6.  Pszichoszexuális  fejlődés  a  felnőttkorban 

A felnőtté válással  a  személyiség  fejlődése s ezen belül a pszichoszexuális fejlődés sem szűnik meg. A lelki fejlődőképesség többé-kevésbé független az életkortól  (ami elsősorban az emberi idegrendszer plaszticitásának  és az  elvont  gondolkodás  kialakulásának köszönhető).  A felnőtkori személyiségfejlődés  sajátossága, hogy  a megszilárdulási  folyamatok dominálnak benne.  Tehát  viszonylag ritkábban  jönnek létre teljesen új, minőségileg magasabb rendű  tulajdonságok, mint korábban – bár ez is előfordulhat.  A  fejlődés  mértéke a körülmények  alakulásán kívül  főleg a  tevékenység  követelményeitől függ.  Az életkori., nemi és foglalkozásbeli szerepek  változó követelményeihez az egyénnek alkalmazkodnia kell.

A  felnőttkort  különböző szempontokból szokták  periodizálni, szakaszokra  osztani.  Megkülönböztetnek például  korai  felnőttkort  (kb. 20-tól  30  éves korig),  középső  (kb. 30-tól  50-ig)  és  késői  felnőttkort  (50-től  kb. 65-70  éves korig;  ezt követően  pedig  az  öregkort.  A  várható, átlagos élettartam  ma  nálunk  a férfiak esetében  66-67  év, a nők esetében pedig  75-76  év  (s ez világviszonylatban  nem a legjobbak közé tartozik.) A nemek aránya tehát idős korban kedvezőtlenül alakul;  az özvegyek száma a nők közt jóval magasabb.

A fizikai teljesítőképesség szempontjából a korai felnőttkor a legmagasabb szint elérésének és megtartásának  időszaka. Az ifjú  felnőtt a munkára és a  gyermeknemzésre, családalapításra egyaránt alkalmas. Orvosi vélemény szerint kívánatos, hogy a nő lehetőleg  25-28 éves koráig  megszűlje az első gyermekét anélkül, hogy terhességmegszakítása lett volna. Ez nálunk azért problematikus, mert  a művi abortuszok száma még mindíg túl magas épp a fiatal  (köztük növekvő mértékben a tizenéves)  nőknél,  és  sok szülés is vagy túl korán, vagy túl későn történik. A  gyermekvállalások csökkenése következtében a nemzet létszáma vészesen fogy, s ezt a népesedéspolitika  eddig nem tudta  kivédeni.

     A  felnőttek  nemi  szerepviselkedése

 Az eddigiekhez hasonlóan a felnőttkori pszichoszexuális fejlődést is  három szempontból:  a nemi szerepek,  az erotikus viselkedés és  a  fajfenntartás  vonatkozásában vizsgálhatjuk, bár a gyakorlatban ezeket nehéz egymástól szétválasztani.  Ami az elsőt illeti, a  férfi és női szerepek a legutóbbi évtizedekben rendkívül sokat változtak, főleg azzal, hogy közeledtek egymáshoz és rugalmasabbá, felcserélhetőbbé váltak.  Már nehéz elkülöníteni az „igazi férfi” és az „igazi nő” jellemző tulajdonságait.  Az ezekről kialakított hagyományos  kép (az aktiv, domináns férfi és a passzív, szubmissziv nő)  már elavultnak számít, de az alternativák is gyorsan változnak, s a nemi szerepek különböző  szkriptjei közül szabadon lehet választani. 

A nemek kapcsolatának hagyományos intézménye, a házasság és a család korántsem tűnik már olyan vonzónak, mint régen. Ma sokan halogatják a házasságkötést, még a lányok is egyre kevésbé sürgetik, s inkább anélkül létesítenek intim kapcsolatokat. A házasságkötők átlagos életkora már a  30. életév felé közeledik. Ennek egyrészt a sokak számára erősen meghosszabbodott tanulmányi idő, továbbá az anyagi alapok (önálló és biztos jövedelem, lakás stb.) hiánya az oka, másrészt a megnövekedett szabadság- és karrierigény, amely az emancipált nők jellemzője.  A mai nőnek már nem a házasság és az anyaság az egyetlen (vagy legfőbb) perspektívája, hiszen sokféle hivatás közül választhat, így a családalapítás könnyen háttérbe szorul.

Mindez kétségkívül megnehezíti a párválasztási érettség kialakulását és  érvényesülését,  különösen a „szingli”  életstílus  esetén. Ettől függetlenül sok fiatal felnőtt számára komoly dilemma a házasságkötéssel kapcsolatos állásfoglalás:  törekedjen-e rá, vagy nem? Mitől tegye függővé?  A motívumok és ellenmotívumok viaskodásából kiútat jelent-e  az „Igazi” megtalálásától tenni függővé a házasságkötést?  Hiszen rögtön felmerül a kérdést: egyáltalán van-e „Igazi”, vagyis ideális, minden szempontból tökéletes partner?  Van-e rá kölcsönösen megalapozott igény,  lehet-e ilyet találni, s ha igen, hogyan?  Intézményes felkészítés híján aligha lehet ilyen kérdésekre kielégítő válaszokat adni. Az ifjúkor váltakozó, rövid lejáratú partnerkapcsolatai ugyan létrehoznak  valamilyen  összehasonlítási  alapot,  de ennek kezelése, értékelése  ismét csak kompetenciát igényel.  A  szerelem, mint az „igazi”, ideális partner megtalálásának reménye (vagy illúziója)  ugyan hajlamosít a házasságkötésre, de hatása rendszerint nem sokáig tart.  Minthogy a házassági szándék kinyilvánítása után a legtöbb pár minden szabadidejét együtt tölti, s többé-kevésbé együtt is él,  bizonyos idő elteltével a házassági szándék vagy megerősödik, vagy elbizonytalanodik illetve megszűnik, de mindenképpen problematikussá válik, ha a sikertelen fogamzásgátlás folytán  gyermeknemzésre került sor. Hagyományosan inkább a nők vállalnak gyermeket, a férfiak nehezebben szánják rá magukat;  a  családtervezés  így konfliktusszituációt teremthet., különösen akkor, ha még nem házasodtak össze.

 A felnőttek hagyományos nemi szerepéhez  mindenesetre hozzá tartozik a házasságkötés és családalapítás.  A nemek közötti kapcsolatban ezzel új helyzet keletkezik;  ezt szimbolizálják az esküvői szertartások, amelyek révén szerződést kötnek egymással  az  együttélésre, egymás segítésére, s többnyire a családalapításra is.  Vagyis  kölcsönösen  elkötelezettséget vállalnak  egymás  iránt.  Kedvező esetben az első házasság  gyermek nélkül kezdődik. Igy a házastársi szerep  begyakorlása  nem jár együtt mindjárt a szülői szerepből adódó külön feladatokkal és nehézségekkel, amelyek kapcsolati válságot jelenthetnek.  Ezért nem szerencsés, hogy a házasságkötések  közel egynegyedében  az újdonsült feleség már terhes.  De problematikussá válhatnak azok a házasságok is, ahol  a gyermek  túl korán érkezik, ugyanis a házastársak még nem váltak elég éretté a szülői szerepre.  A házasság sikere múlhat azon, hogy mennyire tudják megoldani az ilyenkor felmerülő egyéni és közös feladatokat.

Az egyik legfőbb feladat nyilván a házastársi szerep és az egymáshoz való alkalmazkodás  megtanulása, bár ez részben már a házasság előtti  együttjárás  (vagy éppen  jegyesség)  során  megtörténhet.  Egy másik, esetlegesebb és távlatibb jellegű feladat a  családtervezés és a felkészülés a szülői szerepre;  ez azért esetleges, mert tudatos megegyezéssel kikapcsolható, vagy biológiai okok miatt nem biztosítható.  Közvetlenebb feladat viszont a szexuális kielégülések kölcsönös  elősegítése,  a  közös háztartás megszervezése,  egymás  egyéni törekvéseinek támogatása,  vagy a  szabadidő, a pihenés és szórakozás  kedvező formáinak elősegítése. Ilyen szempontból nincs különbség a legalizált és nem legalizált együttélések között.

A felnőtt nők és férfiak  erotikus viselkedése  eléggé eltérően alakul.  Szexológiai vizsgálatok szerint (E.J. Haeberle, 2004)  a  20 év körüli, házas férfiak gyakran és intenzíven igénylik a szexet, orgazmusaik átlagos gyakorisága csaknem heti öt, de a nőtleneké is több mint három. Az életkor előre haladtával azonban a férfiak szexuális igénye és teljesítménye fokozatosan csökken. Az 50 éveseknél a heti átlag már alig kettő, a 70 éveseknél pedig már egynél is kevesebb. Ezzel szemben a nők szexuális igénye és teljesítménye eleve alacsonyabb ugyan, mint a férfiaké (a 18-20 évesek átlaga is alig heti egy orgazmus), de  ez jóformán változatlanul megmarad a menopauza körüli időszakig. Egyénileg természetesen nagy eltérések lehetnek az átlagtól, de a fiatal házastársak közötti  szexuális összhang megteremtése rugalmasságot, alkalmazkodást és szexuális kultúrát igényel. (Például azt, hogy a férfi ne ragaszkodjon mindíg a közösüléshez, a nő pedig képes legyen őt petting révén kielégíteni  stb.) 

Tény, hogy a nemi életben is döntő szerepet játszanak a különböző kulturális  szkriptezések. Csak az utóbbi évtizedekben terjedt el például az orális szeretkezés;  de ugyanez mondható az egymást követő monogámiákról, az illegális együttélésekről, a „szingli” életstílusról  stb. A sokféle szkripttel találkozó, fiatal felnőttek  időnként a szexuális kapcsolat különböző modelljeit próbálják ki, mintegy a divatot követve. A hirdetések tanúsága szerint ez egyre inkább a házaspárokra  is érvényes. A patriarchális monogámia  zártsága minden jel szerint kezd „fellazulni” a nemi szerepek rugalmasabbá válásával.  A pszichológia a  20. század során kezdte intenzívebben tanulmányozni  a  házastársi kapcsolatokat;  elsőként a pszichoanalitikusok.

Mélylélektani  házasságelméletek

Sigmund  Freud  szerint az ember sorsának alakulását tudattalan, ösztönös, végső soron  biológiai tényezők határozzák meg. A civilizált embernél azonban ezek a tényezők  nem érvényesülhetnek akadálytalanul, sokszor kerülő útra kényszerülnek. Minden azon múlik, hogy az ösztönenergia,  a libido milyen ellenállásra talál kielégülési törekvése során. Freud négyféle „ösztönsorsot” különböztetett meg:

1.       Az  ellentétbe  átcsapást  (pl. aktivitásból passzivitásba, szerelemből gyűlöletbe  stb.);

2.       az  önmaga ellen  fordulást  (ilyen például a mazochizmus);

3.       az  elfojtást, amely  neurózishoz vezet, és

4.       a  szublimálást, vagyis a libido  eltérítését, más, nem szexuális tevékenységben való felhasználását.

Bár Freud itt „ösztönsorsról” beszél,  valójában mind a négy lehetőség a tudat,  az én  fontos szerepére utal, hiszen ez  (illetve a „felettes én”)  állít akadályokat az ösztönök útjába, s igyekszik elhárítani  az „ösztönök támadását”. Az  „én”  elhárító funkcióinak  gondolata  értékesnek és maradandónak bizonyult;  lánya,  Anna  Freud kidolgozta  a különböző „elhárító mechanizmusok”  elméletét.  De ugyanilyen fontosak az ún. konfliktus-feldolgozó mechanizmusok is: a  játék, az álom (és  értelmezése),  az  elaboráció  különböző formái, köztük a  szublimálás, amely az indulatokat szociálisan pozitiv  tevékenységgé alakítja.  Freud  a felnőttkori  szexuális és házassági problémákat igyekezett kisgyermekkori lelki traumákra  (pl. Ödipusz-konfliktus  stb.)  visszavezetni; módszere tulajdonképpen az elfojtott és így tudattalanná vált lelki tartalmak  elemzése, tudatosítása, integrálása. (A „sorsszerűség”  érzése feltehetőleg éppen a  tudattalan döntő szerepének következménye.)

A  mélylélektan másik  klasszikusa,  C.G. Jung  „A házasság mint lélektani vonatkozás” (1927)  című tanulmányában abból indul ki, hogy a tudatosság fokozatosan alakul ki a nem-tudatos lelki élet mélységeiből, s a házasságképes korba lépő fiatalokban még széles területei vannak a tudattalan lelki életnek. Ez azt jelenti, hogy a fiatal csak hiányosan ismeri önmagát, s még inkább a partnerét;  mindkettejüket olyan motívumok vezérlik, amelyekkel nincsenek tisztában.  Igy aligha lehet szó  szabad választásról.  Ez a „sorskényszer”  jelentkezik a szerelemhez kapcsolódó  végzetszerűség érzésében is.  A nem tudatos motívumok Jung szerint személyes vagy személytelen jellegűek lehetnek. Az előbbiek például a szülői befolyásból erednek. Elsősorban a szülőkhöz kötöttség foka  befolyásolja nem tudatosan a párválasztást.  Érdekes Jungnak az a megfigyelése, hogy a gyermekek gyakran olyan életirányba kényszerítődnek, amelyik a szülő életében nem teljesültet  kompenzálja.

Az igazi lelki összhang  létrejöttének feltétele, hogy a nem tudatos motívumok tudatosodjanak, s így a kezdeti  (azonosulás révén létrejött)  látszatazonosság megszűnjön. A házasság úgyszólván  sohasem  fejlődik válságok nélkül. Jung szerint a  házasság  harmóniája lényegében  bizonyos  ősképek,  archetípusok  projekcióin alapul. Ugyanis minden férfi magában hordja egy nő képét  („anima”), a nők pedig egy férfi képét („animus”). Vannak nőtípusok, amelyek egy férfi  animáját szimbolizálják; ha a férfi ilyennel találkozik, szerelmes lesz bele. Jung hipotézise ugyan kissé romantikusan hangzik, de jól tükrözi a tudattalan partnerideál szerepét.  A lényeg a partnerideál projekciója, amit az együttélés, önismeret és élettapasztalat  fokozatosan  megingat, elbizonytalanít, s ez belső konfliktusokkal jár. Jung egyik követője  (Plattner, P., 1961)  kidolgozta az ún. kiegészülési elméletet, amely szerint mindenkiben erős, ellenállhatatlan vágy él a kiegészülés után.  E szükséglet folytán az extravertált  típusú ember éppen az introvertált  másfajta és őt kiegészítő  lényt  keresi – és  viszont.

