Magány és társkeresés
Ezen az oldalon olyan gondolatokat gyüjtöttem egybe, amelyek a sokakat foglalkoztató magányosság és társkeresés problémáinak megértéséhez és megoldásához nyújthatnak segítséget. A mai fejlett, ipari társadalmakban, a globalizált világban sajátos atomizálódási folyamat megy végbe, a hagyományos közösségek fellazulnak vagy szétbomlanak. A társadalomtudományok – elsősorban a pszichológia és a szociológia - megkísérlik elemezni ezt a folyamatot, vizsgálataiknak halmaza azonban még nem állt össze egységes elméletté. Sok érdekes eredményükből azonban bőven lehet meríteni.
| Fekete Gy.: Levelek a magányról | Szilágyi V.: Társkereséseim... |
| Bujdosó B.: Magányűző hídverés | Tóth O.: Családformák és együttélési minták |
| Kis Katalin: Intim társkeresés a melegeknél |
A magány fogalma többféleképpen értelmezhető. Legnyilvánvalóbb formája a körülmények okozta magány, amikor az egyént a körülmények vagy teljesen elszigetelik minden más egyéntől („Robinson Crusoe” létállapot), vagy csak minimális kapcsolatot tesznek lehetővé (pl. egyszemélyes börtöncella). Az ilyen magány szerencsére ritkaság. A körülmények rendszerint csak megnehezíthetik a társas kapcsolatokat, de az ilyen akadályok többé-kevésbé kivédhetőek. Ez azonban már az egyén bizonyos tulajdonságain, azok fejlettségi fokán és egész személyiség-szerkezetén múlik.
Mindenekelőtt tisztázandó a különbség a magány és az egyedüllét között, hiszen a kettő korántsem azonos, bár nincs éles határvonal közöttük. Az egyedüllét általában rövidebb időszakokra vonatkozik a társas kapcsolatokon belül, s így nem jelent komoly problémát vagy magányosság-érzést. A túl sok egyedüllét – akár szándékos, akár kényszerű - előbb-utóbb magányossággá válhat. Különleges (bár nem ritka) forma a társas magány, amelyben két vagy több együtt élő ember úgy vesz részt, hogy egymással csak formális és felszínes kapcsolatot tartanak, s közben magányosnak érzik megukat. Ennek tipikus példája az érzelmileg kiüresedett („üres kagylóhéj”) házasság, amely valamilyen (vélt vagy reális) okból formailag nem bomlik fel.
Pszichológiai szempontból akkor beszélhetünk magányról, ha az adott egyénnek
1. nincs egyetlen, intimnek nevezhető kapcsolata sem;
2. nem képes érzelmileg kötődni senkihez, nincs (vagy minimális) a társ-igénye;
3. igényli ugyan az intim-kapcsolatokat, de képtelen ilyet találni vagy fenntartani.
Kifejezett és tudatos, kínzó magányérzés inkább csak a 3. kritérium esetén jelentkezik, de nem tudatos formában gyakorlatilag minden magányosnál fellelhető, akkor is, ha tagadják, nem vesznek róla tudomást, vagy éppen előnyösnek tartják. Ebből következően meg kell különböztetnünk a tényleges (objektiv) magányt és a magányérzést, mert a kettő nem mindig jár együtt. Pszichológiai szempontból nyilván az utóbbi a fontosabb, mert ez okozhat kisebb-nagyobb problémákat az egyénnek (és esetleg környezetének is). Ennek oka az ember vele-született társ-igénye, amelynek hatása alól szinte senki sem tudja kivonni magát, s ha mégis, akkor – ritka kivételektől eltekintve - csak súlyos károsodások árán.
Kivételt jelenthetnek például a személyiségük magas fejlettségi fokát elérő, alkotó emberek (művészek, tudósok, feltalálók stb.), akik magányosan élnek ugyan, de szellemi kapcsolatot tartanak a társadalom különböző tagjaival - ha másként nem, akkor az irodalmon és/vagy a tudományos műveken keresztül. Ezt szemléletesen kifejezi Gabriel García Márquez Száz év magány c. könyvének néhány gondolata:.
„A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik.”
Mindebből úgy tűnhet, mintha a „kreativ magány” állapota csak az introvertált (befelé forduló) személyiségek számára lenne elérhető. Ez azonban megkérdőjelezhető. Ugyanis az extravertáltak között is találunk alkotó egyéniségeket, bár ez rendszerint náluk is az átmeneti introverzió periódusaihoz kötődik. Szélsőséges típusok szerencsére ritkán fordulnak elő; legtöbbször mindkét (C.G. Jung által leírt) típus vonaásai – különböző arányban - megtalálhatók a kiegyensúlyozott személyiségekben. Valójában legtöbbünk életében előfordulnak extravertált és introvertált periódusok, persze a körülményektől, az életkortól és a személyiségfejlődéstől függően, eltérő mértékben. Fontos tudni, hogy az introverzió önmagában még nem jelent magányosságot; csupán a túl erős és tartós introverzió hajlamosít arra. Ugyanakkor az extraverzió sem zárja ki a magányosságot.
A tartós magányosságtól eltérően az átmeneti (de akár néhány éves) magányosságban sok értékes élmény lehetősége rejlik. H. Shearman szerint „az összes emberi élmények között talán éppen a magányosság a leggazdagabb az alkalmakban. A magányosság idején látjuk, hogy nem vagyunk fontosak a nagy, mozgalmas világ számára, és hogy az sem fontos a mi számunkra. Összeomlik a fontossága, jelentősége és értéke a dolgoknak, amelyekben eddig hittünk; és ha kitartunk és még magányosabbak leszünk, kezdete lehet egészen újfajta fontosságok és jelentőségek fölfedezésének…. A magányosság a felszabadulás útja. A szabadságot nemrég valaki úgy határozta meg, hogy: teljes magányosság, teljes felelősséggel párosultan.” Ez valójában azt jelenti, hogy csak egy autonóm személyiség képes szabadon választani és dönteni; függetlensége azonban csupán viszonylagos magányossággal jár. Az érett, egészséges személyiségű ember igényli az intim-kapcsolatokat, tud tartósan kötődni a kiválasztott partnerhez, családi és egyéb közösséghez, de sohasem válik függővé egy kapcsolattól, mindig megőrzi autonómiáját.
Szilágyi Vilmos dr.
Minthogy az ember egyik veleszületett késztetése a társakkal való kapcsolat, a társulás szükséglete (ezen belül pedig legalább egy intim-kapcsolat és kötődés igénye), az egyéni élet egyik fő feladata a párválasztás, amely a nemi érettségtől kezdve egyre inkább tudatos célként és törekvésként jelentkezik, szerelemmel és/vagy szexuális vágyakkal kapcsolódik, s véletlen vagy tervszerű ismerkedések során realizálódik. Ebben a folyamatban alakulhat ki a párválasztási érettség, amely megkönnyíti a társkeresést és a létrejött intim-kapcsolat tartós fejlesztését. (Erről bővebben lásd a „Szexuálpszichológia” c. tankönyvem anyagában.)
A személyiség általános és pszichoszexuális fejlettségétől függően a társakeresés lehet spontán, véletlenszerű, a szerencsében bízó, vagy tudatos és többé-kevésbé tervszerű. A kettő értéke és eredményessége természetesen különböző. Aki még nem ismerte fel a párválasztás életre szóló jelentőségét, és passzívan várja, hogy majdcsak megérkezik az „Igazi”, annak sokkal kisebb esélye van egy jó intim-kapcsolat találására, mint annak, aki tudatosan törekszik erre. A tudatos társkeresés alapfeltétele a viszonylag tárgyilagos önismeret és önértékelés , továbbá a hasonlóképpen tárgyilagos emberismeret; mindkettő legalább közepes szintű pszichológiai kulturáltságot feltételez. Az ilyen társkeresés tehát azzal kezdődik, hogy felmérjük önmagunk adottságait, igényeit, képességeit és helyzetét, különös tekintettel azokra az igényeinkre, amelyek kielégítését egy intim partnertől várjuk (beleértve nemcsak a szexuális és gyermekvállalási igényeket, hanem pl. az otthonteremtési, kulturális és sok egyéb igényt is). Vagyis mindazt, amit egy szerelmi vagy élettársi kapcsolattól várunk – és amit cserébe nyújtani tudunk.
Szerelem esetén persze legtöbben hajlamosak az elvárások eltúlzására: minden tökéletesen fog sikerülni, „hiszen szeretjük egymást”. Ezért gondolják sokan, hogy a szenvedélyes szerelem állapotában nem lenne szabad házasodni vagy gyermeket vállalni, hanem csak egy legalább fél éves, próbaházasságszerű együttélés és a kölcsönös elvárások józan mérlegelése után. Az irreális és ezért teljesületlen elvárások azonban megelőzhetők, ha a társkeresés pontosan tisztázott, reális elvárásokkal indul, s ezekhez szerelem esetén is ragaszkodunk, vagyis „nem vesztjük el a fejünket”. Ugyanis téves az a közhit, hogy a szerelem „mindent áthúz, mindent felborít, ami ésszerű lenne” és hogy legjobb, ha az ember „rábízza magát az ösztöneire”. Az embernek ugyanis nincsenek ösztönei. Amit annak gondolnak, az valójában tudattalan, kontrollálatlan viselkedés, amit egy indulat, egy belső feszültség vált ki. Az érett viselkedést nem a pillanatnyi hangulatok vezérlik.
Ennek megfelelően a társkereső viselkedés is lehet éretlen (gyerekes, infantilis), vagy érett és felnőttes jellegű. Ez nem annyira az életkoron múlik – bár egy serdülőtől nyilván kevésbé várható el az érett párválasztás, mint egy felnőttől --, hanem elsősorban a felkészültségtől, ami az említett, párválasztási érettségen kívül, főleg fejlett kapcsolatteremtő készséget és összehasonlítási szintet jelent. Némileg leegyszerűsítve tulajdonképpen emberismereti és ismerkedési gyakorlatot feltételez, ami már tizenéves korban megszerezhető. Ennek legnagyobb akadálya a gátlásosság és a csökkent önbizalom. Ilyen esetben ugyanis vagy nem mer valaki egy potenciális partnerhez közeledni és kapcsolatot kezdeni, vagy pedig ezt olyan ügyetlenül csinálja, hogy már az elején elrontja saját lehetőségeit. Épp ezért minden társkeresés előtt szükség van ilyen szempontú önvizsgálatra, s ehhez ajánlatos mások (jó barátok, szülők, rokonok, nevelők) véleményét is meghallgatni, s aztán érzelmileg semleges idegenek megszólításával „kapcsolatteremtési próbáknak” vetni alá magunkat. (Ha ez nem elegendő, akkor szaksegítséget igényelni.)
