Tartalom

4. Pszichoszexuális fejlődés az első évtizedben

A fejlődés fogalma olyan változásokat jelent, amelyek során a változó szervezet minőségileg magasabb szintet ér el. A pszichikus működéseket illetően egy magasabb minőség létrejöttének sokféle kritériuma, értékmérője lehet. A fejlődés foka a személyiség egészét, de egyes részműködéseket illetően is megállapítható. Egyik legáltalánosabb mutatója a differenciáltság és az integráltság foka. Az eredetileg meglehetősen strukturálatlan, egymásba mosódó tulajdonságok és folyamatok fokozatosan strukturálódnak, differenciálódnak, s egyre bonyolultabb egységekké szerveződnek. Igy egyrészt új, speciális lelki folyamatok jönnek létre, másrészt olyan rendszerek, amelyek központi, irányító szerepet töltenek be. Az emberi viselkedés ezáltal egyre szervezettebbé válhat.

Az egyes lelki működések egymással szoros összefüggésben fejlődnek, s ez lehet folyamatos, vagy ugrásszerű. Ám a fejlődés egyes szakaszait károsodás nélkül nem lehet kihagyni, legfeljebb lerövidíteni, meggyorsítani. Az ember mint önszabályozó rendszer úgy funkcionál, hogy a külső és belső változások közepette igyekszik megőrizni belső egyensúlyát. Az igények, szükségletek és a lehetőségek illetve képességek közötti, esetleges ellentmondások a fejlődés minden szintjén másként jelentkeznek és oldódnak meg. Minden fejlődést meghatároz a külső és belső feltételek összessége, amelyek között zajlik A külső feltételek: az egyénre ható környezeti tényezők. A belső feltételek közé soroljuk az egyén genetikai adottságait és az élete során szerzett tapasztalatait,és készségeit. Eredetüket tekintve a belső feltételek is a külső feltételek hatása nyomán jöttek létre. Az egész lelki fejlődés jellemző sajátossága a külsőnek belsővé válása. Ám a külső feltételek, mint okok, mindig a belső feltételeken keresztül, azok módosító hatásával érvényesülnek.

Az idegrendszeri adottságokat illetően többnyire nincs túl nagy különbség az újszülöttek között. Az emberi idegműködés rendkívül plasztikus, vagyis fejleszthető és alakítható. Az adottságok mellett a másik, gyakran túlértékelt tényező a biológiai érés, amit sokan a pszichikus fejlődés legfőbb feltételének és szabályozójának tekintenek. Érési folyamat megnyilvánulása pl. a testi növekedés, az ún. alakváltozások vagy a serdülőkori nemi érés. De beszélhetünk pszichikus érésről is, mint az egyes lelki funkciók, vagy az egész személyiség kibontakozásáról, egyre magasabb fejlettségi szintjének eléréséről. Ez azonban még kevésbé független a külső körülményektől, mint a biológiai érés. Sőt, túlnyomórészt a külső feltételek hatására alakul. Vagyis a biológiai és a pszichikus érés csak nagyjából fut egymással párhuzamosan! Jelentős különbségek lehetnek köztük; befolyásolják ugyan, de nem határozzák meg egymást. A pszichikus érés és fejlődés alapja és fő meghatározója a külső hatásokra bekövetkező tanulás, tapasztalatszerzés, amely mellett a biológiai érés alárendelt szerepet játszik.

A gyermek azonban nem passziv befogadója és eredője a külső hatásoknak, hanem kialakíthatja az aktiv önszabályozás, a viselkedésirányítás és önnevelés képességét. Felismert pszichológiai szabályszerűség, hogy a fejlődés mindenekelőtt az egyén bizonyos jellemző tevékenységétől függ. Éspedig az olyan tevékenységtől, amelynek keretében más, új tevékenységfajták, továbbá fontos, lelki folyamatok is kialakulhatnak, amelyek leginkább fejlesztik a személyiséget. Mindez persze a gyermek helyzetétől, életkörülményeitől és az őt érő, tervszerű vagy véletlen nevelési hatásoktól függ. A gének tehát csupán az egyén viselkedési lehetőségeit határolják be.. Az már a körülményektől függ, hogy ezek a lehetőségek hogyan és mennyiben realizálódnak! S minthogy testi érésünk szakaszai az emberi faj kialakulása óta nem sokat változtak, az pszichikus fejlődés módja és mértéke már azoktól a szociális hatásoktól függ, amelyekkel az egyén élete során találkozik. Fontos felismerés, hogy maga a testi érés is részben bizonyos külső ingerek által indukált folyamat. Ahol alig van inger, ott az érés meglassul, lefékeződik. Azok a szervek például, amelyeket egy korai életkorban nem ér (elég) inger, funkciókészségüket nagyrészt elvesztik. (Ez a pszichoszexuális fejlődésre éppúgy érvényes, mint pl. a beszédfejlődésre.)

