Dokumentáció

 

              1.  Earle, R.- G. Crow:  Lonely All the Time

                 (In: Buda B.: Mentálhigiéné. 1994, Animula)

 

A  kötet... a mai amerikai pszichiátria  jellegzetes terméke. A nagyközönségnek szól, lényegében előkészítés arra, hogy az olvasók ismerjék fel magukon egy új nosológiai egység jeleit, tudják, mit kell tenniük, hova kell fordulniuk. Az új egység a  „sex  addiction”,  amibe minden olyan szexuális viselkedésforma beletartozik, amit az egyén negativnak, tünetinek értékel, amihez azonban kényszeresen és obszessziv módon ragaszkodik, amit ismételten csinál, miközben számára ez a magatartási megnyilvánulás  hátrányos, veszélyes.  A szerzők áldozat nélküli és áldozatra irányuló  szexuális addikciókat különítenek el;  a pornográf anyagok obszessziv használata vagy a kényszeres maszturbáció  pl. „victimless”  forma, míg az exhibicionizmus, vagy a kényszeres szexuális erőszak  áldozatokat is involvál, tehát kriminológiai eset is.

A  szerzők leírják az ide tartozó, különböző viselkedésformákat, amelyek között megtalálható a szexuálisan izgaló telefonszolgálatok kényszeres igénybevételétől az obszcén  telefonhívási kényszerig  vagy a kényszeres házasságtörésig mindenféle viselkedésforma. Mindenütt eseteket közölnek, rámutatnak, hogy általában traumatizált, személyiségfejlődésben arretzált, kiürült, depressziv dinamikájú  személyiségekről van szó, akik számára  a  jellemző szexuális kielégülési forma egyfajta drog, amivel frusztrált szükségleteiket pótolják. Különösen élénken ábrázolják az esetleírások e magatartásformák egzisztenciális és szociális ártalmait. Minden esetben megtalálják a szerzők az önértékelés zavarát, a jellegzetes kognitiv mechanizmusokat, amelyek negativ  „self-talk”-ban  nyilvánulnak meg. (A szerzők e szerencsés, metaforikus kifejezéssel írják le a jellegzetes önminősítési folyamatokat.)

Érdekes az ún.  ko-dependenciák  leírása:  ezek az állapotok nem egyszerűen a személyiség betegségei;  ezek a személyközi környezetben és az intim kapcsolatokban jönnek létre, egyrészt a szülők hideg és traumatizáló viszonyulása,  rendszerint a látszatot favorizáló, álpuritán nevelése, majd pedig a patológiás személyiségszerkezetnek megfelelően választott partner és a vele folytatott, kollúziv kapcsolat  talaján jelenik meg a tünet, amit azután a partner viselkedése súlyosbít, fenntart, néáha fázisosan „triggerel”  is,  vagyis bizonyos feszültségek, krízisek keltésén át kivált. A partner közben szenved és a kodependencián át  maga is résztvesz az addiktiv, obszessziv-kompulziv folyamatban.

A  terápia a  szenvedélybeteg számára  komplex, főleg csoportterápiából, majd az AA csoportokhoz hasonlóan (ugyancsak annak  12  alapelve nyomán)  működtetett önsegítő csoportok igénybe vételéből áll. Van azonban egy akut pszichoterápiás szakasza, amelyben a szerzők a dinamikus és kognitiv pszichoterápia egyfajta  fokális módszerét használják, és emellett itt a fő hatásmód a pár- és családterápia.  Ebben történik a kodependens fél kezelése is, akivel külön is foglalkoznak.  A szerzők vállalják a kodependens  emberek önálló kezelését is, ha a  partner nem vállalkozik az együttműködésre.  A terápiás részek a könyv legjobb fejezetei. Nagyon sok jó gondolat, megragadó ajánlás található itt...

Az egész kötetből a terapeuták igen szimpatikus képpel kerülnek ki:  humánusak, gondosak, törődők, módszereikben innovativak, stílusuk érzelemteli, de a humort sem nélkülözik.  A könyv tehát kitűnő  „self-help manuel”... amely alkalmas arra, hogy fellendítse a praxist, hiszen a szexualitással kapcsolatban nagyon sok  tüneti önminősítés illetve problematikus viselkedésforma létezik.  A szerzők még az egy-egy személyhez, mint szerelmi tárgyhoz való ragaszkodást is ide sorolják, így a „love sickness” súlyos esetei is e rendszerbe illőnek tűnnek.

Kétségtelen, hogy a terápiás gyakorlatban találkozunk ilyen esetekkel, és valószínű, hogy az addikciók illetve a kodependencia modelljében az esetek egy része jól gyógyítható illetve kezelhető  (míg ezek az esetek a hagyományos pszichoterápiából kicsúsznak, az obligát antidepresszáns kezelés pedig...,eredménytelen). Ugyanakkor kissé riasztó, hogy az ilyen betegségtani kategóriák hogyan „áramvonalasítják”  az ilyen eseteket, és egyben hogyan járulnak hozzá az emberi problémák medikalizációjához...

Ezzel együtt a könyvet nálunk minden pszichiáternek és klinikai pszichológusnak el kellene olvasni..., hogy példát lásson, hogyan kell a művelt köztudattal párbeszédre lépni, de kissé a terápiás viszonyulás  rugalmasságát, a pszichoterápiás módszerek jó eklekticizmusát is tanulmányozandó.

 

          2.   Haeberle, E.J.:  A  szexuáldiagnosztikai  interjú

                    (In:  Alapismeretek a  szexuálterápiáról. 2004, Animula & M.k.Al.)

 

A  szexuális problémák megoldásához a terapeutának pontosan tudnia kell, hogy mik ezek a problémák.  Általában nem elég a pácienseket kérni, hogy nevezzék vagy határozzák meg a problémáikat.  Sok nő és férfi nem ismeri, nem érti testének működését, félreérti és eltorzítja tüneteit, vagy irreális elvárásai vannak.  Ezért – kivéve, ha a probléma felvilágosítással vagy néhány egyszerű tanáccsal könnyen megoldható – szükség van részletes diagnózisra A diagnosztizálás rendszerint két lépésben történik:  1. Testi vizsgálattal és  2.  részletes interjúval  (szexuális anamnézis)...  Az orvosok hajlamosak  túlbecsülni a tisztán organikus okokat, a pszichoterapeuták viszont a pszichoszociális okokat becsülik túl. Valójában legtöbbször  mindkét fajta ok hozzájárul a problémához. Mindenesetre érdemes és könnyebb   először a lehetséges testi okokkal foglalkozni...  sok szexuális problémát az egészség rossz állapota okoz, pl. a nemi szervek fertőzései vagy sérülések, keringési és érrendszeri problémák, degenerativ betegségek, diabetes és sok egyéb baj. . Továbbá a betegségek kezelésére használt gyógyszerek, vagy az alkoholfogyasztás, a dohányzás és egyéb drogok károsíthatják a szexuális reagálást. Bármilyen pszichoterápiás kezelés megkezdése előtt ki kell zárni vagy meg kell szüntetni az organikus zavarokat.

A  standard testi vizsgálat mellett sok terapeuta alkalmazza az ún. szexológiai vizsgálatot, vagyis a kliens szexuális reagálókészségét. Ha a terapeuta nem orvos, úgy rendszerint egy nőgyógyász segítségét kéri, ugyanis ez a vizsgálat a nők esetében fontosabb.. Míg a legtöbb férfi jól ismeri saját szexuális reagálókészségét, sok nő viszont tájékozatlan nemi szerveinek működése terén.. A szexológiai vizsgálat segíthet nekik és a terapeutának  a nő szexuális reagálókészségének megismerésében.  Ez  jórészt  Arnold H. Kegel amerikai nőgyógyász kutatásain alapul.  Az 1940-es években kidolgozott néhány könnyű gyakorlatot, hogy segítse a nőket az inkontinencia  (akaratlan vizelés)  ellenőrzésében.  Ám ezekről a gyakorlatokról hamar kiderült, hogy a szexuális reagálást is könnyítik és erősítik. Kegel azonkívül talált néhány módszert a nők szexuális reagálókészségének mérésére is. [Lásd:  Alapismeretek a szexuálterápiáról,  111. old.]

... Az egészséges  férfiaknál alvás közben, a rendszeresen bekövetkező, ún. REM  (Rapid Eye Movement) fázisok során  merevedések is vannak. Nyilvánvaló, hogy  aaz akaratlan éjszakai erekciókkal rendelkező férfiaknál az erekciózavar testi oka kizárható.  [A  szexuális anamnézis felvételének technikáját a 20. század folyamán  neves szexológus-kutatók dolgozták ki.]  A siker érdekében a „szexuális történet” interjúnak  az alábbi szabályokat kell követnie:

 – Minden vizsgáltat meg kell győzni a vizsgáló teljes megbízhatóságáról.  (Ez leginkább a válaszok kódolásával történhet, éspedig Kinsey „feltörhetetlen”  kódjának adaptáűlásával, vagy a terapeuta saját ötletével. Igy csak a terapeuta olvashatja a vizsgált szexuális történetét.

-   Mindenkit külön kell interjúvolni.  Még a párok kikérdezésekor is külön kell megtudni mindegyiküktől a szexuális történetüket.  Különben ugyanis  megpróbálhatnak elrejteni bizonyos tényeket vagy érzéseket a terapeuta és egymás elől.

-    Semmit sem kell feltételezni a kérdezett személyről.  A látszat csalhat. Ne tételezzünk fel egy „normális” szexuális viselkedést egy „normálisnak látszó” egyénről.  Ne mellőzzünk kérdéseket, érdeklődjünk mindenről, s lehet, hogy meg fogunk lepődni.

-     A  kérdező attitűdje legyen semleges, de általában támogató jellegű.  Ne befolyásolja se az, amit esetleg hallott, se valamilyen erkölcsi ítélet.  Ez azt jelenti, hogy kontrollálja  saját „testbeszédét” is, s ne mutasson meglepetést, helyeslő vagy helytelenítő véleményt hangsúlyokkal, szándékos vagy akaratlan gesztusokkal.

-     Az  interjú feszültséget nem okozó, általános témákkal kezdődjön.  Aztán fokozatosan térjen át az intimebb témákra. Ez megnyugtatólag hat a kérdezettre és segít a bizalmas kapcsolat kiépítésében.

-     Az interjú  semleges, tényközlő  hangulatban történjen.  Igy lehet megbízható adatokhoz jutni.  A kérdések sorának megszakítása vagy túlságos lassítása  megzavarja a kérdezett koncentrációját, s haszontalan kitérőkre és tagadásokra hangolja. A  szexuális anamnézisnek sok területre ki kell térnie a kliens és a terápia érdekében. Részletes információkat kell gyüjteni  legalábbis az  alábbiakról:

1.                     Személyes  háttér  (Nem, életkor, iskolai végzettség, foglalkozás, kapcsolat a szülőkkel, testvérekkel és más rokonokkal,  barátai, családi állapota, gyermekei, vallása, erkölcsi felfogása, érdeklődése, hobbijai,  sportolása, betegségei vagy fogyatékosságai,  gyógyszer- és/vagy  alkoholfogyasztása,  dohányzási szokásai  stb.

2.                      Szexuális  nevelése  (Kitől, mikor, milyen szexuális információkat kapott, milyen körülmények között?)

3.                        Maszturbáció,  fantáziálás  és  álmok  (Mikor, miről és milyen gyakran?)

4.       Szexuális  élmények  másokkal  (Mikor, kivel, milyenek és milyen gyakran?  Hetero- és homoszexuális élmények?  Közeli rokonokkal?)

 5 .Fogamzásgátlók használata  (Egyáltalán használ-e,  milyet és mikor?)