Ha nem vagyunk gátlásosak és az önbizalmunk is rendben van, gondoljuk át a társkeresés lehetőségeit és stratégiáit.. Nem percek alatt történő, futólagos átgondolásról van szó, hanem időigényes helyzetelemzésről és tervkészítésről. Aminek nyoma is kell, hogy maradjon, tehát legjobb, ha írásban rögzítjük a magunk számára, hogy bármikor újra áttekinthessük és kiegészíthessük. Az egyik legelső kérdés, ami ilyenkor fölmerülhet: Van-e elegendő időnk és alkalmunk a társkeresésre? Mindkettő alapvető fontosságú, ha komolyan vesszük a társkeresést. Ha ugyanis nincs elegendő, akkor először is ezeket a feltételeket kell „kigazdálkodnunk”, megteremtenünk. Persze nem tetszés szerint, hiszen a lehetőségek többnyire térben és időben korlátozottak (pl. csak hétvégeken érünk rá, s csak egy adott településen). Ezek a korlátok azonban csaknem mindig tágíthatók, ha következetesen törekszünk erre.
Az ismerkedési alkalmak szűkössége sokaknak okoz gondot, még ha idejük lenne is rá. Pedig ma ezek elég bőségesek. Ismerkedni lehet:
1. Nyilvános helyeken: akár az utcán vagy vonaton és egyéb járműveken, vendéglátó és szórakozó helyeken, múzeumben és kiállításon stb.
2. Társasági összejöveteleken: klubokban, házibulikon, szakmai találkozókon, fogadásokon, baráti látogatásokon stb.
3. Újsághirdetések útján, amelyek hirdető és egyéb lapokban, választható rovatokban állnak rendelkezésre.
4. Társkereső szolgálatok révén, amelyek ma már a legkülönbözőbb igényeket is igyekeznek kiszolgálni.
5. Az internetes világháló szinte korlátlan lehetőségeivel: chatek, fórumok, speciális társkereső portálok.
Ezek közül legegyszerűbb és leghozzáférhetőbb (egyben legolcsóbb) az első kettő; de a többitől sincs okunk idegenkedni, hiszen a választás lehetősége annál nagyobb, minél több potencciális partner közül választhatunk. Ahhoz, hogy a lehetséges partnerekkel megismerkedjünk, mindegyikkel legalább egy-két randevúra van szükség, ami ugyan elég sok időt vesz igénybe, de kapcsolatteremtő készségünket és összehasonlítási szintünket csak így fejleszthetjük. Semmiképpen sem „elvesztegetett idő” alapos és négyszemközti beszélgetésekkel bepillantani sokak magánéletébe, összehasonlítani azt saját életünkkel és elvárásainkkal, s ennek alapján dönteni a kapcsolat esetleges folytatásáról.
A társkereső stratégia második lépése tehát – a fenti előkészületek után -- annak eldöntése, hogy milyen ismerkedési lehetőségeket vegyünk igénybe; éspedig lehetőleg ne csak egy, hanem legalább 2-3 lehetőséget. Ezzel meggyorsíthatjuk a folyamatot és kibővíthetjük választási lehetőségeinket. (Mind az öt felsorolt lehetőség felhasználása azonban már túlságosan lekötné az időnket.)
Ezután következhet a konkrét alkalmak megtervezése: mikor, hová menjünk, mire készüljünk és figyeljünk, mit mondjunk, hogyan viselkedjünk, ha a helyzet így vagy úgy alakul. Ismételten gondoljuk át, hogy milyen partnert keressünk az adott alkalom felhasználásakor. De azt is, hogy ha nem találunk ott épp olyan partnert, akkor mire használjuk az adott alkalmat, milyen más kapcsolatok építésére vagy gyakorlására. Hiszen a baráti vagy munkatársi kapcsolatok ápolása is fontos lehet. Igyekezzünk rugalmasan alkalmazkodni minden helyzethez.
Egy vagy több szóba-jöhető partner esetén stratégiánk mindenekelőtt annak tisztázására irányulhat, hogy felkelthetjük-e az érdeklődését és rokonszenvét önmagunk iránt. Ez valamilyen közeledést tesz szükségessé, persze nemcsak térbelileg, hanem érzelmileg is. Ha pillanatnyilag nincs lehetőség a megszólítására és a bemutatkozásra, akkor legalább „testbeszéddel” közeledjünk: pillantásokkal és gesztusokkal fejezzük ki érdeklődésünket (szemezzünk vele, mosolyogjunk rá, bólintsunk feléje stb.). S keressük az alkalmat, amikor szólhatunk hozzá, pl. feltehetünk neki valamilyen udvarias kérdést, s a választól függően további kérdéseket, kéréseket vagy javaslatokat. Ha így beszélgetés kezdődött köztünk, akkor igyekezzünk kipuhatolni, miről beszélne szívesen, mi érdekli, mi a hobbija stb. Ezzel az iránta való érdeklődésünket és rokonszenvünket demonstráljuk. Az esetleges kedvező visszhangot az árulja el, hogy ő is érdeklődést mutat irántunk, s így a kapcsolat már „sínen van”: elő lehet készíteni egy hosszabb, négyszemközti beszélgetést, egy randevút. Ugyanez érvényes arra az esetre is, ha az ismerkedésre nem nyilvános helyen vagy társaságban kerül sor, hanem bármilyen egyéb helyzetben, telefonbeszélgetés vagy chatelés során stb.
Előfordulhat persze, hogy kitérő vagy többé-kevésbé elutasító válaszokat kapunk közeledési kísérleteinkre. Ilyenkor semmiképp se erőltessük a közeledést, hanem tartsunk ebben szünetet, s próbáljuk átgondolni a kitérés lehetséges okait. Amelyek közt ugyan ott lehet az is, hogy nem vagyunk neki rokonszenvesek, de sok más ok is szerepet kaphat. A rokonszenv-hiány is lehet csupán egy pillanatnyi hangulat, amit vagy más tényezők váltottak ki, vagy pedig a közeledésünk módja volt ügyetlen és ellenszenves. Ezért később, más helyzetbe és msá módon újra próbálkozhatunk, ami talán sikeresebb. Ha mégsem, akkor alaposabban (esetleg közös ismerősök bevonásával) próbájuk tisztázni a kudarc okát; s ettől függően próbálkozzunk újra, vagy hagyjunk fel a közeledéssel. (Pl. ha kiderül, hogy máshoz kötődik érzelmileg stb.)
Kölcsönös rokonszenv nyilvánvaló jelei esetén viszont megkezdődhet a kapcsolat-építés, amelynek első szakaszában egymás vilásának és egyéniségének megismerése a legfőbb feladat. Ez gyakori együttléteket és közös élményeket feltételez, amelyek során az egyéni értékrendszerek, életcélok, tervek és kulturális szkriptek kerülhetnek összehasonlításra és egyeztetésre. Stratégiai cél ilyenkor, hogy illúzióktól és taktikázástól , hóditó célú szerepjátszástól mentesen, a lehető legőszintébben viszonyuljanak egymáshoz, mert csak ez alapozhatja meg a kapcsolat intimmé válását és stabilizálódását. Ennek során természetesen elkezdődhet az erotikus közeledés is, bármelyik fél részéről. Persze nem lerohánás-szerűen (amire hagyományosan a férfiak hajlamosak), hanem a gyengédség apró lépéseivel és eleinte a fő erogén zónák kerülésével, minden érintés vagy símogatás közben figyelve, hogy a partner szívesen fogadja-e és jól esik-e neki. Ha ez bizonytalannak tűnik, akkor érdemes abbahagyni és kérdésekkel tisztázni a partner reagálását, s ettől függően folytatni vagy elhalasztani az erotikus közeledést. Mindebben döntő szerepe lehet az empátiának, vagyis a partnerrel átmenetileg azonosuló beleérzésnek. Stratégiai cél lehet annak kölcsönös tisztázása, hogy milyen erotikus viselkedési formákat fogadnak el és részesítenek előnyben, s ezek hogyan egyeztethetők. Csak ez teszi lehetővé a kölcsönös alkalmazkodást egymás szexuális igényeihez, s ezáltal mindketten kielégítőnek érezzék az erotikus kapcsolatot (ami egy harmonikus kapcsolat alappillére).
De ugyanígy kölcsönös egyetértésre kell törekedni az intim párkapcsolat minden más területén, egy legalább fél éves, együttélés során, ami lehetővé teszi egymás alaposabb megismerését és az alkalmazkodás tanulását, gyakorlását. S egyben megalapozza a házastársi vagy élettársi elköteleződést és a későbbi gyermekvállalást.
Szilágyi Vilmos dr.
A múlt szakemberei határozottan idegenkedtek volna ettől a felfogástól. Nemcsak azért, mert mindig a filozófia és a költészet eszközeivel közelítettek ehhez az egzisztenciális tapasztalathoz, hanem mert többnyire jóindulattal is viseltettek iránta: az alkotóerő forrását, az önismeret útját, az Istennel való együttlétet látták benne. A magány gondolatához sokáig pozitív képzetek is társultak, így a hősi nagyság, az erő és az önismeret. Csakhogy lassacskán a mozikból is eltűntek a magányos hősök, azok férfiak, akik folyton egyedül küzdenek a gonosz ellen. Időközben gondoskodó családapa vált belőlük – vagy éppen bonyolult szingliegzisztenciát tettek magukévá, akiket különféle szorongások és kényszerek jellemeznek. A magányos farkas nimbusza a múlté.
A magányról ma a legtöbb embernek a társ utáni vágy, a levertség, a félelem és az elhagyatottság jut az eszébe. Holott képesek vagyunk különbséget tenni aközött, amikor valaki „egyedül érzi magát” és amikor „egyedül van”. Meglehet, hogy a nyelvünkből eltűnt a magány pozitív oldala, de vágyképeinkből korántsem. Egy lakatlan sziget, egy eldugott hegyi kunyhó, a sivatag – sokan vágyódnak ezekre a helyekre, mert bennük a hétköznapok ellenvilágát látják. Azokét a szürke hétköznapokét, amelyeket szűk terekbe zárva, sokadmagukkal töltenek el – a lakótelepen, az irodában, a forgalmi dugóban, valamint az körülkerített természetben. A hétköznapokét, amelyekből egyre tudatosabban próbálnak ideig-óráig kiszakadni, például úgy, hogy hétvégén kikapcsolják a mobiltelefonjukat, beiktatnak néhány wellness-napot vagy éppen egy kolostorban töltik a szabadságukat. Számukra az egyedüllét luxus. Csak rövid időszakokra vonulnak vissza – nincsenek kirekesztve.