Fejlődési szakaszok

A fejlődési folyamat szakaszokra, fázisokra tagolása támpontokat adhat a folyamat tanulmányozásához.Különféle periudizációkkal már többen próbálkoztak; az elsők között Charlotte Bühler (1933), aki a feltételezett, átlag 70 éves élettartamot öt nagyobb szakaszra osztotta. De a felnőttkorig tartó fejlődési folyamatnak is többféle periodizációja ismeretes, sőt, az első 10 évnek is. Már Sigmund Freud és követői kidolgozták a maguk fáziselméletét, amelyben az első három életével „orális, a 4.és 5 életévet „anális” illetve „fallikus-ödipális” fázisnak nevezték; aa 4-10 éves kort pedig „latencia” fázisnak. Ezt az ösztönelméleten alapuló periodizációt a későbbi kutatások hatályon kívül helyezték.

Ernest Borneman (1981) „szexuálpedológiai” fáziselmélete például az első életévet csecsemőkornak, a másodikat kisgyermekkornak, a 3-6 éves kort „kis pubertásnak”,.a 6-9 éves kort pedig gyermekkornak nevezi. Mások a 2-4 éves kort „dackorszaknak” tartják, amely után, 5-6 éves kor körül megtörténik az „első alakváltozás”, s kezdódik az iskoláskor. De minden periodizáció viszonylagos, s inkább csak vizsgálatok időpontjában és helyén érvényes, hiszen az utóbbi évszázadban megfigyelt akceleráció, amely pl. a nemi érés kezdetének időpontját évtizedenként 3-4 hónappal előbbre tolta, a fogamzástól kezdve többféle módon érvényesül. A szomatikus akceleráció azonban nem jelent egyuttal pszichikus akcelerációt; a kettő közötti különbség a „civilizáció haladásával” átmenetileg növekedhet is. A testi fejlődés tempója különbözik a pszichikus fejlődés tempójától; ez Borneman szerint összességében plusz-minusz 20%-os eltéréseket jelenthet az átlagtól, bármely életkorban (bár minél fiatalabb valaki, annál kisebb a variációk szélessége)

Az újszülött még biológiai lény, akinek viselkedését feltétlen reflexek (légzés, szopás, kapaszkodási és védekezőreflex stb.) irányítják. A csecsemőnél már megjelennek a feltételes reflexek, vagyis a tanulás, az észlelés és az emlékezet, sőt, a gondolkozás előfoka és az érzelmek kondicionálása, főleg az anyával kapcsolatban. A kisgyermekkor legfontosabb fejleménye a beszédtanulás, s ezzel a fogalmi gondolkodás,, az éntudat és a nemi tudat megjelenése. Fő tanulási módja az utánzással elsajátított készségek kialakítása. Kisgyermekkorban erősödik az önállósági törekvés pl. az evőeszközök és tisztálkodó eszközök használatában, vagy az öltözködésben Az óvodások fő tevékenysége a szerep- és konstrukciós játék, ami fejleszti képszerű gondolkodását,. Fantáziája élénk, csapongó, leginkább a játékok és a mesék foglalkoztatják, amelyeket mágikus gondolkodása még nem mindig tud megkülönböztetni a valóságtól. Azonban egyre inkább törekszik erre, így rengeteg „mi ez?” és „miért?” kérdést tesz fel. A nemi kiváncsiság első, jelentősebb megnyilvánulásai is az óvodáskorban tűnnek fel. Ugyanakkor a szülőkhöz való viszony sajátosan alakul. A gyermek egyre inkább azonosul a vele egyező nemű szülővel, de szeretné „kisajátítani” a másik szülőt; ami feszültségeket idézhet elő érzelmi viszonyában mindkét szülővel kapcsolatban. (Freud ezt nevezte „Ödipusz-konfliktusnak”.)

A kisiskolás kor megváltoztatja a gyermek helyzetét: a szülők, a család fokozatosan elvesztik régebbi, meghatározó szerepüket. Az iskolaérettség fokától függően a gyermek egyre inkább képes a szándékos és tartós figyelemre; fokozódó tárgyi érdeklődés és realizmus jellemzi. Erősödik a szociális motiváció szerepe, kialakul a még kevéssé differenciált, kategórikus erkölcsi felfogás, a „jó” és „rossz” viselkedés megkülönböztetése. A prepubertás első jelei már 7-8 éves korban feltűnhetnek. Ez az időszak a 10-12 éves korig tart, s viszonylagos testi és lelki harmónia jellemzi. Közben azonban egyre inkább megjelennek a közeledő serdülés problémái. Átmeneti elkülönülési tendencia osztja rivalizáló csoportokra a fiúkat és a lányokat. A csoportokon belül erős a szolidaritás, barátságok szövődnek. Emellett mindkét nemnél megélénkül a szexuális érdeklődés.

Szexuális reagálókészség, primer szükségletek

Ami a fiziológiai jellegű szexuális reagálókészséget illeti, ez már az emberi magzatnál is megfigyelhető: ultrahangos vizsgálattal : fiúmagzatoknál pénisz-merevedést láttak; fiúcsecsemőknél éjszakai merevedéseket, lányoknál pedig a hüvely időnkénti lubrikációját állapították meg. Ezt persze túlzás lenne szexuális izgalomnak vagy élvezetnek nyilvánítani; sokkal kevésbé, mint amikor a csecsemő vagy a kisgyermek félig-meddig szándékosan nyúl a nemi szervéhez és símogatja, dörzsölgeti azt. Ahogy Borneman írja, az újszülött minden (fiziológiás) feszültséget kellemetlennek érez, s ezt ki is fejezi (sírással, fészkelődéssel stb.), viszont láthatólag élvezi a feszültség oldódását, szükségleteinek kielégítését és a kellemes ingereket (pl. ringatást, símogatást stb.). A szopás nemcsak az éhségét szünteti meg, hanem az érintés- és biztonságigényét is kielégíti. Ez utóbbiak jelentkeznek az ujjszopás esetében, akkor is, ha épp nem éhes. Az ujjak szopogatása érzéki élvezetet jelent a gyermeknek, ami ugyan még nem kifejezetten erotikus, de hasonlít ahhoz. Freud szerint az ujjszopáshoz gyakran társul „valamely érzékeny testrésznek, a mellbimbóknak, a nemi szerveknek dörzsölő érintgetése. Ezen az úton jut el sok gyermek a szopogatástól a maszturbációhoz.”

