A nemek  viszonyának 

jövője

(a  magánéletben  és közéletben)

2010,  Háttér kiadó,  319 old.

 

Tartalom

 

Előszó

1. Bevezetés: A nemek viszonyának problematikája

 

Válságjelek a nemek viszonyában

Válságmegoldási próbálkozások

A pszichoszexuális fejlődés szerepe

A nemek erőviszonyai

Akadályok és perspektivák

 

2.      Történelmi trendek a magánélet és közélet terén

 

Visszapillantás a nemi kapcsolatok történetére

Szexuális viselkedés az elmúlt  évszázadban

Egy humanista nyilatkozat - és az azt követő hullámvölgy

Házasságtipusok tegnap és ma

Változások a monogámia értékelésében

A monogámia funkcióváltozásai

A  gazdálkodási funkció

A szexuális funkció átértékelése

Gyermekvállalási és egyéb funkciók

Személyiségfejlesztő funkció kibontakozása

                  A nemek közéleti szerepváltozásai

 

3.      Nyitott  társadalom,  nyitott kapcsolatok

 

          Választható együttélési módok,  életstílusok

A  nyitott párkapcsolatok kritériumai

A  szexuális egészség jogainak érvényesülése

A  nyitott párkapcsolatok főbb előfeltételei

Meglévő párkapcsolat értékelése és fejlesztése

 

4.      Egyenrangúság  és  szereprugalmasság

 

          Érvek az egyenrangúság ellen

A  nemi szerepkülönbségek  viszonylagossága

Téves elképzelések az egyenrangúságról

Az egyenrangúság előfeltételei

Megvalósítási nehézségek, hatalmi játszmák

A szerepviselkedés rugalmassá tétele

Munkamegosztás és szerepcsere

Az egyenrangú párkapcsolat jellemzői

 

5.      Hűség --  kizárólagosság és  féltékenység nélkül

Szexuális változatosság-igény a monogámiában

A  hűség valódi értelme és lényege

Romantikus, éretlen szerelem, „túlfűtött”  erotika

A „külső kapcsolatok” okai, előnyei és veszélyei

A féltékenység tünetei, okai és hatásai

Betegség-e a féltékenység?

Kell-e érzelmi-erotikus kizárólagosság?

Néhány gyakorlati szempont a nyitásra készülőknek

 

6.      Önmegvalósítás és közös fejlődés a párkapcsolatban

 

Önmegvalósítás és egyéniség.  A szerelmi képesség  fejlődése

Egyéniség és párkapcsolat:  „sündisznó-dilemma”

Függőségek – és „ko-dependencia”

Magánélet és fejlődés a párkapcsolatban

Intimitás = őszinteség, bizalom, empátia

Vannak-e  „veszélyes igazságok”?

A kölcsönös megértés „alapszabályai”

Párkapcsolati problémák kreativ kezelése

 

7.      A  szülő—gyermek viszony  új alapokra helyezése

 

A  szülői szerep motivumai és képességei

A gyermek hatása a párkapcsolatra

A nyitott párkapcsolat nevelési hatásai

„Nagycsaládok”  és gyermekközösségek  szerepe

 

8.      A  nemi szerepek  átértékelése és az androgün személyiség

 

A nők és férfiak nemi függőségei

Milyen a "normális" és erkölcsös szexuális viselkedés?

Az androgün  személyiségtípus  kibontakozása

 

9.      A  nemek közéleti szerepének  kiegyenlítődése

 

A  „nőkérdés”  és a nőmozgalmak alakulása

A női jogok és a nőmozgalom hazai helyzete

 

10.      Szexuálpolitika.  Új  életstílus.a  társadalomban

 

A  szexuálpolitika ágazatai és koordinálásuk

Egy új életstílus  perspektivái

Párkapcsolati nyitottság  és  társadalom

 

Utószó  (Dr. Buda Béla)

Irodalom

 

      Részletek  a  könyvből:

 

Előszó

 

Ez a könyv a  férfiak és nők viszonyának mai jellemzőit és e viszony várható alakulásának kilátásait  egyrészt  az egyéni, magánéleti,  másrészt társadalmi, közéleti szempontból igyekszik megvilágítani, a nemzetközi és hazai szakirodalom, valamint  személyes,  szakmai tapasztalatok alapján. A  nemek viszonyának alakulása  a  társadalmi viszonyok  változásának egyik legfőbb tényezője,  hiszen a társadalmat férfiak és nők alkotják, s  viszonyuk alakulása az egész társadalmat alakítja.  Nem túlzás, hogy sorsdöntő jelentőségű kérdésekről  van  szó.

Zökkenőmentes fejlődés persze nem nagyon létezik a társadalomban  (kivéve talán egyes új, technikai eszközök gyors elterjedését).  Ez a nemek viszonyának alakulására is érvényes.  Ebben a fejlődési folyamatban a férfi-dominancia korszakában is voltak represszívebb és kevésbé represszív periódusok;  mint ahogyan a különböző szexuális viselkedések erkölcsi megítélésében is.  A nőmozgalmat kezdetben inkább csak a nők szavazati joga,  tanulási és munkavállalási lehetősége érdekelte.  Csak a 20. század 60-as és 70-es éveiben  erősödött fel  a nők szexuális szabadságának követelménye.  Amit aztán az AIDS  80-as évekbeni feltűnésével egy antiszexuális represszió  („ellenforradalom”)  követett. 

Ennek folytán  nem sok eredménnyel jártak azok a törekvések, amelyek a nemek  viszonyának és lehetőségeinek kiegyensúlyozására törekedtek.  1978-ban megjelent ugyan  A  házasság jövője – avagy a jövő házasságai”  című könyvem, amely akkor elég nagy visszhangot keltett és vitákat gerjesztett, ugyanis a házasság  nyitottá válását  vázolta fel a jövő perspektívájaként.  Sokakat elgondolkoztatott, nemcsak itthon, hanem a környező  „szocialista országokban is: Bulgáriában például kiadták, s az NDK-ban is lefordították, ám kiqdására a pártvezetés tilalma folytán nem kerülhetett sor.  De magyar viszonylatban is a pártvezetés hatalmi szóval állította le az ezzel kapcsolatos vitákat  (úgy 1980  körül). 

 Pedig  olyan  elismert szakemberek,  mint dr. Hirschler Imre,  dr. Buda Béla, dr. Cseh-Szombathy László , vagy a német  dr. Siegfried  Schnabl ,  Peter Köhle  és mások  pozitiv véleményt adtak a könyvről. Közülük itt csak a számomra legérdekesebb  két szerzőtől  idézek.  Az egyik  Mérei Ferenc, a 20. századi magyar pszichológia  tanítómestere, aki  „A  házasság jövője” könyvet lelkes elismeréssel fogadta.  Köszönő-levelében többek közt ezt írta: „… Te az egyik legnehezebb kérdéshez nyúlsz:  az előítélet- és féltékenységmentes életmódhoz, a zárt életnek a kinyitásához.  A kérdés annyira közel áll hozzám… A Te gondolatmenetedben elsőként az tetszett, hogy „a nyitott házasság nem a forma, hanem a tartalom kérdése.”  S ehhez kapcsolva az a gondolat, hogy az életmód, a házasság is lehet kreativ, és a kreativitását a csúcsélmények jelzik!.. Remélem, ezen a vonalon tovább haladsz és képviseled az élet minőségének követelményét és javíthatóságának lehetőségét.”  

A könyv tíz évvel későbbi, átdolgozott kiadása, és ez a mostani könyv is tanúsítja, hogy igyekeztem tovább menni Mérei tanár úr útmutatása szerint. A másik idézendő vélemény egy német írónőtől.  Gisela  Steineckert-től származik, akihez egy német kiadótól került a lefordított könyv, Az írónő  szakvéleményének fordításából idézek:

„… amikor belenéztem, rögtön felkeltette érdeklődésemet!  S minthogy már elolvastam, köszönetet mondok e szemlélettel való megismerkedésért… s azért, hogy lényegesen közelebb kerültem  néhány fontos igazsághoz.  Hadd írjam le a teljesen meggyőzött olvasó általános benyomásait.

A könyvből szinte sugárzik a jó szerzőkre jellemző meggondoltság és értelmesség.   További szépsége számomra az, hogy nem próbál mindig illedelmesen hivatkozni a tudományra vagy filozófiára.  Ami először is nem föltétlenül szükséges, másrészt nem ezek a legfontosabbak.  Számomra nagyon rokonszenvesek a szerző főbb következtetései.  Néhány dolgot már magam is hasonlóképpen fogalmaztam a  „Szerelmesek breviáriuma”  című művemben.  A szerző gondolatmenete azonban konkrétabb, s néhány kérdésben egy korszakkal előttem jár – ezért szívesen utolérném!

S helyesnek találom, hogy éppen ő, mint baloldali moralista  nyiltan, bátran és kicsinyes fölényeskedés nélkül beszél  életmodellekről.  S egyáltalán, ki tudja kerülni, hogy a társadalmi rendből kiindulva rögtön minden személyes viszonylatot is tisztázottnak tartson, mondván, hogy az emberek még nem tartanak ott, ahol az elmélet.  E  könyv révén tudtam meg, hogy férjem és én nyitott házasságban élünk!  Érettségünk és vonzalmunk folytán monogámok vagyunk, a szellemi és társadalmi folyamatokban egymással mélyen összefonódva.  Ugyanakkor a lehető legnagyobb tisztelettel kezeljük egymás magánéletét, másságát, az átvehetetlen hajlamokat.  Azt a szabadságot, ami még a nagyon közelállót is megilleti.  Akkor is leírom ezt, ha nem ez a fontos… bár mégis csak fontos, hiszen megvilágítja nézőpontomat és jóindulatomnak nagyobb nyomatékot ad;  bevallom, hogy ritkán találtam ennyi jó tanácsot egyetlen könyvben.

Ez összefügg azzal, hogy a szerző elkerül mindenfajta kifejezett tanácsadást, ami például Van de Veldénél olyan bosszantó volt  (bár el kell ismernünk bizonyos történelmi érdemeit, minden korlátozottsága ellenére).  Egyébként sok ilyen könyv legnagyobb gyengéje, hogy részleges (egyoldalú)  megközelítésüket lényegre törő, mindent átfogó magyarázatnak tűntetik fel.  Igy aztán olyan általánosítások keletkeznek, amelyek önmagukban egyszerűen működésképtelenek.  Hogyan mehetne például minden jól az ágyban, ha a merev szerepviselkedés  titkos nehezteléseket táplál?

Konkrétabban szólva:  bevallom, hogy eleinte kissé bizalmatlanul kezeltem a a nyitott házassággal kapcsolatos védőbeszédet, mert attól tartottam, hogy a szerző a „megélénkítő félrelépéseknek”  akar lendületet adni.  De egyre jobban láttam, hogy nem vette ilyen könnyedén a dolgot.  Először ugyan bemutatja a tulajdonosi létet, a kisajátítás minden hátrányát,, de aztán világosan elkülöníti egymástól a retrográd és a haladó jellegű megnyilvánulásokat.  Ilyen messzire a szerelemről és házasságról szóló szakkönyvek nem jutnak.  Bár valamennyi reformokat, taktikákat javasol,  s mindenképpen az idejétmúlttal szembeni ellenállást hirdeti, mégis legfeljebb addig jut el, hogy az egész házasság jövőjét kérdésessé teszi. 

Jómagam azonban a szerzővel együtt úgy vélem, hogy az ember képes egy másik emberhez igen erősen kötődni  a barátság, az alkotó életmód, az erotikus és gyengéd intimitás, a szolidaritás keretei között. Éspedig a közeledés és távolodás váltakozásával, mindenféle konfliktusokkal és vitákkal… S azzal, hogy hol itt, hol ott újra megtetszik valaki más is.  Ám az összetartozás sikerének előfeltétele – s ezt a felfogást ismét teljesen osztom a szerzővel --,:  először is önmagunkkal kell tudnunk így együtt élni, mielőtt erre mással is képesek lennénk!..  Ehhez szorosan hozzá tartozik a világnézet, a tudás, a növekvő műveltség.  Hozzá tartozik a szeretkezés művészete és a kulturált életmód. 

Ez a könyv azért való az olvasó kezébe, mert erkölcsös.  Nem konvencionális és nem hivalkodó, ezért hatásos.  Azzal foglalkozik, amit még nem ismerünk eléggé, de meg kell ismernünk.  Fiataljaink az iskolában túl keveset tanulnak az élet ilyen területeiről.  De odaadnám a könyvet egy elkeseredett asszonynak is,  aki azt hiszi, föl kell áldoznia magát a családjáért.  „Mártírokkal nem lehet együttélni” – ezt a könyv egyik legfontosabb gondolata.”

 

Az írónő befejező gondolatának lényege, hogy egy tartósan negatív hatású együttélést nem érdemes elfogadni, hanem meg kell változtatni.  Ugyanis a családi élet harmóniájának sem használnak az egyoldalú áldozatok.  Az ember (a humanista erkölcs szerint)  elsősorban mindig önmagáért, a saját, testi-lelki egészségéért és fejlődéséért felelős, s csak aztán bárki másért, a családtagokat is beleértve. Ez nem zárja ki az átmeneti áldozat-hozatalt sem, ha az nem veszélyezteti az egyén testi-lelki fejlődését.

Ebből következően is világos lehet az olvasó számára, hogy könyvem gondolatmenete nem a hagyományos, dogmatikus erkölcsi elveket követi, hanem  a tudományos megállapításokkal összhangban álló, humanista erkölcsöt és világszemléletet.  Pontosabban azt az értékrendet és felfogást, amit a  nemiség lényegét és a nemek kapcsolatát illetően a szexológiai tudományok vázolnak fel számunkra, éspedig misztifikálástól mentesen.  Túllépünk például azon a – Sigmund Freud nyomán széltében elterjedt  -- feltételezésen, hogy az ember szexuális viselkedését is „ösztönök” határozzák meg, épp úgy, mint a legtöbb állatfajnál.  Ezzel szemben ugyanis bebizonyosodott, hogy minden emberi viselkedésben a tanulásnak van döntő szerepe. 

A nemek közötti kapcsolatok történelmi áttekintése után a házasságtípusok és házassági funkciók változásai következnek, majd annak kimutatása, hogy a társadalom egyre nyitottabbá válásának az intim párkapcsolatok nyitottá válása felel meg.  Alapvető jelentőségű felismerés, hogy a házasság és általában a párkapcsolat egyik legfőbb, mai funkciója az elköteleződés egymás  személyiségfejlődésének és önmegvalósításának kölcsönös segítésére.  Ennek nyilván feltétele a  nemek egyenértékűségének és egyenrangúságának erősítése, továbbá az erotikus kultúrának a korszerűsítése   Kiemelt fontosságú megállapítás, hogy a párkapcsolati hűség kizárólagosság és féltékenység nélkül is lehetséges.

A könyvben hazai viszonylatban először kerül sor a Szexológiai Világszövetségnek az Egészségügyi Világszervezet  (WHO) által is jóváhagyott, univerzális  szexuális jogok és kötelességek viszonyának és jelentőségének konkretizálására  (annak kimutatásával, hogy ez nem „dogmatikus kőtábla”, ellentétben a vallással);  A cél a szabadon választhatóság feltételeinek megteremtése a jogok megismertetése, kodifikálása és  az  élni tudás a szexuális jogokkal, vagyis az új ismeretek elsajátítása és alkalmazása révén;  Ugyanezt a célt szolgálja a  szexuálpolitika különböző ágainak és lehetőségeinek  első,  vázlatos ismertetése és a javaslat azok mielőbbi realizálására.  

 Sokan azt hiszik, hogy a nemek egyenrangúsága és harmónikus viszonya nálunk már megvalósult, holott ez inkább csak a formális egyenjogúságra igaz.  Hiszen a nők – főleg a magánéletben, de a közéletben is ! – még mindig hátrányos helyzetűek, mert a többezer éves patriarchális, férfiuralmi rendszer átalakítása csak nemrég kezdődött meg, és a gyakran emlegetett „szexuális forradalom” illúziója helyett csak a kisebb-nagyobb reformok (visszaesésekkel tarkított)  sorozata  vezethet alapvető változáshoz a nemek viszonyában.

Könyvemet azoknak szánom, akik az ilyen reformok szükségességével egyetértenek, s igyekeznek elősegíteni, hogy a nemek viszonya ne csak egyenjogúságon és vetélkedésen, hanem egyenrangú felek hatalmi egyensúlyán és együttműködésén alapuljon.  Csak az szolgálja egyaránt a nők és férfiak érdekeit a gyorsan alakuló világhelyzetben.

 

 

1. Bevezetés 

A nemek viszonyának problematikája

 

A modern társadalomban igen sok tényező befolyásolja – akár pozitiv, akár negativ értelemben – a nemek viszonyát. Ezek között sokan az első helyre teszik a biológiai tényezőket, amelyekből adódóan női vagy férfi testtel születünk. (A ritka interszexuális eseteket itt figyelmen kívül hagyhatjuk.)  Ez olyan alapvető tény. amely az állatvilágból kiemelkedő fajunkat két nagy csoportra, két nemre osztja, s ezek a fajfenntartásban némileg eltérő szerepet kapnak, s a létfenntartásban is együtt kell működniük. Ezen túlmenő értékelésük azonban korántsem egyértelmű, sőt, nagyon is vitatott.  Az újszülött testi neme ugyan általában könnyen megállapítható, s ettől kezdve a környezet fiúként vagy lányként kezeli a gyermeket, s ennek megfelelő viselkedést vár el tőle.  Csakhogy egyrészt ezek az elvárások koronként és társadalmanként  különböznek; másrészt  előfordul, hogy a viselkedés nem felel meg az elvárásoknak.  Mindenhol akadnak külső megjelenésükben vagy viselkedésükben férfias nők, vagy nőies férfiak, sőt, olyanok is, akik testi nemüket nem vállalva a másik nemhez tartozónak érzik magukat.  Ez a szokásostól eltérő nevelési vagy egyéb hatások következménye lehet, s ilyenkor az egyén által vállalt, ún. pszichoszociális  nem (gender)   részben vagy teljesen ellentétes a testi nemmel.  Az ellentétes nemmel azonosuló transszexuálisok  gyakran a testi nemüket átalakító műtétekre is vállalkoznak;  de enélkül is a másik nemhez tartózókként viselkednek.

nemi szerep-viselkedést,  vagyis a viselkedés férfias vagy nőies jellegét  tehát nem a biológiai tényezők határozzák meg., hanem a környezeti hatások.  Amelyek viszont igen sokfélék és egymásnak ellentmondóak is lehetnek,  így az egyén akarva-akaratlanul válogatni kényszerül köztük:  bizonyos fajta hatásokat  (viselkedési szabályokat,  szkripteket)  elfogad,  másokat elutasít vagy figyelmen kívül hagy.  Igy alakul ki a saját nemi szerep-viselkedésének jellegzetes profilja is, amely aztán döntően befolyásolja viszonyát mindkét nemhez.  Korunk multikulturális  társadalmában sokféle nemi szerep érvényesül;  ezek két nagy csoportja a hagyományos,  patriarchális jellegű  és az egyenlőségelvű, rugalmas nemi szerepek.  Ezekről később bővebben is lesz szó.  Hangsúlyozandó azonban, hogy a nemek viszonyát a magánélet és a közélet terén egyaránt főleg  a kapcsolatba kerülők nemi szerep-viselkedése  határozza meg .Szexuális kapcsolat esetén ez csak kiegészül az erotikus és a reprodukciós  (gyermeknemzést célzó)  viselkedéssel. 

Ugyancsak szociálisan meghatározottak a nemek viszonyának formái és keretei.  A magánélet vonatkozásában ilyenek a párkapcsolat, a házasság és a család különböző formái;  a közélet terén pedig a viszonyok jogi szabályozása, a gazdasági, kulturális életben és a politikai hatalomban való részvétel  formái, a nemek egyenjogúságának és esélyegyenlőségének lehetőségei. Minthogy az anyakönyv-vezető előtt megkötött, s így legalizált  házasság és a „papirformát mellőző”  együttélések, párkapcsolatok között inkább csak jogi szempontból van (egyébként csökkenő)  különbség, a továbbiakban a házasság említése illegális együttélést is jelenthet.

A nemek kapcsolatának  funkcióiról  nagyon eltérő elképzelésekkel találkozhatunk. Legősibb és még ma is egyik legfontosabb funkciója a fajunk fennmaradását biztosító  reprodukció,  bár ez sokat veszített korábbi jelentőségéből, s ma már a Föld túlnépesedése folytán korlátozásra szorulna.  Másik jelentős funkciója  a  feszültségek  élvezetes oldása,  a szexuális kielégülés  biztosítása.  Ez a két funkció szorosan kapcsolódik a biológiailag megalapozott szükségletekhez, de változékony intenzitású lelki igényeket is kielégít.  Etológusok  (pl. Csányi Vilmos, 2006)  ide sorolják meg  a párkapcsolat erősítésének funkcióját, ami azonban nem mindig működik, mert a kapcsolat jellegétől,  minőségétől és körülményeitől függ.  De ezen kívül is egész sor pszichikus igény kielégítését biztosíthatja vagy segítheti a nemi kapcsolat; igy pl.  kommunikációs, érzelemgazdagító, sőt, szeméyliségfejlesztő funkciójáról is beszélhetünk. A funkciók azonban változékonyak és negativ hatásúakká is válhatnak.

 

Válságjelek a nemek viszonyában

 

 Számos jel szerint a  szexuális párkapcsolatok mai világválsága, sajnos, hazánkban is nyilvánvaló, hiszen pl. egyre kevesebb házasságot kötnek, a házasságok közel kétharmada pedig felbomlik. Ugyanakkor egyre többen  házasságot sem kötnek, csak hosszabb-rövidebb ideig együtt élnek,  vagy a szingli életformának hódolnak. Ennek folytán nálunk egyre kevesebb gyermek születik, aminek következtében a magyarság létszáma is erősen fogy, határainkon belül és azokon kívül egyaránt.  A párkapcsolatok válsága tehát valójában az egész magyar nemzet válságát jelenti.  Épp ezért megdöbbentőnek tűnhet, hogy az illetékes hatalom-gyakorlók ezt gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják,  így éppen a legszükségesebb intézkedésekre nem kerül sor. Meggondolandó ugyanakkor, hogy egy gazdasági világválság közepette a népesedéspolitika és családpolitika lehetőségei erősen korlátozottak.  De hasonló a helyzet  az egészség- és szociálpolitika,  vagy a köznevelési és ifjúságpolitika terén is.  Közismert, hogy  erősen  növekszik a nemi úton terjedő  fertőzések száma, a szexuális funkciózavarok   már népbetegség-jellegűvé váltak, a tizenéves lányoknál pedig egészen fiatal korban  is előfordulnak nem kívánt terhességek, mert sem otthon, sem az iskolában nem kapnak megfelelő szexuális nevelést.

A helyzet romlásának okait illetően sokan az állítólagos  „szexuális forradalmat”  emlegetik, amely a szabadság helyett szexuális szabadosságot (pl. gyakori partnerváltást, prostitúciót) és erkölcsi anarchiát teremtett,  s nyakunkra hozta az AIDS  világjárványt  mint „isten büntetését”.  Ebből aztán arra következtetnek, hogy vissza kell térni a szigorúan vett valláserkölcshöz,  mert csak ez biztosíthatná az erkölcsi válság leküzdését.  De valóban megoldást jelenthet-e, ha a szélsőséges liberalizmus  szélsőséges  konzervativizmusba csap át?  S  egyáltalán:  indokolt-e a válság okaként  a hirhedt „szexuális  forradalomról”  beszélni, amely állítólag az 1960-as és 70-es években következett be a nyugati világban?

Mit jelentene valójában egy szexuális forradalom? A forradalom mindig alapvető, és gyorsan, drasztikusan végbemenő társadalmi változásokat jelent.  Az említett időszakban azonban semmi ilyesmi nem történt;  csupán egy liberálisabb szexuális viselkedés volt megfigyelhető egyes nyugati országokban.  Egyrészt a szexuáltabu csökkenésének, a pornográfia és prostitúció terjedésének következtében. Másrészt, mert az említett időszakban jelentek meg és terjedtek ott el a fogamzásgátló tabletták.  Ezek kétségtelenül biztonságosabbá tették a nem kívánt terhességek elleni védekezést, ami ugyanúgy megnövelte a szexuális kapcsolatot kezdeményezők biztonságérzetét,  mint a gyakoribb nemi betegségek gyógyíthatósága az antibiotikumok révén. 

Ám ez korántsem jelenti azt, hogy ma már, ha kevesebb is, de csak kívánt gyermek születik, hiszen  a fogamzásgátló módszereket még ma sem  ismertetik intézményesen a szexuális kapcsolatokat kezdeményezőkkel (vagy elfogadókkal);  ezért  sokan tájékozatlanok, vagy anyagi okok miatt nem tudják megszerezni a szükséges eszközöket.  Ez különösen a fiatalokra érvényes, akik az utóbbi évek vizsgálati adatai szerint  egyre korábbi életkorban  (átlag 15-17 évesen)  létesítik az első szexuális kapcsolataikat.  S ezzel kiteszik magukat a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő fertőzések veszélyeinek.  Mindez aligha nevezhető forradalmi átalakulásnak a szexuális viselkedés terén;  nem is említve a nemek viszonyát, amely ma is patriarchálisan meghatározott. Vagyis férfiuralom érvényesül, a nők helyzete pedig több szempontból hátrányos továbbra is, a foglalkoztatás és bérezés terén épp úgy, mint  a hatalmi funkciók gyakorlása terén .  Az utóbbinak szemléletes mutatója, hogy a nők aránya az országgyűlési képviselők között 50% helyett  alig 10%  körüli  (szemben pl. Svédországgal, ahol  46%).

 

Válságmegoldási próbálkozások

 

Egyes nyugateurópai országokban viszont sokan  már évtizedekkel ezelőtt  felismerték ezeket a veszélyeket,  s a nők esélyegyenlőségének biztosításával, valamint a szexuális felvilágosítás és nevelés intézményesítésével igyekeztek megelőzni azokat.  Svédországban például már az 1950-es évek közepén kötelezővé tették az iskolai szexuális nevelést, s ezt 1969-ben a  Német Szövetségi Köztársaságban is bevezették.  Hazánkban az 1970-es évek elején  előfordultak ugyan hasonló célú  próbálkozások, pl. 1974-ben a  népesedési kormányhatározat  előírta többek közt az ún. „családi életre nevelés”  bevezetését a tizenéves diákok osztályaiban  (tanévenként egy-két órában),  de a pedagógusok felkészítéséről elfelejtettek gondoskodni.  Igy azok nem is nagyon vállalkoztak erre;  jó esetben meghívtak egy orvost vagy más szakembert, hogy tartson egy felvilágosító órát a diákoknak..  Még ma is hasonló a helyzet, hiába jelentek meg  korszerű segédkönyvek a szexuális nevelésről. 

Hazánkban az 1990.  évi rendszerváltás  ellentmondásos fordulatot hozott a nők helyzete és a szexuális párkapcsolatok terén is.  A  pártdiktatúra látszólag baloldali, „szocialista” ideológiája helyett  liberális vagy konzervativ,  polgári irányzatok kerültek előtérbe a piacgazdaságra alapozott, fogyasztói társadalomban.  Szabad teret kaptak az üzleti érdekek;  hódító útra indult a pornográfia és a prostitúció.  Ezek ellenhatásaként pedig megerősödtek a vallásos, konzervativ törekvések, amelyek a tudományosan megalapozott és intézményes szexuális nevelést is veszélyesnek tartották és sokféle módon akadályozták. Ezért a közvélemény számára a nemiség többnyire még ma is veszélyesnek, kerülni és titkolni valónak tűnik.  Kevesen ismerték fel, hogy  az emberi életnek is alapvető tényezője a nemiség, ami nálunk sokkal bonyolultabb,  mint az állatvilágban, ezért  tanulást és felkészültséget igényel.  E nélkül ugyanis a szexuális viselkedésben és a nemek viszonyában inkább kedvezőtlen, véletlenszerű  biológiai és szociokulturális hatások érvényesülnek (éspedig többnyire tudattalanul). A  párkapcsolatok problémái ma  leginkább három nagy kérdésben váltanak  ki aggályokat  és bizonytalanságot:

 

1.             szerelem és hűség kérdésében  (beleértve a külső kapcsolatokat),

2.             gyermekvállalás és nevelés  kérdésében,

3.             az egyenrangúság  társadalmi feltételeinek  megteremtésében..

 

Érdemes bevezetésül néhány pszichológiai alapkérdést áttekinteni: A  szerelemmel kapcsolatos problémák és aggályok alapja a szerelemkultusz.  Amiből az a felfogás következik, hogy a házasságnak szerelmi házasságnak kell lennie, mert a kettő erkölcsileg összetartozik, ezért nem szabad elválasztani!  Ez a felfogás az utóbbi  2-300 év során mélyen beleivódott a köztudatba.  S mintegy „ideológiai alapját”  képezte a kizárólagossági törekvéseknek, amelyek valójában elsődlegesen a tulajdonosi szemléletből adódtak.  Tipikus összegzése ennek a beállítottságnak ez a vélemény: „Semmit sem ér az olyan házasság, amelyben nincs már szerelem!”. Ugyanakkor szociológiai vizsgálatokból tudjuk, hogy  a házasságok alig néhány százalékában található a házasság első néhány éve után is  szerelem  (s rendszerint akkor is csak az egyik fél részéről).  Igy a házasságok túlnyomó többségének értelme megkérdőjelezhető lenne, ha elfogadnánk az „örök, házastársi szerelem”  kritériumát. Nem csoda, hogy sokakat foglalkoztatnak ilyen kérdések:

 

Szabad-e intim szexuális kapcsolatot fenntartani  szerelem nélkül?

Lehet-e a szerelem egész életre szóló, s ez hogyan érhető el?

Egyáltalán érdemes-e a házasságot szerelemre alapozni?

Baj-e, ha nem egyidejűleg múlik el a házastársi szerelem?

 

A  hagyományos szemlélet --  legalábbis a legutóbbi két évszázadban --  szoros kapcsolatot látott a  szexuális intimitás és a szerelem között.   Ezért a szerelem nélküli szexuális kapcsolatokat elítélték. De fontos problémának látszott a szerelem  csökkenésének, sőt, elmúlásának értékelése, no meg egy újabb szerelem feltűnése is.  Ugyanis sokan épp a kialakult szerelemkultusz folytán különleges előjogokat – sőt, szinte misztikus erőt – tulajdonítottak a szerelemnek, s ezért féltették a házasságot egy új szerelemtől.  Tipikus vélemény, hogy  „a  futó kaland nem olyan veszélyes, mint az új szerelem!”  Vagyis az aggódó nők a mélyebb érzelem nélküli, futó (akár fizetett) kalandokat könnyebben elfogadták partnerüknél.  (Arra nem gondoltak, hogy aki ezekhez hozzászokik, az már a házastársával sem lesz képes mélyebb érzelemre, s ugyanúgy elvárja a bármikori szexuális „szolgáltatást”)

Tény, hogy a szerelem – és a tőle állítólag elválaszthatatlan kizárólagosság – főleg a nőknek okoz gondot.  Talán, mert ők sokkal inkább „érzelmi lények”, mint a férfiak?  Bizonyára. (Ahogy egyikük mondta:  „Akibe beleszeretek, ahhoz akarok tartozni!”)  De talán még fontosabb, hogy sok nő (okkal vagy ok nélkül) ma is kiszolgáltatottnak érzi magát.  S azért tudja nehezebben elfogadni a szabad kapcsolatteremtést, mert  fél a férje vagy élettársa elvesztésétől,  s attól, hogy aztán már nem talál újabb, megfelelő partnert (különösen, ha már gyermeke is van).  Ez lehet az oka annak, hogy náluk újabban erősebb a partner kisajátítására irányuló  törekvés  Ami persze a férfiakra még inkább jellemző;  ezért is viselik el nehezen az intim partnerük esetleges külső kapcsolatát.  Nem mondható tehát, hogy akár a férfinek, akár a nőnek könnyebb a helyzete e téren;  bár egyes vizsgálatok szerint eltérően ítélik meg  az érzelmi és a szexuális kizárólagosságot.  Ez azonban viszonylagos.  Sokan azt hiszik, hogy csak egyetlen partnert lehet „igazán szeretni”;  ezért képtelenek az osztozkodásra.  A  „hűséget”  pedig azonosítják az érzelmi és szexuális kizárólagossággal. Ami (mint látni fogjuk) szociokulturális előítélet.

 

A  pszichoszexuális fejlődés szerepe

 

A  szerelem és a hűség misztifikálása főleg  a fogalmak tisztázatlanságából  adódik.  A  szerelmi élmény sokfélesége ugyanis könnyen azt a látszatot kelti, hogy tulajdonképpen meghatározhatatlan és befolyásolhatatlan.  Tény, hogy sokféle lelki (és testi)  állapottal kapcsolódhat össze a szerelem, amelynek lényege:  viszonylag tartós érzelmi kötődés valakihez  (vagy valamihez),  akitől  fontos, egyéni szükségletek  kielégítése várható.  Az érzelmi kötődés képessége azonban nem születik velünk, hanem életünk során alakulhat ki, kisebb-nagyobb mértékben.  Alapja a szeretet-képesség,  amelynek forrása a szülőtől  (vagy más, gondozó személytől)  az élet első éveiben kapott szeretet és szükséglet-kielégítés.  Ez a tanulási folyamat nyilvánul meg a S. Freud által elemzett „Ödipusz-komplexusban” és annak megoldásában is. 

A  szülőkön, mint elsődleges kötődési „objektumokon” kívüli érzelmi kötődés már az óvodás korban jelentkezhet egy hasonló korú társ irányában. S ezzel megkezdődik a  szerelmi képesség  fejlődése. Ennek különböző szakaszai vannak, az éretlen gyerekszerelemtől a  diákszerelmen keresztül a többé-kevésbé érett, felnőtt-szerelemig.  Tehát itt is tanulási folyamatról van szó, a személyiség pszichoszexuális fejlődésének egyik fő vonaláról, amely azonban a kedvező feltételek hiányában bármikor elakadhat.  A  szerelmi képesség ezért ápolásra és fejlesztésre szorul;  ami nevelő vagy terápiás hatások révén biztosítható.

Ám  ha a szerelmi képesség fejlődése a pszichoszexuális fejlődés egyik fő vonala, akkor azt se tévesszük szem elől, hogy maga a pszichoszexuális fejlődés pedig a személyiség fejlődésének egyik fő vonala,  és szorosan kapcsolódik a  pszichoszociális, az affektiv és a kognitiv fejlődéshez egyaránt.  Ebben a kölcsönhatásban alakulhat ki a pszichoszexuális  és a  párválasztási érettség,  s ezek teszik lehetővé az intim,  szexuális párkapcsolatok  tartós harmóniáját.  Jelentőségük a pályaválasztási érettséghez hasonlítható.  Élete során ugyanis mindenkinek  két sorsdöntő feladatot kell megoldania:  a pályaválasztást és a párválasztást.  Ugyanakkor érdemleges és intézményes  felkészítést egyikre sem kap, bár a pályaválasztást az iskolai tanulmányok valamelyest előkészítik.  A párválasztás és az érzelmi-erotikus harmónia  megalapozására viszont sem a család, sem az iskola, sem más intézmény nem fordít gondot.  Igy ez legtöbbször „ösztönösen”,  vagyis találomra történik,  egy véletlenül bekövetkező  „szerelem” alapján, amely mögött különféle egyéni érdekek rejlenek. 

Sok fiatal felnőtt szinte csodaként várja a véletlenül bekövetkező „nagy szerelmet”, de senkiben sem találja meg kielégítően, mert szerelmi képessége fejletlen.  Mások meg nem értik, hogyan múlhatott el olyan gyorsan az alig kialakult szerelem,  s ez esetben mi a teendő.  Kevesen tudják, hogy a szerelemnek – épp úgy, mint a szeretetnek és általában az érzelmi kötődésnek – fokozatai vannak, s az első, többnyire szenvedélyes és lángoló fokozat a beteljesülés és együttélés során fokozatosan elmúlik, bár újabb fellángolások előfordulhatnak.  A nem lángoló  (csak „parázsló”),  testvéries vagy baráti fokozat azonban kielégítően biztosíthatja a párkapcsolat harmóniáját.

Fiatal felnőttek házasságainak vagy együttéléseinek  egyik fontos  (esetleg a legfontosabb))  célja és funkciója a gyermekvállalás,  vagyis a  családalapítás  és gyermeknevelés. A párkapcsolat csak a gyermekvállalással válik családdá  (rendszerint kétgenerációs „magcsaláddá”). A hagyományos nemi szerepek szerint ez elsősorban a nő számára fontos.  Az ezt alátámasztó ideológia szerint a nő fő hivatása az anyaság;  egyes elméletek szerint a nők  „anyai ösztönnel”  születnek, tehát ösztönösen vágynak az anyaságra, mint létük legfőbb értelmére.  Ennek ugyan ellentmond, hogy sok – sőt, egyre több (lásd szinglik!)  -- nő  nem hiányolja, sőt, tudatosan kerüli az anyaságot.  Ami azt mutatja, hogy semmiféle „anyai ösztön”  nem működik;  a nők  anyaságra nevelése pedig már korántsem olyan hatékony, mint régebben, s egyre inkább a szabad választás és tudatos családtervezés érvényesül.  Itt is probléma azonban a  szexuális nevelés hiányából adódó tájékozatlanság, a fogamzásgátló módszerek hiányos ismerete vagy hozzáférhetetlensége, a művi abortusz alkalmazása,  és  -- nem utolsó sorban! – az alkalmatlanság vagy éretlenség a szülői szerepre.  Ez részben a pszichoszexuális és párválasztási  éretlenségből adódik, de nem azonos azzal,  mert többlet-felkészültséget igényel  mind a nő, mind a férfi részéről.  A  gyermekgondozás és nevelés ugyanis sokféle, bonyolult feladatot  jelent, amit eddig inkább csak véletlenszerű  megfigyeléssel lehetett elsajátítani, s ez komoly nehézségekhez és kudarcokhoz vezetett.

Kevesen tudják felmérni, hogy a gyermekvállalás és nevelés  milyen megterhelést jelent a párkapcsolat és a szülőségre vállalkozók  számára,  különösen a gyermek első néhány életévében.  Ennek  „átvészelése”  különleges felkészülést,  rugalmas szerepviselkedést és stabil kapcsolatot igényel. Igen sok párkapcsolat  „belerokkan”  a gyermekvállalásba, mert az gyakran véget vet  az addigi  szexuális harmóniának, s ez fogékonnyá teszi a férfit a külső szexuális kapcsolatokra.  A gyermekgondozás által leterhelt anyáknak többnyire fogalmuk sincs, hogyan oldhatnák meg ezt a problémát.  Sokan a gyermekükben keresnek menedéket,  érzelmileg egyre jobban kötődnek hozzá,  tőle  várják  szeretethiányuk pótlását  (s ezért gyakran kényeztetik is). Partnerük esetleges „félrelépését” főleg a gyermek előtt titkolják. Többnyire  félnek attól, hogy gyermekük, és a szülő—gyermek viszony  károsodna, ha kiderülne egy külső kapcsolat. El sem tudják képzelni, hogy egy külső kapcsolat  (amely nem titkos!) ne okozzon konfliktust vagy elhidegülést köztük és a gyermekük között, aki „ezt úgysem értené meg”,  s választania kellene, hogy melyikükkel legyen szolidáris, kivel azonosuljon, kihez kötődjön. Ám, mint látni fogjuk, nyitott párkapcsolatban ez másként alakul.

 

A  nemek  erőviszonyai

 

A  nemek esélyegyenlőségének társadalmi feltételei  között a legtöbb vélemény szerint  még ma is az  akadályok dominálnak. S  ezek alapvetően és legfőképpen az évezredes patriarchalizmusra, a férfiak gazdasági és hatalmi fölényére vezethetők vissza. Amely ugyan a legutóbbi évszázadban egyre ingatagabbá vált számos tényező, köztük a női emancipáció és az erősödő nőmozgalmak következtében,  de még korántsem tűnt el a színről, sem a magánéletben, sem a közéletben,  vagy a munkaerőpiacon.  A  tartós együttélést megvalósító  szexuális párkapcsolatokban többnyire ma is elvárják a nőtől, hogy  vállalja a háztartásvezetés és gyermekgondozás  „nőknek való”  feladatait, szolgálja ki a családot,  még akkor is, ha közben dolgozni jár és önálló jövedelme van.  Ami, ha van is, általában jóval kevesebb, mint a férfié.  Az otthoni „második műszak”  folytán igen sok nőnek nincs  tetszés szerint eltölthető szabadideje, a családtól némileg független magánélete, rokonokkal, barátnőkkel vagy másokkal ápolható kapcsolata.  Erre csak akkor kerülhetne sor, ha partnere vállalná, hogy hasonló arányban kiveszi a részét az együttélésből és a gyermekvállalásból adódó  feladatok megoldásából. Ettől azonban ma még elég messze vagyunk.

Másrészt nehezen leküzdhető akadályt jelent az a makacsul tovább élő felfogás, amely a nőiességet  a lágysággal, engedékenységgel, a határozott döntések és kezdeményezések előli kitéréssel, általában a passzivitással  azonosítja.  A  lányokat évszázadokon át arra nevelték, hogy az „igazi nő” a családjáért minden áldozatra kész, s  szolgálatkészen teljesíti „férj-urának” minden óhaját.  A férfiak jelentős része ma is ezt várja tőlük,  bár a mai nők már egyre kevésbé hajlamosak erre.  De  azért a  férfiasságot  közülük is sokan az erővel, aktivitással  és  dominanciával  asszociálják, s mindezt „természetesnek”, vele-született tulajdonságnak tartják.

Ezekről a hagyományos nemi szerepekről azonban kiderült, hogy nem genetikailag kódoltak, hanem a patriarchális társadalom termékei.  Funkciójuk, hogy megerősítsék azt a szociális egyenlőtlenséget, amelyre épülnek.  Az egyenjogúság ellenfelei  mindig a „természetes nemi különbségekre”  hivatkoznak, hogy férfi-kiváltságaikat fenntarthassák, a nőket pedig a magánéletben és a közéletben egyaránt alárendelt helyzetbe szorítsák. Ez a hatalmi harc egyre több konfliktust eredményez.  Még erősen tartja magát az évezredek óta érvényesülő, „kettős erkölcs”, amelynek normái a nők számára sokkal szigorúbbak, főleg a szexuális viselkedés terén.  Korábban jogilag is alátámasztott,  drasztikus eszközökkel kényszerítették ki a „női erényeket”,  vagyis hogy a nő kizárólag az ő „urának” legyen a tulajdona.  Ma ugyan elvileg sokan elfogadják, hogy „amit szabad a férfinek, azt szabad a nőnek is!”,  ám a férfiak többsége hajlamos a féltékenységre, s „tulajdonának megőrzése érdekében”  mindenre képes. .

Igy a nők önérvényesítése csaknem minden téren – de főleg a szexuális szabadságjogok terén – ma is csak nehezen, komoly veszélyek vállalásával  és inkább csak titokban valósulhat meg, ezért sokan eleve lemondanak róla.  Féltik önmagukat, megszokott partnerüket és gyermeküket, s inkább magukba fojtják a más férfiak iránti érdeklődést.  Néha még akkor is, ha szerelmesek lesznek egy külső partnerbe.  A férfiak viszont ritkán hoznak ekkora áldozatot;  legfeljebb úgy intézik, hogy lehetőleg ne derüljön ki a külső szexuális kapcsolat.  Ha mégis kiderül, letagadják, jelentéktelennek tűntetik fel  vagy igéretet tesznek az abbahagyására;  esetleg bizonygatják, hogy nem ők a hibásak  Ez többnyire válságot hoz létre a párkapcsolatban, s ezzel együtt a szakítás, vagy a megújulás lehetőségét is.  Hasonló a helyzet a nő külső kapcsolatának kiderülése vagy bevallása esetén is;  ezt azonban a férfi-partner többnyire nehezebben viseli el.   

De bármilyen okból kerül válságba egy szexuális párkapcsolat,  a legtöbb pár nem rendelkezik  a válság megoldásának módszereivel és a konfliktuskezelés konstruktiv technikáival.  Ezek hiányában sokan a különböző „elhárító,  énvédő  mechanizmusokkal”  próbálkoznak: például  nem vesznek tudomást a bajokról, az időre bízzák a megoldást, kerülik a konfliktust kiváltó helyzeteket  stb. Külső kapcsolat esetén előfordulhat, hogy valamelyikük megemlíti a  szexuális magánéleti jogok, vagy a nyitott kapcsolatok gondolatát,  de ezzel nem nagyon tudnak mit kezdeni.  Egyrészt csak hallomásból, felszínesen vagy hiányosan ismerik,  másrészt rögtön egész sor aggály merül fel ezzel kapcsolatban. Ezek közé tartozik napjaink félelmes, járványos betegsége, a  HIV-fertőzéssel szerezhető  immunhiány (az AIDS), amely sokak szerint  gyakorlatilag lehetetlenné teszi  a szexuális nyitottság megvalósítását. Eltekintve attól, hogy  ez csak az egyik, s  nem a legfontosabb oldala  a  nyitott kapcsolatoknak,, az aggályoskodók figyelmen kívül hagyják, hogy a szexuális nyitottság  nem azonos a promiszkuitássala partnerek gyakori váltogatásával, hanem inkább egy-egy tartósabb, külső kapcsolat lehetőségének  megvalósításával. A fertőzések elleni védekezésnek pedig megbízható  módjai vannak.

 

Akadályok és  lehetséges perspektívák

 

A legfőbb nehézség abból adódik, hogy az új életstílus  mélyen gyökerező előítéletekbe ütközik.  Csak fokozza a nehézséget, hogy ezek az előítéletek  többnyire nem is tudatosak, nem megfogalmazottak;  az emberek legtöbbször maguk sem tudják, miért gondolkoznak úgy, ahogy.  Csak belső ellenállást éreznek, veszélyesnek, képtelennek, megvalósíthatatlannak érzik mindazt, ami tudattalan beállítottságukkal ütközik. Igy elkezdenek kapaszkodni abba, amit eddig biztosnak és magától értetődőnek tartottak.  Ezért aztán vagy „sürgősen elfelejtik” a változtatás szükségességét és lehetőségét, vagy „érdekesnek, de lehetetlennek”  tartják azt, esetleg rásütik a  „szabadosság, erkölcstelenség”  bélyegét – és így tovább.  A kényelmetlen témák elhárításának egyik gyakori módja, hogy tréfálkoznak, viccet csinálnak belőle.  A szexualitással kapcsolatos viccek tömege tanúskodik erről..  Előre látható volt, hogy a nyitott házasság és kapcsolat is vicctéma lesz, ha bekerül a köztudatba.  (Az elmúlt évtizedek „humortermése”  ezt bőven igazolta.)  Leginkább persze azok gyártják vagy élvezik az ilyen vicceket, akik nem mernek szembenézni elromlott kapcsolauk problémáival. Ha valamit nem merünk megtenni, de tudunk rajta viccelődni, akkor megkönnyebbülünk, s egy kicsit fölmentve érezzük magunkat.  A humor nagyon komoly fegyvere a problémák megkerülésének,  elhárításának, mert megnehezíti, hogy komolyan vegyük az adott témát.  Ami a viccelődést (és általában az elhárítást)  lehetővé teszi, az csaknem mindig a túlzásba vitel, a félremagyarázás vagy a túlzott leegyszerűsítés.

Az alapvető dilemma egyfelől a  szabadság és változatosság,  másfelől a biztonság és a stabilitás iránti igények összeegyeztetése. Ezt eddig még csak egyéni, magánéleti téren sikerült kikísérletezni, társadalmilag az igények egyik csoportját erősen korlátozták;  az egyeztetést lehetetlennek tartották és nem vették komolyan.  Félreértések persze akkor is előfordulnak, ha valaki igyekszik komolyan venni a kapcsolat-korszerűsítés lehetőségét.  A  feladat elől való kitérés egyik indoka szerint:  ha a párválasztás sikeres, akkor nincs szükség külső kapcsolatokra, mert egy kis alkalmazkodással mindent megtalálnak egymásban, amire szükségük van.  Ez elvileg valóban nem lehetetlen, s néha elő is fordul;  a kérdés csak az, hogy milyen kompromisszumok árán?  A párkapcsolat tartós egyensúlyát a kizárólagosság hosszabb távon  rendszerint csak túl nagy kompromisszumok révén biztosítja.

Társadalmi szempontból  a nemek közötti viszony alakulásának többféle perspektívája lehetséges.  Ezek közé tartozik például a már erősen megingott és dekadens patriarchális rendszer  revitalizációja, vagy olyan fölszámolása, amely matriarchális berendezkedést, nőuralmat eredményez. Ezt alátámasztani látszik, hogy biológiailag a nők az erősebb nem  (átlagéletkoruk jóval hosszabb, mint a férfiaké);  azonkívül a fajfenntartás szempontjából ők tűnnek fontosabbnak, hiszen ők hordják ki az utódokat.  Ezzel kapcsolatban figyelmet érdemel az is, hogy  a férfiak gyermeknemző potenciája a jelek szerint csökkenőben van  (fogyatkozik az életerős spermiumok száma),  a spermabankok, a mesterséges megtermékenyítés és  főleg a   klónozás  (amit „szűznemzésnek”  is nevezhetünk).

Ennek a könyvnek az a fő mondanivalója, hogy a  monogám párkapcsolat  még ma is fejlődőképesés hogy a szabad egyéni fejlődés, az önmegvalósítás nem áll ellentétben  a házastársi vagy élettársi közösség fejlődésével.   Sőt, a kettő feltételezi egymást.  A korszerű párkapcsolatban a két egyéni fejlődés olyan egésszé integrálódik, amely több, mint a részek összege,  de ugyanakkor a részek mégsem veszítik el önállóságukat.  Minél szabadabban és lendületesebben fejlődünk egyénileg, annál többet tudunk nyújtani egymásnak,  annál tartalmasabb lesz a  párkapcsolatunk. Ezt az magyarázza, hogy míg a hagyományos házasság  zárt energia-rendszerhez hasonlóan működik, amelyre az energia-eloszlás  (entrópia)  szabálya érvényes,  addig a  korszerű párkapcsolat  nyitott energia-rendszerként működik, mivel itt a partnerek a külön élményekből, külső kapcsolatokból nyert energiát, fejlesztő hatást is „betáplálják” a házasságukba.  Ezáltal az ilyen kapcsolat  összehasonlíthatatlanul dinamikusabbá, fejlődőképesebbé válik,  egyre újabb lehetőségeket tár elénk  és kiszélesíti lelki-szellemi látóhatárunkat. Az igazán korszerű, kreativ párkapcsolatban megnövekszik az ún.  csúcsélmények  valószínűsége.

A  nemek viszonyának ilyen irányú alakulását a modern szexológiai ismereteken alapuló  szexuálpolitika elősegítheti és meggyorsíthatja.

 

 

2.      Történelmi  trendek a magánélet és a közélet  terén

           

Emberré válásunk év-százezreiben és az „ősközösségi” társadalomban a nő még többé-kevésbé egyenrangú társa volt a férfinak – ezt számos történeti forrás valószínűsíti. Sőt, a társadalom történetének legkorábbi időszakaiból szinte kizárólag csak női szobrocskák maradtak fenn, s ezek a nő különleges megbecsülésére utalnak.  Ennek magyarázata, hogy az embercsoport (és általában az emberi faj) fennmaradása a sok utód biztosításán múlott;  márpedig szülni csak a nők tudtak.  Az utódok gondozása őket erősen lekötötte;  termelő munkát inkább csak a „ház körül” végeztek.  Védelmüket és ellátásukat az erősebb férfiaknak kellett biztosítani;  eleinte vadászattal és halászattal, majd a hasznosítható állatok befogásával és „háziasításával”, a földművelésben történő alklmazásával.

Később viszont,  amikor a termelés, a technika fejlődése lehetővé tette a magántulajdon kialakulását, az örökölhető vagyon (földbirtok, nyájak stb.)  megjelenését, a nő helyzete alapvetően megváltozott.  Minthogy a nemek között kialakult munkamegosztás  folytán a magántulajdont inkább férfiak szerezték, ők rendelkeztek fölötte, s ez megnövelte hatalmukat a csoportban. Ennek egyik következményeként a nő alárendelt helyzetbe, a férfi gyámsága, felügyelete alá került, akárcsak a gyermekei.  A magántulajdon kialakította a férfiakban a tulajdonosi törekvést, amit aztán a feleségükre is kiterjesztettek:  őt is tulajdonuknak, mintegy vagyontárgynak tekintették.

 

Visszapillantás a nemi kapcsolatok történetére

 

Ettől kezdve a házasság és család is a magántulajdonnal rendelkező férfiak szolgálatában állt.  Egyrészt azáltal, hogy a házasságot is a vagyongyarapítás, a hatalomnövelés eszközének tekintették. Másrészt  a házasság révén is biztosítani kívánták uralmuk folyamatosságát, vagyonuk és kiváltságos helyzetük átörökítését  első(szülött) fiúgyermekükre. Ezért fontossá vált, hogy a feleségnek legyen fiúgyermeke, s hogy a gyermekek apja  biztosan a férj legyen. Emiatt követelték meg a feleségtől a házasság előtti szűzességet, utána pedig a szexuális kizárólagosságként értelmezett  hűséget.

A férfi szexuális szabadsága ugyanakkor csorbítatlan maradt, sőt, vagyonától, hatalmától függően még növekedett is. Azzal párhuzamosan, hogy az árucsere mind nagyobb szerepet kapott,  a  csere elvét a férfi—nő viszonyra is alkalmazták:  a nő árucikk lett, amelyet el lehetett adni  és/vagy meg kellett venni. (Persze az is előfordult, hogy egyszerűen elrabolták. A nőrablás vagy szöktetés már a civilizáció előtti, nomád, törzsi társadalmakra jellemző;  az  ősmagyar mondák között is van olyan, amely egy csoportos nőrablás történetét meséli el.  De akkoriban az elrabolt nőkből többnyire feleségek lettek, míg később inkább rabszolgasorsra jutottak.)  A rabszolganők egyik fő feladata a munka mellett éppen az volt, hogy kiszolgálták uruk szexuális igényeit.

Az osztálytársadalmak iratlan szabálya volt, hogy a viszonylag jómódú férfi felesége csak azonos, vagy magasabb  társadalmi osztályba, rétegbe tartozhatott. A kölcsönös, személyes vonzalom  léte vagy nemléte mellékes, tizedrangú tényező volt;  a házasság létrejöttét a két érdekelt család megegyezése döntötte el. A megegyezést rendszerint hosszas alkudozás előzte meg.  A házasság így  adásvételi ügylet lett, amit a fiatalok feje fölött intéztek:  róluk döntöttek, de nélkülük.  Sokak szerint a civilizáció kezdete egyben  a  monogámia  általánossá válását is jelentette. Ez azonban  nem egészen igaz.  A monogámiát valójában a férfiak találták ki a nők számára;  magukra nézve azonban nem tartották kötelezőnek. A törvényes örökös biztosításához  a  nő kizárólagos kötődésére volt szükség, a férfiéra nem. Igy nem volt akadálya a férfi nyilt vagy leplezett többnejűségének. A nyílt többnejűséget jó néhány országban egészen a mi korunkig hivatalosan is engedélyezték. De illegálisan mindenütt megtalálható volt. A házas férfiak ma is szabadon vásárolhatnak maguknak  szexuális szolgáltatást, hiszen  a  prostitúció  a patriarchális monogámia kiegészítő intézménye.

 

A Bibliában (különösen az Ószövetségben)  érdekes példákat találhatunk. Ádám és Éva, mint az „első emberpár” közismert, bibliai legendája a keleti teremtésmítoszok egyik változata, amely már kifejezetten patriarchális szemléletet tükröz.  A nő korábbi, szabadabb helyzetére csak nyomokban történik utalás az Ószövetségi Bibliában, pl. amikor arról van szó, hogy az asszony törzse sátrában marad, s a férfi költözik hozzá.  Az ószövetségi iratokról tudjuk, hogy nem egyetlen korban, hanem hosszú évszázadok során keletkeztek, Igy a  házasság története szempontjából is igen tanulságos  forrásmunkák. Bemutatják a törzsi társadalom, s vele a párosházasság bomlását, a többnejűség elterjedését, s végül a patriarchális monogámia megszilárdulását.

A testvérgyilkos Káinnak  még csak egy felesége volt, de hatodik ükunokája, Lámek már „két feleséget vett, egyiknek neve Ada, másiknak Cilla”.  Ábrahámnak, a zsidó nép ősatyjának eleinte egy felesége volt: Sára, akinek meddősége miatt azonban hamarosan rabszolganője, Hágár szült neki gyermeket;  másutt Ábrahám  „mellékfeleségeiről”  olvashatunk.  A babiloni  Hammurapi  (i.e. 1700 körül)  törvénykönyve is a nő meddősége esetén engedélyezte a második feleséget, vagy az ágyast, ami aztán hamar általánossá vált, függetlenül a meddőségtől.  Jákob két lánytestvért vett feleségül, Leát és Ráchelt, s mindketten még egy-egy ágyast is adtak neki.  Ézsaunak már három, egyenlő jogú felesége volt.

Az ószövetségi  Bírák könyve  és  Királyok könyve  a többnejűség virágkorában született, amikor mindenki annyi feleséget és ágyast szerzett, amennyit csak tudott.  Gedeonnak és Saulnak jó néhány felesége és ágyasa volt;  Dávid királynak  kb. tíz felesége és ugyanannyi ágyasa;  Roboámnak  18 felesége és  60  ágyasa.  Az  Énekek énekében  a királynak  60  felesége  és  80  ágyasa volt,  Salamon király hatalmas háremében  pedig  700  feleség  és  300  ágyas  lakott.  A királyi  hárem örökölhető volt, s birtoklása jogcímet adott a trónhoz.  A hárem ugyanis a gazdagság és a hatalom jelképe  (vagy ahogy ma mondanánk: státusszimbólum).  Az ágyasok rendszerint rabszolganők, akiket pénzért vásároltak, vagy foglyul ejtettek.

A nyílt többnejűség mellett  a Biblia tanúsága szerint mindig megtalálható volt a rejtett többnejűség is, különösen a feleség elbocsátásának és újabb házasság(ok)  kötésének formájában.  A   Mózes  5. könyvében található  válási törvény szerint a férj bármikor elbocsáthatta feleségét, ha az már nem tetszett neki, a feleség viszont sohasem kezdeményezhetett válást.  Az eltaszított asszonyt utálatosnak, sőt, tisztátalannak nevezi a törvény (függetlenül attól, hogy kinek a hibájából taszították el), s megtiltja a férjnek, hogy visszafogadja őt.  A válás a férfi számára igen könnyű volt:  egyszerűen ki kellett állítania egy  válási levelet, amit aztán a felesége kezébe nyomott. A szerencsétlen nő nem tiltakozhatott, nem védekezhetett, legtöbbször még kártérítést sem követelhetett. Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a „házasságtörő” asszonyt kergették el;  az ilyeneket az ószövetségi időkben inkább megkövezték.

A monogámia  időszámításunk kezdete körül vált általánossá a  zsidóságnál.  Nem sokkal később a kereszténység igyekezett megnehezíteni a válást, megszilárdítani a patriarchális monogámiát.

A kereszténység államvallássá válása folytán a házasság egy férfi és egy nő közötti, felbonthatatlan életközösség lett, amelyben a férfi az úr, akinek a feleség örök hűséggel és engedelmességgel tartozik. A férj ezzel szemben titokban látogathatta a minden középkori városban megtalálható bordélyházakat  (vagy, ha elég gazdag volt, tarthatott magának ágyasokat is).  A papság számára tilos volt a házasságkötés, de bőséges adataink vannak arra, hogy még a püspököknek  és egyes pápáknak is voltak ágyasaik.  A „házasságtörő” asszonyt ezzel szemben pellengérre állították, haját leborotválták, bebörtönözték;  de a férj meg is ölhette őt „jogos felháborodásában”.  A női hűtlenség megelőzésére drasztikus eszközt használtak: az ún. „erényövet”, amely szó szerint lakatra zárta a feleség nemi szervét.

A párválasztásba a fiataloknak ritkán volt beleszólásuk;  ezt szüleik intézték a családi érdekek alapján. A házasságkötés valódi és elsődleges célja  többnyire a vagyon vagy a tekintély növelése;  az egyéni vonzalom aligha jöhetett számításba.. A leendő feleség  szüzessége döntő fontosságú volt. A házasságtörténet szempontjából a középkor legjelentősebb fejleménye az lehet, hogy ekkoriban kezd  megjelenni  a  szerelem  kultusza, bár még elég bizonytalanul, az ún.  lovagi szerelem formájában  (amely csaknem mindig házasságtörő jellegű).  A „hajnali dalok” (az „albák”) a lovag és asszony-szeretője hajnali búcsúzkodását örökítették meg;  a szerelmi balladák – pl. az  Aucassin és Nicolette --  a szülőkkel és az egész társadalommal szembe szegülő szerelmesek megpróbáltatásait.  Boccaccio  Decameron-ja  vagy Ráth-Végh István és mások házasságtörténeti dokumentumgyűjteményei eleven képet festenek a középkor szerelmi próbálkozásairól. De még évszázadoknak kellett eltelniük ahhoz, hogy a szerelem jogát egyáltalán elismerjék.

 

A reneszánsz  nem hozott közvetlen és tömegméretű változást a nemek viszonyában, bár későbbi kihatásai jelentősek. Eleinte azonban inkább csak folytatja és felerősíti a lovagkor szerelmi  kultuszát, kibővítve azt az újra felfedezett „pogány” (ógörög és latin) költészet erotikus elemeivel.  Divatba jött az ún. galantéria: a csiszolt modorú udvarlás.  Mindez azonban egy elég szűk rétegre korlátozódott;  a nőtisztelet céltáblája nem általában a nő, hanem az úrnő, a kastélyok és szalonok előkelő hölgye. Róla és neki szólnak a lovagregények és pásztorregények, a szerelmes versek és levelek, a szépirodalom és művészet minden műfaja. A házasság viszont a társadalom egyetlen rétegében sem a spontán szerelmen alapul. A párválasztás változatlanul a szülők joga, fő meghatározói az osztályhelyzet és az anyagiak. Előfordult ugyan a lányszöktetés (lásd: Rómeo és Julia), a szülők akarata ellenére megkötött házasság, de kockázatos vállalkozás volt, amit súlyosan büntettek. Az „eladó lány” értékét a hozomány  szabta meg.  A férj tekintélyét és családfői jogait a törvény biztosította;  a  feleség helyzete jogilag a gyermekekével egyenlő.  A férj nemcsak verhette a feleségét, hanem pl. „házasságtörés”  esetén  büntetlenül meg is ölhette, szeretőjével együtt.  Válást a nő csak egyetlen esetben kezdeményezhetett:  ha a férj képtelen volt a gyermeknemzésre.  (Ennek bizonyítása azonban  olyan megalázó eljárással történt, hogy a legtöbb nő  visszariadt tőle.)

A  patriarchátus  tehát  nem enyhült a reneszánsz után, a polgárság  fokozatos uralomra kerülésével. Jogilag inkább romlott a nő helyzete, legalábbis a nagy francia  forradalomig (1794).  A szerelemkultusz, a galantéria azonban mégiscsak hatott az erkölcsökre;  a felszínen finomította,  formálisan szabályozta a nemek kapcsolatát.  Annál is inkább, mert a szerelem jogait egyre többen kezdték komolyan venni. Ám a polgárság nem tudott felnőni saját eszményeihez, s megelégedett a látszat fönntartásával. A nővel együtt a szerelem is árucikké vált. A „szerelmi házasság”  látszata gyakran a puszta  érdekviszony elködösítésére szolgált.  (A divatba jött szerelemkultusz folytán az egyéni érdekek a szerelem álruhájába öltöztek.)  Előfordultak ugyan az anyagi és karrierszempontokat figyelmen kívül hagyó szerelmi házasságok is, ezek azonban  nem mindig voltak tartósan sikeresek:  egyrészt a szerelmi lángolás akkoriben is elég hamar elmúlt;  másrészt  a szülők és a közvélemény nem támogatta az „önfejű”  szerelmeseket.

 

Szexuális viselkedés  az elmúlt évszázadban

 

Korunkban  a szexuális viselkedés alakulása terén jelentős változásokat figyelhetünk meg . Úgy tűnik, az alap-tendencia – főleg a nyugati társadalmakban --  a  liberalizálódás:  a szexuális kapcsolatok létrehozása egyre könnyebbé válik, teret nyer a premaritális és extramaritális  szex,  a  fogamzásgátlás  és a nemi úton terjedő fertőzések elleni védekezés  technikailag biztonságosabbá válik;  részben ennek és a művi abortuszok elterjedésének következtében  a  születések száma  és a népesedés üteme visszaesik, ugyanakkor az idősek aránya növekszik;  a könnyen felbomló és ritkuló házasságok mellett  egyre szaporodnak az „illegális”  együttélések,  a  magányos  és „szingli” életformák; a nők, a fiatalok és a  szexuális kisebbségek  egyre bátrabban követelik  és szerzik meg jogaikat . Mindezt  sokan már  „szexuális  forradalomnak”  tartják, bár inkább a  szexuális reformok folyamatának  fokozatos  erősödéséről van szó, amely már-már minőségi változást eredményez a nemek viszonyában:  a  patriarchátus helyébe egyre inkább  a nemek egyenlő esélyein  alapuló társadalmi  rendszer lép.  

Ez a folyamat természetesen még a fejlett, nyugati társadalmakban sem zökkenőmentes;  különböző  szakkönyvek  ezt szemléletesen mutatják be. Ilyen többek közt  Angus  McLaren:  Szexualitás a  20. században  (2002.)  c.  könyve, amely  „azokról a pánikjelenségekről és örömökről szól, amelyek a  20. század folyamán a szexualitáshoz kapcsolódtak.”  Ilyen  pánikjelenségek persze már a  19. században is előfordultak, például a maszturbációk  és egyéb,  bűnösnek és  „deviánsnak”, „aberráltnak” tartott viselkedések miatt. McLaren  könyvének alapvető állítása, hogy a szexuális viselkedés nem biológiailag meghatározott, hanem  „valójában  társadalmi termék.” (12.old.)  Ennek megfelelően szociális és kulturális összefüggésekben kell  vizsgálni a korszak nyugati szexuális szokásait.   M. Foucault-ra hivatkozva  tévedésnek tartja, hogy az elfojtás viktoriánus korszaka után  felszabadult világban élünk, mert szerinte az elfojtás régi formái helyett az ellenőrzés újabb formái jelentek meg – a  status quo  védelmében.  Rámutat, hogy az ideológia és a viselkedés kölcsönhatásban állnak egymással;  a szexuális problémákról folytatott „diskurzus”  része lett az általa leírt valóságnak.

Az előző századforduló körül különösen sok vita folyt a gyermeki szexualitásról  (főleg a maszturbáció kapcsán),  a prostitúcióról és nemi betegségekről, valamint a homoszexualitásról.  Ekkoriban jelentek meg  Sigmund Freud, Havelock Ellis, Magnus Hirschfeld, Iwan Bloch és mások  nagy vitákat kiváltó, első művei  a szexuális élet  különböző problémáiról.  Az első világháború aztán kifejezetten pánikot keltett a régi erkölcsöket féltőkben.  Minthogy a férfiak milliói vesztek oda, a szaporodás létfontosságú lett.  

A két világháború között  fokozódtak a nemzedéki feszültségek;  a fiatalok lázadóbbak lettek,  bátrabban igyekeztek önállósulni, kevésbé  titkolták szexuális kíváncsiságukat és igényeiket.  Ekkoriban indult virágzásnak a szexuális felvilágosító irodalom, amely igyekezett elősegíteni, hogy a házasság mindkét fél számára  szexuálisan kielégítő legyen. A holland nőgyógyász,  Th. van de Velde:  A tökéletes házasság  élettana és megvalósítása  c. könyve különböző nyelveken számos kiadást megért, s már 1928-ban magyarul is megjelent, s ezt követte hamarosan  van de Velde:  A  házastársak elhidegülése  c.  kötete.  Az orvosok tehát kezdték elismerni, hogy a házastársak szexuális harmóniája legalább olyan fontos, mint  a  társas higiénia.. A szexuális felvilágosításokat persze többnyire  romantikus és vallásos terminológiába öltöztették, mert ezzel lehetett megnyerni a közép- és felsőbb osztálybeli olvasókat.  Van de Velde  is  a szexualitás  „normális” (vagyis heteroszexuális) formáit  „Szent Földként”  írta le, míg a többit  a „Szexuális  Perverziók Poklának”  tartotta.

A házasságkötések aránya a két világháború között emelkedett;  de ugyanígy nőtt a házasság előtti szexuális kapcsolatok arányszáma is. A párok ugyan csak hónapokig, vagy több mint egy évig tartó együttjárás  (vagy éppen jegyesség)  után  mertek csak  közösülni,  s a szüzességre különösen a vagyontalan lánynak kellett vigyáznia, mert ha várandósan cserbenhagyták, aligha  tudott férjhez menni.  Sok munkáslányt a gazdasági szükségszerűség hajtott a házasságba, vagy a szerető illetve prostituált szerepkörébe. Maga a házasélet is viszonylag ritkán jelentett még  szexuális kielégülést a nő számára.  Marie Stopes, a születésszabályozás legismertebb propagátora szerint  a  nők  70-80%-a  nem jut kielégüléshez, partnerének sietsége  és  figyelmetlensége miatt.

Az 1920-as és  1930-as években  erősen szaporodó  szexuális tanácsadó könyvek  Velde  mintájára  igyekeztek ránevelni a férfiakat  partnereik kielégítésére.  Legtöbb könyv azonban nem haladta túl azt a meggyökeresedett előítéletet, hogy  a  nemi szerep  biológiailag meghatározott, tehát pl. a férfinak kell aktivnak és kezdeményezőnek lenni, a nőnek pedig passzívnak és odaadónak.  Ez alól csak néhány  kivétel akadt, például  Wilhelm  Reich  könyvei  és „szexpol” (szexuálpolitikai)  mozgalma,  amely azonban  a nácizmus uralma alatt elvesztette létalapját.  Igy inkább csak az angolszász nyelvterületen  váltott ki nagy visszhangot az a gondolat, hogy a házasság sikerének fokmérője a házaspár szexuális életének minősége. Korábban azzal vádolták  a fogamzásgátlást alkalmazó nőket, hogy ők „a család önző ellenségei”  A  női emancipáció olyan képviselői, mint  Marie  Stopes,  vagy  Margaret  Sanger  viszont azzal érveltek, hogy a családi boldogságot éppen az veszélyezteti, ha a  nő retteg a nem kívánt terhességtől.  Bár a családtervezés szakértőinek üzenetei még az 1930-as években sem jutottak el a tömegekhez, s bár a megbízható fogamzásgátló eszközök csak nehezen voltak elérhetők, a születési ráta mégis csökkent. 