Jung szerint a párválasztásban és házasságban nagy szerepe lehet az általa leírt  négy  funkció-típusnak is. Ezek közül kettő az ún. racionális tengelyen van: a  gondolkodó és az  érző  típus.  A másik kettő – az  érzékelő és az  intuitiv – az  irracionális  tengelyen.  Mindegyik kombinálódhat  az  alaptípusokkal  (extraverzióval és introverzióval).  Az ellentétes típusokba tartozás ugyan kiegészítő jellegű, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy a partnerek meg is értik egymást.  A párkapcsolat  első  szakaszában  a funkciók kiegészítő viszonyban vannak. Később azonban ez megszűnik, feszültségek keletkeznek.  E  második szakasz  kimenetele attól függ,  miben látják a házasság lényegét, milyenek az elvárásaik. Ha megértik a konfliktusok értelmét, akkor megkezdődik az az átalakulás, amit Jung „sorsfordulatnak”  nevez.  A házasság  harmadik szakasza  közös fejlődést hozhat, ami megfelel az  egyéniesülés (individualizáció)  kritériumainak.

Az igazi közösséggé válást, mint a  házastársi együttélés nagy feladatát  Alfred  Adler, a mélylélektan harmadik nagy klasszikusa is hangsúlyozta. "A  házasság mint közösségi  feladat” (1927)  című tanulmányában kifejtette, hogy a közösséggé váláshoz  („Wir-bildung”)  a házastársaknak le kell győzniük a személyes felülkerekedésre való törekvésüket, ami egy fel nem ismert  csökkentértékűségi  érzésből  ered.  A házasság, mint feladat  a társadalom, a foglalkozás és az erotika  követelményeihez való alkalmazkodásból áll.

A mélylélektan egyik sajátos irányzata  Szondi Lipót (1965) „sorsanalizise”, amely  a párválasztást  a  latens, recessziv  gének meghatározó befolyásának tulajdonítja. A párválasztás  genotropikus  partner-szabályának” lényege a hasonló gének hordozóinak kölcsönös vonzódása.  Tehát eszerint is a nem tudatos „kényszersors” érvényesül;  bár az érett személyiség képes többé-kevésbé kontrollálni a sorsmeghatározó, genetikus tényezőket.  Igy végeredményben a sors  az átöröklött és szabadon választható lehetőségek  összessége. A párválasztás  „genetikus determinációjának” elvét a modern pszichológia legtöbb képviselője nem fogadja el.

A  mélylélektan újabb képviselői  az utóbbi évtizedekben több szempontból továbbfejlesztették a párválasztással és házassággal kapcsolatos elméleteket.  (Lásd pl. Bagdy, E. 2002, Davis, M.S.  1973  etc.)

Szociálpszichológiai  házasságelméletek

A házasságot  nyitott rendszerként is felfoghatjuk, amelyben nagy szerepe van a visszacsatolásoknak. De bárhonnan is közelítjük meg, el kell döntenünk, hogy mit akarunk tisztázni. Böttcher, H. (1988)  német pszichológus szerint a kutatás fő témái a következők:

1.       A  párválasztás, mint folyamat, amely a házasságkötéssel sem zárul le.

2.       A  házassági  elvárások, vagyis amit a kapcsolattól várnak.

3.       A házastársi  szerepviselkedés területei.

4.       A  házastársak közötti kommunikáció,  különösen annak őszintesége és színvonala.

5.       Szexuális kapcsolatuk, aminek döntő szerepe van a házasság sikerében.

6.       A  cserére kerülő  értékek  egyenlege  és  ennek  megítélése.

7.       A  házastárs  viselkedését  jutalmazó vagy büntető  reagálások.

8.       A kapcsolat  hosszú távú  változásának  előrejelzése. S végül

9.       A  házasság  társadalmi  meghatározottságának  módjai.

E  témakörök vizsgálatában a  szociálpszichológia játssza a legnagyobb szerepet.  Ebben találunk olyan alapfogalmakat, mint az  interakció, az attitűd, a  státusz (pozició)  és  a  szerep. A  férj és feleség egymást kiegészítő, poláris  szerepeket játszanak, s megzavarja őket, ha valamelyikük nem tartja magát az elvárt szerephez. Ha ezt nem tudják rendezni,  szerepkonfliktus jön létre. A szerepelvárások nem mindíg tudatok attitűdök, s összefüggnek a partnerek közötti érzelmi viszonnyal.  A vonzalom feltételeire és alakulására vonatkozó elméletek egyik tipusa az  egyéni  sajátosságokat  állítja  előtérbe, a másik viszont az  interakciók folyamatát. Az előbbi tipusba tartozó elméletek a partnerek közötti  hasonlósággal, vagy  kiegészítő különbségekkel magyarázzák a vonzalom keletkezését. Eszerint  pl. minél több, fontos kérdésben értenek egyet a partnerek, annál nagyobb az egymás iránti  vonzalmuk.

Másrészt azért vonzódunk egy hasonló felfogású és értékrendű  partnerhez, mert  szükségünk van rá, hogy egyetértése megerősítse  saját  szemléletünket; ez a  konszenzuális  önérvényesítés  szükséglete. Ha viszont menet közben kiderül, hogy a társunk valamilyen jelentős attitűdje ellentétes a miénkkel, ez feszültséget hoz létre, ami többféleképpen szüntethető meg.  Például úgy, hogy egyikünk megváltoztatja saját álláspontját, vagy ráveszi a másikat a változtatásra.;  esetleg elhiteti vele, hogy ő is ugyanúgy  gondolja. Ha egyik sem megy, akkor mérsékli a házastársa iránti vonzalmát. Az egyéni sajátosságokon alapuló vonzalom másik teóriája  a  komplementer  szükségletek elmélete, amelyet már említettünk.  Korszerűbbnek tűnnek azok az elméletek, amelyek az interakciók folyamatát elemzik. Ilyen mindenekelőtt a  csereelmélet. (Lásd pl. Secord, P.F. &  C.W. Backman,  1972)

A  csereelmélet is a szükségletekből indul ki és  a  piaci viszonyok mintájára magyarázza az emberek közötti interakciókat. Lényege:  a  partnerek egymás szükségleteinek kielégítésével  „csereüzletet”  kötnek.  C. Kirkpatrick (1963)  írja, hogy  a  házasságpiacon  sokféle igény találkozik, és sokféle alkut kötnek. K.J. Gergen (1969)  szerint  a társas viszony „csatatér, amelyen mindenki győzni akar”:  minél több kielégülést (hasznot)  elérni a lehető legkisebb ráfordítással – persze anélkül, hogy megsértené a törvényeket.  A  nyereség és veszteség viszonya  adja az  egyenleget, amelynek  értékelését az  összehasonlítási  szint  teszi lehetővé.  Ezek a csereelmélet  alapfogalmai.

Az elmélet szerint a partnerek interakciójának folyamata  több fázisra tagolható.  Az  ismerkedés fázisában kölcsönös puhatolózás folyik;  azt próbálják kitalálni, milyen mértékű nyereségre számíthatnak, mekkora ráfordítás ellenében?  Ezek a szubjektiv becslések határozzák meg  a  partnerrel kapcsolatos, további viselkedést.  Vonzalom főleg akkor keletkezik, ha az összehasonlítások alapján történő értékelés azt mutatja, hogy a partner  megfelel  az  elvárásoknak, vagyis az egyéni  partnerideálnak. A  vonzalom a remélt kielégülés  mértékében  növekszik.

A partnerkapcsolat fejlődésének második fázisára  az  alkudozás  jellemző.  Mindkét fél úgy viselkedik, hogy ezzel a másikat önmaga számára kedvező viselkedésre késztesse. Ez a szakasz áthúzódhat a házasságba is. Egy ideig itt is folyhat  a  legsikeresebbnek vélt szerepek kipróbálása. S természetesen ezek mindegyike megfelelő szerepet illetve szerepmódosulást vált ki a partnernél.. A  cél:  minél előnyösebb színben mutatkozni a partner előtt. Gyakran valódi áldozatokra is sor kerül ilyenkor;  a partnerek  (vagy csak egyikük)  „beruháznak”, invesztálnak a kapcsolatba, a busás megtérülés reményében.  (A házasságra néha már csak azért kerül sor, mert a beruházó „fut a pénze után”.)  Az alkudozás  során eleinte gyakran erős az egyoldalú nyereségre irányuló tendencia.  Egyik, vagy mindkét fél sokat szeretne kapni, minél kisebb ráfordításért. Rendszerint az a fél van előnyben, akinek kisebb érdeke fűződik a kapcsolat folytatásához.  Ez a fél a kapcsolat megszakításának kilátásba helyezésével zsarolhatja a másikat.

Becsületes és értelmes alkudozások során a partnerek igyekeznek  kölcsönösen  jó  üzletet  kötni, egymás számára a lehető legnagyobb kielégülést biztosítani,  feltételezve, hogy a nagyobb nyereség nyújtásával viszonzásra késztethetik a másikat.  Felismerik, hogy  csak az a kapcsolat lehet tartósan jó, amelyben mindkét fél megtalálja a számítását.  A  cserére kerülő  értékeknek  (kielégüléseknek)  tehát  hosszabb távon  nagyjából egyensúlyban kell  lenniük !  Ez nem jelenti azt, hogy csak azonos jellegű vagy minőségű értékek cserélhetnek gazdát. A  szociálpszichológusok szerint a szépség ellensúlyozhatja a hiányos műveltséget, az intelligencia a kedvezőtlen külsőt, a  testi erő a gyenge intelligenciát – és így tovább.  Sokak értékskáláján a pénz, az anyagiak jelentenek kiemelt értéket, s ez nemcsak az „érdekházasságokra”  jellemző.  Az eltérő  értékek – legalábbis átmenetileg – egyensúlyban lehetnek.

Az értékek (tényleges vagy vélt)  egyensúlya természetesen bármikor felborulhat, s ez veszélyes a házasságra nézve. Ilyenkor az egyik fél  úgy érzi, hogy aránytalanul többet áldozott a kapcsolat érdekében, mint a másik fél.  Emiatt vagy szemrehányásokat tesz, vagy  csendben reméli, s esetleg újabb „beruházásokkal” elősegíti, hogy az értékcsere egyensúlya  helyreálljon. Sokszor nem könnyű elérni, hogy mindkét fél  rentábilisnak, kifizetődőnek érezze a kapcsolatot.  A problémák „agyonhallgatása,  szőnyeg alá söprése” csak elodázza a konfliktus kirobbanását.  A folyamat akkor gyorsul fel, amikor az egyensúly helyreállítása már túl nagy ráfordítást igényelne valamely más, „olcsóbb”  lehetőséggel összehasonlítva.  Az összehasonlítási szintek pillanatok alatt biztosítják az értékelést.

Az interakciós folyamat harmadik szakasza az  elköteleződés, melynek során a partnerek lemondanak a más személyek felé irányuló  intimkapcsolati próbálkozásokról és kapcsolatukat  tartósnak, vagy éppen véglegesnek szánják: „életre szóló  csereüzletet” kötnek. A  házasságpiacot  az elköteleződés  szimbólumai uralják:  nagy ajándékok, otthonteremtés, gyermekvállalás  stb.  Ha minden lényeges vonatkozásban  sikerült az  értékek egyensúlyán alapuló cseremegállapodást  kötni, akkor az interakciós folyamat  eljut az intézményesedés szakaszába.  A kapcsolat fejlődése azonban ezzel sem áll meg, hiszen a partnerek és körülményeik is állandóan változnak. Kialakult vonzalmuk rendszerint a házasságkötés körüli időszakban a legerősebb, mert ekkor látják legkedvezőbbnek a kapcsolat  „nyereség—ráfordítás”  egyenlegét.  Ám az elvárások gyakran túlzóak vagy illuzórikusak, ami az együttélés során lassanként kiderül, s ennek arányában csökken az egymás iránt érzett vonzalom is.

A  házastársak közötti vonzalom megváltozása azonban  nemcsak a túlzott vagy illuzórikus elvárások következménye lehet. A csereelmélet  szerint a változás tényezői  két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoport a nyereségek és ráfordítások terén  bekövetkező változásokból adódik, s ezek különböző forrásokból eredhetnek.  Ilyen forrás maga a cserefolyamat, amely a szükségletek állandóan ismétlődő kielégítésével  telítődést hozhat létre  (rendszerint nem egyformán és egyszerre mindkettőjükben, hiszen a szükségletek jellege, intenzitása és kielégíthetősége sem egyforma).  A telítődés arányában  csökken a kielégülés nyereség-értéke, s ezzel együtt viszonylag nagyobbnak tűnik a  szükséges ráfordítás, vagyis az egyenleg romlani kezd.  Az egyenleg romlásának másik példája az olyan házasság, amelyben  az egyik félnek kicsi az önbizalma, s ezért állandó bíztatást, bátorítást, segítséget igényel.  Eleinte a partner ezt szívesen megteszi,  de egy idő mulva terhessé válhat számára.

Az interakció azonban az egyenleg javulását is eredményezheti, mivel a gyakorlás révén ügyesebbé válnak a kölcsönös szükséglet-kielégítésben. Igy előfordulhat, hogy a vonzalom és szeretet nem csökken, hanem még növekszik is a házasságban.

Az egyenleg megváltozásának másik forrását a  partnerek személyiségének módosulása  jelenti. Ez lehet magának a kapcsolatnak a következménye is, vagy más tényezőkre vezethető vissza.  Bizonyos, addig lappangó személyiségvonások a házasságban felerősödhetnek, mások viszont háttérbe szorulhatnak.  Új nézetek, attitűdök, újfajta szükségletek jelenthetnek meg, s a partner hovatovább  egészen idegennek  tűnhet, „minta kicserélték volna”. Minél fiatalabbak a partnerek, és minél eltérőbb körülmények közé kerülnek a házasság során, annál nagyobb a valószínűsége személyiségfejlődésük  szétágazásának. Ilyen helyzet állhat elő, ha az egyik fél tovább tanul, magasabb képzettséget  és  státust szerez,  vagy hosszabb ideig kénytelen külön élni partnerétől. A magasabb képzettséget szerzett fél rendszerint csekélyebb értékűnek látja partnerét, s elégedetlen lesz vele.  A kapcsolati egyenleg változásának harmadik forrása  a  külső körülmények  jelentős módosulása.

Természetesen figyelembe kell vennünk, hogy a vonzalmat és kötődést  nemcsak a pillanatnyi helyzetből nyerhető haszon befolyásolja, hanem a kapcsolatban  addig előfordult és a jövőben várható nyereségek és ráfordítások összessége. A „deficites állapot”  elhúzódása  azonban kimerítheti a legnagyobb tartalékokat is.  Különösen a szexuális kielégülés tartós hiánya lehet nagy tehertétele az ilyen kapcsolatoknak.

