor, a fajta, a szociális osztály, a vallás, vagy a testi és értelmi fogyatékosság miatt történne.

5. A szexuális élvezet joga. A szexuális élvezet, az önkielégítést is beleértve, a testi, lelki és szellemi jó közérzet egyik forrása.

6. Az érzelmek szexuális kifejezésének joga. A nemi megnyilvánulás több, mint erotikus élvezet vagy nemi aktus. Az egyénnek joga van nemiségét kommunikáció, érintés, érzelmi megnyilvánulás és szerelem útján kifejezni.

7. A szabad szexuális kapcsolatok joga. Ez annak lehetőségét jelenti, hogy az egyén – ha akar – házasságot köthet, de el is válhat, vagy másfajta, felelősségteljes szexuális kapcsolatot létesíthet.

    8. A szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően. Bárki eldöntheti, hogy akar-e gyermeket vagy nem, hogy hány gyermeket akar és mikor, továbbá joga van a születésszabályozás eszközeinek használatához.

 9. A tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog. Ez azt jelenti, hogy a szexuális ismereteket tudományos kutatások révén kell biztosítani és a társadalom minden szintjén akadálytalanul kell terjeszteni.

 10. Az átfogó szexuális neveléshez való jog. Ez egy egész életen át tartó folyamat biztosítását jelenti, amelyben minden társadalmi intézménynek részt kell vennie.

 11. A szexuális egészség védelmének és ápolásának joga. A szexuális egészség-gondozásnak minden szexuális probléma és betegség megelőzése és kezelése érdekében rendelkezésre kell állnia.”

 

Ezek a jogok azonban sokak szerint kiegészítésre és pontosításra szorulnak. Másrészt szükséges lenne egy 12. jogot is hozzáfűzni: Bármely biológiai nemű egyén jogosult saját pszichoszociális nemének (gender)  és nemi szerepének megválasztására, valamint esélyegyenlőségre a társadalmi munkamegosztásban és hatalomgyakorlásban. 

3.      Jövő

Az említett jogok az Egészségügyi Világszervezet (WHO és az Összamerikai Egészségügyi Szervezet) 2000-ben megtartott tanácskozásán elfogadott Ajánlásokban (2004) is szerepelnek, azzal a céllal, hogy minden ország jogrendszerébe beépítendők. Az Ajánlások természetesen nem kötelezőek, de a nemiségtudományok művelői igyekeznek azokat ismertetni, értelmezni és elfogadtatni. Egyébként ugyanez a plénum a szexuálisan egészséges felnőttek jellemzőit 27 pontban összegezte; sőt, a szexuálisan egészséges társadalom jellemzőit is meghatározta. Ennek főbb kritériumai: politikai elköteleződés a szexuális egészség védelmére; határozott intézkedések és törvényhozás ennek érdekében; a szexológiai kutatás és adatgyűjtés, valamint a mindenki számára elérhető, intézményes szexuális felvilágosítás, nevelés és gyógy­kezelés biztosítása. Ezeknek a kritériumoknak nem könnyű megfelelni, ugyanis feltételezi a nevelők, az egészségügyiek, a szociológusok, történészek, pszichológusok, politikusok, jogászok és más szakemberek nemiségtudományi képzését és továbbképzését. Ami sok országban új és szokatlan feladat, bár az említett Ajánlások ehhez konkrét tanácsokat is adnak.

 

Bizonyos országokban a széleskörű  nemi egészség jelentőségének megértése szempontjából az egyik fő problémát (mint láttuk) az jelenti, hogy a szexualitás fogalmát a hagyományoknak megfelelően az erotikus élvezetekre és a gyermeknemzésre szűkítik, és „magánügynek” tekintik. Ez az ősi szexuáltabu, a szexualitást veszélyesnek, bűnösnek és ezért tiltottnak, vagy erősen korlátozandónak tartó mítoszok maradványa. Ma is kevesen tudják, hogy a szexuális viselkedés három fő területen nyilvánul meg: a nemi szerepviselkedés (gender role), az erotika és a gyermeknemző (reproduktív) viselkedés terén. Ezek közül az első, vagyis az a tény, hogy állandóan és akaratlanul is „férfiként” vagy „nőként” viselkedünk, fel sem tűnik, sőt, többnyire tudattalan marad számunkra.. Csak az utóbbi évtizedekben kezd kibontakozni a nemi szerepviselkedések vizsgálata, a „gender studies”, s ezen belül a férfiasság (men studies) és a nőiesség (women studies) szerepeinek  tudományos vizsgálata. (Liddening, 2001;  Scott 1988; Hadas, 2010)

 

Mindezek alapján érthető, hogy a nemiségtudomány – minthogy az ember (és más élőlények) léte és fejlődése szempontjából egyik legjelentősebb adottságát és viselkedését vizsgálja – egyrészt természettudományi, másrészt társadalomtudományi ágakra, szaktudományokra tagolódik. Ezeknek többé-kevésbé együtt kell működniük, bár ezt nehezíti, hogy a legtöbb ilyen szaktudomány nemcsak a nemiség szempontjából vizsgálódik, ezért kutatói függetlennek érezhetik magukat a szexológiától. Amit elősegít, hogy a hagyományos szexuáltabu továbbélése miatt sokan még ma is veszélyesnek és tudományos kutatásra méltatlannak tartják. Tagadhatatlan tény azonban, hogy szinte minden, főleg az élőlényekkel foglalkozó tudománynak van olyan része, amelyben a nemiség tényezői fontosak. Lehet ugyan részvizsgálatokat folytatni ezek kihagyásával, de így nem adnak teljes képet az egész jelenségről. Hasonló a helyzet például az orvostudományban, amely sokféle szakterületből áll, s felhasznál különböző természet- és társadalomtudományokat, de orvostudománykénti létezését és szükségességét senki sem vonja kétségbe. (A nemiség szerepét azonban – a szülészet, nőgyógyászat és az urológia-andrológia  kivételével – jórészt az orvoslásban is figyelmen kívül hagyták.)

 

Ugyanígy a nemiségtudomány, vagyis a szexológia is sokféle ágazatból áll, szintén szoros kapcsolatban a különböző rész-tudományokkal. (Buda, 1972) Ám első pillantásra elég viszonylagosnak tűnik, hogy önálló szaktudományról, vagy egy nagyobb tudományterület részéről van-e szó. Például (hogy saját szakterületemről is szóljak) a szexuálpszichológia (Szilágyi, 2006) viszonylag önálló része a szexológiának, de ugyanúgy a pszichológiának is. S ugyanez a helyzet pl. a szexuálpedagógiával, a szexuálszociológiával, a szexuál-fiziológiával vagy éppen a szexuáletikával kapcsolatban is. Ezért nem árt itt felsorolni – a teljesség igénye nélkül - a nemiségtudomány különböző ágazatait, bár nyilvánvaló, hogy többé vagy kevésbé mindegyik részleges átfedésben van más tudományágakkal és/vagy –területekkel, s nézőpont kérdése, hogy melyik, átfogóbb tudományhoz soroljuk:

 

A fentebb említetteken kívül a nemiségtudomány fontosabb szakágait pl. a természet- és társadalomtudományok között találjuk meg (de csoportosíthatjuk a szexuális viselkedés három fő területe alapján is). Természettudományos ágai pl. a szexuálgenetika és .kémia, szexuálbiológia, szexuális anatómia és –fiziológia, szexuális növény- és állattan, szexuálstatisztika, szexuálhigiénia,  a fogamzás és –gátlás, a családtervezés; a szülészet, a gynecologia, andrologia, szexuálpatológia (bár ez utóbbiak részben már a társadalomtudományokhoz tartoznak) stb. A nemiségtudomány társadalomtudományi szakágai: pl. a nemi viselkedésnek és kutatásának története; ezen belül a nemi szerepek (gender roles) és a nemek viszonyának alakulása (ahogyan ez  pl. a  szerelemben, az érzelmi és erotikus kötődésekben, a párválasztásban, a házasságokban, családi és nagyobb csoportokban, vagy az elhidegülésben és a válási folyamatokban tükröződik); mindezek alakulása a történelemben (patriarchátus) és az ontegenezis során, vagyis a gyermekkori, ifjúkori, felnőttkori pszichoszexuális fejlődésben; ezek néprajzi és népművészeti vonatkozásai; a nemiség hatásai a képzőművészetre, a költészetre és prózairodalomra; a prostitúció és a pornográfia vizsgálata és korlátozása; a szexuálkriminológia, a nemiség polgárjogi és büntetőjogi vonatkozásai; az egyének és csoportok, társadalmak nemi kapcsolatainak alakulása; a szexuális orientáció- vagy funkciózavarok okai, orvosi és pszichológiai terápiája; a szexuális kisebbségek (LMBTQ) helyzete, a népesedés- család-  és általában a szexuálpolitika alakulása – és így tovább.  

 

A nemiségtudomány vizsgálódási köre, tematikája tehát fokozatosan bővült, s a különböző szakemberek egyre szélesebb körének érdeklődését keltette fel. Már nemcsak orvosok foglalkoznak vele (bár a szexuálmedicina ma is erős irányzat a szexológián belül), hanem a legkülönbözőbb természet- és társadalomtudományi szakágak kutatói is. Ami egyrészt eltérő és gyakran vitában álló szexológiai irányzatok megjelenését eredményezte; másrészt pedig felkeltette a differenciált szexológiai képzés igényét. Az orvosi szexológia vagy szexuálmedicina (Porst & Reisman, 2012)  például a szexuál-patológiát és –terápiát tartja a szexológia lényegének, de az irányzaton belül is ellentétes szemléletek állnak vitában (pl. az organikus és a pszichoszomatikus szemléletűek). A „gender studies”  irányzat követői úgy vélik, hogy függetlenek a szexológiától; ugyanis csak a szűkebb értelemben vett szexológiát ismerik (el).  A különböző pszichológiai irányzatok szintén a „maguk módján” értelmezik a szexológiát, amint azt pl. Sigmund Freudnál (1930) és más pszichoanalitikusoknál, pl. Wilhelm Reichnél (1971), vagy  Foucaultnál (2001) láthatjuk. De akad olyan irányzat is, amely a keresztény egyházi tanokkal, vagy az ezoterikus keleti misztikával próbálja „összeházasítani” a nemiségtudományt. (Müller .2014;  Ferrara  2008;  Mantak & Winn 2007)

Ennek következtében a nemiséggel foglalkozók képzése jórészt irányzatfüggővé vált; ami alól többnyire a természettudományos ismeretek sem jelentenek kivételt. A szexuálmedicina például saját képzéseket és tudományos konferenciákat szervez világszerte, kézikönyveket és folyóiratokat ad ki, amelyekben egyoldalúan a nemiség orvosi vonatkozásai dominálnak. Némileg hasonló a helyzet a szexuálszociológia, a gender studies, a szexuálpszichológia és a szexuálpedagógia esetében, sőt, más nemiségtudományi szakágaknál is. Jellemző, hogy magyar vonatkozásban többek között a következő, nemiséggel kapcsolatos társaságok, egyesületek működnek:

  

1.     Magyar  STD  Társaság  (venerológusok)

2.     Magyar  Andrologiai Tudományos Társaság  (urológusok)

3.     Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság

4.     Magyar  Nők  Szövetsége (sok helyi szervezettel)

5.     Magyar Védőnők  Egyesülete 

6.     Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen  (NaNE)

7.     PATENT  Egyesület 

8.     Magyar Női  Érdekérvényesítő Szövetség

9.     Magyar Gyermeknőgyógyász  Társaság

10.  Magyar  Menopauza  Társaság

11.  Magyar Nőorvos Társaság 

12.  Magyar Szexuális Medicina  Társaság 

13.  Magyar Szülészeti és Nőgyógyászati Társaság (kétféle)

14.  Magyar  LMBT  Szövetség  (8 tagszervezettel)

15.  Magyar Szexológiai Társaság 

16.  Magyar Szexterápiás és Párterápiás Egyesület

Még néhányat biztosan lehetne említeni; nem szólva a nemiséggel (is) foglalkozó alapítványokról és weblapokról. Ám a felsoroltak többnyire szolgáltató jellegűek, s nem folytatnak tudományfejlesztő tevékenységet. Inkább igényel(het)nék a tudományos megalapozottságot, ami hazai forrásból aligha lehetséges, mert a nemiségtudománynak nincsenek számottevő hazai bázisai. A budapesti Corvinus egyetemen működik ugyan egy „Társadalmi Nem és Kultúrakutató Központ, a CEU-nak is van egy „Gender Studies” tanszéke, s hasonló működik a debreceni egyetemen is, de ezek legfeljebb a nemiségtudománynak aránylag kis szeletét fedik le, szűk kapacitással.

Nincs viszont szexuálpszichológiai, szexuálszociológiai és szexuálpedagógiai egyesület, vagy szekció az illetékes társaságokban (legfeljebb a Szociológiai Társaság feminizmussal foglalkozó részlege számítható ide). De nincs koordináció sem a meglevő egyesületek között. Holott az emberi nemiséget illetően a modern, interdiszciplináris szexológia integrált szemléletre törekszik.(Tóth, 1998) Ennek egyik eredményes példája a szexológiai archívumok és az egymásra épülő, szexológiai kurzusok létrehozása. Berlinben például 1995-ben létrejött az első, átfogó szexológiai archívum a Robert Koch Intézetben, amelyet Erwin Haeberle (2004-2012) úgy fejlesztett tovább, hogy Haeberle-Hirschfeld Szexológiai Archivum néven önálló intézménnyé tette, amelynek weblapján (sexarchive.info) a szexológiai kutatások naprakész ismertetése mellett a szexuális egészség és betegség különböző tényezőiről hat tanfolyam ábrákkal kiegészített ismeretanyaga olvasható, éspedig 15 nyelven, köztük a világnyelveken (angol, spanyol, oeosz, kínai) kívül ugyanez a magyar „szexualpszichologia.hu  c. weblapon is elérhető.. E kurzusok az alábbiak:

 

1. Az ember alapvető  szexuális  anatomiája és fizológiája

2. Emberi  reprodukció

3. Nők és férfiak testi  problémái

4. Nemi úton terjedő betegségek és  megelőzésük

5. Szexuális diszfunkciók és kezelésük

6. Emberi szexuális  viselkedés 

 

További négy témakör tanfolyamszerű kidolgozása is ide tartozott volna, de ezekre még nem került sor, bár a tudományosan rendszerezett anyag nagyjából készen áll.  Ezek a következők:

 

7.    Gender: A nők és a férfiak pszichoszociális szerepei.                                                             -              

8.    Szexuális  orientáció.                                                                                                                         

9.    A  házasság és a család.                                                                                                                        

10.   Szexuális  konformitás  és  szexuális  deviancia  

Az említett  kurzusok bárki számára  szabadon hozzáférhetők. Mindenféle technikai trükkök nélkül készültek, s nem igényelnek olyan speciális eljárásokat, mint a JavaScript, vagy a Flash. Igy még a  régi,  egyszerű  személyi számítógépekkel is elérhetők. A kurzusok nem igényelnek semmilyen előkészületet  az oktatók, vagy a hallgatók részéről. Sőt, olyan fogalmazásban készültek, hogy a legalább középiskolai szintűek anélkül taníthassák és tanulhassák, hogy előzetes  szakismereteik lennének. A kurzusokat könnyen lehet felhasználni az osztályteremben. Az oktató egyszerűen kivetítheti a kurzust egy széles felületre. A teljes anyag így  lépésről lépésre, egyszerű kattintással  tanítható. De ugyanilyen könnyű  az otthoni használata is.  A tanulók  lépésről lépésre, tetszés szerinti ütemben folytathatják a tanulást, amíg azt nem érzik, hogy le tudnak vizsgázni belőle.  Sajnos, különböző, indokolatlannak tűnő aggályok miatt a felsőoktatási intézmények még ritkán szánták rá magukat az ilyen e-learning kurzusok alkalmazására. Az eddigi, hagyományos okrtatási módszerekkel azonban világszerte egyre több egyetem és főiskola oktatja a nemiségtudomány különböző szakágait.

A jövő feladatai a nemiségtudományok számára három fő területen jelentkeznek. A reprodukció, vagyis az emberi faj fennmaradása és egészsége érdekében biztosítani kell, hogy a Föld eltartó képességéhez viszonyítva elegendő, kívánt és egészséges gyermek szülessen, átgondolt családtervezés alapján. Ezzel egyrészt elkerülhető legyen a túlnépesedés vagy népességcsökkenés és a veleszületett fogyatékosságok, betegségek veszélye; másrészt a szülés és szoptatás könnyebb legyen a nők számára. (Szilágyi, 2010) Ez nemcsak a genetika, a venerológia, az embriológia, vagy a szülészeti és nőgyógyászati kutatás számára jelent feladatot, hanem a népesedéspolitika tudományos megalapozása számára is.

Au  erotikus funkciók területén mindenekelőtt a funkciózaavarok prevenciója és  kiküszöbölése a szexuálpedagógia és szexuálterápia feladata. De ugyanez érvényes az egészséget veszélyeztető szexuális orientációkra és viselkedésekre is, mert ezek nemcsak az egyének, hanem az emberi faj reprodukcióját is negativan befolyásolják. Az erotikus és szerelmi képességek fejlődéséhez is a nemiségtudomány adhatja a legtöbb segítséget, elsősorban a szexuálpszichológia és .pedagógia, valamint a szexuális jogok tudományos feldolgozása és érvényesítése  révén.  Az erotikus funkciók függetlenítése a reprodukciótól elvileg már megoldottnak tekinthető, de a legszélesebb körű hozzáférés biztosítása részben tudományos feladat is. 

A  nemi szerepek  terén vam a legtöbb megoldandó feladata a nemiségtudományoknak, éspedig részben a magánélet, részben a közélet vonatkozásában. A jelek szerint a nemek közéleti viszonya a fontosabb, mert ez többé-kevésbé meghatározza a magánéleti női és férfi szerepeket is. A férfinem többezer eves dominanciája, vagyis a patriarchátus ugyan a fejlett társadalmakban már meggyengült és engedményekre kényszerült, de nem szűnt meg a kb. fél évszázada végbement, állítólagos “szexuális forradalommal”, hanem igyekszik ragaszkodni ősi előjogaihoz, a világ túlnyomó részén sikeresen. Egyes nemiségtudományok már bizonyították a patriarchális viszonyok elavultságát és fejlődésgátló jellegét, de ez a progressziv szociális mozgalmak támogatása ellenére sem érvényesült a konzervativ, szövetséges egyházi és világi hatalmak megtévesztő stratégiájával szemben. A tudomány feladata e stratégia leleplezése és a hatalom meggyőzése a változások szükségszerűségéről, továbbá a hagyományos nemi szerepek elavultságának és a korszerű androgyn szerepek előnyeinek bizonyítása.

Ami a magyar szexuálpolitikát és a tudományos vagy felsőoktatási intézményeket illeti, ők sem a kutatás, sem az oktatás vonatkozásában gyakorlatilag ma sem vesznek tudomást a nemiséggel kapcsolatos, korszerű kutatások eredményeiről és azok jelentőségéről   Oktatni ugyan akkor is lehetne, ha még nincsenek számottevő hazai kutatási eredmények, hiszen óriási  szakirodalom áll rendelkezésre, ami lehetővé tenné az oktatásra vállalkozó szakemberek gyors kiképzését. A magyar nyelven megjelent szakirodalomból leginkább felhasználhatóak “A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” című könyvsorozat kötetei Tájékozódásukat azonkívül nyilvánvalóan megkönnyítené az ezredforduló körül általam szerkesztett és négy évig megjelent “Szexológiai Szemle” folytatásaként tervezett “Nemiségtudományi  Szemle”, amely az új, bel- és külföldi szakirodalmat szemlézve segítené és motiválná a legkülönbözőbb szakembereket.

Irodalom

Bloch, I (1907).:  Das Sexualleben unserer Zeit. Berlin , Marcus V. 

Buda Béla (1972):  A szexualitás modern elmélete.  Tankönyvk.

Ellis, H.  (1897-1928):  Studies in the Psychology of Sexuality.  6 Vol.  London

Ferrara, G. (2008):  Tantrikus szex-leckék.  Alexandra

Foucault, M. (2001).:  A szexualitás története, I-II.  Atlantisz

Freud, S. (1930): Das Unbehagen in der Kultur.  Wien, Int.Psych.V.

Gagnon, J.H. & Simon, W (1974).: Sexual Conduct.  Aldine

Hadas, M. (2010):  A  férfiasság kódjai.  Balassi

Haeberle, E. (2004-2012)  E-learning courses in 15 langwiches  (web only)

Haeberle, E (2006).: Szexualitás – Atlasz.  , Athenaeum

Haeberle, E.: (2013)  Das Haeberle—Hirschfeld Archiv der Sexualität.  Sexuologie, Vol.20. No 1-2.

Hirschfeld, M. (1933):  Sex in Human Relationships.   London,  Lane

Krafft-Ebing, R.  (1924): Psychopathia Sexxualis. 17.Aufl. Stuttgart,  Enke

Liddington, J. (2001):   History.  Feminism and Gender Studies.  Univ. of Leeds

Mantak, Ch. & M.  Winn (2007):  Taoista szerelmi titkok. Lunarimpex

McLaren, A (2002).: Szexualitás a 20. században.  Osiris  

Müller P-  (2014): Halhatatlan szerelem.  Rivaldafény K.

Porst, H. & V. Reisman (2012):  The ESSM  Syllabus of Sexual Medicine.  Amsterdam, Medix

Reich, W (1971).: Die sexuelle Revolution.  Fischer 

Scott, J. (1988):  Introduction to Gender and the Politics of Mastery. Paramore 

Szilágyi V (2006).:  Szexuálpszichológia.  Medicina  

Szilágxi V.(2010):A  nemek viszonyának jövője.  Háttér 

Tóth László  (szerk.1998):  A  szex. Szociológia és társadalomtörténet.  Új Mandátum 

WHO: (1975, 2000)  Ajánlások a szexuális egészség védelmére.  In:  Szilágyi V. (szerk.): Szexológiai dokumentumok.  2004,  M.k. Alapítvány        

WHO  (2010):  Developing Sexual Health Programs. A framework for action.  Web only                                                                                               

    Wells, K. (2008) Generation Queer: Sexual Miniroty Youth.. Education Canada, 48(1), 18-23.

 

 

A szexuális egészség és jogok

humanista felfogásának alakulása 

Sexual Health and Rights –

Developmemt of Humanistic Ideas

 

  Szilágyi Vilmos, Dr.,  in:  Kaleidoscope,  2015

 

 

  Abstract:  

A nemiség fogalmának pontosabb tisztázása után, a 20. században vált csak lehetővé a nemi egészség és az ezt biztosító emberi jogok meghatározása.  Ebben az amerikai humanisták is komoly szerepet játszottak? Manifesztumaikban már az 1970-es években nyilvánosságra hozták a szexuális viselkedés emberhez méltó jogait és kötelességeit. Munkájukat a Szexuális Egészség Világszövetsége folytatta, amely először 11. majd 16 pontban foglalta össze a a nemi egészséget biztosító, univerzális emberi jogokat.   

Kulcsszavak:  szexuális egészség, szexuális jogok, humanizmus, fejlődés

      

      Abstract:

After the more precise definition of sexuality health and  rights becomed only possible in the 20. siecle, the clarification of sexual health and rights. In this work the American humanists  have had an important role, too.  They published in their Manifests already in the years of 1970 the human rights and tasks in sexual behavior.  Their work was further elaboreted by the World Association for Sexual Health: they summerised universal human rights for sexual health, first in 11, later in 16 items.  

Key words:  Sexual Health, Sexual Rights, Humanisme, Development

 

 

A nemiség és az egészség szoros összefüggésének felismerése a nemiségtudományok létrehozóin kívül a 20. századi, progressziv szociális mozgalmakra is jellemző. A szexuális reformok Világligája, a családtervezés, a női emancipáció és a feminizmus szószólói mellett a humanisták is fontosnak tartották a tudományosan megalapozott nemi normákat.  A nemi egészség és jogok nem vallási tisztázásának igénye 1970 körül merült fel először a humanista mozgalomban. Az alábbi nyilatkozat és jog-lista  a „The Humanist” 1976  január/februári számában jelent meg.(1) A humanistáknak jelentős szerepük volt a szexuális emancipáció korai szakaszában.  Bár a humanisták korábbi Manifesztuma már  tartalmazott egy rövid bekezdést a szexualitásról, úgy gondolták, hasznos lehet egy részletesebb  nyilatkozat, mivel  természetesen  erősen igénylik az erkölcsi felelősségérzet fejlődését. Ennek szem előtt tartásával  az Amerikai Humanisták  Társulata  megkérte  Lester  Kirkendallt, a neves szexológust, az oregoni egyetem „családi élet”  professzorát, hogy dolgozza ki  a szexuális jogok  jegyzékét.  Dr. Kirkendall eredeti tervét sokszor újraírták a következő hónapok során. Megkértek egy csoport humanista szerzőt, hogy írják alá ezt a nyilatkozatot. Közülük sokan  a  humanisztikus szexológia  élvonalába tartoznak. Az általuk aláírt nyilatkozat a következő:

 

„A történelemben először fordul elő, hogy nem kell félnünk egy nem-kívánt terhességtől, vagy a nemi úton terjedő betegségektől, hiszen megvan a megfelelő ellenszerük. A  szexuális megnyilvánulások korlátozása a monogám házasságra talán érthető volt mindaddig, amíg inkább  csak a gyermeknemzés  jöhetett szóba – s amíg a nők alávetették magukat a férfiaknak.  Bár a házasságot  értékes emberi kapcsolatnak tartjuk,  véleményünk szerint másféle szexuális kapcsolatok is  fontosak. Mindenesetre az embereknek joguk kell legyen szexuális vágyaik kielégítéséhez és olyan kapcsolatok létesítéséhez, amelyek nem ártanak másoknak, vagy nem sértik szexuális jogaikat.  A szabadság ilyen új felfogását azonban össze kell kapcsolni az erkölcsi felelősségérzettel.

 

Szerencsére  napjainkban világszerte  átértékelik a szexualitás  szerepét az emberek életében.  Hitünk szerint a szexualitás humanizálása már eléggé megtörtént ahhoz, hogy indokolt legyen  annak kinyilvánítása:  milyen jogai és kötelességei vannak az egyénnek a társadalommal szemben, és a társadalomnak az egyénnel szemben. Ennek megfelelően a következőket ajánljuk megfontolásra:

 

1.  Az emberi szexualitás határait ki kell tágítani. A szexualitást számos kultúra a nemzésre próbálja szűkíteni. A nemiség minden egyéb értelmét mellékesnek tekintették, ferde szemmel  nézték vagy helytelenítették. Ám a népességnövekedés korlátozásának szükségessége, a  hatékony fogamzásgátlók használatának elterjedése  és a  reproduktiv technológia fejlődése  csökkentette a  szex gyermeknemző szerepét.  A  rugalmasan reagáló szexualitás ma az intimitás kifejezője mind a nők, mind a férfiak számára, az élvezet és gazdagodás forrása, ráadásul a feszültségek levezetésének egyik módja, akkor is, ha a nemzés  valószinűtlen. A  szexualitásnak más élményekkel való integrációja azonban csak akkor valósul meg, ha  az egyén alapjában kiegyensúlyozottan él.  Ha ez megtörténik, a szexualitás elfoglalhatja helyét  más természetes  funkciók között.

 

2.  A  nemek közötti egyenlőség  kialakítása  lényeges  vonása  az  értelmes  moralitásnak.  A  nők elleni mindenfajta jogi, foglalkozásbeli, gazdasági és politikai diszkriminációt  és a szexizmus  minden maradványát meg kell szűntetni. Amíg a nők nem rendelkeznek egyenlő esélyekkel,  addig a férfiak szexuálisan kizsákmányolhatják őket. A férfiaknak tehát el kell ismerniük a  nők  jogát saját testük felett, s hogy meghatározhatják saját szexuális megnyilvánulásaik jellegét. Minden egyénnek – akár  nő, akár férfi – egyenlő személyi jogai vannak.

 

3.  A  repressziv  tabukat fel kell váltania a szexualitás kiegyensúlyozottabb és tárgyilagosabb  szemléletébek, amely az emberi igények okos tudomásulvételén alapul.

 

4..  Mindenkinek joga és kötelessége, hogy tájékozódjon az emberi szexualitás különböző polgári és közösségi  vonatkozásairól.  Megerősítjük és támogatjuk az  ENSz  Egészségügyi Világszervezete bizottságának  nyilatkozatát  az  emberi szexualitásról:  „Mindenkinek joga, hogy szexuális felvilágosítást kapjon, s a szexualitást mint örömszerző és gyermeknemző  lehetőséget fogadja el.”

 

 5. A leendő szülők joga és kötelessége, hogy megtervezzék gyermekeik számát és születésük idejét, figyelembe véve  saját vágyaik mellett a társadalmi  igényeket is.  Ha a családméret szabályozandó, a nem kívánt gyermekek születése pedig megelőzendő, akkor  a házas és nem házas pároknak a  születésszabályozási ismereteket és módszereket hozzáférhetővé kell tenni.  Ezt folyamatosan újra kell értékelni a világ népesedési helyzetétől függően.  A születésszabályozás joga az önkéntes sterilizáció és művi abortusz jogát is jelenti.  Hangsúlyozzuk, hogy a születésszabályozás egyenlő mértékben felelőssége a férfinek és a nőnek.  A férfi fogamzásgátlás  további kutatásokat igényel. Mindenesetre  a  fogamzásgátlásért nemcsak a nő felelős.

 

 6.  A  nemi erkölcs alapja a mások iránti  tisztelet és megbecsülés lehet, s ezt nem lehet törvényekbe foglalni.  A törvények megvédhetik a fiatalt  a kihasználástól, s bármely korú egyént a visszaélésektől. Ezen túlmenően azonban  a szexuális viselkedési formákat nem kell törvényekkel szabályozni. Az érett egyének szabadon választhatják partnereiket és a nekik megfelelő  szexuális  viselkedéseket.  A szexuális viselkedések bizonyos formái  korlátozóak és károsak lehetnek – például  a prostitúció, a szadomazochizmus vagy a fetisizmus.  Az ilyen  viselkedési minták  megváltoztatása azonban  nem a törvényes tilalomtól, hanem  csak a neveléstől és tanácsadástól várható.

 

7.  A testi  élvezet éppoly fontos, mint az erkölcsi érték.  A hagyományos vallási szemlélet  gyakran elítélte a testi örömöket, mint „bűnöseket” és  „züllötteket”. Ezek embertelen attitűdök, mert rombolják az emberi  kapcsolatokat. A viselkedéstudományok eredményei demonstrálják, hogy  a testi örömök megtagadása, különösen az alakuló fejlődés periódusaiban, gyakran eredményez  családbomlást, visszaélést a gyermekekkel,  a fiatalok szökését, bűnözést, erőszakot, alkoholizmust és az antihumánus viselkedés egyéb formáit. Megerősítjük, hogy az értelmes és tartalmas emberi kapcsolatok keretében fontos a testi gyönyör, egyrészt erkölcsi értékként, másrészt, mert  elősegíti az egészséges  társas kapcsolatokat

 

8.  Az egyének egész életük során képesek pozitiven  reagálni a szexuális ingerekre, ezt el kell ismerni és el kell fogadni.  A  gyermeki szexualitás  nemi érdeklődés és kísérletezés révén fejeződik ki. Ez önmaga érintését, teste különböző részeinek, így a nemi szerveknek símogatását jelenti. Az ilyen  tanulási élmények segítik  saját testének megértését  és a szexualitás integrációját  személyiségébe. A  maszturbáció  sok fiatal és idősebb számára  megszokott módja a kielégülésnek, s ez teljesen elfogadható. Ahogyan a repressziv attitűdök  megakadályozták a gyermeki szexualitás  elfogadását, ugyanúgy akadályozták  a középkorúak és idősek szexualitásának értékelését.  El kell ismernünk azt a tényt, hogy idősebb embereknek is vannak szexuális igényeik.  Az érintés öröme,  az érzelmek kölcsönös kifejezése  és az intim testi  reagálás  élvezete  mindenkinek élete végéig tartó joga.