A nyugati társadalmak embereinek szexuális beállítottságát és viselkedését a 20. század folyamán egyre inkább befolyásolta  a szexológusok (mint kutatók, nevelők és gyógyítók)  működése. Pedig sokak szemében  gyanúsaknak tűntek, mert tabutémákról szóltak, s gyakran üldözésben részesültek. Hiába alapította meg  Magnus  Hirschfeld  1919-ben Berlinben a világ első  szexológiai intézetét,  hiába adtak ki tudományos könyveket és folyóiratokat, rendeztek nemzetközi szexológiai kongresszusokat,  a konzervativ közvélemény, az egyházak, sőt, a legtöbb orvos is  felforgatással gyanúsította őket.  Ez  Sigmund Freud  műveire éppúgy vonatkozott, mint  számos kortársára.  McLaren  szerint közhellyé vált az a zavaros elképzelés,  hogy az „egészséges”  szexualitást  kikezdték a tudósok sajátos megfontolásai. A nácizmus ezt ki is használta, évtizedekre visszavetve Európában a szexológia fejlődését.

Ugyancsak  McLaren állapítja meg, hogy a 2. világháború utáni évtizedeket az egymásnak ellentmondó kulturális áramlatok sokasága jellemezte. Alfred C. Kinsey,  aki elsőként mérte fel átfogóan és objektíven az USA  felnőtt lakosságának szexuális viselkedését,  a konzervatívok szemében  felforgatónak  számított  Mások viszont ünnepelték és fel is használták a nagyobb szexuális szabadság elérése érdekében. Kinsey  az 1930-as évek végén kezdett interjúkkal adatokat gyüjteni néhány munkatársával, s a feldolgozott adatokat  két vaskos kötetben publikálta  (a férfiakét  1948-ban, a nőkét  1953-ban). Kinsey kiderítette, hogy a közösülés  a férfiak szexuális kielégülése terén csak a  4.  helyen áll a maszturbáció, a pollució és a petting mögött.  A Freud által fontosnak tartott, kisiskolás kori  „latencia periódus” Kinsey tapasztalatai szerint nem létezik;  a szexuális viselkedés korán kezdődik, s a férfiak szexuális igényei  éppen a serdülő-  és ifjúkorban a legerősebbek. Szakított a „spermatakarékosság”  elvével  is, amely szerint az egyszer s mindenkorra adott szexuális energiát nem szabad eltékozolni. Kimutatta, hogy  a nemi életüket legkorábban kezdők később is sokkal tovább aktívak maradnak  és minden szempontból sikeresebbek, mint akik későn kezdték.

A legnagyobb visszhangot  Kinseynek az a megállapítása keltette, hogy adatai szerint  a férfiak  37%-ának  már volt orgazmusa egy másik férfivel.  Ez nem azt jelenti, hogy ennyi férfi homoszexuális, mert ugyanezek a férfiak  többnyire nőkkel is kielégültek, tehát  inkább valamennyire biszexuálisok.  Kinsey felvázolta a szexuális viselkedés skáláját, amelynek egyik végén a kizárólag heteroszexuálisok, a másik végén a kizárólag homoszexuálisok  találhatók, köztük pedig azok, akik többé vagy kevésbé mindkét nemmel képesek  szexuális élvezetekhez jutni. Adatai szerint a kizárólagosan homoszexuálisok aránya a férfiaknál nem több  4-5%-nál;  a nőknél pedig még ennyi sincs.  A nőkkel kapcsolatban  a vaginális  (vagyis közösüléses) orgazmus Freud és követői által  érettnek és elérendőnek tartott követelményét  éppúgy indokolatlannak ítélte, mint azt, hogy a  maszturbációval elért  klitorális orgazmus  infantilis vagy káros lenne a nők számára. Épp ellenkezőleg: az orgazmuskészség maszturbálás révén történő kialakítása  megkönnyíti  a partnerrel történő kielégülés elérését.

Kinsey  meglepő  megállapításai ellenére a hagyományos, nyugati nemi normák a  2. világháború utáni években is szilárdnak látszottak:  sok házasságot kötöttek, sok gyermek született  („baby boom”)  és viszonylag kevesen váltak el.  A házasságon kívüli kapcsolatokat   McLaren szerint  elvileg még az 1950-es években is szigorúan vették;  az  USA  több államában még büntették is.  „A pszichológusok a  „házasságtörést” az éretlenség jelének tartották.” Kinsey viszont cáfolta azt a feltételezést, hogy  a házasság előtti szexuális kapcsolatok vezetnek  több és gyakoribb  félrelépésekhez a házasságban.  Ekkoriban kezdtek szaporodni Amerikában a házassági tanácsadók és a házassági kézikönyvek.  A „nagy népszerűségnek örvendő, primitív pszichoanalízis”  híveinek alapelve, hogy a házastársak és a gyermekek  „tanuljanak meg alkalmazkodni”  természetes (vagyis hagyományos)  szerepükhöz   A nő legyen jó anya, de egyben jó szerető is és tudjon kielégülni a közösülésben.

A feminista mozgalom erősödésével, a nők tanulási és munkavállalási lehetőségének növekedésével viszont egyre több nő fölényben érezte magát, a férfiak domináns helyzete pedig megrendült.  A férfimagazinok, így  Hefner  1953-ban indított, Playboy című magazinja  a férfiasság hagyományos normáit igyekezett erősíteni.  Ugyanakkor változott a tizenévesek helyzete is:  a folytonos  akceleráció  miatt  a  pollutarche  (első magömlés) és a  menarche  (első havivérzés)  ideje  évtizedenként  négy hónappal korábbi időpontra  tolódott!  A  randevúzás, s vele a pettingelés  (símogatás, csókolózás stb.) egyre korábban, már 14-15 éves korban elkezdődött, s alig egy-két  évvel később  a  koitarche (első közösülés)  is megtörtént. McLaren szerint  „a szexuális  szórakozás  egyik módja volt annak, hogy a fiatalok érzelmileg függetlenedjenek  szüleiktől.” (214.old.)  Ezzel együtt  a házasságkötés előtti szexuális kapcsolatok mind gyakoribbá váltak;  részben a fogamzásgátló  eszközök használatának elterjedése következtében. A szexuális kapcsolatfelvétel azonban gyakran  házasságot eredményezett.  Főleg a lányok törekedtek erre, mert féltek a nem kívánt terhességtől és a gyerekkel egyedül maradástól.  A lányok szexuális vágyaik és félelmeik között őrlődtek;  igyekeztek tapasztalatokat gyüjteni szeretkezési készségeik fejlesztéséhez, s egyben partnerük elkötelezéséhez.  „A tizenévesek által tapasztalt zűrzavart csak fokozták a hozzájuk eljutó, egymásnak ellentmondó üzenetek.” (216.old.)

A  Kinsey-Jelentések  nyomán  komoly viták kezdődtek a homoszexualitásról is.  1952-ben az amerikai  Pszichiátriai Társaság  diagnosztikai kézikönyvében  (DSM-1)  még szociopátiás személyiségzavarként értékelték a homoszexualitást.  Angliában azonban az 1957-ben megalakult  „Wolfenden Bizottság” felülvizsgálhatta a  homoszexualitásra vonatkozó törvényeket, s elérte, hogy 1967-ben a megreformált törvény már nem bűntette  azt. Ezzel párhuzamosan az amerikai Pszichiátriai Társaság  is módosította  kézikönyvében a homoszexualitás  megítélését, így az már nem számított személyiségzavarnak. Ezt az átértékelést aztán az európai országokban is követték.

Az 1950-es évek második felében a fogamzásgátlás  megítélésében is fordulat következett be.  Hivatalos oldalról ennek fő oka az volt, hogy a világ fejletlen országainak  gyors népességnövekedésében komoly veszélyt láttak. (A világ túlnépesedése  azóta is megoldatlan probléma.)  Az 1960-as években megjelenő hormonális fogamzásgátló tabletták már akadálytalanul terjedhettek a nyugati világban. Részben ezeknek köszönhetően a nők is bátrabban vállalkoztak a nem legalizált szexuális kapcsolatokra. Minthogy ugyanakkor a pornográf képeslapok, filmek és regények, no meg  a szexualitás nyilt ábrázolását kihasználó reklámok is elárasztották a piacot,  az így kialakuló  szexhullámot  sokan „szexuális forradalomnak” tartották. A nyomtatott és elektronikus  médiumok ezt a szemléletet napjainkig is erősítik, holott  a kettő nem ugyanaz.

A reformok viszont kétségtelenül szaporodtak a szexuálpolitikában és a törvényhozásban is, mert egyre többen ismerték fel, hogy  modernizálni kell az elavult törvényeket;  külön kell választani az erkölcsöt és a bűncselekményt. A házasságot és családot nem eredményező  szexuális kapcsolatok így egyre elfogadottabbak lettek. A házasságot kötők életkora  az  1970-es években emelkedni kezdett, ám ugyanakkor a szexuális kapcsolatok elkezdése egyre fiatalabb életkorban következett be.  Az egyetemisták és a már dolgozó fiatalok közül sokan egyszerűen összeköltöztek  (aztán később vagy házasságot kötöttek, vagy szétváltak).  A  60-as és  70-es években egyre-másra jelentek meg  a szexológiai  adatgyüjtések feldolgozásai. Köztük az egyik legismertebb Shere Hite  amerikai  szociológusnő  1976-ban megjelent könyve a  nők szexuális életéről, majd  néhány évvel később  a férfiak  szexualitásáról.  Az első „Hite-Report” csaknem olyan feltűnést keltett, mint annakidején a  „Kinsey-Report”, sok nyelvre lefordították, s 2000-ben magyarul is megjelent.  Kinseynek azonban számos más követője is akadt.

Talán még nagyobb jelentőségű volt  a  szexológia fejlődésének az az iránya, amely a szexuális funkciózavarok  gyógykezelésében hozott fordulatot  a  pszichoanalízishez képest.   Egy amerikai nőgyógyász,  William H. Masters  és munkatársa, Virginia  Johnson   1966-ban  publikálták  Human Sexual Respons (Emberi szexuális reagálás)  című könyvüket , amelyben  a szexuális reakcióciklus  fiziológiai folyamatának egzakt mérési eredményeit  mutatták be.  Az alig 5 év mulva megjelent másik könyvükben  (Human Sexual Inadequacy, 1971)  pedig a szexuális zavarok újszerű, gyors és eredményes  párterápiáját ismertették, megalapozva ezzel a modern szexuálterápiát

Ugyanebben az időszakban a  Nyugaton megjelenő szexuális felvilágosító  könyvek  már nemcsak a maszturbációt, hanem az orális szexet, sőt, az  anális szexet is elfogadhatóvá tették, s ezzel mindjobban elmosták a hetero- és homoszexuális  élvezetek illetve ingerlési módok közötti határokat.  Az  1968-as diáklázadások során – amelyhez a melegek és leszbikusok is csatlakoztak – a „Make love, not war!” (Szeretkezz, ne háborúzz!)  jelszavakkal  a nagypolgárság erkölcseit bírálták. Közben a feminista nőmozgalom  folytatta küzdelmét a nők jogaiért és a művi abortusz legalizálásáért, s az 1970-es évek elején ezt sokhelyütt el is érték.  1966-ban megalakult az USA-ban a  National Organisation for Women (Nemzeti Nőszövetség), amely sok más ország nőszervezetének mintaképe lett.

Kevésbé volt hatásos fellépésük a nők elleni erőszak  és  a  pornográfia ellen, amely sokszor azt próbálta elhitetni, hogy a nők szeretnek a férfiak áldozataivá válni.  Mindenesetre az 1970-es években a nyugati társadalom  elfogadta, hogy a fogamzásgátlás, a művi abortusz, a házasság előtti szex és az élettársi viszony, valamint a homoszexuális viselkedés önmagában nem büntetendő  jelenségek.  Az „új típusú szexuális történetek” McLaren  szerint részben azért váltak elfogadhatóvá, mert a 60-as években és a 70-es évek elején a Nyugateurópa és az USA  rendkívüli gazdasági fellendülést ért meg, amely a liberalizmusnak kedvezett. Ez az időszak, amikor a skandináv államokban már az 50-es években bevezetett  iskolai szexuális nevelést 1969-ben Nyugat-Németországban is kötelezően előírták az iskoláknak.

 

Egy humanista nyilatkozat – s az azt követő hullámvölgy

 

Az alábbiakban kivonatosan ismertetett nyilatkozat 1976-ban jelent meg  a The Humanistcímű amerikai folyóiratban.. A humanistáknak jelentős szerepük volt a szexuális reformok kezdeményezésében, mert  erősen igénylik az erkölcsi felelősségérzet erősítését. Aláírói.közül sokan  a  humanisztikus szexológia  élvonalába tartoztak.  A nyilatkozat  szerint a  szexualitás túl sokáig nem foglalhatta el méltó helyét az emberi tevékenységek  sorában. A testi erotikát  vagy misztifikálták és  tabukkal vették körül, vagy erősen eltúlozták azt a képességét, amellyel hozzájárulhatott az élet teljességéhez. Az emberi szexualitás egyre kielégítőbbé vált, ahogyan maga az élet is tartalmasabb lett. Itt az ideje, hogy kiemeljük a szexualitás minőségét, hangsúlyozva hozzájárulását  egy értelmes élethez.

A történelemben először fordul elő, hogy nem kell félnünk egy nem-kívánt terhességtől, vagy a nemi úton terjedő betegségektől, hiszen megvan a megfelelő ellenszerük. A  szexuális megnyilvánulások korlátozása a monogám házasságra talán érthető volt mindaddig, amíg inkább  csak a gyermeknemzés  jöhetett szóba – s amíg a nők alávetették magukat a férfiaknak.  Bár a házasságot  értékes emberi kapcsolatnak tartjuk,  véleményünk szerint másféle szexuális kapcsolatok is  fontosak. Mindenesetre az embereknek joguk kell legyen szexuális vágyaik kielégítéséhez és olyan kapcsolatok létesítéséhez, amelyek nem ártanak másoknak, vagy nem sértik szexuális jogaikat.  A szabadság ilyen új felfogását azonban össze kell kapcsolni az erkölcsi felelősségérzettel. Szerencsére  napjainkban világszerte  átértékelik a szexualitás  szerepét az emberek életében.  Hitünk szerint a szexualitás humanizálása már eléggé megtörtént ahhoz, hogy indokolt legyen  annak kinyilvánítása:  milyen jogai és kötelességei vannak az egyénnek a társadalommal szemben, és a társadalomnak az egyénnel szemben. Ennek megfelelően a következőket ajánljuk megfontolásra:

 

1.  Az emberi szexualitás határait ki kell tágítani. A szexualitást számos kultúra a nemzésre próbálja szűkíteni. A nemiség minden egyéb értelmét mellékesnek tekintették, ferde szemmel  nézték vagy helytelenítették. Ám a népességnövekedés korlátozásának szükségessége, a  hatékony fogamzásgátlók használatának elterjedése  és a  reproduktiv technológia fejlődése  csökkentette a  szex gyermeknemző szerepét.  A  rugalmasan működő szexualitás ma az intimitás kifejezője mind a nők, mind a férfiak számára, az élvezet és gazdagodás forrása, ráadásul a feszültségek levezetésének egyik módja, akkor is, ha a nemzés  valószinűtlen. A  szexualitásnak más élményekkel való integrációja azonban csak akkor valósul meg, ha  az egyén alapjában kiegyensúlyozottan él.  Ha ez megtörténik, a szexualitás elfoglalhatja helyét  más természetes  funkciók között.

 

2.  A  nemek erkölcsi és jogi egyenlőségének  kialakítása  lényeges  vonása  az  értelmes  moralitásnak.  A  nők elleni mindenfajta jogi, foglalkozásbeli, gazdasági és politikai diszkriminációt  és a szexizmus  minden maradványát meg kell szűntetni. Amíg a nők nem rendelkeznek egyenlő esélyekkel,  addig a férfiak szexuálisan kizsákmányolhatják őket. A férfiaknak tehát el kell ismerniük a  nők  jogát saját testük felett, s hogy meghatározhatják saját szexuális megnyilvánulásaik jellegét. Minden egyénnek – akár  nő, akár férfi – egyenlő személyi jogai vannak.

 

3.  A  repressziv  tabukat fel kell váltsa a szexualitás kiegyensúlyozottabb és tárgyilagosabb  szemlélete, amely az emberi igények reális tudomásulvételén alapul.  Az ősi tabuk sokféleképpen korlátozták gondolkozásunkat.  Az egyének, különösen a nők  olyan korlátozások foglyai voltak, amelyek előírták, hogy mikor, hol, kivel és a test mely részeinek bevonásával  elégíthették ki szexuális vágyaikat. Amint ezeket a tabukat egy  objektiv átértékelés eltörölte,  számos szexuális megnyilvánulást másképpen láthatunk. Sok minden, ami ma elfogadhatatlannak látszik,  bizonyos feltételek esetén nyilvánvalóan elfogadható lesz. Egyesek máris elfogadhatónak tartják a partnerük  hozzájárulásával létrejött, extramaritális (házasságon kívüli) szexuális kapcsolatokat. A világ egyes részein már elfogadott, házasság előtti  szexuális kapcsolatok  általánosan elfogadottá válnak.  Ez minden valószínűség szerint a homoszexuális és biszexuális kapcsolatokra is érvényes lesz.  A mélyebb intimitás érzésének kifejezését célzó nemi kapcsolatok sokkal inkább átléphetik majd  az életkor, a fajta vagy a nemek szabta korlátokat, mint a pusztán testi élvezetet vagy a nemzést szolgáló kapcsolatok.

A  tabuk lehetetlenné tették  bizonyos kérdések megfelelő vizsgálatát,  különösen a női szexualitás vonatkozásában. Ilyen például  az  abortusz. A magzat tönkretételére koncentrálva  sokan mellőztek más, fontos tényezőket, például  a gyermekek és felnőttek  átfogó szexuális nevelési programjának nyilt megvitatását. Hosszú harc folyt akörül is, hogy megfelelő tájékoztatásról kell gondoskodni  a hozzáférhető fogamzásgátló módszereket alkalmazni kívánók számára. Ugyanígy a tabuk miatt érzik sokan, hogy a nemi szervek látványa  illetlenség, vagy hogy a nemi aktus bármely verbális vagy vizuális ábrázolása pornográf jellegű;  ez  aláaknázza az objektivitást  és  a cenzúra igényéhez vezet. Ugyanígy a szex  misztifikálása  is lehetetlenné teszi a nyilt vitát, mert így a szexet nem lehet természetes élményként kezelni.

 

4.  Mindenkinek joga és kötelessége, hogy tájékozódjon az emberi szexualitás különböző polgári és közösségi  vonatkozásairól.  Megerősítjük és támogatjuk az  ENSz  Egészségügyi Világszervezete bizottságának  nyilatkozatát  az  emberi szexualitásról:  „Mindenkinek joga, hogy szexuális felvilágosítást kapjon, s a szexualitást mint örömszerző és gyermeknemző  lehetőséget fogadja el.”A szexualitással kapcsolatos teljes tájékozottság igénye a magánéletben nyilvánvaló, ám ritkán terjed ki a társas életre is. A közélet számos problémájához szorosan kapcsolódnak  szexuális attitűdök, ám a tabuk itt is akadályozzák ezek nyilt megvitatását.

A túl gyors népességnövekedést csak akkor lehet kezelni, ha elismerik a szexuális viselkedéssel és fogamzásgátlással kapcsolatos egyéni attitűdöket.  Nyilvánvaló, hogy ez a nők szociális helyzetét is érinti. Az elítélt bűnözők rehabilitációja szempontjából is fontos lehet  a jelentős külső kapcsolatok megalapozása.  Embertelen és  károsító hatású számukra a szexuális kapcsolatok lehetetlenné tétele. Ez a probléma minden intézetben élő egyént érint, például az öregek otthonaiban élőket is.  Másik probléma  a testileg vagy értelmileg fogyatékosok  szexuális felvilágosításának és  kielégülési jogának biztosítása.  A szexuális igények kommercializálódása  alapos vizsgálatra szorul. Vizsgálni kell  az olyan gyermeknevelési szokásokat is, amelyek  szexuális funkciózavarokat eredményezhetnek, például a szexuális visszaéléseket és az érzelmi elhanyagolást.  A szexuális attitűdöket és életstílusokat  állandóan egyeztetni kell  a technikai és orvosi  újításokkal és a változó kulturális  mintákkal.

 

5.  A leendő szülők joga és kötelessége, hogy megtervezzék gyermekeik számát és születésük idejét, figyelembe véve  saját vágyaik mellett a társadalmi  igényeket is.  Ha a családméret szabályozandó, a nem kívánt gyermekek születése pedig megelőzendő, akkor  a házas és nem házas pároknak a  születésszabályozási ismereteket és módszereket hozzáférhetővé kell tenni.  Ezt folyamatosan újra kell értékelni a világ népesedési helyzetétől függően.  A születésszabályozás joga az önkéntes sterilizáció és művi abortusz jogát is jelenti.  Hangsúlyozzuk, hogy a születésszabályozás egyenlő mértékben felelőssége a férfinek és a nőnek.  A férfi fogamzásgátlás  további kutatásokat igényel. Mindenesetre  a  fogamzásgátlásért nemcsak a nő felelős.

 

6.  A  nemi erkölcs alapja a mások iránti  tisztelet és megbecsülés lehet, s ezt nem lehet törvényekbe foglalni.  A törvények megvédhetik a fiatalt  a kihasználástól, s bármely korú egyént a visszaélésektől. Ezen túlmenően azonban  a szexuális viselkedési formákat nem kell törvényekkel szabályozni. Az érett egyének szabadon választhatják partnereiket és a nekik megfelelő  szexuális  viselkedéseket.  A szexuális viselkedések bizonyos formái  korlátozóak és károsak lehetnek – például  a prostitúció, a szadomazochizmus vagy a fetisizmus.  Az ilyen  viselkedési minták  megváltoztatása azonban  nem a törvényes tilalomtól, hanem  csak a neveléstől és tanácsadástól várható.  Egyetlen célunk az egyének kiegyensúlyozott és önmegvalósító életének segítése.  A szexuális viselkedés  szociálisan elfogadhatatlan formáit önkéntesen gyakorlók  büntetése vagy száműzése  csak súlyosbítja a problémát. A nemi erkölcs nem különleges szabályrendszer, hanem  elválaszthatatlan az általános erkölcstől.  A szexuális értékeket és viselkedéseket más emberi értékekhez és  viselkedésekhez hasonlóan  aszerint kell értékelni, hogy  frusztrálják, vagy elősegítik az emberi  életet.

 

7.  A testi  élvezet éppoly fontos, mint az erkölcsi érték.  A hagyományos vallási szemlélet  gyakran elítélte a testi örömöket, mint „bűnöseket” és  „züllötteket”. Ezek embertelen attitűdök, mert rombolják az emberi  kapcsolatokat. A viselkedéstudományok eredményei demonstrálják, hogy  a testi örömök megtagadása, különösen az alakuló fejlődés periódusaiban, gyakran eredményez  családbomlást, visszaélést a gyermekekkel,  a fiatalok szökését, bűnözést, erőszakot, alkoholizmust és az antihumánus viselkedés egyéb formáit. Megerősítjük, hogy az értelmes és tartalmas emberi kapcsolatok keretében fontos a testi gyönyör, egyrészt erkölcsi értékként, másrészt, mert  elősegíti az egészséges  társas kapcsolatokat

 

8.  Az egyének egész életük során képesek pozitiven  reagálni a szexuális ingerekre, ezt el kell ismerni és el kell fogadni.  A  gyermeki szexualitás  nemi tudatosság és kísérletezés révén fejeződik ki. Ez önmaga érintését, teste különböző részeinek, így a nemi szerveknek a símogatását jelenti.  Az ilyen  tanulási élmények segítik  saját testének megértését  és a szexualitás integrációját  személyiségébe. A  maszturbáció  sok fiatal és idősebb számára  megszokott módja a kielégülésnek, s ez teljesen elfogadható. Ahogyan a repressziv attitűdök  megakadályozták a gyermeki szexualitás  elfogadását, ugyanúgy akadályozták  a középkorúak és idősek szexualitásának értékelését.  El kell ismernünk azt a tényt, hogy idősebb embereknek is vannak szexuális igényeik.  Az érintés öröme,  az érzelmek kölcsönös kifejezése  és az intim testi  reagálás  élvezete  mindenkinek élete végéig tartó joga.

 

9.  Az emberi és humanista értékek iránti elkötelezettség  egyetlen szexuális kapcsolatból sem hiányozhat.  Szexuális viselkedésével senki sem sérthet, vagy hozhat hátrányos helyzetbe másokat. Ez az alapelv mindenfajta szexuális kapcsolatra érvényes, a rövid és alkalmi élményekre éppúgy, mint  a mélyebb vagy tartósabb kapcsolatokra. Minden szexuális kapcsolatban alapvető  a szabadon kinyilvánított egyetértés – még a házasságban is, ahol  az egyetértés gyakran hiányzik, vagy eleve adottnak számít. Zavaró kérdések támadhatnak a fenti elvek nyomán. A kapcsolatban közvetlenül érdekeltek pl. teljesen eltérő módon vélekedhetnek a  szexuális viselkedésről.  Ez szükségessé teheti  a nyilt és becsületes kommunikációt  a pillanatnyi  és  jövőt illető  elvárásokról. A döntések ilyenkor a megítéléstől és előrelátástól függnek,  s eredményük csak lassan  derül ki.

A kapcsolatok nem légüres térben keletkeznek.  A szexuális kapcsolatban közvetlenül  érdekelt személyeken kívül  más, fontos  személyek is vannak. E más személyek érdekei rendszerint bonyolultak és eltérőek; a dolgok alakulása nem elégíthet ki mindenkit. Egyesek szeretnék, hogy semmilyen szexuális kapcsolatra ne kerüljön sor, s felháborodnak, ha az mégis megtörténik;  mások többnyire elfogadják. Ezért  ajánlatos empátiát érezni mások iránt.  Megkérdezhetjük önmagunktól: „Milyen szexuális viselkedést várnék másoktól önmagam és/vagy  szeretteim irányában?” „Legalább annyira törődöm-e a partnerem és más érdekeltek boldogságával és jóllétével, mint a magaméval?” De van egy általánosabb megfontolás is:  ti., hogy mindenki  részt vesz  egy olyan szociális atmoszféra megteremtésében,  amelyben a felelős szexuális viselkedést  elfogadják.

Konklúzió:  E  nyilatkozat pontjainak megvalósítása  az egyének bizonyos tulajdonságaitól függ. Szükséges hozzá az egyéni autonómia és a nemi működés kontrolljának képessége,  valamint az, hogy elégedett legyen, s tudja elfogadni és élvezni az érzéki  örömöket. De az is, hogy tartsa tiszteletben mások jogait ugyanezekre az örömökre. A vele szemben igényeket támasztó társadalomnak pedig  figyelembe kell vennie az egyéni szükségleteket és a személyes szabadságot. A szerelem és a bűntudat nélküli szexualitás csak ilyen feltételek mellett lehetséges. Történelmünk jelen helyzetében mi, emberek  csodálatos útra készülünk. Most először valósíthatjuk meg  egész testünk birtoklását. Testünket mindeddig  korlátok közé szorította az egyház, vagy az állam, s ezek szabályozták, hogyan  viselkedhetünk szexuálisan. Nem engedték meg, hogy  teljesen átéljük a gyönyört, a test örömeit  és kibontakoztassuk érzéki képességeinket.

Szexuális élvezőképességünk megvalósítása érdekében  el kell fogadnunk azt a tételt, hogy bár a nemi élvezet  erkölcsi érték – de csak akkor, ha  kölcsönösen és felelősségtudattal éljük át. A kreativ és kölcsönös szexuális attitűd  az egyén és a társadalom számára egyaránt nagy jelentőségű lehet. Egyéni hasznát tapasztalhatjuk a társkapcsolatból adódó lelki fejlődésben és  önmegvalósításban. Viselkedésünk azt fejezheti ki a partner számára:  „Gazdagabb lettem ettől az élménytől, s attól, hogy ugyanezt nálad is elősegíthettem.” Az élmény szociális jelentősége abból adódik, hogy a partner is átéli ugyanazt a bűntudatmentes, kölcsönös  örömöt.  A testi és lelki jóllét kellemes érzései, az önmegvalósítás tudata, amit  a szabadon kifejeződő szexuális élmények révén átélhetünk, kisugározhat az egész társadalomra.  Lehetetlen, hogy a kielégítő erotikus életet élő egyén közömbös és hanyag legyen másokkal. Meggyőződésünk, hogy szexuális lényünk felszabadítása nélkülözhetetlen  ahhoz, hogy  teljes emberi kapacitásunk kibontakozhasson. De ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy  fejlesztenünk kell mások iránti felelősségtudatunkat is.

Eddig a humanista nyilatkozat, amely bíztató perspektívákat próbált megnyitni. Az  1980-as években azonban sok szempontból megváltozott a helyzet.  A  gazdasági fejlődés lelassulása, valamint egy új, nemi úton terjedő, gyógyíthatatlan járványos betegség, az  AIDS  megjelenése  érveket adott a  konzervativ, moralizáló beállítottság  újraéledéséhez. A  20. század utolsó két évtizedében a konzervatívok  a HIV-járványra hivatkozva  mindent megtettek, hogy megerősítsék a hagyományos normákat  Tény, hogy 2008 végén már kb. 50 millió HIV-fertőzött volt világszerte, a járvány tehát változatlanul terjedt. Ám épp ez az új, halálos veszély hívta fel a figyelmet a szexuális kultúra  terjesztésének, mint a veszély leküzdésének fontosságára. A „szexuális  ellenforradalomnak”  így kettős, ellentmondásos  hatása volt  (bár kétségtelen, hogy negatív hatása mindmáig erősebb).

Végeredményben  a nyugati világ  az előrelépések és a visszaesések bonyolult folyamatának volt tanúja. Igy született a „szexuális  pluralizmus”  korszaka,  amelyben élénk és nyilt viták  folytak a homoszexualitásról és biszexualitásról, a lombikbébikről és abortuszokról, a szado-mazochizmusról és a transszexualitásról, a prostitúcióról és a pornográfiáról, az incesztusról és a pedofiliáról  stb.  A szexológiai kutatások fejlesztésének lehetőségeit korlátozták, de megjelentek a gender role  studies”, vagyis  a szociális nemi szerep tudományos kutatói, s  a  feminista irányzatok mellett (és ellen)  jelentkeztek a „férfi-mozgalmak”, amelyek a férfiak „hátrányos helyzetét”  vizsgálták, különös tekintettel a válásra és a gyermekelhelyezésre.

Közben a 90-es években a fiatalok közt gyorsan terjedtek  a testékszerek, a tetoválás, a lófarok, a fülbevalók és más divathóbortok. Egyre többen igényeltek plasztikai műtéteket és jelentkeztek  testépítő  programokra  (body building), mert a „szépség mítosza” szerint  mindkét nem legfontosabb tőkéje a testi vonzerő, a sex appeal. Az illegális együttélések mellett megjelentek a „nyitott párkapcsolatok”, amelyek résztvevői rugalmasan kezelték a nemi szerepeket és igyekeztek maximális szabadságot adni egymásnak.

Jogosan merül fel az a kérdés, hogy vajon végbementek-e jelentős változások a nyugati társadalmak szexuális  szokásaiban?  McLaren (2002) szerint legjelentősebb változás, hogy „eltűntek a viktoriánus korra jellemző, markáns osztály- és nemi különbségek.” (298 old.)  Az élettempó felgyorsult,  a fiatalok egyre korábban lettek nemileg érettek, s egyre korábban kezdték a szexuális kapcsolatokat. Az egyik legfontosabb fejlemény, hogy a biztonságossá váló fogamzásgátlás révén  megszűnt a szex és a fajfenntartás  szoros kapcsolata, s hogy a szexuális kisebbségeknek már nem kell rejtőzködniük, mert a régen bűnösnek vagy perverznek tartott szexuális viselkedési formák egyre inkább elfogadottá váltak. A szexuális viselkedés  sokszínűbb lett és individualizálódott. Nem történt viszont lényeges változás a prostitúció és a pornográfia  megítélése és visszaszorítása terén, sőt, a század végére jellemző szexhullám talaján ezek változatlanul terjednek, most már az internet segítségével is. Megjelent a  szexfüggőség, mint szenvedélybetegség, s a szexuális szolgáltatás, mint elismert foglalkozás, s mindez  a kommercializálódás irányában hat. A szex, mint fogyasztási cikk, akár státusszimbólum is lehet, a szexuális képességek megfizethető áru-jellegét pedig ezek medikalizálása, gyógyszeres biztosítása  is  erősíti.

 

Házasságtípusok  tegnap és ma

 

Magától értetődőnek tűnik, hogy a társadalmi átalakulásokkal együtt változik  a  házasság típusa, jellege is.  Elvileg négy típust különböztethetünk meg: A  monogámiát vagyis egy férfi és egy nő intim együttélését;  a  poligámiát,  amelynek két formája van: a  poliginia  (többnejűség)  és a poliandria (többférjűség);  továbbá a csoportházasságot, amelyben több férfi és több nő él együtt.  Ezek közül korunkban a monogámián kívül csak a többnejűség fordul elő nagyobb mértékben, egyes országokban.

Általánosságban megállapítható, hogy a 20. század második felében  növekedett a „partnermobilitás":, legalábbis a fejlett, ipari társadalmakban. Ennek  négyféle tendenciája különböztethető meg. Az egyik az ún. „szukcessziv (sorozatos) monogámia”, főleg a fiatalabb korosztályoknál. Ez összefügghet a  megnövekedett igényességgel és a szexuális normák liberalizálódásával, de azzal a romantikus ideállal is, amely a szexet elválaszthatatlannak tartja a szerelemtől, s ha a szerelem elmúlik, új szerelmi és szexuális partner keresésére motivál.

A másik a félrelépések vagy külső, erotikus kapcsolatok  tendenciája. A kalandvágy és kíváncsiság mellett fontos szerepet játszhat ebben a házastársi vagy élettársi kapcsolat „elszürkülése”, érzelmileg  és/vagy  szexuálisan nem kielégítő jellege. A  külső kapcsolatok  előkészületei lehetnek a válásnak, de meg is erősíthetik a  bázis-kapcsolatot.  A félrelépés hagyományosan a férfiak privilégiuma,  az utóbbi évtizedekben azonban a nők többé-kevésbé ezen a téren is utolérték a férfiakat.  A harmadik tendencia  a  „szexuális  szolgáltatások", vagyis a  prostitúció  igénybevétele, elsősorban és túlnyomórészt a  férfiak részéről, akik  néha, alkalmilag, vagy állandó jelleggel létesítenek fizetett kapcsolatokat.  Ez utóbbitól csak annyiban különbözik  a  negyedik tendenciát jelentő  promiszkuitás, vagyis a gyakori szexuális partnerváltás,  hogy  itt nem pénzzel megváltott, hanem csak a  változatos élvezet kedvéért létesített kapcsolatokról van szó. Csak részben tartoznak ide  az ideiglenes  partnercseréket rendszeresítő  (swinging) és   csoportszex-partik. 

 A nyugati kultúrára jellemző monogámia  egyfajta szerződést jelent a házastársak kölcsönös elköteleződésére, pontosabban egymás bizonyos fontos, testi és lelki igényeinek kielégítésére. A hívő katolikusok számára azonban a házasság nem egyszerűen szerződés, hanem „szentség”, amely felbonthatatlan, mert isten kötötte egybe.  A  gyakorlat azonban figyelmen kívül hagyja ezt a dogmatikus elképzelést, úgyannyira, hogy a monogámiák többsége nemcsak rosszul működik, hanem – legalábbis korunkban - fel is bomlik.  Eleve rossz lenne a monogámia, mint intézmény?  Illúzió lenne, hogy egy férfi és egy nő tartósan harmónikus intimkapcsolatban élhet?  Vagy csak a hagyományos, patriarchális monogámia bizonyul elavultnak?

Herrad  Schenk (1987)  a 18. és 19. század vonatkozásában háromféle monogám kapcsolatot különböztet meg: a  nemesi  érdekházasságot, a  (kis- és nagy)polgári házasságot  és az illegális együttéléseket.  Alapjában véve mindegyik  „érdekházasság-jellegű”  volt, csak az egyes társadalmi rétegekben más-más érdekek domináltak:  a nemeseknél a hatalmi érdek volt elsődleges, a polgároknál a vagyonszerzés, az illegális együttélőknél pedig a megélhetés.  Mindegyikben, de leginkább az utóbbiban, előfordultak néha  szerelmi választások is. Amelyek aztán később általánossá, mintegy  normává  váltak.

szerelmi házasság  s monogámiának az utóbbi egy-két évszázadra jellemző  formája, amely változatlanul patriarchális jellege mellett az érzelmi kötődés intenzitását és individualizáltságát  kívánja hangsúlyozni. (ahogyan ez például a szerelmi költészetben tükröződik).  Szociokulturális alapja  az oktatás,  a köznevelés és közművelődés fejlődése, az életszínvonal emelkedése  (az iparosodással),  az egyéni igények gyarapodása és tudatosulása, s a valóságos divattá váló  szerelemkultusz.  Fajunk történetében mindenképpen  fejlődésnek tekinthető  a pusztán biológiai vagy gazdasági kényszeren túllépő és kulturális igényeket preferáló,  individualizált érzelmi kötődések egyre szélesebb körű megjelenése a házasságkötésekben.  Addig ugyanis az érzelmi-erotikus kötődések ritkán realizálódhattak házasság formájában.

A szerelemkultusz térhódítása nyomán viszont  egyre többen a a pusztán erotikus és/vagy gazdasági illetve hatalmi céljaik elérése érdekében is szenvedélyes szerelemről igyekeztek meggyőzni partnerüket, környezetüket – és önmagukat.  Igy került be ez a fogalom az utóbbi kétszáz évben kialakuló  házasságpiacra.  Másrészt ugyanakkor  kialakult a „romantikus szerelem”  irányzata,, amely a szenvedélyes szerelmet nemcsak preferálta, hanem misztifikálta, irracionális, mágikus erővel ruházta fel és „mindent legyőzőnek” (amor vincit omnia)  tartotta.  Igy az egyház képviselőinek könnyű volt azt átvezetni a „Szüzmária”-tiszteletbe  stb.  A fő probléma szerelmi házasságokkal mégis az volt, hogy egyrészt a szerelem általában gyorsan elmúlt, másrészt  kiderült, hogy az ilyen házasságokra is a férfi-dominancia jellemző.

Az egyik legkorábban kidolgozott és legegyszerűbb  házasságtipológia  (F.W.Burgess & L.S. Cottrell, 1938)  a házassággal való elégedettséget vette alapul, s öt típusba sorolta a házasságokat:  a „nagyon boldog”-tól a „nagyon boldogtalan”-ig.  Ez azonban keveset mondott a házasság tartalmáról.  De az sem méri megbízhatóan a házasság minőségét, hogy a pár gyermektelen, vagy hány gyermekkel rendelkezik – bár kétségtelen, hogy sajátos különbség van a gyermekes és gyermektelen házasságok között.

Újszerűbb módon, a  kapcsolat jellege és a házastársak életstílusa alapján  próbálta tipizálni a házasságokat két amerikai kutató, J.F. Cuber és P.B. Harroff  (1965).  Ők szintén öt házasságtípust írtak le. Az egyik a  konfliktushoz szokott házasság, amelyben a házastársak szinte állandóan vitatkoznak, veszekednek, de azért alapjában véve jól megvannak egymással.  A másik a  devitalizált  (életerejét vesztett)  típus, amely nagy szerelemmel kezdődött,  de aztán a házastársak fokozatosan elhidegültek, közömbössé váltak, s inkább csak megszokásból maradnak együtt. A harmadik a  passziv-megegyezéses  típus, csak annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt kezdetben sem volt szerelem, hanem csak józan alku, megegyezés;  ez tehát jellegzetesen érdekházasság.  A negyedik típus  a  vitális (életerős, eleven)  házasság, amely a sikeres alkalmazkodás folytán mindkét fél számára kielégítő.  Végül az ötödik,  totális  típusú házasságban a felek nemcsak jó házastársak, hanem munka- és harcostársak is, életük minden ponton összekapcsolódik.

Cseh-Szombathy  László (1977)  vizsgálatai alapján a magyar házasságok két alaptípusát különböztette meg. Az egyikben  erős érzelmi kötődés  található a házastársak között, s ez kölcsönös alkalmazkodásra készteti őket.  A másikban  az érzelmi kötődés  hiányzik, vagy egyoldalú. A házastársak többsége szerinte valószínűleg ebbe a típusba tartozik. Ez az osztályozás ugyan reális megfigyeléseken alapul, de leegyszerűsíti a helyzetet és figyelmen kívül hagyja az okokat:  mitől erős, gyenge vagy egyoldalú az érzelmi kötődés a házastársak között?    

Újabb szociológiai elméletek különböző, más tényezők fontosságát hangsúlyozzák.  A csereelmélet  (pl. Secord & Backman, 1972)  szerint a sikeres párkapcsolatok olyan „csereüzletek”, amelyekben a csereértékek  (szükséglet-kielégítések)  nagyjából egyensúlyban vannak.  A „házasságpiacon”  nagyon különböző értékek cserélhetnek gazdát;  a lényeg, hogy mindkét fél rentábilisnak, „kifizetődőnek”  érezze a kapcsolatot  (aminek megítélése rendszerint nagyon szubjektiv).  Ugyancsak évtizedek óta foglalkozik a szakirodalom  a  zárt és a nyitott  házasságtípus megkülönböztetésével, amelyek közül az előbbi a patriarchális monogámiának felel meg, az utóbbi pedig  az egyenlőségelvű, egymás szabadságát tiszteletben tartó házasságnak.  Erre elsősorban egy amerikai szociológuspár  (N. & G. O’Neill, 1972)  hívta fel a figyelmet. 

A legalizált, de nyitott és egyenrangúságon alapuló párkapcsolatok nagyjából az 1960-as években tűntek fel a fejlett, ipari társadalmakban.  Első vizsgálói szerint a nyitott házasság  rugalmas és lehetővé teszi a partnerek egyéni fejlődését az általuk szabadon választott irányban.  Amerikai párok vizsgálata  (Blumstein, P & P. Schwartz  1983)  azt mutatta, hogy  a házaspárok 15%-a és az élettársak 30%-a  szexuálisan nyitott kapcsolatban élt.  A kutatók ezt a modellt „intim barátságnak”, vagy olyan baráti elköteleződésnek nevezik, amely a hagyományos erkölcsi elvek átértelmezése alapján az érzelmi-erotikus kizárólagosságot nem tartja feltétlen értéknek.  Ujabb adatok szerint az utóbbi két évtizedben  mőtt az erotikusan is nyitott házasságok és párkapcsolatok aránya, s egyre több országban eltörölték a külső (extramaritális) kapcsolatok válást indokló hatályát. Vagyis egy „harmadikkal” kialakult erotikus kapcsolat önmagában még nem indokolja a válást.

De feltűntek  különböző  új  házasságmodellek  is,  pl. az  adott időre (pl. 5 évre) kötött házasság,  aztán a  próbaházasság,  amely alig különbözik a M. Mead által ajánlott,  kétszakaszos házassághoz,  amelynek második szakaszára csak a gyermektelen szakasz sikere után kerülhetne sor.  Méginkább új típusú házasság az azonos neműek házasságaamelynek engedélyezésére a nyugati világ egyre több országában kerül sor.

 

Változások a monogámia  értékelésében

 

Az  emberi civilizáció történetében a házasság önmagában is érték, elérendő cél volt, mert társadalmi státust jelentett, megkönnyítette az érvényesülést.  Ugyanakkor sokak számára elérhetetlennek bizonyult maga a házasság is, de  különösen a „jó parti”, vagyis az anyagilag és társadalmilag előnyös házasság. Ezért aztán az újkori „szerelmi házasságot”  is mindinkább összeegyeztették a „jó parti”  kívánalmaival. (Ez volt a „minden szempontból tökéletes” házasság.)  A legtöbb házasság persze nem szerelmi, hanem  valójában érdekházasság volt.  Igaz, a feleségnek illett kimutatni, hogy „szereti” (vagyis odaadóan szolgálja) a férjét, s bármikor teljesíti „házastársi  kötelességét” az ágyban is.  Az effajta házaséletnek eléggé prostitúciójellege volt. A vőlegény („vevőlegény”)  a házasságkötéssel mintegy megvette a nőt, s a továbbiakban nem aktusonként fizette, mint egy utcalányt, hanem a  „háztartási pénznek” nevezett  átalánydíjjal és hasonlókkal.

A helyzet hosszabb távon akkor sem sokkal jobb, ha a házasság szerelemmel  (vagy annak illúziójával) kezdődik. A tulajdonosi szemlélet ugyanis ellentétes és összeegyeztethetetlen az, érett szerelemmel, s ezért előbb-utóbb  kiábránduláshoz, elhidegüléshez vezethet. A nemi élet ezzel párhuzamosan elszürkül, vagy fárasztó kötelességgé válik a szerelem ellobbanása után. Igy az egymás iránti bizalmatlanság is csak átmenetileg oldódik. Marad a látszatok őrizgetése és a kettős élet, vagy a lemondás.  S marad a hatalmi vetélkedés, a törekvés egymás kizárólagos birtoklására.  A szerelemkultusz és a házasság összekapcsolása nyomán elterjedt az a tévhit, hogy egyrészt a szerelem elmúltával a házasság elveszíti létjogosultságát, másrészt egy új szerelem esetén feltétlenül el kell válni  és új házasságot kell kötni.  Ez  természetesen válásra hajlamosít, aminek jelentős szerepe van a válások  szaporodásában.

Minthogy a házasságkötés  általában „családalapítást”, vagyis gyermekvállalást  is jelent,  a házasság intézményének  válsága a család válságát is magával hozza.  E  válság  két fő tünete, hogy nálunk – és általában a nyugati világban – egyre kevesebben kötnek házasságot, és azok közül is egyre többen válnak el;  így a család széttöredezik. Az utóbbi évtizedek statisztikai adatai ezt a kettős tendenciát egyértelműen igazolják,  bár azt csak megbecsülni tudjuk, hogy a tényleges házasságbomlás  jócskán felülmúlja a bíróilag kimondott válások számát. A házasság, mint intézmény  válságának  megítélését megnehezíti, hogy  a házasodási kedv ugyan csökken, de  erősen növekszik a  házasságkötés nélküli együttélések  (régies, kissé megbélyegző szóval: vadházasságok)  száma,  s ezek a lényeget illetően  alig különböznek a házasságtól. 

Ha tehát nem a jogi oldalt vagy a „papirformát”  nézzük, akkor a házasságszerű  együttélések továbbra is népszerűnek és elfogadottnak mondhatók. Egy újabb adat szerint Németországban már kb. ötmillió felnőtt él együtt partnerével házasságkötés nélkül, s arányuk egyre növekszik.  Az  „illegálisan”  együttélők aránya hazánkban is hasonló lehet  (vagyis közelít az egymillióhoz). Igy a válság ma  nem a házasságnak, mint egy emberpár  együttélésének  létét, hanem inkább annak tartalmát, funkcióját  érinti.  Vagyis nem egzisztenciális, hanem  fejlődési válság,  amely korunk társadalmi változásaival,  elsősorban a társadalmi  élet egyre nyitottabbá  válásával szorosan összefügg.

Az utóbbi évtizedekben több kutató foglalkozott a szexuális viselkedés és a párkapcsolatok további alakulásának előre-jelzésével.  Az egyik legnevesebb, amerikai szexológus-pár,  Robert és A.  Francoeur  1974-ben, több szerzővel együrr összeállított könyvében a várható változásokat elsősorban az egyre gyorsabb technikai fejlődésre vezeti vissza.  Eszerint az új technológiák új környezetet teremtenek, s ez arra kényszerít bennünket, hogy  viselkedésünket, értékeinket és intézményeinket hozzájuk igazítsuk.  Új és megválaszolandó kérdések:

 

·         Milyen új technológiák alakítják leginkább az emberi környezetet,  s hogyan befolyásolják a párkapcsolatot, a házasságot és családot?

·         Milyen változásokhoz vezetnek ezek szexuális értékrendünkben és elvárásainkban?

·         Hogyan változnak meg a nemi szerepek hagyományos normái?

·         Kihalófélben van-e a mag-család és a hagyományos szülőség, s ha igen, akkor mi fogja pótolni?

·         Milyen lesz a párkapcsolat legéletképesebb mintája,  a válásra és újra-házasodásra épülő, patriarchális monogámia, vagy az egyenlőségelvű, nyitott házasság?

·         Hogyan férnek össze a férfiak a szexuálisan is felszabadult nőkkel, és hogyan kerülhetik el a jelentkező, „új impotenciát”?

·         Jövőnket jelenti-e a „cool sex”  androgün  kultúrája?  

 

Az „androginia”  fogalmáról  Francoeur megjegyzi, hogy mindenkiben vannak férfias és nőies vonások, (bár különböző mértékben);  ezért nem indokolt nagyon eltérő viselkedést és nemi szerepet feltételezni attól  függően, hogy valaki férfinak vagy nőnek született.  A  szexuális viselkedés különben sem születik velünk, hanem a szociokulturális minták nyomán alakul ki.  Az „ember-alkotta”  (man made)  szex újabb formái:  a testi serdülés akcelerációja, a mesterséges megtermékenyítés, a  sperma-bankok, az embrió-átöltetések, a szűzen szülés,  a születendő gyermek nemének meghatározása,  a transszexuálisok nemének megváltoztatása, vagy a szívógéppel, 15 perc alatt létrehozott  „mini-menstruációk” és művi abortuszok  stb.

A  könyv szerzői párhuzamba állítják az általuk „forró szesnek”  (hot sex)  nevezett  szexuális attitüdöt és viselkedést a patriarchális monogámiával.  A „nyugodt szexet” (cool sex)  pedig a szabad és egyenlőségelvű, nyitott párkapcsolattal.  A forró szex lényege a közösülés-  és orgazmuscentrizmus, a partner birtoklása és a szexuális kapcsolat kizárólagossága, továbbá a nemi szerepek hagyományos sztereotipiái  (vagyis az aktiv, agressziv férfi és a passziv, odaadó nő).  Ugyanez jellemzi a hagyományos házasságokat.  A nyugodt szexuális viselkedés nem sztereotipizált, hanem spontán és rugalmas, nincs benne teljesítmény-kényszer;  a kapcsolat egységes erkölcsi normákon és kölcsönös szabadságon alapul.  Az ilyen párkapcsolat nyitott, kreativ és fejlődőképes.

Francoeur  szerint a gyermeknemzés, a fogamzásgátlás, a nem-átalakítás és a genetikai programozás új technológiái  „betörnek legintimebb emberi szféránkba, s felforgatják a férfiről és nőről alkotott fogalmainkat.” (4. old.)   Három alapvető tényező kölcsönhatását emeli ki:  1.  a tudományok gyors fejlődését,  2.  a nemek egyenjogúsítását  és  3  az elektronikus kommunikációs hálózatok   tömeges elterjedését.  Utal rá, hogy a fagyasztott spermiumok bankjai már  1971 óta működnek  (s így akár egy rég meghalt férfinek is lehet gyermeke);  de spermium nélküli nemzés  (klónozás)  is lehetséges.  A  várható élettartamot sikerült jelentősen megnövelni, a csecsemőhalandóságot pedig minimalizálni, s a velünk született nemet is meg lehet változtatni.  A  szexuális kielégülés mindenki számára elérhetőbbé, s így nyugodtabbá,  konfliktusmentesebbé válik.  A  gyermekvállalást azonban szerinte  „a szülői szerepre való alkalmasság”  vizsgájához kellene kötni.     

 

A  monogámia  funkcióváltozásai 

 

A házasság fejlődési válsága járhat azonban nehezen megoldható  bonyodalmakkal és  negativ következményekkel.  Ezek közé tartozik a  házasságon kívüli szexuális kapcsolatok  mind nagyobb elterjedése, most már nemcsak a férfiak, hanem a nők körében is.  Újabb felmérések adatai szerint az ilyen  extramaritális kapcsolatok  a 30—50 éveseknél fordulnak elő leginkább, éspedig a férjek 60-70%-ánál, a feleségek  30-40%-ánál.  Ami azért válságtünet, mert a közfelfogás ma is elítéli és veszélyesnek tartja, különösen a nő „félrelépését”. Ennek megfelelően a családjogi törvények ezt sok helyütt mindkét nemnél a válóokok között tartják nyilván. Szerencsére  nem mindenütt.  Svédországban például  már  1970  óta, de egy ideje nálunk sem szerepel az elfogadható válóokok között. Ennek alapja egy olyan felfogás, miszerint  a házasságon kívüli kapcsolat nem feltétlenül veszélyezteti a házasságot.  Ám, ha a házastársak  nem értenek ebben egyet, akkor  mégis veszélyezteti. 

Ugyanez mondható a  gyermekvállalási kedv megfogyatkozására.  A hagyományos felfogás a házasság fő céljának és értelmének éppen a gyermekvállalást és nevelést tekintette. Ma viszont  egyre több házaspár csak egy  gyermeket vállal, de a szándékosan gyermektelenek száma is növekszik.  A születési arányszámok már olyan alacsonyak  hogy azok nálunk a népesség létszámának fokozatos csökkenését jelzik.. Ez persze elsődlegesen népesedési válság, azonban összefügg a házasságnak, mint intézménynek és általában a párkapcsolatnak a meggyengülésével. Az egyes házasságokban viszont csak akkor okoz válságot, ha a partnerek gyermekvállalási elképzelései  erősen különböznek.

Válságtünet lehet ezen kívül még sok minden, kezdve a szerelem elmúlásától és a nemi élet ritkulásától, elszürkülésétől a szülőkkel való kapcsolat megromlásán és a gyermeknevelési ellentéteken keresztül a szabadidő eltöltése körüli vitákig, vagy a hatalmi harcok kiéleződéséig.  Tény, hogy a házasság  komoly fejlődési válságot él át, s eddigi történetének valószínűleg legnagyobb fordulópontjához érkezett. 

E válságnak sokféle oka van. Elsődlegesen bizonyos  gazdasági, társadalmi és kulturális változások;  például a  városiasodás és iparosodás, a nők munkába állása és gazdasági önállósulása, alapvető jogaik törvénybe iktatása, a háztartások gépesítése, a gyermeknevelés intézményesítése, a biztonságos fogamzásgátlás elérhetővé tétele vagy az internetet létrehozó számítástechnikai forradalom  stb.  Mindezek a változások az egész társadalmat nyitottabbá és mozgékonyabbá tették, másféle beállítottságot és sok új igényt alakítottak ki, amelyekkel a házasság hagyományos formája nem tartott lépést, s válságtünetekkel reagált.

 

A  válság tehát a  patriarchális monogámia  válsága, mivel az már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak.  A nemek hagyományos hatalmi struktúrája tarthatatlanná vált.  Új egyensúlyt kell kialakítani, ami persze nem megy viták és súrlódások nélkül.  A erőviszonyok megváltozását jelzi, hogy a válások többségét jó ideje a nők kezdeményezik. Ez azt mutatja, hogy egyre kevésbé viselik el a házasság patriarchális jellegét. (Átalakítani azonban ritkán képesek, holott erre lenne szükség.) 

Ma kétségkívül sokkal könnyebb a válás, mint eddig bármikor. S ez alapjában jó dolog, hiszen fontos emberi szabadságjogról van szó.  Ám rögtön több kérdés is felmerül:  Mikor indokolt a válás az egyén  és/vagy a társadalom szempontjából? Milyen következményei lehetnek a válásnak  (vagy az indokolt válás elmulasztásának), s hogyan lehetne a válást, vagy a káros következményeket megelőzni vagy megszűntetni?

E kérdések hatékony megválaszolása gondos elemzést igényel.  Elvileg a válás akkor indokolt, ha  még nagyobb bajokat lehet vele megelőzni.  Ami egyrészt a helyzet reális értékelésétől, másrészt a válás kulturált lebonyolításától függ. (Köztudott, hogy egyik sincs rendben, mivel ezekre jóformán senki sincs eléggé felkészülve.)  Az egyéni kihatásokról (a partnerek és gyermekeik vonatkozásában) bőven esik szó.  A válások azonban a társadalomra  is megterhelően hatnak, mert negatívan befolyásolják a népegészséget, a munkaerő  újratermelését, a lakáskérdés megoldását  stb.  A válság megoldása szempontjából  ezért elsősorban a  legális vagy illegális együttélések  funkcióinak és tartalmának változása  látszik érdekesnek.

A hagyományos házasságnak – és vele együtt a családnak – a fajfenntartás elősegítése mellett  három fő funkciója volt:  gazdasági, szexuális  és gyermeknevelő. Mindegyik funkció terén  jelentős változások történtek és vannak folyamatban. Ráadásul új funkciók is megjelentek.

 

A  gazdálkodási  funkció

 

A család termelési funkcióját az iparosodás és városiasodás folyamán jórészt elvesztette. Gazdasági funkciójából  a városi családokban inkább csak a fogyasztás, a pénzbeosztás, a családtagok ellátásának megszervezése maradt,  többnyire továbbra is ősi minták alapján, merev munkamegosztással: a férj kereste a pénzt, a feleség gondoskodott a háztartásról és a gyermekekről.  A többgenerációs  nagycsalád helyett azonban a szülőkből és gyermekeikből álló  „magcsalád” („nukleáris” család)  terjedt el. A házastársak egyikének szüleivel való együttlakás helyett a legtöbb házaspár saját, önálló háztartás létrehozására törekedett, mert ez nagyobb függetlenséget biztosított számukra. 

Az utóbbi évtizedekben azonban egyre többen kételkednek abban, hogy a gazdálkodási funkciónak az említett, merev munkamegosztással történő ellátása,  a családcentrikusság, „az én házam – az én váram” szemlélete ma is érvényes lenne. Hiszen a feleségek  többnyire  dolgozó nők, akik szabadulni kívánnak a háztartás terhétől, a „második műszaktól”. S mivel a férjeket még ma is nehéz arányosan  (nagyjából fele-fele alapon) bevonni a háztartási munkába és a gyermekek ellátásába,  sokan új és radikális megoldásokat keresnek. Egyik irányzat az ún. kommunális szolgáltatások kiterjesztését  szorgalmazza, a másik pedig a háztartások önkéntes alapon történő társulását, lakóközösségek  létrehozását. Egyes nyugati országokban a társulási törekvés már a lakások tervezésében is megnyilvánul:  az ilyen társasházak kicsit szállodaszerűek; közös ebédlőjük, társalgójuk van stb.  (Hazánkban eddig inkább csak a nyugdíjasoknak építettek néhány hasonlót.) Az ilyen korszerű házakban szükségképpen más életstílus alakul ki, csökken az elszigetelődés veszélye. A házasság és család korszerűsítése szempontjából e tendenciák kibontakozása  kívánatos lehet.

 

A szexuális funkció  átértékelése

 

A hagyományos házasságban az erotikus kapcsolat elsődlegesen a gyermeknemzésnek és a férfi kielégülésének szolgálatában állt. Az említett társadalmi változások folytán azonban a nő nem maradhatott hátrányos helyzetű, passzív „gyermekszülő gépezet”. De a férfi számára is  fontossá vált, hogy ne csak utódokat kapjon a házasságtól, hanem  teljes értékű  szexuális partnert is.  A szerelmi házasság népszerűségével egyenes arányban  nőtt az igény, hogy a feleség  jó erotikus partner is legyen. Megindult tehát a nő  „reszexualizálása”..Ennek lényege, hogy a nő mintegy  újra felfedezi önmagát, mint szexuális lényt, újra fogékonnyá válik az örömszerző nemi életre. A nőmozgalom a 20. század folyamán e téren is eredményeket ért el.

Ám sajnos, ez még nem vált általánossá. Sok adat szerint a nők többsége orgazmus-zavarokkal küzd, ritkán jut  kapcsolatában erotikus kielégüléshez.  Bíztató fejlemény azonban, hogy ebbe egyre kevésbé nyugodnak bele, s keresik a megoldást.  A megoldás legfőbb akadályai pedig  rendszerint a  szex-ellenes nevelés következtében kialakult  gátlásokban,  ismerethiányban és téves beállítottságokban  találhatók.  Az akadályok másik nagy csoportja a  férfidominanciához  és kultúra-hiányhoz, a harmadik pedig a külső, főleg technikai feltételekhez  fűződik.  Az utóbbi évtizedekben szerencsére egyre inkább előtérbe került a szexuális egészség és jogok kérdése.  A  Szexológiai Világszövetség  szakembereinek sikerült meghatározni és az Egészségügyi Világszervezettel  (WHO)  elfogadtatni  a szexuális egészség  fogalmát és a megvalósítását biztosító jogokat is.

Ezek szerint  szexuális egészség  a testi, lelki és szociális jó közérzet tartós élménye a szexualitás vonatkozásában is.  Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelős megnyilvánulásaiban, ami erősíti a harmónikus egyéni és  szociális jól-létet… A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a működési zavarok, nemi úton terjedő betegségek vagy a fogyatékosságok hiánya.  Eléréséhez és megtartásához  ismerni és biztosítani kell a szexuális  jogokat!

 

Ezeket a jogokat a Szexológiai Világszövetség kongresszusai  11  pontban foglalták össze. Nyilatkozatuk így hangzik:

„A szexualitás  minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A  szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában  szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális  jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

1. A szexuális  szabadság joga.  Ez lehetővé teszi az egyén teljes szexuális potenciáljának kifejeződését, azonban mindig és minden helyzetben kizárja a  szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés  minden  formáját.

2. A  szexuális autonómia  és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga. Ez megadja a saját nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségét, összhangban a személyes és szociális, etikai értékekkel. Jelenti egyben a saját test kontrollját és élvezetét bármiféle kínzás, csonkítás vagy erőszak nélkül.

3. A  szexuális magánélet  joga. Ez jogot biztosít a személyes döntésekre és viselkedésre az intimitás vonatkozásában mindaddig, amíg nem sérti mások szexuális jogait.

4. A  szexuális egyenlőség joga. Ez mentességet biztosít mindenfajta diszkriminációtól, amely a nemi hovatartozás, a szexuális orientáció, az életkor, a fajta, a szociális osztály, a vallás, vagy a testi és értelmi fogyatékosság miatt történne.

5. A  szexuális élvezet  joga. A szexuális élvezet, az önkielégítést is beleértve, a  testi, lelki és szellemi jó közérzet egyik forrása.

6. Az érzelmek szexuális  kifejezésének joga. A szexuális megnyilvánulás több, mint erotikus élvezet vagy nemi aktus. Az egyénnek joga van  szexualitását kommunikáció, érintés, érzelmi megnyilvánulás és szerelem útján kifejezni.

7. A  szabad  szexuális kapcsolatok  joga. Ez annak lehetőségét jelenti, hogy az egyén  - ha akar – házasságot köthet, de el is válhat, vagy másfajta, felelősségteljes szexuális kapcsolatot létesíthet.

8. A  szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően. Bárki eldöntheti, hogy akar-e gyermeket vagy nem, hogy hány gyermeket akar és mikor, továbbá joga van a születésszabályozás eszközeinek használatához.

9. A tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog. Ez azt jelenti, hogy a szexuális ismereteket tudományos kutatások révén kell biztosítani és a társadalom minden szintjén akadálytalanul kell terjeszteni.

10. Az átfogó  szexuális neveléshez való jog. Ez egy egész életen át tartó folyamat biztosítását jelenti, amelyben minden társadalmi intézménynek részt kell vennie.

11. A  szexuális egészség védelmének és ápolásának joga. A szexuális egészség-gondozásnak minden szexuális probléma és betegség megelőzése és kezelése érdekében rendelkezésre kell állnia.”

 

Ezek a jogok egészen új megvilágításba helyezik a nemek viszonyát és sokféle következtetést tesznek lehetővé  ( különösen, ha a belőlük adódó kötelességeket is melléjük állítjuk – lásd később).

 

A  gyermekvállalási és egyéb  funkciók

 

Első pillantásra úgy tűnik, mintha ebben a funkcióban csak annyi változás történt volna, hogy a házastársak ma kevesebb gyermeket vállalnak, mint régen.  Ám a statisztikák szerint  nemcsak a gyermeklétszám csökken, hanem  kevesebb lett a gyermeket vállaló házaspárok száma is.  Ugyanakkor növekszik a gyermeküket egyedül nevelő szülők  (lányanyák, elváltak) aránya. Emellett a szülők és gyermekek sokkal kevesebb időt töltenek együtt, mint régebben, a felnövő gyermekek többsége pedig hamarabb kiszakad a családból.

Minthogy az átlagéletkor növekszik, már csak ezért is egyre kevesebb azoknak az éveknek a száma, amikor a házaspár gyermeknevelési feladatokat lát el.  40—50  évi házasságból  például  legfeljebb  20-25 évet vesz igénybe  egy vagy két gyermek felnevelése. Ez csupán a házasság első felére terjed ki, ellentétben a régebbi időkkel, amikor a szülők – különösen az anya – egész életüket a gyermekek felnevelésének szentelték. Ebből a változásból  sajátos  életmódváltási nehézségek  adódnak, bár a mai házasok már sokkal kevésbé  gyermek-orientáltak. A nők előtt csaknem minden pálya megnyílt, s ez megváltoztatta élettervüket és értékrendjüket. A családanyai hivatás mellett megjelent és erősödik  a nő  társadalmi hivatástudata.  Gyakran előfordul, hogy ez utóbbi válik elsődlegessé, többé-kevésbé háttérbe szorítva az anyai hivatást.

Ez számos problémát vet fel a házasság fajfenntartó és gyermeknevelő  funkciójával kapcsolatban.  Pl. elegendő nő vállalkozik-e a gyermekszülésre ahhoz, hogy  társadalmunk egyszerű reprodukciója, számszerű állandósága biztosítható legyen?  Úgy tűnik, nálunk is népességcsökkenéssel kell számolni., miközben a világ fejletlenebb országaiban tovább tart a nagy arányú népességnövekedés.  Valószínűsíthető, hogy ennek hosszabb távon veszélyes következményei lehetnek.

Ha minden felnőtt házasságot kötne, akkor minden házasságban legalább két gyermeknek kellene születnie ahhoz, hogy a népesség egyszerű reprodukciója biztosított legyen. Csakhogy nem köt minden felnőtt házasságot, sőt, határozottan csökken a házasságot kötők száma.  Másrészt koránt sincs minden házasságban két gyermek.  Tény viszont, hogy ezt részben kiegyenlíthetné a házasságon kívül születettek  számának növekedése, ami az utóbbi évtizedekben megfigyelhető, csak nem elegendő mértékben.  A másik kiegyenlítési lehetőség abból adódhat, hogy sok házaspár (vagy együtt élő pár) kettőnél több gyermeket vállal.  Közülük sokan akár „főhívatású szülők” lehetnének. (ezt elősegítené, ha az állami politika rangjára emelkedne  a szülőség társadalmi  presztizsének  anyagi és erkölcsi növelése.)

 

Az említett alapfunkciókon túl – amelyek maguk is tovább differenciálhatók – a szociológiában meg szokták különböztetni a házasság  (és család)  néhány további funkcióját is.  W. Goode  (1967)  többek közt a családtagok létfenntartásának és lelki egyensúlyának  biztosítását szolgáló,  magatartásukat irányító és ellenőrző, társadalmi helyüket kijelölő  stb.  funkciókról  írt.  H. Sas Jidit  (1976)  a család  nyolc funkcióját sorolta fel, köztük olyanokat, mint a családra háruló munkák megszervezése, vagy az egymás iránti szolidaritás. A gyakorlatban ez a házasság és család olyan feladatait jelenti, mint a rendelkezésre álló javak elosztása, a családtagok pihenésének és felfrissülésének  biztosítása, az öreg, vagy beteg családtagok  gondozása.

A házasság funkcióinak változása során előtérbe kerülnek  a  házastársi kapcsolat lelki funkciói, vagyis az egyéni, lelki szükségletek kielégítésének  kölcsönös elősegítése. Ezek közt vannak viszonylag állandóak is, pl. a  lelki egyensúly fenntartásának szükséglete.  A házasságban ez sokféleképpen, nagy egyéni eltérésekkel nyilvánulhat meg.  Váratlan változások  (pl. munkahelyi konfliktusok stb.)  olyan erős, belső feszültséget vagy labilitást idézhetnek elő az egyénben, hogy ugrásszerűen megnő  a lelki egyensúly erősítésének igénye, s ezt főleg házastársától várhatja el.  A házasság ilyenkor  biztosító szelep, vagy menedékhely  szerepét töltheti be.

Ezzel szorosan összefügg a házasság  irányítási és ellenőrzési  funkciója. Mindinkább fontossá válik a „belső magatartás”, a véleményalkotás, az értékválasztás, a világszemlélet stb. irányítása.  A külső viselkedés irányítása és ellenőrzése  ugyanakkor lazul.  Bizonyos értelemben lelki szükségletet elégít ki a házasság hagyományos  helykijelölő,  státusmeghatározó funkciója is, hiszen a partnerek többnyire  társadalmi (és anyagi)  helyzetük megerősítését vagy javítását  várják a házasságtól. A feleség társadalmi rangja a férj státusától függött, bár erősíthette vagy ronthatta is azt.  A nő önálló státusának megjelenésével ez a funkció napjainkban erősen csökken.

 

A  személyiségfejlesztő  funkció  kibontakozása

 

A házastársi  vagy élettársi kapcsolat  mindig hatott valamennyire a partnerek személyiségére. A polgári korszak előtt azonban ez a lelki hatás – a műveltek vékony rétegét kivéve – elég jelentéktelen volt és ritkán vált tudatossá.  Az egyéniség tömegesebb arányú kibontakozása , vagyis az ún.  individualizálódás  a reneszánsz táján kezdődött. Érthető, hogy az ókori  primitiv nemi sóvárgástól  minőségileg különböző,  egyéniesült  szerelem  is csak ekkor válhatott számosabbá  (bár még korántsem általánossá).  Az individualizált szerelem egyik legelső, klasszikus irodalmi példája  Rómeo és Júlia  szerelme, amelyet Shakespeare  tragédiája tett halhatatlanná.. Az ilyen szerelem  rendkívül intenzív és tartós hatással van az egyénre, nagy teljesítményekre teszi képessé. Valósággal szárnyakat ad a kreativitásnak,  s átalakítja a résztvevők életstílusát.

