Tartalom

1. Diamond, J. : Miért élvezet a szex? Az emberi szexualitás evolúciója

A szerző az University of California biológia professzora, aki szerint az emberi szexualitás „kifejezetten bizarr”, ha a többi emlősfajhoz viszonyítjuk. Emberré válásunkban a felegyenesedésen és az agy növekedésén kívül szerinte a szexuális viselkedés változása is döntő jelentőségű.

Élvezetes stílusa ellenére a könyv címét adó kérdésre a szerző nem válaszol igazán, s az emberi szexualitás evolúciójának is inkább csak az emberré válásig terjedő eseményeit tárgyalja. Talán ezzel is összefügg, hogy „emberállatról” beszél, s az emberi szexualitást csaknem kizárólag a nemi ösztönnel és egyéb, biológiai okokkal magyarázza. A könyv fő üzenete szerinte abban foglalható össze, hogy „egy adott faj szexualitását a faj biológiájának más tényezői formálják.” (33.old.) Ezt természetesen az emberfajra is érvényesnek tartja; figyelmen kívül hagyva, hogy a biológiai tényezőkön kívül az embernél szociális és kulturális tényezők is vannak, s ezek döntőek lehetnek.

Diamond alapelve, hogy minden genetikusan meghatározott, s a faj továbbélését szolgálja. Egyik jellemző példája szerint az „evolúciós logika” arra készteti a férfit, „hogy miután teherbe ejti, elhagyja a nőt és újabb utódnemzési lehetőség után járjon.” (29.old.) Egyes állatfajoknál feltehetőleg így van; de nálunk? Dehogyis akar az ilyen férfi újabb utódokat nemzeni! Sántít az a másik „evolúciós logika” is, miszerint azért áll odább a férfi, mert „megkerülhetetlenül bizonytalan” abban, hogy ő lesz a születendő utód apja. Ám ugyanez az evolúciós logika ennek ellenkezőjét, az anya mellett maradást is eredményezheti, ha az egyedül nem tudná felnevelni gyermekét. (34.old.) Diamond szerint az utóbbit más állatok jobban megérzik, felmérik, mint az ember, bár valamennyien a „génjeik továbbadását szorgalmazzák.”

Félelmetesnek tűnő, tudattalan, ösztönös „tudás” jellemzi ezek szerint az egész élővilágot; azon belül is leginkább a hím állatokat, amelyek aztán arra is képesek, hogy becsapják a nőstényeket! Például egyes madárfajoknál „a másodlagos tojók nem tudatosan vállalják sorsukat, hanem becsapják őket” (37.old.) Minthogy becsapni valakit csak szándékosan lehet, Diamond a hím állatnál valamelyes tudatosságot is feltételez. (Ami egyébként az állati viselkedés antropomorfizálásának jellegzetes példája.) A szerző szükségszerűnek tartja a „nemek harcát”, amely szerinte a fajfenntartásra, azaz génjeik tovább-örökítésére irányuló, „egyenlőtlen befektetésükből” ered, főleg az emlősöknél, ahol a nősténynek kell kihordania és szoptatnia az utódokat, míg a hím vagy segít neki ebben, vagy nem. Minthogy a nemek közti genetikai különbségek „csekélyek és ingatagok” (46.old.), némi hormonális ráhatással, és az emlőmirigyek stimulációjával elérhető lenne, hogy akár a férfi is szoptathasson. A szerző több példát is említ erre, s rámutat, hogy a „tejtermelő férfi” érzelmileg erősebben kötődne a gyermekéhez, s pótolni tudná az olyan anyát, aki valamiért nem tud szoptatni.

Eszerint voltaképpen „hatalmunkban áll ellenevolúciós döntéseket hozni”.(63. old.) Nem egészen világos ugyan, hogy ez miért lenne „ellenevolúciós”; Diamond szerint mindenesetre a férfi számára „genetikailag kevésbé kifizetődő a gyermekgondozás”. Ugyanis „az a férfi, aki megtermékenyít egy nőt, majd a gyermek gondozásának szenteli magát, mérhetetlen lehetőségektől esik el ezzel...” (41.old.) – lásd pl. egy marokkói szultán ezernél jóval több gyermekét. Diamond úgy véli, a férfiakat azért érdekli jobban a szexuális változatosság (félrelépés, futó kaland stb.), mert „esélyei így növekednek génjei továbbadására”.

Következésképpen a férfi állítólagos poligám hajlamának biológiai magyarázata is lehetséges? Ennek ugyan ellentmond, hogy bizonyos társadalmakban nem a férfiak, hanem a nők „poligámok”, s korunkban a (rejtett) poligámia egyre inkább mindkét nemre jellemző. De tény, hogy a fajfenntartásba való „egyenlőtlen befektetés” folytán a hátrányos helyzetű nők többek közt az ovulációjuk (s így a megtermékenyíthetőségük) elrejtésével, vagyis a „rejtett ovuláció evolúciójával” próbálták maguk mellett tartani a férfit. Hiszen, míg a legtöbb emlős nőstény csak az ovuláció időszakában (ösztrusz) fogékony a szexre, máskor elutasítja azt, az embernél a nő bármikor fogékony tud lenni, hogy így „szexuálisan megvesztegesse” és maga mellett tartsa a férfit.

Mint láttuk, az állatvilágban inkább a hímek „csapják be” a nőstényeket, az embernél viszont a nő is képes erre, így állandó harcban állnak. Legalábbis Diamond „a férfi és nő közötti, alapvető ellentétet” (7.old.) feltételez, mivel szerinte a nemek „genetikai érdekei” ütköznek, s ez sok családi tragédiát is okoz. Első pillantásra ez jól hangzik, ám az állatvilágra sem mindíg érvényes, az emberre pedig csak erőltetetten alkalmazható. A nemek genetikai érdekei, vagyis a faj továbbélése ugyanis mindkét nemnek egyformán érdeke, s kooperáció nélkül nem biztosítható. A patriarchális társadalomban ugyan valóban ellentétesek lehetnek a nemi szerepek és érdekek, ez azonban egyáltalán nem tekinthető másutt is szükségszerűnek.

Bár Diamond szakmai tudása biológiai szinten elismerésre méltó, s rengeteg jó megállapítása van, gyakran önmagának is ellentmond. Például egyrészt azt írja: az ember „a legelképesztőbb szexuális életű állat”, másrészt viszont „az emberi szexualitás hasonló sok más állatfajéhoz”.(38.old.) Kétségkívül van sok különbség és sok hasonlóság is, s nézőpont kérdése, hogy melyiket tartjuk fontosabbnak. Figyelemreméltó, bár vitatható megállapítása az is, hogy „mi, emberek, az egyetlen, magát racionálisnak nevező állatfaj még mindig mennyire az állatszerű viselkedési program kiszolgáltatottjai vagyunk.”(122.old.)

Van ugyan némi igazság ebben, csak épp túlzásnak tűnik, hogy kiszolgáltatottak lennénk az állatszerű programoknak, vagyis az ösztönöknek. Hiszen már emberré válásunk is ösztönredukcióval járt, s a helyébe lépő, szociális programozottság azóta is sokat változott, rugalmasabb lett. Jó gondolat, hogy „a viselkedés... a természetes kiválasztódáson keresztül fejlődik”(66.old.), de az embernél nem a biológiai, hanem a szociális feltételek irányítják a „természetes” kiválasztódást. Egy magasabb mozgásformát ugyanis nem lehet megérteni egy alacsonyabb mozgásforma törvényszerűségei alapján. Diamond könyvét tehát ajánlatos kritikával olvasni. S ne várjuk tőle, hogy megmondja: miért élvezetes a szex.

Az a tény ugyanis, hogy a szexnek a rövid párzási időszakokra korlátozása helyett (ami csak a fajfenntartást szolgálta) az ember ovuláció nélkül is fogékony a szexre, még nem magyarázza, hogy miért tudja élvezni. Az igazi okot nyilván máshol kell keresni. A feltételezett oksági viszonyt akár meg is fordíthatnánk: a nők azért váltak ovuláció nélkül is fogékonnyá a szexre, mert a párzási időszakban élvezetesnek találták, s az ösztönmechanizmus lazulásával idegrendszerük képes volt bármely időpontban ugyanúgy reagálni. Ebben feltehetőleg szerepet játszott, hogy érdekükben állt alkalmazkodni a férfiak állandó jellegű szexuális szükségleteihez. Ezáltal pedig a szexuális élvezet és kielégülés náluk is egyre inkább állandó szükségletté vált, függetlenedve az ovulációtól. (Bár úgy tűnik, hogy ezt a szükségletet a nők még ma is könnyebben háttérbe tudják szorítani, mint a férfiak.)

Mindenesetre a nők szexuális fogékonyságának erősödése és időbeni bővülése fontos fejleménye az emberi szexualitás evolúciójának. Ám ez az evolúció szerencsére nem korlátozódott az emberré válás időszakára, és a Diamond által felsorolt változásokra (rejtett ovuláció, menopauza, közös territórium stb.), hanem a legutóbbi tíz-húszezer év során is folytatódott, egy magasabb síkon. Éspedig egyrészt, mint a szexuális viselkedés szociális (és pszichikus) szabályozásának – ha úgy tetszik, a „szociális kiválasztódásnak” a története, másrészt, mint a szexualitás szerepének (és a nemi szerepeknek) változásai.

A szexuális viselkedés szabályozásának alakulása, vagyis a szexualitás fokozatos humanizálódása már túlnő a biológiai evolúcionizmus szemléletén, s más szempontú feldolgozást igényel. Itt csak utalok rá, hogy olyasmikről van szó, mint a szexuális tabuk állítása és vallási ritusokkal (pl. termékenységi ritusok) ötvözése, aztán a nemek viszonyának, együttélésének sokféle szabályozása (pl. poliginia, poliandria, monogámia), s végül az elavult tabuk időszakos vagy végleges felszámolása. Mindezzel szorosan összefügg a szexualitás szerepének, funkciójának változása, kapcsolódása különböző egyéni testi és lelki szükségletekhez; az individualizálódással párhuzamosan a szerelem megjelenése; a férfi és női szerep sokféle eltérése; a szex megélhetési és előnyszerzési forrássá válása; a különféle szexuális visszaélések és torzulások (perverziók) kialakulása stb.

Az emberi szexualitás evolúciójának többféle trendje figyelhető meg. A fő trend jellemzője, hogy a szexuális viselkedés zárt és merev rendszerből nyitottá és rugalmassá válik; másrészt a nemek harcából, hatalmi vetélkedéséből kooperációvá szelidül. Ezzel ellentétes tendencia a szexualitás kommercializálódása, árucikké válása, ami a haszonszerzést szolgálja. Csak a jövő mutatja meg, hogy melyik trend lesz az erősebb.

2. Keyserling, H. (szerk.): Könyv a házasságról. (1927, Nova, 402 p.)

Az egyik legelső, tudományos igénnyel összeállított könyv a házasságról; alcíme : A házasság értelmezése kiváló kortársak felfogása szerint. A könyv három részből áll. Első részében maga Keyserling fejti ki gondolatait a házasság problémájának helyes értelmezéséről. A második rész a házasságot „térben és időben” vizsgálja, a harmadik rész pedig „időtlen problémaként” elemzi. Ezekben Keyserlingen kívül 23 neves szakember ismerteti vizsgálatainak eredményét, köztük olyanok, mint Havelock Ellis, Carl Gustav Jung, vagy Alfred Adler.

A történeti részben a holland A.W. Nieuwenhuis a házasság létrejöttével kapcsolatban egyes primitiv népeknél (főleg ausztráliai törzseknél) gyűjtött megfigyeléseit ismerteti. Eszerint legtöbb törzsnél csak a más törzsbeliek jöhetnek számításba. Jellemző a korai „eljegyzés” és a csoportházasság (pl. két fivér két nővérrel házasodik). A házasság előtti, vagy azon kívüli nemi élet csupán vallásos ünnepeken fordul elő, egyébként szígorúan büntetik. A maláj törzseknél a 12-13 éves lányok és a 14-16 éves fiúk családi érdekből házasodnak; a lányt rendszerint meg sem kérdezik. Matriarchátusuk folytán csak az anyától örökölnek a gyermekek. A batakoknál viszont patriarchátus van; a nőt „dolognak” tekintik, amelyet meg lehet vásárolni, nem örökölhet stb. A dajakok parentális házasságaiban viszont a nemek egyenjogúak, s a házasság előtt szabadon érintkeznek. Ugyanakkor a két fél szülei tárgyalásokat folytatnak a hozomány felől (amit a leendő férjnek kell fizetnie, de kölcsönös az ajándékozás).

Leo Frobenius az anyajogú társadalmak házasságait, Rabindranath Tagore a hindu „házassági ideált”, Richard Wilhelm a kínai házasságokat, Beatrice M. Hinkle pedig az északamerikai házasságot mutatja be. Mások a polgári házasságról , a romantikus házasságról, a „rangházasságról” és a proletarizálódó rétegek házasságairól írnak. Az utóbbival foglalkozó Paul Ernst megemlíti, hogy Goethe: Wahlverwandtschaften c. művének egyik szereplője azt javasolja, hogy a házasságokat öt évre kössék; úgy véli. az elválás lehetősége mindkét felet arra indítaná, hogy a legjobb oldalukról mutatkozzanak, s akkor a házasságot legtöbb esetben meghosszabbítanák.

Ugyanebben a részben olvasható Thomas Mann: A házasság átmeneti állapota c. írásában úgy véli, hogy „mint manapság minden, úgy a házasság is átmeneti állapotban van; képtelenség volna a végében, a megszűnésében hinni.” (217.old.) Hivatkozik Kant meghatározására a házasságról: „Két, különböző nemű személy összeköttetése nemi tulajdonságaik élethossziglan tartó, kölcsönös birtoklására.” Ám hozzáfűzi: eszerint „a házasság arra való volna, hogy a nemi érintkezést lehetővé tegye – és vannak is esetek, amelyekre ez áll... Az ilyen házasság erkölcsi alapja nem éppen a legszilárdabb.” (220.old.) Érdekes megjegyzése, hogy a férfi „elnőiesedésének” és a nő „elférfiasodásának” tétele aligha igaz és praktikus. A folyamat inkább valami kölcsönös humanizálódás felé halad. Meglepő megállapítása, hogy „a homoerotikát joggal nevezhetjük erotikus eszteticizmusnak,” (214.old.)

A könyv harmadik részében többek között Ernst Kretschmer : A testi—lelki összhang a házasságban c. írásában fő kérdésnek tartja, hogy milyen temperamentumok vonzzák egymást? Száz házaspárt érintő adatgyűjtésében 6 fő temperamentumot vett alapul: a hipomán, synton (kényelmesen realisztikus) és a „nehézvérűek” (ezek a ciklothymek); az érzékenyek; a hidegen energikusak és az autisztikusak (ezek a skizothymek). Megállapítása szerint a szélső típusok többnyire „kontrasztházasságot” kötnek Egyforma házastársak elsősorban a kiegyenlített, középszerű temperamentumoknál (különösen a syntonoknál) találhatók. Kretschmer szerint a nagy zsenik egész sora (pl Goethe, vagy Bismarck) különösen szélsőséges kontrasztházasságok terméke.

Havelock Ellis: A szerelem mint művészet c. írását azzal kezdi, hogy „a mélyebb értelemben vett erotikum, vagyis a szerelem képessége csak rendkívül lassan ébredezett az emberi nemnél... A görög költők, kivéve a legkésőbbieket, alig tudtak valamit a szerelemről, mint a házasság egyik eleméről.” (314.old.) Ellis szerint a szexualitás mindjobban összeszövődik a legmagasabb és legfinomabb emberi impulzusokkal és tevékenységekkel; a nemi tevékenység tehát fejlesztheti az ember testi és lelki képességeit. Álláspontja szerint a szeretkezés csak a zenével és az imádsággal hasonlítható össze. Ezért minél értelmesebben gyakoroljuk „a nemiség játékos funkcióját, annál inkább fejlődik erotikus személyiségünk és annál többre vihetjük a szerelem művészetében.” (320.old.)

Alfred Adler: A házasság, mint közösségi feladat c. tanulmányának alapgondolata, hogy „a személyes fölülkerekedésre való törekvés, ami egy mélyenjáró és többnyire föl nem ismert alsóbbrendűségi érzésből ered, többnyire arra bírják a férjet és feleséget, hogy hatalmuk látszatát tűntető módon túlfeszítsék. A házastársak többnyire úgy viselkednek, mintha attól félnének, észreveszik rajtuk, hogy ők a gyengébbek.” (309.old.) Hangsúlyozza, hogy a szülők házasságának is mintaszerűnek kell lennie, különben gyermekeik átviszik új otthonukba a rossz tradiciót. „Az apa uralkodási vágya vagy keménysége annyira elijesztheti a lányokat, hogy később a férjük minden vonását bizalmatlanul lesik és félremagyarázzák... Kemény anyák fiai kerülik a nőt és nehezebben hozzáférhetők a közösség számára.” (309.old.) A testi érettség mellett legfontosabbnak tartja a lelki érettséget. „Az individuálpszichológia szerint a lelkileg éretleneknek a házasságban meg kell bukniuk, mert a közösségre vonatkozó lelki szervek hiányoznak náluk. Márpedig a házasság, mint feladat, a társadalom, a foglalkozás és az erotika követelményeihez való alkalmazkodásban áll. (312.old.)

Carl Gustav Jung: A házasság, mint lélektani vonatkozás c. írásában abból indul ki, hogy a „lélektani vonatkozás” tudatosságot tételez fel; ám ez csak fokozatosan alakul ki a „nem tudatos lelki élet mélységeiből”, s a felnőtté vált fiatalban is még széles területei vannak a tudattalan lelki életnek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy önmagát és a másikat is hiányosan ismeri, s rendszerint mindkettőjük motívumai tudattalanok. Márpedig minél nagyobb a nem-tudatos terjedelme, annál kevésbé lehet szó szabad választásról, amit szubjektive észrevehetővé tesz a szerelem „sorskényszer” jellege. A nem tudatos motívumok főként a szülőktől erednek. (Jung további gondolatait lásd e könyv II. részében.)

Hermann Keyserling, a könyv szerkesztője 2 tanulmányt is közöl a kötetben. Az elsőt azzal a meglepő megállapítással kezdi, hogy „mint erotikus lény, minden ember már eredetileg poligám hajlamú, éspedig a nő még határozottabban, mint a férfi, mert az erotikája nüanszírozottabb.” (15.old.) További fejtegetései kissé ellentmondásosnak és megalapozatlannak tűnnek. Szerinte pl. „a házassági állapot már eleve sem boldog, hanem tragikus állapot... teljesen megoldhatatlan a konfliktus a személyes törekvés és a közösségi követelmények között.” (22-23.old.) „Hagyományos ősparancsnak” tartja az egynejűséget és a házasság felbonthatatlanságát. Gondolatmenete végén „az emberiség megmentése érdekében” kötelezővé tenné a sterilizálást, „a rosszul sikerült gyermekek születésének megakadályozását.” (253.old.) A párválasztással kapcsolatos, pozitiv gondolataira a téma ontogenetikus tárgyalásánál térünk vissza.

Mindenképpen tanulságos, hogy már az 1920-as években milyen sokrétűen próbálták megközelíteni a párválasztás, házasság és család, vagyis a nemek viszonyának problémáit.

3. Szilágyi V.: A házasság múltja és jelene (In: A házasság jövője.1978, Minerva)

Az „ősközösségi” társadalomban a nő még többé-kevésbé egyenrangú társa volt a férfinak. Később aztán amikor a termelés, a technika fejlődése lehetővé tette a magántulajdon kialakulását, az örökölhető vagyon (földbirtok, nyájak stb.) megjelenését, a nő helyzete alapvetően megváltozott. Minthogy a nemek közötti, eredeti munkamegosztás folytán a magántulajdont a férfi szerezte, ő rendelkezett fölötte, s ez megnövelte hatalmát a csoportban. Ennek egyik következményeként a nő alárendelt helyzetbe, a férfi gyámsága, felügyelete alá került, akárcsak a gyermekei. A magántulajdon kialakította a férfiben a tulajdonosi szemléletet, amit aztán a feleségére is kiterjesztett: őt is tulajdonának, mintegy vagyontárgynak tekintette.

Ettől kezdve a házasság és család is a magántulajdonnal rendelkező férfiak szolgálatában állt. Egyrészt azáltal, hogy a házasságot is a vagyongyarapítás, a hatalomnövelés eszközének tekintik. Másrészt a házasság révén is biztosítani kívánják uralmuk folyamatosságát, vagyonuk és kiváltságos helyzetük átörökítését elsőszülött fiúgyermekükre. Ezért fontossá vált, hogy a feleségnek legyen fiúgyermeke, s hogy a gyermekek apja biztosan a férj legyen. Emiatt követelték meg a feleségtől a házasság előtti szűzességet, utána pedig a szexuális kizárólagosságot és hűséget.

A férfi szexuális szabadsága ugyanakkor csorbítatlan maradt, sőt, vagyonától, hatalmától függően még növekedett is. Azzal párhuzamosan, hogy az árucsere mind nagyobb szerepet kapott, a csere elvét a férfi—nő viszonyra is alkalmazták: a nő árucikk lett, amelyet meg kellett fizetni. (Persze az is előfordult, hogy egyszerűen elrabolták. A nőrablás vagy szöktetés már a civilizáció előtti, nomád, törzsi társadalmakra jellemző; az ősmagyar mondák között is van olyan, amely egy csoportos nőrablás történetét meséli el. De akkoriban az elrabolt nőkből többnyire feleségek lettek, míg később inkább rabszolgasorsra jutottak.) A rabszolganők egyik fő feladata a munka mellett éppen az volt, hogy kiszolgálták uruk szexuális igényeit.

Az osztálytársadalmak iratlan szabálya volt, hogy a feleség csak azonos, vagy magasabb társadalmi osztályba, rétegbe tartozhatott. A kölcsönös, személyes vonzalom léte vagy nemléte mellékes, tizedrangú tényező volt; a házasság létrejöttét a két érdekelt család megegyezése döntötte el. A megegyezést rendszerint hosszas alkudozás előzte meg. A házasság így adásvételi ügylet lett, amit a fiatalok feje fölött intéztek: róluk döntöttek, de nélkülük. Sokak szerint a civilizáció kezdete egyben a monogámia általánossá válását is jelentette. Ez azonban nem egészen igaz. A monogámiát valójában a férfiak találták ki a nők számára; magukra nézve azonban nem tartották kötelezőnek. A törvényes örökös biztosításához a nő monogámiájára volt szükség, a férfiéra nem. Igy nem volt akadálya a férfi nyilt vagy leplezett poligámiájának. A többnejűséget jó néhány országban egészen a mi korunkig hivatalosan is engedélyezték. De illegálisan mindenütt megtalálható volt. A házas férfiak ma is szabadon vásárolhatnak maguknak szexuális szolgáltatást: a prostitúció a patriarchális monogámia kiegészítő intézménye.

Ádám és Éva, mint az „első emberpár” közismert legendája a keleti teremtésmítoszok egyik változata, amely már kifejezetten patriarchális szemléletet tükröz. A nő korábbi, szabadabb helyzetére csak nyomokban történik utalás az Ószövetségi Bibliában, pl. amikor arról van szó, hogy az asszony törzse sátrában marad, s a férfi költözik hozzá. Az ószövetségi iratokról tudjuk, hogy nem egyetlen korban, hanem hosszú évszázadok során keletkeztek, Igy a házasság története szempontjából is igen tanulságos forrásmunkák. Bemutatják a törzsi társadalom, s vele a párosházasság bomlását, a többnejűség elterjedését, s végül a patriarchális monogámia megszilárdulását.

A testvérgyilkos Káinnak még egy felesége volt, de hatodik ükunokája, Lámek már „két feleséget vett, egyiknek neve Ada, másiknak Cilla”. Ábrahámnak, a zsidó nép ősatyjának eleinte egy felesége volt: Sára, akinek meddősége miatt azonban hamarosan rabszolganője, Hágár szült neki gyermeket; másutt Ábrahám „mellékfeleségeiről” olvashatunk. A babiloni Hammurabi (i.e. 1700 körül) törvénykönyve is a nő meddősége esetén engedélyezte a második feleséget, vagy az ágyast, ami aztán hamar általánossá vált, függetlenül a meddőségtől. Jákob két lánytestvért vett feleségül, Leát és Ráchelt, s mindketten még egy-egy ágyast is adtak neki. Ézsaunak már három, egyenlő jogú felesége volt.

Az ószövetségi Bírák könyve és Királyok könyve a többnejűség virágkorában született, amikor mindenki annyi feleséget és ágyast szerzett, amennyit csak tudott. Gedeonnak és Saulnak jónéhány felesége és ágyasa volt; Dávid királynak kb. tíz felesége és ugyanannyi ágyasa; Roboámnak 18 felesége és 60 ágyasa. Az Énekek énekében a királynak 60 felesége és 80 ágyasa volt, Salamon király hatalmas háremében pedig 700 feleség és 300 ágyas lakott. A királyi hárem örökölhető volt, s birtoklása jogcímet adott a trónhoz. A hárem ugyanis a gazdagság és a hatalom jelképe (vagy ahogy ma mondanánk: státusszimbólum). Az ágyasok rendszerint rabszolganők, akiket pénzért vásárolnak, vagy foglyul ejtenek.

A nyílt többnejűség mellett a Biblia tanúsága szerint mindig megtalálható volt a rejtett többnejűség is, különösen a feleség elbocsátásának és újabb házasság(ok) kötésének formájában. A Mózes 5. könyvében található válási törvény szerint a férj bármikor elbocsáthatta feleségét, ha az már nem tetszett neki, a feleség viszont sohasem kezdeményezhetett válást. Az eltaszított asszonyt utálatosnak, sőt, tisztátalannak nevezi a törvény (függetlenül attól, hogy kinek a hibájából taszították el), s megtiltja a férjnek, hogy visszafogadja őt. A válás a férfi számára igen könnyű volt: egyszerűen ki kellett állítania egy válási levelet, amit aztán a felesége kezébe nyomott. A szerencsétlen nő nem tiltakozhatott, nem védekezhetett, legtöbbször még kártérítést sem követelhetett. Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a „házasságtörő” asszonyt kergették el; az ilyeneket az ószövetségi időkben inkább megkövezték.

A monogámia időszámításunk kezdete körül vált általánossá a zsidóságnál. Nem sokkal később a kereszténység igyekezett megnehezíteni a válást, megszilárdítani a patriarchális monogámiát.

A kereszténység államvallássá válása folytán a házasság egy férfi és egy nő közötti, felbonthatatlan életközösség lett, amelyben a férfi az úr, akinek a feleség örök hűséggel és engedelmességgel tartozik. A férj ezzel szemben titokban látogathatta a minden középkori városban megtalálható bordélyházakat (vagy, ha elég gazdag volt, tarthatott magának ágyasokat is). A papság számára tilos volt a házasságkötés, de bőséges adataink vannak arra, hogy még a püspököknek és egyes pápáknak is voltak ágyasaik. A „házasságtörő” asszonyt ezzel szemben pellengérre állították, haját leborotválták, bebörtönözték; de a férj meg is ölhette őt „jogos felháborodásában”. A női hűtlenség megelőzésére drasztikus eszközt használtak: az ún. erényövet”, amely szó szerint lakatra zárta a feleség nemi szervét.

A párválasztásba a fiataloknak ritkán volt beleszólásuk; ezt szüleik intézték a családi érdekek alapján. A házasságkötés valódi és elsődleges célja többnyire a vagyon vagy a tekintély növelése; az egyéni vonzalom aligha jöhetett számításba.. A leendő feleség szüzessége döntő fontosságú volt. A házasságtürténet szempontjából a középkor legjelentősebb fejleménye az lehet, hogy ekkoriban kezd megjelenni a szerelem kultusza, bár még elég bizonytalanul, az ún. lovagi szerelem formájában (amely csaknem mindig házasságtörő jellegű). A „hajnali dalok” (az „albák”) a lovag és asszony-szeretője hajnali búcsúzkodását örökítették meg; a szerelmi balladák – pl. az Aucassin és Nicolette -- a szülőkkel és az egész társadalommal szembe szegülő szerelmesek megpróbáltatásait. Boccaccio Decameron-ja vagy Ráth-Végh István házasságtörténeti dokumentumgyűjteménye eleven képet fest a középkor szerelmi próbálkozásairól. De még évszázadoknak kellett eltelniük ahhoz, hogy a szerelem jogát egyáltalán elismerjék.

A reneszánsz nem hozott közvetlen és tömegméretű változást a nemek viszonyában, bár későbbi kihatásai jelentősek. Eleinte azonban inkább csak folytatja és felerősíti a lovagkor szerelmi kultuszát, kibővítve azt az újra felfedezett „pogány” (ógörög és latin) költészet erotikus elemeivel. Divatba jött az ún. galantéria: a csiszolt modorú udvarlás. Mindez azonban egy elég szűk rétegre korlátozódott; a nőtisztelet céltáblája nem általában a nő, hanem az úrnő, a kastélyok és szalonok előkelő hölgye. Róla és neki szólnak a lovagregények és pásztorregények, a szerelmes versek és levelek, a szépirodalom és művészet minden műfaja. A házasság viszont a társadalom egyetlen rétegében sem a spontán szerelmen alapul. A párválasztás változatlanul a szülők joga, fő meghatározói az osztályhelyzet és az anyagiak. Előfordult ugyan a lányszöktetés, a szülők akarata ellenére megkötött házasság, de kockázatos vállalkozás volt, amit súlyosan büntettek. Az „eladó lány” értékét a hozomány szabta meg. A férj tekintélyét és családfői jogait a törvény biztosította; a feleség helyzete jogilag a gyermekekével egyenlő. A férj nemcsak verhette a feleségét, hanem pl. „házasságtörés” esetén büntetlenül meg is ölhette, szeretőjével együtt. Válást a nő csak egyetlen esetben kezdeményezhetett: ha a férj impotens volt. (Ennek bizonyítása azonban olyan megalázó eljárással történt, hogy a legtöbb nő visszariadt tőle.)

A patriarchátus tehát nem enyhült a reneszánsz után, a polgárság fokozatos uralomra kerülésével. Jogilag inkább romlott a nő helyzete, legalábbis a nagy francia forradalomig (1794). A szerelemkultusz, a galantéria azonban mégiscsak hatott az erkölcsökre; a felszínen finomította, formálisan szabályozta a nemek kapcsolatát. Annál is inkább, mert a szerelem jogait egyre többen kezdték komolyan venni. Ám a polgárság nem tudott felnőni saját eszményeihez, s megelégedett a látszat fönntartásával. A nővel együtt a szerelem is árucikké vált. A „szerelmi házasság” látszata gyakran a puszta érdekviszony elködösítésére szolgált. (A divatba jött szerelemkultusz folytán az egyéni érdekek a szerelem álruhájába öltöztek.) Előfordultak ugyan az anyagi és karrierszempontokat figyelmen kívül hagyó szerelmi házasságok is, ezek azonban többnyire kudarcot vallottak.