Másrészt ugyanaz a tulajdonság, amely az adott helyzetben értékesnek és kívánatosnak tűnik,  a  helyzet megváltozása esetén értéktelenné, sőt, kellemetlenné válhat.  A külső szituáció módosulása  a partnerek összehasonlítási szintjét is befolyásolhatja; emelheti vagy sűllyesztheti.  Tulajdonképpen az  igényszintről  van szó, amiről  Kurt Lewin (1972)  kutatásaiból tudjuk, hogy a sikerek, kudarcok  és a csoportnormák  illetve mások teljesítményei  erősen befolyásolják. A házasság  beválása  emeli az igényeket, megnöveli az elvárásokat; a csalódások pedig csökkentik azokat. Ez magyarázza, hogy egy kiegyensúlyozott házasságban gyakran egész jelentéktelen súrlódások miatt is elégedetlenkednek, míg másutt esetleg  a  durva sértegetés sem számít tűrhetetlennek. Egy alkoholista férj elviselése például  alacsony  igényszintet feltételez.

A  csereelmélet ezt az  alternativákkal való összehasonlítás  mechanizmusával  magyarázza: azért tartanak ki, mert úgy vélik, hogy nincs jobb lehetőségük;  a  helyzet megváltoztatása „túl sokba kerülne”, és akkor sem lenne jobb. (Persze könnyen lehet, hogy az illető nem jól mérte fel az alternatívákat, vagy nincs elég önbizalma, fél minden változtatástól.)  Egy kapcsolat tehát kölcsönös vonzalom nélkül is fönnmaradhat mindaddig, amíg  elfogadható  árért  nyújt valamilyen  nyereséget;  s  amíg az érdekelt nem lát megvalósíthatónak egy kedvezőbb alternativát.  Valószínű, hogy főleg a középkorú és idősebb nemzedék soraiban elég sok házasság van ebben a helyzetben. Sokaknál nyilván a pszichikus bemerevedés  vagy elkényelmesedés is  szerepet játszik. A „kishitűek” hamar föladják a harcot.

Ám az is előfordul, hogy valaki  túlbecsüli  saját lehetőségeit, partnerkapcsolati alternativáit,  s túl magas igényszintje folytán elégedetlen az alapjában kiegyensúlyozott kapcsolatával.  Az elégedetlenség könnyen hajlamossá teszi az embert arra, hogy mások házasságát sokkal sikeresebbnek lássa, és nosztalgiát érezzen egy korábban elmulasztott, vagy ma is meglevő alternativa iránt. A  házastársi kapcsolat  értékelésének két leggyakoribb támpontja, mértéke:  a  házasság nélküli, kötetlen életforma – és a mások  házassága. Természetesen mindkét értékelési szempont teljesen szubjektiv és félrevezető lehet. Ezért alapvetően fontos lenne, hogy az összehasonlítási szint  reális legyen, a helyzet tárgyilagos értékelését  tegye lehetővé.

A  családdá  váló  házasság  problémái

A házasság történetének, életciklusának  három fő szakasza van:  a  gyermek megszületése előtti időszak;  a gyermek(ek) felnevelésének  időszaka  és a  gyermek(ek)  önállósulása  utáni időszak. Lehetne ugyan más szempontok alapján is tagolni a folyamatot, de a gyermek(ek)  megjelenése, felnevelése, majd távozása  döntő állomásai  a  házasság történetének  (mármint a gyermeket vállaló házasok esetében).  Mindegyik szakasz eltérő feladatok elé állítja a házastársakat, s az átmenet az egyik szakaszból a másikba  kritikus időszaknak minősül.

Az új házasok egyik legfőbb feladata nyilván magának a házasságnak, mint életformának a megszokása,  ami együtt jár a házastársi szerep és a partnerhez való alkalmazkodás  megtanulásával.  A másik fő feladat már esetlegesebb és távlatibb jellegű: a  családtervezés  és a felkészülés a szülői  szerepre.  Azért esetlegesebb, mert kikapcsolható (ha ebben egyeznek meg),  másrészt nem pusztán szándék kérdése, hanem a körülményektől és a biológiai termékenységtől is függ.  A házasság, mint láttuk, nem egyenlő a családalapítással, bár kétségkívül elősegíti, megkönnyíti (sőt, legalizálja)  azt.  Legtöbben egyebek közt azért is kötnek házasságot, hogy családot alapítsanak. Ennek előkészítése néhány évet is igénybe vehet.

Szerencsére az utóbbi évtizedekben lehetővé vált a  biztonságos  családtervezés. Ma általában  csak akkor születik meg egy gyermek, ha a szülők – elsősorban az anya – akarják.  A gyermekvállalási szándék azonban nem mindig megalapozott.  Vagy azért, mert nincs meg a kellő összhang a házastársak családtervezési elképzelései között,  vagy mert nincsenek biztosítva  a  születendő gyermek gondozásának, nevelésének objektiv és szubjektiv feltételei. (Sajnos, ezeket sokszor maguk a házastársak sem tudják elfogulatlanul megítélni.)

A jó családtervezéshez főleg két kérdést kell tisztázni:   Az első, hogy mindketten akarják-e a gyermeket, miért  és  mikorra?  A másik:  biztosítottak-e a gyermek ellátásának és nevelésének kedvező feltételei?  A lakáskörülményeken és az anyagiakon túlmenően  itt elsősorban a házastársi viszonyról, annak állapotáról van szó. A gyermekvállalás ugyanis csak akkor indokolt, ha a házasság, az együttélés mindkét fél számára bizonyítottan bevált  és biztos alapokon áll.  Egy bizonytalan, rosszul működő házasságot  nem ment meg, sőt, még inkább megterhel a gyermek érkezése.  Valójában „kárpótlást” sem jelent a gyermek egy rossz házasságért, viszont áldozattá teszi a gyermeket, hiszen a rendezetlen házasságú szülő képtelen jól nevelni.

A szülői szerep jó betöltésére csak a viszonylag kiegyensúlyozott emberek alkalmasak.  Ők is csak akkor, ha fölkészültek, vagyis megtanulták a szülőséggel járó feladatok megoldását.  A gyermek megjelenése még ebben az esetben is  próbára teszi a szülőket és a házastársi kapcsolatot.  Ugyanis többé-kevésbé át kell alakítani  az egész addigi szerepviselkedést, alkalmazkodva az újszülötthöz, aki a szülők – főleg az anya – figyelmének középpontjába  kerül.  A szülői szerepre való érettség alapja a  gyermekvállalási kedv érettsége. Erről akkor beszélhetünk, ha  a gyermeket nem eszköznek tekintik valamilyen más cél  (például lakás)  elérésére;  ha a vállalás  közös, a partnerkapcsolat pedig teherbíró.  Egyes, ma még utopiának tűnő elgondolások szerint  a  tényleges gyermekvállalás előtt  alkalmassági vizsgát kellene tenni  a jelölteknek  (ugyanúgy, ahogyan például járművezetés, vagy más, bonyolult tevékenység esetén).

Ám az is tény, hogy a szülővé válás kedvező feltételek esetén  rendkívül fejlesztő hatású a személyiségre. Elsősorban persze az anya személyisége gazdagodik, érettebbé válik a gyermekvárás, szülés és gyermekgondozás  nagy  élményei  révén. De amilyen mértékben az apa is részt vesz ezekben az élményekben, annyiban válik ő is emberileg érettebbé. A  szülői szerep tehát szocializáló  funkciót tölt be, s ezáltal elősegítheti a házastársi kapcsolat stabilizálódását és fejlődését is.  Az első gyermek megszületése legalább olyan fontos esemény, mondhatni  határkő a partnerkapcsolat történetében, mint maga a házasságkötés.  Olyan kritikus időszak, amely átmenetet jelent a házasság első, gyermek nélküli szakaszából a másodikba, amely a gyermeknevelés feladatával bővül.

Az anyák többnyire  néhány évig otthon maradnak a gyermekkel. Ennek előnyei a gyermek szempontjából nyilvánvalóak, de több hátránya is lehet.  Egyrészt a „kettős hivatású”  anyák  munkahelyi karrierjük szempontjából jelentős hátrányba kerülnek  a  kiesés miatt.  Másrészt a gyermekgondozás és háztartásvezetés mint fő tevékenység, visszaállíthatja és megerősítheti a hagyományos nemi szerepkülönbségeket, a nő alárendelt helyzetét.  Mindez a házasság alakulására nézve kedvezőtlen, mert szerepfeszültségeket és konfliktusokat szűl.  A feleség így sokat van egyedül, s ezt nehezen bírja.  Gyakran itt kezdődnek a házasság második, gyermeknevelési szakaszának problémái. A helyzetből adódóan a feleség könnyen „gyermek-centrikussá”  válik, ebben talál pótkielégülést, a férj pedig versenytársat lát saját gyermekében és féltékeny lesz rá.

A  szexuális  összehangolódás

A  pár szexuális összehangolódása  kedvező esetben már a házasságkötés  vagy összeköltözés előtt megtörténik, vagy legalábbis  megalapozódik. A teljes szexuális összhang eléréséhez és stabilizálásához azonban hosszabb idő szükséges, hogy ki tudják alakítani a mindkét felet kielégítő  viselkedés mintáit, szokásait, például a szeretkezések gyakoriságát és módjait illetően.  Sokszor ugyanis eléggé eltérő igényeket és attitűdöket kell összhangba hozni. Az eltérések jórészt a partnerek nevelésének és tapasztalatainak, pszichoszexuális fejlődésének különbözőségéből adódnak.

A házasságkötésig ugyan kiegyenlítődhet az a hátrány, ami a nőkre szexuális téren a tizenéves korban jellemző  (hogy ti. orgazmuskészségük nem alakul ki úgy magától, mint a férfiaké), de tény, hogy a fiatal felnőtt nők átlagban kevesebb szexuális tapasztalattal és fejletlenebb szexuális képességekkel rendelkeznek, mint a férfiak. Még ma is gyakran előfordul, hogy a nő kialakulatlan vagy fejletlen orgazmus-készséggel és kisebb-nagyobb gátlásokkal, szexuális „komplexusokkal” kezdi a házaséletét.  Ez akkor jelent komolyabb problémát, ha a férfi nem számít rá, türelmetlen  és nem tudja, hogyan segíthet.  Előfordul, hogy előnyben részesít egy,  ha nem is szűz, de szexuálisan tapasztalatlan partnert; ugyanakkor elvárja tőle, hogy vele rögtön tapasztalt és tüzes szeretőként viselkedjen. Ami persze nem reális igény.

Igazi nehézséget azonban az okoz, ha az elhibázott kapcsolatkezdés  rögzül, és a hiba huzamosabb ideig fennmarad. A jó szex ugyanis nem jön magától, hanem ki kell alakítani. Ehhez egyrészt  szexuális kultúráltság, másrészt a  partner ismerete szükséges.  A kultúráltság  megalapozott ismereteket, egészséges beállítottságot és  készségeket jelent. Legfőképpen pedig tudni kell  őszintén beszélgetni a szexről  A „szexuális  kommunikáció” persze nem csak verbálisan történhet, hanem  metakommunikative  (gesztusokkal, arcjátékkal, hangokkal)  is.  A jó szexuális kommunikáció feltétele a szorongásmentesség, a biztonság és bizalom érzése,  a ráhangolódás a várható élvezetekre, a jó közérzet és a zavartalan körülmények biztosítása.  De ugyanilyen fontos  a pszichoszexuális érettség, az orgazmuskészség, az empátia és az érzelmi kötődés a partnerhez.

Ezek a feltételek nem mindig adottak, de  megteremthetők és megtanulhatók, ami önmagában is  személyiségfejlesztő hatású  tevékenység. A partnerrel együtt elért  orgazmusok nem pusztán feszültségoldást jelentenek, hanem „én-erősítő  csúcsélményeket”, az énhatárok átmeneti oldódásán alapuló intimitást.  A harmónikus szexuális kapcsolat létrehozásának számos pozitiv lélektani hatása lehet. Az ilyen kapcsolat nem csak az egyéni lelki működésnek, hanem a  házasság-jellegű együttélésnek is stabilizáló  tényezője, amely „párkapcsolati  koevolúciót”, együttes fejlődést tesz lehetővé..

Köztudott, hogy a szexuális reagálás  ciklusa  négy szakaszra tagolható  (W. Masters &  V. Johnson, 1971):  1.  az izgalomba jövés,  2.  a  „platófázis”,  3.  az orgazmus  és  4.  az  oldódás, elernyedés  szakaszaira. Ezek mindkét nemnél nagyjából hasonlóak, de az egész folyamat a nőknél többnyire lassúbb és megzavarhatóbb, ezért nagyobb szükségük van az előkészítésre, az előjátékokra.  Viszont, ha már belejött, sok nő képes a többszörös  kielégülésre, viszonylag gyors egymásutánban. A férfiaknál ellenben a kielégülést egy rövidebb-hosszabb  ingerelhetetlenségi szakasz  (refrakter periódus)  követi.

Sajnos, ma is elmondható, hogy a nemi életet sok házasságban a  kezdetlegesség és egyhangúság jellemzi. Ez pedig könnyen unalmat és elégedetlenséget hoz magával, ami aztán a házasélet más területeire is kihat.  Ebben az irányban hat az a hagyományos felfogás is, amely a nemi élet egyetlen  „normális” és elfogadható formájának a közösülést tekintette. Ez a szemlélet úgy beleivódott az emberekbe, hogy sokan ma is  koitusz-centrikusak; a  nemi életet a közösülésre szűkítik és minden mást feleslegesnek vagy abnormálisnak tartanak. Pedig a modern vizsgálatokból tudjuk, hogy  minél változatosabbak a vágyak, annál  normálisabb az ember. Aberrációról csak annál beszélhetünk, aki rögeszmésen ragaszkodik  egyfajta szexuális viselkedéshez.

Az egyhangúság, a szexuális  monotónia  ellen különböző védekezési mechanizmusok léphetnek működésbe. Ezek többnyire csak részben tudatosak és  sajátos  taktikák, „játszmák” alakját ölthetik. A monotónia elleni védekezés „stratégiáit” három fő típusba sorolhatjuk:

1.       A  szexualitás  degradálása,  vagy  szublimálása;

2.       változatosság keresése a házasságon  kívül;

3.       változatosság-teremtés a házasságon belül.

 Az első típusú védekezés  lényegében a probléma megkerülése  azáltal, hogy az egyén a szexuális életet jelentéktelennek minősíti  és érdeklődését másfelé  irányítja.  Ez például olyankor fordul  elő, ha a házastársak lassanként  megúnják a  nem kielégítő vagy fárasztóan egyhangúvá vált  szeretkezéseket, és egyre jobban elhanyagolják.  A szexuális együttlétek ritkulnak, a közeledések félbemaradnak.  Ez inkább a házasság későbbi éveire jellemző. Kezdeti szakaszában inkább akkor ritkul a szex, ha  egyikük valamilyen oknál fogva – például kielégületlenség, vagy kapcsolati problémák miatt – egyre többször kitér  előle, s ezt különböző okokkal  (elfoglaltság, fáradtság, rossz közérzet  stb.)  magyarázza.  Az is előfordul, hogy valaki a szex elől menekül a munkába, s minden idejét, energiáját annak szenteli.  Holott ma már nyilvánvaló, hogy az aktiv, kielégítő nemi élet nem csökkenti, hanem inkább növeli az egyén  más, hasznos célokra fordítható energiáját..  A nemi élet degradálása, vagy egyhangúság okozta elsorvadása  tehát végső soron rontja az egyén  teljesítőképességét.

