Előszó  (Dr. Buda Béla)

 

Csaknem százévnyi próbálkozás, erőfeszítés után a szexuálpedagógia talán a nevelésügy legfejletlenebb ágazata, mind elméleti, mind gyakorlati szempontból. Pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a pedagógia áll legközelebb az egészségneveléshez, – és ilyen módon Szilágyi Vilmos könyvének helyesen adta a szexuális egészségnevelés alcímét. Az is közhelynek számíthat, hogy a szexuális nevelés az elsődleges és másodlagos prevenció fontos terepe, nemcsak a testi egészség szempontjából, hanem a lelki és pszichoszexuális, ill. pszichoszociális fejlődés – tehát a mentálhigiéné – érdekében is, és még olyan területeken is alapvető, mint a kémiai anyagabúzusok és függőségek megelőzése vagy az ifjúkori öngyilkosság-prevenció.

Mindezek már így voltak a kezdetekkor, a 20. század elején is, még ha akkor nem fenyegetett olyan súlyos, nemi úton terjedő betegség (ma STD-nek mondjuk az ilyen betegségeket), mint az AIDS (noha a gyakori nemi betegségek akkor jóformán gyógyíthatatlanok voltak, ma történelmi kutatások feltárták, hogyan tette tönkre pl. Rudolf trónörökös életét a gonorrhea, és hogyan járult hozzá végül önkezű halálához), és ha akkor még a lelki egészséget nem is tudták másként értelmezni, mint a valláserkölcsi normák megvalósítását.

Már legalább száz éve kellett volna látni e pedagógiai terület jelentőségét és már régen szerves helye kellene legyen az iskolai és a családi nevelésben, valamint a közösségi és állami ifjúságpolitikában.

 

Ehhez képest nagyon kevés történt.

Minden illetékes tényező hibás ebben, de leginkább a közvélemény, a közfelfogás állt és áll ellen. Álszemérem, a felnőtt nemzedék szexuális tudatlanságából és komplexusaiból eredő szorongás kivetítése és ideologizálása, valamiféle különös struccpolitika az ifjúság problémáival szemben stb. zavar meg, majd tesz tönkre minden kezdeményezést.

Ma már szerencsére a rontó hatás nem általános, vannak érdekes kísérletek, egyes iskolatípusokban folyik szexuális nevelés, a HIV/AIDS veszély legalább a szexuális higiéné alapméreteinek terjesztésére kényszerítette a civilizált országokat, de mindez nagyon kevés. Még az a kényelmetlen jelenség is megfigyelhető, hogy a hivatalos neveléspolitika szemérmetlenül saját eredményeiként adja el a nyilvánosság előtt, ami egyes progresszív intézményekben, gyakran komoly személyes kockázatok árán (tisztviselők, iskolaigazgatók, szakemberek kerülnek egzisztenciális veszélybe) történik.

 

Így áll elő gyakran a kérdés „elkenése”: valami van a nemző funkciókról is az egészségnevelési kurrikulumokban, és arra azt lehet mondani, hogy szexuális nevelés folyik.

 

Nálunk ez a gyakori álláspont, nemcsak a kommunista korszak élt ezzel a taktikával, hanem a szabadon választottnak mondott kormányzatok neveléspolitikája is, holott a csőd és a kudarc nyilvánvaló jele, hogy a születésszabályozás fő eszköze nálunk a művi abortusz, ez különösen elterjedt a serdülőkorban és a húsz éven aluli korcsoportban, és ennek gyakoriságában nagyon kevés a csökkenés. Szemérmesen nem beszélünk a terhesség-megszakítás testi és lelki ártalmairól, pedig nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy a keletkező egészségi károk költségeinek töredékéből lehetne korszerű szexuális nevelést installálni minden szükséges fórumon (gondoljunk csak a koraszülések és a meddőség egészségügyi, társadalmi költségeire).

Ha vannak is eredményeink a HIV/AIDS megelőzésében, azt nem elsődlegesen e megelőzés szexuális nevelési terén, hanem a kockázati csoportok befolyásolásán át értük el, ha ugyan nem az általános ijedtségen, „szexofóbián” át, hiszen a felmérések arra utalnak, hogy a magyar szexuális aktivitás visszaesett, a nemiség úton van a virtualizálódás felé (ez persze nem magyar találmány, más országokban is a promiszkuitás csökkenését és a párkapcsolatokban a „sorozatos monogámiát”, vagyis kizárólagos partnerkötődést mutatják ki, még ha ez nem is mindig hosszú életű). A prostitúció megtanulta a leckét, a kondomhasználat már elterjedt, de ha lehet a „szex munka” „iparszerűsége” ennek a beavatási, ill. „szexuális nevelési” módnak még ridegebbé és traumatikusabbá teszi az élményét, hatását a fiatal férfiak számára.