Az utóbbi évszázadokban a házasság önmagában is érték, elérendő cél volt, mert társadalmi státust jelentett, megkönnyítette az érvényesülést. Ugyanakkor sokak számára elérhetetlennek bizonyult, különösen a „jó parti”, vagyis az anyagilag és társadalmilag előnyös házasság. Ezért aztán a „szerelmi házasságot” is mindinkább összeegyeztették a „jó parti” kívánalmaival. (Ez volt a „minden szempontból tökéletes” házasság.) A legtöbb házasság persze nem szerelmi, hanem valójában érdekházasság volt. Igaz, a feleségnek illett kimutatni, hogy „szereti” (vagyis odaadóan szolgálja) a férjét, s bármikor teljesíti „házastársi kötelességét” az ágyban is. Az effajta házaséletnek eléggé prostitúciójellege volt. A férj a házasságkötéssel mintegy megvette a nőt, s a továbbiakban nem aktusonként fizette, mint egy utcalányt, hanem a „háztartási pénznek” nevezett átalánydíjjal és hasonlókkal.

A helyzet hosszabb távon akkor sem sokkal jobb, ha a házasság szerelemmel (vagy annak illúziójával) kezdődik. A tulajdonosi szemlélet ugyanis ellentétes és összeegyeztethetetlen az igazi, érett szerelemmel, s ezért előbb-utóbb kiábránduláshoz, elhidegüléshez vezet. A nemi élet ezzel párhuzamosan elszürkül, vagy fárasztó kötelességgé válik a szerelem ellobbanása után. Igy az egymás iránti bizalmatlanság is csak átmenetileg oldódik. Marad a látszatok őrizgetése és a kettős élet, vagy a lemondás. S marad a hatalmi vetélkedés, a törekvés egymás kizárólagos birtoklására. A szerelemkultusz és a házasság összekapcsolása nyomán elterjedt az a nézet, hogy egyrészt a szerelem elmúltával a házasság elveszíti létjogosultságát, másrészt egy új szerelem esetén feltétlenül el kell válni és új házasságot kell kötni. Ez természetesen válásra hajlamosít, aminek jelentős szerepe van a válások szaporodásában.

Minthogy a házasságkötés általában „családalapítást”, vagyis gyermekvállalást is jelent, a házasság intézményének válsága a család válságát is magával hozza. E válság két fő tünete, hogy nálunk – és általában a nyugati világban – egyre kevesebben kötnek házasságot, és azok közül is egyre többen válnak el. Az utóbbi évtizedek statisztikai adatai ezt a kettős tendenciát egyértelműen igazolják, bár azt csak megbecsülni tudjuk, hogy a tényleges házasságbomlás jócskán felülmúlva a bíróilag kimondott válások számát. Úgy tűnik, majdnem annyi házasság bomlik fel évente, mint amennyit megkötnek.

A házasság, mint intézmény válságának megítélését megnehezíti, hogy a házasodási kedv ugyan csökken, de erősen növekszik a házasságkötés nélküli együttélések (régies, kissé megbélyegző szóval: vadházasságok) száma, s ezek a lényeget illetően alig különböznek a házasságtól. Ha tehát nem a jogi oldalt vagy a „papirformát” nézzük, akkor a házasságszerű együttélések továbbra is népszerűnek és elfogadottnak mondhatók. Igy a válság ma nem a házasságnak, mint egy emberpár együttélésének létét, hanem inkább annak tartalmát, funkcióját érinti. Vagyis nem egzisztenciális, hanem fejlődési válság, amely korunk társadalmi változásaival szorosan összefügg.

A házasság fejlődési válsága is járhat azonban nehezen megoldható bonyodalmakkal és negativ következményekkel. Ezek közé tartozik a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok mind nagyobb elterjedése, most már nemcsak a férfiak, hanem a nők körében is. Újabb felmérések adatai szerint az ilyen extramaritális kapcsolatok a 30—50 éveseknél fordulnak elő, éspedig a férjek 60-70%-ánál, a feleségek 30-40%-ánál. Ami azért válságtünet, mert a közfelfogás ma is elítéli és veszélyesnek tartja, különösen a nő „félrelépését”. Ennek megfelelően a családjogi törvények ezt sok helyütt a válóokok között tartják nyilván. Szerencsére nem mindenütt. Svédországban például már 1970 óta, de egy ideje nálunk sem szerepel az elfogadható válóokok között. Ennek alapja egy olyan felfogás, miszerint a házasságon kívüli kapcsolat nem feltétlenül veszélyezteti a házasságot. Ám, ha a házastársak nem értenek ebben egyet, akkor mégis veszélyezteti a házasságot.

Ugyanez mondható a gyermekvállalási kedv megfogyatkozására. A hagyományos felfogás a házasság fő céljának és értelmének éppen a gyermekvállalást és nevelést tekintette. Ma viszont egyre több házaspár csak egy (legfeljebb két) gyermeket vállal, de a szándékosan gyermektelenek száma is növekszik. A születési arányszámok már olyan alacsonyak (9—10%o), hogy emiatt népünk összlétszáma is erősen csökken. Ez persze elsődlegesen népesedési válság, ami azonban összefügg a házasságnak, mint intézménynek a meggyengülésével. Az egyes házasságokban viszont csak akkor okoz válságot, ha a partnerek gyermekvállalási elképzelései erősen különböznek.

Válságtünet lehet ezen kívül még sok minden, kezdve a szerelem elmúlásától és a nemi élet elszürkülésétől a szülőkkel való kapcsolat megromlásán és a gyermeknevelési ellentéteken keresztül a szabadidő eltöltése körüli vitákig, vagy a hatalmi harcok kiéleződéséig. Tény, hogy a házasság komoly fejlődési válságot él át, s eddigi történetének valószínűleg legnagyobb fordulópontjához érkezett. E válságnak sokféle oka van. Elsődlegesen bizonyos gazdasági, társadalmi és kulturális változások; például a városiasodás és iparosodás, a nők munkába állása és gazdasági önállósulása, jogaik törvénybe iktatása, a háztartások gépesítése, a gyermeknevelés intézményesítése, a biztonságos fogamzásgátlás elérhetővé tétele stb. Mindezek a változások másféle beállítottságokat és sok új igényt alakítottak ki, amelyekkel a házasság hagyományos formája nem tartott lépést, s válságtünetekkel reagált.

A válság tehát a patriarchális monogámia válsága, mivel az már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak. A hagyományos hatalmi struktúra tarthatatlanná vált. Új egyensúlyt kell kialakítani, ami persze nem megy viták és súrlódások nélkül. A erőviszonyok megváltozását jelzi, hogy a válások többségét jó ideje a nők kezdeményezik. Ez azt mutatja, hogy egyre kevésbé viselik el a házasság patriarchális jellegét. (Átalakítani azonban ritkán képesek, holott erre lenne szükség.)

Ma kétségkívül sokkal könnyebb a válás, mint eddig bármikor. S ez alapjában jó dolog, hiszen fontos emberi szabadságjogról van szó. Ám rögtön több kérdés is felmerül: Mikor indokolt a válás az egyén és6vagy a társadalom szempontjából? Milyen következményei lehetnek a válásnak (vagy az indokolt válás elmulasztásának), hogyan lehetne a káros következményeket megelőzni vagy megszűntetni?

E kérdések hatékony megválaszolása gondos elemzést igényel. Elvileg a válás akkor indokolt, ha még nagyobb bajokat lehet vele megelőzni. Ami egyrészt a helyzet helyes értékelésétől, másrészt a válás kulturált lebonyolításától függ. (Köztudott, hogy egyik sincs rendben, mivel ezekre jóformán senki sincs eléggé felkészülve.) Az egyéni kihatások vizsgálata nem ide tartozik. A válások azonban a társadalomra is megterhelően hatnak, mert negatívan befolyásolják a népegészséget, a munkaerő újratermelését, a lakáskérdés megoldását stb. Filogenetikusan és kulturtörténetileg ezért elsősorban a legális vagy illegális együttélések funkcióinak változása látszik érdekesnek.

A hagyományos házasságnak – és vele együtt a családnak – a fajfenntartás elősegítése mellett három fő funkciója volt: gazdasági, szexuális és gyermeknevelő. Mindegyik funkció terén jelentős változások történtek és vannak folyamatban. Ráadásul új funkciók is megjelentek.

A család termelési funkcióját az iparosodás és városiasodás folyamán jórészt elvesztette. Gazdasági funkciójából a városi családokban inkább csak a fogyasztás, a pénzbeosztás, a családtagok ellátásának megszervezése maradt, többnyire továbbra is ősi minták alapján, merev munkamegosztással: a férj kereste a pénzt, a feleség gondoskodott a háztartásról és a gyermekekről. A többgenerációs nagycsalád helyett azonban a szülőkből és gyermekeikből álló „magcsalád” („nukleáris” család) terjedt el. A házastársak egyikének szüleivel való együttlakás helyett a legtöbb házaspár saját, önálló háztartás létrehozására törekedett, mert ez nagyobb függetlenséget biztosított számukra.

Az utóbbi évtizedekben azonban egyre többen kételkednek abban, hogy a gazdálkodási funkciónak az említett, merev munkamegosztással történő ellátása, a családcentrikusság, „az én házam – az én váram” szemlélete ma is érvényes lenne. Hiszen a feleségek legtöbbször dolgozó nők, akik szabadulni kívánnak a háztartás terhétől, a „második műszaktól”. S mivel a férjeket még ma is nehéz arányosan (fele-fele alapon) bevonni a háztartási munkába és a gyermekek ellátásába, sokan új és radikális megoldásokat keresnek. Egy irányzat az ún. kommunális szolgáltatások kiterjesztését szorgalmazza, a másik pedig a háztartások önkéntes alapon történő társulását, lakóközösségek létrehozását. Egyes nyugati országokban a társulási törekvés már a lakások tervezésében is megnyilvánul: az ilyen társasházak kicsit szállodaszerűek; közös ebédlőjük, társalgójuk van stb. (Hazánkban eddig inkább csak a nyugdíjasoknak építettek néhány hasonlót.) Az ilyen korszerű házakban szükségképpen más életstílus alakul ki, csökken az elszigetelődés veszélye. A házasság és család korszerűsítése szempontjából e tendenciák kibontakozása kívánatos lehet.

A hagyományos házasságban a szexualitás elsődlegesen a gyermeknemzésnek és a férfi kielégülésének szolgálatában állt. Az említett társadalmi változások folytán azonban a nő nem maradhatott hátrányos helyzetű, passzív „gyermekszülő gépezet”. De a férfi számára is fontossá vált, hogy ne csak utódokat kapjon a házasságtól, hanem teljes értékű szexuális partnert is. A szerelmi házasság népszerűségével egyenes arányban nőtt az az igény, hogy a feleség jó szexuális partner is legyen. Megindult tehát a nő „reszexualizálása”..Ennek lényege, hogy a nő mintegy újra felfedezi önmagát, mint szexuális lényt, újra fogékonnyá válik az örömszerző nemi életre.

Sajnos, ez még nem vált általánossá. Sok adat szerint a nők többsége orgazmus-zavarokkal küzd, ritkán jut kapcsolatában szexuális kielégüléshez. Bíztató fejlemény azonban, hogy ebbe egyre kevésbé nyugodnak bele, s keresik a megoldást. A megoldás legfőbb akadályai pedig rendszerint a szex-ellenes nevelés következtében kialakult gátlásokban, téves beállítottságokban találhatók. Az akadályok másik nagy csoportja a férfipartnerhez, a harmadik pedig a külső, főleg technikai feltételekhez fűződik. (Mindezekkel bővebben e könyv ontogenetikus fejlődéssel foglalkozó része foglalkozik. )

Végeredményben a házasság szexuális funkciója többféleképpen változott és változik: egyrészt korlátozódik és kikapcsolhatóvá válik utódnemző szerepe, s előtérbe kerül az örömszerzés és egyéb, lélektani előnyök. Másrészt megszűnik – most már a nő számára is – a szexuális kapcsolat véglegesen kizárólagos jellege. Növekszik a szex tartós szerepe a házasságban, kevésbé szürkül el, színesebbé, változatosabbá, kulturáltabbá válik.

Első pillantásra úgy tűnik, mintha ebben a funkcióban csak annyi változás történt volna, hogy a házastársak ma kevesebb gyermeket vállalnak, mint régen. Ám a statisztikák szerint nemcsak a gyermeklétszám csökken, hanem kevesebb lett a gyermeket vállaló házaspárok száma is. Ugyanakkor növekszik a gyermeküket egyedül nevelő szülők (lányanyák, elváltak) aránya. Emellett a szülők és gyermekek sokkal kevesebb időt töltenek együtt, mint régebben, a felnövő gyermekek pedig hamarabb kiszakadnak a családból.

Minthogy az átlagéletkor növekszik, egyre kevesebb azoknak az éveknek a száma, amikor a házaspár gyermeknevelési feladatokat lát el. 40—50 évi házasságból például mindössze 20-25 évet vesz igénybe egy vagy két gyermek felnevelése. Ez csupán a házasság első felére terjed ki, ellentétben a régebbi időkkel, amikor a szülők – különösen az anya – egész életüket a gyermekek felnevelésének szentelték. Ebből a változásból sajátos életmódváltási nehézségek adódnak, bár a mai házasok már sokkal kevésbé gyermek-orientáltak. A nők előtt csaknem minden pálya megnyílt, s ez megváltoztatta élettervüket és értékrendjüket. A családanyai hivatás mellett megjelent és erősödik a nő társadalmi hivatástudata. Gyakran előfordul, hogy ez utóbbi válik elsődlegessé, többé-kevésbé háttérbe szorítva az anyai hivatást.

Ez számos problémát vet fel a házasság fajfenntartó és gyermeknevelő funkciójával kapcsolatban. Pl. elegendő nő vállalkozik-e a gyermekszülésre ahhoz, hogy társadalmunk egyszerű reprodukciója, számszerű állandósága biztosítható legyen? Úgy tűnik, nálunk is népességcsökkenéssel kell számolni., miközben a világ fejletlenebb országaiban tovább tart a nagy arányú népességnövekedés. Valószínűsíthető, hogy ennek hosszabb távon veszélyes következményei lehetnek.

Ha minden felnőtt házasságot kötne, akkor minden házasságban legalább két gyermeknek kellene születnie ahhoz, hogy a népesség egyszerű reprodukciója biztosított legyen. Csakhogy nem köt minden felnőtt házasságot, sőt, határozottan csökken az először házasságot kötők száma. Másrészt koránt sincs minden házasságban két gyermek. Tény viszont, hogy ezt részben kiegyenlítheti a házasságon kívül születettek számának növekedése, ami az utóbbi évtizedekben megfigyelhető. A másik kiegyenlítési lehetőség abból adódhat, hogy sok házaspár (vagy együttélő pár) kettőnél több gyermeket vállal. Közülük sokan akár „főhívatású szülők” lehetnének. (ezt elősegítené, ha az állami politika rangjára emelkedne a szülőség társadalmi presztizsének növelése.)

Az említett alapfunkciókon túl – amelyek maguk is tovább differenciálhatók – a szociológiában meg szokták különböztetni a házasság (és család) néhány további funkcióját is. W. Goode (1967) többek közt a családtagok létfenntartásának és lelki egyensúlyának biztosítását szolgáló, magatartásukat irányító és ellenőrző, társadalmi helyüket kijelölő stb. funkciókról írt. H. Sas Jidit (1976) a család nyolc funkcióját sorolta fel, köztük olyanokat, mint a családra háruló munkák megszervezése, vagy az egymás iránti szolidaritás. A gyakorlatban ez a házasság és család olyan feladatait jelenti, mint a rendelkezésre álló javak elosztása, a családtagok pihenésének és felfrissülésének biztosítása, az öreg családtagok gondozása.

A házasság funkcióinak változása során előtérbe kerülnek a házastársi kapcsolat lelki funkciói, vagyis az egyéni, lelki szükségletek kielégítésének kölcsönös elősegítése. Ezek közt vannak viszonylag állandóak is, pl. a lelki egyensúly fenntartásának szükséglete. A házasságban ez sokféleképpen, nagy egyéni eltérésekkel nyilvánulhat meg. Váratlan változások (pl. munkahelyi konfliktusok stb.) olyan erős, belső feszültséget vagy labilitást idézhetnek elő az egyénben, hogy ugrásszerűen megnő a lelki egyensúly erősítésének igénye, s ezt főleg házastársától várja el. A házasság ilyenkor biztosító szelep, vagy menedékhely szerepét töltheti be.

Ezzel szorosan összefügg a házasság irányítási és ellenőrzési funkciója. Mindinkább fontossá válik a „belső magatartás”, a véleményalkotás, az értékválasztás, a világszemlélet stb. irányítása. A külső viselkedés irányítása és ellenőrzése ugyanakkor lazul. Bizonyos értelemben lelki szükségletet elégít ki a házasság hagyományos helykijelölő, státusmeghatározó funkciója is, hiszen a partnerek többnyire társadalmi (és anyagi) helyzetük megerősítését vagy javítását várják a házasságtól. A feleség társadalmi rangja a férj státusától függött, bár erősíthette vagy ronthatta is azt. A nő önálló státusának megjelenésével ez a funkció napjainkban erősen csökken.

A házastársi kapcsolat mindig hatott valamennyire a partnerek személyiségére. A polgári korszak előtt azonban ez a lelki hatás – a műveltek vékony rétegét kivéve – elég jelentéktelen volt és ritkán vált tudatossá. Az egyéniség tömegesebb arányú kibontakozása , vagyis az ún. individualizálódás a reneszánsz táján kezdődött. Érthető, hogy az ókor primitiv nemi sóvárgásától minőségileg különböző egyéni szerelem is csak ekkor válhatott számosabbá (bár még korántsem általánossá). Az egyéni szerelem egyik legelső, klasszikus példája Rómeo és Júlia szerelme, amelyet Shakespeare tragédiája tett halhatatlanná.. Az ilyen szerelem rendkívül intenzív és tartós hatással van az egyénre, nagy teljesítményekre teszi képessé.

A házastársi kapcsolat individualizálódása és személyiségfejlesztő funkciója ugyan évszázadokkal ezelőtt kezdődött, de kibontakozása ma is folyamatban van. minden jel arra mutat, hogy a házasságtörténet egyik legfontosabb tendenciájával állunk szemben. Megvalósulása várhatóan a következő eredményekkel járhat: kialakul a házasságformák sokfélesége, s ezáltal könnyebb lesz az egyéni igényeknek legjobban megfelelő házasságot megvalósítani. Igy a házasság egyre alkalmasabb lesz a személyiségfejlődés, az önmegvalósítás elősegítésére. Mégpedig a szerelem meglététől, vagy elmúlásától függetlenül is, lényegében azáltal, hogy rugalmasabbá és nyitottabbá válik. J. Bernard (1973) szerint a jövő a szabadon alakítható kapcsolatoké, amelyek nem gazdasági vagy egyéb kényszerre, hanem érzelmi elkötelezettségre épülnek, s mindkét partner számára optimális függetlenséget és fejlődési lehetőséget biztosítanak.

Egy másik, neves kutató, S. Keller (1976) öt pontban foglalta össze a házasság jövőjét érintő, megalapozott előrejelzéseket:

A szexuális és házassági kapcsolatok formailag és tartalmilag változatosabbak lesznek.

Nagyobb tere lesz az egyéni döntéseknek a kapcsolat jellegét és időtartamát illetően.

Új közösségformák jönnek létre a házaspárok önkéntes társulásai révén.

Az életciklus változásainak megfelelően a házasság is többszakaszos lesz, s jellege minden szakaszban különbözik.

Hozzátehetnénk, hogy míg a múltban a házastársi jogok és kötelességek, előnyök és hátrányok elosztása egyenlőtlen volt, a jövő házassága egyenlőségelvű és nyitott lesz.

Az egyik legkorábban kidolgozott és legegyszerűbb tipológia (F.W.Burgess & L.S. Cottrell, 1938) a házassággal való elégedettséget vette alapul, s öt típusba sorolta a házasságokat: a „nagyon boldog”-tól a „nagyon boldogtalan”-ig. Ez azonban keveset mondott a házasság tartalmáról. De az sem méri megbízhatóan a házasság minőségét, hogy a pár gyermektelen, vagy hány gyermekkel rendelkezik – bár kétségtelen, hogy sajátos különbség van a gyermekes és gyermektelen házasságok között.

Újszerű módon, a kapcsolat jellege és a házastársak életstílusa alapján próbálta tipizálni a házasságokat két amerikai kutató, J.F. Cuber és P.B. Harroff (1965). Ők öt házasságtípust írtak le. Az egyik a konfliktushoz szokott házasság, amelyben a házastársak szinte állandóan vitatkoznak, veszekednek, de azért alapjában véve jól megvannak egymással. A másik a devitalizált (életerejét vesztett) típus, amely nagy szerelemmel kezdődött, de aztán a házastársak fokozatosan elhidegültek, közömbössé váltak, s inkább csak megszokásból maradnak együtt. A harmadik a passziv-megegyezéses típus csak annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt kezdetben sem volt szerelem, hanem csak józan alku, megegyezés; ez tehát jellegzetesen érdekházasság. A negyedik típus a vitális (életerős, eleven) házasság, amely a sikeres alkalmazkodás folytán mindkét fél számára kielégítő. Végül az ötödik, totális típusú házasságban a felek nemcsak jó házastársak, hanem munka- és harcostársak is, életük minden ponton összekapcsolódik.

Cseh-Szombathy László (1977) vizsgálatai alapján a magyar házasságok két alaptípusát különböztette meg. Az egyikben erős érzelmi kötődés található a házastársak között, s ez kölcsönös alkalmazkodásra készteti őket. A másikban az érzelmi kötődés hiányzik, vagy egyoldalú. A házastársak többsége szerinte valószínűleg ebbe a típusba tartozik. Ezen kívül természetesen több más „házasságtipológia” is létezik

Az eredetileg 1994-ben, Londonban kiadott könyv szerzője J. Diamondhoz hasonlóan az emberré válás körüli evolúciós történésekkel próbálja magyarázni a mai ember viselkedését.. Ezt írja:

„A páviánok rövid, személytelen és mindössze 8 mp-ig tartó párosodásával ellentétben az emberpár előbb hosszas előjátékba merül. Az ennek csúcspontját jelentő aktus szintén jóval hosszabb, mint a majmok esetében. Persze mi is képesek vagyunk gyors, állatias közösülésre, de egészséges párok és kellően intim körülmények között legalább százszor annyi időt áldozunk egy-egy nemi érintkezésre, mint a legtöbb majom és emberszabású.

A legnagyobb változás az emberi nőstény szexuális magatartásában ment végbe. A női nemiség négyféle irányban bővült. Először is kialakult benne a közösüléssel együtt járó, intenziv nemi kielégülés, az orgazmus. Ez egészen egyedülálló a főemlősök körében. Néhány fajnál megfigyelték ugyan, hogy a nőstény valamiféle „miniorgazmust” él át, de ez semmi ahhoz az elemi erejű reakcióhoz képest, amit az orgazmust átélő nők tanusítanak.” Másodszor: szexuális fogékonysága a teljes menstruációs ciklust felöleli... Harmadszor, a nőkön nem látszik a peteérés időpontja... Negyedszer, a nők még viselősen is készek a nemi együttlétre, sőt, a klimaktérium elmúltával, idős korban is..

Eszerint mi vagyunk a legszexközpontúbb főemlős. Ez pedig „nem afféle kulturális dekadencia, hanem evolúciónk egyik legfőbb irányvonala. Ennek köszönhetjük életünk talán legfelemelőbb pillanatait és – óhatatlanul -- leggyötrőbb kínjait is.”(118.old.)

A továbbiakban már pszichológiai jellegű elemzésekbe bocsátkozik: „Ahogy kezdenek kialakulni az új párok, tagjaik ellentmondásos szakaszon mennek át: mindjobban élvezik az egyre intimebb együttléteket, ugyanakkor rendszeresen visszatérnek régi, egyneműekből álló, „törzsi csoportjukba”, hogy beszámoljanak a történtekről. Új, heteroszexuális kapcsolatukat a legnagyobb műgonddal tervezik és bonyolítják, mégsem tudnak ellenállni a csábításnak, hogy friss élményeiket megosszák a régi közösséggel. Azután a párkapcsolat egyre szorosabb, a csoportkapcsolat pedig egyre lazább lesz, és elérkezik a pillanat, amikor senkivel sem hajlandók többé megosztani bensőséges élményeiket. A szerelmi kapcsolat kizárólagossá vált. Ettől kezdve a párok a szabadidejük egyre nagyobb részét töltik együtt. Ez az információcsere időszaka, amikor a tagok felmérik, mennyi közös vonás van bennük... Ha ezek után továbbra is a kapcsolat fenntartása mellett döntenek, , akkor meg kell győződniük arról, hogy nemcsak szeretkezni tudnak jól egymással, hanem képesek nappalokat és éjszakákat, heteket és hónapokat, éveket és évtizedeket is eltölteni egymással, miközben közös utódaikat nevelik.”(121-122.old.) Ezzel akár egyet is érthetünk. A következő viszont túlzásnak tűnik:

„Aki szerelmes, az azt hiszi, hogy valami egészen egyedi csoda történik vele, pedig valójában a legkisebb gesztus és pillantás szintjéig pontosan kiszámíthatóan viselkedik. Az egymástól gyökeresen eltérő kulturkörökben élő, fiatal párokról készített filmek is meglepő hasonlatosságokat tárnak fel a kapcsolatnak ebben a szakaszában... az emberi páralkotás ritusa mindenütt csaknem teljesen azonos módon zajlik.”(131.)

A férfiak gyakori félrelépéseinek szerinte „állati stratégiái” vannak: „Az első stratégia, hogy a lehető legtöbb utódot kell nemzeni, méghozzá a lehető legnagyobb területen szétszórva... A második stratégia követői csak egészen kevés utódot nemzenek, viszont azoknak a lehető legnagyobb védelmet biztosítják.” A férfiak eszerint mindkét stratégiát gyakorolják. „...az ember közösülését nem véletlenül nevezzük szeretkezésnek. A közös szexuális aktivitás örömei automatikusan új érzelmi kötődést kezdenek kialakítani. A röpke félrelépés gyorsan új párkapcsolattá fejlődhet, még akkor is, ha ez egyik félnek sem állt szándékában. Ha pedig alakulni kezd egy új kötődés, akkor óhatatlanul ellentmondásba keveredik a régivel... egy ilyen konfliktusból nem könnyű kiútat találni... A nyilt házasság ilyen esetekben ésszerű megoldásnak látszik. Megvalósításával időről időre meg is próbálkoznak – legutóbb a hatvanas és hetvenes években fellángolt kommunadivat idején. Egy darabig működött a dolog, de aztán lassanként az összes ilyen közösség felbomlott, mert... rendre fellángolt a rivalizálás.” A féltékenység Morris szerint „biológiai evolúciónk során igen fontos szerepet játszott. Gyökerei abból erednek, hogy meg kell védelmeznünk a velünk nemi kapcsolatot létesített partner utódait... Ez úgy valósítható meg legjobban, ha mindkét szülő kizárólag a saját utódainak szenteli magát. Bármiféle osztozkodás vagy közösködés ezt az elvet gyengíti.” (137-139.old.)

A férfiak „kettős stratégiájának” és poligám hajlamának megoldására 3 javaslata van:

„... az alkalmi szexuális kicsapongásokat a fantázia birodalmára kell korlátozni... Jóval radikálisabb megoldás a prostituáltak szolgálatainak igénybe vétele... A „rideg csábítás” módszere: futó kalandok, amikor a férfi „cinikusan és számító módon viszonyul” partneréhez – „erőszakba torkolló légyottok”.(142.old.) „... egy elvégzett felmérés szerint a brit férfiak 60%-a életében legalább egyszer megcsalja partnerét” ; a nőkre vonatkozó adat 40%. Akadnak olyan kultúrák is, amelyekben a férfi arról gondoskodik, hogy a nőnek ne lehessen öröme a nemi tevékenységben... Ezt a női körülmetéléshez hasonló beavatkozást ma is rendszeresen alkalmazzák Afrika, Közel-Kelet és Ázsia 25 országában... A statisztikák 74 millió megcsonkított nőről számolnak be.”(145.old.)

Figyelemreméltó elgondolása, hogy „a papok, agglegények, vénkisasszonyok, eunuchok, szerzetesek, apácák és homoszexuálisok éppen azzal válnak a társadalom értékes tagjává, hogy nem járulnak hozzá a fajunk tönkretételével fenyegető népességrobbanáshoz.” (148.old.) „Paradox módon minél zsúfoltabb egy társadalom, annál magányosabb lehet benne az egyén... szembe kell néznünk azzal a rendkívüli problémával, hogy korlátoznunk kell saját szaporodásunkat. Felvirrad még az a nap, amikor szaporodási engedélyért kell folyamodnunk ahhoz, hogy utódokat nemzhessünk magunknak.” (155.old.)

Szerk.: Ön többek között úgy nyilatkozott, hogy a szaporodás szabályozatlansága az emberi faj pusztulásához vezet. Komolyan gondolta ezt?

Cs.V.: Minthogy a bolygónk területe véges, a szaporodásnak valamiféle korlátja kell, hogy legyen. Minden társadalmi rendszerben kialakultak szaporodási korlátok, a mai társadalomban azonban ezek eltűntek.

Szerk.: Csakhogy a nyugati társadalmak már erősen korlátozták a születésszámot, mi tehát már nem szaporodunk, sőt, inkább fogyunk.

Cs.V.: Igen, de a Földön már jó hatmilliárd ember él, s ehhez képest a nyugatiak néhány százmilliója elenyésző.

Ez ábránd! Mindenki reménykedik benne, aztán semmi sem történik. Kínában, ahol már jóval több, mint egymilliárd ember él, megpróbálkoztak a születések korlátozásával, de az általános felháborodás hatására már lazítottak ezen. Hasonló a helyzet Indiában is. Ha már 15 vagy 20 milliárd ember lesz, annak beláthatatlanok a következményei. József Attila azt írta egy versében: „Már kétmilliárd ember...” Azóta nem sok idő telt el, s már háromszor annyian vagyunk.

Ez igaz, ám a globalizáció talán segíthet a szaporodás világméretű szabályozásában.

Ebben sok más szempont is szerepet játszik. A globalizálódás a termelés és fogyasztás felfuttatásával jár, tehát minél több fogyasztóra van szükség, nem pedig a népesség csökkenésére.

Az emberiség öngyilkossága árán mégsem kívánhatják a népesség korlátlan szaporodását.

Csakhogy például a keresztény egyházaknak is az az álláspontjuk, hogy a szaporodást nem szabad korlátozni, mert a Mindenható így rendelte. E pillanatban nem látható semmilyen reális megoldás. A kairói népesedési konferencia is tárgyalt erről, mégsem történt semmi.

Ha a nemzés és szaporodás nem elemi emberi jog, akkor nyilván korlátozni kell. De hogyan?

Elemi emberi jog igen kevés van. Ilyen az élethez való jog, de valójában már ezt is átvette az állam. A más körülmények közt élő, mondjuk húszezer évvel ezelőtti ember nem tudta volna megérteni és elfogadni a számunkra természetes szabályokat. Hogy mi jogos, vagy mi nem, az mindig az adott helyzet függvénye. A kulturális rend szabályozza, ki mire jogosult. Kínában átmenetileg eredményes volt a korlátozás, ami azt mutatja: van megoldás, ha komolyan veszik-

Világviszonylatban, főleg bizonyos túl szapora népcsoportoknál talán kívánatos lenne a korlátozás, de nálunk nem vezetne-e a magyarság még gyorsabb fogyásához?