A monotónia elleni védekezés másik, gyakori típusa a házasságon kívüli változatosságkeresés,  vagyis a „félrelépés”, a külső szexuális kapcsolat.  Régebben ezt inkább csak a férfiak tehették, ám a 20. században a férfiak és a nők félrelépéseinek aránya egyre inkább kiegyenlítődött.  Már  Kinsey (1953)  megállapította, hogy  a 40 éves korú férfiak  50%-ának, és a hasonló korú nők  26%-ának  volt legalább egy házasságon kívüli szexuális kapcsolata. Az elmúlt évtizedekben gyüjtött adatok szerint  (pl. S. Hite, 1974, L. Wolfe, 1982, J.R. Petersen et al., 1983)  a nők között jobban növekedett a  „félrelépők”  aránya, mint a férfiak között, így ma már nincs lényeges különbség ebből a szempontból.

A  változatosság  igénye mindkét nemre jellemző, általános emberi sajátosság,  ami egyénileg igen eltérő fokú lehet, s többnyire csak hosszabb távon  nyilvánul meg.  A házasság tartós beválása azon is  múlik, mennyire teszi lehetővé a változatosságigény kielégítését, a  kapcsolat  veszélyeztetése  nélkül.

A  változatosságot  sokan csak partnerváltoztatás illetve új partnerek bevonása révén tudják elképzelni. Ez a módszer azonban veszélyeztetheti a házasság stabilitását,  különösen, ha a házastárs tudta és beleegyezése nélkül történik  (s általában ma is így történik). Általánosítani azonban nem indokolt, hiszen – ahogyan  többek közt  Morali Daninos (1963) rámutat – a „házasságtörések”  jó része rövid ideig tart és olyan tapasztalatokat jelent, amelyek többször megerősítenek egy ingatag házasságot, mintsem gondolnánk. Ma már egyre több házasságban nem tekintik válóoknak  az esetleges  félrelépéseket, vagy  akár a tartósabb, de korlátozott külső kapcsolatot, s mind többen azt vallják, hogy  a házasság nem feltétlenül jelent  szexuális  kizárólagosságot.

„Abszolut hűség” – értve ezen, hogy a házastársak még gondolatban sem lépnek félre – az átlagos, vagyis „normális” embereknél egyébként is aligha létezik.  Bármelyik házastárs  vonzalmat, hajlandóságot érezhet egy „harmadik”  iránt, még akkor is, ha teljesen elégedett a házasságával.  A  társas élet során az  összehasonlítások elkerülhetetlenek;  s ezek annak elképzelésével járnak, hogy  milyen lenne a  rokonszenves  személy egy intim, szexuális szituációban.  Ezt a képzeletbeli kipróbálást persze legtöbbször nem követi tényleges kipróbálás, nem csak erkölcsi meggondolások folytán, hanem az alkalomhiány, a kényelemszeretet, a botránytól  vagy a bonyodalmaktól  való  félelem miatt sem.

A  házasságon kívüli kapcsolatok főleg két okból veszélyeztethetik a házasság stabilitását.  Az egyik, hogy az érintett házastárs  gyakran nem képes elfogadni  társának egy „harmadikkal” létesített  kapcsolatát, még akkor sem, ha tudja, hogy házastársa nem akar elválni, csupán változatosságot keres.  Részben az elvei, neveltetése, életfelfogása miatt nem képes rá,  részben, mert fontos érdekeit látja veszélyben, s ettől megijed.  Sőt, sokszor indokolatlanul eltúlozza a veszélyt és valósággal pánikba esik.  A másik ok, hogy többnyire maga a külső kapcsolatot létesítő is úgy érzi:  hűtlen lett, nehezen megbocsátható bűnt követett el  házastársa ellen.  Amit vagy titkolni kell, vagy be kell vallani, vállalva a következményeket:, a házasság felbomlását is. Aki a házasságot fenn akarja tartani, az inkább a titkolózást választja. Ám így is  ellentétbe kerül házastársával, mintegy összeesküszik ellene, hazudni kényszerül, s ezzel vége a bizalomnak, őszinteségnek, intimitásnak – az ilyen házasság  kiüresedik.

Ide tartozik még az a lehetőség is, hogy a „félrelépőben”  erős érzelmi kötődés, szerelem alakul ki a külső partnere iránt, ami kölcsönös is lehet,  s ez házasságának felszámolására készteti. E  veszélyek  elkerülése azonban nemcsak az lehet,  hogy mindenáron kerülni kell a külső kapcsolatokat. Ez ugyanis  szintén veszélyt jelenthet a házasságra nézve. A kényszeredett lemondás ugyanis  korlátozza az egyéni szabadságot és a bezártság érzetét kelti, ami hosszabb távon túl nagy áldozatnak tűnhet, s felerősíti a meglevő feszültségeket.  Holott a házastársak érdekeit nem feltétlenül sérti egy külső kapcsolat. Ennek tárgyilagos elbírálása viszont kétségkívül nem könnyű az érintettek számára. A kizárólagosságról való tudatos lemondás pszichológiai szempontból nagy teljesítmény, amire kevesen képesek, hiszen a féltékenységi hajlam és a birtoklási vágy legyőzését is magában foglalja.

A  szexuális monotónia  elleni védekezés  harmadik típusa a  házasságon belüli változatosság-keresés. Megfelelő szexuális kulturáltság esetén nemcsak a közösülési testhelyzetek változatossá tétele jöhet szóba,  hanem a  petting számtalan variációs lehetőségének kipróbálása is.  Ezen túlmenően mindaz, ami  más, nem szexuális téren élénkíti, színesíti  a házastársi kapcsolatot,  jótékonyan hat a szexuális életre is.  Serkentő hatású lehet például az átmeneti  kikapcsolódás  a megszokott környezetből:  utazás, nyaralás,  életmód-változtatás, közös szórakozás, új társaság, kulturális élmények  megvitatása  stb.  A  közösen ápolt baráti kapcsolatok sajátos formái éppen a szexuális monotónia leküzdését szolgálják. Ilyenek például  a  megegyezéses partnercsere  (Co-marital sex,  swinging)  vagy az ún. alternativ  életformák. Mindkettő mozgalomszerű Amerikában, saját kiadványokkal, klubokkal, találkozókkal.

Az egyhangúság veszélye mellett azonban jó néhány más akadály is nehezítheti a szexuális összhang kibontakozását és tartósságát. Ezek részben a  szexuális kommunikáció és funkció zavarainak körébe,  részben a nemi élet kényszerű szüneteltetésének következményei közé sorolhatók. (Lásd  10-12. Dokumentum!)  

   Házassági szerepfeszültségek és  konfliktusok

Az egymáshoz való alkalmazkodás  eleinte, amíg a szerelem tart, nem okoz különösebb gondot.  A szerelmi lángolás azonban  elég gyorsan elhamvad az együttélés körülményei között.  A házasság hétköznapjai során előbb-utóbb feszültségek és kisebb-nagyobb konfliktusok keletkeznek. Különösen akkor várhatók ilyenek, amikor a házasság családdá bővül, s ez szükségessé teszi az addigi szerepviselkedés átalakítását.

A  konfliktusok három fő fajtáját szokták megkülönböztetni:  1.  A személyiségen belüli,  intrapszichés konfliktust, amely a gondolkodás és az érzelmek síkján nyilvánul meg,  2.  az egyének közötti,  interperszonális konfliktust és  3.  a  csoportok  közötti,  szociális  konfliktust.  Motívumaik között az eltérő szükségleteket és ellentétes  érdekeket találjuk.  Az egyéni különbözőség folytán ilyenek a házasságban is bőven előfordulhatnak. A házastársi konfliktusokról szóló tudományos megállapítások  korszerű összefoglalását magyar nyelven  Cseh-Szombathy László könyvében (1985)  találjuk.

A  kölcsönösen jó alkalmazkodást mindenekelőtt a  házastársi  szerepek tisztázatlansága, vagy  eltérő  értelmezése  nehezíti.  Ez jórészt házasság előtti eredetű.  Egyéni oka lehet például a  párválasztási éretlenség, s általában a személyiség kiforratlansága, vagy  neurotikus fejlődészavara,  ami akadályozza  a felnőttes elvárások kialakítását éppúgy, mint a partner igényeinek  megbeszélésére vagy elfogadására való képességet  (vagyis az empátiát).  Társadalmi ok:  a házassággal kapcsolatos, hagyományos nézeteket háttérbe szorító,  új szemléletmódok megjelenése és térhódítása, aminek folytán sokan elbizonytalanodnak.  Holott  minél világosabban megfogalmazott és konkrét egy elvárás,  annál könnyebb  alkalmazkodni  hozzá,  annál kevésbé lehet  félreérteni.  Ezért kedvező lenne, ha a házastársak már kapcsolatuk kezdetén közösen kidolgoznák házasságuk  „működési  szabályzatát”, amely mindegyikük jogait és kötelességeit pontosan körülírná. Ebben a szerepviselkedés  alapelveit  lehetne tisztázni.

Az elvárások tisztázásában és egyeztetésében  döntő szerepe van a verbális kommunikációnak.  Több vizsgálatból kiderült azonban, hogy a fiatal házasok leggyakoribb reagálása az alkalmazkodási nehézségekre a kommunikáció nélküli,  várakozó  magatartás  Naivul azt remélik, hogy „majd az idő mindent  megold”. Vagyis rögtön védekező tartásba merevednek és figyelik egymást.  Ha valamelyikük nyiltan próbálna beszélni a nehézségekről, a másik többnyire agresszíven reagálna.  Holott  a  problémák „agyonhallgatása” mindenképpen hatástalan struccpolitika.  Attól, hogy nem beszélnek róla, a konfliktus nem szűnik meg, legfeljebb rejtett marad, s növeli az előbb-utóbb kirobbanó feszültséget, vagy elhidegüléshez  vezet.  A nyilt kommunikáció hiánya mögött rendszerint  tudattalan, belső ellenállások  vannak, amelyek többféleképpen nyilvánulhatnak meg. Például a probléma létezésének vagy komolyságának  kétségbe vonásában;  a kommunikáció  teljes  elhárításában;  a  felelősség elhárításában;  az okok helyett csak a tünetekkel való foglalkozásban;  vagy a „racionalizálásban”, amikor az érzelmi tényezőket figyelmen kívül hagyva  javasolnak megoldást.

A  „diádikus  kommunikációt  elemezve  H. Wienold  (1972)  olyan, félig-meddig tudatos  taktikákról is beszél, mint a  titkolózás  ill. rejtelmeskedés;  a  provokálás,  a  dramatizálás  és a hizelgés.

A  fiatal házasok gyakran a  teljes egyetértés illúziójával  kezdik  házaséletüket. Ebben szerepet játszhat az egymással való azonosulás  és a projekció, amelynek révén a partnerideált egymásra vetítik.  Az együttélés feltételei között azonban ez a „pozitiv projekció”  nehezen tartható. S előfordulhat, hogy átalakul „negativ projekcióvá”,  olyan tendenciává, hogy a partnert okolják minden probléma miatt.  K. Horney  (1950)  ezt  externalizációnak  nevezi, mint saját hibáink vagy értékeink „kihelyezését”  a  partnerre.  Tulajdonképpen ez is egy  védekező mechanizmus. Lantz és Snyder (1969)  szerint  még a viszonylag toleránsak is gyakran felfedezik, hogy házasságukban saját értékrendjüket a partnerre próbálják  kényszeríteni.

Az értékek, igények és elvárások ütközése sokféleképpen nyilvánulhat meg. A konfliktus lehet nyilt vagy rejtett, csak verbálisan (ezen belül direkt vagy indirekt módon)  vagy más téren is jelentkező  stb. Mindegyiknek különböző fokozatai lehetnek. Cseh-Szombathy  (1985)  nézeteltérésnek  nevezi  az egyetlen, konkrét probléma miatti konfliktust;  összeütközésnek  a  viselkedési szabályok miatti  konfliktust;  válságnak  pedig  az egész kapcsolat létét érintő konfliktust. A konfliktus tudatosságának foka is különböző lehet.  Az alig tudatosult konfliktus  hangulatokban, érzelmekben és indulatokban fejeződik ki.

Joggal merül fel a kérdés:  mi a szerepük, mi a funkciójuk a konfliktusoknak?  Igaz-e, hogy minden konfliktus negativ, káros és kerülendő?  Tény, hogy vannak negativ, destruktiv konfliktusok is. De a legtöbb konfliktus pozitívvá, konstruktívvá tehető, s a kapcsolat ezekből megerősödve, továbbfejlődve kerülhet ki. Az ilyenek nemcsak, hogy nem feleslegesek, hanem egyenesen szükség van rájuk a  kapcsolat fejlődéséhez. Ehhez természetesen  meg kell tanulni a  konfliktusok  időben történő, teljes felismerését  és  konstruktiv kezelését. Nem csak jó kifejező és vitakészségre van szükség, hanem empátiára és toleranciára is, aminek alapja az érzelmi-indulati  érettség  és  önkontroll.

Ez már a párválasztási érettségnek is tartozéka, de kialakításában a házastársak sokat segíthetnek.  Vita támadhat például arról, hogy mit lehet elvárni a férjtől és a feleségtől; mi az, ami megengedhető, és mi tilos;  mi kötelező és mi kívánatos  stb. Az ilyen vitákba gyakran  egyes kívülállók, pl. a házaspár szülei is beleszólnak;  főleg, ha a házaspár együtt lakik valamelyikük szüleivel, vagy anyagilag függő viszonyban áll velük.  Az  „anyós-após problémák” egyik típusa, amikor a szülő féltékeny gyermeke házastársára,, mert még túlzottan kötődik saját gyermekéhez, s vetélytársnak érzi annak házastársát.  A másik, amikor a házastársak féltékenyek valamelyikük  szüleire. A szülőkhöz való alkalmazkodás kényszerűsége rendszerint megnehezíti a házastársak alkalmazkodását egymáshoz  (ezért ajánlatos biztosítani a szülőktől való függetlenséget).