A csecsemő- és kisgyermekkori maszturbáció, vagyis a kialakuló erogén zónák ingerlése, símogatása ugyanis érzéki élvezet és megnyugtató hatású a kisgyermek számára. Az ezt kiváltó kulcsingerek hatására kezdi el automatikusan és tudattalanul, s valamilyen feszültséget, szükségletet csökkent vele. Fogalma sincs róla, hogy ez „szexuális élvezet” lenne, s a feszültség növekedése és csúcspontja (orgazmus) helyett is csak kellemes oldódást, megnyugvást érez, s könnyen elalszik tőle. Ezért a régebbi korokban a nyugtalan gyermekeket gondozójuk is gyakran a nemi szervük símogatásával nyugtatta meg és altatta el (s ezt akkor senki sem tartotta „szexuális visszaélésnek”).

A gyermek nemisége már a születés előtt megalapozódik. Egyrészt azzal, hogy a nemi kromoszómák találkozása folytán nemi lénnyé fejlődése melyik irányban indul el, másrészt azonban fennáll a különböző genetikai és hormonális zavarok lehetősége is. Ezek folytán előfordulhat, hogy az újszülött valódi neme nehezen felismerhető, vagy eltorzult, s így tévesen állapíthatják meg. A gyermek rendszerint elfogadja testi nemét és/vagy nemi besorolását, szexuálisan identifikálódik a neki szánt nemi szereppel (akár a valódi testi neme ellenére is, mert szociális környezetének elvárása erősebb és meghatározóbb, mint a biológiai nem). A gyermek megszületésével biológiai neme (sex) legtöbbször tisztázódik, s megkezdődhet nővé vagy férfivé válásának nem kevésbé fontos folyamata: a szociálpszichológiai nem (gender) kialakítása.

Az újszülöttnél már minden idegközpont megtalálható, ha nem is teljesen kiépülten. A lányok kb. 10%-ánál egyébként már a születéskor hiányzik az érintetlen szűzhártya, s további 15-25%-uknál olyan vékony, hogy az első életévekben magától szétszakad. Az első 8-10. hónapban a csecsemő és gondozója közötti kommunikáció „testbeszéd” útján, metakommunikative történik. A felnőttnek nem könnyű megtanulni a gyermek „testbeszédét”, aki viszont többnyire jól megérti, megérzi a felnőtt metakommunikációját. (Ez a képessége viszont a beszédtanulással és tudatosodással csökken.) A csecsemő viselkedését az alapvető testi szükségletei irányítják. Ezért válik életfontosságuvá számára az őt tápláló anya (vagy anyapótlék) és maga a szopás, éhségének csillapítása, ami a szájnak, az orális zónának központi szerepet biztosít. A szükségletkielégítés kikövetelése önzésnek, önszeretetnek tűnhet; Ezért Freud a csecsemőkort a narcizmus szakaszának nevezte. Borneman szerint az ujjszopás és a test különböző részeinek megtapintása a csecsemő autoerotikus játéka, s mivel ezekben a bőrnek van központi szerepe, ezt az időszakot kután (bőrrel kapcsolatos) fázisnak tartotta. (A bőrnek később is fontos szerepe marad az erotikában.).

Kisgyermek- és óvodáskori pszichoszexualitás

A személyiségfejlődés egyik fő vonala a pszichoszexuális struktúra kialakulása és fejlődése. Ezek a lelki tartalmak: a nemiséggel kapcsolatos ismeretek, érzelmek, attitüdök és szokások a csecsemőkor végátől kezdve alapvetően fontos részei a személyiségfejlődésnek. A nemi kiváncsiság és késztetés igen korán megnyilvánulhat a sokféle szexuális inger következtében, ami a gyermeket éri, mert képes reagálni azokra. Az idegrendszeri és pszichikus feltételek kibontakozásával egy sajátos érzékenységi állapot jön létre, amelyben bizonyos hatások sokkal mélyebben bevésődnek és rögződnek, mint előtte vagy utána bármikor. Ez a jelenség az imprinting. Úgy tűnik, a nemi szerep „imprinting korszaka” egybeesik a beszéd kialakulásával.

Ezzel kapcsolatos élményeink egyik döntő szakasza a kisgyermekkor és az óvodáskor.