Én nem tennék különbséget a népcsoportok között,, mert ez nagyon veszélyes dolog, rasszizmushoz, fajgyűlölethez vezethet. Itt az egyénekről van szó. A különböző társadalmak a problémát különbözőképpen oldhatják meg. Elképzelhetetlen, hogy egy „világhatóság” döntse el, hogy „ezekből kell, azokból meg nem kell.” 15 millió magyar van, s én fontosabbnak tartom, hogy minőségi magyarok legyenek. Veszedelmes szemlélet, amely azon siránkozik, hogy fogyunk, de nem törődik azzal, hogy 30 ezer ember hajléktalan, vagy az átlagéletkor nálunk 15 évvel alacsonyabb, mint máshol. A minőség elve azt jelenti, hogy egy kisebb létszámú nemzet is lehet nagyon értékes, ha tagjai egészségesen és kulturáltan élnek.

Vannak olyan aggályok, hogy amennyiben a jelenlegi trend folytatódik, akkor néhány évtized mulva hazánk „roma ország” lesz, és a magyarság kisebbségbe szorul.

Minden lehetséges, különösen akkor, ha egy társadalom olyan ostoba, hogy nem látja be: a romakérdést nem imádsággal lehet megoldani, hanem pénzzel, kultúrával, oktatással stb. Aki erre sajnálja a pénzt, az ellensége a nemzetnek. A romakérdést tehát igen komolyan kell venni, de nem a létszámuk korlátozásával.

Mi a véleménye az úgynevezett szerelemhormonról, a feniletilaminról? Ez oka, vagy inkább következménye a szerelemnek?

Már korábban is lehetett tudni, hogy jól meghatározott szakaszai vannak a nemek kapcsolatának. S ennek lehet valami biológiai alapja. Az ember biológiai örökségében, az emberszabású majmok között stabil párkapcsolatok – néhány kivételtől eltekintve – nem voltak ugyan, de éppen a párkapcsolat kialakulása az egyik fő feltétele annak, hogy az emberi társadalom létrejöjjön. A szerelem pedig olyan állapot, amely elősegíti, hogy bekövetkezzen egyfajta összehangolódás.

Igen, de a szerelem általában elég hamar elmúlik. Más a párkapcsolat és más a szerelem.

Ma már jóval hosszabb időre van szükség az utódok felneveléséhez, s ez csak akkor sikerülhet, ha az utódokat létrehozók közötti kapcsolat elég stabil. Szerelem híján a kultúra kell, hogy összetartsa a családokat.

Úgy tudom, az etológia az érzelmi kötődésben, a párkapcsolatok stabilizálásában is bizonyos hormonoknak, endorfinoknak tulajdonít döntő szerepet.

Minthogy biológus vagyok, úgy vélem, hogy ennek is van biológiai alapja. Minden ember arra születik, hogy valamilyen csoportképző erők hatása alatt álljon- A közös akciók és hiedelmek is komoly összetartó erőt jelentenek. A hormonelőállítás képessége biológiai adottság. A hormonszintet legfeljebb csökkenteni, vagy erősíteni lehet, de létrehozni nem. A szerelem elősegítheti, fokozhatja egy hormon hatását, de nem hozza létre azt. Hasonló a helyzet az agresszió esetében is. A hormonok és a viselkedés olyan bonyolult rendszert alkotnak, hogy nagyon nehéz az egyes tényezők szerepét felderíteni.

Az a kérdés, mit értünk evolúción. Sokan valami magasabb rendű irányába történő fejlődésre gondolnak, jómagam viszont egyszerűen változást értek ezen. Vagyis a szexuális kultúra is változik, de nem feltétlenül valamilyen rosszabb állapotból megyünk egy jobb felé.

Hol igen, hol nem. Van, amikor az evolúció egyszerűsödéssel jár. Nagyon vitatható dolog, hogy egy rendszer komplexebbé válása mindig fejlődést jelent-e. A szexualitásnak három alapfunkciója van: a fajfenntartás, a stresszoldás és a párkapcsolat erősítése. Ezek valamelyikére a különböző társadalmi ideológiák „rátelepednek”, például tiltják a stresszoldó, vagy a párkötő funkciót. Remélhető, hogy a biológiai optimum felismerése előbb-utóbb elősegíti a genetikai és társadalmi tényezők összehangolását. Ettől a biológiai optimumtól távol van a promiszkuitás, amiben nincs szerepe a párkapcsolatoknak, a reprodukciónak, és csak a stresszoldás érvényesül.

Miért ne lennének? Minden állatnak van, s az ember is egy állatfaj. Csak az a különbség, hogy az embernek olyan „ösztönei” vannak, ha így nevezzük az öröklött viselkedésrepertoárt, amelyek a kultúrát teszik lehetővé. S ezek más ösztönkésztetések elnyomásához is vezethetnek. Ez komplex folyamat.

Jómagam úgy látom, hogy az emberi viselkedés egészében tanult viselkedés. A genetikus adottságok csak lehetőségek, amelyek a körülményektől függően valósulnak meg, vagy maradnak rejtve.

A tanulás is genetikai adottság. A modern etológia azt mondja, hogy ál-ellentétről van szó. A tanulás tartalmát ugyan nem a gének határozzák meg, de tény, hogy bizonyos dolgokat könnyebb megtanulni, más dolgokat pedig nehezebb. Egy emberi típusú nyelvet egy gyermek 1,5—2 év alatt megtanul, egy mesterséges nyelvet viszont nem. A biológiai korlátok tehát a tanulás esetében is érvényesek. Minden faj azt tanulhatja meg könnyen, amire szüksége van fennmaradásához. Az ember például nem tudja megtanulni szaporodásának szabályozását. .. A szabálykövetés fajspecifikus dolog, aminek nem sok köze van a tanuláshoz. Jellemző, hogy a pusztán logikai szabályok megtanulási aránya csak 20%-os, de ha ugyanazt a szabályt egy szociális miliőbe ágyazzák,, akkor akár 90%-os is lehet, mert ezeket az ember, veleszületett szociális tulajdonságainál fogva könnyebben átlátja és megjegyzi. Ezek a tanulási korlátok sokkal finomabbak, mint az állatoknál, de léteznek és kimutathatók.

Kiváló népszerűsítő könyvnek tartom, semmi kifogásom nem volt ellene. Nem tartom túlzásnak, hogy bizonyos értelemben kiszolgáltatottak vagyunk genetikai programozottságunknak. A Suttogások és sikolyok című Bergman-filmben például volt egy jelenet, amitől néhány néző mindig rosszul lett. Az ember érzékeny bizonyos látványokra és hatásokra, s ezeken nehezen tudja túltenni magát; ez a kiszolgáltatottság. Rengeteg ilyen érzékenység van, s aki ezzel visszaél, az agresszív lény.

Szerintem nem pesszimista, hanem realista szemlélet. Tudomásul kell venni a korlátainkat.

Kiegészítés a témához (Csányi Vilmos "Az életminőségünk a legfontosabb" c. cikkében írja):

Az egyének közötti verseny - mint a legfőbb jó egyetlen forrása - szabályos ideológiává fejlődött, és természetesen behatolt a viselkedéstudományok területére is. Az etológia és a genetika határterületén, Amerikában fejlődött ki a szociobiológia, amely az állatok és az emberek viselkedésének evolúciós kifejlődésével foglalkozik, és évtizedeken keresztül az volt az alap-állítása, hogy bármilyen állati vagy emberi viselkedésforma (amelynek genetikai alapjai vannak) megjelenése megmagyarázható az evolúció két alapvetésének tekintett mechanizmusával, a mutációval és a természetes szelekcióval. Ezt a tételt egyébként az állatok esetében legtöbbször sikerült is igazolni. Sokunk számára viszont az ember kivételnek tűnt. Az ember hajlandó táplálékát társaival megosztani, és nemcsak rokonokkal. Az ember védelmezi, ha szükséges, felneveli idegenek elhagyott gyermekeit is. Az emberi közösségekben törődnek az öregekkel, betegekkel, rokkantakkal. Ezek mind olyan viselkedésformák, amelyekről könnyű kimutatni, hogy ha csak az egyedek közötti szelekció működik és állandó, kíméletlen verseny van a fajtársak között, akkor ilyen tulajdonságok nem maradhatnak meg tartósan egy faj viselkedéskészletében. Ezek az ellenvetések azonban nem sok vizet zavartak. Sokáig csak a deviáns, megalapozatlan, félreértéseken alapuló hiedelmek közé sorolták őket az amerikai szociobiológusok, nagyon sokszor éppen arra hivatkozva, hogy a modern társadalom is az egyének állandó versengésével működik a leghatékonyabban.

A tudományos viták néha lassan jutnak el a megegyezésig, különösen akkor, ha ideológiai vetületük is van; de ebben az esetben ez néhány évtized alatt megtörtént. Sokféleképpen sikerült bizonyítani, hogy az emberi különlegesség éppen abban van, hogy az ember képes a saját érdekeit esetenként a közösség érdekei mögé sorolni. Az evolúcióban megjelent a közösségi érdek, mint önállóan ható tényező. és ez alapozta meg az emberi evolúció sikerét. Már jó ideje tapasztaljuk különböző viselkedéstudományi konferenciákon, hogy elcsendesedtek a szociobiológusok, egyre kevesebb a vita, és most úgy tűnik, elérkeztünk egy valódi paradigmaváltáshoz. A Science egyik decemberi számában három cikk is foglalkozik az emberi szocialitás természetének evolúciós kialakulásával, azokkal a részmechanizmusokkal, amelyek a közösségi érdek megjelenéséhez vezettek. Az egyik cikk záró bekezdése arról szól, hogy az evolúció alapmechanizmusaként ismert mutáció és a "természetes szelekció" mellé harmadikként a "természetes együttműködést" kell számítani. Nagyon jelentős ez a változás és messze túlmutat az evolúciós biológián. Bizonyos, hogy komoly ideológiai és politikai hatása is lesz az elkövetkező években...

6. Gordon, M. (Ed.): The Nuclear Family in Crisis. The Search for an Alternative.

Az amerikai szociológus által összeállított kötet a „magcsalád” krízisével és alternatívák keresésével foglalkozik. A könyv első része a család pótlására irányuló próbálkozásokat mutatja be (Plátontól egészen az „Oneida közösség”-ig). A második rész ezt az izraeli kibbucok családpótló gyakorlatának ismertetésével folytatja. A harmadik rész az akkori szocialista és kapitalista országok család- és szociálpolitikáját hasonlítja össze, a negyedik részben pedig az 1970 körüli évek nyugati „kommunáiról” és a csoportházasságról olvashatunk.

Az egyik szerző (M.E. Spiro) kétségesnek tartja, hogy valaha is sikerülhet a kétgenerációs családot mással helyettesíteni. Elismeri azonban, hogy a család négy funkcióját másféle társadalmi egység is biztosíthatja. Ilyennek tartja például az izraeli kibbucokat, vagyis mezőgazdasági kommunákat, amelyekben nincs hagyományos értelemben vett családi élet, hiszen a kibbuc átveszi a család gazdálkodási és nevelési funkcióit; a gyermekek már csecsemőkoruktól külön épületben (nevelőotthonban) laknak, és szakképzett nevelő foglalkozik velük. (Persze azért a szülők rendszeresen látogatják őket, így szoros érzelmi kapcsolatban maradnak.) A cél a csoport-identifikáció (vagy ahogy Adler mondaná: a közösségi érzület) megalapozása. A serdülőkorig a fiúk és lányok közös hálóteremben alszanak.

A kibbuc-nevelés tapasztalata nem igazolja J. Bowlby megállapítását, miszerint a szoros anya—gyermek kapcsolat nélkülözhetetlen a lelki egészség biztosításához, mert a többgondozós rendszer nem feltétlenül káros. A közösségi nevelés előnyei: A gyermek sem gazdaságilag, sem jogilag vagy pedagógiailag nincs kiszolgáltatva szüleinek; a nemek egyenlősége folytán megszünnek a patriarchális családrendszer ártalmai, s korán kialakul a közösségi érzés, a szolidaritás egymás iránt. Nevelési problémák persze itt is előfordulnak, de a szakképzett nevelők ezekkel könnyebben boldogulnak, mint a szülők.

U. Bronfenbrenner az 1960-as években a Szovjetunióban tett látogatásai alapján tanulmányában a szovjet családpolitikát elemzi. Történetileg bemutatja, hogy az 1920-as évek anarchiája után sajtókampány indult a szexuális lazaságok és a művi abortuszok ellen. S bár hangsúlyozták, hogy az állam nem képes átvenni a család nevelési funkcióját, tehát „szocialista családra” szükség van (Makarenko szerint a család a szocializmusban „nem magánügy”), új törvényekkel, bölcsődék és óvodák létesítésével igyekeztek erősíteni a kollektiv nevelést is. A családi neveléssel kapcsolatos viták azonban a további évtizedekben is folytatódtak.

R.M. Kanter az amerikai kommunák számát több százra becsülte, de megállapította, hogy általában rövid életűek, különösen az anarchista kommunák. A „fejlődés-központú kommunák sikeresebbek; törekvésük, hogy nagy családdá váljanak, s tagjaik baráti kapcsolatba kerüljenek. Ezek „T-group”-szerű kiscsoportok, közös ideológiával, munkamegosztással, fegyelemmel. Az új tagok belépését szigorú feltételekhez kötik. Köztük jó néhány a csoportházasság tendenciáját is magában foglalja.

D.E. Smith és J.L. Sternfield a „pszichedelikus kommunák”-ról írt cikkükben kifejtik, hogy ezek szoros kapcsolatban állnak az USA-ban 1965 körül kezdődött kábítószer-mozgalommal (LSD és egyéb „lélektágító” szerek). Az ilyen kommunák hat típusát írják le, attól függően, hogy milyen szerepet kapnak a kábítószerek és mennyire csoportházasság-szerű a kommuna.

A csoportházasságról egyébként L.L.& J.M. Constantine (egy kutató-pár) közölt tanulmányt a kötetben. A patriarchális monogámia (szerintük „monoginia”) kudarcának elemzéséből kiindulva tíz „multilaterális házasság”, azaz átlag 4--6 tagból álló csoportházasság példáján keresztül demonstrálják azt, hogy e házasságformának milyen előnyei vannak; pl. a felmerülő problémák többoldalú megközelítésével elősegíti a résztvevők személyiségfejlődését és önmegvalósítását, kielégíti változatosságigényüket, nagyobb biztonságot nyujt a kölcsönös szolidaritás révén stb. A szerzők szerint hasonlít az ún. encounter csoporthoz.

A könyv alcíme: A polgári szexuális reform kritikája. A „szexpol” (szexuálpolitikai mozgalom) megalapítója a pszichoanalízist és a marxizmust próbálta összeegyeztetni, hangsúlyozván, hogy az alsóbb néposztályok felszabadítása és a szexuális nyomor megszűntetése szorosan összefügg. Első könyvében (1927) az orgazmus funkciójáról írt. A szexuális forradalomról szóló könyve 1930-ban jelent meg először,- ám Hitler uralomra jutása (1933) folytán menekülnie kellett. Törekvései így sikertelenek maradtak; az európai baloldal nem vette fel programjába a szexuális forradalmat, sőt, megtiltotta műveinek terjesztését, aztán pedig a pszichoanalitikus mozgalom is szakított vele. 1934-ben meghívták az oslói egyetemre karakteranalizist tanítani. Ettől kezdve visszavonult a politikától és biofizikai kísérletekbe kezdett, amelyeket 1937 után már Amerikában folytatott: kidolgozta az „orgon-energia” elméletét.

Ebben a könyvében egy 9 oldalas Bevezető után öt fejezetben foglalkozik a házasság intézményével, a polgári családdal, mint nevelési szervezettel, a polgári nemi erkölcs hatásával a szexuális reformtörekvésekre, a pubertás problémájával és a házassággal, mint tartós szexuális kapcsolattal. Gondolatmenetének lényegét már a Bevezetésben összefoglalja. Kiindulópontja, hogy az osztály-társadalomban a gazdasági és ideológiai konfliktusokkal együtt az erkölcsi ellentmondások is szaporodnak, mert az uralkodó osztály által előírt morál ellentétes az egyének természetes nemi igényeivel. Az ilyen ellentmondások kiéleződése folytán sok szó esik a szexuális reformokról, ám semmilyen tényleges haladás nem történik. Az ideológiai küzdelmek körébe tartoznak a szexuális reformtörekvések is. A polgári liberálisok a szexuális reformok révén pusztán egy hiányosságot akarnak orvosolni, de érintetlenül hagyják a társadalmi rendet. A pacifista „reformisták” is megelégednének apró módosításokkal. Reich viszont szociális forradalomra törekszik, mert a radikális szexuálreform csak ezáltal valósítható meg.

Az ifjúságra kényszerített nemi megtartóztatás szerinte bűnözéshez, neurózisokhoz, szenvedélyekhez és politikai közömbösséghez vezet. Ezért buzdítja a fiatalokat a nemi életre. Biztosítani kívánja az ehhez szükséges helyeket és fogamzásgátlókat. Szerinte a homoszexualitást, amely egyéb problémákhoz hasonlóan az ifjúkori heteroszexuális impulzusok elnyomásából ered, a szexuális forradalom megszűnteti. Addig azonban türelemmel kell lenni irántuk. Utopikus, „nonrepressziv” társadalmában minden intézménynek szexológiailag is képzett vezetői lennének, akik egy központ irányításával ügyelnének a szexuális jogok biztosítására. A szexuális forradalom kiküszöbölné a pornográfiát, a prostitúciót és a trágár beszédet is, amelyek mind a szexualitás elnyomásának következményei.

Reich ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a polgári szexuálmorál egyénekre gyakorolt következményeinek megértéséhez nélkülözhetetlen a S. Freud által feltárt lelki mechanizmusok ismerete. Ennek alapján magát a házasságot és a polgári családot, amely a tizenéveseket nemi aszkézisre kötelezné, a tényleges szexuális reformok legfőbb akadályának tartja. Reich szerint az évtizedek óta folytatott, polgári szexuális reformok semmilyen lényeges változást nem értek el a tömegek szexuális nyomorának felszámolásában, a prostitúció és a nemi betegségek, továbbá a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok visszaszorításában , a válások növekvő számának csökkentésében, vagy az illegális művi abortuszok terén.

Indokolt kritikai gondolatai ellenére az adott történelmi körülmények folytán nem érhetett célt, s erre szélsőségesen reagált; pl. illuzórikusan a Szovjetuniót tartotta a szexuális forradalom mintaképének stb.

Az amerikai szociológusnő ebben a könyvben elsőként körvonalazza a szexuálpolitika tényezőit és elméletét. A könyv második részében bemutatja annak történelmi hátterét; harmadik részében pedig néhány neves irodalmár (pl. D.H. Lawrence, Henry Miller, Norman Mailer és Jean Genet) nemek viszonyával kapcsolatos gondolatait ismerteti. Millet szerint a politika lényege: olyan hatalmi struktúra, viszonyok és intézmények, amelyek révén egy embercsoport kontrollál egy másik csoportot. Fejtegetéseivel a patriarchátus elméletéhez kíván hozzájárulni. Abból indul ki, hogy az ember neme egy státus-kategória, amelynek politikai vonatkozásai is vannak. A nemek viszonya hatalmi viszony: a férfiak történelmileg kialakult prioritásuk révén uralkodnak a nőkön.

A nemek viszonyának módosítását célzó szexuális forradalomnak szerinte több szakasza van. Az első (száz éves) szakasz 1830-tól 1930-ig tartott; ekkor került a közérdeklődés előterébe a „nemi kérdés”, s megtette első lépéseit a szexuális reformmozgalom és a női emancipáció. Ez az első szakasz azonban csak félmegoldásokat hozott. Továbbra is megvalósítandó feladat például : 1. A hagyományos szexuális tilalmak és tabuk eltörlése (a házasság előtti és azon kívüli nemi élettel, vagy a homoszexualitással kapcsolatban stb.), 2. a kettős erkölcs és a prostitúció megszűntetése, a szexuális szabadságjogok biztosítása, 3. a patriarchátus megszűntetése, a férfias és nőies fogalmának újraértékelése és 4. a gyermekek szakszerű, közösségi nevelése.

Az 1930 és 1960 közötti évtizedeket Millett a „szexuális ellenforradalom” időszakának tekinti, különösen a Szovjetunió vonatkozásában, ahol nem sikerült a patriarchátus felszámolására irányuló kísérlet, amely 1917 és 1927 között már elért bizonyos eredményeket. Millett szerint a kudarc oka – a gazdasági és politikai problémákon kívül - , hogy a marxizmus nem dolgozta ki a szexuális forradalom ideológiáját és alábecsülte a patriarchátus történelmi és pszichológiai erejét. A szexuális egyenjogúság gyakorlására kevesen voltak képesek. Néhány régi tévhit is bekerült a kommunista mentalitásba; pl., hogy a nemi élet összeegyeztethetetlen a forradalmi elkötelezettséggel és munkateljesítménnyel stb. Az 1930-as években egymás után hoztak konzervatív intézkedéseket: betiltották a művi abortuszokat, újra büntetendővé nyilvánították a homoszexualitást és bevezették a repressziv szexuális nevelést.

Ugyanakkor Nyugaton is támadás indult a szexuális reformok ellen: egyrészt a nácizmus elsöpörte a virágzásnak indult szexológiát; másrészt Freud és követői „ megmagyarázták” a nemek ellenséges viszonyát, jóváhagyták a hagyományos nemi szerepeket és pszichoszexuális különbségeket. Freud a „pénisz-irígység” alapján arra következtetett, hogy a női psziché fő jellemzői a passzivitás, a mazochizmus és narcisszizmus. A nő szerinte akkor válik éretté, ha abbahagyja a „fallikus” autoerotizmust. A maszturbáció ugyanis szerinte maszkulin tevékenység, és akadályozza a nőiesség kibontakozását

Az 1960 utáni időszakról Millett nem nyilatkozik, bár valószínű, hogy a szexuális forradalom újabb szakaszaként jelölte volna meg (legalábbis a következő két évtizedet).

Sok szó esik a politika alapvető formáiról, például a külpolitikáról, a belpolitikáról, vagy a pártpolitikáról stb. De alighanem kevesen találkoztak a szexuálpolitika kifejezéssel, s valószínű, hogy nem is nagyon tudnak vele mit kezdeni. Pedig ilyen is van, még akkor is, ha nem emlegetik. S egyáltalán nem olyan jelentéktelen, mint első pillantásra gondolnánk! Hiszen mind az egyéni, mind a társadalmi élet egyik alapvető problémája a férfiak és nők viszonya, amelyet valamilyen formában minden társadalom szabályozni és intézményesíteni próbál (mint fennmaradásának és fejlődésének alapfeltételét).

Éppen ez a törekvés a lényege a szexuálpolitikának, bár „illendőségből” (vagyis a szexuáltabu maradványainak következtében) inkább csak részegységeit – pl. népesedéspolitika, családpolitika, nőpolitika stb. – emlegetik. Minthogy azonban a nemek viszonya szerves és alapvető része minden közösségi életnek, a szexuálpolitikát egyszerűen nem lehet kihagyni belőle. Igy az legalább hallgatólagosan beépül szinte minden politikai törekvésbe: a szociálpolitikába vagy a kultúrpolitikába éppúgy, mint az egészségpolitikába vagy a kisebbségi politikába. S persze a pártpolitikába is, amely mindezekkel foglalkozik, az adott párt (vezetésének) értékrendszere és célkitűzései alapján.

A politika által irányított (vagy követett) társadalmi változások többé-kevésbé mindig befolyásolják a nemek viszonyát; ez utóbbi pedig visszahat a politikára. A kettő közötti kölcsönhatást már sokan felismerték a multban, így például Wilhelm Reich, aki S. Freud tanításából azt a következtetést vonta le, hogy a társadalom forradalmi átalakítását a szexuális elnyomás és a patriarchalizmus felszámolásával kell kezdeni. Az általa indított „Szexpol” (szexuálpolitikai) mozgalomnak a 20. század harmadik évtizedében kezdődő kibontakozását csak Hitler és a nácizmus győzelme akadályozta meg. (Az ő „szexuálpolitikájuk” ugyanis kizárólag a „fajvédelmet” és a magasabb rendűnek tartott árják szaporodását célozta, a német Birodalom világuralma érdekében.)

A munkásmozgalom és a nőmozgalom az előző századforduló körüli években igyekezett pozitiv és progresszív szexuálpolitikát kialakítani. Ennek megvalósítására jó alkalomnak tűnt az oroszországi „szocialista forradalom” győzelme. A kezdeti eredmények azonban hamar visszájukra fordultak a sztálini önkényuralom bevezetésével, annak ellenére, hogy a szovjet alkotmány biztosítani kívánta a nemek egyenjogúságát stb.

Hasonló volt a helyzet hazánkban is a 2. világháború után. A meghirdetett (szexuál)politikai normák és a társadalmi-politikai gyakorlat ellentmondásosságát szemléletesen demonstrálja például a nemrég tartott „Szex és kommunizmus” című kiállítás is. Kétségtelen azonban, hogy a Kádár-rendszer (főleg az 1970-es évektől) fokozatosan enyhített a szigorú, baloldali puritanizmuson, például engedélyezte szexuális felvilágosító könyvek megjelenését, hozott egy népesedéspolitikai kormányhatározatot, amelyben a „családi életre nevelés” bevezetését is elrendelte az állami oktatás minden szintjén; azonkívül lehetővé tette a korszerű fogamzásgátló eszközök árusítását stb.

Mindez azonban igen kevés volt a nyugati társadalomban megfogalmazott szexuálpolitikai követelményekhez képest. A nőnozgalom egyik amerikai képviselője, Kate Millett 1971-ben megjelent könyvében 4 pontban foglalta össze ezeket: 1. A patriarchátus megszűntetése, a férfias és nőies fogalmának újraértékelése. 2. A hagyományos szexuális tabuk eltörlése (pl. a homoszexualitás, vagy a házasság előtti és azon kívüli nemi élet tekintetében). 3. A kettős erkölcs és a prostitúció megszűntetése. 4. A szakszerű és széleskörű szexuális nevelés megvalósítása. E követelmények változatlanul időszerűek.

A rendszerváltás után az említett folyamat nálunk két, egymással ellentétes irányban folytatódott Egyrészt elárasztotta hazánkat a szexhullám, s vele a pornográfia és a prostitúció. Másrészt a korszerű szexuális nevelés (s benne a családi életre nevelés) intézményesítésére irányuló próbálkozások nem kaptak támogatást a politika részéről, sőt, inkább a konzervatív, represszív törekvések kaptak szabad útat.

Minthogy a férfiak és nők közötti viszony alapját az egyéni szabadságjogok (és ezek korlátai) képezik, érdemes szemügyre venni, hogyan foglalta össze és határozta meg a nemiséggel kapcsolatos, alapvető, emberi jogokat 1999-ben és 2001-ben a 14. és 15. Szexológiai Világkongresszus:

1. A szexuális szabadság joga. Ez magában foglalja minden szexuális igény és képesség kifejezésének szabadságát, kivéve természetesen a szexuális erőszakot, kizsákmányolást és visszaéléseket.

2. A szexuális autonómia, integritás és a test biztonságának joga. Vagyis, hogy erkölcsi elveink alapján, és minden erőszaktól mentesen, önállóan szabályozhassuk nemi életünket.

3. A szexuális magánélet joga: egyénileg dönthessünk nemi életünk intimitásáról, amennyiben ez nem sérti mások jogait.

4. A nemi egyenlőség joga: mentesség a diszkrimináció minden formájától, tekintet nélkül a nemre, a szexuális beállítottságra, életkorra, vallásra, társadalmi hovatartozásra vagy fogyatékosságra.

5. A szexuális élvezet joga, amely az önkielégítést is beleértve alapvetően fontos a testi-lelki jóllét szempontjából.

6. Az érzelmes szexuális megnyilvánulások joga. Az embernek jogában áll szexuális vágyait érzelmek közlésével kifejezni. (A szerelem joga.)

7. A szabad szexuális társulás joga: ez a házasságkötés és a válás, vagy más jellegű, felelősségteljes szexuális társulások lehetőségét jelenti.

8. A szabad és felelős gyermekvállalási döntés joga, amely annak eldöntésén kívül, hogy vállalunk-e gyermeket, hányat és mikor, a születésszabályozás eszközeinek teljes hozzáférhetőségét jelenti.

9. Jog a tudományosan megalapozott szexuális információkhoz és az átfogó szexuális neveléshez.

10. Jog a szexuális egészség gondozására, mindenféle szexuális zavar vagy fertőzés megelőzésére és kezelésére.

Egy világkongresszusi határozat természetesen nem kötelező érvényű egyetlen államra sem, függetlenül attól, hogy ezt az Egészségügyi Világszervezet is megerősítette. Ám ugyanakkor elvárható, hogy a demokratikus kulturállamok szexuálpolitikája messzemenően figyelembe vegye a szexológia vezető szakembereinek ajánlásait.

A kérdés tehát az, hogy hazánkban mennyire érvényesülnek az emberek szexuális jogai és milyen a nemek viszonya az élet különböző területein? Ez legkönnyebben a jogszabályok terén mérhető le. Az Alkotmány, mint legfőbb jogszabály természetesen kimondja a férfiak és nők teljes egyenjogúságát, ami elvileg ma már vitán felül áll. Más kérdés, hogy a gyakorlatban mennyiben érvényesül. Jogilag a polgári törvénykönyvben teljesebbnek látszik az érvényesülése, mint a büntetőjogban, amelynek reformja megkezdődött ugyan (egyik nagy eredménye például a felnőttek közötti, kényszermentes homoszexuális kapcsolat büntethetőségének megszűntetése), de további reformokra is szükség lenne. Vonatkozik ez például a „nemi erkölcs elleni bűncselekmények” büntetőjogi szabályozására, amelyben nincs korszerű meghatározása a „fajtalanság” (vagy éppen a „természet elleni fajtalanság”) fogalmának. (A törvényalkotó minden jel szerint a heteroszexuális közösülést tartotta egyedül „természetesnek”.)

A legutóbbi idők kitűnő új jogszabálya a házastársak közötti, erőszakos közösülést is büntetni rendeli, ám csak magánindítvány alapján. Márpedig az erőszakot elszenvedő sértettől aligha várható, hogy kiszolgáltatott helyzetében feljelentse az elkövetőt. Problematikus az is, hogy mit tekint a törvény „súlyosan szeméremsértő cselekménynek”. Mert az a körülmény, hogy egy viselkedés „a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál” (a törvény szerint), az sokféleképpen értelmezhető, s nem feltétlenül sérti a „szemérmet” (ami önmagában is bizonytalan és változó tartalmú fogalom). De lehetne sorolni további problémákat is, például a „megrontás” vagy a „vérfertőzés” kapcsán.

A szexuális büntetőjog reformja, korszerűsítése tehát egyik fő célkitűzése lehetne a mai szexuálpolitikának. De ide tartozik célként a hagyományostól eltérő szexuális kapcsolatoknak (pl. illegális együttéléseknek) a hagyományos (monogám, heteroszexuális) házassággal egyenértékűkénti kezelése, és az eddigi „családpolitika” felülvizsgálata is.