6. Jelenlegi partnere  (Mióta van?  Tervei e kapcsolattal?  Szexuálisan mennyire kielégítő?)

7. Házasságainak  története  (Szexuális kielégülései a házasságban?)

8. Házasságon kívüli szex  (Kivel, mikor és milyen gyakran?)

9. Csoportszex  (Mikor, milyen gyakran és milyen körülmények között?)

10. Prostitúció  (Fizetőként vagy fizetettként?  Mikor, hol, miért és milyen gyakran?)

11. Erotikus  reagálások  (Hogyan,  mire, mikor?)

12. Nemi erőszak (Áldozat vagy/és elkövető? Milyen gyakran? Mikor, hol, kivel? Körülmények?)

13.  Szexuális problémák és funkciózavarok  (Milyenek, mikor, hol, kivel és milyen körülmények között?)

A  szexuális anamnézis felvételének fő célja:  pontos képet kapni az egyén szexuális viselkedéséről és problémáiról.  A kérdéseket ezért úgy kell fogalmazni, hogy megfeleljenek a kérdezett életkorának, népi hátterének és képzettségi szintjének.  Ehhez szükség lehet arra, hogy a kérdző  valamilyen szlenget, utcanyelvet vagy egy sajátos zsargont használjon. A tudományos vagy orvosi kifejezéseket mindenképpen kerülni kell, kivéve, ha egy tudóssal vagy szakorvossl beszélünk. A kérdések közérthetőek, pontosak és félreérthetetlenek legyenek. Tehát ne legyenek homályosak, könnyen félreérthetők  és ne sugalljanak bizonyos választ.  Például bizonyos esetekben szükség lehet a családi háttér tisztázására, ám ez csak akkor sikerül, ha a kérdések pontosak.

Lényeges ismerni a házastársak  szeretkezéseinek gyakoriságát, de a kérdésnek itt is pontosnak kell lennie. Rossz:  Hetente hányszor fekszik le a feleségével?  A válasz ugyanis ez lehet: Hetente hétszer  (hiszen együtt alusznak). Helyesen: Hetente hányszor szeretkezik a feleségével?  A válasz lehet pl.: Háromszor...

Fontos lehet tudni egy férfi homoszexuális kapcsolatairól, de nem sok derül ki erről, ha a jérdés sztereotip. Rossz:  Homokos Ön?  A valószínű válasz:  Nem.  Helyesen:  Volt már szexuális kapcsolata egy másik férfivel?  A válasz lehet: Igen.  Sok férfinek lehet szexuális kapcsolata más férfivel, különböző körülmények között, bár nem tekintik magukat homoszexuálisnak illetve melegnek.

A  szexuális történetek  összehasonlítása:  A  pár két szexuális anamnézisének összehasonlítása  nem csak a szexuális funkciózavarok lehetséges okaira, hanem a legkedvezőbb terápiára nézve is értékes következtetésekkel szolgálhat. Ez nem jelenti azt, hogy be kell számolni erről a párnak. Ám bizonyos esetekben hasznos lehet arra bátorítani a partnerek egyikét, hogy mondja el társának a korábbi szexuális történetének eddig titkolt részeit, Ez azonban mindig a kliens egyéni döntése legyen.          

 

 

 

3.     Strauss, B.,D. Heim: Standardizált  eljárások a  szexuálpszichológiában

          (In:  M. Szexológiai Szemle,  2000/3., 41-42. old.)

 

A  szerzők a  Zeitschrift für Sexualforschung  1999/2.  számában  megjelent tanulmányukban áttekintik az eddig megjelent és  standardizált szexuálpszichológiai  vizsgáló eljárásokat. Olyan kérdőívekről van szó, amelyek a szexuális beállítottságot, ismereteket, a viselkedést és fejlődést vizsgálják, beleértve a szexuális funkciókat és azok zavarait, sőt, a szexuális visszaéléseket és  traumákat is.  Az  ismertetett eljárások legnagyobbrészt angol nyelvterületről származnak. Közülük keceset használnak  széleskörűen, bár legtöbbjük megfelel a  pszichometriai  kritériumoknak.  Áttekintésük lehetővé teszi a tájékozódást azok számára, akik empirikus szexológiai kutatást terveznek, akár szociálpszichológiaim akár  klinikai  jellegűt.

Az ilyen kérdőíves módszerek megbízhatóságát (reliabilitás)  és  érvényességét (validitás)  már többen megkérdőjelezték  (pl.  U. Clement 1990, vagy J. Bancroft 1992), hivatkozva az elhárítás, szégyenlősség, felejtés, averzió, valamint a beállítottság és a viselkedés közti különbségek  torzító hatására.  Bancroft ugyanakkor a kérdőíves módszer előnyének tartja, hogy a szóbeli kikérdezéssel, vagyis az interjú módszerrel szemben  kikapcsolhatóvá teszi a kérdezőbiztos befolyásoló  hatását, azonkívül sokkal gazdaságosabb, és biztosítja a kérdezett anonimitását. (Viszont nem biztos, hogy a kérdezett jól érti a  kérdéseket.)

Az áttekintésben felhasználták többek közt  Davis, C.M. et al. (eds.): Handbook of Sexuality-Related Measures (1998) című könyvét, amely a legkülönbözőbb vizsgáló módszerek gazdag tárháza.  Ám ezek közül csak az alkalmazások során bizonyítottan beváltakat vették át,  a túl speciális  kérdéseket  (pl. transzvesztizmus  stb.) vizsgálókat kihagyták.  Az ismertetésben először röviden leírják a vizsgálat célját, szerzőit és módszereit, mindezt táblázatokban foglalva össze, majd a fejezetek végén  egy-két tipikus kérdőívet részletesebben is bemutatnak.

A tanulmányban három nagy, több-oldalas és egy kisebb táblázat  szerepel.  Az első a szexuális beállítottságot, normákat és ismereteket vizsgáló kérdőíveket mutatja be, időrendben, 1967-től 1998-ig, közölve az eljárás nevét, szerzőjét, a kérdések számát és  skáláit. A táblázat  38  kérdőívet sorol fel. Közülük három újabbat ismertet részletesebben:  1. A tizenévesek számára készített, hármas kérdőívet  (Kirby 1998),  2. a  férfi  szerepnormák  leltárát (Levant és Fischer 1998)  és  3. a  szexuális attitűdök  leltárát  (Patton és Mannison 1995). A  második táblázat a szexuális viselkedéssel, élményekkel  és  fejlődéssel kapcsolatos kérdőíveket gyüjti egybe. 33  ilyen vizsgálóeszközt sorol fel, s közülük a következő hármat ismerteti:  1.  Kérdőív a  szexuális viselkedésről  (Arentewitz et al., 1975),  2. a  szexuális aktivitás  kérdőíve  (Byers & Heinlein  1989) és  3. a  szexuális élettörténet  kérdőíve  (Cupitt  1998). Ez utóbbi a  pszichoszexuális fejlődést  vizsgálja.

A  harmadik táblázat a szexuális funkcionálás és  problémák  kérdőíveit sorolja fel,  összesen  61  ilyen kérdőívet.  Közülük a szerzők már hetet ismertetnek bővebben:  1. A  szexuális elégedettség  indexét  (Hudson et al., 1981),  2. egy impotencia-kérdőívet  (Langer & Hartmann  1992),  3. a  szexuális  interakciók leltárát  (LoPiccolo & Steger  1974),  4.  a férfi  szexuális funkciójának rövid urológiai leltárát  (O’Leary et al., 1995),  5.  a nemi vágy leltárát  (spector et al., 1996),  6.  a  férfiak szexuális funkcionálásának kérdőívét  (Reynolds et al., 1988) és  7.  a nők szexuális  működésének  indexét  (Taylor et al., 1994).

A  negyedik táblázat  témája a szexuális visszaélés és erőszak.  Ebben csak  hét  kérdőív  szerepel, s közülük egyet ismertetnek. Ebből megtudjuk, hogy  26 kérdést tartalmaz, amelyekre  ötpontos  skála révén lehet válaszolni. A  kérdőív az erőszakot elszenvedett lányok és felnőtt nők terápiájához  nyújt segítséget, a következők tisztázásával:  Van-e  bűntudatuk;  túl tudják-e  tenni magukat a sérelmen; nem érzik-e magukat  stigmatizáltnak;  bíznak-e még önmagukban és másokban;  vállalják-e a női szerepeket;  nem azonosulnak-e az erőszaktevővel  stb.  A  tanulmányban közölt irodalomjegyzék  kb. 150  tételből áll.

 

 

 

 4.  Mandel, K.H. et al.: Einübung  der  Liebesfähigkeit

                                                 (1975, Pfeiffer V..)

 

„A  szeretetkészség begyakorlásáról” szóló könyv  alcíme szerint a  kommunikációs terápia gyakorlatait mutatja be  párok számára.  Ez a könyv már a második kötete  aannak a műnek, amely  kommunikációs és viselkedésterápia révén próbálja megkönnyíteni a partnerek együttélését.  Sikerét mutatja, hogy néhány év alatt  hét kiadásban jelent meg.  Ennek folytán a szerzők egy intézetet alapítottak  (Institut für Forschung und Ausbildung in Kommunikationstherapie),  amely négyéves tanfolyamokat rendez  orvosoknak és pszichológusoknak. Ez volt az első hivatalos házassági tanácsadói tanfolyam Európában.

Eredeti koncepciójukat a szerzők továbbfejlesztették, amennyiben pl. integrálták a pszichoanalitikus neuróziselmélet  több megállapítását, vagy a rendszerelméletet.  Az Előszó  szerint  a leírt gyakorlatokat esetleg szaksegítség nélkül is sikerrel alkalmazhatják a laikusok  (a könyv tehát  „do it yourself” jellegű). Különösen az általuk kidolgozott kérdőívet  tartják „önkísérletre” alkalmasnak.;  hangsúlyozzák, hogy a partnerek ezt külön töltsék ki, aztán beszéljék meg.  A könyv első része  a kérdőíven kívül „paradox szerep-játékokat” és „integrációs gyakorlatokat”, valamint  izomkontaktus és bőrkontaktus gyakorlatokat mutat be. A második részben terápiás eseteket ismertetnek;  a  harmadikban pedig  a kommunikáció-terápiás elmélet továbbfejlesztésének lehetőségeit tárgyalják, s rendszerüket a pszichoterápiás irányzatok szintézisének tartják.

A paradox  szerepjáték lényege: szerepcsere egy konfliktus megvitatása során.  Mindkét félnek úgy kell a másik szerepét játszania, amelyennek látni szeretné  (tehát „magatartás-javaslatot” tehet), de figyelembe véve a partner érdekeit, igényeit, érzelmeit.  A másik  (vagy a terapeuta) közbeszólhat, ha úgy látja, hogy a magatartás-javaslat nem reális. Igy mindketten megtudhatják egymásról, miért nem tudnak a kívánt módon viselkedni. Párokból álló csoportokban a résztvevők aktivan közreműködnek, ami projekciókra is alkalmat nyújt. Konfliktusok esetén a jelszó: „Hát mondd meg, hogyan kellene ezt csinálnom!” A kívánt cselekvésminta pozitiv irányú változást motivál. Ha viszont  valaki nem tud reális magatartás-javaslatot tenni, akkor nem tehet szemrehányást a másiknak.  Paradox az, hogy nemcsak a saját, hanem a partner igényeit is képviselni kell, tehát empátiára van szükség.

Az  „integrációs gyakorlatok” elvi kiindulópontja  a  kapcsolati zavarok két dimenziója:  1.  Egy gyermeki vagy szülői beállítottság  túlhangsúlyozása  (regresszió vagy fixáció következtében), s ugyanakkor igény az érettebb magatartásra. Ez ambivalenciát, kettős kötést eredményez.  2.  A neurotikus  személyiségstruktúra reagálást befolyásoló szerepe:  a  skizoid  sértő hidegséggel, a narcisztikus visszahúzódással reagál;  a depressziv tehetetlenül sopánkodik és vádolja magát;  a  kényszere  elveken lovagol;  a hisztériás mindent kiforgat  stb.  A terápia első lépése, hogy a partnerek  tudatosítsák eltorzult elhárító mechanizmusaikat és hajlandók legyenek feladni azokat. Ezt lazítási gyakorlatokkal, a távolabbi következmények elképzeltetésével is igyekeznek elősegíteni.