 

9.  Az emberi és humanista értékek iránti elkötelezettség  egyetlen szexuális kapcsolatból sem hiányozhat.  Szexuális viselkedésével senki sem sérthet, vagy hozhat hátrányos helyzetbe másokat. Ez az alapelv mindenfajta szexuális kapcsolatra érvényes, a rövid és alkalmi élményekre éppúgy, mint  a mélyebb vagy tartósabb kapcsolatokra. Minden szexuális kapcsolatban alapvető  a szabadon kinyilvánított egyetértés – még a házasságban is, ahol  az egyetértés gyakran hiányzik, vagy eleve adottnak számít.

 

Zavaró kérdések támadhatnak a fenti elvek nyomán. A találkozásban közvetlenül érdekeltek  teljesen eltérő módon vélekedhetnek a  szexuális viselkedésről.  Ez szükségessé teheti  a nyilt és becsületes kommunikációt  a pillanatnyi  és a  jövőt illető  elvárásokról. A döntések ilyenkor a megítéléstől és előrelátástól függnek,  s eredményük csak lassan  derül ki. A kapcsolatok nem légüres térben keletkeznek.  A szexuális kapcsolatban közvetlenül  érdekelt személyeken kívül  más, fontos  személyek is vannak. E más személyek érdekei rendszerint bonyolultak és eltérőek; a dolgok semmilyen alakulása nem elégíthet ki mindenkit. Egyesek szeretnék, hogy semmilyen szexuális kapcsolatra ne kerüljön sor, s felháborodnak, ha az mégis megtörténik;  mások többnyire elfogadják. Ezért  ajánlatos empátiát érezni mások iránt.  Megkérdezhetjük önmagunktól: „Milyen szexuális viselkedést várnék másoktól önmagam és/vagy  szeretteim irányában?” „Legalább annyira törődöm-e a partnerem és más érdekeltek boldogságával és jóllétével, mint a magaméval?”

 

De van egy általánosabb megfontolás is: az., hogy mindenki  részt vehet  egy olyan szociális atmoszféra megteremtésében,  amelyben csak a felelős szexuális viselkedést  fogadják el.

Konklúzió

E  nyilatkozat pontjainak megvalósítása  az egyének bizonyos tulajdonságaitól függ. Szükséges hozzá az egyéni autonómia és a nemi működés kontrolljának képessége,  valamint az, hogy elégedett legyen, s tudja elfogadni és élvezni a testi örömöket. De az is, hogy tartsa tiszteletben mások jogait ugyanezekre az örömökre. A vele szemben igényeket támasztó társadalomnak pedig  figyelembe kell vennie az egyéni szükségleteket és a személyes szabadságot. A szerelem és a bűntudat nélküli szexualitás csak ilyen feltételek mellett lehetséges.

 

Történelmünk jelen helyzetében mi, emberek  csodálatos útra készülünk. Most először valósíthatjuk meg  egész testünk birtoklását. Testünket mindeddig  korlátok közé szorította az egyház, vagy az állam, s ezek szabályozták, hogyan  viselkedhetünk szexuálisan. Nem engedték meg, hogy  teljesen átéljük a gyönyört, a test örömeit  és kibontakoztassuk érzéki képességeinket.

 

Szexuális élvezőképességünk megvalósítása érdekében  el kell fogadnunk azt a tételt, hogy bár az élvezet  erkölcsi érték – de csak akkor, ha  kölcsönösen és felelősségtudattal éljük át. A kreativ és kölcsönös szexuális attitűd  az egyén és a társadalom számára egyaránt nagy jelentőségű lehet. Egyéni hasznát tapasztalhatjuk a társkapcsolatból adódó lelki fejlődésben és  önmegvalósításban. Viselkedésünk azt fejezheti ki a partner számára:  „Gazdagabb lettem ettől az élménytől, s attól, hogy ugyanezt nálad is elősegíthettem.”

 

Az élmény szociális jelentősége abból adódik, hogy a partner is átéli ugyanazt a bűntudatmentes, kölcsönös  örömöt.  A testi és lelki jóllét kellemes érzései, az önmegvalósítás tudata, amit  a szabadon kifejeződő szexuális élmények révén átélhetünk, kisugározhat az egész társadalomra.  Lehetetlen, hogy az értelmes érzéki és extatikus szexuális életet élő egyén közömbös és hanyag legyen másokkal. Meggyőződésünk, hogy szexuális lényünk felszabadítása nélkülözhetetlen  ahhoz, hogy  teljes emberi kapacitásunk kibontakozhasson. De ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy  fejlesztenünk kell mások iránti felelősségtudatunkat is.”

 

Ez volt az amerikai humanisták álláspontja 1976-ban. Ugyanezt a problémát közel negyed századdal később a Szexuális Egészség Világszervezetének (WAS)  14. Világkongressusa (2)  1999-ben, és az   Egészségügyi Világszervezet (WHO) Ajánlása (3) 2000-ben így fogalmazta:

 

„ A szexualitás  minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A  szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában  szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális  jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

 

1. A szexuális  szabadság joga.  Ez lehetővé teszi az egyén teljes szexuális potenciáljának kifejeződését, azonban mindig és minden helyzetben kizárja a  szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés  minden  formáját.

2. A  szexuális autonómia  és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga. Ez megadja a saját nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségét, összhangban a személyes és szociális, etikai értékekkel. Jelenti egyben a saját test kontrollját és élvezetét bármiféle kínzás, csonkítás vagy erőszak nélkül.

3. A  szexuális magánélet  joga. Ez jogot biztosít a személyes döntésekre és viselkedésre az intimitás vonatkozásában mindaddig, amíg nem sérti mások szexuális jogait.

4. A  szexuális egyenlőség joga. Ez mentességet biztosít mindenfajta diszkriminációtól, amely a nemi hovatartozás, a szexuális orientáció, az életkor, a fajta, a szociális osztály, a vallás, vagy a testi és értelmi fogyatékosság miatt történne.

5. A  szexuális élvezet  joga. A szexuális élvezet, az önkielégítést is beleértve, a  testi, lelki és szellemi jó közérzet egyik forrása.

6. Az érzelmek szexuális  kifejezésének joga. A szexuális megnyilvánulás több, mint erotikus élvezet vagy nemi aktus. Az egyénnek joga van  szexualitását kommunikáció, érintés, érzelmi megnyilvánulás és szerelem útján kifejezni.

7. A  szabad  szexuális kapcsolatok  joga. Ez annak lehetőségét jelenti, hogy az egyén  - ha akar – házasságot köthet, de el is válhat, vagy másfajta, felelősségteljes szexuális kapcsolatot létesíthet.

8. A  szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően. Bárki eldöntheti, hogy akar-e gyermeket vagy nem, hogy hány gyermeket akar és mikor, továbbá joga van a születésszabályozás eszközeinek használatához.

9. A tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog. Ez azt jelenti, hogy a szexuális ismereteket tudományos kutatások révén kell biztosítani és a társadalom minden szintjén akadálytalanul kell terjeszteni.

10. Az átfogó  szexuális neveléshez való jog. Ez egy egész életen át tartó folyamat biztosítását jelenti, amelyben minden társadalmi intézménynek részt kell vennie.

11. A  szexuális egészség védelmének és ápolásának joga. A szexuális egészség-gondozásnak minden szexuális probléma és betegség megelőzése és kezelése érdekében rendelkezésre kell állnia.”

 

       A ma már univerzálisnak elismert szexuális  szabadságjogok pontos értelmezését. s érvényesítését  érdemes  részletesebben áttekinteni és magyarázattal ellátni.

 

A felsorolt jogok közül az első a  szexuális  szabadság  joga.  Ez jól hangzik, ugyanakkor nehezen  konkretizálható és könnyen félreérthető.  A hozzá kapcsolt megjegyzésnek az a része világos, hogy lehetővé kell tenni a szexuális képességek teljes kibontakozását, azzal a megszorítással, hogy a szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés minden formája kizárandó.  De rögtön fölmerül a kérdés:  melyek a kifejlesztendő szexuális képességek?  Továbbá ki, kivel és hogyan tud szexuális kényszert és visszaélést alkalmazni? 

 

A  szexuális képességek ugyanis többrétűek. Alapjuk és lényegük  a szexuális viselkedés, aminek három fő területe a nemi szerep-viselkedés,  az erotikus viselkedés és a reproduktiv (gyermeknemző)  viselkedés.  Szexuális képességeink e három területen tudnak megnyilvánulni.  A nemi szerepeket születésünktől kezdve tanuljuk; az erotikus viselkedésre kisgyermek kortól, a reprodukcióra viszont csak serdülőkortól kezdve vagyunk képesek. Nőknél ez utóbbi képesség a klimaktérium  (menopauza)  folytán megszűnik.  Világos, hogy szexuális képességeinket mindhárom vonalon fejleszteni  és szocializálni kell.  A kérdés csak az, hogy fejlesztjük-e – és hogyan?  Nemi szerep ugyanis többféle van, s nem mindegy, sőt, meghatározó lehet, hogy melyiket preferáljuk és tanuljuk.  Az erotikus viselkedés szintén sokféle lehet,  irányulhat önmagunkra, vagy egy (másnemű vagy azonos nemű)  partnerre. Alapja a szexuális izgalomba jövés és kielégülés képessége.  Aminek csak a lehetőségével születünk, de kialakulása, iránya és intenzitása már a külső hatásoktól függ, és el is nyomható.  Ez utóbbi a nőknél könnyebben megtörténik (mert gyakran kényszerültek rá), tehát náluk  a szexuális képességek kifejlesztése több odafigyelést és nevelői segítséget igényel, mert a serdülőkorban többnyire nem jelentkezik magától, mint a férfiaknál.   Vagyis az elsőként említett szexuális jog  a nőknél az erotikus képességeik kibontakozásának  elősegítését is jelenti.  No meg természetesen a még ma is gyakran előforduló kényszeritések és visszaélések prevencióját is.  Ezek a visszaélések sokfélék lehetnek,  s előfordulásukat megkönnyíti, hogy kevesen ismerik azokat, s főleg az ellenük való védekezést.

 

Visszaélést és károsítást azonban  nemcsak partnerekkel szemben követhet el valaki, hanem önmagával szemben is.  Már az önkielégítésnek is vannak az egészséget veszélyeztető módjai, amelyekben erőltetésre, vagy túlzott pornográfia-fogyasztásra kerül sor.  Nem mintha maga a maszturbáció káros lenne, hiszen ma már közismert, hogy a nemi élet egyik természetes módja.  Előnye, hogy partner nélkül is teljes kielégülést biztosít és fejleszti az orgazmuskészséget;  ami különösen a fiatal nők számára jelenthet nagy segítséget.  A  tizenéves fiúk számára pedig lehetővé teheti az orgazmus késleltetésének begyakorlását  (persze csak akkor, ha erre az ingerlés lassításával tudatosan törekednek), amire a szexuális kapcsolatban nagy szükség lehet   Sajnos, a szexuális nevelés hiánya folytán ezekről kevesen tudnak,  s így gyakran önmagukat is károsítják. 

 

A  szexuális visszaélések leggyakoribb formái  a valamilyen okból kiszolgáltatottakkal  -- nőkkel, gyermekkorúakkal, fogyatékosokkal -- szembeni visszaélések   Tizenéves (és idősebb)  nők esetén a kényszer nemcsak fizikai erőszak formájában nyilvánulhat meg, hanem  „lelki terrorral”: elhagyással vagy másféle retorzióval fenyegetés formájában is.  A  nő által nem kívánt és nem elfogadott szexuális közeledések, zaklatások elhárításának ma már megfelelő technikai és jogi eszközei vannak, de ezeket is kevesen ismerik és alkalmazzák.  Emiatt sok, titokban viselt szexuális trauma korlátozza a nők  (és nem ritkán a fiatal férfiak)  szexuális szabadságát.  Előfordulásukat viszont csak a korszerű és átfogó szexuális nevelés tudná csökkenteni, amely a szexuális viselkedés mindhárom, említett dimenziójának magasabb szintjét biztosítaná. (Lásd: Szilágyi, 2006)

Bizonyos értelemben  különleges probléma a  reprodukciós  szabadság”  kérdése.   A  gyermekvállalás  szabadságát ugyanis korlátozhatják egyrészt bizonyos  objektiv körülmények,  másrészt a szülő-szerepre vállalkozók  szubjektiv éretlensége, fölkészületlensége.  Bonyolítja a helyzetet, hogy  az érintettek gyakran nem képesek sokoldalúan és elfogulatlanul megítélni saját gyermekvállalási szándékukat,  nem kérnek tanácsot senkitől,  s nem ritka, hogy a gyermekvállalást egészen más érdekek  (pl. anyagi vagy egyéb előnyhöz jutás)  szolgálatába állítják.  Gyakori eset, hogy a családtervezés – s különösen a biztonságos fogamzásgátlás – lehetőségeit nem ismerik vagy elhanyagolják és a véletlenre bízzák.  Ilyen esetekben a reproduktiv szabadság csak látszólagos, hiszen inkább ártanak maguknak és a születendő gyermeknek.  Az ilyen  szabadságjoggal való visszaélés elkerüléséhez intézményesen tudatosítani kellene, hogy a gyermekvállalás  milyen hosszú távú és nehéz feladatok  vállalását jelenti mindkét szülő számára, ezért komoly felkészülést igényel, amit a reproduktiv célú viselkedés megkezdése előtt  bizonyítani szükséges.  Vagyis el kell sajátítani a gyermekgondozási és nevelési szakismereteket  (legcélszerűbben egy intenziv tanfolyamon) ,  s az alkalmasságot a szülőségre  speciálisan képzett szakembereknek kellene elbírálni.  (Némileg hasonlóképpen, mint ahogy ma az örökbefogadásra vagy a nevelőszülőségre való alkalmasságot elbírálják.)

 

A  szexuális egészség  biztosításának elsőként említett jogához szorosan kapcsolódik a második:  A szexuális autonómia és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga.   Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a világ más részein élő, sokmillió nőnek a védelmét szolgálja, akiket lánykorukban nemi szervük megcsonkítása fenyeget, pl. a hüvelynyílás összevarrása vagy a csikló kimetszése és hasonlók.  Pedig nemcsak erről van szó,  hanem a nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségének biztosításáról.  Ennek előfeltétele, hogy mindkét nemet egyaránt képessé kell tenni autonóm döntésekre, mégpedig  a valóban korszerű és hunanista  etikai  értékek  alapján.  A kérdés csak az, hogy melyek ezek az értékek?   Ugyanis abszolút és univerzális etikai értékek csak az egyházak szerint léteznek, de egyházanként ezek is különbözőek.  A kulturtörténetből tudjuk, hogy az erkölcsi normák koronként és társadalmanként változnak, de többnyire kényszerítő erővel hatnak;  így valóban autonóm döntésekre régebben csak a kivételes helyzetűeknek volt lehetőségük.  A  modern társadalomban ezek a lehetőségek már szélesebb körűek, de realizálásuk nagy mértékben függ az  egyén szociális körülményeitől, értékrendjétől és  szexuális kultúrájának minőségétől.  Egy felvilágosult, egyenlőségelvű, vallási tanokhoz nem kötődő férfi vagy nő nyilván sokkal előnyösebb helyzetben van az autonóm  szexuális döntéseket illetően, mint a bármilyen előítéletekkel terheltek.

 

Ugyanez vonatkozik a  többi szexuális jogra,  így pl. a  szexuális magánélet, egyenlőség és élvezet  jogára  is.  A nemi élet mindenkinél a magánélethez tartozik, amibe  senki nem avatkozhat be, legalábbis mindaddig, amíg az egyén szexuális viselkedése nem sérti mások jogait.  Sajnos, ezt sokan (pl. egyházak, felekezetek, rokonok, médiumok vagy hivatalos szervek)  ma sem veszik komolyan, s különböző, rég elavult, de érdekeiket szolgáló ürügyekkel beleszólnak az egyén szexuális magánéletébe  (mint ahogyan ez pl. a régebbi, amerikai elnök, Clinton esetében is történt),  s ezzel az egyénen is túl terjedő, káros bonyodalmakat okoznak.  Gyakori, hogy meg akarják szabni az egyéni nemi élet formáját, körülményeit, sőt, célját is. Az egyik világegyház csak a monogám házasságon belüli, heteroszexuális és gyermeknemzést célzó nemi életet hagyja jóvá, a többit súlyos bűnnek tartja. Ezzel pedig erősen korlátozza nemcsak a szexuális magánélet jogát, hanem a szexuális egyenlőség és élvezet jogát is, hiszen  diszkriminálja, elítéli pl. a homoszexuális viselkedést, a házasság előtti vagy azon kívüli nemi életet, a fogamzást kizáró szeretkezést vagy az önkielégítést.  Azonkívül bűntudatot kelt a nemi élet sokféle változatával kapcsolatban, s ezzel funkciózavarokat, neurotikus és pszichoszomatikus tüneteket indukál. 

 

A  szexuális egyenlőség jogából következően sokak számára közhelynek tűnhet, hogy  a nőknek ugyanolyan szexuális jogaik vannak,mint a férfiaknak.  Pedig csak elvileg és jogilag közhely, a gyakorlatban még korántsem valósult meg általánosan nálunk sem.  A  „kettős  erkölcs” ugyanis még nagyon is érvényesül:  a nők szexuális viselkedését sokkal szigorúbban értékeli a közvélemény, mint a férfiakét..  Éspedig nemcsak a házasságban vagy élettársi kapcsolatban élőkét, hanem az „együtt-járókét”  is. A nők autonóm szexuális döntéseit a férfiak nehezen bírják elviselni  (még azt sem, ha pl. épp nincs kedvük a szexuális együttléthez).  Egy nyitott és szabad párkapcsolatban viszont a szexuális egyenlőséget magától értetődőként fogadják el.  Vagyis a nőnek ugyanolyan joga van  bármilyen szexuális viselkedéshez – így a szex kezdeményezéséhez, elhárításához, módjának alakításához vagy tárgyának megválasztásához – mint a férfinak.  Az igények összehangolása  (kölcsönös alkalmazkodással)  mindkét fél feladata és felelőssége, de szem előtt tartva, hogy ez egyik fél számára se jelentsen áldozatot.

 

Ugyancsak a szexuális egyenlőség jogából következik a  szexuális orientáció  szabad gyakorlatának elfogadása, amennyiben az nem káros sem az egyénre, sem másokra nézve.  Vagyis a homoszexuális  vagy  a biszexuális beállítottságúaknak és általában a „transzgender” igényűeknek egyenlő jogaik vannak a heteroszexuálisan orientáltakkal.  Ezt ma még kevesen tudják elfogadni nálunk,  a trend azonban egyértelmű.  Hasonlóképpen problematikus a helyzet  az életkorhoz kapcsolódó diszkriminációk megszűntetése terén.  Ez részben az idősekre, részben  (és főleg)  a fiatalokra vonatkozik.  Köztudott, hogy a hagyományos,vallási alapú felfogás szerint a fiataloknak tartózkodniuk kell a nemi élet bármilyen formájától, egyrészt, meert ez számukra „bűnös és káros”, másrészt nem is képesek vagy alkalmasak rá.  Ezzel szemben a tudomány legalább száz éve megállapította, hogy létezik nemcsak ifjúkori, hanem gyermekkori szexuális élet illetve viselkedés, s ez kedvező feltételek esetén korántsem káros, hanem hasznos az egyén fejlődése szempontjából.  A kedvező feltételek biztosítása elsősorban az egyéni (pszicho)szexuális fejlődés normális menetének, szabályszerűségeinek ismeretére van szükség.  Vagyis a gyermeki és ifjúkori szexuális megnyilvánulásokat nem tiltani és büntetni, hanem segíteni és irányítani kell, átfogó szexuális neveléssel.  A kulturált szexuális viselkedés, az élvezet és kielégülés képességének kialakítása  ugyanis a testi-lelki harmónia, a jó közérzet egyik legfőbb forrása.

 

Az  érzelmek szexuális kifejezésének joga  első pillantásra kicsit meghökkentőnek tűnhet.  Azonban nyilván nem bármifajta érzelemről van szó, hanem csupán a nemiséggel kapcsolatos  (lehetőleg pozitiv)  érzelmekről.  A  felvilágosult és nyitott személyiségek alap-attitüdje pozitiv viszonyulást jelent a nemiséghez, mint az emberi élet egyik alapvető jellemzőjéhez.  Ezt sokféleképpen, mindenekelőtt a  szexuális  tabuk mellőzésével és az egészséges szexualitás igénylésével lehet kifejezni.  Természetesen csak annyiban, amennyiben ezzel nem sérti mások jogos érdekeit és emberi méltóságát.  De ha pl. szerelmes és viszonzásra, elfogadásra talál, akkor joga van érzelmeinek szexuális kifejezéséhez, szavakkal és testi gyengédséggel egyaránt.  Végeredményben arról van szó, hogy akik igénylik a szexet, pontosabban az erotikus viselkedést, azok ezt megfelelő formában kifejezhetik, s meg is valósíthatják, ha ezzel sem önmagukat, sem másokat nem károsítanak. Ez az önkielégítésre és a szerelem nélküli szexuális kapcsolatra is érvényes, hiszen a megkívánás önmagában is egy pozitiv érzelem lehet.  A lényeg a kihasználás és visszaélés kerülése.

 

Nagyjából ugyanezt fejezi ki a  szabad  szexuális kapcsolatok joga.  Azt jelenti, hogy nem feltétlenül kell házasságot kötni, vagy érzelmileg elköteleződni egy szexuális kapcsolat létesítéséhez vagy fenntartásához.  Ami viszont feltétlenül szükséges:  a helyzet megértésén alapuló, erőszak mentes megegyezés  a kölcsönös őrőmszerzés módjában; s ugyanakkor vigyázni arra, hogy kapcsolatuk ne veszélyeztesse se a résztvevők,  sem pedig mások  jelentős  és jogos érdekeit.  Ezzel a megszorítással lehet a szexuális kapcsolat szabad és erkölcsileg kifogástalan. Az így körülírt, tág keretbe természetesen nem fér bele a gyermekekkel, betegekkel, értelmi fogyatékosokkal vagy a kapcsolatot nem kívánó vagy élvezni nem tudó egyénekkel létesítendő, szexuális kapcsolat.  Beleférhet viszont a házasság előtti, vagy azon kívüli, a hagyományos  (vaginális)  közösüléstől eltérő, hetero-, homo-  vagy biszexuális kapcsolat is, ha megfelel  a jelzett kritériumoknak.  (Amelyek azonban nemcsak a kapcsolatlétesítésre,  hanem annak megszakítására is érvényesek.)

 

Ugyancsak fontos, bár tisztázandó  a  szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően.  Elvileg minden felnőttnek egyenlő joga van a gyermeknemzéshez;  feltéve, hogy képes a szabad és  felelős  döntésre!  A  döntés szabadsága kényszer nélküliséget és szabad elhatározást jelent.  Itt azonban nemcsak a külső, hanem a belső kényszer lehetőségével is számolni kell.  A  döntés akkor felelős, ha  előzetesen és minden lehetséges szempontból figyelembe veszi a gyermeknemzés következményeit, nemcsak önmagára, hanem  az érintett partnerre,  sőt, a születendő gyermekre nézve is. A  döntés csak akkor felelős, ha a partnerek közösen mérik fel és vállalják a gyermeknemzés következményeit és a rájuk háruló feladatokat. 

 

Az eddigiekben vázolt jogok érvényesítése elsősorban az egyéni viselkedésen múlik.  A következő három  szexuális jog  megvalósításához viszont a társadalom bizonyos intézményeinek aktiv közreműködése szükséges.  Ilyen pl.  a tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog.  Ez főleg két dolgot jelent: gondoskodni kell a tudományosan megalapozott szexuális ismeretekről és ezek széles körű hozzáférhetőségéről.  Vagyis az adott ország államilag jóváhagyott és támogatott kutatási és oktatási intézményeinek  gondoskodniuk kell a nemiséggel kapcsolatos kutatásokról – többek közt adatgyüjtésekről, felmérésekről a nemek viszonyát,  szexuális egészségi állapotát és az ebből adódó feladatokat  illetően --,  továbbá ezek publikálásáról a nyomtatott és elektronikus média révén.  A  tudományos  szexológiai ismeretek  közegészségügyi jelentősége és érvényesülése érdekében előnyt kell biztosítani számukra az elavult ismeretekkel és misztikus hiedelmekkel, előítéletekkel szemben   

 

Ezt egyértelműen megerősíti  az átfogó  szexuális neveléshez való jog,  amelynek biztosításában – legalábbis  elvileg – minden társadalmi intézménynek részt kell  vennie.  Kivéve természetesen azokat az intézményeket, amelyek a tudományosan megalapozott és átfogó szexuális nevelésre nem képesek, vagy csak másfajta  (korlátozó, szexellenes)  nevelést tudnának nyujtani.  Elég nyilvánvaló egyébként, hogy az átfogó szexuális nevelés elsősorban a közoktatási és köznevelési intézmények feladata.  Éspedig egyik fő feladata a kulturált magánéletre és egészséges életmódra nevelés keretében, amire a hivatásos nevelőket sokoldalúan ki kell képezni és oktatását külön tárgyként, megfelelő óraszámban biztosítani.  Minthogy a nevelhető egyének univerzális emberi jogáról van szó, ebből senkit sem szabad kihagyni, függetlenül a szülők, vagy más társadalmi tényezők  véleményétől.  Ha a szülők – és általában a felnőttek – nem kapták  meg ifjabb korukban  az említett, átfogó  szexuális nevelést, akkor ezt a felnőtt-nevelés keretében, a médiák segítségével pótolni kell.

 

Mindezekből logikusan következik  a  szexuális egészség védelmének és ápolásának joga.  Ez  elsősorban prevenciót jelent, a szexuális egészséget fenyegető veszélyek elhárítását és az ártalmak megelőzését. Eredményességének feltétele a szexuális egészséget fenyegető tényezők  (negativ külső hatások vagy viselkedési szokások)  időbeni felismerése és megváltoztatása  jogi, pedagógiai és pszichológiai módszerekkel.  Ha pedig már kialakult, szexuális funkciózavarokról, vagy nemi úton terjedő fertőzésekről, esetleg a nemi orientáció zavarairól van szó, akkor  bárki számára igénybe vehető legyen a  pszichológiai vagy orvosi szexuálterápia, éspedig megfelelően képzett  szexuálterapeuták  segítségével. (Lásd: Szilágyi, 2010)

 

Minthogy ez idő szerint  a felsorolt és az Egészségügyi Világszervezet  (WHO)  által is fontosnak tartott  és minden ország jogrendszerébe bevezetésre ajánlott, univerzális szexuális jogok érvényesülését hazánk még nem tudja biztosítani,  egyelőre csak  valószínűsíthető, hogy a nemek viszonyának alakulása  ebbe az irányba tart.  De a történelmi visszapillantás és  a legfejlettebb országok gyakorlata megerősíti ezt a feltételezést. Egyébként a Szexuális Egészség Világszervezetének szakértői testülete 2014-ben felülvizsgálta és 16 tételesre bővítette a szexuális egészség univerzális jogait. (6)

 

Hivatkozások  

  Kirkendall, L.  et al.: The Humanist, 1976/1, published by AHA (elérhető a weben is)

WAS 14. Szexológisi Világkongresszusa,1999. Hong Kong. Declaration of Sexual Rights (internet)

WHO Ajánlások a szexuális egészség védelmére.  In: Szilágyi V. (szerk.): Szexológiai dokumentumok. 2004, Budapest, Magánéleti kult. Al., 140. old.

Szilágyi Vilmos: Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés. 2006, Athenaeum K.

Szilágyi Vilmos:  A nemek viszonyának jövője.  2010, Háttér K.

Declaration of Sexual Rights.  WAS Task Force. 2014  (in internet)

 

 

Nemiségtan

könyvterv 13-17 éveseknek

 

Sajnálatos, hogy köznevelési rendszerünk a nemiséget gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja, mintha nem ismerné fel annak következményeit, hogy az iskolába lányok és fiúk, vagyis nemileg különböző lények járnak, s ebből nemcsak az oktatásra, hanem a nevelő munkára nézve is jelentős feladatok adódnak.  A „Nevelési  tervekben” ugyan olvashatunk néhány szót  ezekről a feladatokról, s a középiskolások számára nemrég megjelent egy hivatalosan is jóváhagyott kis tankönyv-féle  (Forrai Judit:  Párkapcsolat), amely azonban  inkább csak a veszélyek megelőzéséről szól, ám iskolai oktatása ennek sem kötelező, s nem is használják.

 

        De vajon indokolt lenne-e a nemi nevelést csak a középiskolás korosztályra és csak a nagyobb veszélyek elkerülésére korlátozni?  Hiszen már Sigmund  Freud  felismerte, hogy van gyermekkori szexualitás is;  a pszichoszexuális fejlődés pedig már a csecsemőkorban megkezdődik és minden további életkorban folytatódik.  Ma már tudjuk azt is. hogy ez a fejlődés nem ösztönös, vagyis nem biológiailag (genetikusan)  meghatározott, hanem elsősorban a körülményektől, a társas kapcsolatok  fejlesztő vagy gátló hatásaitól – a szélesebb értelemben vett neveléstől – függ. 

 

          Ez többek közt azt jelenti:  ha egy nevelő  gondosan kerüli a nemiség, a szexualitás témáit, ez is egyfajta nevelés, hiszen tanítványai ebből megértik, hogy a szexről nem illik beszélni;  az ilyen „kényes témákat”  kerülni kell  (legalábbis a felnőttek előtt).  Egymás között persze megbeszélik, mert érdekli őket, s innen-onnan  bőven érkeznek hozzájuk a vegyes és félreérthető információk  (pl. filmek pornográf jelenetei stb.).  Ezt a sokféle és gyakran ellentétes hatást  sem a serdülőkor előtt, sem később nem tudják megfelelően feldolgozni és értékelni, ha nem kapnak  fejlesztő segítséget a szülőktől, a pedagógustól  vagy  szakembertől.  Ennek azonban elég kicsi az esélye. 

 

           Az adott helyzet következménye, hogy túlságosan gyakori a tizenéves lányok nem kívánt terhessége és művi abortusza, gyarapodik a nemi úton történő fertőzések száma, nem is szólva a szexuális funkciózavarokról, vagyis a nemi képességek fejletlenségéről, amelyek gyakran tönkre teszik a fiatalkori párkapcsolatokat.  

 

           Részletesebb indokolás nélkül is nyilvánvaló, hogy - lehetőség szerint a szülőkkel együttműködve -  az iskolának az eddigi tantárgyi ismeretadáson kívül a nemiséggel kapcsolatos, korszerű ismereteket és nemi szerepviselkedést is elő kellene segíteni, vagyis fejleszteni.  A pozitiv irányú fejlődés ugyanis másként aligha biztosítható.  A  fejlesztő pedagógia egyik alapvető célkitűzése a gyermekek egészséges pszichoszexuális fejlődésének, szocializációjának biztosítása.  A szükséges fejlesztő hatások előfeltétele egyrészt magának a pedagógusnak pszichoszexuális érettsége és egészsége;  másrészt a nemiséggel kapcsolatos, fontosabb tudományos megállapítások  kompetens ismerete  (különös tekintettel a fiú és lánygyermekek nemi viselkedésének életkori szintjeire és problémáira).

 

          A nembeliség az ember alapvető létmódja, amely szinte minden megnyilvánulásunkat áthatja.  A nemiség tudományterülete, a szexológia  épp olyan nagv és összetett, mint pl. az orvostudomány, amellyel ugyan érintkezik  (pl. szexuálpatológia, szexuálterápia), de sok más ága független az orvoslástól és nem gyógyítani, hanem fejleszteni kíván. (Pl. szexuálpedagógia, szexuáletika, szexuálszociológia  stb.)  A felnövekvő gyermeknek sem terápiára, hanem iránymutatásra és fejlesztő hatásokra van szüksége, hogy megértse és irányítani tudja saját nemiségét. Ez a szexuális kultúra elsajátítását jelenti.