A jogi szabályozás korszerűsítésén túl a szexuálpolitika alapvető feladata a szexuális szabadságjogok megismerésének és a velük való élni tudás feltételeinek biztosítása. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a szexuálpolitika egyik fő célkitűzése a tudományosan megalapozott szexuális kultúra terjesztése lehet, beleértve az egyéni pszichoszexuális fejlődés kedvező feltételeinek megteremtését. A szexuális kultúra terjesztéséhez pedig egyrészt a médiát (főleg az elektronikus médiát) kellene szabályozni – éspedig részben fejleszteni, részben korlátozni! --, másrészt a közoktatás és köznevelés intézményeit kellene a szexuális kultúra terjesztésére alkalmassá tenni.

A különböző felmérések ugyanis azt mutatják, hogy az emberek szexuális kultúrája még ma is igen alacsony szintű. Nemcsak, hogy nem ismerik szexuális jogaikat és lehetőségeiket, hanem élni sem tudnak vele: intézményes oktatás és nevelés hiányában nem képesek sikeresen feldolgozni a rájuk zúduló szexuális ingertömeget, nem tudnak felkészülten választani a sokféle szexuális viselkedésminta közül. Igy aztán nagyon esetleges, hogy milyen szexuáletikai értékrendjük alakul ki (s kialakul-e egyáltalán valamilyen). Ez a magyarázata az elavult kapcsolati minták továbbélésének, az érzelmi és szexuális zavarok rendkívüli megszaporodásának (beleértve a féltékenységet és egyéb párkapcsolati játszmákat éppúgy, mint a különböző szexuális funkciózavarokat és szenvedélybetegségeket).

Egy multinacionális gyógyszergyár nemrég reprezentativ adatgyüjtést szervezett „a magyarok szexuális szokásairól”. Ennek során 2000 személyes interjú készült országszerte, véletlenszerűen kiválasztott háztartásokban. Tekintettel a szexualitás tabu-jellegére, először a kérdezőbiztosok olvasták fel a kevésbé kényes kérdéseket, majd mindenkinek átadtak egy borítékot, amelyben egy önkitöltős kérdőív volt. Ezt az összes megkérdezett 75%-a adta vissza használhatóan kitöltve.. A válaszadási hajlandóság 60 év felett és a legkevésbé iskolázottak körében volt a legalacsonyabb. Az eredmények hasonlítanak az M.& H. Communications két évvel korábbi, „A szexuális problémák gyakorisága és a segítség igénye” című felméréséhez. Az új adatgyüjtésből is azt tudhattuk meg, hogy „a felnőtt magyar férfiak 47%-a küzd különböző szexuális problémákkal... ám mindössze 9%-uk kér segítséget orvostól, pszichológustól, vagy akár csak a partnerétől.. A merevedési zavar összesen több mint egymillió férfi és ugyanennyi nő problémája” – írja az Abbott vizsgálat összefoglalója.

Lehetséges, hogy valóban ilyen súlyos a helyzet. Ám ennek okaira nem tért ki a vizsgálat. Pedig az okok viszonylag könnyen felderíthetők, s azokat elsősorban az egészségügyi, s ezen belül a szexuális kultúra elmaradottságában és a szexualitás tabu-jellegében lehet megtalálni. Ezzel függ össze az is, hogy hiába fordulnának a szexuális problémával küszködők az orvosokhoz vagy pszichológusokhoz, a szexológiai képzés teljes hiánya folytán alig akad köztük, aki érdemben, hatékonyan tudna segíteni..

Átgondolt és korszerű szexuálpolitika hiányában a szexuális-párkapcsolati kultúra terjesztésének ma nálunk sem gazdája nincs, de koncepciója, vagy éppen projektje sem létezik. Csupán néhány esetleges, félig kidolgozott és rövid életű próbálkozás történt az elmúlt években, egyének vagy civil szervezetek részéről, de egyik sem tudott meggyökeresedni és intézményesedni. Holott rendelkezünk nyugati mintákkal, amelyeket könnyen lehetne adaptálni a hazai viszonyokra. (Gondoljunk pl. Svédországra, ahol már az 1950-es években bevezették a kötelező, iskolai szexuális nevelést.) Nyilvánvaló, hogy elsősorban a hivatásos nevelőket kellene erre felkészíteni., vagyis a pedagógusképző (és továbbképző) intézményekben teret adni a szexuálpedagógiának. Az iskolák nevelési tervébe és tanmenetébe pedig beiktatni -- s nemcsak az osztályfőnöki órák keretében, hanem külön tanórákon (akár „magánélet-tannak”, akár „életvezetési ismereteknek”, vagy bármi másnak hívjuk ezeket) – a szükséges ismeretek és készségek elsajátítását, természetesen tankönyvek és munkafüzetek alapján.

A szexuálpolitika alapvető célkitűzése ma a férfiak és nők hatalmi viszonyának rendezése lehet. Ez azért elsődleges, mert a patriarchalizmusból, a hagyományos férfiuralmi rendszerből csak az elmúlt száz évben kezdtünk kiemelkedni (a formális egyenjogúsítás deklarálásával), de a folyamat még korántsem fejeződött be. A férfiak hatalmi fölényéről többek között a parlamenti képviselők nemek szerinti megoszlása tanuskodik szemléletesen. A nőmozgalom nálunk még nem olyan erős, hogy ezen is tudott volna változtatni. Mint ahogy azon sem, hogy a munkanélküliség sokkal jobban érinti a nőket, mint a férfiakat, s a munkavállalás terén is eleve hátrányos helyzetben vannak a hasonló képzettségű férfiakkal szemben. Hasonló a helyzet a bérezés terén (nem is szólva az otthoni „második műszakról”, a háztartási teendők megosztásáról, vagy a gyermekgondozásról).

Egy német szexológus (Eberhard Schorsch,, 1984) tanulmányában megállapítja, hogy a nemek viszonyát változatlanul egy szexualizált, vagy nem-szexualizált erőszak jellemzi. Ennek legnyilvánvalóbb formája a nők elleni erőszak, amit a hagyományos szemlélet „megbocsáthatónak”, pl. féltékenységből eredő „lovagias indulatnak” tartott. Sőt, különböző elméletek is születtek ennek magyarázatára. Az egyik ilyen az évezredes férfiuralom tényére utal. A másik az un. provokáció-elmélet, amely szerint mindig a nők provokálják, feldühítik a férfit, így a nő csak megérdemelt büntetését kapja. Egy harmadik elmélet szerint a nők mazochisták: igényelnek egy kis kínzást a férfi részéről. A freudizmus nyomán eléggé elterjedt az a vulgáris ösztönelmélet is, amelynek lényege, hogy a kielégítetlen ösztönszükségletek nyomán a tudattalanban felhalmozódó feszültség előbb-utóbb robbanásszerűen ki szokott törni, s agresszivitásban nyilvánul meg.

Az ilyen elméletek azonban nem nyújtanak igazi magyarázatot az erőszak okait illetően. Mert bár a nők ritkán agresszívak a férfiakkal szemben, viszont igen agresszívek tudnak lenni a gyermekekkel szemben (az elhanyagolástól a gyermekgyilkosságig terjedő skálán). Az „önfeláldozó anyaszeretet” hangsúlyozása megtévesztően elfedi a gyermekek elleni női erőszak tényeit. Schorsch szerint ennek kritikus időszaka a csecsemő és az anya szimbiotikus viszonya, amit az anya ambivalensen él át. Hagyományos elképzelés, hogy a nő csak a gyermekvállalás révén találja meg és teljesíti ki saját identitását. Pszicho-analitikus hasonlattal élve a gyermek a nő számára „péniszpótlék” (amely a „péniszirigység” megszünését és a teljesértékűség elérését jelenti). Ugyanakkor a csecsemő kiszolgáltatottsága felszabadulás helyett korlátokat rak az anyára és belső ellenállást, ingerültséget, haragot vált ki, bár ezeket a bűntudat rögtön el is fojtja. A szimbiózis során átélt ambivalencia egyfajta „őstraumát” jelenthet a gyermek számára: egyrészt később is vágyik a szoros, szimbiotikus kapcsolatra, másrészt fél is tőle (és bosszút akar állni az őt „elhagyó” anyán – s ha fiú, akkor általában a nőkön). Schorsch szerint a férfi identitás kialakításának feltétele az anyával való „primer identifikáció” feloldása. Érdekes gondolata, hogy a férfiak nők elleni nemi erőszaka (ami gyakran sikertelen), ez a szexualizált agresszió a törékeny férfi önbizalom erősítését célozza. A nemek közötti erőszak okaira tehát többféle magyarázat lehetséges, s ezekkel egy hatékony szexuálpolitikának számolnia kell.

A nők és férfiak jogilag szentesített egyenlősége még nem jelent tényleges esély-egyenlőséget, csupán annak egyik feltételét teremti meg. Az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy a nők is azonos esélyekkel vehetnek részt nemcsak a közéletben (szavazás, választhatóság stb.), hanem a munkavállalásban, a képzésben és továbbképzésben, valamint a magánélet jogainak (párválasztás és együttélés, házasság és válás stb.) gyakorlásában is. A folyamat kibontakozásához szemléletváltásra, a jogalkalmazás és a közvélemény tudatos alakítására van szükség, éspedig egy koordináló központ segítségével, amely a médiát és a közoktatást egyaránt befolyásolja.

Ugyanez érvényes az etnikai, a vallási és a szexuális kisebbségek nemiséggel kapcsolatos szokásainak vagy törekvéseinek kezelésére. Ez utóbbiak meglehetősen ellentmondásosak és eltérőek, sokféle előítéletet hordoznak. A szexuálpolitikának tehát nagy kihívásokkal kell(ene) szembenéznie nálunk is. Az egyik ilyen kihívás például a mesterséges megtermékenyítéssel és a béranyasággal kapcsolatos. Kétségtelen, hogy mindkettő számos jogi, erkölcsi és pszichológiai problémát vethet fel, ám ez még nem ok arra, hogy elítéljük. Hiszen a gyermekvállalás, mint alapvető emberi jog gyakran csak ezek révén valósítható meg. Hogy ki a gyermek valódi anyja, az a béranyaság esetén szemlélet és megítélés kérdése, s nem feltétlenül okoz identitászavart (vagy éppen az emberi kapcsolatok „cinikus piacosítását”). Az anyaság fogalma kétségtelenül módosulhat és relativizálódhat a béranyaság következtében. Ám egy örökbe fogadott vagy nevelt gyermek is meg tudja szokni, hogy „két anyja van” (illetve volt egy másik is); személyiségfejlődése ettől még zavartalan lehet.

A házasság és a családi élet értelmezésének különböző „medrei” lehetnek egy pluralisztikus társadalomban, amelyben érvényesülhet az individuális igények sokfélesége. Ez azonban nem ellentéte a felelősségtudatnak és szolidaritásnak, bár tény, hogy a párkapcsolatok napjainkban egyre informálisabbá és bomlékonyabbá válnak. Ez a kihívás a szexuálpolitika számára a párkapcsolati kultúra terjesztését írja elő. Egyébként csak az átfogó, intézményes szexuális nevelés lehet az alapja a prostitúció iránti kereslet csökkenésének is.

A neves francia filozófus-szexológus új módon közelíti meg a szexuális viselkedés történetét. Erről szóló könyveinek első kötete, „A tudás akarása” megkerüli a „represszió hipotézisét”, s bemutatja a hatalom szexuális stratégiáját. Gondolatmenete az alábbi idézetekkel illusztrálható:

„Azt mondják, a XII. század elején még megszokott dolog volt az őszinteség. A szexualitás gyakorlatát nem kellett még rejtegetni, nem kellett elhallgatni bizonyos szavakat, nem kellett szégyenlősen takargatni egyet s mást; akkoriban még elnéző meghittség övezte a tiltott dolgokat. A durvaságot, az obszcenitást és az illetlenséget szabályozó kód sokkal tágabb teret engedett az embernek, mint a XIX. században.... A gyerekeknek korán fölnyílott a szemük, és még nem volt bennük feszélyezettség...

De a verőfénynek hamar bealkonyult; jöttek a viktoriánus polgárság egyhangú éjszakái. A szexualitás gondosan bezárkózik, az otthon falai közé szorul. Kisajátítja a család, kizárólag a nemzés funkciójára korlátozódik... A házaspár a modell, a norma, az igazság letéteményese... Mind a társadalmi térben, mind az otthon, a négy fal között egyetlen elismert, hasznot hajtó és termékeny színhelye van csak a szexualitásnak: a szülők hálószobája. Minden, ami ezen kívül van, ködbe vész... Az öncélú szexualitásra pedig... egykettőre rásütik a természetellenesség szégyenbélyegét: ez meg is szabja státusát és azt is, hogy milyen büntetés jár érte.

... Hát ilyen volna a mi szemforgató polgári társadalmunk bicegő logikája. Persze ez a társadalom azért rákényszerül egy-két engedményre. Ha már semmiképpen sem lehet megszabadulni az illegális szexuális gyakorlattól, hát garázdálkodjon másutt; ott, ahol vissza lehet kapcsolni, ha nem is a termelés, de legalább a profit áramkörébe. Nem is tűrik meg máshol, csak a bordélyházban, meg az elmegyógyintézetben: a prostituált, a kuncsaft, meg a strici, a pszichiáter, meg a hisztérikus beteg – ezek a „másféle viktoriánusok”... Másutt a modern puritanizmus irgalmatlanul érvényt szerez annak a hármas parancsnak, amely szerint bizonyos dolgok tilosak, bizonyos dolgok nem léteznek, bizonyos dolgokról pedig nem ildomos beszélni.

De vajon magunk mögött tudhatjuk-e már a két hosszú évszázadot, amelyben a szexualitás története az egyre növekvő elnyomás történetével azonos? Nem igazán, hangzik a válasz. Vagy ha mégis, talán csak Freud jóvoltából...” (7-9.old.)

Egy magyarázat szerint a szexualitást „azért fojtják el olyan szigorúan, mivel összeegyeztethetetlen az általános és intenziv munka követelményével...” A szexualitás ügye a represszió hipotézise folytán „összekapcsolódik a politikai célokat megillető dicsőséggel: a szexualitás is felkerül a jövendő célkitűzéseinek listájára...” hiszen, „aki a szexualitásról beszél, bizonyos mértékig kivonja magát a hatalom fennhatósága alól, megkérdőjelezi a törvényt, s ha csak egy csipetnyit is, megelőlegezi az eljövendő szabadságot.... alighanem ez az oka annak, hogy megátalkodottan csakis a represszióra hivatkozva akarunk beszélni a szexualitásról... tény, hogy a mi korunkban létezik egy olyan diskurzus, amelyben szorosan összekapcsolódik egymással a szexualitás, az igazság kinyilatkoztatása, a társasági illemszabályok felrúgása, egy új világ és a boldogság ígérete.” (10-12.old.)

Ezzel kapcsolatban azonban „három jelentős kétely is megfogalmazódik. Az első: csakugyan történelmi evidencia-e a nemiség elnyomása? Vajon amit első pillantásra látunk...az csakugyan a szexualitás elnyomása-e?.. A második: csakugyan elnyomó jellegű-e a hatalom mechanizmusa?...Végül a harmadik: vajon a represszió bírálata eltorlaszolja-e az útat egy olyan hatalmi mechanizmus előtt, amely eleddig akadálytalanul működött, vagy szerves része ugyanannak a történelmi hálózatnak, amelyet leleplez, illetőleg – repressziónak nevezve – elleplez?.. . bennünket az érdekel, hogy kik beszélnek róla, hol és milyen nézőpontból, és hogy miféle intézmények ösztönöznek bennünket arra, hogy beszéljünk róla... szóval nekünk a szexualitás...diszkurzussá való átalakítása a fontos. Ennélfogva bennünket az foglalkoztat, hogy a hatalom... hogyan terjeszti ki felügyeletét a mindennapi élvezetre... hogyan alakítja ki a hatalom polimorf technikáit... az a fontos, hogy feltárjuk a „tudás akarását”, amely egyszerre tartópillére és eszköze ezeknek a ... hatalmi technikáknak.”(14-16.old.)

Könyvének második kötetében (A gyönyörök gyakorlása) Foucault az ókori görögök szexuális viselkedését elemzi. Összegzésként megállapítja, hogy „a görögök erkölcsi problémaként értelmezték a szexuális viselkedést, és arra törekedtek, hogy meghatározzák a benne tanúsított önmérséklet formáját.

Ez nem azt jelenti, hogy a görögök csupán ennek alapján közelítették meg a szexuális gyönyörök problémáját. A fennmaradt irodalom tanúsága szerint számos más téma és megközelítési mód is jelen volt náluk... Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a szigorú és gondosan gyakorolt szexuális önmérséklet elvének kialakulása valójában... nem a kereszténység korára esik... Már az i.e. IV. századtól kezdve elég világosan megfogalmazódik az a gondolat, hogy a szexuális tevékenység meglehetősen veszélyes önmagában, és drágán kell fizetni a gyakorlásáért... ezért aggályosan takarékoskodni kell vele, ha egy mód van rá. Ez idő tájt már megtaláljuk annak a házassági viszonynak a modelljét, amely mindkét házastárstól egyformán megköveteli a tartózkodást mindenfajta házasságon kívüli gyönyörtől, és azt a tételt is, hogy a férfi mondjon le a fiúkkal való mindenfajta testi kapcsolatról.” (249-250.old. Foucault persze hozzáteszi: ezek az elvek nem jelentik, hogy a görögök tényleg így éltek volna, de filozófusaik erkölcsi fejtegetéseiből a kereszténység sokat átvehetett.

A harmadik kötet (Törődés önmagunkkal) elemzései szerint „az időszámításunk szerinti első két évszázad folyamán a nemi tevékenységre és a gyönyörökre irányuló erkölcsi gondolkodás jelentős részben az önkorlátozás kívánalmának felerősödéséről tanúskodik. ..

Vajon az ekképp kirajzolódó sémában egy későbbi erkölcsiség kezdeti kibontakozását kell-e látnunk, a keresztény erkölcsiségét, mely rossznak tekinti és kizárólag a házasság keretein belül legitimálja a nemi aktust, míg a fiúk iránti szerelmet természetellenesként ítéli el? Azt kell-e feltételeznünk, hogy a görög-római világban egyesek már megsejtették annak a nemi önmegtartóztatási modellnek a kialakulását, amely a keresztény társadalmakban jogi armatúrára és intézményes alapokra tesz majd szert?... „ Ezt vallották „a kereszténységhez közel álló antik erkölcsiség hívei... A tét azonban nem egyszerűen az volt, hogy sikerül-e néhány ókori filozófust a kereszténység oldalára állítani, illetve sikerül-e a keresztény hitet minden pogány fertőzéstől megoltalmazni. Azt is el kellett dönteni, milyen alapokra helyeződjön egy olyan erkölcstan, amelynek előírásai bizonyos fokig a görög-római filozófiában és a keresztény vallásban egyaránt föllelhetők. A XIX. század végén kibontakozó vita is ezt a problémakört járja körül..”.(245-246.old.

„Ugyanakkor az előző koroktól örökölt kérdésfeltevések átalakulásán keresztül fölismerhető egy olyan létezésművészet kibontakozása, melyben a „törődj magaddal!” elve játssza a meghatározó szerepet... Egyúttal rávilágít mindazon technikák és gyakorlatok kifejlesztésének szükségességére, amelyek révén az ember megtarthatja a hatalmat önmaga fölött, s végül eljuthat önmaga felhőtlen élvezetéig.” (248.old.)

Az utóbbi évtizedekben több kutató foglalkozott a szexuális viselkedés további alakulásának előre-jelzésével. Az egyik legnevesebb, amerikai szexológus 1974-ben, több szerzővel összeállított könyvében a várható változásokat elsősorban az egyre gyorsabb technikai fejlődésre vezeti vissza. Az új technológiák szerinte új környezetet teremtenek, s ez arra kényszerít bennünket, hogy viselkedésünket, értékeinket és intézményeinket hozzájuk igazítsuk. Új és megválaszolandó kérdések többek között:

n Milyen új technológiák alakítják leginkább az emberi környezetet, s hogyan befolyásolják a párkapcsolatot, a házasságot és családot?

n Milyen változásokhoz vezetnek szexuális értékrendünkben és elvárásainkban?

n Kihalófélben van-e a mag-család és a hagyományos szülőség, s ha igen, akkor mi fogja pótolni?

n Milyen lesz a párkapcsolat legéletképesebb mintája: a válásra és újraházasodásra épülő, patriarchális monogámia, vagy az egyenlőségelvű, nyitott házasság?

n Hogyan férnek össze a férfiak a szexuálisan felszabadult nőkkel, s hogyan kerülhetik el az „új impotenciát”?

Az „androginia” fogalmáról magyarázatként megjegyzi, hogy mindenkiben vannak férfias és nőies vonások (bár különböző mértékben), ezért nem indokolt nagyon eltérő viselkedést és képességeket feltételezni attól függően, hogy valaki férfinek, vagy nőnek született. A szexuális viselkedés különben sem születik velünk, hanem a szociokulturális minták nyomán alakul ki. Az „ember-alkotta” (man made) szex példái: a mesterséges megtermékenyítés, a sperma-bankok, az embrió-átültetések, a szűzen szülés, a születendő gyermek nemének meghatározása, a transszexuálisok nemének megváltoztatása, vagy a szívógéppel, 15 perc alatt létrehozott „mini menstruációk”, a testi serdülés akcelerációja stb.

Francoeur és munkatársai párhuzamba állítják az általuk „forró szexnek” (hot sex) nevezett, szexuális attitűdöt a patriarchális monogámiával; a „hűvös szexet” (cool sex) pedig a szabad és egyenlőségelvű nyitott házassággal. A forró szex lényege a koitusz- és orgazmuscentrizmus, a partner birtoklása és a kapcsolat kizárólagossága, a nemi szerepek hagyományos sztereotipiái (vagyis az aktiv, agressziv férfi és a passzív, odaadó nő). Ugyanez jellemzi a hagyományos, zárt házasságokat. A „hűvös”, vagyis nyugodt szexuális viselkedés nem sztereotipizált, hanem spontán és rugalmas, nincs teljesítmény-kényszer, a kapcsolat egyenrangúságon, egységes erkölcsi normákon és kölcsönös szabadságon alapul. Az ilyen alapon kötött házasság nyitott, kreatív és fejlődőképes. Kisajátítás és birtoklás helyett személyiségfejlődésük, önmegvalósításuk elősegítésére köteleződnek el.

Francoeur szerint a gyermeknemzés, a fogamzásgátlás, a nem-átalakítás és a genetikai programozás új technológiái „betörnek legintimebb emberi valónkba, s felforgatják a férfiről és nőről alkotott fogalmainkat.” (4. old.) Három alapvető tényező kölcsönhatását emeli ki: a tudományok gyors fejlődését; a nemek egyenjogúsítását és az elektronikus kommunikációs hálózatok megjelenését. Utal rá, hogy egyre több gyermek születik mesterséges megtermékenyítéssel, a fagyasztott spermiumok bankjai már 1971 óta működnek (s így akár egy rég meghalt férfinek is lehet gyermeke), de akár egy spermium nélküli nemzés (klónozás) is lehetséges; a várható élettartamot sikerült többszörösére növelni, a csecsemőhalandóságot pedig minimalizálni, s a velünk született nemet is meg lehet változtatni. A szexuális kielégülés mindenki számára elérhetőbbé, s így nyugodtabbá, konfliktusmentesebbé válik.

A szexuális kapcsolatok alakulásának előrejelzései ugyan a jelen megfigyelhető tendenciáin alapulnak, mégis többé-kevésbé utopikus jellegűek. Mert valószínű ugyan, hogy a rokonsági kapcsolatok egyre inkább háttérbe szorulnak (hiszen megfigyelhető egyfajta szociális atomizálódás), ám kérdéses, hogy valóban intézményesülnek-e a házasságon kívüli kapcsolatok, és feleslegessé, sőt értelmetlenné válik-e a féltékenység. Jól hangzik ugyan az egyik szerző, B. Gunther tétele, miszerint nem lenne több háború, ha mindenki, mindennap kapna és adna félórányi masszázst, dédelgetést, érzéki élvezetet; sajnos nincs mód a tétel gyakorlati kipróbálására.

Tény, hogy a házasság nyugati modelljéhez a szerelmen kívül a gyermekvállalás is hozzá tartozik – bár ma már egyre lazábban, hiszen a fiatalok egyre kevesebb gyermekre vállalkoznak. Az egyedül élő felnőttek („szinglik”) és az egyszülős, vagy egy-gyermekes családok száma az utóbbi évtizedekben többszörösére növekedett. A csökkenő gyermekszámot a nyugati társadalmakban csak a bevándorlók gyermekei ellensúlyozzák valamennyire. A gyermeknevelés azonban épp a fejlett társadalmakban több ok miatt problematikussá vált. Ezért sok szakember szerint a gyermekvállalást szülőségi tanfolyamhoz és vizsgához kellene kötni. R. McIntire furcsának tartja, hogy miközben autót vezetni csak jogosítvánnyal szabad, addig gyermeket bárki vállalhat és nevelhet. A szülők nevelési alkalmasságát is csak örökbefogadás esetén nézik (s akkor sem elég komolyan). Az USA-ban egy kongresszusi bizottság 1984-ben kidolgozta a szülővé válás kritériumait, s létrejött egy Szövetségi Születésszabályozó Ügynökség, amely irányelveket adott ki a szülőségre előkészítő tanfolyamokhoz, vizsgatételekkel. Ezt a programot azonban nem sikerült széleskörűen realizálni.

A neves angol szociológus az intimitás átalakulásáról írt könyvében a nemiség társadalmi szerepének változásait elemzi. S arra következtet, hogy a szexualitás ma „plasztikus”, vagyis rugalmas és alakítható, pl. megbízhatóan elválasztható eredeti, fajfenntartó funkciójától. Ugyanakkor a társadalom nyitottabbá válása és demokratizálódása a szexuális kapcsolatokat is nyitottabbá és egyenrangúvá teszi.

Giddens szerint éppen ez a lényege a 20. században megkezdődött szexuális forradalomnak, amely felszámolja a patriarchátust, a férfiak hagyományos előjogait, s mindkét nem számára biztosítja a szexuális önmegvalósítás szabadságát. Könyvének tíz fejezete sorra veszi az intimitást befolyásoló társadalmi változásokat és azok eddigi értelmezéseit. Külön fejezeteket szentel a radikálisan gondolkodó Michel Foucault szexológiai elméletének, aztán a romantikus szerelemnek, majd a „tiszta” (igazi, teljes értékű) kapcsolatnak, amit nem könnyű létrehozni és fenntartani, mert sokféle külső és belső veszély fenyegeti. A külső veszélyek főleg a patriarchátus maradványaiból adódnak, a belsők pedig például abból, hogy az intimitás „ko-dependenciát”, vagyis kölcsönös függőséget eredményezhet, s így megszűntetheti az autonómiát. Márpedig az autonómia az egészségesen fejlett személyiség egyik fő jellemzője.

Továbbá, minél intimebb egy kapcsolat, annál valószínűbb a partnerek ko-dependenciája -- bár ez még mindig jobb, mint bármelyik partner egyoldalú dependenciája (ami gyakran tapasztalható a házasságokban). Giddens szerint egy tartós intimkapcsolatban az egyik, vagy mindkét partner függővé válhat; nem annyira a partnerétől, mint inkább a kapcsolattól és az abban kialakult szokásoktól, amelyek lehetetlenné tesznek minden, más irányú elköteleződést. Az autonómia és a dependencia közötti egyensúly megteremtése gyakran problematikus.

A „tiszta” kapcsolatra szexuális és érzelmi egyenlőség és kölcsönösség jellemző (ez talán „érett szerelemnek” is nevezhető), amely Giddens szerint átalakítja a nemek viszonyának korábban uralkodó formáit. A romantikus szerelem kultusza már előkészítette ezt a változást, de csak meglazítani tudta a férfiuralmat, amely aztán a nőmozgalmak hatására lazult tovább. A férfiak erre vagy erőszakosabbá válással, vagy pedig elbizonytalanodással reagáltak; így átmenetileg mélyült a nemek közötti, érzelmi szakadék. A hagyományos magyarázat erre az volt, hogy „a nők a szerelmet igénylik, a férfiak a szexet”. Giddens szerint azonban ez ma már nem igaz, mert a nők is igénylik a szexet, s a férfiak is a szerelmet.

Mi lehet akkor a megoldás? Giddens azt írja: „... az intimitás átalakulásának radikális lehetőségei nagyon reálisak. Egyesek ugyan azt állítják, hogy az intimitás hátrányos lehet, ám ez csak akkor igaz, ha úgy tekintjük, mint a szoros és állandó érzelmi kötődés igényét. Viszont egészen másnak tűnik, ha egyenrangú felek közötti egyezkedésnek fogjuk fel. Az intimitás az interperszonális viszony teljes demokratizálását jelenti, amely összhangban áll a közéleti demokráciával. Ennek más összefüggései is vannak. Az intimitás átalakulása észrevétlenül befolyást gyakorolhat a modern kor intézményeire. Egy olyan társadalom, amelyben a gazdasági növekedés erőltetését az érzelmi kielégülés elősegítése helyettesítené, nagyon különbözne a mostanitól. A szexualitás mai változásai tehát mélyen forradalmiak.” (3.old.)

Sokak számára ugyan utopisztikusnak tűnhetnek Giddens gondolatai. A tények azonban azt mutatják, hogy valóban reális lehetőségekről van szó, bár megvalósulásuk késleltethető – vagy elősegíthető.

A könyv a Német Szexológiai Társaság (DGS) tudományos tanácskozásának 12 előadását tartalmazza. Érdekessége, hogy a heteroszexuális kapcsolatokat mint a lehetséges szexuális kapcsolatok egyik fajtáját tárgyalja, különös tekintettel a nemek közötti hatalmi viszonyokra, amelyekre – a jelentős változások ellenére – még ma is a férfiak dominancia-törekvése jellemző.

Gunter Schmidt, a hamburgi egyetem szexológiai tanszékének professzora „Emancipáció és a heteroszexuális kapcsolatok változása” címmel elemezte a nemek viszonyának alakulását. Hivatkozott a nemi erkölcs új kódexére, amelyet egy amerikai egyetem hallgatói állítottak össze. Ennek alapelve, hogy a szexuális közeledés minden lépését – a símogatástól egészen a közösülésig – előzetesen engedélyeztetni kell az egyenrangú partnerrel. Ezt a férfiak is egyre inkább elfogadják (bár sokan elbizonytalanodnak tőle). A saját jövedelemmel rendelkező, s így gazdaságilag önálló nők már nem tűrik el a patriarchális viszonyokat; igénylik, hogy a férfi is alkalmazkodjon. Köztük egyesekből a privilégiumaik elvesztése visszahúzódást, vagy agresszivitást vált ki.

A nemi szerepek változásának fő mozgatóereje G. Schmidt szerint a nőmozgalom, a női emancipáció sikere. Az egyetemi és főiskolai hallgatóknak már kb. 50%-a nő. Vezető pozicióban viszont csak 5-10%-uk található. Drasztikusan nőtt a válások, a házasságon kívül született és/vagy csak az anya által nevelt gyermekek száma. A megmaradó, ép családokban a hagyományos munkamegosztás fokozatosan átalakul, főleg a kétkeresős családokban. Ugyanakkor a nemi élet veszít jelentőségéből: egyre ritkábban élnek nemi életet, s egyre több a szexuális funkciózavar az utóbbi évtized nyugati, szexológiai felmérései szerint.