Az „izomkontaktus gyakorlatok” az agressziv viselkedés és a szexuális zavarok kezelésének elemei a szerzők szerint.  Gyakran  kiderül ugyanis, hogy a konfliktusos pároknál alig kerül sor  indulatkifejező, de szabályozott testi kontaktusra.  Ezért jó, ha  gyakorolják a következőket:  játékos erőpróbaként különböző, együttes izomgyakorlatokat végezni  10-15 percen át, pl. egymást lefogni, mozgásában akadályozni  (álló vagy fekvő testhelyzetben), miközben az aktivabb szerepet váltakozva játsszák. Fájdalmat nem szabad egymásnak okozni;  ha mégis megtörténik, ezt előre megbeszélt módon jelezni kell, s azonnal abbahagyni.  Az izommunkától kimerülnek, de indulatuk levezetődik, s a szerzők szerint a szexuális gátlások is oldódnak. Persze ez a módszer csak kisebb feszültségek levezetésére alkalmas, amelyek mögött nincs mélyebb konfliktus. A gyakorlatot először a terápiás ülésen vezetik le nekik.

A „bőrkontaktus gyakorlatok” emlékeztetnek a  Masters-Johnson-féle  +sensate focus” gyakorlatokra.. A bőrkontaktus az embernél is  primer szükséglet, ezt sokféle vizsgálat bizonyította.  Ha ez a szükséglet gyermekkorban nem elégül ki (pl. túl kevés testi érintkezés az anyával stb.), akkor a simogatás szokatlanná válik. Sőt, érzelmi távolságtartás esetén akár kellemetlenné si válhat.  De a túl sok simogatás is zavart okozhat;  a telítődés folytán menekülésre késztet.  A párkapcsolatban is előfordulhat, hogy kevésnek érzik a simogatást, vagy nem tudják élvezni.  A terápiás ülésen ennek megbeszélése után simogatási gyakorlatokra kerülhet sor. Előgyakorlat:  a saját kéz, vagy arc stb. simogatása. Aztán az egyik lefekszik, a másik mellé ül és simogatja a kezét vagy a fejét. A simogatott behúnyt szemmel figyel az érzéseire. Később cserélnek. Beszélgetni nem szabad közben, legfeljebb kézzel jelezni, ha valami kellemetlen.  Az esetleg kényelmetlen szituációt a terapeuta  szuggesztiv instrukciókkal igyekszik enyhíteni, s a végén megbeszéli velük a tapasztaltakat.  A gyakorlatokat aztán otthon kell folytatni.

A bevezetőben említett, külön kitöltendő kérdőív az önismereten kívül a partner és a kapcsolat jobb megértését is szolgálja. A szokásos alapadatokon kívül az első nagy témakör:  „Jelenleg a következő problémákkal küszködöm:” – s itt a felsorolt, kb. két tucatnyi lehetséges problémánál egy öt fokú skállán kell megjelölni, milyen mértékben zavaró a probléma. De van hely a listán nem szereplő gondok leírására is. Ezt követően kérdések szólnak arról, miben látja a problémák okát  (pl. „Milyen összefüggést lát saját élettörténete és mai nehézségei között?”),  aztán a partnerrel kapcsolatos kérdések következnek (mi tetszik benne és mi nem, miért és min kellene változtatnia  stb.)  Lényeges kérdés: „Mit tudna saját magatartásán változtatni, hogy partnerkapcsolatát javítsa?” Ha ugyanezekre a partner is külön válaszolt, a következő terápiás ülésen  értékelik a válaszok különbségeit és megállapodnak a szükséges változtatásokban.

 

 

  5.   Fromm, E.:  Die Kunst des Liebens

          (1959, Ullstein V.,  171 p.)

 

A  neofreudista  szerző a könyv (magyarul: A  szeretet  művészete) Előszavában kifejti, hogy a szeretet és szerelem  nem pusztán érzelem, aminek csak átengedjük magunkat; s nem lehet eredményes, amíg nem fejlesztjük személyiségünket kreativvá, amíg nem tudjuk embertársainkat tisztelni. Kevesen képesek teljesen és igazán szeretni. A fő kérdés ezzel kapcsolatban, hogy  tanulható-e  a  szeretet?   A legtöbb embernek nem az okoz gondot, hogy tud-e szeretni, hanem az, hogy szeretik-e, és hogyan lehet „szeretetre méltó”. Ez utóbbi lényegét két dologban látják: a  népszerűségben  és a  sex appeal-ben.  Vagyis a szeretet számukra  nem  képesség-probléma, hanem a megfelelő, vonzó partner megtalálásának kérdése. Hogy mit tartanak „vonzónak”, az a divattól függ. „Két ember tehát akkor szeret egymásba, ha úgy érzik, hogy megtalálták a piacon fellelhető, legmegfelelőbb tárgyat, figyelembe véve saját csereértékük korlátait. A kiaknázható rejtett értékek – akárcsak a telekvásárlásnál --, ennél az üzletnél is jelentős szerepet játszanak. Olyan kultúrában, amelyben a kereskedői szellem uralkodik  és amelyben az anyagi siker a legfőbb érték, valójában nem csodálkozhatunk azon, hogy  az emberek közti szeretetkapcsolatok ugyanolyan jellegűek, mint amilyeneket az árú- és munkapiacon találunk.” (18. old.)

A szerelembe-esés élménye sokakat megtéveszt:  azt hiszik, nem kell tanulni a szerelmet, mert az magától jön;  holott a romantikus szerelem intenzitása  többnyire csak a megelőző magányosság és szexuális kiéhezettség következménye. A tanulás két fő szakasza itt is az elmélet elsajátítása és a gyakorlatszerzés. Alapfeltétel a megfelelő motiváció, a szeretet- és szerelmi képesség fejlesztésének szándéka.  Fromm szerint a szeretet  egzisztenciális probléma. Az egyén különálló létezésének tudata a szorongás forrása;  ezt a különállást pedig csak a  szeretet általi egyesülés oldhatja fel.  A magány és egyedüllét érzésének feloldását célozzák az  orgiaszerű  élmények: a tánc, a drogok, a szexorgiák stb.  A kölcsönös szeretet nélküli nemi aktus azonban csak pillanatokra tudja  áthidalni a két ember közti  szakadékot.

konformitás-igénynek  is  az egyesülési törekvés az alapja. A konformitás azonban nem jelent intenziv egyesülést, ami az ember legerősebb szükséglete, amely csak a szeretet és/vagy szerelem révén elégülhet ki. A szeretet éretlenebb formáit  szimbiotikus egyesülésnek  nevezhetjük. Ennek passziv formája az alárendelődés vagy mazochizmus;  aktiv formája  a  dominancia  vagy  szadizmus.  Az előbbi be akar olvadni valakibe, az utóbbi pedig be akar olvasztani valakit  önmagába.  Az érett szeretet és/vagy szerelem viszont olyan egyesülés, amely nem sérti az egyéni integritást és autonómiát. A  szeretet:  aktivitás  és  adás; ez utóbbi az alkotó ember erejének  kifejezője  (mondhatni a  potencia jele), ami örömet szerez.

A szeretetképesség szorosan összefügg a személyiség fejlettségével, a produktivitással, az önbizalommal és felelősségérzettel. A  szeretet:  aktiv gondoskodás arról, akit  szeretünk!  Fromm szerint  Freud  tévedett, amikor a szeretetben kizárólag a  „nemi ösztön” szublimált megnyilvánulását látta, s nem ismerte fel, hogy a nemi vágy éppen a szeretet és egyesülés vágyának egyik kifejeződése.  Freud nem vette figyelembe a szexualitás  pszichikus aspektusát, a férfi—női  polaritást és ennek áthidalására való törekvést  az egyesülés által. Ennek oka szerinte valószínűleg  Freud  extrém  patriarchalizmusa volt, melynek következtében feltételezte, hogy a szexualitsá  maszkulin jellegű;  így a női szexualitás létezését jóformán  el sem ismerte.

Fromm hangsúlyozza, hogy  „aki csak egy embert szeret és mindenki más iránt közömbös, annak a szeretete nem igazi szeretet, hanem  szimbiotikus kötődés, vagy kiterjesztett egoizmus. A legtöbb ember mégis azt hiszi, hogy a szeretetet a tárgy és nem a képesség határozza meg. Sőt, úgy gondolják, hogy szeretetük intenzitásának bizonyítéka, ha a „szeretett” személyen kívül mást nem szeretnek.” (69. old.) Épp ezért Fromm a szerelmet, mint kizárólagos  szeretetet  félrevezetőnek tartja.  „Minthogy a szexuális vágy a legtöbb ember számára szorosan összefügg a szeretettel, könnyen arra a téves következtetésre jutnak, hogy ha testileg kívánják egymást, akkor szeretik egymást... Bár a szexuális vonzalom pillanatnyilag az egyesülés illúzióját kelti, szeretet nélkül eme „egyesülés” után is idegenek maradnak, akik épp olyan távol vannak egymástól, mint korábban.” (79-80. old.)

Fromm sokat elmélkedik az „isten-szeretetről”, amit szintén valamilyen egyesülési vágy megnyilvánulásának tart.  De rámutat, hogy az egészséges önszeretet nem azonos az önzéssel;  csak az tud mást szeretni, aki önmagát is szereti. Utal arra, hogy a bibliai tétel:  Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! –meg is fordítható (tehát önmagunkat is úgy kell szeretni, mint a társunkat). Aki önző, az nem szereti jól önmagát sem;  de a  „krónikus önzetlenség” is lehet neurotikus tünet.  Megállapítása szerint  „a leggyakoribb szexuális problémák tanulmányozása... azt mutatja, hogy az okok nem a megfelelő technika hiányos ismeretében, hanem azokban a gátlásokban rejlenek, amelyek a szeretetet lehetetlenné teszik...  Ha egy szexuálisan gátolt ember meg tud szabadulni  szorongásától vagy gyűlöletétől, s ezáltal képessé válik a szeretetre, úgy  szexuális problémái megoldódnak;  ha viszont nem, akkor a szexuális technika ismerete sem segíthet rajta.” (120. old.)

 

 

6. Berne, E.:  Szex  a  szerelemben

    (1998, Osiris K., 253 p.)

 

A könyv eredeti, angol  kiadása  1973-ban jelent meg; a magyar kiadás  tehát  35 évet késett, s ezalatt sok minden elavult, amit a  „game”-elmélet  tranzakcióanalitukus megalapozója akkor leírt. Az Előszóból az is kiderül, hogy nem vette túl komolyan a témát, így beleesett  a  „szabadszájúság, fantáziálás és anekdotizálás  csapdájába.” (16. old.)  Sokszor inkább csak „szellemeskedik”; de azért vannak elgondolkodtató meglátásai. Például, amikor azt írja, hogy „minden emberben háromfelé húzó személy lakozik;  csoda, hogy néha meg tudnak egyezni egymással.” (93. old.)  S itt a  „szülői”, a  „felnőtti”  és a „gyermeki” énállapot ismertetése következik, mert szerinte ezek határozzák meg az emberek élményeit és az egymással szembeni viselkedésüket.  Érdekes, hogy a „begerjedéssel”, vagyis a szexuális izgalommal kapcsolatban főleg a  fetisizmusról  ír, amit „kora gyermekkorból származó imprintingnek” tart. „Az igazi fetisisztának... a fétis hiányában nem lesz erekciója.” (115. old.)