A társas kapcsolatok egyébként is fontos tényezői  a házastársi  alkalmazkodásnak.  A barátok és ismerősök hatása igen különböző lehet;  erősítheti vagy gyengítheti a házasságot.  A baráti kör  válhat a házaspár fő  viszonyítási csoportjává, s így a házastársi viselkedés megítélésének mértékévé.  Ez közös normákat eredményez, amelyek aztán megkönnyítik az alkalmazkodást. Az ilyen pozitiv hatású társas kapcsolatokat  konjunktiv  affiliációnak  hívják.  A társas kapcsolatok azonban nem mindig kedvező hatásúak. Gondot okozhat már az a szándék is, hogy a házastárs  folytatni kívánja  korábbi  (baráti vagy rokoni)  kapcsolatait.  Partnere sérelmezheti, hogy  „őket fontosabbnak érzi”, amennyiben egyáltalán időt szakít rájuk.  Gyakran eleve ellenszenvesnek találják egymás régi barátait, mert  riválist látnak bennük. A házastárs  ezt indokolatlan korlátozásnak érezheti. Az emiatt keletkező feszültség negatívan hat az egész házastársi viszonyra.. Vannak kifejezetten bomlasztó hatású társas kapcsolatok;  ezeket  diszjunktiv affiliációnak  hívják.

Ám, ha egy házasság szilárd alapokon nyugszik, akkor  a  közösen folytatott társas élet sokkal több előnnyel jár, mint veszéllyel,  hiszen az összehasonlítások ilyenkor a házastárs javára szólnak. Emellett a közös társas élet az egyik legjobb módja annak, hogy megelőzzék a házastársi kapcsolat  elszürkülését, unalmassá válását. Ez  egyébként szorosan összefügg  a  változatosság igényével.;  bár legalább ilyen fontos  a  biztonság igénye  is, ami stabilitást és állandóságot feltételez.  Ez  a  házasság  egyik  alapproblémája,  amelynek megoldása azért nehéz, mert az ellentétes igények  aránya egyénileg rendkívül eltérő lehet, s időszakonként, a helyzettől és lelkiállapottól függően is változó.  A  házasság  dialektikus folyamatában hol az egyik igény, hol pedig a másik kerül előtérbe.  Az állandóság, a biztonság igénye általában alapvetőbb, de ez nem zárja ki a  változatosságigény időnkénti erőteljes jelentkezését.  Kedvező, ha mindkét fél figyelembe tudja venni a másik pillanatnyi igényeit és elősegíti azok realizálását.

Feszültségek és konfliktusok származhatnak abból  is, ha  versengés keletkezik a különböző  elvárások között.  Ehhez járul még a  státusváltás okozta feszültség, vagyis az egyik szerepkörből a másikba való átmenet nehézsége. Minél nagyobb a különbség az egyes szerepelvárások – például a foglalkozási és a házastársi szerepek – között, annál nehezebb az átváltás  (de egyben  annál nagyobb kikapcsolódást is jelent az egyik a másikhoz viszonyítva).  A státusváltás két fő formáját szokták  megkülönböztetni:  a  rövid távút és a hosszú távút. Az előbbire példa a munkaidő utáni státusváltás, az  utóbbira maga a házasságkötés, vagy a szülői szerep  felvétele. Főleg az utóbbiak ritkán történnek feszültségek és konfliktusok nélkül.

Megoldásukra több lehetőség van.  Előfordul, hogy – rendszerint valamilyen külső ok miatt – a konfliktus abbamarad, a vitát felfüggesztik, hosszabb-rövidebb időre elnapolják, s közben elveszti aktualitását.  Az igazi megoldáshoz azonban  rendszerint egyik, vagy mindkét félnek  engednie kell  a  saját  elvárásaiból. Ha ez egyoldalú engedmények révén következik be, akkor jogos a kérdés, hogy  önkéntes  vagy  rákényszerített engedményekről  van-e  szó.  Az önkéntes engedmény akkor nevezhető jónak, ha  valódi belátás, és nem  belső kényszer  eredménye. Az engedményekre kényszerítés általában nem tartós és csak látszólagos megoldás. Szorosan összefügg a  „játszmákkal”, vagyis a félig tudatos házastársi  taktikákkal  (amelyekre visszatérünk).

Mindebből értelemszerűen következik, hogy a legjobb megoldást  rendszerint a  kölcsönös  engedmények (kompromisszumok)  jelentik.  Egyenrangú kapcsolatban ez a  konfliktusmegoldás normális módja, modellje.  Ám ez is eltorzulhat, ha elkezdik méricskélni, hogy ki mennyit engedett, s ragaszkodnak az 5050%-hoz, ami könnyen gyanakvássá, féltékeny versengéssé fajul.

A feszültségek egyéni feloldásának több módja van.  Az egyik  a helyzet  gondolati  átstrukturálása;  például, ha a konfliktusról tudatosítjuk magunkban, hogy  sok előnnyel is járhat, s a kapcsolat fejlődését  szolgálhatja.  A feszültségcsökkentés másik módja az elvárásoktól, vagy a házastárstól való függés mérséklése, ami nem feltétlenül jelent degradálást.  Szociálpszichológusok szerint a szerepkonfliktus megoldása főleg  3  tényezőtől függ:  1.  az elvárások jogosságától  (legitimitás),  2.  az elvárásokhoz kapcsolódó szakciók intenzitásától és  3.  a  résztvevők  beállítottságától.  A  szankciók lehetnek pozitivak  (jutalmak)  és  negativak (büntetések), s már a kilátásba helyezésük is  hatásos lehet. Egy másik  elmélet szerint  sokan úgy próbálják feloldani a konfliktust, hogy a  fő viszonyítási csoportjuk elvárásaihoz alkalmazkodnak.

A  csereelmélet  szerint a  konfliktus esetén kialakuló  „szerepalkudozás”  kimenetelét három tényező dönti el:  saját szükségleteink értékelése,  a  partner reagálása  és  más, jelentős  személyek  véleménye.  Végeredményben előfordulhat, hogy a házastársi kapcsolat megerősödve kerül ki a  konfliktusból. De az is megtörténhet, hogy meggyengül, elbizonytalanodik, kiüresedik.  Az ilyen  devitalizálódott  házasságok vagy felbomlanak, vagy  rögzülnek  (fixálódnak) egy alacsony, leépült szinten, ami már alig nevezhető házasságnak.

Interakciós  „játszmák”,  kapcsolati  taktikák

A házasok rendszerint tagadják, hogy rájuk a taktikázás és győzni, uralkodni akarás lenne jellemző – legfeljebb másoknál fordul elő ilyesmi. Ennek oka, hogy a házassági taktikák általában alacsony tudatossági szinten maradnak, mintegy maguktól, a helyzetből adódnak, s alkalmazójuk teljesen spontán,, magától értetődő megnyilvánulásnak érzi azokat.

Sokféle taktika létezik, az egészen egyszerűektől és ártalmatlanoktól kezdve  a  bonyolult és veszélyes taktikákig. Az egyszerűbbekre jó példa az ún. „kísérleti léggömb” módszer.  Célja: kipuhatolni a partner várható reagálását valamely érvényesíteni kívánt elvárásra, hogy aztán ennek alapján lehessen felépíteni a további eljárást.  Eszközei:  homályos célzások, hasonlatok  „virágnyelv”, példálózás („Mi lenne, ha...”)

A  szakirodalomban csak a legutóbbi évtizedekben tűntek fel a kapcsolati taktikák behatóbb elemzései. Ma már jó néhány, figyelemre méltó elgondolás ismeretes, például  D. Jackson  „családi homeosztázis” elmélete, vagy a Palo Alto-i iskola másik képviselőjének, J. H. Weaklandnak  „kettős hurok” („double bind”) hipotézise stb.  E. Erikson (1968)  az identitásért folytatott harcot  tekinti az interakció alapjának. Az alábbiakban elsősorban  E. Berne, H.E. Richter, valamint Lantz és Snyder fejtegetéseit vesszük alapul.

A partnerkapcsolatok tudományos elemzésének egyik érdekes irányzata a  tranzakció-analizis. (E. Berne, 1966, 1998)  Az elmélet értelmében az emberek társas viszonyai  tranzakciók, vagyis interakciók sorozatából állnak, s ezekben minden résztvevő a lehető legnagyobb kielégülés elérésére törekszik. Az így kielégíthető szükségletek közül  kiemelik az  elismerés-szükségletet, amely szorosan összefügg az  inger-szükséglettel, tulajdonképpen abból fejlődik ki. Az ingerszegény környezetben élő gyermekek testi és lelki visszamaradottsága jól mutatja, milyen fontos ennek kielégítése  (amire  R. Spitz hospitalizáció-elmélete hívta fel a figyelmet).  Az ingerszükséglet és elismerés-szükséglet egyaránt a testi érintkezés (símogatás stb.)  révén elégíthető ki leginkább. A símogatás persze történhet szavakkal is;  mindenképpen ez a társas cselekvés  alapegysége.

A símogatások és elismerések cseréje képezi a tranzakciók fő tartalmát;  ennek során a  szintén az ingeréhségből kinőtt  „strukturaszükséglet”, pontosabban az idő strukturálására, jó eltöltésére irányuló szükséglet is kielégíthető.  Az időtöltési programok három fő típusa:  a gazdasági, a szociális és az individuális program. Az időstrukturálás  életfontosságú, mert a tétlenség, az unalom emocionális  sorvadáshoz vezet.  A tranzakció-analizis azt igyekszik megállapítani,, hogyan hatnak egymásra a partnerek. Személyiségük melyik szintje, rendszere fogadja a hatásokat, és melyik reagál azokra?  Három ilyen szintet vagy  „én-állapotot” különböztetnek meg. Ezek:  hasonlíthatnak a  szülőkére,  alapulhatnak  felnőttes, objektiv értékelésen, de kora-gyermekkori emlékeken is. Vagyis mindenkiben együtt él a  szülő,  a  felnőtt  és a  gyermek.  Bármelyik megnyilvánulhat és mindegyik lehet értékes; a gyermeki énállapot  pozitiv oldala  például a kreativitás, a spontaneitás és a vidámság.

A felnőttek legegyszerűbb tranzakciói a felnőttes  énállapotok között mennek végbe.  Ez a kiegészítő jellegű tranzakció. A keresztező tranzakciók viszont  eltérő énállapotok között történnek, bár egy-egy tranzakcióban egyszerre két énállapot is részt vehet.  Mindez bőven  kifejtésre kerül E. Berne egyik, magyarul is kiadott könyvében (1984).  A legbonyolultabb tranzakciók a hatalmi játszmák, amelyek a partner legyőzését, „kézben tartását”  célozzák  Az ehhez szükséges  taktikázás  készsége  már a gyermekkorban kialakulhat.  A gyermek megfigyeli, hogyan válik be egy taktika másnál, s aztán utánozza. Felnőttkorra rendszerint kialakulnak az egyénileg legjobban bevált, kedvenc játszmák és taktikák, amelyeket aztán a  partnerkapcsolatokban is alkalmaznak.

Házastársak között az egyik leggyakoribb játszma a  „Ha nem szeretnélek...”, amely a felelősség áthárítását  célozza.  Gyakori  a „bírósági  játszma” is, amelyben a vádló és vádlott szerepét játszó házastársakon kívül kell egy harmadik személy, aki a bíró szerepét játssza.  Célja, hogy megerősítse a panaszos igazát. A vádaskodás persze rendszerint kölcsönös  (ezért mindkettő  saját „bírót”  szerez).   Gyakori  játszma a „sarokba szorítás” az egyik házastárs úgy tesz, mintha elfogadná a másik ajánlatát, terveit, de közben ürügyet keres egy olyan visszautasításra, amelyért látszólag csakis a másik felelős.  Egymást kiegészítő taktikák, főleg a házasságban a  „Látod, mit csináltam miattad!” és az  „Ide  juttattál!”.  Ezek célja ismét a felelősség áthárítása, de jó ürügyet  biztosítanak például a szexuális kapcsolat előli kitérésre is.  Igen veszélyes a  „frigid nő  játszmája”.  A kiindulási helyzet közismert: a férj szexuális közeledési kísérleteit az asszony visszautasítja; ám amint a férj beleún a kísérletezésbe, az asszony ingerlően és csábítóan kezd viselkedni, ám az utolsó pillanatban ismét visszautasítja. A játszma azért veszélyes, mert  nehéz belőle kiútat találni a kapcsolat felbontása nélkül. .

A "féltékenységi  játszmák”, amelyeknek egyik változata a  „Most rajta kaptalak!” játszma, szintén gyakoriak a házasságban.  Variációik:  a kacérkodás, flörtölés másokkal, vagy a megjátszott hidegség a házastárssal,  abból a célból, hogy féltékennyé tegye. A különböző féltékenységi játszmák mögött  rendszerint bizonytalanságot, félrelépési késztetést, vagy  birtoklási illetőleg gyámkodási hajlamot  találunk. A féltékenység kiindulópontja gyakran a partner sikereinek vagy más előnyeinek megirigylése, ami könnyen eluralkodik a személyiségen és pusztító szenvedéllyé válik.

H. E. Richter (1970)  :a  pszichoanalizis modern irányzatai alapján  értelmezi a házassági taktikákat. Eszerint a problémákkal való egyéni szembenézés helyett  gyakran beleviszik azokat a kapcsolatba és a házastársat  pótlékként, vagy saját énjük narcisztikus meghosszabbításaként manipulálják.  A cél: megszabadulni  a belső konfliktus elviselhetetlen nyomásától.  Ennek érdekében különböző szerepeket próbálnak rákényszeríteni a partnerre.  Ilyen például a  helyettesítő (pótlék)  szerep, amelynek funkciója, hogy a partner vegye fel annak a személynek a szerepét, akivel  a taktikázónak  korábban konfliktusa volt.  Az  utánzó szereppel megköveteli, hogy a partner mindenben utánozza őt. Az  énideál  szereppel  elvárja, hogy  legalább a partner valósítsa meg azt az énideált, amire ő nem volt képes. A  negativ  én  szerepében a partner  bűnbakká, vagy  kolonccá válik;  a  szövetséges  szerepében  pedig  kritikátlanul, mindenben támogatnia kell házastársát.

Richter hangsúlyozza, hogy mindezek a szerepek csírájukban normális alkotórészei a partnerkapcsolatoknak, csak bizonyos határon túl válnak abnormálissá.  Az abnormális kapcsolatok jórészt aszimmetrikusak, vagyis az egyik fél „kézben tartja”  a másikat  és rákényszerít egy kompenzációs  szerepet.. De ilyenkor is mindkettőnek szüksége van a másikra, amit bizonyít, hogy ragaszkodnak egymáshoz, nem tudnak élni egymás nélkül. (Ez a közismert  „se vele, se nélküle”  eset.)

A  pszichoanalitikus megközelítés  nem áll ellentétben a „játszmák”  tranzakcionalista elméletével, hanem jól kiegészíti azt. A játszmák ugyanis érthetőbbé válnak, ha figyelembe vesszük, hogy a résztvevők milyen személyes, esetleg gyermekkori eredetű problémáikat viszik a kapcsolatba.  De mindkét megközelítés összefér a csereelmélettel is, s megmaradhat annak keretein belül.  Ugyanez mondható más megközelítésekre is, például arra, amely a  partnerkapcsolati konfliktusokat  értékelési (vagyis  szemléleti)  különbségekre vezeti vissza.