Azzal viszont senki sem szívesen kérkedik, ha magányosnak érzi magát. Anyagi nehézségeinkről, szexuális vagy kapcsolati problémáinkról könnyebben beszélünk, mint arról, hogy a szombat estét egyedül töltöttünk a televízió előtt. Vagy hogy sohasem csörren meg a telefonunk. Hogy meghittségre vágyunk. Hogy félünk attól, hogy unalmasak vagyunk, illetve visszautasítanak. A pszichológusok megfigyelték, hogy a magány a szégyenérzet, a félrenézés és a tagadás forrása, a kapcsolati és a személyes csőd megnyilvánulása. Főként a férfiak járnak jól, ha elrejtik a magányukat: több tanulmány is kimutatta, hogy ellenkező esetben jóval erőteljesebb elutasításban részesülnek – különösen a másik nem részéről. A maradéknak, selejtesnek, népszerűtlennek ítélt magányosak kisebb vonzerővel kecsegtetnek – állítják a kutatók. És valószínűleg felébresztik másokban a magánytól való félelmet.
Egy név nélküli, több európai országra kiterjedő felmérésben a nőknek alig nyolc, a férfiaknak mintegy három százaléka állította magáról, hogy „gyakran magányos”. Hogy „néha”, azt már minden negyedik nő és minden hatodik férfi érezte magára nézve igaznak. Mivel a magánykutatók nem bíznak az ilyen önértékelések őszinteségében, kérdőíveikben szeretnek egy kicsit tovább is elidőzni a kényes kérdéseknél: „Milyen gyakran érzi magát közel másokhoz? Milyen gyakran érzi magát vállalkozó szelleműnek és barátságosnak?... ...szégyenlősnek? …egy baráti társaság tagjának? …kirekesztettnek?”
Ezek alapján összességében magasabbak értékeket kapunk, és megszűnik a nemek közötti különbség, sőt a férfiak lesznek a magányosabbak – állítja Daniel Russell amerikai pszichológus. Ma az empirikus kutatásban, a hetvenes évek óta az általa kidolgozott kérdőívet használják a leggyakrabban. Ez az úgynevezett „UCLA magányossági skála” közvetetten úgy értékeli a magányt, hogy a megkérdezett mekkora eltérést érez valós és vágyott kapcsolatai között. „Az optimális szint egyénenként változik – magyarázza Russell –, de aki azt nem éri el, magányosnak érzi magát. Aki pedig meghaladja azt, és kevesebb kapcsolatra vágyik, bizonyára szintén nem boldog – teszi hozzá Russell. De erre nincs kifejezésünk. A social crowding talán illene rá – leterheltség a túl sok társas kapcsolat miatt.”
A magány vizsgálatára ezen kívül még legalább egy tucat mérési eljárás és definíció létezik; pszichológiából, szociológiából, valamint az orvostudomány területén esettanulmányok százai készültek az utóbbi harminc évben. De az egyedüllét szükségletét ezek csak elvétve érintik.
A tudomány elsősorban elmagányosodásként, a kapcsolati háló hiányaként értelmezi a magányt. Russell mégis hangsúlyozza, hogy az embernek, mint reflexív lénynek alapvető igénye az autonómia, az önfelfedezés és az önmegvalósítás is – és ezekhez egyedüllétre van szükség. „Létünket individuális és társas természetünk polaritása határozza meg. A művészet az, ha valaki ki tudja egyenlíteni az ezzel járó feszültségeket.” Hiszen vitathatatlan, hogy az ember társas lény, aki rá van utalva arra, hogy közös nevezőre jusson másokkal; aki függ a többiektől, és általuk válik azzá, aki. „Az érzés, hogy tartozunk valahová, éppoly alapvető szükségletünk, mint az evés, az ivás vagy az alvás” – állítja a chicagói magánykutató, John Cacioppo.
A kiválasztódás évmilliókig tartó folyamata olyan aggyal áldotta meg az embert, amely semmire nem specializálódott jobban, mint a társas jelek feldolgozására. A szelekció képessé tett bennünket arra, hogy sok időt és gondolatot szenteljünk kapcsolatainknak, különbséget tudjunk tenni idegenek és a barátok, szex és szerelem között. Úgy alakította ki érzelmi háztartásunkat, hogy kapcsolataink minősége döntően befolyásolja lelki egyensúlyunkat. A legtöbb ember arra a kérdésre, hogy mi teszi boldoggá, az egészség után rögtön a boldog párkapcsolatot, a családot és az őt szerető embereket emeli ki, s csak ezután említi az élet értelmét. (Geo-magazin)
Fekete Gyula
1979, Kossuth K.
Részletek a könyvből
… Fölrajzolódik ezekben a… hozzászólásokban a magány gondjainak térképe, egyelőre vázlatos térképe, de vázlatában is társadalmi méretű. A várost, a falut, a különböző korcsoportokat, foglalkozási ágakat behálózzák a sokféle magányérzet micéliumai…
Óriási irodalma van a magánynak, az elmagányosodásnak. Kétségkívül tanulságos volna csak futólag is áttekinteni az ilyen-olyan korban… ilyen-olyan tehetséggel leszűrt, néhány legfontosabb tanulságot, tapasztalatot.
… Valószínűleg ott van a legnagyobb szükség a besegítésre, ahol a munkahely egyneműsödik, és .. itt is nagyobb gond: a női gettó.
A „pár nélkül élni” és a „társak nélkül élni” magányát különösen nehéz elviselni, ha a fölöslegesség érzetével párosul; azzal az érzéssel: nincs rám szüksége senkinek. Ez a rosszfajta magány terjedőben van minálunk; nő és még jó ideig nőni fog az öregek aránya a társadalomban. Szűkülnek a családi keretek, elég sok a gyerektelen vagy gyerek nélkül maradt öreg, Vagy távol kerülnek a gyerekek a szülőktől, s vannak, sajnos, a földrajzi távolságnál nehezebben áthidalható távolságok is…Létbizonytalanság, elsikkadó életcél, védtelenség, lelki—testi kielégületlenség, kitaszítottság -- sokféle hiányérzet összegeződik a levelekben
A terhes magány -- nem magánügy. Minden fajtájának oldása: fontos közérdek. Méghozzá olyan tiszta közérdek, amit nem zavarnak ilyen-olyan érdekellentétek, nem kell a mások rovására keresni a megoldást, sőt, számos lehetőség kínálkozik önköltségi alapon, egyetlen fillér állami dotáció nélkül is.
A nemi partner keresését a hozzászólók is általában magánügynek, magángondnak tekintik. Csakhogy ez a magánügy az egész társadalmi-közösségi életre sokféleképp, erősen kisugárzik, s nem volna helyes eleve kirekesztenünk a közfelelősségek hatóköréből…. A reklámozott „szexuális forradalom” a mélységekig felkavarta a magánéletet, az érzelmi világot, az erkölcsi ítéleteket. S konszolidáció még a látóhatáron sem ígérkezik egyelőre.
A múltból örökölt, direkt formáktól -- házasságközvetítés, házassági hirdetések -- sokan idegenkednek, és nem mondhatnám, hogy alaptalanul. Mások elfogadnák ugyan ezeket a formákat, de vitatják korszerűségüket, gyakorlatukat, hatékonyságukat, szintén nem alaptalanul…. Merőben újszerű gond: egyre kevésbé fedik egymást a házastársat illető női és férfi igények – volt erről szó a diplomás nők párválasztása kapcsán. Előreláthatóan ez a gond tovább súlyosbodik: egyre inkább a lányok javára tolódik el a továbbtanulók aránya….. Az anyagilag független nő már nem feltétlenül és nem elsősorban a családfenntartót keresi a férfiben; nem ritkán még a szellemi és érzelmi értékeknél is hangsúlyosabban a nemi vonzást (a szerelmet). .. Azért – némiképp más vetületben, mint régen -- ma is latba esik a párválasztásnal az egisztencia. A férfiak lehetősége ugyan erősen csökkent a „benősülésre”, de a nőknek ma is gyakran lehet „főnyeremény” a beérkezett férfi, a többnyire már középkorú, idősebb férj, s ezért érdemes vállalni meglehetősen nagy korkülönbséget is.
De nem igaz, hogy csupán ezért. A „jó fej” vonzása különösen erős ma a nőkre, s ez a vonzás nemzedéknyi távolságon át is hat.
A megoldást illetően: ez idő szerint nincs igazán gazdája, felelőse a vitában leltározott gondok jó részének; tehát az okos javaslatok is egyelőre csak javaslatok. Gazda nélkül. Egyetlen tömegszervezet sem vállalta eddig a gazda szerepét .. A legtöbb igény, javaslat azt a kérdést illeti: hogyan lehetne intézményesen megkönnyíteni, segíteni a párkeresést, a párválasztást… Ha részben ellentmondók is a javaslatok, nem zárja ki egyik a másikat.
.
Székely Anna: Az élet látszata
(Internetes társkeresés)
Hát, ide is begyűrűzött a Gyurcsány-csomag - panaszolta noé7 az egyik chatszobában, és gigi, lali2, tiborc meg bőregér sűrűn klikkelve bólogatott.
A hálón rokonszenvhullám tajtékzott fel, hiszen ezután nyilván sokan lemorzsolódnak majd, több hónapos (tán többéves) akolmelegük odavész. Különösen a férfiversenyzőket rendítette meg a döntés. Finom SMS-káromkodások cikáztak oda-vissza az éterben, tömören kifejtve, mit is kellene érteni az internetes társkeresésben reformon, a szolgáltatások fejlesztésén, esetleg ágyszámcsökkentésen...
A hölgyek többsége megadóan fogadta a hírt.
- Ugyan, mit számít már ez a havi 1-2-3 ezer forint? Ha valaki járatos a társközvetítők világában, sajnos, mert így hozta a sorsa, pontosan tudja, hogy ezen a területen évekkel ezelőtt bevezették a "több-biztosítós" rendszert, kőkeményen kasztok szerint osztódik a társadalom - magyarázza a 33 éves Erzsébet, aki azért a csalódások ellenére is őrizhet valamit az álmaiból, mert gödöllői laboránsnőként sissy nick néven keresi a párját. - Aki többet fizet, jobb minőségű szolgáltatást kap. A hagyományos társkereső irodákban a gyérebb kínálat mellett is 30 ezer forint és 120 ezer forint között mozog a tarifa, de vannak előkelő intézmények, amelyek iskolai végzettség és egzisztenciális helyzet szerint pop, top, VIP meg mit tudom én, milyen zártkörű páholyokat hoztak létre a nagyérdemű számára ismerkedés céljából. Persze, minél nagyobb a befizetés, annál nagyobb az érdem. Aki 500 ezernél többet perkál, annak már stylist segíti az öltözködését, művészfotós készít képet róla, és, ha találnak potenciális társat a számára, tálcán szállítják. De mivel ez fényévnyire van egy átlagos magyar társkereső lehetőségeitől, a legtöbbünknek marad az internet. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy most már itt is vizitdíjat kell fizetni.