 

           A szokásos „szexuális felvilágosítás”  rendszerint kimerül néhány alapvető anatómiai-biológiai, egészségügyi ismeret közlésével és figyelmeztetéssel a várható veszélyekre..  Ez azonban épp úgy nem elegendő a kulturált szexuális viselkedéshez,  mint  a sorszámok ismerete a matematikai műveletekhez.   A nagy összefüggéseket csak elegendő ismeret birtokában lehet megérteni.  Ugyanakkor az ismeretek alkalmazása is tanulást és gyakorlást igényel.  Szükséges ezért  kezdettől fogva tantárgyi keretben oktatni a nemiségtant, az életkori szinteknek megfelelő, fokozatos bővítéssel.  Érdemes áttekinteni a tantárgy tizenéveseknek szóló, de osztályokra még nem lebontott  törzsanyagának vázlatát:

 

            Nemiségtan

      

   Bevezetés

I.                A nemiség (szexualitás)  fogalma és jelentősége.  A nemiséget vizsgáló tudományok

1.         Biológiai alapok.  Kétneműség, fajfenntartás, egészséges utódnemzés és nevelés 

2.     Nemi viselkedés:  az állatoknál többnyire ösztönös, az embernél tanult és sokféle

     3.  A  nemzéstől fogamzásgátlással elválasztható erotikus izgalmak és élvezetek

 4. A férfiak és nők viszonya a magánéletben és a közéletben: nemi szerepviselkedés

 5.  Au egyén és közösség nemi egészsége – és a védelmét szolgáló  nemi jogok.

 6. Nemiségtudományok (szexológia): A nemi viselkedés  vizsgálata  3  területen: 1.gyermeknemzés, 2.  erotikus  viselkedés,  3.  szociális  nemi szerepviselkedés

 7. A nemiségtan tanulásának célja és szerepe az egyén és a társadalom életében

     Egyéni életünk egyik fő feladata:a sikeres párválasztás. Közéletünk egyik fő feladata a nemek hatalmi egyensúlyának biztosítása. A felkészülés jelentősége.

 8.  Vizsgakérdések és feladatok

 

   II.  A  nemi viselkedés  történelmi  alakulása  

 1.   Állatőseink  nemi viselkedése.  Hasonlóságok és különbségek

 2.  A nemek viszonya az ősi társadalmakban.  Csoportházasság, nőközpontúság,,

         nemi szerepek, családias, törzsi közösségek

 3.   Patriarchátus;  poligámia  vagy monogámia  a magántulajdon megjelenése  alapján.

         A  kialakuló vallásos mítoszok és a tabuk szerepe

          4. Szexuális tabuk és a nemi szerepek alakulása a társadalmi változásoktól függően

    A nemi erkölcs változó  normái

 6. Felvilágosodás és női emancipáció az utóbbi 2-300 évben. Szerelemkultusz, és házasságpiac a kialakuló polgári társadalomban.

 7. „Szexuális forradalom” nem volt. Helyette reformok szükségessége. Magánéleti és közéleti esélyegyenlőség megteremtésének helyzete 

 8.  Vizsgakérdések és feladatok

 

    III.   Az egyéni nemi viselkedés alakulása az élet során:

         Ennek tudományos vizsgálatai:  természet- és társadalomtudományi megközelítések

         A szexuálpszichológia fogalma és újabb eredményei  (tanulás- és szkriptelmélet  stb.)

 

A nemi viselkedés fejlődése   a  serdülőkor előtt:   

      1.  A testi nem felismerése és elfogadása;  nemi azonosulás, és   szereptanulás. 

      2 A gyermeki erotikus reagáló-készség megjelenése. .Erotikus játékok és.fantáziák  Viszony az azonos- és másneműekhez

      3.  Szeretetigény és -képesség a szülő-gyermek viszonyban,  gyermekszerelmek

      4. Nemiségi ismeretek és attitűdök bővülése. Első szabályok, normák hatásai, a bevésődés („imprinting”) szerepe.  A szexuális alap-beállítódás (orientáció)

      5.    Szexuális zaklatások, visszaélések veszélyei és azok elhárítása

       6.  A  serdülés kezdeteis ezek kihatásai a viselkedésre.

       Vizsgakérdések és feladatok

 

A  serdülő- és ifjúkorban: 

      1.  A tizenéves kor szerepe a felnőtté válásban;  elérendő célok

2. Testi változások meggyorsulása (akceleráció); a nemi mirigyek működése  (menstruáció, magömlés), a másodlagos nemi jegyek kialakulása

        Testi problémák, mint zavaró tényezők a tizenéves lányoknál és fiúknál

3.   Szexuális reagálókészség fejlődésének eltérő üteme a fiúknál és a lányoknál. A biológiai okok, a szexuális ingerek és a gyakorlás  szerepe.

4.   A szexuális viselkedés tárgyai és alaptipusai. 

5.  A maszturbáció és a fantáziálás szerepe a pszichoszexuális fejlődésben és a szexuális  irányultság alakulásában.

6.  Szülőkhöz való viszony átalakulása: a kötődés lazulása, lelki önállósodás, mint fejlődési feladat.  Leválási nehézségek, konfliktusok.

7.  Ismerkedés, randevúzás, együttjárások. A tizenéves kori párkapcsolat problémái. Taktikázás, kizárólagossági törekvés, féltékenység, csalódás, szakítások és következményeik A szerelmi képesség fejlődése az éretlentől az érettig.   

8. A petting szerepe a szexuális összehangolódásban., egymás testének és igényeinek megismerésében; jelentősége az orgazmuskészség és a fogamzásgátlás terén 

9.  szüzesség elvesztése  és értékelése. A felkészültség szerepe és hiányának veszélyei.

       A hagyományos közösülés-központúság hátrányai. A csikló és a G-zóna szerepe

I0. A „túl korai” és „túl késői” erotikus kapcsolatok veszélyei. Fiúk és lányok erotikus funkciózavarai (korai vagy hiányzó orgazmus stb.). Megelőzésük vagy megoldásuk (tanácsadás, terápia)     

11   Nem kívánt terhességek. Családtervezés, fogamzásgátlás, művi abortusz   Önsorsrontás. A túl korai (vagy túl késői)  gyermekvállalás.

12.  A szülői szerep követelményei . Érettség a szülőségre. A házas- és családi élet szakaszai és problémái (a nemi kapcsolat elszürkülése, félrelépések stb.).   .            

13   Nemi úton terjedő fertőzések a „vérbajtól” az AIDS-ig. Megelőzésük, felismerésük és kezelésük.  Absztinencia vagy biztonságos szex.                                                                              

14,  Pornográfia-használat  veszélyei.  A prostitúció hatásai az igénylőre és a szolgáltatóra.  A nemi kapcsolat  „árucikké”  válhat .

15   Problematikus viselkedések.  Csábítás, visszaélések, nemi erőszak és zaklatás.  Lelki és jogi következmények. Megelőzés és kezelés

16.  Nemi értékrend, egészség és szexuális alapjogok ifjúkorban. Szabadság és felelősség  elválaszthatatlansága.  A „hűség” értelmezése            

 17. „Normális” és „abnormális”. Konformizmus és deviancia. „Perverziók”, szenvedélybetegségek (addikciók).  Szexuális kisebbségek

 18.  Párválasztási dilemmák és csalódások feldolgozása;  önismeret és emberismeret szerepe. Partnerideál, elvárások, összehasonlítási szint   Párválasztási érettség.

 19.  Játszma-mentes önérvényesítés, alkalmazkodási és egyezkedési készség. Segítség-kérési lehetőségek

igénybe vétele

 20.  A nemi szerepviselkedés és párkapcsolat változó trendjei:  egyenrangú,, nyitott kapcsolatok lehetőségei.

 Vizsgakérdések és feladatok

 

A  felnőttkorban:  

 1.  A párválasztási érettség kialakulása, vagy hiánya.  A házas, családos, vagy  magányos  (szingli) életforma.

 2.  A  házasság-szerű együttélés,  mint elköteleződés  (szerződéses viszony)  céljai és szerepe az egyén és közösség életében

 3.  Gyermekvállalás,  családtervwzés, fogamzásgátlás  A család életének szakaszai

 4.  Egyéni szabadság-  és változatosságigény lehetőségei egy tartós kapcsolatban

 5.   Feszültségek és konfliktusok  kezelése.  Elhidegülési és válási folyamatok

  6.   Az idősebbé válás hatása az egyénre és a partnerkapcsolatra.  Elmagányosodás.

                7.  A tanultakból levonható következtetések  a magánélet alakítására. Életvezetési alapelvek

  Vizsgakérdések és feladatok

 

 

     Igen nagy ismeretanyagról van tehát szó, amit persze a tanulók életkorának és érettségének megfelelően adagolni kellene  De ennek módjára is vannak már követhető példáink.  Elsősorban Németországra gondolhatunk, ahol 1969 óta kötelezően előírták az iskolai szexuális nevelést és ennek a témának óriási szakirodalma van  (Erről lásd az általam fordított és szerkesztett  „Iskolai szexuális nevelés  Németországban”  (2004)  című könyvet.)  Az  USA-ban működő  Szexuális Felvilágosítás és Nevelés  Tanácsadó testülete  (SIECUS)  is összeállította  sok szakember együttműködése révén  a szexuális nevelés hat fő területének életkori szintekre tagolt anyagát  (amelyet a „Szexuálpedagógia” (2006)  c. tankönyvemben ismertetek). Részletes nevelési programokat találhatunk az európai nemi nevelésnek a WHO által jóváhagyott Irányelveiben is. De vannak még újsbb szakanyagok is, amelyek weblapomon hozzáférhetőek.

 

     Egyelőre ugyan a gazai politikai viszonyok még erősen akadályozzák, hogy a nemiség kultúrájának oktatása nálunk is tantárgyi keretben valósuljon meg,  de a nevelési és fejlesztési feladat ettől még változatlan. Valahogyan el kell kezdenünk ezt a munkát, hogy megelőzzük a további, beláthatatlan károkat.  A fejlesztő pedagógia jellemzője ezen a téren is csak a kreativ probléma-megoldás lehet. A könyv terjedelmét  hozzávetőleg  14-16 ív  közöttire tervezem, ábrákkal, a fejezetek végén pedig rövid összefoglalókkal és vizsgakérdésekkel.

                        

      Budapest, 2012  nyarán

                                                                                                                                  Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                                                    

 

 

Fajunk „reprodukciójának” pszichológiájáról

 

A faj „reprodukciójának” alapfogalma a szakirodalomból ismerős ugyan, mégis kicsit pontatlannak tűnik. Az emberi fajfenntartás első kutatói abból indulhattak ki, hogy a faj elöregszik és kihal, ha egyedei nem gondoskodnak saját utódokról, ha nem „reprodukálják”  önmagukat a faj fennmaradása érdekében. Az utódnemzés tehát létérdeke az emberi fajnak. Az alacsonyabb-rendű állatoknál ezt egy ösztönös viselkedés biztosítja, s fölmerült, hogy talán az embernél is, bár a jelek szerint ez elég bizonytalan. Szükséges ezért alaposan tanulmányozni az emberi faj „önreprodukcióját”, vagyis a nemzés, fogamzás, magzatfejlődés, szülés és utódgondozás biológiai folyamatait. Éspedig egészen addig, amíg a „reprodukált”  új fajtársak is képessé válnak a faj fenntartására.

 

A reprodukciónak nevezett utódnemzés és –gondozás azonban elég bonyolult és hosszadalmas folyamat. A nemzéssel és fogamzással kezdődik, amely, mint biológiai folyamat, viszonylag könnyen vizsgálható. A kutatások ezért elsősorban erre irányultak. A folyamat pszichikus vonatkozásai így sokáig figyelmen kívül maradtak. A múlt században, éspedig már annak kezdetén (az eugenika megjelenésével) aztán kezdtek egyre többen rájönni a pszichikus tényezők szerepére az emberi utódnemzésben. Ezzel pedig fokozatosan kialakult egy új pszichológiai diszciplina, amely a fajfenntartás mentális (kognitiv. motivációs, emocionális, szociális és egyéb) oldalát, befolyásoló tényezőit vizsgálja. A korábbi, orvosi és biológiai vizsgálatok mintájára ezt a reprodukció pszichológiájának, vagy reproduktiv egészség-pszichológiának nevezték, mert szorosan kapcsolódott a korábbi , orvosi-biológiai vizsgálatokhoz. Ez a régies, biologizáló szemlélet azonban pontatlan és szimplifikáló volt már akkor is, hiszen a gyermek nem pusztán „másolata” a szülőnek (egyiknek sem!), hanem tőlük több vonatkozásban különbözik. sőt, fejlettebb is lehet. A nemzetközi szakirodalmat ugyan aligha tudjuk korrigálni vagy mellőzni, de a magyar nyelvű publikációkban célszerűbb lenne egy pontosabb, magyar terminust használni, pl. a „fejlesztő fajfenntartás”, vagy az „utódnemzés (és –gondozás) egészségpszichológiáját”.

 

A szakterület identitása és feladata

 

Szerencsére pl.  egy könyvben közölt tanulmányok értéke elvileg független lehet a nemzetközi szakirodalomból átvett terminusoktól. A lényeg az, hogy az egészségpszichológiának ez a szakterülete megtalálja saját identitását, mint az utódnemzés és –gondozás pszichológiája; s tud-e válaszolni azokra a főbb kérdésekre, amelyek az egyén és a társadalom „reproduktiv”, mentális  egészségével kapcsolatban felmerülnek. Ezek részben az utódnemzés orvosi-biológiai ténymegállapításaihoz és terápiás problémáihoz kapcsolódnak, de részben többé-kevésbé függetlenek azoktól. Ezért érdemes lehet abból kiindulni: mi a helyzet az utódnemzéssel (és gondozással) a mai társadalomban, főképpen a saját társadalmunkban. Itt a már meglevő statisztikai adatokra is lehet támaszkodni; előtte azonban tisztázni kell a „reproduktiv egészség” fogalmát, kritériumait, amelyekhez viszonyítani lehet az adott helyzetet.

 

A társadalom szempontjából az egyik fő kritérium – amit népesedési egyensúlynak is nevezhetünk -, hogy a társadalom taglétszáma a körülményektől függően növekedjen, csökkenjen, vagy viszonylag állandó legyen. A népesség fogyásának tendenciája ugyanis épp olyan veszélyes az adott társadalomra (vagy az egész emberi fajra nézve), mint a túlnépesedés tendenciája, amely napjainkban egyre nagyobb veszélye az emberiségnek. A társadalom számára kedvező, „egészséges” termékenységi mutató 1,9 és 2,1 körül lenne; ezzel szemben nálunk az utóbbi évtizedekben 1,2 és 1,3 körül mozog. Főleg, mert jóval több a halálozás, mint a gyermekszűlés. S ezt az évente többtíz-ezres fogyást a bevándorolt letelepedettek száma is csak töredékesen ellensúlyozza. Időnként ugyan a népesedéspolitika próbál ezen javítani, de a kb. egy évszázada tartó népességcsökkenést hazánkban eddig nem sikerült megállítani. Ha ez a tendencia folytatódik, hosszabb távon a nemzetünk létezése kerülhet veszélybe. S aligha jelent vigaszt, hogy több, szomszédos országban, sőt, több nyugateurópai országban is  hasonló  népességfogyás  észlelhető. A modern társadalmak jelentős részében csökken a „reproduktiv” korban lévők utódnemzési, gyermekvállalási készsége, törekvése, motivációja, a megfelelő egészségi állapot ellenére is.  E jelenség magyarázatára rendelkezünk ugyan bizonyos hipotézisekkel, de az okait és változtatásának lehetőségeit valószínűleg csak szociálpszichológiai és egyéb vizsgálatok tisztázhatják. Egy új, a témával foglalkozó tanulmánykötetben (2015) azonban nem találtam kifejezetten ezzel foglalkozó tanulmányt. Inkább az utódnemzés biológiai akadályainak orvosi diagnosztizálásához és kezeléséhez kapcsolódó, pszichológiai megközelítések dominálnak. 

 

Kétségtelen, hogy ezek is hasznosak, bár némileg alárendelt szerepük lehet az utódnemzési és gondozási egészség pszichológiájában. Amihez, mint említettem, először is meg kelleme határozni az egészségpszichológiának ezt az ágát, éspedig a nemi egészség már ismert (WHO, 2002)  meghatározásából kiindulva, különös figyelemmel a kettő – feltehetőleg szoros -  viszonyára. Nemi egészség nélkül ugyanis aligha lehet szó „reproduktiv”  egészségről. Valószínű. hogy mindkettőben negativ szerepet játszanak bizonyos vallási és egyéb hiedelmek, mítoszok vagy ideológiák. A biztonságos fogamzásgátlási lehetőségek kialakulásáig a családtervezés vagy megbízhatatlan volt, vagy nagyon durva, inhumánus módszerekkel történt. Ám a hozzáférés a megbízható módszerekhez sokak számára még ma is nehezen elérhető.

 

Gyermekvállalás és családtervezés

 

Holott a családtervezés készsége és megvalósíthatósága alapvető kritériumnak tűnik  az utódnemzési és –gondozási egészség szempontjából. Ez pedig egyértelműen szociálpszichológiai (és szociális) probléma. Általában nyilván az lenne kedvező, ha  a felnőttséget elérő, 20 és 40 év közötti generáció igényelné az utódok létrehozását és gondozását, s így az optimális népesség-létszám állandósítását. A helyzet azonban másképpen alakult: néhol népesség-csökkenés, máshol túlnépesedés következett be.  Ez a folyamat sokféle, s túlnyomórészt valószínűleg nem biológiai tényezőktől függ, amelyeket igen nehéz tervszerűen befolyásolni, főleg, ha nem ismerjük alaposan. A gyermekvállalás és családtervezés szabályozására azonban nagyon is szükség lenne. S ezt az egészségpszichológiának kellene megalapoznia (az ötletszerű, állami próbálkozások helyett). Ugyanakkor figyelembe veendő, hogy az egyéneknek és pároknak jogukban áll a gyermekvállalás elutasítása melletti döntés is, főleg, ha úgy látják, hogy az bizonyos érdekeiket hátrányosan érintené. A szociálisan kedvező befolyásolás tehát nem történhet pusztán jogi szabályozással, pl. gyermektelenségi adó kivetésével stb. A gyermekvállalás „társadalmi nyomással” történő erőltetése nem célravezető. Inkább  a rendszerint vele járó hátrányok csökkentése mellett a pszichoedukációt, nevelési ráhatásokat lehetne alkalmazni, pl. a gyermekvállalás motiválásával és felkészítésükkel a szülői szerepre. Ez még a homoszexuális párokra is vonatkozik, hiszen gyakran ők is vállalnának gyermeket (amire többféle lehetőség adódhat). Viszont figyelembe kellene venni a genetikus  Czeizel Endre figyelmeztetését is a spermium-állomány romlásáról, fogyásáról és annak lehetséges okairól. Ez szükségessé teszi a leendő szülők genetikai és orvosi vizsgálatát (sőt, indokolt esetben a génbank igénybevételét is).

 

Az utódnemzéssel és –gondozással foglalkozó pszichoedukáció mindenképpen fontos része a nemi nevelésnek, amit az Európai Unió több nyugati országa már kötelezővé tett az iskolák számára.  Minthogy azonban a gyermekvállalás és a termékenységi mutató ott is csökkenő tendenciát mutat (bár kisebb mértékben, mint nálunk!)  a felkészítés és motiválás ott sem elég hatékony. Jogosan merül föl a kérdés: egyáltalán meg lehet-e állítani a gyermekvállalás csökkenő tendenciáját az iparilag fejlett országokban? Ez is egy fontos és tisztázandó, tudományos probléma.  Az nyilvánvaló, hogy nem lehet mindenkitől elvárni a gyermekvállalást. Viszont mindenkit tájékoztatni lehetne ennek szociális és egyéni jelentőségéről és lehetséges előnyeiről. Az ilyen motiválás azonban csak akkor igazán hatékony, ha a gyermekvállalás nem jár életszínvonalat vagy párkapcsolatot érintő, jelentős hátrányokkal. Ezek közül az utóbbi éppen a nemi egészségkultúra oktatásával küszöbölhető ki. Akik pedig vállalkoznának rá, azokat intenzivebb felkészítésben lehetne részesíteni, hogy alkalmasak legyenek a szülői szerepre. Ilyen intenzivebb kurzusok, tanfolyamok eddig csak elvétve fordultak elő. Holott szükségesek és viszonylag könnyen intézményesíthetőek lennének. Tudományos megalapozásukban természetesen döntő szerepe lehetne a „reproduktiv” egészségpszichológiának is.

 

„Reprodukció”  és a művi abortusz 

 

Tény, hogy a spontán vetélés viszonylagos gyakorisága (különösen, ha a megtermékenyült petesejt beágyazódásának elmaradását is ide számítjuk)  erősen csökkenti a szükséges mértékű utódnemzések lehetőségét. Csakhogy a spontán vetélések mellett még mindig nagyon sok (legalábbis hazánkban) a művi vetélés, az orvosi segédlettel (vagy akár anélkül)  létrehozott abortusz.  A statisztikákból tudjuk, hogy az évtizedekkel ezelőttihez képest ugyan sokat javult a helyzet. De még mindig évente 50-60 ezer esetben kerül rá sor, s ezek mintegy 10%-a fiatalkorú nőknél történik. Mindez nemcsak azt teszi nyilvánvalóvá, hogy sokan elzárkóznak a gyermekvállalástól, hanem azt is, hogy alacsony szintű szexuális kultúrájuk folytán mellőzik, nem ismerik, vagy felelőtlenül nem (jól) alkalmazzák a megbízható fogamzásgátló módszereket. S talán abból a – többféleképpen értelmezhető – elvből kiindulva, hogy a nőnek joga van egy nem kívánt terhesség megszakításához, sokan nem tulajdonítanak jelentőséget a nem kívánt fogamzás megelőzésének. Sőt, gyakran úgy gondolják, hogy a művi abortusz elfogadhatóan helyettesíti a fogamzásgátlást. Ugyanakkor általában nincsenek tudatában a művi abortusz későbbi, gyakran káros hatásainak. Ebből következően a „reproduktiv” egészségpszichológia egyik fontos feladata a művi abortuszok minimalizálásának elősegítése.

 

S még egy fontos, eddig mellőzött szempont: a „reprodukció”, mint utódnemzés és gondozás az eugenika értelmében a népesség mennyiségi utánpótlásán kívül az emberi faj minőségének megőrzését, sőt, javítását is szolgálja. Ez a feladat ma (az eugenika reviziójával együtt) különösen indokolt, hiszen társadalmunkban is egyre több  a mozgásszervi, érzékszervi, vagy értelmi fogyatékos, a gyenge vitalitású és pszichés zavaroktól terhelt, vagy szenvedélybeteg ember. Nem is szólva a nemi úton terjedő fertőzések és egyéb (krónikus)  betegségek növekvő számáról, amelyek gyermekvállalás esetén az utódok egészségét és/vagy megfelelő gondozását veszélyeztetik. A sokféleképpen beteg társadalom pedig a faj degenerálódását jelentheti, aminek tragikus következményei lehetnek. Ez a helyzet sürgősen szükségessé teszi, hogy – egyéb intézkedések mellett – a „reproduktiv”  egészség-pszichológia is a fő veszélyek elhárítására összpontosítson:  tudományos munkával, kísérletekkel és javaslatokkal segítse elő, hogy egészséges nemzedékek szülessenek és nőjenek fel.

 

      Ezek a témák azonban még érintőleg is alig  szerepelnek abban a vaskos tanulmánykötetben, amely „Reproduktiv egészségpszichológia” (2015, Eötvös k.) címmel, Rigó A. és  Pápay  N.  szerkesztésében jelent meg. A kötet kb. háromnegyed része a nőkkel, a várandósság biológiai feltételeivel, akadályaival, azok következményeivel és asszisztált elhárításával foglalkozik. Az orvosi, bio-medikális ismertetések túl részletezettnek tűnnek. Kétséges, hogy szüksége van-e az egészségpszichológusnak mindezekre, vagy inkább a fentebb említettekkel foglalkozzon elmélyültebben. Szerencsére több fejezetben a prevenció és annak pszichológiai lehetőségei is kifejtésre kerülnek, bár többnyire a „reprodukció” biológiai feltételeihez vagy akadályaihoz kapcsolódva. Kiemelhető  például a „Termékenység és meddőség mentális reprezentációinak szerepe…” című tanulmány, vagy  „A meddőség, mint trauma és a növekedés lehetőségei”,  továbbá  „A férfiak reproduktiv, mentális egészségéről” szóló rész tanulmányai. Ez a rész azonban aránytalanul kisebb terjedelmű, holott az utódnemzés és gondozás szempontjából hasonló jelentőségű, mint a nők ezirányú attitüdjei és készségei (kivéve talán a fogamzástól a gyermek egyéves koráig tartó időszakot).  Az eddigi gyakorlatban ugyan az anya szerepe az utódgondozásban és nevelésben a kisgyermekkortól a felnőttkorig is jelentősebb, de ez csak „patriarchális szemléleti maradvány”, elavult jelenség, ami változtatásra szorul. Éspedig főleg az egészségpszichológia és a nemi nevelés segítségével. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a két nemnek, mint szülőknek nemcsak az utódnemzésben kell együttműködniük, hanem az utódgondozásban és fejlesztő nevelésben is.

 

A tanulmánykötet szerkesztői (és legjelentősebb szerzői) – mint Bevezetőjükben írják -  arra törekedtek ugyan, hogy „átfogó képet nyújtsanak”  erről a komplex témáról, hogy „az olvasó betekintést nyerjen a magyarországi helyzet pillanatnyi állásába, esetleges problémáiba, kihívásaiba is”, de elismerik, hogy ez csak részben sikerült. Néhány lényeges kérdés tárgyalása ugyanis kimaradt. Ezt a jelen kötet korlátozott terjedelmével magyarázzák, no meg azzal, hogy „nem állnak rendelkezésre megfelelően alátámasztott, empirikus adatok” (bár nyilván más tényezők is szerepet játszanak benne). Kétségtelenül nagy kihívás ez, egy „még gyermekcipőben járó” tudomány számára.  Ám annak örülhetünk. hogy hazai vonatkozásban egy első lépésre már sor került e tanulmánykötet megjelenésével. Elvárható azonban, hogy a közeljövőben sor kerüljön átfogóbb szociál- és egészségpszichológiai vizsgálatokra, a problémák fontossági sorrendjének figyelembe vételével.

 

                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Nemi  egészség kutatása 

Fő hipotézis  és  vizsgálandó dimenziók

 

A kutatás fő hipotézise, hogy a vizsgálandó (lehetőleg) reprezentativ minta túlnyomó többségének hiányos, vagy téves fogalmai vannak pl. a nemi egészségről és a párválasztási érettségről; szexuális viselkedésük ezért a közvéleményben elterjedt mítoszokon és előítéleteken alapul. De minden vizsgálandó témakörhöz hipotézisek kapcsolódnak. A kutatás célja pedig a nemi egészségtudatosság (kognitiv oldal), az attitüdök és a tényleges viselkedés megállapítása és viszonyának tisztázása. A főbb demográfiai adatokat, mint  (viszonylag)  független változókat nem tekintem külön dimenziónak. Ezek rögzítése során pl. a „családi állapot” a szokásos 4 alapkategória helyett pontosított, 12 kategóriás bontásban szerepel, amihez viszonyítva a függő változók relevanciája világosabbá válik. 

A vizsgálat első dimenziója a kérdezettek nemi tájékozottságának és ismeret-igényeinek felmérése. A kérdezettek ráhangolódását a témára egy viszonylag könnyebb attitüd-kérdés segíti elő: az általános nemi tájékozottság megítélése nemek és életkor szerint. Ehhez kapcsolódik a saját nemi tájékozottság megítélése, ami már önértékelő, az önbizalom mértékét jelző attitüd a nemiség vonatkozásában. Ennek pontosítása érdekében indokolt az ismeretek forrásaira is rákérdezni, továbbá arra, hogy vannak-e gátlásai a „kényesnek”  tartott, erotikus témákról folytatandó beszélgetésben.

Az ismeret-hiányosságok és igények felmérése előtt indokoltnak látszik annak biztosítása, hogy a nemiséggel kapcsolatos, legfőbb alapfogalmakat a kérdezett értse és helyesen értelmezze; ezért – egy újabb, angol kutatás példája szerint – szükséges e fogalmak rövid és közérthető definiciója.  Ezek után következhet a fontosabb, főleg erotikus vonatkozású, egyéni ismeret-igények tisztázása.  A válaszok jól mutathatják a szexuális önismeret mértékét, az egyéni tudásszintet, s hogy főleg milyen témákban van szükség felvilágosításra, oktatásra. De a következő 3 kérdés is a tájékozottságot és egyben az alap-attitüdöket vizsgálja; elsősorban a nemi viselkedés ösztönös, vagy tanult jellegét, funkcióját és jelentőségét, a nemek állítólagos különbségét s nemi kizárólagosság vagy változatosság, továbbá az állítólagos „szexuális forradalom” és a nemi kultúra fejlesztésének  megítélésében.

 

A tájékozottság dimenziójához szorosan kapcsolódik a házasság és párkapcsolat attitüdje, mint a vizsgálat második dimenziója. Az alap-attitüd itt a házasság-intézmény jövőjének, továbbá tartós beválása feltételeinek  megítélése; ezeket itt 3 kérdés vizsgálja, de a továbbiakban még más kérdések is. (Módszertani alapelv, hogy nem célszerű egy-egy témakör kérdéseit összesűríteni. Ezért a kérdések itt átmenetileg visszatérnek az erotikus attitüdökhöz és viselkedéshez.)  

 

A következő 11 kérdés egy harmadik dimenzióra, az erotikus viselkedés különböző lehetőségeire irányul. (maszturbáció, vaginális és egyéb közösülés, ezek kezdetének egyéni időpontja, nudizmus és otthoni meztelenkedés, homoszexualitás, pornográfia és prostitúció).  Ide kapcsolódik a művi abortusszal és a fogamzásgátlással kapcsolatos attitüd kérdése, de az erotikus kapcsolat és a szerelem viszonyának és feltételeinek megítélése is; ezekre összesen hat kérdés irányul, ami később kiegészül a problematikus erotikus tapasztalatokban való részvétel lérdéseivel.

 

Az erotikus attitüdök és viselkedés vizsgálata átvezet a párválasztási és párkapcsolati attitüdök és viselkedés dimenziójába.  először öt kérdéssel, majd a nemi egészség kategóriáit követően további kérdésekkel, amelyek már nemcsak a párválasztás motivumait, hanem az együttélés leggyakoribb problémáit, sikerének vagy kudarcának tényezőit vizsgálják  A nemi egészség dimenziójának vizsgálatát, mint a kutatás fő dimenzióját közel 20 kérdés igyekszik tisztázni, a fogyatékosságokat, betegségeket, funkciózavarokat és káros szokásokat, sőt, a gyermekvállalást és nevelést is beleértve.

Hatodik dimenzióként a váratlan nemi közeledések problematikája is helyet kap a kutatásban.  Ez alapjában kétféle lehet: vagy zaklatás illetve erőszak jellegű, vagy pedig kulturált és szívesen fogadott. Itt egyrészt az előfordulást, másrészt a hatást és a következményeket érdemes tisztázni.

 

Ehhez kapcsolódva a kérdőív végül a jelenlegi, állandó partnerrel kapcsolatos viszony dimenzióját igyekszik körülhatárolni: az elégedettség vagy elégedetlenség okaival és megoldásának lehetőségeivel kapcsolatos attitüdöket, és egy „ideális” partner iránti elvárásokat. Befejező kérdés, hogy lenne-e igénye szaksegítségre.  Összesen tehát a pszicho- és szocioszexuális viselkedés 7 dimenziójáról van szó.