A legdöntőbb kérdés mindenképpen az:  hogyan tudják  kezelni a konfliktusaikat  a  partnerek?  Egymás legyőzésére  törekvő hatalmi vetélkedést  folytatnak,  vagy az egyenrangúság alapján együttműködésre és kölcsönös  előnyökre  törekszenek?  H. R. Böttcher  (1984)  szerint  a  konfliktus által kiváltott  indulat  torzíthatja az észlelést és megítélést.  Ezért csak az indulatok levezetése, a feszültség jelentős csökkenése teszi lehetővé a konfliktus megoldásához szükséges, konstruktiv  megközelítést, az önmagunkról és a partnerről kialakított kép kiigazítását és továbbfejlesztését.  A megoldást csak az igazi okok feltárása, a reális helyzet tudatosítása hozhatja meg.  A párválasztásra és házasságra is érett személyiség  autonóm,  amennyiben magas fokú tudatosság, önállóság és belső kontroll  jellemzi.

   Középkorúak  és  idősebbek  házassága / együttélése

A  házasság második  (gyermeknevelési)  szakasza  elég sokáig szokott tartani, s az eddig tárgyalt konfliktusokon kívül is  számos nehézséggel jár. Például már az első, de főleg a további gyermekek megjelenése anyagilag kissé hátrányos helyzetbe  hozhatja a házaspárt.  A  gazdálkodás  persze nemcsak a gyermekvállalással kapcsolatban okozhat problémát a házasságban, hanem egyébként is.  A  házasság  beválásának egyik fő  kritériuma a pénzügyi-gazdálkodási  együttműködés.  A szokások és elvárások különbözőségéből eredően nem ritkák a feszültségek és konfliktusok ezen a téren. A  pénz ugyanis sokféle igény kielégítését jelképezheti, s ezek nem egyformán fontosak a házastársaknak.

Ez értékrendszerbeli különbségeket rejt, amelyek elfogadása vagy  egyeztetése szinte  létkérdése a házasságnak. P.H. Landis (1975)  szerint nemcsak az fontos, hogyan keressék meg és költsék el a pénzt, hanem inkább a pénzzel elérhető értékek kiválasztása és annak eldöntése, hogy mi a fontosabb, s mi mennyit ér. Egyes vizsgálatok szerint tipikus különbségek vannak e téren a férfiak és nők között. Sokan úgy találják, hogy a nők költekezőbbek, nem tudják úgy beosztani a pénzt, nincs „üzleti érzékük”  stb.  Ezért a nagyobb összegű  kiadásokat  (pl. autóvétel, ingatlanvétel)  még ma is jórészt a férfi dönti el. Mások ezt a  társadalom patriarchális jellegével, s ebből következően azzal magyarázzák, hogy a nőknek többnyire nem volt lehetőségük  az igényeik szerinti gazdálkodásra.

Tény, hogy amióta a nők munkába álltak és saját jövedelemmel rendelkeznek, azóta erősen csökkentek a nemek szerinti gazdálkodási különbségek.  Nem csökkentek azonban az értékrendszerből fakadó egyéni különbségek.  Előfordul, hogy a nő ért jobban a gazdálkodáshoz, az üzleti ügyekhez;  s még gyakoribb, hogy eltérő dolgokat tartanak fontosnak, ami könnyen hatalmi harcokhoz, „játszmákhoz” vezet.  A gazdálkodással szorosan összefügg a  háztartás  vezetése, amelyben szintén feltűnnek az elvárási és értékkülönbségek. A nők munkába állásával a merev szerepmegosztás ugyan némileg fellazult, egyre több férj vesz részt a háztartási munkában. Ám attól még messze vagyunk, hogy ezt nagyjából egyenlő arányban osszák meg. Ebből is  sok súrlódás, vita, konfliktus keletkezik, hiszen a helyzet változásaihoz igazodó munkamegosztás  rugalmasságot és  toleranciát feltételez, amiből nincs mindig elegendő.

Amerikai kutatók megállapítása szerint náluk a férjek beállítottságát a  termelésre és haszonra irányuló beállítottság, míg a feleségekét inkább a  fogyasztásra és kényelemre irányultság  jellemzi.  A beállítottság hasonló különbségei valószínűleg nálunk is gyakran előfordulnak, de ez feszültségeket okozhat. A probléma részben abból adódik, hogy a férjek észre sem veszik, vagy nehezen  ismerik el a feleség produktivitását a háztartás vezetése és a gyermekgondozás terén. Pedig ez pénzben nehezen kifejezhető hozzájárulás a közös feladatok megoldásához. Bár az is tény, hogy a fokozódó  gépesítés és a szolgáltatások elterjedése folytán a háztartásvezetés egyre könnyebbé válik, jelentősége fokozatosan háttérbe szorul.  A gyermeknevelés pedig  20-25 évnél többet ritkán vesz igénybe, tehát korántsem tölti ki a házasság egész időtartamát.

A felnőtt gyermekek elindulnak a maguk útján, s ezzel a szülők házasságának is új szakasza  kezdődik. Sok feleségnek okoz ilyenkor gondot az  átállás a gyermeknevelésről, mint központi feladatról  valami másra. Sokan annyira beállították magukat a gyermek(ek)kel való törődésre, hogy nem tudnak ettől elszakadni, s szinte üresnek érzik az életüket a gyermekek nélkül.. Ugyanakkor a férjeknél sokkal ritkábban okoz megrázkódtatást a gyermekek önállósulása és elszakadása a családtól. Ennek oka, hogy ők általában nem olyan gyermekközpontúak, mint a feleségek.  A  gyermekekhez való túlzott kötődés  lazítását  elősegíthetné, ha a feleség jó előre felkészülne rá, s már a gyermekek kamaszkorától kezdve elősegítené fokozatos önállósodásukat.

Az eltérő  nevelési attitűdök és szokások is gyakran okoznak házassági konfliktusokat. Tipikus eset, amikor az anya kényezteti a gyermeket, az apa pedig „ellensúlyozásként”  túl szigorú hozzá  (vagy  elhanyagolja), s emiatt örökösek a viták. A gyermekéhez túlzottan kötődő szülő amellett, hogy nem tud eléggé kötődni a házastársához, gyermekének önállósulását is akadályozza. Ha a házastárs nem tud ezen változtatni, gyakran más megoldást keres a maga számára, vagyis  külön útakon kezd  járni.  Ami éppúgy jelenthet  munkába menekülést, mint hobbikat, italozást, kalandokat  stb. Minthogy a szerelem ilyenkor már rég elmúlt, fennáll a lehetősége a „harmadik”, vagyis egy külső  szerelmi illetve szexuális partner feltűnésének.

Ettől aztán a legtöbb házasság  végképp elromlik. Pedig egy  külső  kapcsolat – akár futó kalandról, akár tartósabb viszonyról van szó – nem feltétlenül jár tragikus következményekkel a házasságra nézve.  Az ilyen kapcsolatokat egyrészt a változatosság igénye vagy egy új szerelem akaratlan jelentkezése  magyarázhatja, másrészt az, hogy tökéletes  összeillés  nem  létezik, így a viszonylag jó házasságban is maradhatnak kielégületlen igények, elvárások. A külső kapcsolat teszi lehetővé, hogy ezekről se kelljen lemondani;  ezért ez megbeszélés és megegyezés tárgyát képezheti. Ami kétségtelenül nem könnyű, hiszen elég gyökeres fordulatot igényel a hagyományos szemlélethez képest. Nem csoda, hogy ma még kevesen képesek ennek megvalósítására. Félnek tőle, mint minden újtól, s eltúlozzák a veszélyeket;  inkább választják a kényszerű lemondást, a titkolózást, vagy a válást.

 Közben azonban telnek az évek és közeleg a nyugdíjkorhatár. Az idősebbé  válás  gyakran lelki bemerevedéssel és elkényelmesedéssel  jár, ami aztán a házastársi viszonyra is kihat.  A megszokotthoz  most még jobban ragaszkodnak. Ennek előnye, hogy ismerik egymást, pontosan tudják, mit várhatnak egymástól. Hátránya a kapcsolat elszürkülése, egyhangúvá, esetleg unalmassá válása.  Ennek kétféle hatása lehet. Egyrészt jelentkezhet a „kapuzárási pánik”, vagyis az ijedelem attól, hogy az öregedés folytán elvész a kedvező változtatás utolsó lehetősége, tehát  legfőbb ideje kitörni a megszokott mederből.  Másrészt erősödhet a  beletörődés a kedvezőtlen, de már megszokott helyzetbe.

J.M. Thompson (1980)  a  kiégés (burn out) veszélye kapcsán  a házastársi szeretet elhamvadásának megelőzési lehetőségeit is sorra veszi.  41 ilyen lehetőséget sorol fel, amelyekből bárki kedvére válogathat. Két alapgondolata:  a házasság főbb területeinek elemzése révén sorra venni a kisebb-nagyobb változtatási lehetőségeket, a szerepcserék lehetőségét is beleértve. A másik:  sorra venni a kapcsolat meglevő, vagy régebben előforduló előnyeit, jó oldalait, és azok megerősítésének lehetőségeit. Erre kevesen gondolnak, mert az előnyök annyira „természetesnek” tűnnek, hogy könnyen elfelejtik azokat.

A házasság elszürkülése, kiüresedése tehát nem  szükségszerű. Színességének és tartalmasságának előfeltétele, hogy maguk a házastársak egyéniségükben ne merevedjenek le, hanem maradjanak rugalmasak és aktivak. Ne mondjanak le eleve semmiről, ne vállaljanak elvtelen és hátrányos kompromisszumokat, merjenek változtatni az elavult  szokásokon – és mozgósítsák erre a partnerüket  (akkor is, ha nem megy  szaksegítség nélkül). Ez egyebek közt a szexre is érvényes.  Az idősebbé válás nem jelentheti a nemi élet  háttérbe szorulását vagy éppen elsorvadását. Pedig igen sok házasságban ez történik:  lassanként leszoknak róla, vagy különböző zavarok, kielégülési nehézségek jelentkeznek, amiből nem tudnak kilábalni

Még ma is elég elterjedt az az előítélet, hogy  a  klimaktérium, vagyis a változás kora, a menopauza után a nő  elveszti szexuális képességeit;  holott minden vizsgálat az ellenkezőjét mutatja. Azok a nők, akik addig tudták élvezni a nemi életet, a klimaktérium közben és után is képesek erre;  amit még az a tudat is megkönnyíthet, hogy már nem kell tartaniuk egy nem kívánt terhességtől.  Hasonló a helyzet a férfiaknál. Mindössze azt kell figyelembe venni, hogy idősebb korban  lassabban alakul ki a szexuális izgalom, vagyis hosszabb előjátékra van szükség, s egyébként is megnő a petting szerepe. Maga az orgazmus is nehezebben és ritkábban következik be, ám ettől az élvezetképesség még nem csökken. E. J. Haeberle (2004)  szerint  „az öregedés ugyan nem véd meg a szerelemtől, de a szerelem megvéd az öregedéstől.” (27. old.)   Eszerint az ember életében a testi erők ugyan csökkennek a korral, a „lelki erők” azonban tovább növekedhetnek; a szerelem és boldogságérzés képessége idős korban is megmaradhat. (Sajnos, kevés modellje, „szkriptje” van az öregkori intimkapcsolatnak és gyengédségnek.)

   A  kapcsolat beválásának  értékelése  és  előrejelzése

A házasság értékelésének, vagyis a házasságdiagnosztikának és az előrejelzés lehetőségeinek  (vagyis a házasság-prognosztikának) alapja az a reális feltételezés, hogy a partnerkapcsolat multjából és pillanatnyi állapotából  annak jövőbeli alakulására következtethetünk.  A jó prognózis előfeltétele a megbízható diagnózis, a kapcsolat beválásának minél pontosabb mérése, amire már történtek úttörő kísérletek.  A legegyszerűbb módszer a házastársak kikérdezése afelől, hogy  mennyire  elégedettek házasságukkal. Az elégedettség fokát egy skála teszi összehasonlíthatóvá és számokkal kifejezhetővé.

A házassággal való általános elégedettség foka azonban önmagában keveset árul el. Ha például egy férj átlagosnak, felesége pedig boldogtalannak minősíti a házasságukat, ebből csak annyit tudunk meg, hogy nincs minden rendben. A kutatók ezért  kérdéssorozatokat  állítottak össze, amelyekkel a házasság különböző oldalait vizsgálták.  L.M. Terman (1938), aki  a  házasság beválásának és előrejelzésének első, jelentős kutatói közé tartozik, elsősorban bizonyos  személyiségvonásokból próbált következtetni  a  házasság jövőjére, mert hipotézise szerint a házasság beválása a személyiség beválásának  függvénye.  Kérdőívét a vizsgált házaspárok egyidejűleg, de külön töltötték ki, így a válaszok egyezésének foka  jellemző volt.  Az előrejelzés azonban – 8 éves időszakot véve alapul – nem mutatott jelentősebb korrelációt, vagyis nem volt túl megbízható.

E.W. Burgess & L.S. Cottrel  (1939)  még részletesebb,  194 tételből álló  kérdőívet dolgoztak ki, de az előrejelzés itt sem bizonyult sokkal megbízhatóbbnak. H.J. Locke  (1951)  201 elvált és 200 „nagyon boldog” házaspárt hasonlított össze kérdőív segítségével, aminek maximális pontszáma  157  volt. A boldog házasok átlag  138 pontot, az elváltak csupán  101  pontot  szereztek.  Az utóbbi évtizedekben főleg a családszociológusok végeztek érdekes házasságdiagnosztikai és összehasonlító vizsgálatokat. R.O. Blood  (1967)  többek közt a szerelmi és a közvetített házasság  strukturájának, dinamikájának és értékelésének eltéréseit vizsgálta. R. Hill (1970)  pedig  a  házasság és a többgenerációs család viszonyát.

Az értékeléshez mindenekelőtt a házasság beválásának szempontjait, kritériumait kell tisztázni. Már az első próbálkozásoknál kiderült, hogy igen sok szempont jöhet számításba. R. Hill a következőket tartotta legfontosabbnak:

1.       A házastárs iránti szeretet foka és jellege,

2.       az egymáshoz való alkalmazkodás,

3.       az egymás iránti szolidaritás,

4.       a kölcsönösen kielégítő  szerepmagatartás,

5.       egészséges-e a légkör a gyermekneveléshez,

6.       a személyes igények kielégülnek-e,

7.       hogyan oldják meg a gazdasági problémákat,

8.       milyen fokú az önkifejezés  szabadsága.

