Női sorsok – randevúk tükrében
Társkereséseim során viszonylag sok nőben kerestem a partnerideálomnak legjobban megfelelőt. Az egyszeri vagy többszöri, hosszabb-rövidebb ismerkedő randevúk során a legtöbb partner-jelölt – a kezdeti gátlások fokozatos oldódása után – meglepő nyiltsággal beszélt saját életéről és problémáiról, vagy igényeiről. Így számos női sors feltárult előttem a kölcsönös társkeresés folyamatában, de akár attól függetlenül is. Az alábbiakban ezekből válogattam egy csokorra valót.
Kaptam egy fényképet, amelyről először azt hittem, hogy egy ismert színművésznőt ábrázol, fiatal korában. A mellékelt, pár soros levél írója közölte, hogy a képen látható lány: rokona, aki az idén végezte az egyetemet. Ha részletesebben érdekel a dolog, hívjam fel stb. Fel is hívtam, s egy körúti cukrászdában találkoztunk. Kiderült, hogy a lányáról, Zsuzsáról van szó. Mindaz, amit mondott, felkeltette érdeklődésemet, mégsem indultam túl nagy reményekkel a randevúra. A fénykép alapján ugyanis túl csinosnak tűnt ahhoz, hogy velem megelégedjen. No nem szellemileg, hanem egyéb vonatkozásban. A szép nők rendszerint igényesek cím, pénz és külsőségek terén. (Ahogyan a 28 éves, vidéki doktornő is visszautasított, mivel elképzeléseibe nem fért bele az „elvált ember, gyerekkel”.)
Tény viszont, hogy kellemesen csalódtam. Zsuzsa egyrészt csakugyan feltűnően szép, másrészt rendkívül értelmes és szimpatikus. Vegyész, de humán érdeklődésű. Jól tud oroszul és angolul, jelenleg is nyelveket tanul. Bevallott hibái: bizonyos fokú gátlásosság, a technikai érzék és kézügyesség hiánya. A korkülönbség és a válásom nem zavarja, az anyagiak nem érdeklik. Volt már gyűrűs vőlegénye, akivel szakított, egyelőre nem látom világosan, hogy miért. Zsuzsa szerint azért, mert temperamentum terén nem illettek össze: vőlegénye több vidámságot és szórakozást igényelt. (No meg szellemi téren sem volt kellő összhang.)
A jelek szerint Zsuzsa valóban komoly lány, kissé talán túl komoly is (mármint a korához képest). De hát ebben, azt hiszem, összeillünk. Eddig azt látom legnagyobb hibájának, hogy erős dohányos; ez a hangját mélyebbé és kissé rekedtté tette már. (Persze azon imádkozom, hogy ennél nagyobb hibája ne derüljön ki.) Az kevésbé zavar, hogy bevallottan nem házias. Egy értelmiségi nő nyilván nem a sütés-főzést tartja elsődlegesnek. Persze, ha gyermekünk lenne – és Zsuzsa akar, nem is egyet! –, akkor úgyis kénytelen lenne egy kissé háziasabb lenni. Minden eddig felmerült „elvi” kérdésben egyetértettünk, és a szimpátia annyira kölcsönösnek látszik, hogy az már szinte nem is lehet igaz! Ennek a kapcsolatnak szabad utat biztosítok!
Ma ismét találkoztam vele. Az összbenyomás változatlanul kedvező. Különösen szellemi téren: nagyszerűen elbeszélgettünk – és ez a döntő! Szereti és ismeri a szépirodalmat; orosz klasszikusokat és Shakespearet olvas eredetiben; hozzá tud szólni Anouilhoz és Salingerhez stb. A magyar költészetből Ady tetszik neki legjobban, de Weörest is szereti. A képzőművészethez nem ért, mivel nem vizuális típus, de szereti Bartókot, Debussyt és más modern zeneszerzőket.
Viszont – ami számomra ezek után természetes igényként merült fel – a testi közeledés egyelőre nem jött létre köztünk. Megfogtam a kezét: nem mutatott különösebb emóciót. Hívtam a Duna-partra, nem jött, mert „ott hűvös van”. Átfogtam a vállát; egy idő múlva szólt, hogy vegyem le a kezem, mert ő nem szokta meg, hogy így járjon az utcán. Még a lépéseink sem akartak összestimmelődni. Úgyhogy egyfajta „három lépés távolság” érzés kezdett bennem kialakulni. Ő viszont nem érzett ilyet. Fel sem merült benne az erotikus közelség igénye. Talán azért, mert – mint állítja – szűzlány, nem ismeri az érzékiséget. Ennek „ideológiai vetülete”: csak egy férfit akar „ismerni”: a férjét. Elismerte, hogy „kissé konzervatív” ezen a téren.
Mi tagadás: nem örülök a szűzlányságának, az ezzel kapcsolatos gátlásoknak, amelyeket fel kellene oldanom. Bár talán nem is lesz olyan nehéz. Nem szabad türelmetlenkednem. Ha csakugyan „Ő” az, hamarosan rá kell jönnie a szerelem ízére, bár nem érzéki típus. (Ahhoz túlságosan introvertált.) Egyébként az alakja nem éppen kisportolt, inkább sápadt és harmatgyenge városi virág.
A harmadik randevú sem hozott közelebb emocionálisan.. Sőt, elég élesen felvetődött a köztünk levő „fáziskülönbség” problémája. Ezenkívül világnézeti különbség is mutatkozik: Zsuzsa „néha úgy érzi, hogy van isten”. Ma a szakítás gondolatával mentem el a negyedik randevúra. Egy cukrászdában két óra hosszat csak a fáziskülönbség problémájáról tárgyaltunk. Zsuzsa engedett merevségéből, de türelmet kért, mert fél a szexualitástól, és még nem tud annyira bízni bennem, hogy feljöjjön hozzám. Megpróbáltam felderíteni az okokat, s a következő összefüggésekre bukkantam: Zsuzsa zsidó. 2,4 kg-mal született a háború alatt, s az anyjának nem volt teje. Fejlődése kezdettől fogva megkésett, súlyos beteg is volt. Komoly, zárkózott kislány vikt. Ám valószínű, hogy ugrás-szerű pszichés fejlődés várható, ha egy teljes értékű szerelem feloldja benne a neurotikus szorongást. Saját érdekem is, hogy ezt elősegítsem, s Zsuzsát gyerekből asszonnyá, teljes értékű társsá tegyem. (Persze jobb szeretném tálcán kapni a Teljes értékű Társat.).
A következő randevún ugyan már csókolóztunk is, de… micsoda különbség, ég és föld, ha pl. Edittel hasonlítom össze! Az ünnep volt és csoda és mámor – ez hétköznap maradt. Csókolózás már régen hagyott ennyire hidegen, mint ez. De bárkivel hasonlítom össze, akkor is szembeszökő a különbség. Lehetséges, hogy a szeretkezés is ennyire hidegen hagyna? Vagy ha engem nem, legalábbis őt? Lehet, hogy ő is olyan nehezen jönne rá az érzéki szerelem ízére, mint az anyja, akiről elmesélte, hogy a deflorálás sokkja hosszú időre frigiddé tette?
Látom ülni a Károlyi-kerti padon, keresztbetett lábbal, elhúzódva, félredöntött felsőtesttel. Látom, hogy inkább „lelkizne”, semmi kedve csókolózni, de amikor magamhoz húzom, váratlanul mégis engedelmesen nyújtja a száját, és mintha leckét mondana fel, előrenyújtott, merev nyelvvel tíz másodperces csókot ad. Bizonyára „legyünk túl rajta” alapon. Semmi emóció nem látszik rajta, ismétlésre nem is gondol – egyébként én sem. Zsuzsának nyilván fogalma sincs, hogy mi a „pláne” a csókolózásban; benne ez nem ébreszt vágyat. S ez már abnormalitás, ezt aligha lehet pusztán a szüzességével magyarázni. Ezzel összefügg az a másik abnormitás, hogy egészen a legutóbbi időkig csak gyógyszerrel, hormonkezeléssel tudta biztosítani a menstruációját. Úgyhogy Zsuzsa lehet nagyon jó vitapartner, munkatárs és a többi, de jó szerető egyhamar nem lesz belőle. Vagyis hónapokig kísérleteznem kellene vele, s közben persze vinni mindenhová. Megéri? Az eredmény oly bizonytalan. Ha szerelmes lennék, vállalnám. De bármily szédítően tud is nézni azzal a gyönyörű szemével, egyelőre nem estem bele. Nem vagyok már kamasz. Érett, egészséges nőre van szükségem, aki tud szeretni terápia nélkül is. De hol találok ilyet – és mikor?
…Az elmúlt hét sem hozott lényeges változást kapcsolatunkban. Tegnap őszintén feltártam neki gondolataimat és azt javasoltam, hogy addig is, amíg rá tudja szánni magát az érzelmi-erotikus közeledésre, lazítsunk egy kicsit a kapcsolatunkon, ne lépjünk fel a kizárólagosság igényével. Nem volt elragadtatva; első reflexe az volt, hogy akkor jobb lesz abbahagyni. Aztán elgondolkodott és rájött, hogy tulajdonképpen érthető és jogos az álláspontom. Hosszan elemezgettük az ő deflorációs komplexusát és elvileg közös nevezőre jutottunk. Zsuzsa mindent belátott és megértett, de a döntő lépéshez még nincs lelkiereje. Vajon mikor tudja behozni a lemaradását? Vagy inkább magányos marad?
Egy újabb randevú nagy reményekre jogosított. Panni, a fiatal, huszonéves lány nagyon „nekem valónak” látszott. Bár nincs egyetemi végzettsége, de dinamikusabb, alkotóbb és alakíthatóbbnak láttam, s mintha kölcsönös lenne a bizalom. Bemutatkozó levelében ilyeneket írt:
Pillanatnyilag ugyan külkereskedelmi vonalon dolgozom, de ez csak kényszermegoldás, amiben az angol nyelvtudásomat tudom jól felhasználni. Bizonyos okoknál fogva eddig nem mehettem egyetemre, de majd szeretném elvégezni a magyar–angol szakot; így arra a területre kerülnék, ami mindig vonzott: az irodalom, a művészetek, a nyelvek világába… Valahogy ellentét van a külsőm és belsőm között. Amíg tánc közben versengtek, hogy fölkérjenek, addig egy-egy beszélgetés után megijedtek, hogy túl komoly vagyok. Meglepődtek, hogy a szőke baba nem naivan butácska, hanem szíve és esze van.
Ön valószínűleg olvasni tud a sorok között is. Érzi a lázas türelmetlenség, a bizakodó jókedv hullámzásait, a kíváncsiságot, az ingerültséget, a szeretet túlcsordulását, a tehetség szertehulló, apró csillagait és ezek mögött a nagy szavak mögött az egyszerű, emberi őszinteséget. Mindazt, amit egy lobbanékony, fiatal nő érezhet, aki még nem találta meg a helyét az életben. Ne ítéljen egzaltáltnak… Szeretnék megismerkedni Magával.
Az első randevú úgy indult, mintha egy nagy szerelem születne.. A második randevú előtt alig aludtam az izgalomtól. Egy másik randevúra egyszerűen nem mentem el. Pannival beültünk egy presszóba, s elmondatta velem, mivel foglalkoztam az utóbbi időben. Amikor megtudta, „egy világ omlott össze benne”. Ő ugyanis kizárólagosságot várt, azt, hogy senki más ne érdekeljen, csak ő. Én viszont csak elsőbbséget biztosítottam, gondolván, hogy ha a megismerés során bebizonyosodik, hogy ő az Igazi, akkor következhet a kizárólagosság. Valójában féltem a csalódástól, s az eddigiek miatt nem mertem mindent egy lapra feltenni rögtön az elején. Később úgy tűnt, mintha Panni mindezt megértené, és feljött hozzám. Mohón, szenvedélyesen és gátlástalanul viselkedett az ágyban, csak a szűzhártyája épségére vigyázott. Ezzel eléggé meggyötört. Aztán simogatott, de közben kijelentette, hogy nem szeret. Megkérdeztem, hogy akkor miért simogat? Mert jól esik – felelte.
Elég soká maradtunk ágyban, épphogy az utolsó buszt elértük. Kérdésemre közölte: nem bánta meg, hogy feljött, de azon gondolkozik, egyáltalán találkozzunk-e még. Ám ez után a buszmegállóban heves csókolózás következett. S mivel tudtam, hogy ez az utolsó busz és fáradt voltam, megkérdeztem, elkísérjem-e hazáig? (A busz ott áll meg majdnem a házuk előtt.) Olyan megdöbbenve nézett rám, mintha szentségtörést követtem volna el. Persze elkísértem. A buszon kifejtette, hogy ez volt fölháborító magatartásom non plusz ultrája. Mert még ha „négykézláb mászom is haza”, akkor is el kell őt kísérnem, s különben is, taxival is haza mehetek. Én azzal érveltem, hogy aki igazán szeret, az nem várja el… Panni megállapításával, hogy gyarló vagyok, egyetértettem, hozzátéve, hogy akit szeretünk, azt gyarlóságaival együtt szeretjük stb.
Aztán mintha elsimult volna a feszültség, tervezgettük, hogy hangversenyekre, színházba, moziba járunk. Panni kifejtette, hogy neki a szerelem a legfőbb érték, amiért mindenre képes lenne. Én a humánumot és a szabadságot helyeztem legmagasabbra, s ezen barátságosan elvitatkoztunk. A kapuban megegyeztünk, hogy másnap délután találkozunk és színházba vagy moziba megyünk. S mivel taxi nem volt a láthatáron, gyalog indultam haza. Hosszan nézett utánam. Másnap viszont hiába vártam. Telefonomra anyja közölte, hogy Panni nincs otthon, nem akar velem többet találkozni és legyek szíves, ne molesztáljam a lányát.
Így tűnt el a szerelem a láthatárról, eléggé váratlanul és érthetetlenül. Az „összeomlását” (illúziói összeomlását) még meg tudom érteni. De akkor miért jött fel hozzám, miért feküdt az ágyamba? Kíváncsiságból? Vagy az „ösztönei” egyszerűen nem akarták tudomásul venni az illúziók összeomlását? S ha már feljött és nem bánta meg a szenvedélyes szeretkezést, akkor miért akar szakítani? S ha szakítani akart, miért beszélt további közös programokról? Talán csak anyja hatására döntött így? S most mit tegyek? Próbáljam-e helyreállítani ezt a kapcsolatot, érdemes-e, nem reménytelen-e? Vagy vigasztaljam magam azzal, hogy úgyis túl fiatal volt hozzám? Sajnálom ezt az elvetélt kapcsolatot, ezt a lobbanékony Pannit, aki szélsőségesen ingadozó igényei és irreális elvárásai miatt aligha találja meg az illúzióiban élő szerelmet.
A pályaudvaron nem sikerült találkoznom Julival, mert negyedórával később értem oda. Ma kaptam tőle egy levelet, amelyben kifejtette felháborodását, amiért „átráztam”. Levelének zaklatott hangja nagyon is érthető, és borzasztóan sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül sikerült ez a randevú. Írtam neki egy expressz levelet, de könnyen lehet, hogy nem is válaszol már. Nem az első eset, hogy a legszebb reményekre jogosító kapcsolatokat rontom el valami ostonasággal, amit pedig több figyelemmel elkerülhettem volna. Miféle átok ül rajtam? Vagy talán mégis igaz, amit legutóbb Panni olvasott a fejemre, hogy ti. nem is tudok megállapodni egy nőnél sem, mert mindig hajt a nyugtalanság, az új utáni vágy, a még jobb keresése? Szeretném már bebizonyítani, hogy nem így van, hogy igenis meg tudok állapodni egy nőnél, ha megvan a hármas összhang (=szellemi, érzelmi, szexuális). Pillanatnyilag Juli látszik a még ismeretlenek közül a legnekemvalóbbnak, s ha válaszol, leutazom hozzá.
…Juli tegnap írt, hogy vár. Levelében elismétli első találkozásunk meghiúsulásának körülményeit, aztán részletesen leírja egy napi programját, „minden felsőbb szerv okulása céljából”. Kedélyeskedően aprólékos; semmi nagyvonalúság, semmi elmélyülés. Mit várjak ettől a „veterán bakfistól” (hogy saját szavaival éljek), aki viccből a „döntőbizottság elnökének” titulál és „alázatos alattvalóként” búcsúzik? Akinek Rabindranat Tagore a „védőszentje”, ami önmagában is anakronizmus. Félek, túl provinciális jelenség lesz nekem ez a nő.
…Egy napot és egy éjszakát töltöttem Julinál, s ez biztosan fölér öt-hat randevúval. Mégis nehéz az értékelés, pontosabban a döntés. Mert az nyilvánvaló, hogy tényleg provinciális jelenség ez a lány. Egyszerű és tiszta lélek, megbízható, hűséges, becsületes, dolgos – és így tovább. Házias is, természetesen. Sőt, pedáns, vagyis kicsinyesen és fontoskodva pontos. Szellemi arculata? Kötelességtudó és igénytelen. Munkája leköti és kielégíti. (Egész nyáron bejárt az iskolába, rendbe tenni a szertárt, előkészíteni a tanévet.) Olvasásra, szórakozásra kevés ideje marad. Kis albérleti szobájában parányi könyvszekrénye tele van, s még a kisasztalon is könyvek tornyosulnak. Összesen vagy száz kötet, legnagyobbrészt sorozatok a klasszikusok műveiből és néhány versantológia. Központi helyet foglal el Váci Mihály fényképe és kötete. Tagore után ő a második „védőszent”. A harmadik talán Juhász Gyula. S ezzel nagyjából ki is merült a költészet iránti érdeklődése és igénye. Hasonló a helyzet a zene és a képzőművészet vonatkozásában. Fő érdeklődése a férjhez menésre irányul, ami érthető. Az már kevésbé, hogy 29 éves létére még szűz és szüzességét csak egy törvényes férjnek hajlandó feláldozni. Ezen a téren teljesen tapasztalatlan, jóformán még csókolózni sem tud. Pedig nem látszik frigidnek. 2–3 szerelme volt már, de a döntő lépés mindig elmaradt. Nagyon fél tőle, deflorációs komplexusa van és persze szeretné bebiztosítani magát.
Tény, hogy erotikusan elég nagy hatással volt rám, szellemileg azonban nincs vonzóereje. Épp ezért elég kilátástalan a kapcsolat, és nem rentábilis az ápolása (főleg ilyen messziről). A hét végén feljön. Mondtam neki, hogy megbízhat bennem, de örülnék, ha le tudná győzni félelmét, hogy második találkozásunk még szebb legyen, mint az első… Vasárnap itt is volt és kellemes napot töltöttünk együtt. Úgy simul, úgy olvad a csókban, úgy igényli a testi és érzelmi gyengédséget, hogy a vágy feszültsége szinte szikrákat csap. Nehéz volt megállni az előjátéknál. Másnap írtam neki. Részletek a Julinak írt levélből:
Nagyon szeretnélek megkímélni a csalódástól, az „őszutói szerelem” befagyásától, hiszen átérzem lelkiállapotodat és tudom, mit jelent ez számodra. Igen, a férfiak általában jobban bírják a magányt, ám a kényszerű magány nálunk is akadálya az eredményes munkának. Jómagam az utóbbi hónapokban csak néhány jelentéktelen cikket írtam, nagyobb vállalkozásokhoz egyszerűen nincs lelkierőm. Vagy beszéljek arról, hogy engem is értek csalódások? Egy kicsit én is félek, és semmi kedvem cseberből vederbe kerülni. Tudom, hogy a szerelem (legalábbis nálam) csak akkor tartós, ha nemcsak testi, hanem szellemi örömöket is nyújt. Végérvényesen elkötelezni csak akkor fogom magam, ha erről a kettőről megbizonyosodtam.