Fontosabbnak tűnő megállapítás, hogy „az igazi intimitás  játszmáktól és kizsákmányolástól mentes, őszinte Gyermek—Gyermek  kapcsolat... Egy intim kapcsolatban a felek visszatérnek  eredeti, gyermeki állapotukba... Egyoldalú intimitásnál... csak az egyik partner hajlandü feltárulkozni, a másik nem.” (124-126. old.)  A  szexuális kapcsolat nem mindig jelent  intim helyzetet.  „...szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy saját érdekeinket a szeretett személy érdekei mögé helyezzük. Ez különbözteti meg az igazi szerelmet minden más kapcsolattól.” (128. old.)  A szexuális kapcsolatok ötféle tipusát különbözteti meg:  1. Ismerőssel folytatott, alkalmi szex,  2. munkatársi vagy hivatali szex,  3. tiszteletből fakadó vagy csodálatra épülő szex,  4. baráti szex,  5. intim szex.  A házasságnak szerinte még több tipusa van. Érdekes tétele, hogy „a válások elleni egyedüli orvosság a házasságok eltörlése.” (133. old.) 

szexuális  játszmákról  szóló fejezetben  a  szülői programozás jelentőségét  hangsúlyozza, gúnyosan szellemeskedve. Ám a  szülőktől kapott forgatókönyvek  (szkriptek)  szerencsére megtörhetők, átalakíthatók: „... céljainkat mindig a Szőlői  programozás alapján dolgozzuk ki, a végső döntéseket  pedig a Felnőtt hozza  bennünk.” (147. old.)  A forgatókönyv-tipusok  lehetnek  nyertesek vagy vesztesek. Az idő-strukturálás  szempontjából a hat legfontosabb változat: a  Soha, az Örökké, az Előbb még..., a Meglesz még a böjtje!,  a  Na még egyszer!  és az Ahogy lesz, úgy lesz. Ezeket négy oldalon át elemzi.  „Az emberi kapcsolatok java része  (legalább 51%-a)  trükkökön és ravaszkodásokon alapul...  keveseknek adatott meg, hogy nyíltak és őszinték legyenek egymással.” (153. old.) Berne szerint  minden  játszma egy „miniatűr  dráma”. A játszmákat  olyan emberek játsszák, akik félnek az intimitástól;  de azért éppúgy lehetnek  „egy jó kapcsolat első lépései, mint az igazi szerelem gárjai.” (167. old.)  Ismertet vagy két tucat szexuális játszmát, s aztán a játszmák olyan funkcióit elemzi, mint a védekezés vagy elhárítás, a függetlenség illúziója  stb.

szex  és  jóllét  fejezetben  a testi kontaktus jelentőségét hangsúlyozza:  „... az embernek szüksége van ölelgetésre és simogatásra. Ha nem simogatják... elsorvad és elhal  legbelül.” (183. old.)  Példának hozza a  nagyvárosok magányos lányait  és a magányos öregeket.  Szerinte  a  bőrkontaktust  kedveljük legjobban (az érintés élménye, infravörös sugarak, aura  stb.): „...a szerelemhez is szorosan hozzá tartozik a másik embertől kapott  infrasugarak élvezete.” (188. old.)  Szerencsére a verbális  elismerés is betöltheti majdnem ugyanazt a szerepet.  Hatféle  „éhséget” (szükségletet)  különböztet meg:  az  ingeréhséget,  az elismerés-éhséget, a kapcsolatéhséget, a szexuális éhséget, az „időstrukturálási” igényt  és a cselekvési  szükségletet.  A szexuális intimitás mellett legfontosabbnak tartja a  szabadságigényt. Egyik legfontosabb megállapítása: „Miután az alkohol és a drogok az emberi kapcsolatokat  próbálják pótolni,  egyetlen hatásos ellenszerük  csakis a  szex(uális  intimitás)  lehet.” (202. old.)

 

 

 

            7.  Szilágyi  V.:  A  féltékenységről

                (In  Nyitott házasság, korszerűbb életstílus. 1988, I.P.V., 147-151 p.):

       

A  romantikus illúziók közül az egyik legveszélyesebb a féltékenység  téves azonosítása a szerelemmel, illetve a szerelem „fokmérőjekénti”  értelmezése.  Ennek az illúziónak „elméleti megalapozása” szerint a féltékenység állítólag velünk született, ösztönös megnyilvánulás, amely sok állatfajnál is megfigyelhető.  Eltekintve  attól, hogy az ember nem ösztönlény... az ilyen érvek éppen azt bizonyítanák,hogy a féltékenységnek  semmi köze a  szerelemhez és az emberhez, hanem valami állati dolog.  A  hím állatok  hatalmi vetélkedése  egyébként  jól rávilágít a féltékenység egyik lényeges vonására:  olyan, agresszióra hajlamosító  izgalmi állapot, amit egy birtokunkban levő dolog, vagy a fölötte gyakorolt hatalom, előjog elvesztésétől való  félelem  vált ki.

A féltékenység közeli rokona az  irígység.  Csak annyi köztüka különbség, hogy az utóbbi arra irányul, aki rendelkezik valamilyen, számunkra is kívánatos dologgal, amit szeretnénk megszerezni.  Motivuma tehát nem az elvesztéstől való félelem, hanem a megkívánás, a birtokbavétel vágya, aminek teljesedését egy másik személy akadályozza.  Mindkettő  negativ  indulat,  éspedig többféle értelemben.  Negativ, amennyiben kellemetlen, kínzó érzés,  lelki szenvedés.  Sőt, bizonyos mértéken túl  már lelki betegség, amely eltorzítja a személyiséget.  Negativ továbbá, mert rombolólag hat az érintettekre  és a köztük levő kapcsolatra.  Nem csoda, hogy az irígységet és féltékenységet gyakran összekeverik, hiszen mindkettőben a  birtoklásvágy, a hatalmi vetélkedés játssza a döntő  szerepet...

Gyakori előfordulásának nem valamilyen „ösztön”, vagy az „emberi természet” az oka, hanem különböző társadalmi hatások. A patriarchális társadalmakban, így a miénkben is  erős hagyományai vannak  a  féltékenységnek. Bizonyos helyzetekben  szinte elvárják azt, és sokszor a gyermekeket is akarva-akaratlanul  ránevelik.  Viszont vannak olyan társadalmak, ahol a féltékenység jóformán ismeretlen. (Például az eszkimóknál, a marquezániaknál, a nyugatafrikai lobiknál, a boliviai szirionóknál vagy az indiai todáknál.)  Ezeknél a népeknél másfajta hagyományok alakultak ki.  Természetesnek tartják például a házasságon kívüli nemi kapcsolatokat.

Mi hát a gyökere a féltékenység elterjedésének a mai civilizált társadalmakban?

Az eddigi tudományos vizsgálatok és elemzések alapján leglényegesebbnek látszó két tényező  a  tulajdonosi  szemlélet  és egy sajátos személyiségzavar, melynek lényege a csökkentértékűségi komplexus, vagyis az  önbizalom  csökkenése.  Az előbbi nyilvánvalóan összefügg a  magántulajdonnal, amely a szerzésre, a birtoklásra irányuló beállítottságot a házastársra is kiterjeszti, s őt féltékenyen őrzött tulajdonná teszi.  Az utóbbinak fő tünetei az említetteken kívül a túlzott függőség és bizonytalanság, a személyiség megrekedése egy ygermekies szinten.. Minden esetben környezeti ártalmakra, nevelési hibákra vezethető vissza.  Gyermekkori hatások folyán így alakul ki az irígy, féltékeny természet, amely aztán a partnerkapcsolatban is megnyilvánul, gyakran már a házasság  előtt. Még gyakoribb, hogy a házasságban az addig csak lappangó féltékenység felerősödik és elviselhetetlenné válik.

A féltékeny  személy viszont  éppen azt segíti elő, amitől  fél.  Azt rombolja le, amit meg akar védeni. A féltékenység ugyanis bizalmatlanságot és gyanakvást szül, ezek pedig tovább erősítik a féltékenységet. Egészen más jelenség ez, mint a  féltés, az aggódás a szeretett személyért, ha azt valami reális veszély fenyegeti  (bár sokan ezzel is összekeverik). A  féltékeny  nem a másikat  félti, hanem  önmagát!  S nem azért, mert reális veszélyben van, hanem, mert betegesen bizonytalan, s ezt túlzott  kapaszkodással, a másik kisajátításával  próbálja  ellensúlyozni. A magabiztos, lelkileg önálló,  autonóm  ember  nem hajlamos a féltékenységre, még akkor sem, ha a szerelmes. Az  érett szerelem ugyanis  kölcsönös és kiegyensúlyozott, s inkább  átmeneti áldozatra kész, mint kisajátító.

A féltékenységnek semmivel sincs  több köze a szerelemhez, mint mondjuk a félelemnek vagy a szorongásnak. A  szerelem önmagában  senkit sem tesz  féltékennyé, csak az említett, egyéb tényezők. Ezek viszont akkor is kiváltják a féltékenységet, ha  nincs  szerelem  (csak  vetélkedés).  Igaz, sokféle indulat kiválthat  fiziológiai szempontból hasonló izgalmi állapotot, például a düh, a harag és sok egyéb is;  mégsem mondhatjuk azt, hogy a düh a szerelem jele.  A féltékenységet is csak azért írják a szerelem számlájára, mert ez a hagyományos magyarázat kényelmes önigazolást biztosít, jól leplezi a bizonytalanságot, vagy a partner kisajátítására való törekvést.

Ilyen értelemben a féltékenység  játszmaként,  hatalmi taktikaként  is  felfogható. Vannak olyan játszmák, amelyek a házastárs féltékennyé (vagyis bizonytalanná)  tételét  célozzák, például a kacérkodás másokkal, vagy a megjátszott hidegség  a házastárssal szemben. Az ilyesmi azonban veszélyes játék a tűzzel. A téma egyik legjobb szakértője, E.  Borneman (1986)  szerint  a féltékenység nem betegség, hanem társadalmi jelenség:  egy rosszul működő  társadalmi  rend  szexuális  árnyoldala !  Ez azt jelenti, hogy bizonyos fajta társadalmakban a féltékenység előfordulása természetes, így ezekben nem tekinthető egyénileg kórosnak. Legalábbis az enyhébb, átlagosabb formái, amelyek a társadalmi nyomás  (szokások, joggyakorlat  stb.)  folytán igen gyakoriak és jellemzőek.

Minthogy a féltékenység feltételezi a partner feletti  kizárólagos  rendelkezés  jogát  és ennek veszélyeztetettségét egy (vagy több)  vetélytárs  által,  nyilvánvaló, hogy  önzés, hatalomvágy és tulajdonosi szemlélet nélkül nincs  féltékenység.  Ezekhez gyakran társul szorongás, düh, gyűlölet, bosszúvágy és hasonló, negativ indulatok. Könnyen kialakul egy ördögi körforgás is, s ez nem csak a kapcsolatot teszi tönkre, hanem minden érintettet megnyomorít, súlyos lelki bajokat idéz elő, az öngyilkosságis, sőt, a gyilkosságig menően.  Vagyis, bár az átlagos, „köznapi”  féltékenység még nem kifejezetten betegség, egyéb okból meglevő  pszichikus hátrányok esetén  kiválthat, vagy súlyosbíthat különböző pszichoszomatikus betegségeket.  A féltékeny egyre kevésbé tud józanul mérlegelni és viselkedését aszerint irányítani.

A hiedelmekkel ellentétben  a téltékenység  gyakorlatilag független a  partner viselkedésétől.  Épp ezért nehéz a féltékeny egyén partnerének tanácsot adni: hogyan viselkedjen, hogy elkerülje vagy csökkentse partner féltékenységét.  Majdnem mindegy, hogyan viselkedik, mindenképpen gyanússá válhat. Meglevő hajlam esetén sok minden kjiválthatja a féltékenységet. Egyik leggyakoribb kiváltó ok a  szexuális igények különbözősége, amit könnyű  félremagyarázni. („Biztosan mást kíván, vagy mással elégül ki!” Ez a gondolat bizonytalanságot és gyanakvást szül.)