 

A  kutatás a magyarországi felnőtt (pontosabban 18-78 éves)  lakosság szélesebb értelemben vett nemi egészségi állapotát  lehetőleg reprezentativ minta vizsgálatával kívánja felmérni, a helyzet javításának érdekében. A kutatás alapjában kérdőíves módszerrel történik, amit a megrendelő bocsát a kivitelező rendelkezésére, személyes kikérdezés céljából A kérdezőbiztosok felkészítésében a megrendelő részt kíván venni;  ellenőrzésük a vállalkozó feladata, éppúgy, mint a (nemek, életkor, isk. végz. és terület szemponzhából) reprezentativ minta kijelölése. A  minta nagyságrendje 1100 érvényesen válaszoló körül lehet. Ebből kb. száz válaszoló a szexuális kisebbségek tagjai közül jöhet. Az életkori megoszlásban a fiatalabb korosztályok (40 év alattiak)  enyhe dominanciája elfogadható

 

A kutatás előtérbe helyezi a nemi viselkedés pszichoszociális és szociokulturális oldalát, pl. a szexuális attitüdöket, viselkedést és orientációkat, ezekhez kapcsolódóan pedig a személyes nemi élményeket, beleértve  a nemi egészség bizonyos vonatkozásait, de főleg a kapcsolatokat. Figyelembe veendő ugyanis, hogy a nemi viselkedés az erotikus, izgalmi folyamatokon és a reprodukción kívül szociális nemi szerepviselkedést is jelent, vagyis kiterjed a nemek igényeire és viszonyára a magánéletben és a közéletben. A kérdezés kiindulópontja tehát, hogy „elsősorban a nemiséggel kapcsolatos véleményeire vagyunk kiváncsiak”.

 

A kérdőív összeállításában figyelembe vettük a jelentősebb külföldi (pl.Kinsey, Janus, Hite) és hazai (pl.Rudas & Heleszta, Tóth L., Forrai J.) hasonló célú adatgyüjtéseit. . (A megrendelő egyébként az utóbbi évtizedekben öt kérdőíves szexológiai adatgyüjtést szervezett, amelyek közül az elsőt az 1976.ban megjelent könyvében ismertette.) A kérdésekre adott válaszok jellege szükségessé teheti  kiegészítő, vagy pontosító kérdések feltételét, s az ezekre adott válaszok rögzítését. Az adatfelvételek folyamán felmerülő problémák kezelése ügyében a kutatásvezető bármikor elérhető A beérkezett adatok gépi feldolgozása megállapodás esetén egy közvéleménykutató cég feladata lenne..Ilyen megállapodás hiányában online adatgyűjtésre is sor kerülhet.

 

Budapest, 2015  ápr. 2.                  Dr. Szilágyi Vilmos 

 

 

 

Hibás párválasztás ellen

(The Philosopher’s mail, 2014)

 

Jól házasodni egyáltalán nem könnyű dologIlyenkor nem árt kissé pesszimistának lenni.  A tökéletes választás nem a szerencse dolga.  A boldogtalanság viszont elég állandónak tűnik.  Egyes pároknál gyakran találkozhatunk olyan prűd és nyomasztó zavartsággal, olyan alapvető összeférhetetlenséggel, amiből úgy tűnik, hogy a minden hosszabb kapcsolatra jellemző, normális feszültségeken és csalódásokon túl valami más is szerepet játszik abban, hogy bizonyos pároknak egyszerűen nem lenne szabad együtt élniük.

Hogyan jönnek létre ezek a tévedések?  Meglepően könnyen és rendszeresen.  Minthogy egy nem megfelelő partnerrel házasodni bárki számára a legkönnyebb, de egyben a legköltségesebb tévedés (amely rendkívül megterheli az államot, a munkavállalókat és a jövő nemzedéket), elég különös és már-már kriminális, hogy az értelmesen házasodás ügyét nem kezelik társadalmi és egyéni szinten nagyobb alapossággal, mint a biztonságos közlekedés, vagy a dohányzás ügyét.

Ez annál inkább szomorúnak tűnik, hiszen valójában a téves párválasztások okát könnyű tisztázni és ezek szerkezete sem meglepő.  Az okok fő kategóriái a következők:

 

1.      Nem értjük  (nem ismerjük) önmagunkat !

A partnerkeresés során olyan igényekkel indulunk, amelyeket egy szép, szentimentális hangulat színez át:  azt hisszük, olyasvalakit keresünk, aki „kedves”, akivel „jó együtt lenni”, aki „vonzó”, vagy „belevaló”. Nem arról van szó, hogy az ilyen vágyak rosszak, csak éppen túl homályos értelműek ahhoz képest, amit leginkább igénylünk: a boldogság esélye érdekében – pontosabban azért, hogy egy rossz házasságot elkerüljünk.

Igen sajátos módon mindenki „lökött” egy kicsit.  Különbözőképpen vagyunk neurotikusak, kiegyensúlyozatlanok és éretlenek, de nem ismerjük ennek részleteit, mert senki sem buzdított bennünket eléggé ezek megismerésére.  Ezért mindenkinek, aki szerelmes, sürgős és legfőbb feladata: alapismereteket szerezni „lököttségének” jellemzőiről. Feladatuk, hogy képesek legyenek szabályozni egyéni neurózisaikat. Meg kell tudniuk, honnan erednek ezek, hogyan hatnak rájuk – s legfőképpen, hogy kik provokálhatják, vagy visszaélhetnek velük.  A jó partnerkapcsolat nem annyira két egészséges személyiség között szokott létrejönni (ilyenekből nem sok akad ezen a bolygón), hanem két hiányos képességű között, akik mégis rendelkeznek azzal a készséggel vagy szerencsével, hogy elfogadható, tudatos alkalmazkodásra találnak viszonylagos gyengeségeik között.

A fő feladat, ami szerintünk nem túl nehéz, ha vészcsengő szólal meg bármely, szóba-jöhető partner esetén.  A kérdés csak az, hol található probléma: talán titkos hajlamunk, hogy dühösek legyünk, ha valaki nem ért egyet velünk;  vagy csak akkor tudunk megnyugodni, ha dolgozunk; vagy elég kényesek vagyunk a szex utáni intimitást illetően; esetleg soha sem tudtuk elég jól megmagyarázni, hogyan és miért jövünk zavarba.  Az ilyen ügyek okoznak újra és újra katasztrófákat, és ezért szeretnénk ezeket idejekorán megismerni, hogy olyan partnert találjunk, aki könnyen elviseli mindezt. Egyszerű, sztenderd kérdés legyen bármely randevú kapcsán: „Mennyire vagy beszámítható?”

Gondot jelenthet, hogy saját neurózisunk alaposabb megismerését nem könnyű elérni.  Ez éveket igényelhet, és olyan helyzeteket, amelyekről még nincs tapasztalatunk.  A házasság előtt ritkán kerülünk olyan dinamikus szituációkba, amelyek egyértelműen visszatükrözik zavarainkat. Ha több, futó kapcsolat azzal fenyeget, hogy leleplezi természetünk „nehéz” oldalait, akkor hajlamosak vagyunk a partnert vádolni, s ezt előbb-utóbb közöljük ezt vele.  Ami pedig a barátainkat illeti, ők nyilván nem törődnek velünk eléggé, így nem motiváltak arra, hogy megismerjék valódi énünket.  Ők csak egy kellemes estére vágynak.  Ezért aztán sohasem látjuk saját természetünk szörnyű oldalait. Ha egyedül dühöngünk, nem ordibálunk, hiszen senki sem hallja;  így aztán fogalmunk sincs a haragunk valódi, romboló  erejéről.  Vagy állandóan dolgozunk, s mert senki sem hív randevúzni, nem értjük, hogy a munkát mániákusan az életünk feletti kontrollra használjuk -  s miért kínos, ha valaki megpróbál ebben megállítani.  Esténként is csak az jut eszünkbe, hogy milyen jó lenne összebújni valakivel, de nem vagyunk képesek szembe nézni saját, intimitást kerülő oldalunkkal, amely hűvössé és idegenkedővé tesz bennünket, ha esetleg úgy érezhetnénk, hogy túl mélyen kötődünk valakihez. A magányos élet egyik legnagyobb „előnye” a tat önáltató illúzió, hogy velönk tulajdonképpen könnyű lehet együtt-élni.

Tulajdonságaink ilyen alacsony szintű, hibás értelmezése esetén nem csoda, hogy fogalmunk sincs róla, milyen partnert kell keresnünk.

 

2.     Nem értünk meg másokat

Ez  azért bonyolult kérdés, mert mások is megrekedtek az önismeret hasonlóan alacsony színvonalán. Igy aztán bármilyen jóindulatúak lehetnek, ők sem képesek  felfogni és tájékoztatni bennünket arról, hogy mi a probléma velük. Persze megpróbáljuk szúrópróbákkal megismerni őket. Meglátogatjuk a családjukat, vagy akár a helyet, ahol iskolába jártak. Megnézzük a fényképeit, találkozunk barátaival. Mindez elősegíti azt az érzést, hogy eleget tettünk házi feladatunknak. Ám ez hasonlít ahhoz a leendő pilótához, aki azt hiszi, hogy tud repülni, miután egy papír repülőt sikeresen felrőptetett a szobában.

Egy fejlettebb, bölcsebb társadalomban a leendő partnerek részletes pszichológiai kérdőíveket töltetnének ki egymással és alaposan kivizsgáltatnák egymást pszichológus team-ekkel. 2100-ban ez már nem fog tréfának tűnni. Inkább az tűnik majd érthetetlennek, miért tartott ilyen sokáig eljutni erre a szintre. Szükségünk van ugyanis arra, hogy megismerjük az intim, lelki működésmódját annak a személynek, akivel házasodni készülünk. Szükséges megismernünk véleményét és attitüdjeit a tekintélyről, a megalázásról, az intrspekcióról, a szexuális intimitásról, a projekcióról, a pénzről, gyermekekről, öregedésről, hűségről és ezer más dologról. Ezeket az ismereteket nem lehet a szokásos csevegés révén megszerezni.

Mindezek hiányában nagyrészt csak a látszat vezet bennünket. Mintha olyan sok információt lehetne leolvasni a szeméről, az orráról, a homlokáról, a szeplők eloszlásárból, a mosolyaiból. Ám ez csak annyira megbízható, mint azt hinni, hogy egy atomerőmű fényképének megtekintése mindent elárul nekünk az atommag-hasadásról.

Sokféle jó tulajdonságot „bele látunk” abba, akit szeretünk, bár azok csak látszólag nyilvánvalóak. Egy egész személyiséget elővarázsolni néhány apró – bár igen hangsúlyosnak látszó – részletből kb. olyan, mintha valakinek a jellemét egy arc vázlatrajzából ítélnénk meg. Nem úgy látjuk, mint egy olyan ember képét, akinek nincsenek orrlyukai, hajválasztékai és szempillái. Anélkül, hogy észrevennénk, mit teszünk, kitöltjük a hiányzó részleteket. Az agyunk működése néhány apró, látható vonásból egész alakot konstruál – s ugyanezt tesszük, ha a jövendőbeli házastársunk személyiségéről van szó.  Vagyis rutinos művelői vagyunk a dolgok alakításának, sokkal inkább, mint gondoltuk volna, s ezért persze drágán fizetünk.

A működőképes házassághoz szükséges felkészültség szintje jóval magasabb, mint amit társadalmunk elismerni, támogatni és megszervezni tudna – ezért a házasodási gyakorlatunk alapvetően elégtelen.

 

3.      Nem szoktunk hozzá, hogy boldogok legyünk

Hitünk szerint a boldogságot a szerelemben keressük, de ez nem ilyen egyszerű. Időnként úgy tűnik, hogy inkább családias, bizalmas viszonyokat keresünk, ami elég bonyolulttá tesz bármely, boldogságra irányuló tervet.

 

Felnőtt korunkban többnyire felújítunk bizonyos, gyermekkorunkból ismert érzelmeket. Gyermekként ismertük meg és értettük először, hogy mit jelent a szeretet. Ám sajnos, ezek a tapasztalatok nem mindig voltak őszinték. Az a szeretet, amit gyerekként megismertünk, körül lehetett fonva más, kevésbé kellemes mozzanatokkal: ellenőrzéssel, megalázással, magára hagyással, kényszerű hallgatással, vagyis szenvedéssel.

Ezért aztán felnőttként esetleg visszautasítunk bizonyos egészséges jelölteket, de nem azért, mert rosszak, hanem  éppen mert túlságosan kiegyensúlyozottak (túl érettek, túl megértőek, túl megbízhatóak), s ez a sok kedvező vonás furcsának, idegennek, majdhogynem nyomasztónak tűnhet. Helyettük olyan jelöltek felé fordulunk, akik felé a tudattalanunk irányít. Nem mintha nagyon tetszenének nekünk, hanem mert a már megszokott módon frusztrálnak bennünket.  

Azért választunk rossz házastársat, mert a jobbakat indokolatlanul rossznak véljük. Ugyanis nincs élményünk az egészséges kapcsolatról, mert a szerelmet fontosabbnak tartjuk, mint az elégedettséh érzését.

 

4.     A  szingliség  szörnyű  dolog

Sohasem vagyunk megfelelő lelkiállapotban ahhoz, hogy racionálisan válasszunk partnert, ha az egyedül maradást elviselhetetlennek tartjuk. Teljesen meg kell békülnünk az évekig tartó magányosság perspektivájával annak érdekében, hogy esélyünk legyen egy jó intimkapcsolat kialakítására. Vagy jobban szeretjük, ha nem maradunk szinglik, mint azt a partnert, aki megszabadít tőle.

Sajnos, a társadalom egy idő után veszélyesen kellemetlenné teszi a szingliséget. A közösségi élet kezd elsorvadni, a párokat túlságosan fenyegeti a szinglik függetlensége, ezért nem nagyon hívják meg őket, s aki egyedül jár moziba, az kezdi magát különcnek érezni. De a szexuális élet terén is adódnak nehézségek. A modern élet feltételezett szabadsága és minden vivmánya ellenére igen nehéz lehet ezt jól elrendezni. S ha ez rendszeresen új partberekkel várható, akkor ez 30 éves kor után már kiábrándulással végződhet.

Sokkal jobb lenne a társadalmat úgy átrendezni, hogy hasonlítson egy kibbuchoz vagy egyetemhez. – közös étkezéssel. megosztott kényelmi lehetőségekkel, állandó partikkal és szabad szexuális keveredéssel. Ily módon bárki, aki házasodás mellett döntött, az ezt nyilván az együttélés pozitivumai miatt teszi, s nem azért, mert a szingliség negativumai elöl akar menekülni.

Amikor a szex csak házasságon belül volt elérhető, sokan rájöttek, hogy ez rossz házasságokat eredményez: csak olyasmi volt vele elérhető, amit a társadalom indokolatlanul elnyomott. Ma már sokkal szabadabban választhatunk házastársat, mert nem egyszerűen a szex iránti vágyra reagálunk.

De más területen is maradtak hiányosságok. Ha egy társaság csak párok számára elérhető, akkor a szinglik látszólag párt alkotnak, hogy így őrizhessék meg önállóságukat. Ideje lenne felszabadítani a társulásokat a párban élés béklyóitól, s olyan korlátlanná és könnyen elérhetővé tenni, ahogyan azt a dzexuális felszabadítók elképzelték.

 

5.      Az ösztönnek még túl nagy a  presztizse

A régi időkben a házasság racionális üzlet volt: a saját birtokodat össze kellett kapcsolni az övékével. Ez hideg, könyörtelen ügy volt, és teljesen független a résztvevők boldogságától. Még ma is sebzettek vagyunk emiatt.

Az érdekházasságot az ösztönös házasodás váltotta fel, vagyis a romantikus házasság. Ez előírta,hogy a párválasztásban csak az érzelmeink vezéreljenek. Elegendő, ha szerelmesnek érezzük magunkat. Nincs szükség több kérdésre. Az érzelem győzedelmeskedett. A kívülállók csak tapsolhatnak az érzelem érkezésének, úgy tisztelve azt, mint egy isteni szellem látogatását. A szülők ugyan megrémülhettek, de fel kellett tételezniük, hogy a pár jobban tudja. 300 évig kollektiven reagáltunk az évezredek ellenében, nagyon szerencsétlen, előítéletekre alapozott sznobséggal  és a fantázia hiányával.

Olyan pedáns és óvatos volt a régi érdekházasság, hogy az érzelmi házasság egyik jellemzője lett az a hiedelem, miszerint nem érdemes sokat töprengeni azon, hogy ki miért házasodik. A döntés elemzése „romantika-ellenesnek”  tűnt. A mellette vagy ellene szóló érvek felsorolását is abszurdnak és fagyosnak tartottál.  A legromantikusabb eljárás: váratlan gyorsasággal tenni ajánlatot, esetleg csak néhány hét után, a lelkesedés rohamában, amikor nincs esély a szörnyű „megfontolásra”, ami garantálta százezrek nyomorúságát a korábbi években. Az ebben szerepet játszó vakmerőség a házasság működőképessége jelének tűnt, éppen mert a biztonság régi fajtája veszélyesnek tűnt a boldogságra.

 

6.      Nem járunk a szerelem iskoláiba

Elérkezett az idő a házasság harmadik fajtájára, a pszichológiailag megalapozott házasságra. Ahol nem a vagyon, vagy pusztán az érzelem miatt házasodunk, hanem csak akkor, ha az érzelmet vizsgálatoknak vetettük alá, és a saját,valamint a partner érett tudatosságának pszichikus védelme alá  helyeztük.

Ma még megbízható információk nélkül házasodunk. Szinte sohasem olvasunk szakkönyveket a témáról, sohasem töltünk el egy kis időt gyermekekkel, nem érdeklődünk behatóan más házaspároknál vagy elváltaknál. Anélkül vágunk bele, hogy pontosan ismernénk, miért romlanak el a házasságok. Csak feltételezzük, hogy ennek oka az ostobaság és a résztvevők hiányzó képzelete.

Az értelmes házasság korában ajánlatos figyelembe venni a házasodás alábbi kritériumait:

-        kik az ő szüleik,

-        milyen vagyonnal rendelkeznek,

-        kulturálisan mennyire hasonlóak,

A romantikus korban az alábbi jellemzőket tartották döntőnek:

-        mindig a szerelmére gondol,

-        az erotika megszállottja,

-        azt gondolja, hogy elragadóak,

-        arra vágyik, hogy mindig együtt legyenek.

Új kritériumokra van szükségünk. Meg kell vizsgálnunk:

-        mennyire beszámíthatóak,

-        hogyan tudnak gyermeket nevelni együtt,

-        hogyan tudnak együtt fejlődni,

-        hogyan tudnak barátok maradni.

 

7.      Tartósítani kívánjuk a boldogságot

Elszánt és végzetes késztetést érzűnk arra, hogy próbáljunk állandóan kedves dolgokat tenni. Szeretnénk megszerezni a nekünk tetsző kocsit, szeretnénk olyan vidéken élni, amit turistaként élveztünk. S azzal kívánunk házasodni, akivel nagyon jól éreztük magunkat. Úgy képzeljük, hogy a házasság garantálja azt a boldogságot, amit valakivel élveztünk. Ugyanis állandósítani fogja azt, ami egyébként futólagos. Segíteni fog palackozni azt az örömünket, amikor a házasság gondolata először jutott eszünkbe: amikor Velencében voltunk, a lagunán, egy motorcsónakban, amikor a lemenő Nap arany foltokat dobott a tengerre; amikor az étlapot nézegettük egy kis halvendéglőben; amikor szerelmünk egy kasmir tréningruhában ült az ölünkben… Azért házasodunk, hogy ezt az érzést tartósítsuk.

Sajnos, nincs feltétlen oksági kapcsolat a házasság és az ilyen érzelmek között.  Az érzelmeket Velence hozta létre, egy különleges nap, a munka hiánya, egy közös ebéd élvezete, kéthavi ismeretség valakivel stb. A házasság egyiket sem garantálja. Egyáltalán nem tartósítja a pillanatot. Ez a pillanat ugyanis annak következtében jütt létre, hogy egymást nemrég megismertük, hogy épp szabadságon voltunk, egy szép hotelben, a Grand Canal közelében, egy kellemes délutánt töltöttünk a Guggenheim múzeumban, vagy hogy éppen egy csokifagylaltot nyalogattunk.

A házasságkötés nem képes egy kapcsolatot ebben a szép állapotban megőrizni. Nem feladata a boldogság-érzésünk tartalmának ezen a fokon tartása. Valójában a házasság biztosan el fogja mozdítani a kapcsolatot egy egészen különböző irányba: az együtt-lakáshoz, hosszas változásokhoz, a gyerek(ek) megjelenéséhez. A régebbi időkből egyetlen közös tartalom marad: a partner. S róla akár az is kiderülhet, hogy rossz tartalom volt.

A 19. század impresszionista festőinek volt egy elgondolásuk az átmenetről, ami jobb irányba vezethet bennünket. Ők elfogadták, hogy a boldogság átmeneti jellegű vonása az emberi létnek,  s ez segíthet megbékülni ezzel a ténnyel. Sisley festménye egy francia, téli tájról  pl. egy sor vonzó, de nagyon tünékeny dologra koncentrál. Esteledik, a nap fénye épphogy áttör a tájon. Az égbolt parázslása a csupasz ágak vonalait fellazítja. A hó és a szürke falak nyugodt harmóniájuak, a hideg elviselhető, csaknem élvezetes. Ám az éjszaka perceken belül lezárja az egészet.

Az impresszionizmust az a tény érdekelte, hogy az általunk kedvelt dolgok legtöbbje megváltozik, csak rövid ideig jelenik meg, aztán eltűnik. Dicsőíti azt a boldogságot, amely nem évekig, inkább csak pillanatokig tart. Ezen a festményen a hó kedvesnek tűnik, de el fog olvadni. Az égbolt szép ebben a pillanatban, de el fog sötétülni hamarosan. Ez a művészeti stílus olyan készséget fejleszt, amely túl terjed a művészeten; az elégedettség rövid életű pillanatainak elfogadásáig.

Az élet csúcsai rövid ideig tartanak. A boldogság nem jön évekig tartó egységekben. Az impresszionisták nyomán fel kell készülnünk a mindennapi örömök elszigetelt pillanatainak megbecsülésére, ha azok elérnek bennünket; de anélkül, hogy tévesen állandónak hinnénk azokat, vagí igényünk lenne átvinni azokat egy házasságba.

 

8.      Azt hisszük, hogy különlegesek vagyunk 

A statisztikák nem éppen bátorítóak. Mindenki a rossz házasságok ezernyi példáját láthatja. Látták, ahogy barátaik megpróbálták és kudarcot vallottak. Pontosan tudják, hogy a házasságok általában hatalmas kihívásokkal szembesülnek. Ennek belátását mégis nehezen alkalmazzuk a saját esetünkre. Anélkül, hogy tudatában lennénk, feltételezzük, hogy ez a szabály csak másokra érvényes.

Ennek oka az a statisztikai esély, miszerint a házassági kudarcok fele teljesen elfogadható, feltéve, hogy – szerelmesek lévén – úgy érezzük, jóval több, rendkívüli furcsaságot is leküzdöttünk már. Akit szeretünk, az milliók között egyetlen, kivételes személy. Egy ilyen nyerő beállítottsággal a házasodási játszma egészen elfogadhatónak tűnik. Ilyenkor hallgatólag kivonjuk magunkat az általánosításból. Emiatt ugyan nem vagyunk vádolhatók, de előnyös lehet, ha arra bátorítanak, hogy önmagunkat is az általános törvényszerűségek alanyának lássuk.

 

9.   Nem kívánunk tovább a szerelemről gondolkozni 

A házasodás előtt valószínűleg sokféle zűrzavar előfordult szerelmi életünkben. Például megpróbálkoztunk olyanokkal, akik nem szerettek, elkezdtünk és abbahagytunk kapcsolatokat, végtelen partikra jártunk annak reményében, hogy találkozunk az igazival, ismertünk elragadtatást és keserű kiábrándulást.

Nem csoda, hogy egy bizonyos ponton elegünk lett az egészből.  Házasodási törekvésünknek részben az az oka, hogy lelkünkben összetört a szerelem mindent átható vonzereje. Kimerültünk a melodrámáktól és zűröktől, amelyek sehova sem vezettek. Másféle kihívások érdekelnek. Azt reméljük, hogy a házasság végleg kizárhatja a szerelem fájdalma hatását az életünkre. A nyugalmat azoban hiába várjuk: a házasságban épp annyi kétség, remény, félelem, elutasítás és csalódás fordulhat elő, mint a szingli életben. Csak kívülről tűnik úgy, hogy a házasság békés, eseménytelen és kellemesen unalmas.

A felkészülés a házasságra ideális esetben nevelési feladat, ami az egész kultúra ügye. Már nem hiszünk a dinasztikus házasságokban. Már kezdjük látni a romantikus házasság hátrányait. Elérkezett a pszichológiailag megalapozott házasságok korszaka.

 

                                                                                            Fordította:  Dr. Szilágyi Vilmos

  

 

„Szexuálpszichológia”

szakirányú továbbképzési szak 

Dr, Szilágyi Vilmos  javaslata, 2015

 

 

1.  A  szakirányú  továbbképzés  megnevezése:   Szexuálpszichológia

 

2.  A  szakképzettség  oklevélben  szereplő  megnevezése:  Szexuálpszichológus

 

3.  A  szakirányú továbbképzés  képzési  területe:  ELTE  PPK

 

4         A  képzés  típusa: pszichológiai kégzettségre épülő, szakirányú  továbbképzés

 

5         A  szakirányú továbbképzésre történő felvétel feltételei:

           Az ELTE PPK pszichológia szakán szerzett, MA szintű (vagy BA + egészségpszich.) diploma, s megfelelő motiváció.

 

6.   A  képzési  idő:  4  félév

 

7.  A  szakképzettség megszerzéséhez összegyüjtendő  kreditek száma:  120

 

8.  Ellenőrzési,  értékelési  módszerek:

          A jelentkezők a tanulmányok megkezdése előtt tudásszint-felmérő, attitüd- és   motivációmérő tesztet töltenek ki, majd ezek módosított változatát a 2, és 4. félév végén is.

         Az ellenőrzés és értékelés módja tantárgyanként meghatározva  kollokvium  vagy gyakorlati jegy  lehet.  A képzés teljesítésének feltétele a tantervben előírt tantárgyak abszolválása,  a szakdolgozat elkészítése és a záróvizsga letétele.

         A  szakdolgozat  olyan írásbeli dolgozat, amely a szexuálpszichológia valamely elméleti vagy gyakorlati témáját dolgozza fel;  a tanult ismeretek, készségek és attitűdök önálló, kreativ alkalmazása a releváns szakirodalom feldolgozásával.

        A záróvizsgára bocsátás  feltétele a tantervben előírt, valamennyi tanulmányi és vizsgakötelezettség teljesítése  és a bírálattal elfogadott szakdolgozat.  A záróvizsga része a szakdolgozat-védés és a képzés témaköreit átfogó, komplex  záróvizsga-tételekből tett  szóbeli vizsga.  Érdemjegye  ötfokozatú jegy, amely a szakdolgozat védése alapján kapott érdemjegy és a szóbeli vizsgán nyújtott teljesítmény  átlaga.

 

9.  Tevékenységek, amelyek végzésére feljogosít a végzettség:

-  A  nemi egészségnevelés  szükségességének és igényének felmérése, beleértve a közösség  és/vagy egyének  nemi neveltségi szintjének mérését.

-    A  szükséges  nevelési programok és eljárások megtervezése, megszervezése.

-   A  pedagógusok nemi alapattitűdjeinek és ismeretszintjüknek  vizsgálata  és ilyen irányú továbbképzésük  elősegítése  a „szexuálpszichológiai minimum” elérése érdekében.

-   Az iskola és más intézmények, szervezetek bevonásával  felmérheti a nemi kultúra családon belüli tényezőit, különös tekintettel a szülők  nemiséggel kapcsolatos attitűdjeire és nevelési stílusára.

-   Szükség esetén  szexuálpszichológiai tanácsadást szervezhet,  egyéni vagy csoport-módszerek alkalmazásával („szülők iskolája”), a kettős nevelés kiküszöbölése és a kooperáció  fejlesztése érdekében.

-    A  különböző intézmények és szervezetek  (egészségügyi, ifjúsági és tömegszervezetek)  valamint a média  nemi nevelési hatásainak és lehetőségeinek felmérése  és  befolyásuk pozitiv irányú  fejlesztése.

 

10.   A  képzés  során  elsajátítandó  kompetenciák:

         (tudományos ismeretek, a szexuális kulturáltság pozitiv attitűdjei, a szakképzettség alkalmazásának  készségei az adott környezetben és tevékenységrendszerben)

 

1.      Szociális és emocionális intelligencia  (empátia, együttműködés, szakmai önismeret)

2.      A  „szexuálpszichológia  minimumának”  alapos ismerete 

3.     A nemi működéseket veszélyeztető vagy károsító  organikus, szociális és pszichés tényezők  (testi betegségek; erőszak, visszaélések;  gátlások, elfojtások stb.) ismerete

4.      A  szexuális és pszichoszexuális  fejlődés  korszerű  elméletének ismerete.

5.      A  szexuális viselkedés  történelmi változásainak ismerete,  az emberré válástól napjainkig.

6.      A  nemiségtudomány és a szexuális reform-mozgalmak  történetének vázlatos ismerete.

7.      A  szexuális kisebbségek  és devianciák tudományosan megalapozott értékelése.

8.      pornográfia és a prostitúció  története és értékelése.

9.      A  nemiséggel kapcsolatos  emberi jogok  ismerete.

10.  A  nemi szerepek korszerű  értelmezése.

11.  A közösségek és egyének nemi neveltségi szintjének objektiv felmérése.

12. Az  adott esetben szükséges  nemi nevelési program megtervezése,  megszervezése.

 

.Az előadásokhoz 2:1 arányban gyakorlatok kapcsolódnak (szakirodalom feldolgozás, esetmegbeszélés).

  

   11.       A  szakképzettség  szempontjából  alapvető  ismeretkörök:

 

  1. Az alapfogalmak meghatározása  (szexualitás,  pszichoszexualitás stb.)

 

  1. A  szexuálpszichológia  kialakulása és fejlődése,  alkalmazási  területei, kapcsolatai

 

  1. A  szexuális  viselkedés  történelmi  előzményei  (emberré válás,  ókor, középkor)

 

  1. Férfiuralom,  érdekházasságok.  Felvilágosodás,  romantikus  szerelem-kultusz

 

  1. A  20.  század szexuális  pluralizmusa:  nőmozgalom,  liberalizálódás,  szexológia

 

  1. A  prostitúció és a  pornográfia  terjedése okainak és hatásainak értékelése

 

  1. Normalitás  és abnormalitás,  szexuális  egészség és  szexuális  jogok

 

  1. A  házasság és a család formái.  Az  együttélés  régi és új modelljei

 

  1. Nemi  képességeink  eredete.  Ösztönelmélet, szociális tanuláselmélet, scriptelmélet

 

10.  Szexuális  identitás, gender, transzgender, a nemi. kisebbségek értékelése

 

11.  A  nemi  alap-orientációk  és  fokozataik  (hetero-, homo-, biszexualitás)

 

12.  Pszichoszexuális fejlődés az első  évtizedben; a  gyermeki szexualitás

 

13.   Serdülőkori pszichoszexuális fejlődés. Akceleráció, maszturbáció, a nemek eltérő fejlődése 

 

14.   A  szerelmi képesség eredete és fejlődése;  a rajongástól a párválasztási  érettségig

 

15.   Gyermekvállalás, családtervezés, fogamzásgátlás, abortuszok. Szülés utáni szexuális problémák 

 

16.  A nemi úton terjedő fertőzések tipusai,  megelőzésük és kezelésük lehetőségei

 

17.   Szexuális funkciózavarok  formái, okai és megelőzése nők és férfiak esetében

 

18.   Pszichoszexuális fejlődés a  felnőttkorban;  partnerideál,  házassági  elvárások és konfliktusok

 

19.  Premaritális és extramarutális kapcsolatok  értékelése. A válási trauma feldolgozása

 

20.   Az idősebbé válás  szexuális  problémái. A „kapuzárási pánik”.és a magányosság

 

     Ezt a szexuálpszichológiai tematikát könnyen lehet négy félévre bontani, a kreditpontok megosztásával együtt.

 

       A képzés célja és szociális  indoklása:

 

       A  szexuálpszichológiának, mint a pszichológia egyik fontos ágának fő feladata a nemi  egészség védelme és erősítése, amelyet a  WHO  határozott meg, utalással a szexuális jogokra. Sajnos, az emberi jogok közül éppen a szexuális jogok még kevéssé ismertek.  Egyrészt, mert a  Szexológiai Világszövetség  csak 2000 körül határozta meg azokat pontosabban, másrészt pedig  még szinte sehol sem tartották fontosnak az állami és civil szervezetek, hogy széles körben ismertessék és figyelembe vegyék azokat.  Ez nyilván összefügg a hagyományos  „szexuáltabu”  szemléletének részbeni továbbélésével  és a korszerű, átfogó szexuális kultúra tanításának mellőzésével. 