A szexuális párkapcsolat individualizálódása  és  személyiségfejlesztő  funkciója  ugyan évszázadokkal ezelőtt kezdődött,  de kibontakozásának csak korunkban lehetünk tanúi, s. minden jel arra mutat, hogy a nemek viszonyának egyik legfontosabb tendenciájával állunk szemben.  Megvalósulása várhatóan a következő eredményekkel járhat:  kialakul a  házassági és együttélési formák  sokfélesége,  s ezáltal könnyebb lesz az egyéni igényeknek legjobban megfelelő  párkapcsolatot  megvalósítani.  Igy a házasság is egyre  alkalmasabb lesz az egyéni tervek és célok, vagyis az önmegvalósítás  elősegítésére. Mégpedig a szerelem meglététől, vagy elmúlásától függetlenül is, lényegében azáltal, hogy rugalmasabbá és nyitottabbá válik.

Már J. Bernard  (1973) és újabban A. Giddens (1992)  megírta, hogy a jövő a szabadon alakítható kapcsolatoké, amelyek nem gazdasági vagy egyéb kényszerre, hanem tudatos, érzelmi elkötelezettségre épülnek, s mindkét partner számára optimális függetlenséget és  fejlődési lehetőséget biztosítanak. Az elköteleződés ugyanis éppen egymás személyiségfejlődésének és pszichológiai értelemben vett önmegvalósításának kölcsönös elősegítésére irányul.  Ennek magától értetődő előfeltétele, hogy az egyéni életterveket és ezek megvalósításának kapcsolati  igényeit nemcsak az elköteleződéskor, hanem később is, rendszeres időközönként megbeszéljék és tisztázzák, tekintettel az esetleges változásokra. 

Egy másik, neves kutató,  S. Keller  (1976)  öt pontban foglalta össze a házasság jövőjét érintő, megalapozott előrejelzéseket:

 

A szexuális és házassági kapcsolatok formailag és tartalmilag változatosabbak  lesznek.

Kevesebb  negatív érzelem  (féltékenység  stb.)  kapcsolódik hozzájuk.

Nagyobb tere lesz az egyéni döntéseknek a kapcsolat jellegét és időtartamát illetően.

Új közösségformák jönnek létre a házaspárok önkéntes társulásai révén.

Az életút  változásainak megfelelően a házasság is többszakaszos lesz,

     s jellege minden szakaszban   különbözik.

 

Mindez azt jelenti, hogy az intim párkapcsolatokban – és a belőlük létrejövő  családban – középponti jelentőségű lesz a résztvevők pozitiv képességeinek optimális kibontakoztatása, ami  „fejlődésorientált”  személyi és családi kapcsolatokat jelent. Ez pedig alapvető jelentőségű funkcióváltozása a házasságnak is.

 

A nőmozgalom és a  nemek közéleti  szerepváltozásai

 

A  hagyományos nemi szerepek lényegében már több ezer évesek, s a nőknek csak kivételes esetekben volt lehetőségük a férfiakkal egyenlő jogok gyakorlására.   Az iparilag fejlettebb országokban kialakuló nőmozgalmak viszont már több mint százhúsz éve harcolnak a nemek szociális és politikai egyenjogúsításáért.    Ennek eredményeként  a fokozatosan elnyert választási és választhatósági jogok után a nők előtt sorra megnyíltak a régebben csak férfiak számára elérhető munkakörök és vállalkozási lehetőségek.  Mindez azonban még korántsem általános. Még azt sem sikerült elérni, hogy a nők  „egyenlő munkáért egyenlő bért”  kapjanak, s a vezető poziciókat a gazdasági és politikai életben túlnyomórészt még mindig férfiak töltik be.   S az említett „kettős erkölcsöt”  sem váltotta még fel a mindkét nemre egyaránt érvényes viselkedési szokás- és normarendszer. 

E. J. Haeberle (2006)  szerint ennek gyökere  a hagyományos, patrilineáris  (apai vonalú)  leszármazás, amely ugyan mára kissé fellazult, de a még mindig patriarchális társadalomban a férfiak  biztosítani akarják, hogy gyermekeik „vér szerinti leszármazottaik”  legyenek;  ezért asszonyuk senki mással ne közösülhessen.  Emiatt látják  érdekeiket veszélyeztetőnek a nők hozzájutását a fogamzásgátló eszközökhöz  és a terhesség megszakításához.  De ugyanezért látták veszélyesnek a nők politikai szereplését,,  szakmai önállóságát és pénzügyi függetlenségét is.

A nőmozgalmak történetének első  (jó száz évvel ezelőtti)  szakaszát  liberális jellegűnek mondták. A mozgalom akkoriban a nők törvény előtti egyenlőségéért és a nők választójogának megadásáért küzdött.  Ezt a 20. század első két évtizedében általában el is érték a nyugati világban  (bár pl. Svájcban, szövetségi szinten csak 1971-ben kaptak választójogot).  A nőmozgalom újabb fellendülése csak az 1960-70-es években következett be, s ez már kifejezetten  radikális jellegű volt. 

Ettől kezdve a liberális és radikális feministák között nagy viták alakultak ki néhány alapvető kérdésben.  A radikálisok szerint ugyanis  a  köznapi életet az erotizált férfi dominancia jellemzi, s a „szexuális forradalomnak”  nevezett szexhullám  is csak a nők alárendelt helyzetét erősítette.  Erősen ellenzik a pornográfiát, mert az a férfiaknak szánt „használati utasítás”  a nők megalázására és kínzására. Ezért a „rossz pornográfiát” be kell tiltani. Hasonlóképpen büntetnék a női testtel folytatott kereskedelmet, vagyis a prostitúciót. Nem hisznek a heteroszexuális párok harmonikus nemi életében;  szerintük alig van különbség a házastársi szex és a nemi erőszak között.  A nők egy része csak azért tudja élvezni  férfi partnerével a szexet, mert  úgy nevelték, hogy azonosuljon  az agresszorral  

 Velük szemben a liberális femionisták politikailag kevésbé aktivak.  Szerintük a nőknek is joguk van saját erotikus és pornográf irodalomra és filmekre.  Helytelenítik, hogy a ragikálisok ellenségesek a férfiakkal és ellemzik a nők jogát a szexuális élvezetre és autonómiára.  Szerintük a radikális feministák szemlélete hasonlít a politikailag reakciós csoportokéhoz, az anti-szexuális, fundamentalista vallási szervezetekhez. 

  Közben azonban  az uralomra kerülő államszocialitsa rendszer is megteremtette a maga nőmozgalmát és látványosan az alkotmányba iktatta a nemek egyenjogúságát.  De biztosította a nők munkavállalási jogát is; s  egyuttal bölcsődéket, óvodákat és nevelőotthonokat teremtett.  Ezzel elősegítette a nők viszonylagos gazdasági függetlenedését a férfiaktól, ugyanakkor növelte függőségüket az állami és pártbürokráciától  (amit persze férfiak vezettek).  A szocialista nőmozgalom önállóság helyett  a  pártpolitika eszköze maradt.

A nyugati, polgári demokráciák radikalizálódó nőmozgalmában viszont különböző irányzatok tűntek föl;  köztük elég szélsőségesek is találhatók.  Ezek hangoztatták pl., hogy a nő legtöbbször csak kénytelenségből vállal gyermeket, s így férjének és családjának rabszolgája lesz.  E témák körül nagy viták bontakoztak ki a nyugati nőmozgalomban, amely más mozgalmakhoz kapcsolódva különböző irányzatokra szakadt  (pl. „öko-feminizmus”, „anarcho-feminizmus”, női békemozgalom  vagy a posztmodern feminizmus, amely a „patriarchális beszédmód”  leleplezését célozta.)

Az 1990-es évektől számítják egyesek a a nőmozgalom „harmadik hullámát”,, amely az ún.  „Girl Power”  irányzat megjelenéséhez kapcsolható, s a nők erején és vitalitásán kívül az önállóságukat és másságukat hangsúlyozza.  Ehhez kapcsolható a  „szingli-kultusz”  megjelenése is, amire később visszatérek. (Lásd 8. fej.)

A legutóbbi évtizedekben fellendülő nőmozgalom ugyan kétségtelenül ért el sikereket  a fejlett, ipari társadalmakban, hiszen többé-kevésbé gazdasági és életvezetési önállóságot biztosított  a nőknek;  lehetővé tette, hogy magas fokú képzettséget szerezzenek, önálló vállalkozásokat indítsanak és a politikai hatalom vezető pozicióiban is feltűnjenek.  De azért  a gazdasági, kulturális és politikai hatalomban még mindig a férfiak dominálnak a fejlettebb és fejlődő országokban egyaránt  (hazánkat nem is említve).

Ám hazánkban sok más tény is a nők hátrányos helyzetére utal. Az ún. „esélyegyenlőségi törvényt”  csak 2003-ban fogadta el a magyar parlament; s ennek gyakorlati megvalósulása is várat magára. A helyzetet később  (8. fejezet)  részletezzük.  Mindenesetre a nőmozgalomra támaszkodó  szexuálpolitika  alapvető  célkitűzése  ma  a  férfiak és  nők  hatalmi viszonyának rendezése lehet. Ez azért elsődleges, mert a patriarchátusból, a hagyományos férfiuralmi rendszerből csak az elmúlt száz évben kezdtünk kilábalni  (a formális egyenjogúsítás deklarálásával),  de a folyamat még korántsem fejeződött be..Sajnos, a nőmozgalom nálunk még nem olyan erős, hogy az esélyegyenlőség hiányán is tudott volna változtatni. Mint ahogy azon sem, hogy a munkanélküliség sokkal erősebben érinti a nőket, mint a férfiakat, s a munkavállalás terén is eleve hátrányos helyzetben vannak a hasonló képzettségű férfiakkal szemben. Hasonló a helyzet az otthoni „második műszak”, a háztartási  teendők, vagy a gyermekgondozás  terén.  (De leginkább a vezető poziciók megosztása terén.).

 

 

 

3.  Nyitott  társadalom – nyitott kapcsolatok  

 

A nemek viszonyának történelmi trendjei  arról tanúskodnak, hogy az emberi civilizáció legutóbbi 5-10 ezer évében,  a magántulajdon és a patriarchátus megjelenése óta  a nők többé-kevésbé mindig alárendelt helyzetben éltek és dolgoztak a magánéletben és a közéletben egyaránt.  Csak az utóbbi két évszázadban alakult ki egy számottevő nőmozgalom, amely megpróbált változtatni ezen a helyzeten, s a társadalmi feltételek változásával  (iparosodás, urbanizáció stb.)  el is ért bizonyos eredményeket.  A nemek teljes esélyegyenlősége és egyenrangúsága azonban még a legfejlettebb országokban sem valósult meg, főleg az adott társadalmi feltételek miatt.

A  20. század második felében  a fejlett ipari országokban egyre nagyobb figyelem irányult  a társadalom nyitottabbá  válására.  Ebben  elsősorban a század egyik jelentős filozófusának, az osztrák származású, de Angliában működő  Karl  Popper  „A  nyitott társadalom és ellenségei” című könyvének lehetett motíváló  szerepe. (Ez a könyv jó 50 éves késéssel, 2001-ben jelent meg magyarul.)  A könyv  már évtizedekkel ezelőtt kimutatta, hogy az olyan totalitárius, parancsuralmi rendszerek, mint a nácizmus, a fasizmus vagy a sztálinizmus,  zárt  társadalmak,  s mint ilyenek, hosszabb távon életképtelenek,  tehát el kell tűnniük.  A  társadalmi fejlődés alapfeltétele a  nyitottság, , ami szabad versenyt és piacot,  esélyegyenlőséget,  pluralizmust, egyéni autonómiát és racionális kritikai szellemet jelent, amelynek folytán senki és semmilyen törekvés nem juthat kizárólagosságra, s egy ilyen társadalomban  nincsenek tévedhetetlen tekintélyek. 

          A nyitottság tehát minden tekintetben viszonylagos szabadságot, de ugyanakkor kritikát és így átláthatóságot jelent    A társadalmi nyitottságot mindeddig leginkább egyes liberális demokráciák igyekeztek megvalósítani.  Ami azonban sehol sem könnyű, mert – ahogyan Karl Popper is figyelmeztet--, a kizárólagosságra és dominanciára törő egyének és szociális csoportok a nyitottság  ellenségei.  Hazánk is messze van még attól, hogy nyitott társadalom legyen.  Legfeljebb némi ízelítőt kaphattunk belőle a rendszerváltáskor és Soros György Nyitott Társadalom Alapítványa révén.

A  hazánkban is működő  Nyitott Társadalom  Intézet és a CEU, vagyis a Középeurópai Egyetem  már jelentős eredményeket ért el a nyitott társadalom megvalósításához szükséges, racionális kritikai szellem erősítésében, főleg szociális és gazdasági vonatkozásban.  Ez elvileg magában foglalja nemcsak az újfajta, autonóm, kritikai gondolkodásmód kialakításának szükségességét, hanem  a nyitott társadalomnak  megfelelő, toleráns és szabad, de racionális  nyitott, emberi kapcsolatok  létesítésének és fenntartásának elsajátítását is.  Ez mindeddig többé-kevésbé elkerülte a nyitott társadalom   aktivistáinak figyelmét, legalábbis az intim kapcsolatok terén.  Holott logikusnak tűnik, hogy  nyitott társadalmat csak olyan egyének képesek alkotni, akik saját, egyéni kapcsolataikban, sőt, még az intim kapcsolataikban is képesek a nyitottságra.  Ennek feltétele, hogy egész személyiségükben nyitottak legyenek.

 

Választható együttélési módok,  életstílusok

 

„Milyen együttélési mód és életstílus felelne meg legjobban az igényeiknek?”  Az egyik kérdőíves vizsgálatomban erre a kérdésre a válaszolók – több mint ezer nő és férfi – hat lehetőség közül választhattak.  Ezek a következők voltak:

1.  Egész életre szóló, kizárólagos párkapcsolat  (házasság).

2.  Egymást követően több, kizárólagos kapcsolat.

3.  Egy állandó és több, rövidebb kapcsolat.

4.  Két-három tartós, párhuzamos kapcsolat, házasság nélkül.

5.  Függetlenségemet nem veszélyeztető,, szerelmi  kapcsolatok.

6.  Inkább szexmentes, baráti kapcsolatok  ápolása.

 

A túlnyomó többség az első három közül választott.  Ezen belül is meglepően sokan választották a harmadikat, ami pedig többé-kevésbé  nyitott  párkapcsolatot vagy házasságot feltételez.  Ezt erősíti egy másik kérdésre  („Mi a véleménye az ún.  nyitott házasságról?”) adott válaszok  megoszlása is.  Sokan ugyanis azt felelték:  „Szeretnék többet tudni róla,  esetleg kipróbálnám”;  vagy pedig:  „Ésszel elfogadom, de megvalósítani nem tudnám”.

Anélkül, hogy értékelni próbálnám ezeket a válaszokat, tekintsük át, milyen együttélési módok közül választhat a 21. század embere:

 

1.     A hagyományos  házasság,  vagyis a  patriarchális monogámia,  amelyben a férfi a „családfő” és eltartó, az asszony dolga pedig elsősorban a férj és a család kiszolgálása,  a háztartás vezetése és a gyermekszülés, gyermeknevelés.  A  házastársi hűség itt a társak, de főleg a nő számára szexuális kizárólagosságot jelent..

2.     .   Átmeneti, félig nyitott házasság,  amelyben az asszony is kereső foglakozást folytat,  a férfi kissé besegít a háztartásba és a gyermekekkel is foglalkozik egy keveset.  A férj továbbra is családfő, de  elnézi a feleség bizonyos külön útjait, kedvteléseit, találkozását barátnőkkel, rokonokkal.   E típusnak több, „gyengébb” változata is van.  Az egyik a félig-meddig kiüresedett, alacsony szinten fixálódott házasság, amelyben a partnerek inkább csak társbérlők, akik között nincs igazi intim kapcsolat, csak „békés egymás mellett élés”.  Egy másik változat:  valójában külön élnek az együttélésben „egymás idegeire mentek”, de azért elválni nem akarnak, és a külvilág felé (látszólag)  házastársak maradnak.

3.     Nyitott házasság,  vagyis egyenjogú és egyenrangú partnerek  szoros barátsága és együttélése, a kölcsönös birtoklás és kisajátítás igénye nélkül.  A teljes nyitottságba a szexuális nyitottság is beletartozik, de előfordulhat, hogy erre éppen egyiküknek sincs igénye, s nem élnek a lehetőséggel.  Az esetleges külső kapcsolatokat viszont teljesen őszintén megbeszélik egymással, s úgy alakítják, hogy alapvetőnek érzett házastársi kapcsolatukat ne veszélyeztesse.

4.     Házasságszerű  együttélés,  amelyben a jogilag érvényes családi állapottól függetlenül él együtt egy férfi és egy nő,  pontosan úgy, mintha már házasok lennének.  Ez  jellegében ugyanúgy többféle lehet, mint a legalizált házasság, sőt a gyermekvállalás révén családdá is válhat.

5.     Kettőnél több személy intim együttélése.  Ennek leggyakoribb formája  egy férfi és két nő együttélése;  de előfordul a fordítottja is,  vagy  az illegális poligámiának  az a formája, amikor  két pár  (két nő és két férfi)  társul egymással egy házasságszerű együttélésre.  Ez már csoportházasságszerű  forma,,  amit szinte mindenütt csak korlátozott módon és titokban lehet gyakorolni.  Az elmúlt évtizedek egyes kommuna-kísérleteire volt jellemző, amelyek aztán legtöbbször néhány éven belül felbomlottak-

6.     Azonos nemű  párok  házasságszerű együttélése.  Ez az utóbbi évtizedek fejleménye a nyugati világban, ahol egyes országokban már a legális házasságkötés is lehetővé vált a homoszexuális orientációjuak  (melegek és leszbikussok)  számára.  Hazánkban egyelőre csak az együttélésre van lehetőség, házasságkötésre nem.  Családdá is ritkán válhatnak az ilyen kapcsolatok,  bár a leszbikus nők várandóssága pl. mesterséges megtermékenyítéssel megoldható lenne, örökbefogadásra pedig sok azonos nemű pár szívesen vállalkozna.. (Egyébként több külföldi vizsgálat igazolja, hogy az általuk nevelt gyermekek nem válnak nagyobb arányban homoszexuálisan orientáltakká, mint a heteroszexuális szülők gyermekei.) 

 

Mindegyik felsorolt együttélési módnak, életstílusnak  lehetnek  előnyei  és hátrányai, amelyek esetleg egészen különbözőek a résztvevők számára.  Tény, hogy pillanatnyilag ezek között választhatunk.  Választásunk persze többé-kevésbé azt is kifejezi, hogy mit várunk (mint legfontosabbat) az intim együttéléstől.  De csak többé-kevésbé.  Tehát az elvárásokra ajánlatos külön is odafigyelni;  annál is inkább, mert  egyáltalán nem biztos, hogy partnerünk is ugyanazt várja  (vagy ugyanazt érti a hasonlónak tűnő elvárásokon).  Az egyes párkapcsolati típusok előnyeinek és hátrányainak elemzése  elég szubjektiv és viszonylagos, ezért itt nem tartom feladatomnak. Csupán feltételezem, hogy mivel az első típust ma már kevesen választják, s hasonló a helyzet az utolsó kettővel is,, ezért a  többé-kevésbé nyitott  párkapcsolatokat érdemes közelebbről megvizsgálni. Amelyek személyi nyitottságot feltételeznek.

De mit jelent valójában a személyiség nyitottsága,  s hogyan lesz ebből kapcsolati nyitottság?

A  fejlődéspszichológiából tudjuk, hogy az éppen kialakuló személyiség, vagyis a csecsemő és a kisgyermek személyisége még nagyon is nyitott.  Még nincsenek előítéletei, merev gondolkozási sémái;  minden hatás iránt fogékony és tanulékony,  lelki működése egy nyitott füzethez hasonlítható, , amibe még bármit be lehet írni.  A  sokszor beírtak,  vagy a fejlődés különösen érzékeny szakaszaiban beírtak mélyen bevésődhetnek  (ez az imprinting), de ekkor még semmi sem végérvényes, mert a későbbi tapasztalatok, élmények és azok feldolgozása  felülírhatja a korábbi  gondolkodási sémákat és viselkedési attitűdöket.  Ugyanakkor sok múlik azon, hogy  a kialakuló személyiség  milyen identitásokat és orientációkat fogad el a kapott hatások  (szkriptek)  közül és milyen az idegrendszeri típusa, a testi fejlettsége és főleg a környezet értékelő megnyilvánulásaitól függő önértékelése. 

Végeredményben tehát igen sok tényező befolyásolja a személyiségfejlődést,  s ezzel együtt a személyes, interperszonális kapcsolatok  alakulását és jellegét is.  A kisgyermek még erősen függ az anyjától és a közvetlen környezetét jelentő családtól, de már az óvodáskor körül megkezdődik az önállósodása  (amit a környezet vagy elősegít, vagy gátol).  A tizenéves korban aztán felgyorsul ez a folyamat:  zavartalan fejlődés esetén a család befolyása csökken, a kortársaké és egyéb hatásoké erősödik;  új érzelmi kötődések  (barátságok, szerelmek)  jelennek meg,  egyre több önálló döntésre van szükség.  Mindez saját, önálló  értékrendet feltételez, aminek kialakulása azonban elég esetleges;  az addigi fejlődéstől  függően  jellegében és tartalmában sokféle lehet, pl. gyengén fejlett,  ellentmondásos, bemerevedett  vagy rugalmas; nyitott,  tartalmilag pedig  hagyományos, konzervatív  vagy  újszerűségre és korszerűségre törekvő. 

 

A  nyitott párkapcsolat  kritériumai

 

A felnőtt egyén lelki működésének nyitottsága  mindenekelőtt autonómiát,  vagyis lelki önállóságot és szabadságot,  kritikai szellemet  (racionalizmust),  intellektuális fogékonyságot és rugalmasságot,  pszichoszexuális és pszichoszociális érettséget jelent. Mindez az átlagosnál magasabb szintű tudatosságot, önismeretet és önkontrollt feltételez,  tehát egy  személyiségfejlesztő  és – Maslow-i értelemben vett -  önmegvalósító  törekvést.

Minden jel szerint csak ezek a személyi feltételek biztosíthatják elkötelezett párok kapcsolati nyitottságát, elsősorban az intim kapcsolatok  (barátság, szerelem)  terén.  Az ilyen kapcsolat fő jellemzője, hogy a tudatosan és átgondoltan vállalt elköteleződésen belül   optimális szabadságot biztosít a résztvevőknek!  Első pillantásra ez ellentmondásnak tűnhet, hiszen az elköteleződés már eleve korlátozást jelent.: Hiszen az egymás iránt elkötelezettek  szolidárisak egymással;  tehát nem sérthetik egymás lényeges érdekeit, sőt, elő kell segíteniük azok érvényesülését.  Az ellentmondás azonban csak látszólagos, több okból is.  Egyrészt nem maximális, vagyis korlátlan, hanem  optimális, azaz a körülményekhez képest legkedvezőbb arányú  szabadságról van szó.  Hiszen, ha elfogadjuk az alapelvet, hogy mindenkinek joga van a szabadságra, akkor a saját szabadságunk csak addig terjedhet, amíg az nem sérti mások szabadságát

Egy intim kapcsolatban azonban az érdek-érvényesítés szabadsága több szempontból más megítélést igényel, mint egyéb szociális kapcsolatokban;  s ezt a partnereknek már az elköteleződésükkor, de később is újra tisztázniuk kell.  Vagyis ki kell jelölniük a szabadságuk legalább hozzávetőleges határait, ami az egyéni érdekek érvényesítésének is korlátot szabhat.  Ez azonban nyitott párkapcsolat esetén csak minimális korlátozást jelent a hagyományos, zárt monogámia korlátaihoz képest.  Nyitott párkapcsolatban ugyanis nem akarják kisajátítani egymást, ismerik és elfogadják egymás érdekeit, önmegvalósítási törekvéseit, hiszen épp ezek kölcsönös elősegítésére köteleződtek el.  Vitatott kérdés persze, hogy ezek mennyiben lehetnek anyagi vagy karrierérdekek.  Mindenesetre nem ezek játszhatják a fő szerepet a kölcsönös elköteleződésben, amely a személyes emberi értékek, képességek elősegítésére irányul.

 

 Az  önmegvalósítás szabadsága  érdekében a nyitott párkapcsolat résztvevőinek pontosan ismerniük kell a saját és egymás igényeit, céljait és azok elérésének rajtuk is múló  feltételeit. Ezt sokféleképpen segíthetik elő;  például elegendő szabad idő biztosításával, a felmerülő problémák közös megbeszélésével és megoldásával, akár átmeneti áldozatvállalással is, ha ez nem jelent kihasználást és nem marad viszonzás nélkül.  Előfordulhat, hogy egyes célok eléréséhez vagy bizonyos igények kielégítéséhez mások bevonására van szükség.  Nyitott párkapcsolatban ennek sincs akadálya;  még akkor sem, ha esetleg újonnan felmerült kapcsolati, érzelmi vagy szexuális igényekről van szó. Az utóbbiak egy zárt kapcsolatban csak titokban fordulhatnak elő, s megsejtésük vagy kiderülésük válságba sodorja és előbb-utóbb tönkre teszi a kapcsolatot.  Kölcsönös nyitottság és szabadság esetén  viszont az ilyen kapcsolatokra nem titokban, hanem csak az igények megbeszélése és egyeztetése után kerül sor, s ez a továbbiakban is napirenden marad. 

Az elköteleződés ugyanis nem feltétlenül szűnik meg attól, hogy az erotikus érdeklődés vagy éppen az érzelmi kötődés nem kizárólagos.  A zárt házasságok korának széles körben elterjedt mítosza, előítélete, hogy „nem lehet egyszerre több partnert  szeretni!” Ebből következően vagy eleve le kellett mondani egy új és valamiért vonzó partner mélyebb megismeréséről és egy új szerelem élményéről,  vagy pedig  fel kellett bontani a meglevő elköteleződést, ami elhanyagolást, a vállalt szolidaritás megszűntetését vagy teljes szakítást jelentett. 

Egy pszichoszexuálisan érett személyiség azonban pontosan tudja, hogy  egyrészt a szeretet és szerelem képessége nem egészen azonos, de nem is zárják ki egymást.  Két személy iránti, hasonló intenzitású szerelem ugyan ritkán és csak átmenetileg fordul elő, de egy évek óta tartó együttélés során már csökkenő intenzitású vagy barátsággá alakult szerelem számára egy új partner szerelme  nem szükségképpen jelent komoly veszélyt, ha erre időben felkészültek a nyitott kapcsolat résztvevői.  Probléma csak akkor jelentkezik, ha  kiderül, hogy ez a felkészülés hiányos, felszínes vagy látszólagos.  Ugyanis nem elég csak „elméletileg”  elfogadni, hogy lehet több partnert is szeretni. Ha hiányzik az önbizalom vagy erősen beidegződött a tulajdonosi, birtoklási törekvés, az érintett elbizonytalanodik és megsértődik, s szándéka ellenére is féltékenységgel reagál.  (Erre még visszatérek.)

A  nyitott párkapcsolat optimális szabadsága  azonban nemcsak lemondást jelent a partner kisajátításáról és a kapcsolat kizárólagosságáról, hanem a különböző más kapcsolatok elvi elfogadása mellett azok titkosságát is megszűnteti és rendszeres megbeszélés tárgyává teszi.  Ennek során természetesen mindketten véleményt is nyilvánítanak;  az egyik elmondja, miért van szüksége erre vagy arra a kapcsolatra, mit vár és mit kap tőle, s ez mennyiben érinti vagy nem érinti  (esetleg kiegészíti)  alapvetőnek tekintett kapcsolatukat, egymás iránti elköteleződésüket.   E körül természetesen viták is lehetnek, ha az egyik fél elvárásait és érdekeit sértőnek érzi a külső kapcsolatot, vagy ha úgy véli, a külső kapcsolat az azt igénylő partnerre nézve is veszélyes vagy káros. Ezek a viták azonban baráti jellegűek, s az érdekek kölcsönös tiszteletben tartásával viszonylag könnyen megoldhatók.  Az ilyen viták és megoldásuk rendszerint erősítik a kapcsolatot, még ha szükségessé tesznek is bizonyos (nem jelentős)  kompromisszumokat.

 

A nyitott párkapcsolat tehát nem jelent mentességet a vitáktól, az időnkénti nézeteltérésektől vagy átmeneti konfliktusoktól, de ezeket éppen a nyitottsága révén könnyebben és rutinosabban tudja kezelni  és megoldani.  Éspedig – ami lényeges! – nem  játszmák révén és nem agyonhallgatás, „szőnyeg alá söprés”  révén, hanem a tudatos elemzés, a nyilt és konstruktiv viták által, amelyek minden vitális kapcsolat lényeges elemei.  Ez persze nem jön magától és nem egyszerűen elhatározás kérdése, s megtanulása sem megy máról holnapra.  Úgy is mondhatnám:  a nyitott párkapcsolatba több munkát kell befektetni, először önmagunk gondolkodásmódjának és értékrendjének átalakításával, aztán a kapcsolat egyensúlyának és fejlődőképességének ápolásával.  De mindenképpen megéri, mert  erősíti  (sőt, biztosítja)  pszichoszomatikus egészségünket, jó közérzetünket, elégedettségünket.

A „több munka befektetése  természetesen viszonylagos, hiszen a nyitott párkapcsolatban a partnerek minden munkát megosztanak, mindenben segítik egymást, s ez nemcsak egyéni igényeik kielégítésére, hanem az együttélésből és az esetleges gyermekvállalásból adódó feladatok ellátására is érvényes.  Vagyis figyelmen kívül hagyják a hagyományos nemi szerepmegosztást, amely szerint a háztartás és a gyermekgondozás a nő dolga, beleértve a férj és a család kiszolgálását.  Egy nyitott és egyenrangú kapcsolatban magától értetődően a férfi arányosan  részt vállal a háztartás, valamint a gyermekgondozási és nevelési feladatok ellátásában.  Méghozzá úgy, hogy a „reszortokat”  időnként fölcserélik, s ezáltal is gyakorolják a rugalmas alkalmazkodást a változó feladatokhoz. (Ezzel is tanúsítván, hogy nincs olyan munka  az együttélésben, amihez csak férfiak vagy nők értenek. S ez a háztartás munkára és a csecsemőgondozásra is érvényes!)

A  nyitott párkapcsolat  egyrészt a házasságok és együttélések egy bizonyos típusát jelenti, másrészt az intim kapcsolatok általános jellemzője lehet a jövőben.  Rendszerelméleti szempontból  minden intim kapcsolat többé-kevésbé nyított rendszer, hiszen állandó kölcsönhatásban van környezetével,  nem is zárható el teljesen attól.  (Még „az én házam:  az én váram!”  alapelvű  kapcsolatokban sem.) A patriarchális monogámia azonban zártságra törekvő rendszer, amely belső feszültségeit elnyomja vagy eltitkolja.

A  lelkileg érett,  nyitott személyiségű egyének  jellemzője viszont a fejlődőképesség, fogékonyság, rugalmas lelki struktúra, szociális és érzelmi intelligencia.  Vagyis olyan tulajdonságok, amelyek a kreativitásnak,  az alkotó-képességnek is alapvető kellékei.  Igy a nyitott párkapcsolat is kreativ, képes állandóan megújulni, magasabb szintre emelkedni.  Egy amerikai szociológus házaspár,  O’Neill, N. & G.  1972-ben megjelent könyve szerint az ilyen párkapcsolat fő  jellemzője az egyéni fejlődés kölcsönös elősegítése.  Többek közt azáltal, hogy egyenrangú partnerekként tiszteletben tartják egymás egyéniségét és szabadságot adnak egymásnak  az életmód, a szabadidő-felhasználás és a kapcsolatok szempontjából  is.  Kölcsönösen megbíznak egymásban és külön élményeiket rendszeresen megbeszélik.

 

A  szexuális  egészség  jogainak érvényesítése

 

A  nyitott párkapcsolat  (házasság)  egyik legfontosabb – bár sokak által problematikusnak tekintett  -- jellemzője  a ma már univerzálisnak elismert szexuális  szabadságjogok  érvényesítése.  Épp ezért érdemes ezt részletesebben áttekinteni.

1. A fentebb felsorolt jogok közül az első a  szexuális  szabadság  joga.  Ez jól hangzik, ugyanakkor nehezen  konkretizálható és könnyen félreérthető.  A hozzá kapcsolt megjegyzésnek az a része világos, hogy lehetővé kell tenni a szexuális képességek teljes kibontakozását, azzal a megszorítással, hogy a szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés minden formája kizárandó.  De rögtön fölmerül a kérdés:  melyek a kifejlesztendő szexuális képességek?  Továbbá ki, kivel és hogyan tud szexuális kényszert és visszaélést alkalmazni? 

A  szexuális képességek ugyanis többrétűek. Alapjuk és lényegük  a szexuális viselkedés, aminek három fő területe a nemi szerep-viselkedés,  az erotikus viselkedés és a reproduktiv (gyermeknemző)  viselkedés.  Szexuális képességeink e három területen tudnak megnyilvánulni.  A nemi szerepeket születésünktől kezdve tanuljuk; az erotikus viselkedésre kisgyermek kortól, a reprodukcióra viszont csak serdülőkortól kezdve vagyunk képesek. (Nőknél ez utóbbi képesség a klimaktérium  (menopauza)  folytán megszűnik.)  Világos, hogy szexuális képességeinket mindhárom vonalon fejleszteni  (és szocializálni) kell.  A kérdés csak az, hogy fejlesztjük-e – és hogyan?  Nemi szerep ugyanis többféle van, s nem mindegy, sőt, meghatározó lehet, hogy melyiket preferáljuk és tanuljuk.  Az erotikus viselkedés szintén sokféle lehet,  irányulhat önmagunkra, vagy egy (másnemű vagy azonos nemű)  partnerre. Alapja a szexuális izgalomba jövés és kielégülés képessége.  Aminek csak a lehetőségével születünk, de kialakulása, iránya és intenzitása már a külső hatásoktól függ, és el is nyomható.  Ez utóbbi a nőknél könnyebben megtörténik, tehát náluk  a szexuális képességek kifejlesztése több odafigyelést és nevelői segítséget igényel., mert a serdülőkorban többnyire nem jelentkezik magától, mint a férfiaknál.   Vagyis az elsőként említett szexuális jog  a nőknél az erotikus képességeik kibontakozásának  elősegítését is jelenti.  No meg természetesen a még ma is gyakran előforduló kényszeritések és visszaélések prevencióját is.  Ezek a visszaélések sokfélék lehetnek,  s előfordulásukat megkönnyíti, hogy kevesen ismerik azokat, s főleg az ellenük való védekezést.

Visszaélést és károsítást azonban  nemcsak partnerekkel szemben követhet el valaki, hanem önmagával szemben is.  Már az önkielégítésnek is vannak az egészséget veszélyeztető módjai, amelyekben erőltetésre, vagy túlzott pornográfia-fogyasztásra kerül sor.  Nem mintha maga a maszturbáció káros lenne, hiszen ma már közismert, hogy a nemi élet egyik természetes módja.  Előnye, hogy partner nélkül is teljes kielégülést biztosít és fejleszti az orgazmuskészséget;  ami különösen a fiatal nők számára jelenthet nagy segítséget.  A  tizenéves fiúk számára pedig lehetővé teheti az orgazmus késleltetésének begyakorlását  (persze csak akkor, ha erre az ingerlés lassításával tudatosan törekednek), amire a szexuális kapcsolatban nagy szükség lehet   Sajnos, a szexuális nevelés hiánya folytán ezekről kevesen tudnak,  s így gyakran önmagukat is károsítják. 

A  szexuális visszaélések leggyakoribb formái  a valamilyen okból kiszolgáltatottakkal  -- nőkkel, gyermekkorúakkal, fogyatékosokkal -- szembeni visszaélések   Tizenéves (és idősebb)  nők esetén a kényszer nemcsak fizikai erőszak formájában nyilvánulhat meg, hanem  „lelki terrorral”: elhagyással vagy másféle retorzióval fenyegetés formájában is.  A  nő által nem kívánt és nem elfogadott szexuális közeledések, molesztálások elhárításának ma már megfelelő technikai és jogi eszközei vannak, de ezeket is kevesen ismerik és alkalmazzák.  Emiatt sok, titokban viselt szexuális trauma korlátozza a nők  (és nem ritkán a fiatal férfiak)  szexuális szabadságát.  Előfordulásukat viszont csak a korszerű és átfogó szexuális nevelés tudná csökkenteni, amely a szexuális viselkedés mindhárom, említett dimenziójának magasabb szintjét biztosítaná.

Bizonyos értelemben  különleges probléma a  reprodukciós  szabadság”  kérdése.   A  gyermekvállalás  szabadságát ugyanis korlátozhatják egyrészt bizonyos  objektiv körülmények,  másrészt a szülő-szerepre vállalkozók  szubjektiv éretlensége, fölkészületlensége.  Bonyolítja a helyzetet, hogy  az érintettek gyakran nem képesek sokoldalúan és elfogulatlanul megítélni saját gyermekvállalási szándékukat,  nem kérnek tanácsot senkitől,  s nem ritka, hogy a gyermekvállalást egészen más érdekek  (pl. anyagi vagy egyéb előnyhöz jutás)  szolgálatába állítják.  Gyakori eset, hogy a családtervezés – s különösen a biztonságos fogamzásgátlás – lehetőségeit nem ismerik vagy elhanyagolják és a véletlenre bízzák.  Ilyen esetekben a reproduktiv szabadság csak látszólagos, hiszen inkább ártanak maguknak és a születendő gyermeknek.  Az ilyen  szabadságjoggal való visszaélés elkerüléséhez intézményesen tudatosítani kellene, hogy a gyermekvállalás  milyen hosszú távú és nehéz feladatok  vállalását jelenti mindkét szülő számára, ezért komoly felkészülést igényel, amit a reproduktiv célú viselkedés megkezdése előtt  bizonyítani szükséges.  Vagyis el kell sajátítani a gyermekgondozási és nevelési szakismereteket  (legcélszerűbben egy intenziv tanfolyamon) ,  s az alkalmasságot a szülőségre  speciálisan képzett szakembereknek kellene elbírálni.  (Némileg hasonlóképpen, mint ahogy ma at örökbefogadásra vagy a nevelőszülőségre való alkalmasságot elbírálják.)

 

2.  A  szexuális egészség  biztosításának elsőkén elsőként említett jogához szorosan kapcsolódik a második:  A szexuális autonómia és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga.   Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a világ más részein élő, sokmillió nőnek a védelmét szolgálja, akiket lánykorukban nemi szervük megcsonkítása fenyeget, pl. a hüvelynyílás összevarrása vagy a csikló kimetszése és hasonlók.  Pedig nemcsak erről van szó,  hanem a nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségének biztosításáról.  Ennek előfeltétele, hogy mindkét nemet egyaránt képessé kell tenni autonóm döntésekre, mégpedig  a valóban korszerű és kulturált  etikai  értékek  alapján.  A kérdés csak az, hogy melyek ezek az értékek?   Ugyanis abszolút és univerzális etikai értékek csak az egyházak szerint léteznek, de egyházanként ezek is különbözőek.  A kulturtörténetből tudjuk, hogy az erkölcsi normák koronként és társadalmanként változnak, de többnyire kényszerítő erővel hatnak;  így valóban autonóm döntésekre régebben csak a kivételes helyzetűeknek volt lehetőségük.  A  modern társadalomban ezek a lehetőségek már szélesebb körűek, de realizálásuk nagy mértékben függ az  egyén szociális körülményeitől, értékrendjétől és  szexuális kultúrájának minőségétől.  Egy felvilágosult, egyenlőségelvű, vallási tanokhoz nem kötődő férfi vagy nő nyilván sokkal előnyösebb helyzetben van az autonóm  szexuális döntéseket illetően, mint a bármilyen előítéletekkel terheltek.

 

3. Ugyanez vonatkozik a  többi szexuális jogra,  így pl. a  szexuális magánélet, egyenlőség és élvezet  jogára  is.  A nemi élet mindenkinél a magánélethez tartozik, amibe  senki nem avatkozhat be, legalábbis mindaddig, amíg az egyén szexuális viselkedése nem sérti mások jogait.  Sajnos, ezt sokan (pl. egyházak, felekezetek, rokonok, médiumok vagy „hivatalos szervek)  ma sem veszik komolyan, s különböző, rég elavult, de érdekeiket szolgáló ürügyekkel beleszólnak az egyén szexuális magánéletébe  (mint ahogyan ez pl. a régebbi, amerikai elnök, Clinton esetében is történt),  s ezzel az egyénen is túl terjedő, káros bonyodalmakat okoznak.  Gyakori, hogy meg akarják szabni az egyéni nemi élet formáját, körülményeit, sőt, célját is. Az egyik világegyház csak a monogám házasságon belüli, heteroszexuális és gyermeknemzést célzó nemi életet hagyja jóvá, a többit súlyos bűnnek tartja. Ezzel pedig erősen korlátozza nemcsak a szexuális magánélet jogát, hanem a szexuális egyenlőség és élvezet jogát is, hiszen  diszkriminálja, elítéli pl. a homoszexuális viselkedést, a házasság előtti vagy azon kívüli nemi életet, a fogamzást kizáró szeretkezést vagy az önkielégítést.  Azonkívül bűntudatot kelt a nemi élet sokféle változatával kapcsolatban, s ezzel funkciózavarokat, neurotikus és pszichoszomatikus tüneteket indukál. 

 

4. A  szexuális egyenlőség jogából következően sokak számára közhelynek tűnhet, hogy  a nőknek ugyanolyan szexuális jogaik vannak,mint a férfiaknak.  Pedig csak elvileg és jogilag közhely, a gyakorlatban még korántsem valósult meg általánosan nálunk sem.  A  „kettős  erkölcs” ugyanis még nagyon is érvényesül:  a nők szexuális viselkedését sokkal szigorúbban értékei a közvélemény, mint a férfiakét..  Éspedig nemcsak a házasságban vagy élettársi kapcsolatban élőkét, hanem az „együtt-járókét”  is. A nők autonóm szexuális döntéseit a férfiak nehezen bírják elviselni  (még azt sem, ha pl. épp nincs kedvük a szexuális együttléthez).  Egy nyitott és szabad párkapcsolatban viszont a szexuális egyenlőséget magától értetődőként fogadják el.  Vagyis a nőnek ugyanolyan joga van  bármilyen szexuális viselkedéshez – így a szex kezdeményezéséhez, elhárításához, módjának alakításához vagy tárgyának megválasztásához – mint a férfinak.  Az igények összehangolása  (kölcsönös alkalmazkodással)  mindkét fél feladata és felelőssége, de szem előtt tartva, hogy ez egyik fél számára se jelentsen áldozatot.

 

5. Ugyancsak a szexuális egyenlőség jogából következik a  szexuális orientáció  szabad gyakorlatának elfogadása, amennyiben az nem káros sem az egyénre, sem másokra nézve.  Vagyis a homoszexuális  vagy  a biszexuális beállítottságúaknak és általában a „transzgender” igényűeknek egyenlő jogaik vannak a heteroszexuálisan orientáltakkal.  Ezt ma még kevesen tudják elfogadni nálunk,  a trend azonban egyértelmű.  Hasonlóképpen problematikus a helyzet  az életkorhoz kapcsolódó diszkriminációk megszűntetése terén.  Ez részben az idősekre, részben  (és főleg)  a fiatalokra vonatkozik.  Köztudott, hogy a hagyományos,vallási alapú felfogás szerint a fiataloknak tartózkodniuk kell a nemi élet bármilyen formájától, egyrlszt, meert ez számukra bűnös és káros, másrészt nem is képesek vagy alkalmasak rá.  Ezzel szemben a tudomány legalább száz éve megállapította, hogy létezik nemcsak ifjúkori, hanem gyermekkori szexuális élet illetve viselkedés, s ez kedvező feltételek esetén korántsem káros, hame, hasznos az egyén fejlődése szempontjából.  A kedvező feltételek biztosítása elsősorban az egyéni (pszicho(szexuális fejlődés normális menetének, szabályszerűségeinek ismeretére van szükség.  Vagyis a gyermeki és ifjúkori szexuális megnyilvánulásokat nem tiltani és büntetni, hanem segíteni és irányítani kell, átfogó szexuális neveléssel.  A kulturált szexuális viselkedés, az élvezet és kielégülés képességének kialakítása  ugyanis a testi-lelki harmónia, a jó közérzet egyik legfőbb forrása.

 

6. Az  érzelmek szexuális kifejezésének joga  első pillantásra kicsit meghökkentőnek tűnhet.  Azonban nyilván nem bármifajta érzelemről van szó, hanem csupán a nemiséggel kapcsolatos  (lehetőleg pozitiv)  érzelmekről.  A  felvilágosult és nyitott személyiségek alap-attitüdje pozitiv viszonyulást jelent a nemiséghez, mint az emberi élet egyik alapvető jellemzőjéhez.  Ezt sokféleképpen, mindenekelőtt a  szexuális  tabuk mellőzésével és az egészséges szexualitás igénylésével lehet kifejezni.  Természetesen csak annyiban, amennyiben ezzel nem sérti mások jogos érdekeit és emberi méltóságát.  De ha pl. szerelmes és viszonzásra, elfogadásra talál, akkor joga van érzelmeinek szexuális kifejezéséhez, szavakkal és testi gyengédséggel egyaránt.  Végeredményben arról van szó, hogy akik igénylik a szexet, pontosabban az erotikus viselkedést, azok ezt megfelelő formában kifejezhetik, s meg is valósíthatják, ha ezzel sem önmagukat, sem másokat nem károsítanak. Ez az önkielégítésre és a szerelem nélküli szexuális kapcsolatra is érvényes, hiszen a megkívánás önmagában is egy pozitiv érzelem.  A lényeg a kihasználás és visszaélés kerülése.

 

7. Nagyjából ugyanezt fejezi ki a  szabad  szexuális kapcsolatok joga.  Azt jelenti, hogy nem feltétlenül kell házasságot kötni, vagy érzelmileg elköteleződni egy szexuális kapcsolat létesítéséhez vagy fenntartásához.  Ami viszont feltétlenül szükséges:  a helyzet megértésén alapuló, erőszak mentes megegyezés  a kölcsönös őrőmszerzés módjában; s ugyanakkor vigyázni arra, hogy kapcsolatuk ne veszélyeztesse se a résztvevők,  sem pedig mások  jelentős  és jogos érdekeit.  Ezzel a megszorítással lehet a szexuális kapcsolat szabad és erkölcsileg kifogástalan. Az így körülírt, tág keretbe természetesen nem fér bele a gyermekekkel, betegekkel, értelmi fogyatékosokkal vagy a kapcsolatot nem kívánó vagy élvezni nem tudó egyénekkel létesítendő, szexuális kapcsolat.  Beleférhet viszont a házasság előtti, vagy azon kívüli, a hagyományos  (vaginális)  közösüléstől eltérő, hetero-, homo-  vagy biszexuális kapcsolat is, ha megfelel  a jelzett kritériumoknak.  (Amelyek azonban nemcsak a kapcsolatlétesítésre,  hanem annak megszakítására is érvényesek.)

 

8. Ugyancsak fontos, bár tisztázandó  a  szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően.  Elvileg minden felnőttnek egyenlő joga van a gyermeknemzéshez;  feltéve, hogy képes a szabad és  felelős  döntésre!  A  döntés szabadsága kényszer nélküliséget és szabad elhatározást jelent.  Itt azonban nemcsak a külső, hanem a belső kényszer lehetőségével is számolni kell.  A  döntés akkor felelős, ha  előzetesen és minden lehetséges szempontból figyelembe veszi a gyermeknemzés következményeit, nemcsak önmagára, hanem  az érintett partnerre,  sőt, a születendő gyermekre nézve is. A  döntés csak akkor felelős, ha a partnerek közösen mérik fel és vállalják a gyermeknemzés következményeit és a rájuk háruló feladatokat. 

 

9. Az eddigiekben vázolt jogok érvényesítése elsősorban az egyéni viselkedésen múlik.  A következő három  szexuális jog  megvalósításához viszont a társadalom bizonyos intézményeinek aktiv közreműködése szükséges.  Ilyen pl.  a tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog.  Ez főleg két dolgot jelent: gondoskodni kell a tudományosan megalapozott szexuális ismeretekről és ezek széles körű hozzáférhetőségéről.  Vagyis az adott ország államilag jóváhagyott és támogatott kutatási és oktatási intézményeinek  gondoskodniuk kell a nemiséggel kapcsolatos kutatásokról – többek közt adatgyüjtésekről, felmérésekről a nemek viszonyát,  szexuális egészségi állapotát és az ebből adódó feladatokat  illetően --,  továbbá ezek publikálásáról a nyomtatott és elektronikus média révén.  A  tudományos  szexológiai ismeretek  közegészségügyi jelentősége és érvényesülése érdekében előnyt kell biztosítani számukra az elavult ismeretekkel és misztikus hiedelmekkel, előítéletekkel szemben   

 

10. Ezt egyértelműen megerősíti  az átfogó  szexuális neveléshez való jog,  amelynek biztosításában – legalábbis  elvileg – minden társadalmi intézménynek részt kell  vennie.  Kivéve természetesen azokat az intézményeket, amelyek a tudományosan megalapozott és átfogó szexuális nevelésre nem képesek, vagy csak másfajta  (korlátozó, szexellenes)  nevelést tudnának nyujtani.  Elég nyilvánvaló egyébként, hogy az átfogó szexuális nevelés elsősorban a közoktatási és köznevelési intézmények feladata.  Éspedig egyik fő feladata a kulturált magánéletre és egészséges életmódra nevelés keretében, amire a hivatásos nevelőket sokoldalúan ki kell képezni és oktatását külön tárgyként, megfelelő óraszámban biztosítani.  Minthogy a nevelhető egyének univerzális emberi jogáról van szó, ebből senkit sem szabad kihagyni, függetlenül a szülők, vagy más társadalmi tényezők  véleményétől.  Ha a szülők – és általában a felnőttek – nem kapták  meg ifjabb korukban  az említett, átfogó  szexuális nevelést, akkor ezt a felnőtt-nevelés keretében, a médiák segítségével pótolni kell.

 

11. Mindezekből logikusan következik  a  szexuális egészség védelmének és ápolásának joga.  Ez  elsősorban prevenciót jelent, a szexuális egészséget fenyegető veszélyek elhárítását és az ártalmak megelőzését. Eredményességének feltétele a szexuális egészséget fenyegető tényezők  (negativ külső hatások vagy viselkedési szokások)  időbeni felismerése és megváltoztatása  jogi, pedagógiai és pszichológiai módszerekkel.  Ha pedig már kialakult, szexuális funkciózavarokról, vagy nemi úton terjedő fertőzésekről, esetleg a nemi orientáció zavarairól van szó, akkor  bárki számára igénybe vehető legyen a  pszichológiai vagy orvosi szexuálterápia, éspedig megfelelően képzett  szexuálterapeuták  segítségével.

Minthogy ez idő szerint  a felsorolt és az Egészségügyi Világszervezet  (WHO)  által is fontosnak tartott  és minden ország jogrendszerébe bevezetésre ajánlott, univerzális szexuális jogok érvényesülését hazánk még nem tudja biztosítani,  egyelőre csak  valószínűsíthető, hogy a nemek viszonyának alakulása  ebbe az irányba tart.  De a történelmi visszapillantás és  a legfejlettebb országok gyakorlata megerősíti ezt a feltételezést.

 

 

Az egyenrangú,  nyitott párkapcsolatok  főbb előfeltételei

 

Ma már közismert, hogy  a felnőttkor elérése még nem jelenti a párválasztási érettség automatikus bekövetkezését.  Sok felnőtt  még egyáltalán nem készült fel sem a párválasztásra, sem  az együttélésből  (és az esetleges gyermekvállalásból) adódó feladatok megoldására.  S vannak olyanok is, akik egész életükben nem válnak erre igazán alkalmassá.   A harmónikus intim-kapcsolat fenntartása ugyanis  egészséges és nyitottságra érett személyiséget  feltételez.  A  felnőttek egy jelentős része azonban, sajnos, nem ilyen, mert  személyisége és pszichoszexuális fejlődése zavart szenvedett, elakadt, neurotizálódott, vagy szenvedélybeteggé vált  stb.  S minthogy a szükséges nevelés hiányában nem sajátította el a szexuális-párkapcsolati kultúrát,  nehezen tud tartós és kiegyensúlyozott párkapcsolatot kialakítani.  S a kapcsolat általában rizikó mindkét fél számára, mert teljesen bizonytalan, hogy elősegíti-e a  párkapcsolati érettség kialakulását, vagy éppen ront a helyzeten.  Egy vagy több párkapcsolat vagy éppen házasság rendszerint áldozatául esik a fölkészületlenségnek, s ennek következtében esetleg abbahagyják a további próbálkozást. 

Egyes szakértők ezt azzal magyarázzák, hogy a fiatalok nem látnak elég jó mintákat maguk körül.  Kevés a jó házasság;  a szülők többsége is elvált vagy rossz házasságban él, holott épp nekik kellene jó példát mutatniuk.  Csakhogy egyrészt a szülők sem kaptak intézményes felkészítést a házasságra;  másrészt ami nekik esetleg megfelelt, az nem biztos, hogy a fiataloknak is beválik.   A szülőkre tehát többnyire nem lehet támaszkodni ilyen szempontból.  Még jó, ha nem akadályozzák  gyermekeik újszerű felkészülését, például elavult normák, korlátok állításával.  Több segítség lenne várható az iskolától;  de ahhoz előbb  a pedagógusokat kellene erre felkészíteni.  A mai gyakorlat szerint a fiatalok egy része vallásos erkölcs-prédikációkat kap  (fölkészítés helyett);  a többiek pedig véletlenszerűen, pl. olvasmányokból, szexfilmekből csipegetnek föl ismereteket, s persze egymást „világosítják fel”  Az így beszerzett információtömeg  aztán tele van tévedésekkel, előítéletekkel, mítoszokkal, amelyek kritikai értékeléséhez nincs megbízható vezérfonaluk.  Ezért inkább csak vaktában kísérleteznek az érzelmi és szexuális igényeik kielégítésével, különböző romantikus vagy  vulgáris illúziók alapján.

Szakértők szerint a mai tizenévesek „poligám fázisba”  kerülnek,  vagyis elég gyakran cserélnek partnert,  sőt, párhuzamos  randevúkat bonyolítanak.  A fölkészülés szempontjából ez tulajdonképpen előnyösnek is mondható.  Igy alakulhat ki ugyanis az „összehasonlítási alap”ami a későbbi, reális és átgondolt párválasztáshoz elengedhetetlen.  Vizsgálati adatok azonban azt mutatják, hogy az így szerzett  tapasztalatok többnyire felszínesek;  a futó kalandok és rövid  viszonyok ugyanis alig fejlesztik a  tartós párválasztáshoz szükséges ismereteket és készségeket.   Általában segítséget sem kapnak élményeik (és csalódásaik)  feldolgozásához.  Ezért egyre újabb kalandokat keresnek,  vagy passziv, várakozó álláspontra helyezkednek, bízva a véletlen  szerencsében.  Ebben nagy szerepe van  az  „ösztönösségre”  (tulajdonképpen a spontaneitásra, a véletlenre) hagyatkozásnak.  Amit valójában azért becsülnek túl, , hogy ne kelljen tudatosan szembenézni a problémákkal.  „Ösztönösség” ugyanis  az embernél – mint kiderült -- nem létezik.  Amiről sokan azt hiszik, hogy ösztönös, vagyis velük született, az valójában észrevétlenül, különböző hatások következtében kialakult,  vagyis tanult  viselkedés.  Sigmund Freud követői ugyan  szinte minden viselkedést igyekeznek ösztön-törekvésekkel magyarázni,  de a mai szexológia ezt megalapozatlan hipotézisnek tartja és nem fogadja el..  Igy tehát a szerelem sem ösztönös, hanem tanult képesség  és érzelem.

szerelem érzése azonban  önmagában semmiképpen sem elegendő a jó párválasztáshoz és harmónikus párkapcsolathoz.  Ez az érzés  könnyen változó és múlékony, így  nem ajánlatos csak erre alapozni egy párkapcsolatot. A  párválasztás ugyanis  hosszú időre, gxakran egész életre szóló döntés.  Nagyobb „beruházás”, mint amikor lakóházat vagy öröklakást veszünk. (Nem véletlen, hogy a „házasság”  a  „ház”  szóból származik.)  Előnyeit és hátrányait hosszú éveken át naponta érezhetjük.  Nem ajánlatos tehát  egy aktuális megkívánásra vagy éppen „szerelemre” alapozni a döntést.  A  valódi szerelem ugyan jóval több, mint szexuális megkívánás, bár ifjúkorban gyakori, hogy az utóbbit címkézik szerelemnek.  A  „meglátni és megszeretni”  valójában megkívánást jelent;  amiből esetleg kifejlődhet szerelem is.  Ám, hogy mi a szerelem, azt már sokféleképpen próbálták meghatározni, de egységes és átfogó definiciót nem tudtak adni.  A  jelenség lényegét  korábban  (1988)  így írtam körül:

 

A  szerelem eredendően a  szexuális vágy (és viselkedés)  humanizált és individualizált  változata, amihez többféle más igény is kapcsolódik.  Az igények kielégítésén kívül a szerelem tartozéka az érzelmi kötődés képessége, a  szexuális reagálókészség és az empátiás  (beleélő)  készség.  De ezeken kívül is jó néhány készség és képesség játszhat benne szerepet.  Mindezek egyénre jellemző fejlettségétől függ  a szerelmi képesség fejlettségi szintje.  Ez  fokozatosan alakul ki és válik érettebbé a pszichoszexuális fejlődés során,  aminek része a partnerideál kialakulása.  A  szerelem azzal kezdődik, hogy az egyén  megtalálni véli a partnerideálját megtestesítő partnert,  akire régóta nagy szüksége van.

 

A  szerelem alapját tehát a különböző egyéni szükségletek képezik.  E  sokféle szükséglet kielégítésére legalkalmasabb személy kiválasztásában nyilvánvalóan nagy a tévedések kockázata.  Egyrészt már a partnerideál  tudatosult része is megtévesztő lehet,, amennyiben nem az egyén valóban legfontosabb igényeit  tükrözi.  A reális partnerideál reális énképet – vagyis reális önismeretet – feltételez.  De téves lehet annak megítélése is, hogy  az adott partner valóban  (és a lényeget illetően)  hasonlít-e a partnerideálhoz;  vagyis alkalmas-e a legfontosabb igények kielégítésére, vagy csak a  projekció,  a bennünk élő vágyak vele történő kielégítésének elképzelése miatt véljük őt ideálisnak, vagyis látjuk „rózsaszín  szemüvegen át”.  Másrészt azt is számításba kellene venni, hogy  mi magunk mennyiben vagyunk alkalmasak a választandó partner egyéni igényeinek rendszeres kielégítésére?  Ennek felmérése nem könnyű dolog;  hosszabb időt és teljes őszinteséget igényel.

Épp ezért nem ajánlatos „fülig szerelmesen”  fejest ugrani egy házasságba, vagy élettársi együttélésbe.  Ezért lehet hasznos, ha előbb néhány partnert  alaposabban megismerve  észrevesszük, hogy egyik sem egészen olyan, amilyennek eredetileg láttuk.  Igy fölvérteződhetünk a meggondolatlanságok ellen..  Egy partner alapos megismeréséhez persze idő és rendszeres együttlétek kellenek.  Olyan együttlétek, amelyek  különböző helyzetekben  „próbára teszik”  nemcsak a partnert, hanem önmagunkat és  az egymáshoz való viszonyt is.  Ennek legcélszerűbb módja  a próbaházasság,  ami általában  együttélést – vagy majdnem együttélést – jelent,  előre meghatározott ideig:  legalább fél évig, de legfeljebb egy évig.  Ez ma már egyre gyakoribb és jól bevált formája  a  párválasztásnak és a házasságra készülésnek. 

A régi erkölcsi felfogás viszont elítélte a próbaházasságot, s egyáltalán a házasság előtti szexuális kapcsolatokat..  Az utóbbiak ma már elfogadottá váltak, nemcsak a fiúk, hanem a lányok számára is.  Próbaházasság igénylése akkor volt gyanús, ha valaki még a szexuális kapcsolat létesítése előtt próbaházasságot ajánlott, holott csak szexuális céljait akarta elérni.  Ezért a próbaházasság fő feltételei:

 

1.  Legalább pár hónapos együttjárás, nemi kapcsolat.

2.  Kölcsönös, mély vonzalom,  házassági szándék.

3.  A ideiglenes együttélés megvalósíthatósága.

4.  Megbízható fogamzásgátlás alkalmazása a próbaházasság időszakára.

 

Az utóbbi azért fontos, mert egy  „már útban levő”  gyermek kényszerítően befolyásolhatja a döntést.. De az is fontos, hogy  a próbaházasság csupán egy meghatározott idejű együttélési kísérlet,  amelynek  eredménye alapján szabadon dönthetnek  a további együttélésről vagy házasságról.   Ajánlatos egyértelmű  szerződést kötni  (szóban vagy írásban),  s ebben rögzíteni a próbaházasság  célját, feltételeit és határidejét.  Ugyancsak ajánlatos e kísérlet során külön-külön naplót vezetni a viszony alakulásáról, mert ez nagyon megkönnyítheti a végső , közös értékelését.   A  próbaházasság akkor nyújt használható eredményeket, ha a partnerek teljesen úgy élnek, mintha házasok lennének.  Tehát nem próbálnak másként viselkedni, a „szebbik oldalukat”  mutatni, hanem az igazi önmagukat adják;  nem rejtegetik az esetleges rossz szokásaikat.  Igy derülhet ki, hogyan reagál ezekre a partner.

A  kísérletet megnehezíti, hogy egyrészt  természetesen viselkedjünk  (ne „játsszuk meg” magunkat), másrészt viszonylag tárgyilagosan figyeljük a partner viselkedését.  Épp ezért  célszerű előre tisztázni önmagunk számára, hogy mit akarunk megfigyelni a partnernél.  Nem árt, ha időnként úgy alakítjuk a helyzetet, hogy sor kerüljön  a megfigyelendő viselkedésre.  Ehhez persze tudni kell, hogy számunkra mi az igazán fontos a partner viselkedésében, tulajdonságaiban, képességeiben.  Mit szeretnénk kapni, s mit tudunk adni cserében?

Vagyis  sor kerülhet a  csereértékek számbavételére.  Ami azért nem könnyű, mert ezek ritkán tudatosulnak teljesen, s akkor is inkább a  külső megjelenés kívánalmai;  a termet, a divatosság, a sex appeal.  Alaposabb és érdemlegesebb megközelítéshez segíthet viszont például a  csereelmélet   párválasztási  alkalmazása.  Ennek egyik alaptétele, hogy az emberi kapcsolatokban  mindig a  legkülönbözőbb értékek cseréjére kerül sor.  A  kapcsolat akkor jó, ha a cserére kerülő értékek legalább nagyjából  egyensúlyban  vannak, s mindegyik fél azt kapja a másiktól, amire szüksége van.  Az értékegyensúly tartós hiánya a kapcsolat létét veszélyezteti, szakításhoz vezethet.  Értéket  számunkra olyan tulajdonság illetve viselkedés jelent, ami megfelel a fontos igényeinknek, kielégíti valamely  testi vagy lelki szükségletünket.  Ilyen értékeket keresünk a lehetséges partnerekben.

Hasonlattal élve olyan ez, mint amikor bevásárolni indulunk az áruházba vagy a piacra – ez esetben pl. a „házasságpiacra” --, s fejünkben (vagy kezünkben) a lista, hogy mit akarunk beszerezni.  Sokaknak persze nincs semmilyen listájuk, csak valami homályos vágyuk, hogy szükségük volna valamire (vagy valakire), s ha körülnéznek, hátha megtalálják.  Ök asok, akik szívesen hivatkoznak a sorsra, az ösztönös megérzésekre, s várják a jó szerencsét.  Nyilvánvalóan előnyösebb a helyzete annak, aki pontosan tudja, mit keres, hiszen ennek alapján könnyebben talál rá a keresett „árura”.  Egyes szakemberek  (pl.  Wanderer, Z. & Fabian, E. 1979)  azt ajánlják, hogy a párválasztásra készülő állítson össze egy „beszerzési listát” a keresett tulajdonságokról.  Például így:

 

Milyen férfit  keresek?

Testi jellemzői:  Velem nagyjából egyidős  vagy nem sokkal idősebb, lehetőleg kicsit magasabb,  erősebb, jó megjelenésű, ápolt, borotvált, egészséges, nem kövér vagy sovány, értelmiségi típus…

Tulajdonságai:  Intelligens és művelt, rendszerető, jó szervező, becsületes és megbízható, határozott és célratörő, jó humorérzékű, segítőkész,  szereti a gyermekeket…  (és így tovább)

Egyéb, titkos vágyak:  Jó anyagi helyzetű  (saját lakás, kocsi),  tökéletes szerető  (nemcsak önmagára gondol, mindig kielégít),  társaságkedvelő, jó modorú, alkalmazkodó… (és így tovább)

Milyen nőt keresek?

Testi jellemzői:  Jó alakú, csinos, vonzó, szőke, kék szemű, selymes, barna bőrű, nagy és feszes mellű, kerek csipőjű, hosszú combú, finom, nőies mozgású… (és így tovább)

Tulajdonságai:  Ápolt, jó ízlésű, ért a háztartáshoz, gyermekszerető, jó szakmája van,  össze tudja egyeztetni a munkát és a családot,  van kézügyessége, szereti a természetet. A kirándulásokat;  nem gátlásos,  élvezi a szexet…(és így tovább)

Titkos vágyak:  Jó, ha van némi saját vagyona, de tud takarékoskodni;  s beszél legalább egy idegen nyelvet.

 

Mindez természetesen csak egy példa a sok közül, hogy milyen „bevásárlási listákat”  lehet készíteni.  Saját  értékkeresési szempontjait  mindenki csak maga tudja összeállítani.  Ajánlható, hogy először válogatás nélkül írjon le mindent, ami eszébe jut a partnerideálról. Amikor aztán már elég hosszú a lista, jelölje ki belőle azokat a tulajdonságokat, amelyeket legfontosabbnak, sőt, nélkülözhetetlennek  tart  leendő házas- vagy élettársánál..  A másik csoportba a kevésbé fontos, nélkülözhetőbb tulajdonságok kerülhetnek. 

Egy ilyen kétrészes  „kívánságlista”  a továbbiakban  a mérce  vagy  mérleg  szerepét töltheti be. Ha van már jelölt,  akkor a lista alapján  sorra vehető, hogy mennyiben rendelkezik a kívánt tulajdonságokkal.  Ha ezekből valami hiányzik, átgondolható, mennyiben tudnánk azt tartósan nélkülözni,  vagy milyen lehetőség van annak pótlására.  Egy próbaházasság során ez általában kideríthető.  Végleges elköteleződést azonban nem indokolt azzal a reménnyel kötni, hogy „majd úgyis megváltozik!..”  vagy éppen „majd  megnevelem!”  Alapvető változásokat ugyanis nem ajánlatos várni  egy felnőtt  és már attitűdjeiben, szokásaiban stabilizálódott embertől.  Kivétel az olyan eset, amikor ő maga is komolyan akar változni, éspedig nemcsak a partnere kedvéért.  Ilyenkor még alapvető változás is elképzelhető – ha másként nem, akkor szaksegítséggel.

Az ilyen kívánságlista azonban csak az egyik oldala a csereértékek számbavételének.  Nyilván nem csak azt kell tisztáznunk, hogy milyen értékeket keresünk a partnerben,  hanem azt is, hogy mit tudunk adni cserébe. Tehát fel kell mérnünk saját értékeinket, azok hiányosságait is beleértve.   Amihez reális önismeret  szükséges, s itt komoly nehézségekbe ütközhetünk.  Önismeretünkről ugyanis kiderülhet, hogy  elég megbízhatatlan és túlságosan szubjektiv.  Legjobb ilyenkor egy (vagy több)  szakember segítségét igénybe venni.  De ha és amig ez nem lehetséges, vegyünk szemügyre néhány javaslatot  egy  személyiség-leltár  elkészítésére. 

Először is: Meglévő  pozitivumok” címmel írjuk össze a kedvezőnek tartott tulajdonságainkat;  kezdve a külső megjelenésen, folytatva a jellemvonásokkal, a  szakismereti előnyökkel,  egyéni képességekkel és szokásokkal.  Ez után persze a  „Meglévő negativumok”  is következzenek.  Az így elkészült személyiségleltárt hasonlítsuk össze a keresett vagy kiválasztandó partnerrel kapcsolatos kívánságlistával, s mérlegeljük:  vajon  összhangban van-e a kettő?  Tudunk-e elegendő csereértéket nyújtani egy számunkra ideális partnernek?  Ha pedig nem egészen, akkor mennyiben kell megváltoztatnunk önmagunkat --  vagy a  keresett partnerről kialakított elképzelést?

Ennek során vegyük figyelembe, hogy  az  összeillés mérlegelésének fő szempontja a hasonlóság, pontosabban a belső tulajdonságok hasonlósága.  Ezt valószínűsíti pl. a keresett partner hasonló  származása és társadalmi helyzete, iskolai végzettsége, foglalkozása vagy érdeklődési köre, értékrendje  stb.  Mérlegelésünk helyességéről pedig ajánlatos kikérni néhány közelálló személy  (közös ismerős, jó barát, rokon)  véleményét. Bár ez hasznos lehet,  csak  az önmagukat őszintén feltáró, kritikai gondolkozásra és érett szerelemre képes partnerek tudják illúziók nélkül eldönteni, hogy összeillenek-e.  Ilyenkor azt is értékelniük kell, hogy milyen szempontból nem teljes az összeillés, s ez mennyiben veszélyeztetheti kapcsolatuk alakulását.

A következő nagy feladat annak tisztázása, hogy valójában  mit várnak a tervezett együttéléstől vagy éppen házasságtól?  Némileg leegyszerűsítve, a csereelmélet alapján  egy adásvételi szerződéshez hasonlóan tisztázzuk, hogy ki mit kér, és mit ajánl cserében?  Nem túl üzleties dolog ez?  Hát nem az a fő, hogy a partnerek szeressék egymást, s akkor majd mindegyikük megteszi a tőle telhetőt?  A romantikus szerelemkultusz hívei hajlamosak ilyen illúziókba ringatni magukat.  Ez azonban mit sem változtat azon, hogy  a házasság(szerű együttélés)  szerződés  két ember között,  egymás  elkötelezett  segítésére.  A  családjogi törvény pedig előírja a szerződő felek jogait és kötelességeit.  A  mindenkire érvényes előírásokon kívül azonban  minden párnak  külön szerződése is lehet.  S többnyire van is, akár megbeszélik és írásba foglalják, akár nem.  A ki nem mondott, csak sejtetett és  magától értetődőnek tartott  elvárásokból azonban sokkal könnyebben támad zavar, mint a kimondottakból.