Minden emberi kapcsolat őstípusa, alapformája a csecsemőkorban kialakuló anya—gyermek kapcsolat. Ebben alapozódik meg – jól, vagy rosszul – az egész, későbbi lelki fejlődés. Ekkor alakul ki a gyermekben az „ősbizalom” (vagy az ősbizalmatlanság), a bátor, bizalomteljes szociális attitüd, vagy a visszahúzódás, szorongás, közömbösség. Sok későbbi partnerkapcsolati zavar eredete nyúlik vissza erre az időszakra. A pszichoszexuális fejlődés egyik legfontosabb időszaka a kisgyermekkor, a beszédtanulás időszaka. Ekkor alakul ki az éntudat és a nemiségtudat (szexuális identitás) vagyis a személyiség alappillérei. Ezzel a gyermek azonosítja magát, mint különálló és a két nem valamelyikéhez tartozó személyt. Ez utóbbi legtöbbször a saját, testi nemének elfogadását jelenti, de előfordulhat, hogy ez bizonytalan marad, vagy az évek során mindinkább a másik nemhez tartozónak érzi magát. A szexuális identifikáció alapvető jelentőségű a további pszichoszexuális fejlődés számára. A gyermek ugyanis ettől kezdve mindent erre az azonosított énre és nemiségtudatra vonatkoztat, ami vele történik. Ezzel megszűnik ugyan az anyával való, tudattalan lelki egybeolvadása (szimbiózisa), de egyben megnyílik az út a magasabb szintű azonosulásokhoz – az anya után fokozatosan az apával és másokkal is -, amelyek révén rengeteget tanul. Elsősorban azt, hogy számára mit jelent lánynak vagy fiúnak lenni. S ezzel – a számára hozzáférhető szkriptek alapján - kialakul a gender, vagyis a pszichoszociális nem, aminek nyomán kezdi elsajátítani a társas nemi szerepviselkedés (gender role) készségeit és szokásait.

Ezek a nemi szerepek az éppen hatékony szkriptektől függően sokfélék lehetnek. A kialakuló viselkedést tehát nem az határozza meg, hogy valaki testileg milyen neműnek született. Vagyis tévedés lenne a női és férfi nemi szerepviselkedés „természetes, vele-született különbségeit” kutatni. A szociális stkriptek hatása ugyanis állandóan, már a születéstől kezdve érvényesül: a lányokat és fiúkat különbözőképpen öltöztetik és kezelik. Különböző játékokat kapnak, s gyakran elmondják nekik, hogyan kell viselkednie egy „rendes” fiúnak vagy lánynak. Igy a nemi szerepek már az első évek során teljesen belsővé válnak, introjiciálódnak. A megtanult nemi szerepviselkedés természetesen az erotikus viselkedést is átszínezi, már a serdülőkor előtt is.

Erotikus reagálásra már az 1-2 éves kisgyermekek is képessé válhatnak, némelyikük akár az orgazmusig is eljuthat. 2-3 évesen szabályozni tanulják a vizelet- és székletürítésüket, s rendszerint elkezdik a nemi szervük szándékos ingerlését is. Ilyenkor általában még nem tudják, hogy ez „szexuális viselkedés”. Egyszerúen élvezik a kellemes érzéseket, s ez könnyen szokásukká is válna, ha a szülők vagy más felnőttek meg nem tiltanák vagy büntetnék miatta. Az ezáltal kiváltott bűntudat néha a felnőttkorba nyúló szexuális gátlásokat és funkciózavarokat okoz.

Az óvodáskorban rendszerint elkezdődnek a „szexuális játékok” is, például a doktorjáték, vagy a „papás—mamás” és hasonlók, amelyek főleg a szexuális kiváncsiság kielégítését szolgálják. De a gyengédség különböző megnyilvánulásaira is sor kerülhet.. Szivesen megnézik és megsímogatják például a társaik nemi szervét, vagy puszit adnak egymásnak, ölelkeznek, esetleg a közösülést próbálják utánozni (ami persze még nem sikerülhet). De akár szerelmesek is lehetnek egymásba; vagyis eredetileg az anyához fűződő érzelmi kötődést részben vagy egyre inkább át tudják tenni egy nekik tetsző, preferált játszótársukra. Ezek a gyengédség különböző szintjéig jutó, erotikus viszonyok előnyösen fejlesztik a gyermek kialakuló szerelmi képességét (kivéve, ha a környezet erre is tiltással vagy kicsúfolással reagál).

Ugyancsak az óvodáskorban fogalmazódnak meg a gyermekek első kérdései a saját és általában a „kisbabák eredetéről”. Az ilyen kérdések még ma is sok gondot okoznak a legtöbb szülőnek; ezért sokan kitérnek előlük, vagy a gólyamesével és hasonlókkal próbálkoznak. Ez ugyan beleillik a fiatalabbak mese- és mítoszorientált gondolkodásába, de félrevezeti őket és nem segíti pszichoszexuális fejlődésüket. Pedig már ekkor, de különösen a 4-6 éveseknél indokolt lenne a valóságnak megfelelő, bár leegyszerűsítő válaszokat adni, az életkori sajátosságok figyelembe vételével. Ilyen válasz például, hogy „a kisbabák az anyukájuk hasában növekednek, s ha már elég nagyok és nem férnek el, akkor kibújnak onnan és megszületnek.” A kisebbeknek ez is elég lehet, de később rákérdezhetnek: „Hogyan kerül be a kisbaba az anyukája hasába?” Erre már kevés szülő tud jól válaszolni, mert itt már az apa szerepét nem lehet kihagyni.