A könyv további fejezetei közül a legtöbbet nők írták. Két tanulmány a fiúk pszichoszexuális fejlődésével, kettő pedig a gyermekkori szexuális visszaélésekkel foglalkozik. A tanácsadásban és pszichoterápiában előforduló „határsértéseket” vagy épp szexuális visszaéléseket három fejezet elemzi. Az egyikben a művi abortuszra jelentkező nők kötelező tanácsadásának intoleráns jellegéről van szó. A másik szerző a szexuális visszaélések előfordulását tekinti át a pszichoanalízis történetében. Ebből érdekes dolgok derülnek ki. Megtudhatjuk például, hogy működésének kezdetén maga Freud is túl közeli kapcsolatba került egy-két páciensnővel; ebből született az indulatáttétel és a csábítás elmélete, nem sokkal később pedig a „viszont-áttétel” elmélete is. Az utóbbi kapcsolódik C.G. Jung esetéhez; ő ugyanis szerelmi kapcsolatot létesített egy páciensnőjével (Sabina Spielrein), amit Jung felesége elárult Freudnak. Jung sokáig tagadta ezt a viszonyt, s amikor végül bevallotta, Freud megírta neki, hogy vele is többször „majdnem előfordult” hasonló eset, de ez nem is baj, mert a tanulságokat levonva megtanulhat úrrá lenni a saját viszont-áttételén.

Hasonlóképpen Ferenczi Sándorral, Radó Sándorral, Wilhelm Reichhel és más, neves pszichoanalitikusokkal is többször előfordult, hogy beleszerettek egy-két páciensnőjükbe. (Radó és Reich így kötött házasságot is.) Mindez annak ellenére történt, hogy Freud szigorúan tiltotta a szerelmi kapcsolatot a kezelt páciensekkel.

Az incesztus sokáig tabutéma volt a pszichoanalizisben; csak a legutóbbi évtizedekben kezdtek vele újra foglalkozni. Ennek nyomán a pszichoterapeuták szexuális visszaélései is vitatémává lettek. Ez utóbbiakról egy másik tanulmányt is olvashatunk a kötetben. Eszerint a terápiás helyzetben mindkét fél a maga igényeinek kielégítésére akarja rávenni („elcsábítani”) a másikat. Problémáik megoldásáért a terapeutához forduló nők bizalmas önfeltárásuk során gyakran hajlamosak testileg is felajánlkozni, vagy elfogadni a terapeuta szexuális közeledését. Ez ugyanis számukra sikerélmény, ami erősíti önbizalmukat, egészen addig, amíg korlátokba nem ütköznek.

Nagyon érdekes fejezet foglalkozik az antiszemitizmushoz kapcsolódó szexuális sztereotipiákkal. A hagyományos előítélet a zsidókat férfiatlannak, nőiesnek és értéktelennek vagy veszélyesnek tartotta (ami a körülmetélés téves értelmezésével is összefügg). A könyv utolsó fejezetében az egyik szerkesztő (S. Düring) azt elemzi, milyen szerepe lehet a feminizmusnak a szexológiában. Megállapítja, hogy a nőmozgalom fő célja a nemek hatalmi helyzetének rendezése, s ez legalább olyan fontos, mint az osztályharc vagy a faji kérdés. A szexológiának tehát szintén alapvető kérdésként kell kezelnie a nemek viszonyát. A nőmozgalom a nemek közötti teljes esélyegyenlőség megvalósítására törekszik, s ebben a szexológia sokat segíthet.

A J. of Sex & Marital Therapy 1998/2. számában Gunter Runkel, a lüneburgi egyetem professzora érdekes tanulmányt közölt erről a fontos témáról. Runkel abból indul ki, hogy a nyugati kultúrában a jog és az erkölcs normáit a kereszténység alakította ki, s ez mindenre rányomta bélyegét. A valláskritika csak a felvilágosodás korában kezdődött; ekkor kezdték elemezni a vallás funkcióit. Holbach az elsők között állapította meg a vallás „domesztikáló” (mondhatni: kezes báránnyá tevő) funkcióját. Holbein, Helvetius és mások az integráló, a viselkedést egyetemlegesen szabályozó, Hegel pedig a kompenzáló funkcióit hangsúlyozta, vagyis a földi szenvedésekért mennyei kárpótlást ígérő funkciót. Közismert, hogy Marx Károly a „nép ópiumának” tartotta a vallást, Freud szerint pedig a természet félelmetes erőinek megszemélyesítéséről van szó, amelyeket áldozatokkal ki lehet engesztelni. Ennek hite csökkenti az ember félelmét az ismeretlen erőktől és a kiszolgáltatottságtól.

A szerző véleménye szerint a vallás inkább gerjeszti, mint oldja a szorongást, mert könnyen bűntudatot ébreszt a szigorú viselkedési szabályok megsértése miatt. Ezek a szabályok nem kis részben a nemiséggel, a szexuális viselkedéssel kapcsolatosak. A vallás egyik fő forrása a szexuális vágyak kényszerű elfojtása és az ebből adódó szorongás. A vallás ugyanis a nemi vágyak kielégítését veszélyes és bűnös dolognak tartja (kivéve, ha házasságban, gyermeknemzési céllal történik). Ez állandó szorongást és bűntudatot eredményez, hiszen a vágyak és a „bűnös testi élvezetek” büntetést vonnak maguk után. A gyónás csak átmeneti megkönnyebbülést okoz, s erősíti az egyén függését a vallási rituáléktól.

A vallás fontos funkciója Runkel szerint a világ jelenségeinek olyan értelmezése, miszerint a világot Isten teremtette, s az ember életének célt és értelmet adott a megváltás és üdvözülés tana által. Ennek elnyeréséhez valósággal aszkétikus életet kell folytatni, a szexualitást a gyermeknemzésre korlátozva és az üdvözülés legnagyobb veszélyeztetőjének tekintve. Ahogyan Nietzsche írta: A kereszténység megmérgezte Eroszt, s bár az nem halt bele, de bűnné korcsosult.”

A keresztény aszketizmus jellemző megnyilvánulása a cölibátus (vagyis a papi nőtlenség), amit ugyan a Biblia nem ír elő, de a katolikus egyház a papok számára 1074-ben kötelezővé tette, s ezzel mintegy intézményesítette az egyház szexellenes beállítottságát. Minthogy a szexualitást a hívőknél is csak gyermeknemzési céllal tűrték el, ebből következett az önkielégítés, a homoszexuális kapcsolat és a művi abortusz elítélése és üldözése. A szexuális vágyak elfojtásának kötelezővé tétele együtt járt a nők alárendelt helyzetben tartásával. Eszerint a nő engedelmességgel tartozik „férjurának, a családfőnek”. A kereszténység patriarchális jellegét szemlélteti a „kettős erkölcs” gyakorlata, amely a férfiak számára fölényt és szabadságot biztosít a nők rovására. A kereszténység ambivalens a nők megítélésében: egyrészt veszélyesnek és alantasnak tartja legtöbbjüket, másrészt kialakít egy idealizált képet a szex nélküli, „tiszta”, Szűzmária-szerű nőkről, s ez utóbbit állítja példaképül a lányok elé.

Runkel megállapítja, hogy a szexualitás elfojtásából eredő szorongás a vallás alapja, s ez a körülmény hatalmat ad azok kezébe, akik oldani tudják ezt a szorongást, pl. a gyónás és feloldozás révén. Ezt felismerve a világi hatalom sokhelyütt szövetkezett az egyházzal; így a vallás a politikai hatalom legfőbb támasza lett. A nemi erkölcs merev és szigorú, vallásos szabályainak követése szükségképpen szorongással jár, ami erősen neurotizáló hatású. Runkel szerint igen sok öngyilkossági kísérletnél állapítottak meg „ekkleziogén”, vagyis vallási eredetű neurózist. A vallás nagy mértékben befolyásolja a szexuális attitűdöket és szokásokat. Igy a vallásos emberek még a házasságban is ritkábban élnek nemi életet, nem beszélve a házasság előtti és utáni (vagy azon kívüli) szexuális kapcsolatokról. Jellemző az is, hogy míg a nem vallásos férfiak 39%-a használ gumióvszert, addig a protestánsok 20%-a, a katolikusoknak viszont csak 12%-a (német adatok szerint).

Runkel professzor szerint megfigyelhető, hogy a vallásos embereknél nagy a különbség az elvek, attitűdök és a gyakorlat között. Például a vallásosaknak csak 44%-a tartja elfogadhatónak a házasság előtti nemi életet, de 67%-uknak mégis volt, vagy van ilyen kapcsolata. Érdekes az is, hogy a nagyon vallásosak több vizsgálat szerint hajlamosabbak a nemi erőszak alkalmazására, ami összefügghet szexuális kiéhezettségükkel, a vágyak elfojtásából eredő, belső feszültségekkel, amelyek alkalomadtán kirobbannak. Viszont ezt követően náluk a legerősebb a bűntudat és az önbüntetési törekvés.

A tanulmányhoz 104 tételből álló irodalomjegyzék csatlakozik, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a témának nagy szakirodalma van.

A könyv a szerző szerint „egy irányadó sztereotipia fejlődéséről szól.” Bevezetőjében megállapítja, hogy a férfiasság különböző eszményei „meghatározzák a nyugati kultúrát... a 18. század második felében kezdődött pályafutása során a férfiasság eszménye nagyon keveset változott, s mindig az ún. férfierényeket, az akaraterőt, a tisztességet és a bátorságot jelentette.” (7.old.) A 20. század második felében felgyorsult ez a változás, amelynek vizsgálata „nem vonatkozhat az általában „férfias”-nak tekintett nacionalizmus vagy fasizmus vizsgálatára, hanem ki kell terjednie a szocializmusra, a kommunizmusra és mindenekelőtt az irányadó társadalom eszményeire.” (8.old.)

A férfitest alkalmas volt arra, hogy megjelenítse a rend és haladás iránti társadalmi igényt, s egyben az önkontroll és fegyelmezettség középosztályi erényeit. A nő, mint közösségi jelkép, a múltra, az ártatlanságra és a tisztaságra emlékeztetett. A szocialista értelmiségieket „általában nem a testi látvány foglalkoztatta, hanem a humánus szellem, amit az új férfi legfontosabb vonásának tartottak. Az irányadó sztereotipia megváltoztatásának kísérlete azonban kudarcot vallott, még a vezető szocialisták soraiban is.” (18.old.)

„A modern férfiasság kialakulása szorosan kötődött az új, polgári társadalomhoz, amely a 19. század végén született meg... (bár) a lovagiasság középkori eszménye vagy a párbaj intézménye egészen a modern időkig fennállt.” (21.old.) A „párbajképesség” egyébként azt jelentette, hogy mindkét fél azonos társadalmi helyzetben van.

„A férfiasság válsága: a dekadencia” című fejezetben Mosse kifejti, hogy az „igazi férfi” eszményének ellenpéldái, a „férfiatlan férfiak”, a „nem nőies nők”, vagyis az „androgynek” vagy a homoszexuálisok a 19. század második felében tűntek fel, s a nőmozgalmakkal együtt megkérdőjelezték a két nem közötti merev határvonalat. Az orvosok „degenerációról” beszéltek, a művészek „dekadenciáról” (ami számukra újfajta érzékenységet, kifinomult idegrendszert jelentett). Charcot és Freud a hisztériát a férfiaknál is lehetségesnek és gyakorinak tartották. Krafft-Ebing szerint az egészséges férfi uralkodni tud nemi vágyai felett; a nő viszont kevésbé képes erre. A melegek a 19. század végén egyre nyiltabban léptek fel, s többek közt az ógörög pederasztiára hivatkozva próbálták igazolni jogaikat.

Az „androgyn” (nőies) férfi 1850 előtt „a testvériség és szolidaritás jelképének számított, a század végén azonban a bűn és a nemi perverzitás szimbóluma lett.” A századforduló után viszont „megszületett a férfiasság irányadó ideáljának alternativája, amellyel 70-80 évvel később... is találkozunk majd, amikor a modern férfiasságot végül elérte az erózió.” (104. old.) Az 1880-as évektől kezdve egyre jobban üldözték a homoszexualitást (törvényekkel és az „erkölcsök védelmére szerveződött, keresztény egyesületek, puritán ligák” révén). A maszturbációról azt tartották, tönkreteszi az idegeket, megfosztja a férfit a férfiasságától, kaput nyit a homoszexualitás előtt (Krafft-Ebing szerint „mesterségesen pederasztákat nevel”).

A feministák a történelemben először vonták kétségbe a férfiak előjogait és dominanciáját. A „femme fatale”, a végzetes, kegyetlen nő, de Sade márki szadista női a patriarchális rendet veszélyeztették; ettől sok férfi pánikba esett. Ám mégis „a harcos jelenti a férfiasság modern csúcspontját... A világháború igazi férfias eszmény volt... Az önkéntesek férfiasságuk próbájának tekintették a háborút.” (119-120.old.) Ez kapcsolatra utal a férfiasság, az agresszió és a nacionalizmus között.

Ma az androgyn külső „divatossá és bizonyos fajta kiáltvánnyá lett a férfiasság és nőiesség irányadó sztereotipiájával szemben... A multban... bizonyos feltételek megkönnyítették annak eldöntését, ki az igazi férfi: a párbaj, a háborúban mutatott bátorság és általában az akaraterő megléte, akárcsak... az elfogadható erkölcsi tartás. Megfelelő külső és fellépés bizonyította a hiteles férfiasságot.” Mosse szerint a férfi sztereotip eszménye még mindig tartja magát, „bár minden eddiginél válságosabb helyzetben van.”(209-212.old.)

A szociológus szerző könyvében a hagyományos férfias szerepviselkedés fokozatos megváltozását elemzi. Ebben főleg Norbert Elias civilizációelméletére és Pierre Bourdieu szociológiaelméletére támaszkodik, az utóbbi évtizedek férfikutatásai szűrőjének közbeiktatása révén. Elias szerint „a korai középkortól kezdődően a külső, társadalmi kényszerek olyan önkontroll-mechanizmusokat alakítanak ki a zsidó-keresztény Európában élő emberekben, amelyeknek köszönhetően fokozatosan elfojtják magukban az erőszakon alapuló „állatias” és „civilizálatlan” viselkedéselemeket.” (8.old.) Bourdieu szerint pedig „a férfiuralom keletkezésének alapja a férfiak szocializációja során öntudatlanul elsajátított libido dominandi, azaz az uralkodás ösztönösen meglevő vágya, egyfajta belső kényszerre épülő kötelességtudat, amivel a férfi „önmagának tartozik”. Ez az intézmény tulajdonképpen évezredek óta fönnáll, és napjainkban is újratermeli a nemek közötti egyenlőtlenségeket.” A társadalmi nemekkel foglalkozó kutatók viszont „azt hangsúlyozzák, hogy a férfiuralom, illetve a férfilét sajátosságai nem egyetemes érvényűek, hanem történelmileg és kulturálisan meghatározottak és a körülmények függvényében folyamatosan változnak.” (9.old)

A harcos férfiasság civilizálódása című rész Széchenyit és Wesselényit, mint a nemesi férfibeállítódás „archetípusait” ábrázolja; bemutatja, hogyan lesz a párbajból vívás, a vadászatból lóverseny. Ezután olyan sportokról esik szó, mint a „csónakászat”, a „gimnasztika” és a „tornászat”, amelyek a versenyszellem kibontakozásának mérföldkövei a férfiak körében. De a 19. század második felében megjelenik a „nőnevelő tornászat” is, annak elismeréseként, hogy az úrinőknek is joguk van a sporthoz, különösen a korcsolyázáshoz, amelyben szépségüket és ügyességüket csillogtathatják.

A versengő férfiasság intézményesülése c. részben Hadas az atlétika és a kerékpározás szerepét elemzi, azért is, mert ezekben a polgárság elég gyorsan az arisztokrácia fölé kerekedik. S amikor a sportversengés az országhatárokat is átlépi (hiszen a 19. század végén megkezdődnek az olimpiai játékok), akkor megjelenik és egyre jobban terjed a kooperativ- közösségi férfiasság, amely látványosan érvényesül a futballmérkőzéseken: „a csapatok együttműködő tagjai folyamatosan arra vannak kényszerítve, hogy mindig más ellenféllel szemben segítsék győzelemhez saját, partikuláris férfiközösségüket.” (13.old.)

A könyvből tehát megtudhatjuk, hogyan lett a vadászó férfiből futballozó férfi, aki már nem harcias tevékenységekkel, hanem másokat is szórakoztató, közösségi játékkel tölti szabadidejét. A libido dominandi késztetésein alapuló, harcias férfiviselkedést fokozatosan felváltja egy kompromisszumokra és együttműködésre kész, bár versengő beállítódás. Végeredményben tehát a férfierőszak férfias tartássá civilizálódik. (Azt azonban egy újságcikkben maga a szerző is elismerte, hogy „Magyarországon a férfiak jelentős hányada még ma is veri az asszonyt és eszébe sem jut, hogy esetleg a nőknek is lehetnek szexuális igényeik.”) Vagyis az egyenjogúságon alapuló, új nemi szerep megtanulása még korántsem zökkenőmentes.

A könyv napjainkban is változatlanul aktuális problémával foglalkozik. Fejtegetéseit Prinz azzal kezdi, hogy a házasság és család, mint a társadalom egyik pillére, számos jel szerint veszélyben van. Ahogyan a társadalom változik, úgy változnak annak elemei, köztük a házasság és család is. Számos európai országban gyorsan növekszik az egyedül élők és a nem legálisan együttélők száma. De vajon következik-e ebből, hogy a család valóban veszélyben van és a családi élet jelentősége csökken?

A katolikus egyház feje ugyan hevesen ellenzi a házasság bármilyen pótlékának legalizálását, s ragaszkodik a hagyományos, patriarchális családhoz. Ám egy változó, pluralisztikus társadalomban a politikának és jogrendnek alkalmazkodnia kell a változásokhoz. A házasságpótlékok, legfőképpen a szabad együttélések jogi elismerése Prinz szerint jobban szolgálhatná a család érdekeit. Mint írja, a demográfusok nem siettek újraértékelni a házasság hagyományos koncepcióját. Régebben az egyének életmódját jól lehetett jellemezni az ún. „családi állapottal”. A 80-as évek során azonban a helyzet drámaian megváltozott. Együttélő párok ugyan korábban is léteztek, de a kohabitáció még nem volt általánosan elfogadott életstílus. Ma viszont más a helyzet: sok európai országban a párok már a házasság előtt együtt élnek, s a felnőtt lakosság jelentős része a házasság helyett választja a kohabitációt. Ezt ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha a családi állapotot, vagy az életmódot vizsgáljuk.

A könyvben leírt vizsgálat főleg két, nagyobb felmérésre támaszkodik Az egyiket a gyorsan idősödő országokban szervezték, hogy felmérjék a változó családstruktúrák hatását a társadalombiztosításra. Ebből, sajnos, még kimaradt az együttélések figyelembe vétele. A másikat svéd kutatók (A. Nilson és H. Sellerfors) folytatták, s ők már a kohabitációkat is felmérték. Kiderült, hogy Svédországban meglepően sok volt belőlük már 1990 körül. – számuk 1975 óta megduplázódott (miközben a házasságban élő nők aránya 18%-kal csökkent, az egyedül élő nők aránya pedig 8%-kal nőtt).

A tíz európai ország között, ahonnan adatokat gyüjtött a szerző, Magyarország is szerepel, bár elég régi (1985) adatokkal. Eszerint akkor még az épphogy felnőtté vált nők között is csupán 4—8% volt a nem legálisan együttélők száma. Csak valószínűsíthetjük, hogy a rendszerváltás óta jócskán megnövekedett a házasságkötés nélküli együttélések száma a fiatal felnőtt korosztályokban. Lehet, hogy aránya már eléri az akkori német és angol arányokat (28-30%), de a svédekétől (80-90%) még biztosan elmarad.

Prinz könyvének legérdekesebb fejezete az együttélésekről szól. Itt először a fogalmakat, a terminológiát igyekszik tisztázni; pl. mi a különbség együttjárás és együttélés között? (A kettő ugyanis nehezen választható el egymástól.) Bizonyos helyzetek az együttélésnek, mint életmódnak az elfogadását tanusítják; pl. amikor az együttélés feljogosítja a partnereket, hogy egyikük halála után a másik özvegyi nyugdíjat kapjon (mert már ilyen is van, persze korántsem mindenhol). A törvényes elfogadottság szempontjából problémát jelenthet az együttélés időtartama és folyamatossága. Hiszen, akik csak néhány hete vagy hónapja, illetve csak időnként, hosszabb-rövidebb ideig élnek együtt, azok jogilag nem feltétlenül tekinthetők együttélőknek. Leginkább akkor beszélhetünk együttélésről (kohabitációról), amikor a szexuális partnerek házasságkötés nélkül, tartósan közös háztartásban élnek. (Ez a meghatározás általában a homoszexuális partnerekre is érvényes.)

Az együttélések számáról, sajnos, kevés a megbízható adat, mert sokan titkolják. Ez különösen ott könnyű, ahol a partnerek egyikének máshol (is) van bejelentett lakása. Bizonyosnak tűnik azonban, hogy a kohabitáció sokkal gyakoribb a fiatal korosztályokban, mint az idősebbeknél. A skandináv országokon kívül különösen szembetűnő ez Franciaországban és Hollandiában. Egy kutató szerint „a kohabitáció már nem pusztán előjátéka a házasságnak, hanem a párkapcsolat olyan típusa, amely egyre inkább helyettesíti a házasságot.” A kohabitáció így „alternatív életstílussá” válik.

Egyértelműen megállapítható viszont, hogy sok pár számára az együttélés lényegében próbaházasság. Mégsem lehet általános érvénnyel próbaházasságnak minősíteni, hiszen sok együttélő pár másként ítéli meg, s a házasság alternatívájának tartja, aminek a normák és elvárások terén is más tartalma van. Lewin (1982) ugyanakkor elhanyagolhatónak tartja a különbségeket házasság és együttélés között. Szaporodása tehát nem fenyegeti a házasságot, hiszen át is alakulhatnak egymásba, s mindkettő jellemzője a közös háztartás. A kohabitáció tehát inkább a magányos élet alternatívája. A függetlenséget sokan magasra értékelik, ugyanakkor félnek a végleges elköteleződéstől.

Egy vizsgálat (Wiersma, 1983) szerint az illegálisan együttélők kevésbé idealizálják partnerüket, mint egyetlent és kizárólagost, s kevésbé esnek pánikba, ha nélküle kell élniük. Vagyis kevésbé partnerfüggőek, tehát autonómabbak és liberálisabbak. S mivel nincs hivatalos papírjuk a házasságról, inkább a kölcsönös bizalom köti őket össze. Ez utóbbi természetesen sérülékeny, így gyakrabban és könnyebben kerül sor szakításra náluk, mint a legális házasok között.

Prinz felveti a kérdést: miért jelent meg, s miért terjed olyan gyorsan a kohabitáció? Szerinte ez nyilván összefügg a házasság és családi élet válságával, a gyermekvállalási kedv csökkenésével, a válások számának növekedésével stb. Mindezek közös gyökerét szerinte a nőmozgalom által megváltoztatott nemi szerepek képezik. Ez ugyan túlzásnak tűnik, de tény, hogy a magasabb szintű iskolázottság és a munkába állás folytáni gazdasági függetlenedés radikálisan megváltoztatta a nő helyzetét. Most már megengedhette magának, hogy ne tűrje el a patriarchális egyenlőtlenséget, szükség esetén akár elváljon és függetlenül éljen. A gazdasági függetlenedés mellett a modern fogamzásgátlók használata és a művi abortuszok legalizálása is elősegítette a női nemi szerepek változását.

A növekvő egyenjogúság és egyenrangúság folytán a férfi és női nemi szerepek közeledtek egymáshoz és rugalmasabbá, sőt, felcserélhetőbbé váltak. A férfi már nem kizárólagos családfenntartó, a nő pedig nem pusztán háztartásvezető és gyermekgondozó. Megnő a párkapcsolat emocionális és minőségi jellemzőinek jelentősége. Ezért részesítik előnyben a kohabitációt. Ugyanakkor probléma, hogy a nem legális együttélés törvényi szabályozása sok európai országban még nem megoldott, bár próbálkozások vannak, s ezen a téren ma Svédország vezet. Prinz a kohabitáció szabályozásának 9 alternatíváját sorolja fel és értékeli aszerint, hogy azok mennyiben változtatják meg a házassági és családjogi törvényeket. Ezzel kapcsolatban 2 kérdést tart eldöntendőnek: 1. A kohabitáció ugyanolyan jogokat biztosítson-e a párnak, mint a házasság? 2. A házasságot részesítse-e előnyben a törvény, vagy kezelje mindkettőt egyformán?

Az alternatívák egyike szabályozza a vagyonjogi kérdéseket is (főleg szakítás, vagy elhalálozás esetén); ez a kohabitációt magánjogi szerződésként kezeli. A kohabitációkból származó gyermekek eszerint jogilag éppúgy nincsenek hátrányos helyzetben, mint a lányanyák gyermekei. Ez azért is fontos, mert a házasságon kívül született gyermekek aránya pl. a skandináv országokban már közel 50%-os, de más európai országokban (így hazánkban is) 20—30% körül mozog. Prinz mindebből azt a következtetést vonja le, hogy korunkban világszerte globális átmenet tapasztalható a hagyományos, patriarchális monogámiából az egyenrangú partnerkapcsolatok felé. A kohabitáció elterjedése pedig az egyik legfőbb jellemzője és mutatója ennek az átalakulási folyamatnak.

A Nőképviseleti Titkárság kiadott egy nagyon időszerű tanulmány-gyüjteményt a prostitúcióról, az emberkereskedelem áldozataival foglalkozó szakemberek számára. Bár tulajdonképpen valamilyen formában szinte mindenki találkozik az érintettekkel, s valahogy viszonyulnia kell hozzájuk. Annál is inkább, mert a prostitúció évezredek óta létezik, s hiába tiltották és büntették az elmúlt évtizedekben, csak az nem vette észre, aki nem akarta. Ma pedig mintha újabb virágkorát élné nálunk ez az „ősi mesterség”, amely a korlátozások ellenére egyre agresszívebben árasztja el a piacot.

A közel 300 oldalas könyv 20 fejezetet és 11 mellékletet tartalmaz. Az első hat fejezet bevezető jellegű, amennyiben elméletileg megalapozza a fő téma elemzését. Ezek közé tartozik dr. Váradi Erika tanulmánya a hazai devianciákról. Ebben ismerteti a különböző deviancia-elméleteket, a deviáns viselkedések formáit és azok mérését. Figyelemre méltó gondolata, hogy a társadalmi normáktól eltérő viselkedés érték- és normarendszer nemcsak negatív és veszélyes lehet, hanem pozitiv és fejlesztő hatású is, s az ilyen „devianciák léte teszi fejlődésképessé a társadalmat.” (36.old.)

A nők jogainak nemzetközi szabályozását dr. Weller Mónika mutatja be, egyrészt a lánykereskedelem, másrészt a nők munkafeltételeinek vonatkozásában. A diszkrimináció tilalmát az ENSz alapokmányára (1945) vezeti vissza, bár a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának megszűntetéséről csak 1979-ben fogadtak el egyezményt és hoztak létre Bizottságot. Ám a nők 4. Világkonferenciája (1995, Peking) nyilatkozatában kénytelen volt megállapítani, hogy lényeges haladás nem történt a nők helyzetének javításában.

Szexológiai szempontból talán a legérdekesebb tanulmány dr. Virág György: Szexuális erőszak és abúzus című írása, amely fontos szerepet játszhatna egyes értelmiségi csoportok szexológiai képzésében. Ám megjegyzendő, hogy nem egészen problémamentes a magyar büntetőjog, amely az alábbi, „nemi erkölcs elleni” bűncselekményeket ismerteti: 1. Erőszakos közösülés, 2. szemérem elleni erőszak, 3. természet elleni fajtalanság, 4. természet elleni, erőszakos fajtalanság, 5. megrontás és 6. vérfertőzés. Ezek közül az első kettővel az a probléma, hogy 1997-ig csak „házassági életközösségen kívül” volt elkövethető. A módosított jogszabály ugyan már a házasságon belül is büntetendőnek mondja ki az erőszakos közösülést, s a fenyegetéssel való kényszerítést; ám ezek csak magánindítványra büntethetők. (Melyik megerőszakolt feleség mer feljelentést tenni?)

Problematikus a „fajtalanságra kényszerítés” is, amely csak különböző neműek között, a közösülés kivételével „minden, súlyosan szeméremsértő cselekményre” vonatkozik, ám ezeket nem határozza meg pontosan. Az pedig enyhén szólva korszerűtlen, hogy a közösülésen kívül minden szexuális viselkedést (így a petting különböző formáit) sommásan „fajtalanságként” bélyegzi meg. Hasonló a helyzet a „természet elleni fajtalanság” esetében, amely egy felnőtt férfinek egy 18 éven aluli fiúval, erőszakmentesen létesített szexuális kapcsolatát jelenti. A tudomány már rég túllépett azon, hogy a homoszexuális kapcsolatot abnormálisnak, betegesnek tekintse. Jogrendszerünk azonban e téren konzervatív és diszkriminativ is, hiszen különböző neműek esetében csak a 14 éven aluliakkal létesített szexuális kapcsolatokat tekinti büntetendőnek. Némileg ellentmondásos az is, hogy ugyanakkor a 14 és 18 év közöttiek homoszexuális kapcsolatát (vagyis „természet elleni fajtalanságát”) nem tartja büntetendőnek, ha nincs erőszak.

Az erőszak természetesen büntetendő, akár heteroszexuális, akár homoszexuális kapcsolatról van szó, mert káros és sérti az emberi jogokat. Ugyanez érvényes a „megrontás” jogi fogalmára, amely a 14 éven aluliakkal (a 12—14 évesekkel) létesített vagy megkísérelt hetero- vagy homoszexuális kapcsolatokat jelenti, abból kiindulva, hogy ők a szexualitásra még éretlenek. Ám, hogy ki éretlen, vagy érett a szexre, az nem egyszerűen az életkortól, hanem inkább a testi-lelki – elsősorban a pszichoszexuális – fejlettségtől függ. Előfordulhat, hogy egy 20 éves (vagy még idősebb) is éretlen rá -- és viszont; vannak „korán érők” is. A jogi szabályozás tehát a „Prokrusztész-ágyra” emlékeztet, ami nem szerencsés (bár kétségkívül nem könnyű az érettséget elbírálni ). A „vérfertőzés” ősi tabujának törvénybe iktatása szintén problematikus, elsősorban azért, mert nem kapcsolódik a kényszerítés, vagy az éretlenség kérdéséhez. A szexuális erőszak testi és lelki következményeinek felvázolása viszont mintaszerűnek mondható.

A következő hat tanulmányt dr. Fehér Lenke írta, s ezek már kifejezetten a prostitúcióval és az emberkereskedelemmel foglalkoznak, s a kötet mondanivalójának lényegét képezik. Első, rövidebb írásában a nők áldozattá válásának, viktimizációjának formáit ismerteti: a családon belüli erőszakot, a prostitúcióra kényszerítést és a kizsákmányolást. További öt tanulmányában a prostitúciót világviszonylatban és hazai viszonylatban elemzi. Bemutatja a jogi szabályozás három fő modelljét: 1. A prohibicionista rendszert, amely tiltja és bünteti a prostitúciót, 2. a reglementációt, amely eltűri, de korlátok közé szorítja azt, s végül 3. az abolicionista rendszert, amely magánügynek tekinti, s csupán a kihasználását (vagyis főleg a prostitutort) bünteti.