Társadalmi jelenség lévén a féltékenység  jellege is változik. Új jellemzői Borneman szerint a következőkből adódnak:

1.       A  nemek kölcsönös bizalmatlanságának  növekedéséből;

2.       abból, hogy a biszexualitás terjedése folytán nemcsak másnemű, hanem azonos nemű vetélytársak  is feltűnnek;

3.       a  hagyományos nemi szerepek egybemosódásából;

4.       a különféle „háromszög-kapcsolatok” (pl. 2 nő és 1 férfi)  szaporodásából;

5.       a férfiak  (hatalomvesztés miatti)  elbizonytalanodásából és a nők növekvő önbizalmából.

Valószínű, hogy ez utóbbi a leglényegesebb mozzanat, hiszen átalakulóban van a nemek hagyományos viszonya:  a patriarchális berendezkedést napjainkban kezdi felváltani a nemek egyenjogúságán és egyenrangúságán alapuló  szisztéma. Ez a nagy átalakulás átmenetileg föllobbanthatja a féltékenységet, megélénkíti a hatalmi harcokat, de végső soron megszünteti a féltékenység társadalmi alapját.  Borneman azt írja erről: „A  szexuális felszabadítás kísérletének sikere egy világot döntött volna romba;  az irigység, a konkurencia, a tulajdonfetisizmus világát  és a hatalom uralmát a boldogulás  felett. Egy ilyen világban a féltékenység a lelki stabilizátor szerepét tölti be.”  Könyve  végén arra következtet: „Ha a féltékenység egy rosszul működő társadalmi rend szexuális árnyoldala, akkor féltékenységi hajlamunkat csak úgy tudjuk kézben tartani, ha mindent megteszünk, hogy ez a rend megváltozzon, megjavuljon;  vagyis a társadalom aktiv megváltoztatói leszünk.” (207. old.)

 

 

                8.  Freeman,  D.R.:  Házassági  krízisek

                        1994, Animula,  212 p.

 

   A  szerző  szociális munkásként kezdett foglalkozni házassági tanácsadással, s több évtizedes munkássága során  kifejlesztett egy  rövid-terápiás modellt  illetve  időkorlátos tanácsadói technikát, amely nagyon hasznos lehet mindazoknak, akik párkapcsolati problémákkal találkoznak.  Ráadásul könyve igen olvasmányos, hiszen esetek leírásával van tele. Méghozzá olymódon, hogy a házastársakkal folytatott párbeszédek mellett, a bal margón ott találjuk a terapeuta gondolatait, értékeléseit, magyarázatait;  így pontosan tudjuk, mit, miért mond vagy kérdez.

A bemutatott esetek a házasságok négy fő szakaszát fedik le:  a kezdeti fázist, amikor még nincs gyermek;  a kisgyermekes időszakot;  aztán a  tizenéveseket nevelő sszakaszt;  végül  a felnőtt gyermekek elbocsátásának kritikus időszakát. A szerző tehát végigvezet a házasság és család fejlődésének szakaszain. A könyv közli  S. Kratochvil  professzornak a szlovák kiadáshoz írt előszavát. Ebben olyasmit állapít meg, ami ránk is érvényes:  a hivatásuk során házassági krízisekkel találkozó (és így azokat befolyásolni képes) pszichológusok, orvosok és más szakemberek számára nincs megfelelő felkészítés, rendszeres tréning e célból.  Ezért  felbecsülhetetlen értékű, hogy ez a könyv bepillantást enged a terapeuta munkájába.

Freeman módszere eklektikus,  komplex  és  racionális: nem engedi, hogy kliensei  panaszkodásba, vagy a múlt terjengős elmondásába merüljenek. Ehelyett  krízisük praktikus  megoldása felé vezeti őket, miközben megvilágítja a nem tudatos tényezőket, s megtanítja a konstruktiv problémamegoldást,  a  jó kompromisszumok keresését.  De utal az „ellenjavallatokra” is, vagyis az olyan esetekre, amelyekben az általa aalkalmazott, rövid és direkt terápia helyett másfajta terápiát lát indokoltnak.

 

 

 

 

9.      Buda B.: A  merevedési zavarok diagnózisának és terápiájának

                         pszichológiai  irányelvei

                                                (In: Pszichoterápia, 2002  okt. , 365-371. old.))

 

 

            A neves pszichiáter és szexuálterapeuta  továbbképzést szolgáló közleményében  orvosok és pszichológusok számára foglalja össze az egyik leggyakoribb szexuális funkciózavar kezelésének alapvető terápiás viszonyulásmódjait és elemi technikáit.  Kiindulópontja, hogy a merevedési zavarokra mind nagyobb figyelem irányul a medicinában. Egyrészt, mert nagyon gyakoriak, jelentősen rontják az életminőséget és a párkapcsolatot, olyan multikauzális állapotot  képeznek, amelynek hátterében különböző betegségek és/vagy lelki zavarok húzódhatnak meg.  Másrészt  az utóbbi években forgalomba kerülő  tablettás kezelési módok  egyszerű alkalmazásuk folytán  nagy jelentőségűek  ugyan, de nem pótolják a pszichoterápiát, a szociokulturális tényezők figyelembe vételét. 

A merevedési zavarokkal küzdő férfiak azonban ritkán, alig 10%-ban fordulnak orvoshoz vagy pszichoterapeutához;  legtöbben az időre bízzák a megoldást, vagy esetleges, megalapozatlan módszerekkel próbálkoznak. A szakszerű kezelés elutasítása és hárítása, kerülése két fő okra vezethető vissza:  Egyik az önértékelés védelme, ami abból adódik, hogy nem mernek szembe nézni a problkémával, inkább ritkítják a szeretkezéseket, különböző ürügyekkel kitérnek előle, s szégyelnek erről beszélni (még az orvossal is).  A másik a partner bevonásával kapcsolatos  szkepszis  és  gátlás: fél az újabb kudarctól, partnere reagálásától, vagy nem tartja őt elég vonzónak  illetve segítésre alkalmasnak. Helyette esetleg új partnerrel (ami ritkán vezet eredményre),  vagy  erekciójavító szerekkel  próbálkozik. 

A perorális gyógyszerek azonban nem afrodiziákumok, hanem  a szexuális együttlét ingerületeit erősítik fel; ennek elmaradása és a ráhangolódás hiánya esetén nem hatnak. A partner csökkent részvételi kedve vagy kritikai hajlama, türelmetlensége is akadály lehet.  A helyzet pontos felmérése  a terapeutától felkészültséget igényel; nem elég a rövid anamnézis-felvétel és a gyógyszer felírása, hanem gyakran a partner bevonása is szükséges. Elengedhetetlen  az orvos türelme, megfelelő empátiája és pszichológiai érzéke. Ki kell várni, amíg a  páciens leküzdi gátlásait, hagyni kell,hogy maga fogalmazza meg problémája lényegét. Ez az átlagosnál több időt és óvatos bátorítást  igényel. Az orvos  türelmes figyelme sokat segít a páciens megnyílásában, a kényes kérdések  megbeszélésében.  Számolni kell azzal, hogy  az érintett érzelmi okokból nem tud pontosan fogalmazni, ezért a zavar mértéke sokszor nem tisztázható rögtön.  A hajnali spontán merevedés  például az organikus  működőképesség jele lenne, ám a szorongó beteg önmegfigyelése gyakran pontatlan, nem emlékszik rá vagy nem ébredt fel rá  stb.

Nehéz tisztázni a partnerkapcsolati viszonyokat is.  A közösülések gyakran rutinszerűek, előfordul, hogy a feleség kedvetlen és csupán „házastársi kötelességét” teljesíti, így alacsony maradhat az ingerületi szint. Ilyenkor erőltetetté válik az egész együttlét, aminek érthető következménye nem csak az erekciózavar, hanem a  vágy csökkenése is.  A tablettás merevedésterápia csak akkor indokolt, ha  a partner is motivált a közösülési képesség helyreállításában, s ha a szexuális együttlétekre mód és kedv van, és abban az erotikus  stimuláció a férfi számára is biztosítható.  Ha nem ez a helyzet, akkor először ezeket kell megvalósítani a kezelés  során  (s ez már  párterápiát igényel). Ennek azonban gyakran hiányoznak a feltételei, hiszen ilyen témák megbeszélésére csak bizalmi viszonyban  és négyszemközt kerülhet sor. Fontos  lehet az időzítés. Nem jó a téma erőltetése, különösen, ha a páciens nem szívesen vagy könnyen beszél róla.

A fejlett országokban jóval kedvezőbbek a szexuális funkciózavarok kezelésének lehetőségei; az orvosok és pszichológusok könnyebben szerezhetnek szakirányú képzettséget, sokféle felvilágosító és illusztrativ anyag áll rendelkezésre. Vannak pl. önkitöltős kérdőívek, amelyeket az érintettek otthon tölthetnek ki, s a kezelés során a változásokat is ilyenekkel lehet mérni. Szerencsére  az interneten már nálunk is sok minden elérhető. Emellett különös figyelmet érdemelnek az olyan háttértényezők, mint a mértéktelen italozás és a súlyos nikotin-addikció, amelyek a szexuális funkcionálást is károsítják.. Hasonló a helyzet az olyan gyógyszerekkel, amelyek az erekciót rontják, de rendszerint helyettesíthetők más, kedvezőbb mellékhatású  szerekkel.  A mellékhatásokra egyébként a perorális erekciójavító szerek esetén is ügyelni kell. A gyógyszer kísérő-céduláján felsorolt mellékhatások gyakran fokozzák az önmegfigyelést és felerősítik a kudarcfélelmet. Felkészítést igényel az is, hogy a gyógyszerek nem mindig hatnak azonnal.

A páciens gyakran arra törekszik, hogy partnere ne tudjon  a tablettáiról;  ám, ha a partner segítőkész és jó a kapcsolat, akkor őt is érdemes bevonni a terápiába, hiszen gyengédsége, erotikus aktivitása serkentőleg hat. Ha sikerült javulást elérnie, sok páciens később már nem szívesen beszél a tablettáról. Autonómiaigényét respektálni kell, bár egy sor kockázati tényezőt az erekció javulása sem szüntet meg. Ilyen lehet az orgazmus és a magömlés szabályozatlansága, ami továbbra is zavarólag hat, s külön kezelést igényel. Ennek több egyszerű módszere van, például  a késleltetett maszturbáció gyakorlása, vagy az imaginációs és relaxációs gyakorlatok (valamint a Masters-Johnson-féle  „elszorításos módszer”).  Komoly akadályt jelenthet, ha az érintett nagyon kötődik a maszturbációnál igénybevett pornográf anyagokhoz vagy segédeszközökhöz, amelyek jóval erősebb ingereket jelentenek a megszokott partnerkapcsolatban elérhetőnél.  Lehetőség van ugyan a természetes és mesterséges ingerek kombinációjára, de rendszeres fantázia-gyakorlatokkal és a szeretkezések körülményeinek változatosabbá tételével a pornográfia feleslegessé tehető.

Az igazi, szabad szexuális kommunikáció változatos és alkalmazkodó. Ehhez a pár összehangolódása és a közösülés-centrizmus mellőzése szükséges.  A kudarctól való félelem ugyanis mindíg a közösüléssel kapcsolatos, de rögtön megszűnik, ha azt megállapodásszerűen, bizonyos ideig mellőzik, s helyette különböző erotikus játékokat  (petting)  játszanak, figyelembe véve, hogy ebben főleg a nők könnyebben és biztosabban kielégülnek, mint a közösülésben.  A merevedési zavar kezelésének egyik lényeges célja lehet a szexuális kultúra fokozása, amely a párkapcsolatot és az életminőséget is javítja.  A  szexuális funkciózavarok nehezebb eseteit  szükség lenne megfelelő specialistához továbbküldeni, erre azonban nálunk ma még kevés a lehetőség; de az érintettek említett  ellenállása,  nomeg anyagi okok miatt  sokan nem is vennék igénybe.  Ezért  a szexuálterápia alapismereteit lehetőleg minden orvos és pszichológus sajátítsa el, akár önerőből, a szakirodalom felhasználásával, vagy a szervezett továbbképzés révén.

