Dokumentáció

    1. Áttekintés  a szexuálpszichológia  előzményeiről  és  fejlődéséről

                    (E. J. Haeberle  művei  nyomán)

Az emberi szexualitás jelenségeinek értelmezése  már az ókorban is foglalkoztatta  az orvoslással és a filozófiával foglalkozó, olyan tudósokat, mint  Hippokrates,  Platon, Aristoteles  és  Galenus.  A  középkorban  ezt a munkát  arab és zsidó tudósok folytatták,  pl.  Avicenna,  Averroes,  Maimonides  és mások. A reneszánsz korában a nemiség vizsgálata lendületet kapott;  Leonardo da Vinci  az elsők között tanulmányozta a nemi szervek anatómiáját. De ugyanezt tette később  Vesalius, Fallopius,  Bartholinus és  W. Cooper is.  A  18. században  ez a fejlődés  ellentmondásosabbá vált, mert pl. egy francia orvos,  S. Tissot nagy hatású könyvet írt a  maszturbáció  káros voltáról, s ez közel 200 évig befolyásolta  az orvosokat és pedagógusokat.  A 19. század  azonban  sok új, tudományos megállapítást hozott a nemiséggel kapcsolatban.

1827-ben  K.E. von Baer  felfedezi a petesejtet.  1837-ben  egy francia szerző  (J.P. Parent-Duchatelet) megírja az első, nagy tanulmányt a prostitúcióról.  1843-ban  H. Kaan  rutén orvos  „Psychopathia sexualis” címmel tanulmányt közöl  a szexuális „aberrációkról és  perverziókról”, amelyeket  ugyanúgy elmebetegségeknek  minősít, mint később R. von Krafft-Ebing  (1886)  hasonló című művében.  Egy német jogász, K.-H. Ulrichs  1864 és 1879 között  egész sor tanulmányt közölt  a „férfiak közötti  szerelemről”, amit  veleszületett  tulajdonságnak tartott  és „uranizmusnak”  nevezett. (hordozóit pedig  „urningoknak”, akik  „férfi testben  női lélekkel”  születtek;  tehát nem tehetnek róla, s ezért nem szabad őket büntetni).  1869-ben  Karl Maria Benkert  (Kertbeny Károly)  először használta a poroszt igazságügyminiszterhez címzett, nyilt levelében a „homoszexualitás” kifejezést  (az „uranizmus” helyett).  A miniszter ennek nyomán  szakvéleményt kért  neves  orvosoktól, akik azonban ezt nem tartották orvosi problémának.

1872 és  1885 között Paolo  Mantegazza  olasz orvos  3  könyvet publikált  („Trilogia  dell’amore”)  a „szerelem higiéniájáról, fiziológiájáról és antropológiájáról”. Egy másik olasz orvos,  Pasquale  Penta  1896-tól haláláig (1904) kiadta  a  „szexuális  pszichopátiákkal”  foglalkozó  folyóiratát   Havelock  Ellis  angol  orvos pedig  szintén  1896-tól kezdte közölni  „Studies in the Psychology of Sex” című  tanulmányait  (amelyek utolsó kötete  1928-ban jelent meg).  Magnus  Hirschfeld  berlini orvos  1897-ben megalapította  a homoszexuálisok problémáival foglalkozó  „Tudományos-humanitárius  Bizottság”-ot, s 1899-től  24 éven át kiadta a homoszexualitással foglalkozó  évkönyveit. Ő  adta ki  1908-ban  az első  szexológiai folyóiratot  is (Zeitschrift für Sexualwissenschaft),  amely ugyan  egy év után megszűnt, de  1914-ben  felújították.