A  konkrét elvárások megbeszélése nem mindig könnyű és kellemes időtöltés.   Ugyanis sok a félreértési lehetőség.  Hiszen pl. egy hangsúlyozott elvárás könnyen követelésnek tűnhet.  S aki úgy érzi, hogy fontos számára a partner, az nehezen meri megkockáztatni  (főleg a „kényesebb jellegű”)  elvárásainak  nyilt és hangsúlyos kifejtését.  (Különösen, ha még önmagának sem fogalmazta meg pontosan.)  A legelső lépés mindenképpen a saját elvárásaink és ajánlásaink  tisztázása.  Például a következő témakörökben:

 

1.  Mit szeretnék és tudok adni a kedvesemnek?

2.  Mire van szükségem, mit igénylek  tőle?

3.  Mire vagyok hajlandó,  és mire nem a kapcsolatunk érdekében?

4.  Tőle mi  várható – és mi nem?

 

Ugyanezekre a kérdésekre  természetesen a  partnerünk válaszait is ismernünk kell.,  mert csak ennek alapján lehet tisztázni a kölcsönös elvárásokat, és megkötni egy véglegesnek szánt  intimkapcsolati, együttélési  (házassági)  szerződést-.  Egyébként ajánlatos ezt írásba foglalni, hogy az esetleges későbbi viták során könnyebben lehessen hivatkozni rá. 

De  mit tartalmazzon egy ilyen szerződés?

„Receotet”  erre nem lehet adni,  hiszen a szerződés tartalma a párkapcsolat jellegétől függően egészen különböző lehet.   Legfeljebb írányelvként  említhetjük meg  az elvárások egyeztetésének fontosabb területeit:

a)     Megállapodás a  gyermekvállalásról  és családtervezésről:  hány  gyermeket akarunk és mikor, milyen feltételekkel?  Azonkívül ki és hogyan vesz részt a gondozásukban és nevelésükben,  tehát milyen lesz a szülői  szerepmegosztás?

b)     Megállapodás a háztartási munka megosztásáról:  hogyan fogják ellátni a bevásárlással, főzéssel, mosással.  Takarítással és hasonlókkal kapcsolatos feladatokat?  Állandó reszortok lesznek, vagy periodikusan váltogatják egymást a különböző háztartási feladatok elvégzésében?

c)     Megállapodás a közös vagyon és a jövedelmek kezeléséről, beosztásáról.   Mi az, ami külön vagyon marad?  Saját jövedelméből ki mennyit ad a közös kasszába és mennyit tart meg belőle?  Hogyan készítenek költségvetést és hogyan döntenek a nagyobb kiadásokról?  Milyen beruházásokra kell pénzt gyűjteni?

d)     Megállapodás az egyéni szabadság, a nyitottság  mértékéről.  Milyen mértékig tarthatnak kapcsolatot a szülőkkel és rokonokkal, a régi és az újabb barátokkal vagy partnerekkel?  Mennyi  szabadidőt igényelhetnek egyéni célok és igények megvalósítására, egyéni élményekre?  Mit jelent számukra az egymás iránti hűség?

   Főleg az utóbbi terület jelenthet új lehetőségeket egy intim párkapcsolatban.  Ám az ilyen „kényes kérdések”  nyilt megbeszélésére legtöbben fölkészületlenek. Pedig ezek legalább olyan fontosak, mint az előző három.  Sok későbbi vitát, konfliktust előzhet meg, ha sikerül előre megállapodni az intim párkapcsolat alapvető nyitottságában.  Ez ugyanis mentesíthet a  szerződés későbbi  „újraírásától”., ami többnyire feszültségekkel jár.  Érdemes tehát a párkapcsolatot jól megalapozni. Végül is életünk egyik legnagyobb feladatának, magánéletünk „jó sínekre helyezésének”  megoldásáról van szó. 

 

Meglévő párkapcsolat értékelése és fejlesztése

 

Minthogy a felnőttek nagyobbik hányada még többé-kevésbé hagyományos, zárt házasságban él,  amely már nem felel meg  korunk egyre nyitottabb társadalmának,  jogosan merül fel az igény az adott párkapcsolat értékelésére és továbbfejlesztésére.  Első lépésként nyilván fel kell mérnünk a párkapcsolat állapotát és jellegét, hogy arról minél megbízhatóbb és tárgyilagosabb képet kapjunk.  Ez  külső  (baráti  vagy szakemberi)  segítség nélkül  nem könnyű  feladat.  Hiszen nyilván jó adag elfogultsággal számolhatunk  (akár pozitiv,  akár negativ értelemben).  A párkapcsolatok beválásának szokásos kritériumai – az elégedettség, a tartósság,  az egymás iránti szeretet  stb. – keveset árulnak el a kapcsolat zárt vagy nyitott jellegéből.   A  zártság ugyanis nem föltétlenul okoz elégedetlenséget, hiszen a hagyományos házasságban élők többnyire nem is tudják, hogy kapcsolatuk lehetne más jellegű is.

A zárt házasságnak (vagy párkapcsolatnak)  elsősorban a nők a kárvallottjai,  s gyakran mégis ragaszkodnak hozzá.  Sőt, sokan azt hiszik, hogy házasságuk akkor lenne igazán boldog, ha még zártabb lenne:  ha örökké együtt lehetnének társukkal és ismernék minden percét és mozdulatát.  Ám ahhoz, hogy valaki jónak érezzen egy hagyományos, zárt kapcsolatot, akaratlanul is önbecsapásra van szükség.   J. Bernard (1973)  jogosan ír  a nők „rejtett deformitásáról”, amit a hagyományos légkör és nevelés hozott létre bennük.  Olyasmi ez, mint a régi Kínában a leánygyermekek lábának elkötözése,  deformálása  -- úgy, hogy a végén tipegni is alig tudtak! --, ami ellen az érdekeltek egyáltalán nem tiltakoztak,  mert mindenki azt hitte, hogy ettől szebb lesz,  avagy ez a boldog házasság előfeltétele. 

A zárt  házasság  elfogadása,  preferálása tehát  nem a hagyomáűnyos házasságforma  „beválását”  vagy éppen „természetességét”, hanem  csupán a közvélemény és nevelés hatalmát tanúsítja.  Nemzedékek során át belénevelték az emberekbe, hogy  a jó házasságban az asszony Ura a férj  (ezért hívja „uram”-nak);  ilyennek kell szeretni, mert nincs más választás.  Egy ilyen alá- és fölé-rendelt helyzetben a teljes és kölcsönös bizalom hiánya folytán  biztonságérzetet csak a házasság zártsága nyújtott.  Ezt a zártságot azonban a legtöbb férfi inkább csak a nő számára gondolta komolyan;  amiből sok félreértés keletkezett.

leggyakoribb félreértés a zártságot a házastársi hűséggel,  a nyitottságot pedig a „megcsalással”  azonosítja.  Holott egy házasság  lehet zárt jellegű akkor is, ha egyik  (vagy akár mindkét)  fél titokban megcsalja a másikat;  s lehet nyitott akkor is, ha épp  egyiknek sincs külső, szexuális partnere.  A  zártság ugyanis  nemcsak a  pár szexuális kapcsolatára lehet jellemző  -- vagyis, hogy kizárólagos! --, hanem  kapcsolatuk egyéb vonatkozásaira is.  Másrészt az egyoldalú, vagy a másikra  ráerőszakolt szexuális „nyitottság” csak torzképe, karikatúrája lehet az igazi nyitottságnak,  amely kölcsönös egyetértésen és  teljes őszinteségen alapul..  Ha tehát a problémát nem akarjuk a nevetségességig leegyszerűsíteni,  akkor becsületes választ kell adni pl. ilyen kérdésekre:

1.  Maradéktalanul megvalósul-e  a  nemek egyenjogúsága és egyenrangúsága a párkapcsolatomban?  Miben  nyilvánul meg köztünk a hagyományos, patriarchális szemlélet hatása?

2.  Nem  törekszünk-e  önkéntelenül is a társunk kisajátítására, korlátozására?  Nem gyanakszom-e rá; nem igyekszem-e ellenőrizni, hogy hol van és mit csinál?  Nem várom-e el, hogy mindenben egyetértsen velem?

3.   Elég  szabadnak érzem-e magam ebben a párkapcsolatban?  Nem korlátozza-e fontos céljaim elérését?

4.  Nem jelentkezik-e féltékenység  bármelyikünk részéről?  Nem irigylem-e a partnerem sikereit, képességeit,  helyzeti előnyeit  stb?  Tapasztalok-e nála hasonlót?

5.  Gyakori-e, hogy átvesszük egymás szerepkörét, otthoni feladatait,  vagy inkább ragaszkodunk a hagyományos munkamegosztáshoz?  

6.  Van-e  lehetőségünk egy kis magánéletreegyedüllétre, külön programokra,  vagy mindig együtt igyekszünk tölteni a szabad időt?  Egyáltalán, elegendő  és tetszés szerint felhasználható szabadidővel rendelkezünk-e  mindketten?  Vagy arányosabban kellene ezt megosztani?

At utóbbi kritérium könnyen félreérthető, hiszen a sok, külön eltöltött szabadidő  egymás elhanyagolását, a közös élmények korlátozását is jelentheti.  Egy nyitott párkapcsolatban azonban az elkötelezettség, a szolidaritás és egymás állandó segítése azt is jelenti, hogy elegendő időt szánnak egymásra;  rendszeresen megbeszélik egymás terveit és gondjait, s egyáltalán:  szabadidejük jelentős részét együtt töltik.   Minden párkapcsolat fejlődésének megvannak a maga szakaszai, amelyek felkészülést és együttműködést igényelnek.  Különösen így van ez az egyik szakaszról a másikra való áttérés idején., amelyek új követelményeket állítanak a partnerek elé.

Az ezekhez való alkalmazkodás a korábbi viselkedés rugalmas módosítását, átalakítását teszi szükségessé.  A zárt házasságban azonban az új szakasz követelményeihez csak hagyományos módon, a régi szerepsémák alapján  tudnak alkalmazkodni,  nem számolnak  a nő megváltozott helyzetével. Ez  feszültségeket és konfliktusokat idézhet elő.  Amikor  pl. egy férj a szülővé válás szakaszában is elvárja, hogy felesége a gyermek gondozásán kívül a háztartást is egyedül lássa el  („Hiszen otthon maradhat!”),  azonkívül ugyanolyan gyakran igényelje és élvezze a szexuális együttléteket;  ez a szerepelvárás válságba sodorhatja a házasságot. 

Fejlődési feladat azonban bármikor adódhat,  ha külső vagy belső történések változást idéznek elő az élettársak viszonyában.  Jó példa erre a  szerelem elmúlása – egyik vagy mindkét részről --, ami új helyzetet hoz létre.  Éspedig olyant, amit egy hagyományos, zárt házasságban nem lehet kielégítően megoldani.  Ugyanis aki már nem szerelmes,  az rendszerint kényszernek érzi  a kapcsolat kizárólagosságát,  az állandó együttlétet, az egyéni programok hiányát  stb.  Az így keletkezett  fejlődési feladatot  csak a kapcsolat nyitottá tételével, új alapokra helyezésével lehet megoldani.  A  nyitottság és a fejlődés ugyanis  szorosan összefügg:  mindegyik elősegíti a másikat..  A zárt kapcsolat ezzel szemben statikus,  nem közösen és inkább rossz irányban fejlődik;  ép  ezért törékeny és válságokra vagy bemerevedésre hajlamos.

Amikor egy párkapcsolat feszültségei felhalmozódnak és válság közeleg,  többféle reagálás lehetséges.  Vagy nyiltan szembenéznek a problémákkal és együtt keresik a megoldást,  vagy úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna;  vagyis  struccpolitikát  folytatnak.  Esetleg tudomásul veszik ugyan a bajokat, de félremagyarázzák  (pl.  bagatellizálják vagy épp ellenkezőleg, megoldhatatlannak tartják),, vagyis lényegében kitérnek előle., mintegy „szőnyeg alá söprögetik” – ahelyett, hogy eltakarítanák.  Jó példa erre Ingmar Bergman  „Jelenetek egy házasságból"  című filmje, amely egy tipikus, zárt házasság válságba kerülését ábrázolja.  Ilyenkor van szükség a házassági „szerződés”  újraírására.

Bár sokféle ilyen szerződés van, közös jellemzőjük, hogy határozatlan időre szóló, nem teljes részletességgel kidolgozott,  úgynevezett  keretszerződések.  Ezért időről időre  pontosítani, bővíteni, módosítani kell.  Esetleg a körülmények és igények változása folytán egészében  felül kell vizsgálni.  A  zárt házasságban azonban legfeljebb pontosításról lehet szó,, hiszen a zártság velejárója a merev ragaszkodás az eredeti elképzelésekhez, a hagyományos normákhoz.  Ilyenkor a házastársak a nevelés során beléjük programozott sémákat követik;  csak látszólag vagy felületesen alkalmazkodva a változó helyzet új követelményeihez. 

Ha  a beprogramozott sémák nagyon különbözőek, akkor a zárt házasság könnyen csatatérré válik vagy szétbomlik.  A  párválasztásban érvényesülő  homogámia  (Hasonló a hasonlóval társul  elv)  azonban a sémák alapvető hasonlóságát valószínűsíti, s ez az együttélés során többnyire csak fokozódik.  A  stabilizálódott, zárt házasságokban a házastársak néha szinte „összenőnek”. Ez annyit jelent, hogy fokozatosan elsorvad szinte minden, ami bennük egyéni és különböző volt, s fölerősödnek a hasonló vonások.  Ezzel persze az egyéni és kapcsolati fejlődés lehetősége is erősen csökken.  A  nivellálódásnak  ez a folyamata  egy fizikai jelenségre, az ún. entrópiára  emlékeztet.;  amely  szerint egy zárt rendszeren belül a hőenergia előbb-utóbb eloszlik, kiegyenlítődik és bekövetkezik a „hőhalál”.  Úgy tűnik, hogy ez átvitt értelemben sok zárt házasságra is érvényes.   

Sokan tévednek, amikor azt hiszik, hogy  „vannak ügyek, amelyeknek jobb a félhomály”,  vagyis jobb nem beszélni róluk, mert az csak elmérgesíti a helyzetet.  Számos vizsgálatból kiderül, hogy  különösen a fiatal házasok leggyakoribb reagálása a felmerült kapcsolati feszültségekre az elhallgatás, a várakozó magatartás..  Vagyis rögtön zavarba jönnek és  védekező tartásba merevednek, közben figyelik egymást.  Ha valamelyikük nyiltan szóvá teszi a problémákat, akkor a másik könnyen megsértődik és agressziven válaszol, vagy elmenekül.  Persze a helyzet ezáltal csak súlyosodik.  Előfordul ugyan, hogy a problémák  „agyonhallgatása”  megszokottá válik és viszonylagos, bár hűvös és közömbös egyensúlyt  hoz létre átmenetileg.  Az ilyen problémakerülő párkapcsolat azonban fejlődésképtelen, sőt, hosszabb távon életképtelen.

Egy adott párkapcsolat rugalmas egyensúlyához és kölcsönösen kedvezőnek ítélt fejlődéséhez egész sor téves, megalapozatlan elvárást, előítéletet és illúziót kell tettenérni és felszámolni..  Például ilyeneket:

 

Az együtt élő partnerek  szerepei  biológiailag meghatározottak.

A  házasság  legfőbb  célja és értelme  gyermekek vállalása és felnevelése.

Kölcsönös szeretet révén a nézeteltérések és viták elkerülhetők.

szexuális kizárólagosság  az egymás iránti szeretet biztos jele.

Aki szereti a partnerét, az féltékeny is   (mert ez a szeretet biztos jele).

A  férfiak és nők  nemcsak testileg, hanem lelkileg is alapvetően különböznek.

külső kapcsolat  mindig  tönkre teszi a házasságot.

 

A fölsorolást hosszan lehetne folytatni, de inkább a reális elvárások  tisztázására fordítsuk figyelmünket.  Ennek során abból indulhatunk ki, hogy az együttélést vállaló partnerek intim kapcsolata  nem garantáltan végleges,  statikus állapot, hanem változó, dinamikus folyamat, amely sokféle irányban alakulhat.  Ha nyitottak vagyunk a lehetőségek iránt, akkor rugalmasan tudunk alkalmazkodni az új helyzetekhez, s így alakítani tudjuk önmagunkat és kapcsolatunkat.  Ehhez persze „a  szerelem mindent legyőz”  illúziójával is le kell számolnunk.  Az alkalmazkodásban ugyan átmenetileg sokat segíthet a romantikus, tehát éretlen szerelem, de nemcsak hogy nem küszöböli ki az illúziókat, hanem sokszor új illúziókat is teremt az együttéléssel kapcsolatban.  Ami aztán előbb-utóbb csalódásokat eredményez.

 Ha tehát fejleszteni kívánjuk már meglévő párkapcsolatunkat, akkor ajánlatos, hogy ezt mindig önvizsgálattal,  saját irreális elvárásaink és illúzióink  felderítésével és „hatályon kívül helyezésével”  kezdjük.  De mivel ez a legnehezebb,  nem árt, ha megfelelő segítséget keresünk hozzá.  Elsődlegesen elérendő, hogy növeljük önmagunk és párkapcsplatunk rugalmasságát és nyitottságát.  Vizsgáljuk felül és szükség esetén fogalmazzuk át  a párkapcsolatunk, eredeti „cseremegállapodásunk”  egyes tételeit,  vagy akár az alapelveit is.  Olyan új szerződést dolgozzunk ki, amely lehetővé teszi mindkét fél számára a szabad önmegvalósítást!

Egy ilyen új keretszerződésnek a  szabályai is rugalmasak.  Lényegét, a  szabad  együttműködést  a párkapcsolat különböző területein lehet megvalósítani.  S az egyik területen elért haladás megkönnyíti az alapszabály érvényesítését más területeken is.  A  „Hol kezdjük?  kérdésére nem lehet általánosan érvényes receptet adni;  ez nyilván páronként különböző. 

Komoly veszélyt jelenthet viszont, ha a  „nyitott házasság”  téves értelmezéséből kiindulva  annak megvalósítását rögtön a külső szexuális kapcsolatokkal próbáljuk kezdeni.  Éspedig függetlenül attól, hogy megvannak-e annak szükséges előfeltételei.  Gyakoriságának magyarázata valószínűleg az, hogy a zárt házasságban élők számára  vágyaik netovábbja egy szabad külső, szerelmi vagy szexuális kapcsolat, a valamiért fontos házasság fenntartásával.  Számukra a nyitott házasság szabad  félrelépések!  Más nem is nagyon érdekli őket.  Ha aztán könnyelműen beleugranak egy kínálkozó kapcsolatba és „megütik a bokájukat”, hamar levonják a következtetést, hogy a nyitott házasság – „veszélyes ostobaság!”…(ami aztán el is terjedt a közvéleményben).

Ehelyett először is ajánlatos elkészíteni a  kapcsolati  leltárt,  hogy tisztázzuk, hogyan is állunk egymással.  Ehhez ilyen kérdéseket és válaszokat fogalmazhatunk meg írásban:

 

Mit  vártam, vagy  várok a partneremtől?  Milyen tulajdonsága vonzott elsősorban?  Megvan-e még ez?

Mennyire fontos számomra a partnerem? Akarok-e vele élni?  Milyen lenne nélküle?

Mi lenne, ha beleszeretne valaki másba?  Mit szólna ő, ha velem történne ugyanez? Elválnánk?:

Ki ad és ki kap többet a kapcsolatunkban:  ő  vagy én?  Miben  érzek hiányt?

 

Ha képesek vagyunk őszintén válaszolni önmagunknak az ilyen kérdésekre,  akkor következhet mindezek megbeszélése egymással.  (Ami szintén akár írásban is történhet, ha úgy könnyebb.)   S  ennek alapján elkészülhet egy kapcsolatfejlesztési terv  -- és egy új „keretszerződés”.

 

 

4.      Egyenrangúság  és  szereprugalmasság

 

Az önmegvalósítást,  az egyéni képességek szabad kibontakoztatását a párkapcsolat csak akkor segítheti elő, ha a partnerek teljes egyenjogúságán és egyenrangúságán alapul.  Ennek realizálása azonban nem könnyű feladat,  különösen egy már meglévő, hagyományos házasság vagy együttélés  feltételei között.  Mivel a párkapcsolat korszerűsítése, sőt, egyáltalán a megmaradása, túlélése szempontjából  alapfeladatról  van szó,  a kövtkezőkben ezt a problémát járjuk körül,  beleértve az egyenrangúság egyik legfontosabb  jellemzőjét,  a nemi szerepek rugalmasságát,  bármikori felcserélhetőségét is.

Először azonban lássuk, milyen kifogásokat, érveket szoktak ez ellen feljozni.

 

Érvek az egyenrangúság  ellen

 

A  férfiak és nők egyenjogúságát  hazánkban az ország alaptörvénye,  az alkotmány  írja elő.  Ez jogilag kedvező feltételeket teremt  a nők egyenrangúságához is,  bár a kettő nem egészen ugyanaz.  A jogok biztosítása ugyanis még nem garantálja a nemek tényleges egyenrangúságát, amely két dolgot tartalmaz:  egyrészt azt, hogy  a férfiak és nők általában eleve egyenlő értékűek és hasonló képességekkel rendelkeznek.  Másrészt pedig ennek tényleges elismerésével  egyenlő esélyek  biztosítását  a tanulásra és érvényesülésre.

Mindez szöges ellentétben áll a férfiuralom  (patrtiarchális társadalom)  évezredes hagyományaival.  Ezért még azok is, akik a nemek jogi egyenlőségét elvileg nem kifogásolják,  sokszor kételyekkel és fenntartásokkal fogadják a teljes egyenrangúságra törekvést.,  különösen annak  akár magánéleti, akár közéleti megvalósíthatóságát.  S vannak, akik érvekkel is  igyekeznek alátámasztani kételkedésüket vagy tagadó álláspontjukat.  A  sokféle, lehetséges érv közül érdemes néhányat szemügyre venni..

Az egyenrangúság-ellenes érvek egyik csoportja a nemek közötti,  biológiai különbségekre  hivatkozik.  Ez  az érvelés korántsem új.  Már a korábbi századforduló körül is megjelentek olyan könyvek  (pl.  O. Weininger  magyarul is kiadott, „Nem és jellem”  című könyve), amelyek a nő  biológiai eredetű alacsonyabb-rendűségét igyekeztek bizonygatni.  Ezek  eltúlozták az olyan tények jelentőségét, hogy pl. a nők termete, izomereje, agytérfogata általában valamivel kisebb, mint a férfiaké. 

Ma már inkább a hormonális és egyéb, nemenként eltérő adottságokra hivatkoznak,  feltételezve, hogy ezek nemcsak a testi, hanem a lelki különbségeket is meghatározzák.  Amiből aztán a nők társadalmi helyzetének meghatározottsága is következne.  Sokszor hallott, vulgáris érv, hogy  „szülni csak a nők tudnak, ezért sohasem lesz egyforma esélyük a férfiakkal.”  De vajon szükségszerűen csökkenti-e az anyaság a nők esélyeit?  S igaz-e, hogy azért lesz valaki „nőies”, mert nőnek születik?  S ugyanígy a „férfiasság”  is biológiai adottságok következménye?  Ennek köztudottan ellentmond, hogy vannak férfias nők és nőies férfiak.  Tehát a biológiai adottságok nem határozzák meg a  a nemi szerep-viselkedést.  S az is eléggé változó, hogy az egyes történelmi korokban és társadalmakban mit tartanak „nőiesnek” és „férfiasnak”. Ez a változó divatokkal is szorosan összefügg.   Mindenesetre az utóbbi 150 évben megfigyelhető volt, hogy a nők egyre szélesebb köre igyekezett hasonulni a férfiakhoz a ruházkodás és a viselkedés terén  (szoknya helyett nadrág, hosszú haj helyett rövid haj,  sportolás,  dohányzás, autóvezetés  stb.)  A férfiaknál viszont megjelentek pl. a testékszerek.

.    Egy másik fajta érvelés különféle  veszélyeket   lát a hagyományos nemi szerepek megváltozásában.  Egyesek attól félnek, hogy az eddigi férfiuralmat  „nőuralom”  váltja majd fe   Vagy hogy a ma még csak a ruházkodásban és viselkedésben megjelenő  „uniszex”  divat  szexuálisan is semleges lények kialakulásához vezet.  Vagyis elcsenevészedik a nemiség, elfajul az emberiség, s végső pusztulással fenyeget, ha felborul a nemek viszonyának  „természetes rendje”.  (Mindezek többnyire a férfiak aggályai.) 

 

A  nemi szerepkülönbségek  viszonylagossága

 

A  mélyen gyökerező előítéletek ellenére a férfias vagy nőies viselkedés nem születik velünk.  Biológiai tényezők nem magyarázzák vagy határozzák meg a nemi szerepkülönbségeket.  Hiszen pl. a „férfias”  viselkedésű nőknél vagy a „nőies”  férfiaknál  semmiféle biológiai eltérés az átlagtól nem található.  Ma már eléggé köztudott, hogy  mindenkiben  vannak  férfiasnak vagy nőiesnek tartott tulajdonságok.  Ezek aránya egyénenként változó, de nem függ az ugyancsak mindenkiben található  férfi  (tesztoszteron)  vagy női  (ösztrogén)  hormonok arányától., vagy más testi tényezőtől.  Egy nagyon „férfias” külsejű  férfi is lehet „nőiesen”  érzelmes, passziv, engedékeny. S ugyanígy egy nagyon „nőies”  külsejű  nő is lehet férfiasan racionális, határozott, aktiv kezdeményező, agressziv  stb.  A biológiai tényezők meghatározó szerepének döntő cáfolatát azonban két, érdekes jelenség szolgáltatta:

Az egyik az ún.  transszexualizmus  esete, vagyis az a jelenség, amikor valaki  biológiailag kétséget kizáróan az egyik nemhez tartozik, s mégis a másik nemhez tartozónak érzi magát és úgy is viselkedik.  Ilyen eseteket az utóbbi évtizedekben  ezerszámra találtak és tanulmányoztak..  Legtöbbször megállapítható volt, hogy  az illetőt kisgyermek korában a másik nemhez tartozóként kezelték  (például azért, mert a szülő másik nemű gyermeket szeretett volna), s a hibás nevelés hatására téves nemiségtudat  (nemi identifikáció)  alakult ki.  Ez eleinte még megváltoztatható, de ha mélyen bevésődött  (kb. 5-6 éves korra),  akkor már szinte  változhatatlan.  A transszexuális nő  például  férfiasan öltözködik és viselkedik, s mindent elkövet azért, hogy testileg is férfi legyen. Még nem-átalakító műtéteknek is hajlandó alávetni magát.

De mellettük is egyre többen vannak, akik  valamilyen oknál fogva nem vállalják a biológiai nemük miatt tőlük elvárt, hagyományos nemi szerepviselkedést;  például homoszexuális beállítottságúak, vagy más módon utasítják el az elvárt viselkedést Nyugaton már komoly befolyásra tettek szert a „transgender” és „queer” csoportok.  A másik jelenséget a  „természeti”  népcsoportok  kutatói, elsősorban a kulturantropológusok figyelték meg..  Észrevették, hogy egyes népeknél  a férfiak és a nők egészen másként viselkednek, mint nálunk. 

 Margaret Mead, akinek több könyve magyarul is megjelent, leírta például, hogy az Új-guineai csambuliknál a nő a családfő és családfenntartó, akinek a férj engedelmesen alárendeli magát:  ellátja a háztartást és foglalkozik a gyermekekkel.  A nők itt – a mi szemünkkel nézve – teljesen férfiasak, a férfiak pedig nőiesek.  (Holott biológiailag ugyanolyanok, mint mi.)   Egy másik népnél, az arapeseknél viszont  mind a férfiak, mind a nők nagyon szelidek, érzelmesek, engedékenyek..  De volt olyan törzs is, a mundugumurok, ahol épp ellenkezőleg mindkét nem erőszakos, könyörtelen, vagyis „férfias”  magatartást tanúsított.  Mead módszereit ugyan többen kritizálták és pontatlannak tartották, de több kulturantropológus hasonló eredményekre jutott.

Bebizonyosodott tehát,  hogy a férfiasnak és nőiesnek mondott viselkedés nem születik velünk, hanem a körülmények hatására alakul ilyenné vagy olyanná.  A nemi szerepkülönbségek ennélfogva  viszonylagosak, s egyáltalán nem szükségszerű, hogy a férfinak hatalom és szabadság jár, a nőnek pedig nem.  S minthogy nagyjából egyforma képességekkel és lehetőségekkel születünk,  éppen az egyenrangúság tekinthető egyedül természetesnek.

Különben is, a nemi szerepek merev elkülönítése nemhogy használna, hanem egyenesen káros  mind egyénileg, mind társadalmilag,  mivel elválasztja, sőt, szembeállítja egymással a férfiakat és a nőket.  Ha kezdettől fogva más-más szerepekre, feladatokra nevelik a nemeket,  ha soha nincs mód arra, hogy kilépjenek a nekik szánt szerepekből, akkor a másik nem mindegyikük számára idegen világ marad.  Akkor a nemek „harca”, gyanakvása, ellenségeskedése elkerülhetetlen marad.  A  nemek szerinti specializálódás  megnehezíti, hogy helyettesíthessék egymást, amire pedig a családban is gyakran szükség lenne.  Akadályozza a közös érdeklődés és kölcsönös megértés kialakítását.

Pedig a  szülésen és szoptatáson kívül alig van olyan tevékenység,  amiben a férfi ne tudná kielégítően ellátni a hagyományos női funkciókat.  S  ugyanígy  a nő is képes mindenre, amire a férfi – a fizikai munkától vagy sport-teljesítménytől a művészi vagy tudományos pályákig! --, ha  lehetőséget kap a fölkészülésre, a gyakorlásra.  A fizikailag megerőltető munkát egyébként is mindinkább géppel végzik, s teljesen mindegy, hogy férfi vagy nő kezeli azokat.   A  nemi szerepkülönbségek ezért csökkenő tendenciát mutatnak,  sokak szerint elmosódóban vannak.  Semmi sem utal azonban arra, hogy a férfiuralmat  (patriarxhátust)  valamiféle „nőuralom”  váltaná fel;  hiszen a különbségek csökkenése csak egyenlőséget,, pontosabban egyenrangúságot eredményezhet. 

Nem  társadalmi méretű  szerepcseréről van tehát szó!  Annyi bizonyos, hogy a férfiasság és nőiesség fogalmát át kell értékelnünk,  korszerű tartalommal kell megtöltenünk.  A  jövőben az egyéniséget, a képességeket  a mainál sokkal kevésbé fogja meghatározni az a körülmény, hogy valaki férfinak vagy nőnek születik.  Lehet, hogy a nemek fogalma leszűkül  a másodlagos nemi jegyekre  (a testalkat, a szőrzet, a mellek stb. különbségeire) , valamint a terhességre, szülésre és szoptatásra.  Persze az sincs kizárva, hogy  a viselkedésnek bizonyos finom különbségei továbbra is szerepet kaphatnak a „férfias”  vagy „nőies”  minősítésben.  Lehetséges például, hogy  a férfiaktól a jövőben is egy kicsit racionálisabb,  tárgyilagosabb,  a nőktől pedig intuitivebb, érzelemgazdagabb viselkedést várunk el.  De az is lehet, hogy más, ma még ismeretlen,  újfajta szokások, sajátosságok fogják jellemezni  a nemi szerep különbségeit. 

Annyi bizonyosnak látszik, hogy ha marad is valamilyen különbség, az nem lesz merev, hanem viszonylagos;  és nem fogja veszélyeztetni a nemek egyenrangúságát.   Ennek megvalósulásával  nemcsak a nők nyernek, hanem a férfiak is!  Sőt, talán ők még többet;  mivel a hagyományos „férfiasság”  több szempontból jóval erősebb korlátozást jelentett,  mint a nőktől elvárt „nőiesség”.  (Például azáltal, hogy a szabad érzelemnyilvánítás férfiatlannak számított  stb.)

 

Téves elképzelések az egyenrangúságról

 

Tipikus félreértés például,  amikor az egyenlőséggel, sőt, az egyformasággal tévesztik össze az egyenrangúságot.  Sokan arra hivatkoznak:  mindenki annyira különböző, hogy teljesen értelmetlen az egyenlőségről beszélni.  Ez persze tökéletesen igaz, legalábbis pszichológiai szempontból.  Ami azonban nem zárja ki a jogi és társadalmi egyenlőséget.   Az egyenrangúság azonban nem jelent egyenlő vagy hasonló tulajdonságokat és viselkedést.  Lényege inkább az egyéni különbözőség és az emberi méltóság elismerése és tiszteletben tartása.  Az a beállítottság, amely szerint  egy partner  (vagy bárki más) legalábbis lehetőségeit és a benne rejlő adottságokat tekintve  épp olyan értékes ember, mint mi.

A  másik félreértés rendszerint akkor keletkezik, amikor egy zárt házasságban megpróbálják megvalósítani az „egyenlőséget”.  Manapság sok ilyen próbálkozás van, hiszen a patriarchális monogámia egyre tarthatatlanabb.  A feleség lázadozik, mert tudja, hogy neki is ugyanolyan jogai vannak, mint a férjének.  A  lázadás  jele, hogy  féltékenyen figyeli, mit csinál, „mit enged meg magának” a férje, hogy aztán ő is tűntetőleg ugyanazt tegye  (vagy legalább kárpótlásul elégtételt követeljen). 

Ilyenkor elkezdődik a jogok és kötelességek méricskélése, a „fele—fele”  elv alapján.  Közben gondosan ügyelnek, nehogy a másik valamilyen előnyhöz jusson!  Ha mégis ez történik, úgy azonnal meg kell osztania az előnyt, vagy  kárpótlást kell adnia.  Mintha állandóan valami eredményjelző táblára figyelnének, amiről leolvasható a köztük folyó verseny pillanatnyi állása.  E verseny, vagyis játszma  lényege:  az egyenlőség jelszava alatt  titokban minél nagyobb előnyöket elérni  (a másik fél rovására).  Mindebben persze az irigység és féltékenység szerepe a legjelentősebb;  aminek kiindulópontja a magát hátrányos helyzetben  érző  fél alacsonyabbrendűségi érzése vagy komplexusa.  Ez már kórosnak, patologikusnak mondható és gyógyításra szorul.  A  korábbiakban emlegetett „cseremegállapodás”, tehát a ráfordítások és nyereségek tartós, vagyis hosszabb távú egyensúlya ugyan minden párkapcsolatra érvényes, de az egyensúly valódi mértékének megállapítását a kapcsolati feszültségek, a rejtett vagy nyilt konfliktusok szinte lehetetlenné teszik..

A zárt házasság légköre által provokált „egyenlősdi”  játszma valójában egymás kijátszása, amely megreked a külsőségek, formalitások és látszatok szintjén, s gyanakvással mérgezi a kapcsolatot. 

Van-e ennek köze a valódi egyenrangúsághoz?  Nyilvánvaló, hogy nincs.  Csak arra jó, hogy csatatérré változtassa és megrontsa az együtt élő társak életét.  A kisajátítási törekvés így nem szűnik meg, csak álcázódik.  Mivel egyik sem hajlandó eltűrni a másik önállóságát és szabadságát,  látszólag „egyenlőségi kompromisszumot”  kötnek, féltékenyen figyelik és kordában tartják egymást, miközben titkos előnyökre vadásznak.

 

Az  egyenrangúság  előfeltételei

 

Az eddigiek följogosítanak arra a következtetésre, hogy  zárt házasságban a férj és feleség egyenrangúsága nem valósítható meg:  illetve csak abban a mértékben, ahogyan kapcsolatuk nyitottabbá válik.  Valóban egyenrangúak csak az autonóm, szabad emberek lehetnek.

Az ilyen egyenrangúság azonban nem pusztán elhatározás kérdése.  Vannak bizonyos feltételei, amelyek nélkül nem teremthető meg, sem a házasságban, sem attól függetlenül.  E  feltételek közül  a nő gazdasági, kulturális és nemi szabadsága  tűnik ma a legfontosabbnak.  Természetesen a férfi hasonló szabadságára is szükség van, de ez többé-kevésbé eddig is megvolt;  teljesebbé pedig csaj a nő szabadságával együtt válhat.

Az autonómia említett, három oldala szorosan összefügg egymással, s önmagában egyik sem elegendő a teljes egyenrangúság biztosításához.  A  gazdasági szabadság önálló jövedelmet, anyagi függetlenséget jelent.  A  nemi szabadság a nemi kapcsolatok és a gyermekvállalás önkéntességét.  A kulturális szabadság pedig elsősorban a tanulás, a szakképzettség szerzése és a továbbképzés egyenlő esélyeivel azonos.  Bármelyik tényező megléte vagy hiánya  messzemenően befolyásolja a másik kettőt, s csak együttes biztosításuk teszi lehetővé  (sőt, lényegében szükségszerűvé)  az egyenrangú  párkapcsolatot. 

Az említett feltételek hazai helyzetét az állandó változások miatt nehéz érdemlegesen és röviden összefoglalni.  Tény, hogy a nők gazdasági önállósága általában  ma sem tekinthető megoldottnak.  Kisebb rétegük ugyan rendelkezik önálló jövedelemmel, amit túlnyomórészt a családra fordítanak;  de nagyobbik részüknek alig van esélye a munkaerőpiacon, s anyagilag függő helyzetben él. Az elmúlt évek gazdasági világválsága miatt a férfiak közül is sokan váltak munkanélkülivé, de többségük a nőknél jóval előnyösebb gazdasági helyzetben él. 

A kulturális szabadság terén a nők helyzete az utóbbi évtizedekben elég sokat javult. Kihasználták szakképzési lehetőségeiket  és a korábban tipikusan  férfi értelmiségi pályákon  (orvos, tanár, jogász, közgazdász stb.)  kiegyenlítették hátrányaikat,  és már-már többségbe kerültek.  Ez azonban nem zárja ki, hogy a legjobban fizető munkákat ma is a férfiak szerzik meg, bár a szakképzés és művelődés terén korábbi előnyüket elvesztették. Tény viszont, hogy a házasság és különösen a gyermekvállalás többnyire erősen korlátozza a nők kulturális fejlődésének lehetőségeit.  Ez ugyan egyáltalán nem szükségszerű, de a nők többsége még ma is elfogadja, hogy „áldozatot kell hoznia a családért”. 

Nem jobb a helyzet a nők  nemi autonómiájának területén sem.  Döntési lehetőségeik inkább csak annyiban bővültek,  amennyiben hozzáférhetőbbé váltak a megbízható fogamzásgátló módszerek és eszközök.  Ez megkönnyíthetné a szabad szexuális partnerválasztást és az ezzel kapcsolatos veszélyek  (nem kívánt terhesség, nemi úton terjedő fertőzések stb.)  elhárítását .  Csakhogy a gyakorlatban ez a lehetőség alig (illetve csak részben) érvényesül, mert a hozzáférés még a fiataloknak sem ingyenes, tehát sokszor anyagi akadálya van beszerzésüknek. Másrészt  sok lány és asszony még ma is elég tájékozatlan a fogamzásgátlás és általában a családtervezés kérdésében, a széleskörű információ-adás hiánya miatt.  Azonkívül a tovább élő „kettős erkölcs”  (vallásos szemlélet stb.) folytán a nők jelentős része  meg sem kísérli  a szabad erotikus partnerválasztást.  (Ugyanakkor a titkos félrelépések és viszonyok terén már kezdik megközelíteni a férfiak „eredményeit”.)

 

Megvalósítási nehézségek – hatalmi játszmák

 

A  gazdasági, szexuális és kulturális szabadság, s ezzel együtt a nemek egyenrangúságának megteremtése aligha történhet máról holnapra.  Számolnunk kell egy hosszabb-rövidebb  átmeneti periódussal,  komoly nehézségek jelentkezhetnek,  visszaesések és kudarcok fékezik az előrehaladást.  Nők és férfiak egyaránt könnyen visszaeshetnek a hagyományos szerepeikbe, s öntudatlanul is megkísérlik kijátszani, manipulálni a másikat.. Az a fél, akinek kényelmetlenséget jelent az egyenrangúság elvének következetes megvalósítása,   -- az esetek többségében a férfi – nyilt vagy burkolt ellenállást tanúsít, taktikázásba, játszmákba kezd, hogy előnyös helyzethez jusson vagy azt megőrizhesse.  Különböző ürügyeket keres például arra, hogy kivonhassa magát a háztartási vagy gyermekgondozási munkákból.

Egy kutató  (Mainardi, P. )  összegyűjtött 11 tipikus érvet, amire a férfiak hivatkozni szoktak,  ízelítőül lássunk néhányat ezek közül:

 

1.     „Nem ellenzem a háztartási munkamegosztását,  csak éppen nem értek hozzá.  Márpedig legjobb, ha mindenki azt csinálja, amihez ért.”  (Ez azt jelenti:  a háztartás női munka, nem az én dolgom, csináld egyedül.

2.      „Szívesen segítek, de csak akkor, ha úgy végezhetem, ahogyan én akarom.”  (Azt jelenti:  én aztán nem csinálok ügyet belőle, hanem összecsapom. Ha neked ez nem tetszik, végezd magad.)

3.     „Én jobban útálom a háztartást, mint te.”  (Azt jelenti:  nem alacsonyítom le magam egy ilyen munkához;  ez inkább neked való.

4.     „A háztartás nem  férfi—női  probléma.  Bármilyen párkapcsolatban az egyik fél erősebb, s az irányít. A másiknak alá kell rendelnie magát.”  (Azt jelenti:  nálunk én vagyok az erősebb, tehát ezt rád hagyom.)

5.     „A nagy emberek sohasem tudtak volna nagyot alkotni,, ha a feleségük háztartási munkára kényszerítette volna őket.”  (Azt jelenti közülünk nyilván én vagyok a nagy alkotó, mint férfi:)

 

Nagyon egyoldalú lenne azonban a kép, ha nem tenném hozzá, hogy  a nők is szoktak taktikázni.  Vannak nők, akik úgy próbálnak egyenrangúak lenni, hogy közben megőrizzék a hagyományos, függő helyzetükből adódó „előnyöket”  is.  Ennek érdekében ügyesen taktikáznak  az egyenlőség hangoztatása és a gyenge nőket megillető udvariasság  megkövetelése között.  Alapelvük: a férfi a fej, de a nő a nyak, amely forgatja.

Eric Berne (1984) könyvéből tudjuk például, hogy a  leggyakoribb házassági taktikák, játszmák közé tartozik az ún.  „sarokba szorítás”.  Ilyenkor az egyik házastárs úgy tesz, mintha elfogadná a másik ajánlatait, terveit valamilyen közös időtöltésre. De közben ürügyet keres egy olyan visszautasításra, amelyért látszólag csakis a másik felelős.  Ez azért „sarokba szorítás”, mert bármit tesz a másik, mindent ellene fordítanak.

A felelősség áthárítását célzó, más taktikákban az egyik fél  javasol egyfajta döntést, de magát a döntést a másikkal hozatja meg.  Ha aztán a döntés nem válik be, a következményekért a partnert lehet okolni. („Miattad történt az egész!”) A taktikák és játszmák célja a kapcsolaton belül előnyök, sőt, hatalom szerzése.  Kivédésük ezért elengedhetetlen az egyenrangúsághoz.  Ennek módja azonban nem könnyű, mert  többnyire nem tudatos, így nehéz fölismerni és tudatosítani, megbeszélni  (különösen szakember segítsége nélkül).

 

A  szerepviselkedés rugalmassá tétele

 

A  taktika- és játszmamentes, őszinte viselkedés nem azonos a  „szerep-mentes”  viselkedéssel, mert az utóbbi az emberi kapcsolatokban gyakorlatilag nem fordul elő.  Ugyanis akarva-akaratlan, mindig valamilyen szerepnek megfelelően viselkedünk. 

Nem mindegy azonban,  hogy tisztában vagyunk-e azzal:  milyen szerepet valósítunk meg, milyen szerep-előírások  (szkriptek)  vezetnek?  S tudjuk-e rugalmasan alakítani, módosítani szerepeinket, vagy azok alakítanak bennünket?  Másképpen fogalmazva, az a kérdés, hogy merev (és nem tudatos), vagy rugalmas (és tudatos)  a szerepviselkedésünk.  A tudatosság azért szerepel zárójelben, mert az összefüggés nem egészen egyértelmű;  mind a merev, mind a rugalmas szerepviselkedés  lehet tudatos, vagy nem tudatos. 

De miről,lehet fölismerni, hogy  a párkapcsolati viselkedésünk  merev, vagy rugalmas?  

Ha valamit csak azért teszünk, mert a férfi vagy női szerep ezt előírja, akkor szerepviselkedésünk valószínűleg elég merev.  Ugyanígy, ha valamit csak azért nem teszünk meg, mert  az nem a férfi, vagy a nő dolga  (vagyis „nem illik” ilyesmit tenni),  akkor a szerepelőírások határozzák meg a viselkedésünket.  Rugalmasságról csak akkor beszélhetünk, ha ismerünk ugyan bizonyos szerep-előírásokat, de tudunk azoktól eltérően is viselkedni. Ha tetazésünk szerint  „ki tudunk bújni”, s szabadon döntünk, hogy milyen szerepet vegyünk fel – és hogyan.

A  szereprugalmasság kialakítása a személyiség  rugalmasságának  (pl. temperamentum és jellemtipus) függvénye, s rendszerint nem megy máról holnapra;  de vannak bizonyos technikák és gyakorlási lehetőségek,  amelyek ezt megkönnyíthetik.  Szerencsére ezek a gyakorlatok viszonylag könnyűek, játékosak, nem igényelnek különösebb megerőltetést.  Egyes családszociológusok  (pl. N. & G. O’Neill)  első helyen egymás játékos utánzását ajánlják az együtt élő partnereknek.  Ez gúnyolódásnak  is tűnhet,;  pedig ahol a játékosság szelleme és a humorérzék még nem veszett ki egészen,  ott többnyire magától is előfordul.  Tulajdonképpen nem is szimpla utánzásról van szó,  hanem inkább tréfás parodizálásról, a  másik kisebb-nagyobb hibáinak, rossz szokásainak tréfásan fölnagyított bemutatásáról.  Ezzel mintegy „görbe tükröt”  tartunk partnerünk elé, amiben fölismerheti saját gyengeségeit.  Az ilyen utánzásra normális reagálás a  nevetés és esetleg a kérdés: „Tényleg ilyen vagyok?” 

A játéknak egyébként kedvező hatása lehet arra is, aki  utánoz.  Igy ugyanis kicsit kilép a saját szerepéből, beilleszkedik egy másik szerepbe, s ezáltal jobban megérti azt.   A játék persze humorérzéket feltételez, tehát nem mindenkinek ajánlható.  Egyébként is ügyelni kell arra, hogy  a tréfás utánzás ne fajuljon gúnyolódássá, csúfolódássá, vagyis rosszindulatúvá.  Ez ugyanis sértődésre és veszekedésre ingerel.  De humoros formában mindent meg lehet mutatni, amiről esetleg nehéz lenne beszélni  (különösen, ha a partner megfelelő hangulatban van és működik a humorérzéke). Partnerünk szokásainak azonnali változását persze ettől sem várhatjuk. A beidegződött, régi szokások aligha változnak meg egy tréfás kritika hatására, bár föllazíthatja azokat.

De már akkor is megéri, ha csak mi kerülünk közelebb partnerünk megértéséhez és a rugalmas szerepviselkedéshez.   Ha nagyobb, iskolás gyermekek vannak a családban,  a játékos utánzás továbbfejleszthető, rögtönzött  szerepjátékokkáA gyermekek többnyire igen jó megfigyelő és utánzó készséggel rendelkeznek, s könnyen beilleszkednek bármelyik szülő szerepébe és eljátsszák annak tipikus viselkedését.  Ez emlékeztet a pszichoterápiában is gyakran alkalmazott  pszichodráma  módszerre. 

A  szerepviselkedés  rugalmasabbá tételéhez elsősorban annak felismerését kell gyakorolni, hogy az adott helyzetben  milyen szerepek lehetségesek, s azok közül  melyik  tűnik a legcélszerűbbnek a saját és a partner igénye szempontjából.  A  szerep beválásának mértéke és a helyzet változása gyakran szükségessé teszi a gyors szerepváltást, ami intelligenciát és gondolkozásbeli rugalmasságot igényel.

 

Munkamegosztás  és  szerepcsere

 

A  szereprugalmasságot mi sem fejleszti jobban, mint egymás párkapcsolati szerepeinek  átmeneti átvétele,, gyakorlati kipróbálása.  Ez történhet a szerepek adott időszakra szóló megosztása, vagy  ad hoc  szerepcsere formájában.,  éspedig az együttélés bármely területén:  tehát pl. a háztartási, a gazdálkodási, a szülői, a szexuális és a foglalkozási  szerepek terén.

Háztartási munkamegosztás a  hagyományos házasságban is előfordul, bár többnyire nem válik rendszeressé.  A „besegítés” különben sem igazi munkamegosztás.  Az utóbbiról csak akkor beszélhetünk, ha  a háztartási feladatok állandó jelleggel és megállapodás szerint oszlanak meg az együtt élő partnerek között.  A  férjek ma még a háztartási munkák aránytalanul kisebb hányadát  vállalják  (ha vállalják), s azt sem rendszeresen.  Pedig a háztartási és gazdálkodási szerepek cseréje viszonylag a legkönnyebb.  Két fő módszere van.

Az egyik a cserét bizonyos feladatokra korlátozza.  A másikban a csere minden háztartási feladatra érvényes, de határozott időtartamú. A kettő egymással kombinálódhat.  Például megállapodhatnak abban, hogy az egyik héten  a férj ágyaz be, készít reggelit és takarít, a másik héten pedig a feleség.  Ebből azonban igazi szereprugalmasság csak akkor lesz, ha  időnként változtatják a cserélendő feladatokat, vagy kiszélesítik azokat úgy, hogy  az egész háztartási és gazdálkodási szerepkört felöleljék.  Például az egyik héten a férj a „hetes”, ő felelős az egész háztartásért és ő gazdálkodik a kiszabott háztartási pénzzel, a másik héten a feleség.  Aki közben pl. a gyermekekkel foglalkozik többet, amíg férje a „hetes”.

Az átmeneti szerepcsere teljességéhez persze  nem érdemes mereven ragaszkodni.  A lényeg az, hogy ne legyen egyetlen olyan, közös feladat sem, amelynek megoldásából az egyik házastárs  állandóan kivonja magát.

szülői szerepek  cseréje és megosztása is a gyakorlatban több gondot okoz;  különösen a férfiaknak megy nehezen.  Hagyományos neveltetésük következtében ugyanis  „nincs érzékük”  a gyermekgondozáshoz;  főleg a szeretetet nyiltan kimutató, „anyás”  magatartáshoz.  Pedig az anyák munkába állása és a gyermeknevelés érdeke  szükségessé teszi, hogy az apák többet  (sőt, lehetőleg ugyanannyit)  foglalkozzanak  gyermekükkel..  Ez akkor a legkönnyebb, ha  a csecsemőkortól kezdve  rendszeresen bekapcsolódnak a gyermek gondozásába, és ha kell, helyettesítik az anyát,  eleinte rövidebb, később hosszabb ideig.  A  szerepcsere másik oldala, hogy mindketten gyakorolják a megszokott, hagyományos nevelési stílustól való eltérést és ezek cseréjét;  pl. az anya is tudjon határozottan, „férfiasan”  bánni a gyermekkel  stb.

szexuális  szerepek  cseréje,  spontán váltakozása  napjainkban a szexuális kultúrával párhuzamosan terjed, de a párkapcsolatok többségében  még valószínűleg sokan ragaszkodnak a hagyományos szerepekhez, Sok nő például  még több évi együttélés után is vonakodik a szexuális kezdeményezéstől, mert az „a férfi dolga”.  E mögött persze gyakran az is meghúzódik, hogy nem élvezi, s ezért nem kívánja az erotikus együttléteket..  A kapcsolat kezdetén kialakított, szexuális szokások többnyire alig változnak.  Kísérletezésre, új módok és helyzetek keresésére ritkán kerül sor.  Igy minden megszokottá, s könnyen unalmassá válik.

Egy  nyitott és egyenrangú  párkapcsolatban  ezzel szemben magától értetődik a szexuális együttlétek közös értékelése,  az új szeretkezési lehetőségek megismerése, kipróbálása és az esetleges problémák  őszinte feltárása.  Ilyen kapcsolatban a nő is lehet aktiv „csábító”, kezdeményező, sőt, akár irányító.  A nemi élet legnagyobb veszélye az egyhangúvá válás, a telítődés, az elszürkülés és vágycsökkenés.   Ezért hat frissítően, ha a partnerek időnként fölcserélik a megszokott, erotikus szerepeket, vagy új, eddig még ki nem próbált erotikus játékokkal teszik változatosabbá szexuális együttléteiket.

foglalkozási  vagy kenyérkereső szerepek cseréje nálunk meglehetősen ritka, aminek két fő oka van.  Az egyik, hogy általában a nők is igyekeznek valamilyen kereső foglalkozást folytatni, s többnyire egészen mást, mint a férfiak.  Másrészt épp a szakképzettségük  ( ha van!)  eltérő jellege eleve lehetetlenné teszi az érdemleges cserét.  Egyelőre az sem igen fordul elő, hogy néhány évig a férfi marad otthon a kisgyermekkel, miközben az anya továbbra is dolgozni jár.  (Skandináv országokban ez viszonylag gyakori.)  Régi, szocialista utopiák szerint   a jövő társadalmában a sokoldalú, politechnikai képzettség folytán  bárki tetszés szerint váltogathatja foglalkozási szerepeit.  Egyelőre azonban inkább ezzel ellentétes folyamatnak vagyunk tanúi:  fokozódik a specializálódás, és a szakembereket egyre kevésbé lehet helyettesíteni.  A szerepcsere lehetősége így ma még inkább csak a magánéletre korlátozódik.  (Ami persze nem zárja ki, hogy a nemek a közéletben is szerepet cserélhessenek.)

A  magánéleti lehetőségeken belül  már itt érdemes  még egy , éspedig  pszichológiai  jellegű szerepcserére felhívni a figyelmet.  Lényege, hogy  bármikor, de főleg bizonyos kritikus helyzetekben – véleménykülönbségek, viták, döntések esetén --  miután már ismerjük egymás álláspontját, előzetes megállapodás szerint szerepet cserélnek:  beilleszkednek a másik helyzetébe  (empátia!) , hogy az ő szemén keresztül is lássák a kérdéses ügyet.  Szociálpszichológiai kísérletek tanúsága szerint a résztvevők beállítottsága  jelentősen megváltozik, ha azt a feladatot kapják,  hogy a sajátjuktól eltérő álláspontot védelmezzenek.  Ugyanez történhet az együtt élő partnerek lélektani szerepcseréjében:  akkor értik meg igazán egymást, ha egy időre „belebújnak”  egymás szerepébe.

 

Az  egyenrangú  párkapcsolat  jellemzői

 

A  szerepcserék végső célja az egyenrangú párkapcsolathoz szükséges szereprugalmasság  kialakítása.

Egy hagyományos, zárt kapcsolatban az együtt élő partnerek státusa és szerepköre előre meghatározott a régi normák szerint, s ezért eleve egyenlőtlen.  Egyenrangú partnerek nyitott kapcsolatában a viselkedést nem a régi, elavult szerepelőírások (szkriptek)  határozzák meg, de nem is a formális egyenlőséghez való, görcsös ragaszkodás.  Az igazi egyenrangúság az egyének autonómiájából és realis önbizalmából  fakad.  Ha nem érezzük magunkat teljes értékű embernek,, egyenrangú társnak, akkor aligha várhatjuk el, hogy a partnerünk ilyennek fogadjon el.  Alapfeltételnek tekinthetjük tehát a  reális önértékelést, s azt, hogy bízzunk saját képességeinkben.  Ne becsüljük alá, de ne is értékeljük túl magunkat.

Kétségtelen, hogy ezt eléggé  befolyásolhatja partnerünk magatartása, hozzánk való viszonya.  De ugyanez fordítva is érvényes:  nem kis mértékben rajtunk múlik, hogy partnerünk hogyan értékeli önmagát  (és bennünket).  Ha egyenrangú társnak tekintjük  -- és ezt nem is titkoljuk! --, akkor ezzel máris megtettük az első és legfontosabb lépést afelé, hogy ő is ilyennek tekintsen bennünket.  Az egyenrangúság mindenekelőtt  szemlélet kérdése.  A nyitott társadalomnak megfelelő, korszerű szemléletet  a következő elvekkel jellemezhetjük:

 

·         Minthogy ismerem és reálisan értékelem önmagamat és partneremet, tudom, hogy mindkettőnknek vannak értékei és hibái, de semmi okom sincs rá, hogy önmagamat fölé vagy alá rendeljem.

·         Nézeteink, szokásaink, tulajdonságaink sok mindenben különböznek, de ez nem jelenti azt, hogy bármelyikünk egészében véve jobb vagy értékesebb a másiknál. 

·         Nem törekszünk egyformaságra,  tiszteletben tartjuk egymás álláspontját, igényeit, egyéniségét.

·         Előfordulhat, hogy igyekszünk meggyőzni, befolyásolni egymást, de sohasem erőszakkal, megtévesztéssel, taktikázással.

·         Minthogy önmegvalósításunk, személyes fejlődésünk kölcsönös elősegítésére köteleztük el magunkat, állandóan rendelkezésére állunk egymásnak, mint szolidáris jó barátok.

·         Részt veszünk egymás minden örömében és bánatában, közösen oldjuk meg az együttélésből  (esetleg a szülői szerepből)  adódó feladatokat.

·         Ugyanakkor a lehető legkevésbé korlátozzuk egymás szabadságát, tiszteletben tartjuk a magánélethez való jogát, mert egyikünk sem akarja kisajátítani a másikat.  

 

 

5.   Hűség  --  kizárólagosság  és  féltékenység  nélkül

 

   .  Egyes olvasók nyilván úgy vélik:  Na végre, elérkeztünk az igazán izgalmas kérdésekhez!  Megértem őket;  teljesen érthető, hogy így gondolkoznak.  S egyébként is, minthogy nem regényről van szó,  a könyv minden fejezete  többé-kevésbé önmagában is olvasható és érthető.  De hadd hangsúlyozzam, hogy csak többé-kevésbé!. Az ebben közöltek helyes értelmezését ugyanis  az előző fejezetek alapozzák meg.  Hiszen valójában a nyitottság és egyenrangúság megvalósítása legalább olyan „izgalmas” – és semmivel sem könnyebb! --,  mint amiről a következőkben lesz szó.

De térjünk is rögtön a témára:  hogyan alakul  a szexuális kapcsolat, a kizárólagosság és a hűség a korszerű, nyitott párkapcsolatban?

 

Szexuális  változatosság-igény  a  monogámiában

 

Közismert, hogy a keresztény vallási ritusok által „megszentelt”  monogámia  szexuális kizárólagosságot ír elő a nőnek és a férfinak egyaránt..  Bár a férfiak ezt a kizárólagosságot időtlen idők óta – többnyire titokban – megszegik, s újabban a nők sem veszik már túl komolyan, ha nem is érték még utol e téren a férfiakat.  Ezt a különbséget a hagyományos gondolkodásúak azzal próbálták magyarázni, hogy a férfiak  „természetüknél fogva”  poligám beállítottságúak,  a nők viszont  „monogám természetűek”.  Ebből az következne, hogy a „félrelépések” a férfiaknál érthetőek és megbocsájthatóak  (ezt az asszonyoknak is tudomásul kell venniük!);  a nőknél viszont  tűrhetetlen és megbocsájthatatlan a szexuális kizárólagosság megsértése.

Csak a vak nem ismeri föl ebben a vallásilag szentesített, patriarchális, a férfiak elsőbbségét alátámasztó szemléletet, amelynek hangoztatása még ma is sokakat megtéveszt.  Jó 20 évvel ezelőtt, egy kérdőíves fölmérésemben volt egy kérdés  arról  is, hogy mennyiben ért egyet a férfiak poligám és a nők monogám hajlamával..  A válaszolók több mint egyharmada  vagy egyetértett, vagy csak részben fogadta el.  Viszont a többség szerint ez a beállítottság egyénenként különböző, a neveléstől és a körülményektől függően.  De már a  Káma Szutra,  a közel kétezer éves, hindu szeretkezési kézikönyv is  ezerféle erotikus viselkedési változatra igyekszik megtanítani az olvasót.  Sajnos, ezeket még ma is kevesen ismerik, bár a közösüléstől eltérő szeretkezési módok irodalma hatalmasra növekedett az utóbbi évtizedekben.

Vagy ha valamennyire ismerik is, a hagyományos gondolkozásúak (és a vallásosak)  többnyire egyszerűen nem fogadják el a közösüléstől, vagyis a gyermeknemzés lehetőségétől eltérő, például a nemi szerveket kézzel vagy szájjal ingerlő, erotikus viselkedéseket.  Ezért aztán  a szexuális együttlétekre koitusz-centrizmus vagyis közösülés-központúság  jellemző,  s a kivitelezés helye, időpontja és módja is rendszerint ugyanaz.  Nem csoda, hogy ez egy idő múlva  telítődéshez vezetSőt, a változatlan viselkedés egyhangú ismétlődése megunást, elszürkülést és unalmat is eredményezhet.  A szeretkezés  így „házastársi kötelezettséggé” válik, amit lehetőleg el kell kerülni vagy csökkenteni.  (különböző kifogásokkal, ürügyekkel).  A  nőknél ennek bekövetkezését gyakran elősegíti, hogy a férfi-partner türelmetlen, ragaszkodik a közösüléshez (ráadásul túl rövid előjátékkal), így a nő könnyen kielégületlen marad, s elmegy a kedve a szexuális együttlétektől.

Ebből a tipikus helyzetből mindkét fél arra következtet, hogy  köztük  a szexuális kapcsolat nem nagyon működik:  a férfinak inkább mennyiségileg nem elegendő, a nőnek inkább minőségileg.  S minthogy egyikük sem tudja, hogyan lehetne ezen változtatni, kézenfekvőnek tűnik a gondolat, hogy mással, egy új partnerrel talán jobb lenne.  Csakhogy a nőnek rendszerint az is hamar eszébe jut, hogy ezt egyrészt tiltja a valláserkölcs,  másrészt veszélyeztetné magát a párkapcsolatot, amelyre pedig (már csak a gyermeknevelés vagy egyéb, pl. anyagi okoknál fogva)  szükség van.  Ebben a helyzetben tehát a szabad  kapcsolat-létesítés kizárható  (hacsak nem titokban;  ami viszont veszélyes, mert kitudódhat). 

A férfinél ugyanez a gondolatmenet  (társadalmi helyzeténél és erejénél fogva)  kicsit lazább és megengedőbb.  „Amit nem kapok meg otthon, azt kénytelen vagyok máshol keresni!”  S  aki keres, az rendszerint talál is;  aminek három főbb változata van:  1.  Szerelmi partnert  talál, akivel titokban, de rendszeresen találkozik. S mivel ez előbb-utóbb kiderül, a régi kapcsolat könnyen megszakadhat, mert hagyományos előírás a házastársi szexuális kapcsolat kizárólagossága, amelynek megsértése sokak számára válóok lehet.  2.  Hasonló igényű szexuális partnert  talál, akihez érzelmileg ugyan nem nagyon kötődik  (mert még erős a kötődése a régi partnerhez), de szexuális hiányérzeteiket kölcsönösen megszüntetik  Ennek van egy fantáziára támaszkodó változata:  a pornográf olvasmányok, képek vagy filmek szereplőivel elképzelt azonosulás alapján történő önkielégítés.   3.  Prostituáltak szolgáltatásainak igénybe vétele.  Ami főleg abban különbözik az előzőtől, hogy  meg kell fizetni  (méghozzá jócskán), azonkívül nehezen kizárható valamilyen fertőzés veszélye.  Egy hagyományos házasságra nézve mindhárom megoldási kísérlet veszélyes és elfogadhatatlan.

 

Egészen más a helyzet egy nyitott és egyenrangú pár kapcsolatában.  Ők ugyanis egyrészt nem törődnek bele  az erotikus kapcsolatuk valamilyen okból bekövetkezett megromlásába, hanem őszintén és részletesen megbeszélik azt, s utána néznek a megoldási lehetőségeknek.  (Szükség esetén jól képzett szexuálterapeutát keresnek, ami hazánkban nem könnyű feladat.)   De ha nem valamilyen szexuális funkciózavarról van szó, és a telítődést, vagy valamelyikük hiányérzetét, újszerű igényét már az együttléteik variálásával sem tudják kielégíteni, vagy ha bármelyikük egy  „harmadik”, külső partner  iránt érez szerelmet vagy erős szexuális érdeklődést, akkor ezt megbeszélik, hogy mindkettőjüknek elfogadható megoldást találjanak.  Vagyis egyrészt ne kelljen lemondani a külső, szexuális partnerrel igényelt élményekről,  másrészt ne sérüljenek az elköteleződés, a társ (és a család)  érdekei.  Egy hagyományos párkapcsolatban  ilyenkor – ha ez egyáltalán fölvetődik – konfliktusok szoktak kialakulni, mert a „nem kilépő”  félben könnyen felébred a féltékenység,, s ezért bizonyítani akarja, hogy a külső, szexuális kapcsolat súlyosan veszélyezteti az ő, és a család érdekeit.  Ennek ellenkezőjéről aligha lehet meggyőzni.

A féltékenység azonban szerencsére nem szükségszerű,  s egy nyitott párkapcsolatban kiküszöbölhető – erre  még visszatérünk.  Mindenesetre a hagyományos gondolkozásmód beidegződése miatt  általában nem könnyű viszonylag tárgyilagosan mérlegelni, hogy egy külső szexuális kapcsolat  jelent-e, s ha igen, milyen mértékű és jellegű veszélyt az érintettekre nézve.  De ha autonóm és egyenrangú partnerek  komolyan veszik egymás szabadságát  (minthogy nem tulajdonosai, nem is sajátíthatják ki egymást!),  akkor viszonylag könnyen meg tudnak állapodni azokban a feltételekben, amelyek mindkettőjük jogos érdekeinek megfelelnek.  Ennek során figyelembe veszik, hogy a szexuális változatosság igénye önmagában sem nem bűnös, sem nem beteges, de sok függ a megvalósítás módjától.  Ha pedig jogi szempontból nézzük, a monogámiával kapcsolatos jogi előírás szerint nálunk házasságot csak egy partnerrel szabad kötni, s az elköteleződés hűséget igényel.  De hogy mi a hűség lényege, arra nincs érvényes jogi meghatározás.  Hagyományosan ugyan szexuális kizárólagosságot jelent;  ám ez nagyon is megkérdőjelezhető 

 

A „hűség”  valódi értelme és lényege

 

Párkapcsolati elköteleződés szempontjából a probléma abból adódik, hogy a kapcsolat szexuális kizárólagossága önmagában még egyáltalán nem garantálja az egymás iránti hűséget.  Hiszen aki szexuálisan ugyan  nem „lép félre”, de gazdaságilag, vagy a választott magánéleti és egyéb céljai elérése szempontjából önző módon hátrányos helyzetbe hozza, becsapja, „átveri” házastársát vagy élettársát az nyilván nem hűséges hozzá. Vagy egyszerűen csak nem segíti, nem törődik vele.  Sőt, tartósan kihasználja, s eszében sincs viszonozni a tőle kapott segítséget és szolgáltatásokat.  Vagy nevezhető-e hűségesnek, aki „csak megkíván” szexuálisan, vagy beleszeret egy „harmadikba”, s még  a szexuális együttlétek során is az jár a fejében, hogy milyen lenne vele?  Ez a kénytelen lemondás egy kívánt partnerről  nyilván áldozat, ami akkor is feszültségeket vált ki, ha titokban marad, s még inkább, ha nem marad titokban  Egy nyitott párkapcsolatban persze jobb, ha nem marad titokban és megbeszélhetik, hogy egyáltalán szükség van-e erre az áldozatra, vagy hogyan érhető el a teljesülése?

Sokféle hűségről hallani  (hűség a hazához,, egy párthoz vagy egy eszméhez, vállalkozáshoz, rokonsághoz stb.), de  mindegyiknek az a lényege, hogy  szolidárisak vagyunk,  kitartunk amellett, akit vagy amit jónak és fontosnak tartunk, nagyra becsülünk.  A hűség tehát egyfajta lelki beállítottság,  elköteleződés  valaki vagy valami iránt.  Feltételez bizonyos  fokú lelki stabilitást,, megbízhatóságot, de nem feltétlenül velejárója a kizárólagosság.. Például hűséges barátai, harcostársai  lehetünk több embernek vagy mozgalomnak is, ha az érdekeik nem ellentétesek.  De ugyanezt az elvet lehet alkalmazni a párkapcsolatra is egy külső, szerelmi vagy csak szexuális partner megjelenése esetén. 

Vegyük figyelembe, hogy  a szerelem elmúltával a párkapcsolat is  a barátság egy sajátos formája, amelynek megőrzése és ápolása akkor is megvalósítható, ha nem kizárólagos.  Két házastársunk ugyan egyszerre nem lehet;  de a házastársunk (vagy élettársunk)  mellett egy vagy több barátunk miért ne lehetne?  Pontosan egyforma  elkötelezettséget ugyan nem vállalhatunk az élettárs mellett egy szerelmi vagy szexuális partnerrel, de  olyan emberi és baráti kapcsolatot igen, amely  nem sérti az élettárs (és család)  érdekeit.  Már szó volt róla:  nem igaz, hogy „nem lehet kettőt szeretni”;  ha nem is egészen egyformán, de lehet!   A gyakorlatban mindenki több embert szeret: a partnerén kívül a szüleit, testvéreit, rokonait, barátait  stb.  Szeretetképességünk nem csökken, hanem inkább erősödik attól, hogy több személyt szeretünk  (egyiket ezért, másikat azért). 

A hűség hagyományos felfogása egyébként ellentétes azzal a lélektani törvényszerűséggel,, hogy érzelmeket  -- a szeretetet, a nemi  vágyat  stb. – nem lehet kikényszeríteni,  parancsszóra létrehozni.  Igaz, a nő testi odaadását lehet, de ez egyenlő a partner megerőszakolásával.  Emellett a kikényszerített odaadás előbb-utóbb csaknem biztosan szexuális zavarokat idéz elő.  Végeredményben a hűség hagyományos felfogása napjainkra tarthatatlanná vált.  Egy olyan norma, amit az érintettek többsége (elméletben vagy gyakorlatban)  rendszeresen megsért, teljesen elveszti hatékonyságát.  A hűség mint kizárólagosság, valójában sohasem funkcionált jól. Mert mesterkélt és erőszakolt volt.