Azt hiszem, egyelőre egyikünk sem állíthatja határozottan, hogy megbizonyosodott. Nem ismerjük még egymást annyira. Csak érzések és feltevések vannak, pro és kontra. Nagy hátrány, s az egész folyamatot késlelteti, hogy viszonylag ritkán találkozhatunk, s ezen egyelőre nem tudunk változtatni. Ugyanez vonatkozik a kockázatra és bizonytalanságra, ami egy kezdődő párkapcsolatnak mindig velejárója. Én is szívesen túl lennék már a párválasztás kínzó problémáján, de mit tehetek? Sürgetni vagy erőltetni ezt alig lehet. Fejest ugrani pedig csak akkor célszerű, ha az ember meggyőződött, hogy jó mély a víz. Szerintem a házasság kérdésének nyitva hagyása nem lehet akadálya kapcsolatunk folytatásának. Ugyanis nem a házasság szentesíti a szerelmet, hanem a szerelem szentesíti a házasságot – szeretném, ha ebben egyetértenénk. Mert akkor nem bántana, amit megengedtél, nem bosszantana, hogy őszinte voltál és nem idegesítene, hogy szeretsz és boldog vagy velem. Mert akkor alapvető elvi-morális kérdésben kerülnél hozzám közelebb, és távolodnál el a provinciális, kispolgári szemlélettől.
Újabb látogatásakor kiderült, hogy ő József Attila és Bartók rajongó, s egyáltalán nem idegen tőle például a modern festészet. Voltunk a Szépművészeti Múzeumban, megnéztük a párizsi magyar kiállítást, meg a bécsi Albertina grafikáit – és mindenben egyetértett velem. Bartók emlékkönyvet hozott és áhítattal hallgatta Juhász Ferenc versét stb. Kijelentette, hogy ő már megbizonyosodott teljes összeillésünkről. Csak egyben nem értünk egyet: szerinte igenis a házasság szentesíti a szerelmet…
Nem nagyon akartam vele vitatkozni, de a bizalmas együttlétre eleve kevesebb időt szántam, s nem is kívántam úgy, mint múltkor. Ebből érzem legvilágosabban, hogy nem tudok érzelmileg kötődni hozzá. Ugyanakkor őszintén sajnálom, hogy elavult erkölcsi beállítottsága miatt magányos vénkisasszony lett.
Több randevúm volt az utóbbi napokban. Életek és sorsok tárultak föl előttem és nem akarom, hogy nyomuk vesszen az emlékezet süllyesztőiben.
1. 27 év körüli lány. Haja szőkés, seszínű, fölkontyolva. Beesett szemei kékek. Nagyon sovány és kimerültnek látszik. Mozdulatlanul, mereven áll a könyvtár aulájában, a fal mellé húzódva. A cukrászdában kávét iszik és fizetni akar, de hagyja magát lebeszélni. Kezdeti elfogódottsága lassanként fölenged, fél óra múlva már régi ismerősökként beszélgetünk. Azazhogy inkább ő beszél, én csak kérdezek. Semmi sem marad titokban, ami lényeges. Szülei egy alföldi kisvárosban élnek, parasztok. 3–4 testvére van. Őt Zuglóban lakó nagyszülei nevelték. Az általános iskola elvégzése után beállt egy textilgyárba dolgozni. Ma is ott van, de egy éve már bérelszámoló. Amellett ő az üzem közönségszervezője, tanfolyamra jár és franciául tanul, miután a múlt nyáron elvégezte a dolgozók gimnáziumát. Tanár szeretne lenni, de szívesen lenne könyvtáros is. Tehát felfelé törekszik, de valójában betokosodott egyfajta modorosságba, amely nélkül széthullana. „Félszűz”. 5–6 éve volt egy vőlegénye, de bevonult katonának. Ő hű volt hozzá, de nem feküdt le vele. Amikor leszerelt, szakítottak, mert a vőlegény közben felcsinált egy másik lányt és el is vette. Aztán vagy két évig együtt járt egy elvált tanárral, aki kultúrvonalon dolgozott. Együtt utaztak külföldre, de vele sem feküdt le, egyszerűen „nem érzett rá vágyat”. Közben persze egyre jobban idegesítette a szüzessége, s végül a múlt ősszel titokban fölvitt a szobájába egy fiút, akivel pár hónapja járt. Az aktus azonban semmi örömet nem jelentett neki, sőt, nagy kiábrándulás volt. Szakított a fiúval és elhatározta, hogy többet az életben nem… (vagy legfeljebb áldozatként, egy házasság érdekében).
C’est tous. Egy órán belül egy vadidegennek, akit először látott, elmondta féltve őrzött titkát, amit még a legjobb barátnőjének sem tudott elmondani. Maga is csodálkozott rajta. Egyszerű lélek; sem hazudni, sem titkolózni nem tud igazán, ha a kérdező valamennyire szimpatikus és őszinte érdeklődést mutat.
2. Kb. 34 éves zsidó nő. Magyar–francia szakon végzett. Egy évig vidéken tanított, aztán egy pesti technikumban. Jelenleg évek óta nincs állandó munkaviszonya. Idős szüleivel él; apja agyérelmeszesedéses, anyja pár éve fordítóként dolgozik, elég rossz idegállapotban. Ő maga eleve depresszív alkat, rendkívül introvertált, csökkent realitásérzékkel és vitalitással. Volt egy rövid, kb. egy hónapig tartó házassága. Aztán öt évig viszonya volt valakivel, aki később el is vette, de lakás hiányában nem éltek együtt. Hivatalosan csak nemrég váltak el, de a férfihez évek óta más nő jár fel albérleti szobájába.
5–6 éve kiborult idegileg. A Lipótra került, sokkolták stb. Azóta sem jött teljesen rendbe. Többször visszaesett, öngyilkosságot kísérelt meg, munkaképtelenné vált, elhagyta magát. Az okokat nem látom világosan. Tény, hogy most is rossz állapotban van, s hiába próbáltam némi optimizmust és aktivitást belésulykolni. (Az anyja írt a hirdetésemre és megkért, hogy foglalkozzam a lányával.) Elég reménytelen eset, és mint nő sem szimpatikus. Mindenáron középiskolába akar visszakerülni. Más lehetőség nem érdekli; nem tud alkalmazkodni. Egyszer-kétszer kiközvetítették adminisztratív munkakörbe, de pár hétnél tovább sehol sem bírt megmaradni. Vidékre nem akar menni, mert idős, beteg szülei mellett kell állnia, de közben ezek a szülők halálra idegesítik, úgyhogy még olvasni is csak éjszaka tud tőlük. Ugyanakkor önmagát is elhanyagolja; erről foghíjas szája árulkodik. Csak az ex-férjet csodálom: hogyan tudott ezzel a nővel élni?
3. 26 éves, levéltáros lány. Másik szakja a történelem. Munkahelyén a mikrofilmeket kezeli, és a régi magyar–lengyel gazdasági kapcsolatok dokumentumait kutatja. Ő maga is olyan száraz, mint a témája. Pedig különben értelmes lány. Apja bányamérnök, csak hétvégeken jön haza. Anyja háztartásbeli. húga női szabó. Öt oldalas, precízen fogalmazott, elmélyültségről tanúskodó levele tartalmában ellentétesnek látszott az írás iskolás jellegével. Pedáns, kényszeres alkat, nyilvánvalóan infantilis, valószínű, hogy főleg a szerelmi élet területén. Nehezen hozzáférhető érzelmileg, és valószínűleg szűz még.
Intellektuális fecsegésünk egyre inkább közhelyek felé kanyarodott, elszíntelenedett. Időnként kínos csend támadt. Semmit sem bírtam felfedezni benne, ami igazán vonzó lenne: mint nő és mint ember, teljesen hidegen hagyott. Pedig elég jó alakja van és az arca sem csúnya. Sajnos, egyszerűen nincs sex-appeal-je.
4. „Apácák nevelte”, 28 éves, özvegy vegyésztechnikus. Csinos nő, barna hajú, kékeszöld szemű, jó alakú. Meglehetősen tartózkodó és kritikus beállítottságú, ami teljesen rendben van. Mivel szülei elváltak, anyja (aki újra férjhez ment), intézetbe adta. Apácák nevelték Debrecenben, egészen 18 éves koráig. Ennek következményeként egyrészt kiábrándult a vallásból (bár szeretne hinni), másrészt azonban félő, hogy bizonyos fokig érzelmileg elsivárodott. Ennek egyik jele, hogy fő szórakozása a tévézés, fő hobbija, hogy ruhákat varr magának. Állítólag ugyan szeret olvasni, éspedig francia regényeket, de erre aligha lehet elég ideje, mert napi 10 órát dolgozik, s még haza is visz munkát. Kedvenc zeneszerzője Liszt. Szívesen olvassa a „Piszkos Fredet”és hasonlókat. A lírára és a képzőművészetre nem kérdeztem, de nyilvánvaló, hogy sehogy sem áll velük.
Lehet, hogy végleges ez a beszűkülés, de talán föl lehetne rázni belőle. Férje hirtelen halála (ügyvéd volt, 4 éve halt meg) is hozzájárulhatott depresszív hajlamához. Tény, hogy engem fölvillanyozott ez a találkozás, láttam benne fantáziát. Pedig nem „szellemi társ” és valószínű, hogy nem is lesz az. Legalábbis nem aktívan és nem jobban, mint az előzóek. De hát azon már túl vagyok, hogy ehhez ragaszkodjam. A szerelemhez talán elég a passzív szellemi összhang: érdekelje, mit dolgozom, ha nem is tud benne részt venni. Csak hát itt épp az érdeklődés hiányzik. Gyermeke nincs, pedig szeretne szülni, s ennek érdekében bármire képes lenne – legalábbis azt hiszi,
Egy angyalian romlott nő
Külsőre nagyon vonzó nővel ismerkedtem meg. Emmi 31 éves, közgazdasági technikumot végzett, laboráns egy gyógyszertárban. Jó alakja, rövid, barna haja és meleg, barna szeme van. (Nála aztán nincs baj a szexepillel.) A baj csak az, hogy a zenén kívül máshoz nem nagyon ért; irodalmi műveltsége is nagyon átlagos. Bevallott, legnagyobb hibája, hogy nincs kitartása semmihez. Könnyen lelkesedik, de szalmaláng természet. Nem igazi entellektüel – de igazi nő. Hál’ istennek, nem szűz. 8 évig járt egy nős gyógyszerésszel és több, rövid lejáratú viszonya is volt. Affektivitása valószínűleg teljesen normális, bár gátlásosnak tartja magát és állítólag könnyen sír. Viszont évekig atletizált, sőt, régebben jógázott is.
Hazakísérve, a kapuban puszizkodtunk; búcsúzóul kértem egy „igazit”. Adott is, de csak félig-meddig, aztán megjegyezte, hogy ez még nem volt az igazi, de most csak ennyi telik. Alapjában véve tetszik, talán ki is kezdenék vele. de még dilemmázok: megéri-e? Érdekes, Emmi a jogi egyetemre jelentkezett, de nem vették fel. Viszont mint nő, jobban vonz az eddig megismert nőknél.
A másodszori találkozásnál valahogy hűvösebb volt; ennek okát próbálom elemezni. Először is, késett a randevúról. Ez már magában véve is rossz kezdő hangulatot intonált. Fáradtak is voltunk. Párszor megpróbáltam simogatni, de nem reagált. Ettől függetlenül elég jól elbeszélgettünk. Megérezte volna, hogy egy másik nőtől jövök? A nők nagyon érzékenyek ilyesmire. Ostoba dolog ez a párhuzamos randevúzás, mihamarabb véget kell vetni neki. Emmi tetszik nekem, bár van benne valami „apacs lány” jelleg. Talán az egész rövid, fiús haja miatt? Talán a karikás szemek, a barnára elszínezett szemhéjak miatt, a vastag, fekete crayon-csík miatt? A zülléshez szokott nők szeme ilyen. S az is ide tartozik, hogy naponta elszív egy doboz cigit és kitűnően bírja az italt. Amikor összetegeződtünk, megkérdeztem, mit igyunk rá? Cseresznyepálinkát vagy gint kért és gyakorlott mozdulattal hörpintette ki.
Egyébként nem is tagadja, hogy valamelyest már „kitombolta” magát. Az anyja sokat veszekedett vele lezser, szórakozó életmódja miatt. Vajon hány férfivel volt már dolga? Amikor egyik barátnője kapcsán megjegyeztem, hogy „kurvából lesz a legjobb feleség”, lelkesen helyeselt. Ami a családját illeti, apja eredetileg kiskereskedő volt, de a háború kitörésekor bevonult és a fronton eltűnt. Anyja szakácsnő egy üzemi konyhán. Öccse technikus, felesége pedig „nagyon egyszerű teremtés”. Egyetlen szobában laknak mind a négyen. Karácsonykor az anyja kitörte a bokáját, s így Emmire maradt a háztartás. „Rájött”, hogy egész jól tud főzni. Holnap nem találkozunk, de vasárnap este feljön hozzám.
Látogatása ugyan közbejött akadályok miatt jó egy hetet csúszott, de végül is feljött. Képeket néztünk, Bartók-zenét hallgattunk és (némi bemelegítés után) szenvedélyesen csókolóztunk. A jelek szerint rendkívül nagy hatással van rá a zene. Ezt már tudtam, de azon meglepődtem, hogy tetszenek neki az absztrakt képek. Ő maga is akar csinálni egy absztrakt mintájú faliszőnyeget. Sajnos, a versek nem tartoznak mindennapi szükségletei közé. Érdekes, hogy önmagát kissé megbízhatatlannak tartja, akivel nehéz boldogulni. Ez az őszinte önkritika az intelligencia jele, de nem biztos, hogy ellensúlyozza a felismert hibákat. Elmondta azt is, hogy a gyógyszerészt egy nagyon ideges férfi kedvéért hagyta ott. „Nagy szerelmük” öt hónapig tartott, de eleve kilátástalan volt. Túl egyforma volt a természetük: egyszer majd megőrültek egymásért, máskor marakodtak, jeleneteket rendeztek. A férfi eleinte túlbecsülte, aztán (miután megkapta) lebecsülte őt. A szakítás Emmit nagyon megviselte; úgy érzi, kiégett, fél, hogy nem tud már szeretni.
Mindezt akkor is komolyan kell venni, ha pillanatnyilag semmi jele, sem a kiégésnek, sem a hisztizésnek. Bár, amikor újra meglátogatott, egészen elbűvölt; csodálatosan tud szeretkezni! Igazi nő, nemének tökéletes példánya! Annyira tökéletes, hogy az nekem már szinte sok: alig tudtam kielégíteni.
Lekísértem a villamosig és most gondolkozom. Emmit nem lehet nem szeretni. Vonz a nőiessége, a szép teste, a zenerajongása és a felvilágosultsága. Ő aztán nem provinciális jelenség! Van benne valami franciás jelleg. Viszont vannak negatívumai is az én szempontomból. Nem érdekelnének ezek, ha érezném, hogy belém szeretett, de egyelőre nem érzem. A szeretkezni-tudás még nem szerelem. Egyébként a szeretkezés terén sincs meg köztünk a teljes összhang (legalábbis egyelőre). Nem tudom, kimerültség ez nálam, vagy pszichés gátoltság, de egynél tovább nem jutottam, s az is túl gyors volt. A vágy felújult, de aztán már csak manipulálni tudtam. Azt hiszem, Emmihez erőteljesebb férfi való, akinek nincsenek túlérzékenységi, nem dohányzási és antialkoholista komplexusai.
Ma észrevettem, hogy Emmi sok szempontból egy régebbi partneremhez hasonlít, bár mindenesetre (főleg zenei vonalon) műveltebb nála. De aránylag kevés a beszélgetési témánk. És egyáltalán nem vagyok biztos esetleges szerelmének és elköteleződésének tartósságában,. Az az érzésem, hogy egy másik partnerrel jobban összestimmelünk.
Minthogy Emmi meghívott, elmentem hozzájuk. Kb. egy órát bájcsevegtem a mamával és az öccsével. A mama nyugdíjas néni. Kövér és jó kedélyű, mint általában a szakácsnők. Kávéval, szendviccsel, málnaszörppel kínált és igyekezett dicsérni a lányát. De szóba került pl. eltűnt férjének öccse, egy züllött, iszákos csavargó, aki nyilvánvalóan terhelt volt stb. A kis szobát 3 fekhely és 2 szekrény tölti ki. A falakon giccsképek és családi fotográfiák. Mindenütt saját horgolású terítők. Társbérleti zsúfoltság. Egy proli család otthona. Ebből a miliőből emelkedik ki Emmi. Az anyja elkényeztette, otthon is dolgozott helyette, s így persze hamar a fejére nőtt. Élt is a szabadságával; szüzességét bizonyára igen korán elvesztette, s aztán egyik kaland a másikat érte. Ma sokat mesélt nekem ezekről, meglepően őszintén. Úgy jellemezte magát, hogy „nagy kurva voltam”. A 8 évig tartó kapcsolata mellett ugyanis számos, hosszabb-rövidebb viszonyt folytatott, és „plátói” szerelmei is voltak (!) Eddig is tudtam, hogy hiszteroid karakter, de ma kiderült, hogy szabályos hisztériás rohama is volt, katalepsziával. Tegnapelőtt például amiatt hisztizett, mert az anyja valami bíráló megjegyzést tett egy pulóverre, amit ő kötött. Tegnap este „vörösre bőgte a szemét”, mert találkozott a volt „férjével”, akinek már új nője van. Ha kiborul, a legközönségesebb trágárságokat vágja a kéznél levők fejéhez. Mint mondja, többször próbált jó útra térni, de hiába. Most már „levette a kezét saját magáról” – lesz, ami lesz.
S mégis, mindezek ellenére: tetszik nekem ez az angyalian romlott nő! Talán nem is romlott, csak természetes létformája a szeretkezés. (Házasság persze nem lesz.)
Ő már keresett régebben, de akkor nem válaszoltam neki. Most viszont igen, s ő hajlandó volt találkozni. Kiderült – amit nem írt meg levelében –, hogy 37 éves és bizony nem túl szép, szemüveges öreglány. Haját szőkére festeti, mert különben erősen ősz lenne. Mint rajzoló dolgozik és naponta 4 órát utazik, mert egy elővárosban lakik, a szüleinél. Anyjának ő volt a 12-ik gyermeke. Igazi proli-család, bár kissé lumpen-jellegű, mert az apa részeges volt és kerülte a munkát. A testvérek közül sok meghalt még kiskorában. Lonci is betegeskedett, torna alól fölmentették. Igyekezett szabadulni otthonról, s éveket töltött intézetben, mint állami gondozott. A tanulás gyengén ment neki, de azért, mint proli-gyerek, bekerült a képző- és iparművészeti gimnáziumba – így lett rajzoló. Szabadidejében kötöget, takarít és olvas, főleg életrajzi regényeket. Operabérlete van és francia nyelvtanfolyamra jár évek óta.