 

10.  Somlai P.:  Konfliktus  és  megértés

                                (1986, Gondolat K.,  359 p.)

 

A szerző, aki mintegy  30 éve foglalkozik családszociológiával (és a „családi kapcsolatrendszer elméletéről”  írt disszertációt), ebben a könyvében először a családi kapcsolatok  történelmét, majd pedig  a családrendszerek működését mutatja be. A könyv címe arra utal, hogy a családon belüli, elsősorban  a házastársak közötti  megértés  folyamatának a konfliktusok is szerves részei.  A modern családok nem annyira funkcióik számában vagy kohéziójuk mértékében különböznek a régebbiektől, hanem tagjaik kapcsolatának jellegében. A családi stabilitásnak új kritériumai vannak.

konszenzus-elmélet  szerint a  stabil család a benne élőket úgy egyesíti, hogy az eltérő életkori és nemi szerepeket a normák és értékek közössége alapján (vagyis  konszenzusok alapján)  egyezteti. Ebből a  szempontból  vannak „túlszervezett családok”, amelyekben látszólag ugyan minden rendben van, , de a rejtett feszültségek előbb-utóbb kirobbannak.  A „zárt családok”  patogén hatásai  között  található például a látszólagos vagy ál-kölcsönösség  („pseudo-mutuality”) és az örökös  loyalitás-próbák, amelyek  nagyon megterhelik a család vitalitását, működőképességét.  J. Habermas  kritikája szerint a családi konszenzus a teljes integráció, identitás és konformitás  feltételezésén alapul, s együttjár vele a  konfliktusok  elfojtása, a szerepek merev egyeztetése.

konfliktus-elmélet  szerint a konfliktusok nem ellentétesek a családi stabilitással, ha konstruktiv módon fel tudják azokat dolgozni. Ennek fő feltétele a nyilt kommunikáció, a konfliktus részletes megbeszélése, a kölcsönösen elfogadott játékszabályok betartásával (ami nem mindig könnyű).  Kétségtelen az is, hogy vannak  destruktiv  konfliktusok, amelyek könnyen eszkalálódnak és romboló hatásúak.  Ez szorosan összefügg a hagyományosan  ellentétes  nemi szerepekkel is, ha azokhoz valamelyik házastárs vagy szülő ragaszkodik.

kapcsolati  nézőpont  a  rendszerelmélet alapján abból indul ki, hogy a családban több alrendszer hat egymásra, s bár ezek kapcsolatát végső soron a szociális környezet határozza meg, , ám ezekből minden család másként szelektál, így az egyes tagokra gyakorolt hatás is különböző.  A családon belüli megértés alakulása hosszabb távú folyamatokon múlik. Ennek feltételei közé tartoznak  az intimitásra és/vagy az önálló magánéletre irányuló  motivációk, amelyek egyeztetése sokféleképpen sikerülhet. (Ettől függ az is, hogy mennyire tűrik az egyes családtagok önálló, külső kapcsolatait.)   A kölcsönös megértés másik fő feltétele a  kompetencia-viszonyok  kedvező alakulása. Ezen múlik ugyanis, hogy ki és mennyire tudja befolyásolni a család többi tagjait és egész légkörét;  hogy  a családtagok közötti viszonyok szimmetrikus vagy aszimmetrikus jellegűek.  A kapcsolati szemlélet szerint a verbális megnyilatkozások jelentései mindig kölcsönös szándék-tulajdonításokból és azok előlegezéséből  fakadnak.  A családtagok szerepkészletei nagyon összetettek, így a párbeszédek is tele vannak utalásokkal más családtagokra.  A házastársak közötti intim kapcsolatokban igen magas a  kölcsönös megértés  normativ  szintje;  jó esetben már félszavakból is értik egymást.

Somlai szerint a családi kapcsolatok szerkezetei közötti mélyebb összefüggések megszabják a kölcsönös megértés esélyeit.  Az egyik a  családtagok közötti (alkalmi vagy tartós)  koalició,  amely irányulhat egy harmadik ellen, s így kizáró hatású, de lehet egyensúly-teremtő jellegű is.  A túl erős koaliciók látszólagos stabilitást teremtenek, hátterükban azonban növekvő feszültség keletkezik. A szülők közötti koalició hiánya  viszont megnehezíti a gyermek(ek) nevelését, s így instabilitást eredményezhet. A családban igen fontosak a különböző  közvetítő  szerepek is.  A közvetítők lehetnek a koaliciók passziv megbízottai  vagy aktiv delegátusai. Szerepük, hogy közvetítsenek információkat vagy elvárásokat a családtagok között, s ezáltal segítsenek a konfliktusok megoldásában.  Ilyen szerepre természetesen nem mindenki alkalmas; előfordul, hogy a közvetítési megbízás elhárításaként kilépnek, menekülnek a családból.   

 

 

 

 

          11. Szilágyi V.: Drogstratégia – szexuálpszichológiai  szempontból

                                (In:  M. Szexológiai Szemle,  2002/2 sz.)

 

Néhány éve megjelent a magyar drogstratégia, pontosabban a „Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében” (ISM, 2001). Ezt a stratégiát a kormány és az országgyűlés elfogadta, így már meg is kezdődött annak megvalósítása. Sajnálatos ugyan, hogy szexológiával foglalkozó szakemberek nem vettek részt a drogstratégia kidolgozásában, de “jobb későn, mint soha” alapon talán nem felesleges a stratégia alapelveit értelmezni és kiegészíteni.

A Bevezetés helyesen állapítja meg, hogy az ország komoly problémájává vált illegális drogfogyasztás és drogfüggőség “összefügg egyéni és közösségi, lelki és szociális problémákkal”, amelyek a drogprobléma gyökerét képezik. Ezeket a problémákat azonban inkább csak utalásszerűen érinti, nem térképezi fel részletesebben. Kétségtelen, hogy a drogfogyasztás oka és következménye is lehet az említett, egyéni és közösségi problémáknak (ahogyan a Bevezetés hangsúlyozza), de a megelőzés szempontjából elsősorban mégis a kiváltó okokat kell felmérni és lehetőség szerint megszűntetni. A Bevezetés is célként jelöli meg többek közt, hogy “esélyt kell teremteni arra, hogy a fiatalok képessé válhassanak egy pozitiv életstílus kialakítására és a drogok visszautasítására” – s így csökkenjen az irántuk megnyilvánuló kereslet.

A jelenség értelmezési kereteit tárgyalva a könyv hatféle modellt vázol fel néhány sorban, s ezek közül a multidiszciplináris  modellt tekinti legjobbnak, amely “számol a probléma összetettségével és annak kezelésére hivatott szakmák sokszínűségével.” (39. old.) Ennek megfelelően pedig a “kereslet- és kínálatcsökkentés egyensúlyára építő megközelítést fogadja el.” Tény, hogy amíg van kereslet, addig kínálat is létezik. Ebből adódóan elsősorban a keresletet kellene csökkenteni. (Amit az is alátámaszt, hogy a kínalat csökkentése eddig nem sikerült.) A keresletcsökkentés elsődlegessége azonban nem derül ki a stratégiai programból. A “megelőzés szemléleti kerete” ugyan utal az egészségnevelés, ill. egészségfejlesztés fontos szerepére, idézi a WHO Ottawa Kartáját, amely szerint a teljes egészség érdekében “az egyénnek vagy csoportnak képesnek kell lennie arra, hogy feltárja és megvalósítsa vágyait, kielégítse szükségleteit” (mármint az egészséges vágyakat és szükségleteket). De hogy melyek ezek egy-egy adott korosztályban, az nem derül ki a programból. Az általános utalás az “életminőség javítására” és az életstílus fejlesztésére helyes ugyan, de konkretizálásra szorul. Ugyanez mondható a kockázati tényezők szerepének csökkentésére és a védő tényezők felerősítésére, amelyeket a program igen vázlatosan tárgyal.

Tény, hogy vannak pszichológiai, pszichoszociális, családi és egyéb kockázati faktorok, s ugyanúgy protektiv tényezők is. A prevenció módszerei között szintén igen vázlatosan említenek öt lehetséges megközelítést, köztük az érzelmi nevelést, ami valóban hatékonyabb lehetne, mint a negativ információkkal történő elrettentés. Azonban az érzelmi nevelést a program a döntéshozatali és érdekérvényesítő képesség fejlesztésére szűkíti le. Holott az érzelmi nevelés feltételezi a személyiség egészséges fejlődését, s ezen belül főleg az egészséges pszichoszexuális fejlődést, amiről azonban egyetlen szó sem esik ebben a drogstratégiában.

Pedig a WHO meghatározása szerint az egészségfejlesztés folyamatában döntő fontosságú az életkornak megfelelő vágyak és szükségletek kielégítése. Ebből nem kellene kihagynunk a tizemévesek olyan érzelmi és szexuális szükségleteit, mint a szülőkről való érzelmi leválás, a szexuális és párkapcsolati készségek fejlesztése és az intimkapcsolatok gyakorlása. Köztudott, hogy a szerelemnek, a szerelmi és szexuális kapcsolatoknak milyen jelentős személyiségfejlesztő hatásuk lehet, ha a fiatalok megfelelő felkészítés alapján lehetőséget (és bíztatást is) kapnak ilyen kapcsolatok létesítésére. Ezt azonban egyedül a korszerű és átfogó szexuális nevelés intézményes bevezetésével lehetne biztosítani. Minden jel arra mutat, hogy épp ezzel lehetne a drogproblémát leggyorsabban és leghatékonyabban megoldani. A drogok iránti igény ugyanis a magányosságból, az érzelmi és szexuális kielégületlenségből, az intimkapcsolat hiányából adódik. A droghasználat tehát pótcselekvés, amire nem lenne szükség, ha az eredeti, valós igények kielégülnének. Az intézményes megelőzésnek ezt kellene elősegíteni.

 

 

 

  12.  Richter, H.E.:  Patient  Familie

                                (1970,  Rowohlt,  258 p.)

 

A családról  mint „páciensről” szóló könyv alcíme szerint  „a házasság és család konfliktusainak keletkezéséről, szerkezetéről és  terápiájáról” szól.  A német szerő  pszichoanalitikus  szemlélettel elemzi a családi konfliktusokat, ugyanakkor figyelembe veszi azok összefüggését a társadalmi változásokkal is. ( A könyv  francia kiadásának címe: A  család  pszichoanalizise.)  Richter a családi neurózisok két fő típusát különbözteti meg: a  tüneti  és a karakterneurózisokat.  Az előbbiek közé tartozik például az  „impotencia – kontra  frigiditás” jelszóval jellemezhető neurózis, amikor egy férfi, el akarván titkolni önbizalomhiányát, túlkompenzálás folytán feleségül vesz egy frigid nőt, aki a a „negativ én”  vagy a „gyengébb fél”  szerepét játssza. A családi karakterneurózisok három fő típusa Richter szerint:  a  szorongásos, a  paranoid  és a  hisztérikus  család.  Az elsőnek jelszava a  „szanatórium”;  a másodiké  az „erőd”;  a harmadiké pedig a „színház”.