 

A szexuálpedagógiának van felszíne és mélye. A felszínnel könnyebb foglalkozni. Ez is nagyon fontos, és ha ez megoldott lenne a nevelési gyakorlatban, nagy eredménynek kellene elkönyvelni, már csak az elmondottak miatt is.

A feszín a fogamzásgátlás és a szexuális higiéné, a fertőzések elleni védekezés. Ez könnyen belefér a hagyományos szakdidaktikák, egészségnevelési pedagógiák rendszerébe. Már ez is  kiváltja a konzervatív közfelfogás ellenállását, hiszen a nemiség dolgait nyíltan meg kell nevezni, sőt, meg kell mutatni. Olyan eszközöket, tárgyakat kell fiatalok kezébe adni, amelyek a nemi kapcsolat asszociációit idézik fel bennük.

A gyakran jelentkező tiltakozást visszássá teszi, hogy a mai társadalom teli van szexuális ingerekkel, és a nemiség nyílt – ún. explicit – verbális és vizuális tényanyaga minden más, régebbi korszaknál könnyebben és teljesebb mértékben hozzáférhető az ifjúság számára. Ez ellen a társadalom (és benne az iskola is) aligha tud védekezni, és elégtelenek a család eszközei is. Hárítás, elfojtás, negáció, ill. annulláció –  a freudi védekező, elhárító mechanizmusok teljes listáját fel lehet sorolni – nem felismerni, hogy ezzel a felszínes szexuális „neveléssel” kellene versenyeznie a korrekt, lélektanilag és pedagógiailag megalapozott családi és iskolai nevelésnek.

A felszín is a mélyrétegek feltárásától függ. A szexuális nevelés a szexuális örömszerzés, a szexuális kommunikáció, a nemiséget is magába foglaló intim lelki találkozás együttes élménye, a szexualitás kilépése az autoerotikus fejlődési fázisból és a partnerre való ráhangolódás képessége, a felelősség és a kölcsönösség a párkapcsolatban. Ennek a jelenségkörnek elégtelen nemcsak a szakpedagógiája, hanem – talán mondhatjuk – még egyéni és társaslélektana sem kialakult, ezt még a pszichológiai tanácsadás vagy a pszichoterápia is nehezen kezeli.

Pedig nagyon fontosak lennének olyan nevelési hatások, amelyek e vonatkozásban a fiataloknak megfelelő tájékoztatást, valóban nevelő és fejlesztő impulzusokat adnának. E kérdéskörben hiányoznak a diskurzív sémák, kidolgozatlanok az egyéni és társas narratívák és a fiatalok körében eléggé reflektálatlanok, feldolgozatlanok az élmények is. Sok a zavaró hatás a fejlődési folyamatban, gondoljunk csak az elterjedt szexuális zaklatásra, abúzusra, a sok indirekt stresszre, amelyek a saját test és a szexuális késztetések, megnyilvánulások kapcsán az önértékelés megterhelései, károsodásai következtében keletkeznek (például a test, a nemi szerepviselkedés vagy a „sex appeal” ábrázolásának torzított médiareprezentációi, amelyek a fejlődés egyes szakaszaiban szinte mindenkit gátlásokkal és csökkentértékűségi érzésekkel töltenek meg).

 

Itt lenne égető szükség a szexuálpedagógiára, ez a szexuális nevelés mélyrétege, amelynek keretében lehet leginkább értelemteljes a feszín, a „szexuális technológia”, a szexuális felvilágosultság, a fogamzásgátlás vagy a családtervezés képessége, a védekezés a nemi úton terjedő betegségek ellen.

E tág, de nagyon fontos területen segít eligazodni Szilágyi Vilmos könyve. Elsősorban pedagógusoknak, de mindenkinek, aki a szexuális nevelésben illetékes vagy érdekelt lehet. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szexuális nevelés Szilágyi Vilmos életművének középpontjában áll, elsősorban azért, mert korán felismerte ennek jelentőségét. Első műveiben a közvélemény felé fordult,  könyveket írt a szülők és a nevelők számára, több mint három évtizeddel ezelőtt már korszerű szexuálpedagógiai tankönyvet, jegyzetet adott közre (amely a meginduló iskolai szexuális nevelés tanárképzési ismerethátterét volt hivatott közvetíteni), és más szexológiai  munkáiban is mindig középpontba helyezte a szexuális nevelés ügyét. Könyve egyszerre pragmatikus, vagyis a jelenlegi iskolai nevelési lehetőségekre van tekintettel, egyszerre gyakorlati, mert részben más országokban futó programokat is bemutat, de  kitér a szexuálpedagógiai munka fő nehézségeire és problémáira;  egyszerre képvisel magas tudományos szintet, ugyanakkor közérthetően segít az elméleti és metodológiai tájékozódásban.

Jó volna, ha ez a könyv  fel tudná ébreszteni a szexuálpedagógia hazai gyakorlatát és előnyös fejlődést indítana meg benne.