Lonci eddigi szerelmi élete meglehetősen szegényes. Valószínűleg csúnyasága és éles nyelve miatt nem kellett a férfiaknak. Állítólag nagyon kevés viszonya volt, terhessége pedig egy sem. (Ez utóbbit lányos mellbimbója is tanúsítja.) Állítólag a méh harántfekvése miatt nehezen esik teherbe, pedig szeretne gyereket, és figyelmeztetett, hogy ha teherbe ejteném, ő nem megy kürettre. Ugyanis szombaton este a Duna-parton már nagyokat csókolóztunk, ma pedig szó nélkül feljött hozzám. Félig le is vetkőztettem, de az ágyban inkább beszélgetni óhajtott, egyébhez nem volt „hangulata”. Nem erőltettem a dolgot, pedig nekem lett volna „hangulatom”, mert szép kis tömzsi teste van és egyebekben is egy régebbi partneremre emlékeztet. Ha tíz évvel fiatalabb, valamint némileg szebb és okosabb lenne, talán komolyan is érdekelne. Így azonban csak futó kalandként jöhet számításba.
Szegény kis Lonci! Ma kiderült, miért nem volt „hangulata” tegnapelőtt az ágyban: mert még szűz! Tegnap fotókiállításon voltunk, aztán egy kicsit franciáztunk, mert Loncinak este francia órája volt. Ma fél ötkor a Moszkva téren találkoztunk volna, de késett, s én nem vártam rá 5 percnél tovább. Ő azonban utánam jött. Ma is inkább beszélgetni szeretett volna, de nem nagyon tiltakozott a vetkőztetés ellen. Csak arra kért, hogy előbb játsszak vele, keltsem föl a vágyát. Viszont amikor ez megtörtént és behatoltam volna, leblokkolt a fájdalomtól. Én ugyan először hamar elélveztem anélkül is, de a további kísérletek sikertelenek maradtak. Amikor mondtam neki, hogy úgy látszik, szűz, Lonci csodálkozott, mert úgy tudta, hogy már nem az.
Ugyanis kb. öt éve lefeküdt egyszer valakivel, és akkor vérzett is. Aztán nemsokára ismét engedett egy férfit próbálkozni, de folytatása ennek sem lett. Állítólag ez a két eset volt az összes kísérlete szexuális téren. Azokat a műveltebb férfiakat, akik neki tetszettek volna, a családja elriasztotta. Akit pedig az apja akart ráerőszakolni, az neki nem kellett. Neki olyan kell, aki mellett nem unatkozik, akivel el tud beszélgetni művészetről, operákról, tenyérjóslásról és asztrológiáról. Esetleg a „Brudenbrok”-házról vagy a „florklórról”. Én ilyen volnék, de sajnos, nekem sincs türelmem hozzá, mint általában a férfiaknak.
Megmondtam ugyanis neki, hogy nem örülök a szüzességének; ez nem normális az ő életkorában és komoly csalódás számomra. Hozzátettem, hogy persze nemcsak emiatt nem lehet szó köztünk szerelemről és házasságról, hanem egyéb tényezők miatt sem lenne számomra kielégítő. Lonci egy kicsit sírt emiatt. Igyekeztem vigasztalni, tanácsokat adtam neki, hogyan hozhatná rendbe az életét. (Költözzön külön a szüleitől, intenzívebben ismerkedjen stb.) Még egy-két szó Lonciról. Ma újra feljött, és az aktus fiziológiai része valamivel jobban sikerült. Azt hiszem, mégis túl esett már a defloráción, de mert ez annakidején brutálisan történt, feltételes reflexszerű hüvelygörcs lép fel nála minden behatolási kísérletre, félelem és fájdalom kíséretében. Szegény, semmit sem élvezett az egészből, és valószínűleg még jó néhány „kezelésre” lenne szüksége, hogy a görcs feloldódjon.
Nekem mindenesetre elég volt Lonciból. Nem akarom megszokni, nem akarok „lealacsonyodni” egy ilyen kapcsolatban. Idegen a szaga, hiába kölnizi magát. A félművelt fecsegését pedig unom és valami szánakozásfélét érzek iránta. Már ott tartok, hogy szégyellek vele végig menni az utcán. Holnap még elmegyek vele az operába (ő hívott meg), aztán lezárom ezt az ügyet. Valószínű, hogy továbbra is magányos marad.
Tegnap megismertem Juditot, aki talán komolyabban is érdekelhet. Judit újságíróként indult, akárcsak én, s bár fizikus lett, főleg a filozófia érdekli. Írt már verseket, novellákat és sok cikket. Egy órát beszélgettünk. Úgy látom, tetszem neki. Ő aztán nem sokat teketóriázna; máris meghívott. Irodalmi délutánt akar rendezni, főleg egymás műveiből. Ez tagadhatatlanul vonzó ajánlat. Ez a nő ért hozzá, hogyan kell egy magamfajta férfit megfogni. S úgy látszik, a szándék is megvan benne. Ma elutazott a szüleihez, és az első házasságából származó, 11 éves kisfiához. De az ünnep másnapjára már visszajön, hogy irodalmi délutánt rendezhessünk.
Problematikusnak látszanak viszont a házasságai. Ahogy vázolta, az elsőtől a második kedvéért vált el, aki viszont meghalt. A harmadikkal csak 3 hétig élt együtt. Egy szobában laktak és nem tudtak alkalmazkodni egymáshoz: amikor ő aludni akart, a férje rádiózott vagy lemezeket hallgatott – és viszont. Külön költöztek, de még egy-két évig kapcsolatban maradtak, s csak most, öt évi különélés után váltak el. Judit saját bevallása szerint életmódjában nem tud (vagy nem akar?) alkalmazkodni, s ezért pl. külön szoba kell neki. Márpedig – gondolom – aki nem tud alkalmazkodni, az szeretni sem tud. Úgyhogy lehet Judit jó szellemi partner, esetleg kellemes nemi partner, de házasságra aligha alkalmas. A gyereke nevelését is másnak engedte át (nyilván lakásproblémáira és nagy elfoglaltságára hivatkozva).
… Hát megtörtént az „irodalmi délután”. Minden a várakozásnak megfelelően alakult, és nagyon jól éreztem magam. Judittal remekül lehet beszélgetni és szexuálisan is teljesen normálisan viselkedik. Az is kiderült, hogy nem párttag és egyáltalán nem dogmatikus. Most jelenik meg egy ismeretterjesztő könyve a fizikáról, és regényírásra készül. Tulajdonképpen csak egyetlen lényegesebb nyitott kérdést látok kettőnk kapcsolatában; azt, hogy lehetséges-e köztünk a szellemi és szexuális partnerségen túlmenő, kölcsönös szerelem? Ennek fő akadálya Judit részéről talán az, hogy már nem hisz a szerelemben. Elmondta, hogy egyik férjébe sem volt igazán szerelmes (pedig a másodikhoz kétszer is hozzá ment). Nem is igen hiányzik neki a szerelem, jól bírja a magányt, kielégíti a munkája és a tanulás. Múlt ősszel szeretkezett utoljára férfivel, a volt férjével. Tehát erotikus igényei is minimálisak.
Azt mondja, nem ér rá; annyira elfoglalt, hogy hónapokig eszébe sem jut ilyesmi. (S szerelem hiányában nyilván házasságon belül sem jutna eszébe többször.) Talán épp ezt a következtetésemet próbálta megelőzni, illetve kivédeni, amikor arra célzott, hogy azért bele tudna ő jönni a „szélhámoskodásba” (így nevezte „virágnyelven” a szeretkezést). Vagyis – úgy látszik – afféle komolytalan, gyerekes dolognak tartja, amivel nem érdemes törődni. Persze ez lehet titkolt védekezés is: nem sikerült – hát hülyeség, illúzió, öncsalás. (De talán egy új kapcsolatnál mégis reménykedik egy kicsit – legalábbis eleinte –, hogy ez más lesz, igazi szerelem lesz.) Érdekes megjegyzése volt, hogy úgy érzi magát, mint a varázslóinas, aki előhívta a dzsinnt a palackból, de egyelőre fogalma sincs, hogyan fogja visszaparancsolni…
Tegnap nála aludtam. Szép és emlékezetes éjszaka volt. Teát, májkrémet, parizert vacsoráztunk, s míg ő elintézte a háztartást, elolvastam az anyja legutóbbi levelét. Anyja szeretné, ha Judit ismét férjhez menne, s erre a célra van is egy-két jelöltje. Juditot azonban egyik sem érdekli különösebben, sőt, maga a férjhez menés sem. Hogy mégse maradjon egészen egyedül, az anyját akarta felhozni vidékről, mihelyt megkapja a befizetett szövetkezeti lakást. De most, hogy az anyja egy hétig itt volt, rájött, hogy őrá sincs szüksége. Megszokta a magányt; kényelmes, nem kell alkalmazkodni senkihez. Pedig az első férjével, gyermekének apjával 7 évig élt együtt. De aztán már csak rövid kapcsolatok jöttek.
Judit az utóbbi években végleg berendezkedett egy olyan életformára, amit hatalmas külső aktivitás jellemez, miközben a megoldatlan belső problémák háttérbe szorulnak és lassan „elszáradnak”. Rengeteget dolgozik, sok emberrel tart laza, baráti-munkatársi kapcsolatot, minden ideje be van táblázva. Ez nyilván a menekülés egy fajtája mégpedig elég szerencsés, viszonylagos kiegyensúlyozottságot biztosító fajtája. Judit kitűnően szublimál. S ha lassanként mégis felgyülemlik egy adag szublimálhatatlan nemi vágy, azt alkalmi partnerekkel levezeti. Valójában ebből a célból adta fel a hirdetését (no meg kíváncsiságból). Partnert ugyan választhatna kollégái közül is, de nem akarja kitenni magát munkahelyi pletykáknak. Ez érthető. Végül is négy házasság után egy pártonkívüli propagandistának ügyelnie kell a jó hírére.
Mint ebből is kitűnik, Judit okos és tudatos nő. Nincsenek illúziói, sem általában, sem önmagával kapcsolatban. Ezért nem hisz egy tartós szerelem lehetőségében sem. A házasságaiból igazán nem vonhat le más következtetést. Judit számot vetett azzal, hogy nála ez az érzelmi elmagányosodás már irreverzibilis folyamat, aminek következtében már nem tud érzelmileg tartósan kötődni valakihez. (Tulajdonképpen magam is félek ettől, ezért akarok mielőbb megnősülni.) Juditnak hamis macskaszeme van, s mint mondja, csak megjátszani tudja a hű szeretőt. Óva intett attól, hogy tartósnak vagy éppen véglegesnek képzeljem kapcsolatunkat, és jóindulatúan javasolta, hogy ne hagyjam abba miatta az Igazi keresését.
De ezt már reggel mondta, mintegy kijózanodva. Mert este ő is megszédült egy kicsit. Simogatott és csókolt és nyögdécselt a gyönyörtől és szeretett volna a bőröm alá bújni. Aztán, ahogy ott feküdtünk összebújva, olyan értelmesen beszélt az írásaimról és olyan jó ötleteket adott, hogy kvázi szellemileg is kielégültem és valósággal beleszerettem. Épp ilyen jó barátra, szellemi (és szerelmi) társra van szükségem!
Csak, ahogy másoknál sem volt elég a szellemi és szexuális harmónia, úgy itt sem. Ha a folyamat csakugyan irreverzibilis, akkor Judit nem lesz a feleségem. Erre mutat az is, hogy most öt napig nem találkozunk, mert minden estére és hétvégére is programja van. Ígérte ugyan, hogy a jövő hét második felét nálam fogja tölteni, itt készül fel a vizsgájára. Csakhogy aztán rövid levélben közölte, mégsem nálam készül fel, hanem elutazik valahová. Zárójelben hozzátette, hogy ha közben megismernék egy hozzám valóbb nőt, akkor nem kell jelentkeznem; ő mindig sok szeretettel gondol rám.
Tehát máris le akar építeni. Vajon miért? Csak hipotéziseim vannak erre. Az egyik, hogy ez egy rezignált és önzetlen gesztus: nem akar lekötni, mert érzi, hogy nem illik hozzám, nem tudna úgy szeretni, mint én. A másik, hogy ez próbaidő, elsősorban nekem, de talán önmagának is, hogy alaposabban átgondolhassuk, érdemes-e folytatni. Az is lehet, hogy azt akarja finoman tudtomra adni: a kalandnak vége, belőlem ennyi elég volt, több nem fér bele az életformájába. Voltaképpen nem ellentétesek ezek a hipotézisek, s lehet, hogy mindegyikben van igazság. Egy biztos: Judit a kisujját sem mozdítja annak érdekében, hogy engem megtartson. De közben talán szívesen venné, ha én ragaszkodnék hozzá. Hiszen olyanokat mondott, hogy az összes, számításba jöhető férfiismerőse közül én felelek meg legjobban az elképzelésének. S most, hogy engem megismert, még világosabban látja, milyen nagy kompromisszum lett volna bárki mással viszonyt kezdeni.
De ha így van, és ő is jól érzi magát velem, akkor miért nem hagyja, hogy kapcsolatunk lehetőségei kibontakozzanak? Talán fél a surlódások okozta problémáktól, vagy nem akar több gyereket, és inkább most akarja abbahagyni, amikor a legszebb? Ahogy Ady írta: Meg akarlak tartani téged, azért választom őrödül a megszépítő messzeséget… Lehet, hogy igaza van, bár aligha találok szellemileg „hozzám valóbbat”, és a barátságára nagyon is szükségem lenne. Egyébként nemcsak nekem, hanem neki is! Vajon magányos marad?
Kompromisszumnak tekinti, hogy eddig barátkozott volt férjével („ha anyám ezt megtudná!”). Az igazság azonban az, hogy neki is és gyerekeinek is szüksége van rá. Ex-férje az utóbbi időben elég gyakran járt hozzá, többször ott is aludt, s pl. vigasztalta Zsókát, aki félt, hogy nem sikerül az áthelyezése stb. Azon a késő estén is, amikor bekopogtam hozzá, ott aludt (igaz, a másik szobában, mert Zsóka már nem akart vele lefeküdni). Állítólag rögtön fel is ajánlotta, hogy elmegy, nem volt féltékeny. Tegnap aztán összevesztek. Azért zavarta el ex‑férjét, hogy érzelmileg szabaddá tegye az utat a velem való kapcsolat számára. Már régóta le akarta zárni az ügyet, de nem tudta: „dependens” volt, szüksége volt erre a kapcsolatra. Akkor azért nem engedett be, mert „leblokkolt”, pánikba esett és dühös is volt a váratlan zavarásért. Váratlan helyzetekhez nehezen tud alkalmazkodni, időre van szüksége az átálláshoz. Önállóan még semmit nem publikált, csak néhány vizsgálatban vett részt, de vannak bizonyos „hipotézisei.”
Az én hipotézisem viszont az, hogy Zsóka orgazmus készsége fejletlen; a maszturbációról lekicsinylőleg nyilatkozott, s azt hiszem, nem is gyakorolta (pedig volt úgy, hogy hónapokig nem feküdt le senkivel). Együttlétünkkor nagyon aggódott, hogy nem sikerül a kielégülés, s kicsit erőltette. Azért nem akart felül lenni, mert „lusta volt mozogni” – az igazi ok más lehetett. Meg is jegyezte, hogy nekem talán tág az ő hüvelye, s csodálkozott a magyarázaton, nem hallott róla, hogy ez összefügghet a szexuális izgalom fokával. Félő, hogy most, amikor fölszámolta egyéb dependenciáit, hogy belém kapaszkodhasson, még inkább erőltetni fogja a szexet, hiszen „tudja, mi kell a férfiaknak”. Kb. ennyi, amit tudok róla; ennek egy részét is csak ma tudtam meg. Nem sok, de ad egy képet, amiből kiindulhatok dilemmáim megfogalmazásában és talán eldöntésében.
Miért tetszett meg Zsóka? A külsejének is köze van hozzá: szép arca van. Termete karcsú, ám egy kicsit vézna, s a lábszőrössége miatt nyilván szóba sem jöhet a strandolás, a nudizmusról és egyebekről nem is beszélve. Persze ez már a beállítottságával is összefügg, ami – azt hiszem –, merőben konzervatív. Bizonyos, hogy a szex kizárólagosság híve; el sem tudja képzelni, hogy mással is jóban legyen, ha szeret valakit. (Lehet, hogy a házassága is emiatt bomlott fel, amikor beleszeretett a nős kollégájába?) Arra a fejtegetésemre, hogy talán nem kellett volna a férjével összevesznie, úgy reagált, hogy ne akarjam az én elveimet rákényszeríteni. De vajon ő nem azt várja tőlem, hogy utánozzam és számoljam fel minden más érzelmi vagy erotikus kapcsolatom? Úgy tesz, mint aki beleveti magát egy új szerelembe – de azért van annyi józansága, hogy nem „kompromittálja magát” a gyermekei előtt azzal, hogy beenged éjszakára; vagyis még nem hisz abban, hogy ez tartós kapcsolat lesz. Vajon csak akkor „kompromittálná magát” a gyerekei (és a világ) előtt, ha biztos lenne, hogy feleségül veszem?
Kissé elbizonytalanodtam emiatt. Ahogy mondtam is neki ma délután: születőfélben levő szerelmem „perinatális traumát” szenvedett. Nem tudom, életképes‑e még. Mi fogott meg benne? Nyilván megéreztem a magányosságát, kapcsolatéhségét, s ez is motivált: a „szabad vegyérték”. De főleg az a remény, hogy szellemi társat, munkatársat találok, egyenrangú szakmai partnert. Végül is Zsóka kolléga és dr., érdekli az én szakterületem. De vajon reális‑e ez a remény? Objektív és szubjektív akadályokat látok: napi 8 órás munka (és két gyerek) mellett nincs idő az együttműködésre, s a szemléletbeli különbségek is valószínűleg nagyok. Tény, hogy jó volt, otthonos volt nála, érzelmi lobogás volt, a tökéletlen szex ellenére – de a másnap esti zárt ajtó úgy hatott, mint egy vödör hideg víz. S ezt a mai találkozás sem ellensúlyozta. Valószínűleg gyors döntést és „teljes melléállást” vár tőlem, s csalódott lesz, ha ezt nem kapja meg. Pedig egy éven belül aligha döntök. Egyelőre tehát marad a heti egy‑két találkozás.
Az elmúlt hetek alatt ötször találkoztam Zsókával, s ezalatt összesen háromszor szeretkeztem vele. Legutóbb egy tanfolyam helyett is nála maradtam, s elég sokat beszélgettünk. Már jóval többet tudok róla, s egyre inkább úgy látom, nem fog menni a dolog. Több okból. A szexszel is baj van, a szemlélettel és elvárásokkal is, a munkatársi kapcsolattal is. Pár napja majdnem szakítottunk. De vegyük sorjában. Legutóbbi együttlétünk majdnem kudarccal végződött, pedig kb. négy óra hosszat voltunk együtt. Zsóka nem akart előtte fürödni, csak fogat mosott. Nem akart rögtön levetkőzni, javasolta, hogy inkább beszélgessünk.