 

Holott a  szexuális egészséget sokféle veszély fenyegeti.  Ilyen például  a házasság és a család mai világválsága, amely a válások számának folyamatos növekedésében, a házasságkötés és a gyermekvállalás kerülésében nyilvánul meg.  Köztudott, hogy hazánkban is  évtizedek óta jóval kevesebb gyermek születik, mint ahány ember meghal,  így nemzetünk létszáma évről-évre fogy.  Az utóbbi években hazánkban évente kb- 90 ezer gyermek született, közülük  6-7 ezer fiatalkorú  anyáktól  (évente 100-120-an 14 éven aluli lányoktól).  Azonkívül évente  40-50 ezer  művi abortuszra került sor;  ezek közül  évi  6-7 ezer a  15-19 éveseknél,  évi kb. 150 pedig  13-14 éves lányoknál.  Vagyis hazánkban a művi abortuszok kb- 10%-a  fiatalkorúaknál történik  (míg a nyugateurópai országokban alig 1%).  Minthogy pedig a művi abortuszok gyakran  meddőséghez és szexuális zavarokhoz vezetnek, nyilvánvaló, hogy ez is veszélyezteti a szexuális egészséget.

 

Egy másik, súlyosan veszélyeztető tényező a nemi erőszak,  és a felnőttek visszaélése a gyermekek kiszolgáltatott helyzetével, ami egész életre kiható  traumát eredményezhet, s gyakori következménye a prostituálódás.  Hazánkban több tizezer nő és több ezer férfi  él „szexuális szolgáltatásokból”, s ezzel súlyosan károsítja önmaga és kliense testi-lelki egészségét.  A veszélyeztető tényezők további csoportjai a  nemi úton terjedő betegségek  és a ma már népbetegségnek tekinthető  szexuális funkciózavarok, amelyek az újabb felmérések szerint a felnőtt népesség közel felét érintik.

 

A fiatalok körében végzett felmérések  jelentős szexuális tájékozatlanságról tanuskodnak.  A tudományosan megalapozott, átfogó és intézményes nemi nevelés  terén több évtizedes lemaradást kell behoznunk. A  WHO  2000-ben publikált Ajánlásai a nemi egészség védelmére hangsúlyozottan szükségesnek tartják  az egészségügyiek és a pszichológusok, pedagógusok  szexológiai  képzését  és az átfogó szexuális nevelés intézményesítését.  A  WHO  szerint  „az iskola  ideális környezet a szexuális nevelés számára, ezért ezt a kormányoknak el kellene rendelniük… különösen a felnőttnevelés  (pl. a tanárképzés)  intézményei segíthetik elő a szexuális egészséget, amennyiben a szexológiát oktatják.”   Hangsúlyozzák azt is, hogy  „az értelmi és testi fogyatékosok  ugyanúgy jogosultak az átfogó szexuális nevelésre, mint bárki más.”

 

Minthogy hazánkban sem a szülők, sem a közneveléssel és közvélemény-formálással foglalkozó szakemberek nem kaptak eddig érdemleges felkészítést a szexuális-párkapcsolati problémák megelőzésére és megoldásuk elősegítésére, első lépésként szükség van  minél több, kompetens szakemberre, akik felkészültségük alapján segíteni tudnak a fiatalok és felnőttek nemi kultúrájának fejlesztésében, az átfogó, preventiv nemi nevelés intézményesítésében.  Ezt a munkát igyekszik fejleszteni a beinduló  szakmai továbbképzés.

 

Alkalmazási területek

   (E téren egyetértek a Pedagogikum által elfogadott továbbképzési tervvel) 

 

 

    

Fajunk  alapkrizisének  megoldása

Egy utopikus  javaslat

 

Az emberiség  alapproblémájának, válságának legfőbb tünetei:  a túlnépesedés, a környezetszennyezés  és klimaváltozás, továbbá (következményes és erősítő, részben kiváltó)  kísérőjükként az intellektuális és morális züllés, hanyatlás, a prostitúció terjedése, az agresszió növekedése  stb.

 

Majdnem reménytelen feladat a bolygónkon uralkodó emlősállat, az emberi faj közel 8 milliárd fős túlnépesedését visszaszorítani a tartósabb túlélést lehetővé tevő, kb. 2-3 milliárdos  szintre..  Egy atom-világháború ugyan  ezt radikálisan megoldhatná, de ez már a létét is veszélyeztetné..  Más megoldáshoz jóval több idő (min. 100 év)  kellene, a tünetek okainak feltárásán alapuló, radikális és globális intézkedésekkel. Nem elég ugyanis pusztán a tüneteket kezelni, ha nem vesszük figyelembe, hogy mi hozta létre azokat.

 

Könnyen belátható, hogy a környezetszennyezés  (s az ebből adódó klimaváltozás) főleg a bolygó jelentős nagyságú földrészei (Kina, Délázsia, India, Afrika és Délamerika)  túlnépesedésének következménye. Egyiptom lakossága pl. az utóbbi száz évben négyszeresére (20-ról 80 millióra) nőtt.  Európa és néhány más, fejlett régió viszont a népesség fogyásával és elöregedésével küzd.  Ezért szorgalmazzák a szaporodást, vagy hajlamosak a bevándorlók mérsékelt, szabályozott befogadására.  Így viszont a túlnépesedett régiókból milliós tömegek indulnak feléjük, s veszélyeztetik jólétüket és kultúrájukat. A népesedés szabályozása napjainkra világproblémává, sőt, fajunk létkérdésévé vált. 

 

Sürgető tehát a kérdés:  mi lehet az oka bolygónk emberi  túlnépesedésének?

 

Láthatólag a szegényebb, iparilag fejletlenebb régiókban születik túl sok utód, holott épp a szegénység indokolná a reprodukció visszafogását. Csakhogy a hatalmat birtokló férfiak ezekben a régiókban sem törekszenek erre.  Vagy azért, mert ismerik ennek biztonságos és emberséges lehetőségeit; vagy drágának és nem a saját felelősségüknek tartják ezt.  De  a  nőknek sem teszik hozzáférhetővé az ésszerű  családtervezést, a korszerű fogamzásgátlók használatát.  Hivatkoznak a vallásra, amely szerint a nő hivatása a  gyermekek szülése és gondozása,  A sok gyermek aztán  elsősorban az anyáknak okoz igen sok gondot és túlterhelést, Ugyanakkor mégsem törődnek velük a férfiak. Vagy elhagyják őket, vagy elegendőnek tartják minimális  ellátásukat, miközben önmaguk helyett az anya felelősségét hangsúlyozzák.  Mindez évezredek óta , a patriarchátus kialakulása óta így van. 

 

A  patriarchátus, mint alapvető ok

 

         Bár a férfiuralom az utóbbi évszázadban gyengülni kezdett,  a társadalom vezető poziciói és a szociális-politikai hatalom változatlanul a férfiak kezében van. A ma működő pártok kivétel nélkül patriarchális pártok, vezetőik és parlamenti képviselőik túlnyomórészt férfiak.  A nőknek alárendelt szerepet juttatnak, mint jelentéktelen és „vezetésre alkalmatlan” „kisebbségnek”.  Holott a lakosságnak több mint a fele nőkből áll, s a tudományos vizsgálatok tanúsága szerint képességeik egyenértékűek a férfiakkal. Iskolázottság  terén a fejlettebb országokban már nemcsak utolérték, hanem túl is haladták a férfiakat.  A nőmozgalmak által nagynehezen elért, kedvező reformok és a szaporodó női érdekképviseletek ellenére  főleg a partriarchális  hagyományok nyomása folytán a nők még nem alkottak erős politikai pártokat, hogy számarányuknak megfelelően elegendő hatalmat szerezzenek.

 

Jogos a kérdés:  nem ez lehet-e a fő oka bolygónk túlnépesedésének és a vele járó, káros tüneteknek?  Ha igen, akkor fajunk alapkrizisének megoldása elsősorban a világ-társadalom patriarchális  jellegének megváltoztatásán, a nemek egyenrangúságának, hatalmi és esély-egyenlőségének biztosításán múlik. Ez tenné lehetővé a mítoszvezérelt, patriarchális ideológia sikeres fölszámolását és az emberi faj hosszabb túlélésének biztosítását is.  E forradalmi átalakulás után az egyik első intézkedés minden valószínűség szerint a népesedés-szabályozás és korlátozott, racionális  családtervezés globális szintű bevezetése lenne.

 

A születések eugenikus igényű, vagyis (az emberi faj egészségét és   fejlesztését  célzó)  korlátozása mellett az indokolt halálozások euthanáziás elősegítésével (persze csak a beleegyezés és önkéntesség alapján) a Föld népességfogyása globálisan biztosítható... A kognitiv-morális hanyatlás felszámolása párhuzamosan történhet a népesség csökkentésével, s az oktató-nevelő munka teljes átalakítását igényli.  S persze mindezt nemcsak országosan, hanem világméretekben.    Amit az ENSZ jelen állapotában aligha, inkább egy új, globális összefogáson és a nemek hatalmi egyensúlyán alapuló „világkormányzat” tudna csak biztosítani.

 

 Születés-szabályozás

 

Ez esetben ugyanis  minden országra, az egész bolygóra kötelező intézkedéseket lehetne hozni.  Ilyen lenne például  a szülések engedélyhez kötése a közzétett, eugenikai és más feltételek alapján. .Ezek érvényesüléséhez  a kötelező, átfogó  nemi nevelés keretében alap-vizsgatétel lenne az utódok számának racionális tervezése, a fogamzásgátlás széleskörű ismerete, elérhetősége és gyakorlása. (A szegényebb rétegek számára tehát ingyenessé kellene ezeket tenni.) Vaginális közösülések helyett más közösülési módokat, főleg a manuálist lehetne népszerűsíteni; de ha mégis előfordul fogamzás, rendszeres graviditás-teszt pozitiv eredménye esetén (szakemberek és az érintettek bevonásával)  dönteni lehetne annak meghagyásáról vagy megszüntetéséről..

 

 Mindkettőhöz szakemberek konzultációja és ajánlása szükséges.  A régió népesedési helyzete, és az egészséges szülők átgondolt gyermekvállalása, továbbá sikeres „szülői szerep vizsga” esetén kérhető a terhesgondozás és a szülés engedélyezése. Ezt a hatóság adná ki. s egyben rendelkezne a gyermekvállalás legkorszerűbb feltételeinek biztosításáról.  Amennyíben lényeges eltérés alakul ki a szakemberek javaslata és a szülő (elsősorban a leendő anya)  igényei között, ez szakember-teamek és mediátorok segítségével rendezendő.

 

 Az eugenikai feltételekhez tartozik, hogy  akinél genetikai vagy egyéb, szervi okok miatt erősen valószínűsíthető az utód pszichofizikai károsodása, azt el kell tanácsolni a gyermekvállalástól, részletes magyarázatokkal, s esetleg „kárpótlásként”  felajánlott, egyéb  feladatokkal.  Mindezek a feltételek csak addig maradnának érvényben, amíg  a jövőben kifejlesztendő,  reprodukciós technika meg nem szabadítja a nőket  az ősi módon történő gyermekszülés kötelezettségétől..  Kivételes esetekben azonban később is lesz lehetőség „naturális szülésekre”. elsősorban tudományos célú megfigyelések érdekében. Engedély nélküli esetben viszont  a büntethetőség és a szigorúbb felügyelet lehet a következmény. 

 

 A bolygó minden régiójában  határidős szakaszok kijelölésével történne a népességcsökkentés (vagy szintentartás).   Az ennek megfelelően  programozott haladást mindenütt nemzetközi ellenőrök kontrollálnák, akik javaslatokat adnának a szükséges program-módosításokra  és újabb intézkedésekre.   Ez kötelező lenne a helyi hatóságok számára.   Kivételt csak a mindkét nemet képviselő „világkormányzat”  adhatna.

 

 Szabad és javasolt  eltávozás

 

Mindez azonban csupán egyik fele a szükséges intézkedéseknek.   A másik fele:  megszabadulás a már meglevő, a faj egészséges életét fölöslegesen korlátozó terhektől.  Ilyenek pl. az egyének öregedésével gyakran együtt járó képtelenség a produktiv munkára és sz önfenntartásra; a gyógyíthatatlan  szomatikus zavarok,  súlyosabb krónikus és szenvedélybetegségek, súlyos kognitiv, érzékszervi és mozgásszervi fogyatékosságok  stb. 

  

    Bizonyos eseteken a fejlett tudomány és technika révén lehet segíteni ezeken, de a hagyományos (valláserkölcsi)  moralitás a reménytelen eseteknél is biztosítani kívánja az életben tartást, még ha nyomorúságos vegetálásról van is szó, ami nemcsak  a szociális környezetnek terhes, hanem többnyire az érintetteknek is.  Legtöbben szívesen véget vetnének nyomoróságos életüknek. Ezzel kapcsolatban felmerülhet a kérdés: fontosabb-e  az egyének állapotuktól és körülményeiktől független „emberi méltósága” és élete, mint az emberi faj méltósága és vitalitása? Továbbá joga van-e az egyénnek szabadon rendelkeznie a saját életével? 

 

 Feltételezem, hogy a korszerű válasz csak igenlő lehet. Amit azonban mindeddig megtagadtak tőlük.  Nyilvánvaló, hogy ezt kellene világviszonylatban visszakapniuk, s így szabadon választhatnának a nyomorúságos, emberhez nem méltó, beteg vagy káros élet, és ennek megszűntetése között.  Az új lehetőség elsősorban és leginkább az idős és már kezelhetetlenül beteg nyugdíjasokat érintené.  Az élet-elhagyás fájdalommentes (sőt, kellemes!) lehetőségeinek ismertetésével  önként jelentkezhetnének  (egyedül, vagy hozzátartozójukkal)  először egy konzultációra néhány szakemberrel, majd ezek megismétlésére, aztán esetleg az  „Eltávosás  Állomására”.

 

Ez utóbbi 3 fő helyiségből állna: egy szobából, amelyben a távozó fogadhatja azokat a  rokonait, ismerőseit, akiktől elbúcsúzna, kényelmes karosszéken ülve a szoba egyik oldala közelében.  A karosszéket sínekre helyezték, s ha a búcsúzó  (vagy segítője)  megnyom rajta egy gombot, lassan elindul és átcsúszik a következő, kisebb helyiségbe. Itt különböző, kellemes élmények várnának rá, halk zenei aláfestéssel, miközben lassan álomba is merülhet.  Ezt követően a karosszék átcsúszik a harmadik„Mély  alvás”  nevű   helyiségbe:  Itt történik meg a korszerű technika által biztosított, fájdalommentes, sőt  kellemes és  végleges elalvás. 

 

  A folyamat tehát teljesen önkéntes és mélyen humanista jellegű. 

 

Az euthanázia ilyen elfogadását és igénybe-vételét viszonylag könnyen lehetne népszerűsíteni, mert sokan hajlamosak rá, bár ellentétes a ma még többnyire uralkodó helyzetben levő, feudális, patriarchális  valláserkölccsel, amely azt halálos bűnnek tartja, és pokollal fenyegeti.  Ennek folytán valószínű, hogy sokan ambivalensen viszonyulnak e lehetőséghez, s a legreménytelenebb feltételek esetén is ragaszkodnának értelmetlen, állati szintű életükhöz, és képtelenek bármilyen döntésre önmagukról. 

 

Bizonyára sok problematikus eset várható, s ilyenkor speciális szakember-teamnek kell eldönteni, hogy az egyén és szociális környezete szempontjából van-e értelme az adott élet adott szintű fenntartásának. Ha pedig kiderül, hogy nincs,  ezt személyre szabott, meggyőző munkával el lehet fogadtatni az érintettel és/vagy szociális környezetével.  (Vitás esetekben speciális bíróság dönthet az ügyben.) Az egyházaknak  és egyéb tudományellenes, ezoterikus intézményeknek természetesen nem lehet beleszólásuk.  Befolyásuk egyébként is minimálisra korlátozandó.  

 

 Rációvezérelt,  antipatriarchális  átalakulás

 

 Megfelelő szervezettséggel egy alig száz év körüli időszak elegendő lehetne a túlnépesedés veszélyének elhárítására, amennyiben  az egyházak és egyéb. konzervativ erők fölháborodott ellentámadását fajunk jövője érdekében sikerül kivédeni és nevetségessé tenni.  Eközben az „Eltávozás Állomásinak száma fokozatosan növekedhet, a növekvő igények ellátása érdekében, egészen az elérendő népesedési szintig, amely után többnyire feleslegessé válnak.

 

Valójában humanista, szociokulturális forradalomról vagy reformsorozatról van szó, amely beláthatatlan időkig meghatározó jelentőségű lehet az emberi történelemben.  Ez az átalakulás nemcsak a bolygónk túlnépesedéséből adódó veszélyek elhárítását célozza, hanem a mítoszvezérelt ás patriarchális gondolkozás felszámolása révén szabad utat nyitna a rációvezérelt gondolkozásnak, a patriarchátus végleges megszüntetésével pedig a nemek egyenrangúságán és esélyegyenlőségén alapuló, nyitott társadalomnak is.  

 

Fajunk túlélése szempontjából nemcsak aktuális, hanem sürgős és szükségszerű e szociokulturális átalakulás véghezvitelének feltétele (de egyik fő célja is)  az emberiség társadalmai, intellektuális és morális elmaradottságának, züllésének gyors megszűntetése, a mítoszvezérelt gondolkozásmód nevetségessé,  a tudományos racionalizmus szemléletének pedig  általánossá tétele.  A különféle vallásos-misztikus-irracionális ideológiákat kultiváló egyházi és ezoterikus szervezeteket meg kell szüntetni, vagy teljesen átalakítani múzeális jellegűekké. 

 

 Az iskolákat és minden nevelési intézményt magasan képzett, a nemiség-tanban is tájékozott pedagógusokkal és tananyagokkal kell ellátni.  Az oktató-nevelő munka fő célja nem a szakismeretek felhalmozása, hanem a reális, kritikai értékelés és kreatív alkalmazkodás készségének elsajátítása.  Ennek érdekében alapvető az értékorientációk fejlesztése, a nemiségtan oktatása és a sokoldalú, gyakorlatias nemi nevelés.  Így a tizenéves fiúknak és lányoknak már világosan látniuk kell a  ráció forradalmának és a nemek egyenrangúságának  jelentőségét, hogy abba a maguk módján be tudjanak kapcsolódni, részt tudjanak venni. 

                                                                                                                                

Dr. Szilágyi Vilmos  (2017)

 

 

 

 

 

  23.  Szexológiai Világkongresszus

(Prága, 2017 máj. 28-31-ig) 

amely sajnos, viszonylagos közelsége ellenére  elérhetetlen volt számomra.

Nem tudok róla, hogy magyar szakember is részt vett volna.  Ezért

a néhány esetleges érdeklődő számára tájékoztatásul ide másolom

a kongresszus programjának néhány adatát és a meghívott előadók

neveit és témáik angol  absztraktját .

 

More

 

PLENARY SPEAKERS   (Meghívott előadók)

GANESAN ADAIKAN (SINGAPORE)

Title of the presentation: Female masturbation: prevalence, characteristics & therapeutic implications

WAS Session: Women and Sex (Wednesday, May 31,

Professor P Ganesan Adaikan, PhD, DSc, ABS (USA), FIBioL (UK) is a pioneer in the field of sexual medicine. He held an academic and research position at the National University of Singapore, in the area of Sexual Medicine and Reproductive pharmacology in the Department of Obstetrics & Gynaecology, Yong Loo Lin School of Medicine. He has extensive experience over 30 years in treating sexual issues and dysfunctions.

Prof Ganesan Adaikan is a world renowned expert in research, education and treatment in the field of sexual medicine and is recognized for his pioneering contributions to the physiopharmacology of penile erection and pharmacological treatment for erectile dysfunction. He has won several international awards that include the prestigious, Ginestie Prize and Diploma with FF200,000 at the 2nd World Congress on Impotence at Charles University in Prague, Czechoslovakia (1986). He has trained many post-graduate students leading to MD, PhD and Clinical MSc in the field of sexual medicine/sexology and has conducted numerous teaching CME lectures, seminars and organized congresses aimed at sexologists, family physicians and specialists both locally and internationally. Currently, he is the President, Society for the Study of Andrology and Sexology, Singapore (SSASS).

Dr Adaikan has published more than 200 articles in peer-reviewed journals and 30 chapters in books; he has also delivered over 650 invited lectures and presentations in the field of sexual medicine around the world.

Prof Adaikan is the Honorary Life President of the Asia Pacific Society for Sexual Medicine (APSSM) and Past President, of the prestigious International Society for Sexual Medicine (ISSM).   Currently, Prof Adaikan is the Secretary General, World Association for Sexual Health (WAS)

 

TAMARA ADRIÁN (VENEZUELA)

Title of the presentation: A crusade against the “perverse gender ideology” – the new campaign used by fundamentalists to attack trans, intersex, androgynous or gender fluid persons

Plenary Session: Transgender and no-binary focus (Monday, May 29,

Tamara Adrián is a Venezuelan lawyer, graduated at the Andrés Bello Catholic University in Caracas, summa cum laude, 1976. She further obtained the Doctorate in Law degree, mention très bien at Paris 2 University, France, 1982, and a Diploma in Comparative Law from the Paris Institute of Comparative Law, this same year. She is a professor of law for undergraduate, postgraduate and doctoral degrees at the Central University and at the Metropolitan University of Venezuela, and a retired professor for the Andrés Bello Catholic University.

She is the President for the Committee of the International Day Against Homophobia and Transphobia (IDAHO-T). She is the Female Co-President of GLISA Gay, Lesbian, Trans, Intersex Sport Association organizers of the World Outgames. She is the President of the Board of Directors of GATE Global Action for Trans Equality. She was the Co-Secretary General Alternate (2013–2015) and the World Trans Secretary (2010–2013) of ILGA. She is member of the Scientific Committee for the Chair Human Rights and Sexuality of the UNESCO. She is member of the Board of Directors of WPATH, and PLAFAM. She is member of the Advisory Committee of HRH and member of the Scientific Committee on Sexuality for the WAS.

 

DOROTHY AKEN'OVA (NIGERIA)

Title of the presentation: Women, young people, LGBTQI groups, policy advocacy

Plenary Lecture (Tuesday, May 30,

Dorothy is a feminist and a sexual rights activist. She grounds her work in the harshly conservative environment of northern Nigeria. Here, cultural conservatism and everyday violations of the sexual rights of women, young people, and sexual minorities are compounded by often autocratic interpretations of Shari'a Law, ineffective legal recourse and protection for those violated and their advocates. Dorothy's hallmarks also include her exceptional ability to meaningfully engage with all actors in this struggle. Dorothy founded The International Centre for Reproductive Health and Sexual Rights (INCRESE) in 2000 as a non-governmental and not-for-profit organization that works at the grassroots and policy levels to reduce resistance to reproductive health and sexual rights in Nigeria. Dorothy is an Ashoka Fellow and the 2014 recipient of the Berlin Soul of Stonewall Award for Resistance.

 

FEONA ATTWOOD (UK)

Title of the presentation: Pornography use among young people

Plenary Session: Pornography (Wednesday, May 31,

Feona Attwood is Professor of Cultural Studies, Communication and Media at Middlesex University, UK. Her work focuses on the changing significance of sex, particularly in relation to culture, technology and the media. Her books include Mainstreaming Sex; the Sexualization of Western Culture (2009) porn. com: Making Sense of Online Pornography (2010) and Sex Media (forthcoming). She is co-editor of the academic journals, Porn Studies and Sexualities.

 

KAROLINE BISCHOF (SWITZERLAND)

Title of the presentation: Sexocorporel: why it is important to consider the body in sex therapy

Plenary Session: New Trends in Psychological Interventions (Sunday, May 28,

Dr. Bischof works in Switzerland as sex therapist and gynecologist at the Zurich Institute for Clinical Sexology & Sexual Therapy ZISS and at the Center for Interdisciplinary Sexology and Medicine ZiSMed, which she directs. As ISI certified trainer and supervisor of sexual therapists, she is chief instructor of Sexocorporel training programs in Switzerland and Germany, and head of the ISI clinical research group. One of her current projects is establishing a Sexocorporel training program in English. 

 

JOHANNES BITZER (SWITZERLAND)

Title of the presentation: Sexual medicine – bringing somatic medicine and psychotherapy together

Plenary Session: Sexual Medicine (Monday, May 29

Johannes Bitzer is ex-chairman and professor emeritus of the Department of Obstetrics and Gynecology at the University Hospitals of the University of Basel. He was President of the European Society of Contraception and Reproductive Health during 6 years and Past President of the International Society of Psychosomatic Obstetrics and Gynecology. He gave more than 200 invited lectures all over the world and published more than 150 peer reviewed papers.

 

DOORTJE BRAEKEN (THE NETHERLANDS)

Title of the presentation: “Fulfil!”: A guide to translate young people's sexual rights into practice

WAS Session: Sexual Rights (Tuesday, May 30,

From 2002 until January 2017 Doortje was Senior Adviser Adolescents, Gender and Rights at IPPF. Over that period she continuously ensured to 'translate' sexual and reproductive rights for young people. She produced the document Exclaim!; a translation for young people of IPPF's Declaration of Sexual Rights. In collaboration with WAS she started the initiative and was the co-author of Fulfil! A guidance document for policy makers and providers to implement the sexual rights of young people. In 2013 she was awarded with an honorary fellowship at the University of Brighton for her work in education. In July 2015 she was awarded with the Golden Medal of the World Association of Sexual Health for her achievements and contributions to promote the sexual rights of young people.

 

JAQUELINE BRENDLER (BRAZIL)

Title of the presentation: Mapping what increases sexual arousal in heterosexual women

WAS Session: Women and Sex (Wednesday, May 31

Gynecologist specialized in human sexuality, certification in sexology. More than 80 articles published, invited as a speaker in more than 260 scientific events. Former president of the Brazilian Society of Studies in Human Sexuality (SBRASH), President of WAS's Congress (2013). Currently belongs to Advisory Committee of WAS, is vice-president (second) of FLASSES (Latin American Federation of Societies of Sexology and Sexual Education), member of the International Academy of Medical Sexology (AISM) and the Deliberative Council of SBRASH.

 

SUE CARTER (USA)

Title of the presentation: The healing power of love: an oxytocin hypothesis

      Plenary Lecture (Tuesday, May 30,

Dr. Sue Carter is currently Director of the Kinsey Institute and Rudy, Professor of Biology at Indiana University, a position she accepted in 2014. Dr. Carter is a neurobiologist, known for her research on the biology of social bonding and the development of the prairie vole as a model for studying the behavioral and physiological actions of peptide hormones. Her current research interests focus on the protective effects of love and oxytocin.

The presentation will discuss the hormonal and neural mechanisms that support the beneficial and healing effects of loving relationships. Love is deeply biological. Love also has profound effects on our mental and physical state, pervading every aspect of our lives. Without loving relationships or in isolation, humans fail to flourish, even if all of their other basic needs are met. As such, love is clearly not just an emotion. The neuropeptide, oxytocin and related molecules are at the heart of the biological substrates for love and the consequences of the presence or absence of relationships. Embedded in this system are ancient hormones and receptors capable of regulating the capacity for a sense of safety, which in turn allows social cognition, social bonding, social support, growth and restoration. Oxytocin regulates the functions of the autonomic nervous system, with effects on vagal and sympathetic pathways. Oxytocin also has direct antioxidant and anti-inflammatory consequences for tissues throughout the body. The oxytocin system is influenced by early experience, and oxytocin can epigenetically alter the expression of its own receptors. The capacity of oxytocin to regulate these systems helps to explain the pervasive adaptive consequences of social experiences for emotional and physical health across the lifespan. Knowledge of the pathways through which oxytocin and related molecules act offers a new perspective on the healing power of love.

 

ANTÓN CASTELLANOS-USIGLI (MEXICO/USA)

Title of the presentation: “Fulfil!”: A guide to translate young people's sexual rights into practice

WAS Session: Sexual Rights (Tuesday, May 30,)

Antón Castellanos Usigli is a public health professional, consultant, advocate and blogger focusing on sexual and reproductive health and rights. As an activist, he started promoting sex education in Cuernavaca, Mexico, where he organized the first sex education Conference having 19 years old. He is the Chair of the Youth Initiative and Member of the Advisory Committee at the World Association for Sexual Health (WAS). As a consultant, he has worked for the Northern Manhattan Perinatal Partnership (NMPP), for RNW Media, the International Planned Parenthood Federation (IPPF), the United Nations Population Fund (UNFPA), among others. Currently, Antón is the Program Manager of HIV/STIs Prevention at Wyckoff Heights Medical Center in Brooklyn, New York. He has a Masters of Public Health (MPH) from Columbia University in New York City and he has been a speaker in Congresses across ten countries. 

 

ELI COLEMAN (USA)

Title of the presentation: Impulsive/compulsive sexual behavior – a sex positive and integrated model of treatment

Plenary Session: New Trends in Psychological Interventions (Sunday, May 28,

Eli Coleman, PhD is professor and director of the Program in Human Sexuality, Department of Family Medicine and Community Health, University of Minnesota Medical School in Minneapolis. He holds the first and only endowed academic chair in sexual health. He is the author of numerous articles on impulsive/compulsive sexual behavior. He is one of the past-presidents of the Society for the Scientific Study of Sexuality, the World Professional Association for Transgender Health, the World Association for Sexual Health, the International Academy for Sex Research and the President of the Society for Sex Therapy and Research.

 

ESTHER CORONA-VARGAS (MEXICO)

Title of the presentation: Women in WAS. The historical struggle for gender equality

WAS Session: Past, Present and Future of Sexology (Sunday, May 28,

Mexican. Trained as clinical psychologist. Has worked in sexuality education, sexual and reproductive health and gender for over 50 years. Founder (1972) and President of the Mexican Association for Sexuality Education (AMES), first NGO in the field in Mexico and pioneer institution in Latin America

Ex-President of the Latin American and Caribbean Committee for Sexuality Education. First Vice President of the Mexican Federation of Sexology and Sex Education (FEMESS). President of the Latin American Federation of Sexology and Sex Education Associations (FLASSES) during 1998–2002. Has been associated with WAS since its founding and has been a member of its Executive and Advisory Committees in several administrations. She is currently Co-Chair of the International Liaison Committee. International Consultant for United Nations Agencies as well as international and national NGOs.

 

CORINNE DETTMEIJER-VERMEULEN (THE NETHERLANDS)

Title of the presentation: Tackling sexual violence against children

       Plenary Lecture (Tuesday, May 30,

Corinne Dettmeijer is the Dutch National Rapporteur on Trafficking in Human Beings and Sexual Violence against Children. The Rapporteur's main task is to report on the nature and extent of human trafficking and sexual violence against children in the Netherlands, and on the effects of the government policies pursued. The reports contain information on relevant regulations and legislation, as well as information on prevention, criminal investigations regarding human trafficking and sexual violence against children, prosecution of perpetrators and victim support. They also contain policy recommendations aimed at improving the fight against human trafficking and sexual violence against children.

Corinne Dettmeijer has for many years been a judge at the district court of The Hague, from 1995 until 2014 she served as vice president of the court. As a judge, she handled cases in juvenile, criminal, family and migration law. She has been a member of several (international) professional bodies and advisory committees in the field of juvenile law. After finishing her law degree at Leiden University, she started her career as a public prosecutor in Rotterdam.

 

MARYANNE DOHERTY (CANADA)

Title of the presentation: Sexual health professional development at Harbin Medical University China: lessons learned     Plenary Lecture (Tuesday, May 30,

 

PAUL FEDOROFF (CANADA)

Title of the presentation: Paraphilias and paradigms

Plenary Lecture (Monday, May 29,

Dr. Fedoroff is Professor of Psychiatry at the University of Ottawa with cross-appointments to the Faculties of Criminology and the University of Ottawa Faculty of Law. He is Head of the Division of Forensic Psychiatry at the University of Ottawa. He is also Vice Chair of the Royal Ottawa Research Ethics Committee. He is Past-President of the Canadian Academy of Psychiatry and the Law (CAPL). He is an appointed member of the Ontario Review Board (ORB). He was the first Director of Forensic Research Unit at the University of Ottawa Institute of Mental Health Research (IMHR) and Chair of the Sex Offender Committee of the American Academy of Psychiatry and the Law (AAPL) where he now a Counsellor. In 2014 the Royal College of Physicians and Surgeons honored him as "Specialist of the Year" in Ontario and Nunavut. He is a Past-President of the International Academy of Sex Researchers (IASR). In 2015 the Sexual Behaviours Clinic, of which he is Director, was given the Gold Award, the highest honour of the American Psychiatric Association (APA) for any outpatient academic clinical research program.