Egy szokásos, „elködösítő” válasz, hogy amikor az egymást szerető szülők szorosan összebújnak, akkor előfordulhat, hogy az anyuka hasában elkezd nőni egy kisbaba. Ez a magyarázat egy értelmes „nagyóvodásnak” akkor sem elég, ha még sohasem látott pl. filmen szeretkező párt. S mivel azt is csak találgatja: hogyan jön ki a kisbaba az anyukája hasából?, nincs értelme mesékkel áltatni. Ha a férfi és női nemi szervek különbségeit már ismeri, és saját nemi szervének simogatása folytán az élvezetről is van némi tapasztalata, akkor megérti hogy az élvezet-vágytól és szexuális ingerléstől megduzzadt, merev himvessző könnyen becsúszik a megduzzadt, sikos női hüvelybe, s ott az élvezet csúcsán megtörténik a magömlés. Így a herében termelődő, apró „magocskák” (ivarsejtek) a húgycsövön keresztül eljuthatnak a nő hasában (petefészekben) n havonta érlelődő „magocskához” (érett petesejthez), amellyel összeforr és nőni kezd. Ebből lesz a kisbaba.

Ez a magyarázat később aztán fokozatosan kiegészíthető, s így jól megalapozza a további szexuális nevelést, a kulturált szexuális attitüdök kialakítását. Szexológusok (pl. Borneman, 1981) szerint az egyén viszonyát későbbi szexuális partneréhez nem veleszületett késztetések irányítják, hanem főleg a szülők és nevelők viszonya a szexualitáshoz. Ha a gyermek a felvilágosítások mellett szeretetet is kap, később ő is tud szeretni. Ha viszont rossz a szülő viszonya saját, vagy társának és gyermekének nemiségéhez, ez nagy veszélyeket jelent mindhármuk, de főleg a gyermek számára.

Az egészséges pszichoszexuális fejlődéshez ugyanis a gyermeknek egészséges és korszerű szexuális attitüdöket kell elsajátítania első életéveiben a számára legfontosabb vonatkozási személyektől, a szülőktől. René Spitz szerint akár konfliktusok is keletkezhetnek a szomatikus és a pszichoszexuális fejlődés között. Ha ugyanis a pszichoszexuális fejlődés valamilyen külső ok miatt elakad (fixálódik vagy retardálódik), akkor nem tart lépést a testi fejlődéssel, és így infantilizálódik. Az anyától (vagy stabil gondozó személytől) való rendkívül erős függőség csak a járás és beszéd tanulásával egyidejűleg kezd oldódni, de kb. 4-5 éves korig az ilyen személy elvesztése a hospitalizálódás veszélyével jár. A regresszió mellett fokozatosan működésbe léphetnek a különböző, bonyolultabb elhárító vagy konfliktusfeldolgozó mechanizmusok.

A fiúk és lányok testi fejlődésében ekkor még nincs különbség. A lányoknál befejeződik a petesejtek szaporodása; a kialakuló 3-4 millió éretlen petesejt csak a serdülőkortól kezdve (egyenként) érik és fogyatkozik. Az egyre önállóbbá váló gyermekek dacossága és követelődzése nemcsak a testi érés, hanem a lelki fejlődés következménye. Az anyáról kezdenek érzelmileg leválni és más, nekik tetsző személyek iránt is érdeklődni..

Ekkoriban kezdődik a heteroerotika fejlődése a gyermeknél: olyan megnyilvánulások is jelentkeznek, amelyek társas viszonyt feltételeznek. Ilyen például a saját meztelenséggel kapcsolatos attitűd, amelynek két fő megnyilvánulási formája a magamutogatás vágya és öröme, valamint a szégyenlősség. Egyik sem vele született, hanem tanult viselkedés. A magamutogatás kiváltó tényezői közt első helyen említhető, hogy a szülők és mások is szívesen gyönyörködnek a kisgyermek gusztusos testében és viselkedésében; tetszésük sikerélményt jelent a gyermeknek, s ezzel szinte motiválják a gyermeket a magamutogatásra. Amikor viszont „illetéktelenek” előtt is megpróbál tetszést aratni, jön a szülői felháborodás, a „szégyeld magad!”, a tilalom. A szégyenlősséget különösen könnyen megtanulja a gyermek, ha a szülei is szégyenlősek, ha otthon is tilos a meztelenség. A magamutogatás vágya ezért többnyire csak „szublimált” formában, szereplési vágyként jelentkezhet, a szégyenlősség pedig gátlásosság, lámpaláz formáját ölti. (Egyes vizsgálatok szerint már csecsemőkorban kialakulhat a „shyness baby” szindróma, amely később iskolafóbiaként vagy szociális fóbiaként folytatódhat.)