E.W. Burgess hangsúlyozta, hogy a házasság sikerének kritériumai koronként, társadalmanként  és osztályonként is különbözőek.  A hagyományos polgári felfogás például azt tartja lényegesnek, hogy a férj gondoskodjon az anyagiakról,  a feleség pedig a háztartásról  és a gyermekekről.  Burgess nyolc kritériumot különböztetett meg; az ezekkel kapcsolatos beválás mértéke szerint  házasságprofil  vázolható fel.  Vannak olyan tesztek, amelyek azt vizsgálják, hogy maguk a házastársak mit tartanak a legfontosabbnak házasságuk sikere szempontjából. Ilyen például a  Farber Marital Consensus Test  (lásd R. Hill, 1970), amelynek tételeit 1-10-ig terjedő számokkal kell rangsorolni.  Természetesen egy ilyen teszt is csak hozzávetőleges képet adhat a házastársak tényleges értékrendszeréről és annak hasonlóságáról. Nem árulja el azt sem, hogy mennyiben valósultak meg ezek az értékek a házasságban.  Éppen ezért a kutatók a sokoldalú megközelítést részesítik előnyben. Külön-külön és összefüggéseikben vizsgálják például a házasság  hatalmi  szerkezetét, pszichikus  dinamikáját és a házassággal való elégedettséget.

R.C. Blood (1967) többek közt az alábbi kérdéseket tette fel külön-külön a vizsgált házastársaknak  (a teljes kérdőív  87 kérdésből állt):

Véleménye  szerint  milyen a jó  férj / feleség?

(A kérdés célja a partnerideál vizsgálata.)

Ki dönti el, melyik rádió- vagy tévéprogramot választják?

(A  hatalmi struktúra vizsgálata.)

Ki ágyaz be  reggelenként?

(A  munkamegosztás vizsgálata.)

Mennyire érti meg a párja az Ön problémáit?

(A partnerség, a pszichés dinamika vizsgálata.)

Mennyire elégedett házasságával  szexuálisan?

(A szexuális kielégültség vizsgálata.)

E néhány kiragadott kérdés ugyan nem ad képet a vizsgálat egészéről,  de talán valamennyire érzékelteti a megközelítés  sokoldalúságát.  Indokoltnak tűnik egyébként a házasságbeválás  objektiv és szubjektiv kritériumainak megkülönböztetése.  Az  objektiv kritériumok  a házassággal kapcsolatos társadalmi normákat és elvárásokat fejezik ki. Ilyen szempontból a jó házasságtól elvárható, hogy

a)      segítse elő a partnerek munkaképességének rendszeres megújítását  (önfenntartási funkció);

b)      váljon családdá és biztosítsa néhány gyermek felnevelését  (reproduktiv funkció);

c)      segítse elő a résztvevők értékes képességeinek kibontakozását  (személyiségfejlesztő  funkció).

Mindezeknek csak a stabil és tartós házasságok tudnak eleget tenni, ezért közvetve a  tartósságot ls  stabilitást a házasság beválásának objektiv kritériumai közé számíthatjuk.

A szubjektiv kritériumok között a három legfontosabb:  az  elégedettség a házassággal;  az egymás iránti pozitiv érzelmi viszony (szeretet vagy szerelem);  és a  kölcsönös alkalmazkodás,  amit leginkább az összeillés és a párválasztási érettség könnyíthet meg. A házasság szubjektiv beválása a fontosnak érzett egyéni igények, elvárások kielégítésétől  függ. Ezek igen sokfélék lehetnek. Ha mégis megpróbáljuk kiemelni a legfontosabbnak tartott elvárásokat, akkor a következőket nevezhetjük meg:

1.       Biztonsági  (védettségi, szolidaritási)  igény;

2.       elismerési, megbecsülési igény;

3.       szexuális-erotikus (gyengédségi és  örömszerzési)  igény;

4.       önkifejezési—önmegvalósítási igény.

A kölcsönös alkalmazkodás lényege  egymás kapcsolati igényeinek kölcsönös kielégítése; ez biztosítja a pozitiv érzelmi viszonyt és elégedettséget.  Az objektiv és szubjektiv kritériumok között  sem ellentét, sem éles határ nincs. A szubjektiv igények jól magyarázhatók a  szelektiv  szükségletek  elméletével, amelynek kifejtését C. Kirkpatricknél (1963)  találjuk. Eszerint az egyén a korábbi családi életében létrejött és kielégített – vagy csak részben kielégített – szükségleteinek érvényesítésére törekszik.  Persze a házastársnak is vannak szelektiv szükségletei, s  a harmónia csak akkor teljes, ha mindkét fél kielégítheti szükségleteit.  Ennek 3  lehetősége:

1.       Mindketten  megtalálják minden  fontosabb igényük  teljesülését;

2.      az egyik megtalál mindent, a másik szinte semmit;

3.      mindketten csak részben találják meg a kielégülést.

Minthogy pedig az igények mindenkiben  hierarchikus rendszert alkotnak,  jónak mondható a házasság, ha a partnerek  fontosabb, előnyben részesített szükségletei  általában  és legnagyobbrészt  kielégülnek. A beválás szubjektiv értékelését azonban  (mint láttuk)  erősen befolyásolja a partnerek  igényszintje, vagy  összehasonlítási szintje. Az irreálisan magas igényszintet mérsékelheti annak figyelembevétele, hogy minél több  konkrét igényünk  van, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy  mindent egyetlen partnerben  megtaláljunk.

Vagy megfordítva a tételt:  a  partnerek összeillése és a házasság beválása annál valószínűbb, minél kevesebb illetve minél rugalmasabb igényeik vannak. A  műveltség, az egyéniség kibontakozása ebből a szempontból  kettős hatású lehet:  egyrészt emeli az igényszintet és növeli a konkrét igények számát,  másrészt növeli az alkalmazkodóképességet és a megértést a partner iránt.

Az eddig jelzett skálák inkább csak hozzávetőleges  diagnózisra és előrejelzésre adnak  alkalmat, a házastársi  viszony  profiljának első felvázolására.. Ez érthető, hiszen a házasságdiagnosztika  csak az utóbbi évtizedekben kezdett kibontakozni, s rendkívül bonyolult feladatokat kell megoldania.  Hiszen a házasság jövőjének előrejelzése szorosan összefügg  a  partnerek lelki egészségének előrejelzésével. Mindkettő nehéz feladat, mert igen sok  külső és belső tényezőt kell figyelembe venni, s köztük megtalálni a legfontosabbakat. A prognózist így többnyire csak valószínűsíteni lehet.  Például erős változatosságigény az egyik fél részéről, ám csekély változatosságtűrés a másik fél részéről a házastársi  viszony fokozódó romlását valószínűsíti.

 A legutóbbi évtized  szakirodalmából érdemes megemlíteni  J.M. Gottman &  N. Silver  házasságdiagnosztikai és  -prognosztikai  könyvét  (magyar kiadása 2000-ben jelent meg;  ismertetése  a  Dokumentumok között  található).

             A  válási  folyamat – és  következményei

A házastársi kapcsolat  bonyolultsága önmagában is érthetővé teszi, hogy sokaknak nem sikerül.  Évente annyi házasságot bontanak fel a bíróságok, hogy az már közel a fele az évente megkötött házasságoknak. De az is köztudott, hogy jóval több a ténylegesen felbomlott házasság, mint amennyit bírói ítélettel felbontanak.  Tehát a házasságoknak  több mint a fele rosszul funkcionál  és könnyen felbomlik.  S ez nemcsak hazánkban van így, hanem a legtöbb, iparilag fejlett országban,

Tény, hogy a társadalmi fejlődés  velejárója  a  válási szabadság  biztosítása.  Ez szorosan összefügg a női egyenjogúsággal és  emancipációval;  a  válóperek  kb. kétharmadát  az utóbbi évtizedekben nők indították.  A sok válás egyrészt a házasság és család válságát, másrészt azt  tükrözi, hogy a férfiak nehezen alkalmazkodnak a nők megváltozott, egyenjogú helyzetéhez  és igényeihez.  Napjainkban nemcsak könnyebb  a  válás, mint régen, hanem szinte divatba jött;  így könnyebben találnak rá ürügyet. Aki elhamarkodottan, éretlenül köt házasságot, az éretlen lehet a válásra is. Ennek lényege, hogy nem alakul ki benne a megfontolt válási döntés  és a kulturált válás  képessége.

A motivumokat és „ellenmotivumokat” illetően  elég nyilvánvaló, hogy a válás végső soron éppúgy bizonyos szükségletekre, pontosabban azok kielégítetlenségére  vezethető vissza, mint a házasodás.   Az egyén akkor érez késztetést a válásra, ha  fontosnak érzett szükségletei, elvárásai a házasságban nem elégülnek ki  elfogadható  mértékben.  Ám, hogy ez a késztetés mennyiben érvényesül, azt a személyiség összállapota és különösen a  motivumok és ellenmotivumok „erőviszonya”  dönti el.  Mai ismereteink szerint a legjobb, átfogó magyarázatot erre a  csereelmélet adja, különösen, ha kiegészítjük a motivációelmélet néhány megállapításával. Ha bármelyik fél úgy látja, hogy nem kapja meg, amit várt, vagy  túl keveset kap, túl magas áron, akkor az alkut nem érzi rentábilisnak és igyekszik a helyzeten változtatni.

Ez a változtatási törekvés azonban nem rögtön és nem feltétlenül motivál a kapcsolat teljes felszámolására, hanem csak bizonyos feltételek esetén. Ilyen például a  nyereség—veszteség egyenleg jelentős és tartós megváltozása, vagy az összehasonlítási szint  (igényszint)  ugyancsak jelentős és tartós emelkedése. A kapcsolat örömtelenné válása ugyanis önmagában  nem feltétlenül vezet váláshoz.  Ehhez az is kell, hogy egyik vagy mindkét fél  jobb perspektivát lásson maga előtt, amit a válás révén realizálhatónak tart.  Az eltérő, szétágazó  személyiségfejlődés, vagy a házastársak életkörülményeinek és lehetőségeinek egyenlőtlen megváltozása  a  kapcsolati igényekben is változásokat hoz létre. De válásra motiválhat a túl erős szerepfeszültség vagy konfliktus éppúgy, mint a túlzott egyhangúság okozta  telítődés vagy monotónia, különösen, ha erős a változatosság igénye.

A  válástól várható  nyereség nagysága és elérhetősége  messzemenően befolyásolja a válási  motivációt: erősíti, ha a nyereség nagynak és könnyen elérhetőnek tűnik, de gyengíti, ha nem sok jót lehet várni a válástól, vagy túl nagy árat kell érte fizetni. Az utóbbi esetben a válás egyik lehetséges  ellenmotivumáról  van szó. De igen sok más tényező is a válás ellen motiválhatja az egyént. Ilyen például a  (gyakran nem tudatos)  érzelmi kötődés a  házastárshoz (ami megszokásból és kényelmi szempontokból is adódhat);  vagy  a  stabilitás és biztonság  iránti igény, ami sokszor az önbizalomhiányból adódik.

Egyébként a válás legtöbb motivuma  kettős  profilú.  A  karrierigény  például  egyaránt motiválhat a válás mellett vagy ellen, aszerint, hogy melyik szolgálja jobban az egyéni érvényesülést.  De kettős profilú  lehet a  gyermek  érdeke  is, amire gyakran hivatkoznak, s amit egyes esetekben a szülők együtt maradása, máskor viszont a szülők válása segít elő. Ilyen és hasonló motivumokból alakul ki a  válási  attitűd, amelynek egyik típusa  hagyományos, konzervativ jellegű, s a válást a körülményektől függetlenül elítéli és nem tartja megengedhetőnek. Egy másik típust  kispolgári attitűdnek nevezhetnénk:  eszerint a válás nem bűn, csak túl költséges  és többnyire értelmetlen. Helyesebb a házasságot legalább formailag fenntartani;  titokban mindkét fél  (vagy legalábbis a férfi)  azt csinálhat, amit akar. Egy harmadik attitűdtípus a válást csaknem szükségszerű, magától értetődő dolognak tartja  („ha nem sikerül, legfeljebb elválunk!”)

A  válási  attitűd  végeredményben  tanulás útján alakul ki. Egyes vizsgálatok szerint azok,  akiknek a szülei elváltak, maguk is hajlamosabbak a válásra. Másrészt jellegzetes különbség mutatkozik a férfiak és nők válási attitűdjei között; ez azonban változó. Mindenesetre a házastársak ritkán  értenek teljesen egyet a válás kérdésében;  ugyanis mindkét fél egy kicsit mást vár a válástól. S nemcsak a házastársak, hanem rokonaik, ismerőseik is egészen eltérő módon  vélekednek a válásról és annak várható következményeiről, ami szintén megnehezíti a  döntést.  Gyakran  patthelyzet alakul ki a válási motivumok és ellenmotivumok harcában.  (Nyilvánvaló, hogy ilyenkor külső segítségre, éspedig  szaksegítségre  lenne szükség, ami  napjainkban is nehezen hozzáférhető.)  Szakemberek szerint  ki kellene dolgozni, s aztán propagálni a válás szükségességének alapvető kritériumait  és lebonyolításának leghumánusabb  formáit.  Ma ugyanis  sokan  túl korán  válnak, amikor a házasság még  gyógyítható lett volna.  Mások viszont  túl későn,  amikor már nem lehet a rossz házasság nyomasztó terhének személyiségkárosító hatását kivédeni.

Pszichológiai  szempontból  a válás  bonyolult lelki folyamat, amely jóval a házasság bírói felbontása, vagy a szétköltözés előtt kezdődik, s azon túl is  mindaddig tart, amíg nem rendeződnek a  házasságbomlással kapcsolatos lelki problémák. Ez a folyamat éveket vehet igénybe. Elemzése során a kutatók  igyekeztek bizonyos fázisokat elkülöníteni. (Lásd pl. J. Bernard 1956, W.J. Goode 1956, W. Waller 1967 stb.)  Az egyik kutató (P. Bohannan 1970)  szerint a válási folyamatnak hat állomása van:  az  érzelmi, a jogi, a gazdasági, a szülőtársi, a szociális és a pszichés  válás. A folyamat fázisai nem ebben a sorrendben követik egymást, bár az első szakasz szinte mindig az érzelmi válás, vagyis az  elhidegülés.

A folyamat legtöbbször  észrevétlenül kezdődik, néha szinte  az összeköltözéssel egyidejűleg.  Minden olyan tényező, amely a házastársak érzelmi viszonyát negativan befolyásolja, bizonyos feltételek esetén a válás irányában hat.  Az elhidegülés hosszú folyamata  az  első válási motivumok megjelenésétől a végleges válási döntésig terjed. A  válási motiváció a  legkülönbözőbb tünetek és taktikák formájában jelentkezhet.  A viselkedést már akkor a válási szándék motiválhatja, amikor az illetőnek még fogalma sincs erről.  A konfliktusok előli kitérés egyik módja az érzelmi kötődés  lazítása, a kapcsolat átmeneti „visszaminősítése”.  Ez sokféleképpen nyilvánulhat meg. Az elhidegülés első jelei közé tartozhat például, ha valamelyik házastárs rendszeresen igyekszik kitérni a nemi érintkezés  elől  illetve a szeretkezések során közönyösen viselkedik.