A hűség fogalmát ezért felül kell vizsgálnunk, át kell értelmeznünkAzon nem változtathatunk, hogy a hűség lényege valamilyen  elkötelezettség.  Ám, hogy ez mit foglal magába és milyen feltételekkel, meddig érvényes, az már változó és számos tényezőtől függő lehet.  A hagyományos házasságban  elvileg teljes kizárólagosságot és egyetlen partnerre leszűkített változatlanságot jelentett.  Korunk változásai  azonban mindkét kritériumot megkérdőjelezték.  Ma már sem a szerelem, sem a házastársi vagy élettársi kapcsolat  nem jelentheti egymás kölcsönös és kizárólagos birtoklását.  Pedig az ilyen szemlélet meggyökeresedéséhez nemcsak a magántulajdonosi törekvés, hanem a freudizmus, a pszichoanalizis is hozzájárult.  A  „libido”, vagyis az ösztönös, szexuális vágy-energia mennyiségi korlátozottságáról szóló – azóta rég megcáfolt – freudi tétel alátámasztotta azt az előítéletet, hogy  egyszerre csak egy partnert szerethetünk igazán  (mert különben hamar elpazaroljuk a libidónkat). 

A párkapcsolati hűséget  tehát értelmezzük reálisan;  ugyanis sem abszolutizálni, sem misztifikálni nem érdemes.  Több kutató (pl. Runkel, G. 1998) megállapításai szerint  a hűség, mint érzelmi és szexuális kizárólagosság parancsa csak arra volt jó, hogy aki megsérti, annak bűntudata legyen, s az isteni büntetéstől félve, alázatosan járuljon  bűnbocsánatért a Mindenható földi képviselői, az egyház papjai elé, ezzel is erősítve az egyház hatalmát. 

Egy  bizonyos:  bármilyen feltételekkel kötelezzük el magunkat, ez az adott feltételek keretei között felelősséget jelent. S  minél nagyobb a szabadságunk, annál nagyobb a felelősségünk!

 

Romantikus  szerelem  és  „túlfűtött”  erotika

 

A  szerelem, mint egy kiválasztott partnerhez fűződő, sajátosan egyéni lelkiállapot, viszonylag új jelenség a történelemben. Csak az újkorban kezdett elterjedni  és az utóbbi évszázadban vált a házasságkötések nyiltan hangoztatott alap-motivumává.  Mindenesetre a szerelemnek már több-évszázados hagyományai vannak, s a szerelem kultusza ezeket is ápolja.  Így örökítődik át a szerelem hagyományos, romantikus felfogása..  Ami aztán elősegíti a házasság és általában a párkapcsolat zárttá válását..

Fölmerülhet a kérdés:  mi jellemzi  ezt a romantikus szerelem-felfogást?  A válasz, tömören összefoglalva:  az  illúziók  és a túlfűtöttség.

A középkor-végi és reneszánsz kori szerelem általában még csak plátói vágyódás volt egy idealizált, eszményitett partner iránt.  S az esetek többségében meg is maradt ezen a szinten, mivel sem tényleges szexuális kapcsolatról, sem házasságról nem lehetett szó. (A  házasságokat akkor még nem szerelmi alapon kötötték.)  A szexuális késztetés kényszerű elfojtása és a kielégülés hiánya természetesen megnövelte a vágyódás erejét, különösen a férfiakban, akik gyakran meglepő, lovagi teljesítményekre voltak képesek az imádott hölgy kedvéért.

A későbbiek során a szerelem „beteljesülése”  fokozatosan  (bár gyakran veszélyes és nagy áldozatok árán) hozzáférhetővé vált. Ám a beteljesülésig és annak első szakaszában a szerelem továbbra is túlfűtött  maradt, miközben egyre nyiltabban  és gyakrabban törekedett a testi egyesülésre, a szexuális kielégülésre.  Éppen ezt az érzelmi-indulati  túlfűtöttséget  tartják sokan a szerelem fő jellemzőjének.  Holott ez történelmileg csak a romantikus korra, egyénileg pedig az éretlen szerelemre jellemző..  S többnyire a magányosság és érzelmi-szexuális  kiéhezettség következménye.  De nemcsak a kiéhezettség, hanem más tényezők is hozzájárulhatnak a szerelem hevességéhez;  például a bizonytalanságérzés, a biztonság vágya, s a belőle fakadó, erős kapaszkodás- és függőségigény, a partner nehéz elérhetősége  stb. 

Ezek a különböző forrásból származó, indulati feszültségek egy  idealizált partrner személye köré csoportosulnak. Tőle várja a szerelmes minden gondjának, bajának megoldását.  A túlfűtöttség és a fölfokozott, irreális elvárások lehetetlenné teszik a partner reális megismerését, értékelését.  A  szerelmes projiciálja, kivetíti a benne élő partnerideált valakire.  A romantikus szertelemre így joggal mondhatjuk, hogy elvakítja az embert.  Legtöbbször rózsaszín, de az is előfordul, hogy sötét szemüveget rak a szemére.  A szerelmi illúziók  jórészt ezzel a túlfűtöttségből eredő idealizálással  (= öncsalással)  függnek össze. 

Ilyen illúzió például, hogy a szerelmi partner  az „Igazi”, a számunkra legtökéletesebb partner, akitől életünk végéig minden elvárhatót megkaphatunk.  Vagy, hogy a szerelem egymás kölcsönös birtoklását jelenti;  tehát a szerelmi partner az „enyém”, én pedig a „tiéd”  vagyok.  S féltjük egymást, mint legfőbb kincsünket;  a féltékenység tehát a szerelem jele;  mint ahogyan a kizárólagosság  („Csak téged szeretlek!”) is vele-járója.

A romantikus felfogás tulajdonképpen  misztifikálja a szerelmet.  Rejtélyes hatalomnak tűnteti fel,  ami befolyásolhatatlan és logikátlan  (irracionális);  ezzel kapcsolatban  utalni szoktak arra, hogy a szerelemben „a szív választ, nem az ész4”  A  „szerelembe esés”  élménye sokakat megtéveszt:  azt hiszik, nem kell – sőt, nem is lehet – tanulni a szerelmet, mert az „vagy jön, vagy nem”. Holott, mint láttuk,  az egyén szerelmi képessége az addigi élete során kapott, külső hatások  (szülői szeretet, baráti szeretet stb.)  következménye,  tehát  sajátos élmények és tanulás eredménye, s nem mindenkinél fejlődik egyformán.  Vannak gyerekes, éretlen vagy éppen torz változatai.  A romantikus,  túlfűtött szerelem a szerelmi képesség éretlen változatának jellemzője.

Jogos kérdés, hogy tulajdonképpen mi a különbség a szerelmi képesség éretlen és érett jellemzői között?

A  szerelmi képesség első formája rendszerint a kisgyermek és állandó gondozója (általában az anya) között jelenik meg.  Ez az érzelmi kötődés a kisgyermek és az anya számára  egyaránt alapvető jelentőségű, hiszen a szülői szeretet hiánya a gyermek számára végzetes lehet.  Ennek a szoros érzelmi kötődésnek azonban már az óvodás korban lazulnia kell, hiszen a fejlődő gyermek életében egyre nagyobb szerepet kap az anyán kívül az apa és más rokon vagy ismerős, azonkívül a hasonló korú társak.  Ennek megfelelően a gyermek érzelmileg kezd leválni az anyáról, s képessé válik kötődni másokhoz is.  Megjelennek az első, óvodás kori szerelmek, s ez az iskolás korban is folytatódik..  A gyerek- és diákszerelmek persze még  sok szempontból különböznek a felnőttek szerelmétől, bár hasonlítanak is.  Az életkornak megfelelő nemi szerepek tanulása mellett az erotikus képességek kezdetei is megjelenhetnek.  Az éretlen szerelem főbb jellemzői:  törekvés a partner kisajátítására, féltékenység, taktikázás, irreális ígérgetés,  az egyén vonzó tulajdonságainak túlhangsúlyozása és hiányosságainak eltitkolása, vagyis az idealizált partner megtévesztése  stb.  Az érett szerelem ezzel szemben sem kisajátítani, sem megtéveszteni nem próbál, tehát őszintébb és reálisabb;  így nem hajlamos a féltékenységre sem.

 

A  „külső  kapcsolatok” okai, előnyei és veszélyei

 

Sokak szerint a jó  (vagyis szerelmi)  házasság minden igényünket kielégíti, ezért nincs – és nem is lehet! – szükségünk másra.  Ha viszont kiderül, hogy a szerelem elmúlt (vagy nem is nagyon volt) és hiányérzeteink maradnak, akkor el kell válni és új szerelmi társat keresni.  Ugyanez érvényes a nem legalizált együttélésekre is

Tehát:  vagy mindent megkapunk – vagy nem kell az egész?

Ezt a szélsőséges, neurotikus attitűdöt egyesek „igényességnek”  tartják és büszkék rá.  Holott valójában  sajnálatos tévedés, ami csak arra jó, hogy csődbe juttasson egy párkapcsolatot.  Két szerelmes persze érthetően úgy érzi,, hogy egymás számára „mindent”  jelentenek és másra nincs szükségük.  Ebben a kapcsolati fázisban még minden lehetségesnek tűnik, mert egyik sem tudja pontosan, mit rejt számára a másik. 

Idővel azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy egyik vagy mindkét oldalon maradnak a kapcsolatban kielégíthetetlen igények, amelyekről vagy le kell mondani, vagy másutt, mások segítségével kell kielégíteni.  A  patriarchális monogámia a lemondást írja elő az ilyen igényekről.  Ugyanis csak együttesen gyakorolt, nem szerelmi vagy szexuális, hanem társasági vagy üzleti stb. külső kapcsolatokat tesz lehetővé.

„Közös barátok” azért lehetnek.  Ezek száma azonban még széles ismeretségi kör esetén is meglepően kevés.  Egy szociológus  (N. Babchuk 1975)  egyszer megkért 116 házaspárt, hogy külön-külön írják le, kik a legjobb barátaik, legszívesebben látott ismerőseik.  Amikor a névsorokat összehasonlították, kiderült, hogy mindössze hat házaspár nevezte meg ugyanazokat;  a többiek mind eltérő listákat állítottak össze.  Ami ugyan nem feltétlenül problematikus, de azért elgondolkoztató, hogy eltérőek az igények a külső, baráti kapcsolatokra..  Az együttes társasági élet nyilván nem elegendő az egyéni, mélyebb barátkozási és egyéb igények kielégítésére.

Az utóbbi évtizedekben „divatba jött”  evolúciós pszichológia képviselői szerint a férfiak érdeke, hogy minél több, egészséges utódjuk legyen, ezért  „nehezen mondanak le arról a felbecsülhetetlen evolúciós nyereségről, hogy esetleg elpotyogtassanak még egy-két utódot más családi fészkekbe”.  De a nők is „evolúciósan programozottak a „hűtlenségre”, mivel  sikeres utódok csak jó géneket hordozó apától származhatnak, aki maga is sikeres, erős, domináns.  Ezért igyekszik titokban teherbe esni egy sikeres férfitől, gyermekét aztán a férjével gondozza és neveli föl.  A felelősségtől így mindkét nem megszabadul, sőt, magában büszke lehet arra, hogy eleget tett az evolúció parancsának.

Ez a cinikus  „evolúciós kibújó”  aligha vehető komolyan. Viszont tény, hogx minél fejlettebbek, differenciáltabbak a társas szükségleteink, annál kevésbé valószínű, hogy  egyetlen, szoros kapcsolatban mind kielégíthetőek.  A fejlett személyiségben sokféle kapcsolódási lehetőség van, s aligha akad két olyan ember, aki  minden ponton  harmónikusan össze tudna kapcsolódni. 

 

Egy egyszerű hasonlat -- O’Neill-ék könyvéből – jól szemlélteti ezt.  Képzeljük el, mi lenne, ha mindenkinek a testén  egész sor kisebb-nagyobb konnektor lenne, s ezekhez különböző méretű vezetékekkel lehetne kapcsolódni.  A kapcsolatteremtés pedig csak úgy lenne lehetséges, ha a vezetékek megfelelő méretű konnektorokkal találkoznának..  Minthogy pedig mindenki „egyedi példány”, a teljes összekapcsolódás szándéka esetén is mindig maradna több-kevesebb, összekapcsolhatatlan, üres konnektor.  Persze előfordulna, hogy a partnerek egyikénél kevesebb konnektor maradna üresen, mint a  másiknál.  Ilyenkor természetesen az előbbi kielégítőbbnek érezné a kapcsolatot, mint az utóbbi.  A kapcsolat akkor is működne, ha nincs minden konnektor üzemben;  de a használaton kívüli konnektorok  idővel berozsdásodnának.

Az ember lelki szerkezete olyan, hogy leghatékonyabb működése akkor biztosítható, ha  „lelki konnektoraink”  nem maradnak üresen.  A megvalósulatlan, kielégítetlen kapcsolati lehetőségeink – s a mögöttük lévő igények és készségek – „berozsdásodhatnak”, esetleg végleg elsorvadnak (ha sokáig hevernek parlagon).  Egy pszichológus  (J. Pearce 1973)  kimutatta, hogy  minél több olyan élményünk van, amit  nem osztunk meg senkivel – mert nincs, aki együttérzően reagáljon rá --, annál jobban csökken a képességünk az intimitásra és gyengédségre.  Ugyanakkor nagy a valószínűsége annak, hogy  még egy viszonylag jó élettárs sem tud minden élményünkre (és igényünkre)  így reagálni.  Zárt párkapcsolat esetén sehogy sem, vagy csak nehezen és titokban  találhatunk bizonyos igényeinkre fogékony partnert.

Ha viszont szabadon létesíthetünk kapcsolatokat a szabadon maradt kapcsolódási pontjainkkal  („konnektorainkkal”), akkor az így elért  igény-kielégítés kedvező hatású lehet magára a párkapcsolatra is.  Ezek a külső kapcsolatok sokfélék lehetnek (például baráti vagy munkatársi jellegűek is!), s tévedés lenne azt hinni, hogy a nyitott párkapcsolat hosszabb távon mindenképpen feltételez külső szerelmi vagy erotikus kapcsolatokat..  De ezek lehetősége sem kizárt.

Új kapcsolatokat azért létesítünk, mert úgy látjuk, olyasmit tud nyújtani, mire szükségünk van és amit a meglévő kapcsolatban nem (vagy csak részben)  kapunk meg.  Az ilyen külső kapcsolat legfőbb előnye, hogy  elősegítheti emberi fejlődésünket,  speciális igényeink kielégítését, képességeink teljesebb kibontakozását.  További előny, hogy  a külső kapcsolat révén esetleg  új szemmel láthatjuk saját problémáinkat  és azok megoldását.  Igy az élettársunknak sem kell olyasmivel behatóbban foglalkoznia, amiben úgysem tudna sokat segíteni.  De az is előnyös, hogy a  külső kapcsolatban szerzett tapasztalataink révén  az élettársunk megértéséhez is közelebb kerülhetünk. Az önkéntelen összehasonlítás megkönnyítheti  (ha tárgyilagosak tudunk maradni), hogy őt is új szemmel lássuk.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy minden külső kapcsolat   több-kevesebb kockázatot is jelent, s nemcsak előnyei, hanem hátrányai is lehetnek.   Mi a biztosítéka, hogy a külső kapcsolatok kölcsönös engedélyezése  nem vezet elhidegüléshez?  Mi történik, ha a külső partner több szempontból vonzóbb?  Vagy, ha  kölcsönös szerelem  alakul ki vele?

Tény, hogy minden szabadság  bizonyos kockázatot jelent;  ezért csak azoknak ajánlható, akik tudnak élni a szabadsággal:  föl tudják mérni és ki tudják védeni a kockázatokat és veszélyeket.  Ez felkészülést igényel, de megvalósítható;  ami  persze  nemcsak a kapcsolat-keresőre, hanem a párkapcsolat mindkét tagjára vonatkozik   A kockázatok fölmérése elsősorban intelligencia és értékrendszer kérdése;  továbbá, hogy valaki mennyire tud tárgyilagos maradni, felül tud-e emelkedni a pillanatnyilag fontosnak vélt érdekeken.  Még így is előfordulhat azonban, hogy a külső kapcsolat több, lényeges vonatkozásban  tartósan kielégítőbbnek bizonyul, s így fölmerülhet a kérdés a  kapcsolatok átrendezését illetően. 

Ez az  átrendezés  egy olyan párkapcsolatban, ahol mindkét fél önálló, autonóm ember, sokkal könnyebben megoldható és nem jár olyan megrázkódtatással, mint a hagyományos házasság bomlásakor. Egy zárt kapcsolatban minden, ami „odakint” van, elérhetetlen és tilos, de, de épp ezért gyakran szebbnek látszik, mint amilyen a valóságban.  (Ahogy mondani szokták: „a szomszéd kertje mindig zöldebb!”)   A kapcsolati tilalom is  rendkívül megnövelheti egy külső partner vonzerejét, s ezáltal könnyen válságba kerül egy zárt kapcsolat.  Gyakori, hogy elválnak, létrejön egy új házasság a „harmadikkal”.  Aztán hamarosan kiderül, hogy tévedés volt az egész, mert az új partner semmivel sem jobb, mint a régi, sőt…

Szabad kapcsolatlétesítés esetén ilyesmi nem fordulhat elő.  Ha valaki fölkelti az érdeklődésünket, bátran közeledhetünk felé, s ennek elfogadása esetén kipróbálhatjuk, mit tudunk nyújtani egymásnak, s ezt az élettársunkkal együtt értékelhetjük.  (Bármilyen furcsán hangzik is ez  a hagyományos értékrendű olvasónak.)   A szabadság ezen a téren is  igényesebbé tesz, és elősegíti a külső partner reális megítélését..  De épp ezért egy új szerelmet sem kell válóoknak tekinteni. Hiszen a nyitott, egyenrangú kapcsolat nem akadályozza és nem fenyegeti szerelmünket;  élettársunk továbbra is jó barátunk marad.  Az ilyen párkapcsolat sokkal erősebb és megbízhatóbb, mint  a kizárólagos birtokláson és féltékenységen alapuló, túl szoros, de érzelmileg meglehetősen ingatag kötelék. 

 

A  féltékenység  tünetei,  okai  és hatásai

 

A romantikus illúziók közül az egyik legveszélyesebb a féltékenységet a szerelem fő jellemzőjének, sőt, „fokmérőjének”  tekinteni.  Alapja az a hiedelem, hogy a féltékenység állítólag velünk született, ösztönös megnyilvánulás, amely sok állatfajnál is megfigyelhető.  Ehhez megint kapcsolódik egy  „evolúciós magyarázat”,  amely igyekszik kimutatni, hogy a féltékenység az embernél is természetes, mert biológiailag programozott és tulajdonképpen kedvező hatású.  Hiszen, ha mindkét nemnek jó oka van a „hűtlenkedésre”, akkor nyilván a féltékenységre, vagyis a másik fél „félrelépéseinek” megelőzésére is.  A  férfi érdeke, hogy csak a saját, vér szerinti gyermekeiért dolgozzon, és védje magát a „felszarvazástól”.  A nő érdeke pedig, hogy távol tartsa férjét és eltartóját más nők csábításaitól.

Ez a szemlélet tipikusan birtoklási, tulajdonosi mentalitáson alapul. Az érzelmi kötődésnek, elkötelezettségnek vagy éppen a szerelemnek semmilyen jelentőséget nem tulajdonít.  Mint láttuk, a szerelmi képesség valóban nem születik velünk, nem genetikusan adott, és nem mindenki tudja (jól)  megtanulni,  Hasonló a helyzet a féltékenység „képességével”, aminek eredetileg semmi köze a szerelemhez, hiszen többnyire  testvér-féltékenységként  (vagy szülőféltékenységként)  kezdődik  (emlékezzünk S. Freud  „Ödipusz-konfliktusára”), osztálytárssal, sporttársal, munkatárssal kapcsolatos féltékenységként folytatódik;  aztán persze kiterjedhet a partnerrel kapcsolatos féltékenységre is.  Viszont egyik sem szükségszerű;  sokan el tudják kerülni valamennyit.

Ami az állatoknál megfigyelhető, például a koncért való marakodás,  vagy éppen a  „vadászterületre” /territóriumra)  betévedt fajtárs elleni indulatos fellépés,  az csak hasonlít az emberi féltékenységhez, de korántsem ugyanaz.  Az ember különben sem ösztönlény,  magatartását – mint említettem --  nem ösztönök, hanem tanult viselkedésformák vezérlik.  Az azonban az embernél is megfigyelhető, hogy ha létfenntartását vagy más, alapvető érdekeit  veszélyeztetve érzi  izgalmi állapotba kerül, és megpróbál kitérni a veszély elől, vagy agressziven megtámadja a veszélyeztetőt.  .Csak éppen nem mindegy, hogy létét  valóban fenyegető, reális veszélyt lát-e, vagy csak feltételezett, képzelt veszélyt lát.  Ez utóbbi akkor fordul elő, ha mentális és érzelmi egyensúlya valamilyen oknál fogva  labilis, bizonytalan, ha túl érzékeny, könnyen fél vagy szorong, ha sem önmagában, sem másokban nem tud bízni, mert szorongása miatt gyanakvó.

Tulajdonképpen épp ezek a féltékenység  tünetei,  amelyek az enyhétől az igen súlyosig sokféle fokozatban jelentkezhetnek és különböző mértékben károsítják a féltékeny egyén és partnere egészségét.  Pontos diagnózisát illetően nincs még konszenzus, egyetértés a kutatók között.  A lényegét hozzávetőleg úgy határozhatjik meg, hogy  a  féltékenyság  olyan, gyanakvásra és agresszióra hajlamosító izgalmi állapot, amit egy számunkra fontos személy, dolog vagy előnyös helyzet  elvesztésétől  való félelem vált ki. 

A féltékeny tehát nem  más valakit félt, hanem önmagát félti egy esetleges veszteségtől.  Közeli rokona az  irígység, ami arra irányul, aki rendelkezik valamilyen, számunkra is kívánatos dologgal, s szeretnénk azt  tőle elvenni, megszerezni.  Motívuma tehát nem az elvesztéstől való félelem, hanem a megkívánás, a birtokbavétel vágya, aminek teljesedését egy másik személy akadályozza.  Mindkettő negativ indulat, éspedig többféle értelemben.  Negativ, amennyiben kellemetlen, kínzó érzés, lelki szenvedés.  Könnyen állandósodik és erősödik, s akkor már lelki betegség, amely eltorzítja a személyiséget.   Negatív továbbá, mert  rombolólag hat az érintettekre és a kapcsolatukra.  Nem csoda, hogy az irígységet és a féltékenységet olyan gyakran összekeverik, hiszen mindkettőben a  birtoklásvágy és a hatalmi vetélkedés  játssza a döntő szerepet., mint  fő motívumok.

Ilyesmi kétségkívül az állatvilágban is található, s vérre menő  élet-halál harcokat eredményezhet.  Néha előfordul, hogy az embernél is úgy elhatalmasodik, hogy gyilkosságra és öngyilkosságra is képessé válik tőle; ami egyrészt elmebaj, másrészt lesűllyedés egy állati szintre.  Az újságok csaknem naponta adnak hírt ilyesmiről, s ez jól mutatja a féltékenység veszélyességét.  Tulajdonképpen nem lenne szabad előfordulnia, hiszen az emberi faj már kinőtt az ösztönök világából, s mint „homo sapiens” nem pusztán természeti lény,, hanem  „animal racionale”, vagyis öntudatra ébredt, gondolkodó szellemi lény . Mégis akadnak, akik az evolúciót „szociobiológiailag” értelmezve azt állítják, hogy a féltékenység   százezer éves beidegződés, amit nem lehet és nem is kell kiküszöbölni, mert  „énvédő és kapcsolatvédő funkciója van.” (pl. Haraszti 1996). Ami elég furcsa és illuzórikus állítás, hiszen egyrészt nem mindenki féltékeny,  másrészt  nemhogy védi önmagát és kapcsolatát a féltékeny, hanem épp ellenkezőleg: aláássa  és  tönkreteszi.

A féltékenység nélküli élet lehetőségét bizonyítja az is, hogy vannak olyan társadalmak, ahol a féltékenység úgyszólván ismeretlen.  Például az eszkimóknál, a markeziánusoknál,  a nyugat-afrikai  lobiknál, a boliviai szirionoknál vagy az indiai todáknál.  Náluk másfajta hagyományok alakultak ki;  természetesnek tartják pl.  a házasságon kívüli nemi kapcsolatot.  A nyugati, ipari társadalmakban viszont hagyományai vannak a féltékenységnek, ami szorosan összefügg  a magántulajdonnal és a férfiak vezető szerepével.

Mi hát a gyökere a féltékenységnek a mai ipari társadalmakban?

A tudományos elemzések alapján leglényegesebbnek látszó tényezők: egyrészt  a magántulajdonosi szemlélet, másrészt  pedig egy sajátos személyiségzavar, amelynek lényege az  elbizonytalanodás,  az ömnizalom csökkenése.  Individuálpszichológiailag a  csökkentértékűségi  komplexusAz előbbi a  szerzésre, birtoklásra irányuló beállítottságot az intim partnerre, a házastársra  is kiterjeszti,  s  őt féltékenyen őrzött tulajdonná teszi.  Az utóbbinak fő tünetei:  a negatív  önértékelés, a bizonytalanságból adódó, túlzott biztonság- és  függőség-igény, a személyiség érzelmi-indulati megrekedése egy infantilis, gyermekies szinten. Minden esetben környezeti ártalmakra, nevelési hibákra vezethető vissza.

Köztudott, hogy bizonyos gyermekkori hatások következtében irigy és féltékeny vonások alakulhatnak ki, amelyek már az első kapcsolatokban is megnyilvánulnak, jóval a házasság, vagy együttélés előtt.  Amelyben aztán az addig csak lappangó  féltékenység fölerősödik és elviselhetetlenné válik, ahogyan ezt rengeteg példa mutatja.

S mit lehet elérni a féltékenységgel?  Milyen hatása lehet?

A gyakorlat azt mutatja, hogy a féltékeny egyén viselkedése, gyanakvása  éppen azt segíti elő, amitől fél.  Azt rombolja le, amit meg akar védeni.  A féltékenység ugyanis bizalmatlanságot és ellenszenvet, távolságtartást szűl;  ezek pedig tovább erősítik a féltékenységet.  Nagy tévedés a féltékenységet a partner  féltésével  azonosítan.  Ahogy már említettem, a féltékeny egyén önmagát félti, mert nem bízik magában.  Ugyanis túlságosan elbizonytalanodott a képzelt veszélyektől, s ezt túlzott kapaszkodással,  partnerének kisajátításával próbálja ellensúlyozni.  Ha magabiztos, lelkileg önálló, autonóm ember lenne, nem lenne hajlamos a féltékenységre, még akkor sem, ha nagyon szerelmes lenne.  Az érett szerelem  ugyanis  kölcsönös és kiegyensúlyozott, tiszteli a partner szabadságát és eszébe sem jut kisajátítani őt. 

A féltékenységnek tehát  semmivel sincs több köze a szerelemhez, mint mondjuk, a félelemnek vagy  szorongásnak.  A  szerelem önmagában senkit sem tesz féltékennyé, csak az említett, egyéb tényezők.  Azok viszont akkor is kiváltják a féltékenységet, ha  biztosan nincs szerelem  (mint pl. az üzlettársi féltékenység, vagy a hatalmi vetélkedés esetén).  A féltékenységet inkább csak azért írják sokan a szerelem számlájára, mert ez a hagyományos magyarázat  kényelmes önigazolást biztosíthat;  jól leplezi a bizonytalanságot, vagy a partner kisajátítására irányuló törekvést. 

Ilyen értelemben a féltékenység  taktikaként,  játszmaként  is felfogható.  Vannak olyan játszmák, amelyek a partner féltékennyé – vagyis bizonytalanná – tételét célozzák (például a kacérkodás másokkal, vagy a megjátszott hidegség  a partnerrel szemben).  Az ilyesmi azonban veszélyes játék!  A féltékenységet mesterségesen táplálni egy arra hajlamos személyben?  Ez olyan, mintha olajat öntenénk a parázsra.

 

Betegség-e a féltékenység?

 

Ha a féltékenység ilyen veszélyes játszma, amely  hatalmába keríti az egyént (és partnerét), akkor talán joggal gyanakszunk arra, hogy lelki betegség  (vagy éppen az elmebaj egyik formája).   Az utóbbi száz évben már sok szakértőnek ez volt a véleménye.. A holland  Th. Van de Velde, akinek házasságról szóló könyveit magyarul is kiadták az 1920-as években,  ezt írta róla:  „A féltékenység érzelme a neurózisok két jellemzőjét tartalmazza:  szenvedést okoz és lefokozza az élet-  és munkaképességet.  A  célja kétségtelenül a másik fölötti egyeduralom… gyakran nemcsak a valódi vagy vélt riválisra terjed ki, hanem minden olyan emberre és dologra is, amely a házastárs … érdeklődését leköti.”  Velde hangsúlyozza, hogy a jelenség „beteges jellege világos”, még ha a „kevésbé súlyos esetekben  ez a jelleg nem is ismerhető fel olyan könnyen”. (1926, 144-145.old.)

 . A téma egyik legfőbb szakértője  E. Bornemann  osztrák szexológus, aki viszont  1986-ban megjelent könyvében azt írja, hogy a párkapcsolati féltékenység nem betegség, hanem  társadalmi jelenség:  „egy rosszul működő társadalmi rend  szexuális árnyoldala”. Ez azt jelenti, hogy bizonyos fajta társadalmakban a féltékenység előfordulása várható és „természetes”,  így ezekben nem tekinthető egyénileg kórosnak.  Legalábbis az enyhébb formáiban,  amelyek a társadalmi nyomás  (szokások, joggyakorlat stb.)  folytán igen gyakoriak és jellemzőek. 

Minthogy a féltékenység lényege szerint feltételezi a partner feletti,  kizárólagos rendelkezés jogát és ennek veszélyeztetettségét egy vetélytárs általnyilvánvaló, hogy önféltés  (önzés), hatalomvágy és tulajdonosi szemlélet nélkül nincs féltékenység.  Ezekhez gyakran társul a szorongás, a düh, a gyűlölet, a bosszúvágy és hasonló, negativ indulatok.  Könnyen kialakul egy ördögi körforgás, s ez nemcsak a kapcsolatot teszi tönkre, hanem  minden érintettet megnyomorít, lelki válságba sodor.

Vagyis, bár az átlagos, „köznapi”  féltékenység még nem kifejezetten betegség,  az egyéb okból meglévő betegséghajlam esetén – ami, sajnos, elég gyakori! – kiválthat, vagy súlyosbíthat idegrendszeri, lelki betegségeket.  Aki féltékennyé válik, egyre kevésbé tud józanul mérlegelni, lelkileg visszaesik egy gyermeki szintre;  elvárja, hogy partnere csak vele törődjön  stb.

Sokak hiedelmével ellentétben a féltékenység gyakorlatilag  majdnem független a partner viselkedésétől.  Épp ezért nehéz a féltékeny egyén partnerének tanácsot adni:  hogyan viselkedjen, hogy elkerülje vagy csökkentse partnere féltékenységét. Majdnem mindegy, hogyan viselkedik, mindenképpen gyanússá válhat.  Egyik gyakori ürügy és kiváltó ok az erotikus igények különbözősége  (pl. egyikük kevesebbszer igényli), amit könnyű félremagyarázni..

Társadalmi jelenség lévén, a társadalommal együtt a párkapcsolati féltékenység is változik..  Új jellemzői Borneman (1986) szerint a következőkből adódnak:

 

1.      A nemek kölcsönös bizalmatlanságának növekedéséből,

2.      abból, hogy a biszexualitás terjedése folytán nemcsak más nemű, hanem azonos nemű vetélytársak is feltűnnek,

3.      a hagyományos nemi szerepek egybeolvadásából.

4.      a különféle háromszög-kapcsolatok  (két nő és egy férfi,, vagy két férfi és egy nő)  szaporodásából,

5.      a férfiak  (hatalomvesztés miatti)  elbizonytalanodásából és a nők növekvő magabiztosságából  stb.

 

Valószínű, hogy ez utóbbi a leglényegesebb mozzanat, hiszen jól mutatja, hogy átalakulóban van a nemek hagyományos  viszonya:  a férfiuralmi (patriarchális)  berendezkedést napjainkban kezdi felváltani az egalitárius, vagyis a nemek  egyenrangúságán alapuló társadalmi rend.  Ez a „forradalmi”  változás átmenetileg föllobbanthatja a férfiak féltékenységét, megélénkíti a hatalmi harcokat, de végső soron majd megszűnteti a féltékenység társadalmi alapját. Azt hiszem, egyetérthetünk Bornemannal, aki ezt írja erről:  A  szexuális fölszabadítás kísérletének sikere egy világot döntött volna romba:  az irigység, a konkurencia, a tulajdon-fetisizmus világát és a hatalom uralmát a boldogság felett.  Egy ilyen világban a féltékenység  a lelki stabilizátor szerepét tölti be.”  Könyve végén fontos következtetést von le:  „Ha a féltékenység egy rosszul működő társadalmi rend szexuális árnyoldala, akkor féltékenységi  hajlamunkat csak úgy tudjuk kézben tartani, ha mindent megteszünk, hogy ez a rend megváltozzon, megjavuljon,  vagyis a társadalom aktiv megváltoztatói legyünk.”

Mindebből látható, hogy a párkapcsolati féltékenység elsődlegesen nem az egyén, hanem a társadalom betegsége, sötét oldala.  Megszűntetéséhez tehát a társadalmat kell „gyógykezelni”, átalakítani.  Ez persze nem jelenti azt, hogy  az egyének önmagukban tehetetlenek.  Aki akarja, már ma is kipróbálhatja a féltékenységtől mentes életet.  Nem lesz könnyű dolga;  de ha a partnerek lelkileg is egészséges, érett emberek, sikerrel ellenállhatnak a társadalmi nyomásnak, s kialakíthatják önmagukban a teljes, nyílt bizalmat egymás iránt.

Csakhogy épp ez az, amire nem mindenki képes!  A féltékenységi hajlam szöges ellentéte a bizalomnak.  Aki féltékeny, az bizalmatlan és gyanakvó.  Ráadásul éppen abban bízik legkevésbé, akivel  intim, vagyis bizalmas, bensőséges viszonyban kellene állnia.  Intimitásra azonban képtelen, mert teljes bizalomra is képtelen.  Korlátozott bizalomra is csak akkor képes, ha teljesen kisajátíthatja, ellenőrizheti, mintegy rabságban tarthatja partnerét.  A kölcsönös és teljes bizalom hiánya  és az állandó gyanakvás, gyanúsítgatás nemcsak a párkapcsolat intim jellegét rontja meg, hanem  elidegenít és ellenséges indulatokat kelt egymás iránt.  Ez még akkor is így történik, ha a féltékeny partner bizalmatlansága, gyanúsításai nem  hangos szavakban vagy épp hisztérikus jelenetek formájában törnek ki, hanem csak apró gesztusokban, hangsúlyokban, metakommunikációban.

 A bizalomhiányt a gyanúsított partner hamar észreveszi és sérelmezi.  Eleinte igyekszik meggyőzni a féltékenyt, hogy gyanúi alaptalanok, hogy félreértett bizonyos helyzeteket, nem kell félnie semmitől.  Ez átmenetileg  megnyugvást  hozhat, de aztán a féltékenységi hajlam rendszerint újra fölbukkan.  Ennek hatása és következménye többféle lehet.  A gyanúsított vagy eltitkolja az esetleg félreérthető helyzeteket, annak jeleit, hogy mással  (munkatárssal, baráttal, rokonnal)  is szívesen van együtt;  vagy  nyiltan vállalja  a kifogásolt kapcsolatait (magánéleti  jogaira hivatkozva);  esetleg szakítással fenyegeti a féltékeny partnert. 

Egy párkapcsolat kezdetén, amíg nem ismerik egymást elég alaposan, érthetőbb lenne bizonyos fokú gyanakvás, és az, hogy egymás megbízhatóságát kipróbálják  (a „fide, sed cui, vide” = bízzál, de nézd meg, kiben!  Latin közmondás jegyében).  Csakhogy, ha a  párkapcsolat kölcsönös szerelemmel kezdődik,  ez kizárja a gyanakvást, ami épp ezért csak később, az együttélés során szokott felmerülni.  De ez már attól függ, hogy van-e köztük, aki féltékenységre hajlamos, és hogy a hűséget érzelmi-erotikus kizárólagosságként, vagy baráti szolidaritásként értelmezik-e.  S meg tudják-e őrizni a párkapcsolat intim jellegét, ami kölcsönös és teljes bizalmat és őszinteséget jelent.  Az ilyen bizalom nem statikus, hanem dinamikus:  alkalmazkodni tud a változásokhoz és nem törik össze a teljes őszinteség súlya alatt.

Ha például bármelyik partner őszintén bevallja a másiknak, hogy  érdekli egy „harmadik”  és szívesen kerülne vele szorosabb kapcsolatba;  ez nem rendíti meg a dinamikus bizalmat, amit nem kötöttek a  „csak irántam érdeklődhetsz, csak engem kívánhatsz!”  irreális feltételéhez.  Vagyis nem igényel kizárólagosságot, nem igyekszik kisajátítani  a másikat, hanem elfogadja annak a magánélethez és a külső kapcsolatokhoz való jogát.

Az ilyen bizalom persze nem teremthető meg máról holnapra, a nyitottság többi ismérvétől függetlenül.  Sok múlik azon, hogy a bizalomnak milyen fokáról, szintjéről indulnak, és mennyire merev vagy rugalmas a partnerek személyisége.   Az őszinteség váratlanul nagy adagjai fájdalmasak is lehetnek, ami kritikus helyzetet teremthet, bár hosszabb távon hasznos is lehet. Mindenesetre célszerűbb eleinte kisebb jelentőségű kérdésekben gyakorolni.

 

Kell-e  érzelmi-erotikus  kizárólagosság? 

 

A romantikus szerelemfölfogás szerint egyszerre csak egyvalakit szerethetünk igazán, mert a szeretetképességünk  korlátozott.  Aki ezt hiszi, az nyilván gondosan ügyel arra, hogy partnere szeretete csakis örá irányuljon, s lehetőleg ő maga se osztogassa el a rendelkezésére álló szeretet-mennyiséget.  Részben ebből ered a hagyományos házasság  kizárólagossági szabálya, vagyis az a szerepelőírás, hogy  a házastársak kizárólag egymást szerethetik (főleg  erotikusan). 

De hát  valóban csak egyetlen személyhez tudunk kötődni  érzelmi-erotikus szinten?  S egy partner szeretete kizárja egy másik partner szeretetét és a két partnerrel párhuzamosan ápolt, érzelmi-erotikus kötődést és harmonikus, jó viszonyt?  Valóban korlátozott volna a szeretetképességünk? Elfogadható bizonyítékot erre nézve még sehol sem találtam.  A  szeretetképesség mértéke természetesen egyénileg elég különböző:  vannak, akik egyetlen partnerhez is nehezen tudnak érzelmileg kötődni;  mások könnyen kötődnek két vagy három partnerhez is

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy  több partnerhez kötődés esetén  az érzelmi és/vagy erotikus kötődés mértéke többnyire nem azonos, hanem változó.  A kötődések motívumai  ugyanis különbözőek:  :  az egyik partner ilyen, a másik olyan, egy esetleges harmadik meg amolyan szempontból felel meg jobban a változó igényeknek.  Más kérdés, hogy ez a megfelelés mennyiben kölcsönös és mennyi ideig tart.  A  motívumok intenzitása és hatékonysága kölcsönösen változik;  de az elkötelezett együttélés – különösen, ha még szülői szerepekkel is kiegészül --  alapvető, ún.  báziskapcsolatot  és legerősebb kötődést  jelent.

A nem „szerelmi vakságon”, hanem  átgondolt  párválasztáson és elegendő idejű próba-együttélésen alapuló báziskapcsolat  sokáig, elvileg korlátlan ideig  tarthat és több szempontból elegendő lehet a partnerek számára;  de ez nem jelenti azt, hogy kizárólagosnak kell lennie.  Az érzelmi-erotikus kötődés ugyanis a már említett telítődési reakció és az entrópia-szabály folytán  csaknem elkerülhetetlenül csökkenő tendenciájú és hullámzó.  Az erotikus változatosság iránti igény ugyan  újabb és újabb technikák bevonásával sokáig biztosítható egy párkapcsolatban.  De könnyen fölmerülhet egy új partner iránti igény, vagy egy régebbi erotikus partnerrel való együttlét igénye.  Ez korántsem jelent  „kiábrándulást” az élettársból, vagy annak „megcsalását”, hanem csak újszerű élmények szerzését,  az élettárs tudtával és hozzájárulásával  (ami persze csak egy nyitott kapcsolattól várható). 

A  20. század egyik legradikálisabb szexológusa,  Wilhelm Reich (1941)  a szexuális forradalomról írott könyvében a következőképpen jellemezte ezt a folyamatot:

Mindenkire állandóan hatnak olyan erotikus ingerek is, amelyek nem az élettársától, hanem másoktól származnak.  A párkapcsolat „csúcs-időszakában”  ezek még hatástalanok maradnak, de hatásuk később fokozatosan erősödik  és vágyakat ébreszthet.  E  fölhalmozódó vágyak a hagyományos házasságra jellemző kényszerű kizárólagosság folytán kielégítetlenek maradnak, és a házastárs iránti   ingerültséghez vezetnek,  ami kölcsönös tisztázás hiányában feszültséggóc lesz, s rontja az erotikus kapcsolatukat.  Aminek következtében ritkulnak a szexuális együttlétek, esetleg szaporodnak az önkielégítések, s előbb-utóbb  (egyiküknél vagy mindkettejüknél)  titkos félrelépések (vagy új szerelmek) is bekövetkeznek

A. C. Kinsey (1948) amerikai szexológus már a 20. század közepén végzett adatgyüjtése alapján megállapította, hogy  a férfiak  mintegy háromnegyed részének már voltak házasságon kívüli szexuális kapcsolatai.  A  férjes asszonyoknál viszont ez az arány csak kb. egyharmadukat jellemezte.  Ám az azóta végzett felmérések azt mutatják, hogy ma már ilyen szempontból sincs lényeges különbség a nemek között.  Sőt, újabb vizsgálatok szerint egyre gyakrabban előfordul, hogy nemcsak külön, hanem együtt is  új partner(ek)  bevonásával keresnek erotikus változatosságot.. Többen bevallották, hogy ma már nevetségesnek tartják, mennyire féltek korábban a  házasságon kívüli kapcsolatoktól, holott azóta sokkal kiegyensúlyozottabb a párkapcsolatuk is.  Ugyanakkor tény, hogy  akár külön, akár közösen történik az erotikus élménykeresés, az új helyzet feldolgozása sokaknak nem sikerül.

Ehhez  ugyanis szinte senki sem kapott mintát vagy segítséget,  s  a fölkészületlenség miatti bizonytalanság folytán  könnyen visszaesnek a „régi kerékvágásba”, a hagyományos normákhoz, szkriptekhez.  Ezt  elősegíti a közvélemény társadalmi nyomása, amelyben ismét vezető szerepet kapott a valláserkölcs, a bűntudatkeltés bevált módszerei.  Humanista erkölcstant ugyanis sem az iskolában, sem másutt nem tanítanak.  Pedig a mai „gyorsuló idő”  korában, amikor régi értékeink sorra megkérdőjeleződnek, ideje lenne fölülvizsgálnunk és átértékelnünk az érzelmi-erotikus kizárólagosságot követelő, hagyományos monogámiát.  Az aggály, hogy a szabad erotikus  (nem üzleti!)  kapcsolatok lehetősége a válások még nagyobb arányú növekedéséhez vezetne, épp olyan alaptalan, mint nem is oly régen a korszerű fogamzásgátló módszerek bevezetésével,, vagy a nemi úton terjedő fertőzések megelőzésének lehetővé tételével kapcsolatos aggályok. Inkább fordítva áll a dolog:  ma csakis a párkapcsolatok korszerűsítése, nyitottá tétele  mentheti meg a monogámiát!

Hiába hajtogatják sokan, hogy becsületesebb dolog elválni és újabb házasságot kötni, mint a házastárs mellett szeretőt tartani.  Akik ezt mondják, azok  egyszerűen nem ismerik vagy nem értették meg az eddig leírtakat..  A külső érzelmi-erotikus kapcsolat nem titokban történő „megcsalás”, hanem olyan párhuzamos kapcsolat, amely az élettárs tudtával és egyetértésével  kezdődik és folyamatosan megbeszélések tárgyát képezi.  Ezek során  megvitatják, milyen hatást gyakorol a külső kapcsolat az érintett személyekre, beleértve a külső partnert, a vele kapcsolatot kezdőt , az élettársat és más családtagokat is. 

Egyébként sokszorosan megfigyelt tény, hogy  egy külső erotikus kapcsolat gyakran kedvező, élénkítő hatással van nemcsak az érintett pár erotikus viszonyára, hanem p kapcsolatuk egyéb vonatkozásaira is.  Tehát a  báziskapcsolat tulajdonképpen erősödik a külső kapcsolat baráti megbeszélése révén.  Éppen ez, a külső kapcsolatokra is kiterjedő szabadság elfogadása és az ilyen élmények baráti megbeszélése, értékelése az egyik legerősebb, érzelmi kötőerő a korszerű párkapcsolatban.  S  ez ad megbizhatóbb  alapot a párkapcsolati hűségnek!

 

Néhány gyakorlati  szempont  a nyitásra készülőknek

 

Hasznos lehet, ha a  párkapcsolatukat korszerűsíteni kívánók figyelembe veszik az alábbi irányelveket:

1.  Ne egy külső, erotikus kapcsolat létesítésével kezdjük a párkapcsolat nyitottabbé tételét!    Reális elvárások, autonómia és valódi egyenrangúság nélkül a szabad kapcsolatlétesítés túl nagy kockázatot jelent a párkapcsolatra.  A viszonylag új kapcsolatban élők még nem ismerik egymást eléggé,, ezért nem mindig képesek a teljes bizalomra és őszinteségre.  De nem is igénylik még a külső kapcsolatokat.  Gyakran előfordul, hogy a partnerek egyike bizonytalan és függőségre hajlamos, vagy rejtett feszültségek terhelik a viszonyt Vagy éppen a családtervezés, gyermekvárás és a kis utód érkezésének időszakában vannak.  Ilyenkor előbb minden módon erősíteni kell a párkapcsolatot.

2.  Tekintsük az együttélésre választott  partnert  (aki iránt elköteleződtünk)  legfőbb, vagyis báziskapcsolatnak S  ennek megfelelően  első és legjobb barátunknaj, szövetségesünknek, akivel kölcsönös felelősséget vállaltunk egymásért  (egymás önmegvalósításának segítéséért).    Ez nem jelenti azt, hogy  más kapcsolatban nincs felelősségünk, vagy hogy az esetleges külső partnert nem kell egyenrangúnak tekintenünk.  Csupán azt, hogy a külső kapcsolat nem mehet a báziskapcsolat rovására.  Tehát – legalábbis hosszabb távon – az utóbbit részesítjük előnyben:  több időt szánjunk rá  stb.

3.  A külső partner tudjon a báziskapcsolatunkról, épp úgy, ahogyan az élettársunk tud a külső partnerről.  Az őszinteség, a nyitottság elve a külső partnerre is érvényes, tehát nem téveszthetjük meg őt sem.  Természetesen nem arról van szó, hogy minden résazletet tudniuk kell egymásról, vagy személyesen kell ismerniük egymást – bár ez is lehetséges, ha az érintettek úgy kívánják  (sőt, barátságuk sem kizárt). 

4.  Ügyeljünk a külső (érzelmi-erotikus)  partner körültekintő  kiválasztásáraSokan tévesen azt hiszik, hogy ebben nem kell különösebben igényeseknek lenniük, hiszen ez a kapcsolat  „úgyis cak másodlagos”, mellékes. Elfelejtik, hogy a külső kapcsolatnak is a  személyiség gazdagodását és fejlődését kell szolgálnia.  Egy alacsony színvonalú, vagy  problematikus személyiségű partner  viszont inkább veszélyeztetné azt.  Ezenkívül a külső partner valahogy kapcsolódik a báziskapcsolathoz, mint annak kiegészítése.  Márpedig a kiegészítés nem állhat jóval alacsonyabb színvonalon, mint az, amit kiegészít..

Alapvető szempont, hogy a külső partner  is lehetőleg érett, autonóm személyiség legyen.  Ez sokkal fontosabb, mint a jogi értelemben vett családi állapota, vagy egyéb körülményei.  (Talán legszerencsésebb, ha ő is nyitott párkapcsolatban él;  ez nagyon megkönnyítheti az igények egyeztetését. Ha ugyanis társtalan, akkor  könnyen előfordulhat, hogy akaratlanul is vetélytárssá válik.)

 

          6.  Önmegvalósítás  és  közös  fejlődés  a  párkapcsolatban

 

A  párkapcsolatok egyik fő jellemzője, hogy  mit várnak egymástól és a tervezett vagy megvalósított együttélésük  mekkora és milyen szerepet  tölt be egyéni életükben.  A  múlt tanulságainak  összegzése azt mutatja, hogy  a gazdasági érdek, a poziciójavítás, az erotikus kielégülés vagy a szülőségre törekvés mellett egyre jobban előtérbe kerül  a párkapcsolat  önmegvalósítást és személyiségfejlesztést elősegítő funkciója.

Ez a funkció történelmileg viszonylag új, s csak most kezd szélesebb körben kibontakozni.  Az értelmiségi pályára készülő fiatalok körében folytatott, szociálpszichológiai felmérések eredményei azonban már ma is azt mutatják, hogy  ennél a rétegnél a párkapcsolatok  egyik fő célja  a pszichés egyensúly biztosítása és az önmegvalósítás elősegítése.  Ez utóbbin  a különböző, szociálisan pozitiv képességek  kifejlesztését és alkalmazását értjük, vagyis  a magánélet  egyénileg és szociálisan is kedvező vezetését.  A  harmonikus magánélet fő  megalapozója pedig a lelkileg éretten, felkészülten történő párválasztás és párkapcsolat.

Ezért az önmegvalósítás szempontjából életbevágóan fontos, hogy  mennyiben és milyen feltételekkel segítheti a párkapcsolat a személyiségfejlődést, az egyéni képességek szabad kibontakozását?

 

Önmegvalósítás  és  egyéniség. A szerelmi képesség fejlődése

 

A  feltett kérdést csak akkor tudjuk megválaszolni, ha először is tisztázzuk:  milyen értelemben beszélhetünk személyiségfejlődésről az ifjú- és felnőttkorban, és milyen célok elérését segítheti a párkapcsolat.  Eléggé elterjedt vélekedés, hogy a személyiségfejlődés ideje a gyermek-  és ifjúkor,  s a felnőtté válással ez befejeződik, végleges formát ölt.  Hiszen elvárható, hogy  a párválasztási és a pályaválasztási érettség  felnőttkorig kialakuljon, s az egyén minden szempontból szocializált legyen.  Az érett, felnőttes személyiség pedig a lelki szerkezet megszilárdulását, stabilizálódását jelenti, s hasonló szerepet tölt be  a lelki fejlődésben, mint a  csontváz teljes kifejlődése a testi érésben.

Csakhogy sem a testi, sem a lelki működések, képességek fejlődése  nem ilyen automatikus.  A fejlődés mindkét vonalon többé-kevésbé egyenlőtlen. fejlesztő hatások különbözősége folytán  egyes képességek gyorsabban fejlődnek, mások viszont lemaradnak a fejlődésben.  Egyes kognitiv képességek  (gondolkozás, emlékezés stb.) például gyorsabban fejlődhetnek, mint az érzeémi-indulati, vagy a szociális képességek.  S  vannak nemenkénti különbségek is.  A tizenéves fiúk szexuális kielégülési képessége  (orgazmuskészsége) gyorsan eléri a maximumot, míg a lányoké általában jóval lassabban.  Amiből aztán komoly párkapcsolati problémák adódhatnak, ha nem tudják összehangolni erotikus igényeiket és képességeiket.

 Az „önmegvalósítás”  bonyolult folyamatának alapja a személyiségfejlődés, továbbá annak fokozatos és egyre bővülő, tudatos irányítása , vagyis az önfejlesztés, önnevelés, aminek gyermekkorban kell megalapozódnia. Az egész folyamat egyik fő vonala  a  pszichoszexuális  fejlődés,  amelynek születésünktől kezdve különböző szakaszai vannak, a testi éréssel nagyjából párhuzamosan  (de esetenként attól elmaradva vagy azt megelőzve).  A folyamat a biológiai nem elfogadásával  (szexuális identifikáció)  indul, attól függően, hogy a csecsemőt milyen neműnek tartják és nevelik.  S ezzel elkezdődik a nemi szerep-tanulás hosszú folyamata;  kialakul a szexuális orientáció  (vagyis az azonos vagy másneműek preferálása),  s már az óvodáskor táján megjelenik az  erotikus viselkedés,  amely eredetileg általában az anya felé irányul – ezt nevezte Freud „ödipális kötődésnek  vagy Ödipusz konfliktusnak --, de az óvodáskorú gyermek már egy játszótársába is szerelmes lehet, vagyis kötődhet hozzá érzelmileg, s ezt simogatással, puszikkal juttatja kifejezésre.  Ekkoriban válhat szokássá a maszturbáció is, mint a nemi szervekkel már korábban is folytatott játék  fejlettebb változata.  Előfordulhat, hogy ez a szokás egészen a tizenéves korba nyúlóan fennmarad, de gyakoribb, hogy a szülők vagy nevelők észreveszik és büntetések kilátásba helyezésével leállítják mindkét nemnél.

 A  szerelmi képesség  eredete mindenesetre a csecsemő-  és kisgyermekkorba nyúlik vissza.  Vagyis nem velünk született, átörökölt képességről van szó, mert akkor mindenki (nagyjából egyformán)  képes lenne a szerelemre, holott vannak fiatalok és felnőttek, akik erre képtelenek;  s még többen, akiknél a szerelmi képesség  gyengén fejlett,, „infantilis”, éretlen marad, vagy csak erotikus vágyként, „megkívánásként”, esetleg csodálatként jelentkezik. Vannak  szexuálisan  „koraérett” egyének, akik már 13-14 éves korban, felszínes érzelmi kötődéssel, vagy anélkül is megkezdik a közösüléseket  (változó partnerekkel),  s vannak „későn érők”, akik még huszonéves korukban is arra várnak, hogy majdcsak jön egy „igazi”, aki méltó lesz arra, hogy szüzességüket neki ajándékozzák.  A  szerelmi képesség egyik típusnál sem  fejlődött ki.

Az  érzelmi kötődés  kialakításának és fenntartásának, erősítésének vagy lazításának  képessége nemcsak a személyiségfejlődés  (s ezen belül a pszichoszexuális fejlődés)  fontos tényezője, hanem az utóbbi években előtérbe került  érzelmi intelligenciának  is kulcsproblémája.  Az érzelmek eredete sokak számára tudattalan és nem is próbálják tudatosítani;  inkább valamiféle irracionális  erőnek tartják, amit átmenetileg el lehet ugyan fojtani, de előbb-utóbb felülkerekedik az ész-érveken.  Kell egy bizonyos szintű pszichológiai kultúra ahhoz, hogy  érzelmeink (indulatainkat és hangulatainkat is beleértve)  eredetét, vagyis okát felismerjük és értékeljük, s így jóváhagyjuk vagy módosítsuk;  tehát bánni tudjunk vele.  Az érzelmek mögött ugyanis mindig saját szükségleteink, létérdekeink és tanult igényeink állnak, amelyek többnyire tudattalanok, de elmélyített önismerettel tudatosíthatók és önkontroll  alá vethetők.

A gyermek erre még természetesen nem képes, de az ifjúkor során, a felnőtté válás folyamatában ez a képesség kialakulhat, ha a külső hatások nyomán erre tudatosan törekszik az egyén.  Megtörténte vagy elmaradása igen lényeges  a szerelmi képesség fejlődése és a párválasztási érettség kialakulása szempontjából.  De ajánlatos figyelembe venni, hogy mind az érzelmi intelligencia, mind a tudatosság és önkontroll  fejlődése nem az ifjúkorban, hanem már a csecsemőkorban elkezdődik, tehát a tudattalan lelki működések „tengerében” születnek és onnan kezdenek lassan kiemelkedni ezek a képességek is.  A folyamat a külső hatásoktól függően gyorsulhat vagy lassulhat  (esetleg el is akadhat).

A szerelmi képességhez visszatérve:  ennek alapja vagy „gyökere”  a szeretetképesség.  Ez sem velünk született, bár a társ-igény vagy egy közösséghez tartozás igénye  genetikusan  „előhuzalozottnak”  tűnik, s ezt az újszülött kiszolgáltatottsága és gondozásra utaltsága megerősíti.  Létérdeke, hogy gondozást kapjon, s ha ehhez pozitiv érzelmek is társulnak és testi érintkezés, simogatás, puszilgatás  és egyéb gyengédségek formájában formájában nyilvánulnak meg, akkor a csecsemőnek nemcsak éhsége és egyéb testi szükségletei, hanem biztonság-igénye, sőt, kiváncsisága és tanulás-igénye is kielégül, s hajlamossá  válik utánozni az így megismert gyengédséget, mert így újabb gyengédségeket kaphat.  A pozitiv érzelmek tehát hasonló érzelmeket generálnak.

Igy alakul ki a csecsemőkorban az érzelmi kötődés képessége, rendszerint az anyához, akitől a gondozáson kívül a legtöbb gyengédséget kapja.  Ezért válik legfontosabbá a gyermek számára az anya jelenléte; ezért válik kapcsolatuk  szimbiotikus jellegűvé és ematikussá,  ami aztán a későbbiekben többféleképpen alakulhat. De jó esetben megmarad az érzelmi kötődés, a gyengédség és az empátia képessége .. vagyis a szerelmi készség..  Hogy ez másra is átvihető legyen,, ahhoz a gyermeknek fokozatosan és legalább részben le kell válnia az anyáról, ami – mint láttuk – már az óvodáskorban megtörténhet;  így kialakulhatnak az első gyermekszerelmek.

gyermekszerelmektől  persze hosszú út vezet a  felnőtt szerelemig, s a szerelmi képesség ezen az uton el is akadhat.  Mindenesetre közös bennük az érzelmi kötődés  (bizonyos fontos, egyéni igények kielégítése érdekében)  és a gyengédségigény  vagy szeretetigény, a gondoskodás adásának és kapásának igénye. A testi gyengédség igénye valójában  erotikus igény,  ami már a gyerekszerelemben is megtalálható, bár érthetően még nem közösülés-  vagy orgazmuscentrikus, hanem megmarad az ölelkezések és puszizkodások szintjén.  Ebben csak a nemi érettség bekövetkezése szokott változást hozni.  Szexológus kutatók  (pl. Bornemann, E.  1981)  hangsúlyozzák, hogy a gyermeki szexualitás  legnagyobbrészt szerelmi és erotikus fantáziákból áll.

A  pszichoszexuális fejlődésnek Sigmund Freud által megfigyelt vagy feltételezett szakaszaira  (pl. orális, anális és fallikus fázis  stb.) itt nem érdemes kitérni;  elég arra utalni, hogy az általa feltételezett „latencia-fázis”,  vagyis a kisiskolás kor „aszexuális” jellege nem léátezik, hiszen szexuális kiváncsiság, gyerekszerelem és maszturbáció ilyenkor is előfordul.  De hasonló a helyzet néhány más, freudi hipotézissel  (pl. a „pénisz-irigységgel”  vagy a csikló-orgazmus szerinte infantilis jellegével)  kapcsolatban is. 

A  prepubertásban megfigyelhető  nemenkénti elkülönülések után  a pubertásban fellángol a newmek egymás iránti érdeklődése és kapcsolati igénye.  A fiúknál bekövetkező  éjszakai magömlések nyomán, az orgazmuskészség birtokában megkezdődnek a többé-kevésbé rendszeres  és erotikus fantáziákkal kísért önkielégítések, így az erotikus potenciájuk és igényük  rohamosan növekszik.  Hajlamossá válnak a „szerelembe esésre” is, ami a hiányzó ismeretek és gátlásosság esetén  rajongás-jellegű  marad, főleg  ha az ideál elérhetetlen. Még inkább jellemző ez a serdülő lányokra, akik hormonális okoknál és neveltetésüknél fogva kevésbé igénylik az erotikus élményeket, inkább romantikus szerelemre vágynak.  Orgazmuskészségük is lassan és nehezen alakul ki, ha nem gyakorolják az önkielégítést, a komolyabb szerelmi kapcsolatban pedig a partner sürgető kérésére rögtön a közösülést engedélyezik, amiben többnyire meg sem közelítik a kielégülést.  Sajnos, ez könnyen rögzülhet is.

A tizenéves kori szerelmi kapcsolatok azonban nemcsak  az erotikus tapasztalatlanság és diszharmónia miatt kiforratlanok,  éretlenek,  hanem  a személyiség egészének fejletlensége és gyorsan alakuló jellege miatt.  A  szerelmi jellegű, szexuális párkapcsolat  sérülékenysége folytán alapos felkészültséget és felnőttes tulajdonságokat igényelne a tizenévesektől, akik szeretnének ugyan felnőttesen viselkedni, de még nem tudnak, s próbálkozásaikhoz  nem kapnak érdemleges segítséget.  Viselkedésük ezért sokszor gyerekes és ügyetlen;  a filmekből vagy innen-onnan ellesett mintákat próbálják követni, s a siker érdekében  különböző taktikákat alkalmaznak:  elegáns és vonzó megjelenés (sex appeal),  nagyvonalúság, sikerekre hivatkozás, bókok, ígéretek, vagy a segítségre szorulás hangsúlyozása  stb.,  szóval bármi, ami a hódítást, a partner „megnyerését”  elősegíti.  Ez utóbbinak legfőbb bizonyítéka a testi intimkapcsolat, a szeretkezés, aminek további előfordulása fokozatosan feleslegessé teszi  a hódító viselkedés  megjátszását, s ez gyakran jelent csalódást egyik vagy mindkét fél részére.

Tizenéves korban elég általánosak a szerelmi fellobbanások és gyors kiábrándulások, mint az éretlen szerelem jellemzői.  Ha sikerül ezeket feldolgozni és tanulságaikat hasznosítani, akkor kialakulhat az érett szerelmi képesség.  Jellemzője a hódítási taktikák mellőzése, az őszinte önfeltárás, az önismereten és a partner alaposabb ismeretén nyugvó, reális elvárások, alkalmazkodási és kompromisszumkészség az erotikában is.  A  párválasztási érettség  ettől csak annyiban különbözik, hogy  legalább fél évi szoros  (erotikus) intim-kapcsolat illetve együttélés alapján a partnerek  viszonylag tárgyilagosan fel tudják mérni tartós elköteleződésük esélyeit, s ennek alapján dönteni tudjanak kapcsolatuk további sorsáról.  Ez többnyire csak a felnőttkorban érhető el.

 

A fejlődés azonban más területen sem szűnik meg a felnőttkor elérésével.  Sőt, a fejlődés újabb távlatai tárulhatnak fel.  Amihez persze előbb a különböző, fejlődésbeli lemaradásokat kell  behozni.  A  személyiség fejlődésének elvileg nincsenek korlátai, bár a fizikai és mentális egészségi állapot és a bennünket érő hatások ezt jelentősen befolyásolhatják.  Ez utóbbiak közül legfontosabbak  a szociális, interperszonális hatások, és azok a szerepelőírások  (szkriptek), amiket ezeken keresztül kapunk.  Lelki alapszerkezetünk mindenesetre nagyjából kialakul felnőttkorunkig. De hogy ez az alap hamar bemerevedik, vagy rugalmas marad, és mit tudunk rá építeni, az csak később derül ki.  A bennünk rejlő, pozitív  lehetőségek fokozatos megvalósítása  az önmegvalósítás, aminek eredményeként mind jobban kialakul sajátos lelki arculatunk, az  egyéniségünk. Ezt nevezik szakszóval  individualizálódásnak.

A  „kiforrott”  egyéniség  nemcsak teljesen érett,, hanem sok szempontból mindenki mástól különböző: rengeteg változata, variációja lehetséges.  Jogos a kérdés, hogy ennyi egyéni különbség mellett  lehet-e egységes, mindenkire érvényes  „személyiségnormákat” találni?  Tudunk-e valamit arról, hogy milyen az  optimálisan fejlett személyiség?  Ha egyáltalán van ilyen, legalábbis mint ideál, amelynek elérésére törekedhetünk?  Mert ha igen, akkor nyilván a párkapcsolatnak is ezt kellene elősegítenie. 

Az  ember-eszményről  minden kornak és társadalmi osztálynak van valamilyen elképzelése.  A legutóbbi évszázadban  például gyakran írtak a  sokoldalúan fejlett személyiségről,  egyesek  (pl. A. Adler)  különösen kiemelték a  közösségi beállítódás  jelentőségét.  Egy kiváló pszichológus, A. Maslow (1970)  magasan fejlett személyiségű egyéneket tanulmányozott,  hogy megállapítsa közös jellemzőiket.  Szerinte ezekre az emberekre – akiket „önmegvalósítóknak”  nevezett – minden egyéni különbözőségük ellenére  jellemző az  értékes képességeik teljes kibontakoztatása,  a realitásérzék, az  autonómia,  a  spontaneitás,  a megértő, elfogadó beállítottság,  a demokratizmus és közösségi érzés,  a problémák és az új dolgok iránti fogékonyság,  az intim kapcsolatokra  való alkalmasság  (és hasonlók)..

Egy  másik jelentős pszichológus,  C. R.  Rogers  (1972) hasonló témájú vizsgálatai  alapján az önirányítottságot, a fejlődőképességet, a nyitottságot,  az önbizalmat  és a szabad önkifejezés képességét találta  legfontosabbnak az optimális személyiség szempontjából.  Sokféle megállapítást idézhetnék még a szakirodalomból;  de talán ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk:  kezd kialakulni az optimális személyiség képe a pszichológiában.  Ez a kép óriási lehetőségeket mutat;  tulajdonságainkat és képességeinket illetően  nem vagyunk genetikailag determináltak!  Fejlődésünk a külső hatásoktól, a tanulástól és gyakorlástól függ.  Alapfeltétele a  rugalmasság  és nyitottság, amely éppúgy feltételezi a stabilitást, a „tartást”, mint a hajlékonyságot és alkalmazkodást.  A  stabil szervezettség, a kialakult, érett személyiségstruktúra az alapja az önállóságnak.  A hajlékonyság pedig nyitottságot,  újszerű élmények befogadásának készségét , s ezáltal fejlődést eredményez. 

A rugalmasság ellentéte a  bemerevedésnek, de nem azonos az ingatagsággal, a túlzott befolyásolhatósággal.  A belső rugalmasság az egyén  életerejét, vitalitását tükrözi.  Épp ezért elengedhetetlen feltétele az önmegvalósításnak, az autonóm egyéniséggé válásnak.

 

Egyéniség és párkapcsolat:  „sündisznó-dilemma”

 

Az érett személyiség egyik fontos jellemzője, mint láttuk, az  intim kapcsolatok igénye és képessége.  Az ilyen kapcsolatokban sokféle szükséglet elégülhet ki  és számos, fejlesztő élmény lehetősége rejlik.  Épp ez hozza létre a kiválasztott partner iránti erős vonzalmat és kötődést,  a szoros testi és lelki közelség vágyát.  Az intim kapcsolatban különleges egység,  közösség jön létre  a partnerek között, a teljes egymásra hangoltság és egymásra utaltság alapján.  Személyiségükben nyitottá válnak egymás számára, s igyekeznek minél több ponton – pl. az erotika, a barátság, az életstílus, az egyéni és közös célok vonalán – kapcsolódni egymáshoz.

Az intim kapcsolat azért viheti  ugrásszerűen előre a személyiségfejlődést, mert lehetővé teszi a saját  határaink  bizonyos fokú átlépését, vagyis  transzperszonális  hatású.  Pszichikus nyitottságot teremt, amelynek révén képesek vagyunk többé-kevésbé azonosulni az intim partnerrel, , s gazdagodunk az ő  élményeivel, tapasztalataival, látásmódjával.  Teljesen azonban nem tudjuk a másikat befogadni , vagy vele azonosulni – legalábbis hosszabb távon --  anélkül, hogy ezzel saját, lelki integritásunkat ne veszélyeztetnénk.  Bizonyos ponton túl ugyanis  a  „lelki  egymásba hatolás”  zavaróvá és kényelmetlenné válik. 

Ilyenkor szükségünk van az átmeneti visszavonulásra a saját, lelki határaink mögé,  az élmények földolgozására, beépítésére saját, lelki szerkezetünkbe.  Ha ez megtörtént, hamarosan ismét fölmerül bennünk az újabb „léleknyitás”, az intim partnertől várható, új élmények igénye.  Az egyének persze nem egyformák ebből a szempontból sem.  De többé-kevésbé mindenkinél megtalálhatjuk  az intim partnerhez való  közeledésnek és távolodásnak  ezt a periodikus váltakozását, ami lélektani szabályszerűségnek tekinthető.  Nagyon bájosan szemlélteti ezt a szabályszerűséget   Schopenhauernak, a nagy német filozófusnak  (egyébként Goethétől átvett)  hasonlata, amelyet  „sündisznó-dilemmaként”  szoktak emlegetni.

Az állatmesébe bújtatott hasonlat szerint két sündisznócska – mondjuk, sündisznó-pár – egy hideg, téli éjszakán úgy próbált védekezni a hideg ellen,  hogy szorosan egymáshoz bújt, s így melegítették  egymást.  Igen ám, de minél szorosabban bújtak, annál inkább szúrták egymást a tüskéikkel;  ezért kénytelenek voltak kissé eltávolodni egymástól.   Csakhogy hamarosan fázni kezdtek. Ezért aztán újra összebújtak, hogy aztán a tüskék miatt megint eltávolodjanak.  Valahogy ilyenformán vannak az intim partnerek is egymással.