Albert  Moll  berlini orvos 1897-ben kiadta  „Untersuchungen über die  Libido  sexualis” (Vizsgálatok a szexuális  libidoról)  című tanulmányát.  August  Forel  svájci  pszichiáter  pedig  1905-ben  „Die  sexuelle Frage” (A szexuális kérdés) címmel közölte (később magyarul is megjelent)  radikális  reformokat javasló  könyvét. Ugyanebben az évben jelent meg  Sigmund  Freud  „Drei Abhandlungen  zur Sexualtheorie” (Három  értekezés a  szexualitás elméletéről)  című  tanulmánya,  amelyben a  „normális” pszichoszexuális fejlődést  és a „perverziókat” próbálta  (pszichoanalitikus  szemlélettel)  magyarázni.  1907-ben jelent meg  Iwan  Bloch  berlini  orvos  „Das  Sexualleben unserer Zeit”  (Korunk  nemi élete)  című könyve, amelyben kifejti, hogy a szexológia tudományának  a nemiség biológiai és kulturális  tényezőivel  egyaránt foglalkoznia  kell.  Albert  Moll  1909-ben adta ki  „Das Sexualleben des Kindes”  (A gyermek nemi élete)  című könyvét, amelyben  Freud elméletét elutasítva  próbálja magyarázni a gyermeki szexualitást.  1913-ban  ő alapította meg  a „Nemzetközi Szexológiai Társaságot”  is;  később pedig  (1926-ban)  megszervezte Berlinben  a  szexológia  első  nemzetközi  kongresszusát. Egy hasonló, nemzetközi konferenciát azonban  Magnus  Hirschfeld  már  1921-ben  szervezett.   1919-ben ő  nyitotta meg a világ  első  szexológiai intézetét  Berlinben;  1928-ban pedig – egy újabb  szexológiai  kongresszuson --  létrehozta  a  „Szexuális  reformok  Világlígáját”, amelynek elnökei  Hirschfeld,  H. Ellis  és  A. Forel  voltak.  A Világlíga ezt követően még  3  kongresszust  tartott. Tudományos munkáját  Hirschfeld  az  1926  és  1930  között kiadott,  öt kötetes  „Geschlechtskunde”  (Nemiségtan)  című műveiben  foglalta össze.

Hitler és a nácizmus uralomra jutása  1933-tól  véget vetett a szexológia  nyugateurópai  fejlődésének;  Hirschfeld  szexológiai intézetét feldúlták, könyveit elégették, a szexológusokat pedig menekülésre késztették.  Wilhelm  Reich,  aki Freud és Marx  tanait próbálta összeegyeztetni,  1936-ban  csak Dániában tudta  kiadni „Die  Sexualität im Kulturkampf” (A szexualitás a  kultúrák harcában)  című, eredetileg  1930-ban írt könyvét, amelynek egy átdolgozott kiadása később  „A szexuális forradalom” címmel  az  USA-ban jelent meg.  Az Egyesült Államok  az 1930-as  évektől kezdve  vezető szerepet játszott a szexológia  fejlesztésében.  A zoológus  Alfred  C.  Kinsey  munkatársaival 1938-ban kezdte meg  szexológiai adatgyüjtését.  1947-ben az Indiana Egyetemen megalapította  szexológiai intézetét,  1948-ban  publikálta a gyorsan világhírűvé vált Kinsey-Jelentések  első kötetét  „Sexual Behavior in the Human Male”  (A férfiak szexuális viselkedése)  címmel,  s  ezt  1953-ban  követte  a  nők szexuális  viselkedéséről szóló kötet.  Ezekben több, mint  12 ezer férfival és nővel folytatott, személyes interjú alapján  összegezte  az amerikaiak nemi életével kapcsolatos  megállapításait és következtetéseit, amelyek aztán nagy felháborodást keltettek a konzervativ és vallásos  körökben. Néhány éven belül meg is vonták  Kinsey  intézetétől  az anyagi támogatásokat.  (Holott a későbbi felmérések és adatgyüjtések  túlnyomórészt sorra igazolták  Kinsey  megállapításait.)  

Az amerikai szexológia és szexuálpszichológia további, jelentősebb eseményei:

1950: Ernst  Gräfenberg  német nőgyógyász, aki a nácik elől New Yorkba menekült,  egy indiai szexológiai folyóiratban publikálta  tanulmányát  a női magömlésről, s egyuttal felhívta a figyelmet a hüvely elülső talán található erogén zónára, amelyet később róla neveztek el  (G-spot).

1951:  C.S. Ford  és  F.A. Beach  „Patterns  of  Sexual Behavior” (A szexuális viselkedés  mintái)  című könyvükben  a különböző  népcsoportok szexuális viselkedésének összehasonlítása alapján  kimutatják a hagyományos, nyugati  szexuáletikai  normák  viszonylagosságát. E könyv mondanivalóját jól kiegészítették és alátámasztották  M. Mead,. B. Malinowski  és mások vizsgálatai.