- Olyan ez a világ belülről, mint a mocsár. Enyhén bűzös, és magába szippant - jegyzi meg Andrea, aki 38 éves, öt éve vált el, és albérletben lakik Miskolcon. Némi kárörömmel nyugtázza, hogy ezután a hímek már nem parkolhatnak órákig ingyen a női adatlapok között. - A férfiak azért vannak most úgy kiakadva - állítja -, mert vagy nyíltan, vagy csak tudat alatt, de rendszerint hosszú távra rendezkednek be a hálón. Az internetes ismerkedés beépült a mindennapjaikba, afféle önkielégítés a számukra, a szenvedélyükké vált, csakhogy ezentúl sajnos finanszírozniuk is kell ezt a szenvedélyt. Sokan csak színleg keresik a párjukat, a valóságban beszélgetni, nyüzsögni akarnak, néha randizni, skalpokat gyűjteni. Ha véletlenül megperzselné őket valami érzelemféle, és abba kellene hagyniuk a folyamatos ismerkedést, tragédia lenne számukra. Mi pedig közülük válogathatunk. Vagy elfogadhatjuk a középkorú nős férfiak közeledését, akik barátnőt keresnek. Óriási számban vannak jelen a hálón, minden harmadik-negyedik ajánlatot ilyen férfitól kapom - árulja el rezzenetlen arccal, de az ujjai remegnek, ahogy elnyomja a cigarettát.
A pszichiáter, dr. Belső Nóra különös állapotokról, sajátos magyar internetes társkeresési kultúráról vagy inkább kulturálatlanságról beszél. Állítja, sok férfi a világhálón újfajta kalandorságba lovalja bele magát, amit talán a kishitűség, az állandó bizonyítási kényszer vezérel. A nők ezzel szemben jó darabig csak naivan sodródnak, majd a feltámadó düh és kétségbeesés nyomán ők is bizonyítani akarnak, de ha nem elég célratörők, és hagyják, hogy a férfiak csak levelezgessenek, regéljenek, barátkozzanak minden határozott szándék nélkül, a csalódás mély sebeket ejthet az önbecsülésükön. Születnek persze kapcsolatok így is, de ez a társasjáték a nagyon határozott nőknek való, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak. A doktornő szerint az egész társadalomra kihathat a társkereső oldalakon dívó sajátos, silány kommunikáció is, amely az emberek értékválasztását, érzelmeit is elsilányíthatja.
Akkora az ilyen tárgyú, magyar nyelvű honlapok kínálata, mintha ma mindenki társat keresne Magyarországon. Lehet, hogy majdnem így van, hiszen több százezres, olykor milliós a napi forgalom, vannak nappali és éjszakai műszakosok egyaránt. Vajon kíváncsiság, testi-lelki kielégítetlenség, túlfűtött várakozás, unalom vagy az elviselhetetlen magány űzi az embereket ezekre az oldalakra, s tartja ott naponta több órán át? Valójában fel sem fogtuk még, pedig tény, hogy a magyar társadalom egy jelentős része, amikor nem ágál, politizál, dolgozik odakinn, akkor valahol a virtuális világban kapaszkodik a másik ember felé. Szerencsés esetekben megvalósul az átjárás a két világ között, de az interneten megtalált érzelem tartósságát paradox módon éppen az internet folyamatos jelenléte akadályozza. Az NRC Piackutató felméréséből kiderül, hogy a magyar internetezőknek közel fele rendszeresen használja társkeresésre a világhálót. Egyötödük akkor is, ha párkapcsolatban él. A körhinta tehát röpül tovább, hiszen nagy a csábítás, a felelősségérzet ezen a médiumon kipipálható, ha akarjuk, egy kattintás, és "bűneinknek" nyoma vész.
Az is feltűnő, mennyi vadhajtása nőtt ennek a néhány éve még üde, fiatalos ismerkedési formának. Nem a burjánzó szexkínálatról van szó, amely az emberi méltóság és biztonság határáig elfogadható, nem is a vitafórumokról, ahol gyakran valóban különleges szellemi találkozások születnek, hanem a társkeresés címszó alatt megjelenő oldalak tobzódásáról, ahol a különféle stílusok, ízlések, korosztályi és műveltségi igények egy csöppet sem jótékonyan keverednek. Aki ma internetes társkeresésre adja a fejét, egy különös televénybe jut, amely. elképesztő mentális katyvasz és profi technikai megoldásokba csomagolt dilettantizmus meglepő elegye. Közhelyes oldalcímeken, érezhetően kitalált, érzelgős szerelmi sikersztorikon, szívecskék, virágok, girlandok, hulló hópelyhek özönén kell átvergődnie annak is, aki komoly kapcsolatot keres.
- Nem tudom, miért gondolják a társközvetítők, hogy felnőtt emberek ilyen körítésre várnak - méltatlankodik Péter, aki 46 éves és győri. Húszévi házasság után hagyta el a felesége, ezért keres új kapcsolatot. - Amikor regisztráltam a legnagyobb magyar internetes társkeresőn, úgy gondoltam, ott majd profi szolgáltatásokat kapok, az inkognitómat megőrizve, könnyedén válogathatok az igényeimnek megfelelő paraméterű hölgyek között. Az a bosszantó, hogy a technika segítségével tulajdonképpen meg is tudtam volna tenni ezt, ha az üzemeltetők infantilis fantáziája nem tesz mindent tönkre azzal, hogy az ember legintimebb próbálkozásait is közösségi élménnyé avatja. Nem elég, hogy fantáziátlan kérdéshalmazokat kell megválaszolnom, ráadásul csók- és virágküldések, titkos és látható üzenetek hálójába kerülök, Kulcs a szívhez címmel óvodás teszteket töltetnek ki velem, és tömegnyomással arra kényszerítenek, hogy a weboldali népszerűségért tapossak. Ugyanis minél többen nyitják ki a dossziémat, szavaznak rám, és tesznek a kedvenceik közé, annál több dicsérő üzenetet és pluszpontot kapok. Aki pedig ezekből a legtöbbet összegyűjti, felkerül a heti dicsőségtáblára. Kinek van minderre szüksége? Hiszen én egy embert akarok találni, nem 87-et! És mégis teszem a dolgom, szavazok, csókolok, számolok, mert magával ragad az ár. Mintha egy valóságshow-ban szerepelnék, ahol a magánéletem, minden próbálkozásom a nagyközönség előtt zajlik, először tapsolnak, aztán kiszavaznak: el vele!
Kérdés, miféle fájó hiányérzetek tesznek engedelmes jószággá ennyi embert? Miért van az, hogy ilyen sokan és folyamatosan benyelik mindazt, amit egyes honlapokon a képükbe tömnek? És hogyan lehetséges, hogy ami kezdetben praktikus és nagyszerű eszköznek tűnt az emberek közötti távolság és a gátlások legyőzésére, kapcsolatok kialakítására, az mára tobzódásba fordult, és önmaga paródiájává vált? Hiszen ma már senkit nem érdekel, ha valaki a hálón egészen másnak tünteti fel, magát, mint amilyen valójában. Távolról idehozza a szemetet? Átcímkézi önmagát? Ugyan kérem. A társadalmon belül a vágyai által mozgatott mini társadalom már csak a lépések összecsattanására, a saját működési mechanizmusaira figyel. Lélegzik, csetel, kilókat, centiket és tetoválásokat számol vezényszóra, és a kapott utasítások szerint méricskéli a társnak valót. Hervasztó, hogy a csoportlihegés mennyire megnehezíti, hogy két öntörvényű ember ilyenformán egymásra találjon.
- De a hálón legalább minden történet gyorsabban lefut, és egy kicsit kevésbé fájdalmas, mint a kinti világban - jegyzi meg rezignáltan Márta, 41 éves hivatalnoknő. - Sok apró csalódás, mielőtt egészen átélnéd, már jön a következő. Leveleket kapsz és írsz, akkora a forgalom, a nyüzsgés, észre sem veszed, hogy még mindig ott ülsz Tiszaújvárosban a számítógéped előtt, ünnepnapon is magányosan.
(Népszabadság, 2007.03.24.)
2016, online (lÁSD: FŐOLDAL).
Néhány idézet a könyvből:
„… volt-e értelme az Igazit keresni? S egyáltalán van-e Igazi? S mit kell értenünk ezen – vagy mitől függ az Igazi megtalálása?
Ezek azok a kérdések, amelyek az utóbbi években egyre inkább foglalkoztattak. S bár találtam rájuk válaszokat, mindegyik válasz viszonylagosnak és ideiglenesnek bizonyult. Ezért aztán újra és újra visszatekintek, tisztázandó: mit is kerestem, milyen illúzióim voltak és hogyan vesztettem el azokat. Mert előbb-utóbb elvesztettem, s tovább léptem. Néha könnyen és gyorsan, máskor nagyon is nehezen és sokáig tépelődve, halogatva, különböző kompromisszumokkal próbálkozva, de a rosszba soha bele nem nyugodva. Nem úgy, mint sokan mások, akik megállapodnak, mondhatni leragadnak egy partnernél, különösen, ha már közös gyermekük született, akiért felelősséget éreznek. S ettől kezdve inkább csak gondolatban játszanak egy új kapcsolat lehetőségével, vagy titokban és bűntudattal lépnek félre. Ami persze rendszerint előbb-utóbb kiderül, s a kapcsolat ettől megrendül, kiüresedik vagy felbomlik – s kezdődik minden elölről.
Van, aki ezt tagadja, hiszen a házassága nem bomlott fel, még a „félrelépései” ellenére sem, mert sikerült titokban tartani őket. Vagy mert a párja nem fogott gyanút, nem féltékeny típus. Ráadásul a szexet is könnyen nélkülözi, leköti magát sok egyéb elfoglaltsággal. Így nem tűnik fel, hogy ritkábbak a szeretkezések (ami az idő múlásával, a kor előre-haladtával is magyarázható). S különben is, a félrelépései vagy csak képzeletben történnek, vagy nem túl gyakoriak, s többnyire futó kalandok, vagyis nem járnak erős érzelmi kötődéssel, nem zökkentenek ki a kerékvágásból. Így persze könnyebb megőrizni a látszatot, mármint a kapcsolat épségének, stabilitásának látszatát. Bár lehet, hogy nemcsak a látszatát, hiszen – egy alacsonyabb szinten – a párkapcsolat viszonylag stabil maradhat, tűrhető kompromisszumnak is bizonyulhat.