Gyorsan kialakul a nemiségre irányuló kíváncsiság. Ennek két fő módja: mások meztelenségének és szexuális viselkedésének megfigyelése vagy megkérdezése. Kérdezősködnek a saját multjukról, arról is, hogy honnan jöttek, hogyan születtek.. Egyre jobban érdeklődnek a nemek különbségei iránt is, s ha otthon tilos a meztelenség, akkor igyekeznek meglesni másokat. Ekkoriban kezdenek feltűnni náluk a „tilos” szavak és mondókák, versikék, amelyek a nemiséggel kapcsolatosak. A szülő persze többnyire haragszik ezért, ami vagy kényszerű elfojtásokat eredményez és annak beidegződését, hogy a nemiség tilos és titkolandó, vagy annak félig-tudatos készségét, hogy a szülőt mivel lehet bosszantani és így figxelmét felkelteni. A vizelés szabályozása kapcsán ekkoriban tűnik fel, hogy a fiúk másként vizelnek, mint a lányok; ennek okai felől érdeklődnek, esetleg utánozni is próbálják egymást. A vizelet és széklet szabályozásának erőltetése könnyen megronthatja a szülő és gyermek viszonyát. Borneman szerint erre is érvényes, hogy „minél kevésbé erőlteti a szülő, annál gyorsabban és könnyebben tanulja meg a gyermek.” Visszaesések e téren főleg akkor fordulnak elő, ha a szokott környezet, vagy a szokott gondozó megváltozik.

A lehetséges testi szexuális zavarok közül az egyik a fiúk 4-5%-ánál jelentkezik: a herék ezeknél nem szállnak le időben a herezacskóba, s ez a 3. életévtől már nem szokott spontán módon megtörténni. Azonkívül,.ha például egy anya a lányának azt szuggerálja, hogy a széklet és a vizelet „piszkos” vagy éppen undorító, akkor ez könnyen eredményezheti az anális és genitális erogén zóna iránti undort, s ezáltal később a szexuális élvezetképtelenséget.

Ödipusz-, vagy „kiscsalád-komplexus”?

Az óvodáskor végén a legtöbb gyermek már tudja, hogy életét a szülei nemi kapcsolatának köszönheti, de nem tudják pontosan, hogyan történik ez. A Freud által leírt „ösjelenet”, vagyis szülei közösülésének a gyermek általi megfigyelése, vagy elképzelése azért lehet traumatikus a gyermek számára, mert könnyen félreérti az egészet: a hangokból és mozgásokból ítélve azt hiszi, hogy a szülei verekednek, dulakodnak egymással, az apa erőszakoskodik az anyával. (Néha nem is téved.) Az anyával azonosuló gyermekben ez a szorongást, az apával azonosulóban viszont az agressziv késztetést erősítheti.

A szülők nemi életének észrevétele azonban csak akkor kedvezőtlen hatású, ha a gyermek nem érti és nem kap rá magyarázatot. A polgárosodás, az ipari civilizáció előtt a szülők és gyermekek csaknem mindig egy helyiségben aludtak, s elkerülhetetlenül tanúi voltak szüleik nemi életének, ez mégsem hatott rájuk negativan. Az ilyen helyzet érthetően szexuális izgalmat is kelthet a gyermekben, s az izgalom és vágy többnyire az ellenkező nemű szülőre irányul Ebből következően viszont az azonos nemű szülő a gyermek vágyainak útjában áll, mint vetélytárs, akitől meg kellene szabadulni.

Ezt a helyzetet nevezte Freud Ödipusz-komplexusnak. Bár az elnevezés nem túl szerencsés, hiszen az ógörög mítosz Ödipuszát nem a szülei, hanem idegenek nevelték fel, apját nem vetélytársként ölte meg, s anyjáról nem tudta, hogy anyja, így a jelzett helyzetet inkább „kiscsalád-komplexusnak” kellett volna nevezni, hiszen csak akkor alakul ki, ha a gyermek a szülein kívül semmilyen más, közeli személlyel nem állt kapcsolatban. A régi, primitiv kultúrákban (vagy pl. az izraeli kibbucokban) nem ismerték az Ödipusz-komplexust; amely tehát nem biológiai, hanem szociális jelenség, amely korunk polgári családtípusához kötődik, bár ott sem mindig fordul elő. Mindenesetre e komplexus feldolgozása, kedvező megoldása a további pszichoszexuális fejlődés szükséges feltétele. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy lemondjon a nemi szerep felnőttes kiváltságairól és a másik szülő szeretetének, törődésének kizárólagos birtoklásáról; el kell fogadnia a családon belüli társas együttélés szabályait.

Freud azt is feltételezte, hogy a lányok irigylik a fiúk péniszét; holott a „”péniszirígység” valójában a fiúk és férfiak kedvezőbb helyzetének, nagyobb szabadságának irígylése volt (ami még ma is előfordul). A női mell viszont főleg azért hat gyakran mindkét nemre erotizálóan, mert a csecsemőkori szoptatás érzéki élménye imprintingszerűen beléjük ivódott. S természetesen ez is szorosan összefügg az anya iránti szexuális vágyakozással, amit aztán a lányok elég hamar átállítanak az apára.

A gyermekek hamar megérzik, ha a szülők valamiért nagyon elégedetlenek velük, s emiatt könnyen regrediálnak: kényszeres maszturbáció, ágybavizelés, túlzásba vitt evés, vagy a táplálkozás megtagadása lehet a következmény. Az introvertált gyermek bizalmatlanná és visszahúzódóvá válhat, az extravertált hazudozni vagy lopkodni kezdhet. Önbizalmuk megrendül, szorongások vagy agressziv indulatok keletkezhetnek.