1955:  John  Money  klinikai pszichológus  vizsgálatai alapján  elsőként  különbözteti meg a nemet (Sex) a  nemi szereptől  (Gender), amelynek alapja a nemi identitás, vagyis a biológiai nem  elfogadása.

1966:  William H. Masters   amerikai nőgyógyász  és felesége,  Virginia  Johnson   több száz nő és férfi szexuális viselkedésének  laboratóriumi vizsgálata alapján  publikálják  „Human Sexual Response”  (Emberi  szexuális  reagálás)  című könyvüket, amelyben a fiziológiai és pszichológiai  tényezők kölcsönhatását vizsgálják. Megállapításaik tanulságait a szexuális funkciózavarok terápiájában is alkalmazták;  erről szóló  könyvük,  „Human  Sexual Inadequacy” (Emberi szexuális zavarok)  címmel  1970-ben jelent meg, s ez lett a modern  szexuálterápia  alapvetése  (amelyet később többen – pl.  H.S. Kaplan, L. Barbach  és mások – továbbfejlesztettek).

1973:  John  Gagnon és  William  Simon  amerikai szociológusok  „Sexual  Conduct:  The Social Sources of Human Sexuality  (Szexuális  viselkedés:  az emberi szexualitás  társadalmi forrásai)  című könyvükben  a szexuális viselkedésről megállapították, hogy az  „interaktivan szerzett, szkriptezett viselkedés”. Vagyis nem valamiféle  nemi ösztön határozza meg, hanem  az egyéni fejlődés során elsajátított „szkriptek”:  előírások, minták  és szabályok, amelyek nem ritkán ellentmondásosak  és a partnerek közötti egyeztetésre  szorulnak.

1974:  H.  Lehfeldt  kezdeményezésére  ekkor tartották Párizsban  a 2. világháború utáni  első  szexológiai  Világkongresszust. Azóta a világ különböző nagyvárosaiban  a  World Association for Sexology  (Szexológiai Világszövetség)  már  16  Világkongresszust  tartott. Az Egészségügyi Világszervezet  (W.H.O.)  pedig  először éppen  1974-ben  hozta létre  a  meghívott szakemberek által kidolgozott  Ajánlásokat  a szexuális egészség védelme érdekében. (Az Ajánlások továbbfejlesztett változata  2001-ben is megjelent.)  A Szexológiai Világszövetségnek  azóta a világ legtöbb országában   tagszervezetei jöttek létre. Az 1989-ben létrejött „Szexológia  Európai Szövetségéhez”  (European Federation of Sexology)  több, mint 60  szexológiai  társaság és  intézet  tartozik.

1976:  San Franciscoban megnyílt  az  „Institute for Advanced Study of Human Sexuality”  (Az emberi szexualitás magas szintű tanulmányozásának intézete),  mint államilag elismert szexológiai főiskola, amely a kutató munkán kívül  diplomát biztosít a szaktanfolyamait sikeresen elvégzőknek.  De hasonló tevékenységet folytat  a  Kinsey  Intézet  és több  egyetem Szexológiai Intézete is.

1995:  A  berlini  Robert  Koch Intézetben  E.J. Haeberle  létrehozott egy  Szexológiai  Archivumot, amely azóta  „Magnus Hirschfeld  Szexológiai Archivum”  néven  önállósodott, s hatalmas könyv és folyóirat-gyüjteménye mellett  létrehozta a világ legnagyobb, internetes  szexológiai  website-ját (címe: www.szexology.cjb.net ), amely több nyelven   különböző szexológiai dokumentumokat  és kurzusokat tesz  elérhetővé   (néhányat már magyarul is!). Ezek nagyon megkönnyíthetik a modern szexológiai (köztük szexuálpszichológiai) ismeretek elsajátítását.