Közös jellemzőjük, hogy bár tiltják a gyermekprostitúciót és a prostitúcióra kényszerítést, egyik sem képes megszűntetni magát a jelenséget, ami a szex kommercializálódásának, árucikké válásának eredménye. Hiába kötöttek jónéhány nemzetközi egyezményt az utóbbi évszázadban, pl. a „fehér rabszolgaság” ellen (1904), vagy a nő- és gyermekkereskedelem ellen (1920, 1933, 1949), ezek csak igen töredékesen valósultak meg. A legutóbbi évtizedekben pedig több szempontból új helyzet keletkezett, amely átalakította a prostitúció jelenségének tradicionális formáit. Épp ezért új nemzetközi egyezményre lenne szükség – bár az is nagy előrelépés lenne, ha az ENSz közgyűlése által jóváhagyott, 1949-es New York-i egyezményt sikerülne megvalósítani.

A magyar Btk.-ban 1993 óta már nem szerepel az „üzletszerű kéjelgés”, mint bűncselekmény, hanem csupán mint szabálysértés, amelynek inkább az elősegítőjét és/vagy kihasználóját büntetik. Ettől a felemás szabályozástól azonban nemhogy nem szorult vissza, hanem inkább szaporodott és erősödött a prostitúció. Hiába jelöltek ki „védett övezeteket”, ahol nem szabad működniük (s próbáltak „türelmi zónákat” kijelölni (sikertelenül), ahol szabad); hiába tilos hirdetniük szolgáltatásaikat, hiszen ezt a tilalmat könnyű kijátszani; s hiába kell beszerezniük 1 illetve 3 hónapra szóló orvosi igazolást, mindez nem oldja meg a problémát.

Amíg ugyanis kereslet van rá, addig a prostitúció nem szűnik meg. A kereslet pedig az utóbbi évtizedekben egyértelműen növekvő tendenciájú. S nyilván összefügg a szexhullámmal (szexreklámok, pornográfia stb.) és az általános kommercializálódással, a házasság és család válságával, a szexuális kulturáltság alacsony szintjével és az intézményes szexuális nevelés hiányával.

Ebből már körvonalazódik a prostitúció iránti kereslet csökkentésének útja is. Ahogyan dr. Fehér Lenke írja, ma már vannak „válaszok a prostitúció és emberkereskedelem kihívásaira”, hiszen hazánkban is több civil szervezet tevékenykedik a nők jogainak védelme érdekében. Ám ez még nem elegendő; az eredményes fellépés „összehangolt, többdimenziós megközelítést igényel... információs kampányokkal és rendszeres oktatási programokkal.” (143. old.)

Van egy nagyon "kétélű", sőt, megtévesztő szólásmód a hazai nyelvjárásban: amikor "szerelmi aktusnak", vagy "szeretkezésnek" nevezik a szexuális viselkedést, függetlenül annak minőségétől. Pedig könnyen belátható, hogy a szexnek többnyire nem sok köze van a szerelemhez, különösen pedig akkor nincs, ha puszta létérdekből, vagy anyagi ellenszolgáltatás fejében kerül rá sor.

Amióta a prostitúció egyes nyugati példák nyomán nálunk is megszűnt büntetendő cselekmény lenni, amióta bizonyos, lazuló korlátok mellett legálissá és nyilvánossá vált, azóta érthetően a közfigyelem előterébe került és érdekes vitákat váltott ki. A viták két fő pólusát lényegében pro és kontra attitűddel lehet jellemezni. Vagyis az egyik tábor elfogadja, vagy éppen bátorítja, szükségesnek és hasznosnak tartja a prostitúciót, a másik viszont elutasítja, károsnak és kiküszöbölendőnek tartja. A két pólus között természetesen sok átmenet is lehetséges. Eddig inkább az utóbbi dominált; erkölcsi, jogi vagy egészségügyi és egyéb érvekre hivatkozva sokan erélyesen követelték a prostitúció felszámolását, eltűntetését, bár ennek módszereit illetően korántsem értettek egyet. A legutóbbi néhány évben azonban megjelent és erősödni látszik egy ellentétes tendencia, amelynek képviselői egészen más módon közelítik meg ezt a társadalmi jelenséget. Amelynek nagyságrendjére jellemző, hogy mind a szolgáltatók, mind az igénylők igen sokan vannak; számuk több százezerre tehető, s már csak ezért sem elhanyagolható, nem is szólva az esetleges következményekről.

Nézzük meg tehát közelebbről a prostituáltak „emancipálására” és a prostitúció igazolására törekvők álláspontját. Amit különösen aktuálissá tesz az a körülmény, hogy Hollandiában nemrég a bordélyházakat is engedélyezték.

Köztudott, hogy a prostitúcióval nemcsak az utcán, a vendéglátóhelyeken, vagy a tömeges rendezvényeken (pl. autóversenyeken) lehet találkozni, hanem a médiában, sőt, az interneten is. Több olyan website érhető el, amely valamilyen formában foglalkozik a prostitúcióval; köztük egy‑két magyar nyelvű is található. Néhol vita is folyik a témáról. Erről, pl. a Magyar Szexológiai Szemle (2000/4. száma) is hírt adott, amelyben az egyik ilyen vita azt a sajátos címet kapta:

Lehet‑e áru a szerelem?

A cím arra utal, hogy az egyik vitapartner közölte: érdekes tapasztalatokat szerzett a „szerelempiacon”. Ezen konkrétan bizonyos éjszakai mulatóhelyeket értett, ahol prostituáltak kínálják szolgáltatásaikat. Ugyanis ő ezt „szerelmi szolgáltatásnak” tartja, s egy sajátos ideológiát talált ki hozzá. Szerinte a prostituáltak valójában „hivatásos szeretők”, akik jó pénzért bárkinek megengedik, hogy egy ideig szerethesse őket. Vagyis a szerelem áruvá vált ebben a kapitalista társadalomban.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy összekeveri a szerelmet a szexuális viselkedéssel, holott a kettő nem ugyanaz. Összekapcsolódhatnak ugyan, ami kívánatos is, mert a szexuális viselkedést magasabb élményszintre emeli, de ez viszonylag ritkán történik meg (s persze még az együttjárás, együttélés vagy házasság sem garancia rá). A szexuális kapcsolat önmagában nem feltétlenül intimkapcsolat, s főleg nem szerelem. Külsőleg és látszólag ugyan hasonlíthat rá, különösen, ha az egyik (vagy mindkét) fél megjátssza magát; ez azonban csalás és/vagy öncsalás, megtévesztés.

A fizetett szexuális szolgáltatást pedig különösképpen differenciálnunk kell a szerelemtől, amihez semmi köze sincs. Ha a „szolgáltató” mégis a szerelmest játssza, akkor lehet, hogy jó színésznő, s lehet, hogy ügyfele beéri a szerelem látszatával (előfordulhat, hogy el is akarja hinni), de ez valójában csak egy jól megfizetett szerepjáték, ami csak addig tart, amig a fizetség biztosított. A szolgáltatónak legtöbbször még testi kielégülést sem jelent, hanem kellemetlen kötelesség, nehéz munka, amit csak kényszeredetten vállal az anyagi haszon érdekében, s szeretné mielőbb abbahagyni.

Egyesek azonban meggyőződéssel állítják, hogy a „hivatásos szeretők” többnyire nem kényszeredetten végzik munkájukat, hanem azért, mert szeretik a szexet, aminek mesterei, s csak az a sajnálatos, hogy ezért nem becsülik meg őket.

Eszerint vannak emberek, akik az átlagosnál jobban szeretik az erotikát, mintha kifejezetten erre születtek volna. Így hát miért ne hasznosíthatnák szakmaként tudásukat, hiszen erre óriási igény is van. Ebből úgy tűnhet, mintha a prostituáltak önként és szabadon vállalkoznának bizonyos szexuális igények kiszolgálására. De mit mond erről a Magyarországi Prostituáltak Érdekképviseleti Egyesületének elnöknője, az érintetteket jól ismerő Földi Ágnes: „Manapság több ezer lány és asszony él a testéből. Nem azért, mert erre születtek. A körülmények kényszere, hogy (csak) így maradhatnak fenn a még tisztességes világban... A prostituáltak 70%‑a a körülmények áldozata.” S hozzáteszi: „. Most azért küszködünk, hogy… vállalkozókká válhassanak.” (Váláskor. Családbarát magazin, 2000/3. szám)

Lehet ugyan, hogy ez a 70% valójában 80 vagy 90%, de bizonyosnak tűnik, hogy a prostituáltak túlnyomó többsége „a körülmények áldozata”, vagyis kényszeredetten végzi munkáját. A vitapartnerek persze azt mondják erre, hogy valószínűleg a más szakmabeliek többsége is kényszeredetten dolgozik a megélhetés kedvéért, s nem nagyon válogathat a munka terén. Nem mindegy azonban, hogy milyen az a munka, hogyan hat az emberre. Forgács Zsuzsa ezt írja erről:„A prostituáltakat szívesen látogató férfiak gyakran szokták áltatni magukat azzal, hogy ezek a „dolgozó” nők élvezik, amit csinálnak. Ám ezek a „dolgozó” nők csak úgy élhetik túl a számlálatlan numerákat, ha öncsonkítják magukat, ha elidegenítik maguktól, azaz mesterségesen paralizálják az örömszerzés szervét, ill. szerveit...” (Magyar Narancs, 2001, jan. 4.)

Vagyis ez a munka tragikusan rossz, elembertelenítő hatással van a prostituáltakra, s e hatás alól valószínűleg igen kevesen tudják kivonni magukat, még a legfelső, viszonylag szabadabb rétegükben is. (Hogy hogyan, az további vizsgálatokat érdemelne.) De nem sokkal jobb a helyzet az ügyfelek vonatkozásában sem: kialakítja, vagy erősíti bennük azt a szemléletet, attitűdöt, hogy a szexuális élmény megvásárolható testi élvezet, amely semmilyen felelősséggel vagy elkötelezettséggel nem jár. Mindezeken túl a nemi úton terjedő betegségek veszélyét is fokozza minden érintett számára.

Naiv elgondolások

Képtelen feltételezés, hogy a szexuális szolgáltató azért kap pénzt, mert megengedi, hogy őt adott ideig „szeresse” az ügyfél. A szexuálisan kiéhezett ügyfél, aki — jobb híján — pénzért vásárol nemi kielégülést, nem szokott beleszeretni a prostituáltba, még ha tetszik is neki (mert van sex appeal‑je). A prostitúció jellemzője, hogy testi szolgáltatás, amely gyors és alacsony szintű szexuális kielégülést biztosít az ügyfélnek. Ritka kivétel, hogy néhány kedves szó vagy érdeklődés is társul hozzá Erre sem idő nincs, hiszen a prostituált rendszerint csak több ügyféltől tudja megszerezni a szükséges pénzt, sem lelkiállapota és felkészületlensége nem teszi ezt lehetővé. Pedig kétségkívül jó lenne, ha a testén kívül valami mást is tudna nyújtani, pl. ügyfelének bizonyos lelki igényeit is észrevenné és kielégítené. Ez esetben akár terápiás hatása is lehetne. (Ilyen kivételes eset az amerikai surrogate‑ok, a betanított pótpartnerek esete, amikor egy szexuális zavar megoldásában segítenek az ügyfélnek. Erre még visszatérek.)

Naiv elgondolás az is, hogy a „szerelemvásárlás” (vagyis fizetett szexuális szolgáltatás) által a férfi és nő jövedelemkülönbsége kiegyenlítődhet. Egyes esetekben ugyan ez is előfordulhat, de társadalmi méretekben ez mitsem változtat a patriarchális rendszereken. Ahogy Thun Éva írja:„.a prostitúció jelensége... a patriarchális berendezkedésű társadalom férfidominanciájának kifejeződése a nőkön elkövetett erőszakon keresztül.” (Belügyi Szemle, 2000/4‑5. szám) Az „erőszak” itt az áruvá degradálást jelenti.

Persze hagyományosan egy férj is megveszi („elveszi”), tulajdonává teszi feleségét, aki ezáltal szintén prostituálódik — hangoztatják a vitapartnerek. Ennek a veszélye bizonyos értelemben valóban fennállhat, de csak akkor, ha a feleség anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe kerül férjétől, mert nincs saját jövedelme. A vitapartnerek szerint viszont az a férfi, aki minden jövedelmét a családjára költi, szexuálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet feleségétől, mert nincs pénze máshol (prostituálttól) szexuális kielégülést venni... Ilyen alapon bevezetik a „fizetett család” fogalmát; vagyis, hogy a házastársak minden, egymástól és másoktól kapott szolgáltatást pénzben számoljanak el, s akkor nemcsak gazdaságilag, hanem szexuálisan is függetlenek egymástól.

Ez a „fizetett család” persze fából vaskarika. A házassági és családi funkciókat nem lehet pénzzel megváltani, mert az érzelmeknek, gondolatoknak és a mindennapi együttélés ezer apró mozzanatának nincs árfolyama. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a csereelmélet nem érvényes mindenfajta kapcsolatra, még a családra és szerelemre is. A kapcsolatok tartóssága és harmóniája azon múlik, hogy a résztvevők hosszabb távon (is) megkapják-e a csereértéket szolgáltatásaikért. A csereérték pedig valamilyen szükséglet, igény kielégítése lehet (tehát nem pénz). Ez egy sokrétű, komplex és hullámszerűen változó helyzetet jelent, amit durva egyszerűsítés lenne a jövedelmek egyenlőségére vagy kiegyenlítésére visszavezetni. Az viszont tény, hogy az anyagi vagy egyéb, pozicionális előnyökhöz jutás lehetősége gyakran erősen befolyásolja a párválasztást (erősebben, mint a lelki, érzelmi vagy szellemi előnyök) — ami aztán később többnyire megbosszulja magát.

A prostitúcióval kapcsolatos szakirodalomról egyik vitapartneremnek az volt a véleménye, hogy „sztereotip megfogalmazások, statisztikákkal alátámasztva”. Az emberkereskedelem szerinte a kapitalista társadalom természetes velejárója, hiszen pl. futballistákat és különböző szakembereket is adnak—vesznek. Érthető, hogy ugyanezt teszik a lányokkal — ami nem is lenne baj, ha jól megfizetnék őket. Ám nem a dolog pénzügyi vagy migrációs része fontos, hanem az, hogy a szexuális szolgáltatásban résztvevők társadalmi megítélése változzon. Az erről közölt cikkek ugyanis szerinte nem tárják fel az emberi aspektusokat; és ha igen, csupa negatív megállapítással lehet találkozni, mintha ezek az emberek mind sérültek, vagy perifériára szorultak lennének és csak a gazdasági, vagy egyéb kényszer sodorná őket erre a pályára. A társadalomra szerinte nem a prostitúció veszélyes, hanem annak tiltása, mert ártatlan embereket sodor a bűnözők világába, s indokolatlan megvetéssel, vagy képmutató sajnálattal gondolnak rájuk.

A holland példa

Az ilyen vélemények eléggé megdöbbentőek, hiszen a vitázó mindenáron igazolni akarja a prostitúciót, amit ráadásul még hasznosnak (s így erkölcsösnek) is tart. Szerencsére vannak másféle álláspontok is. Két holland minisztérium (a külügyi és az igazságügyi) tájékoztatót adott ki a fenti témáról. Ebben 16 kérdésre válaszolnak. Közülük ismertetjük a legfontosabbakat. Hollandiában a prostitúció 17 éven felülieknél és önkéntesség esetén megengedett. Egy új rendelet szerint bordélyházak is működhetnek. A Btk. 250. cikkelye szerint viszont büntetendő az emberkereskedelem és bárkinek prostitúcióra kényszerítése. A cikkely a prostitúciót, mint fizetett szexuális szolgáltatást határozza meg.

A Btk. említett cikkelye szerint törvénytelenek viszont a következők:

n A kényszerítés következtében létrejött prostitúció.

n Egy kiskorú részvétele a prostitúcióban.

n Ha prostitúció céljából más országból hoznak embereket.

n Amikor a kényszerített személytől elveszik a szolgáltatással szerzett jövedelmet

A bordélyokat ugyan 1912-ben betiltották, de a prostitúciót hiába próbálták megakadályozni. Igy a törvény inkább csak akkor avatkozott közbe, ha a közrend szenvedett sérelmet, vagy ha valakit – főleg fiatalkorút – kényszerítettek a prostitúcióra. A környező országok ugyanígy jártak el. A visszaélések megelőzése érdekében a jogszabály alkalmazkodik a realitásokhoz. Szabad ugyan prostituáltakat alkalmazni, de csak felnőttkorúakat és önként jelentkezőket, akiket aztán szigorú szabályok védenek a kizsákmányolástól. A prostitúció legalizálása folytán a kormányzat képes lesz nagyobb ellenőrzést gyakorolni a szexiparon, hogy megakadályozza a visszaéléseket. Ez a prostituáltak érdekét szolgálja.

A prostituáltak alkalmazása hatósági engedélyhez kötött. A hatóság szabályozza a bordélyok működését és rendszeresen ellenőrzi azokat. Gondoskodik arról, hogy olyan helyen legyenek, ahol nem zavarják a szomszédság élet- és munkarendjét. Szabályozzák a munkahelyek nagyságát, hideg és melegvízzel, valamint kondomokkal ellátottságát. Ezenkívül védik a prostituáltak testi és lelki integritását, s megtiltják, hogy érvényes tartózkodási és munkavállalási engedély nélkülieket is alkalmazzanak.

Egy kormányzati vezérfonal alapján a helyi hatóságok a polgármesterrel, az ügyészséggel és a rendőrséggel közösen dolgozzák ki az ellenőrzési módszereket. A szabályokat figyelmen kívül hagyó bordélyokat különböző adminisztrativ szankciókkal büntetik, sőt, engedélyüket is visszavonhatják (átmenetileg vagy végérvényesen). De előfordulhat, hogy büntetőpert is indítanak ellenük. Hat évig terjedő börtönnel büntethető az, akire az emberkereskedelem vádja rábizonyul. A holland diplomácia és a civil szervezetek különböző projekteken dolgoznak az emberkereskedelem megakadályozására. Az Európai Unióval együtt felvilágosító kampányokat folytatunk azokban az országokban, ahonnan az áldozatok várhatóak. Az Europol tagországaiban többféle felderítő programot támogat a megelőzés javítása érdekében.

A Hollandiában illegálisan tartózkodó prostituáltak, akik emberkereskedelemnek estek áldozatul, kormányzati segítségre jogosultak. Ha bármelyikük feljelenti az emberkereskedőt, ideiglenes tartózkodási engedélyt kaphatnak a jogi eljárás befejezéséig. 3 hónap alatt kell eldönteniük, indítanak-e pert a vádlott ellen, s közben mindvégig igénybe vehetik az egészségügyi és gazdasági segélyszolgálatokat. De munkát nem vállalhatnak (hacsak nem kapnak végleges letelepedési engedélyt).

A bordélyok legalizálása döntő lépés e téren, mert így a prostituáltak autonómabbá válhatnak, bátrabban felléphetnek feltételeik javításáért, a jó munkafeltételeket előíró hatósági szabályozás alapján. E szabályok pl. tilthatják, hogy kötelező az alkoholfogyasztás az ügyféllel, de tiltják az ún. veszélyes szexet is. Sőt, kötelezhetik a bordély tulajdonosát, hogy kössön szerződést a prostituálttal, tegye lehetővé a rendszeres egészségkontrollt és a helyhatóság által kijelölt protektor felkeresését. (Ahol panaszt tehet alkalmazója ellen.) A hatóság megtilthatja a prostitúció bizonyos formáit, így pl. az „ablak-prostitúciót”, vagy elrendel bizonyos szűrővizsgálatokat stb. Az Európai Unión kívüli országok állampolgárai számára bordélyok nyitásához nem adnak engedélyt. Ha mégis előfordul ilyesmi, akkor büntető eljárást indítanak az illető ellen. Az a bordélyház pedig, ahol illegálisan Hollandiában tartózkodó külföldieket foglalkoztatnak, könnyen elveszítheti működési engedélyét. A rendőrség nem vezet nyilvántartást a prostituáltakról. Ez ugyanis sértené az egyének jogát a magánélethez. Csak akkor megengedett az átmeneti nyilvántartás, ha pl. az emberkereskedelem gyanúja merül fel, s ezt ki kell vizsgálni. Ilyenkor ugyanis a rendőrségnek jelentést kell tennie a Nyilvántartó Hivatalnak.

A nem önállóan dolgozó prostituáltak után alkalmazójuk köteles társadalombiztosítási járulékot fizetni. Igy betegség esetén táppénzt kaphatnak. A Munkafelügyelet ennek jogosultságát ellenőrizheti. Ha egy prostituált nem kíván tovább „sex-worker”-ként dolgozni, megteheti, de ez esetben nem kap munkanélküli segélyt, mert önként vált munkanélkülivé. A többi munkanélkülihez hasonlóan azonban köteles munkát keresni, s a közvetítő által felajánlott munkát (természetesen nem a szexiparban) elvállalni.

Hollandia (és több más ország) ugyan nem csatlakozott az 1949-es New York-i egyezményhez, de a prostitúció szabályozását szolgáló, új törvényük hat évig terjedő börtönnel bünteti azt, akire az emberkereskedelem vádja rábizonyul. A holland diplomácia és a civil szervezetek különböző projekteken dolgoznak az emberkereskedelem megakadályozására.

Megfontolandó azonban a nővédelemmel kapcsolatos svéd politika is.

A svéd nővédelem

Svédországban 1999 január 1. óta tilos a prostitúció, amit „nem kívánatos jelenségnek” tartanak. Törvényt hoztak a nők fokozottabb védelmére, mindenféle erőszak megelőzése érdekében. Az új törvény szigorúbban bünteti a munkahelyi szexuális zaklatást is. Sőt, arról is rendelkezik, hogy a nemi erőszak és a szexuális visszaélések bűncselekményeit tudományos vizsgálatnak kell alávetni, hogy tisztázni lehessen azok okait és megelőzésük módjait.

Svédország már eddig is viszonylag magas fokon biztosította a nemek jogi és esélyegyenlőségét. A nők aránya a parlamentben 40%-os, a kormányban 50%-os, 70%-uk önálló keresettel rendelkezik, s a szülői és háztartási feladatokban is arányosan osztoznak a férfiakkal. Néhány területen azonban még nem kiegyensúlyozottak a nemek közötti erőviszonyok: még az utóbbi években is a nők ezrei szenvedtek a férfiak erőszakosságától (ez többnyire otthoni erőszakot jelent). Ezért hoztak törvényt a nők fokozottabb védelmére, mindenféle erőszak megelőzése érdekében.

Ide tartozik a fizetett szexuális szolgáltatások, vagyis a prostitúció tilalma is, akár az utcákon, akár bordélyokban vagy masszázsszalonokban kerülne sor ezekre. Ugyanis, bár a prostitúció nem kívánatos jelenség; nem lenne célszerű azt büntetni, aki szexuális szolgáltatásra kényszerül, hiszen alárendelt helyzetben van, s ezt kihasználják és visszaélnek vele a fölényben lévők. Büntetni tehát ez utóbbiakat kell (ami a pénzbüntetés mellett fogház is lehet).

Fontosnak tartják továbbá a prostituált segítését abban, hogy szakítani tudjon ezzel az életformával. A kormányzat ugyanis tudja, hogy a jogszabályok és büntetések önmagukban nem elegendőek, s csak kiegészíthetnek más, hatékonyabb intézkedéseket. Nagy szerepet kapnak a szociális, jóléti szolgálatok, a nevelés és tanácsadás, valamint a terápia lehetőségei. Emellett a kriminológiai kutatásokban is fokozottabban kell érvényesíteni a nemek közötti viszony szempontjait. A rendőrségnek pedig nyilvántartást kell vezetnie a nők elleni erőszak eseteiről, és elektronikusan kell monitorozni a prostitúció előfordulási helyeit (mert ennek elrettentő hatása lehet a férfiakra). Fokozottabban kell figyelni azokat a férfiakat, akik hajlamosak a nők elleni erőszakra. Az emiatt elítélteknél biztosítani kell a szükséges terápiát, a külföldi tapasztalatok alapján.

A törvény előírja a nőkereskedelem tilalmát és megelőzését, különös tekintettel a bevándoroltakra. Anyagilag segíti azokat a társadalmi szervezeteket, amelyek a nővédelmet is feladatuknak tartják. Az áldozatok védelméről szóló rendelkezés a velük foglalkozó szakemberek képzéséről is intézkedik. Kiemelten támogatja a nővédelmi szolgálatokat (telefonos krízisközpontok stb.). 1994 óta működik egy állami központ az erőszakot elszenvedett nők segítése céljából.

Hazai dilemmák és utópiák

Mindezek ismeretében könnyebb megítélni a prostitúció hazai helyzetét és a helyzet alakításának lehetőségeit. Először is, nem indokolt megkérdőjelezni a prostituáltak túlnyomó többségének kényszerítését és kizsákmányolását — azon az alapon, hogy van egy szűk réteg, amely „önként és szabadon” adja el szexuális szolgáltatásait. Nem mindegy, hogy luxusigények kielégítése, vagy a puszta megélhetés miatt szánja rá magát valaki saját nemiségének áruba bocsátására!

A prostituáltak pszichológiai vizsgálatának adatai azt mutatják, hogy kevés kivételtől eltekintve személyiségük többé‑kevésbé sérült, eltorzult, s jelentős részük káros szenvedélyek áldozata. Tény, hogy a gazdasági kényszer gyakran alárendelt jelentőségű az egyéb motívumok mellett. Arról azonban szó sincs, hogy „az átlagosnál jobban szeretik az erotikát”. Sőt, az évek során erotikus élvező készségük fokozatosan elsorvad, s már nemcsak az ügyfelekkel, de senkivel sem tudják élvezni a szexet. Itt a pénzre megy ki a játék! Méghogy ők „taníthatnának”? Ugyan mire? Arra, hogy áruvá tegyük, lezüllesszük a legbensőbb emberi viszonyt? Ez lenne a „hasznos”?

A „hivatásos szeretők” koncepció egyik prókátora szerint elég baj, hogy a szocializmusban az erotikát kedvelők nem helyezkedhettek el államilag fenntartott „öröm-házakban”, mert akkor kevesebb lett volna a válás és a hazudozás, bujkálás. S hozzáteszi, hogy

„Nem mi akartuk, hogy itt minden áru legyen... Ha pedig így van, akkor el kéne azon gondolkozni, hogy vajon a tiltás és büntetés jó megoldás‑e? Láttuk, hová vezetett a prohibició az USA‑ban, s látjuk, hová vezet a drog tiltása: a bűnözéshez vezet. A kirekesztettséghez vezet. A tiltás egyébként maga a reklám...”

Ezek szerint nem kellene tiltani semmit. Hanem? Tán vissza kéne állítani az illuzórikusnak bizonyult és történelmileg megbukott szocializmust? Vagy annak egy anarchikus változatát? Amelyben „államilag fenntartott örömházakban” (de szép kifejezés a bordélyra!) a „hivatásos szeretők” ingyen osztogatnák szexuális szolgáltatásaikat bárkinek? S tán még drogot is ingyen lehetne kapni?

Ezt a fantazmagóriát nyugodtan nevezhetjük őrült utopiának, amit nevetséges lenne komolyan venni. Inkább e gondolkozásmód eredetét kellene analizálni, hogy kiderüljön, miért identifikálódik a vitázó a prostituáltakkal, s miért idealizálja (majdhogynem felmagasztalja) őket. Milyen érdekek fűzik a tudományosan megállapított tények figyelmen kívül hagyásához? S a túlzások lefejtése után van‑e valamilyen „racionális magva” sajátos gondolatmenetének?

A képzés lehetősége

A „hivatásos szerető” ugyan elég abszurd gondolat, hiszen a szerelem, mint individualizált érzelmi kötődés, aligha folytatható hivatásszerűen. De amíg a „szexuális szolgáltatásokra” igény mutatkozik, addig talán valóban jó lenne, ha a prostituáltak is „elismert szakmaként iskolában tanulhatnának”, például kommunikációt, szexuális ismereteket (szexológiát), orvosi pszichológiát és hasonlókat. A jelenlegi prostituáltak többsége valószínűleg alkalmatlan erre, s nem is lenne hajlandó rá. De a leendő — és önként vállalkozó! — prostituáltakkal el lehetne kezdeni valamiféle „szakoktatást”. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Nyugaton (főleg az USA‑ban) az un. pótpartnereket vagy partnerpótlékokat (surrogates) készítik fel munkájukra. Ezt a prostituáltak érdekvédő egyesülete is elősegíthetné, ugyanúgy, mint azt a Hivatásos Pótpartnerek Nemzetközi Szövetsége teszi a saját tagjaival.

Mindenképpen érdemes tájékozódni a pótpartnerek (vagy betanító partnerek) külföldi alkalmazásáról. Vena Blanchard, a Szövetség elnöke szerint gondoskodnak azoknak a képzéséről, akik hivatásos pótpartnerré kívánnak válni. A velük kapcsolatot tartó szexuálterapeutákkal részletesen megbeszélik, milyen segítséget nyújthatnak nekik az olyan páciensek kezelésében, akiknek éppen nincs (együttműködésre alkalmas) partnere. Szerinte a jól kiképzett pótpartner szükség esetén a terapeuta irányítása nélkül is segíteni tud a szexuális zavarban szenvedőnek, de mindíg együttműködésre törekszik a terapeutával. A Szövetség gondosan megvizsgálja az ajánlható pótpartnerek személyiségét és szakmai felkészültségét, s nem vesz fel akárkit tagjai sorába. Megalkották saját etikai kódexüket, amelynek betartása minden, a Szövetséghez tartozó pótpartner számára kötelező. A képzésükben részt vevők komoly tanulmányokat folytatnak az erkölcsi és terápiás döntéshozatalban.

Ha nem is ilyen magas igényű, de valami hasonló képzés a mai — és főleg a holnapi — prostituáltak számára is szükséges lenne. A képzett pótpartnerekre ugyanis valószínűleg még elég sokáig lesz igény, hiszen a társadalom szexuális‑partnerkapcsolati kultúrája nem fejlődik kellő mértékben, ezért túl sok a magányos, elvált vagy szexuális zavartól szenvedő férfi és nő. (Nem is szólva a testi vagy értelmi fogyatékosokról.) Nekik segítségre van szükségük, s a társadalomnak is érdeke, hogy rajtuk segítsen, ami többféleképpen történhet. Egyrészt jól képzett pszichoterapeutákra és szexuális tanácsadókra lenne szükség, másrészt olyan társkereső, partnerközvetítő szolgálatokra, amelyekben nemcsak címeket, hanem szakemberekkel együttműködve valóban hatékony segítséget kaphatnának a magányosok. Elsődleges megelőzésként pedig a pedagógusokat kellene felkészíteni az átfogó és korszerű szexuális nevelésre.