Dr. Fedoroff's primary clinical and research interests are in the assessment and treatment of men and women with problematic sexual behaviors, especially those with intellectual disabilities. He has published over 100 papers and chapters in these areas and has provided consultations locally, nationally and internationally. His publications support the proposition that with modern methods, paraphilic disorders can not only be successfully treated but also prevented.

 

ALAIN GIAMI (FRANCE)

Title of the presentation: Sciences of sexuality: history and perspectives

WAS Session: Past, Present and Future of Sexology (Sunday, May 28,

Alain Giami (PhD) is currently Research Professor at the Inserm (National Institute of Health and Medical Research) in Paris, where he coordinates a research unit on Gender, Sexuality, and Health. He has been a full member of the International Academy of Sex Research since 1994 and a member of the Advisory Committee of WAS since 2009. He served as President of the WAS Scientific Committee between 2009 and 2012. He is also a member of the International Association for the Scientific Study of Culture & Sexuality (IASSCS). He was a member of the Advisory Committee of the French AIUS (Association Inter-Hospitalière de Sexologie) (2008–2012) and a member of the board of the French Federation of Sexology and Sexual Health (2010–2016). He founded and coordinated the Network: «Research in social sciences in sexuality» at the French Association of Sociology (2003–2013). He has served also as an expert in various task force at the World Health Organization, UNESCO, and the French Supreme court (Conseil d'Etat) and the French Ministry of Health. He created and developed a University Diploma on "Sexual health and Public Health at Paris University (Paris 5 and Paris 7) (2007–2014). He is Associate Editor of "Sexologies : European Journal of Sexology and Sexual Health (Elsevier) and a member of the editorial committee of the Archives of Sexual Behavior and of the International Journal of Sexual Health. He served as Scientific Director at the Unesco Chair in Sexual health and Human rights (2010–2014).

In research, he has founded and organized the Euro-Sexo group which carried sociological research about the Sexologist profession in 8 European countries and 7 seven Latin-American countries.

He has published several books including: "Infirmières & Sexualité: entre soins et relations" (Nurses & sexuality: between care & relations", 2015 with Emilie Moreau & Pierre Moulin; "Sexual revolutions" (in collaboration with Gert Hekma), Palgrave 2014; "Des sexualités et des handicaps: questions d'intimité" (Sexualities and disabilities: issues of intimacy) in collaboration with Bruno Py and Anne Marie Toniolo (Presses Universitaires de Lorraine, 2013); "L'expérience de la sexualité chez de jeunes adultes" (The experience of sexuality among young adults) (Inserm, 2004). He has also published about 100 papers in peer reviewed journals in English, French and Portuguese and more than 50 book chapters.
He is currently coordinating an international network on "Citizenship and Health among trans persons" (France, Brasil, Italy, Norway) and working on a book about the history and perspectives of "sciences of sexuality".

 

RICHARD GREEN (UK)

Title of the presentation: How sex changed: Europe 1930s, US 1950s

Plenary Lecture (Monday, May 29,

Medical training: Johns Hopkins, Legal training: Yale (US). Psychiatry training: University of California, Los Angeles and National Institute of Mental Health (US). Positions held: Professor of Psychiatry and Faculty of Law, UCLA, Professor of Psychiatry and Psychology, State University of New York, Stony Brook (US). Visiting Professor, Medical Psychology, Imperial College, Departments of Psychology and Law, University of Cambridge (UK). Founding President, International Academy of Sex Research, Founding Editor, Archives of Sexual Behavior, 1971–2001. Fulbright Scholar, Kings College, London and University of Cambridge.

 

CATHERINE HAKIM (UK)

Title of the presentation: Sexual markets and erotic capital in the 21st century: the impact of the internet

Plenary Lecture (Wednesday, May 31

Professor Catherine Hakim is a pioneering social scientist, currently Professorial Research Fellow with Civitas, a London think tank. Her professional experience spans central government, consultancy, and academia. She is a regular commentator in the media. As a Senior Research Fellow in the London School of Economics she developed a thesis on the social and economic value of Erotic Capital. She is an internationally recognized expert on women's employment, social policy, and related issues. She has also done research on voluntary childlessness and the male sexual deficit. Her publications include over 100 papers published in academic journals, numerous books and research monographs.

 

RUBÉN HERNÁNDEZ (VENEZUELA)

Title of the presentation: Human sexual rights: where we are 20 years later (1997–2017)

WAS Session: Sexual Rights (Tuesday, May 30,

• MEDICO CIRUJANO, Central University of Venezuela. Caracas. l968
• Psychiatrist. Central University of Venezuela./ Maudsley Hospital. London University. 1973
• MsC Criminology and Penal Sciences. Central University of Venezuela. 1975
• Founder Member of WAS. Rome 1978'
• Past President Venezuelan Society of Sexology, 1986–1990 / 2000–2004
• Past Chief of Mental Health Division. Ministry of Health. 1978–1983
• Professor Forensic Psychiatry and Legal-Medical Sexology. Universidad Central Venezuela 1974–present
• Past General Secretary and Vice President College of Physicians Miranda State.1974–1980
• Past Doctrine Secretary, General Secretary and Vice President. Medical Federation of Venezuela.1981–1991
• Past President WORLD ASSOCIATION FOR SEXUAL HEALTH.1993–1997, Member of the Advisory Committee, since 1978–present.
• Councilman and Vice President CARACAS CITY COUNCIL, by popular election.1993–2002. El Hatillo.
• President of the IX World Congress of Sexology. Caracas 1989
• President of the World Congress on VIOLENCE. 1998
• Founder and 1st Chair Psychiatry and Human Sexuality Section. WORLD PSYCHIATRIC ASSOCIATiON.1997–2007
• Founder and 1st President INTERNATIONAL ACADEMY OF MEDICAL SEXOLOGY.2002–2006
• Past President of FLASSES. Latin-American American Federation of Sexual Health and Education. 2006–2010.
• Honorary Member SASH, SOCOSEX, FESS, APA, SVSM
• President of the WAS Commission on HUMAN SEXUAL RIGHTS. VALENCIA. 1997
• Creator of WAS Gold Medal WAS WCS Yokohama 1995 and Recipient in WAS WCS. La Habana. 2001
• President of 17Th International Symposia Human Sexuality. Caracas. From 1978 to 1997.
• Author, Co-author of 18 Books on Human Sexuality. Director of SHEP WPA. 56 Papers, 9 Chapters and Keynote Addresses in Medical Congresses
• Prize JOSE M VARGAS (FMV) and RICARDO CAVALCANTI (FLASSES), ORDEN FRANCISCO FAJARDO, ORDEN MERITO AL TRABAJO.
• WHO researcher on Paraphilias and Violence against Children and Adolescents.
• Producer and Medical Presenter. TV Programs CLIMAX, MOMENTUM. GLOBOVISION. Caracas. VENEZUELA.

 

YUKO HIGASHI (JAPAN)

Title of the presentation: Re-examining the impact of the health-based approach on SOGIE and human rights movement in Japan

Plenary Session: Transgender and no-binary focus (Monday, May 29,

Professor Yuko Higashi is the deputy director of Women's Studies Center at Osaka Prefecture University in Japan and teaches Social Work and Gender Studies, especially Sexual Health/Rights. She has devoted herself to studying issues surrounding sexual diversity, working with LGBT communities in Japan, and providing sexuality education and consultation on SOGIE related issues. She is a member of the Advisory Committee and a co-chair of the Sexual Rights Committee for WAS and on the Advisory Committee of Asia-Oceania Federation of Sexology (AOFS). In Japan, she founded Sexuality Education and Empowerment (SEE) and helped start Trans-Net Japan, served as a consultant for the Guideline Committee of the Japanese Association for Psychiatry and Neurology, and is also a member of Japan Federation of Sexology, Japanese Association for Sex Education, Nijiiro (Rainbow) Diversity, Rape Crisis Network (RC-Net), and other domestic organizations.

 

ERICK JANSSEN (BELGIUM/USA)

Title of the presentation: Boundless as the sea: New directions in the study of sex and relationships

Plenary Session: Relationships and Sexuality (Tuesday, May 30,

Erick Janssen, PhD, is Professor at the Institute for Family and Sexuality Studies, Department of Neurosciences, at the University of Leuven, Belgium, and Senior Research Fellow at The Kinsey Institute at Indiana University, USA. He has published extensively on the topics of sexual psychophysiology, sexual dysfunction, risky sexual behavior, sexual aggression, sexual compulsivity, and sexuality in close relationships. Together with John Bancroft, MD, he developed the Dual Control Model of Sexual Response. This model, with its focus on individual differences in the propensity for sexual excitation and inhibition, has opened up a new research agenda with wide relevance and is being used and tested by researchers around the world. He has received a number of awards, including twice the Hugo G. Beigel Award and, with his students, the SSTAR Award, the IASR Best Student Manuscript Award, and the Reiss Theory Award. He is past President of the International Academy of Sex Research (IASR), founder of international networks of sex researchers in Europe (EuroSex) and of researchers around the world in the field of sexual psychophysiology (SexLab), and currently serves as Track Leader for Basic Sciences of the Scientific Committee of the World Association for Sexual Health.

 

OSMO KONTULA (FINLAND)

Title of the presentation: Determinants of female sexual orgasms

WAS Session: Women and Sex (Wednesday, May 31

Osmo Kontula, Ph.D., is a Research Professor at the Population Research Institute of the Family Federation of Finland. He has authored more than 350 publications, of which more than 50 are books. Osmo Kontula is an Associate Editor of the Journal of Sex Research (JSR), Past President of the Society for the Scientific Study of Sexuality (SSSS), and a Member of Advisory Committee and a Chair of Sexuality Education Committee in the World Association for Sexual Health (WAS). 

 

KIRSTIN MITCHELL (UK)

Title of the presentation: Sexual function and wellbeing in young people

Plenary Lecture (Tuesday, May 30,

Kirstin Mitchell, Ph.D., is a Senior Research Fellow at the MRC/CSO Social and Public Health Sciences Unit, University of Glasgow, where she leads a theme of research on Families and Intimate & Sexual Relationships. She led the sexual function and wellbeing component of the third British National Survey of Sexual Attitudes and Lifestyles (Natsal-3), designing the first measure of sexual function specifically tailored to population surveys. A social scientist by background, her work focuses on social, cultural and behavioural influences on sexual health, and on identifying public health focused solutions to preventing and addressing sexual health problems. This work has spanned both UK and Africa, where she has lived for many years.

 

SARA NASSERZADEH (IRAN/USA)

Title of the presentation: Genital practices around the world – cultural norms vs. popular trends

Plenary Lecture (Wednesday, May 31,

Sara Nasserzadeh, PhD DipPST, is a social psychologist, a COSRT Accredited Psychosexual Therapist and AASECT Certified Sexuality Counselor and Approved Provider. Dr. Nasserzadeh is an award-winning author, BBC show host and consultant. She has worked globally (across 30 countries) consulting various organizations including international NGOs, academia as well as fortune 500 companies in the capacity of a thought leader in the sociocultural, political as well as clinical aspects of human sexuality and effective communication with hard-to-reach groups including adolescents and socially marginalized groups. For the World Association for Sexual Health (WAS), Dr. Nasserzadeh is an elected member of the Advisory Committee and Chairs the Middle East Sexual Health Committee. Dr. Nasserzadeh served at the Board of Directors at AASECT as well as at the nominating Committee at ISSWSH. Dr. Nasserzadeh has been a keynote speaker at various conferences and the recipient of numerous awards including the World Association for Sexual Health runner up award for Excellence and Innovation, for her international work in the area of sexuality education and sociocultural sensitivity (Sydney, 2007). She received the BBC World Service Award for "Innovation of the Year" for her program on sex and relationship issues (London, 2007). The book she co-authored on Orgasm with three esteemed colleagues was granted the AASECT Book Award Honorable Mention in 2011.

 

PEDRO NOBRE (PORTUGAL)

Title of the presentation: New treatment approaches for sexual dysfunctions: how to increase sexual thoughts and positive emotions

Plenary Session: New Trends in Psychological Interventions (Sunday, May 28,

Pedro Nobre is Professor of Psychology and Director of the Laboratory for Research in Human Sexuality (SexLab) at Porto University and Research Fellow at the Kinsey Institute (USA). He is also responsible for various research projects on sexual health, has published more than 70 papers in international journals and is a member of the editorial board of several journals in the field. Moreover he received several international prizes for scientific merit. Pedro Nobre is Past-President of the Portuguese Society of Clinical Sexology (2008–2011) and was President of the 10th Congress of the European Federation of Sexology (2010) and Co-chair of the IASR meeting in 2012. He is currently Chair of the Scientific Committee of the World Association for Sexual Health (2013–2017) and member of the WAS Advisory Committee.

 

LUCIA O'SULLIVAN (CANADA)

Title of the presentation: Romance, rapture, rift, repeat: the trials and tribulations of intimate relationships of young people

Plenary Session: Relationships and Sexuality (Tuesday, May 30

Lucia O'Sullivan is a Professor of Psychology at the University of New Brunswick in Canada, and Director of the Experimental Psychology Program. She held a Canada Research Chair in Adolescents' Sexual Health Behaviour from 2006–2016. Her research addresses the interface of sexuality and intimate relationships, including the impact of new digital technologies, with a primary focus on adolescents and young adults. She has published over 100 peer-reviewed scientific articles and chapters, co-edited a book on sexual coercion in dating relationships, and serves on nine editorial boards. She is Associate Editor of both the Journal of Sex Research and the Canadian Journal of Human Sexuality.

 

TOMMI PAALANEN (FINLAND)

Title of the presentation: Sex education by comics. A light medium for heavy issues

        Plenary Session: Sexuality Education (Tuesday, May 30,

Tommi Paalanen (MA, DSocSci) is a Finnish Philosopher and Ethicist, whose major interests are philosophical sexual ethics, professional ethics, philosophy of law, human & sexual rights and sexual politics. He works as the Executive Director in the Sexpo Foundation, which specialises in training sexologists, providing counselling and therapy and engaging in sexual politics in order to advance sexual wellbeing and freedom.

Tommi's other notable positions are the Chair of the Sexual Rights Committee of The World Association for Sexual Health, the Chair of the Ethical Committee of the Nordic Association for Clinical Sexology, and the Chair of the Committee on Sexual Ethics of the Finnish Association for Sexology among other positions of trust. Tommi is very fond of political activism to advance positive, open and liberal culture towards sexuality and diversity in society.

 

LUIS PERELMAN (MEXICO)

Title of the presentation: Family acceptance and support to win the fight against homophobia and transphobia

WAS Session: Sexual Rights (Tuesday, May 30,

Sexuality Educator and activist in sexual rights, sexual diversity, family acceptance of LGBT children and non-discrimination in Mexico, Latin America and Jewish communities. Co-director of El Armario Abierto, bookstore specialized in sexuality that received the WAS honorary prize for sexuality education. Former president of Federación Mexicana de Educación Sexual y Sexología FEMESS. Member of the Advisory Committee of WAS since 2009 

 

JIM PFAUS (CANADA)

Title of the presentation: Brain mechanisms of sexual desire, pleasure, and inhibition

Plenary Lecture (Sunday, May 28,

Jim Pfaus (Ph.D.) is a professor of psychology and neuroscience at Concordia University in Montréal QC Canada. His research on the behavioral, cognitive, neuroanatomical, neurochemical, and molecular mechanisms of sexual arousal, desire, pleasure, and inhibition in rats and humans has been cited widely in both scientific and popular media. This work has formed the basis for rational pharmacotherapies for sexual disorders and furthered our understanding of the epigenetic changes within different neurochemical systems induced by sexual pleasure that stimulate sexual desire and create sexual partner preferences. His research spans over 200 papers and chapters, and has been funded by operating and infrastructure grants from CIHR and NSERC (Canada), FRQS (Québec), and NIH (USA). He is the current President of the International Academy of Sex Research and is a fellow of the International Society for the Study of Women's Sexual Health. He also serves as a member of the Standards Committee for the International Society for Sexual Medicine, and was co-Chair of the preclinical research committees for the 2010 and 2015 International Consultations in Sexual Medicine.

 

EUSEBIO RUBIO-AURIOLES (MEXICO)

Title of the presentation: The sexologist standpoint: on the need to adopt the transdisciplinary model

WAS Session: Past, Present and Future of Sexology (Sunday, May 28,

Obtained his M.D. at Universidad La Salle in Mexico City (1978) México D.F., and his Ph.D. in the Program of Human Sexuality at New York University. (1988). He completed the post-doctoral training course in sex therapy at the Department of Psychiatry of the Mount Sinai Hospital of New York City (1983).

Since 1984 he is professor at the Departamento de Psiquiatría y Salud Mental de la Facultad de Medicina de la Universidad Nacional Autónoma de México. Since 2008 he also teaches at Hospital Fray Bernardino Alvarez to psychiatric residents, and since 2014 he is also professor at the Medical Scholl of Universidad La Salle.

In 1987 he founded the Asociación Mexicana para la Salud Sexual, A.C. where he is the director and professor of a training process in psychosexual therapy and clinical sexology.

 

ELNA RUDOLPH (SOUTH AFRICA)

Title of the presentation: Female sexual pain disorders: it's no longer only in their heads!

WAS Session: Women and Sex     (Wednesday, May 31,

Dr Elna Rudolph is a medical doctor and Sexologist working exclusively in the field of sexual medicine. She is the clinical head of My Sexual Health – a multidisciplinary team of Sexual Health Professionals in Pretoria, Johannesburg, and Cape Town. She has a Higher Diploma in Sexual Health and HIV Medicine through the Colleges of Medicine in South Africa and obtained a Master's Degree in Sexual Health through the University of Sydney, Australia. She is a Fellow of the European Committee for Sexual Medicine, an Honorary Fellow of the Council of Sex Education and Parenthood (International) as well as an Executive Board member of the South African Sexual Health Association (SASHA) and a member of the Advisory Committee for the World Association for Sexual Health (WAS). She is also involved in STI research in collaboration with the University of Pretoria.

 

ALEKSANDAR ŠTULHOFER (CROATIA)

Title of the presentation: Effects of pornography use on adolescents' sexual debut and condom use: a longitudinal assessment

Plenary Session: Pornography (Wednesday, May 31,

Aleksandar Štulhofer is professor of sociology and the head of Sexology Unit at the Department of Sociology, Faculty of Humanities and Social Sciences, University of Zagreb, Croatia. A full member of the International Academy of Sex Research and a member of the Scientific Committee of the European Federation of Sexology, he serves on the editorial board of the Archives of Sexual Behavior, Journal of Sex Research, Sexuality and Culture, and Sexualization, Media, & Society. In 2016, he was awarded a Gold Medal from the European Federation of Sexology for contribution to European Sexual Health.

 

NADINE TERREIN-ROCCATTI (MEXICO)

Title of the presentation: Emotional and psychological expressions of the elements included in sexuality

Plenary Lecture (Tuesday, May 30, 17:30–18:00, room Zenit + Nadir)

Nadine Terrein-Roccatti is a psychologist, psychotherapist and sexual therapist with a PhD on psychology research. She is a member of the Advisory Committee of the World Association for the Sexual Health (WAS) and co-chairs the World Sexual Health Day Committee. She teaches on sexual health program at the Durango University (UAD), she is member of the Mexican Sexology Bar (Colegio Mexicano de Postgraduados en Sexología) Chairing the commission for Social Service. She is the writer of "Mi diario erótico" (My erotic journal) a manual for the erotic development of women. She also host a vlog about sexuality and sexual health on YouTube.

 

FREDERIC TOATES (UK)

Title of the presentation: An incentive motivation and hierarchical model of sex – 2017

Plenary Lecture (Wednesday, May 31,

Frederick Toates is Emeritus Professor of Biological Psychology at the Open University, UK, having also taught undergraduate students in France, Germany, Denmark, Romania, Moldova, the Netherlands, Sweden and the USA. His research is on motivation and he is responsible for developing the incentive motivation model, as well as applying it to sexual motivation. His most recent book is How Sexual Desire Works: The Enigmatic Urge (Cambridge University Press, 2014), which won the Association of American Publishers 'Book of the Year Award' in 2015 in the category of 'Psychology'.

 

LINDA VIGNOZZI (ITALY)

Title of the presentation: Metabolic syndrome and BPH: the intriguiging role of inflammation and sex steroids balance

Plenary Session: Sexual Medicine (Monday, May 29,

Professor Linda Vignozzi is researcher at the Sexual Medicine and Andrology Research Unit, Department of Clinical Physiopathology, University of Florence, Florence, Italy and MD at the Sexual Medicine and Andrology Unit of Careggi Hospital; accredited training center of the European Academy of Andrology, reference regional center for diagnosis and therapy of erectile dysfunction, reference regional center for semen cryopreservetion. At the University of Florence she received the MD and the PhD degree in Endocrinology and metabolic diseases. Since February 2009 she is Assistant Professor of Endocrinology at the Medical School of the University of Florence. Professor Linda Vignozzi was a member of the Scientific Committee of the Italian Society of Andrology and Sexual Medicine (2009–2012), now she is member of the Executive Committee of the Italian Society of Andrology and Sexual Medicine.

 

SAM WINTER (AUSTRALIA)

Title of the presentation: WHO's in the spotlight? Interrogating sexuality and disorder in ICD-11

Plenary Session: Transgender and no-binary focus (Monday, May 29,

Sam Winteris an associate professor and sexology research lead at Curtin University School of Public Health in Perth in Australia. Before moving to Australia in 2015 he was in the Faculty of Education at the University of Hong Kong. Dr Winter's interests include sexuality education; and sexual and gender diversity, rights, health and development. A psychologist by training and professional experience, he has researched and published extensively in trans* health and rights, as well as working with trans* clients. He currently has around 50 publications in this area. He authored UNDP's 2012 Lost in Transition report, and was commissioned lead author for two of the four papers in the recent groundbreaking Lancet series on global transgender health. He is a board member of the World Professional Association for Transgender Health (WPATH) and is one of the authors of their most recent Standards of Care (SOC-7). He has worked with numerous UN agencies, including with WHO and UNAIDs HQs in Geneva, and with the Asia-Pacific regional offices of UNAIDS, UNDP, WHO, UN Women and UNESCO. He was one of the members of the WHO Working Group on Sexual Disorders and Sexual Health which made the current proposals for ICD revision. He has publicly opposed the proposal for a Gender Incongruence of Childhood diagnosis for children under the age of puberty. He has done community advocacy work regionally and worldwide, working extensively with Global Action for Trans* Equality (GATE); Asia-Pacific Transgender Network (APTN); APCOM (Asia-Pacific Coalition on Male Sexual Health); and others.

 

KEVAN WYLIE (UK)

Title of the presentation: Relationships, ageing and equality

Presidential Lecture (Sunday, May 28,

Kevan qualified in medicine MB ChB in Liverpool in 1985, obtained his Masters in Leeds (1991) and the Diploma in Therapy with Couples (1993) and Diploma in Sexual Medicine (1994) at the University of London. He completed his highest university degree at Doctorate MD level researching couples and sex therapy for erectile dysfunction in 1999 and has worked full time clinically in sexual and gender medicine for the UK National Health Service from June 1999 across two hospital trusts in Sheffield. 

 

EKUA YANKAH (GERMANY/GHANA)

Title of the presentation: Comprehensive sexuality education: origins, evidence and the future

Ekua Yankah is an Afro-German social scientist and activist based in Berlin, Germany. She is a former Programme Specialist with the Section on HIV and AIDS at UNESCO headquarters in Paris where she initiated and lead UNESCO's Global Programme on Sexuality Education including the development and publication of the United Nations Technical Guidance on Sexuality Education in 2009. Since 2010 she has been working as an independent consultant for various United Nations agencies, international NGOs and the Federal Centre for Health Education in Germany. She is a member of the International Editorial Board of the UK Journal Sex Education where she guest co-edited a special issue dedicated to the late Doug Kirby and commentaries on the Standards for Sexuality Education in Europe. Ekua holds a Ph.D. in Social Epidemiology from the London School of Hygiene & Tropical Medicine, University of London, United Kingdom and a Masters degree in Public Health from George Washington University, USA. Ekua is academically affiliated with the Centre for Social Research in Health at the University of New South Wales (Australia) and the Centre for Sexualities, AIDS & Gender at the University of Pretoria (South Africa).

 

 

 

  

Poliamoria – vagy  nyitott monogámia?

2017  nov.

 

A nemek viszonyával kapcsolatban is jelentős változásokat figyelhetünk meg.  A gazdaságilag fejlett, északamerikai  társadalom a legutóbbi évszázadban, jórészt a nőmozgalom hatására  némileg  háttérbe szorította a patriarchális  rendet, s ezzel kicsit  kiegyensúlyozottabbá tette a nemek viszonyát. Ennek folytán a nők egyre esélyesebb versenytársai lettek a férfiaknak, s a nemi kapcsolatok terén is igényt tartanak a férfiak szabadságára. „Szexuális forradalom”  ugyan nem történt, de a nők egyre nagyobb arányban maguk választhatják meg nemi partnereiket, s ugyanakkor kevésbé vállalják a hagyományos nemi szerepeket: a patriarchális monogámiát és a család szolgálatát. Egyre többen nem kötnek házasságot, hanem szabadon együtt-élve egy vagy több társukkal, megosztják a megélhetés, a háztartás és gyermeknevelés feladatait.

 

A liberális nemi egyenjogúság elvi alapja az egyének magánéleti szabadságának tisztelete, azzal a szükségszerű korlátozással, hogy az nem sértheti mások egyéni szabadságát. A nemi kapcsolatokra nézve ez azt jelenti, hogy az együtt élő párok nem sajátíthatják ki egymást (a „te az enyém vagy, s én a tied”  jelszavával), így az erotikus kapcsolatnak sem kell kizárólagosnak lennie, tehát lehetségesek új szerelmek és intimkapcsolatok, ha azok nem sértik az együtt élő társ és az esetleg közösen nevelt gyermekek jogos érdekeit és szabadságát. Ilyesmi a patriarchátusban csak titokban  fordulhatott elő. A 20. század második felében azonban a gazdag és fejlett társadalmak kultúrájában megjelent a nyitott házasság vagy párkapcsolati együttélés  elmélete és annak gyakorlati realizálása. Kezdetben ez erős ellenállásra talált a  patriarchális valláserkölccsel telített közvélemény részéről, de fokozatosan csökken az ellenállás. Így sokan próbálkoztak vele, bár gyakran kudarcot vallottak, s vagy elváltak, vagy visszatértek a zárt monogámiához (ami elfojtásokkal és hazugságokkal jár). 

 

Előfeltétel:  nyitottság  és  autonómia

 

 A nemi partnerek nyitott életközössége ugyanis újszerűsége folytán komoly felkészülést és intenziv tanulást igényel: nyitott és autonóm személyiséget, a nemi egyenrangúság értékrendjének elsajátítását, reális önismeretet és nemi kultúrát.  Ez pedig csak korszerű neveléssel és tudatos önfejlesztéssel érhető el.  Erről kevesen tudnak, s a nyitottságot a szabadossággal azonosítva azt hiszik, hogy csak elhatározás kérdése, s könnyen áttérhetnek „ösztönös vágyaik” korlátlan kielégítésére. Az ilyenféle súlyos félreértések aztán csalódást és tragikus következményeket eredményeznek az együtt élő partnerek és családjuk számára. Ráadásul a nem monogám kapcsolatok iránt érdeklődők is épp úgy kiábrándulhatnak ennek láttán a nyitott házasságból vagy párkapcsolatból, mint a monogámiából – így sokan inkább a magányt, a „stingliséget”  választják.

 

Ezt jelentősen elősegíti az a körülmény is, hogy a fejlett országok patriarchális államgépezete még mindig nem támogatja a korszerű nemi kultúrát és nevelést.  A fő hatalmi poziciókat fenntartja a férfiaknak, s bőséges teret enged  az egyházaknak, a vallásos szektáknak és a divatos, de tudománytalan  ezoterikus tanoknak. De ugyanez figyelhető meg a fejlett társadalmakat követő, azokhoz hasonulni kívánó, fejletlenebb társadalmakban, így hazánkban is. Ennek következtében  nem csoda, hogy a nyitottság – nemcsak a párkapcsolatoké, de az egész társadalomé is – lassan és nehezen terjed világszerte.

 

Ugyanakkor érthető, hogy ebbe nem mindenki nyugszik bele. Vannak, akik úgy gondolják, hogy bár hivatalos irányzat a hagyományos monogámia erősítése, ők a saját magánéletükben ezt nem fogadják el, hanem partnerükkel egyetértve nyitott intimkapcsolatban kívánnak élni. Hiszen az állam elfogadta, hogy a magánéletét – a hivatalos ajánlásoktól függetlenül – bárki maga alakíthatja (pl. akár homoszexuális kapcsolatot is létesíthet, egyetértő, felnőtt partnerrel, bár nálunk házasságot vele nem köthet és gyermeket sem nevelhet).  Ilyen körülmények között előfordulnak ugyan nyitott párkapcsolatok, de ezeket ajánlatos titokban tartani.

 

Poliamorok  és  swingerek

 

Ez az erősen korlátozott szabadság természetesen nem mindenki számára elegendő. A gazdaságilag fejlett, nyugati társadalmakban, elsősorban Északamerikában az utóbbi két évtizedben megjelent egy peremhelyzetű csoport,  amely az un. poliamoria  követőjének nevezi magát. A szó egyszerre több szerelmi kapcsolat lehetőségét, sőt jogosultságát jelenti; éspedig akár együttélést, sőt, családalapítást is több szerelmi partnerrel. Ami tulajdonképpen illegális poligámiát jelent, amelyben a szerelmi partnerek gyermeke(ke)t vállalhatnak és nevelnek, tehát tartós együttlétre és közös háztartásra rendezkednek be. De vannak másféle „poliamor”  kapcsolatok is, amelyekben nem élnek tartósan együtt, legfeljebb csak addig, amíg a szerelem tart. Vagy ketten együtt élnek, de nyitott kapcsolatban. így bármelyiküknek lehet „külső”  szerelmi partnere. Sőt, akár ide számíthatjuk a két házaspár (vagy együtt élő párok) közötti, ideiglenes partnercserét, vagy a swinging  olyan eseteit, amiket szerelmi fellobbanással, vagy erotikus  megkívánással  indokolnak.

Mindezzel kapcsolatban több probléma is felmerül: 

 

Romantikus  szerelemből  tartós, baráti  azeretet

 

Pszichológiai vizsgálatok szerint a szerelem lényege egy erős érzelmi kötődés olyan partnerhez, akitől a fontos, egyéni igényeink teljes kielégítését várjuk. kölcsönösség alapján. Ez a remény és kötődés a szerelmi partner jelentőségét rendkívül megnöveli. Ezért elég ritkán és inkább csak éretlen szerelmi képesség esetén fordul elő, hogy valaki egyszerre két partnerbe hasonló intenzitással szerelmes. S többnyire ez is csak átmeneti jelenség. Egyrészt, mert a partnerek ritkán képesek elfogadni a rájuk fordított idő és irányultság vagy kötődés megosztottságát. Ami vetélkedést, surlódásokat  és előbb-utóbb választást  eredményez, kivéve, ha nem tudnak egymásról. Ám a nyitott kapcsolatokban – s ilyen a poliamoria is – a teljes őszinteség az egyik legfőbb alapelv.  