Előbb-utóbb aztán valamelyikük megemlíti a válás lehetőségét, hogy a másikat „jobb belátásra” bírja, vagyis kikényszerítse a tőle elvárt alkalmazkodást.  Ezzel a válási folyamat  belép a tudatosodás  szakaszába. Elkezdenek foglalkozni a válás gondolatával. Előfordul, hogy egyikük, vagy mindketten megijednek, s ez kompromisszumokra  ösztönöz. Közben lassanként kialakul a  válási attitűd  racionalizálása, érvekkel való alátámasztása.  Az úgy-ahogy megfogalmazódott válási attitűd eleinte még bizonytalan.  Az egyén szükségét érzi a megerősítésnek, s ezért előbb-utóbb szóba hozza – lehetőleg házastársa tudtán kívül – egy-két bizalmas barátja vagy rokona előtt. Waller szerint ez már a folyamat  harmadik fázisa.

Ez egyike lehet az interakciós játszmáknak. Ha a „panaszos”  és a kiszemelt „bíró” különböző neműek, akkor a panaszkodás és megértés, vigasztalás  esetleg  szexuális vonzalmon alapul, vagy ilyet eredményez.  A véglegesnek hitt döntést azonban sok minden befolyásolhatja, elbizonytalaníthatja. Fölmerülhetnek olyan ellenmotivumok, amelyekről a válni készülő addig nem tudott, vagy alábecsülte jelentőségüket. Ilyen lehet a válás esetére kilátásba helyezett  szankció, következmény, „büntetés”.  Például a válni nem akaró fél bejelenti, hogy ragaszkodni fog a gyerekhez, a lakáshoz stb. Vagy különböző feltételeket állít, mintegy  megemeli a válás  árát, hogy csökkentse annak rentabilitását a másik fél számára.  Ilyenkor sokan felfüggesztik, elhalasztják a végleges döntést, s megpróbálnak  kompromisszumot kötni.

A  válási folyamat  megállítható, sőt, visszafordítható.  Ennek lényeges feltétele  a házasság válságának őszinte és tárgyilagos  elemzése, értékelése, s ennek nyomán a lehetséges megoldások felvázolása. Központi kérdés a válság okainak és alapproblémáinak tisztázása.  Gyakran előforduló, tipikus  álprobléma a  „harmadik” megjelenése, a házastárs  „félrelépése” vagy külső kapcsolata.  Ez ugyanis többnyire csak tünete, következménye  (és nem oka) a házastársi kapcsolat megromlásának.  Másrészt önmagában egy külső kapcsolat nem feltétlenül veszélyezteti a házasságot;  sokkal inkább az, ha ebből  botrányt  csinálnak.  Ha tehát főleg ez motiválta a válási folyamatot, akkor a „félrelépés”  reális értékelésével  a  folyamat visszafordítható.

A  válási folyamat visszafordításában  M.S. Davis (1973, lásd Szemelvények)  szerint nagy szerepük lehet a  reintegrációs mechanizmusoknak, amelyek egy hanyatló kapcsolat  újjáélesztését  célozzák.  Ilyen például  a  megemlékező  szertartás,  amely a közös mult felelevenítése révén új lendületet adhat a házastársi kapcsolatnak.  De  reintegráló lehet a gondoskodás új, közös élményekről, vagy a jövőre vonatkozó, közös tervek készítése is.  Csak részben tartozik ide az ún. próbaválás lehetőségének felhasználása. Lényege, hogy a házastársak a végleges döntés előtt  meghatározott ideig – általában néhány hónapig – kipróbálják a különélést. Ez olyan tapasztalatokat biztosíthat, amelyek megalapozzák a válási döntést, vagy annak elvetését.

Ha a válási folyamatot nem sikerül visszafordítani, előbb-utóbb sor kerül a végleges válási döntésre. A döntés megvalósításának útjába azonban nagyon sok akadály tornyosulhat.  Ezek egyaránt származhatnak  kívülről és belülről;  az egyénből, a kapcsolatból és a körülményekből.  P. Bohannan (1970)  írja, hogy a válás többnyire  traumatikus  élmény, mivel legtöbben felkészületlenek rá.  Az érzelmi feszültség olyan nagy, hogy a cselekvés szokásos módjai nem elegendőek annak csökkentésére.  Sokan azzal próbálkoznak, hogy kirekesztik a lelki traumát a tudatukból, vagyis elfojtják, s aztán lassanként engedik vissza – így könnyebben boldogulnak vele. Ez persze különböző neurotikus tünetekben, általános apátiában, letörtségben nyilvánulhat meg.  A kudarc, a frusztráció kisebb-nagyobb mértékben mindkét félben megjelenik, s néha valóságos  sokkállapotot idéz elő.

Gyakori az  ambivalencia, az egyidejű negativ és pozitiv érzelem az elveszített házastárs iránt.  A  válás gyökeresen felforgatja az egyén életét. Olyan fokú lelki mozgékonyságot, rugalmasságot és alkalmazkodó készséget igényel, amivel kevesen rendelkeznek, ezért sokakra  neurotizáló  hatású.  A  válási  trauma megzavarja a lelki egyensúlyt, és elsősorban az önbizalmat, önértékérzetet,  valamint az intim kapcsolatokra való képességet veszélyezteti.  A trauma jellegétől függően az egyén átmenetileg képtelenné válhat arra,  hogy érzelmileg valaki máshoz kötődjön. Ha ez a folyamat irreverzibilissé válik, az egyén érzelmileg  „kiég”, elmagányosodik.  A  személyiség persze igyekszik mozgósítani a rendelkezésére álló erőket  az egyensúly helyreállítására. A trauma feldolgozása  többféle módon és színvonalon történhet, s ebben nagy szerepük van az említett védekező-elhárító mechanizmusoknak  (például a regressziónak, az elfojtásnak, racionalizálásnak stb.)

A válási döntés következményeit erősen befolyásolja  a  társas környezet  reagálása. A rokonokban, barátokban  gyakran fölmerül a kérdés: „Melyikükkel legyek szolidáris?” és „Milyen hasznom (vagy károm) lehet ebből?” Nyilván a második kérdés a lényegesebb, jórészt ettől függ az elsőre adandó válasz is. Az elvált nőt régen szabad prédának tekintették a férfiak, s ez a felfogás még napjainkban is kísért.  A nehézségek azonban főleg két területen jelentkeznek: a  gazdasági és a szülőtársi  válásban.  A védekezési mechanizmusok itt sajátos taktikák, játszmák alakját ölthetik. A gyűlölet és bosszú érzése alkalmas játékteret kap a házastársi vagyonközösség megszűntetése és a gyermekelhelyezés kapcsán.

A gyermeknek egyébként a szülők válása még kedvező esetben is  komoly  lelki traumát okoz;  megrendíti biztonságérzetét, szorongást vagy félelmet ébreszt benne, összezavarja szülőképét, döntésre kényszeríti olyan kérdésekben, amiket nem ért. Ha mindkét szülő vetélkedve igyekszik meggyőzni őt arról, hogy csak neki van igaza, félő, hogy  előbb-utóbb egyiknek sem fog hinni  (vagy megútálja az egyik szülőt).  A gyermek érdeke az lenne, hogy a lelkileg egészségesebb szülőnél maradjon, de sorsát a szülők alkuja, hatalmi viszonyai és anyagi lehetőségei döntik el.  Ráadásul annak a szülőnek, akihez a gyermek kerül, bizonyos esetekben afféle  partnerpótlékot is jelenthet.

Pedig a közös gyermek tulajdonképpen az  összekötő kapocs szerepét töltheti be a válás után a szülők között, hiszen a válással a  szülőtársi kapcsolat nem szűnik meg,  legalábbis a gyermek felnőtt, önálló életéig.  Sajnos, ebből a szempontból nézve is rendkívül alacsony a legtöbb válás  kulturáltsági szintje.  Sok szülő a válás után szinte megfeledkezik gyermekéről, vagy igyekszik őt szembe fordítani a volt házastárssal.

Mindezekből levonható az a tanulság, hogy a válási döntés után  nem egy új partner megtalálása a legfontosabb, hanem a döntés következményeinek rendezése, a válási trauma feldolgozása, a  lelki autonómia helyreállítása. A  válásnak számos hátránya mellett  előnyei is  lehetnek.  Lehetőséget nyújt például a belső konfliktusok tudatosítására  és  megoldására, az illúziók kiküszöbölésére, az élet  átrendezésére.  A válással kapcsolatos problémák megoldása  nagy  teljesítmény,  joggal teheti az egyént elégedetté, főleg, ha a kulturált válás a partner emberi méltóságának tiszteletben tartásával történt.

Életátrendezés,  új  kapcsolatok

A válás a szakirodalom szerint  három főbb szakaszra  tagolható:  Az első  a  krízis, a  döntés körüli időszak, amely gyakran lelki zavarok  kiváltója. A második  a frissen elváltak  átmeneti állapota, amelyben meg kell oldaniuk az életük átrendezésének feladatát.  A harmadik  az esetleges  hiányállapot  szakasza, amelyben akár évekig le kell mondaniuk  fontos igényeik kielégítéséről;  ez elég megterhelő lehet a lelki egészségre.  A lelki átállás  többlépcsős folyamat, amely nem fejeződik be a válási döntéssel.  Ahogyan M.S. Davis (1973)  írja, a közös mult még sokáig tovább él az emlékekben, álmokban, de a közös jövő elvesztése is problémákat okozhat. A legnagyobb segítséget  egy  új és kedvezőbb partnerkapcsolat jelentheti.  Az új partnerre alapozott életátrendezéskor többnyire „házasság-típusú kapcsolat”  keletkezik, ami nem feltétlenül jelent tényleges együttélést vagy új házasságot. Gyakori, hogy egyszerre több partnerrel tartanak kapcsolatot.  A  rokoni kapcsolatokra alapozott életátrendezésben  többnyire az elvált eredeti családja játssza a fő szerepet.;  a  baráti kapcsolatokra alapozott átrendezésben pedig  kiterjedtebb kapcsolati hálóra lehet támaszkodni, amelynek a rokonok, sőt, még a volt házastárs is része lehet.

Az életátrendezés bonyolultságát jelzi, hogy  nemcsak státus-  és  szerepváltásról van szó ilyenkor, hanem bizonyos értelemben  „identitásváltásról”  is, hiszen az elváltnak valamennyire más emberré kell válnia, új módon kell önmagát meghatároznia.  Ez ugrásszerű fejlődés lehetőségeit is magával hozza.  A válás legfőbb pozitiv funkciója, hogy  lehetővé teszi a hibás párválasztás  korrekcióját. A vizsgálatok szerint minél fiatalabb valaki a házasságkötéskor, annál nagyobb a valószínűsége válásának és újraházasodásának.  A válás egyáltalán nem rontja egy újabb házasságkötés  esélyeit.;  nem csökkenti az egyénnek, mint potenciális házastársnak az értékét, ritkán vált ki idegenkedést a más családi állapotú partnerekből.  (Sőt, sokak szemében mintha kifejezetten vonzóbbá tenné.)  A férfiak újraházasodási esélyei lassabban csökkennek, mint a nőké;  az idősebb kor felé haladva ugyanis a nők létszáma egyre inkább meghaladja a férfiakét  (mert átlagos életkoruk  6-8 évvel magasabb).  Tény, hogy hazánkban is növekszik az elváltak száma, s köztük azoké is, akik gyakorlatilag lemondtak az újraházasodásról  (bár azért nem mindig élnek magányosan. Ha pedig tartós kapcsolataik vannak, ezek a házasság főbb funkcióit is betölthetik).

Tény, hogy az elváltak újraházasodási kedve a legutóbbi évtizedekben  jelentősen csökkent, különösen azoknál, akik gyermeket már nem akarnak vállalni. Az újabb társkeresést az időhiány és  az esetleg meglevő gyermek is megnehezíti  (különösen a nők számára).  De tény az is, hogy  a második házasságoknak legalább a fele  ismét felbomlik. Ennek oka lehet az is, hogy aki egyszer már elvált, az könnyebben folyamodik másodszor is ehhez a megoldáshoz, ha az új házasságában problémák jelentkeznek.  Lényegesebb magyarázat, hogy a válások többségére személyiséghiba, párválasztási éretlenség  folytán kerül sor, s az elváltak jelentős része még a válás árán sem tud  „kigyógyulni”, hanem magával viszi a válást előidéző tényezőket az új házasságba.  Ha az egyén nem képes az előző házassága tapasztalatait, vagy a válási traumát feldolgozni, személyisége nemhogy érettebbé nem válik, hanem  neurotikusan eltorzul. Sokszor meglepően nagy a hasonlóság a régi és az új házastárs illetve házasság között.

Mintha valamilyen  ismétlési kényszer hatása alatt állnának, az elváltak újra és újra belebotlanak ugyanazokba a hibákba. Freud ezt  velünk született  „ösztöntendenciának” tartotta. U. Moser (1957)  pedig az ismétlési kényszernek több típusát különböztette meg.  Mai ismereteink  szerint az ismétlési hajlam  elsősorban bizonyos  intenziv párválasztási motivumok tartós hatására  vezethető vissza.. Ezek a motivumok  legtöbbször tudattalanok, s keletkezésük gyermekkori, családi élményekhez kapcsolódik.

Az újraházasodás többnyire egy új család, az ún. rekonstruált család  alakulásának kezdete. Ezeknek négy típusát szokták megkülönböztetni:  1.  Az ún. törvényesítő  formában az anya  nem a gyermekének vér szerinti apjával köt házasságot, hanem olyannal, aki jogilag vállalja az apaságot.  2.  A revitalizált  forma  annak az özvegynek az esete, aki gyermekét magával viszi egy új házasságba.  3.  Újraegyesült  formának nevezik azt a családot, amelyben a házastársak egyikének van egy korábbi házasságból származó gyermeke.  4.  Kombinált  forma, amelyben mindkét házastársnak van korábbi házasságból származó gyermeke.

Megfigyelések szerint a rekonstruált családokban  könnyebben alakulnak ki krízishelyzetek, hiszen a „mostoha-szülővel” kapcsolatos előítéletek  önmagukban is nehezítik az ilyen házasság beválását, nem is beszélve az elvált, „látogató” szülővel kapcsolatos bonyodalmakról.  Az újraházasodás egyébként is  mindig újfajta alkalmazkodást követel, hiszen az új partner igényei, elvárásai különböznek a régitől.  Ami az életkor és az újraházasodás összefüggését illeti, többnyire az 5-10 éves házasságok bomlanak fel legnagyobb arányban. Igy a legtöbb újraházasodásra nőknél  a 32-37, férfiaknál  a 35-45 éves korban kerül sor. Idősebb korban a válások érthetően megritkulnak, viszont növekszik az elözvegyülés valószínűsége, s ez újabb párválasztás  szükségességét eredményezheti, hiszen  intim kapcsolatra  az idősebbeknek is szükségük van.