A cél természetesen csak az lehet, hogy ne legyen szükség prostituáltakra, sőt, még pótpartnerekre sem. Ehhez legfőképpen a korszerű és átfogó, intézményes szexuális nevelést kell általánossá tenni. Az egészséges, fejlett személyiségű és szexuálisan is kultúrált embernek ugyanis egy kultúrált társadalomban aligha lesz tartós és nehezen megoldható szexuális-partnerkapcsolati...problémája. S nem azért, mert bármikor és bárhol könnyen megveheti, amire szüksége van, hanem, mert a nevelés és önnevelés kialakította benne az un. párválasztási érettséget, amelynek révén viszonylag könnyen talál hozzáillő partnert, a kapcsolatot pedig képes ápolni — vagy szükség esetén kultúráltan felbontani és új partnert keresni. A partnerkapcsolat hatékony ápolása viszont kölcsönös alkalmazkodási és kompromisszumkészséget (ezzel együtt konfliktusmegoldási készséget) igényel, ami tanulható és fejleszthető. Ám nem jelenti azt, hogy mindenáron ragaszkodni kellene egy házastársi kapcsolat fenntartásához, vagy érzelmi és szexuális kizárólagosságához.

20. Két tanulmány a csoportszexről. Lieberman, B. (Ed.): Human Sexual Behavior című könyvéből (1971, J.Wiley, 444 p.)

A szerző és munkatársai két év alatt 350 informátort kérdeztek ki; ebből 280 interjú adott használható adatokat. Sem magnót, sem kérdőívet nem használtak; alapmódszerük a „résztvevő megfigyelés” volt. A szerző megállapítása szerint a „swinging” (házasrárok közötti, időleges partnercsere) iránti érdeklődést 1956-ban egy erről szóló cikk indította el, s 1970-ben már több millióra becsülték a résztvevők számát.

A párkeresés négy módja: a) Hirdetés(re válasz) speciális magazinokban, b) „swinger-bárok” látogatása, c) személyes információk cseréje a párok között és d) személyes toborzás, csábítás, rábeszélés. A swinging három típusa: a) Zárt vagy nyilt swinging négyesben, b) ugyanez kisebb-nagyobb társas összejöveteleken, c) nyilt swinging hármasban. A zárt típus jellemzője: partnercsere a párok különvonulásával. A swingerek „avant-garde”-nak, a szexuális forradalom előharcosainak érzik magukat. Számukra a swinging: életforma. Közös vonásuk, hogy únják a házasságot, vagyis az addigi életformájukat. Valamennyien azt állítják, hogy a swinging nyomán megélénkült, jobb lett a kapcsolat a házastársukkal. A swinging folytán újraélik a házasság előtti viszonyukat; felöltöznek, elmennek valahová és megkísérelnek egy csábítást. Közben mindegyikükben él a vágy, hogy a másiknak bebizonyítsa: ők ketten jobban megértik egymást szexuálisan, mint a többiek. Az új szexuális élmények növelik a szexuális reagálókészséget és izgalmas beszédtémát jelentenek. A nő számára nőiességének nagy megerősítése, hogy újra kívánatosnak látják. A férfi számára hatalmas kielégülés, hogy a felesége jóváhagyásával (bűnrészességével) léphet félre. Mindkettejüknek élmény, hogy utánozhatják a sztárok változatos életét. A többiek megfigyelésével (voyeurizmus?) gazdagíthatják szexuális tapasztalataikat, s a megfigyelteket kipróbálhatják házastársukkal.

Maga a veszélytényező is fokozza az izgalmat – tabuk, vagy törvények megszegése, a partner elvesztésének lehetősége stb., bár az utóbbit a közös megegyezés csökkenti. A „közös bűn” összekapcsol, mint titkos hobbi, amely sok közös elfoglaltságot ad: levelezés, telefonok, randevútervek, fényképek készítése stb. Új megvilágításban látják magukat és másokat; megtanulják becsülni egymást.

Ám vannak negativumok is. Az egyik legfőbb, hogy a swingerek sokszor nem tudnak felnőni saját vágyaikhoz, önmagukkal kapcsolatos illúzióikhoz. Ez különösen a férfire nézve kedvezőtlen. Sok férfi (még a kamaszkori maszturbációs fantáziák nyomán) azt hiszi, minden nőt ki tud elégíteni. A csoportszex partin tapasztalja, hogy ez nem így van, és hogy egyesek (pl. a nála fiatalabbak) jobban bírják. Ettől szorongás fogja el, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak. A nők is összehasonlítják testi adottságaikat és szexuális teljesítményüket a többiekével. Ha az eredményt gyengének találják, visszavonulnak, vagy féltékenyek lesznek másokra. A férfiak irígykednek a nőkre, mert azok általában tovább bírják, s amikor a férfiak kidőlnek, egymást elégítik ki. A férfiak ezért általában nem is szeretik a nagy csoportot, inkább hármasban vagy négyesben vannak.

A másik veszély, hogy a csoportszex kiválthatja az erre hajlamosak féltékenységét.( Persze az igazán féltékenyek nem is vesznek részt benne.) Ha a férfi szorong vagy könnyen kifárad, nem tetszik neki, hogy a felesége jól érzi magát mással -- és viszont. Alkohol hatására a féltékenység könnyen kirobban; az ilyen jelenet zavart kelt a csoportban (többet nem hívják meg őket). A párok eltérő attitűdjei folytán előfordul, hogy egymás elvárásait visszatetszőnek, abnormálisnak találják. Több ilyen „rossz tapasztalat” pedig kiábrándítóan hat. Előfordul, hogy az egész csoport nemi betegséggel fertőződik, ami a lelepleződés veszélye miatt is kellemetlen; a lelepleződés állásvesztéssel is járhat. Ezért gyakran egymás elől is eltitkolják személyi adataikat, vagyis nem válnak igazi barátokká, közösséggé. Igy viszont az egész túl mechanikussá és személytelenné válik. Bartell szerint a mozgalom akkor lenne életképes, ha igazi közösségek jönnének létre, amelyekben a szexuális kapcsolatok szabad, emberi kapcsolatokra épülnének.

A tanulmány a szerzők „Consenting Adults” (1971, Little-Brown) c. könyvének része. Felmérésükben 16 szervezett csoportról szereztek be adatokat; 1700 kérdőívből 536-ot kaptak vissza, ebből 503 volt használható. A válaszolók legnagyobb része értelmiségi, középosztálybeli, vagy még magasabb társadalmi státusú. 56%-uk felekezeten kívüli. 92%-nak voltak házasség előtti szexuális kapcsolatai, ami fontos tényezője lehet későbbi pszichoszexuális fejlődésüknek és szabadságtörekvésüknek.

Érdekes, hogy a partik résztvevői közül csak 57% közösült nyilvánosság előtt, s csak 52% vett részt a tulajdonképpeni csoportszexben. 36% nem vett részt aktívan semmilyen szexuális tevékenységben (8% csak nézőként). 44%-uk volt házas, 28%-uk pedig elvált vagy özvegy. A részvétel motívumai: szorongással vegyes kíváncsiság és a nemi élet kibővítésének, színesítésének igénye. A nők általában vonakodva mennek az első partikra, de gyakran jobban belejönnek, mint a férfiak. A féltékenység eleinte nem ritka, de legtöbben le tudják küzdeni (illetve más formában jelentkezik).

A szerzők megcáfolnak néhány mítoszt: Nem igaz, hogy minden jelenlevőnek részt kell vennie a csoportszexben. Nem igaz, hogy a résztvevők apriori perverz vagy patologikus hajlamúak lennének. A válaszolók 40%-a ugyan volt már pszichológiai tanácsadáson; de már Kinsey is megállapította, hogy a legtöbb szexuális zavart a leleplezett tevékenység társadalmi szankcionálása illetve az attól való félelem váltja ki. A szexuális szabadság önmagában inkább terápiás hatású. Nem igaz, hogy a szexuális kizárólagosság nélkülözhetetlen a jó házassághoz. Hiszen Kinsey szerint is a nős férfiak 50%-a, a férjes asszonyok 26%-a 40 éves koráig legalább egyszer félrelépett anélkül, hogy ez komolyabb zavart okozott volna. (Különösen megegyezés esetén.) Az sem igaz, hogy a résztvevőknek „kijelölnek” vagy rájuk kényszerítenek egy partnert illetve korlátozzák a szabadságukat stb.

A csoportszexszel kapcsolatos problémák Smith szerint nem magából a jelenségből adódnak, hanem a szexuális szocializáció zavaraiból és a társadalmi környezet negativ reakcióiból. A szexuális szabadság anyagi és nevelési feltételei már létrejöttek, de kultúránk nem tud mit kezdeni velük. Pedig e szabadság hatókörét nem célszerű a házasságon belüli szexuális játékok variálására szűkíteni. Ha a szexuális játék jó és egészséges, akkor nincs okunk megtiltani, hogy közös megegyezéssel kettőnél több felnőtt is gyakorolja (megfelelő felelősségtudattal). A szerzők szerint nem valószínű, hogy a csoportszex szabaddá tétele esetén túlságosan el fog terjedni; a házaspárok alig 15-25%-a fogja igénybe venni.

A neves német szerkesztő a lakóközösségekről, kommunákról és nagycsaládokról, mint a kiscsalád „ellenmodelljeiről” szóló könyvben szakembereket szólaltat meg a házasság és család válságából kiútat kereső kísérletekről, s bemutat néhány kommunát. Az egyik szakember, Helmut Kentler annak megállapításával kezdi, hogy a közvélemény ambivalens a kommunákkal szemben. A sajttó (mármint az akkori, nyugati sajtó) ugyan sokat foglalkozik vele és sok az érdeklődő, de ugyanakkor támadásnak érzik szokásaikkal és meggyőződésükkel szemben. A hagyományos családot ugyanis nemcsak az alkotmány védi, hanem az a közfelfogás is, hogy a család a társadalom alapsejtje.

A közvélemény tisztelete azonban Kentler szerint nem bizonyítja a család pótolhatatlan értékét. A társadalom kétségkívül saját reprodukcióját biztosítja a családdal: A munkaerő újratermelését, az utódok nemzését és nevelését, a hatalmi viszonyok stabilizálását az utódok osztályhelyzet és nemek szerinti elhelyezésével. Főleg e harmadik funkció miatt bírálható a család intézménye, hiszen a család általában „tekintélyhez szokott alattvalókat nevel”, ami egy demokratikus társadalomban nem kívánatos. „A nő helyzete bizonyítja a család alkati képtelenségét arra, hogy egy demokratikus társadalom intézménye legyen.” (8. old.) A család alapelvei: A magán- és közélet szétválasztása; a nemi szerepkülönbségek és szigorú, nemi munkamegosztás; a gyermekek anyagi függése szüleiktől.

A lakóközösségek típusai: a) Családközösség vagy kiscsalád-csoport, amelyben a háztartás és gyermeknevelés közös, b) lakókollektiva, több házas vagy nem házas párral, c) kommuna, vagyis nem párokból álló, szoros, baráti csoport. Minden típuson belül többféle variáció lehetséges. „Az izolált párkapcsolat, amely a kiscsalád magját képezi, elkorcsosulásra hajlamos: a partnerek hasonulnak egymáshoz, az érzelmi és intellektuális feszültségek csökkennek, egyre nehezebb új élményeket találni vagy a változásokkal szembenézni – végül már alig van mondanivalójuk egymás számára. Ezzel szemben a csoportos élet mindig különböző karakterek együttléte, különböző képességek összegződése, a gondolatok és társas kapcsolatok megsokszorozódása. Az újdonságok izgalma, a „csoportdinamika” ugyan itt is csökkenhet, de a tagok változása, új tagok felvétele révén a csoport mindig regenerálódhat.

A lakóközösség legnagyobb előnye, hogy a háztartás és gyermeknevelés terhét több személy között lehet megosztani... A csoportban nincs „női-„ vagy „férfimunka”. A csoport szigorúan ügyel arra, hogy -- nemétől függetlenül – mindenki mindent megcsináljon...” (10. old.) Kentler mindenesetre hozzáteszi, hogy kezdetben nehéz a hagyományos nemi szerepeket félretenni. A csoportok a kölcsönös szimpátia alapján alakulnak ki, ám ez önmagában nem elég a tartós fennmaradáshoz. Közös célokat és szabályokat kell találni, különben a túlzott igények csalódáshoz vezetnek. Nehéz megfelelő nagy lakást illetve házat találni, s egyeztetni a véleményeket arról, hogy közös hálóterem, vagy külön hálószobák legyenek stb. Valószínű, hogy a kommunák rövidéletűsége és a nagy fluktuáció fő oka éppen a túlhajtott kollektivizmus.

Már Wilhelm Reich rámutatott, hogy a lakóközösségekben is ki kell elégíteni az intimitás és az egyedüllét szükségletét is. Épp a magánélet és a közösségi élet váltakozása adja a lakóközösség dinamikáját. Persze az a veszély is fennáll, hogy igazi közösség helyett „egymás mellett élés” alakul ki; ezért gondoskodni kell rendszeres összejövetelekről (pl. naponta egy közös étkezés, legalább hetenként közös megbeszélés stb.) Nem könnyű megtanulni a csoportos életformát, az alkalmazkodást. „A csoportos együttélés az önnevelés iskolája és a kapcsolatok tudatos alakításának begyakorlása.” (14. old.)

A közösség jó feltételeket biztosít a gyermeknevelő magatartás korrekciójára. A gyermek itt nincs sorsszerűen a szüleire utalva. Igy az Ödipusz-konfliktus enyhébb, a gyermekek korábban lesznek önállóak, könnyebben megtanulnak alkalmazkodni a közösséghez. A több vonatkoztatási személy nem hospitalizál, hanem csak demokratizál (feltéve, hogy a felnőtt csoporttagok nevelési elvei hasonlóak és korszerűek).

J. Feil: Család – alternativák nélkül? c. tanulmányában többek közt a következőket írja:

„Gyakran nehézségeket okoz a hagyományos nemi erkölcs normáinak túlhaladása. A tudat megváltoztatása nélkül nem lehet ezen a téren új elképzeléseket megvalósítani. A szexualitást és a gyengédséget nem szabad egymástól elszakítani, ezért kapcsolatukat a csoport is természetesnek tartja. Aligha lehet azonban a szexuális viselkedést meghatározott szabályokhoz kötni, hiszen minden csoport eldöntheti, mennyit engedélyezzen magának. Általánosságban elmondható, hogy a szexualitás fokozatosan integrálódik a csoportéletbe; a szabadosság pedig nem feltétlenül következik be. A szexualitás szabadabb kezelése különösen a gyermeknevelés szempontjából fontos, hogy a neurózisok kialakulása elkerülhető legyen .. A tartós párkapcsolatok számára kétségtelenül bizonyos rizikót jelent bekapcsolódni egy kommuna-kísérletbe, minthogy egy ilyen kapcsolat a csoportban könnyen a szexre redukálódik, vagy egészen megszűnik. Másrészt azonban az intenziv csoportélet erősítheti is a párkapcsolatokat azzal, hogy segíti a konfliktusok megoldását a kölcsönös szolidaritás és alkalmazkodás révén.” (32-33.old.)

Az eredetileg történész végzettségű, amerikai szociológusnő első, nagy érdeklődést kiváltó szexológiai felmérését 1976-ban publikálta, s ebben több mint 3000 nőtől begyüjtött adatokat közölt a női szexualitásról. E könyv magyar kiadása „A nők szexuális életéről” címmel 2000-ben jelent meg, a Magyar Könyvklub kiadásában. Minthogy így hazánkban bárki számára könnyen hozzáférhető, ezuttal inkább a fent jelzett, második Hite Reportot érdemes ismertetni, amely a férfiak szexuális élményeiről és attitűdjeiről szól.

Hite három szakaszban 119 ezer kérdőívet osztott szét 1975-78-ban, többféle kérdőív kipróbálása után. A negyedik kérdőív 11 részes volt és 168 kérdésből állt. Ezt részben magazinokban, részben postán küldözgette szét, különböző civil szervezeteknek, férfi kutatóknak stb. Összesen 7239 értékelhető válasz érkezett vissza, vagyis a kiküldött kérdőívek alig 6%-a (ami más adatgyüjtésekhez képest elég jónak mondható). A vizsgált minta így természetesen nem reprezentativ; viszont Hite szerint még sohasem volt szexológiai kutatás tárgya egy tökéletesen reprezentativ minta (Kinseyé sem volt az!); ettől még lehet tudományos értékű a kutatás. Hite módszere főleg két vonatkozásban tért el Kinseyétől: nem személyes interjúkkal, hanem névtelenül kitöltendő kérdőívekkel dolgozott; azonkívül nem annyira statisztikai adatokat közölt (ezek összesítése alig 50 oldalon, a könyv végén szerepel), hanem sokat idéz a válaszokból. Ezt az is lehetővé tette, hogy „esszé-jellegű” kérdései nyitott végűek voltak, így bővebb, megfogalmazott válaszokat igényeltek. Ennélfogva a válaszokat is inkább az iskolázottabb, 22-54 éves férfiaktól kapta (55%-ban egyetemi végzettségűektől vagy hallgatóktól).

A könyv 9 fejezetből áll. Az elsőben az iránt érdeklődik, mit jelent férfinek lenni a kérdezett számára, milyen a viszonya más férfiakhoz, vannak-e barátai; szokta-e a barátait megölelni (49—72% szokta) vagy megpuszilni (csak 12—36% szokta, legkevésbé a katonák). Arra a kérdésre, hogy kapott-e szüleitől szexuális felvilágosítást, 57% tagadólag válaszolt. Az első maszturbáció átlag 12 éves korban történt, az első komolyabb petting 12-13 éves korban, az első közösülés átlag 17-18 éves korban.

A második fejezet a nőkhöz való viszonyt firtatja: mit várnak a nőktől, mit csodálnak bennük stb. A válaszolók 41%-ának inkább férfi, 25%-ának inkább női barátai vannak, 31%-uk pedig mindkét nemmel barátkozik. A két vagy több éve házasok 72%-ának volt már külső szexuális kapcsolata. Ezek 78%-át nem tudta meg a feleség, 19%-uknál kitalálta.. A férfiak 28%-a vallotta magát monogámnak, nyitott házasságban pedig csak 3%-uk élt. Legtöbben bizonytalanok a nyitott házasság értékelésében; egyesek szerint előnyös, mások szerint hátrányos. Többnyire csak a férfinek volt külső kapcsolata, a nőnek csak ritkán. Egyesek kipróbálták, de hamar abbahagyták, mert nem sikerült. A házasságot a válaszolók 43%-a az otthonosság, a biztonság és a családi élet igénye miatt kedveli; a rendszeres szex miatt 27%, a szerelem miatt 10%. Hite itt a „házasság-portrékon” kívül példákat ismertet az elvált, vagy külön élő férfiakról, az agglegényekről és az illegálisan együtt élőkről.

A harmadik fejezetben a közösüléssel kapcsolatos beállítottságokról van szó. Kiderül, hogy 99%-uk szereti a közösülést, bár többségüknél előfordulnak időnkénti merevedési zavarok. 75%-uk azonban erekció nélkül is érzett már szexuális élvezetet. Túl korai orgazmus (és magömlés) 69-84%-uknál fordult elő 83%-uk szerint a közösülésnek legalább 4-5 percig kellene tartani. Kb. egyharmaduk felülhelyzetben szeret közösülni, de hasonló arányban nem részesítenek előnyben egy testhelyzetet. 70-80%-uk élvezi, ha egy nőt maszturbálni lát. 99%-uknak fontos a szex, de 65%-nál előfordul, hogy nincs kedve hozzá. A „szexuális forradalmat” 65%-uk pozitivan, 25%-uk negativan értékeli. A szexuális együttléteket 26-30% szereti irányítani; 48% szerint viszont ennek fele-fele arányban kell történnie. 78%-uk hajlandó elfogadni a közösülés helyett a szeretkezés egyéb formáit.

A negyedik fejezet a férfi szexualitás egyéb formáit tárgyalja. 90%-uk szereti és gyakorolja a maszturbációt, még akkor is, ha gyakran közösül.. 82%-uk kézi ingerlést alkalmaz, 15%-uk hason fekve csinálja. 60% magától jött rá, 34%-nak egy barátja mutatta meg. 78%-uk képes orgazmusát késleltetni a maszturbáció során. 36%-uknak már az első magömlés előtt is volt orgazmusa. Hasonló arányban képesek más személy jelenlétében is maszturbálni.. A fellációt 83-97%-uk kedveli, bár csak kb. 40%-uk tud ezáltal orgazmushoz jutni. A partner általi kézzel ingerlést 61-74%-uk kedveli, bár ez is ritkán jelent kielégülést. Az előjátékot 45-91% kedveli. 40% képes többszörös orgazmushoz jutni egy szeretkezés során. Az orgazmus elérése után 63.83%-uk kedveli a további intim együttlétet (utójátékot). Orgazmus nélküli szex 28-30%-nál soha, 52%-nál ritkán fordul elő. Az anális stimulációt a heteroszexuálisok 53%-a, a homoszexuálisok 76%-a kedveli.

Az ötödik fejezetben a férfiaknak a nőkről és a szexről alkotott véleményét ismerhetjük meg. A fő elégedetlenségük abból ered, hogy a nők nem elég gyakran kívánják a szexet, gyakran elutasítják a férfi közeledését, ők maguk pedig ritkán kezdeményeznek. Legtöbb férfi nem biztos abban, hogy a nő kielégült-e; azt hiszi, hogy a nőnek is az aktusban kell kielégülnie, s nem ismeri a csikló szerepét. 35%-uk akkor is élvezni tudja a szexet, ha a partnere nem elégül ki; ám további 43% már nem annyira. Kb. 50%-uk elfogadja, ha a nő kézzel segíti önmaga kielégülését; 35-43%-nál azonban ez sohasem fordult elő. 81-90%-uk kedveli partnere orális kielégítését (:kunnilingváció). , bár 59-76%-uk csak a partnere kedvéért csinálja.

A hatodik fejezet a nemi erőszakról, a prostituáltak és a pornográfia igénybevételéről tájékoztat. 14-39%-nál előfordult, hogy szívesen megerőszakolt volna egy nőt. Gyakran előfordultak megerőszakolási fantáziák is. A prostituáltak igénybevétele sem mondható ritkának. 36%-uk rendszeresen néz pornográf képeket vagy filmeket. 38%-uknak vegyes véleménye van ezekről, 40% inkább jónak találja, 22% rossznak.

A hetedik fejezet témája a homoszexualitás. 59%uk csak nőkkel kívánja a szexet, s csak 7% kívánná férfivel; 26% inkább maszturbálna, 6% pedig bármelyiket elfogadná. Sokan a férfiak közt is lehetségesnek tartják a szerelmet és a monogámiát. A fejezetben öt homoszexuális férfi beszámol életéről.

A nyolcadik fejezet az idősebb férfiak szexualitásáról szól. A 30-40 évesek 23-52%-a szerint a szexuális vágyak növekednek az életkorral; az idősebbek véleménye szerint azonban a vágyak csökkenése dominál. Hasonló az arány az élvezőkészség (orgazmuskészség) alakulásának megítélésében.

A kilencedik fejezet 30 férfi részletesebb vallomását mutatja be szexuális élményeikről. Befejezésül Hite hangsúlyozza, hogy főleg a férfiak érzelmeire volt kíváncsi. Nem akar normákat felállítani, vagy összehasonlítani az egyes társadalmi rétegek adatait, mert szerinte a különbségek egyéniek és nem csoportfüggők. Célja főleg az volt, hogy fórumot biztosítson a férfiaknak éppúgy, mint a nőknek. (könyve azóta több millió példányban és legalább 20 nyelven megjelent.)

„... az ókorban a pornográfia nem jelentett szociális problémát. Ámde nem azért, mert nem voltak obszcén ábrázolások – hiszen mindenütt ott voltak, a lakásokban és a köztereken --, hanem csak azért, mert senki sem ütközött meg rajtuk. Valójában már az is modern projekció, hogy egyáltalán obszcénnek nevezzük azokat. Akkoriban ugyanis egyáltalán nem tartották annak. Sokkal inkább saját, vidám életszemléletük érzékien élvezetes kifejeződését látták bennük, amik egyszer nevetségesek, máskor művésziek, egyszer vonzóak, máskor taszítóak, de mindig magától értetődő részei voltak a társas környezetnek.

A mi korunkból ugyan nem juthatunk vissza a „pogány ártatlanság” eme állapotába, amit valójában már meg sem érthetünk. Ám fogalmat alkothatunk az ilyen kulturtörténeti fordulatokról, ha a 20. század utolsó ötven évére visszapillantunk. [A példákból kiderül, hogy ] a pornográfiát sohasem lehet objektiven meghatározni, hanem csak szubjektiven, az adott kultúrától függően. Az olyan fogalmak, mint az „erkölcstelen”, „obszcén” és „pornográf – akár olvasmányokra, színdarabokra, rajzokra, festményekre vagy fényképekre, filmekre alkalmazzák azokat – szükségképpen szubjektivek és homályosak. Csak az biztos, hogy helytelenítést fejeznek ki, ami szexuálisan izgató hatásuknak szól. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy mindenki számára izgatóak. Igy például egyesek a templomokban és múzeumokban látott műalkotásokat is erkölcstelennek tartják, s bár kisebbségben vannak, felfogásukat mégis hivatalból érvényesítik. A művészettörténet sok ilyen esetet ismer, Michelangelo Utolsó ítélet-ének átfestésétől kezdve Giorgione Vénusz-át ábrázoló képeslapok lefoglalásáig és megsemmisítéséig a drezdai Galériáben...

Az „erkölcstelen” könyvek és képek tilalma csak az élet elpolgáriasodásával, a 18. és méginkább a 19. században következett be. Indoklásképpen a „szellemileg gyengék és erkölcsileg labilisok védelmére” hivatkoztak. Maguk a cenzorok természetesen mindig a legnagyobb nyugalommal szemügyre vették a legdurvább erkölcstelenségeket is, anélkül, hogy féltek volna erkölcsük megromlásától. Minthogy szellemileg és morálisan erősek voltak, a trágárság számukra nem jelentett veszélyt.. Ellenkezőleg, minél több ilyet láttak, annál nyilvánvalóbb lett erkölcsi fensőbbségük. Igy hamarosan ütött az erkölcs apostolainak órája, akik igazi keresztes hadjáratot hirdettek a „szenny” ellen. Közülük a legrosszabb az amerikai Anthony Comstock volt. Előterjesztésére a kongresszus 1873-ban törvényt hozott, amely az „obszcén anyagok” postai továbbítását büntetéssel sújtotta. Comstock ezt fanatikus buzgalommal kihasználta, főleg, hogy a fogamzásgátlással kapcsolatos minden felvilágosítást megakadályozzon... Hasonló kampányok azonban Európában is voltak.

Ma viszont lényegében arra korlátozódnak, hogy a gyermekeket és fiatalokat távol tartsák a kifejezetten erotikus ábrázolásoktól. Ez persze ma, az internet korában nem olyan könnyű, mint régen. Bár időközben speciális szűrőprogramokat dolgoztak ki, amelyek a szülőknek, iskoláknak és könyvtáraknak lehetővé teszik, hogy az internet szexuálisan kifogásolható tartalmait a fiatalok számára elérhetetlenné tegyék, ám egyik ilyen program sem képes megkülönböztetni a „pornográfiát” a legitim szexuális felvilágosítástól, s így válogatás nélkül leblokkolnak minden szexuális információt, azokat is, amelyeket tulajdonképpen minden nevelő igényelne.

A felnőttek viszont a nyugat-európai országokban magánhasználatra de facto semmilyen korlátozás alá nem esnek. (Kivéve a szexuális erőszakot és a gyermekpornográfiát.) Mindenesetre időről-időre jelentkeznek olyan törekvések, hogy a felnőttek jogát is korlátozzák a pornográfia fogyasztását illetően, ami azonban a gyors technikai haladás (videók, digitális kamerák, CD, internet) folytán egyre nehezebb. Másrészt hatalmas kereskedelmi érdekek igyekeznek a „szexfilmeket” a televizióban is nemzetközileg elérhetővé tenni. Az erről folytatott vitákban többnyire megkülönböztetik a „puha” és a „kemény” pornográfiát. „Keménynek” főleg az állatokkal vagy a gyermekekkel folytatott szexuális kapcsolat számít, no és az erőszak alkalmazása. (Határeset az egyetértésen alapuló szadomazochizmus.) Ilyesmi a széles publikum számára mindig tilos. De másféle különbségtétel is van: a „puha” filmekben a nemi szervek (főleg a férfiaké) nem láthatóak; a „kemény” filmekben azonban kiemelten szemlélhetőek. Ezzel a pragmatikus különbségtétellel a kereskedők akarva-akaratlan megerősítik, hogy a vulva és a pénisz láthatósága erkölcsileg különösen „veszélyes.”...

Az ilyen formális megkülönböztetések kissé önkényesek, minthogy alig törődnek a tartalommal. Ezért próbálkoznak egy igényesebb különbségtétellel is, éspedig a (rossz) „pornográf” és a (jó) „erotikus” filmek megkülönböztetésével. Ám a meghatározások szubjektivek maradnak: ami az egyik számára „erotikusnak” tűnik, az a másik számára „pornográf” – és megfordítva. Objektiv kritériumokat itt sem sikerült teremteni. ..

Általában a férfiak és a nők is különbözőképpen reagálnak a pornográfiára. Míg a férfiak könnyen reagálnak a vizuális ingerekre, a nők inkább az akusztikus és tapintásos ingerekre fogékonyak. Közülük sokan elítélik a nő „szextárgy” szerepét, s ebben az egész női nem megalázását látják. ... Nem véletlen, hogy a képi és film-pornográfiát csaknem kizárólag férfiak csinálják, férfiaknak. A női publikumot is megcélzó kiadónők és rendezőnők ritkák. Leginkább még nők által nőknek írt pornográf irodalom fordul elő, s ez néha viszonylag nagy női olvasótábort is elér. Mindenesetre feltűnő, milyen sikeresek lettek időközben a férfi „sztripperek” (sztriptiztáncosok). Ez a siker nyilván a női publikum ama vágyán alapul, hogy a férfiakat egyénileg és csoportosan is (pl. Chippendales) „szexobjektekké tegyék”...

Tény, hogy a technikai újítások újabb, szélesebb rétegekhez juttatták el a pornográfiát. Igy lett az újkori Európában a nemesség előjogából tömegszórakozás. Ez a fejlődés feltehetőleg az elektronikai forradalommal is folytatódni fog. Akár CD vagy internet, akár számítógépes design, vagy virtual reality, a pornográfiát forgalmazók minden új fejleményt kihasználnak, hogy piacukat kiszélesítsék. Ennek lehetősége ugyan nem végtelen, minthogy csak az emberek egy része fogékony erre, s a fogyasztás náluk is csak alkalmi jellegű, de a terjedés világszerte növekedni fog. Hiszen a nyugati világon kívüli népek számára még sok minden új és izgató. Az is előre látható, hogy létrejön egy tisztán elektronikus úton gyártott pornográfia, amely emberi szereplők helyett élethű műfigurákat alkalmaz, hogy az erotikus hajlamok sokféleségét mindig újabb trend és ízlés szerint szolgálja ki. Az emberi szereplők hiánya aztán sok jogi kérdést is újrafogalmaz és megváltoztatja az egész pornográfia-vitát.