De mitől függ, hogy egy kompromisszum egészen elfogadható legyen? Ezen már sokat vitatkoztam néhány partneremmel és barátommal, persze csak az utóbbi években. Ifjúkoromban ez nem volt probléma, mert megalkuvásokról nem nagyon akartam hallani. Csak a tökéletes szerelmi kapcsolat érdekelt, az ideális társ, a minden szempontból hozzám illő, nekem való. Csakis egy ilyen társsal tudtam elképzelni az életemet. S biztosra vettem, hogy megtalálom…
Nem szűnt meg tehát a törekvés az Igazi megtalálására. S maradt a kettős mérce: legyen jó szerető, s egyúttal lelki-szellemi társ! Nem számítottam rá, hogy ezt a kettőt milyen nehéz, szinte lehetetlen összehozni. Vagy az egyik hiányzott, vagy a másik. Illetve gyakran mindkettőből volt valamennyi, s nehéz volt eldönteni, mekkora fejlődés várható a kapcsolatban. Ezek voltak a tartósabb kapcsolatok. Ám ezek sem bizonyultak hosszabb távon életképesnek és teherbírónak, mert nem azt adták, amit vártam. A tartósság így rendszerint nem jelentett tartós kizárólagosságot. Vagyis előbb-utóbb mindig párhuzamos kapcsolatokba bonyolódtam, s ezt nem is nagyon titkoltam a partnereim előtt. Szerettem ugyanis nyílt kártyákkal játszani, egyúttal próbára téve a partner nyitottságát és teherbírását. Akadt, aki ezt elfogadta, s igyekezett alkalmazkodni, a kapcsolat mégsem bizonyult hosszabb távon életképesnek. Mások csak átmenetileg vagy látszólag fogadták el a nyitottságot, miközben igyekeztek „átnevelni”, s meggyőzni összeillőségünkről. Aztán föladták a harcot és biztonságosabbnak látszó kapcsolat után néztek.
Ezt persze csak így utólag látom világosabban, de még ma is vannak homályos részletek, hiszen visszamenőleg nem lehet mindent tisztázni, hiába van elég sok dokumentum-értékű feljegyzés, levél és egyéb emlékeztető ezekről a kapcsolatokról. Mindenesetre összegyűjtöttem és szelektáltam ezeket a dokumentumokat, hogy tisztább képet kapjak az egész folyamatról. Szívesen meg is mutatom ezeket. Nemcsak, mert „több szem többet lát”, hanem egy külső szemlélő talán tárgyilagosabban ítélkezhet. Például arról, amire menet közben rájöttem; hogy ti. nem lehet egyetlen partnerben egyszer s mindenkorra megtalálni minden kapcsolati igény kölcsönös kielégítésének lehetőségét!
Tehát valójában nem létezik „Igazi”, vagyis olyan tökéletes partner, aki egész életre szólóan kielégítené elvárásaimat, megtestesítené partnerideálomat. (S főleg nincs olyan, akinek én is ugyanezt jelenthetném.) Az igények ugyanis változnak, s nem könnyű e változásokat idejekorán felismerni és kielégíteni. A partner „átnevelése”, számunkra kedvező alakítása pedig még nehezebb. ..…
..... Racionálisabb párválasztás kell?
(Az eddigi kísérleteim után) szeretnék pár hónapon belül új partnert találni és stabilabb kapcsolatot kialakítani. Ehhez racionálisabb párválasztás kell, nagyobb óvatosság és fokozatosság. Az egy évi próbaidőhöz még a legnagyobb szerelem esetén is érdemes ragaszkodni…
Izlelgetem a magány ízeit. Vasárnap este van; azelőtt ilyenkor N. ágyában voltam… úgy tűnik, lehetne folytatni ezt az ügyet, éspedig akármeddig. Csak kérdés, hogy érdemes‑e, hiszen a szerelem, vagy a báziskapcsolat – ez majdnem biztos! – nem állítható helyre. Ostobaság lenne a rossz helyre való kötődésemet erősíteni. N. – gyengesége folytán – hajlamos belemenni kilátástalan kapcsolatokba (ezt a Gy.-ügy eléggé bizonyította, a többiről nem is beszélve); nálam is gyengeségről tanúskodna, ha hagynám magam belerángatni ebbe a „lefutott” kapcsolatba.
Persze tudom: a gyengeség „emberi dolog” – egyesek szerint szinte erény. Ha a gyengeség + boldogság és keménység + boldogtalanság között kellene választanom, nyilván én is az előbbit választanám. Csakhogy nem lehetek boldog vele, ha nem szeret, csak éppen lefeküdni hajlandó velem. Egy tál lencséért nem adom az „elsőszülöttségemet”: kellemes ágyélményekért egy igazi szerelem lehetőségét…
De akárhogy vesszük, számomra is nagy élmény volt ez a szerelem – és nagy tanulság; bár nem azt kaptam, amit vártam.
Nem egészen az ő érdeme, hogy szerelmes tudtam lenni belé. De én azáltal is kaptam, hogy adhattam, többet, mint ő. Azonkívül jó lehetőséget nyújtott bizonyos kapcsolati problémák tanulmányozására, tapasztalati szinten. S ezt – remélem – sokféleképpen tudom hasznosítani. Nem gyűlölöm, inkább sajnálom N.-t; megbocsátok neki, „mert nem tudja, mit cselekszik”: meggyőződésem, hogy élete nagy lehetőségét mulasztotta el. Szomorú látni, hogy ő sem tudott kitörni a kerékvágásból (akárcsak az emberek túlnyomó többsége).
De vajon én magam ki tudok törni? Saját kerékvágásom: az illúzióim, a rövid lejáratú szerelmek, mint Vali, Ria vagy L. – hogy csak a legutóbbi 3 évet említsem. A téves, elhibázott párválasztás tipikus esetei. Úgy látszik, hajlamos vagyok az „érzelmi fejesugrásra”, az elhamarkodott választásra, az értelmi kontroll háttérbe szorítására – pont én, aki büszke vagyok a racionalizmusomra. Túl erős bennem a szerelem igénye? Vagy túl optimista és opporumista vagyok, s ezért hajlok a kompromisszumokra, a nyilvánvaló meg-nem-felelések figyelmen kívül hagyására – ami aztán megbosszulja magát?
Vagy ellenkezőleg: túl maximalista vagyok, túl sokat várok a partnertől, nem fogadom el olyannak, amilyen, nem tudok megalkudni a hibáival, korlátaival? Igaz, N. esetében már csak egy feltétele volt az elfogadásnak; hogy viszont-szeressen – bár ez kétségkívül nehéz feltétel. De eleinte úgy tűnt, hogy teljesíteni tudja. Istentelenül nehéz, komplikált feladat a helyes párválasztás! Olyan sokféle tényező játszik közre, hogy szinte lehetetlen valamennyit racionálisan áttekinteni, mérlegelni. Érthető, hogy legtöbben meg sem próbálják, hanem az „ösztöneikre” hagyatkoznak. Vagyis a félig tudatos vagy tudattalan benyomásaikra, megérzéseikre, vágyaikra. Szondinak lenne igaza: a látens, recesszív gének döntenek? Vajon érdemes‑e a tudatosság növelésére törekedni?
Nem tudok jobbat. S csak remélem, hogy a tapasztalatok, tanulságok növelik a sikeres választás esélyeit…
Tehát a jelek szerint O.-val is úgy jártam, mint elődeivel, a többi partnerjelölttel. Következésképp akár szakíthatnék is vele; de a keresést mindenképpen folytatom. Éppen egyikükön, Jolin tűnődöm, akivel összejött néhány kellemes szeretkezés, s nem kellett volna hozzá sok, hogy komolyan vegyük egymást. A szellemi partnerségtől, azt hiszem, már el tudnék tekinteni egy jó kompromisszum érdekében. (Ahogyan ez például E. esetében is történt.) Persze talán jobb, ha nem tekintek el – bár így ugyancsak megnehezítem a saját dolgomat. Hisz’ még olyat is nehéz találni, akiből esetleg lehet szellemi partnert nevelni. (Ez az, amit már jó néhányszor rosszul mértem fel.)
…Megint következtek tehát az „egyszeri randevúk”… Nagyjából ugyanez volt a helyzet a többi randevú-partnerrel is, persze más-más okokból kifolyólag. Jut eszembe: tényleg olyan nagy baj, hogy nincs élettársam? Hiszen így legalább sok nőt ismerhetek meg! (Igaz, ezt egy nyitott házasság sem zárná ki teljesen.) Régi kolléganőm, Lívia, akivel nemrég találkoztam, szívesen együttműködne velem. Ugyanis tetszett neki, hogy szerintem a nők tudatossági szintje alacsony, szexuális nyomorukon nem tudnak felülemelkedni, beletörődnek, elhanyagolják magukat, nem bírnak leválni gyermekeikről, s elkényeztetik őket.
Persze akadnak kivételek, de a többségre – eddigi tapasztalataim szerint – ez jellemző…
Így visszagondolva, összegzésül épp azt tartom a legfőbb tanulságnak, hogy olyan, kölcsönös engedményekre kell törekedni, amelyek nem akadályozzák (sőt, lehetőleg elősegítik) a partnerek lelki egyensúlyát és önmegvalósítását. A kapcsolat kezdetén ennek csak a lehetősége mérhető fel (amihez persze megfelelő felkészültség, vagy szaksegítség szükséges), de a párkapcsolat folyamatos ápolásra szorul. Mindenképpen ajánlatos a végleges elköteleződés (és gyermekvállalás) előtt egy legalább fél éves, próbaházasságszerű együttéléshez ragaszkodni, s így a kölcsönös alkalmazkodást kipróbálni.
Ennek során az egymással kapcsolatos elvárásokat egyeztetni, konkretizálni lehet (például kölcsönösen elolvasott és megbeszélt naplójegyzetek, vagy „kapcsolati szerződés” formájában), rendszeresen kiegészítve vagy módosítva azokat. S nem esni kétségbe amiatt, hogy a szerelem az együttélés során csökken, sőt elmúlik, vagy átalakul baráti szeretetté, ami már nem indokolja a kapcsolat kizárólagosságát. A megosztott szeretet ugyanis erősítheti a szeretetképességet. A házastársam, élettársam nem a tulajdonom, hanem a legjobb barátom, akivel mindent megbeszélhetek, akire számíthatok. Persze csak akkor, ha ezt ő is ugyanúgy fogja fel.
A szemléleti és értékrendi különbségeket közös munkával, megvitatással, egyeztetéssel csökkenteni lehet (ha még egyik fél sem merevedett be). Természetesen a baráti és élettársi kötődés sem megkérdőjelezhetetlen, ezért ez is rugalmasan kezelendő. A nyitott és kreatív személyiség nemcsak kötődni tud érzelmileg, hanem indokolt esetben lazítani is tudja kötődését. A görcsös kötődés, a leválni nem tudás ugyanúgy komoly lelki zavar, mint az érzelmi kötődések teljes hiánya, vagy felszínessége és ingadozása. Egy autonóm személyiség az érzelmi kötődéseit is kontrollálni tudja. ”
Magányűző hídverés
Az írás
haszna. Miért írjunk naplót?
Részletek a
Blogírók: internethasználat és személyiség
c. szakdolgozatból
A nem
professzionális, a pusztán kedvtelésből, vagy szenvedélyből naplót írók a magány
elűzése, az önismeret elmélyítése, s a valaki máshoz vezető hídverés
szándékával, szociális kapcsolatteremtés vágyával kezdik el írni magán, vagy nyilvános blogjaikat.