Aztán közölte, hogy megfájdult a feje. Később felöltöztünk, hogy mégis elmegyünk a tanfolyamra, de neki nem volt kedve hozzá. Újabb csókolózások, újabb vetkőzés. Zsóka ismét rögtön az aktusra akart rátérni, misszionárius pozícióban., de most is csak félig sikerült a dolog. Talán túl izgatott voltam már, némi bűntudattal a fejfájása miatt; talán, mert nem húzta fel a térdét stb. Bíztatott, hogy mozogjak, de ő maga nem mozgott, a jelek szerint alacsony izgalmi szinten volt. Ezért abbahagytam. Zsóka ezt csalódásként könyvelte el, s olyanokat mondott, hogy ha ma nem sikerül, akkor ő holnap bizisten lefekszik X.Y.‑nal (pedig különben rá sem tud nézni); hogy a nős partnerének mindig sikerült, s akár egész éjszaka tudott közösülni. És hogy köztünk a szex nem fog menni, s ezt ő nem bírja elviselni.
Mondtam neki ugyan, hogy igénylem az előjátékot, a partner aktivitását stb. Zsóka közölte, hogy ő csak közösülni szeret, a többi nem érdekli; szereti a gyors aktusokat. Tanárával és pártfogójával is főleg azért nem feküdt le, mert az az „orális technikát” kedvelte. Ezután másról beszélgettünk. Később újra közeledtem, s egy gyors (kb. ötperces) aktus következett, hagyományos pózban. Ami után Zsóka azt állította, hogy ő is orgazált. Érzésem szerint azonban csak közepes izgalomban volt, s lehet, hogy kicsit megjátszotta a dolgot. Mindenesetre ő teljesen „koitusz‑centrikus”, szex‑kultúrája alacsony, hagyományos és így komoly „átnevelésre” szorulna. Félő azonban, hogy, mint minden átállás, ez is nehezen menne neki, ami viszont nálam zavarokat válthat ki
A fő probléma mégis a szemlélet és az elvárások. Zsóka azt mondta, valami csodát várt tőlem. Ez a csoda – mint kiderült – abból állt volna, hogy fülig szerelmes leszek, szakítok mindenkivel és máról‑holnapra elveszem feleségül, hogy csak neki és gyermekeinek éljek. Amikor megtudta, hogy továbbra sem szakítok a barátnőmmel, fölugrott, odébb ült és kurvának nevezett, szakítani akart. Ám, amint látta, hogy nem esem kétségbe ettől a lehetőségtől, visszatáncolt és közösülni akart.. Később úgy magyarázta a dolgot, hogy ő csak addig várná el a szexuális kizárólagosságot, amíg szerelmesek vagyunk; illetve legalább a kapcsolat elején. „Elmélete” szerint, ha mással is lefekszem, akkor őt nem kívánhatom eléggé, mert vágyaim „ventillálódnak”, elaprózódnak stb. Azonkívül degradálónak érzi, hogy másokkal osztozzon. Saját gyakorlatában azonban nem követte ezt az elméletet, hiszen férje mellett egy ideig a külső partnerével is rendszeres szexuális kapcsolata volt, bár ezt kompromisszumnak érezte, s valószínűleg el is ítélte magát miatta. Talán szigorú nevelése magyarázza, hogy túl erős a dependencia-igénye: úgy érzi, egyedül nem tud megbirkózni az élettel; szüksége van egy támaszra, aki a napi gondokban (gyerek, bevásárlás stb.) segíti, aki ösztönzi, hogy törődjön a karrierjével stb.
Nos, kell nekem, hogy valaki rám akaszkodjon két gyerekkel? Zsóka gyerekei aranyosak, okosak, de ha együtt laknánk, pillanatnyi nyugtom sem lenne, amikor otthon vannak. Csak egy teljesen harmonikus és kreatív kapcsolat egyenlíthetné ki ezt a megterhelést. De Zsóka a jelek szerint nem kreatív ember, nincsenek komoly alkotói ambíciói, jobban szereti az anyai és háziasszonyi teendőket, az otthont, a kényelmet. A munkakapcsolat objektív feltételei talán megteremthetők lennének, mert Zsóka most kerül kötetlen munkaidős státusba; de a szubjektív feltételek egyelőre hiányoznak. Egyszer próbáltunk együtt dolgozni, de elég passzív volt, alig próbált velem kooperálni, s az esetről csupán annyi véleménye volt, hogy nem hisz a munka sikerében. Végeredményben tehát úgy tűnik, a várható nyereség nem áll arányban a szükséges ráfordításokkal – bár fölmerülhetnek még olyan tényezők, amelyek ezt az egyenleget módosítják. (Későbbi bejegyzés: Nem merültek föl. Igy a kapcsolatnak hamar vége lett.)
A hipomán feldobottság háttere Riánál
Riával kb. 3 hete találkoztam először, s regényírói ambíciói, hipomán feldobottsága rögtön magával ragadott. Érdekessé tette az is, hogy 3 évig járt pszichoanalizisbe (bár ez el is gondolkoztathatott volna, annál is inkább, mert terápiája – az „Öreg” halála folytán – nem fejeződött be). Nagyon hamar belé szerettem, s vidékre utaztamban igazi szerelmes levelet írtam neki, utalva arra, hogy akár egy éven belül is megteremthetjük a feltételeket életünk átrendezéséhez. Ria – ahogy alábbi levele tanúsítja – eleinte félt az erotikátül, s igyekezett késleltetni azt. Hosszú válaszlevelének lényege:
„Azt mondtam tegnap a telefonban, hogy szédületes pasas vagy. Így is gondolom. Nagyon örülök, hogy elmentem szerdán este arra a másik randevúra, mert az összehasonlításból messze te kerültél ki győztesen. Így még a lehetőségét is kizártam annak, hogy sajnálhatnék egy kihagyott esetet. Pedig annál a pasasnál minden együtt volt, külsőre is, ami egy nő hiúságát legyezgetheti, csak éppen nem találtam vele a hangot. Lehet, ha véletlenül vele találkozom először, nem találom egyből reménytelennek az ügyet, de így már ott voltál te, akihez, mint forrásvízhez menekültem a felettébb elit, magasröptű társalgásból, az ürességből.
Szóval, hogy miért talállak „szédületesnek”? Több okból: 1. Hallatlan természetességgel beszélsz olyan dolgokról, ami a társadalmunkban egyáltalán nem az. 2. Az „öreget” kivéve te vagy ismét olyan ember, akiben bízni lehet. Nem úgy, éppen nem úgy, ahogy Szabó Lőrinc írja: „higgyél abban, amiben magam sem tudok”. Nem, te olyanban hiszel, amiben én is, csak te még jobban hiszel benne, mint én. És ez tölt el bizalommal. 3. Háromszor találkoztunk eddig, de úgy érzem, rengeteget kaptam tőled. Fogalmazhatnám úgy is: mindent megkaptam tőled, amit ennyi idő alatt várhattam. Sőt, ennyit nem is vártam, épp ezért nagyon mélyen érintett. Azt hiszem, csak ezzel magyarázható, hogy nem vagyok féltékeny egyéb kapcsolataidra. Bár azért ez nem egészen igaz.
Tegnap pl. kivételesen hajnali 2-ig „dolgoztam”, azaz a naplóm olvastam, s amikor lefekvéskor eszembe jutottál, kicsit kellemetlen érzéssel hajkurásztalak ki a gondolataimból: mit tudom én, most éppen melyik nőnek a karjaiban alszol... 4. Számos olyan megnyilvánulásod volt, ami tetszik nekem. Pl. ez az írás‑kérés is. Évek óta leírom a gondolataimat, de általában a másik fél nem kíváncsi rá. Most jut eszembe, a naplómat magamnak írom, egy másik féllel pedig csak levelezni lehet, így ez kicsit sántít. Inkább úgy igaz, hogy nem kért rá senki: írjam le, ami bennem van. 5. Nagyon tetszik az őszinteséged is, bár fogalmam sincs, hogy milyen mértékű valójában és milyen területekre terjed ki. Két régebbi partneremmel ezt már végigjátszottuk, ami rettenetes következményekkel járt. Ti. ezek az „igazságok” olyan kiábrándítóak, bántóak voltak, hogy egyszer már azon könyörögtem, inkább hazudjon valamit, csak legyen szép is az életemben.
Az őszinteségről jut eszembe: arra kérlek, feltétlen találkozz azokkal a nőkkel, akiket a hirdetésekből kiválasztottál. Nem szeretném, ha velem kényszerérzésed lenne. Persze ezt te tudod jobban, nyilván meggyőződésed szerint csinálod. Mint ahogy én is megmondom neked, ha valamivel nem értek egyet. Egy biztos: régi szokásommal ellentétben semmiféle érzésbe nem lovalom bele magam, alakuljon csak minden a maga útján.
Érdekes érzésem volt tegnap. Határozott örömet éreztem, hogy csak itt tart még a kapcsolatunk. Mert egyúttal azt az űrt is átéreztem, ami akkor lenne bennem, ha történetesen lefekszem veled. Bizonyos értelemben persze közelebb érezném magam hozzád, de lelkileg egészen biztos, hogy eltávolodtam volna.
Végigolvasva a legújabb kori naplóm sűrűn teleírt 185 oldalát, megállapítottam, hogy igazában egyetlen problémám van már csak, amire jóval az „Öreg” után jöttem rá, és ezen áll, vagy bukik a jövő. Nem részletezem, de a lényege az, hogy az én állítólagos szexmániám mélyén egész egyszerűen egy alaposan belém táplált undor van, amiről neked kell tudnod, hogy elmulasztható‑e, vagy sem. Én mindenesetre bízom benne, hogy igen; ha elgondolom, hogy valakivel szerelemből fekszem le, rögtön száműzetésbe vonul ez az érzés. De hát a szerelem, legalábbis az én esetemben, nem jön egyik pillanatról a másikra. Tény, hogy veled teljesen elfeledkeztem erről az undorról, és csak a naplóm elolvasása után jutott eszembe, hogy egy régebbi partneremmel micsoda hadakozást folytattam a csókolózás miatt (de veled jó volt).
Beszélgetéseinkben egész sor olyan dolog volt, ami hajdan nekem igen komoly problémát vagy fejtörést okozott, de a te természetes reagálásod egy csapásra oldotta ezeket. Nagyon gyakran elfog a vágy, hogy találkozzam veled, hogy az előző napi csoda, a boldog együttlét ismétlődjön meg újra. Erre nagyon vágyom, de csak erre! Ha gondolatban tovább megyek, máris kiábrándultságot érzek. Ugyanezt érzem akkor is, ha eszembe jutnak Böbe (Erzsi barátnőm) intelmei, hogy pl. „ne pofázz örökké, légy sejtelmes, kiszámíthatatlan” stb. Nem óhajtok praktikázni, azt hiszem, vagyok én elég bonyolult, tartalmas (mint emberi lélek), hogy ébren tudjam tartani annak az embernek az érdeklődését, aki rezonál rám. 4–5 olyan kapcsolatom, ahol a másik fél közismert és elismert „nagy fej”, is azt tanúsítja, önmagamat adva is képes vagyok olyan „produkciókra”, amikre remekül praktikázó nők nem képesek. Nem beszélve arról, mire számíthat egy olyan kapcsolat, amit a hazugság (a praktikázás) hozott létre.
Kedvesem! Most befejezem, mert tényleg kell dolgoznom. Arra kérnélek, semmiképp se mondj le a kapcsolatunk teljességéről, de vigyázz nagyon ránk, ne bukhasson meg egy lélektanilag rossz pillanatban... Kurz und gut, itt a nagy alkalom egy „nehéz eset” megoldására.”
Mondanom sem kell, el voltam bűvölve ettől a levéltől. De azért egy‑két dolog elgondolkoztatott. Miért tartja magát „nehéz esetnek”? Mi ez az „alaposan belétáplált undor” a szex iránt, amit csak egy nagy szerelem tud legyőzni? Levele további részében arról ír, hogy gyönyörű lakásokról és gazdagságról álmodik (többek közt gondtalan autózásokról), amihez egy új partner juttatja. S leírja, hogy két házassága között volt egy fiatalember, akivel együtt élt, s aki gazdagsága ellenére „remegett minden forintért”. Ebből is arra következtet, hogy „fontos a kivárás. De mit akar kivárni?
Tény, hogy nemcsak a szexet, hanem például gyermekei megismerését, vagy kapcsolatunk nyílt vállalását is késleltette. Készülő regényének kéziratát viszont odaadta, hogy véleményezzem. Elolvastam, s a következőket válaszoltam neki: „„..önkéntelenül is egybe vetettem mindazzal, amit elmondtál magadról. Úgy tűnik, hogy kulcsregényről van szó, önmagadat, az életedet írtad meg. Végső soron persze minden regényíró ezt teszi, de többé‑kevésbé elszakadva a saját élménytől, sokkal áttételesebben, jobban elrejtve önmagát mások sorsába, gondolataiba stb. Igaz, hogy másnak (tehát az olvasónak) ez nyilván nem tűnik fel. De nekem az az érzésem, hogy szinte egy az egyben írod az életedet, s hogy ez egy családtörténetté bővített önéletrajz, amolyan naplóféle, amiben visszamenőleg számba veszed az életedet. Ez természetesen nem zárja ki, hogy irodalmi értéke is legyen; én azonban rögtön megállapítottam, hogy regényednek óriási elaborációs értéke van: életed eseményeinek, konfliktusainak, kudarcainak lelki feldolgozását szolgálja. Mindenképpen érték‑keresés és identitáskeresés tükröződik belőle: a családi minták, öntudatlan azonosulások elleni harc, a családi értékrendből való kitörés drámája ez, méghozzá egy, az átlagnál jóval konzervatívabb családi hagyománnyal való heroikus küzdelemé.
Ria megköszönte, de elég ambivalensen fogadta ezt a véleményt, vitatkoztunk is rajta egy sort. Ezek jó beszélgetések voltak, bár szemléletünk nem nagyon közeledett. Ennek ellenére egy hónap elmúltával úgy tűnt, hogy kapcsolatunk kezd stabilizálódni és szerelmünk kölcsönössé válik. Ekkortájt egyszer‑kétszer kimondta: szeretlek. Írt egy újabb levelet is, aminek fontosabb részeit érdemes „megörökíteni”:
„A tegnap esti telefonod után azt éreztem, hogy most szerettem végérvényesen beléd. Ez az érzés számomra eddig egyenlő volt a kudarccal, a visszautasítással. Azt hiszem, törvényszerű következménye volt a korábbi élményeimnek, hogy ma reggel félni kezdtem, nem lesz‑e ugyanaz a sorsom melletted is? Félni kezdtem a csalódástól és már előre sündisznóállásba helyezkedtem: ha takaréklángra állítom magam, kevésbé érhet csalódás. Ugyanis úgy tűnt: szerelmünk túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. A takaréklángra állítás már egy teljesen ösztönös védekezés volt, azazhogy nagyon is tudatos munka eredményeként már a lelkem részévé vált. Az „öreg” előtt annyira kiszolgáltatott voltam, hogy most átestem a másik végletbe.
Egy biztos: nem bánom, ami történt – ellentétben a hajdankorral, amikor mindig mindent megbántam utólag –, mert úgy érzem, tisztázni tudtuk, hogy mi okozta köztünk a távolságot: a kapcsolat kicsit eltolódott a testiek felé, s a barátnőid léte akaratlanul kétségeket támaszt bennem az érzelmeidet illetően... őszintén remélem, hogy kapcsolatunk igazi, mély szerelemmé alakul. Hogy nehezemre esik kimondani a „szeretlek” szót, annak részben a hajdani gátoltságom maradványa, részben pedig az az oka, hogy számomra ennek a szónak akkora súlya van, hogy még felelőtlenségnek érzem kimondani...”
Sajnos, kedvezőtlen fordulatról kell beszámolnom: szerelmünk elmélyülése helyett ő fokozatosan hűvösebbé vált. Talán a „benzinpénz” históriával kezdődött: kifejtette, hogy neki jár tőlem havi X összegű benzinpénz, mert a hozzám való autózást nem finanszírozhatja férje pénzéből. Kicsit meglepődtem a „ki kell fizetned” megfogalmazáson, de azért rögtön beleegyeztem. Később gondoltam, hogy írok neki (erről is), de aztán elment a kedvem a levélírástól, így most csak ide jegyzek fel néhány gondolatot.
Ria „intuitive kiötölte problémánk lényegét”. Eszerint én fő célomnak tekintem, hogy belőle mindenáron „a nyitottság élő szobrát” faragjam, s ezt erőszakosan siettetem, miközben az ő fő célja könyvének (könyveinek) megírása. Pedig, ha nem sürgetném, ő könnyedén és amúgy mellékesen meg tudná valósítani a nyitottságot. Ki nem mondott előfeltétel, hogy fogadjam el és támogassam fő céljának megvalósítását. Méghozzá függetlenül attól, hogy bebizonyosodik‑e munkájának értéke (hisz lehet, hogy csak a jövő fogja őt igazolni). Ugyanakkor tiltakozott az ellen, hogy tehát nekem ő a legfontosabb, neki meg a könyve. Valójában antagonisztikus az értékrendünk: szerelem, közösség – vagy teljesítmény, siker.
Szóval, kissé egyoldalú az érzelmi viszonyunk, ami feszültségeket eredményez, s hosszabb távon nem tartható. Ő „visszavonta érzelmei egy részét”, én pedig nem tudok viszonzás nélkül szerelmes maradni. Meglehet, túlérzékenyen reagáltam arra a közlésére is, hogy a férjével való lefekvése nyomán mennyire megjavult az otthoni légkör, milyen oldott, baráti viszony alakult ki. Talán nem kellett volna rögtön arra gondolnom, hogy ez házasságuk tartós helyreállítását (és az én külső partnerségre korlátozásomat) jelentheti. De ha már fölmerült bennem és kimondtam, pár szóval könnyen megnyugtathatott volna. Ehelyett – bosszúból – olajat öntött a tűzre...
Pedig, hogy a bennem felmerült aggály nem volt alaptalan, azt egy másik kijelentése is alátámasztja. Az ti., hogy amikor látja férjét a gyerekekkel játszani, lehetetlennek vagy szívtelenségnek érzi elszakítani őket egymástól. Minthogy pedig ő sem tud megválni gyermekeitől, a megoldás csak az együtt maradás lehet. Hiszen mind a négyük számára ez lenne a legegyszerűbb, most, hogy férjével kibékült és van egy külső partnere, Ria számára is. Bár azt is mondja, hogy hosszabb távon nem tudja elképzelni a férjével való együtt maradást, és kérte őt, hogy összeköttetéseivel szerezzen kétfelé cserélhető lakást. Álláspontja tehát ellentmondásos, nem átgondolt.