 

Másrészt a szerelem, ami felnőtteknél többnyire jóval több, mint az erotikus megkívánás, céljának elérésével a létrehozó, erős igények folyamatosan kielégülnek, s a jóllakottság érzéséhez hasonlóan telítődik velük az egyén. Közhely, hogy aki nem éhes, az nem vágyik az evésre. Bár egyénileg erősen különböző lehet, hogy ki mennyi kielégüléstől „lakik jól”, s a nagy különbség a szerelmi kapcsolatot veszélyeztető tényező lehet. Mindenesetre a kielégü lés megszokása fokozatosan tompítja a vágyakat. Így még a romantikus szerelem hevessége is megszűnhet, különösen az együttélés súrlódásai, feszültségei, alkalmazkodási zavarai következtében. A szenvedélyes szerelemből jó esetben is, viszonylag rövid idő (néhány hónap vagy év) múlva már többnyire csak baráti vagy testvéries szeretet marad.

 

Tény viszont, hogy ilyenkor jöhet egy újabb szerelem, új, „külső” partner iránt. Amit vagy elfogad  (esetleg befogad)  az eredeti, akár családdá bővült szerelmi, majd baráti kapcsolat, vagy felbomlik és átadja helyét az új szerelemnek. Hagyományos monogámia esetén rendszerint az utóbbi történik, nyitott párkapcsolat és poliamoria esetén az előbbi. Azon nem érdemes fönnakadni, hogy a poliamoria több szerelmi kapcsolat egyidejű létezését feltételezi, mintegy hálózatszerűen. A szerelem és a barátság ugyanis rokon-fogalmak, lényegük a szeretet, a pozitiv érzelmi kötődés. Az angol love és a német Liebe egyaránt jelenthet szeretetet és szerelmet. De a régi magyar nyelv is felcserélhetően használta a „szeretett” vagy „szerelemes” jelzőket (pl. „szerelmes férjem” vagy „szerelmes fiam” stb.).

 

Ennek megfelelően a poliamoria is éppúgy jelenthet több, egyidejű szerelmet, mint több partner egyidejű szeretetét. S ez utóbbi a gyakoribb eset és reálisabb értelmezése a fogalomnak. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy több szerelem egyidejű fenntartása nemcsak rendkívül időigényes, hanem idegileg és pszichésen is olyan megterhelő, hogy arra a mai, rohanó világban igen kevesen képesek. Ez is magyarázza a poliamoria társadalmi peremhelyzetét a jelenkorban és a belátható jövőben.

 

Új  szerelmek  hajszolása:  változatosság-igény?

 

Ráadásul a poliamoria hívei számára a szerelem, mint legfőbb érték, kiemelten erős motiváló tényező, amely a meglévő (és már megszokott, elszürkült) szerelmi kapcsolatok mellett új és izgalmasabb szerelmi élmények keresésére késztet. Ám az eddigi szerelmi kapcsolatokhoz hasonlóan ezek is elég hamar megszokottá válnak, vagy csalódást hoznak, s továbblépésre késztetnek. Sajnos, nincs adat arról, hogy a „poliamorok” között mennyi a „szoknyabolond”  férfi és a „férfifaló” (vagy anorgasztikus)  nő. A nők között még ma is elég sokan vannak, akik pl. azért „esnek szerelembe”  egy férfivel, hogy kedvezőtlen körülményeik közül kiszabadulva és a szülői vagy társadalmi nyomásnak engedve gyermeket szülhessenek, s aztán a gyermek lesz az igazi szerelmük, akiért minden áldozatot meghoznak. Ők már aligha keresnek új szerelmeket.

 

A „szerelem” tehát elég relativ, sokféleképpen értelmezhető fogalom, s a poliamorok szerelme is sokféle lehet: a legkülönbözőbb igények kielégítésére szolgálhat. Minthogy mindkét nemnél (bár eddig leginkább a férfiaknál) erős a az érzelmi és erotikus  változatosság igénye, joggal feltételezhetjük, hogy a „többszerelműségre”  törekvés is elsősorban erre a változatosságra irányul. Amihez aztán könnyen kapcsolódhat a felszínes kalandkeresés, a promiszkuitás vagy éppen a szenvedélybetegség veszélye. A szerelmi partnerek „hálózata”a nemi úton terjedő fertőzések melegágya. Úgy tűnik, ebből a szempontból nincs sok különbség az erotikusan is nyitott párkapcsolat és a poliamoria között. De kérdés, hogy van-e – s ha igen, milyen téren – különbség köztük?  

 

Egyesek ezt a különbséget abban vélik megtalálni, hogy „míg a poliamoria elsősorban több szerelmi kapcsolat együttes fenntartására vonatkozik, addig a nyitott kapcsolat lehet pusztán szexuálisan nyitott is.”  Ez a megfogalmazás azonban téves és illuzórikus, mert bizonyítás nélkül minőségileg jobbnak állítja be a poliamoriát a nyitott párkapcsolatnál. Mint már utaltam rá, a romantikus szerelmi kapcsolat:  erős érzelmi kötődés egy kiválasztott partnerhez, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy ugyanakkor, ugyanígy és nemcsak átmenetileg kötődni tudjon más partnerekhez is. A romantikus „hot love”  a partner birtoklását, kisajátítását kívánja, vagyis nem érett szerelem. Jellemzője a féltékenység, bizalmatlanság és gyanakvás. Az irreális elvárások folytán könnyen csalódást, sőt, gyűlöletbe átcsapást eredményezhet. Az érett szerelem képessége nem alakul ki magától, azt meg kell tanulni; erről azonban nincs szó a poliamoriában.

 

Az a feltételezés, hogy a nyitott párkapcsolat „lehet pusztán  „szexuálisan nyitott”. pontosabban szólva erotikusan nyitott; ez a lehetőség a poliamoriára éppúgy, sőt, a több, új szerelem keresése folytán még inkább érvényes. (Mellesleg az „erotikus” a „szexuálisnak” csupán egyik megnyilvánulási formája, bár ezt nem tanítják az egyetemen.)   Az érett szerelem nemcsak kötődést, hanem elköteleződést is jelent. Több szerelmi partner esetén ez csak akkor lehetséges, ha az érintettek igényei és jogos érdekei nem nagyon eltérőek vagy ellentétesek, hanem hasonlóak és egymást jól kiegészítik (ami ritkaság).  A kötődésnek lehetnek különböző szintjei, de több intim partner esetén rendszerint kialakul egy „primér” báziskapcsolat, amely a legerősebb kötődést és elköteleződést hordozza, különösen, ha gyermek(ek)  közös nevelésére, vagy más fontos és közös célok elérésére vállalkoznak. Ehhez képest a többi partner másodlagos vagy harmadlagos elköteleződést jelenthet. Ez nemcsak a nyitott párkapcsolatban, hanem a poliamor kapcsolathálóban is szükségszerűnek tűnik. Gyakori és nehezen megoldható probléma, hogy a több intim partnert felölelő kapcsolatokban többnyire minden partner szeretne biztonságosnak tűnő báziskapcsolatban élni, s nehezen fogadják el másod-, harmadlagos helyzetüket., ha nincs még báziskapcsolatuk.   

 

Három vagy több partner tartósan valószínűleg csak akkor lehet többé-kevésbé egymás báziskapcsolata, nagyjából azonos szintű kötődéssel és elköteleződéssel, ha szorosabban (mondhatnám: családszerűen)  együtt élnek, közös célokon dolgoznak és rugalmasan alkalmazkodnak egymáshoz.; ezáltal legális vagy illegális poligámiát hoznak létre.. A nyugati, zsidó-keresztény országokban ez idő szerint csak illegális poligámiáról lehet szó. A poliamoria szempontjából ez lenne legálisan a legkedvezőbb, bár valamilyen hierarchia ezen belül is kialakulna. Megoldható lenne azonban formailag egy korszerű, nyitott monogámia keretében is.

 

Egy  reális  megoldás

 

Teljesen indokolatlan ugyanis, hogy a poliamoria hívei a monogámiát csak hagyományos formájában tudják elképzelni, s így eleve rossznak tartják. Holott ez csak a patriarchális monogámiára érvényes, amelyben a férfi visszaél  kisajátított szabadságjogaival.  A monogámiák többsége eddig valóban ilyen volt. Közben azonban megjelent a  nem patriarchális monogámia, amely tulajdonképpen csak formailag (jogilag) monogámia, de nyitottsága és nemi esély-egyenlősége révén optimális szabadságot biztosít résztvevőinek. Így betöltheti a poligámia és a poliamoria funkcióit is..  A 21, század társadalmának perspektivájában ennek realizálása sokkal reálisabbnak, megvalósíthatóbbnak tűnik, mint a poligámia vagy a poliamoria legalizálása.

 

Az utóbbiak elfogadtatása a nyugati kulturkörben azért is valószínűtlen, mert a poligámiáról mindenkinek az arab, patriarchális poligámia jut eszébe, az „egy férj, sok feleség”  tipus, ami a patriarchátustól félig már megszabadult társadalomban visszatetszést kelt, s kevesen tudják elképzelni, hogy létezhet másféle poligámia is.  Másrészt a „sokszerelműség” irreálisnak tűnik és sokan hajlamosak ezt patriarchális módon értelmezni, t.i., hogy csak a férfiak tarthatnak sok szeretőt, de egyikkel sincs idejük eleget törődni. Az igazán mély szerelmi kapcsolat viszont időigényes, amit egy rohanó világban egy vagy két partnernél többel szinte lehetetlen biztosítani.

 

Mindezek alapján ma célszerűbbnek tűnik a nyitott és egyenrangú párkapcsolat, vagyis a nem patriarchális monogámia lehetőségének széles körű ismertetése és realizálása. Ami egyébként a társadom egyre nyitottabbá válását is elősegítheti. 

                                                                                                                                                       Dr. Szilágyi  Vilmos

                                                                                                                                                               

 

       

Interjú  dr. Szilágyi Vilmossal 

2017  ápr. 17.

 

-        Mi vezette el odáig, hogy a házasság korszerűsítéséről kezdjen el gondolkodni, hogyan jutott el a kapcsolatnyitás témájáig?

Ennek egyik fő oka a saját monogámiám kudarca volt.  Ugyanis fontos igényeim nem elégültek ki, s évekig tartó töprengés után beláttam, hogy egy külső partnerre van szükségem, ha a házasságomat (már csak a gyermekünk érdekében is) fenn akarom tartani.  Ezt elvileg feleségem is belátta, féltékenységén azonban nem bírt úrrá lenni.  Ezért hamarosan külön költöztünk, s később el is váltunk. Időközben rátaláltam N. és G. O’Neill, amerikai szociológusoknak a nyitott házasságról szóló könyvére, s ez megerősített abban, hogy az egyenrangú felek nyitott párkapcsolata  és a többpartneres életforma megvalósítható.. S ezzel a zárt monogámia káros korlátai kiküszöbölhetőek.

Ugyanebben az időben „Orvos válaszol” és „Pszichológus válaszol”  rovatokat vezettem és rengeteg, segítséget kérő levélből megtudtam, hogy, hogy a zárt monogámiával kapcsolatban sokaknak van hasonló problémájuk  Az írásban adott tanácsok azonban legtöbbször nem voltak elegendőek a problémák megoldásához.  Ezért  házassági és szexuális tanácsadást indítottam, s gyakran eredményesen rávezettem a partnereket a nyitottság elfogadására.  

 

-        Milyen fogadtatása volt ennek a szakma, és milyen a szélesebb közönség részéről? Milyen reakciókat kapott?

-         

A „szakma”, pontosabban a pszichológusok és más, humán diplomások részéről az új alapelvek és tanácsadási gyakorlat fogadtatása egyáltalán nem volt kedvező.  Ahelyett, hogy érdeklődtek és megvitatták volna, inkább veszélyesnek tartották és elítélték a nyitott házasság gondolatát.  Ebben a makacsul továbbélő szexuál-tabunak és a konzervativ, vallásos előítéleteknek volt döntő szerepük. A többezer éves patriarchális (férfiak által uralt)  társadalmi rend valláserkölcsi szemlélete mélyen beívódott a köztudatba, s ezt az utóbbi évszázad szexuális reform- és nőmozgalmai is csak részen tudták egy korszerűbbel felváltani.  De még a legtöbb egyetemi professzor is Sigmund Freud ösztönelméleten alapuló, elavult nézetei pártolja és terjeszti.

A szélesebb közönség hasonlóan konzervativ, bár egyre többen érdeklődnek a nyitott párkapcsolat lehetősége iránt.  Egy kérdőíves vizsgálatomban a megkérdezettek jó egyharmada azt válaszolta, hogy szívesen megpróbálná, de a körülmények és a saját partnere ezt lehetetlenné teszik.

          Személyesen élt-e nyitott kapcsolatban?

 Igen;  volt több olyan partnerem, akivel a nyitottság  (erotikus vonatkozásban is) megvalósítható volt.  Hozzá kell tennem azonban, hogy nehéz volt tudatosan is nyitott szemléletű partnert találnom, s egy idő után gyakran  számukra is problematikussá vált a nyitottság. Vagyis nem voltak teljesen felkészülve erre az új életstílusra.

 

-           Találkozott-e munkája során tipizálható többpartnerű  kapcsolati helyzetekkel, problémákkal?

     Többpartnerű kapcsolati helyzetekkel és problémákkal egy pszichoterapeuta gyakran találkozik. A házasságokban tipikus helyzet, hogy valamelyikük (még ma is gyakrabban a férfi)  titokban „félre lép”, új szerelmet vagy csak kalandot, rövid, erotikus kapcsolatot talál, ami aztán előbb-utóbb kiderül és a házasság válságát idézi elő.  Ilyenkor a házaspárnak pszichoterápiás segítségre van szüksége, akár együtt akarnak maradni, akár nem.  Az együtt-maradás ilyenkor elsősorban attól függ, hogy az érintettek el tudják-e fogadni a nyitott párkapcsolat alapelveit.

       Szerencsére több példa volt arra is – különösen a házasságról és a nemek viszonyának jövőjéről szóló könyveim megjelenése után - , hogy megkerestek olyan párok. akik már évek óta (erotikusan is)  nyitott párkapcsolatban éltek, és így meg tudták erősíteni könyveim mondanivalóját. 

 

-           Létezik-e Ön szerint kifejezett poliamor személyiségtípus, vagy ezt mindenki megtanulhatja? 

-         

   Kifejezetten „poliamor” tipusu  személyiség elvileg bárkiből kialakulhat, ez azonban a személyiségnek csak az egyik, lehetséges jellemzője, aminek több feltétele van.  Senki sem születik sem poliamornak, sem nyitottnak, de különböző külső hatások következtében előbb-utóbb eljuthat addig. Ezek a hatások pedig részben az adott történelmi kortól, részben a személyiség fejlődésétől függenek.  Az egyéni fejlődés során a szociális környezet (család, iskola, munkahely stb.)  erősen befolyásolja az egyén érdeklődését, igényeit és értékrendszerének alakulását. A konzervativ szociális környezet hatásainak azonban ellen is állhat, s azokat kritikailag szelektálhatja, ha képes önmagát autonóm és nyitott  személyiséggé fejleszteni.  (Ez azonban egyelőre keveseknek sikerül egy konzervativ légkörű társadalomban.) 

-          Ön szerint van-e feladata a társadalomban a poliamoriának, mint mozgalomnak?

Amennyiben a poliamoria egyre inkább mozgalommá válna, természetesen lehetne feladata a mi társadalmunkban éppúgy, mint az amerikai és általában a nyugati társadalmakban.  Erre van ugyan lehetőség, de a mai társadalmi rendszer ezt a lehetőséget erősen korlátozza és nem-kívánatosnak tartja. Ezért egyelőre csak lassú fejlődés várható ezen a téren.  Igy a legutóbbi években alakuló, néhányszáz fős poliamoria csoportnak egyelőre főleg önmaga erősítésére és elfogadhatóvá, sőt, vonzóvá tételére kell törekednie. 

      Ennek érdekében fontosnak tűnik bizonyos elvi kérdések tisztázása, éspedig kizárólag reális, tudományos alapokon, mindenfajta ezoterikus miszticizmustól mentesen.  A hasonlóan újszerű, liberális törekvések (mint pl. a New Age) ugyanis hajlamosak a szélsőségekre: a szabadság-igény mámorában zavaros ideológiákat is befogadnak. (Amelyek aztán kudarchoz vezetnek.) 

 

       A poliamoria fogalmának tisztázása  és  erkölcsi megítélése?

 

A poliamoria, mint sajátos társadalmi jelenség, alig 20 éve tűnt fel az USA-ban, ahol megvoltak a több évtizedes, társadalmi előzményei, például a különböző kommunák, az ideiglenes párcserék (swinging), a nyitott házasságok és hasonló kezdeményezések.  Ezek azonban nem terjedtek el az USA  patriarchális társadalmában, bár a feminista nőmozgalmak is érdeklődést mutattak irántuk.  A jelek szerint ugyanez érvényes a poliamoria amerikai mozgalmára, amely a non-monogám törekvések, vagyis a poligámia egyik fajtája. 

      Itt fontos tisztázni, hogy a poligámiának több fajtája van.  Nemcsak az arab világban elterjedt, legális poligynia (többnejűség)  és a sehol sem legális poliandria (többférjüség)  tartozik ide, hanem az illegális csoportházasság és a belőle keletkező „nagycsalád”  is.  Valószínűleg ennek egyik változata a poliamoria, amely nem feltételezi az intim partnerek családszerű együtt-lakását , de mégis családszerű érzelmi kötődést, őszinteséget és felelősséget vár el a nyitott párkapcsolatokban.

        S ebben egy újszerű, humanista erkölcsnek is fontos szerepe van.  Vagyis  eszerint elvárható, hogy az ilyen,  poliamor kapcsolat résztvevői egy új szerelem esetén se szakítsanak a „nagycsalád” egy vagy több résztvevőjével. Hanem vagy vonják be az új szerelmi partnert a közösségükbe, vagy közös megbeszélés alapján fogadják el az új, szerelmi kapcsolat fenntartását, bizonyos feltételekkel.   Ez persze nem jelenti azt, hogy a poliamor családból nem lehet kilépni, de csak a kölcsönös felelősség figyelembe vétele mellett.

      

         Korlátozza-e valami a szerelmi partnerek számát a poliamoriában?

 

Korlátlan „szabad szerelem”nem létezik, mert nem korlátozhatja mások szabadságát. Igy nem fér össze a korszerű erkölcs alapján álló poliamoriával sem.  Kérdés persze, mit értünk a szerelem fogalmán. Igen sokan a szerelem alapjának és lényegének a lehetőleg gyakori és kölcsönös erotikus kielégülést tartják  Ha ehhez az az igény is társul, hogy minél több partnerrel (mert hiszen egy partnerrel az erotikus kielégülés is csökkenhet és megúnható), akkor ez könnyen gyakori partnerváltást, promiszkuitást eredményez, vagyis veszélyes és abnormális életstilust.

       A pszichológiailag megalapozott, korszerű értékrend szerint a szerelem jóval több, mint az erotikus megkívánás és szükséglet-kielégítés.  Az érett szerelemben olyan lelki szükségleteknek van döntő szerepük, mint a biztonság-igény, az őszinte önfeltárás és a kölcsönös segítség igénye  stb.  Ezek pedig csak hasonló igényű és értékrendű partnerekkel elégíthetők ki. A szerelmi párválasztás alapos felkészülést igényel, s ilyen felkészítésről nálunk eddig jóformán senki sem gondoskodott.  (Ez a patriarchális társadalom egyik súlyos mulasztása.)   Az új szerelmek állandó keresése többnyire az elhibázott párválasztások következménye, s valójában a szenvedélybetegségek egyik gyakori formája. 

 

          A  többpartneres életmód milyen  hatású a gyermeknevelésre?

 

Ez valóban fontos kérdés, hiszen a poliamor ”nagycsalád”  sem lehet meg gyermekek nélkül; ez nemcsak természetes igény, hanem erkölcsi követelmény is.. Ilyenkor a gyermekek ki vannak téve a szülők és az ő partnereik újszerű és a közvélemény által nehezen tolerált életmódjának és értékrendjének. A kisgyermek ugyan hamar megszokhatja, hogy több szülő illetve gondoskodó felnőtt veszi körül, de az óvodai, s még inkább az iskolai életben válaszolnia kell az olyan kérdésekre, hogy neki hány anyukája és/vagy apukája van, és miért?  stb. Számolnia kell azzal is, hogy emiatt furcsán néznek rá. A „nagycsaládnak” ezért meg kell magyarázni a helyzetet és fel kell készíteni őt nemcsak a védekezésre, hanem lehetőleg a büszkeségre is a különleges családja miatt.

        Sok mindent lehetne még ezekről elmondanom, de bővebben olvashat erről bárki a nyitott párkapcsolatról szóló  könyveimben  (pl. a weblapomon is).  A felmerülő kérdéseket azonban szívesen megválaszolom.

   

      

Gyógypedagógia  és  nemi nevelés 

Education of disabled  and their  sexuality

 

Szilágyi Vilmos  (1929-- )

szilagyi.vilmos8@gmail.com 

 

       Absztrakt:

A hivatásos gyógypedagógusok nevelő, személyiségfejlesztő munkájából hazánkban eddig többnyire még a  törekvés is hiányzott a fogyatékos gyermekek nemi nevelésére.  Éspedig legfőképpen azért, mert tanulmányaik során gyakorlatilag semmilyen felkészítést, kompetenciát nem nem kaptak erre a lényeges és alapvető feladatra.  Holott  a fogyatékosoknak épp úgy jogos igényük lehet minden vonatkozásban az egészséges és örömszerző nemi viselkedésre, csak éppen nem rendelkeznek a szükséges ismeretekkel és készségekkel. Ezek elsajátításához azonban speciális segítséget kell kapniuk.  A jelen tanulmány ezt igyekszik körvonalazni. 

 

     Kulcsszavak:  ,nemi jogok, fogyatékosok nemi nevelése,  speciális kompetencia. 

 

         ABSTRACT:

From the professional, personality developing work of teachers for handicapped children  it was missing till now  usually all pursuit or ambition for the sexual education of  this boys and girls.   Namely mostly therefore,  because in the course of their training  they did not recive aome preparadness or competency for this very important and fundamental  mission.  Though all handicappeds have the same wrights for the healthy and joyful sexual behavior in all  relations as others, but they do not possess the required informations and abilities.  To possess these, they needsome special help.   This study want to make an effort to enlighten the main possibilities of successful  help.

 

        Keywords:   Sexual rights,  sex education of disabled,  special competency.

 

 

A gyógyítva-nevelő munkát végzőknek többek közt egy olyan speciális nevelési feladatot is meg kell oldaniuk, mint a fogyatékossággal nem rendelkező fiatalok nevelőinek. Ez különleges felkészültséget, igényel.  Ilyen különleges feladat a fogyatékos gyermekek nemi nevelése, ami náluk sokkal fontosabb, de  bonyolultabb is, mint a kedvezőbb helyzetben levőknél. Ezért van szükség olyan ismeretek és készségek kialakítására, amelyek erősen csökkenthetik kiszolgáltatottságukat, s lehetővé teszik számukra az elfogadható, sőt, gyakran gyógyhatású  nemi élet valamilyen formáját.

     Abból érdemes kiindulnunk, hogy a jó közérzet és a lelki egyensúly általában az egészségnek, s ezen belül a nemi egészségnek is alapvető jellemzője, amihez mindenkinek, még a valamilyen fogyatékossággal élőknek is joguk és esélyük van.  Ha ezt ők különböző

okok miatt sehogy sem, vagy csak részben és ritkán tudják elérni, akkor szaksegítségre van szükségük, amit felnőtt koruk elérése előtt leginkább a gyógypedagógusoktól várhatnak el. Akiknek hivatásokból adódóan pontosan kell tudniuk, hogyan segíthetik az érzékszervi, mozgásszervi vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek pszichoszexuális fejlődését a nemi viselkedés bármelyik területén. 

Csakhogy egészen napjainkig sem a leendő, sem a már működő gyógypedagógusok nem kaptak e speciális feladatra felkészítő, a korszerű tudományos ismeretre alapozott képzést.  Ez a lényeges rész – néhány sikertelen próbálkozástól eltekintve -  kimaradt képzésükből, tehát éppen e lényeges, életbevágóan fontos, speciális feladatok megoldása terén nem váltak kompetenssé. (Még a Gyógypedagógiai Szemle sem hívta fel érdemben a figyelmet erre a speciális feladatra.)  Épp ezért nem is nagyon próbálkoztak vele.  Ennek részben az is oka lehetett, hogy gyakran hatása alá kerültek annak a köztudatban elterjedt előítéletnek, ami szerint a fogyatékosok nem igénylik a szexuális örömet és kielégülést, s nem is képesek rá.  Ez egyrészt önbecsapás, másrészt tudatlan és felelőtlen visszaélés a fogyatékosságból adódó  segítség-igénnyel.  Itt ugyanis sajátos nevelési igényű gyermekekről van szó, vagyis speciális nevelési igények teljesítéséről.

Jelen cikkünkben a szexuálpedagógia (vagyis az elméletileg megalapozott nemi nevelés)  lényegét és gyógypedagógiai aspektusait vázoljuk fel. Célunk összefoglalni a sajátos nevelési igényű  gyermekek, fiatalok, vagy éppen felnőttek szexuális nevelésének és (egészségügyi, pszichés,  jogi) védelmének elméleti és módszertani  alapjait. 

 

Alapvető tények – és fogalmak

 

Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy csak a fogyatékos gyermekek nemi nevelése kíván megfelelő kompetenciát.  A szexuális viselkedés különböző módjai ugyanis nem születnek velünk;  kivéve azt a tényt, hogy többé.kevésbé képesek vagyunk a fajunkra jellemző nemi ingerekre  nemileg reagálni.  Ez a reagálás azonban sokféle lehet a spontán tanulástól és külső hatásoktól függően, tehát nem ösztönszerű, hanem alakítható, sőt, el is nyomható.  Minden gyermeknél így van ez, akár fogyatékos, akár nem.  Ezért minden esetben szükség van  valamilyen nemi nevelésre.  Ám ez nemcsak tervsazerű és tudatos lehet, hanem akaratlan és véletlenszerű is.  Ha pl. egy szülő. vagy pedagógus egy szót sem szól a nemi nevelés érdekében, akkor is „nevel”.  Mégpedig arra, hogy erről nem illik, sőt, tilos beszélni.  Ami persze negativ, elavult és káros hatású módja  a nemi nevelésnek. Ilyenkor a hagyományos szexuáltabu továbbadása történik. 

A nemi nevelés próbálkozásaiban még ma is alapvető problémát jelentenek a hagyományos. elavult fogalmak és elképzelések. A  szakkifejezések korszerű jelentését a pedagógusok között is kevesen ismerik, s nem tudnak túl lépni a közvélemény szokásos válaszain.  Ha bárkitől megkérdezzük, hogy tulajdonképpen mit jelent a „szexualitás”, akkor többnyire egy erotikus ágyjelenetre gondol, éspedig a közösülésre.  Ami ugyan valóban része a szexuális viselkedési lehetőségeknek, de csupán egy kis része.  Nemcsak azért, mert az erotikus viselkedésnek igen sok másféle változata is van, hanem mert ezek együtt sem jelentik a szexualitás, vagyis a nemiség egészét. 

A szexualitás fogalmának korszerű meghatározása az Egészségügyi Világszervezet  (WHO = World Health Organisation)  szakemberei szerint:  szexualitás  az egész emberi lét központi aspektusa, s magában foglalja a nemet, a nemi identitást és szerepeket, a szexuális orientációt, az erotikát, gyönyört, intimitást és a reprodukciót.  A nemiség kifejeződik gondolatokban, fantáziákban, vágyakban, hiedelmekben, attitüdökben, értékekben, viselkedésekben, szokásokban, szerepekben és kapcsolatokban.  Bár a szexualitás mindezeket magában foglalja,  nem mindig nyilvánul meg mindegyik.  A szexualitást befolyásolja a biológiai, pszichológiai, szociális, gazdasági, politikai, etikai, jogi, történelmi, vallási és szellemi tényezők interakciója.”   (Szilágyi V. 2005)

 Más szavakkal, saját megfogalmazásban: a szexualitás az emberi faj kétneműségéből - vagyis hímnemű és nőnemű  egyedeiből -  adódó, alapvető sajátossága, amely a faj fenntartásához szükséges, reproduktiv viselkedéstől függetlenné vált erotikus, továbbá a két nem viszonyának alakulását kifejező nemi szerepviselkedést és mindezek pszichikus vonatkozásait is tartalmazza. (Szilágyi V.,uott)

A „reprodukció” ebben a meghatározásban gyermekvállalást, gyermeknemzést és nevelést jelent, ami eredetileg a szexuális viselkedés lényegét jelentette.  Az emberi faj „újratermelése”  ma is alapvető funkciója a szexualitásnak, bár sok problémát okozhat, ha egy társadalomban túl kevés, vagy túl sok gyermek születik.  Ezért fontos a születésszabályozás és családtervezés; ami különösen a fogyatékosoknál okozhat sok gondot. (Lásd: Hernádi I. 2015; Könczei Gy. & Hernádi I. 2016)     A modern társadalmakban a reprodukció azonban eléggé háttérbe szorult, amióta a korszerű fogamzásgátlás lehetővé tette az erotika, vagyis a nemi élvezetek biztonságos előnyben részesítését. Statisztikai számítások szerint a modern társadalmakban 4-5 ezer közösülésből mindössze egy gyermek születik.  Nyilván nálunk is hasonló a helyzet.

A  reproduktiv és az erotikus viselkedés mellett  azonban  még egy fontos területe van a szexualitásnak, amire a fenti meghatározások is utalnak.  Minthogy az ember eleve nemi lény, az intim együttlétektől függetlenül is férfiként vagy nőként viselkedik, éspedig nemcsak a magánéletben, hanem a közéletben is.  Vagyis elfogadnak és felvesznek biológiai nemüktől függően valamilyen férfi, vagy női szerepet, amilyet a környezetük, vagy a társadalom elvár tőlük.  Ezek ma még többnyire hagyományos szerepek, mivel még alapjában  patriarchális, azaz férfiuralmi társadalomban élünk, bár ezt a nők egyre kevésbé fogadják el. A társadalom fejlődésének iránya a nemek jogi és esélyegyenlőségének teljes megvalósítása, s ezt a fejlődési folyamatot az iskolai oktatásnak és nevelésnek is elő kell segítenie.

Tehát a fogyatékosok nemi nevelésében is a nemiség mindhárom fő területével: a születésszabályozással, az erotikával és a nemek magánéleti, valamint társadalmi viszonyával egyaránt rendszeresen és behatóan kell foglalkoznia a kompetens gyógypedagógusnak.

A szexualitásnak mint alapfogalomnak ez a tisztázása rendkívül fontos ugyan, de nem teszi feleslegessé a vele összefüggő, olyan fogalmak  pontos ismeretét és megértését, mint pl. szexológia;   pszichoszexualitás; nemi identitás  (biológiai, lelki); erotikus  orientáció;  homo- bi- és heteroszexualitás;    szexuális egészség és jogok;    szexuálpedagógia;    szexuáletika  és szexuálmorál;    kettős  erkölcs;    születésszabályozás; fogamzásgátlás;    művi abortusz;     nemi úton terjedő fertőzések;    nemi funkció-zavarok; prevenciójuk  és  kezelésük;   pornográfia;    prostitúció,   ösztönelmélet;    szkriptelmélet;    mono-  és  poligámiák,    erotikus reagálókészség és orgazmuskészség;  a  közösülés  fajtái  és  tárgyai;     erogén  zónák;    nemek egyenrangúsága;  intimitás ;   nemi szerepek  stb.

 

  A szexuálpedagógia  fajtái

 

Ezek közül itt csak a szexuálpedagógia   és a  nemi nevelés  fogalmának pontosítása tűnik szükségesnek.  A kettő között annyi az eltérés, mint az elmélet és gyakorlat között.  A nemi nevelés nem  feltétlenül tudatos és tervszerű,  Sok mindennek lehet szexuálisan nevelő hatása;  pl az utcán vagy otthon megfigyelt, vagy versekben, regényekben leírt, másoktól hallott vagy filmeken látott jeleneteknek, tehát a „rejtett hatásoknak”. Ezek az ún. „szkriptek”, vagyis utasítások vagy javaslatok. Régebben jórészt  csak ilyen hatásokból  állt a nemi nevelés, ide számítva a templomi prédikációkat, a gyónást, a hagyományos intelmeket és tilalmakat.  A 18. századtól egészen a legutóbbi évtizedekig sokan főleg a tizenéves fiúkat tiltották az önkielégítéstől, mint súlyos és veszélyes bűntől, ami rettenetes testi és lelki betegségeket idéz elő.  A múlt századi szexológiai kutatások aztán kiderítették, hogy nem az önkielégítés okozhat károkat, hanem  az indokolatlan félelemkeltés, megszégyenítés.  Ami nélkül az önkielégítésnek akár gyógyhatása is lehet, különösen a fogyatékos fiúknál és lányoknál.