Vagyis a szerelmi egymásra találás időszakában  kialakult szoros egymásba fonódást egy idő múlva kissé lazítaniuk kell,  különben kényelmetlen feszültségek támadnak.  Egyéniségüket,  különbözőségüket egyébként is csak részben adják fel, hiszen a teljes egybeolvadás sem testi, sem lelki téren nem lehetséges.  A  részleges egyesülés pedig láthatóbbá teszi a nem egyesíthető tulajdonságok  (temperamentum- és jellemtípus stb.)  egyéni jellegét.  Az egység mellett tehát  különbözőség, sőt, ellentétesség, polaritás is megnyilvánul.   Amit ugyan a kapcsolat kezdeti szakaszában  nem vesznek észre, vagy igyekeznek jelentéktelennek feltűntetni.  Később azonban nagyobb hangsúlyt kaphat, előtérbe kerülhet.

M.S. Davis (1971)  az intim kapcsolatokról szóló könyvében többek közt azt írja erről, hogy azonosulhatunk azokkal az én-komponensekkel, amelyek közösek a partnerünkkel;  de azokkal is, amelyek ellentétesek vele, s a kettő aránya változó lehet.  Minden intim kapcsolat más és más én-komponenseket vesz igénybe, s eltérő módon erősíti vagy gyengíti egyes tulajdonságok kibontakozását.  Igy végeredményben módosítja személyiségünket.  Emellett a partner olyan, mint  egy én-kiegészítés  („identitás-függelék”), amely  elég nagy ahhoz, hogy valamilyen irányban megváltoztassa az egyén helyzetét és értékelését  társas környezetében.

Az intimitással elért lelki egység  mindig viszonylagos,  -- bármilyen erősnek is tűnik pillanatnyilag – és csak akkor segíti elő a személyiségfejlődést, ha nem veszélyezteti a lelki autonómiát, a különböző, fontos igények, szükségletek kielégítését. 

A „sündisznó-dilemmában” tükröződő, lelki szabályszerűség   általánosabban is érvényes.  Olyan értelemben, hogy  a  kifelé fordulás, a másokkal való kapcsolat és együttműködés   periódusai után  szükségünk van a befelé fordulásra,  az önmagunkkal való foglalkozásra.  Persze vannak egyének, akiknél a kifelé fordulás   (extraverzió)  igénye  erősebb;  míg mások épp ellenkezőleg,  a befelé fordulást  (introverzió)  igénylik jobban.  De több-kevesebb egyedüllétre  (nem magányra , hanem „lelki térre),  privátszférára  mindenkinek szüksége van.

Félreértések elkerülése végett:  az  egyedüllét-igény  nem azonos az intim partner kerülésével, a tőle való érzelmi elhidegüléssel és magány-érzéssel.  A  privátszféra sem jelenti azt, hogy feltétlenül külön szobára van szükségünk, ahová visszavonulhatunk  (bár ez általában előnyös).  Előfordulhat, hogy ugyanabban a helyiségben is a partnerek mindegyike a saját dolgaival foglalkozik.  Ez a „páros egyedüllét”  meghitt, szótlan egymásmellettiség, amelyben kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás egyedüllét-igényét.  A tetszés szerint eltöltött szabadidő fontos része a privát szférának és a magánéletnek. 

Bár a  magánélet  fogalma elég viszonylagos, hiszen az intim partnerrel együtt töltött idő  (akár szórakozás, akár munka)  többnyire a magánélet része,  elsősorban mégis az egyéni szabadidőt jelenti.  A külön végzett munkához és a közéleti tevékenységhez viszonyítva az intim párkapcsolat föltétlenül a magánélethez tartozik, de nem az egyetlen, vagy minden mást helyettesítő formája annak. – legalábbis hosszabb távon  nem.  Az állandó, szoros együttélés során ugyanis előbb-utóbb bekövetkezik a már említett   telítődés.  Ilyenkor szükség van átmeneti kikapcsolódásra, egyedüllétre vagy változatosságra.  (másokkal való együttlétre)  ahhoz, hogy az intim kapcsolat vonzereje ismét érvényesüljön.  A  telítődés lélektani törvényszerűség, amely a befogadó- és teljesítőképesség határait jelzi, a fáradtság vagy az  unalom érzésének formájában.

Az intim párkapcsolat csak akkor működik jól, ha  lehetővé teszi a telítődés elkerülését vagy megszűntetését , vagyis  elegendő teret hagy mindkét félnek  a rendszeres kikapcsolódásra, a magánélet más formáinak gyakorlására.  Ezek közül az egyik az egyedüllét, a másik pedig a külső, privát kapcsolatok lehetősége.  Ami csak egyenrangú partnerek nyitott párkapcsolatában lehetséges  (titkolózás nélkül).

 

Függőségek  és „ko-dependenciák”

 

Az  egyenrangú, autonóm partnerek  általában nem hajlamosak semmilyen függőségre, mert képesek az önálló életvezetésre, s nem szorulnak rá  bármilyen  álmegoldásra, menekülésre, kényszeres viselkedésre.  Előfordul azonban, hogy  olyan partnerek kerülnek össze, akik közül legalább az egyik nem elég autonóm személyiség, s aggályai, bizonytalanság-érzései vagy készség-hiányai folytán erősen igényli a rendszeres támaszt, önkontrollmentes elengedettséget és megnyugvást.  Egyénileg igen különböző, hogy  miből adódik ez a  hiányérzet és mi szüntetheti meg:  egy személy, vagy tárgy, bizonyos viselkedés vagy lelkiállapot.  Könnyen előfordulhat, hogy  fokozatosan függő helyzetbe kerül ettől a  „könnyebbítéstől”, ami nélkül   működésképtelenné válik.

Minél erősebb a függőség, annál inkább kiszolgáltatottá teszi az egyént attól, amitől függ;  aditt esetben egy személytől vagy egy kapcsolattól, amely számára életfontosságú, mert nélküle képtelen az elfogadható életre.  A gyermekek élete nyilván függ a szülői gondoskodástól;  a felnőtté válás során azonban meg kell szűnnie ennek a függőségnek.  Sajnos, ez nem mindig sikerül sem a fiatal, sem a szülő részéről. Az is előfordul, hogy a megmaradó függőségét a fiatal felnőtt átviszi a szülőről  az intim partnerére, s tőle vár mindenben segítséget és útmutatást, irányítást.  Minthogy a lányokat még ma is gyakran a függőségük hangsúlyozásával nevelik, rendszerint a nő az, aki a szülőktől való függését fölcseréli a férfi-partnertől való függésre, anélkül, hogy valaha is függetlenné vált volna.  (Ugyanez persze férfiakkal is előfordulhat, bár ez  patriarchális társadalomban ritkább)

  Az autonóm(abb)  partner  általában hamar fölismeri partnerének önállótlanságát.  S ha egészséges és nyitott szemléletű, akkor igyekszik erősíteni partnerének önállóságát és önbizalmát.  Ennek azonban sokféle akadálya lehet és évekig eltarthat.  Az időhiányon és a felkészültség hiányán túl akadályozó tényező lehet  a lelkileg éretlenebb fél  gazdasági, pénzügyi függősége partnerétől,  időbeli lekötöttsége például a gyermek-gondozással és egyéb munkával  stb.  De ide sorolhatjuk egyik vagy mindkét partner szexuális függőségét egymástól, ami különösen a patriarchális monogámiában erős;  egy nyitott párkapcsolatban viszont  inkább csak az időhiány és a munkával leterheltség  nehezíti. 

Az egyébként is valamilyen függő helyzetben levő nők inkább hajlamosak szexuális függőségük elfogadására és partnerük  szexuális kiszolgálására.  Ez érthető ugyan, de veszélyes lehet, ha a nő nem tud vagy nem mer nemet mondani  és csak néha próbál valamilyen ürüggyel  („fejfájás”  stb.)  kitérni az általa éppen nem igényelt erotikus együttlétek elől.  A veszély abban áll, hogy  ennek rendszeres előfordulásával a nő kiszolgáltatja magát a férfi  szexuális „érdekeinek” (még akkor is, ha ezért valamilyen, más jellegű „ellenszolgáltatást” remél  vagy kap – ami már-már a prostitúcióhoz hasonlít).  A veszélyt csak az csökkenti, ha ez az erotikus „szívességtétel”  nem gyakori, s az orgazmushiánytól eltekintve a nő is tudja élvezni;  azonkívül a férfi is tud alkalmazkodni a nő szexuális igényeihez.  Ez esetben ugyanis  „kölcsönös függőségről”  van szó.

Itt azonban megint akad tisztázni való.  A  kölcsönös függőség nyitott párkapcsolatban relativ  és rugalmas, tehát nem kényszer jellegü.  Kölcsönös szerelem vagy erős elkötelezettségen alapuló intimkapcsolat esetén a kölcsönös erotikus függőséget  egyik partner sem érzi kényszernek vagy kötelezőnek, hanem bármikor könnyen és örömmel teljesíthetőnek, ha nem is mindig közösülés formájában.  Ehhez persze szakítaniuk kell a hagyományos koitusz-centrizmussal, közösülés-központúsággal, mert az sok nő számára igen megnehezíti a kielégülést.  A később valamelyiküknél jelentkező telítődés vagy vágy-hiány esetén viszont  kerülni kell az erotikus együttléteket, vagy azok változatos, új formáit érdemes kipróbálni..  (Ebben egy kulturáltabb pornográfia, vagy új partner is segíthet.)

Az utóbbi időkben gyakran emlegetett  „ko-dependencia”  társ-függőséget jelent,  éspedig  többféle értelemben.  Jelentheti a partnerek kölcsönös függőségét  (dependenciáját) egymástól,  ami a függőség fokának arányában lehet viszonylag egészséges, vagy már betegesnek mondható.  Jelentheti azt is,, hogy egy erősen dependens, szenvedélybeteg partnerhez  társul valaki  (mert pl. szereti és meg akarja menteni), de aztán nem tud tőle szabadulni, függő viszonyba kerül vele;  esetleg maga is átveszi társa függőségét  (pl. maga is drogos lesz).  Az addiktológusok  ko-depemdenciáról beszélnek akkor is, ha egy már kialakult, kóros függőséghez egy (vagy több)  újabb függőség társul.  (Pl. az alkohol-függőséghez nikotin-függőség, vagy egyéb drog.)

Szexuális függőség egyébként elég sok van.  Mindegyik kiszolgáltatja az egyént, például egy (vagy több) partnernek , a szexuális kapcsolat valamilyen sajátos (esetleg beteges)  formájának,  vagy egy tényleges kapcsolat nélküli,, képzeleten vagy pornográf ingereken alapuló, szexuális tevékenységnek.  A legutóbbi évtizedekben, az internet térhódítása nyomán például egyre növekszik a  „cybersex  függőségek”  száma  azok között, akik az erotikus website-okon, vagy az internetes „chat-szobákban” keresnek maguknak újszerú erotikus élményeket. Ezt a veszélyt ugyan a nyitott párkapcsolat sem zárja ki, de ezekben jóval kevésbé fordul elő, hiszen a szabad kapcsolatlétesítés folytán nem kell titokban böngészni az internet erotikus oldalait, s egyébként is, mindent őszintén megbeszélnek.

Ugyanez érvényes a nem-szexuális függőségekre, például  az alkohol- és egyéb drogfüggőségekre, az evési függőségekre (pl. a bulimiára és anorexiára)  vagy a szerencsejáték-függőségre  stb.  Mindezek kényszeres jellegű viselkedések,  így merőben ellentétesek a szabadságon és nyitottságon alapuló párkapcsolatok életstílusával. Ha a párok egymás személyiségfejlődésének, önmegvalósításának elősegítésére szövetkeznek, akkor rögtön észreveszik, ha valamelyiküknek segítségre van szüksége. Érvényes ez az olyan függőségekre is, amelyek különböző misztikus vagy áltudományos elképzelésekkel  (ezotéria, vallásosság,  csillagjóslás stb.)  kapcsolatosak. Az  autonóm intim-partnerek kritikus realitásérzéke és nyitottsága a különböző függőségek és szenvedélybetegségek megelőzésének legmegbízhatóbb tényezője.

 

Magánélet  és  fejlődés  a  párkapcsolatban

 

.A nyitott párkapcsolat fő jellemzője a  fejlődés-centrizmus.  Ebben az alábbi irányelveket lehet figyelembe venni  és megvalósítani:

1.     Önmegvalósítási és személyiségfejlesztési célok kitűzése.  Ehhez mindenekelőtt reális önismeretre van szükség;  elsődleges tehát az énkép és aztán az énideál tisztázása.  Mindenképpen ajánlatos ezt írásba foglalni, mert az maradandóbb és ellenőrizhetőbb.  De nem elég a puszta  introspekció,  vagyis „befelé nézve” elgondolkozni önmagunkról, hanem minél több ismerős véleményét kell egybegyűjtenünk, hogy saját szubjektivmusunkat ellensúlyozzuk.  A különböző véleményeket aztán kritikailag értékelhetjük (az  NLP szerint egy elképzelt, tárgyilagos külső szemlélővel azonosulva).  

Másrészt szükség van különböző  próbákraEhhez érdemes összeírni , milyen feladatokra, témakörökre irányul az érdeklődésünk, s ezeket fontossági sorrendbe állítani.  Azután pedig kipróbálni,  melyikhez rendelkezünk leginkább készségekkel, képességekkel, s azok elegendőek-e az elérendő teljesítményekhez, vagy hogyan lehet azokat továbbfejleszteni.  Több szakértő  (pl. O’Neill 1972)  ajánlja:  próbáljuk ki, hogy meg tudunk-e csinálni valamit,  amit még sohasem tettünk, mivel túl nehéznek vagy szokatlannak tűnt.  Keressük tudatosan, hogy milyen szokások, gesztusok, milyen öltözködés és társas viselkedés illik az egyéniségünkhöz.  S tudunk-e újszerűen viselkedni a különböző élethelyzetekben.  A  próbák lehetnek kifejezetten   pszichológiai tesztek is, amelyek közül néhányat  (pl. a kognitiv és az érzelmi intelligencia-tesztet)  magunk is elvégezhetünk, más, bonyolultabb tesztekhez viszont szakember segítsége szükséges.

Vegyük számításba, hogy milyen életvezetési normákat, szkripteket  ismerünk, és kritikailag mérlegeljük, hogy közülük rövidebb és hosszabb távon  melyek számunkra a legmegfelelőbbek.  Ugyanezt persze a választott partnerünkkel is egyeztetni kell, ha az ütközéseket el akarjuk kerülni.  Tehát lehetőleg közösen határozzuk meg, milyen alapelvek  (normák, szkriptek)  szerint akarunk élni, s ezt fogalmazzuk meg írásban is..  Ez lehet az együttélési (házassági)  szerződésünk alapja, amelybe a közös és egyéni célok egyaránt beleférnek.  Az egyéni, önmegvalósítási céljainkat azonban mindketten külön állítsuk össze, s aztán vizsgáljuk meg, hogy mennyiben egyeztethetők össze a közös célokkal.

2.     Tartsuk tiszteletben egymás egyéniségét és  privát szféráját.   Ha valami nem tetszik a viselkedésében, ne hibáztassuk mindjárt, hanem gondoljuk át: mi motiválja őt erre a viselkedésre, milyen érdek vezérli és hogyan fogadható el számunkra?  Abból induljunk ki, hogy ő nem a mi tulajdonunk, ;  nem kötelezhetjük semmire, de elvárhatjuk, hogy ne sértse érdekeinket.  Az a tény, hogy  sok mindenben különbözünk és másként látunk bizonyos dolgokat, egyáltalán nem tragédia, hanem lehetőség a kölcsönös lelki gazdagodásra, fejlődésre.  Ez alól csak az alapvető jelentőségű kérdésekben stabilan ellentétes értékrend jelent kivételt.  De nem ok a sértődésre, ha közli  (vagy észrevesszük), hogy  szeretne egyedül maradni, vagy külön programot tervez.

3.      Teremtsük meg saját szimbóleumainkat.   Ez különösen akkor fontos, ha meg nem elég erős az autonómiánk.  Legyenek pl. saját tárgyaink, amelyek külön létünket jelképezik és egyéniségünk bélyegét hordják magukon.  Lehetőleg legyen a közös otthonon belül egy külön asztalunk, polcunk vagy szekrényünk.  Nők esetében a személyi autonómia erősítését szolgálhatja a saját név használata az asszonynév (XY-né)  helyett.

4.     Tegyük egyéni jellegűvé az otthonunkat.  Ez elsősorban nem pénzkérdés. Egyszerű eszközökkel is egyénivé lehet varázsolni egy otthont, mégpedig úgy, hogy az mindlét partner ízlését tükrözze, arányosan és összeegyeztetett módon.  Változásunkkal, fejlődésünkkel természetesen az otthon képének is változnia kell.   A lakás átrendezése a fejlődés új szakaszát jelképezheti.

5.     Gondoskodjunk időnkénti kikapcsolódásról, közös és külön programokkal is.  Egyrészt, mert az intim partnereknek érthetően szükségük van a közös kikapcsolódásra, különösen, ha gyermekük is van.  Rendszeresen kell néhány szabad óra, amikor zavartalanul kettesben lehetnek.  Általában megoldható, hogy a gyermek(ek)  felügyeletét egy-egy estére vagy 1-2 napra  külső segítséggel biztosítsák.  A közös kikapcsolódás azonban nem pótolja az egyéni kikapcsolódást és magánéletet, amire szintén szükségünk lehet.  C. Kirkpatrick amerikai családszociológus szerint  „ha minden rendben van, akkor sem árt néha egy kis távollét, hogy aztán élvezhessük a visszatérés örömét.”

Gyakran előfordul, hogy az együtt élő partnerek egészen más szakmában dolgoznak, de mindegyikük szeret összejönni kollégáival. Miért lenne kötelező, hogy ezeken is együtt vegyenek részt?  Egyikük valószínűleg végig unatkozná a másik számára oly érdekes eszmecserét.  Ugyanígy, ha egyiküket érdekli pl. a komoly zene, a másikat viszont nem, akkor  miért ne járhatna a zenekedvelő  egyedül vagy mással a koncertre?  Ha megvan köztük az alapvető harmónia és kölcsönös bizalom, akkor külön programjaikról, élményeikről úgyis beszámolnak egymásnak.  (De azért a külön programok lehetőleg ne kerüljenek túlsúlyba a közösekhez képest!)

 

Intimitás =  őszinteség, bizalom,  empátia

 

Az intimitás fogalma körül még ma is sok a bizonytalanság.  Sokan pl. azt hiszik, hogy az erotikus kapcsolat már intim kapcsolatot jelent;  holott az intimitás mélyebb, pszichológiai értelmében igen sokszor nem az, legfeljebb korlátozottan, testi vonatkozásban, feltéve, hogy önkéntes a testi együttlét.  Ha a szexuális vágyat szerelemnek minősítik mindkét részről, az már egy fokkal nagyobb intimitást jelenthet, de még nem teljeset.  (Főleg, ha a kapcsolat átmeneti vagy futó kaland jellegű, s az intimitás csak az erotikus kapcsolathoz kötődik.)

Egyesek szerint egy tartósabb párkapcsolatban akkor is  megvalósul az intimitás, ha a partnerek sok mindent elhallgatnak egymás előtt, vagyis titkaik vannak,, amelyek elmondását kényelmetlennek, veszélyesnek vagy feleslegesnek tartják.  Előfordulhat azonban, hogy véletlenül mégis kitudódnak,  s ez a partnerre kiábrándítólag hat, s az egész kapcsolatot válságba sodorhatja.  Ki lehet ugyan magyarázni azzal, hogy  „nem akartalak terhelni”, vagy „már nincs jelentősége az egésznek”, de  a kapcsolat intimitása megsérült, kicsorbult és gyanakvást szűlhet a továbbiakban.  Ezért semmilyen lényegesebb dolgot nem érdemes elhallgatni egy intim kapcsolatban. Ugyanis, aki így tesz, az nem egészen őszinte. Márpedig a teljes őszinteség nemcsak elvárható, hanem egyenesen alapfeltételnek tekinthető egy valóban intim kapcsolatban.

Egy kapcsolat ugyanis épp attól intim, mert a partnerek annyira megbíznak egymásban, hogy nincs titkuk egymás előtt.  Elég furcsa, hogy egyesek ezt „veszélyesnek”  tartják, főleg a nőkre nézve,  mondván, hogy  a nő vonzereje csökken, ha nincsenek titkai…  Hagyományos és elavult, a patriarchális korszakra jellemző felfogás, miszerint a nőnek rejtélyesnek kell lenni, hogy vonzóbb legyen a férfiak előtt ;  ami egyenlő a megtévesztéssel. Olyan játszma, amely előbb-utóbb lelepleződik – egyenes út a nő magányosságához. 

Reálisabb aggály, hogy  a mindennapok gyakorlata könnyen hozzászoktat az őszinteség mellőzéséhez.  Az illem és a jó modor szabályai szinte rákényszerítik az embert nemcsak igazi érzéseinek, gondolatainak eltitkolására, hanem  bizonyos „ártatlan, konvencionális hazugságokra”  is.  Ezer okunk van rá, hogy ne legyünk mindig őszinték. Megtanultuk, hogy a helyzet által előírt szerepben egy adott kérdésre milyen választ várnak tőlünk  és milyen válasz szolgálja legjobban az érdekeinket.  Ezt a beidegződött szokást pedig akaratlanul is könnyen átvisszük az intim kapcsolatunkba..  Ez érthetőbbé teszi, miért olyan nehéz őszintének lenni gyakran még az intim kapcsolatban is.

Pedig az ember eredendően őszinte, ahogyan azt pl. a kisgyermekeknél tapasztalhatjuk. Később aztán a gyerekek is megtanulják, hogy azt kell mondani, úgy kell viselkedni, ahogyan elvárják tőlük.  Az önmegmutatás, önfeltárás képessége ugyan mindenkiben ott szunnyad a mélyben, de nem könnyű felhozni, áttörve a felvett szerepek felszíni rétegeit.  Vajon azt jelenti ez, hogy  az intim párkapcsolatban semmilyen szerepet nem kell játszani?  De hiszen – tudományos megállapítás szerint – az emberi viselkedés mindig valamilyen szerepet alakít!  Ez igaz;  csak nem mindegy, hogy éppen milyen szerepet alakítunk.  Intim kapcsolatban ugyanis a teljes őszinteség szerepét kell alakítanunk, mert – néha a látszat ellenére – ez felel meg az érdekeinknek.  Ha ugyanis nem ezt tesszük, legfeljebb pillanatnyi előnyökhöz juthatunk, amelyek viszont hosszabb távon hátrányosak.

Tulajdonképpen az egész személyiségfejlődés – s benne a pszichoszexuális fejlődés is – állandó szereptanulásAz eredményes viselkedéshez nélkülözhetetlenek a szerepek;  ezért jó, ha minél több szerepben mozgunk otthonosan!   Tehát ne merevedjünk bele bizonyos szerepekbe, hanem a helyzetnek megfelelően, rugalmasan tudjunk szerepet váltani.  A szereprugalmasság az őszinte önfeltárásnak is alapfeltétele. 

 A megtanult szerepek szerinti viselkedéssel mindig valamilyen célt, valamilyen  testi vagy lelki szükségletünk kielégítését igyekszünk elérni.  E. Berne (1984) amerikai pszichiáter  hat lelki szükségletet tart alapvetőnek: Az első az új ingerek szükséglete, amit változatosság-igénynek is nevezhetünk. Ingerszegény környezetben ugyanis az ember nem fejlődik lelkileg, inkább elsorvad.   Második a  kontaktus-szükséglet,  az emberi kapcsolatok iránti igény.  Nemcsak szóbeli kapcsolatra van szükségünk, hanem  testi érintkezésre, simogatásra is.  Harmadik az  elismerés-szükséglet melynek lényege a megbecsültség igénye.  Negyedik az  erotikus  szükségletezt legjobban az intimitás fogalma fejezi ki.  Az ötödik és hatodik szükséglet az  idő strukturálására, tartalmas eltöltésére, valamint az eseményekben való részvételre irányul.  Sokan vágynak arra, hogy  „történjen már valami”. Értelmes célok és elfoglaltság nélkül csak vegetálunk.

Mindezekhez még a  biztonság  igényét is hozzá tehetnénk.   Az alapszükségletekre azonban sokféle egyéni igény épülhet , s  éppen az igények egyéni változatai képezik az egyéniséget.  Minél többféle igényünk van, annál több vagy bonyolultabb szerepre és szerep-partnerre van szükségünk.  Ez a személyiségfejlődés útja.  A szerep-viselkedésünket úgy kell fejleszteni, hogy szereppartnereinkkel eredményesen tudjunk kommunikálni, nemcsak szavakkal, hanem gesztusokkal, metakommunikációval is.  Egy intim kapcsolatban az erotikus szereppartnerrel tudnunk kell őszintén és kölcsönösen közölni erotikus  igényeinket és szokásainkat.. Sok félreértés megelőzhető lenne, ha a párok  azonosan értelmeznék a használt szavakat; sőt, célzásokból, utalásokból is megértenék egymást.

Ehhez a partner alapos ismeretére és az empátiának nevezett beleélő, beleérző készségre van szükség.  Ez a készség  egyénileg különböző mértékű, de fejleszthető. S azért fontos, mert kölcsönös megértés nem jöhet létre fejlett beleélő készség nélkül.  Empátiára kétféle értelemben is szükség lehet:  egyrészt bele kell élnünk magunkat egy teljesen őszinte intim partner szerepébe, mint saját szerepbe;  másrészt a partnerünk lelkiállapotába.  Éspedig egyiket sem  „megjátszva”, vagyis egy elvárt eredmény érdekében magunkra erőltetve, mert ilyenkor könnyen „kilóg a lóláb”: a metakommunikációnk elárul bennünket.  Gyakran „mást mond a szem, mint a száj”,  vagyis az akaratlan megnyilvánulásaink nincsenek összhangban szavainkkal  (szaknyelven szólva: nem  kongruensek).

A „megjátszott”, disszonáns megnyilvánulások a hagyományos, zárt jellegű együttélések jellemzői, amelyekben a hiányérzeteket és belső feszültségeket  a látszatok fenntartásával próbálják ellensúlyozni.  Egyik irreális normájuk, hogy  „mindig nagyon kell szeretniük egymást” a házastársaknak.  Az érzelmek természetes hullámzásának bevallása így elviselhetetlennek tűnik.  Látszatok fenntartásával azonban csak törékeny látszatharmóniát lehet elérni.  Egy őszinte, nyitott kapcsolatban ezért alapvetően fontos, hogy  csak azt mondjuk, amit valóban érzünk és gondolunk. 

Persze fölmerül a kérdés: vajon megéri-e teljesen őszintének lenni egy intim partnerrel?  Egyesek ezt tagadják, s azzal érvelnek, hogy  egyrészt a teljes őszinteség „kiszolgáltatottságot jelent” az őszinte egyénnek;  másrészt  lelki sérülést okozhat a partnernek, hiszen nem mindenki tudja elviselni  a számára  „kellemetlen  igazságot”,amely tehát veszélyes is lehet.

 

Vannak-e  „veszélyes  igazságok”?

 

Kétségtelen, hogy a teljes őszinteség, ami titkaink föltárását is magában foglalja,  több-kevesebb kiszolgáltatottsággal járhat.  Előfordulhat  ugyanis, hogy a partner később visszaél a bizalommal. Például  zsarolásra használja fel a megismert titkokat, vagy elmondja azokat másnak, s így kellemetlen helyzetet teremt.

Ez a lehetőség óvatosságra int!  Arra, hogy csak kellő megfontolás után vállaljuk a teljes nyiltság kockázatát.  Akinek egyszer csúnyán visszaéltek a bizalmával, az nehezen vállalkozik újra az őszinte önfeltárásra.  Sőt, esetleg végleg elveszíti a képességét erre.  Szerencsére ki lehet védeni ezt a kockázatot, éspedig kétféleképpen.  Vagy úgy, hogy nem vagyunk teljesen őszinték,  elhallgatunk lényeges dolgokat, előzményeket – ahogyan ez a patriarchális monogámiában történni szokott.  Ez kölcsönös „fenntartásokat”, gyanakvásokat, taktikázást, játszmákat eredményez.  Olyan kapcsolatot, amelyben sohasem engedhetjük el magunkat teljesen, s többé-kevésbé továbbra is magányosak maradunk.

Vagy pedig alaposan mérlegeljük, kiben bízhatunk és  csak kölcsönösség esetén tárjuk fel titkainkat.  A kölcsönös bizalom ugyanis kölcsönössé teszi a  „kiszolgáltatottságunkat.  S ezáltal, ha nem is szünteti meg teljesen, de jelentősen csökkenti a kockázatot.  A teljes őszinteségről lemondani  azt jelentené, hogy lemondunk  egy igen előnyös és fejlesztő, valóban intim kapcsolatról.  Tehát csak az egyoldalú, elsietett őszinteséget kell kerülni.  Teljes bizalmat csak egy kipróbált jó barát érdemel.

Előbb tehát jobban meg kell ismerni egymást. Kisebb jelentőségű titkaink feltárásával próbáljuk ki, hogyan  reagál a partner az öszinteségre:  viszonozza-e?  Mindenesetre az intim, bizalmas viszony feltételezi a kölcsönös beavatást a személyes titkokba;  tehát a hibák és gyengeségek bevallását is!  Vagyis egymás mélyebb megismerését a testi és lelki sajátosságok, a szociális jellemzők és az élettörténet szempontjából is.  Ez persze nem jelenti azt, hogy részletesen feltárjuk élettörténetünknek a partner számára jelentéktelen részleteit.  Elég, ha vázlatosan ismerjük egymás múltját. Idők folyamán úgyis sok részlet kiderül.

A fő kérdés az, hogy  veszélyes lehet-e  a társunkra és kapcsolatunkra az igazság őszinte feltárása? 

Bizonyos esetben nyilván veszélyes is lehet, de ez is kivédhető, így kár lenne lemondani az őszinteségről.  Alapelv, hogy az őszinteség nem öncél, hanem  a partnerek személyiségének és kapcsolatának fejlesztését szolgálja.  Ebből következően az önfeltárásban és a feltárt tények értékelésében egyaránt  tekintettel kell lennünk a partner lelki tehetbíró képességének korlátaira. Vagyis tapintatosan kell őszintének lennünk!  A „brutális őszinteség” valóban káros és felelőtlen viselkedés.  A tapintat első  követelménye a megfelelő időpont és hely kiválasztása egy „kényes közlésre”.  Ha pl. kimerült, vagy rossz hangulatú, akkor halasszuk későbbre.

A tapintat második követelménye a  megfogalmazási mód helyes megválasztása, úgy, hogy az alkalmazkodjon az adott helyzethez és a partner lelki sajátosságaihoz.  Aki nem szokott hozzá az őszinte hanghoz, azt fokozatosan kell hozzászoktatni.  Mindent el lehet mondani, ha megfelelően előkészítjük partnerünket a közlendőkre. Ez nem azt jelenti, hogy  a végtelenségig „kerülgessük a forró kását”, vagy mellébeszéljünk.  Csupán arról van szó, hogy vegyük figyelembe a közlendőink hatását partnerünkre és  indulatmentesen, nyugodt hangnemben  legyünk őszinték.  Ha ez nem sikerül, tartsunk szünetet, mielőtt folytatnánk;  s képzeljük el, hogy ott van velünk egy kedves ismerős, aki figyel. 

Ha viszont a partnerünk mond vagy tesz valamit, ami fölzaklat, kérdezzük meg: „Te hogyan fogadnád, ha én mondanék vagy tennék ilyet?” Ügyelve arra, hogy hangunk ne vádaskodást, hanem megértési, tisztázási szándékot  érzékeltessen.  Tény, hogy  vannak keserű igazságok, amelyek akkor sem válnak kellemessé, ha  vattába csomagoljuk azokat.  De az ilyen igazság is lehet gyógyító hatású egy kapcsolatban.  A hibák vagy mulasztások bevallása nem kellemes egyik félnek sem, mégis túl kell esni rajta mielőbb.  Ugyanis hazugságra, vagy lényeges dolgok elhallgatására nem lehet jó kapcsolatot építeni!

Nemcsak azért, mert előbb-utóbb kiderülhet, s akkor érthetően megrendíti a partner bizalmát.  Hanem, mert addig is súlyos lelki tehertétel, zavaró tényező a kapcsolatban, hiszen állandóan félni kell kiderülésétől.  Egy őszinte vallomás után mindig megkönnyebbülünk.  Ezenkívül, amikor saját hibánkat őszintén bevalljuk, ezzel többnyire  leszereljük a partner agresszióját is.  Ha nincsenek előítéleteink és illúzióink, ha tudjuk, hogy „errare humanum est”  (tévedni emberi dolog), akkor a szókimondás és egymás tévedéseinek, hibáinak megismerése nem árthat meg (főleg egy autonóm embernek).  Egy nyitott és egyenrangú kapcsolatban tehát nincsenek  „veszélyes  igazságok”.Sőt, az is kiderülhet, hogy amit igazságnak gondoltunk, az csak fél-igazság  volt, s éppen az őszinte elmondása és megbeszélése révén jutunk közelebb a teljes igazsághoz.

 

A  kölcsönös  megértés „alapszabályai”

 

Egy intim kapcsolatban a teljes őszinteség a kölcsönös megértés legfőbb alapfeltétele.  Ám ezen kívül is számos tényező segítheti a kölcsönös megértést és harmóniát.  Szakértők  (pl. Z. Wanderer és E. Fabian 1982)  javaslatai alapján érdemes sorra venni néhány fontos irányelvet vagy „alapszabályt”, ami dinamikusabbá, kreativabbá teheti a kapcsolatot.  Ilyenek:

1.     Új  közös élmények szervezése.  Alig van valami, ami jobban összeköt, közelebb hoz egymáshoz két partnert, mint az együtt átélt élmények.  Az együttélés során persze rengeteg ilyen élmény adódik.  Csakhogy ezek legtöbbje ismétlődik, s előbb-utóbb annyira megszokottá válik, hogy már szinte észre sem veszik.  Érdemes ezért tudatosan gondoskodni  újszerű, közös élményekről.  Nem kell megvárni, hogy majd „úgyis elutazunk nyaralni”Az sem szükséges, hogy költséges, közös „kalandokat”  keressünk.  Legyünk inkább találékonyak.  Jó ötletnek látszanak például a különböző  „újrakezdési  játékok”.

Ezek lényege, hogy – akár előre megbeszélve, akár váratlanul – úgy kezeljük egymást, mintha most randevúznánk először.  Vagy mintha most ismerkednénk meg.  A játék előkészítéseként készíthetünk egy „kívánságlistát”.  Gondoljuk végig, mit élnénk át szívesen a partnerünkkel.  Ha lehet, tőle is kérjük ugyanezt.  S aztán közösen válasszunk ki valamit és szervezzük meg.

2.     Ne  vegyünk  semmit  „magától  értetődőnek”.  Igen sok olyan tennivaló van az együttélésben, amivel egymást segítjük.  S  mindez magától értetődőnek tűnik, amiért nem jár külön köszönet.  Holott valójában járna!  Próbáljuk egyszer sorra venni, mi mindent csinál a kedvünkért a párunk.  Illetve, hogy mindketten milyen szolgálatokat teszünk egymásnak.  Aztán tegyük föl a kérdést:  meg szoktuk-e köszönni ezeket a szolgálatokat?  Ha nem – ami valószínű --, határozzuk el, hogy mától kezdve minden kis szolgálatot megköszönünk.  Méghozzá lehetőleg nemcsak úgy „kutyafuttában”, hanem pár szóval méltatva a szolgálat értékét  (Valahogy így: „igazán kedves tőled…”  vagy „hű, de jól megcsináltad..”  stb.)  Gondoljuk meg, hogy emberi alapszükséglet az elismerés-igény, s partnerünk elsősorban tőlünk várja az elismerést.  Ha megkapja, hálás lesz – és viszonozza!

3.     Őrizzük meg a nyugalmunkat.  Ez nem könnyű követelmény az őszinteség légkörében, a szoros és bizalmas együttélés keretei között sem.  Hiszen, ha őszinték vagyunk, akkor kikívánkozik belőlünk a  düh és más, negativ indulat.  Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ez senkinek sem jó, s könnyen sértődés lehet belőle..  Hiába kérünk utána elnézést, ez nem mindig elegendő.  .Ügyeljünk, hogy ne váljon a partner negativ érzelmeink és indulataink  „szemetes vödrévé”.  (A nyugalom megőrzésének módszereiről másutt volt szó.)

4.     Tegyük  szokássá  a  kölcsönös  udvariasságot.  Ez eleinte erőltetettnek tűnhet;  de csak addig, amíg nem válik szokásunkká  (ami csakis a gyakorlaton múlik).  A kölcsönös megbecsülés fenntartásának több módja is van.  Az egyik:  kapcsolatunkat kezeljük úgy, mintha most kezdődne, s még semmi sem biztos.  A másik:  képzeljük el, hogy ajánló levelet kell írnunk partnerünkről valahová, s ebben méltatnunk kell erényeit, jó tulajdonságait.  Vagy pedig készítsünk róla személyiségleltárt, felsorolva előnyeit és hátrányait, s átgondolva, melyik, mennyiben változott  az együttélés kezdete óta.  Ezután következhet mindezek megbeszélése, négyszemközt és nyugodt lelkiállapotban.

5.     Ügyeljünk  a  külsőre  is!  Közhely, hogy az együtt élő partnerek otthon, egymás előtt nem mindig törődnek az öltözködéssel, az ápolt megjelenéssel;  sőt, gyakran kifejezetten elhanyagolják saját külsejüket.  Ez pedig ellentmond a korábbi, együttélés előtti viselkedésüknek.  Talán annyira magukénak érzik a másikat, hogy már észre sem veszik?  A fölkelés és a lefekvés körüli időkben ez elég érthető, de napközben már nem. Akármi is az ok, a külső  elhanyagoltság mindig belső elhanyagoltságra utal.  S persze arra is, hogy könnyen „semmibe vesszük” a partnerünket.  Ezzel együtt lemondunk arról, hogy külsőleg is vonzók legyünk számára.  A  változtatást megkönnyítheti, ha arra gondolunk, hogy bármikor jöhet egy váratlan vendég.  Még jobb, ha kifejezetten a partnerünk kedvéért csinosítjuk magunkat.

6.     Legyen rendszeres a  gyengédség!  A párkapcsolat kezdeti időszakában halmozottan előforduló ölelések, simogatások és csókok  később fokozatosan ritkulnak, vagy jóformán csak a szeretkezések idejére szűkülnek.  Pedig a szeretkezéstől független gyengédség egyáltalán nem fölösleges, sőt, ez az olaja a napi együttélés gépezetének!  Hiszen, mint láttuk, emberi alapszükségletről van szó;  ezért fontos, hogy egyetlen nap se múljon el apró gyengédségek, simogatások nélkül.  Ezeknek szimbólikus jelentésük is van:  megerősítik az összetartozást, az intim viszonyt.  (Főleg, ha nem válnak rutinszerűvé, gépiessé.)

7.     Tanuljunk meg kikapcsolódni.  A munkahelyi gondokat ugyan meg lehet otthon beszélni egymással, de lehetőleg ne hozzuk haza az otthoni teendők és a szabadidő rovására.  Ezért hazatérve juttassunk magunknak valamennyi szünetet, amit teljes lazítással, pihenéssel töltünk. (Lehetőleg végezzünk valamilyen lazítási gyakorlatot is, pl. autogén tréninget. Pár perces zuhanyozás is frissítőleg hat.)  Ennek napi gyakorlása hetek alatt kialakítja a kikapcsolódás, átállás képességét.  Még kedvezőbb, ha a partnerrel együtt gyakorolhatunk.  A lazítás, a testi és lelki nyugalom a párkapcsolati problémák megoldásának is  nélkülözhetetlen előfeltétele.

 

Párkapcsolati problémák kreatív kezelése 

 

A hagyományos monogámiára jellemző a kapcsolati problémák, viták és konfliktusok kerülése;  általában úgy, hogy a feleség mindenben enged az „urának”.  A problémák valódi megoldását, a  kapcsolat harmóniáját és fejlődését azonban ez lehetetlenné teszi.  A feszültségek és konfliktusok felszínre kerülése és megvitatása nélkül ugyanis erről nem lehet szó.  Az előforduló nézet- és érdekütközéseket tehát nem kerülni kell, hanem láthatóvá tenni és kreativen kezelni, vagyis megoldani. 

Ebben már segítségünkre vannak a szociológia és pszichológia vizsgálatai és megállapításai.. Cseh-Szombathy  László  (1985)  pl. külön könyvet írt a házassági konfliktusokról; ebből sok érdekeset megtudhatunk.  Igy azt is, hogy a konfliktusok eredete végső soron mindig társadalmi tényezőkre vezethető vissza: a körülményekre,a családi és egyéb hatásokra, a különböző szerepek ütközéseire.  A konfliktusok fő területei:

1.     Az anyagiak.  A partnerek eltérően ítélik meg jövedelmük felhasználásának, beosztásának módját.

2.     A  nemi kapcsolat,  amelynek gyakoriságát vagy módjait tekintve  eltérő igényeik vannak.

3.     A gyermekvállalás és nevelés.  Ellentétes vélemények arról, hogy mikor és hány gyermeket vállaljanak,  mire és hogyan neveljék őket.

4.     A szabadidő eltöltése.  Eltérő hobbik és időfelhasználás körüli nézeteltérések.

5.     Családon kívüli kapcsolatok. Szülőkkel, rokonokkal, barátokkal, munkatársakkal ki, hol és mennyi időt tölthet.

A konfliktusoknak különböző típusai és fokozatai vannak.  Ez jórészt a partnerek  hatalmi viszonyától függ:  Jelentős különbség van az egyenrangú partnerek és az alá-fölé rendeltségben élők konfliktusai között. Vagy a csak szóbelileg (verbálisan), vagy tettlegesen , testi erőszakban is megnyilvánuló konfliktusok között.  Továbbá a konstruktiv  (építő jellegű, kapcsolaterősítő)  és a destruktiv  (romboló, kapcsolatgyengítő) konfliktusok között.  A konfliktusok kerülése, mint láttuk, nem old meg semmit, de ugyanez mondható a hatalommal kikényszerített, egyoldalú engedményekre.  Kedvezőek lehetnek viszont a kölcsönös engedményeken alapuló, racionális kompromisszumok, az egyenrangú partnerek között. 

 

A konstruktiv vitákban érdemes néhány alapelvet szem előtt tartani. Ilyenek:

a)  Az összefüggések  (kontextusok)  figyelembe vétele.  Ez azt jelenti, hogy ismernünk kell a helyzetet és annak előzményeit.  S azt is, hogy  partnerünk  hogyan érti, amit mond.  (Bizonytalanság esetén indokolt rákérdezni az értelmezésre, hogy a félreértéseket megelőzzük.) 

b)   A helyes időzítés.  Nyilvánvaló, hogy a megfelelő időben történő közlés hatékonyabb, eredményesebb.  Az időpont átgondolt kiválasztása a nyitott párkapcsolatban nem manipulativ jellegű, hanem a partner iránti tapintat jele, s a problémák símább megoldását szolgálja. 

c)  közlés világossága, egyértelműsége.  Sok félreértés a nem világos közlésmód következménye.  A homályos közlés többnyire kritikát rejteget.  Ajánlatosabb nyiltan megmondani, amit akarunk.  Mondjuk el, mit érzünk és mit szeretnénk, de lehetőleg ne kritizáljunk.

d)  A  partner figyelmes meghallgatásaNe olyan legyen a megbeszélés, hogy mindenki mondja a magáét, oda sem figyelve arra, hogy mit mond a másik.  Az ilyen vita ugyanis aligha eredményez kölcsönös megértést.  Érdemes  a pszichológiából ismert „fókusz-technikát”  alkalmazni::  amíg az egyik partner „fókuszban van”, addig a másik nem szól közbe; aztán cserélnek – így jobban tudnak egymásra figyelni.

e)  A  „visszacsatolások”  igénylése és alkalmazása.  Minden önszabályozó rendszerben – s a párkapcsolat is önszabályozó rendszer – a  szabályozás visszacsatolások  (visszajelentések)  révén történik.  Vagyis tudnunk kell, hogy szavaink kiváltották-e a várt hatást, vagy nem.  Ebben sokszor elég egy fejbólintás vagy más, metakommunikativ jelzés.  Egymás megértéséhez a visszajelzések elengedhetetlenek.  (Ez a szexre is érvényes.)

vitákra szükség van a párkapcsolat fejlődéséhez, mert ezek mozgást, lendületet visznek a kapcsolatba.  Tehát ne legyünk „elnézőek”, ne tegyünk úgy, mintha semmit sem vettünk volna észre.  Inkább beszéljük meg azonnal, de nyugodt hangnemben.  Kössünk például  cseremegállapodást  partnerünkkel:  amennyiben ő teljesíti bizonyos kívánságainkat, úgy mi is hajlandók vagyunk teljesíteni az ő egyes kívánságait.  (ha mégsem tudunk „zöldágra vergődni” vele, akkor keressünk szaksegítséget.).

 

„A  szeretetkészség begyakorlásárólszóló könyv (Mandel, K.H. et al., 1975) alcíme szerint a  kommunikációs terápia gyakorlatait mutatja be  párok számára. . A leírt gyakorlatokat esetleg szaksegítség nélkül is sikerrel alkalmazhatja bárki. Különösen az általuk kidolgozott kérdőívet  tartják „önkísérletre” alkalmasnak.;  hangsúlyozzák, hogy a partnerek ezt külön töltsék ki, aztán beszéljék meg.  A könyv a kérdőíven kívül „paradox szerep-játékokat” és „integrációs gyakorlatokat”, valamint  izomkontaktus és bőrkontaktus gyakorlatokat mutat be. Rendszerüket a pszichoterápiás irányzatok szintézisének tartják.

A paradox  szerepjáték lényege: szerepcsere egy konfliktus megvitatása során.  Mindkét félnek úgy kell a másik szerepét játszania, amelyennek látni szeretné  (tehát „magatartás-javaslatot” tehet), de figyelembe véve a partner érdekeit, igényeit, érzelmeit.  A másik  (vagy a terapeuta) közbeszólhat, ha úgy látja, hogy a magatartás-javaslat nem reális. Igy mindketten megtudhatják egymásról, miért nem tudnak a kívánt módon viselkedni. Párokból álló csoportokban a résztvevők aktivan közreműködnek, ami projekciókra is alkalmat nyújt. Konfliktusok esetén a jelszó: „Hát mondd meg, hogyan kellene ezt csinálnom!” A kívánt cselekvésminta pozitiv irányú változást motivál. Ha viszont  valaki nem tud reális magatartás-javaslatot tenni, akkor nem tehet szemrehányást a másiknak.  Paradox az, hogy nemcsak a saját, hanem a partner igényeit is képviselni kell, tehát empátiára van szükség.

Az  integrációs gyakorlatokelvi kiindulópontja  a  kapcsolati zavarok két dimenziója:  1.  Egy gyermeki vagy szülői beállítottság  túlhangsúlyozása  (regresszió vagy fixáció következtében), s ugyanakkor igény az érettebb magatartásra. Ez ambivalenciát, kettős kötést eredményez.  2.  A neurotikus  személyiségstruktúra reagálást befolyásoló szerepe:  a  skizoid  sértő hidegséggel, a narcisztikus visszahúzódással reagál;  a depressziv tehetetlenül sopánkodik és vádolja magát;  a  kényszeres  elveken lovagol;  a hisztériás mindent kiforgat  stb.  A terápia első lépése, hogy a partnerek  tudatosítsák eltorzult elhárító mechanizmusaikat és hajlandók legyenek feladni azokat. Ezt lazítási gyakorlatokkal, a távolabbi következmények elképzeltetésével is igyekeznek elősegíteni.

Az izomkontaktus gyakorlatokaz agressziv viselkedés és a szexuális zavarok kezelésének elemei a szerzők szerint.  Gyakran  kiderül ugyanis, hogy a konfliktusos pároknál alig kerül sor  indulatkifejező, de szabályozott testi kontaktusra.  Ezért jó, ha  gyakorolják a következőket:  játékos erőpróbaként különböző, együttes izomgyakorlatokat végezni  10-15 percen át, pl. egymást lefogni, mozgásában akadályozni  (álló vagy fekvő testhelyzetben), miközben az aktivabb szerepet váltakozva játsszák. Fájdalmat nem szabad egymásnak okozni;  ha mégis megtörténik, ezt előre megbeszélt módon jelezni kell, s azonnal abbahagyni.  Az izommunkától kimerülnek, de indulatuk levezetődik, s a szerzők szerint a szexuális gátlások is oldódnak. Persze ez a módszer csak kisebb feszültségek levezetésére alkalmas, amelyek mögött nincs mélyebb konfliktus. A gyakorlatot először a terápiás ülésen vezetik le nekik.

A bőrkontaktus gyakorlatok emlékeztetnek a  Masters-Johnson-féle  „sensate focus” gyakorlatokra.. A bőrkontaktus az embernél is  primer szükséglet, ezt sokféle vizsgálat bizonyította.  Ha ez a szükséglet gyermekkorban nem elégül ki (pl. túl kevés testi érintkezés az anyával stb.), akkor a simogatás szokatlanná válik. Sőt, érzelmi távolságtartás esetén akár kellemetlenné si válhat.  De a túl sok simogatás is zavart okozhat;  a telítődés folytán menekülésre késztet.  A párkapcsolatban is előfordulhat, hogy kevésnek érzik a simogatást, vagy nem tudják élvezni.  A terápiás ülésen ennek megbeszélése után simogatási gyakorlatokra kerülhet sor. Előgyakorlat:  a saját kéz, vagy arc stb. simogatása. Aztán az egyik lefekszik, a másik mellé ül és simogatja a kezét vagy a fejét. A simogatott behunyt szemmel figyel az érzéseire. Később cserélnek. Beszélgetni nem szabad közben, legfeljebb kézzel jelezni, ha valami kellemetlen.  Az esetleg kényelmetlen szituációt a terapeuta  szuggesztiv instrukciókkal igyekszik enyhíteni, s a végén megbeszéli velük a tapasztaltakat.  A gyakorlatokat aztán otthon kell folytatni.

A bevezetőben említett, külön kitöltendő kérdőív az önismereten kívül a partner és a kapcsolat jobb megértését is szolgálja. A szokásos alapadatokon kívül az első nagy témakör:  „Jelenleg a következő problémákkal küszködöm:” – s itt a felsorolt, kb. két tucatnyi lehetséges problémánál egy öt fokú skálán kell megjelölni, milyen mértékben zavaró a probléma. De van hely a listán nem szereplő gondok leírására is. Ezt követően kérdések szólnak arról, miben látja a problémák okát  (pl. „Milyen összefüggést lát saját élettörténete és mai nehézségei között?”),  aztán a partnerrel kapcsolatos kérdések következnek (mi tetszik benne és mi nem, miért és min kellene változtatnia  stb.)  Lényeges kérdés: „Mit tudna saját magatartásán változtatni, hogy partnerkapcsolatát javítsa?” Ha ugyanezekre a partner is külön válaszolt, a következő terápiás ülésen  értékelik a válaszok különbségeit és megállapodnak a szükséges változtatásokban.

 

A párkapcsolat bomlási tünetei egyébként gyakran működésbe hozzák az ún.  reintegrációs mechanizmusokat,  a kapcsolat egységének helyreállítására.  Ez megnyilvánulhat tisztázó vitákban, tanácskérésekben, évfordulók kapcsán  (név- és születésnapok  stb.)  közös emlékek fölelevenítésében .  Mindezt megkönnyítheti néhány újszerű  javaslat:  például előzetes megállapodás alapján a viták, veszekedések magnószalagra rögzítése és visszahallgatása, elemzése;  ami tanulságos fölismeréseket eredményezhet mindkét partner számára.  Ennek változata, hogy a „kényes” mindanivalót  magnószalagon, vagy levélben (e-mailen) adják át egymásnak  és ugyanígy válaszolnak.  Szóval a modern technika is megkönnyítheti egymás megértését.

 

          7. A  szülő—gyermek  viszony  új  alapokra  helyezése

 

. A mai szemlélet ugyan már nem tekinti a gyermekvállalást és nevelést az intim párkapcsolatok vagy házasságok legfőbb értelmének, de számol egyrészt ennek egyéni igényével , másrészt  az adott társadalom népesedési érdekeivel.  A társadalom számára a  gyermekvállalás és a szülő—gyermek viszony  (vagyis a család)  fontosabb, mint a párkapcsolat.  Ez utóbbinak léte és minősége is elsősorban – bár nem kizárólag! – emiatt válik közüggyé.

A házasságok és együttélések utódnemző és gyermeknevelő funkciójának alakulásáról  már a Bevezetésben és a monogámia funkcióváltozásai kapcsán  is olvasható volt néhány megállapítás.  A következőkben egyrészt pszichológiai szempontból  érdemes a szülővé válást és annak a párkapcsolatra gyakorolt hatásait,  másrészt  a szülők nyitott kapcsolatának nevelési hatásait  szemügyre venni.  Ezen a téren ugyanis igen sok aggály merült fel azokban a szülőkben és nevelőkben, akik  kifejezetten negativ hatásoktól tartanak  és főleg emiatt kérdőjelezik meg a  szabad párkapcsolatok létjogosultságát.  Eldöntendő kérdés tehát, hogy igazuk van-e? 

 

A  szülői  szerep  motívumai  és  képességei

 

A gyermekvállalással kapcsolatos kérdések ma újszerűen merülnek föl.

Az egyik fő probléma:  Miért születik egyre kevesebb gyermek nálunk, az utóbbi évtizedekben?  Vagyis miért  vállalkoznak egyre kevesebben a szülői szerepre? S ha mégis születik gyermek, az tudatosan és mindkét szülő részéről vállalt és kívánt gyermek, vagy csak véletlenül, pillanatnyi meggondolatlanságból, vagy kényszer hatása alatt, illetve valamilyen más cél elérésének  eszközeként születik?  Milyen motívumai vannak a gyermekvállalásnak?

Ezek létfontosságú problémái egy társadalom életének, mégis ritkán kerülnek a közfigyelem előterébe.  Az indok:  mindenkinek magánügye a gyermekvállalás, vagyis egyéni szabadságjog  (egyike az univerzális szexuális jogoknak). Könnyen elfelejtjük, hogy társadalmi vonatkozásban mégis közügy, méghozzá a legfontosabbak egyike.  Az évente változó adatok arról szólnak, hogy országunkban évente  több tizezerrel kevesebb gyermek születik, mint ahányan meghalnak, s ezért  a lakosság létszáma egyrészt rohamosan fogy, másrészt egyre kevesebb fiatalnak kell eltartania egyre több idős nyugdíjast.  Ami hovatovább vészhelyzetet jelent.  A világ túlnépesedett részeiből érkező bevándorlók ugyan valamelyest enyhítik ezt a csökkenést, de ez hiányos és kényszermegoldás.

Arra nincsenek pontos adatok, hogy  mi az oka a csökkenő gyermekvállalásnak.  Sokan gazdasági okokra hivatkoznak, ám ez önmagában nem kielégítő magyarázat, hiszen köztudott, hogy a gazdaságilag rosszabb helyzetben levő országokban sokkal több gyermek születik.  Tény, hogy a jólét növekedése átmenetileg  kedvezően hat a gyermekvállalásra, de ez egy idő múlva megáll, sőt, visszájára fordul.  Az okokat tehát máshol kell keresnünk.  Éspedig elsősorban az igények és attitüdök, a szemlélet megváltozásában.

 Egyre többen látják úgy, hogy nem érdemes gyermeket vállalni. Első pillantásra ez azért tűnik furcsának, mert a  párválasztásra készülő fiatalok  (különösen a nők)  többnyire két-három gyermeket terveznek.  Később viszont elállnak ettől, vagy beérik egyetlen gyermekkel.  Vagyis nem úgy alakul, ahogyan tervezték, s  nem csak az anyagi  és lakásproblémák,  vagy a karrierigények miatt.  Hanem főleg azért, mert a párkapcsolati  elvárásaik nem teljesülnek.  Nem azt kapják egymástól, amit vártak, ezért nincs kedve egyiknek vagy mindkettőnek a gyermekvállaláshoz. (Ha ez csak az első gyermek születése körül derül ki, akkor a továbbiakról mondanak le.)

Minthogy a szabadságigény növekedése folytán egyre több a „nem legalizált”, vagyis a házasságkötést mellőző együttélés, a gyermekvállalás pedig már kötelezettségekkel jár, az ilyen nyitottabb kapcsolatokban sokan alaposabban meggondolják e közös feladat vállalását.  Igaz, hogy valamivel kevesebb gyermek születik az ilyen pároknál, de azok valószínűleg kívánt gyermekek.  Lehetséges tehát, hogy a szabadabb párkapcsolatokban inkább születnek kívánt gyermekek;  ami kedvező előfeltétel  a gyermek fejlődése szempontjából. 

De egyáltalán, mi motiválja a párokat a gyermekvállalásra?  A  szüleik igénye az unokára?  Vagy az, hogy az anya egy-két évig otthon maradhat a gyerekkel és állami segélyt kap erre az időre?  Vagy a fejlődő kisgyermek szépsége, a vele foglalkozás öröme és „a mi gyerekünk” büszkesége?  Ez utóbbiak nyilvánvalóan pozitív motívumok, bár csak kívánt és egészségesen fejlődő gyermekek esetén realizálhatók.  Ennek pedig előfeltétele, hogy a szülők biztosítani tudják a születendő gyermek(ek)  egészséges fejlődését.

S itt jönnek a problémák.  A  leendő szülőkben gyakran irreális elvárások és igények élnek a vállalt gyermekkel kapcsolatban, ami csalódásokat eredményez és fölkészületlenségről tanúskodik.  (Nem is említve, hogy sokan csak utólag vállalják a már „útban levő”, vagyis nem tervezett gyermeket.)   Gyakori, hogy szinte fogalmuk sincs, mit jelent valójában a szülői szerep, hiszen csak felületesen hallottak róla, s nem próbálhatták ki.  Nyugati országokban  már több helyütt próbálkoznak azzal, hogy  gyermeket kívánó, tizenéves lányoknak egy hétre kölcsönadnak egy olyan, elektronikusan programozott,  műanyag babát, amelyet rendszeresen kellett (cumiból)  etetni, pelenkázni és gyakran sírt, hogy felvegyék.  Az ezt kipróbáló lányok többsége beismerte, hogy nem erre számított, s már nem tartja olyan fontosnak és sürgősnek a gyermekvállalást. 

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a gyermekápolás kipróbálása nélkül is  sok minden meggondolandóvá teszi a gyermekvállalást.  Például az, hogy a fiatalok nem kapnak segítséget sem a gyermekvállalási motívumaik és a szülői szerepre való alkalmasságuk, fölkészültségük  érettségének elbírálásához . Ehelyett rájuk bízzák a döntést,  figyelmen kívül hagyva, hogy a gyermek gondozása és nevelése bonyolult és felelősségteljes feladat.  Szakértők ezt azzal a hasonlattal érzékeltetik, mintha bárkit felkészülés és vizsga nélkül engednének  egy autót vezetni, azon az alapon, hogy már látott ilyet, és úgy érzi, meg tudja tenni. Ez nyilván veszélyes lenne. A gyermekvállalás és nevelés viszont még bonyolultabb és nehezebb feladat,  így ezt is vizsgához kellene kötni. 

Ettől persze még messze vagyunk, s félő, hogy gyors bevezetése esetén még kevesebben vállalnának gyermeket.   Minthogy pedig nemzeti társadalmunk  stabilitásához szükség van elegendő számú gyermekre és az egészséges fejlődésüket elősegítő szülőkre, ezért a közoktatási és nevelési rendszer egyik fő célja lehetne a tudatos családtervezés és a szülői szerepre való lelki érettség kialakítása a felnőtté váló nemzedékben.  Ezek a képességek nem születnek velünk, de tanulhatók és fejleszthetők.  A  szülői szerepek jó gyakorlatát pedig anyagilag és erkölcsileg jutalmazni kellene, hogy többen és szívesebben vállalkozzanak rá.  Akik pedig a sajátjuk mellett néhány más gyermek nevelésére is  fölkészülten  vállalkoznak, hivatásos szülőként jó fizetést kapjanak. 

Vagyis intézményesíteni kellene, hogy szakképzett, hivatásos szülők és nevelők  5-10 gíermeket nevelhessenek saját otthonukban, rendszeres szakmai ellenőrzéssel és támogatással..

 

A  gyermekvállalás hatása a párkapcsolatra

 

Egy  gyermek megjelenésének hatása a párkapcsolatra többféle feltételtől függ, elsősorban például attól, hogy érett motivumok alapján vállalt és kívánt gyermekről van-e szó, vagy csak kényszerűen elfogadottról. 

Az első gyermek megszületése mindenképpen új szakasz kezdetét jelenti a párkapcsolatban.  Eddig csak ketten voltak, most hárman.  S a harmadik, az újszülött egyelőre nem nagyon tud alkalmazkodni,  így hát a szülőknek kell alkalmazkodniuk hozzá.  Ha kívánták és örömmel várták a gyermeket, akkor persze szívesen alkalmazkodnak, de a feladat még ez esetben sem könnyű.  Ha pedig bármelyikük nem kívánta, vagy elmulasztotta felkészülni a szülői szerepre, akkor a nehézségek meghatványozódnak, s ez kihat  a kapcsolatukra.

Végeredményben azt mondhatjuk:  a szülővé válás a párkapcsolat  próbaköve,  nagy erőpróbája, amelyet inkább csak az érett személyiségek megalapozott kapcsolata képes komolyabb zavarok nélkül kiállni.  J. Bernard (1973) családszociológus számos vizsgálatot említ, amelyek egyértelműen kimutatták, hogy  az elégedettség a párkapcsolattal akkor a legmagasabb fokú, amikor még (vagy már)  nincs gyermekük.  Ennek oka, hogy több idejük van egymásra, így könnyebben ki tudják elégíteni egymás igényeit, nemcsak érzelmi és erotikus téren, hanem sok egyéb vonatkozásban is.  Amíg az anya idejét és kapacitását nagyon leköti a kisgyermek, addig partnere, az apa gyakran elhanyagoltnak érzi magát és máshol keres vigasztalást (főleg a hagyományos házasságban, ahol a férj nem vesz részt a gyermek gondozásában).

Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a gyermek születése mindenképpen csak rossz hatással lehet a párkapcsolatra, vagy hogy csak megterhelést és gondokat jelent.  Ilyen szempontból ugyan lényeges különbség mutatkozik a patriarchális monogámia és az egyenrangú, nyitott párkapcsolat között, de még az előbbiben is akad jó néhány példa a gyermek megjelenésének pozitiv hatására.  Maga a tény, hogy a rokonság és az ismeretségi kör sikerként könyveli el a gyermek születését és növekedését, közös büszkeség forrása a szülőknek és erősítheti összetartozásukat    De ugyanígy a gyermekkel kapcsolatos gondok közös megbeszélése és megoldása is.  Igaz, hogy a férj, mint a „ház ura”,  inkább csak parancsokat ad, fenyeget és büntet, de egyéb elfoglaltságai folytán ritkán foglalkozik a gyermek ügyeivel, azokat az anyára hárítja.  Igy nem sokat jelent a számára.

Ezáltal a gyermekgondozás és nevelés csaknem egész terhét az anya viseli, s emiatt gyakran ő is elhanyagoltnak érzi magát;  ezért számára túl fontossá válik a gyermek, akihez egyre jobban kötődik, s inkább tőle várja szeretet-  és gyengédségigényének kielégítését, mint a férjétől.  Ez egyrészt a gyermek elkényeztetéséhez vezet, másrészt növeli az érzelmi távolságot férjétől, aki ezt hasonló távolodással viszonozza.  A hagyományos, zárt házasságban tehát a gyermek(ek)  megjelenése ritkán szokta elősegíteni a kapcsolat erősödését, inkább a feszültségeket és konfliktusokat szaporítja.

 Rendszerint egyénileg is különböző, sőt, gyakran ellentétes hatással van a házastársakra.  Pozitiv, fejlesztő hatás inkább az anyánál mutatkozik a gyermekgondozás és szorosabb kapcsolat folytán;  de ha túl erős a gyermekhez-kötödés és áldozatos kiszolgálás, akkor a hatás negativba fordul.

Más a helyzet az egyenrangú, nyitott párkapcsolatban élő  szülők esetén.  Ök a kapcsolatuk jellegéből következően egyenrangúan és közösen döntenek a gyermekvállalásról és arányosan osztják el az ebből adódó feladatokat.  A tudatos családtervezés révén fel tudnak készülni a gyermek(ek)  érkezésére, s az „apás szülés” után is  a legtöbb gyermekgondozási feladatot együtt oldják meg  (kivéve a szoptatást).  Előre megállapodnak a gyermeknevelés alapelveiben, amelyek egyike, hogy a szükséges korlátok következetes érvényesítésével mielőbbi önállóságra szoktatják a gyermeket.  Ez persze tájékozottságot feltételez a nevelés korszerű elmélete és módszerei terén, amelyek elsajátítását és közös megbeszélését hosszú évekig önfejlesztési és kapcsolatfejlesztési feladatnak tekintik. (Összhangban azzal, hogy elköteleződésük egymás önmegvalósításának segítésére irányul.)

Mennyiben lehet személyiségfejlesztő hatású a gyermekgondozás és nevelés?  A gyermek igényeire figyelés elsősorban a  szülők empátiás készségét fejleszti. Éspedig eddig elsősorban az anyánál, aki a hagyományos házasságban sokkal inkább „ráhangolódott” a gyermekére, így könnyebben megértette, hogy mikor, mire van szüksége, s azt igyekezett megadni neki.  (Ezt azonban túlzásba is vihette, egy elkényeztetett gyermek indokolatlan és erőszakos kívánságainak teljesítésével.)   A foglalkozás a gyermekkel mindenképpen jó iskola ahhoz, hogy tudatos törekvéssel és objektiv értékeléssel különbséget tudjunk tenni akár a gyerek, akár a partner reális és túlzott igényei között.  Vagyis ne tegyünk meg még a számunkra legfontosabbak kedvéért sem; ne csússzunk át az empátiából a feltétel nélküli identifikálódásba. 

„Jó szülőnek lenni”  -- ez tanulás kérdése.  Kell hozzá elméleti fölkészülés, de alkalmazni és továbbfejleszteni csak a  nevelési gyakorlatban lehet,   A  szülői szerep sokféle ismeretet, készséget  és képességet igényel. S ezek elsajátítása  azért hat rendkívül előnyösen a személyiség fejlődésére, mert  sokféle szociális kapcsolatban is hasznosíthatók, ahol empátiára, alkalmazkodásra és rugalmasan következetes viselkedésre van szükség.  Az önmegvalósítás szempontjából tehát mindenképpen nyereség a szülői szerep sikeres megvalósítása. 

Ehhez pedig nem a hagyományos, zárt monogámia, hanem  az egyenrangú partnerek  fejlődésorientált, nyitott párkapcsolata  biztosítja a legkedvezőbb esélyeket. 

 

 A  nyitott párkapcsolat  nevelési  hatásai

 

A  felkészülten gyermeket vállaló, autonóm emberpár egymás közötti kapcsolatában olyan elveket igyekszik megvalósítani, amelyek egyben korszerű nevelési alapelvek is:  egyenrangúság,  önállóság,, nyitottság, kreativitás, fejlődés-orientáció, rugalmas szerepviselkedés, empátia – és még sorolhatnám.  S  ami alapvetően fontos:  tisztában vannak azzal is, hogy a gyermekvállalás komoly felelősséggel jár, épp ezért  szülőtársakként együtt kell maradniuk mindaddig, amíg a gyermek fel nem nő és önállósul.

Ilyen családban a gyermek hamar megtanulja, hogy  ő sem sajátíthatja ki magának sem az anyját, sem az apját.(Ami mellesleg a freudi „Ödipusz konfliktus megelőzését is elősegíti.)  Igy könnyen hozzászokik ahhoz, hogy mások jogait tiszteletben tartsa.  De megszokja azt is, hogy bizonyos szabadságjogok őt is megilletik;  ám viselkedéséért felelősséget kell vállalnia, mert minden tett vagy mulasztás következményekkel jár.  Autonóm szülők nyitott kapcsolata esetén aligha fordulhat elő, hogy  bármelyikük  „partnerpótlékként”  használja gyermekét és szövetkezzen vele a másik szülő ellen.  A  túlzott kötődés a szülő számára épp úgy gátolná kapcsolatainak rendezését, mint a gyermek számára a tizenéves kori önállósulást, érzelmi leválást.

Ezzel szorosan összefügg, hogy egy nyitott párkapcsolatban élő szülő  nem hajlamos gyermekének elkényeztetésére .  Egyrészt nem kívánja magát föláldozni gyermeke kényelme érdekében.  Másrészt tisztában van azzal, hogy a kényeztetéssel veszélyeztetné gyermeke lelki fejlődését, önállósodási törekvéseit.  A mai, jórészt hagyományos családi nevelés egyik legsúlyosabb (bár jó szándékú)  tévedése, hogy a gyermek kiszolgálása, feladatainak megkönnyítése, átvállalása  „mindennél előbbre való.”  A  túlgondozás, a „széltől is óvás” ellentétes a nyitott család szabad, légkörével.  Ez a légkör viszont nagyon alkalmas arra, hogy  a gyermekben is fölébressze, motiválja a  kreativitást, az alkotó-képesség kibontakozását. 

A  szülők kapcsolatának nyitottsága  nyitottá teszi a gyermek személyiségétVagyis fogékonnyá teszi  új dolgok befogadására,;  ösztönzi kísérletező, felfedező kedvét, s ezen keresztül értelmi, kritikai készségeinek, érzelmi intelligenciájának, egész személyiségének fejlődését.   A nyitott párkapcsolat ama alapelve, hogy  elkötelezték magukat egymás fejlődésének, önmegvalósításának segítésére,, magától értetődően az együttesen vállalt gyermekeikre is érvényes.  Az elkötelezettségnek ez a kibővítése  bonyolultabbá teszi ugyan a kitűzött cél elérését, hiszen most már nem két, hanem három vagy még több  egyéni fejlődés szempontjait és érdekeit kell összehangolni.  De ennek előnye lehet például az is, hogy   fejleszti a közösségi szellemet, az összetartozás és szolidaritás érzését.

Az egymás emberi fejlődése iránti érdeklődés és elkötelezettség  fogékonnyá teszi a szülőket  gyermekeik személyiségének fejlődése iránt is.  Egymás iránti empátiájukat  most már a gyermekeken is gyakorolhatják, ezzel is fejlesztve az ő empátia-készségüket.  De ugyanígy teret kap  a segítőkészség, a türelem és más, szociálisan pozitív készségek gyakorlása is.  Mindez kedvezően hat vissza a szülők viszonyára és személyiségére, ami újabb előny a gyermeknevelés szempontjából is.  Kedvező kölcsönhatás jöhet így létre a nyitott párkapcsolat és a gyermeknevelés között.