A kisiskolás kor pszichoszexualitása

Az 5-6 éves kor újabb, jelentős változásokat hoz. Szomatikusan ez az első alakváltozás ideje: a karok és lábak megnyúlnak, a tejfogak helyett megjelennek a végleges fogak. A fiúknál motorikus nyugtalanság figyelhető meg; a lányoknál növekszik az érzelmi labilitás és szeretetigény.A Freud által feltételezett „latencia-periódus” azonban nem következik be. Mindkét nemre jellemző a gyengédség és a bőrkontaktus igénye, ám ennek kielégítését már nem feltétlenül a szüleiktől várják, hanem mástól. pl. egy szimpatikus kortársuktól. Ezek többnyire még „plátói” szerelmek, vagy inkább jó barátságok, ám néha ölelkezésre és puszizkodásra is sor kerül, ami már kifejezett erotikus izgalmakkal járhat. Maszturbációiban a gyermek általában a már látott nemi szerveket képzeli maga elé. Vizsgálatok szerint a lányok képzetei a péniszről sokkal pontosabbak, mint a fiúké a vulváról. Borneman megjegyzi, hogy az 5-6 éves lányoknak nehezebb egyeztetni az anya iránti szeretetüket az apa iránti vágyakozásukkal, ezért ambivalensen ingadoznak az anya szeretete és elutasítása, a hozzá való gyermeki és vetélytársi viszony között. A szülők mellett másoktól (is) igényelt szeretet és gyengédség ugyanakkor megnöveli a rokonok, vagy mások által megkísérelt szexuális visszaélések veszélyét.

Mindez a szülők számára komoly gondokat okozhat. Pedig az erotikus vágyak megjelenése ebben az életkorban is éppúgy előfeltétele a további, egészséges pszichoszexuális fejlődésnek, mint az esetleges Ödipusz-komplexus feldolgozása és túlhaladása. Ennek lényege egyrészt az, hogy a gyermek jobban identifikálódik az azonos nemű szülővel, de nem tartja őt vetélytársnak; másrészt felismeri, hogy erotikus kötődése (szerelme) a másnemű szülőhöz irreális, s inkább mást kell keresnie. Ezt a szülő néhány felvilágosító mondattal elősegítheti. Valójában az „incesztustabu” és a „realitáselv” érvényesítéséről van szó. A szülőkhöz való viszony ilyen átalakítása jó esetben az iskoláskor kezdetére megtörténik. Elősegíti ezt a gyermek kialakuló erkölcsi tudata, lelkiismerete amely valójában jórészt a szülői és nevelői tekintély, másrészt pedig az innen-onnan, tudattalanul elsajátított szabályok internalizálása.

Egyes fejlődéspszichológusok a kisiskolás életkort a jellemalakulás korának tartják. Minthogy pedig az így elsajátított erkölcsi szabályok társadalmunkban a gyermeki szexualitást többé-kevésbé még mindíg tabunak tartják, ezek az ilyen élmények nagyrészt elfojtásra kerülnek, s ezért alig emlékszünk rájuk. S a felejtés kiterjed a korábbi élményekre is. (Az ún. infantilis amnézia azonban hipnózissal vagy pszichoterápiával feloldható.)

A hetedik életév az iskoláskor kezdete. Ez eléggé leköti a gyermekek figyelmét és érdeklődését, de semmiképp sem jelenti, hogy pszichoszexuális fejlődésük lelassul vagy éppen évekig stagnál, s csak a serdülőkorban élénkül meg újra. Már Kinsey és mások vizsgálataiból tudjuk, hogy a kisiskolás továbbra is élénken érdeklődik a szexualitás iránt. Az iskolában a hasonló korúak és azonos neműek nemcsak sokat beszélgetnek egymással a nemi életről, hanem innen-onnan felszedett ismereteik, vagy pornográf képek és szövegek segítségével„fel is világosítják”egymást (ami persze gyakran félrevezető). Ezzel valójában saját nemi identitásukat és tájékozottságukat próbálják erősíteni. A koedukált iskolai osztályokban igyekeznek felhívni magukra a másik nem figyelmét, bár tartanak is tőlük. A fiúk apró csínytevésekkel bosszantják a lányokat, s mutatják ki „férfias bátorságukat”; a lányok viszont pl. a tanulás terén rivalizálnak a fiúkkal.

A pedagógus elkerülhetetlenül találkozik a gyermekek szexuális kíváncsiságával, felvilágosítási igényével, s valahogy állást kell foglalnia. Bizonyos értelemben akkor is „nevel”, ha elhárítja a szexuális problémák megbeszélését; így nyilvánvalóvá teszi a gyermekek számára, hogy a szexualitás tabu-téma, nem illik róla beszélni. Ezzel persze nem tudja megakadályozni, hogy a gyermekek egymás közt ne beszéljenek róla, de elárulja saját bizonytalanságát, felkészületlenségét és gátlásosságát. K. Etschenberg (2004) szerint a kisiskolásokat az információk dzsungele veszi körül, amelyben segítség nélkül aligha tudnak tájékozódni. Ilyen hatások többek közt

- a különböző slágerek szexszel, szerelemmel kapcsolatos szövegei;

- a filmekben, a tévében és a reklámokban látott nemi szerepminták;

- a pornográf képek és a trágár beszéd, amit nem értenek (vagy tévesen értelmeznek);

- az otthon, vagy máshol észrevett, különböző szexuális megnyilvánulások stb.