Ez jól mutatja, hogy a hagyományos nemi nevelés  repressziv jellegű volt, vagyis a nemi élet korlátozására és szigorú feltételekhez (felnőtt kor, házasságkötés, gyermeknemzés  stb.)  kötésére törekedett.  Ennek érdekében a lányokat és fiúkat igyekeztek távol tartani egymástól, s ritka találkozásaikat is szigorúan felügyelték.  A nemi életet azonosították a közösüléssel  (sokan még ma is ezt teszik), s mivel a gyógyíthatatlannak tartott nemi betegségek leginkább közösülések révén terjedtek, legalább a házasságkötésig szigorúan tiltották azokat, de utána is csak a házastárssal engedélyezték.  A hagyományos nemi nevelés „elméleti alapja” tehát kizárólag a valláserkölcs volt, amelynek tilalmai és előírásai

az egészséges és örömteli nemi élet helyett a halál utáni „üdvözülésre”  irányultak.

A 20. században szerencsére megjelent és erőteljes fejlődésnek indult a vallási dogmáktól független nemi neveléstudomány, vagyis a korszerű szexuálpedagógia, mint a szexológia és a pedagógia egyik közös rész-tudománya vagy tudományága.  Ennek alapja a nemiség tudományos vizsgálatokon alapuló szemlélete, amely nem bűnnek, hanem az egészséges emberi élet fontos részének tekinti az erotikus örömöket és kielégülést, s biztosítani kívánja, általános emberi jognak tekinti a nemi igények és képességek szabad fejlődését.  Ennek egyetlen korlátja, hogy nem lehet káros sem az adott egyénre, sem másokra nézve. Az utóbbi 20 évben ezeket az általános nemi jogokat először 11, majd 16 pontban foglalták össze a szakértők. Az állami törvénykönyvekben ugyan még nem szerepelnek, de ajánlatos ismerni és ismertetni azokat.  

A Világszövetség a Nemi Egészségért   (WAS = World Association for Sexual Health))  1999-ben az alábbi Nyilatkozatot tette közzé: „A nemiség  minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A  nemiség az egyén és a társadalom interakciójában  szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos. A nemi  jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a nemi egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi nemi jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A nemi egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a nemi jogokat elismeri és tiszteletben tartja.  Ezek:

 

1. A nemi  szabadság joga.  Ez lehetővé teszi az egyén teljes nemi potenciáljának kifejeződését, azonban mindig és minden helyzetben kizárja a  szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés  minden  formáját.

2. A  nemi autonómia  és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga. Ez megadja a saját nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségét, összhangban a személyes és szociális, etikai értékekkel. Jelenti egyben a saját test kontrollját és élvezetét bármiféle kínzás, csonkítás vagy erőszak nélkül.

3. A  nemi magánélet  joga. Ez jogot biztosít a személyes döntésekre és viselkedésre az intimitás vonatkozásában mindaddig, amíg nem sérti mások szexuális jogait.

4. A  nemi egyenlőség joga. Ez mentességet biztosít mindenfajta diszkriminációtól, amely a nemi hovatartozás, a szexuális orientáció, az életkor, a fajta, a szociális osztály, a vallás, vagy a testi és értelmi fogyatékosság miatt történne.

5. A  nemi élvezet  joga. A szexuális élvezet, az önkielégítést is beleértve, a  testi, lelki és szellemi jó közérzet egyik forrása.

6. Az érzelmek nemi  kifejezésének joga. A nemi megnyilvánulás több, mint erotikus

élvezet vagy nemi aktus. Az egyénnek joga van  nemiségét kommunikáció, érintés, érzelmi megnyilvánulás és szerelem útján kifejezni.

7. A  szabad nemi  kapcsolatok  joga. Ez annak lehetőségét jelenti, hogy az egyén  - ha akar – házasságot köthet, de el is válhat, vagy másfajta, felelősségteljes nemi kapcsolatot létesíthet.

8. A  szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően. Bárki eldöntheti, hogy akar-e gyermeket vagy nem, hogy hány gyermeket akar és mikor, továbbá joga van a születésszabályozás eszközeinek használatához.

9. A tudományosan megalapozott nemi információk joga. Ez azt jelenti, hogy a nemi ismereteket tudományos kutatások révén kell biztosítani és a társadalom minden szintjén akadálytalanul kell terjeszteni.

10. Az átfogó  nemi nevelés joga. Ez egy egész életen át tartó folyamat biztosítását jelenti, amelyben minden társadalmi intézménynek részt kell vennie.

11. A  nemi egészség védelmének és ápolásának joga. A nemi egészség-gondozásnak minden szexuális probléma és betegség megelőzése és kezelése érdekében rendelkezésre kell állnia.”  (Szilágyi V. szerk. 2004/a)

 

A hagyományos, repressziv, nemiségellenes szexuálpedagógiával ellentétben a tudományos tény-megállapításokon alapuló szexuálpedagógia nem repressziv, hanem progressziv, az emberi fejlődést elősegítő jellegű, egyéni és társadalmi szempontból egyaránt.  Az ilyen elveken alapuló nemi nevelés a legutóbbi évszázadban alakult ki, állandó vitában és küzdelemben a hagyományos, elavult nemi neveléssel.  A progressziv szexuálpedagógia célja a fiatalok egészséges nemi fejlődésének, kedvező nemi közérzetének hatékony elősegítése. Továbbá az un. „párválasztási érettség, s ezáltal egyszersmind a haronikus családi élet képességének kialakítása.”  (Szilágyi V. 1973, 27 old)

A nemi egészséget  a WHO  így határozza meg:  „A testi, lelki és szociokulturális jó közérzet tartós élménye a nemiség vonatkozásában is.  Ez kifejeződik a  nemi képességek szabad és felelős megnyilvánulásaiban, ami erősíti a harmonikus egyéni és  szociális jól-létet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet. A nemi egészség tehát nem egyszerűen  a működési zavarok, nemi úton terjedő betegségek vagy a fogyatékosságok hiánya.  Eléréséhez és megtartásához el kell  ismerni és  biztosítani kell anemi  jogokat!”(Szilágyi V. (szerk.) 2004)  Ebben a meghatározásban fontos mozzanat, hogy a szexuális egészség nem jelenti a fogyatékosságok hiányát, vagyis a fogyatékosok is lehetnek szexuálisan egészségesek, ha ebben nem korlátozzák, hanem segítik őket. Ez utóbbi azonban csakis a progressziv nemi neveléstől várható. 

A szexuálpedagógia két fő, egymással ellentétes változatán kívül azonban van egy harmadik is:: a közömbös, passziv hozzáállás.  Ez a fajta nemi nevelés szükségtelennek tartja a nemi viselkedés aktiv befolyásolását, mert feltételezi, hogy az magától (a „titkos hatások” vagy az ösztönök folytán)  úgyis kialakul.  A fiatalok kérdéseit korainak vagy feleslegesnek tartják és kitérően, felületesen reagálnak rá.

 

 A korszerű nemi nevelés alapelvei

  A távoltartó, elnyomó  (repressziv), vagy a közömbös és passziv nemi neveléssel ellentétben  a fejlesztő-segítő  (progressziv)  szexuálpedagógia módszertani alapelvei abból indulnak ki, hogy a szexualitás mindhárom említett megnyilvánulási tartománya rendkívül fontos és pozitiv az egyén és a társadalom számára, ha kedvező irányban fejlődik. Ez viszont csak a nemi jogok érvényesítésével és tudatos ráhatásokkal biztosítható.  Ugyanis figyelembe kell venni, amit már S. Freud  (1977) megállapított: az újszülött csecsemő még potenciálisan „polimorf, perverz lény”, akinek nemi viselkedése sokféleképpen, akár beteges, káros, erkölcstelen irányban is alakulhat a külső és belső feltételek hatására. 

Épp ezért a korszerű szexuálpedagógia elég régen (R.F. Kilander, 1970; ;  Kluge, N. 1984  és mások javaslatai alapján)  összeállította a fontosabb módszertani alapelveket:

 

·       A szexuális viselkedést az emberré válás során redukálódott nemi ösztön helyett a szociális kapcsolatokban kialakult szabályok és igények (az ugynevezett szkriptek) megismerése, értékelés,e elfogadása vagy elutasítása határozza meg, tehát a szelektiv tanulás.  Ebből következik, hogy az egészséges, kulturált nemi viselkedést tanítani kell. 

·       A folyamatosság, bővítés és elmélyítés elve alapján a nemi nevelést már a kisgyermekkorban el kell kezdeni és egészen a felnőttkorig (sőt, azon túl is)  egyre bővíteni és erősíteni, különös tekintettel a fixációk vagy retardációk megelőzésére. 

·       A  nemi, életkori és egyéni tulajdonságok figyelembe vételének elve szerint mindig alkalmazkodnunk kell a neveltek adott fejlettségi szintjéhez, ami egy osztályban vagy csoportban igen eltérő lehet a fogyatékosoknál is, s ez szükségessé teheti az egyéni foglalkozást.

·       Az aktiv előkészítés és kezdeményezés elve:  ne várjunk a fiatalok esetleges kérdéseire, bár bíztassuk őket, hogy bátran kérdezzenek  De főleg mi magunk tegyünk fel rendszeresen kérdéseket, akár egyéneknek, akár csoportoknak, s értékeljük, illetve korrigáljuk s válsszokat.  Ne féljünk a „túl korai” felvilágosítás állítólagos veszélyeitől.  Káros csak a túl késői ismeret lehet.

·       A személyes kapcsolat,  bizalom és őszinteség elve:  a hatékony nemi nevelés alapfeltétele, hogy a fiatalok teljesen megbízzanak a nevelőben, aki hitelesen és nyiltan beszél a kényes kérdésekről, és nem használ „virágnyelvet” vagy homályos, tudományos kifejezéseket. 

·       A  koedukáció elve:  a fiúk és lányok szétválasztása  a fogyatékosok nemi nevelésében sem indokolt.  Hiszen az a cél, hogy a nemek megtanulják közösen  megbeszélni a szexuális ügyeket.

·        A  személyes példamutatás, a spontaneitás és a kongruencia  elve:  a nemi nevelés csak akkor hatásos, ha  a nevelő a hétköznapi nemi viselkedés terén is követendő mintát, jó példát mutat, pdzichoszexuálisan érett, szavai és tettei kongruensek, vagyis összhangban vannak. 

·       A nevelő rendszeres önkontrolljának és önfejlesztésének elve:  alapkövetelmény, hogy tisztában    legyünk önmagunk fejlettségi szintjével, beleértve meglévő gyengeségeinket, fejlesztésre szoruló ismereteinket és készségeinket.  Ehhez lehetőleg szuperviziót is vegyünk igénybe.

·        A  kettős nevelés  elkerülése  vagy ellensúlyozása:  a fogyatékos fiatalokat nehéz választások elé állítja, hogy a progressziv nemi neveléstől egészen eltérő, sőt ellentétes normákkal, szkriptekkel is találkoznak, pl. egyrészt az egyházak (vagy sok szülő) részéről, másrészt a pornográfia részéről.  Nem könnyű, de meg lehet tanítani őket ezek kritikájára; a szülőket pedig meg lehet győzni..

·        Végül az elegendő idő biztosíásának elve: a nemiség sokrétű  kulturájának megismerése és egyben feldolgozása a fogyatékosoknál jóval több időt igényel.  Ehhez nyilván nem elegendő néhány osztályfőnöki, vagy biológiai óra,  Felkészültségük esetén hasznos lehet ugyan a különböző tárgyakat tanítók együttműködése, de elegendő idő csak a „Nemiségtan” osztályonkénti bevezetésével, vagy rendszeres, tanórán kívüli, klubszerű foglalkozásokkal biztosítható.

 

Ezek a  módszertani alapelvek természetesen kiegészíthetőek és nemcsak a gyógypedagógus nemi nevelésére, hanem általában a nemi nevelésre is érvényesek.  Sajnos, a tudományosan megalapozott, progressziv nemi nevelés jóformán még el sem kezdődött hazánkban, s ezen a téren több évtizedes mulasztást, elmaradást kell bepótolnunk.  A kialakult helyzet azért veszélyes, mert hazánkban és az Európai Unióban  sokkal kevesebb gyermek születik a szükségesnél  (s azok egy része is nem-kívánt, vagy fogyatékos),, azonkívül növekszik a nemi fertőzések és funkciózavarok száma.  Nemzeti érdek tehát  a korszerű nemi nevelés és a nemi egészség védelme.

 A  nemi nevelés  céljai  és  tartalmai

A 2011.évi CXC. törvény 4.§-a szerinti sajátos nevelési igényű, illetve beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyermekek, tanulók csoportja tekinthető. E törvény 4.§ 25. pontja alapján „sajátos nevelési igényű az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, aki a szakértői bizottság véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi (látási, hallási), értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos

tanulási, figyelem- vagy magatartásszabályozási zavarral) küzd”; míg Mező Ferenc közlése szerint a 4.§ 3. pont alapján: „beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő, különleges bánásmódot igénylő tanuló, aki az életkorához viszonyítottan jelentősen alulteljesít, társas kapcsolati problémákkal, tanulási, magatartásszabályozási hiányosságokkal küzd, közösségi beilleszkedése, továbbá személyiségfejlődése nehezített vagy eltérő tendenciákat mutat, de nem minősül sajátos nevelési igényűnek”.  A különböző fogyatékosságtípusok egymáshoz viszonyában is kihívásokat támaszthat a nemi nevelés. Fogyatékosság-típusonként sajátos lehet ugyanis:

·       magának a nemi viselkedésnek az alakulása,

·       a nemi nevelés kommunikációs bázisa,

·       a fogyatékosságból eredő szexuális visszaélések, bántalmazások megelőzése.

      A gyógypedagógusnak pontosan kell tudnia, hogy mire neveljen, mit adjon át a fogyatékos fiataloknak   Ez ugyan nagyjából ugyanaz, mint a nem fogyatékosok esetében, s épp ezért itt nem indokolt ezt részletezni, hiszen könnyen hozzáférhetőek az erről szóló publikációk.  Így például Szilágyi Vilmos: Szexuálpedagógia.  Szexuális egészségnevelés (2006), amely a weblapján is olvasható  (szexualpszichologia.hu ); továbbá  Szilágyi V. 1993,  1997,  2004,  Czeizel E. 1996;  Forrai J.  2003;  Kluge N.  1985; etc. )    Az elsőként említett könyv  a  SIECUS   (Sexual Information and Education Council of United States,  vagyis az Egyesült Államok Szexuális Nevelési Tanácsa)  programját ismerteti, amely a legkorszerűbbek közé tartozik. (Sajnos, a konzervativok ellenállása nem engedi széleskörűen érvényesülni.) 

A  SIECUS  átfogó nemi nevelési programja hat fő témakörre terjed ki:  1.  Emberi fejlődés  2.  Kapcsolatok  3.   Személyes készségek  4.  Szexuális  viselkedés  5.  Nemi egészség  6..Társadalom és kultúra.  E témakörökön belül korosztályonként részletezi az elsajátítandó ismeretanyagot és készségeket.

Ugyancsak felhasználható, de csak az interneten  (szexualpszichologia\who-iranyelvei.html ) hozzáférhető  az Egészségügyi Világszervezet  (WHO)  szakembereinek munkája révén összeállított és a  BZgA  (Német Szövetségi Egészségügyi Központ) által 2010-ben publikált könyve:  Az európai szexuális nevelés irányelvei.  Ez a kisgyermekkortól kezdve, korosztályonkénti bontásban részletesen elemzi  a nemi nevelés feladatait az információ.nyujtás, az attitüdök és a készségek kialakítása terén. A szakemberek az óvodáskortól a felnőttkorig világos és könnyen megvalósítható programot adnak az Európai Unió országainak oktatási-nevelési intézményei számára, tehát hazánk számára is.  Az említett intézmények közé természetesen a gyógypedagógiai intézmények is beletartoznak, bár ezekben némileg eltérő, speciális módszereket is alkalmazni kell.  A témakörök, amelyek a korcsoportoknak megfelelően különböző szinten kerülnek feldolgozásra, a következők:

1.           Az emberi test és fejlődése.  2.  Termékenység, reprodukció.  3.  Érzékiség, erotika.  4.  Érzelmek.  5.  Kapcsolatok és életstilus.  6.  Szexuális egészség.  7.  A nemiség szociokulturális meghatározói  (értékek, normák) .   E témakörök mindegyikénél minden korosztály esetén

pontosan kijelölik a feldolgozandó témákat az ismeretközlás, az attitüdök és készségek szempontjából.  A 9-12 évesek számára pl. „Az emberi test és fejlődése”  témakörből információs témák:  testi higiénia, menstruáció, magömlés;  serdülőkori testi.lelki, szociális és érzelmi változások.  Attitüdök:  a testen történő változások és különbségek megértése és elfogadása;  pozitiv testkép,  énkép, önbizalom.   Készségekváltozások integrálása saját életükbe,  az ezekkel kapcsolatos, megfelelő szavak használata  az elterjedt trágárságok, vagy  a tudományos szakkifejezések helyett. Cikkünktől nem várható el, hogy részletesen ismertessük a nemi nevelés szakértők által ajánlott témaköreit  és azok feldolgozását, de ezeket bármely gyógypedagógus könnyen megtalálhatja, ha utána néz az említett publikációknak.

Figyelmet érdemel azonban, hogy  bár keveset hivatkoznak a pszichoszexualitásra, a korszerű nemi nevelés egyik alapja az egyéni  pszichoszexuális fejlődés,  s vele együtt a nemi szerepek kialakulása és változása.  E folyamatok  alaposabb ismerete a gyógypedagógustól  is elvárható.  Az elsőként említett szexuálpedagógiai szakkönyvben külön fejezet tekinti át a pszichoszexuális fejlődés szakaszait, de egy másik, kifejezetten szexuálpszichológiai szakkönyv  (Szilágyi V., 2005)  jóval részletesebben elemzi ezt a fejlődési folyamatot.  

A progressziv nemi nevelés konkrét tervének összeállításához meg kell állapítanunk a szóba jöhető egyének vagy csoportok pszichoszexuális fejlettségi fokát, neveltségi szintjét.  Az említett szexuálpedagógiai tankönyvben külön fejezet foglalkozik a nemi neveltségi szint felmérésével, s ennek alapján a nevelési terv összeállításával.  A kisiskolások osztályaiban pedig érdemes a  Milhoffer P.  (2000)  által létrehozott és kipróbált, rajzos feladatlapokat alkalmazni  (kivéve a vakoknál).     

 

 Érzékszervi és mozgásszervi fogyatékosok nemisége

 

Sokak kételkedésével ellentétben pszichoszexuális fejlődés és nemi szereptanulás a különböző fogyatékossággal küzdőknél is végbemegy, még ha kevésbé símán és gyakrabban akadozva is.  Ennek biológiai és szociális okai vannak.  Függ például attól, hogy a fogyatékosság milyen fokú, hogy vele-született, vagy gyermekként, illetve  a felnőtté válás során  (betegség, baleset révén)  szerzett.  Emellett legalább ugyanannyira függ az egyén szociális körülményeitől, családi és társadalmi helyzetétől.  S attól, hogy hogy kezdettől fogva megkapja-e  testi és lelki szükségleteinek, érzelmi és társas igényeinek kielégítését.  Sajnos, ezek az igények ritkán teljesülnek elegendő mértékben.  A szülők és más családtagok, rokonok csalódottságát vagy sajnálkozását a fogyatékos hamar megérzi, s ettől hajlamossá válhat a visszahúzódásra és csökkentértékűségi komplexusra.  

Különösen így van ez, ha nem engedik idejekorán hasonló fogyatékkal küzdők társaságába, hogy ott megtapasztalja:  koránt sincs egyedül, s másoknak is lehetnek sajátos nevelési igényeik.  Nehéz megmondani, mert sok mindentől függ, hogy melyik és milyen fokú fogyatékosság nehezíti leginkább a nemi nevelés folyamatát.  Az elég nyilvánvaló,

hogy enyhébben hallássérültek nemi nevelése konnyebb, mint a siketeké, vagy a közepesen látássérülteké, mint a vakoké. Sok múlik azonban azon: mennyire tudják elfogadni és ellensúlyozni fogyatékosságukat és főleg, hogy milyen segítséget kapnak ehhez.  Tudják-e, hogy nemi képességeiket, korszerű férfias vagy nőies szerepeiket fogyatékosságuk mellet is kifejleszthetik, csak éppen kicsit másként, a megtanult módszerekkel. 

A hallássérültek közül a siketek megtanulhatják a szájról olvasást vagy a kézi jelbeszédet, sőt a kézírást és olvasást is, s ezek révén kommunikálhatnak, kifejezhetik igényeiket és érzelmeiket, kinyilváníthatják tetszésüket vagy félelmeiket stb. Fontos, hogy sok hasonló típusú vagy fogyatékosság-mentes, lehetséges partnerrel találkozzanak és kommunikáljanak. A gyógypedagógusnak a felvilágosításon  kívül ezt az ismerkedési folyamatot kell elősegítenie, megkönnyítve a partnerek érzelmi és erotikus közeledését.  Szükség esetén mindkét félnek egyéni tanácsokat is adhat, de gondoskodhat a rendszeres találkozások, randevúk helyének és idejének biztosításáról is.  Ha ezek során a kapcsolat erősödik, sorra kerülhetnek az együttélés és családtervezés problémái.  A nagyothallás vagy siketség általában nem öröklődik, ettől nem kell félni.  Hallássérültek és jól hallók között sok a sikeres házasság. 

 A  látássérültekre  nagyjából ugyanez érvényes.  A vakoknak ugyan nélkülözniük kell a látás révén érkező erotikus ingereket, de annál érzékenyebbek az erotikus tapintási, vagy hangingerekre, így az ilyen zenékre is.  A vakon született lányok és fiúk helyzete kétségkívül nehezebb, mint a később kialakuló vakságok esetén, de a gyógypedagógiai szaksegítség ellensúlyozhatja ezt a hiányosságot.   Az egyik német szexuálpedagógus  (Grassel, H. 1974)  szerint  a látássérültekkel könnyű a verbális kommunikáció és könnyű ellenőrizni, hogy jól értik-e a szexuális információkat.  Az utóbbiakat vagy elmondjuk és visszakérdezzük,  vagy hangszalagon, lemezen, CD-n közvetítjük. 

Ha az adott technikai lehetőségek folytán a látássérült megtanulhatja a Braille-írás olvasását, akkor ezzel is bőségesen nyújthatunk szexuális információkat, s adhatunk kérdéseket, verbális megválaszolás céljából.  Egy fiatalon megvakult gyógypedagógiai hallgató szakdolgozatában  látássérült serdülők és felnőttek körében gyüjtött adatai alapján úgy találta, hogy a vakok és jól látók partnerkapcsolatában  ritka az esélyegyenlőség, mert a vakok nehezen győzik le gátlásosságukat, nemi nevelés hijján pszichoszexuális  fejlődésük retardálódik, s ebben csak egy szakértő (pl. speciálisan képzett gyógy-pedagógus)  tudna segíteni.

Részben nehezebb, részben könnyebb a  mozgáskorlátozottak  nemi nevelésének helyzete.  Sok múlhat azon, hogy tudnak-e valahogy járni, vagy támaszra illetve kerekesszékre szorulnak.  Az előítéletes fogyaték-nélküliek többnyire kiközösítik és lenézik őket, s nem veszik komolyan, mint egyenrangú partnert.  Így ők jobban kiszolgáltatottak a szexuális visszaéléseknek, kólönösen, ha a nemi nevelésük nem tanítja meg őket ezek kivédésére. Erről sok érdekes részlet tudható meg Fejes András (2000) könívéből. A súlyosabb mozgáskorlátozottság erősen  nehezítheti az erotikus és egyben a  reproduktiv viselkedést, amire pedig nekik is joguk van. A gyógypedagógusnak ilyenkor elsősorban az önkielégítésre érdemes rávezetni és bátorítani a fiatalt;  de ha partnere van és közösülni, vagy gyermeket vállalni kívánnak, szakemberek tanácsa alapján ez is elősegíthető.  (Más kérdés, hogy egyáltalán alkalmasak-e a gyermekvállalásra, ami szakértői javaslatok alapján dönthető el.

Az értelmi fogyatékos fiatalokat utoljára hagytuk, mert  az ő nemi nevelésük a leginkább problematikus, bár ez is az elváltozás súlyosságától függ.  Az enyhén értelmi fogyatékos, debilis gyermekekkel könnyebb szót érteni, különösen, ha megfelelő szemléltető eszközöket alkalmazunk (Yaffé,M. & L. Fenwick, 1989).  Ez a közepes súlyosságú esetekben is beválhat, sok ismétléssel és szerepjátékokkal kiegészítve. (Weber,G. 1998) A legsúlyosabb esetek azonban fokozott ellenőrzésre és szabályozott, bentlakásos életmódra szorulnak.  Az elfogult közvélemény szerint nekik már semmi közük nem lehet a szexualitáshoz. Valójában viszont nekik is (jórészt tudattalan)  szükségletük a párkapcsolat és az erotikus kielégülés (bár gyermekvállalásról náluk aligha lehet szó).  Tartós társkapcsolatban élni számukra általában lehetetlen  (lásd Hatos, 2012), de képek segítségével rávezethetők a sérülésmentes maszturbációra, s időnként erotikus együttlétekre is. Pszichoszexuális fejlettségük minimális és aligha emelhető, s a szerelemre is képtelenek. Viszont bizonyos módszerekkel a közepesen súlyosaknál eredmény is elérhető, ahogy egy szakértő  írja:  „Tökéletesnek kell lennünk, ha kiteljesedett szexuális életet szeretnénk élni? A fogyatékosemberek szexualitása tabunak számít, általában aszexuális lényként tekintenekrájuk, pedig a szexuális aktivitást nem feltétlenül csökkenti a fogyatékosság ténye.Fokozott nehézséget jelenthet a szexuális kultúra megismertetése értelmileg akadályozott személyek esetén. A tanulmány egy hazai jó gyakorlatot kíván bemutatni az intézményi szintű szexuális nevelés tapasztalatairól. (Zechmeister Andrea, 2016,  In: Gyermeknevelés, 4.évf. 3.sz.)

 

Zőlnai Erika (2001) a lakóotthonokban élő, értelmi fogyatékosokról megállapítja, hogy felnőnek ugyan,, de viselkedésükben nem tudnak felnőtté válni, ezért védeni kell őket a szexuális visszaélésektől. Megjegyzendő, hogy a súlyos értelmi akadályozottság jogi értelemben a kóros elmeállapot kategóriájába sorolható, s a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 17.§-a a büntethetőséget kizáró okok közé sorolja a kóros elmeállapotot: „(1) Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában követi el, amely képtelenné teszi cselekménye következményeinek a felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen.” Ez arra utal, hogy önmagukra és egymásra nézve is veszélyesek lehetnek.

Ezzel kapcsolatban érdemes lenne külön foglalkozni egyrészt a Down-kóros

fiatalokkal, másrészt az autistákkal.  Ők ugyan általában  nem számítanak súlyosan értelmi fogyatékosnak, és valamennyire javítható az állapotuk, de  viselkedésük – a szexuális viselkedést is beleértve – eléggé kiszámíthatatlan, s ezért sok gondot okozhatnak a gyógypedagógusnak.  Az „autizmus  spektrumzavar” szakkifejezés arra utal, hogy igen változatos és változó tünetekkel rendelkező fogyatékos csoportról van szó, akik azonban kevésbé értelmi, inkább szociális alkalmazkodásbeli, speciális nevelést igénylő egyének.  A szexuális információkat általában megértik,, de pillanatnyi állapotuktól függ, hogy hasznosítják-e.  A  gyógy-pedagógusok, sajnos, még nincsenek fölkészítve az autisták (nemi)  nevelésére.

 Jobb lenne ugyan, ha semmilyen, vagy csak minimális számú fogyatékosság létezne. Az emberi faj egészsége és fejlődése érdekében erre érdemes törekednünk.  De minthogy ők is teljes jogú emberek,  életüket és viselkedésüket igyekeznünk kell kulturemberhez méltóvá alakítani.  Vagyis elősegíteni életük kiteljesedését:  a kedvelt és fejlesztő munkát, valamint a szeretett és fejlesztő intim-kapcsolatot.

 

  

 

Szakirodalom

 

Bass László és mtársai:  Fogyatékos emberek társadalmi befogadása --  a szociális

         ellátórendszer feladatai, lehetőségei. 2009,  TÁMOP kiemelt projekt  (fszk.hu)

Czeizel  Endre:  Felkészülés a családi életre.  1996, Corvina   Bp.

Fejes András: Testi sérültek szexualitása.  2000  (2.kiad.)  MEOSz   Bp.

Fischer, Krajicek & Borthick (1974) Sex Education for the Deelopmentally Disabled.  .

Forrai Judit:  Értelmi sérültek  érzelmi, szexuális élete és nevelése.  2003, Szex Ed. Al., Budapest

Freud, S.:  A szexuális élet pszichológiája. 1995, Bp., Cserépfalvi 

Grassel, H.: Sexualerziehung in den Klassen 5-10.  1974, Rostock, Univ 

Haeberle, E.J.: Atlasz  Szexualitás.  2006, Bp., Athenaeum 

Hernádi Ilona:  Problémás testek.  2015,  In:  Fogyatékosságtudomány Magyarországon, . Gyógyped. Kar

HATOS Gy: Az értelmi akadályozottsággal élő emberek: nevelésük, életük. 2008, APC-Stúdió,

Kilander, F.H. :  Sex Education int he Schools.  1970,  Macmillan,  London

Kluge, N.:  Sexualerziehung statt Sexualaufklärung.  1985, Lang

Kluge, N.:  A gyermeklét antropológiája.  2004, Animula 

Könczei Gy. & Hernádi I. (szerk.): Az esélyegyenlőségtől a Taigetoszig?  2016. L’Harmattan

Lajkó Károly:  A viselkedésváltoztatás elmélete és gyakorlata. 2008, Medicina

Milhoffer, P.:  Wie sie sich fühlen, was sie sich wünschen..  2000, Juventa

Philips, I-M. et al.: Sexualpädagogische Kompetenz.    1002, BZgA   Köln

Segal, S.:  Szexualitás és értelmi fogyatékosság.  In: Gyógyped. Szemle, 1986/3-4.sz. Bp.

SIECUS:  Guidelines for Comprehensive Sexuality Education.  1996,  N.G.Task Force ,   

Szilágyi Vilmos:  Bevezetés a szexuálpedagógiába.  1973, Tankönyvk  Bp. 

Szilágyi Vilmos:  Szexuálpedagógia a fogyatékosok körében.  1993,  B.G.Gyógyped.Főisk.  Bp.

Szilágyi Vilmos:  A szexuálpszichológus válaszol, szexről, párkapcsolatról.  2004, Animula  Bp.

Szilágyi Vilmos  (szerk.): Iskolai szexuális nevelés Németországban.  2004,  Animula, M.k.  Bp.

Szilágyi Vilmos:  Szexuálpszichológia.  2005,  Medicina,  Bp.

Szilágyi Vilmos:  Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés.  2006, Athenaeum,  Bp.

szexualpszichologia.hu  

Weber, G.:  Sexualität und sexuelle Entwicklung bei Menschen mit intellektueller Behinderung.    1998,   Institut für Psychologie der Univ.  Wien

Yaffé, M. &  E. Fenwick:  A nemi öröm.  1989, Park, Medicina,  Bp.

Zechmeister Andrea:  Szexuális nevelés gyakorlata értelmileg akadályozott tanulók köréban.  

                                     In:  Gyermeknevelés, 2016/3.  Bp.

Zolnai Erika:  Felnőttek, mert felnőttek.  2001,  Kézenfogva Alapítvány,  Bp.