Kijelentéseitől függetlenül: mi motiválná őt a válásra, ha belém nem szerelmes, férjével pedig újra jóban van és a gyermekének érdekei is az együtt maradást diktálják? Úgy látszik, ez az a tipikus eset, amikor egy külső kapcsolat megment vagy rendbe hoz egy házasságot. Ria nekem köszönheti, hogy megszűnt a szex‑undora és újra élvezni tudja férjével a szexet. De épp ezért a válást most már egyáltalán nem érzi elkerülhetetlennek. Legutóbb az én elméletemre hivatkozva kifejtette, hogy akkor is lehet köztünk báziskapcsolat, ha nem lakunk együtt... Hiába érveltem, hogy bár a különlakás valóban nem zárja ezt ki, de hogy ő közben egy egész jó, nyitott házasságban él férjével, az már igen. Mert akkor mitől volna a kapcsolatunk bázisjellegű? Csak attól, hogy én jobb szellemi partnere lennék?
De miért ragaszkodom egyáltalán ahhoz, hogy Riával báziskapcsolatom legyen? Nyilván, mert szerelmes vagyok belé, s úgy érzem, jobban illik hozzám, mint a barátnőim. Bizonyos együttfejlődési, együttműködési reményeim fűződnek hozzá. De ha ezek illúziónak bizonyulnak (akár, mert őt csak a könyve, a saját teljesítménye érdekli, akár mert nem képes a nyitottságra) és szerelmemet sem viszonozza, akkor báziskapcsolati (összeházasodási) törekvésem elveszti értelmét. Akkor marad a baráti kapcsolat, mint lehetőség, lényegében hasonló színvonalon és jelleggel, mint a meglévőek. Amibe viszont Ria nem menne bele. (Bár nem világos, hogy miért nem, ha egyszer nem szerelmes belém.) Azt hiszem, legokosabb lesz egyelőre felfüggeszteni minden konkrét tervet, s csak egyszerűen folytatni a kapcsolatot, megadva ezzel a lehetőséget valamilyen kibontakozásra.
Más oldalról közelítve a kérdést, fel lehet vetni, hogyan is állunk a partnerséggel. Ugyanis alapvető igényem, hogy a nő, akit társnak választok, lényeges dolgokban – kölcsönösségi alapon – egyenrangú partnerem legyen; vagyis hasonló színvonalon tudja viszonozni, amit adok. (S persze akarja is viszonozni.) Ahogy azt többször kifejtettem (lásd: csereelmélet), csak egy ilyen kapcsolat lehet tartósan életképes és kielégítő. A partnerség alapkérdései: a szex, az érzelmek és a szellemi élet. Vegyük sorra. A szexben Ria eredetileg egyáltalán nem volt partner, de elég hamar belejött annyira, hogy kívánta az együttlétet és általában ki is elégült. Az érzelmi kötődés azonban nem alakult ki nála. Szellemileg – talán leginkább beszélhetnénk egyenrangú partnerségről. Itt inkább csak az ellentmondásossága, időnkénti következetlensége zavar; az, hogy gondolkodása nem annyira racionális, mint inkább indulat‑vezérelt, gyakran szubjektív‑narcisztikus, a pillanatnyi önérdekhez idomuló. Lenne még egy negyedik területe is a partnerségnek, az anyagi-gazdasági sík. Ez számomra nem túl lényeges, de azért nem hagyható figyelmen kívül.
Az egyenrangú partnerség optimális esete itt is az, ha mindketten nagyjából ugyanolyan értéket tudnak nyújtani egymásnak; de tény, hogy az ilyen értékek hiánya pótolható leginkább más jellegű értékekkel. Az anyagi síkon maradva: nyilvánvaló a köztünk levő értékegyenlőtlenség, hiszen sem vagyontárgynak nevezhető értéke, pl. önálló lajása sincs. Ezzel szemben elvárja, hogy valaki őt eltartsa, finanszírozza – anélkül, hogy a viszonzás kérdése komolyabban izgatná. Mecénás‑kereső hirdetésében viszonzásként egyszerűen önmagát jelölte meg, pontosabban a feleség‑szerep betöltését. Alapállása e téren teljesen hagyományos: természetesnek érzi, hogy a férfi eltartsa vagy ajándékokkal halmozza el a nőt – ingyen, vagy bizonyos természetbeni szolgáltatásért.
Számomra viszont megdöbbentő, hogy feleségnek ajánlkozik anyagiak ellenében, s ebben ma sem lát semmi kivetnivalót. Mert lehet ugyan viszonozni az anyagiakat más értékekkel: munkával, gondoskodással, ápolással stb., de a feleségszerep lényegéhez tartozó értékeket (szerelmet, szexuális odaadást stb.) áruba bocsátani prostitúciónak tűnik. Többször említette, hogy a „hivatásáért”, a művészi sikerért mindenre hajlandó, még az anyját is eladná! (Önmagát miért ne?) Más a helyzet egy spontán kialakult intimkapcsolatban; ott érzelmi és egyéb értékek is kompenzálhatják az anyagiak hiányát. De hol vannak a mi kapcsolatunkban ilyen többletértékek? A kilátástalan kapcsolat megérett a befejezésre.
Nem társkeresési céllal ismertem meg a 44 éves Zsuzsát, akivel hosszasan beszélgettem. Érdekes ember, talán barátnőm lesz. Össze is tegeződtünk. Megtudtam: 18 éves korában – hogy otthonról szabaduljon –, férjhez ment egy zenészhez, akivel építkezésbe kezdett, s aztán szült neki (30 évesen) egy kislányt. Eközben azonban a házasságról kiderült, hogy rossz: a férj szélsőségesen introvertált és depresszív, szeretkezés ritkán volt és Zsuzsa sohasem elégült ki. A férj aztán öngyilkos lett; amibe Zsuzsa úgy belebetegedett, hogy a végén leszázalékolták.
Özvegységének első éveiben volt egy partnere, akivel a szex (először Zsuzsa életében) jó volt, de maga a kapcsolat gyenge, mert a férfi alkoholizált stb., Zsuzsa végül is kidobta. Aztán jött egy nős férfi (rossz házassággal), akivel sohasem lehetett együtt elmenni sehová – ezért ennek is vége lett. Mostanában van egy elvált szerelő, aki a szexhez nagyon ért, de semmi máshoz, így ennek sincs jövője. Zsuzsának jó 10 kg túlsúlya van, s a kelleténél jobban kötődik gyermekéhez. Nem sorolom tovább, van probléma bőven. A legfőbb talán az, hogy pszichaszténiásnak (?) tűnik; időnként nekigyürkőzik, de hamar letörik, leáll. Nyilván szüksége van egy stabil támaszra és noszogatóra, akibe erősen kapaszkodhat. Ez persze kisajátítási törekvéssel is együtt jár, bár állítólag elfogadja a nyitott házasságot. Talán érdemes lenne jobban megismerni (amit leginkább ő igényel).
Furcsa dolog történt tegnap este. Fölhívott, szerelmet vallott és szinte követelte, hogy azonnal üljek taxiba és rohanjak hozzá. Különböző ürügyekkel kitértem, de órákig beszéltünk telefonon. Eleinte kellemes volt a beszélgetés, csak az tűnt fel, hogy bőven használ trágár kifejezéseket és teljesen az indulatok uralják. Később fokozódtak a hiszteroid jellegű megnyilvánulások. Az időnkénti apró csuklások emlékezet kihagyásokkal párosultak, s a szöveg egyre zavarosabb lett. Vontatottan, szüneteket tartva beszélt; egy ilyen szünetnél letettem a kagylót. A telefonálás első órájában megbeszéltük, hogy másnap meglátogatom, ám ehhez már nincs kedvem. Nagy a gyanúm ugyanis, hogy komoly személyiségzavara van. Persze lehet, hogy csak alkohol hatására „dilizett be” egy kicsit. Annyi bizonyos, hogy legalábbis súlyosan neurotikus.
Ez a tegnap esti „letámadás” egészen elijesztett. Megtudtam azt is, hogy tavaly nyáron hízott el, mert kb. 3 hónapig csak lustálkodott. Előző partnerébe volt legutóbb szerelmes, de mivel nem mehetett el vele ide-oda, bosszúból fűvel-fával megcsalta. (Ez volt a „promiszkus periódusa”.) Ma már persze szégyelli, de nem vagyok benne biztos, hogy hasonló szituációban nem csinálná még egyszer. Van aztán egy olyan barátnője, aki leszbikus és szadista; már többször végig harapdálta Zsuzsát, úgy hogy hónapokig kellett borogatnia.
Ennyi zűr után remélhető-e egyáltalán valami normálisabb fejlődés? Néhány dolgot ugyan belát, tehát van önkritikája és változni is akar. A kérdés csak az, hogy tud-e? Nagyon nyitottnak állítja be magát, ám lehet, hogy ez a káosz nyitottsága, a tartásnélküliségé, ami messze van az autonómiától.
… Másnap kiderült, hogy vermutot ivott előző este egy barátnőjével, s miután az elment, földobott hangulatban hívott. Nyilván regrediált, s önző gyerekként viselkedett – amíg el nem álmosodott. Utólag persze szégyelli magát emiatt. Állítólag ritkán szokott inni, s nem bírja az italt. Minthogy ő jött hozzám, igyekeztem megvigasztalni. Lassan simogatni kezdtem, aztán persze csókolózni kezdtünk. Hamarosan le is vetkőztünk, s vagy egy órát szeretkeztünk. Nekem jó volt, de mivel a fogamzásgátlásról másként nem tudtunk gondoskodni, a végén megszakítottam az aktust. Zsuzsa nem elégült ki; azt tudtam, hogy közösülésben nem is szokott, de ezúttal másféle ingerlés sem volt elegendő. Persze nem is hiányolta a kielégülést, ami – első alkalomról lévén szó – érthető. De nem is ez a legfontosabb. A fő kérdés, hogy szellemi téren mit tud nyújtani. Elég aktívnak tűnik, s részben nyitott is, de nagyon ellentmondásos, ambivalens és tele van problémákkal.
Másnap is eljött, s már sikeresebben (számára is orgazmussal) szeretkeztünk, nagy beszélgetésekkel körítve. Hozott egy fényképalbumot is, és sok mindent elmondott magáról. Meglepő, hogy férjét mennyire nem ismerte; ami összefügghet azzal is, hogy „apa-–kislánya” szerepet játszottak. No meg főleg azzal, hogy szülei illedelmes, jó kislánynak nevelték, ám szeretetet nemigen kapott. Férje után sorban meghalt öt rokona: apja, öccse, anyósa, apósa és egy atyai jó barátja. Nem csoda, hogy pszichoszomatikus tünetekbe, betegségekbe menekült. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy szellemi aktivitása önálló személyiségjegy, vagy gyógyszer okozta hipomán reagálás. S ha személyiségjegy, akkor szalmalángszerű, apró fellángolásokat jelent-e, vagy tartósabbat? Bizonyos jelekből ítélve az előbbi látszik valószínűbbnek. Jellemzően szimbolizálja ezt az a plakát, ami úgy megtetszett neki: egy fülét befogó nő, aki azt sikoltja: Nem! Ennek megfelelően kifejtette, hogy nála a motívumhiánnyal van baj: nincsenek céljai, nem törekszik semmire, mert „nem látja értelmét…” (Talán kivétel ez alól a partnerkapcsolat, mint a menekülés egyetlen, járható útja.)
Jól illeszkedik ehhez Zsuzsa „akkumulátor-igénye”. A legfontosabb számára, hogy fel tudja tölteni magát hajtóerővel, „árammal”, amiből aztán ő is tud adni, elsősorban a kislányának, aki „mindenek felett való”… Hát, ha csak áram kell neki, tőlem kaphat. Ha ettől szellemileg aktív lesz, én is megkaphatom, amire szükségem van. Hogy aztán mennyire tudunk együttműködni, az majd kiderül. Szombaton színházba megyünk. (Lánya is jön.)
… Nemrég jöttem haza Zsuzsától. Nála aludtam, most először. (Nem találgatom, hogy fogok-e még.) Ez az élmény olyan ellentmondásos, hogy nehéz a helyére tenni. Zsuzsa ugyanis nehéz eset. Alig hogy elkezdtünk beszélgetni, rágyújtott, holott tudta, hogy nem szeretem. Az első cigit még valahogy elviseltem, de a másodiknál szóvá tettem. Azzal védekezett, hogy ő nálam, mint vendég, nem gyújtott rá, de itthon joga van hozzá. Vagyis elvárta volna, hogy alkalmazkodjam ehhez. Miután tisztáztuk, hogy csak az egészséges igényeihez vagyok hajlandó alkalmazkodni, hosszasan mesélt régebbi dolgairól. Megismertem a lányát: tipikus „jó kislány”; anyjához gyerekesen kötődik (és viszont). Elég későn vacsoráztunk. Ígérte, hogy utána majd rólam akar beszélni, de hiába emlékeztettem erre, halogatta. Kiderült, hogy nem nagyon tud kérdezni. Valójában nincs is mit kérdeznie, mert nem érdekli a másik ember, legfeljebb az, hogy mit tud neki nyújtani. Vagyis önző – ezt ő maga elismerte. Önzése kényelemszeretettel, sőt, lustasággal párosul. Volt úgy, hogy napokig aludt. Ha aztán a tennivalók fölhalmozódnak, kapkodva nekilát. Vagyis nála a szétesések és kapkodások periódusai váltakoznak. Gyógyszert szed a depresszió ellen; ugyanakkor várja a csodát, a „királyfit fehér lovon”, aki egyrészt kényezteti, másrészt egyértelműen közli vele, hogy mit csináljon. Ezért akar szerelmével lekötni.
Kérdés persze, hogy egyáltalán tud-e Zsuzsa szerelmes lenni? Felnőttes szinten nyilván nem. Hiába az illuzórikus hajlandósága, hogy „mindenem” legyen, ez nem több romantikus álmodozásnál. Vagyis csapda, amit jobb nagy ívben kikerülni? Lehet, hogy rögtön el kellett volna jönnöm, ő azonban addig marasztalt, amíg ott aludtam. Éjfél körül feküdtünk le, s a szeretkezés eleinte nem ment, de később volt egy 20 perces aktus (amiben Zsuzsa természetesen nem elégült ki). Reggel azzal a szándékkal jöttem el tőle, hogy „egyelőre függesszük fel kapcsolatunk intimebb vonatkozásait”. Úgy látom ugyanis, hogy két alapproblémája van, s ezek infantilizmusából adódnak. Az egyik az értékelési bizonytalanság, az értékrendszer kialakulatlansága és ambivalenciája, amiből a célok, távlatok hiánya és az önértékelés ingadozása fakad. A másik az ezekből következő affektív labilitás, amely fix pontok, fogódzók után kiált, de eddig csak egyet talált: saját gyermekét. Ez nagyjából megfelel a hagyományos elvárásoknak. Vele jár az anyaszerephez kötődő félelem, hogy a gyerek felnő és saját útjára lép, s akkor nem marad semmi kapaszkodó. Vagyis erősödik a zsákutca-érzés, amiből csak egy „tökéletes partner” jelenthetne számára kiutat.
Mindezt tulajdonképpen megbeszéltük, s úgy tűnt, Zsuzsa fölismeri (és elismeri) a körvonalazott helyzetet. Persze nem tudom, mennyire érti az összefüggéseket, és a belőlük adódó feladatokat. Zsuzsa tulajdonképpen a lelki felnőtté válás tizenéves kori útját járja, kissé megkésve. Sajnos, nem bízik önmagában, és fogalma sincs, hogyan kezdjen hozzá. Említett másik partnerével nem szakított. Sőt, elmondta, hogy tegnap jó két órát szeretkeztek, amiben ő többszörösen kielégült, könnyebben, mint máskor. Neki nem szólt rólam, mert nem érzi egyenrangú partnernek („úgysem értené”). Zsuzsának a jelek szerint megfelel ez a rejtett párhuzamosság. Ennek több oka lehet. Az egyik: ha engem nem birtokolhat teljesen, akkor kell még valaki, aki kevésbé fontos, ugyanakkor jobban alkalmazkodik hozzá. A másik, hogy én ezt elveim szerint nem kifogásolhatom; s ha mégis, akkor féltékeny vagyok…
… Legutóbb úgy látszott, nem ragaszkodik az együtt alváshoz; azt hiszem, kényelmesebb neki külön. Kezdeti lobogása máris szűnőben van. S minthogy a középút számára nehezen járható, a „minden” akarása átcsaphat a „semmi”-be? A kritikához ambivalensen viszonyul: egyrészt igényli és racionálisan többnyire elfogadja, másrészt affektíve elutasítja és nem követi. Érdekes, hogy barátnőm részben „megérti” Zsuzsát (például védelmébe veszi a gyerekéhez való kötődését), részben veszélyesnek érzi, s – talán épp ezért – nem hisz a fejlődésében. Kicsit közös bennük, hogy azt akarják, fogadjam el őket olyannak, amilyenek – vagy tegyek csodát velük. Egyik sem igazán racionális alkat, bár Zsuzsának „jobb szövege” van.
Egy 35 éves, háromgyermekes, válófélben levő asszony jó kézírása, okos és őszinte válaszai az általam terjesztettkérdőívre, fölkeltették a figyelmemet. Levelemre azt válaszolta, szívesen segít és vannak problémái, amiket megbeszélne velem, adjak időpontot. Ez az időpont tegnap délelőtt volt. Arányos, karcsú, filigrán, rövid barna hajú, kék szemű nő állított be. Egyórás beszélgetésünk vége felé magam mellé ültettem, átkaroltam, s rövidesen csókolóztunk és összetegeződtünk. Újabb fél órán belül pedig az ágyban találtuk magunkat. Nem kellett különösebben rábeszélni, szinte magától levetkőzött. Elég hamar magamra húztam. Lehet, hogy szokatlan volt neki ez a póz, mert nem lovagló ülésben helyezkedett el, hanem nyújtott lábbal feküdt rám. S bár élvezte, nem elégült ki, nem mozgott elég felszabadultan.
Szerettem volna már ma újra találkozni vele, s a hét végére is szívesen készítettem volna programot, de kitért, s későbbre ígérte jöttét. Ez kicsit elgondolkoztat. Meg az a kijelentése is, hogy nem kell folyton az „igazit” keresni… Netán egyszerűen kalandnak tart, s nem sokat vár tőlem? Úgy tűnik, visszafogja magát (vagy valami visszatartja). Talán azért, mert jóval idősebb vagyok? Vagy mert úgy látja: házasságról (illetve kizárólagos kapcsolatról) aligha lehet szó velem? Ő ugyanis eddig a kizárólagos monogámiát tartotta elérendőnek, mert „ha megkapnak egymástól mindent, akkor nincs szükségük másra”. Ami egyébként igaz, csak kevés a realitása.
Érthetően egész sereg kérdés merül föl bennem. Egyáltalán milyen ember ez az Ilona? Mit várhatok tőle? Mennyiben tud többet, mást nyújtani, mint más? Hogyan lehetne nyitott kapcsolatban élni vele? Sorolhatnám vég nélkül. Egyelőre úgy tűnik, nem veszi elég komolyan kapcsolatunkat (s úgy mellesleg: vajon mással is ilyen könnyen kikezd?). Minden azon múlik, mit tudunk adni egymásnak. A jelek szerint értelmes nő, s talán kreatív. De hogy tudna-e munkatársam lenni, az teljesen bizonytalan, hiszen nincs megfelelő szakképzettsége. (Valamilyen szakközépiskolát végzett, s nem tanult tovább, csak egy népművelő tanfolyamot végzett). Ahogy ő mondja, sokáig nem talált magára, ideges panaszai is voltak.