A szabad és egyenrangú párkapcsolat legfőbb előnye a  gyermekek személyiségfejlődése szempontjából valószínűleg az, hogy  korán  beleoltja a gyermekekbe a nemek egyenrangúságának  -- s általában az emberek egyenrangúságának --  gondolat ;egymás kölcsönös tiszteletben tartásának eszméjét.

Ennek ellenére  számos aggály és ellenérv merült fel nálunk is a nyitott párkapcsolat családi kihatásaival kapcsolatban.  Ezek többnyire félreértéseken alapulnak;  az aggályoskodók nem ismerik vagy nem értik pontosan az egyenrangú, nyitott párkapcsolat lényegét.  Vagy pedig a sikertelen – mert fölkészületlen – nyitási próbálkozásokból vonnak le elhamarkodottan általánosított következtetést. 

Egy cikkíró szerint például  „a nyitottság csak felmagasztosít egy kínos szituációt  és támogatja a családokban amúgy is rohamosan terjedő felelőtlenséget egymás és a gyermekek iránt.”  Nagyjából ugyanezt fejtegette egy másik vita hozzászólója, aki szerint „nyitott házasságban a gyermekek megrövidülnek, mert kevesebb idő jut rájuk”. De valamennyien abból indulnak ki – s épp ez a félreértések alapja --, hogy  a szabad, tehát nyitott kapcsolatot a partner és a gyermekek semmibe vételével, a kierőszakolt félrelépésekkel azonosítják.  Igy csak annyi különbséget látnak, hogy  míg régen a  félrelépéseket legalább titkolták és szégyellték, addig ma a „házasságtörő”  álmodern szerepben tetszeleghet és följogosítva érezheti magát szinte bármire.

Elég nyilvánvaló, hogy aki ilyennek képzeli  és ábrázolja az egyenrangú partnerek nyitott kapcsolatát, . az meghamisítja, dezavuálja és visszaél vele.  Ugyanis tökéletesen ellentmond  mindannak, amit a fentiekben ( és a hasonló témáról szóló, előző könyveimben)  erről az életstílusról  kifejtettem.   A  felelőtlen önzésnek semmi köze a nyitott párkapcsolathoz!   Egy ilyen párkapcsolat ugyanis  elkötelezettséget jelent  egymás fejlődése, önmegvalósítása iránt.  Ami szolidaritást, állandó segítőkészséget, vagyis szeretetet jelent.

Ha pedig az egymásnak elkötelezett partnerek gyermeket vállalnak, akkor ez magától értetődően a gyermekek  testi és lelki fejlődésének segítésére is kiterjed.   A nyitottság nem ad felmentést az elkötelezettség alól.  Mint minden szabadságnak, a párkapcsolati szabadságnak is  korlátokat szab az erkölcsi alapelv, hogy nem sérthetjük mások szabadságát és jogos érdekeit!   A gyermek(ek)  érdeke pedig szükségessé teszi a harmónikus, nyugodt családi légkört, a szülők baráti jellegű, kiegyensúlyozott viszonyát.  Egyenrangú, nyitott kapcsolatuk pedig ezt nemhogy nem fenyegeti, hanem éppen elősegíti.  A  hagyományos házasságnak az a jellemzője, miszerint a szülőknek lemondások árán is  mindig csak a gyermekek érdekeit (=kényelmét?)  kell szolgálniuk,  elkerülhetetlenül belső feszültségeket, konfliktusokat szül, s ezzel éppen a nyugodt légkört ássa alá.

A felelősséget illetően még ma is kevesen látják be és fogadják el, hogy  mindenki elspsorban önmagáért felelős!  S ha a saját testi és lelki egészségéről, jó közérzetéről nem gondoskodik, akkor másért, például a gyermekeiért sem tud  érdemleges felelősséget vállalni.   Jó közérzetünknek pedig  egyik alapfeltétele a viszonylagos  (másokat nem sértő)  és nyiltan vállalt szabadság   A hagyományos, zárt házasság, mint láttuk, túlságosan korlátoz, ezzel feszültségeket teremt, így hosszabb távon a gyermekek valódi érdekeinek rovására megy.  A gyermekek megérzik a szülők közti feszültségeket és hazugságokat, amitől neurotikussá válhatnak.

Nem az a legfontosabb tehát, hogy  mindkét szülő áldozatok árán is sokat legyen együtt a gyermekkel;  ez gyakorlatilag szinte megoldhatatlan.  Hanem, hogy testi és lelki fejlődésének minél kedvezőbb feltételeiről a saját igényeik figyelembe vételével gondoskodjanak.  Az sem baj, ha az iskolás gyermekkel naponta, fölváltva legfeljebb 20-40 percet beszélgetnek  (négyszemközt, a közös étkezésektől függetlenül).  Fontos viszont, hogy ezek a beszélgetések a gyermek életének lényeges elemeiről, problémáiról szóljanak, segítő szándékkal.

Egy másik aggály szintén a külső kapcsolatok lehetőségéből indul ki.  Például abból a helyzetből, amikor egy „harmadik” a gyermek tudomására jut, vagy éppen megjelenik a családban.  Egyesek szerint, ha a gyermek észreveszi, hogy egyik (vagy mindkét)  szülője kedveli ezt a „harmadikat”, ez őt megzavarja, mert nem érti, s nem tudja, hogyan fogadja, s kivel legyen szolidáris.  Csakhogy miért ne kaphatna a gyermek magyarázatot a helyzetre?  Mi indokolja azt a feltételezést, hogy a gyermeknek választania kell a szülők között, és riválisnak kell tekintenie a külső partnert?   E mögött az a mélyen gyökerező előítélet állhat, hogy „nem lehet kettőt szeretni”.  A tények szerencsére azt mutatják, hogy lehet két, sőt, több személyt is szeretni egyszerre.  (Hiszen a szülők is ketten vannak, nem szólva a rokonokról, barátokról stb.)

Problémát csak az okozhat, ha a szülők nem szolidárisak egymással, vagy éppen féltékenyek, s így a gyermeket is választásra kényszerítik.  Ám egy nyitott párkapcsolatban ez nem fordulhat elő.

Az aggályokat hangoztatók többsége erősen kötődik a hagyományos, valláserkölcsi normákhoz.  Ők a nyitott párkapcsolatban élőket erkölcstelennek tartják, mert eltérnek a hagyományos normáktól, s ezzel  „veszélyeztetik a gyermekek  (vallás)erkölcsi  fejlődését”.  Ők képtelenek megérteni, hogy  az erkölcs relativ, az erkölcsi szabályok a társadalommal együtt változnak;  a valláserkölcs tehát nem abszolút érvényű, sőt,  dogmatikus jellege miatt már rég nem felel meg korunk kívánalmainak és a humanista erkölcsnek.  Tény viszont, hogy a közvéleményt még mindig erősen befolyásolja a hagyományosan patriarchális, valláserkölcsi szemlélet, s ez  kétségkívül megnehezíti  egyenrangú és nyitott párkapcsolatok realizálását. 

Nyilvánvaló, hogy az ilyen családban felnövő gyermekek is számíthatnak retorziókra a konzervativ környezet részéről.  Ez azonban nem jelent elegendő okot arra, hogy eleve lemondjunk  a nyitott társadalom és a nemek egyenrangúsága elvei által igényelt, új alapokra helyezett szülő—gyermek viszony megvalósításáról.

 

Nagycsaládok  és  gyermekközösségek  nevelés-megújító  szerepe

 

A patriarchális család szerepe  történelmileg kétségtelenül igen jelentős volt a fajfenntartás és a gyermeknevelés terén egyaránt.  Ez érthetővé teszi, hogy sokan ma is  az ilyen családot tartják a társadalom  nélkülözhetetlen „alapsejtjének” és a nevelés legfőbb keretének, amely a társadalom normáit  (viselkedési szabályait, szkriptjeit) közvetíti a gyermekekhez, mint alapvető szocializáló tényező. 

Kétségtelen tény, hogy az új nemzedékek személyiségfejlődését döntően a család alapozza meg.  Ezzel kapcsolatban azonban indokolt kérdések és kételyek merülnek fel.  A mai multikulturális társadalmakban igen sokféle hatás érvényesül a családok felé is,  a szülők pedig saját, egyéni értékrendjük szerint válogatnak:  egyes hatásokat átvesznek, másokat elutasítanak.  Teszik ezt elsősorban aszerint, hogy ők maguk az eredeti családjukban, ifjúkorukban milyen hatásokat kaptak szüleiktől és az akkori társadalomtól.  Vagyis a családok többnyire a hagyományos értékeket továbbítják gyermekeiknek;  tehát  patriarchális és valláserkölcsi értékeket.

Könnyen belátható, hogy egy nyitottá váló és a vallási kényszerektől megszabaduló társadalomban  az ilyen elavult értékszemlélet átadása nem jelent kedvező előfeltételeket  a fiatalok személyiségfejlődése számára.  Ezek ugyanis ütköznek  a nyitottság és egyenrangúság humanista értékeivel, amelyek valahogy, többé-kevésbé szintén eljutnak a fiatalokhoz, megzavarják és komoly választási dilemmák elé állítják őket.  Az eredmény  jórészt attól függ, hogy melyek  az erősebb és/vagy a fiatalok értelmi fejlettsége és, igényei által preferált  hatások.  A különböző és gyakran ellentétes hatások választási bizonytalanságot, döntésképtelenséget, szülő—gyermek konfliktusokat, pszichoszexuális és egyéb személyiségzavarokat eredményezhetnek. 

család hatása a gyermekekre az iskoláskor előtt a legerősebb, aztán fokozatosan gyengül, mert erősödnek az iskolai és egyéb forrásokból eredő hatások.  Mindegyik lehet kedvező, vagy kedvezőtlen, de úgy tűnik, korunkban az utóbbiak dominálnak, mert sem a család, sem az iskola és egyéb szociális hatások nem biztosítják a gyermek optimális fejlődésének feltételeit.  Éppen ezért már a múlt század során felmerültek olyan javaslatok, sőt, próbálkozások, amelyek a gyermeknevelést konstruktivabb és szakszerűbb, szociálisan hatékonyabb keretek közé helyezték volna.  Többségük a  „kiscsaládi” nevelés kibővítésére:  nagycsaládi vagy közösségi nevelésre irányult.

A „nagycsalád”  gondolatát hazánkban az elsők között Németh László  fejtette ki, mert rájött, hogy a szülőkből és gyermekből álló „magcsalád” egyoldalú vagy hiányos nevelése  a család kibővítésével kompenzálható.  Ennek több módja lehet.  Vagy több generációssá bővül a család a nagyszülők vagy rokonok bevonásával;  vagy több család fog össze a gyermekeik közös nevelésére, az ebből adódó feladatok egymás közötti megosztásával.  Legkedvezőbb, ha az erre társuló családok  lakóközösségben  élnek, így napi szintű kapcsolatban tudják megbeszélni a nevelési feladatokat és azok megoldásának lehetőségeit.  Ezáltal hasonló nevelési alapelvek esetén is mindig több szempont érvényesülhet; s  nemcsak a szülőcsoport, hanem a gyermekek is részt vehetnek a megoldásban.

Egy másik lehetőség a fokozatosan önállósuló gyermekközösségek létrehozása, szakképzett nevelők segítő közreműködésével, iskolás korú gyermekek számára.  Érdekes példái ennek az izraeli kibbucok,, s az ezekben  létesült, sajátos gyermekotthonok  (kollégiumok vagy „hetes iskolák”), amelyekben fiúk és lányok éltek együtt. Szakképzett nevelők  segítették őket a tanulásban és a szabadidő felhasználásában, de rendszeresen találkozhattak a közelben lakó  szüleikkel  is.  Ez egyrészt  a szülők és hivatásos nevelők együttműködését, másrészt a gyermekek önállósulását, szociális kapcsolatait és közösségi igényeik erősödését segítette elő.  Ha egy ilyen nevelési rendszerben a szülőket és pedagógusokat gyermekpszichológus, iskolapszichológus is segíti, akkor a felmerülő nevelési problémák megoldása biztosítottnak látszik.  Ráadásul egy ilyen nevelési rendszer teljes összhangban áll a szülők nyitott párkapcsolatával.

Ugyancsak a közösségi nevelést szolgálják a különböző gyermek-  és ifjúsági szervezetek  (cserkészek, uttörők  stb.),  amelyek azonban eddig többnyire politikai vagy vallási  irányultságúak voltak.

 

 

                8. A nemi szerepek átértékelése és az androgin személyiség

 

A  Bevezetésben említett nemi szerepváltozás folyamata az utóbbi évtizedekben valamelyest meggyorsult, de attól még mindig elég messze vagyunk, hogy a hagyományos nemi szerepek eltűnjenek, vagy újabb, de a nemekre  mégis jellemző szerepek váltsák föl azokat.  A régi beidegzések még erősek, s a változások inkább külsődlegesek,  a nemek közti alapvetőbb viszonyulásokat alig érintik.  Attól, hogy egy nő  nadrágban jár és kocsit vezet, még nem lesz egyenrangú partnere a férfinek;  de ugyanígy egy férfi sem attól lesz   egyenrangú társa a nőnek, hogy testékszert visel vagy hosszú hajat növeszt.  A közelmúltban persze inkább a nők igyekeztek hasonlítani a férfiakra, mint fordítva.  Átvették a férfiasnak tartott szokásokat  (pl. dohányzás, italozás,, versenysportok stb.),  s egy-két „férfias” tulajdonságot is kifejlesztettek, de ez  alig változtatott a nemek hatalmi viszonyán.

A nemek hagyományos viszonyának fő jellemzője, hogy a férfiak kezében volt a magántulajdon, vagy ők jártak el dolgozni, pénzt keresni, a család megélhetését biztosítani.  A nők így gazdaságilag  (és jogilag)   függővé váltak a férfiaktól,  otthon maradtak, gyermekeket szültek és neveltek, kiszolgálták a családot.  Ez csak a 20. században kezdett jelentősen megváltozni, egyrészt az emancipációs nőmozgalom, másrészt  (a háborúk folytán) a női munkaerő iránti, erősödő igények miatt.  A nők tömegesen kezdték fölismerni és kikövetelni, hogy ugyanolyan jogaik és lehetőségeik legyenek, mint a férfiaknak.  Nem volt könnyű dolguk, mert a patriarchális rendszer falaiba ütköztek.  Ezért be kellett bizonyítaniuk, hogy ők is képesek mindarra, amire a férfiak. 

Az első következmény egy utánzási hajlam kibontakozása volt.  Legkönnyebben persze a „férfias” külsőségeket utánozták.  Ennek eredményeként egyre többször nehéz eldönteni a (nem túl közelről látott)  külső megjelenés alapján, hogy az illető melyik nemhez tartozik, olyan egyforma az öltözet, a hajviselet stb.  Sokáig megmaradt viszont néhány olyan különbség, mint például az, hogy a technikai részletek iránti érzék vagy a térbeni tájékozódás képessége a nőknél gyengébb.  De ezek a képességek a nőknél is fejleszthetők, tehát nem szükségszerű a lemaradásuk.  A tanulás terén éppen az utóbbi évtizedekben hozták be a férfiak előnyét;  ma már legalább annyi nő tanul tovább az általános és középiskola után, mint férfi, sőt, néhány értelmiségi pályán már többen.  A legjobban fizető pályákon és a vezetői állásokban ugyan még a férfiak vannak többségben, de előre láthatóan már nem sokáig. 

Mindez elegendő alapot jelent a hagyományos nemi szerepek átértékeléséhez.  Ma már semmi sem indokolja, hogy döntően a férfiaké legyen minden vezető szerep a társadalomban.  A nemek közötti egyetlen, valóban lényeges különbség, hogy  gyermeket szülni csak a nők tudnak;  ez  (ma még)  az emberi faj fennmaradásához nélkülözhetetlen.  (Bár eddig – világviszonylatban –túl sokat szültek, ami túlnépesedéshez vezetett, de csak a férfiaknak való kiszolgáltatottságuk miatt.)  A nyugati világban a túlnépesedés veszélye már megszűnt;  a nők itt már szabadabban döntenek a gyermekvállalásról. S ha vállalnak is egy-két gyermeket, a fentebb vázolt, újszerű  szülő—gyermek viszony és a közösségi nevelés lehetővé teszi  a férfiakéhoz hasonló arányú részvételüket a gazdasági és kulturális életben, s általában a közügyekben. 

Mindez azonban egyelőre inkább perspektiva, mint jelenkori valóság.  A nők többsége néhány vonatkozásban még ma is  többé-kevésbé függő helyzetben van a férfiaktól, hiszen az iparilag fejlettebb országok társadalma is patriarchális jellegű, ha nem is annyira, mint  a túlnépesedett , fejletlenebb országoké. 

 

A  nők  és  férfiak  nemi  függőségei

 

Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy nemcsak a nők vannak függő helyzetben, hanem a férfiak is, csak persze másként.  A nemek közötti függőségek   (egyéb függőségekhez hasonlóan)  különböző fokozatúak lehetnek. Így nem feltétlenül jelentenek szenvedélybetegséget, de általában nehezen leküzdhető szükségletet, ráutaltságot egymásra, valamilyen helyzetre vagy viszonyra. 

Ennek egy eklatáns példája a  szexuális szolgáltatások adásvétele, vagyis a  prostitúció (latin szó, jelentése:  rendelkezésre állás) Lényege: kifizetett, vagy egyéb módon jutalmazott, „megvett” szexuális  szolgáltatás, amely a cserekereskedelem megjelenése, vagyis évezredek óta különböző mértékben és formában  megtalálható  minden társadalomban:  sem a kereszténységnek, sem a kommunizmusnak nem sikerült  kiirtani. S úgy tűnik, mindaddig nem is sikerülhet, amíg az emberek közt jelentős gazdasági és hatalmi különbségek és függőségek lesznek.  Az iparilag fejlett országokban a női prostitúciónak számos formája van. Legolcsóbb és legegyszerűbb változata az  utcai prostitúció. A bordélyházak  változatai  a „masszázs-szalonok”, az „Eros-centrumok”, a lakásbordélyok, egyes szex-mozik és a „peep-show”-k.  A  „call  girl”-ök telefonhívásra  házhoz mennek;  az  „escort  service” hölgyei  bárhová elkísérik a megrendelőt (mert a szexuális szolgáltatáson kívül intelligensen tudnak társalogni). A  „Domina Studiók”  szado-mazochisztikus szolgáltatást nyújtanak  a  megrendelőnek. A  telefonszex  az önkielégítést teszi élvezetesebbé azok számára, akik igénylik, hogy közben  „szemérmetlen dolgokat” sugdossanak a fülükbe.

A legutóbbi évszázadban egyre nyiltabban jelentkezik azonban a  férfi prostitúció  is, többek közt  „call boys” és  „férfi kísérők”  formájában. Ők gazdag, magányos hölgyek igényeit szolgálják ki; többnyire azonban homoszexuális férfiak rendelkezésére állnak. Tény, hogy mind a női, mind pedig a férfi prostitúció komoly veszélyekkel (fertőzések, lelki károsodások stb.) jár a szolgáltatóra és ügyfelére nézve egyaránt, ezért nagy kihívás a tudomány és az egész társadalom számára.  Kurt Starke (1996) az egyik német szexológiai társaság elnöke  a prostitúció hátrányai  mellett  tucatnyi érvvel  támasztja alá, miért nem sikerült eddig  soha ennek a sok veszélyt rejtő társadalmi jelenségnek a megszűntetése. 

Az egyik ok, amelyet már  aquinói Tamás egyházatya is említett,  a „szexuális  gerjedelmek, feszültségek levezetésének  ventillációs  funkciója”. A másik, hogy kiegyenlíti, ellensúlyozza  a  házastársi  szexuális kapcsolat  hiányosságait, s  így azt elviselhetőbbé teszi.  A harmadik, hogy lehetővé teszi a magányos vagy fogyatékos  férfiak szexuális életét, valamennyire kielégíti  testi közelség-  és  kapcsolatigényüket.  Negyedik oka a férfiak  kalandvágya, változatosság-  és  izgalomigénye. (Ide sorolhatók  a különleges szexuális igények is, vagy a  „szexmániások”,  szexuális szenvedélybetegek maximális igényei.)  Vonzóvá teszi a  prostituáltak „szexuális szolgáltatásainak” igénybe vételét, hogy a szexuális szükségletek gyors és kényelmes kielégítését  anonim módon, diszkréten és felelősségvállalás nélkül teszi lehetővé, méghozzá a szexuális technikához értő, profi „szolgáltató”  segítségével.  A prostitúció fennmaradásának legfőbb oka  azonban az, hogy a kereslet folytán sokan  pénzügyileg hasznot húznak belőle.

 

Mindenesetre több tizezer nő – köztük úgyszólván gyereklányok is! --  kényszerúl szexuális szolgáltatások árusításából élni hazánkban, de sok ezer magyar nő  kerül külföldre, gazdagabb országokba, hasonló célból.  Ezek a nők nyilván függnek a férfiaktól;  nemcsak azoktól, akik megveszik szolgáltatásaikat és tárgyként, élvezeti cikként használják testüket, hanem azoktól is, akik üzletelnek velük és hasznot húznak belőlük.  De ha „az érem másik oldalát”  nézzük;  ezek a férfiak azért veszik meg és használják ezeket a nőket, mert szükségük van rájuk:  bizonyos (fontos és erős) szükségleteiket csak általuk tudják kielégíteni.  Vagyis bizonyos értelemben a prostituáltak és ügyfeleik egyaránt függő helyzetben vannak, s többnyire egyik fél sem tud (vagy akar)  változtatni ezen a függőségen.

Vitatható ugyan, hogy ebben az esetben kinek a függősége nagyobb és kényszerítőbb,  Véleményem szerint többnyire a prostituálté, bár gyakran mindkét oldalon hangsúlyozzák, hogy  önként és szabadon kötnek egymással mindkettejük számára kifizetődő, rentábilis üzletet, vagyis mindenki jól jár.  Ez azonban csak a látszat.  Figyelmen kívül hagyja ugyanis, hogy  milyen negativ hatása lehet mindkét félre ennek az „üzletnek”.  A nőkben a válogatás és érzelem nélküli, de valamelyest mégiscsak intim, testi szolgáltatás majdnem mindig „lelki kiégést”, kötődési képtelenséget,  erotikus és érzelmi elsivárosodást, drogokhoz menekülést hoz létre.  Ügyfeleiknél pedig azt a veszélyt erősítik, hogy egyrészt  hozzászoknak erotikus szükségleteik pusztán testi szükségletkenti , gyors és felelőtlen kielégítéséhez, másrészt ők is képtelenné válnak a mélyebb intimitásra, érzelmi kötődésre.

De vajon a patriarchális monogámia nem hoz-e gyakran létre kölcsönös szexuális függőséget  (ko-dependenciát)  a házastársak között?  Ha valóban komolyan veszik a „hűséget”, mint szexuális kizárólagosságot, akkor  erotikus igényeik kielégítésében kizárólag egymásra vannak utalva  (eltekintve a maszturbálástól, ami többnyire pornográf képekhez vagy fantáziákhoz kötődik).  Ez, mint láttuk, viszonylag gyorsan telítődést hoz létre.  Amit ugyan  csökkenteni lehet kisebb-nagyobb  szeretkezési szünetekkel, vagy a megszokott gyakorlat új helyzetek, új időpontok  stb. révén történő  módosításával, de  hosszabb távon eltűntetni kevesen tudják. 

szexuális egymásra utaltság  és kielégülés tehát fokozatosan csökkenti az erotikus igények intenzitását, de többnyire nem egyformán mindkét partnernél;  a nőknél gyorsabban, mint a férfiaknál.  Igy a nőknél az erotikus együttlétek jóval előbb válnak  „ritkán kívánttá”  vagy nem kívánttá (és kerülendővé vagy kényszerűvé), mint a férfiaknál.  Akik viszont azt unják meg, hogy a feleségük nem kívánja és nem élvezi  még a ritkuló szeretkezéseiket sem.  Esetleg fölmerül az igény mindkettőjükben, hogy talán jobb lenne  egyszer-kétszer valaki mással, de a kötelező kizárólagosság miatt ez szóba sem jöhet  (legfeljebb titokban. Ami, ha rendszeresen megtörténik, akkor már csak egyoldalú, vagy látszat-függőség alakul ki.)

A hagyományos házasságra jellemző  szexuális függőség többnyire egyoldalú,  mert az egyik fél  (a múltban többnyire a férfi)  titokban ki-kilép a kapcsolatból és máshol keres erotikus kalandokat.  De közben azért nem szünteti meg a „házastársi szexet”  sem, hiszen így már az is érdekesebb, és különben is  joga van a házastárs „szexuális szolgáltatásainak”  igénybe vételére.  Ettől vagy megélénkül a házastársi szex, vagy kényszerűvé válik a kiszolgáltatott fél számára, aki így  egyoldalú szexuális függésbe kerül házastársától.  Ami hasonlít a prostituált helyzetére, akkor is, ha nem esetenként kap fizetséget a szexuális szolgáltatásaiért. 

Ugyanakkor viszont  a titokban félrelépő férj  is függő helyzetbe kerülhet.  Hiszen egyrészt bizonyítania kell  (bűntudatból, vagy a lelepleződés veszélye miatt), hogy  kívánja a feleségét és nem hanyagolja el szexuálisan. Másrészt függő helyzetben van a titkos szeretőjétől vagy futó kalandjainak partnereitől, hiszen elárulhatják, nekik is kell ajándék vagy ellenszolgáltatás, tehát áldozatot kell hozni a titkos élvezetekért, ami szintén kiszolgáltatottság. De függő helyzetben van a nemi úton terjedő fertőzések veszélye miatt is.

Ezeket és a hasonló szexuális függőségeket  csak egy nyitott párkapcsolatban lehet elkerülni. Amelyben nem tilos és nem titkolandó egy új partner iránti igény. Hanem megbeszélés és közös megegyezés tárgyát képezi.  Egy szerelmi kapcsolatnak ugyan érthető velejárója a kölcsönös szexuális függőség, de ez csak addig tart, amíg valóban kölcsönös és mélyebb érzelmi kötődés kifejezője.  Aztán fokozatosan megszűnik, ahogy az elkötelezett kapcsolatban is barátságba megy át a szerelmi kapcsolat, a kölcsönös önmegvalósítás elősegítésének programjával..

Más, nem kölcsönös szexuális függőségek között egyre nagyobb jelentőségű a  pornográfia-függőség,  ami ma  többnyire a tévén, elektronikus lemezeken vagy az interneten elérhető  pormográf filmekhez kötődik, ezért  cybersex függőségnek  is hívják.  Már van egy olyan változata is, ami kamera és  skype segítségével lehetővé teszi, hogy  vadidegen partnerek az interneten keresztül egymást erotikus élményekhez juttassák; ez nem valami fizetett szexuális szolgáltatás, hanem  érzelmi kötődés nélküli élvezkedés  (bár előfordulhat, hogy valódi kapcsolattá válik). Ma még gyakoribb az egyoldalú pornográfia-függőség,, ami egy meglevő és egyébként viszonylag harmónikus párkapcsolatot válságba sodorhat, nagyjából ugyanúgy, mint  amikor a titkos félrelépések derülnek ki.

Érdemes felfigyelni az olyan, egyoldalú és szenvedélybetegség jellegű szexuális függőségekre is, mint  a szadizmus—mazochizmus, amelynek  „BDSM”  jelű, enyhébb változatát hazánkban is egymást látogató, hálózat-szerű társaságok propagálják honlapjaikon, vagy a magukat „Domina”-ként hirdető  prostituáltak  ajánlanak a mazochizmusra hajlamos férfiaknak.  Elég gyakori az ún.  szex-centrizmus, vagyis az erotika iránti érdeklődés elhatalmasodása az egyénen, aki minden más, hasznos elfoglaltság helyett csak  a saját erotikus igényeivel és problémáival foglalkozik, amelyektől nem tud szabadulni.  De előfordulnak a  szexuális fetisizmus  különféle esetei is, például a transzvesztita fetisizmus,  amikor az ellenkező nem ruháiba öltözködés és másneműkénti viselkedés hoz létre erotikus élvezetet.  De  fetisiszta jellegű függőséget hozhat létre  valamely  afrodiziákum,  vagyis a szexuális potenciát állítólag növelő szer  rendszeres fogyasztása is.

Mindezzel azonban  korántsem merítettem ki a lehetséges szexuális függőségek felsorolását, futólagos ismertetését. (Nem szóltam pl. a „nimfomán”  nőkről, vagy az „erotomán” férfiakról  stb.)  De talán valamennyire sikerült érzékeltetni, hogy a nemi szerepviselkedés milyen sokféle lehet, s mennyi veszély fenyegetheti. Ehhez képest meglepő, hogy legújabban  „új nemi orientáció  terjed  Amerikában”, éspedig  az „aszexuálisok  szerveződő  mozgalma”, amelyhez már több ezer olyan férfi csatlakozott, aki nem érez  szexuális késztetést. Ez első pillantásra  „betegesnek” tűnik, ám a mozgalom szerint  egyszerűen hiányoznak belőlük a szexuális motivációk, bár testük képes reagálni a szexuális ingerekre.  Állítólag bizonyos emlősállatokon is megfigyelhető, hogy a hímek 8-12%-a nem mutat érdeklődést a nőstények iránt. Bár emberre ez egyáltalán nem mérvadó, hiszen az ember szexuális viselkedését társadalmi normák határozzák meg. Ezek a normák azonban nagyon különbözőek lehetnek, s egy angol felmérés szerint  (N= 18000), a megkérdezettek  1%-a azt vallotta, hogy soha nem érzett szexuális vonzódást senkihez. Ami természetesen tudatos  lemondás eredménye is lehet;  hiszen például a katolikus egyház a papoktól is az aszexualitáshoz hasonló magatartást követel meg.  „Új szexuális orientációról” azonban  aligha beszélhetünk.

 

Milyen  a  „normális”és erkölcsös  nemi  szerepviselkedés?

 

 Az előzőekben  inkább az erotikus viselkedés  deviáns,  vagyis az elvárhatótól, a „normálistól” valahogy eltérő, mert függő helyzetbe hozó és az egyénen eluralkodó formáiról volt szó.  Amiből arra lehet következtetni, hogy ha ezek nem „normálisak”, akkor  nyilván az ellentétük normális és kívánatos;  tehát, hogy az erotikus viselkedés legyen kényszermentes, szabadon és tudatosan (felelősséggel)  vállalt, s ne okozzon függőséget egyik partnernek sem.  A „normalitás” ennél pontosabban nehezen határozható meg, s eléggé viszonylagos, hiszen éppen a viselkedés szabadságát, kényszermentességét többféleképpen lehet értelmezni és ezért vitatható is. 

A  viselkedést ugyanis mindig valamilyen erkölcsi (vagy jogi)  normák igyekeznek szabályozni.  Ezek ugyan koronként és társadalmanként változnak, de az adott társadalomban  érvényesülnek.  Igy például történelmileg eltérő normákkal találkozunk  a prostitúció vagy a pornográfia megítélésénél, de a szexuális függőségekkel kapcsolatban említett más viselkedéseknél is.  A modern társadalom azért sajátságos, mert  a normák itt már nem olyan egységesek, mint a régebbi, például a középkori keresztény társadalomban, hanem a „multikulturalitásnak”  megfelelően a szexuális viselkedés sokféle normája  (szkriptje) érvényesül, s mindegyik eltérően ítéli meg, hogy mi a normális, kívánatos és egészséges – vagy abnormális és beteges.

A  „normák” vagy statisztikai, vagy erkölcsi jellegűek. Az előbbi  egy számszerű átlagot fejez ki; egyfajta viselkedés előfordulásának gyakorisági átlagát, amitől egyénileg valamelyest mindenki eltér, s nagyon viszonylagos, hogy milyen mértékű eltérést  tartanak normálisnak.  Ha viszont egy más megítélés alapján  az adott viselkedés káros az egyénre, vagy másokra nézve, akkor  gyakori előfordulása ellenére  is nehezen tartható „normálisnak”. Csakhogy mik a viselkedés „károsságának”  kritériumai? Ez megint relativ, hiszen ugyanaz a szexuális viselkedés  korántsem tűnik mindenki számára károsnak;  egyesek ártalmatlannak, mások akár hasznosnak  is  tarthatják. De majdnem ugyanez mondható  az „egészséges”  vagy „beteges”  kritériumáról is.

Az ellentétes értékelések mögött gyakran nem logikusan átgondolt érvek, hanem  előítéletek és szélsőségesen eltúlzott  aggályok  vagy  tekintélyelvű hivatkozások rejlenek. Az előítéletek leküzdését megnehezíti, hogy rendszerint vannak bennük részigazságok, amelyek látszólag alátámasztják azokat.  Például a maszturbációval kapcsolatos, negativ véleményüket sokan azzal indokolják, hogy  bűntudattal jár, s így ideges tüneteket, sőt, magányosságot eredményezhet;  fiúknál pedig a korai magömlés megszokásához vezet, tehát károsan hat a későbbi partnerkapcsolatra.  Ezek  valóban reális veszélyek lehetnek, de nem magából az  önkielégítésből erednek, hanem a kedvezőtlen körülményekből  és a  tájékozatlanságból.  Hiszen egyáltalán nem szükségszerű, hogy  a maszturbáció bűntudattal járjon, s a késleltetés gyakorlásával  a túl gyors orgazmus és magömlés is könnyen  elkerülhető.  Annak sem a maszturbáció az oka, ha valaki nem eléggé motivált a partner-keresésre, hanem a  személyiségfejlődés  szextől független zavara. A maszturbációhoz kapcsolódó fantáziák  pedig éppen a szexuális kapcsolatlétesítés  képzeletbeli  próbacselekvései, tehát erősítik a motivációt.

Sigmund  Freud ugyan a maga korában jelentősen hozzájárult a szexuálpszichológia fejlődéséhez, de bizonyos tévedései előítéletként éltek tovább a köztudatban.  Ilyen  például  a női szexualitással kapcsolatos ama hipotézise, hogy a klitorális orgazmus  „infantilis” jelenség, s a „normális”, felnőtt nőnek képesnek kell lennie a  vaginális (tehát a közösülés során bekövetkező)  orgazmusra. Ezen az alapon azonban  csupán a nők csekély hányada  (20-30%)  lenne  normálisnak nevezhető. Szerencsére azóta  számos vizsgálat  megerősítette, hogy  a klitorális orgazmus  legalább olyan normális, mint a vaginális;  fiziológiai szinten mindkét esetben ugyanaz történik, a  lelki átélés és értékelés  pedig mindkettőnél változó  és  szubjektiv. 

Heiman és LoPiccolo  (1988)  összegyüjtötték a nyugati társadalom  szexuális  mítoszait (amelyeket akár mai  szkripteknek is nevezhetünk)  A férfi szexualitással kapcsolatos, jellemző  előítélet  például, hogy  sok férfi azt hiszi:  mindenáron erősnek, kezdeményezőnek és kontrollhelyzetben levőnek kell  lennie;  holott ezek ellentétesek a jó szexhez nélkülözhetetlen  gyengédséggel, spontán érzékiséggel  és rugalmas alkalmazkodással.  A teljesítmény-központúság  folytán a célratörő férfiak  számára  az erekció és az orgazmus a legfontosabb;  a  szeretkezés így pusztán teljesítménnyé devalválódik. Erős  szkript, hogy a szexben nemcsak a kezdeményezés, hanem az  irányítás is a férfi dolga; a nő igényeire ezért alig figyelnek.  Azt hiszik, hogy  mindig készen kell állniuk a szexreminden alkalmat ki kell használniuk – ez gyakran kudarcokhoz vezet.  Koitusz-centrizmusok lényege, hogy mindig közösülésre törekszenek;  a  petting  számukra  csak  előjátékot jelent.  Többnyire ehhez kapcsolódik az  orgazmus-centrizmus,  vagyis hogy értéktelennek tartják az orgazmus nélküli szeretkezést

női szexualitáshoz kapcsolódó  „mítoszok” (előítéletek) közül  a következőket ismertetik:

1.           A  szex  csak a  fiatal nőknek való;  holott (mint láttuk)  szexuális reagálókészségü korántsem csökken úgy, mint a férfiaké.  2.  Minden nőnek többszörös orgazmusa kell legyen;  holott a nők alig egynegyede rendelkezik a multiorgazmus képességével.  3.  A  terhesség és  szülés csökkenti a nemi válaszkészséget.   Valójában a szülés körüli heteket kivéve  nem csökkenti.  4.  A nők aktiv nemi élete a menopauzával lezárul.  A tények ezt sem támasztják alá; inkább felszabadítólag hat, hogy nem kell tartaniuk a terhességtől.  5.  Jól nevelt nők nem izgulnak fel a pornográfiától.  A vizsgálatok épp az ellenkezőjét mutatják.  6.  Az igazi nők nem kezdeményeznek szexet és nem mutatják ki, ha nagyon élvezik.  Ez csak a viktoriánus kor elavult normarendszere szerint van így.  7.  A  fogamzásgátlás  mindig a nők dolga.  Ez patriarchális szemlélet, amely felmenti a férfit a közös felelősségvállalás alól.  Jó néhány szkripttel lehetne még folytatni, hiszen a nők a férfiak előítéletei közül is sokat átvettek;  napjainkban ugyan kezdenek ezektől megszabadulni, de mindig feltűnik néhány új, divatos szkript.

A  szexuális viselkedés „normális” vagy „abnormális”  voltát annak  „természetes” vagy „természetellenes” jellegétől  is  függővé szokták tenni.  Régen például minden olyan szexuális viselkedést, amely nem szolgálta, vagy éppen akadályozta a nemzést, a fajfenntartást, „természetellenesnek” s igy abnormálisnak tartottak;  ez magyarázza többek közt a maszturbáció, a petting vagy a homoszexuális viselkedés elutasítását, megbélyegzését.  A szexualitás  biológiai funkcióra  szűkítésének, korlátozásának ez a hagyománya azonban antihumánusnak és kultúraellenesnek, értékellenesnek bizonyult, hiszen a humanizált szexualitásnak a fajfenntartáson kívül egész sor fontos funkciója van.  Tévesnek bizonyult az a  hallgatólagos feltételezés is, amely szerint van egy  „természettől adott”, egészséges szexualitás, amely csak közbejött akadályok miatt  válik  betegessé, abnormálissá, deviánssá. Az akadályok eltávolítása után  a „természetes szexualitás” helyreáll, s az egyén szexuális viselkedése nem fog különbözni a „normális átlagtól”—vagyis elfogadja a heteroszexuális, patriarchális monogámiát. A szexuális egészség  fogalmát is csak nemrég sikerült meghatározni.

 

E szkriptek közül tehát mindenképpen választani kell.  A kedvező választás előfeltétele viszont a tudományosan megalapozott, reális, kritikai szemlélet, amely mentes a függőségektől  és figyelembe veszi, mérlegeli a lehetséges szempontokat.  Ez egyben erkölcsi felfogás is, amelynek lényege, hogy az a viselkedés  erkölcsös, ami nem ártalmas, hanem inkább az egyéni és közösségi túlélést segítő, sőt, fejlesztő hatású.  Ezt mindenfajta viselkedésre, így a szexuális viselkedésre is alkalmazhatjuk.  S nemcsak az erotikus viselkedés tartozik ide, hanem a reproduktiv, vagyis gyermeknemző (fajfenntartó), továbbá a köznapi nemi szerepviselkedés is.

 

Tehát a szexuális viselkedés  mindhárom fajtájánál feltehető az erkölcsöt firtató  kérdés:  ártalmas-e az érintetteknek és környezetüknek, vagy nem?  S ha nem, akkor semleges hatású, vagy inkább előnyös?  Tény ugyan, hogy nem mindig könnyű ezekre a kérdésekre tárgyilagosan válaszolni, de a feladat világos.  S ezáltal sok erotikus viselkedésről kiderült, hogy egyáltalán nem olyan károsak, mint régebben hitték, sőt, akár előnyösek is lehetnek;  például a maszturbáció, a manuális vagy orális szeretkezés  stb.  Károsnak és ártalmasnak az olyan viselkedéseket tarthatjuk, amelyek  destruktivak,  romboló hatásúak;  kényszeres illetve kényszerítő jellegűek, és amelyek  megterhelőek, kellemetlenek az érintett(ek)re nézve.  Ha e három jellemző közül bármelyik előfordul, akkor az adott viselkedés  problematikus, akár egészségi, akár erkölcsi szempontból.  

Az erotikus funkciók szempontjából normális működésről akkor beszélhetünk, ha  1.  rendszeresen jelentkezik a  nemi vágy,  2.  a szervezet képes a szexuális izgalom jeleivel reagálni a különböző szexuális ingerekre,  3.  az ingerek folytatódása esetén képes elérni az izgalom csúcspontját (orgazmust) és  4.  képes ugyanezt partnerénél (ha van)  szintén  elősegíteni.

Amennyiben  a fenti jellemzőket vagy kritériumokat vesszük alapul a szexuális viselkedések értékelésénél, akkor könnyebben eldönthetjük, hogy normális, egészséges és erkölcsös-e az adott viselkedés, vagy valamilyen szempontból problematikus.  Az egyéni értékrend azonban erősen befolyásolja az elbírálást.  Ez alól csak a jogszabályokba ütköző viselkedés jelent kivételt;  bár bizonyos esetekben az egyéni értékrend (amely általában erkölcsi értékrend) a jogszabályokat is kérdésessé teheti.  Jó példa erre az azonos neműek szexuális kapcsolata, amelyet a katolikus egyház még ma is súlyos bűnnek tart, s néhány évtizede még jogilag is bűncselekménynek számított, de a fenti kritériumok szerint elbírálva megfelel a normalitás kritériumainak.  (S ezt néhány kivételtől eltekintve ma már a polgári jogszabályok is elismerik.)

De hasonló a helyzet az olyan viselkedésekkel, mint a házasság előtti vagy azon kívüli szexuális kapcsolat és gyermeknemzés illetve –vállalás, az eszközös fogamzásgátlás, a terhesség-megszakítás, a párhuzamos szexuális kapcsolat és a válás, valamint még jó néhány ilyen, sokak szemében problematikus, elítélendő viselkedés.  Az említett kritériumokkal mérve ezek önmagukban nem abnormálisak vagy károsak, csak bizonyos körülmények esetén.

A  hagyományos szemlélettől eltérni nem tudók viszont  a körülményeket figyelmen kívül hagyva utasítanak el mindent, amit a vallási előírások vagy a helyi szokások nem fogadnak el.  Éspedig nemcsak az említett „kényesebb”  kérdések esetén, hanem  a hétköznapi nemi szerepviselkedést illetően is.  Szemléletükben szigorú normái vannak a „nőies”  és a „férfias”  viselkedésnek.  Aki ezektől eltér, az már deviáns, azzal „valami baj van”, azt különcnek, vagy „elfajultnak”, esetleg betegnek vagy bűnözőnek tartják.  Az utóbbiakat gyógykezelni kell, vagy elítélni és börtönbe zárni.  (Ilyesmi várt régen a  „házasságtörőkre”, a heteroszexuális orientációtól eltérően viselkedőkre, s általában a hagyományos nemi szerepet nyiltan elutasítókra.)

Ma már – szerencsére – sokkal jobb a helyzet.  A „szexuális kisebbségek”  nyiltan szervezkedhetnek és küzdhetnek jogaikért;  bárki viselkedhet a biológiai nemétől  és az ahhoz kapcsolt, hagyományos szerepektől eltérő módon, ritkán ütközik komoly ellenállásba.  A normalitás határai tehát kitágultak és relativizálódtak.

  

Az  „androgin”  személyiségtípus  kibontakozása

 

A  férfiasság és nőiesség hagyományos jellemzőit  jól ismerjük:  a  férfiak  erősek, aktívak, dominánsak, agressziven törnek kitűzött céljaik felé;  a nők viszont passzívak és érzelmesek, gyengédek, szívesen hoznak áldozatot, beletörődnek alárendelt szerepükbe  stb.  Ezeknek a különbségeknek állítólag biológiai okai vannak:  a  „természet” a nőt gyermekszülésre és gondozásra tette alkalmassá, a férfit pedig harcra és uralkodásra.  Ezekből a biológiai különbségekből adódik aztán a nemek szerepeinek a különbsége és a patriarchális társadalmi rend igazolása. 

Előszeretettel (bár indokolatlanul)  hivatkoznak az evolúcióra, az emberi faj évmilliós fejlődésére, amelyben ezek a szerepkülönbségek kialakultak, s amelyeken a modern kor sem tud változtatni.  Kevesen tudják azonban, hogy az utóbbi évszázadokban megismert „természeti népeknél”akikhez hasonlóan éltek a mi őseink is több tizezer évvel ezelőtt, a kutatók sokszor egészen más nemi szerepviselkedést találtak, vagy jóval kisebb nemi szerepkülönbségeket..  A patriarchális rend nemi szerepei csak a magántulajdon megjelenésével, alig 5-10 ezer éve alakultak ki, amikor a gazdasági hatalom a férfiak kezébe került.

Azóta viszont egyre jobban elmélyítették a nemi szerepkülönbségeket;  így a nőiesen viselkedő férfiak és a férfias nők csak gúnyolódást és kudarcokat könyvelhettek el.  Ahogyan E. Haeberle írja,  a patriarchális társadalom éppen a saját fennmaradása érdekében, a biológiai nemi különbségekre hivatkozva  öröknek, „természetesnek” és megváltoztathatatlannak tünteti föl magát.  A kijelölt szerepek megsértőit pedig leminősíti és bünteti..  Így jártak annak idején azok a nők, akik magasabb szakképzettséget szerezni vagy politizálni akartak, esetleg élvezni akarták és tudták az erotikus kapcsolatot.  Szállóige volt, hogy a nő dolga:”Kinder, Küche, Kirche (vagyis a gyermek, a konyha és a templom).

A férfiasság és nőiesség hagyományos normái azonban mégsem tudnak ellenállni a  a gyorsuló társadalmi fejlődés kihívásainak.  Egyre több nő működik sikeresen  a gazdasági és kulturális élet vezető pozicióiban és szabadul meg a régifajta nemi szerepektől.  A férfiak pedig némileg vonakodva és halogatva, de végül is engednek fölényre törekvésükből és elfogadják, hogy a nők egyenrangú partnerek a magánéletben és közéletben egyaránt.. Már alig van jelentősége annak, hogy  egy nő „férfiasan”, egy férfi pedig „nőiesen” viselkedik.  Néhány esetben ez csak a pillanatnyi helyzettől, vagy a hangulattól, lelkiállapottól függ;  máskor állandó egyéni jellemző.

A  nemek egyenrangúságából egyébként logikusan következik a  szereprugalmasság. Vagyis az, hogy a férfiak és nők bármilyen szerep ellátására egyaránt képesek.  S ha nemcsak képesek, hanem felváltva gyakorolják is egymás  szerepeit, akkor többé-kevésbé végképp elmosódnak a hagyományos nemi szerepkülönbségek

Ez a perspektiva az első pillantásra ijesztőnek is tűnhet.  Hogy is van ez?  A nők többé nem lesznek nőiesek, a férfiak pedig férfiasak?  Csupa uniformizált – se férfi, se nő – lenne mindenütt?  Mitől fognak akkor szexuálisan vonzódni egymáshoz;  mitől lesznek szerelmesek?

Az ilyen aggályok szerencsére alaptalanok.  Egyrészt a biológiai különbségek, az elsődleges és másodlagos nemi jegyek  nem tűnnek el, tehát a „sex appeal”  továbbra is érvényesül.  Csak a hagyományosan eltúlzott nemi  szerepviselkedések  különbségének csökkenéséről és rugalmasabbá válásáról, a nemtől független, egyéni eloszlásáról lehet szó. 

Azt eddig is tudtuk, hogy mindenkiben vannak férfias és nőies vonások, ha nem is egyforma mértékben.  De az ellenkező nem vonásai kifelé általában rejtve maradtak.  A nemek egyenrangúságának széles körű elfogadása és megvalósítása viszont megszűnteti ezeket a gátakat, így a régebben csak a másik nemre jellemző vonások  kifelé is szabadon megnyilvánulhatnak – ha az egyén úgy látja jónak.

Ez azt jelenti, hogy szaporodnak az olyan személyiségek,  akik többé-kevésbé tetszés szerint tudnak – akár gyors váltásban is – „férfiasan”  vagy „nőiesen”  viselkedni, a pillanatnyi helyzetnek megfelelően.   Őket hívják  (görög eredetű szóval)  androgin, vagyis férfias és nőies tulajdonságokat egyesítő  személyiségeknek.  Ilyenek már eddig is előfordultak, de hogy milyen arányban, azt nehéz pontosan fölmérni, hiszen a szociális siker érdekében alkalmazkodniuk kellett a hagyományos elvárásokhoz;  így androgin képességeik többé-kevésbé rejtve maradtak  és magánéletükben is csak részben realizálódhattak.  Pedig már több kutató  (pl. D. Alfermann, 1992)  az androginiáról, mint elérendő célról és a lelki egészség elősegítőjéről  nyilatkozott.  Ez ugyan ma még utopiának tűnhet, de a nemek egyenrangúsága  és nyitott párkapcsolatai közelebb visznek hozzá.

Ha ez így lesz, elavulnak-e a nőiesség és férfiasság fogalmai?  Hagyományos értelmük igen, hiszen a régies nemi szerep-viselkedés nem jelent majd előnyt sem a magán-, sem a közéletben, tehát feleslegessé, sőt, inkább hátrányossá válik.  De valami azért megmarad belőlük és a nőiesség—férfiasság új formái is megjelennek.

 

 

9A  nemek  közéleti  szerepének  kiegyenlítődése

 

Ma már kevesen vitatják, hogy a nők és a férfiak közéleti részvétele és szereplése még mindig  kiegyensúlyozatlan, s a férfiak dominanciája itt talán még jobban érvényesül, mint a magánéletben.  Egy patriarchális rendszerben ez nem is lehet másként;  hiába erősíti meg az Alkotmány a nemek egyenjogúságát.  A jogegyenlőség ugyanis csak egy általános alapelv, amit csak részben konkretizálnak jogszabályok.  Sehol sem írják elő például, hogy  a hatalmi, közigazgatási és egyéb szervek, intézmények  vezetésében egyenlő arányban kell biztosítani a nemek részvételét. 

Ami elől többek közt azzal a racionálisnak látszó érvvel próbálnak kitérni, hogy  a vezető szerep bizonyos képességeket és felkészültséget igényel, s ez a nőknél sokkal kevésbé található meg, mint a férfiaknál.  Csak éppen ez az állítás ma már egyszerűen nem igaz, mert  a nők a szakképzettség terén csaknem minden vonalon utolérték s férfiakat,  így szinte bármely vezető pozicióra alkalmasak.  Korábban is csak azért nem volt ez így, mert  elzárták előlük a továbbképzés lehetőségeit;  tehát hiányzott az esélyegyenlőség. 

A nők helyzete sok szempontból még ma is hátrányosnak mondható, ami rendkívül megnehezíti egy nyitott társadalom felé törekvő parlamenti demokrácia fejlődését.  Amelyben még a kisebbségek diszkriminációja sem tűrhető el,  nemhogy a társadalom  több mint felét alkotó nőké.  Az utóbbi két-három évszázadban ezt már egyre többen kezdték fölismerni , s az ipari forradalommal párhuzamosan megjelenő  szociális mozgalmak között a 19. század folyamán kialakult a nőmozgalom is, s nagy ellenállásba ütközve lassanként kezdte kivívni a tanulás, a fizetett munka  és  a közügyekben való részvétel jogát. 

 

A  „nőkérdés”  és a  nőmozgalmak  alakulása

 

A  nyugati, polgári társadalomban a nők  egyre gyakoribb tüntetéseinek, felszólalásainak és követeléseinek első hatása az volt, hogy a férfiak kelletlenül tudomásul vették a „nőkérdés” létezését, s vagy igyekeztek bebizonyítani, hogy követeléseik indokolatlanok és veszélyesek, mert „sértik a törvényes rendet”, vagy kisebb engedményekkel próbálták lecsillapítani őket.  (Ebben leginkább a keresztény egyházak segítették őket.)  A „nőkérdést” a férfiak sokáig nem tudták komolyan venni;  kinevették a „hőbörgő feministákat”, az  emancipáció, vagyis a női egyenjogúság követelőit, akik „nem értik meg, hol a helye a nőknek”. 

A boszorkányüldözések középkori korszaka után a reneszánsztól kezdve ugyan már kissé lazultak a nők szigorú korlátai  (főleg a gazdagabb családok asszonyaié), s néhányan kiemelkedő szerepet játszottak a tudományban, művészetben vagy a politikai hatalomban.  A francia forradalom nyomán is többen hangoztatták a nők képességeit és jogait  (pl. Mary Wollstonecraft  angol írónő, aki 1792-ben könyvet írt a nők jogairól), de ezt követően is inkább csak a híres primadonnák  tudtak független, őnálló életet élni.  A férfiuralom első, éles kritikája csak 1869-ben,, J.S. Mill és felesége által írt, „A nők alávetettségéről”  című könyvben volt olvasható.  Ez némi lendületet adott a nőmozgalomnak;  ám a nők szavazati joga csak a 20. század első évtizedeiben vált elérhetővé.

A  20. század kezdetén mindenesetre nemcsak Európában, hanem  Amerikában is  lendületet kapott a nőmozgalom.  Jelentős feminista volt a svéd  Ellen Key, aki több könyvet írt a nők jogainak védelmében.  Ezekben a szexuális nevelés szükségességével is foglalkozott,  hangoztatta a koedukáció és a „szerelemre nevelés”  jelentőségét.  Ekörül aztán nagy viták lángoltak fel, amelyekben persze a konzervativok szava volt a döntő.  Amerikában Helen Stöcker vezetésével alakult meg  az első  Anyavédelmi Szövetség, s a lányanyák és gyermekeik jogaiért, valamint „a saját test  feletti rendelkezésért” is fellépett.   Emma Goldman, egy másik harcos, amerikai feminista  az általa kiadott, „Földanya”  című folyóiratban többet közt  a fogamzásgátlás jogát szorgalmazta, amiért börtönbe került, majd száműzték. 

A nácizmus és a fasizmus a nőmozgalmakat is elhallgattatta, de a 2. világháború utáni  fellendülésüket elősegítette például  Simone de Beauvoir francia írónő könyve, „A második nem” (1953), amely később nálunk is népszerűvé vált.  De szerepe lehetett abban is, hogy Amerikában 1966-ban megalakult a nőmozgalom egyik világbázisa, a  „National Organisation for Women”, amely  több országban segítette a női szerveződéseket.  Igy például Svédországban is, ahol a szexuális kultúra terjesztésében értek el kimagasló eredményt, többek közt a szexuális nevelés kötelező bevezetésével az iskolai oktató-nevelő munkába.  (Amit aztán 1969-ben a németek is átvettek tőlük.) 

Az  USA  azonban továbbra is vezetője maradt a nőmozgalomnak;  olyan vezető egyéniségekkel, mint  Betty  Friedan, aki  „Feminine Mistique”(1963)  című könyvében  a nők háziasszonyi és anyai szerepre korlátozása ellen lázított. Vagy  Kate Millett, aki 1971-ben megjelent könyvében négy pontban foglalta össze a radikális nőmozgalom követeléseit:

 

1.  A patriarchátus megszűntetése, a férfias és nőies fogalmának  újraértékelése.

 2.  A hagyományos szexuális tabuk eltörlése (pl. a homoszexualitás, vagy a házasság előtti és azon kívüli nemi élet tekintetében).

 3.  A kettős erkölcs és a prostitúció megszűntetése

 4. A szakszerű  és széleskörű  szexuális nevelés  megvalósítása.

 

Ezeknek és sok más, itt nem említett előzménynek döntő szerepe lehetett abban, hogy az Egyesült nemzetek szervezete, amely  már 1948-ban megfogalmazta és közzétette  az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát, amely a nők egyenlő jogait is hangsúlyozta,  1975-ben összehívta az első, nemzetközi nőkonferenciát  Mexikóba.  Már itt kiderült, hogy nagy különbség van  az iparilag fejlett és a fejletlenebb országok nőinek helyzete között, hiszen az előbbiek már kivívtak maguknak bizonyos jogokat.

Még nyilvánvalóbbá vált ez a különbség az 1995-ben megrendezett, negyedik női világkongresszuson (Pekingben) .  Ahol kiderült, hogy a „harmadik világ” női  gazdasági, kulturális és szexuális jogfosztottságban élnek.  Ahogyan E. Haeberle (2006) írja, ők  „teljesen a patriarchális hagyományok ellenőrzése alatt állnak.” Messze vannak az egzisztenciális önállóságtól, a szakképzettség megszerzésétől, a párválasztási és a családtervezési  egyenjogúságtól;  így az AIDS-megelőzés terén is hátrányos helyzetben vannak. Minden jel arra mutat, hogy jóval sűrűbben lenne szükség nemzetközi nőkongresszusokra, mert azok bizonyára erősítenék a nemzeti nőmozgalmakat, amelyek sok helyütt még gyengék.

 

A  női  jogok  és  a  nőmozgalom  hazai  helyzete

 

  Ahhoz képest, hogy hazánkban kb. 60 nőszervezetet tartanak nyilván, a helyzet egyáltalán nem mondható kedvezőnek.  Az 1989-90-es rendszerváltástól ugyan várható lett volna, hogy a nyugati minták és hatások nyomán a hazai nőmozgalom is kibontakozik, s a nők a közéletben is elfoglalják az őket megillető helyeket, de ez nem történt meg.   Inkább csak kisebb-nagyobb helyi kezdeményezésekre került sor, ám koordináció, összehangolt fellépés és kormányzati  (vagyis férfi)  segítés híján helyzetük változatlan maradt.

Pedig társadalmunk többsége nőkből áll.  Különösen az idősebb korosztályokban nyilvánvaló a számbeli fölényük, mert többnyire jóval tovább élnek, mint a férfiak.  A közélet vezető posztjain mégis aránytalanul kevés nő található  (a parlamentben már csak kb. 10%).  Alacsony számarányuk és ebből adódó hátrányos helyzetük miatt nem tudják érvényesíteni sok fontos tervüket a  túlnyomó férfi-többséggel szemben.  Bele kell tehát törődniük a számukra kiszabott korlátokba.

A politikai pártokban már valamivel magasabb a nők aránya, mint a parlamentben, hiszen szavazóbázisának kibővítéséhez minden párt különböző ígéretekkel igyekszik megnyerni a nőket, és bevonni őket a pártmunkába.  Ám a pártvezetők között igen kevés a nő.  S történelmi ismeretei alapján a legtöbb nő elfogadja, hogy a politikai vezetés és hatalom mindig a férfiak kezében volt – és marad.  (Holott bőven akadnak példák ennek ellenkezőjére is, pl. sikeres királynők és cárnők esetén.)

A nőmozgalom sikerének egyes politikusnők  (pl. Lévai Katalin)  szerint legalább három feltétele van:  1.  A nők nagyobb létszámának („kritikus tömegének”)  megjelenése a politikai intézményekben,  2.  a nő-szervezetek hatékonysága és szervezettsége  és  3.  egy erős, radikális nőmozgalom megléte.   Hazánkban azonban mindhárom feltétel hiányzik.  Ezért a közvéleményt – és így a férfi politikusokat is – csak fokozatosan lehet felkészíteni a nők egyenrangú közéleti szereplésére.  Ennek érdekében az állam csak annyit tett, hogy létrehozott bizonyos nővédelmi és „esélyegyenlőségi”  hivatalokat a kooperáció megkönnyítésére.  Eközben azonban leépítette az ellátórendszereket, átalakította  a munkaerőpiacot (amivel munkanélküliséget hozott létre)  és figyelmen kívül hagyta mindezek hatását a  nőtársadalomra nézve.

Minthogy évtizedeken át csak egyetlen, államilag felügyelt, központi nőszövetség működhetett,  az ébredező és az autonómiát próbálgató nőegyesületek ma is gyengék és széttagoltak, s bennük a radikális feminista szemlélettől az erősen konzervativ nézetekig sokféle eszmei irányzat előfordul.  Ennek megfelelően a céljaik is sokfélék.  Hagyományos céljuk a család- és gyermekvédelem, továbbá az egészségvédelem, vagy egy adott kisebbség  (egyedülállók,  cigányok, prostituáltak stb.)  jogainak védelme.  Előfordul, hogy alapítványokat hoznak létre,  krizisközpontokat és jogsegélyszolgálatot működtetnek;  önsegélyezéssel  vagy szakképzéssel foglalkoznak.

Ami a kormányzati „nőpolitikát”  illeti, kétségtelenül történtek egyes kedvező lépések, például az, hogy az Európai Unió kezdeményezésére  a parlament  2003-ban elfogadta  az  egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőségről szóló törvényt.  Ennek alapján ugyan nem készültek az esélyegyenlőséget megvalósító projektek, de  létrejött egy  Esélyegyenlőségi Kormányhivatal, majd egy  Nőképviseleti Tanács,  amiből aztán a Nők és Férfiak Társadalmi Egyenlősége Tanács  lett.  Ezek a jól hangzó, központi szervek azonban mindeddig  nem sokat tudtak tenni a valódi esélyegyenlőség érdekében, bár gyakran emlegetik a „gender mainstreaming”  kifejezést és a nőszervezetek együttműködésének szükségességét.

Ehelyett azonban más társadalmi folyamatok indultak be;  pl. megjelentek a szinglik. A „szingli” kifejezés (single = egyedülálló, társtalan) már utal az utóbbi évtizedekben  feltűnt társadalmi jelenség  lényegére, amely ma főleg a  25 és 40 év közötti, nagyvárosi, magasan képzett  férfiak és nők között terjed.  A  szinglinek  nincsenek  stabil és tartós szexuális kapcsolatai, nem is törekszik ilyenekre, s így megszabadul  mindenfajta (emocionális, családi és financiális)  kötöttségtől,  felelősségtől : csak önmagával kell törődnie. Képzettsége és szabadsága folytán többnyire magasan jövedelmező munkát végez, s így bármit megvehet, semmiről sem kell lemondania, beleértve a szexuális kielégüléseket.

A szingli-létet sokan a házasság  alternativájának  tartják.. A házastárstól és családtól elvárható gondoskodásra – fiatal és sikeres lévén – a szinglinek nincs szüksége. Magányosnak sem érzi magát, mert vannak barátai és alkalmi partnerei, s egyébként is leköti a munkája és a karrierépítés.  A szingli életstílus terjedése jól tükrözi a modern társadalom atomizálódását és a család intézményének válságát.  Főleg a nagyvárosokban terjed, néhol már az említett korosztály 50%-át is megközelíti.  A fiatalok ugyan nem tervezik előre a „szingliséget”, de huszas éveikben,  néhány premaritális szexuális kapcsolat (és csalódások) után  gyakran előnyösnek találják függetlenségük védelmét és a kötöttségek  elhalasztását. A korábbiakhoz képest jóval későbbi házasságkötés egyébként is világjelenség;  a  szingli életstílust pedig fiatal felnőttként könnyű  megszokni, mert kényelmes.  Csakhogy sokan nincsenek tisztában a szingli-lét veszélyeivel, például az érzelmi kötődésre képtelenné válással  stb.

Ezt az életstílust azonban mindenképpen meg kell különböztetnünk azokétól, akik  nem önként maradtak egyedül, hanem a körülmények kényszere, vagy kapcsolatképtelenségük folytán  (agglegények és „vénkisasszonyok”, tengerészek stb.) illetve vallási és egyéb okokból  (pl. bizonyos papok, szerzetesek, apácák stb.). Az intim kapcsolatok tartós mellőzése valószínűleg hátrányos helyzetet teremt  az egészséges személyiségfejlődés szempontjából.  S biztosan kedvezőtlen a népesedési helyzetünk javulása szempontjából.  Viszont  a magasan képzett és munkájukat előnyben részesítő nők  rendkívül alkalmasak lehetnek közéleti vezető poziciók betöltésére.

Mindez azonban még kevésnek tűnik és nem oldja meg a nők közéleti egyenrangúsításának problémáját.  Egy feminista egyetemi oktató  egyik tanulmányában  negativ tapasztalatai alapján  egész sor kérdést vet fel, amelyekre a (gyermekcipőben járó)  magyar nőmozgalomnak kellene válaszolni.  Például:

·         Miért van az, hogy a nők közéleti diszkriminációját a hallgatás fala veszi körül?

·         Miért van az, hogy aki ezt kifogásolja, rögtön vihart kavar, mint  „hőbörgő  feminista”?

·         Miért stigmatizáló jellegű a „feminista” és a „feminizmus”  szó?

·         Miért általános a tájékozatlanság még értelmiségi körökben is a nőmozgalomról?

·         Miért nincs élénk tudományos diskurzus erről az elszigetelten működő kutatók között?

 

Az atomizált nőtársadalom  csak lassan ismeri fel saját érdekeit,  céljait és értékeit.  Ennek egyik oka, hogy az államszocializmus sokáig ránk kényszerített rendszere kiábrándulást és bizalmatlanságot keltett, s a nőkben is elfordulást váltott ki minden politikai mozgalomtól.  A kétkeresős családmodellre épülő bérrendszer ugyan szükségessé tette a nők munkába állását, közben azonban elvárta tőlük a háztartás vezetését és a gyermekek gondozását  (a „második műszakot”), vagyis túlterhelte a nőket,, akik gyakran váltak depresszivvé és neurotikussá.  Ez ma a gyes-neurózissal egészül ki. 

A fiatal korosztályban már kevésbé, de a középkorú és idősebb nőkben még erősen tovább él a hagyományos értékrend, amely a nőktől  is a hagyományos nemi szerepet kívánja meg.  Ezt erősíti az egyházak továbbra is erős befolyása a nőkre, azonkívül a feléledő, „ősmagyar” nacionalizmus és  idegen-gyűlölet  (+ fajgyűlölet)  is. Igy fordulhatott elő, hogy azok az  előítéletek,  amelyek a feminizmust mint mozgalmat és mint  tudományos témát érintik, a nők körében is majdnem ugyanannyira elterjedtek, mint a férfiak között.  Még a magasan kvalifikált értelmiségi nők körében is kevesen foglalkoznak a nők problémáinak elemzésével, mert a tudományos élet is férficentrikus.  Igy kevesen mernek ezekkel a „kényes”  témákkal foglalkozni, inkább kompromisszumokat kötnek és diszkréten háttérbe húzódnak.

 

A mai anti-feminizmus és férfi szexizmus  legjellegzetesebb érve továbbra is az, hogy a feministák  nemcsak dominanciára törekednek, hanem  teljesen felforgatnák a természet  (és isten)  által genetikailag belénk programozott rendet, amely szerint a nő hivatása az anyaság és a család, nem pedig a közügyek és a politika   A  hűtlenkedések és válások, vagy a gyermekek elhanyagolása eszerint mind a nyugatról importált feminista szólamok következménye.

 Ezek a rágalmak a nőmozgalmat indokolatlanul és megtévesztő céllal azonosítják a feminizmus egyes szélsőséges, angolszász irányzataival.  Továbbá a nők fajfenntartási szerepét kizárólagosnak tekintik, holott az egyrészt a férfiakat is éppúgy érinti. Másrészt a csökkenő gyermeklétszám, a hosszabbodó élettartam és a nevelés társadalmasítása folytán ma már korántsem köti le a gyermekvállaló nő minden energiáját. (Nem is említve a szingliket és a – még vagy már – gyermeket nem nevelőket.)

Szükségszerűnek tűnik tehát  komolyan venni az ENSZ  által deklarált, univerzális emberi jogokat, amelyek a nőkre ugyanúgy érvényesek, mint a férfiakra.  Vagyis biztosítani kell, hogy a nők az élet minden területén – a magánéletben épp úgy, mint a közéletben, mert a kettő szorosan összefügg! – a férfiakkal egyenlő bánásmódban  és esélyegyenlőségben  részesüljenek.  Amíg ez meg nem történik, addig a nemek közötti vetélkedések, hatalmi harcok hosszas „álló-háborúja”  mindkét nem számára veszteséges marad. 

 

 

10.                Szexuálpolitika:   új életstílus a  társadalomban

 

A férfiak és nők egyenrangúságának és esélyegyenlőségének megteremtését a nőmozgalom fejlesztése mellett elsősorban  egy tudományosan megalapozott  szexuálpolitika  segítheti  elő.  Hazánkban eddig tudatos és összehangolt szexuálpolitikát egyetlen párt vsgx államhatalmi intézmény sem folytatott;  maga a fogalom is többé-kevésbé ismeretlen;  ezért érdemes először is meghatározni azt.

szexuálpolitika  a nemek társadalmi viszonyának – elsősorban hatalmi viszonyának – szabályozására, egyenjogúságuk és egyenrangúságuk biztosítására törekszik, a szociális egyensúly és a  testi-lelki egészség érdekében.  Minthogy a nemek viszonya az élet legkülönbözőbb területein nyilvánul meg, a szexuálpolitikának érvényesülnie kell például a népesedéspolitikában, a családpolitikában, az egészségpolitikában,  a köznevelési és ifjúságpolitikában, a szociálpolitikában, a kisebbségpolitikában és sok más területen.  Ezt az átfogó  szakpolitikát az állam a pártokkal és civil szervezetekkel együtt tervezi, támogatja és koordinálja, elméletileg pedig a szexológia különböző szakágai és más tudományok segíthetik.

A „szexuálpolitika”  kifejezés mellőzése részben a hagyományos szexuáltabu maradványainak továbbéléséből, részben pedig abból adódik, hogy  a közgondolkozás a „szex”-szel kezdődő szavakat  automatikusan az erotikával kapcsolja össze. (De valószínűleg akkor is így lenne, ha „nemiséggel kapcsolatos politikáról”  lenne szó.)  Régebben  (sőt, sokszor még ma is)  a  szexuálpolitikát azonosították a „nőpolitikával”,  vagyis  a nőknek, mint hátrányos helyzetű „kisebbségnek+ a támogatásával.  Ez a szemlélet figyelmen kívül hagyta, hogy  a nők a társadalomnak több mint a felét képezik, s csak a vezető szerepek terén vannak kisebbségben.

 

A  szexuálpolitika  ágazatai  és  koordinálásuk

 

A  szélesebb értelemben vett szexuálpolitika ágazatait  négy-öt fő csoportra oszthatjuk:  a szexuális egészségpolitikára;  a  család-  és népesedéspolitikára;  a  szexuális  kultúrpolitikára  és a szexuális kisebbségpolitikára.  Ezek önmagukban is összetett ágazatok  és sok szálon fűződnek más  szakpolitikákhoz.