Ezt követően  a  családterápia  fogalmát és megszervezését mutatja be, különös tekintettel arra, hogy milyen családot lehet  pszichoterápiában részesíteni  és milyen családterapeuta  alkalmas erre.. Mindezt néhány  szemléletes példa, esetelemzés révén is megvilágítja.  Igen termékenynek tartja  D. Jackson „családi homeosztázis”  elméletét és a  Palo Alto-i iskola másik képviselőjének, J.H. Weakland-nek „double bind” hipotézisét. Megemlíti, hogí többen az identitásért folytatott harcot  (Identity-struggle)  tekintik az interakciók alapelvének  (Erikson  nyomán);  Wynne  viszont a  „disszociációk cseréjét”  tartja döntőnek (ami  kb. a projekció  megfelelője).

Richter szerint a házastársi szerepek többnyire a védekezést szolgálják. A házastársak ugyanis ahelyett, hogy  szembenéznének egyéni problémáikkal, bele viszik azokat a kapcsolatukba és a partnert pótlékként, vagy saját énjük narcisztikus meghosszabbításaként manipulálják.  A cél:  megszabadulni a belső konfliktus elviselhetetlen nyomásától. A klasszikus védekezési mechanizmusok  részei a pszichoszociális védekezési formáknak. A védekező szerepeket Richter az alábbi típusokra tagolja:

1.                        A  helyettesítő  (pótlék)  szerep:  amikor egyikük tudattalanul arra kényszeríti a másikat, hogy az vegye fel egy olyan személy szerepét, akivel korábban  (gyermekkorában)  konfliktusa volt.

2.                        Az  utánzó  szerep: amikor egyikük tökéletesnek tartja magát és megköveteli a másiktól, hogy mindenben utánozza őt,  különben  szorong.

3.                        Az  én-ideál  szerepe:  amikor azt várja  partnerétől, hogy olyan legyen, amilyen ő  szeretne lenni, csak valamiért ez neki nem sikerül. Ezután narcisztikusan azonosul  partnerével és a szerelem által akar tökéletessé válni.

4.                        negativ én  szerepe:  ez lehet  bűnbak-szerep, amikor a partnernek olyan veszélyes törekvéseket kell megvalósítania, amelyeket a másik helytelenít és elfojt magában;  ám ezzel együtt meg kell kapnia azokat a büntetéseket is, amelyekkel  önmagát sújtaná.  Igy kényelmes pótkielégüléshez jut  és  mentesül a bűntudattól. (A kapcsolat szado-mazochista jellegű.)  De az is lehet, hogy  nem a megvetett, hanem a  gyengébb fél  szerepét kell a partnernek átvennie, aki mellett a másikuk nagynak, erősnek és aktivnak érezheti magát;  ez lehetővé teszi, hogy saját gyengeségét  túlkompenzálja.

5.                        szövetséges  szerepe:  amikor az egyik főleg azt várja a másiktól, hogy az támogassa őt külső konfliktusaiban;  minden egyéb mellékes neki. (Rendszerint paranoid, agressziv jellem.)

Mindezek a szerepek kezdetben normális alkotórészei a partnerkapcsolatnak, csak bizonyos határon túl válnak abnormálissá. A klasszikus elhárító mechanizmusok mindig részei a konstellációnak.  Aszimmetrikus  kapcsolatban az egyik fél „kézben tartja”  a  másikat és rákényszerít egy kompenzációs  szerepet. De ilyenkor is mindkettőnek szüksége van a másikra, ezért ragaszkodnak egymáshoz, kölcsönösen függnek egymástól  (ko-dependencia).

A  házasság  tüneti neurózisának  fő ismertetőjegye:  valamelyik tagját megbetegíti, hogy a másik annál egészségesebbnek tarthassa magát.  A  karakterneurózis  jellemzője, hogy a család „kollektiv énje” egy megoldatlan konfliktus hatására átalakul, neurotizálódik, sajátos, torz normarendszert épít ki, de erős kohézióban marad.  A neurotikus karakterü családok elvesztik a kontrollt önmaguk felett;  a  hisztérikus család például  „az egész világot  színházzá  alakítja”.

 

 

 

                 13.  Sherman, R. & N. Fredman:  Strukturális  technikák

                                                a  pár- és  családterápiában

                                                (1989,  M.P.T., 200  p.)

 

A modern pár- és családterápiáról ez a könyv adott először átfogó képet magyar nyelven  (köszönhetően a Magyar Pszichiátriai Társaságnak).  A könyv  59  érdekes módszert ismertet hét fejezetben, amelyek közül az első a „technikák fejlődését és alkalmazását” vázolja, a továbbiak pedig  a fantázia és képzeleti anyag felhasználását, a  szociometrikus technikákat, a strukturális  lépéseket, majd a viselkedési feladatokat és a paradox módszereket, végül pedig az alternativ modelleket.  A fejezetek struktúrája igen logikus: először mindig az elméleti alapokról van szó, aztán az eljárásról, amelyet egy-két példán is bemutatnak, majd az alkalmazásról  és végül a téma szakirodalmáról. 

Gyakorlatilag csaknem minden bemutatott módszer családterápiás jellegű, s legalább kétgenerációs családot feltételez;  kifejezetten párterápiás, tehát házasságterápiás célokra csak  közvetve és több-kevesebb módosítással  használhatók.  Bár tény, hogy a két-, vagy többgenerációs családban  is férfiak és nők viszonyáról és nemi szerepviselkedéséről van szó,  a szexuálpszichológia szempontjából tehát  a családi viszonyok is alapvetően fontosak,  elsősorban  mégis a családot alapító  házastársak egymáshoz való viszonyának problémái érdekelhetnek, valamint az, hogy a nemiség mennyiben befolyásolja a családtagok viselkedését. Úgy tűnik, a szerzők számára ez nem volt kiemelt szempont;  ők a család, mint kiscsoport dinamikáját és ennek módosíthatóságát  elemezték.  Leginkább a viselkedési feladatokról és a paradox módszerekről  szóló fejezetekben találhatunk  figyelemre méltó  eljárásokat.

Ilyen például a  „házassági  szerződés-játék”,  amelyben különböző játékok, játékszabályok  és vitapont kártyák segítségével  arról kell alkudozni, hogy milyen feltételekkel  kötnének  újra házasságot, milyen  „csereüzletet”, szerződést  kötnének.  Aminek tanulságait aztán a terapeutával  megbeszélik.  De ilyen a  strukturált kommunikációs tréning is, amelyben a partnerek egyike a „beszélő”, másika a „figyelő” szerepét játssza egy adott ideig, aztán szerepet cserélnek. Egy másik feladatban  a párnak közösen kell megterveznie egy vendéglátást, vagy születésnapi ünnepséget, egy nagyobb pénzösszeg elköltését  stb., s eközben kiderül, mennyire tudnak együttműködni és ki a domináns a kapcsolatban.  (Ez hasonlít az ún. „közös  Rorschach” vizsgálatra.) 

A párterápia szempontjából is érdekes a  paradoxonok  terápiás célú alkalmazása, ami elsősorban  A. Adler  és  V. Frankl  nevéhez fűződik. A „paradox  intenció” lényege: arra bíztatni a neurotikus pácienst, hogy próbálja a tünetét tudatosan és erőteljesen előidézni, mintegy túlzásba vinni;  így ugyanis kontrollt szerezhet fölötte. Ez egyfajta viselkedésterápia, ami persze nemcsak neurotikus tünetek kezelésére alkalmas, hanem párkapcsolati problémák  (pl. féltékenységi hajlam stb.)   kompenzálására is.  Részben ide tartozik az „átértelmezés”  kognitiv technikája: az alapjában negativ viselkedés mögötti pozitiv tényezők  tudatosítása és hangsúlyozása, s ezzel funkciójának megváltoztatása;  a tünet új logikai kategóriába helyezése, pozitiv választási lehetőségek felkínálásával  stb.  De ilyen paradox technika pl. a felszólítás a tünet színlelésére, ill. megjátszására  (mert akkor spontánul már nem megy), vagy a  döntésképtelenség  előírása:  ha úgysem tud  dönteni, ez  javítja az önérzetét, s egy idő mulva mégis  dönt. A  „paradox  levél” pedig a nem kooperáló kliens számára  pozitivumként tűnteti fel az ellenállást  (amivel  elérheti  kooperációját).

 

   

 

          14. Széchey Orsolya (szerk.): Szexuális gyermekbántalmazás a családban

                                     (2001, Animula, 178 p. In: M. Szexol. Szemle, 2001/2-3. sz.)

 

A könyv angol eredetijét a londoni Tavistock  klinika adsta ki,  16 angol szakember közreműködésével.  A magyar olvasók tájékoztatását a hazai nézetek és jogszabályok részletes ismertetése segíti, részben lábjegyzetek formájában, részben pedig a Függelékben. Szerkezetileg a könyv  négy részből és  17 rövid fejezetből áll.  Az első rész olyan általános problémákkal foglalkozik,  mint a szexuális visszaélések előfordulására hajlamosító  rizikótényezők, családi jellegzetességek, rövid-  és hosszútávú hatások.  A második rész a kezelés általános elveit, a harmadik pedig annak részleteit veszi sorra   Ezek a fejezetek vázolják a szakemberek és a családi hálózat viszonyait,  a vizsgálati és terápiás intézmények megszervezését, a kezelés teendőit és módszereit  stb.  A negyedik rész a megelőzéssel, ezen belül a neveléssel, az önsegítő csoportokkal és egyéb segítő hálózatokkal foglalkozik, s végül esettanulmányokat is közöl.

Az Előszóból kiderül, hogy a kötet írásai  a CIBA Alapítvány kutatócsoportjának munkái.  A csoport 1981 és 1984 között dolgozott ezen a témán.  Megállapításaik tehát már jó 20 évesek, így korántsem újszerűek. Számunkra mégis meghökkentőek és ráébresztenek, mennyire el vagyunk maradva  az incesztuózus viszonyok feltárása és leküzdése terén.

Bevezetés helyett  „a könyv szándékáról és tartalmáról”  tájékoztat a névtelen angol szerkesztő, majd áttekintést ad a könyv lényeges mondanivalóiról. , amelyek három téma köré csoportosulnak:  hogyan lehet felismerni, kezelni és/vagy  megelőzni a családon belüli szexuális visszaéléseket. Különös hangsúlyt kap a megelőzés, amiben döntő szerepet játszhat  az iskolai  (és otthoni)  szexuális nevelés.  Ugyanis – ahogyan erre egy lábjegyzet utal – hazánkban még az ilyen visszaélések előfordulási arányairól sincsenek megbízható adatok, mert  „hivatalosan nem gyüjtik az ilyen esetek adatait”. (12. old.)  Amerikai adatok szerint a nők  19%-a és a férfiak  9%-a  számolt be gyermekkorában átélt szexuális traumákról.

Problémát jelenthet, hogy nem könnyű különbséget tenni a  szerető-gyengéd és a szexuálisan abuziv  viselkedésformák között. A szerző szerint egyértelműen abuzivnak tekinthető , ha „a  szeretetet kifejező viselkedés  szexuálisan ingerlő vagy kihasználó viselkedésbe csap át”. (15. old.)  A tisztázást nehezíti, hogy bizonyos csoportok nem tartják károsnak, ha egy barátságos felnőtt szexuális érdeklődést tanusít a gyermek iránt,  mondván, hogy a gyermeknek is joga van a szexhez, s erre meg kell őt tanítani.  Kétségkívül előfordulhat, hogy  „nem mindenkire hat károsan egy másik generációból származó  személlyel való, hosszú távú  kapcsolat”  (17. old.),  de ez viszonylag ritka, s a károsodások arányát hiba lenne alábecsülni.