De úgy érzi, ezen már túl van. Férjével évek óta nincs szex, mert a nagy szerelem után kiderült, hogy nem illenek össze. Még együtt laknak ugyan, de a férj ritkán jár haza, gyakorlatilag máshol lakik, csak pénzt ad haza (főleg a gyerekek ellátására). Fölmennék hozzá, szeretném látni a gyerekeit, a lakását stb., de visszatart, hogy még nem akar a gyerekeinek bemutatni. Így hát marad a várakozás – ami a reményeket is, meg a kétségeket is táplálja.
… Találkozásunk óta 4 nap telt el, s Ilona nem jelentkezett. Vajon eltűnik, mint a szivárvány? Nem kíván, vagy nem remél folytatást? Jó lenne tudni, hogyan élte meg ő ezt a találkozást. Utólag visszagondolva furcsa volt búcsúzáskor az a „Köszönök mindent!”, aminek nagyon lezárás-jellege van. Mondhattam volna persze én is, hiszen szép élmény volt, de eszembe sem jutott, mert csak a folytatásra gondoltam. S úgy tűnt, hogy azonos hullámhosszon vagyunk. Tévedtem volna? Lehet, hogy csak a reményeimet, a partnerideálomat projiciáltam? Persze az is lehet, hogy ő „lassabban érő típus”. Tele lehet (irreális?) aggályokkal stb. Neurotikus személyiségzavar sem tekinthető kizártnak, vagy legalábbis egy hajlam a maximalizmusra és bemerevedésre, valamint az ebből adódó visszahúzódásra. Bárhogy izgat, próbálok mással törődni.
… Ma találkoztunk másodszor. Most közelebb kerültem Ilona megismeréséhez. A kép vegyes, bár benyomásaim alapjában pozitívak. (Remélem, hogy ezt nemcsak a szeretkezés új élményének öröme mondatja velem.) Tény, hogy nagyon jó vele összebújni, s a beszélgetés is eleven, gördülékeny. Persze véleménykülönbségek is fölmerültek, amikből az derül ki, hogy ő sokkal hagyományosabb szemléletű, jól működő elhárító mechanizmusokkal, amik egy kicsit elzárkózóvá teszik. Csak egy dologban „forradalmi”: a színházi rendezés kérdésében. A mai rendezőket mind, de a színészeket is szinte kivétel nélkül rossznak tartja. S itt jön a „Majd én megmutatom!” naiv optimizmusa, az önbizalomhiány túlkompenzálása. Közben viszont a színművészeti főiskolára való bejutás harmadik és egyben utolsó (korhatár!) próbálkozása is sikertelen maradt.
De nem ez a lényeg! Színészi hajlama exhibicionista tendenciákat mutat, ugyanakkor a felszínen az introverzió, a távolságtartás dominál. Nem tudja teljesen odaadni és föltárni magát, féltékenyen őriz egy belső zugot, ahová még egy intim partnernek sincs belépési engedélye. Nyilván fél a kiszolgáltatottságtól, vagyis bizalmatlan. Zavarba ejt a gondolat, hogy vannak dolgok, amiket még nekem sem mond el. Vagyis félig ki vagyok zárva az életéből: kijelölte a kört, amelynek határait nem léphetem túl. A helyzet nem mondható ideálisnak. Csak kénytelenségből és ideiglenesen fogadom el.
Egyelőre a szex sem problémamentes. Ilona a tartós aktust szereti, bár közösülésben nem elégül ki. Úgy látszik, ezt annyira megszokta, hogy nem is hiányzik neki az orgazmus. Maszturbációval is ritkán próbálkozik, „mással köti le magát” (vagyis idegenkedik tőle). Elég passzív a szexben, elfogadásra rendezkedett be. Tehát a szexuális attitűdje is módosításra szorul. Nagyjából körvonalazódnak tehát az irányok, amikben esetleg segíthetek neki. Csak az nem világos, hogy igényt tart-e erre, és mivel tudná viszonozni. Jelenleg talán nem sokkal (a szeretkezéseken túl); ám, ha sikerül őt alakítgatni, úgy egyre többel. (Megint a szokásos remények – amik vagy beválnak, vagy nem.)
… Tegnap dél felé váratlanul beállított Ilona. Persze rögtön szeretkeztünk, s bár most hosszabb volt az aktus (jó negyedóra), nem orgazált, s elég passzív volt most is. A pettingorgazmust meg kerüli, mert elege volt belőle férjével; aktusban viszont eddig ritkán sikerült. Ám ezúttal már elég közel járt hozzá, s talán belejön. Persze a petting leblokkolását föl kellene oldani, csak egyelőre nem tudom, hogyan. Még ha kicsit rendszeresebben találkoznánk! De úgy tűnik, változatlanul peremhelyzetben akar tartani. Most is csak egy órácskát volt itt, aztán bevitt kocsiján a városba, s közben elmondta – miheztartás végett –, hogy nem szerelmes belém, de azért örül „mélyebb barátságunknak”. Nem fejtette ki, hogy mit hiányol belőlem, miért nem hasonlítok eléggé a partnerideáljához. Ha jól sejtem, hiányzik a kizárólagosság, amire nem lát esélyt. Pedig szóba kerülvén a csoportházasság, úgy tűnt, szívesen kipróbálná. Ez önellentmondás, s nyilván van több is. Tény, hogy mindinkább előtűnnek a köztünk levő különbségek, s alig van remény ezek jelentős csökkenésére. Mélyebb barátság azért lehet, de a szerelem? Mindenesetre írtam neki egy levelet:
Drága kis „mélyebb barátnőm”! Szerda délelőtt van, ilyenkor szoktál jönni. Szoktál? Ez túlzás. Most sem jössz, mert ugye más dolgod van. S ki tudja, mikor látlak újra. Így hát írok neked, bár lehet, hogy nem sok értelme. Annyi mindent kellett volna már alaposabban megbeszélnünk, és nincs rá idő. S nem egyszerűen a kivédhetetlen elfoglaltságok miatt. Hanem? Mondjuk, hogy a „józanságba csomagolt óvatosság” miatt, ami mögött túlzott aggályok és bizalmatlanság is lehet. S erről eszembe jut, amit írtál: „Nem tudom igazán odaadni magam!..”
Épp most csörgött a telefon, te voltál. Igazán jól esett, hogy felhívtál; kár, hogy hamar elbúcsúztál, miután a pénteki randevút megbeszéltük. Hogy levélben se legyek túl hosszú, igyekszem a lényegre térni, mármint kettőnk viszonyát illetően. Kapcsolatunk részemről szerelemnek indult, de – lévén ennek egyik fő feltétele a kölcsönösség – nem tudott kibontakozni. Persze nem biztos, hogy végleg megrekedt, hiszen kedvező feltételek esetén lassúbb kibontakozásra még van lehetőség. A feltételek pedig elsősorban rajtad múlnak. Úgy tűnt, hogy eleve elhárítod ennek lehetőségét. Csak az nem világos, hogy miért? Talán alapvető kérdésekben nem felelek meg az elképzeléseidnek, a partnerideálodnak? No igen, a korkülönbség. De hát valóban olyan fontos az? Vagy a kizárólagosság hiánya, amire ugyanezt kérdezhetném. Azonkívül azt mondtad, nem akarsz újabb házasságot.
Biztosan van még több fenntartásod vagy ellenérved, hiszen feltételezhetően nem egyszerűen „ösztönös elhárításról” van szó. (Vagy ha igen, akkor nem ártana ezeket tudatosítani és felülvizsgálni.) Nyilván a korábbi rossz tapasztalataid késztetnek elhárításra, védekezésre, a 3 lépésnyi távolság tartására. Talán túlzottan félted önmagad belső függetlenségét?
Legutóbb emlékeztettelek a latin közmondásra: Fide, sed cui, vide. Hozzáteszem: senkiben sem bízni legalább olyan nagy hiba. Más kérdés, hogy kell-e bárkinek bizalmat előlegezni, és mekkorát. Nyilván fokozatosan kell növelni a bizalmat, ami megint kölcsönösséget feltételez. A kölcsönös bizalommal járó kölcsönös kiszolgáltatottság ugyanis nemcsak elviselhető, hanem nagyon is jó dolog.
Tudom, hogy a nem teljes bizalom és a nem teljesen intim kapcsolat is jobb, mint a semmilyen. De azért, ha egy mód van rá, én a teljességre törekszem. S veled kapcsolatban még nem mondtam le erről. Illúziókat kergetek? Várom véleményedet.
… Pénteken Ilona kb. két óra hosszat volt itt. Jót szeretkeztünk, de most sem elégült ki. (Bár ez talán megtörtént volna, ha tovább folytatom a szájjal ingerlést – legalábbis utólag ezt mondta. A levelet, amit írtam, olvasatlanul eltette: „legyőzi a kíváncsiságát”. Ez megint elemzést érdemelne. Elfojtás? Vagy sürgetőbb volt a szeretkezés? Ám abba is nehezen jött bele teljesen. Eleinte csak puszikat adott, kerülte az igazi csókolózást; csak amikor már jól felizgult (közösülés közben) csókolózott igazán, akkor is rövid ideig. Kérdeztem, nincs-e nála fénykép a gyerekeiről – nem volt. Kérdeztem: van-e már nyaralási programja, mert örülnék, ha lehetne közös programunk. Mondta: szép, hogy erre gondoltam, de ő szakszervezeti beutalóval megy, a gyerekeivel. Egyébként nem nagyon lesz ideje nyaralásra, mert hajtani kell a pénzt, vannak adósságai (az OTP-nek stb.).
Újra szerda van, s vártam Ilonát, de nem jött, csak telefonált, hogy a héten nem tud jönni, sok dolga van. S most itt állok, s van is szeretőm, meg nincs is. Pedig, ha akarná, találkozhatnánk, hisz’ én is szívesen mennék hozzá (akárhová). Nem tehetek mást, el kell fogadnom ezt a távolságtartást. Ez pedig azzal jár – hiába berzenkedem ellene –, hogy kissé visszaminősítem, lejjebb értékelem ezt a kapcsolatot. Ilona? No igen, jó kis csaj, de semmi egyéb! Különben is, mit várnék tőle? Hiszen kifejtette, hogy részéről szóba sem jöhet a szerelem! Barátok vagyunk – és kész! Tessék lejönni a felhőkből ! Egyáltalán, mi közünk lehet egymáshoz a szexen kívül? Van-e más kapcsolódási pont? Ha őt ennyire lekötik a gyerekei, a pénzkereset, a romba dőlt házasság felszámolása, és a karriertervei, amikbe nem tud és nem is akar bekapcsolni, akkor…
Közös élmények kellenének, ehhez pedig több idő és együttlét. Ha nem lesz e téren hamarosan jelentős változás, úgy kapcsolatunk aligha fejlődik tovább. Benne talán él a változás jámbor óhaja, de egyelőre hagyja sodortatni magát a megkezdett úton és irányban. Persze megpróbálom majd kimozdítani.
… Délelőtt itt volt Ilona, csak úgy, előzetes bejelentés nélkül. Egy jó órát beszélgettünk, illetve vitatkoztunk. Ami jó is volt, meg nem is, mert valahogy nem volt elég konstruktív. Ilona az „ösztönösség” híve: megérzései „mindig beváltak”, ezért túlságosan bízik azokban. Az értelmi kontrollt nem tartja megbízhatónak és lényegesnek. Épp ezért „felesleges a sok beszéd” a szexet illetően is; „azt érezni kell” stb. Ő 2-3 beszélgetés alapján „empátiásan tudja”, kitől mi várható, s inkább leépíti vagy visszaszorítja a kapcsolatot, mintsem belevesse magát – úgy, mint a házasságába (de abba is csak szülei nyomására ment bele). Úgy tűnik, most velem is ezt műveli: kiszorít élete perifériájára.
Levelemre csak néhány szóban reagált, ugyanis „nem ért rá írni”. Egyébként sem a korkülönbség, sem a kizárólagosság hiánya nem zavarja. Elmondta, hogy kitűzték az első, válóperi tárgyalást. A szeretkezés ezúttal talán jobb volt neki; legalábbis úgy tűnt, hogy a szájjal ingerlés során kielégült. Viszont utána már nem nagyon élvezte az aktust. Kicsit le is fogott, hogy ne mozogjak annyira, s a csókolózást is kerülte. Utána próbáltam ezt megbeszélni vele, de fölöslegesnek tartotta. Azt pedig határozottan állította, hogy ő boldog ember (legalábbis kb. fél éve), amióta megtalálta élethivatását…
… Amikor legközelebb jött, azon kezdtünk vitatkozni, hogy szerinte „minden véletlen szükségszerű, csak nem tudjuk az okát”. Egy óra elteltével szeretkeztünk ugyan, de tovább vitatkoztunk, simogatásomra nem reagált. Láthatóan nem kívánja különösebben a szexet. Kérdés: csak velem, vagy mással sem? Hamarosan abba kellett hagynunk a „szeretkezést” (mert jöttek hozzám), s Ilona angolosan távozott. Befejezésül megállapodtunk, hogy legközelebb nem fogunk vitatkozni. A dolog azért is érdekes, mert ő időnként kifejezetten dühös volt rám, hogy ellentmondok neki, miközben ő magabiztosan kinyilvánítja a véleményét. Úgy tűnt, ő „mindent jobban tud” – vagyis a felismert féligazságokhoz mereven ragaszkodik. Kicsit fatalista. Ám, ha ennyire rugalmatlan, akkor kár vele vitatkozni. Ha pedig a szexet nem kívánja velem, kár vele szeretkezni. S ha nem vagyok neki fontos, ő se legyen az. Kapcsolatunk tehát eléggé elbizonytalanodott, értelme és léte kétségessé vált.
Amikor megkérdeztem, van-e alternatívája nála a színházi rendezésnek, magabiztosan közölte: nincs szüksége alternatívára! Vagyis mindent egy lapra tett fel. S minthogy nem találja a megvalósítás reális lehetőségeit, légvárakat épít. Bár ne lenne igazam! Vagy bár meg tudnám mondani, mik azok az értékesebb lehetőségek! Konkrétumoktól eltekintve nyilvánvaló, hogy az önmegvalósítás alapja az egyéni szükségletek kielégítése és fejlesztése. Amihez mindenekelőtt jó partnerkapcsolat kell. Ő ezt hanyagolni látszik, nem tud kitörni a pénzhajszolás és karrierépítés taposómalmából. Persze kérdés, hogy csak ezért hanyagol, vagy van egy másik, többet ígérő kapcsolata. De az is lehet, hogy számára a partnerkapcsolat most harmadrendű kérdés (a válás, a gyerekek és a „hivatás” mellett).
… Miután egy hétig vidéki konferencián vettem részt, hazatérve várt Ilona rövid levele, miszerint többet nem jelentkezik, mert úgy érzi, „nem egy hullámhosszon lüktet életünk”, totális másság jellemez. Nem fejti ki, hogy ez miben áll, csak utal több ütközési felületre, s hangsúlyozza, hogy nem akar fájdalmat okozni. Nagyjából sejtem, miről van szó, hiszen beszélgetéseink során kiderültek látásmódunk különbözőségei. A fő baj valószínűleg az volt, hogy nem fogadtam el fenntartás nélkül a „tökéletes rendező” öncsaló illúzióját.
Telefonon jelentkezett egy társkereső, s megadta telefonszámát, hogy este hívjam fel. Ennek során kiderült, hogy Nórának hívják, hat éve elvált, van egy nagy fia, aki már külön él. Volt egy 3 évig tartó kapcsolata, de megszakadt, mert a férfi nem tudta elviselni, hogy ő az anyját ápolja (aki azóta meghalt). Nóra külkereskedelmi tisztviselő, saját, telefonos lakása van. Nagyon őszinte, becsületes embernek tartja magát, s nyilván „hűségesnek” is, hiszen kizárólagosságra törekszik.
Megbeszélt randevúnkon beültünk egy közeli presszóba egy órás beszélgetésre. Külsőre semmi különös: életkorának megfelelő, kicsit teltebb alkat, az arca tűrhetően szép, nyílt tekintetű. Olyan tipikus tisztviselőnő, könyvelőnő, akiben nem sok nőiesség van, az is infantilis, „jó kislányos”, konzervatív. Első benyomásom az volt: no, ebből semmi sem lesz. De azért – gondoltam –beszélgessünk; mindig jó bepillantani egy ember életébe. Megtudtam, hogy férje volt az első, s válásukig az egyetlen szexuális kapcsolata. Felnőtt fia, akinek külön lakást szerzett, már elvált; felesége és kislánya most fog vidékre költözni. S akkor Nóra még inkább egyedül marad, mert fiával laza a kapcsolata. Anyja gyári varrónő volt, szülei 18 éves korában elváltak; ezért nem tudott tovább tanulni (pedig tanár szeretett volna lenni). Van 2-3 barátnője, akikkel össze szokott jönni a „banya-tanyán”, vagyis saját lakásán.
Jó egy éve senkivel sem feküdt le, de nem is maszturbál, nem hiányzik neki különösebben a szex. Pedig, ha szeret valakit, akkor kívánja és ki is elégül. Férjéről kiderült, hogy szkizofrén; mégis csak húszegynéhány évi házasság után érezte tűrhetetlennek a rohamait (mint pl. amikor eltépte az összes novelláit). Így az is kiderült, hogy szokott írni, főleg pályázatokra, amelyeken többször díjat nyert, s néhány írása meg is jelent. Rövidesen nyugdíjas lesz, s akkor szándékában áll egy regényt írni. Ez persze fölkeltette az érdeklődésemet. Amihez hozzájárult, hogy ma fölhívott és közölte: tegnap este megírt egy 6 flekkes novellát, majd megmutatja.
Vasárnap délután meg is látogattam. Órákig beszélgettünk, s végül ágyba kerültünk. (Bár, mint mondta, vele még sosem fordult elő, hogy már a második randevún…) Szóval, nekem nagyon „megnyílt”, főleg lelkileg. Pedig egyébként meglepően gátlásos: az ágyban nem tudta magát elengedni. Úgy csókolózott, mint egy szűzlány; ajka zárt, vagy alig nyitott volt, s hamar elkapta. Egész viselkedése merev, tartózkodó, s az aktust sem élvezte igazán; csak utána nyugodott meg egy kicsit. A szexuális izgalom épphogy megérintette, aztán átadta helyét az aggályoknak – afölött, hogy vajon megnyeri-e a tetszésemet stb. Persze az egész szeretkezés elég rövid volt. Nem nyújtottam tovább; talán, mert attól tartottam, hogy akkor nálam is visszaesik az izgalom. Egészében kicsit az első szerelmemre emlékeztet. Konzervatív-romantikus beállítottságú, „amúgy értelmes” nő. Az új novelláját először nem akarta megmutatni, mondván, hogy előbb le kell tisztázni. De aztán mégis elővette, s nagyon élvezte, ahogy fölolvastam.A novella egy középkorú, magányos nőről szól, akit összehoznak egy ellenszenves férfivel, aki addig ostromolja, míg enged neki. Kiöltözve megy hozzá taxival, de közben rosszul lesz, s a taxisban megértő barátra talál. Tőle nem undorodik, s összeházasodnak. E mögött az a „megmagyarázhatatlan tény” rejlik, hogy egyesektől undorodunk, másokhoz vonzódunk. Legalábbis Nóra szerint ezt nem lehet megmagyarázni, el kell fogadni, mint sorsszerűséget, még akkor is, ha a józan észnek ellentmond.