Mindezek alapján hogyan értékeljük azt az időszakonként visszatérő kísérletet, hogy a pornográfiát be kell tiltani? Humánusabb és barátságosabb lesz-e életünk, ha fogyasztóit és termelőit megbüntetik? Vagy fordítva: jobb lenne-e a pornográfiát szabadon engedni a szociális béke érdekében? Nem csökkent-e a pornográfia-fogyasztás olyan feszültségeket, amelyek különben esetleg agresszióhoz vezetnének?

Az amerikai pszichológusnő az elsők közt figyelt fel az interneten elérhető pornográf oldalak és virtuális kapcsolati lehetőségek kétes hatásaira. Vizsgálódásai során megállapította, hogy a 20. század végén már legalább 200 ezer amerikai kereste és használta rendszeresen a „cybersex”-et, vagyis az internet révén elérhető szexuális élményeket.. Legtöbben azért keresik ezeket, mert unatkoznak; partnerük (ha van), szexuálisan érdektelenné, passzívvá vált, vagy a gyermekgondozás annyira leköti, hogy sem ideje, sem kedve nincs a szexre. A Lexikon der Erotik” (1996, Knaur) azt írja a cyberszexről, hogy annak lényege az elektronikusan irányított szexuális viselkedés, amely különböző formákban történhet. Ide tartoznak a klikkeléssel kiválasztható szexfilmek és egyéb pornográf anyagok, pl. peep-show-k, vagy az irányítható „computer-bébik” manipulálása stb.

Young könyvének címe arra utal, hogy egyre többen „belebonyolódnak az elektronikus világhálóba”, amely aztán időrabló hobbivá, sőt, szenvedélybetegséggé válhat. A szerző első közleményei nyomán rengeteg segítséget kérő levelet és telefonhívást kapott, ezért létrehozta az „Online Addikciók Központját”, amely mindenekelőtt az internetes szex-addikciókkal, a „digitális drogok” használóinak tudományos vizsgálatával és gyógykezelésével foglalkozik. Megállapította, hogy a virtuális szexet sokan vonzóbbnak találják, mint a tévézést, az olvasást vagy akár a sportot. Ezáltal ugyanis zavartalanul kifejezhetik, sőt, kielégíthetik addig titkolt, vagy elfojtott szexuális vágyaikat, hiányérzeteiket.

Erre ma már sokféle lehetőség kínálkozik az interneten. Nemcsak a legkülönbözőbb igények szerinti pornográf szövegeket, képeket és filmeket kereshetik meg néhány klikkeléssel, hanem a „csevegő szobákban” (chat rooms) gátlástalanul, de ugyanakkor a névtelenség homályában maradva, álnéven ismerkedhetnek, beszélgethetnek nekik tetsző partnerekkel, s -- a már említett telefonszexhez hasonlóan – szexuális élvezethez juttathatják egymást. Sőt, akár ezt elősegítő képeket is küldhetnek egymásnak. A virtuális szex „előnye”, hogy kényelmes, bármikor könnyen hozzáférhető, olcsó és biztonságos (amennyiben kizárja a fertőzés és a nem kívánt terhesség veszélyét). Bár az „online” ismeretségekből nem ritkán „offline”, azaz reális viszony is kialakul, s szerelemhez, házassághoz, vagy éppen házasságtöréshez vezethet.

Úgy tűnik, hamarosan az elektronikus világháló lesz a szexuális kapcsolatlétesítések és a „félrelépések” első számú terepe. Young szerint a cybersex használat addikcióként nemcsak az egyéneket, hanem közvetve a házasságokat és családokat is veszélyezteti. Hiszen a web-kamerák segítségével a „virtuális szeretők” a nyilvánosság kizárásával láthatják, hallhatják és befolyásolhatják egymás szexuális viselkedését, partnereiket pedig akár naponta váltogathatják. Young már „cyberszexuális forradalomról” beszél, az 1960-as évek „szexuális forradalmának” újabb hullámáról, amely csendesebb és kontrollálatlanabb, mint az előző, s egyelőre beláthatatlan hatással lesz egész szexuális kultúránkra.

(In: Gert Hekma (ed.): Past and Present of Radical Sexual Politics. 2004, Amsterdam)

A hatvanas évek „szexuális forradalma” nagy reményeket keltett a liberális és progressziv holland csoportokban. Olyan nemzet lévén, amelyet a 20. század kezdete óta ortodox protestáns vagy katolikus pártokból álló koaliciók irányítottak, az ország kifejezetten konzervativ szexuálpolitikát folytatott. S bár a keresztény pártok sikeresen őrizték hatalmi poziciójukat az 1990-es évek elejéig, ellenállásuk a liberálisabb szexuálpolitikával szemben elvesztette erejét, a 60-as évek óta, amikor mindkét vallás vezető körei támogatni kezdték a szexuális forradalom bizonyos céljait (Oosterhuis 1999).

A hollandok sajátos helyzetben voltak a szexualitással kapcsolatos törvényeket illetően. Eltérően az anglikán Angliától, a lutheránus Németországtól és Skandináviától, a kálvinista Hollandia Franciaországot és a felvilágosodást követve már a 19. század első felében büntetlenné tette a nem reproduktiv és házasságtól független szexet. A franciák 1810-1813-ban elfoglalták Hollandiát s ekkor bevezették saját polgári és büntető törvényeiket. A hollandok Napoleon veresége után is megőrizték ezeket a francia törvényeket, s liberális szellemüket még akkor is követték, amikor a francia törvényeket 1886-ban a saját, új törvényeikkel váltották fel. A francia büntetőjog csak a prostitúciót és a nyilvános helyen történő szexet tiltotta. Nem volt kijelölt „beleegyezési életkor”, de a bíróságok 12 éves kor alatt a szexet megerőszakolásként értékelték. A napoleoni törvények bevezetése 1811-ben hatalmas változást jelentett: a korábban bűnnek és törvénysértőnek tartott viselkedések nem voltak tovább büntethetők. (Hekma 1987)

A francia forradalom által biztosított szexuális szabadságot számos politikus támadta ugyan, de alapjában nem tudta megváltoztatni. Mindazonáltal a holland legális liberalizmus ellenére a nemi kapcsolatok továbbra is rejtettek és ellenőrzöttek maradtak. A társas élet szigorúan heteroszexuális és a férfiak által dominált maradt. A férfiak számára megengedett szabadság volt, hogy látogathatták a prostituáltakat. A prostitúció törvényesítése és orvosi kontrollja viszont Angliához hasonlóan a szexuális liberalizmus elleni támadások fő célja volt a 19. század vége felé. Keresztények, szocialisták és feministák egyesült erővel küzdöttek a munkásnőkkel folytatott visszaélések és a férfi privilégiumok ellen. Ennek eredményeként sok városban betiltották a bordélyokat. A prostitúció elleni harc győzelme után az említett szervezetek figyelmüket a nőkereskedelemre, a pornográfiára és az abortuszra, a homoszexualitásra és a gyermekekkel folytatott visszaélésekre fordították.

Amikor 1886-ban életbe lépett a holland büntető törvénykönyv, a „beleegyezés” életkorát 12-ről 16 évre emelték, s a nyilvános szemérmetlenkedés körét kiterjesztették olyan helyzetekre is, amikor az csak véletlenül derült ki. A „tilos pornográfia” meghatározása csak bizonyos képek és pamfletek eladására terjedt ki, a könyvekre nem. A 19. század végén a megerősödő keresztény pártok ráerőltették „felsőbbrendű” nemi erkölcsüket a korábban irányító liberálisokra. Az ortodox pártoknak 1911-ben sikerült olyan törvényeket bevezetni, amelyek korlátozták a hozzáférést a fogamzásgátláshoz, a művi abortuszhoz, a pornográfiához és prostitúcióhoz; a homoszexuális kapcsolatokat pedig csak 21 éves kor felett tartották elfogadhatónak (önkéntes alapon), a beosztottakkal folytatott nemi kapcsolatot pedig büntetendőnek ítélték. Ám a szigorodó törvények nem kérdőjelezték meg a felnőttek intimkapcsolatainak szabadságát, sem hetero-, sem homoszexuális viszonylatban (Hekma 1987). A kálvinista Hollandia nem tért vissza a más, protestáns országokban bevezetett, minden homoszexuális kapcsolatot büntető törvényekhez. A keresztény országok csoportjában szinte csak Hollandiának voltak viszonylag liberális törvényei a szexualitásról (Ausztria kivételével).

A törvények változása 1911-ben megnehezítette az erkölcstelenség ellen küzdő szervezetek munkáját, ugyanakkor a szexuális jogokért küzdő szervezetek esélyt kaptak a fejlődésre. A Neo-Malthuziánus Liga (NML) 1886 óta működött a születésszabályozás érdekében. A német Wissenschaftlich-humanitäre Komitee (NWHK) holland ágával együtt, amely a homoszexuálisok egyenlő jogaiért küzdött, e kettő lett a liberalizmus fő szervezete. A keresztény pártok túlsúlya miatt azonban a szexuális reform erői kevés befolyással rendelkeztek. A szexuális forradalom előtti időszakban a törvények kissé szigorodtak, s a katolikus párt 1951-ben újra javasolta minden homoszexuális kapcsolat törvényen kívül helyezését. Az 1940 és 1945 közötti náci megszállás idején ez már be is következett. A szexuális bűnözés elleni harcban már az 1930-as évek óta törvényesen alkalmazták a kasztrációt, de a legtöbb ilyen műtét a jogi szankciók igénybe vétele nélkül történt, a családok, az orvosok és papok kérésére.

A keresztény pártok által 1911-ben bevezetett, szigorúbb szexuális törvényeket az 1950-es években még szigorúbban alkalmazták. Az elnyomás erősödése azonban a szexuálpolitika kritikáját is erősítette. A nemi életben egyre többen éppen azt tették, amit az egyházak és a törvények tiltottak. A bekövetkező szexuális forradalom fontos motíválója volt azoknak a papoknak és orvosoknak az attitüdje, akik kezdték elfogadni a nemi élet humanista perspektiváját. Ők elítélték a mult szigorú erkölcsét, s megértést igényeltek a házasságkötés előtti és házasságon kívüli szex, valamint a válás és a homoszexualitás ügyében. Egy másik magyarázat, hogy a hollandok a 60-as években „zöldebbek” voltak. Egy késői demográfiás átmenet következtében a háború után született sok gyerek a 60-as években vált felnőtté, s ők felfogták koruk jelzéseit. A popzene, az egyetemisták mozgalmai, a feminizmus második hulláma, a demokrácia követelése, az erotika explóziója a művészetekben és az obszcenitás elleni törvények gyors megszüntetése – mindez hozzájárult a szexuális „forradalom” őrületéhez és sikeréhez (Schnabel 1990).

Ehhez hozzáfűzném, hogy Hollandia kivételezett helyzetben volt, mert már viszonylag liberális szex-törvényei voltak az angolszász és a németnyelvű országokhoz képest, és nem nyomorodott el a latin országok fojtogató és kontrolláló család-rendszerétől. A fejlett individualizmus és az elnyomó családok viszonylagos hiánya feltétlenül hozzájárult a szexuális forradalom sikeréhez Hollandiában. A hatvanas évek robbanása sokkal messzebb menő következményekkel járt Hollandiában, mint a környező országokban. Az ország konzervativ hátvédből progressziv avantgardá vált szexuális ügyekben. Amszterdam turista célponttá vált a művi abortuszt igénylő nők és a piros lámpás negyedet kereső hetero- és homoszexuális férfiak számára. A vallási tolerancia nyomán Hollandia 1970 után az erotikus tolerancia országa lett.

A holland népesség a szexuális reform-mozgalom hatására szemléletet váltott. A szexuális forradalom céljait 1967-ben Mary Zeldenrust-Noordanus, a Szexuális Reform Holland Társaságának elnöke fogalmazta meg. Tanulmányában az alábbi célokat tűzte ki 2000-re: a homoszexualitás, a pornográfia, a prostitúció és az abortusz dekriminalizálása, a válás és a nyilt homoszexualitás legalizálása. A Homofilek Integrációjának Társasága (mint az NWHK utóda) hasonló célokat kezdett támogatni. Ezek a szervezetek olyan, radikálisabb célokat is ajánlottak, mint a házasság eltörlése stb. Az akkori idők szellemében Zeldenrust-Noordanus megállapította, hogy „homoszexualitás nem létezik”, vagyis nincs külön homo- vagy heteroszexuális identitás. Mindkét szervezet támogatta az erotikus diverzitást, beleértve a pedofiliát, a szadomazochizmust és az exhibicionizmust is. A heteroszexuális kapcsolatokat és a házasságot támadták, lévén azok elnyomóak, különösen a nők számára. Bár Zeldenrust-Noordanus követeléseit egy távoli jövő víziójának tartotta, azokat valójában a legtöbb holland elfogadta. Az NWSH által javasolt törvény-módosítások a prostitúció legalizálásával már 2000-ben megvalósultak, de a legtöbb igény már az 1970-es években valóra vált, amikor a hollandok tolerálni kezdték pl. az addig tiltott könnyű drogokat.

Egyes konzervativ kommentátorok a nyiltan erotikus megnyilvánulások tömegessé válásától tartottak, ha a szexuális forradalom céljai megvalósulnak. Ez a populáris médiában be is következett. A hollandok nemi életét azonban nem nagyon befolyásolta a szexuális forradalom. Nemi életüket a hollandok néhány partnerre korlátozták és továbbra is hittek a monogámiában. A szerelmet a szexuális élvezet előfeltételének tartották. Az ágyban többnyire nem mentek túl a közösülésen, legfeljebb az orális szexig (ám ritkán az anális élvezetekig). Csökkent azok száma, akik prostituáltakkal vagy homoszexuálisokkal igényeltek kapcsolatot. A média szexualizálásával a hollandok fő szexuális tevékenysége valószínűleg a maszturbáció lett. A múltban a szigorú erkölcsök és a laza gyakorlat közötti diszkrepancia most átalakult a média által mutatott és a tényleges nemi élet közötti diszkrepanciává, a toleráns attitűdök és a többnyire titkolt vágyak közötti diszkrepanciává. Bár nincsenek a szenvedélyes élvezeteket tabuvá tenni akaró, erős antiszexuális mozgalmak, mégis csupán igen kevés holland próbálkozik az újabban megismert lehetőségekkel.

A szexuális radikalizmus hiánya, vagy a meglevő erotikus korlátok megszűntetésének hiányzó igénye több tényezőnek köszönhető Hollandiában, s ezek egy része máshol is létezik. Ezek szerintem a következők:

Az első, hogy Hollandiában már megtörténtek a progressziv törvény-módosítások. A szexuális reformok, a feminizmus, a melegek és leszbikusok emancipációja a hatvanas évek óta elhitették a hollandokkal, hogy ők már elérték az erotikus kultúra lehetőségeinek maximumát. A büntető és polgári jog terén meglevő diszkriminációkat 1993-ban eltörölte az egyenlő jogok törvénye és az azonos neműek házasságát lehetővé tevő 2001-es törvény. A hollandok joggal lehettek büszkék ezekre az eredményekre. Ám, ha figyelembe vesszük a tényleges helyzetet, s emlékszünk azokra az igényekre (Zeldenrust nyomán), hogy a homo- és heteroszexualitás megkülönböztetésének el kell tűnnie, s az erotikus variációknak éppoly elfogadottá kell válnia, mint a heteroszexualitásnak, akkor nyilvánvaló, hogy ezek teljesülésétől még messze vagyunk. A konkrét és gyakorlati célok eltűnésével a szexuális radikalizmus helyzete nagyon megnehezült. A radikális szervezetek taglétszáma erősen csökkent és politikai súlyukat is elvesztették. A melegek felvonulásai már nem vonzanak százezreket, mint más nyugati országokban. ..

A második tényező a média szexualizálásával kapcsolatos. Ez a hollandokat tévesen ábrázolja boldogoknak és erotikus vágyaikat szabadon kiélőknek. Holott rendkívül nagy a különbség a médiában ábrázolt szabadosság és a mindennapok konkrét helyzetei között. A közönség reagálása nagyon ambivalens. A legtöbb holland szerint a médiának vissza kellene fogni a szexuális képzeletet.

Harmadik tényező, hogy a szexuális forradalom nagyon is városi jelenség volt, egy progressziv kisebbség terméke. Céljait nem osztotta a külvárosi és vidéki népesség többsége. Ők tiltakoztak a szomszédságukban észlelt utcai prostitúció és meleg randevúzás ellen. A 60-as és 70-es években csendes többséget alkottak, a 90-es években pedig egyre hangosabbá váltak.

Negyedik tényező a szexuális ideológia, amely nem változott lényegesen az utóbbi évtizedekben. A szexualitás továbbra is „természetes”, férfias magánügy maradt, s kapcsolata a szerelemmel még erősebbé vált. A régebben általánosan elfogadott, szerződésszerű házasságokkal szemben a szerelem vált a házasság és a szex legfőbb alapjává. Ez az ideológia a szexuális forradalmat jelentéktelen változásokkal élte túl. A férfiak és nők közötti szociális és erotikus egyenlőség hiánya a nemi élet általános stagnálásához vezetett. A gyermekek „ártatlanságának” romantikus ideája megerősödött, holott egy szexualizált társadalomban a gyermekeknek szükségük lenne szexuális nevelésre. 2002-ben a holland parlament csaknem egyhangúlag hozott határozatával 12-ről 16 éves korra emelte a nemi élet jogának határát, holott az akceleráció folytán a gyermekek nemi érése és szexuális igényei egyre korábban kezdődnek. A holland társadalom keveset tesz a szexuális kultúra fejlődéséért, a szexuális kapcsolatok sokszínűségéért. A szexuális reformmozgalomnak tehát még sok eléretlen célja és teendője maradt.

Az amerikai szerzőnő, a nők szexuális emancipációjának radikális képviselője ebben a könyvében is – mint a már magyarul is megjelent „Női szexuális ábrándok” (1990) címűben -- a „valóság tükrében” igyekszik bemutatni az amerikai nők újabb nemzedékének szexuális fantáziáit. Azért a valóság tükrében, mert a könyv eredeti kiadása előtt, az 1980-as években interjúk és hirdetések révén igen sok, fiatal amerikai nőt rávett szexuális fantáziáinak közlésére, s ezeket sajátosságaik szerint csoportosítva, három hatalmas fejezetben (több mint 500 oldalon át), minden kontroll és szűrés nélkül ismerteti. A könyv közel 90%-át tehát tömény pornográfiának lehet tekinteni, bár egyáltalán nem egysíkú, és jelentősen eltér a pornoipar megszokott, férfiakat kiszolgáló termékeitől. Ez ugyanis tipikusan női pornográfia.

Nagyon jellemzőek a csapongó női fantáziákat bemutató fejezetek címei. Az első a „hódító, esetenként szadisztikus, szexuálisan irányító típusú” nők ábrándozásait, a második a leszbikus „Nők egymás közt” elképzelt játékait, a harmadik pedig a „telhetetlen nők” szinte kielégíthetetlen, extrém vágyálmait ismerteti. Ezek között persze jónéhány kóros, abnormális, patologikus fantázia is található. (Pl. az utolsó, leírt fantázia címe: „Egy nő, aki pedofil, perverz férfi”.)

Persze, ezek csak fantáziák, s legtöbbjüket nyilván a „tulajdonosaik” sem akarják megvalósítani, inkább csak a ráhangolódás elősegítésére használják. Mivel nagyon egyéniek, hatásuk is igen különböző az olvasóra. Csak feltételezni lehet, hogy sokan találnak köztük néhányat, amely megtermékenyítőleg hat és gazdagítja a saját szexuális fantáziavilágot.

Friday azt írja ezekről a fantáziákról, hogy híven tükrözik a nők életében bekövetkezett változásokat. S ezt összefüggésbe hozza a 60—70-es években „hirtelen beköszöntött korlátok nélküliséggel”, a szexuális szabadság, sőt, „szexuális forradalom” megkezdődésével (vagy megtörténtével). Az akkori, fiatal nőnemzedék szexuális fantáziáinak már az az igény volt a fő mozgató rúgója, hogy „a nő legyen a szex kezdeményezője és irányítója”. Tehát a szexben hatalmi poziciót vindikál a nőknek, s képesnek tartja őket a szex és a szerelem szétválasztására, a pusztán érzéki, orgazmusokat igénylő kapcsolatokra..

Ám itt jön mindjárt a probléma: a férfiak nem akarnak lemondani eddigi (félig már elvesztett) hatalmukról, „nem hajlandók föladni a misszionárius pózt” és mindazt az eszmei tartalmat, amit ez a póz szimbolizál. Friday szerint ebből a patthelyzetből fakadnak a nemek közötti sértődöttségek és konfliktusok. Ma még sok nő hajlamos a meghátrálásra, mert az utóbbi évtized elbizonytalanította. Az AIDS-fenyegetés és más tényezők következtében a szexuális forradalom megtorpant, a nőmozgalom hullámvölgybe került. Szerencsére Friday ismeri és megmutatja a kiútat: „Ha már egyszer a nők belekezdtek ebbe a szexuális forradalomba, az ő felelősségük, hogy fejezzék is be.” (76.old.) Nyiltan és egyértelműen közöljék szexuális igényeiket a férfiakkal, s fejlesszék magukat olyan tökéletessé, hogy a „férfiúi felsőbbrendűség” tévképzete semmivé foszoljon, s így ők is „igazán boldogító szexuális életet” élhessenek a csodálatos nőkkel.

Igy fest a boldogító nőuralom Nancy Friday-féle utopiája, amit szerinte a nők közös erővel, összefogással elérhetnek. Más kérdés azonban, hogy mennyi a realitása ennek az utopikus elképzelésnek. A kiindulópont a szexuális forradalom koncepciója, amit Friday elég sajátságosan értelmez, amennyiben a korlátlan érzékiségre, erotikára (mondhatnám: az orgazmus hajszolására) szűkíti le. Holott a szexuális forradalom lényege a nemek viszonyának társadalmi méretű átalakulása, aminek az erotika csak az egyik – s nem is a legfontosabb – vetülete. A nemek erőviszonya, hatalom-megosztása ugyan a szexuális viselkedésben is tükröződik, de ez csak egy részterület, aminek rendezése a nemek általános erőviszonyától, írott és iratlan szerződéses viszonyától függ. Egy részterület rendezésének erőltetése (méghozzá az eddigi hatalmi viszonyok visszájára fordításával) szűklátókörűségnek tűnik.

Bár Friday szerint a nők minden más területen lényegében kiharcolták már az egyenrangúságot, ez még amerikai viszonylatban is túlzásnak tűnik, nemhogy magyar viszonylatban. Az a tény, hogy az amerikai feministák közül többen ( N. Friday mellett például Patricia H. Taylor is, aki érdekes könyvet írt a nemek „ellentétének” feloldásáról) a férfiuralmat nőuralommal akarják felváltani, azt mutatja, hogy ezek a feministák csökkentértékűségi komplexusukat túlkompenzálják, vagyis „átesnek a ló túlsó oldalára”: alárendelődés helyett dominálni akarnak.

Megkérdőjelezhető az is, hogy valóban a nők kezdték-e el a szexuális forradalmat. A jó egy évszázada indult nőmozgalom ugyanis nem forradalmi célokkal indult, hanem csupán bizonyos reformokat próbált elérni. A szexuális forradalom koncepciója elsősorban egy férfi, Wilhelm Reich nevéhez fűződik, aki a múlt század húszas éveiben hirdette meg a „szexpol” (szexuálpolitikai) mozgalmat, s több könyvében fejtette ki a szexuális forradalom szükségességét. A szexuális reformokat meghirdetők között is jócskán találunk férfi szexológusokat, már a 20. század kezdetén. De egyébként is nyilvánvaló, hogy a szexuális forradalom legalább annyira érinti és érdekli a férfiakat, mint a nőket (még akkor is, ha ezt sok férfi nem képes felfogni – bár ugyanez sok nőről is elmondható).

Nancy Friday azzal vádolja a közép- és idősebb nemzedéket, hogy „a szexuális forradalom lángját hagyták kialudni”.(15.old.) Máshol viszont úgy ír erről a forradalomról, mint ami már megtörtént a 60-as és 70-es években. Egyébként a magyar köztudatban is inkább ez utóbbi terjedt el, holott az előző áll közelebb a valósághoz. Ami az említett időszakban történt, az -- a tablettás fogamzásgátlás megjelenését követően – inkább „szexhullámnak” és szexuális liberalizálódásnak nevezhető, de semmiképpen sem jelenti a nemek viszonyának társadalmi méretű, vagyis forradalmi átalakulását.

A HIV-járvány és a konzervativ irányzatok megerősödésének hatására a szexuális forradalomnak nevezett társadalmi változások valóban meglassúbbodtak, némileg háttérbe szorultak (amit mutat például az intézményes szexuális neveléssel szembeni erős ellenállás), de azért nem szűntek meg. Forradalom helyett különben is inkább csak reform-folyamatokról lehet szó, amelyek több évtized alatt bontakoznak ki, hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben.

Friday könyvének első részében „Jelentés az erotikus benső világról” címmel hiányolja a nők „szexuális elszántságát”, de magasra értékeli szexuális fantáziáikat, amelyek ma már nem annyira a bűntudat-elhárítás eszközei, mint inkább a harag és a felülkerekedési vágy megnyilvánulásai. Az erotikus ábrándozásokat „szexuális lelkületünk lenyomatainak” tartja. Valójában persze ezek az egész személyiség „lenyomatai” és jellemzői. Friday hangsúlyozza, hogy könyve nem tudományos értekezés. De azért az összegyüjtött fantáziák alapján a nőket három típusba sorolja: „irányító nők” (ők a dominánsok), a „nők -- nőkkel” (vagyis leszbikusok) és a „szexuálisan telhetetlen nők” (vagyis a „nimfománok”).

Nyilvánvaló, hogy ez a tipizálás nem általában a nőkre érvényes, hanem legfeljebb a fantáziáikat megosztók szűk csoportjára. Ezt maga Friday is bevallja: „Mi – a közreműködők és jómagam – valószínűleg egy különleges rétegét alkotjuk a népességnek” – írja. (20.old.) Lehet, hogy nem túlzás ezt a réteget „szex-mániásoknak” hívni. Pszichológiai szempontból ez akár személyiségzavarnak is tűnhet.

Friday azonban csak olyan pszichológusokkal-pszichiáterekkel találkozott, akik szerint törekvése azért zsákutca, mert a nőknek nincsenek szexuális fantáziáik. Ami persze alaptalan, hiszen a fantáziálás képessége független az egyének nemétől, s ez a szexuális fantáziákra is érvényes. Sok múlik természetesen a motíváción és a gyakorláson, amit szocio-kulturális tényezők erősen befolyásolnak. Az utóbbi évtizedek szexhulláma (pornoképek, szex-reklámok stb.) valószínűleg serkentőleg hat a szexuális fantáziálásra – bár a telítődés hatásával is számolni kell. De abban is van igazság, amit Friday ír, hogy ti. ideje felszabadítani „a nők szexuális fantáziáit az elfojtás súlya alól.” (22.old.)

A magam részéről maximálisan egyetértek azzal, hogy a nők is legyenek pszichoszexuálisan érettek, s rendelkezzenek egyéni erotikus memóriával és fantáziával. Ebben segíthet Friday könyve is, bár ehhez jobban megválogatott, feleannyi fantázia bemutatása is elég lett volna. Számomra a könyv első 80—90 „bevezető” oldala többet ért, mint a többi 500 oldal. De mindenképpen tanulságos az egész könyv. S e tanulságokat érdemes lenne széles körben megvitatni.

Úgy tűnik, a család szociális jelentősége egyre csökken. Ahogyan S. Keller: Does the Family Have a Future? (1973, Warner) című könyvében írta: még intakt családokban születtünk, de már nem mindenki akar családot alapítani. A multban az egyént legnagyobbrészt a család segítette céljainak elérésében. Ma már fontosabbak az olyan, családon kívüli területek, mint az üzlet, a politika, a tudomány és a művészetek. A férfiak egyre kevésbé akarnak gazdasági és szociális felelősséget vállalni önmaguk mellett még 2-3 családtagért. A nők számára a háztartás túl szűknek tűnhet ambicióik és hatalomigényük kielégítésére.

Mégsem indokolt annak feltételezése, hogy a házasság és család rendszerét valami egészen más váltja fel. Elkerülhetetlen viszont a hagyományos házasság és család jelentős változása. Ma már senki sem sajnálja vagy nézi le azokat, akik nem házasodtak meg. A monogám házasságot egyesek, mint kizárólagos tulajdonlást, a feszültségek és a féltékenység forrását már az igazi barátság akadályának látják. A múltban feltételezték, hogy a házasság a szerelmen alapul és ez biztosítja fennmaradását. Ám a házasság intézménye többnyire nem a szerelmen, az érzelmeken és az egyéni összeillésen alapult, hanem inkább a gazdasági szükségszerűségen. Ebből gyakran keletkeztek problémák, mert a házasság sok egyéni igényt nem elégített ki. Whitehurst (1972) szerint a régebbi, konvencionálisabb szabályok és a szociális kontroll hiányában a házasság egyre problematikusabb lesz. A házasságkötések száma az 1960-as évek óta folyamatosan csökken. Ezzel párhuzamosan növekszik az egyedül élők (singles) és az illegálisan hosszabb-rövidebb ideig együttélő párok száma. Egyre többen érdeklődnek a meghatározott időre, pl. öt évre köthető házasságok iránt. Emellett úgy tűnik, hogy a házastársak érzelmileg és szexuálisan egyre engedékenyebbek lesznek.

De nemcsak a házasságkötés, hanem a gyermekvállalás is sokat vesztett korábbi jelentőségéből. Egy olyan házasság pedig, amely gyermekek hiányában nem válik családdá, már alig igényel szociális gondoskodást vagy felügyeletet. J. Bernard (1972) szerint viszont a gyermek nélküli házasságok egyre individuálisabbá és sok házaspár számára intimebbé és kielégítőbbé válnak. A gyermekvállalás csökkenését egyébként a világ túlnépesedésének veszélye is indokolja (bár nem a fejlett, nyugati országokban). Előfordulhat (ahogy pl. Kínában történt), hogy egy nőnek nem szabad két gyermeknél többet szűlnie. Egyre több nő pedig azért késlelteti a gyermekvállalást, mert ez nehezen egyeztethető össze a nő karrier-ambicióival.

Végeredményben tehát megállapítható, hogy 1. a hagyományos házasságmodell mellett egyre több, ettől eltérő modell fog megjelenni. 2. A házastársak egyre kevésbé fogják igényelni a kizárólagosságot. 3. A szexuális élmények sokkal változatosabbak lesznek mind a házasságon belül, mind azon kívül. 4. A nemi szerep különbségei változnak és kevésbé lesznek jelentősek, vagyis bárki lehet „férfias” vagy „nőies”. 5. A felnőttek életében csökken a házasság szerepe; helyette többféle, időleges kapcsolatuk lesz. S végül 6. csak akkor vállalnak gyermeket és annyit, amennyit tényleg akarnak; a házasság tehát függetlenedik a szülői szereptől.

A szexuálpolitika történetéről

Szexuális jogaink chartája

A nemi kapcsolatok jogi szabályozása

A szexuális kultúra terjesztése

A nemek erőviszonyának rendezése

Esélyegyenlőség és szexuálpolitika