Kutatók hosszú idő óta foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy milyen haszna, értéke van a traumatikus élmények szavakba, írásba öntésének. Kísérleteik mind azt igazolják, hogy azon személyek immunfunkciói és egészségi állapota javulást mutat, akik a velük megtörtént eseményeket, súlyosabb élményeket koherens történetté (narrativává) alakítják, s ebben az esetben a történet megalkotásának folyamata döntő tényező. Ahogyan fokozatosan kialakul a már fentebb is említett és kifejtett „jó történet”, ahogy egyre közelebb kerülünk az egészhez, a megértéshez, úgy halad előre a „terápiás folyamat”, úgy tudunk kikerülni fájó élményeink nyomasztó súlya alól, megszabadulni a szorongató emlékektől, érzésektől. A negatív érzelmek föltárása és a világos, kerek kognitív történet megalkotása egyformán fontos tényezője az „egészséges” írásnak.
Lejeune irodalmárként a napló négy funkcióját különbözteti meg egyik írásában, noha nyilvánvalóvá teszi, hogy ezeken kívül létezhetnek még más funkciók is, s hogy egy valódi napló egyszerre természetesen több funkciót is betölt. Meglátásai egyrészt nagyon szorosan köthetőek Pennebaker vizsgálataihoz és eredményeihez, másrészt pedig alkalmasak arra, hogy elemezendő szövegeinkben kiindulópontul szolgáljanak, amikor a blogírás motivációs hátterére keressük a választ. Az első a kifejezés funkciója, melyet rögtön ketté is oszt: a megkönnyebbülésre, és a kommunikációra. Megkönnyebbülni Lejeune értelmezésében annyit tesz, mint levetni magunkról az érzelmek, gondolatok terhét azáltal, hogy leírjuk őket. Az írás által aztán azok megőrződnek, de mi magunk megtisztulunk, eltávolodunk azoktól. A „megsemmisítés” végső aktusa az, amikor a papírtól, a naplótól is végleg megszabadulunk, végleg eldobjuk a múlt terhét. (A blogokat nem lehet úgy megsemmisíteni, mint a papírt, de el lehet őket hagyni, a feledésre lehet őket bízni. Ennél sokkal radikálisabb megoldás az úgynevezett harakiri, ami a blog végleges kitörlését, megsemmisítését jelenti. Igen heves érzelmeket szokott kiváltani egy-egy ilyen „öngyilkosság” az olvasók, a blogtársak között, valószínűleg az sem véletlen, hogy egy ilyen véres és számunkra egzotikumában is kegyetlen önkivégzési formáról kapta a nevét. Egy rituális öngyilkosságéról.)
A kifejezés funkciójának másik összetevője a kommunikáció. Ez annyit jelent, hogy kiöntjük szívünket a papírra. Valószínűleg azért, mert egyedül vagyunk. Mert nincs körülöttünk olyan valaki, aki figyelne ránk. (A blogok esetében éppen az lehet az egyik legerősebb motiváló tényező, hogy az íráson, szívünk kiöntésén keresztül találjunk olyan társakat, akik majd figyelnek ránk és törődnek velünk.)
A második funkció az elmélkedés. Ennek ugyancsak két oldala van: az önelemzés és a töprengés. A napló tere és ideje a nyugalomé, ide vonulhat vissza az író, hogy előhívja emlékeit, gondolatait, hogy megvizsgálja cselekvési lehetőségeit.
A harmadik funkció az emlékezés. Lejeune úgy fogalmaz, hogy ez kardinális funkció, s mint már láttuk, éppen a halállal való szembenézés, avagy a menekülés, az illúziók szempontjából az. „Rögzíteni az időt annyi, mint megalkotni egy papír-emlékezetet, létrehozni a megélt archívumait, nyomokat halmozni fel, kitérni a feledés elől; megadni az életnek azt a szilárdságot és folytonosságot, amely hiányzik belőle…” – olvashatjuk.
A negyedik pedig az írás öröme. Mert az írás kellemes foglalatosság. Jó érzés formába önteni azt, amit megélünk, amit átéltünk, jó érzés fejlődni az írásban, és nagyon jó érzés létrehozni egy tárgyat, melyben fölismerhetjük önmagunkat.
Bujdosó Bori
Miért van a napló?
Kertész Imre egy beszélgetésben a következőket állapítja meg a klasszikus, hagyományosan vezetett, kézzel írt naplókról: „…a nyelv. Ma olyan korban élünk, amikor a köznyelv uralkodik rajtunk. Állandó kommunikációs körülmények között élünk. Beszél a rádió, a televízió, a film, az újság, és mi is beszélünk, olyan nyelven, amely többnyire nem a miénk. Szerintem ma a naplónak nagyon fontos szerepe van abban, hogy az ember kimentse önmagát. Hogy személyes nyelvet szegezzen szembe a bennünket elnyomó, a gondolatokat manipuláló és a gondolatainkon uralkodó köznyelvvel szemben, amely egyúttal közmorált, vagyis minden olyat kényszerít ránk, amik nem vagyunk. (…) Burkot talán nem képezhet, de a napló mint menedék igen fontos olyan esetben, amikor a személy egyáltalán nem jut szóhoz. Megmutatja, hogy élünk, létezünk, hogy a saját létezésünkben van valamiféle koherencia, amely nem a közé, nem az államtól, nem másoktól kaptunk, hanem mi magunk formáljuk az életünket” (Várkonyi, 2001, 32-33. old).
Tóth Olga
Családformák és együttélési
minták
a mai magyar társadalomban
A magyar társadalomban az utóbbi években számos változást figyelhetünk meg a
házassággal, a családdal kapcsolatosan. Az elmúlt évek érték- és
attitűdkutatásai szerint a házasság igen magasra értékelt...
A házasság fogalmához általában pozitív jelentés tapadt, a
házasokat általában másoknál boldogabbnak tartották az emberek, emellett a
köztudatban a szűkebb család a szolidaritás legfontosabb (ha nem éppen az
egyetlen) színtere volt. (Kamarás, 1995; Pongráczné, 1994; S. Molnár, 1994;
Tóth, 1994a) Bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy a házasság
általánosan pozitív megítélése változóban van. Emellett, a család, mint
társadalmi intézmény számos válsággal is küzd. Egyre kevesebb a
hagyományos, ideálisnak tekintett családmodellben élők aránya, hiszen csökken a
házasságkötések száma; változatlanul magas arányú a válás; a csökkenő
termékenység mellett egyre több gyermek születik házasságon kívül. Emellett
feltehető, hogy a családi élet válsága tükröződik olyan tartósan fennálló
jelenségekben is, mint az alkoholisták, a különféle pszichiátriai betegségben
szenvedők, a veszélyeztetett gyerekek és a családon belül előforduló erőszak
magas száma.
A családformák és együttélési
minták átalakulási folyamata már a 80-as években elindult, az elmúlt évtizedben
azonban ezek a folyamatok felgyorsultak, látványosak lettek. A magyar családok
válási és termékenységi magatartása már az előző időszakokban megfelelt a
nyugat-európai trendeknek, de az utóbbi évtizedben jelentős változások
következtek be a házasodás, az együttélés, a házasságon kívüli szülés területén
is.
Az adatok rávilágítanak a különféle családi állapotok
fontosságának változására az elmúlt 50 év során. A 15 évesnél idősebb népességen
belül a nőtlenek és hajadonok aránya az 1949-es viszonylag magas értékről
(30,6% a férfiak és 22,7% a nők esetében) fokozatosan csökkent a 80-as évek
közepéig, amikor ismét emelkedni kezdett. Napjainkban a nőtlenek aránya a
férfiak esetében meghaladja, a hajadonok aránya megközelíti az 1949-es értéket
(31,5, illetve 21,2%). Az özvegyek aránya a férfiak esetében 3,2% és 3,9%
között ingadozott. A nők esetében 1949-ben elért egy csúcsot (16,6%) a háború
hatására, majd a 70-es évek közepétől a férfiak mortalitási adatainak romlásával
emelkedni kezdett. A 90-es évek közepétől tehát a 15 éves és idősebb nők közül
nagyjából minden hatodik özvegy családi állapotú. Az elváltak aránya
látványos emelkedést mutat a vizsgált időszak alatt. Míg 1949-ben a férfiak
kevesebb, mint egy százaléka, a nők alig több, mint egy százaléka volt elvált,
ez az arány a 90-es évtized végére elérte a férfiak esetében a 7,9%-ot, a nők
esetében pedig a 10,1%-ot. Az özvegy és elvált családi állapotúak arányának
növekedése összefügg azzal is, hogy csökken az újraházasodások száma.
A 90-es évek végi adatok a nőtlenek és hajadonok, illetve az
elvált családi állapotúak emelkedő arányával jelzik, hogy megváltozott a
lakosság viszonya a házasodáshoz. A házasságban élők aránya az 1960 és 1980 közé
eső húsz éves időtartamban kiemelkedően magas volt. A férfiak esetében ekkor
tapasztalható 70% körüli és a nők esetében a 64% körüli házas arány arra utal,
hogy a közvélemény szemében ezekben az évtizedekben a fiatal felnőttek számára a
házasság volt a normálisnak tekintett családi állapot, illetve a különféle
gazdasági előnyök és kényszerek egyaránt a házasság irányába terelték az
embereket. A 90-es évtizedben viszont a házasság fokozatos népszerűség
csökkenésével találkozunk.
Házasodás
A házasságkötések száma napjainkra az 1948-49-es évek több mint évi
100 ezres átlagához képest kevesebb, mint a felére, 45 500-ra csökkent. A
csökkenés a 70-es évekbeli relatív mennyiségi csúcshoz képest már a 80-as
években megindult, de az igazán látványos esés az utóbbi években figyelhető meg.
1998-ban például tizenegyezer-ötszázzal kevesebb házasságot kötöttek, mint
1992-ben. A számbeli csökkenés nemcsak a házasságkötések abszolút
számában nyilvánul meg, hiszen míg az 1948-49-es években 1000 lakosra 11,2
házasságkötés jutott, addig ez az arány 1998-ra már csak 4,5 volt. 1998-ra ezer
15 éves és idősebb nem házas férfira 27 házasság jutott (szemben a hetvenes
évekbeli 80-nal), ezer 15 éves és idősebb nem házas nőre pedig a hetvenes
évekbeli 61,4-hez képest csak 20,9.
A házasodásnak ez a trendje és a 90-es évek közepén tapasztalható
alacsony aránya sok tényező együttes hatásával magyarázható. Ezek közül talán
elsőként a házasodás időzítését kell kiemelni. A hetvenes években a nők 14-15%-a
férjhez ment tizennyolcadik életéve betöltése előtt, 40%-a húsz éves koráig és
80%-a huszonöt éves koráig. A nyolcvanas évektől azonban fokozatosan emelkedni
kezdett az első házasság időzítésének életkora, így napjainkra tizennyolc éves
kor alatt a nők 4-5%-a, húsz éves korig pedig csak 18-20%-a megy férjhez (Csernákné,
1996).