Ez jól jellemzi Nóra gondolkozásmódját. Könnyen belenyugszik az értelmetlen dolgokba, rábízza magát a sorsra, vagyis fatalista. 25 évig kitartott egy elmebeteg férj mellett. Indok: szerette, „mert azért nem volt mindig rossz”; például, ha szedte a nyugtatóit, meg altatóit. Igaz, akkor meg a szexhez nem volt kedve (de az nem is baj, hisz’ Nóra többnyire úgysem elégült ki). Ebbe is belenyugodott, azt hitte, így kell lennie – nem volt összehasonlítási alapja. Csak házassága vége felé lépett félre, egy hivatalos kiküldetésen, kollégájával. Akkor tudta meg, mit vesztett. Férje újabb rohamát így már válási szándék követte: albérlőként odaköltözött egy 3 éve impotens portáshoz. De valójában háztartási alkalmazott lett, kiszolgálta főbérlőjét, aki segített férjének lakást szerezni. Sőt, az impotenciájából is kigyógyította ezt a férfit. Baj akkor támadt, amikor Nóra túl gyakran járt beteg anyjához, s kettejük lakását elcserélte egy nagyobbra, vagyis összeköltöztek. Odahívta partnerét is, de az csak két hétig bírta ki ott, aztán haza ment, szakítottak. Pedig Nóra anyja nemsokára meghalt. Ezt követően eladta a nagy lakást, s vett két kisebbet; egyiket a fiának.
A fia infantilisen kötődik a futballhoz, szórja a pénzt, s anyjától kér „kölcsön” (amit aztán csak kis részben ad vissza). Nóra elismeri, hogy elkényeztette a fiút. Ebből is látszik, milyen sok hasonlóság van közte és egy barátnőm között. Mindketten képtelenek leválni a gyerekükről. S persze a partnerükről is nehezen. Mindketten engedékenyek és belenyugvóak; sok mindent vállalnak fölöslegesen, hajtják a pénzt – és menekülnek a magánytól. Nóra pl. nehezen viselte el, hogy egyedül szilveszterezett, egész depressziós lett tőle. Ő is kisebbrendűségi komplexustól szenved, fél minden változástól, nincs elég önbizalma, sok bíztatásra van szüksége. S persze általában evéssel vigasztalódik. Természetesen vannak különbségek is a barátnőmhöz képest. Pótolni azonban aligha tudná őt. Kiegészíteni? Esetleg, bár nem igazán, s nem ott, ahol leginkább szükség lenne rá. Ezért nem is kerestem többet.
Gittával, egy órát a presszóban beszélgettünk, aztán – miután az bezárt – a kocsiban folytattuk. A végén összetegeződtünk, s puszival búcsúztunk. Másnap pedig eljön hozzám. Szóval elindult egy kapcsolat, s nincsenek rossz kilátásai (ami persze semmire sem garancia). Milyen ember ez a Gitta? Külsőre teljesen átlagos, nem csúnya, de nem is szép, szőkésbarna, kékszemű, nincs túlsúlya. Anyja, akivel együtt él, rideg és domináns (szerinte). Örökbefogadott lánya csaknem 18 éves és erősen problematikus: nem tanul, nem dolgozik, csavarog, s ki akar menni olasz partneréhez (aki viszont nem óhajtja feleségül venni). Első házasságából származó fia az apjával él. Második házasságát egy alkoholista (és drogos) „szakemberrel” kötötte, aki aztán pár év alatt meg is halt. Ez nagyon megviselte Gittát; évekig analízisbe járt miatta, s ezt csak tavaly hagyta abba.
Hát itt van a fő probléma: férjhez ment egy pszichopatához, holott az eset súlyosságát fel kellett volna ismernie és kezeléséről gondoskodnia – amit nem tudott megtenni. Saját, hosszas, pszichoanalitikus kezelése azt mutatja, hogy ő maga is súlyosan neurotikus (volt?). S kérdés, hogy mennyire jött rendbe. Tény, hogy érdekli a velem való együttműködés. Ami nagyon is jól jönne nekem, csak egyelőre nem tudom, alkalmas-e rá.
…Délután jött Gitta. Már az első órában szóba került, hogy „svéd gyógytornát” gyakorol, kazettáról. Kértem, mutassa meg, s utána megmasszíroztam, ami hamar átment csókolózásba, az pedig szeretkezésbe. Nem sokat kérette magát, egykettőre levetkőzött, s kicsit túl szenvedélyesen és alkalmazkodón, kicsit erőltetve szeretkezett. Persze nem elégült ki, ezért utána maszturbálni próbált, miközben csókolóztunk, s kezem a mellére vezette. Negyedóra múlva ezt is abbahagyta, nem tudta magát elengedni. (Mondta is, hogy egyedül jobban megy.) Elismerte, hogy túlérzékeny és szorongásra hajlamos. Anyjáról még mindig nem bírt leválni. Egyetértett egy öngyógyító-önfejlesztő program szükségességével. Kapcsolataimat a nyitottság szellemében elfogadja (de megkérdezte, hogy akkor neki is lehet? Újabban csak futó kalandjai voltak).
Érdekes, hogy nagyon hamar intim viszonyba kerültünk. Mintha régi barátok lennénk. Gitta szerint kb. tíz éve egyszer le is feküdtünk egymással. Akkor se nagyon mehetett neki, mert utána állítóéag megkérdeztem: Miért mentél bele, ha nem kívántad? Mire ő bizonygatta, hogy igenis, kívánta (csak nem testileg, hanem lelkileg, s nem a szexet, hanem a közel kerülést, az intimitást).
…Gittára nem kellett sokáig várni tegnapelőtt. Jött, s már egész otthonosan jár-kel nálam. Jót beszélgettünk, s lefekvésre is sor került, bár nem kívántam különösebben, s ezért azt javasoltam neki, mutassa meg, hogyan szokott maszturbálni. Ezt meg is tette, de mindig visszaesett, s a végén megkért, hogy simogassam. A G-zóna ingerlése volt nála a leghatásosabb, így orgazált. Amitől persze én is megkívántam. Utána sokáig ágyban maradtunk, beszélgettünk. Megkért, segítsek neki (a szobáját tapétázni). Kiderült, hogy – bár leszázalékolták – hajtja a pénzt, mert gyermekeire túl sokat költ, teljesíti igényeiket. Úgyhogy inkább csak egy laza, baráti kapcsolatot tudok vele elképzelni. Kezelésére nem vállalkozom, s az erotikus viszonyt is abbahagyom De a szobáját szépen kitapétáztam. Teljesítettem azt a kérését is, hogy a kocsimban vigyem magammal egy külföldi kongresszusra.
Az üzletközvetítő Andrea
Este fölhívott a nemrég rabdevún megismert Andrea, hogy látogassam meg azonnal. Hagytam magam rábeszélni, s kocsiba ültem. Még neglizsében volt, s teregetett az erkélyen. Azzal kezdte, hogy ugye elmegyünk valahová vacsorázni. Vagy ugye hoztam vörösbort, vagy más innivalót. Rosszkedvűen vette tudomásul, hogy egyiket sem kapja meg. Aztán az ágyra kuporodva nézni kezdte a tévét. Közben telefonált egy sosem látott férfiismerőse, akit szintén meghívott, kikötve, hogy hozzon bort. Mondtam, ha megérkezik, én megyek – de tiltakozott. Aztán átültünk a kisasztalhoz, beszélgetni. Fölszólított, beszéljek magamról, de nem tudott konkrét kérdéseket föltenni. A férfiak őt eddig elkényeztették, s ezt továbbra is elvárná tőlük. Közben jött egy újabb telefon, majd újra az előbbi férfi telefonált, hogy nem tud bejönni. Lekísértem Andreát, hogy beengedje, ám nem volt sehol az illető. Hívott vissza, de elbúcsúztam tőle.
Andrea munkáslány, kissé lumpenizálódott, de elég ügyesen forgolódik. Hívtam, jöjjön el ő, de csak otthon érzi magát biztonságban. Ugyanakkor hajlamos a kalandokra. Nyilván nem csinál nagy ügyet a lefekvésből, de igyekszik ajándékokkal megfizettetni magát. Foglalkozása, az üzletszerzés, közvetítés is kalandos; jórészt a rámenősségen, rábeszélésen múlik. S ebből eddig jól megélt, összehozott egy garzonlakást és egy irodát. Persze gyökértelen, nem kötődik senkihez, s hangulatai vezérlik. Elég intelligens, de kulturálatlan és szeszélyes. Bizonytalanságait rámenősséggel és viccelődéssel ellensúlyozza. „Minden érdekli” – vagyis semmi sem érdekli komolyan. Sikereinek titka, hogy magányos, gyermektelen nő, elég fiatal, tűrhető alakkal és önálló lakással. Persze, hogy környékezik a férfiak. Meg is szokta, hogy kedvére válogasson és kihasználja helyzeti előnyeit. Nyilvánvaló, hogy nem az én esetem. De kinek az esete? Még néhány évig kötheti a számára előnyös üzleteket, de egyre inkább magányos marad.
Kriszta kötődés-képtelen, kényszer-független
A társkeresés szempontjából érdekes volt a randevú Krisztinával. Ő pontosan érkezett a megbeszélt randevúra. Külsőre hozzám illő, szemüveges, negyvenes nő. Megtudtam, hogy mögötte is két házasság van. Az első rövid volt (a férfi italozása miatt). A második tíz évig tartott, egy tolmáccsal, aki túl domináns volt, s végül ott hagyta egy „harmadikért”. Azóta jó néhány férfivel összejött, de egyik sem tetszett. Gyermeke nincs, lakása viszont van. Szüleiről csak annyi szó esett, hogy alkoholizáltak, s rossz házasságban éltek. Krisztina nagyon ügyel a függetlenségére, nem akar együtt élni senkivel. De a nyitott intim-kapcsolatot igényli, s „föl akar nézni” partnerére ( vagyis azt akarja, hogy okosabb legyen nála – ami mégiscsak bizonytalanságot, támaszkodási igényt sejtet). Neki is van egy „kifutófélben levő” kapcsolata; ám nem tudta vázolni, miért járja a végét, mi hiányzik belőle.
Úgy tűnik, azt hiszi, hogy előbb-utóbb minden kapcsolat „kimerül”, elszürkül stb., s ezzel elveszti létjogosultságát. Amiből az következhet, hogy nem vesz túl komolyan egyetlen kapcsolatot sem, nem tudja ápolni, vagy nem tud igazán kötődni. Lehet persze, hogy ez csak óvatoskodás, védekezés, de az is lehet, hogy „feminista fertőzés”. Mindenesetre kitért a következő találkozásunk elől, mondván, hogy majd telefonon megbeszéljük. Neki meg kell emészteni találkozásunk élményét stb. Tartózkodása ambivalenssé tesz. Nem lenne baj, ha átmeneti jelenség, ha hamar és jól „emészt”, s nem hagyja magát befolyásolni a konvencióktól. Tény, hogy egyelőre kicsit fél tőlem, még nem bízik bennem. Ez most a fő aggályom, nem a korkülönbség, vagy az eltérő képzettség. Ő ugyan csak szakoktatóként diplomázott, de el tudnám fogadni Társnak. Értelmes nő, kicsit angolul és németül is tud, nem kötődik egy saját családhoz – mi kell még?
Hiszen jól kézben tartja önmagát, autonóm egyéniség. A kézírása alig ingadozik jobbra-balra; erős a realitáskontrollja. Esetleges dominancia-igénye egy kisebbrendűségi komplexus túlkompenzálásaként is keletkezhetett. Lehet, hogy ő is a munkába menekül? Vagy csak taktikázik? Amikor másnap fölhívtam, elmondta, hogy beszélt rólam egyik barátnőjének, Valinak (aki valamikor nekem is partnerem volt). Ennek alapján úgy látja, túl nagy a szintkülönbség köztünk; másrészt meg túl idős is vagyok hozzá, ezért nem látja értelmét a folytatásnak. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy eltúlozza a különbségeket, nem tudtam hatni rá. Így ment veszendőbe egy érdekes lehetőség. Ami a jelek szerint vele nem először történik meg.
Irén, az előkelő sznob
Egy érdekes randevú után meglátogattam Irént, egy elvált, történelem-filozófia szakos tanárnőt, aki most kollégiumi nevelő és óraadó (tehát szegről-végről kolléga). Külsőre jól mutat: arányos termetű, filigrán, barna hajú, szemüveges – olyan tanárnő kinézésű. Igen határozott és energikus nő, hobbija a komoly zene., s mindjárt egy koncertre hívott. A koncert után hazakísértem, s vendégül is látott; likőrrel kínált (ő maga konyakot ivott). Közben elbeszélgettünk, összetegeződtünk. Ott is maradhattam volna, de csak egy keskeny, egyszemélyes fekhelye van. (A nagyobb, habszivacs ágybetétet nem akarta kihozni a másik szobából, ahol bátyja aludt.) Szóval igényelné a szexet, s valószínűleg ért is hozzá. Eléggé nőies, bár jó adag agresszív határozottság van benne. Ám világnézeti probléma nincs köztünk, s a nyitottságot is elfogadja, ha ő a báziskapcsolat! Neki azonban nincs szüksége külső kapcsolatra, mert „születetten monogám”. Összeköltözni viszont senkivel sem akar (ami alkalmazkodási nehézségekre utal).
Pár nap múlva ő látogatott hozzám. Beszélgetés közben lassanként érzékileg közeledtem hozzá, amit ő alig várt. S bár kicsit szabódott (hogy „már késő van”, s „majd inkább legközelebb”), de azért hagyta magát levetkőztetni. A szeretkezésben pedig majdnem tökéletes volt; legalább négyszer kielégült (háromszor aktusban, egyszer pedig szájjal ingerlésre). Mondhatnám, jobb, mint korábbi barátnőm, mert jobban elengedi magát, hangokat is ad, beszélgetni is tud közben; aktívan simogat, puszilgat, s orgazmusai félreérthetetlenek.
Gyereke nincs. Csak bátyjával és nővérének családjával tartja a kapcsolatot. Tehát tud koncentrálni egy partnerre. Vagyis a körülmények és előfeltételek kedvezőek, kivéve a dohányzását (amit szeretne abbahagyni) és azt, hogy nincs igénye az együtt alvásra (mert eddig mindig egyedül aludt, még férjes asszony korában is). Anyagilag gond nélkül él, kicsit lustán, kényelmesen; nincsenek ambíciói vagy karrierigényei. Így már-már fontosabbnak látszik, mint Gabi. Szívesen ápolnám kapcsolatunkat, s nem értettem, miért csak négy nap múlva akar újra találkozni velem. (Jó lenne tisztázni kapcsolatunk esélyeit.)
Nem tudom, örüljek-e, vagy bánkódjak azon, hogy vele sem lehet együtt élni – holott nekem igényem lenne rá. Az együtt alvás alig nélkülözhető kelléke egy intim viszonynak; az összetartozás, a kötődés kifejezése. Hiánya „3 lépés távolságot” jelent és ideiglenességet; azt, hogy a kapcsolat bármikor abbahagyható, s nem igazán fontos.
Irénnél legközelebb majdnem öt órát töltöttem. Elég hűvösen fogadott, velem szemben ült le és hosszan beszélgetett, érdektelen témákról. Kb. egy óra múlva jeleztem, hogy talán mást is csinálhatnánk. Erre gyorsan megágyazott, s bejelentette, hogy különleges fehérneműje van; következett a sztriptíz. A különlegesség mindössze egy piros kombiné és tenyérnyi bugyi volt. (Utólag sérelmezte, hogy nem segítettem a vetkőzésben.) A szeretkezés majdnem olyan jó volt, mint először. Nagyon élvezett mindent – de a franciázás eszébe sem jutott, s a csókolózás elől is többnyire kitért. Volt néhány megjegyzése, amiből kitűnt, hogy kicsit öregnek tart; pl. azért nem akart velem már másnap találkozni, mert feltételezte, hogy úgysem menne nekem. Problémája volt, hogyan szólítson. Volt egy kis vitánk az együtt alvásról, amire neki nincs igénye, s nem érti, én miért igénylem. A szexben túl készségesen igyekezett alkalmazkodni, de most nem tudtam eldönteni: kielégült-e, és mikor? A szájjal ingerlést persze elfogadta, s talán orgazált is tőle, de végül a misszionárius pózra tértünk át. Utána még egy ideig beszélgettünk az ágyban – egyoldalú simogatások közben –, például arról, hogy szerinte miért fontos a pénisz mérete stb. Aztán fölkelt valamiért, s én is kimentem a fürdőszobába. Mire visszajöttem, már beágyazott. Hozott be teát és néhány cukrászdai süteményt, s a beszélgetést szembe ülve folytattuk.
Témáink: Ö még nem tud dönteni a fontosság kérdésében; egyáltalán tisztázandó, mik a fontosság kritériumai. Amikor megtudta, hogy anyagilag elég jól állok, csodálkozott, miért nem költök többet magamra, s élek kényelmesebben. Ő maga kissé sznob, kedveli a nagypolgári életstílust és az előkelő szertartásokat (például az étkezésnél: drága étkészlet, díszes teríték stb.) Ez nem hozott közelebb egymáshoz. Sőt, problematikussá vált számomra. Eléggé nyilvánvaló, hogy nem szerelmes belém, talán nem is tud már az lenni. Nem képes abbahagyni a dohányzást sem, csak várja, hogy valahogy szabadítsam meg tőle. Sok feszültség van benne, ami megmerevíti. S ez csak úgy oldódik, ha megiszik egy-két féldeci konyakot. (Együttlétünk előtt is ezt tette, hogy ráhangolja magát a szexre.) Tény, hogy elkényelmesedett, s szinte dzsentri életstílust követ.
Amikor egyik nap meglátogattam, drazséval és kis pohár narancslével kínált. Panaszkodott az új főnökére, s fél a munkanélküliségtől. Aztán szeretkeztünk. Jó volt, bár ragaszkodott a misszionárius pózhoz. Mondhatni, baráti alapon élveztük egymás testét. Elég hamar fölkelt mosakodni, s meghívott szombat estére, egy Babits-estre. Minthogy együttalvásról nem lehet szó, utána aligha lesz szex. De nem is túl érdekes.
Ahogy gondoltam, a színház után nem hívott be magához, s egyébként ott is elég hűvös volt, inkább a szintén ott levő angol tanárnőjével beszélgetett, s volt néhány gúnyos megjegyzése is az öltözködésemről (pl. hiányolta a nyakkendőt stb.) Úgy tűnik, Irén nem akar (vagy nem tud) komolyan venni és igazán kötődni; neki csak bizonyos szerepekhez kellek, alkalmi partnernek. Tehát én sem veszem őt komolyan. Egyébként a dohányzásról ő sem tud leszokni. Próbálkozása csak két napig tartott.