A  szexuális visszaélések túlnyomó többsége nem derül ki, mert az érintettek gondosan eltitkolják, félve a  büntetéstől.  Sok múlik azon, hogy a szakemberek  (orvos, pedagógus  stb.)  elég fogékonyak-e  bizonyos testi vagy viselkedésbeli jelekre, amelyeket a könyv részletesen ismertet.  Igen szemléletesen mutatja be azokat a családi jellegzetességeket is,  amelyek hajlamosítanak az incesztusra.  A kötet második és harmadik része  a büntető beavatkozások helyett elsődlegesen szociális, segítő és terápiás beavatkozásokat javasol  és  ezek megszervezését körvonalazza.  Ezzel kapcsolatban nagyon tanulságosnak tűnik a könyv  végén bemutatott négy eset,  amikor a különböző szakmai szervezetek eltérő közbelépése  más-más eredményekhez vezetett.  A  15. fejezet a  szakemberek  (orvos, pedagógus, szociális munkás, nevelési tanácsadó  stb.)  szerepét mutatja be.

A szerzők megelőzéssel kapcsolatos, fő következtetése, hogy az hatékonyabb lenne, ha  maguk a gyermekek többet tudnának a szexuális visszaélésekről  és annak  elhárításáról.  Ennek biztosítására pedig elsősorban a pedagógusokat  kellene felkészíteni.  A  legfontosabb tudnivalókat és javaslatokat  a kötet végén 34  pontban  foglalják össze.

 

 

 

            15. Schorsch,E.- N. Becker: Angst, Lust, Zerstörung

                                   (2000, Psychosozial V., 317 p.)

 

Szorongás, kéj,  rombolás  című könyv  egyik szerzője, E. Schorsch professzor a  hamburgi egyetem  szexológiai intézetének vezetője volt;  a másik szerző  pszichoanalitikus, a könyv  Utószavában azt írja, hogy könyvük új kiadása változatlanul aktuális, mert az általuk felismert összefüggéseket az újabb szakirodalom se meg nem cáfolta, se tovább nem fejlesztette.

A szerzők figyelme három „komplexumra”  irányult:  le akarták küzdeni a szexuális színezetű gyilkosságok  szociálpszichológiai magyarázatával szembeni ellenállást;  be akarták bizonyítani, hogy az ilyen gyilkosságok a  destruktiv  pszichodinamika  következményei, amely  súlyos betegségekben, vagy öngyilkosságokban is  megnyilvánulhat. Végül pedig, hogy a  bűnelkövetők  két csoportba  sorolhatók:  a perverz elhárító mechanizmussal, és a  borderline  lelki alkattal rendelkezőkre.  Szadizmus  helyett ma már inkább „destruktiv szexuális erőszakról”  beszélnek, mert felismerték, hogy  nem a  kéjvágy  váltja  ki  a rombolást, hanem a  destruktiv  agresszivitás  „szexualizálódik”.

A  patologikus  személyiségfejlődés oka Becker szerint  a  2-3  éves kori  szeparációs  folyamat, az anyáról való leválás  sikertelensége,  az anya elutasító, nem empatikus viselkedése következtében.  Ehhez később újabb lelki katasztrófák  társulnak,  amelyeket az egyén nem tud feldolgozni, s  ez  agressziv  feszültségeket halmoz fel benne.  A  szerzők  16 „kéjgyilkosságot  elemeznek  könyvükben. Az első két fejezet  „A  társadalom  és a kirekesztettek”, valamint  „A  szadizmus  általános  szempontjai”  címmel  elméleti bevezetőt ad  az  esettanulmányokhoz.  Bemutatják például a  szadizmus  különböző megjelenési formáit  és  a  szadomazochizmus  pszichodinamikai  elméletét.

A  forenzikus esettörténeteket  és  magyarázataikat  négy  szempont szerint csoportosítják.  Az első  a szadizmus, mint  szexuális  deviáció. Ezen belül ilyen alcímeket találunk:  „A  gyermek megölése önmagában”, „A  nőies megölése önmagában”, vagy  „Menekülés a mágikus  fantáziákba”  stb.  A második csoport:  a  szadizmus, mint  impulzív  reakció.  A  harmadik:  elméleti  következtetések.  S végül a negyedik: speciális  áldozatválasztás, például gyermekek, idősebb nők  vagy  prostituáltak megölése.

Az utolsó fejezetben a tettes beszámíthatóságának  megítéléséről, és a terápiás  lehetőségekről  tájékoztatnak.  Ez utóbbit a szakemberek jelentős része tagadja, vagy csak olyan, szomatikus beavatkozásokra szűkíti le,  mint az operativ kasztráció, a  sztereotaktikus  agyműtétek,  vagy az antiandrogén  gyógyszerekkel való kezelés.  A  pszichoterápiás  próbálkozások két irányúak:  vagy a viselkedésterápiás módszereket  (például  averziós  technikákat)  alkalmazzák, vagy pedig az analitikus terápiákat. Ez utóbbiaknak komoly akadálya, hogy még nincsenek  ilyen súlyos esetekre kidolgozott  terápiás eljárások;  nincsenek ezek kezelésére megfelelő, forenzikus  intézmények, s az elítélt gyilkosok kezelése a  klasszikus modell szerint  megoldhatatlan  és komoly veszélyekkel jár.  A  kezelhetőséget ezért csak egyénenként és a körülményektől függően lehet elbírálni.

Bár a könyv  elsősorban nyilván a kriminálpszichológusok érdeklődésére tarthat számot,  fontos  szexológiai vonatkozásai és meglepő esetelemzései miatt a  neveléssel, tanácsadással és  szexuálterápiával  foglalkozók  számára  is  nagyon tanulságos.

 

 

 

 

16. Comer, R.J.: A szexuális  élet és a nemi identitás  zavarai

               (In: A lélek betegségei. Pszichopatológia. 2000, Osiris K.)

 

A könyv a harmadik angol nyelvű kiadás (1998)  után jelent meg magyarul. Első részében (A pszichopatológia a tudományban és a klinikai gyakorlatban)  e szaktudomány történetéről és az abnormalitás  pszichológiai, biológiai és szociokulturális modelljeiről, valamint a diagnosztikáról van szó.  A  Szorongás és hangulatzavarok  című rész öt fejezete a  fóbiáktól  az  öngyilkosságig  tárgyalja a különböző  hangulat-zavarokat. A  lélek és a test  betegségei  című részben egyebek mellett külön fejezet foglalkozik  a szexuális élet és a nemi identitás  zavaraival.  Szexuálpszichológiai szempontból ez a fejezet a legérdekesebb, bár a könyv többi része sem nélkülözi a  szexuálpszichológiai vonatkozásokat.

A  szexuálpatológiai fejezet  kb. 90 oldal  terjedelmű, tehát viszonylag bőségesen tárgyalja a szexuális viselkedés zavarait, amelyeket két nagy csoportra oszt: a  szexuális  diszfunkciókra  és az ún. parafiliákra. De megemlíti, hogy a nemi identitáshoz is kapcsolódhatnak zavarok, például a  transszexualizmus. A diszfunkciók ismertetése a heteroszexualitásra korlátozódik, mert  „ez az a kontextus, amely a terápiás rendeléseken a leggyakrabban előfordul”. (426. old.)  Comer kiindulópontja  szerint a humán szexuális reagálás  Masters és Johnson által megállapított  négy  szakaszából  az első háromban jelentkezhet  zavar.

A legelsőt  nem a felizgulás, hanem a  vágy  szakaszának  nevezi, amihez két diszfunkció kapcsolódhat:  a  hipoaktiv szexuális vágy  és/vagy  a  szexuális  averzió.  Az előbbi a férfiaknál  15%-ban, a nőknél  20-30%-ban  fordul elő. Az utóbbi csak a nők néhány százalékára jellemző.  A  zavar lehetséges okaként Comer először a biológiaiakat említi, így a különböző hormonok szintjét, a  krónikus betegségeket;  a  gyógyszerhatások között pedig a  pszichotrop  drogokat és a kábítószereket, amelyek átmeneti kedvező hatása  tartós használat esetén negativba fordul. De ez már a pszichológiai és szociokulturális okokkal is összefügg, például a partnerrel kapcsolatos, negativ érzelmekkel, a kényszerbetegségekkel  vagy az előítéletekkel  stb.

A  szexuális izgalom  második szakaszát  nem  platófázisnak, hanem  készenléti szakasznak nevezi. A vele járó  pszichofiziológiai változásokat néhány rajzos ábra jelzi,  majd egy oldalon bemutatja a szexuális viselkedés életkoronkénti mintázatát,  aztán  a  fázis  zavaraként a vérbőség hiányából adódó  nedvesedési illetve  erekciózavarokat említi. Ezek a nőknek  kb. 20-40%-át, a  férfiaknak pedig  kb. 10%-át  érintik  szerinte. Comer itt is megkülönbözteti a lehetséges biológiai és egyéb okokat, de  hangsúlyozza, hogy ezek összefonódnak, s a kizárólag organikus okok elég ritkák.

Az  orgazmus-fázis  zavarai közt felsorolja  a korai  orgazmust illetve  ejakulációt;  az ún.  férfi  és női orgazmuszavart, s  mindegyiket egy-egy eset rövid leírásával illusztrálja.  A korai magömlés elsősorban a  fiatal férfiakat érinti, akik még nem tanulták meg a késleltetést.  A férfiak másik orgazmuszavara a gátolt, elégtelen vagy megkésett  orgazmus  (és  magömlés), ami  szerencsére csak 1-3%-ban  fordul elő.  A nők 20-30%-ánál viszont gyakori az orgazmuszavar, s  ez  egészen az  anorgazmiáig,  vagyis az orgazmus  elmaradásáig terjedhet. Fontos viszont tudni, hogy „a kizárólag  klitorális  orgazmusra  hagyatkozó nők is teljes mértékben normálisnak és egészségesnek  tekinthetők.” (436. old.)

A „szexuális fájdalmi zavarként” ismert  diszfunkciók:  a  vaginizmus  és a  diszpareunia  általában a közösüléshez kapcsolódnak, amit megnehezítenek vagy lehetetlenné tesznek. Az előbbi többnyire tanult, kondicionált reagálás, amely „áttanulással”  megszűntethető. A  diszpareunia jelentése:  fájdalmas közösülés. .Jelentkezhet férfiaknál is, de inkábba  nőkre jellemző  (10-15%-ban).  Hátterében majdnem mindíg testi okok állnak, amelyeken a nőgyógyász tud változtatni.

A könyv ezután a  szexuálterápia  módszereit tekinti át, s  nyolc  pontban összegzi ezek szakaszait.  Külön szól a problémaközpontú módszerekről, a  szexuálterápia  új  irányzatairól, s egy mellékletben a  nemi szerepek „mítoszairól”  is. A  parafiliák, régebbi nevükön a  perverziók (vagy „nemi eltévelyedések”)  rövid bemutatása  hét  formájukra  tér ki:  a  transzvesztizmusra, az exhibicionizmusra, a voyeurizmusra, a frottőrizmusra, a  pedofiliára,  a  szadizmusra és  mazochizmusra.  Természetesen nem szerepel a  parafiliák között a  homoszexualitás, amelyről külön melléklet szól. Előfordulási arányairól csak  A.C. Kinsey  1950 körüli adatait említi, ami ugyan ma már vitatható, de valószínűleg ma sem több a férfiak  5-6%-ánál és a nők  3-4%-ánál. (Legalábbis ennyi a kizárólag homoszexuális beállítottságúak aránya;  a  biszexuálisok  ugyanis jóval többen vannak.)  Az ilyen beállítottság okait  Comer nem tartja teljesen tisztázottnak, de  semmiféle  terápiás  beavatkozást nem tart szükségesnek. (Sőt, általában a parafiliáról is azt állapítja meg, hogy nem feltétlenül tekintendők betegségeknek.)

A  fejezet  az  ismeretanyag rövid összefoglalásával, s néhány  aktuális  hírhez kapcsolódó  kérdés  felvetésével zárul. A könyvnek ez a fejezete  mindenképpen alapvető  olvasmánynak számít, a szexuális tanácsadással és  terápiával  foglalkozni kívánók számára.