A házasodási életkor feljebb tolódása és egyáltalán a
házasodás népszerűségének csökkenése összefüggésben áll a nők iskolai
végzettségének emelkedésével, ezen belül is a középfokú és felsőfokú
végzettséget adó iskolákba való tömeges beáramlásukkal. (Blossfeld-Jaenichen,
1990; Tóth, 1994b). Az iskolában töltött évek alatt a fiatal nő státusza nem
illeszkedik a házas nő hagyományos státuszához, tehát a többség csak legmagasabb
(nappali) iskolai végzettségének megszerzése után megy férjhez. A közvélemény
számára is az a "normális", ha valaki csak iskolái befejezése után lép át az
életút házas szakaszába. Másrészt az iskolázottság javítja a nők munkaerőpiaci
esélyeit, növeli választási lehetőségeiket és azt is lehetővé teszi, hogy adott
esetben ne fogadják el a házasság hagyományos formáját.
A kilencvenes évek alacsony házasodási trendjének egy másik
oka az újraházasodás helyzetének megváltozása. 1980-ban 23 506, 1990-ben
18 478 és 1999-ben 13 000 volt az újraházasodók száma. Míg az ötvenes években
ezer elvált férfira 270 házasságkötés jutott, a kilencvenes évek közepére ez az
arány már csak 35 volt. Az ezer elvált nőre jutó házasságkötések száma az
ötvenes évekbeli 115-rol 23-ra csökkent. Ez egyrészt azt jelenti, hogy
jelentősen közeledtek egymáshoz az elvált férfiak és nők újraházasodási esélyei.
Míg a hatvanas évekig az elvált férfiak esélye az új házasságra a nők esélyének
kétszerese volt, a kilencvenes évek közepére a két nem esélyei kiegyenlítődtek.
Másrészt az adatok arra utalnak, hogy az elváltak a néhány évtizeddel
ezelőttihez képest kevésbé mutatnak hajlandóságot az újraházasodásra.
A házasságnak, mint preferált párkapcsolatnak visszaszorulása
természetesen gazdasági tényezőkkel is összefüggésbe hozható. Empirikus adatok
híján csak feltételezhetjük, hogy a rendszerváltás nyertesei között vannak
olyanok, akik "megengedhetik maguknak", hogy az egyedülálló, vagy az együtt
élő, de nem házasodó családi állapotot válasszák. Ők azok, akik egy
keresetből is fenn tudnak tartani egy lakást és egy normálisnak tekintett
életszínvonalat, ennek következtében nem szorulnak rá a házasság nyújtotta
anyagi biztonságra. A nők növekvő iskolázottsága itt is fontos szerepet játszik,
hiszen közülük is egyre többen kerülnek ebbe a társadalmi rétegbe. Ez a réteg,
amely kétségkívül az utóbbi évtized "terméke" igen hasonlít a nyugati országok
jól kereső és hasonló családi formát választó középrétegeihez.
A házasság halasztásának, illetve esetleges egyáltalán meg
nem kötésének egy másik gazdasági jellegű oka a társadalom másik végpontján, az
elszegényedő rétegeknél keletkezik. A munkanélküliség a pályakezdőket az
átlagosnál lényegesen magasabb arányban sújtja, így ezeknek a fiataloknak
családalapítása önálló kereset nélkül a bizonytalan jövőbe tolódik.
Ezek a tények arra utalnak,
hogy a fiatalok számára a házasság, mint a párkapcsolat preferált formája
elvesztette kizárólagos fontosságát. Előtérbe kerültek, felnagyítódtak a
házasság negatívumai. Mind a fiatalabb generáció, akik még nem voltak házasok,
mind a már elváltak számára a házassággal járó elköteleződés több
hátrányt, mint előnyt hordoz. Ennek jelei mutatják egy 1994-ben végzett
empirikus kutatás eredményei is (Tóth, 1994a), amelynek adatai szerint a
fiatalabb, iskolázottabb, városiasabb népesség az átlaghoz és a nyolcvanas
évekhez képest is szkeptikusabban, kritikusabban áll a házassághoz.
Házasság nélküli együttélések
A házasság népszerűségének csökkenése összefügg azzal is, hogy a
társadalomban az élettársi kapcsolat megítélése, elfogadottsága is sokat
változott. A nyugat-európai országokhoz képest Magyarországon még ma is alacsony
az élettársi kapcsolatok száma és aránya a tartós párkapcsolatokon belül, de
különösen így volt ez az előző évtizedekben. Ez a fajta párkapcsolat hosszú
ideig a társadalom alsó rétegeihez kötődött, illetve bizonyos társadalmi rétegek
esetében (mint özvegyek, illetve elváltak) a közvélemény tudomásul vette ezt az
együttélési formát. Az élettársi kapcsolatok számának növekedése ellen hatottak
gazdasági tényezők (elsősorban a lakáshoz jutás lehetősége), jogi tényezők és
nem utolsó sorban a társadalom értékítélete, amely – összefüggésben a házasság
magasra értékelésével – nem tartotta helyesnek a házasság nélküli együttélést. A
rendszerváltás óta eltelt idő azonban gyengítette ezeknek a tényezőknek hatását,
így az élettársi kapcsolat fokozatosan elfogadott párkapcsolattá válik a
házasságot még nem kötött fiatalok esetében is. A Mikrocenzus adatai szerint az
élettársi kapcsolatban élők száma az 1990. évi 125 ezerről 1996-ra 180 ezerre
nőtt, ami a házaspáros típusú családok 7%-át teszi ki. Különösen magas az
együttélők aránya a fiatalabb korosztályokban. A 15-19 éves, párkapcsolatban
élő nők közül 1994-ben minden harmadik élettársi viszonyban él (ez az arány a
nők hasonló csoportjában 1980-ban 3% volt). A 20-24 éves és párkapcsolatban élő
nők közül 15% él élettársi viszonyban a kilencvenes évek közepén, míg 1980-ban
ez az arány mindössze 1% volt (Klinger, 1996).
Azok, akik nem élnek házasságban, illetve élettársi
kapcsolatban és egyedülálló családi státuszúak, meglehetősen vegyes
csoportot alkotnak. Ez a családi státusz, attól függően, hogy özvegyülés, válás
vagy a házasságkötés halasztása útján jön létre, különféle társadalmi helyzetet
takarhat. Az özvegység alapvetően eltér a másik két családi státusztól, hiszen
nem önkéntes választás útján jön létre. 1999. január 1-jén a 15 éves és idősebb
nők 18,2%-a, a férfiaknak pedig 3,9%-a volt özvegy családi állapotú. Mivel a
férfiak halandósági viszonyai a nőkénél rosszabbak, az özvegy családi állapot
elsősorban a nőkre jellemző. Ráadásul a férfiak halandósági mutatói folyamatosan
romlanak, így a nők özvegyülési gyakorisága a hatvanas évek óta
növekszik. 1998-ra ezer 15 éves és idősebb házas nőre 26,5 özvegyülés jutott,
míg a hatvanas években ez az arány 12 ezrelék volt. Az özvegység a nők esetében
gyakran párosul a szegénységi küszöb alá való lecsúszással. Elsősorban az idős
korban megözvegyülő nők kerülnek nagy eséllyel a szegények és ezen belül is a
tartósan szegények közé (Andorka-Spéder, 1997).
A szinglik
A házassággal szemben valóságos alternatíva a tudatosan
vállalt egyedülálló státusz. Mint a házasodás időzítése kapcsán már említésre
került, a legfiatalabb felnőtt korosztály egy markáns csoportja halasztja
házasságkötését. Többségük elsősorban anyagi okokból a szülők háztartásában
marad tovább, őket a statisztika "gyerek" státuszúként veszi számba. Kisebb
részük, mint a rendszerváltás jól képzett és jól fizetett szakembere vagy
vállalkozója önálló lakást tart fenn. Az ebbe a csoportba sorolhatók egy része a
házasság nélküli együttélést választja, más részük azonban tartós
partnerkapcsolat, illetve együttélés nélkül él. Ennek a rétegnek száma
társadalmunkban olyan csekély, hogy a makrostatisztikai számbavételekkor nehezen
kimutathatóak. Ugyanakkor társadalmi hatásuk a modellnyújtás miatt vélhetőleg
nagy, mivel a tömegkommunikáció is valóságos számuknál nagyobb arányban mutatja
be ezeket a házasodásra, partnerkapcsolatra "időt szakítani nem tudó" fiatal
szakemberek életstílusát. Az 1994-es ISSP család vizsgálatban számos jele volt
annak, hogy a fiatal, magasan iskolázott, városi nők az átlagnál és még a
hasonló státuszú férfiaknál is szkeptikusabban viszonyulnak a házasság
intézményéhez (Tóth, 1994a). Mindez arra utal, hogy a fiatal nők egy része
számára az egyedül álló családi státusz választás és nem kényszer eredménye.
Az egyedülállók arányának növekedése a fiatal korosztályban
azt is valószínűsíti, hogy tovább csökken a termékenység, hiszen az
állandó partnerkapcsolatot nem létesítő, vagy legalábbis halasztó nők
összességében kevesebb gyermeket fognak világra hozni életük során, mint a
fiatalabb korban házasságra lépők, emellett az élettársi kapcsolatban élők
teljes termékenysége is alacsonyabb a házasságban élőkhöz képest.
A családformák, együttélési minták változásaival függ össze a
házasságon kívüli szülések számának növekedése. Míg a nyolcvanas években
az összes gyerek kevesebb mint 10%-a született házasságon kívül, 1990-ben már
13%, 1998-ban pedig 26,4%. Különösen a fiatalon, 20 éves kor alatt anyává váló
nők esetében gyakori, hogy első gyermekük házasságon kívül születik. Ugyanakkor
meg kell jegyezni, hogy a házasságon kívül világra jövő gyerekek többnyire nem
"apa nélkül", hanem élettársi kapcsolatban születnek. Az élettársi
kapcsolatokban élők jelentős része éppen a gyerek születése után köt házasságot.
Válás
A mai magyar társadalom családformái és együttélési mintái között fontos helyet foglal el a válás, az elvált családi állapot.
A válások
száma Magyarországon a II. világháború után gyors ütemben emelkedett. Az 1949-es
évben már több mint 12 ezer pár vált el és ez a szám a hetvenes évekre
megduplázódott. Mint a házasságkötések számának elemzésekor láttuk, a hetvenes
évek elején kiemelkedően sok házasságot kötöttek, és a válások ugyanezen
évtizedben, illetve a következőben elsősorban ezeket, a fiatalon kötött
házasságokat érintették. Tehát a hetvenes-nyolcvanas években egy kettősség
érvényesült a családformák megítélésében, mivel egyrészről a társadalom, a
közvélemény, a család elvárta, hogy a fiatalok házasságot kössenek, másrészről
nem bánta, elfogadta, hogy a házasságok jelentős része válással végződött.