 

szexuális egészségpolitikának  a  WHO  által elfogadott szexuális egészség-fogalomból és annak jogi feltételeiből kell kiindulnia.  Ez – ahogyan a 2. fejezetben láttuk --  elsősorban prevenciót jelent, a szexuális egészséget fenyegető veszélyek elhárítását és az ártalmak megelőzését. Eredményességének feltétele a szexuális egészséget fenyegető tényezők  (negativ külső hatások vagy viselkedési szokások)  időbeni felmérése és kiküszöbölése jogi, pedagógiai és pszichológiai módszerekkel.  Ha pedig már kialakult funkciózavarokról, vagy nemi úton terjedő fertőzésekről, esetleg a nemi identitás és orientáció zavarairól van szó, akkor  bárki számára igénybe vehető legyen a  pszichológiai és az orvosi szexuálterápia, éspedig megfelelően képzett  szexuálterapeuták  segítségével.  Ezen a téren még alapvető feladat a szaksegítség intézményesítése:  szexuális tanácsadók, nevelők és terapeuták egyetemi szintű képzése és intézményes foglalkoztatása, ellenőrzése, továbbképzése. Eddig ugyanis az önjelölt szexuális tanácsadók és „terapeuták” gyakran több kárt okoztak mint hasznot. 

 

család-  és népesedéspolitika  terén  változatlanul az a helyzet, hogy bár ismertek a magyar népesség állandó fogyását jelző statisztikai adatok  (az 1980-as évek eleje óta a magyarok létszáma kb. egy millióval csökkent),  ezek jelentőségét kevesen ismerik fel és érdemleges intézkedések sem születnek  nemzeti túlélésünk biztosítására.  A  gyermekvállalás előmozdítása és a szülők helyzetének javítása érdekében  hozott, eddigi, jogi és anyagi segítség  (családi pótlék, gyermekgondozási és nevelési segélyek, gyes, gyed és hasonlók)  a tények tanúsága szerint korántsem elegendő a népesség-csökkenés trendjének megállítására vagy éppen visszafordítására.

Magyarország férfinépessége 1980 óta,  női népessége pedig 1982 óta évről-évre csökken A csökkenés azzal magyarázható, hogy magasabb volt a halálozások száma, mint a születéseké.  A népesség alakulása harmadik összetevőjének, a nemzetközi vándorlásoknak a súlya a másik kettőhöz viszonyítva alacsony volt az elmúlt évtizedekben. A  20. század utolsó évtizedeiben kiderült, hogy az 1960-as évek közepétől hazánk egyre hátrább csúszott az európai országok egészségi állapotát kifejező, halandósági rangsorban. Igy a születéskor várható élettartam is rövidebb lett a nyugateurópai országokénál.  A népesség korösszetételét befolyásoló halálozási arányszám tekintetében a legriasztóbb a 35 és 64 év közötti férfiak halálozási gyakoriságának emelkedése;  ez  1959-60  és 1998 között közel 50%-os lett! .. Lényegében a négy évtizedes kommunista modernizációs kísérlet katasztrofális következményeinek korrigálása a feladat. 

Ám a lakosság egészségi állapotának kedvező változása sem elegendő a népességszám stabilizálásához. Holott ez a stabilizálódás több szempontból is kívánatos.  A legszélesebb körben elfogadott érv az, hogy a népességszám folyamatos csökkenése megváltoztatja annak kor szerinti összetételét, szerkezetét úgy, hogy az inaktiv időskorúak aránya egyre nő, s eltartásuk a nemzeti jövedelem mind nagyobb hányadát veszi igénybe.  A termelés mai színvonala alapján jogos az időskorúak elvárása, hogy a javakból részesedjenek. Ha azonban a nemzeti jövedelemnek erre fordított hányada túlmegy egy határon, akkor ez az aktivak és inaktivak arányában olyan változást eredményez, amely miatt mind kisebb lesz  a nyugdíjat megtermelő népesség aránya.

A népesség elöregedése befolyásolja a társadalmi döntési mechanizmust is;  erősíti azokat az erőket, amelyek a megszokott megoldásokhoz ragaszkodnak és amelyek nagyobb közömbösséget mutatnak a jövőt illető kérdésekben.  A  népességszám zsugorodása a szociális hálózat kiterjedésére, s annak funkcionálására is hátrányos. A nemek eltérő hajlandóságával súlyosbított öregedési folyamat eredményeképpen már ma is nagy számú, segítségre, gondozásra szoruló idős ember van.  A fogyó társadalmakban az embereknek egyre kevesebb a rokonuk, barátjuk.  Ez az egész élet-ciklusra jellemző, de negativ hatás különösen öregkorban mutatkozik, amikor a kevés rokon nemcsak érzelmi izolálódást okozhat, hanem a segélyforrások ritkulását is eredményezi.

A  családpolitika tulajdonképpen a szociálpolitikának is lényegét képezi, hiszen éppen a családok jelenítik meg a szegények és hátrányos helyzetűek  tömegeit.  Ugyanilyen szoros az összefüggése a népesedéspolitikával, minthogy a gyermekek többnyire  családokban születnek – és jobb is, ha ott születnek, nem pedig lányanyáknál vagy társtalan nőknél.  Épp ezért kell a család-  és népesedéspolitikának a párkapcsolatban élők  gyermekvállalási ambicióit erősíteni és többféleképpen segíteni.  (Például a fiatal párok lakáshoz és munkahelyhez juttatásával.)  Az európai államok  szociálpolitikájának rangsorában  hazánk meg sem közelíti a  magas termékenységű és kiegyenlítettebb életszínvonalú  skandináv országokat. De elég messze vagyunk a liberális angolszász országoktól, vagy a konzervativ-korporalista középeurópai országoktól is.  Inkább az olyan, déleurópai országokhoz hasonlítunk, amelyekben alacsony termékenység és magas gyermekszegénység tapasztalható. 

. Az 1980-as évek eleje óta jelentkező és a rendszerváltás óta rohamosan erősödő létbizonytalanság  és társadalmi egyenlőtlenség, a magas szinten stabilizálódó munkanélküliség  (nem is említve a gazdasági világválságot)  kétségkívül  nagyon megnehezíti  egy jólétre és magasabb termékenységre irányuló család- és népesedéspolitika realizálását, de figyelembe kellene venni, hogy nemzeti létünk forog kockán. Gyermekvállalásra kényszeríteni ugyan senkit sem szabad, de jutalmazni  sokféleképpen lehet az adott nehézségek ellenére is.

 

Mindehhez szorosan kapcsolódik a polgári és büntető törvényhozással kapcsolatos szexuálpolitika, amelynek lépést kellene tartania  a változó társadalmi körülményekkel.  Jogilag a polgári törvénykönyvben ez valószínűleg könnyebben érvényesíthető, mint a szexuális  büntetőjogban, amelynek reformja megkezdődött. Egyik nagy eredménye például  a felnőttek közötti, kényszermentes homoszexuális kapcsolat büntethetőségének megszűntetése;  a fejlődésnek a nyugati országokban tapasztalható iránya pedig az, hogy az azonosneműek házasságát, együttélését és gyermeknevelését is lehetővé teszik.  De más reformokra is szükség lenne. Vonatkozik ez például a „nemi erkölcs elleni bűncselekmények” büntetőjogi szabályozására, amelyben nincs korszerű meghatározása  a „fajtalanság” (vagy éppen a „természet elleni fajtalanság”)  fogalmának. (A törvényalkotók minden jel szerint a heteroszexuális  közösülést  tartották  egyedül  „természetesnek”.)

A legutóbbi évek kedvezőnek tűnő, új jogszabálya a házastársak közötti, erőszakos közösülést is büntetni rendeli, ám csak magánindítvány alapján. Márpedig az erőszakot elszenvedő sértettől aligha várható, hogy kiszolgáltatott helyzetében feljelentse az elkövetőt. Problematikus az is, hogy mit tekint a törvény „súlyosan szeméremsértő cselekménynek”.Mert az a körülmény, hogy egy viselkedés  „a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál” (a törvény szerint), az sokféleképpen értelmezhető, s nem feltétlenül sérti a „szemérmet” (ami önmagában is bizonytalan és változó tartalmú fogalom). De lehetne sorolni  további problémákat is, például a „megrontás” vagy a „vérfertőzés”  kapcsán.

A szexuális büntetőjog reformja, korszerűsítése tehát egyik fő célkitűzése lehetne a mai szexuálpolitikának. De ide tartozik célként  a hagyományostól eltérő, tartós szexuális kapcsolatoknak (pl. „illegális” együttéléseknek)  a hagyományos (monogám, heteroszexuális)  házassággal egyenértékűkénti kezelése, és az eddigi „családpolitika” felülvizsgálata is.

 

A  szexuálpolitika másik csoportja az egészségpolitikához kapcsolódó  szexuális kultúrpolitika,  amelynek feladata főleg  a szexuális kultúra beépítése a közoktatási és köznevelési rendszerbe.  Fő célja a szexuális szabadságjogok megismerésének és a velük való élni tudás feltételeinek biztosítása.  Ez konkrétan azt jelenti, hogy  a szexuálpolitika egyik fő célkitűzése a tudományosan megalapozott szexuális kultúra terjesztése lehet, beleértve az egyéni pszichoszexuális fejlődés kedvező feltételeinek  megteremtését.

Az Egészségügyi Világszervezet szexuális egészséggel kapcsolatos, említett Ajánlásai között szerepel a kielégítő infrastruktúra mellett a szexológiai kutatások biztosítása is, tehát felmérések végzése és az ehhez szükséges szakemberek képzése. Ez utóbbi nálunk egyelőre teljesen hiányzik. A szexuális kultúra terjesztéséhez pedig egyrészt a médiát (főleg az elektronikus médiát)  kellene szabályozni – éspedig részben fejleszteni, részben korlátozni! --, másrészt  a közoktatás és köznevelés intézményeit kellene a szexuális kultúra  terjesztésére  alkalmassá  tenni.

A különböző (bár nem reprezentativ) felmérések ugyanis azt mutatják, hogy az emberek szexuális kultúrája még ma is igen alacsony szintű. Egyrészt nem ismerik szexuális jogaikat és lehetőségeiket, s épp ezért élni sem tudnak velük. Másrészt intézményes oktatás és nevelés hiányában  nem képesek sikeresen feldolgozni a rájuk zúduló szexuális ingertömeget, nem tudnak felkészülten választani a sokféle szexuális szkript, viselkedésminta közül.  Igy aztán nagyon esetleges, hogy milyen szexuáletikai értékrendjük alakul ki (s kialakul-e egyáltalán valamilyen). Ez a magyarázata  az elavult kapcsolati minták továbbélésének, az érzelmi és szexuális zavarok  rendkívüli megszaporodásának  (beleértve a féltékenységet és egyéb párkapcsolati játszmákat éppúgy, mint  a  különböző szexuális funkciózavarokat és szenvedély-betegségeket).

Átgondolt és korszerű  szexuálpolitika hiányában  a szexuális-párkapcsolati kultúra terjesztésének ma nálunk  sem gazdája nincs, sem egyértelmű politikai koncepciója, vagy éppen projektje sem létezik. Csupán néhány  esetleges, félig kidolgozott és rövid életű magán-próbálkozás történt az elmúlt években, egyének vagy civil szervezetek részéről, de egyik sem tudott meggyökeresedni és intézményesedni.  Holott rendelkezünk nyugati mintákkal, amelyeket könnyen lehetne adaptálni a hazai viszonyokra.  Nyilvánvaló, hogy elsősorban a hivatásos nevelőket kellene erre felkészíteni., vagyis a pedagógusképző  (és  továbbképző)  intézményekben  teret adni a  szexuálpedagógiának.

Az iskolák nevelési tervébe és tanmenetébe pedig beiktatni  -- s nemcsak az osztályfőnöki órák keretében, hanem külön tanzárgyként  (akár „nemiség-tannak” vagy   „magánélet-tannak”, akár „életvezetési ismereteknek” hívjuk  ezeket)  a szükséges ismeretek és  készségek  elsajátítását, természetesen tankönyvek és  munkafüzetek  alapján.  Ez egyben az ifjúságpolitikának is fontos része lehetne.

 

Újabb csoportként  a  szexuális kisebbségpolitikát  kell említeni.  Itt elsősorban az  ún. queer-ek  (homo- és biszexuális viselkedésűek, transszexuálisok és más „transgender”-ek), valamint a prostituáltak  és egyéb  szexfüggők, szenvedélybetegek problémáiról van szó.  Közülük a homo- és biszexuálisok a legnagyobb kisebbség, de a többiek is jelentős nagyságrendet képviselnek.  Az előbbiek szexuális orientációja csupán viszonylag ritkának, de sem bűnösnek, sem betegesnek nem mondható, ellentétben  a régi és sokakban ma is továbbélő előítéletekkel,  amelyek  miatt elítélik és támadják őket. 

Az állami kisebbségpolitika ugyan a tudományos megállapítások és nyugati példák nyomán már az 1960-as években megszűntette törvényes elítélésüket, de a „homofób” közvélemény ezt csak lassan veszi tudomásul, éppen az intézményes szexuális nevelés hiánya miatt.  Mindenesetre pozitivum, hogy már a magasabb tisztségek betöltőinek sem  feltétlenül kell titkolniuk az átlagtól eltérő szexuális orientációjukat.  A hátrányos helyzet teljes megszüntetése (pl. együttélési és gyermeknevelési jogok) azonban a szexuálpolitika fontos feladata.  De hasonló a helyzet a transszexuálisok (és „transgender”-ek)  esetében is, bár náluk pszichoterápiás szaksegítségre is gyakran szükség lehet.

Némileg bonyolultabb a helyzet a  prostitúció  jelensége  ügyében.  Erősen vitatott ugyanis, hogy elfogadható, vagy káros és ezért megszüntetendő  jelenségnek  kell-e tartanunk, tehát hogyan értékeljük. Tudjuk ugyan, hogy eredetileg köze van a nemi erőszakhoz, amit a fizikailag erősebb férfi követ el a gyenge vagy foglyul ejtett nőn.  De a magántulajdon és a patriarchátus kialakulása óta már meg is vehette, s a nők helyzetüknél fogva gyakran kényszerültek magukat eladni (akár rabszolgának, akár feleségnek vagy alkalmi szeretőnek).  Bár a rabszolgaság intézménye már rég megszűnt, a prostitúcióra, vagyis szexuális szolgáltatások eladására vállalkozó nők többségét ma is megélhetési, vagy egyéb kényszer vezeti   Esetükben tehát legalább részben igazuk lehet azoknak, akik „pénzzel történő megerőszakolásról”  beszélnek.  (Azért csak részben, mert látszólag önkéntes megállapodás útján jön létre az üzlet. Igy látszólag mind a két fél jól jár.) 

A képet tovább bonyolítja, hogy az   emberkereskedelemnek (= rabszolgakereskedelemnek?)  még ma is nagy szerepe van a prostituálttá válásban.  A gazdagabb országokban megélhetést kereső nőket gyakran megtévesztő ígéretekkel csalják ki, s aztán valahogy kényszerítik őket a prostitúcióra.  Ezért az ENSz  már 1948-ban határozatban tiltotta meg az  emberkereskedelmet. Ezt sok ország (köztük hazánk is)  átvette, s ezen az alapon betiltotta a prostitúciót.  Amely igy részben megszűnt, részben titkossá vált, s az utóbbi évtizedekben vált csak egyre nyiltabbá és sokhelyütt legálissá.  A  közvélemény ugyan továbbra is elutasítja, de az iránta megnyilvánuló kereslet fenntartja és élteti a prostitúciót. 

Megszünetéséről tehát – legalábbis egyelőre – vitatkozni sem érdemes.  Csak feltételezhetjük, hogy a nőmozgalomnak ez a régi követelése  akkor valósulhat meg, ha  a társadalom ma még alapjában patriarchális rendszerét végképp sikerül átalakítani a nemek egyenrangúságán és esélyegyenlőségén alapuló rendszerré.  Csak ez tenné lehetővé, hogy  a szexuális szolgáltatások kényszer-jellegűből valóban önkéntessé váljanak és „pót-partnerként(surrogate) akár terápiás szerepet is betölthessenek  (amit egyes nyugati országokban, szexuálterapeuták irányításával  már kipróbáltak).  Ez pedig már nem a mai értelemben vett prostitúció  lenne.

A mai prostituáltak még önkéntes vállalásuk hangoztatása esetén is túlnyomórészt függőségben élnek. Ez azonban csak látszólag szexuális, valójában gazdasági, megélhetési vagy az adott körülményektől való függőség, ami gyakran kifejezetten szenvedélybetegség jellegű.  S könnyen kapcsolódhat drogfogyasztáshoz és más  függőségekhez is.  A prostitúció mai feltételei tehát többnyire erősen veszélyeztetik nemcsak a szolgáltatók, hanem klienseik lelki egészségét  is azáltal, hogy a testi intimitást leválasztja a lelki intimitástól és áruként kezeli;  ezzel pedig érzelmi-erotikus kötődési képtelenséget, érzelmi elsivárosodást  hoz létre.

Ugyancsak a teljes intimitás  silány pótléka  a pornográf termékek  rendszeres fogyasztása, ami az internet-használat széles körű elterjedése következtében egyre növekvő kisebbséget  teremtett, különösen a fiatalok körében.  Erre a kisebbségre a szexuálpolitika eddig nem figyelt fel.  Pedig egyre több eset bizonyítja, hogy a prostitúció igénybe vételéhez hasonlóan ez is függőséget és párkapcsolati kötődési képtelenséget okozhat, s ezzel gátolja vagy tönkreteszi a párkapcsolatot.  Ezt csak átfogó  és idejében történő szexuális neveléssel lehet megelőzni;  ennek hiányában csak szexuálterápia segíthet.

Még két jelentős kisebbség van hazánkban, amelyek  a szexuálpolitikának komoly gondot és megoldandó feladatot jelentenek.  Az egyik a  cigányság  szexuális viselkedési szokásai,  a másik pedig a  fogyatékosok  (elsősorban a mozgásszervi és az értelmi fogyatékosok)  szexuális problémáinak megoldása.  Mindkét kisebbségnél alapvetően fontos lenne az átfogó és intézményes  szexuális nevelés, amihez náluk speciálisan képzett szexuálpedagógusok kellenek;  továbbá gondoskodás elegendő mennyiségű fogamzásgátló eszközről, és a fogyatékosok erotikus kielégülését betanító és elősegítő szexuális  szolgáltatókról. 

Végül  sokféleképpen problematikus, de rendkívül jelentős kisebbségnek tekinthetők a különböző szexuális funkciózavaroktól szenvedő  férfiak és nők, akik  egyrészt hiányos szexuális kultúrájuk folytán nem tudnak önmagukon segíteni, másrészt  képzett szexuálterapeuták hiányában intézményes szaksegítséget sem kapnak.  Ezek ugyanis legtöbbször pszichoszomatikus zavarok;  ennélfogva nem annyira gyógyszerekre vagy protézisekre  (orvosok),  vagy kétes értékű tanácsokra  (önjelölt „szexuál-pszichológusok”)  van szükség, hanem  korszerű és hatékony szexuálterápiára.  Amire  az orvosokat és pszichológusokat egyaránt ki kellene képezni – ezt kell biztosítania  a  szexuálpolitikának.

 

A  szexuálpolitikának  e néhány kiemelt feladata  mutatja, hogy szerteágazó feladatkörről van szó, amely összehangolást és kooperációt igényel.  Ezért szükség van egy központi, összehangoló szervezetre, ahol terveket készítenek, pályázatokat írnak ki és ellenőrzik a projekteket.

 

Párkapcsolati  nyitottság  és  társadalom

 

Minthogy a fentiekben vázolt komplex és tudományosan megalapozott szexuálpolitika egyelőre még nem létezik, mint a nemek  kiegyensúlyozott viszonyának és egyenrangú kooperációjának  teljesen újszerű életstílust megvalósító eszköze,  az egész koncepció sokak számára utopisztikusnak tűnhet.  De annyi minden  tűnt már utopisztikusnak régebben, ami azóta megvalósult, hogy a megfigyelhető trendek alapján, futurológiai előrejelzések nélkül is valószínűsíthető egy ilyen irányú fejlődés.

Zökkenőmentes fejlődés  viszont – mint említettem --nem nagyon létezik a társadalomban  (kivéve talán egyes új, technikai eszközök gyors elterjedését).  A fejlődés általában dialektikus: a téziseket antitézisek, majd szintézisek követik.  Ez a nemek viszonyának fejlődésére is érvényes.  Ebben a fejlődési folyamatban a férfi-dominancia korszakában is voltak represszívebb és kevésbé represszív periódusok;  mint ahogyan a különböző szexuális viselkedések erkölcsi megítélésében is.  A nőmozgalmat kezdetben inkább csak a nők szavazati joga,  tanulási és munkavállalási lehetősége érdekelte.  Csak a 20. század 60-as és 70-es éveiben  erősödött fel  a nők szexuális szabadságának követelménye.  Amit aztán az AIDS  80-as évekbeni feltűnésével egy antiszexuális represszió  („ellenforradalom”)  követett. 

Ez utóbbit még nem hevertük ki, s az ezoterikus-irracionális törekvéseknek a társadalmi változásokhoz kapcsolódó újjáéledése és egyéb válságtünetek meg is nehezítik és lassítják a kilábalást.  A nemek viszonyának fejlődése azonban világviszonylatban nem állt meg,  kisebb  reformok a közelmúltban is előfordultak, sőt,  továbbra is napirenden vannak, s előbb-utóbb bekövetkeznek.  (Többek közt azokon a területeken is,  amelyeket ez a könyv próbál felvázolni.)

 

Ahogyan az várható is volt, nem mindenki fogadta és fogadja ilyen megértően és empatikusan  a nemek egyenrangúságáról és  a párkapcsolatok nyitottságáról szóló  elméleteket.  Az egész koncepció legalább három nagy kérdésben vált ki aggályokat:

 

1.      A szerelem kérdésében  (beleértve a külső kapcsolatokat);

2.      a  gyermeknevelés kérdésében, és

3.      a társadalmi feltételek, akadályok kérdésében.

 

A szerelemmel kapcsolatos aggályok alapja a romantikus szerelemkultusz.   Amiből az következik, hogy  minden intim párkapcsolat, így a házasság alapja a szerelem.  Egyedül ez adhat igazolást az erotikus együttlétekre és a gyermekvállalásra;  épp ezért kizárólagosságot feltételez.  A szerelemnek tehát nem szabadna elmúlnia az egymásnak elkötelezett partnerek között.  (Ezért mindenáron meg kell őrizni legalább a szerelem látszatát.)

A gyakorlatban azonban nem érvényesül ez a hagyományos előírás, mert ellentmond bizonyos lélektani törvényszerűségeknek.  Intenziv, pozitív érzelmeket  nem lehet  sem szándékosan létrehozni, sem töretlenül fenntartani. Együttélésben az érzelmi hullámzások elkerülhetetlenek.  S az is, hogy érzelmi kötődések   (átmenetileg vagy tartósan)  több irányban, több személy felé is kialakulhatnak.  Ez azonban nem jelenti azt, hogy  a már meglevő kötődés magától megszűnik, vagy szándékosan meg kell szűntetni.

Meglepően sokan félnek attól, hogy  gyermekük és a szülő—gyermek viszony  károsodna, ha kiderülne valamelyikük „külső”  (érzelmi-erotikus)  kapcsolata.   Félelmeik háttere, hogy nem tudnak kilépni a hagyományos szemlélet keretei közül.  S  amíg nem tudnak, addig – de csak addig! – félelmeik is jogosak.  Egyébként ugyanis gyermekük épp úgy gazdagodik lelkileg szüleinek nyitott életstílusától, mint ők maguk.  S könnyen hozzászokik a nemek, valamint a felnőttek és gyermekek egyenrangúságához. A korszerű gyermeknevelés, vagyis a nyitott társadalomra szocializálás  alapfeltételei közé tartozik a szülők egyenrangú, őszinte kapcsolata és a nyitottság légköre.

 

 

társadalmi feltételek  egyelőre valóban nem kedvezőek a párkapcsolatok nyitottá válásához.  Ennek oka, hogy maga a társadalom sem nyitott, hanem patriarchális és zártságra törekvő.  Ez nemcsak a magyar társadalomra jellemző, bár a fejlett, nyugati országokban kevésbé, a fejletlenebbekben viszont sokkal inkább érvényesül.  Globalizált világunkban a beruházásokra képes nagytőke urai túlnyomórészt férfiak, akik a profitszerzés érdekében szinte bármire képesek  (különösen egy gazdasági világválság körülményei között),  s  a hatalmi harcaikban a nők még nem egyenrangú versenytársak  A lényeges társadalmi folyamatok sem váltak még átláthatóvá és nyilttá.  Nem könnyű ellenállni a pénz- és tulajdonszerzésre irányuló  társadalmi nyomásnak  és minden egyéb igény ez alá rendelésének. 

Ez valóban megnehezíti, de azért nem teszi lehetetlenné, hogy a partnerek kapcsolatukat az egyenrangúság és nyitottság  elvei alapján szervezzék meg, s egymás emberi  (humán értékekre irányuló)  fejlődésének segítésére szövetkezzenek.  Persze naivitás lenne ezt hinni, hogy ez pusztán elhatározás kérdése;  hiszen egy sor előítélettől kell megszabadulni, sok mindent újra kell tanulni és hosszadalmas önfejlesztő munkát kell folytatni ahhoz, hogy eljussunk önmagunk és intim párkapcsolatunk szabad mozgásteréhez.  Ezt nemcsak a kedvezőtlen társadalmi feltételek akadályozzák, hanem  a saját kételyeink, aggályaink és „elhárító mechanizmusaink”  is.  Amelyek nyomán könnyen „elfelejtjük”, „érdekesnek, de lehetetlennek, értelmetlennek”  érezzük, vagy egyenesen kigúnyoljuk a változtatás lehetőségét.

A  társadalmi feltételek jellegétől függetlenül, az is megnehezíti önmagunk és párkapcsolatunk nyitottá tételét, hogy  látszólag ellentmondó igényeket:  egyfelől a szabadság és változatosság, másfelől a biztonság és stabilitás igényét kellene összeegyeztetnünk..  Vajon valóban csak egymás rovására lehet bármelyiket érvényesíteni?  A hagyományos monogámiában a nők számára a biztonság és stabilitás volt az elsődleges, hiszen függő helyzetben voltak férjüktől.  Aki látszólag szintén elfogadta a kizárólagosságra épülő biztonság igényét, mint számára is előnyöset, de titokban azért gyakran érvényesítette a változatosság igényét is.  Ami aztán hazugságokhoz és feszültséghez vezetett.  S oda, hogy a legutóbbi évszázadban már a nők is egyre gyakrabban „lépegetnek” titokban félre.

Mindkét igény fontos a kiegyensúlyozott  lelki közérzet és egészség szempontjából, bár persze egyénenként különböző arányban.  Elfogadható mértékű kielégítésüket azonban csak egy nyitott párkapcsolat teszi lehetővé.  Ezért próbálkoznak vele egyre többen.  A baj csak az, hogy legtöbbször felkészületlenül, vagy az egészet félreértve.  Ha például eleve rossz, vagy elromlott kapcsolatú párok próbálják a szexuális nyitottság elfogadása révén megjavítani vagy legalább megmenteni a kapcsolatukat , ami persze nem sikerül,  akkor arra következtetnek, hogy lehetetlenre vállalkoztak.  Vagyis saját kudarcukat általában a nyitottság kudarcának tekintik. Ez jellemzi a kierőszakolt, egyoldalúan  „nyitott kapcsolatokat”  is, amelyeknek semmi közük a nemek egyenrangúságán alapuló nyitottsághoz.

A  nyitottságot sokan egyszerűen a  „megcsalással”  azonosítják.  Hagyományosan ugyanis minden  „félrelépési próbálkozás” – gyakran még a képzeletbeli is! – megcsalásnak minősül.  Ezért a külső kapcsolatokat automatikusan ide sorolják, akár titkosak azok, akár nem.  Nem értik, hogy  az együtt élő partnerek által megbeszélt és jóváhagyott külső kapcsolat  már nem tekinthető „megcsalásnak”.  A nyitottság nem azonos az élettárs véleményét és érdekeit semmibe vevő félrelépésekkel!  Egyébként a nyitott párkapcsolat is lényegében a monogámia egy formája, amely mellet (többek közt  E. Haeberle szerint is)  szól az is, hogy  ez az egyetlen házasságforma, amelyben a partnerek valódi esélyegyenlősége megvalósítható.

Fölmerült az a kérdés is, hogy vannak-e olyan, az „emberi természetből”  adódó, korlátozó tényezők,, amelyek kilátástalanná teszik  a párkapcsolatok nyitottá tételét.  Egyesek szerint az emberi kapcsolatok mindig aszimmetrikusak, s ez előbb-utóbb minden párkapcsolatban is kiderül. 

Bár valóban sok az aszimmetrikus, egyenlőtlen kapcsolat, ami nem is csoda, lévén, hogy még patriarchális társadalomban élünk;  de ez semmiképpen sem szükségszerű!   Minden kor és társadalom kitermeli azt a fajta „emberi természetet”, amire szüksége van.  Egy nyitottá váló társadalom  nyitottságot, szereprugalmasságot és egyenrangúságot, továbbá féltékenység nélküli emberi természetet igényel .  S ezt lassan, de biztosan ki is termeli.  Már egy jó 20 évvel ezelőtti felmérésemben is a megkérdezettek többsége úgy nyilatkozott, hogy érdekli a nyitott párkapcsolat lehetősége és kipróbálná  (bár a társadalmi körülmények folytán erre egyelőre nincs lehetősége).

Tény az is, hogy egyre több a félig nyitott párkapcsolat.  Nem olyan értelemben „félig”, hogy csak az egyik fél számára nyitott, hanem  mindkét fél számára félig nyitott.  Vagyis bizonyos fokú magánéleti szabadságot  engedélyeznek egymás számára, de az erotikus nyitottságtól visszariadnak, vagy azt csak titokban tűrik el.  Ami persze feszültségeket kelt a kapcsolatban.  Tanácsadó és terápiás gyakorlatomban gyakran tapasztaltam, hogy a teljes nyitottság lehetőségének megbeszélése önmagában is gyógyhatású. Hatására új távlatok nyílnak meg, más szemmel kezdik látni a kapcsolatukat.

A nyitott párkapcsolatban ugyanis pozitiv visszacsatolás, szinergikus hatás  érvényesül.  A partnerek abból indulnak ki, hogy „ami neked jó, az mindkettőnknek jó!”  Nincs tehát ok a jó hatású egyéni élmények elől elzárkózni, vagy azokat eltitkolni.  A partnerek együttműködése, féltékenység nélküli szolidaritása mindkettőjükben megnöveli a kellemes és fejlesztő élmények hatásfokát.  A két egyéni fejlődés így  olyan egésszé integrálódik, ami több, mint a részek összege.  S  minél szabadabban fejlődünk egyénileg, annál  többet tudunk nyújtani egymásnak;  annál tartalmasabb és érdekesebb lesz a kapcsolatunk!  A nyitott párkapcsolat ugyanis  nyílt energiarendszer, amelynek dinamikája külső forrásokból is táplálkozik. 

Ezáltal  az ilyen párkapcsolat sokkal dinamikusabbá és kreatívabbá válik, kedvező légkört teremt az alkotóképesség kibontakozásához.  Benne megnövekszik az ún.  csúcsélmények  a kiemelkedően szép és katartikus élmények  előfordulásának valószínűsége.  A személyiség fejlődése és gazdagodása szempontjából ennek rendkívüli jelentősége lehet.  Ugyanakkor a nyitott párkapcsolatban élők sokkal szorosabban kapcsolódnak az őket körülvevő társadalomhoz, mint a zárt házasságban élők.  Egyrészt, mert kapcsolataik gazdagítása érdekében  (mint tudjuk, a személyiség gazdagsága kapcsolatainak gazdagságától függ!)  a háztartási munkák leépítésére és racionalizálására törekszenek.  Másrészt érdekeltek abban, hogy  az őket körülvevő  (rokoni, baráti és munkahelyi)  szociális háló  tartalmas és fejlődő legyen, s így saját fejlődésüket is elősegítse. 

A társadalom felé nyitottság egyik formája a közéleti érdeklődésa részvétel a különböző civil szervezetek, szakmai egyesületek tevékenységében.  A partnerek önmegvalósításuk kölcsönös segítésére szövetkeztek, ez pedig  csak társas viszonylatokban valósítható meg.  Igy aztán aktiv résztvevői annak a folyamatnak, amely  (többek közt Németh László szerint)   a társadalmat „élő közösségek szervrendszerévé teszi.” 

A társadalom szempontjából nézve a nyitott párkapcsolatok fő előnye, hogy  kiútat jelentenek a házasság    és  család  intézményének válságából.  Ez az egyetlen, reális esély a válási statisztikák tendenciájának megfordítására, a házasságok és családok széthullásának megelőzésére!  Ennek pedig nemcsak óriási gazdasági haszna lehet  (hiszen a sok válás  súlyosbítja a lakáshelyzetet, pénzügyi problémákat, betegségeket és sok egyéb bajt okoz),  hanem pszichológiai és pedagógiai haszna is.  A nyitott párkapcsolatban élő szülők egészséges együttélési mintát mutatnak  gyermekeiknek;  így várhatóan  ugrásszerű, minőségi változást  eredményeznek a nevelésben.  Ez az iskolának is érdeke, amely a maga eszközeivel elő is segítheti a nyitott párkapcsolatok népszerűsítését és elfogadását.  De éppen a társadalmi érdek miatt szükség van a média minden fajtájának kooperációjára is.

A  társadalmi változások fő iránya  az emberi szabadság mértékének növekedése.  Ami azonban csak akkor fejlesztő hatású, ha el tudjuk kerülni a vele járó veszélyeket;  tehát felkészülést, tanulást és gyakorlást igényel.  A patriarchális monogámia ezt nem tette lehetővé;  zártsága erősen korlátozta az egyéni szabadságot, az igények és képességek kibontakozását, nemcsak a partnereknél, hanem gyermekeiknél is.  Az össztársadalmi folyamatok nyitottabbá válása és globalizálódása  hasonló változásokat sürget a párkapcsolatokban és családi életben is.  

 

 

                                      Utószó   (Dr. Buda Béla)

 

E kötetben Szilágyi Vilmos életművének talán legfőbb gondolatmenetét veheti kézbe az olvasó. Tiszta, kiérlelt, világos megfogalmazásban.

Őt szexuálpszichológusként és szexuálpedagógusként  ismerhetik a legtöbben, hiszen ő írta e fontos tudományterületek első, magyar takönyveit. Ám az érdeklődési köre ennél is szélesebb. Foglalkoztatta a  lakosság szexuális egészsége és viselkedése. A nemiség jelenségeit társadalmi és kulturális kontextusban vizsgálta, s személyiség-  és fejlődéslélektani összefüggéseiben  értékelte. Szemlélete állandóan fókuszban tartotta a párkapcsolatot is. Ha meg kellene határozni súlypontjait, ő elsődlegesen szexuálpedagógus. Munkáival a szexuális önazonosság egészséges fejlődését, a nemiség problémáinak szakszerű megértését és megoldását igyekszik szolgálni, a köztudat, de különösen az ifjúság felvilágosítására törekszik a szexualitás és a párkapcsolatok terén.

 

Ismert szakember, de a tőlünk nyugatabbra eső országokban még inkább elismert és befolyásos szexológussá is válhatott volna. Gondolatai Magyarországon nem találtak elég nagy visszhangra. Amikor megkezdte működését ezen a szakterületen, mintegy negyven éve, úgy tűnt, hazánk is fel fog zárkózni a nemzetközi trendekhez. Nyugaton a szexualitás megismerése, kutatása interdiszciplináris tudományterületté fejlődött. Történtek kísérletek a szexuális nevelésre. Eloszlani látszott a nemiséggel kapcsolatos titkolózás és álszemérem. Kinsey és mások nyomán nyilvánvaló lett, hogy a régi normák és értékek jelentős változáson mennek át. A szexuális aktivitás és élmény a modern embernek is fontos szükséglete. Sokan törekednek a felmerülő problémák megoldására, s ehhez nem csupán a pszichoterápiás módszerek széles skálája, a „pszicho-boom” technikái kínálnak számos eszközt, hanem Masters és Johnson vizsgálatai nyomán a modern szexuálterápiák is. A tudomány fejlődése dekriminalizálta, majd demedikalizálta például a homoszexuális viselkedést. A fogamzásgátlás – főleg a „tabletta” –  elválasztotta a reprodukció és az örömszerzés, az örömélmény addig szoros, szinte kényszerű kötöttségét. A szexuális viselkedés pedig a tudomány megvilágításában nem az emberben lakó „test ördöge”, valami „állati” késztetés, Freud „Unbehagen” modelljéhez hasonlóan, kényelmetlenül szabályozandó ösztönszükséglet lett, hanem főleg a gyermek- és ifjúkor éveiben dinamikusan fejlődő pszichoszexuális és párkapcsolati élmények összetevője és megnyilvánulása.

 

Akkor azt hittük, Szilágyi Vilmossal együtt, hogy az új tudományos szemlélet meghonosul és hatással lesz a mi társadalmunkra is. A szexualitással kapcsolatos változások megjelentek, a viselkedési és szemléleti problémák szaporodtak, a közfelfogás érdeklődött a megoldások iránt. Az állam- szocialista társadalmi rend visszaszorította a vallás befolyását, ami magával hozta a szexualitás „szekularizációját” is. A „szocialista erkölcs” normatív megfogalmazása befejezetlen kísérletnek bizonyult. A pszichoanalízissel kapcsolatos, nem kis részben a szexualitással összefüggő tételek negatív megítélése miatt kialakult ideológiai bizonytalanság viszont gyengült, a pszichológia elfogadott tudomány lett. Úgy tűnt, hogy megszűnik a korlátozás a szexualitás területén a közbeszédben, valamint a képi, művészeti és médiaábrázolásban is.

 

A hatvanas évek végén, a diákmozgalmakkal párhuzamosan jelent meg a „szexuális forradalom” látomása is. A hetvenes években ennek nyomán Magyarországon is vártuk a szexuális „felvilágosodást”, és az ennek megfelelő szexuális nevelés terjedését, a kutatás, a tanácsadás és a terápia, a szakemberképzés és a társadalmi, továbbá tudományos diskurzusok fellendülését. Ekkor már kiderült, hogy nem elsősorban a szocializmus ideológiai kontrolligénye, komplexusos gátlásossága, nehézkessége a korszerűsödés és fejlődés akadálya. Hiszen a progresszívebb szocialista országok már előbbre léptek. Csehszlovákiában nem csupán a prágai egyetem szexológiai intézete és tanszéke lendült fel, de országszerte kialakult egy tanácsadó hálózat is. Az NDK-ban ugyancsak hálózatos formában kezdték fejleszteni a szexuális nevelést és tanácsadást. Támaszkodtak (a svéd példán kívül) a német FKK hagyományra, és befogadták a nudizmust („naturizmust”), melynek tiltása, majd ambivalens kezelése nálunk szinte rendszerváltó konfliktus és felháborodás tárgya lett (ld. a délegyházi tavak körüli rendőrségi akciókat a nyolcvanas évek végén – emiatt a botrány miatt kényszerült távozni a nagy hatalmú Pest megyei párttitkár, amihez fogható még nem történt a szocializmus 40 éve alatt). Lengyelországban a szexuálterápiát és a szexológiát a medicina és az alkalmazott lélektan is befogadta. Legnagyobb meglepetésre a Szovjetúnióban is kialakult a korszerű szexológiai kutatás tudománya, a tanácsadói ellátás, és ezzel párhuzamosan megjelent a szakirodalom is (Szvjadoscs könyvei még kissé elmaradtak a nemzetközi szinttől, de Igor Kon már a modern szexuálszociológiát és szexológiai lélektant képviselte.)  Nálunk az 1973. évi „bépesedéspolitikai kormányhatározat”  utasítására megkezdődött az iskolákban a tizenévesek „családi életre nevelése”  (tanévenként néhány órában, a pedagógusok felkészítése nélkül).  S bár ugyanakkor jelent meg Szilágyi Vilmos  „Bevezetés a szexuálpedagógiába”  című  könyve, amelynek alapján a tanárképző főiskolákon fakultativ speciálkollégiumokat indítottak,  ezek azonban a helyi vezetés ellenállásába ütközve egy-két éven belül abbamaradtak.

 

Éppen e fejlemények láttán kellett realizálnunk a hetvenes évek végén, hogy Magyarországon még „nem tört ki a szexuális forradalom”. Ez a tény különösen a nyolcvanas években lett szembetűnő. A szexuális magatartás a színvonal és a változatosság terén is elmaradt a nyugat-európai viszonyoktól, mint az néhány felmérésből (köztük Szilágyi vizsgálataiból) kiderült. Közelebbről nézve azonban látszott, hogy a kérdezőbiztosoknak elmondható vagy kérdőíven megválaszolható szexuális aktivitás gyakran sikertelen, problémás. A szexuális viselkedés sokszor nem elsősorban az intim kapcsolat, hanem az egyéni késztetés vagy a szituációs kényszer eseménye. Szembetűnt a szexuális ismeretek hiánya. Ez látszott az abortuszok hihetetlenül magas arányszámában (ezen a téren ma is rekorderek vagyunk!). Igen gyakori volt a szexuális funkciózavar. A válások okaiban – melyeknek száma ugyancsak a világ „élvonalába” repített bennünket – mind nagyobb súllyal szerepelt a szexuális diszharmónia és a félrelépések. Itthon a pornográfia elszabadult, és nem felszabadult megnyilvánulásai igen nagy zűrzavart és kárt okoztak. Ezzel együtt terjesztettek bizonyos szexuális technikát, amint a nyugati filmek, szépirodalmi művek is elvezettek bizonyos  erotikus progresszióhoz.  A  szexuális kultúra terjedését segítette az is, hogy  az 1980-as éves elején Szilágyi Vilmos megszervezett egy szexológiai munkacsoportot  az épp akkor megalakult Magyar Pszichiátriai Társaság  keretén belül, s 1984-ben már az első, magyar  Szexológiai Konferencia  is megvalósult.  Ezt követően pedig  Szilágyi és jómagam is többször vezettünk  70 órás szexuálterápiai képzéseket orvosoknak és pszichológusoknak.  (Ami azonban szupervizió nélkül nyilván nem volt elegendő a résztvevők alapos felkészüléséhez.)

 

A szexualitás mégis elsősorban obszcenitás, malackodás maradt a médiában. Önjelölt „szakemberek” vállalták a „celeb” szerepet polgárpukkasztó szókimondásukkal, vagy kétes értékű tanácsaikkal. A rendszerváltozás után a neokonzervativizmus kerekedett felül. A kialakulatlan, kezdetleges közbeszédben az AIDS réme a dolgok leegyszerűsítését („kondomizálását”) és az elfojtás kollektív növekedését vonta maga után. Pedig azt várhattuk volna, hogy az új fertőzés terjedése alkalmat ad a párkapcsolati intimitás és kötődés felértékelődésére, a szexuális kielégülés „fogyasztói kultúrájának” reflektív kritikájára, a nők szexuális és párkapcsolati pozíciójának köztudati revíziójára. Nem változott a férfiak körében a „machismo” szellemisége. Ezt csak fokozta a merevedést automatikusan kiváltó (intracavernosus injekciók) és erősítő gyógyszerek megjelenése. A szexuális teljesítményelvűség soha nem látott marketing-aktivitás fókusza lett. A humán tudományok világszerte erősödő biologizálása Magyarországon dogmatikusan jelentkezett, s ezt segítette a humán tudományok szervezésének feudális gyakorlata. Az orvoslás a szocializmus idején is megőrizte „rendiségét”, rangrendszere megmaradt. A szexualitással kapcsolatos megrögzött elhárító és előítéletes attitűdök megerősödtek. Az egyházak a rendszerváltozást követően a szexualitás terén szinte a háború előtti szellemiségüket élesztették újra.

 

Nem csupán „szexuális forradalom” nem lett nálunk – vagy ha kezdődött volna, ugyanolyan retorziók fagyasztották meg célkitűzéseit, mint a történelmi forradalmainkét – hanem felemásan ment végbe a modernizáció is. Kísértő lenne elemezni a jelenségek összetevőit és trendjeit, máig ható következményeit. Itt vannak például az olyan tények, mint a szexuális tudatlanság ill. viselkedési fatalizmus és kockáztatás, ami egész demográfiai helyzetünkre és egészségi állapotunkra is károsan hatott. A művi abortuszok mértéke (ezek gyakorisága ma is kiemelkedik Európában) miatt biológiailag nehezebb a megtermékenyülés, hatalmas arányú a koraszülések száma. Igen sok súlyos, közvetlen és későbbi egészségkárosodással párosul, amely számos pár és család életét teheti tönkre és tereli el a további gyermekek vállalásától. Szólhatnánk a szexuális úton terjedő fertőzések nagy közegészségügyi kártékonyságáról. Csábító lenne elemezni a közoktatás nehézségeit, a tanári szerep ellentmondásait, a felsőoktatás dogmatizmusát, a tudományok területén továbbra is fennálló – még ha átszínezve is – hatalmi politikát és politikai ideologizáltságot. De ez messze vezetne Pedig egyszer ezekkel is szembe kellene néznünk. Annál is inkább, mert hasonló tendenciák a nyugati világban is tapasztalhatók, csak ott kisebb mértékben. A szexuális nevelés szinte sehol sem tudott közoktatási szinten érvényesülni. Legfeljebb az egészség-promóciós programok része lett. A szexológia fejlődése megnehezült. Újra a konzervatív köztudati szemléletek erősödtek. Így a magyarországi fejlődést sajátos „világválság” is hátráltatta. De ez külön stúdium tárgya lehetne.

 

Szilágyi Vilmos igyekezett a nemzetközi normákat képviselni munkáiban. Részt vett több szexológiai világkongresszuson, kapcsolatban maradt neves külföldi szexológusokkal.  Tiszteletbeli tagjává választotta őt a szexuális nevelés német társasága.  Tagja lett a világ első szexológiai intézetének megalapítójáról,  Magnus Hirschfeldről elnevezett Szexológiai  Archivum  tanácsadó testületének, s magyarra fordította  az Archivum  12 nyelvű weblapján, Erwin Haeberle professzor által kidolgozott, szexológiai „e-learning”  (távoktatási)  tanfolyamokat, s azokat a saját (könyvtárnyi méretű)  weblapján is bárki számára hozzáférhetővé tette.  Szakember maradt, nem vállalta a harsány média-szerepet. Az értelmiségi közvéleményt célozta meg. Ezen belül főleg az  ifjúságpolitikusokhoz, nevelőkhöz, szülőkhöz kívánt szólni. Írásai széles lakossági rétegeket értek el, de nem lettek „bestsellerek”, és nem is tudtak tartósan közfigyelmet kelteni. Hacsak nem számítjuk a nyitott házasság alternatívájának felvetése utáni vegyes, inkább negatív reakciókat, akkor a szexualitással és párkapcsolatokkal foglalkozó, vagy a téren magukat illetékesnek érző közszereplők többsége elutasította, hibáztatta nézeteit. Holott ő nem új életformát akart propagálni, hanem a társadalomban végbemenő változások problémáinak láttán bemutatta a nyitott párkapcsolat modelljét, ami Amerikában éppen a párkapcsolatok és a házasság megőrzése érdekében vált népszerűvé. A koncepció azóta is kirekesztett, nem kerül szóba. Érdekes módon, még a magyar nyelvű szépirodalomban, drámában, filmben is alig, holott a realizmus jegyében az összes létező perverzió és szexuális anomália állandó téma, és a demonstrációs felület az unalomig sulykolt sztereotip problémalátás „toposzai”, az előítéletek, intolerancia, bűnbakképzés, a társadalmi egyenlőtlenség, hátrányos helyzet, stb. illusztrációja.

 

A szexualitás és a korszerű párkapcsolat tehát a magyar pszichokulturális térben, a segítő szakmák tudományágaiban és a közvéleményben, köztudatban nég mindig „homályzóna”. Szilágyi Vilmosnak ez a – sorrendben 27.-ik --  könyve bizonyítja, hogy  folyamatosan igyekezett közzétenni a lélektanilag és szexuáltudományos szempontból érvényes ismereteket, megpróbált támpontokat adni az eligazodáshoz. Az említett elmaradások miatt gondolatai ma is aktuálisak. Mindig hangsúlyozta, hogy a magánélet nagyobb tudatosságot igényel. Ehhez a magánéleti kultúráltság segíthetne hozzá, vagyis a szexuális élményvilág és önszabályozás, de különösen a párkapcsolatok érzelmi, kötődési oldalának megfelelő tematizálására lenne szükség.  Ebben kellenek új problémakezelési minták, ismeretek.

 

Szilágyi fő tézise ma aktuálisabb, mint valaha. Helyesen mutat rá, hogy a kultúra által kínált, különböző szexuális és kapcsolati viselkedésformák és a mögöttük álló értékviszonyok között kell választani. Voltaképpen mindenki választ. Akkor is, ha ezt nem tudatosítja, és akkor választását eo ipso nem is érleli meg. A reflexív vállalás belső munkája nélkül a megjelenő motivációk és sémák szinte divatszerűen érik az embert, referencia-csoportok spontán befolyása révén. A divatok pedig igen gyakran változnak, és az át nem gondolt, a partnerrel és az egyén baráti vagy családi kapcsolataiban meg nem beszélt választás – vállalás – terhei és ellentmondásai később jelentkeznek, párhuzamosan az élet megterheléseivel, a felnőtt lét egzisztenciális változásaival, vagy éppen az új divatok indukálta új vágyak, igények nyomán.

 

Talán itt érdemes továbbgondolni Szilágyi mondanivalóját, és kiegészíteni azt. Nagyon nehéz a választás az életformák és értékek terén, a nemek viszonyában! Nem alakultak ki hozzá az említett diskurzív formák, vagyis megbeszélési módok, gyakorlatok, alkalmak, és ennek révén a belső érzelmi önismeret feltételei. Számos körülmény játszik ebben közre. Ma a gyerekek jobban benne élnek a családban, mint egyéniségek. Több a beszélgetési lehetőség, de a szülők és a rokonság párkapcsolati viszonyai zűrzavarosabbak, mint korábban. A gyerekek jobban részesei a házassági konfliktusoknak és válási folyamatoknak is. Ezért gyakori a perceptív elhárítás, a bűntudat, a téves korai állásfoglalások, döntések rögzítése (a tranzakcionális analízis nevű irányzat mutat rá, hogy a gyerekek 9-11 éves korban kezdik el a belső magatartási önszervezést, de igen általános sémákban, és mereven, sokféle belső tilalmat és öntudatlan parancsot állítva maguk elé). A mai társadalomban a teljesítmény-elv és a versengés igen hangsúlyos általános vonás, erősebb, mint valaha (pedig a  posztmodern kortól reméltük ennek változását, az alternatív választási kínálatok színskálájának gazdagodását). A családban a gyerekek kisiskolás korától előtérbe kerül az iskolai teljesítmény.

A nemi szerepek Szilágyinál leírt „androgünizációja” sajnos nem lett tendencia, trend, hanem csupán egy ésszerű lehetőség, amit azonban a világ ma még nem fogad el. Ehelyett a régi nemi szerepek sztereotipizálása folytatódik, a test modifikációjának követelményével. Emiatt terjednek a plasztikai műtétek, az alakformáló edzések, az étkezési zavarok (különösen a lányok körében). A ruházkodás, a testkultusz – pl. a szőrtelenítés – a hajviselet, akár az arcfestés is „uniszex” lett, de a megjelenés és a viselkedés  hangsúlyozza a másodlagos nemi jegyeket, a változóan divatos magatartásbeli  nemi attribútumokat. A „nőiesség” és a „férfiasság” nem igazán kialakult, kiérlelt. A kommunikációs dinamikának nincs e téren kultúrája, s ez gyakran „nem szinkron” a kapcsolatokban, vagyis a párban különbözőek az elképzelések és az elvárások.

Meglepően keveset fejlődött az erotika. Miközben a hímvesszőt ma már „méretre” igyekeznek növelni, a merevedést maximálisan fokozni, a női orgazmus elmaradhatatlan követelmény, viszont az erotikus hangulat, kommunikáció, ráhangolódás, és élmények közössége és kölcsönössége szinte érdektelen. Az ingerlés inkább technika, a magömlés késleltetése előírás a férfiak számára, de a partnernő dolga a síkosság biztosítása, a közösülés mozgás-koreográfiája. „Repertoárt” szoktak végigjátszani, s ebből kerülnek elő a szadomazochista elemek vagy azok a típusú ingerlési módok, amelyek nem mindig és egyformán kívánatosak egyik vagy másik partnernek, de „kellenek”. Modern vagy posztmodern „kiegészítők” válnak divattá, mint amilyen a partnercsere, a többes vagy csoportos helyzetek, játék az azonos neműek közötti ingerléssel, a pornográfia alkalmazása az együttlét során, a mennyezeti tükör vagy videofilmek vetítése a közösülés során. Fantáziának, vágynak, lelki felkészülésnek manapság alig szánnak szerepet a párkapcsolati nemiségben. Az érintés és a testi kontaktus jelentősége elenyésző a genitális aktus mellett.

 

Ma is sok embernek van „komplexusa” a nemiséggel kapcsolatosan. Számos elkerülő megnyilvánulás létezik, vagyis megjelenik a törekvés, hogy bizonyos testi tulajdonságok ne kerüljenek előtérbe az együttlét során, egyes ingerformák ne tengjenek túl. A férfiaknál az ejakulációs kontrollt nem szeretnék gyengíteni a túlzottan izgató stimulációs módokkal, a nők pedig azon vannak, hogy az orgazmus gyorsan és megfelelő intenzitással nyilvánuljon meg (erre olykor kell is figyelni, hiszen a férfiak nem mindig törődnek a finom női reakciókkal, például a diszkomfort érzéssel vagy fájdalommal, amit okoznak). Manapság mindkét nemben erős a hódítási igény, az új partner keresése, vagy a még ki nem próbált szexuális ingerváltozatok megtapasztalása.

 A klinikai pszichoterápiás vagy szexuálterápiás munkában akadnak esetek, amikor erős a terápiás kapcsolat, és a kliens megfelelő verbalitású, s ilyenkor elmondják, hogy a szexuális együttlét szinte napirendi pont, amin bizonyos helyzetekben túl kell esni (pl. internetes vagy irodán keresztül történő partner-közvetítés révén, flörtök alkalmával vagy kirándulásokon), noha a másik fél még szinte ismeretlen. Még nem alakult ki kettejük között érzelmi viszony, amire a „kezdőknek” szükségük van (a „haladók” már képesek szinte személytelenül „levezényelni”, a prostituáltakhoz hasonló módon). A klinikai gyakorlatból az is kitűnik, hogy az új párkapcsolatok (új vonzalom, együttjárás, szerelem) pszichoszexuális és erotikus fejlesztő hatása csekélyebb, mint lehetne. Amint azt a korábbi évtizedekben szintén megtapasztaltuk a gyakorlatban, valószínűleg a fokozott promiszkuitás is csökkenti az élmény intenzitását.

 

A pornográfia kulturáltabb formái viszont lehetnek fejlesztő hatásúak. Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy a régi szeméremszabályok gyakran olyan mértékű tájékozatlanságban tartották a fiatalokat, ami  nagyon zavarta a nemi élet kezdetét, mindkét nem esetében. Téves képzeteket és félelmeket okozhattak a hamis információk és különféle félreértések. Azt is tudjuk, hogy a pornográfia növelheti a késztetés szintjét mindkét nemnél, és ezért is lehet az önkielégítésnek egyfajta megerősítő és fenntartó funkciója a szexuális ingerérzékenység és motivációk szintjén. Mivel napjainkban a pornográfia igen könnyen hozzáférhető, sok emberben átteheti az erotikát az elektronikus szex., a cyber-sex területére, megengedi a visszahúzódást a „gépileg” vagy „képileg” asszisztált fantáziavilágba. Fiatalok különösen gyakran vonulnak vissza ilyen módon a párszerzés és a kapcsolat kihívásaitól. Szerencsére, a pszichológiai fejlődés és a korrekció lehetőségei is plasztikusak, és a szexualitás sem „vész ki” az emberekből. Így a zavarok helyrehozhatók, de ez nem mindig sikerül spontán módon. Tapasztaltabb és gyengéd partner sokat segíthet a szexuális viselkedés rekonstrukciójában. A pszichoszexuális fejlődés azonban sok esetben alacsony szinten marad, majd stagnál, vagy regrediál.

 

Számos társadalomkritikus szerint a vizuális szexualitás mai szabadossága, „medializácja”, marketing szerepe metaforikusan hasonlítható ahhoz, ahogyan az emberiség visszaél a fosszilis energiaforrásokkal. A mai világ fel akarja szabadítani a szexuális energiákat, hogy azután saját fogyasztói és versengési, vetélkedési energiáivá transzformálja azokat. Ezért is „kell” a minél teljesebb megfelelés a szexuális sztereotípiákat tükröző külsőben, ezért kell a hódítás. Sokan olyanok, mint a versenyúszók vagy futók, akik önmagukkal versenyeznek, mert az „önmagáról bemért” énképhez megfelelő partnereket akarnak meghódítani – vagy a szex, de inkább a látványos együttjárás erejéig, a szexuális találkozásban pedig kiemelkedőt akarnak „nyújtani”, - vagyis teljesíteni. A versengés és vetélkedés szerves kísérője a törekvés a kapcsolat kizárólagosságára, amelyben mindig jelen van a féltékenység. Ma nem a régi folyamatosságában látjuk a féltékenységet, ahogyan a polgári házasság szinte intézményesítette, hanem a kapcsolat, felfutása során válik fontossá, ilyenkor vezet  a megszegett „hűség” gyors konfliktushoz és kapcsolati szakadáshoz . Ekkor jöhet az új partner. A féltékenység ma már más tehát, mint korábban, amikor a házasság és a szerelem képezte a kapcsolatok keretét. Akkor az erős kötődés vagy a szerelem „féltést” keltett, mert a másik ember elvesztésével, vagy legalábbis valamilyen érzelmi és szexuális biztonság megszűnésével fenyegetett. Ma inkább nárcisztikus sérelem, ha a partner talál egy nálunk „jobbat”. A „hűség” (és ezért is kell talán idézőjelbe tenni) már nem annyira lényeges, inkább olyan, mint a bizalmi üzletágakban az adott szó, vagy a sportban a „fair play”.

Egészében a mai párkapcsolati és szexuális megnyilvánulások sajátos megoszlást mutatnak. Ma sok a „sikeres ember” ezen a téren. A családok már kisgyermekkortól vigyázzák, hogy a serdülés idejére mindkét nem képviselője szép és hódító legyen. A testépítés és a kozmetikai ipar is segít. Szinte minden korcsoportnak megvannak a (természetesen regionálisan és társadalmi rétegek szerint is eltérő) szubkultúrái, amelyekben az együttjárások, közeledések zajlanak, ezekben sokan „sikeresek”, gondtalanul alkalmazkodnak a kapcsolati trendekhez. De bizony sok a „vesztes” is. Sokan kénytelenek kompromisszumokat kötni. Mérei Ferenc ismert mondása volt, hogy ha valaki nem tudja elérni a kívánt szintet a partner-választásban, akkor „átmegy az NB-II-be”, elérhetőbb partnert választ, miközben igényei, fantáziái mások. Ebből is számos probléma keletkezik.

Ehhez a képhez hozzátartozik, hogy az emberek manapság igyekeznek sajátosan konzerválni fiatalságukat. Az úgynevezett „ifjúsági kultúra” olyan köztes életformákat termelt ki, amelyekben tartós érzelmi kötődés nélkül lehet karriert építeni, élményeket halmozni és „fogyasztani” (akár a szexualitás terén is), és trendy-nek maradni, vagyis lépést tartani azokkal a változásokkal, amelyek oly gyorsan követik egymást, vagy spontán, a posztmodern ember pszichokulturális átalakulásai révén,  vagy inkább rejtett irányítás mellett – amit a „divatipar”, a „szépségipar”, az „egészségipar”, a reklámbevételekért mind ádázabb harcot folytató médiavilág igyekszik kiváltani.  Az ifjúsági kultúra  -  illetve mindinkább kultusz - késlelteti a felnőtté válást. Ez leginkább öntudatlan, de olykor tudatos döntésekben is megnyilvánul. Manapság  például, ismert trend a szülői házban maradás, miközben az ötvenes évektől több évtizeden át a fiatalok 18 éves koruktól lehetőleg elköltöztek hazulról, hogy önálló háztartásban éljenek. Ma a „ Hotel Mama ” (all inclusive) világszerte igen népszerű.

 

A házasság sokat emlegetett válsága, vagy inkább átalakulása összefügg ezzel a késleltetett felnőtté válási tendenciával. Az emberek érzik, hogy értékvilágukat, céljaikat nem tekinthetik véglegesnek. Vonzódnak az új életstílusokhoz, és belátják, hogy nem képesek reális együttélési „egyezményt” kötni egymással – mivel a házasság, de a tartós együttélés is igen bonyolult egyezkedést jelent, még ha a pár nem is tudatosan folytatja. Még nehezebb a szülői családokkal (vagy ma a már gyerekestől elhagyott, de még sok kötéssel jelenlévő korábbi párkapcsolatokkal) egyeztetni az életet. Számos szakember a tartós, de nem legalizált együttélésekben olyan formát lát, mint a húszas évek során az amerikai Lindsay – válóperekkel foglalkozó – bíró ajánlotta „baráti házasság” lehetősége – (őt is kiátkozták érte, miként a nyitott házasság hirdetőit). Pedig ez próbaházasság-szerű felkészülés a végleges és kölcsönösen kielégítő, családalapításra alkalmas együttélési módokra.

 

Gyakran úgy tűnik, hogy a mai szexuális és párkapcsolati kultúráról csak rosszat lehet mondani. Ezért érdemes megemlíteni, hogy a házasodástól való húzódozásban benne van a gyermekvállalás miatt érzett növekvő felelősség, de az egymás lelki traumatizálásának elkerülési szándéka is. A házasság mai intézménye olyan jogi és társadalmi kötéseket jelent, amelyek szétbontása konfliktusokon és inkorrekt megoldásokon át zajlik, s mindez a felnövekvő nemzedék szeme előtt történik napjainkban. Egy-egy szülői válás sok emberből vált ki szinte fóbiás tartózkodást a lekötődéstől. Bár korunk embere szekularizált, és a nárcizmus (az  „önimádat társadalma” – Christopher Lasch) jegyében fejlődik és él, érzi a hűség, az őszinteség, a proszociális érzelmek (empátia, megbocsátás, engesztelés, jóvátétel, feloldozás, szolgálat, elfogadás, stb.) jelentőségét, még ha ezeket ritkán is van módja átélni, ezek a jó házasságban jelen vannak. A tartós párkapcsolatokat tehát meg kellene becsülnie a társadalomnak, különösen a gyermekvállalás vetületében – hiszen ez ma népesedéspolitikai kérdés is – és ami gyakran vezet azután a házasság és család intézményének vállalásához. A nyitott házasság kritikusai sem veszik észre, hogy itt sem a szabadosság hirdetése valósul meg, hanem éppen a házasság intézményének és a családnak a védelme a fontos. A nyitott házasságban tud változni a „rendszer”, és nem kell szétverni, „lecserélni” a partnert, a házastársak – a családterápiában gyakran említett  „koevolóciója”, együttes fejlődése jöhet létre.

 

A nárcisztikus kultúrában, a külső, szemmel látható eredmények nyomán felépített önértékelés és aspirációs nívók világában a proszociális érzelmeknek és gesztusoknak nincs „helyértékük”. Az identitásban érő, valamilyen spiritualizmust is magában elfogadó ember számára azonban ezek fontos szükségletek lehetnek. Az egyházak is próbálnak „revitalizálódni” napjainkban, és keresik a megfelelő válaszokat, például az ifjúság problémáira. A Szilágyi által említett választható életformák között ma új és letisztult formákban jelenhet meg a hagyományos házassági struktúra is, teljes kizárólagossággal, szüzességgel, fogamzásgátlás alkalmazása nélkül, amire az egyházak új módokon készítenek fel, és igyekeznek gondoskodni a „karbantartásról” is – diakónusok, képzett tanácsadók, Gyökössy Endre egykori szép kifejezésével élve „gamológusok”, hétvégi csendességek  szemináriumok, és hasonlóak révén. A felértékelődött, s lassan teljes bonyolultságában megismert gyermekvállalás is komoly ösztönzést jelent. A mai értelemben vett jó vagy elfogadható (good enough) neveléshez szükség van az érzelmileg erős, kölcsönös és őszinte szülői kapcsolatra.

 

A mai pszichológiai kultúra is sok lehetőséget nyújt a párkapcsolatokra való felkészítésben, ám ezeket ma kevesen veszik igénybe. A teljesítményorientált, versengő világra az idő „hiánygazdálkodása” jellemző. Éppen a „menő” fiatalok nem igénylik a tanácsadást. A létrejött kapcsolatokat nem tekintik tanulási terepnek. Pedig erre óriási szükség lenne. Párkapcsolati és lelki tényezőivel együtt fejleszthető a szexualitás. Ezernyi módszere létezik a párkapcsolati kommunikáció fejlesztésének, különféle tréning-módszerek, mediációs technikák, konfliktus-megoldási módok formájában. Ezek a módszerek nem fejlődtek ki eléggé világszerte sem, nálunk meg alig elérhetők. A lakosság zöme, például, Magyarországon nem képes megfizetni a magánpraxis nyújtotta segítséget. Szilágyi Vilmos éppen ezért javasolta az iskolai szintű általános szexuális nevelést.  Ma nyilván többféle alternatívában lenne elképzelhető a szexuális nevelés, alkalmazkodva szülők értékvilágaihoz is. Mivel élhetnek és még nagyobb teret nyerhetnek a valláserkölcsi választási opciók régi formái is a párkapcsolatokban, lehetséges ezekhez alkalmazkodni, de nélkülözhetetlen a szexuális higiéné, a fogamzásgátlás, a szexuális ingerlés és élménykezelés, stb. ismeretanyaga, még akkor is, ha a radikális  valláserkölcsi felfogás ezt az ideálisan elképzelt tiszta és hűséges pár számára nem tekinti aktuálisnak.Ma is szükség lenne előrelépésre  ezen a téren, mert nálunk elég rossz a helyzet és kevés a kilátás a gyors javulásra.

De talán nem is ez a legfőbb baj. A legnagyobb probléma inkább a kutatás és a diszciplinált tapasztalatgyűjtés, vizsgálódás hiánya a szexualitás és a párkapcsolatok területén. A szexológia intézményeinek kialakulatlansága, a szinte fóbiás elzárkózás a nemiségtől a magyar társadalom szexuális viselkedést és élményszférát szinte terra incognita-vá tette. Valamiféle kutatás létezik a formális nemi szerepek terén, mivel a gender issues politikailag kiemelt kérdéskör, a női egyenlőség érdekében. Akadnak kutatások a homoszexualitás és transszexualizmus megnyilvánulásaiban, de ebben ki is merülnek. Nem alakult ki szexuállélektani, szexológiai specializáció, így nincs konszenzus és szakmai kommunikáció, például az említett problémakörökben, a klinikai tapasztalatok értelmezésében. Nálunk nem zajlott Kinsey-tipusú  felmérés a szexuális szokásokról, így szinte semmilyen megbízható ismereteink nincsenek a szexuális magatartásformák gyakoriságáról és megoszlásáról, és különösen a változási folyamatok dinamikája maradt homályban. Csehországban kétévente készülnek felmérések pontosan azonos módszerekkel, így a változások és trendek értékelhetők. Igaz, hogy a költséges, reprezentatív lakosságmintán végzett vizsgálatok (anyagi okok miatt) a nyugati országokban is egyre ritkábbak, illetve az interjú-technikával készült felmérések helyett áttértek a telefonos megkérdezésre. Napjainkban pedig az internetes körkérdések jöttek divatba.  

Érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon éppen Szilágyi Vilmos javasolta folyamatosan az ilyen típusú vizsgálatokat. Lehetőségei szerint  (tehát nem reprezentatív mintán) maga is próbálkozott hasonlókkal, épp jelenleg is folytat és értékel egy internetes adatgyűjtést.

 

A jelentős felmérések elmaradása tükrözi a csalódást is a humán tudományokban, különösen a szociológiában. Ma a szociológia tekintélye csökkent. Kevesen választják egyetemi szaknak. A nyugati országokban az állami testületekbe és szakértői csoportokba ritkán vonnak be szociológusokat. Ennek oka a túltengő empirizmus, amely csak adattömegeket produkál, s amelynek értékelése semmitmondó. A pszichológia is hasonló krízisbe jutott az elmúlt évtizedekben, de rangja mégis magasabb maradt a közértékelésben; részben a neurobiológiai kutatásokhoz kapcsolódva, a viselkedés biológiai mechanizmusainak feltárása révén, részben pedig az egészséglélektan új diszciplínája okán őrizte meg régi presztizsét. A közegészségügyi reformok („új közegészségügy”) és ezen belül az egészség-promóció fontos összetevője lett, részben pedig az említett viselkedésmódosító, fejlesztő, pszichokultúrális technikák miatt. A pszichológia fejleményei, sajnos, a szexualitás kutatásában azonban mégsem kaptak megfelelő helyet, különösen Magyarországon hiányzik ez. A társadalomtudományokban és a lélektanban is léteznek kvalitatív kutatási módszerek, ezeket a mai viszonyok között is lehetne alkalmazni, az elméleti konszenzusoknak meglenne a lehetősége.

 

Ma a szexualitás változatlanul problematikus terület a világban, és még inkább hazánkban. Az anomáliák és diszfunkciók változó súlypontokat mutatnak. Különösen szükség lenne szexuális nevelésre, fejlesztő programokra, tanácsadásra és terápiára, egyes korcsoportok és hátrányos helyzetű populációk részére is. A terápiában ma kevés szexuálterápia érvényesül, éppen a nárcisztikus személyiségzavarok, a párkapcsolatokban „összekapaszkodó” és új társaslélektani strukturákat kialakító egyéni lelki zavarok (kollúziók) gyakorisága, az intimitási fóbiák, párkapcsolati játszmák elterjedtsége folytán. Nagyon fontos lenne ezért a klinikai kutatás és szakmai kommunikáció e vonatkozásban

 

A nemek viszonya tehát ma is tele van problémákkal. Az utóbbi, mintegy száz év minden alakzata napjainkban is előfordul egymás mellett és okoz feszültségeket, bizonytalanságokat. Korábban nem látott gondok is felszínre kerülnek. Szilágyi Vilmos könyve eligazítást nyújt az utóbbi nemzedékekben lezajlott változások folyamatairól. Megismertet azokkal az elvekkel, amelyek ma támpontnak tekinthetők, egyfajta „GPS”-ként  (helyzet-meghatározó rendszerként)  működnek a szexuális  viselkedés  területén.