Következő látogatásomkor szertartásosan teával és szépen darabolt almával, sajttal kínált, amit műanyag pálcikával kellett enni. Mivel kért, hogy beszéljek a gondjaimról, felvázoltam előtte az egyik kapcsolati dilemmámat, ám emiatt kicsit megsértődött. Nyilván egész mást várt. (Szívesen elkísérne pl. külföldre.) Nem érti, hogy jövök én ahhoz, hogy a „kapcsolataimmal traktáljam”, pláne, ha nem őt tartom báziskapcsolatomnak. Ő elvárná az utóbbit. Az már nem érdekli, ha titokban mással is van viszonyom. De azért nem akar kisajátítani; neki elég, ha hetenként egyszer-kétszer összejövünk (vagy szexre, vagy egyéb programra). Zavarja őt az is, hogy nem fogadom el az ő sznobságát, szertartásosságát. Azzal búcsúztam, hogy majd hívjuk egymást. Ám az az érzésem, hogy ez a kapcsolat megfeneklett, zsákutcába került. Együtt élni eleve nem akar, a szerelem elől is elzárkózik – milyen alapon várja el, hogy ő legyen a „báziskapcsolatom”?
Kati, a szorongó tanárnő
Hirdetésére válaszolva randevúztam Katival, először egy presszóban. Megtudtam, hogy annakidején oroszt és magyart tanított egy gimnáziumban, most pedig egy egyetem titkárságát vezeti. Két házasság van mögötte. Legutóbb fél éve ért véget egy kapcsolata. Van egy fia, aki vidéken állatorvos és egyedül él, de egymást gyakran felkeresik. Néhány kérdésemre kitérőleg válaszolt („Hosszú lenne!”), de szívesen találkozna velem.
Minthogy akkoriban készültem egy külföldi kongresszusra, s szerettem volna egy társsal utazni. Tűnődtem, kit vihetnék magammal nőismerőseim közül. Ilyen szempontból Kati látszott a legesélyesebbnek, akivel azóta többször randevúztam, s a kölcsönös vonzódás jeleként csókolóztunk is, de szeretkezni csak azzal a feltétellel volt hajlandó, ha HIV-tesztet csináltatok, s az negatív. Egyelőre csak azt tudtam róla, hogy elvált, s van egy felnőtt fia, akihez még nagyon kötődik. Szemlélete elég konzervatív, de nem ragaszkodik mereven az előítéleteihez és segítségemmel szívesen megváltozna. Úgy tűnt, van szabad érzelmi (és erotikus) kapacitása is. Sőt, a közös külföldi útra is vállalkozott.
A HIV-teszt eredményére egy hetet kellett várni; addig csak sétálgattunk, beszélgettünk – és csókolóztunk. Hiába mondtam, hogy szebb lenne kölcsönösen vállalni azt a minimális rizikót. Zavar, hogy nem látom tisztán, milyen játszmát folytat. Egyrészt hajlamos a szentimentális ellágyulásra, másrészt kegyetlenül racionális tud lenni, ha a vélt érdekei úgy kívánják. Zavar, hogy nem hagyja magát közelebbről megismerni. Többször sejtelmesen utalt arra, hogy majd meglátom, milyen tüzes és tapasztalt asszony – szóval, elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot. Ez ügyes taktika akar lenni? Ki akar éheztetni egy kicsit? Ha ez így folytatódik, egy idő múlva abbamaradnak a közeledéseim. Vagy talán épp a szorongásai miatt kapaszkodik a konvenciókba, mert azoktól remél nagyobb biztonságot? (Már megszoktam, hogy azt várják: mankó legyek – s ehelyett kő vagyok, ami állóvízbe csapódik.)
Kati azt mondta, nem érti, miért vonzódik hozzám, amikor olyan partnerei lehetnének, akik tejben-vajban fürösztenék. Persze leginkább én tudnék neki segíteni. De tart attól, hogy nagyon át akarom nevelni; talán még az istenhitétől is megfosztanám (!), pedig arra neki szüksége van. Fél minden változástól. Az egyszer említett „családi tragédia” mellett (amiről mélyen hallgat), fő komplexusa a fiával kapcsolatos bűntudat; ti. erősen magához kötötte, partnerpótlékként használta, s így az (28 éves kora ellenére) még ma sem tud máshoz kötődni. A jelek szerint Kati súlyosan neurotikus eset… Mindazonáltal van esély a kibontakozásra. Kati mögött két rossz házasság és hosszas keresgélés van; sok vegyes tapasztalat vár még feldolgozásra. Talán ki tudja nőni provinciális korlátait. (Persze fölmerül bennem: miért vonzódom egy ilyen provinciális nőhöz? Nem egyszerűen a nehezen elérhetőség hatása érvényesül? Vagy a „forró szex” ígérete?) Az összkép nem valami bíztató – miközben külföldi „nászútra” készülök vele. Lehet, hogy a jó szexen kívül alig valamit várhatok? Miben tudnánk együttműködni? Milyen közös céljaink lehetnek? Mindezt sűrű homály fedi. Mindent az AIDS-lelettől tesz függővé; engem meg lehangol ez a folytonos kitérés.
A negatív lelettől végül is „megtört a jég”: túl vagyunk az első szeretkezésen. Egészében jó volt, bár Kati kicsit nehezen hangolódott rá, halogatta volna. Aztán pedig túl hamar rá akart térni az aktusra, amit heves mozgással, görcsös szorítással erőltetett. Persze nem jutott el az orgazmushoz, így elég hamar folytatni akarta. Ami először kézzel ingerléssel történt, majd elég hosszú aktus következett, s ebben már kielégült. Azt hiszem, elégedett volt velem, megköszönte ezt a „csodálatos, emlékezetes délutánt”. De persze aggályai is fölmerültek, pl., hogy ilyen lesz-e a folytatás is stb. Megtudtam, hogy franciázni nem szeret, legfeljebb a kunnilingvációt fogadja el. A szextől extázist vár. Nem akarta, hogy ott aludjak, mert „sok dolga van”. Az utazásig már nem is akar találkozni. Szóval változatlanul van néhány dolog, ami nem tetszik, bár továbbra is látok esélyt az összehangolódásra, s egy jó kompromisszumra.
Külföldi utunk harmadik napján megint feszültség támadt köztünk. Kati valahogy elkönyvelte magában, hogy köztünk vége mindennek, mert nem fogadom el őt az „elásott aknájával”, a családi tragédia titkával együtt, amiről nem tud és nem akar beszélni. Reméli, hogy azért kibírjuk egymást a hazautazásig. Este azonban áthívott a saját ágyára „vendégségbe”, amiből persze szeretkezés lett, kölcsönös orgazmussal. Utána elkezdett mesélni előző kapcsolatairól és nőgyógyászati bajairól. S az őt kezelő orvosról, aki „plátóian szerelmes volt” belé, de csak gyönyörködött benne. (Kati ezt erényként könyvelte el, föl sem tételezte, hogy esetleg impotens.) Második férjéről szörnyű részleteket mesélt, s azt is, hogyan csalta meg ő is, egy számára ellenszenves férfivel (undorát borral leküzdve), erős bűntudattól gyötrődve. Másnap este már korán ágyban voltunk, s az összebújásból megint szeretkezés lett, bár Kati a „fáradtságunkra” hivatkozva el akarta odázni. S utána is értetlenkedett; hogy a csudába bírom ennyiszer (reggel-este). Ő eddig úgy tudta, hogy 60 év körül már minden férfi impotens. Hamar átvonult a saját ágyára, mondván, valamivel elrontotta a gyomrát. Másnap aztán magától elmondta a „családi titkot”, ami elég banális ügy volt: hogyan szabadult meg alkoholista húgától, aki váratlanul hozzá költözött.
A továbbiakban Kati igyekezett alkalmazkodni, csak ezt többnyire ügyetlenül, mesterkélten csinálta. A szex is lanyhult, mert itt sem tudott lényegesen eltérni a „forró szex” szerepelőírásaitól (és ugyanakkor az úri illemtől). Egyszer megengedte ugyan a szájjal ingerlést, de a viszonzás eszébe sem jutott, s kézzel is csak futólag ingerelt. Görcsös szorításai és vonagló mozgásai alig enyhültek, s egy-egy halk hang is csak néha hagyta el az ajkát. Még mindig nem tudom, mikor jut el az orgazmushoz (s eljut-e egyáltalán). A legutóbbi három együttlétünkkor én sem jutottam el, de ő nem érdeklődött efelől, nyilván észre sem vette. S amikor az utolsó előtti reggel át akartam bújni hozzá, nem engedett, mondván: most nem fogad vendéget. Csak később derült ki, hogy azért, mert kicsit izzadt volt, s nem akarta, hogy kellemetlennek érezzem.
Ez az eset is jól mutatja, hogy messze vagyunk az összehangolódástól. Ehhez képest apróság, hogy a buszban se odafelé, se visszafelé jövet nem volt hajlandó csókolózni, mert „meglátják, s mit szólnak…” Ugyanakkor elvárta volna, hogy ostromoljam. Ambivalenciám tehát nem csökkent, s nem lettem szerelmes Katiba. Erősen kérdésesnek érzem kapcsolatunk jövőjét, s hazajövet ezt meg is beszéltem vele. Úgy tűnt, szeretné, ha segítenék neki a pozitív irányú változásban. Amit meg is ígértem, s tréfásan belé szuggeráltam, hogy fejlesztési terveket készít, megcsinálja az önismereti teszteket, s naponta tornázik és naplót vezet minderről. Persze csodálnám, ha meg is tenné. (Fia épp visszaköltözött hozzá.)
Nem tudom, miért írom most neked, te Névtelen, ezt a soha fel nem adható levelet. Mégis írok. Este van, oldódik bennem a szomorúság görcse. Kusza vonalakból hálót vetek a vad sorsra, talán magamhoz szelídítem. Nem találkoztunk, mert egy percnél tovább nem vártál rám. Másodperceken múlott, hogy elkerültük egymást. Ostoba dolog, és nem tudom, kinek nehezebb megbocsátani: neked vagy magamnak?
Talán neked. Micsoda embertelen büszkeség, királynői gőg lehet a háttere ennek a könyörtelen pontosságnak? Hát csak ennyit ér, egyetlen percet ér csak neked kettőnk találkozása? Én fél órát vártam rád, pedig egyre biztosabban sejtettem, hogy te voltál az a lilasapkás nő. Vártam, hogy visszajössz-e, megelégeled a büntetést. Nem jöttél. Mintha direkt kapóra jött volna, hogy bosszút állhatsz a férfinemen. Milyen indulatok vitték türelmetlen lépteid? Milyen vétkekért kellett bűnhődnöm? Vagy az esetleges újabb csalódástól, a hiábavaló várakozás szégyenétől menekültél? Türelmetlen büszkeséged egy nagyon is túlérzékeny bizonytalanság túlkompenzálása? Vagy az ismeretlenben rejlő veszélyek kényelmetlen előérzete indított útnak olyan korán?
Az esti telefon, a férfihang, a rövid és kitérő válaszod más kombinációt is elképzelhetővé tesz. Talán van valakid, s ha ez a kapcsolat nem is elégít ki minden szempontból, mégis lelkifurdalással jöttél a randevúra és titokban azt kívántad: bárcsak el se jönnék. El tudom képzelni a megkönnyebbült sóhajt, amellyel egy perces várakozás után elsiettél a helyszínről.
Vajon megtudom-e valaha, melyik hipotézisem közelítette meg a valóságot? Talán nem nyugszom, amíg meg nem tudom. Persze kérdés, hogy mit érek vele, ha megtudom. Ha nem te vagy, akit keresek, oly mindegy, miért nem vártál ma rám. Az írásunkban elég sok az eltérés, bár vannak közös vonások is. Ki tudja, megvan-e köztünk a lényegi megfelelés lehetősége? Az indulás nem volt a legszerencsésebb. De még minden kedvezően alakulhat.
Eddig a levél a Névtelennek. Csak annyit tudok róla, hogy 33 éves, karcsú, barna építésztechnikus, aki 14 évi házasság után vált el, és gyermeke nincs. De a kézírása valahogy tetszik, entellektüelt mutat. Ma egyébként mással lett volna találkozóm egy hanglemezboltban, de nem jött.
… Tegnap délelőtt végre találkoztam ezzel a lilasapkás nővel. Valóban az a helyzet, amit gondoltam: van valakije, de nem akar vele élni, mert alkoholizál.. Egyébként helyes kis nő és értelmes is, de irodalomhoz, zenéhez nem nagyon ért, érdeklődése inkább az építészettel rokon képzőművészet felé irányul. Másrészt nem akar gyereket – és valamiért nem is lehet neki. Mindez persze nem jelenti azt, hogy szó sem lehet köztünk szerelemről. Egy-két további találkozás majd eldönti. A következő randevúm, sajnos, az derült ki, hogy már túlságosan kötődik partneréhez, s reméli, hogy le tudja szoktatni az italozásról, Egy kicsit tart is tőle, mert könnyen indulatba tud jönni, ha kritizálni próbálja. Szóval nehéz lenne vele szakítani. De ha úgy adódik, lehet, hogy föl fog hívni. Valójában persze "leragadt" partnerénél.
„Klári, az iparművésznő majdnem olyan embernek látszik, amilyet keresek! Igazi entellektüel, tud lelkesedni – néha talán kicsit túlzottan is! –, van dinamizmusa, nyitott minden új dologra. Önkontrollja, kritikája ugyan kicsit gyenge, s nem racionális, hanem „intuitiv típus”, kitűnő metakommunikációs érzékkel. Jelenleg fiával és menyével lakik, ami nem mentes a feszültségektől. Napközben jórészt szabad, esténként viszont egy kollégium mindenese. 52 éves, de 5–6 -évet nyugodtan letagadhatna; jó alakja van, velem egymagasságú, s izmos a keze a gobelin-készítéstől. Szereti a szabadságot és a művészetet – ebben rokonlelkek vagyunk –, s nagyon szeret táncolni, ez az egyik hobbija. Shakespeare szonettjeinek kötetével jött a randevúra, s egyet föl is olvastatott velem.
Kapcsolatai: tízegynéhány éve vált el, mert férjével csak szakmai vonalon tudott együttműködni, de már a szexben sem volt összhang. Azóta 3-4 hosszabb kapcsolata volt, általában jóval fiatalabb férfiakkal. Ezeknek azért lett végük, mert házasságra törekedtek (amitől Klári szerint elromlottak volna). A legutóbbit nyáron számolta fel. Ő a partnereivel „ünnepelni” akar, vagyis lobogni, csúcsélményeket átélni, s nem állandóan együtt lenni, belekopva a hétköznapok taposómalmába. Szereti Bartókot és a még modernebbeket, s minden művészetet. Ugyanakkor ellentmondásos egyéniség, pl. tisztaságmániás, de rendetlenségre is hajlamos. Nincs kocsija, nem is bír órákig kocsiban ülni.
Hogyan lehetne ezt a hatalmas energiát közös célok szolgálatába állítani? Egyelőre csak közös úszásokról és tornáról van szó, ami persze kiszélesedhet, elsősorban a közös művészeti és szex-élmények vonalán. Ha viszont intenzívebbé válik ez a kapcsolat, mi legyen Violával, aki talán épp most szeretett belém? El tudom ugyan képzelni, hogy két partnerem lesz, de ez komplikációkkal jár. Legyek szerelmes Kláriba, de barátkozzam tovább Violával is, megosztva időmet és érzelmeimet?
… Most hívott Klári. Nem jött úszni, mert fél a hideg víztől. (Első csalódás.) Délután ráér; hívtam, ugorjon föl hozzám – nem jön. (Második csalódás.) Ő inkább sétálna. Megpróbálok fölmenni hozzá, de valószínűleg azt sem engedi, mert ahhoz neki nagyobb előkészületek kellenek. Tegezésre is csak félig váltott át. Tegnap este nyugtalan lett (a teliholdtól), s futott egy jó nagyot. Komplett ez a nő? Életeleme a bizonytalanság, az ötletszerűség és váratlanság. Ugyanakkor van, amiben túl óvatos. Szóval kiszámíthatatlan, szeszélyes hiszterika?
…Megint gazdagabb vagyok egy élménnyel. Tegnap nem sokat sétáltam Klárival, mert eljött hozzám, s először is megmutatta a műveiről készült diaképeket. Amelyek szépek, modernek és mégis ősiek, asszonyosak és kiforrott művészetet mutatnak. Mandalák. Bármelyiket szívesen kiraknám, nézegetném. Közben hagyta magát simogatni, s egy futó puszi is volt. A melle még mindig szép, a teste arányos, nincs túlsúlya. Kifejtette, hogy ő csak szerelemből tud lefeküdni valakivel, s csak addig, amíg a szerelem tart. Fő vitatémánk a szerelem kizárólagossága volt. Neki ez magától értetődő, bár elismeri, hogy nem lehet egy partnerben mindent megtalálni. (Ő is két különböző partnerben talált szellemi és szerelmi társra; ám a két férfi féltékeny volt egymásra.)
Hívásának eleget téve, másnap meglátogattam. Főleg versekről volt szó, többet föl is olvastunk, s ilyenkor ő gyakran könnyezett, mert nagyon meghatódott. Túlérzékeny és vibráló alkat. Lelkileg még nem nőtte ki a kamaszkort. Nagyon tud lelkesedni, de nagyon le is tud törni. S megállíthatatlanul sokat beszél – főleg magáról, meg a két partneréről. (Akik közül az egyikkel szakított ugyan, de azért szeret vele táncolni. Egyébként szeret játszani, meg viccelődni, „hülyéskedni”. Kellemetlen szokása, hogy gyakran szipog, nem bírja a hideget. Viszont szerencsére nem dohányzik. Abban maradtunk, hogy szombaton újra meglátogatom. De már kétségeim vannak: kell nekem egy ilyen túlérzékeny, szeszélyes és infantilis nő? Holnap mindenesetre Violához megyek, akiről beszéltem neki. Nem tiltakozott, átmenetileg elfogadja (akár 1-2 évig is). De inkább csak úgy, hogy köztünk akkor szex nélküli barátság lesz. Klári meg tud lenni szex nélkül. Az önkielégítést soha nem próbálta, idegenkedik tőle. Szeretkezni viszont biztosan szenvedélyesen tud.
Szombati látogatásom meglepte Klárit, mert alapjában nem várt. Ugyanis fölhívta őt az egyik partnere, s barátnőjével együtt meghívta táncolni, aminek nagyon megörült. Boldog izgalommal készülődött, mint egy elsőbálos fruska – nagyon szép és hódító akar lenni. Ezért jó mulatást kívánva eljöttem tőle.”
Tartalom:
Zsuzsa: szép, okos, fiatal, de . . .
Szerelem a láthatáron? Panni esete
Juli, a vidéki tanársnő
Sorsok, randevú-tükörben
Egy angyalian romlott nő
Lonci az ágyban
„Irodalmi délután” Judittal
Randevúk egy szakmabelivel: Zsóka
A hipomán feldobottság héttere Riánál
Egy furcsa, ambivalens nő. Zsuzsa
Egy sejtelemesn drámai jelenség: Ilona
A fatakista Nóra
Gitta, a neurotikus orvosnő
Az üzletközvetítő Andrea
Kruszta kötődés-képtelen, kényszer-független
Irén, az előkelő sznob
Kati, a szorongó tanárnő
A lilasapkás Névtelen
Klári, a szeszélyes művész