       2. Részlet  Ernest  Borneman  egyik könyvének Bevezetőjéből:

„A  szexológia történetére jellemző, hogy azok az orvosok, akik a legtöbbet tették a nemi betegségek és az anyák halálozásának leküzdésére, alig írtak  e  jelenségek következményeiről.  A  szexológia tudományának igazi úttörői viszont nem az orvosi világból származtak. Semmelweiss  ugyan  felfedezte a gyermekágyi láz kórokozóját, Neisser  a gonococcust, Schaudinn  a  treponema pallidumot, Ehrlich  a  szifilisz hatássos gyógyszerét, de közülük senki sem foglalkozott azzal, amiről újabban a szexológusoktól  értesültünk. Az ember nemi életének eredetével, céljával és gyógyításával kapcsolatos előítéletek  ugyanis olyan erősek voltak abban az időben, hogy ezek a neves orvosok  óvatosságból ellenálltak  annak a kísértésnek, hogy felfedezéseik mélyebb következményeit is levonják. Nyilván nem lustaságból, hanem, mert a gyógyítás tudományát is gúzsba kötötte a  patriarchális  világ  sötétsége, például a nők emancipációjával kapcsolatban, amiről az etnológusok, történészek és szociológusok már évtizedek óta hiába töprengtek, így ez az orvosok számára elképzelhetetlen volt.

Igy történhetett meg, hogy az emberi szexualitással kapcsolatos felismerések is, amelyek  1861 és 1884 között  Morgantól, Engelstől, McLennontól és Bachofentől  származtak, csak  1890 után találtak visszhangra, éspedig a szexológusoknál.  Az a három férfi, aki a legnagyobb hatást gyakorolta a szexológia  fejlődésére, nem az orvosok közül került ki:  Remy  de Gourmont, aki  1903-ban  publikálta  „A  testi  szerelem”  című könyvét, filozófus volt;  René  Guyon,  a  „Szexuáletikai tanulmányok”  szerzője jogász volt; Alfred C. Kinsey  pedig  zoológus. A szexológia  azon úttörőit pedig, akik orvosi képzettséggel rendelkeztek, mint  Krafft-Ebing, Forel,  Freud,  H. Ellis,  Hirschfeld  és  W. Reich,  eretnekeknek tartották. S joggal!  Eretnekek voltak, mert a polgári társadalom  patriarchális világában egy forradalmi eszmét hirdettek: a  nemek  egyenlőségét!”

(In: La sexologie. Dictionnaire  encyclopedique.  1973, Gerard & Co., Verviers, 441 p.)

1.     Szexológiai  szakképzés  Európában

     (M. Szexológiai Szemle, 2000/2.,  42-44 old.)

A berlini  Robert Koch Intézet  Szexológiai Archivuma által kiadott,  „Sexology  in Europe” (1995)  c. könyv  E.J. Haeberle  és  W. Simons  szerkesztésében  átfogó tájékoztatást ad a szexológia európai intézményeiről, szervezeteiről és azok képzési programjairól.  Ebből többek közt megtudhatjuk, hogy  Európában az 1990-es évek elején már  75  szexológiai intézet, vagy tanszék  és  50  szervezet, társaság működött, s szinte mindegyiknek volt könyvtára, archivuma.  Hasonló a helyzet a képzési programok terén. A könyv  nyolc ország  képzési programját ismerteti, bár hangsúlyozza, hogy egyre bővül az ilyen programok száma.

Az Európai Unióban  különösen Franciaország és  Spanyolország  igen aktiv a szexológiai képzés terén, míg Németország  eléggé lemaradt, több más országgal együtt.  Ez az aránytalan fejlődés azonban hosszabb távon nem tartható, tekintettel az európai integráció  folyamatára.  Az  Európai  Unió  bármelyik tagországában megszerzett diplomát ugyanis a többi tagországban is elismerik, s minthogy az Unión belül szabad a mozgás és munkavállalás, előbb-utóbb a képzések is integrálódnak.  A jelenlegi képzések  3  nagyobb csoportba  sorolhatók:

1.       Orvosi  szexológia  és  -terápia,

2.       a szexuális problémák  nem-orvosi  pszichoterápiája és

3.       szexuális nevelésre  képesítő  programok.

Nyilvánvaló, hogy ezek a programok hosszabb távon  standardizálódnak,  vagyis az Unióban egységes követelményeket állítanak a képzésben résztvevők elé,  s  ez  meg fogja könnyíteni a  szexológiai  diplomák  és  tudományos fokozatok  általános elfogadását.  Ezt a fejlődést nagyon elősegítheti a  computer-technológia gyors terjedése, ami lehetővé teszi a szexológiai képző és továbbképző programok elérhetőségét az interneten vagy  CD-ROM-on, s  így jóval kevesebb időt kell a képzés  helyén  eltölteni.