Mindezek a hatások különféle, sokszor egymásnak ellentmondó szkripteket közvetítenek a kisiskolás lányok és fiúk felé. Ezek közül választaniuk kellene, amihez azonban többnyire nem kapnak segítséget sem otthon, sem az iskolában. Igen gyakori eset, hogy sem a szülők, sem az iskola nem ugyanazokat a szexuális szkripteket ajánlja elfogadásra a gyermeknek, tehát kettős nevelés folyik (vagy még több irányú, ha a a sajtó, a tévé vagy az internet szkriptjeit is figyelembe vesszük). Az iskolai szexuális nevelés feladata lenne, hogy segítsen nekik rendet teremteni a nemi élettel és a nemek viszonyával kapcsolatos benyomások dzsungelében, s így ne legyenek kiszolgáltatva sem a médiának, sem a tudománytalan, valláserkölcsi stkripteknek.

A gyermekek a pszichoszexuális fejlődés eltérő szintjein kerülnek az iskolába, s így igényeik is különböznek. Ehhez gyakran kapcsolódik az aggály, hogy a felvilágosítás esetleg árthat a fejletlenebb gyermeknek, mert felhívja a figyelmét olyasmire, amire ő még éretlen. Az aggály azonban indokolatlan, mert a „túl korai” felvilágosítás sohasem árthat, hiszen nem is nagyon érti, s egyelőre nem tud vele mit kezdeni; de eszébe juthat, ha olyan helyzetbe kerül, amikor szüksége lehet rá. Sokkal inkább árthat a túl késői felvilágosítás, amely még ma is jellemzője a családi és köznevelésnek.

Ebből következik, hogy nem elegendő a szexuális nevelést a felső tagozaton, a serdülőkorban kezdeni. Borneman azt is hangsúlyozza, hogy a gyermek nemi élete túlnyomórészt pszichoszexualitás, vagyis lelki jelenségekből (vágyakból, félelmekből, fantáziákból stb.) tevődik össze, s annál bonyolultabb, minél fiatalabb a gyermek. Téves tehát az a hiedelem, hogy a nemi életet csak a közösülés vagy a nemi szervek ingerlése jelenti, hiszen egy vágyakozó pillantás, egy forró kézszorítás vagy a szexuális fantáziálás is a nemi élet fogalomkörébe tartozik. Az ember nemi élete általában is főleg vágyakból, érzelmekből, emlékekből és egyéb lelki jelenségekből áll; a mozgásos cselekvéseknek kisebb részük van benne. De azért a külsőleg is megnyilvánuló „férfias és nőies”, vagy erotikus viselkedések (maszturbációk, szerelmek stb.) a kisiskolás korban és gyakran előfordulnak.

A nyolcadik életévvel már a prepubertás kezdődik. A gyermekkorból a serdülőkorba vezető életszakasz jelentősége éppen az előkészületi jellegéből adódik: nagy mértékben befolyásolja a pszichikus serdülés alakulását és az egész, későbbi személyiségfejlődést. Tanulmányozását megnehezíti, hogy rendkívül ellentmondásos, sokszínű és változékony szakasza a pszichikus ontogenezisnek. A lányok növekedése 8-9 éves kortól meggyorsul; a megnyúlási szakasz kicsit korábban következik be náluk, mint a fiúknál. Mindkét nem mozgásigénye növekszik: könnyen és szívesen tanulnak kerékpározni, úszni, korcsolyázni stb. A lányokban éppúgy felkelthető a technika iránti érdeklődés, mint a fiúkban az emberi kapcsolatok iránt. A mesék helyett a kalandos történeteket részesítik előnyben. A szexuális érdeklődés erősödése folytán a legkülönbözőbb helyekről igyekeznek információkat gyüjteni, s ma már a pornográfia is ezek közé tartozik. Ennek nyomán gyakran irreális képet alakítanak ki a szexuális viselkedésről, különösen a teljesítmények vonatkozásában.

A 8-10 éves gyermek egyre inkább a hasonló korúak társaságában érzi jól magát, s közülük egyesekkel szoros, baráti kapcsolatot alakít ki. Azonos nemű barátainak csoportja könnyen a szüleinél is fontosabbá válik számára. Minden tettét, teljesítményét a saját csoportjának normáihoz viszonyítja; ezért az ilyen csoportokat viszonyítási vagy vonatkoztatási csoportnak, referenciacsoportnak nevezik. A prepubertás kezdetén a fiúk és lányok számára egyformán fontos a csoportéletben való részvétel. Ám a koedukáció ellenére a fiúk és lányok külön csoportokra válnak szét. Ez nem biológiai tényezőkkel, hanem szociokulturális hatásokkal magyarázható. A hagyományos nevelés éppen a 8-10 év körüliekkel szemben vált szigorúbbá, s tiltotta a fiúk és lányok közeledési próbálkozásait. De gyakorlatlanságuk, tájékozatlanságuk folytán félnek is a másik nemtől. E téren tele vannak bizonytalansággal, amit a másneműek lekicsinylésével vagy éppen bosszantásával igyekeznek túlkompenzálni. A csoport, amelyhez tartoznak, vetélytársnak érzi a másneműeket.