A válások száma a kilencvenes években az 1992-93-as
években tapasztalható csökkenést leszámítva évi 24 ezer körül mozgott, az
évtized végére pedig ismét emelkedve elérte a 25 500-at. Mivel ebben az
időszakban a házasságkötések száma csökkent, így az 1000 házasságkötésre jutó
válások aránya folyamatosan növekedve 1998-ra már elérte a 560-at. A házasságok
17-18%-a házasságkötéstől számított 10 éven belül felbomlik, ami abban is
tükröződik, hogy mind a férfiak, mind a nők esetében a 20-29 évesek korosztályát
érinti leginkább a válás. Ugyanakkor egyre gyakoribb a 30 évnél idősebbek, a
régebben összeházasodottak válása is. A válással végződő házasságok háromnegyed
részében gyerekek is vannak, tehát a közös gyerek léte nem gátolja meg az
embereket abban, hogy házasságukat felbontsák.
A válások számának emelkedése illetve tartósan magas szinten
maradása összefügg azokkal a gazdasági, társadalmi és jogi változásokkal, melyek
az elmúlt évtizedekben bekövetkeztek. A nők tömeges munkába állása, a társadalmi
és földrajzi mobilitás, a szekularizáció, a válás jogi hátterének
változtatása mind ebbe az irányba hatottak. Itt is meg kell említeni a nők
iskolázottságának növekedését, ami megváltoztatja gazdasági helyzetüket,
munkaerőpiaci esélyeiket, illetve formálja a tradicionális házassághoz való
viszonyukat. Emellett, úgy tűnik, a rendszerváltással megindult változások egy
része (tömeges munkanélküliség, társadalmi elbizonytalanodás, megélhetési
nehézségek, és másik oldalról a vállalkozóvá válás, illetve a meggazdagodás
lehetősége) szintén a házasságok egy részének stabilitását gyengítették.
A társadalmi-gazdasági okok mellett a válások számának magas
szinten maradását a társadalom váláshoz fűződő megváltozott viszonya is erősíti.
Az elmúlt évtizedek során a válás nemcsak elfogadottá vált, hanem
egyúttal a leginkább ismert, leginkább preferált házassági konfliktus-megoldó
stratégiává vált, mint ezt a már idézett ISSP vizsgálatok adatai alátámasztják
(Tóth, 1994a). Figyelemre méltó, hogy a válásnak, mint konfliktus-megoldó
stratégiának elfogadása inkább a középkorú és idősebb korosztály számára
jellemző. Vizsgálatunkban minél idősebb volt a megkérdezett, annál inkább
elfogadta azt az állítást, mely szerint
"Általában a válás a legjobb megoldás, ha egy házaspár nem tudja megoldani a
házasságban felmerülő problémákat".
Mint láttuk, a válás által megszűnő házasságok háromnegyed
részében gyerek is van. A vélemények, attitűdök a valóságos viselkedésnek
megfelelően alakulnak, azaz az elromlott házasságok felbontásának ma már nem
látják akadályát az emberek akkor sem, ha az gyereket is érint. Erre vonatkozó
kérdésünk ("Egy gyermekes családban a
szülőknek akkor is együtt kellene maradniuk, ha nem jönnek jól ki egymással")
erőteljesen házasságpárti és válás ellenes attitűdöt fogalmazott meg. Ezzel az
állítással inkább az alacsonyabb végzettségűek értettek egyet. Általában
valamennyi iskolai végzettségi csoportban a férfiak vallották magukénak ezt a
nézetet.
Ugyanakkor nem feledkezhetünk el arról, hogy a válás egyik
fontos következményeképpen az elvált házastársak, illetve a válás által érintett
gyerekek esélye megnő, hogy az átmeneti vagy tartós szegénységi csoportba
kerüljenek (Andorka-Spéder, 1997). A társadalom többsége számára tehát továbbra
is a (legalább) két kereset biztosítja a szegénység elkerülését. Ezt az emberek
pontosan érzékelik is, hiszen az 1994-ben folytatott ISSP vizsgálatunk
kimutatta, hogy az 1988 óta jelentősen nőtt azok száma, akik szerint a
házasság legfőbb értéke az anyagi biztonság. Az, hogy ennek ellenére nő
azok száma, akik nem ezt a családi formát választják, arra utal, hogy a házasság
mint intézmény válságban van a mai Magyarországon.
Összefoglalás
Jelen elemzés középpontjában a családformák és együttélési minták utóbbi évtizedekben bekövetkezett változásai álltak. Mind a demográfiai folyamatok, mind az attitűd-vizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy Magyarországon fokozatosan átalakultak ezek megítélése, elfogadottsága. A házasság, ami tradicionálisan elterjedt és magasra értékelt együttélési forma volt, érezhetően veszített népszerűségéből. A házasodási életkor kitolódását tapasztaljuk, tehát a fiatalok jelentős része az előző évtizedekhez képest halasztja házasságkötését. A fiatalok egy része így tovább marad gyerek státuszban a szülői házban, más részük viszont az élettársi viszonyt választja a házasság helyett. A házasságkötés nélküli együttélés napjainkban a fiatalok egy részének elterjedt együttélési formájává kezd válni. Az elváltak újraházasodása szintén csökkent. A férfiak átlagosan korábbi halálozása, illetve rossz halandósági viszonyai miatt a nők jelentős része kerül élete utolsó éveiben özvegy családi állapotba. Az özvegység, annak anyagi, lelki és társadalmi következményeivel elsősorban tehát "női" probléma. A válások száma a kilencvenes évek végére ismét növekedett, ez és a házasságkötések számának csökkenése miatt az ezer házasságkötésre jutó válások száma folyamatosan nő. A vélemények, attitűdök szintjén megfigyelhetjük a házasság egyes értékeinek, fontosságának megkérdőjelezését, az élettársi viszony és a válás elfogadottságát. Ezek a folyamatok nem napjainkban kezdődtek, hanem többségük már a nyolcvanas években. A rendszerváltás tehát nagy valószínűséggel nem kiváltója, okozója ezeknek a változásoknak, inkább csak a folyamatok erősítője, továbbvivője.
Irodalom
Andorka
Rudolf - Spéder Zsolt, 1997: Szegénység. In: Az ajtók záródnak (?!),
Magyar Háztartás Panel Műhelytanulmányok TÁRKI, BKE 1997.
Blossfeld, H. P.-U. Jaenichen,
1990: Educational Expansion and Changes in Women's Entry into Marriage
and Motherhood in FRG. EUI Working Papers, Florence
Csernák Józsefné, 1996:
Házasság és válás Magyarországon, 1870-1994. Demográfia, 1996. 2-3. szám.
108-135. l.
Demográfiai Évkönyv évfolyamai.
KSH, Budapest
Kamarás Ferenc, 1995:
Európai termékenységi és családvizsgálat Magyarországon. Demográfia, 1995.
4. szám. 309-339. l.
Kamarás Ferenc, 1996:
Születési mozgalom és termékenység. S tatisztikai Szemle, 74. évf.
662-679. l.
Klinger András, 1992:
Népesedési folyamatok Magyarországon az 1980-as években. Statisztikai
Szemle 1992. 4-5. 325-348. l.
Klinger András, 1996:
Magyarország népességfejlődése. Statisztikai Szemle 1996. 8-9. 629-661. l.
Magyar Statisztikai
Zsebkönyv. KSH, Budapest, 1999
Mikrocenzus, 1996. A
népesség és a lakások jellemzői. KSH, Budapest, 1996
Pongrácz Tiborné, 1994:
Változások a magyar családban. INFO-Társadalomtudomány, 1994. 30. szám
S. Molnár Edit, 1994:
Kisgyermekes szülők családi élettel kapcsolatos attitűdjei. INFO-Tá
Kis Katalin:
Intim társkeresés a melegeknél
(Részletek egy dolgozatból, 2007)
A rendszerváltás előtti időszakban az állam mintegy szemmel tartotta a homoszexuálisokat… de közismertek voltak találkahelyeik a fővárosban, pl. egyes vendéglők, sörözők, kávéházak. A homoszexualitás tabutéma volt egészen az 1980-as évek közepéig. Az ismerkedést tekintve a többség számára a nyilvános helyekre, közterekre és az alkalmi szex-kapcsolatokra tevődhetett a hangsúly. A kevésbé rejtőzködők látogatták a tudottan „meleg” helyeket… A rejtőzködési kényszert leglovagolva kapcsolódott, mintegy rátelepedett a bűnözés, az alvilág, amellyel szemben a homoszexuális méginkább kiszolgáltatottá vált, hiszen a rendőrségre – épp rejtőzködése végett – nem nagyon támaszkodhatott.
Szerencsére már a 80-as években megjelentek az első meleg érdekvédelmi szervezetek, s a médiában is kezdett megjelenni a melegség, mint téma. Az internet robbanásszerű elterjedésének jelentőségét pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni. Nyilvánvaló, hogy az ismerkedési lehetőségeket nagyon meghatározza a rejtőzködés mértéke. A kevésbé rejtőzködők számára az internet mellett már a szórakozóhelyek, valamint a meleg szubkultúrába való, más jellegű bevonódás révén egyéb lehetőségek is rendelkezésre állnak… A kapcsolatok túlnyomó része azonban az interneten kezdődik (sokszor itt meg is reked). Jellemző az e-mail – msn – sms – telefon – személyes találkozó algoritmus, melynek azonban persze még nincs feltétlen sikeres kimenetele. A melegspecifikus internetes oldalak (társkereső, chat) sűrű és kiterjedt virtuális terében (a gaypoint.hu- nak 2007 őszén több mint 38 ezer regisztrált felhasználója volt) elég könnyű ismerkedni.
Ennek hátránya sokak szerint: 1. a könnyű elérhetőség miatt a promiszkuitás, a felelőtlen kapcsolatok tömegének kialakítása, 2. a nem megfelelő emberekkel való ismerkedés 3. számos veszélyforrást rejt magában (főleg a kriminalitás veszélyét és az internetfüggőséget. 4. Sokan a virtuális közegre korlátozva élik ki melegségüket, ezzel mintegy rabolják mások idejét, mert személyes találkozókra valójában nem képesek. Sokan viszont éppen az ilyen ismerkedés előnyeit hangsúlyozzák.
Az intim kapcsolatok változatai nyilván megegyeznek a heteroszexuálisok között létrejöhető kapcsolati formákkal. Mindazonáltal az alkalmi vagy tartós szexkapcsolatok gyakorisága, valamint az ún. „nyitott” kapcsolatok aránya a tartós, dominánsan nem szexualitásra korlátozódó kapcsolatokon belül jóval nagyobbnak tűnik, mint a heteroszexuális párkapcsolatok esetében Elég sok az alkalmi kapcsolat; ezek egy része finanszírozott, vagyis pénzért vásárolt, s vannak kitartó—kitartott és pártfogói viszonyok, de kifejezetten monogám párkapcsolatok is
Egyesek szerint a tartós kapcsolatok ritkasága és törékenysége nemcsak a melegekre, hanem az egész társadalomra jellemző.