Napjainkban elavulttá válik a szexológiai képzés  merev szétválasztása  orvosi  és nem-orvosi  szexológiára. Egyoldalú  képzések helyett átfogó, interdiszciplináris programokra van szükség, nemcsak  az orvosképzésben, hanem  a  pedagógusok, pszichológusok, jogászok, szociológusok, demografusok, történészek, szociális munkások, újságírók, sőt, még a teológusok  szemléletének alakításában is.  Ha az egyetemek felismerik ennek szükségességét  és  levonják a megfelelő konzekvenciákat, akkor nagy lépést tehetünk az Európai Unió  színvonala felé. (E téren ugyanis nemcsak Nyugateurópát, hanem a Cseh Köztársaságot  is utol kell érnünk.)

A  prágai  Károly Egyetem  Szexológiai Intézetét  1921-ben  alapították, s  azóta folyik ott szexológiai képzés. A  posztgraduális képzésben  főleg nőgyógyászok és  urológusok, valamint  pszichiáterek vehetnek részt. A  képzés legalább két éves  és  az orvosi szexológia minden ágára kiterjed;  a  program  16  témakört sorol fel, a  pszichoszexuális fejlődéstől kezdve a  szexuális  diszfunkciókon  és a parafiliákon keresztül egészen a fogamzásgátlásig és a mesterséges megtermékenyítésig.  A képzés befejezéseként szexológiai  disszertációt kell írni  és  megvédeni. Sőt, szóbeli vizsgát is kell tenni egy bizottság előtt. Ennek sikere alapján lehet valaki  szexológus  szakorvos, azaz szexuálterapeuta.

Lengyelországban hasonló szexológiai képzés  folyik a varsói szexológiai  intézetben.  Itt az orvosok hároméves szakképzésben részesülnek. Elvárják tőlük, hogy két idegen nyelven tudjanak  szakirodalmat olvasni, kétszer tartsanak referátumot tudományos üléseken, s egy állami bizottság előtt vizsgázzanak orvosi és „szociális” szexológiából.  Az utóbbi tartalmazza a szexuálpszichológiát, a szexuálszociológiát, a szexuálpedagógiát és a  szexuálkriminológiát is.  Sajnos, ez a magasabb szintű szexológiai képzés itt is csak egyes szakorvosokra terjed ki  posztgraduálisan ( s közülük is csak kevesekre).

Franciaországban  hat egyetem között együttműködés alakult ki  a  szexológia oktatása terén.  Ennek  folyamatban levő megvalósítása  egységes, standardizált szexológiai képzést eredményez.  Jelenleg már nemcsak orvosok, hanem pszichológusok, sőt, szülésznők és szociális munkások is pályázhatnak a képzésre. Az első évben az orvosi szexológia alapismereteit sajátítják el  (heti  3 órában).  A második évben heti  4  órában előadásokon és szemináriumokon vesznek részt, végül írásbeli vizsgát tesznek. Az egyetemi diplomához azonban egy harmadik évnyi tanulás is szükséges, ugyancsak heti  4 órában, s azon már csak orvosok vehetnek részt. A végén ők többórás  (írásbeli és szóbeli) szigorlatot tesznek  és „szakdolgozatot” nyújtanak be. Munkájukat később szupervizor is ellenőrzi.

Németországban az orvosi szexológia „akadémiája”  Kielben működik, de több más egyetemen is oktatnak szexológiát, ami egyébként az orvosok továbbképzésének is fontos része.  Diplomás orvos-szexológusokat azonban még nem képeznek.  A minimum  240 órás képzésből  120 óra az elméleti megalapozás,  60  óra a szexuális problémákkal foglalkozó  Bálint csoport, ugyanennyi egy  workshop. Azonkívül minimum  3  egyénnel készült  és  3 párral készült interjút  (anamnézis-felvételt)  kell bemutatni, és  6 eset  szupervideált terápiáját kell  dokumentálni.

Olaszországban  a cataniai egyetem indította be a  „klinikai szexológia”  kurzust, amely  4  éves,  évente  600 óra  elmélettel  és  200 óra szupervideált gyakorlattal, egyetemet végzett orvosok számára.  A résztvevők  tíz különböző szakirány közül választhatnak. Ezek:  szülészet és nőgyógyászat,  urológia és andrológia,  termékenység, endokrinológia,  klinikai gyakorlat,  higiénia és megelőzés, pszichológia, szociológia, diagnosztika és szemiotika, szexuálterápia. A  diploma elnyeréséhez sikeres szigorlatot kell tenni a  jelöltnek.