IV. A  pszichoszexuális  fejlődés  vázlata

 

Az egyéni pszichoszexuális fejlődést bővebben a szexuálpszichológia tankönyve  (Szilágyi V. 2005) ismerteti; itt csupán annak fobtosabb megállapításait vázoljuk. Ez a fejlődés az újszülött korban kezdődik. Ekkor alakul ki ugyanis minden partnerkapcsolat őstípusa: az anya-gyermek kapcsolat. Ebben különleges érzelmi egymásra-hangoltság jön létre. A csecsemő eleinte nem tud különbséget tenni önmaga és a külvilág között; nincs éntudata, nincsenek gondolatai (csak érzelmei-indulatai). Az anya mimikája és gesztikulációja, hangja érzelmeket közvetít a gyermekhez, aki azokat önmaga érzelmeiként éli át. Ezek mindig valamilyen viselkedési szituációhoz kapcsolódnak, s a többszöri előfordulás nyomán, mint affektiv viselkedési sémák, attitűdök rögződnek a gyermekben.

A pszichoszexuális fejlődés alapja a saját biológiai nemünkkel való azonosságunk felismerése és elfogadása. Ez a (pszicho) szexuális identitás. Már a beszéd kialakulásával egyidejűleg - tehát 2-3 éves korban - megfigyelhető, hogy kisfiúnak vagy kislánynak nevezik és tudják magukat. Természetesen csak a felnőttek közlései és bánásmódja alapján, s anélkül, hogy fogalmuk lenne a testi különbségekről. A gyermek mindig mások véleményének tükrében ismeri meg önmagát; olyan képet alakít ki magáról, amilyennek a környezete látja őt.

Ezért problémát okozhat, ha nem a saját nemének megfelelően bánnak vele, s így inkább a másik nemmel azonosul. (Ennek kifejlett formáját transszexualizmusnak hívják.) Mai ismereteink szerint a téves szexuális azonosulás folyamata egy ideig - kb. 4--6 éves korig - még visszafordítható. Később azonban már alig kerülhető el a helytelen irányú továbbfejlődés. A kialakult pszichoszexuális identitás ugyanis az én-struktúrához tartozik, s vele együtt az egész személyiség magvát képezi.

A gyermek nagy fokú érzelmi függősége révén azonosul anyjával, vagyis érzelmileg ráhangolódik, átveszi emócióit, és öntudatlanul utánozza magatartását. A szülő attitűdjei, szokásai így egyre inkább a gyermek attitűdjeivé, szokásaivá válnak, beépülnek személyiségébe: a szülői modell interiorizálódik. Ez a modell pedig kétféle lehet: az anya a női, az apa a férfi modell képviselője. Kedvező esetben a kisgyermek mindkettőjüktől sok mindent átvesz. Minél fejletlenebb, kialakulatlanabb a személyiség, annál többet tud azonosulás révén magába építeni. Később ugyanis a kialakult struktúra már kereteket szab a további azonosulásnak; egyre inkább feltétellé válik a struktúrának való megfelelés, vagyis a modell hasonlósága.

A szülők viselkedése azonban mindig valamilyen szerep megnyilvánulása, s a legtöbb szerepviselkedésben alapvető jelentőségű mozzanat a nemi szerep. A gyermek tehát az azonosulás révén a nemi szerepeket is interiorizálja. A szexuális identitás mellett éppen a nemi szerep elsajátítása képezi az egész pszichoszexuális fejlődés alapját. A nemi szerepek szociokultúrálisan determináltak. A szakirodalom megkülönbözteti a nemek társadalmi helyzetét, nemi hovatartozását kifejező nemi szerepet („sex role") a viselkedés egyéni stilusjegyeiben megnyilvánuló, szociálpszichológiai nemi szereptől („gender role").

A beszéd elsajátításával párhuzamosan kialakul az „én” vonatkoztatási rendszere, amelyben a testvázlatnak (a saját testről alkotott képzeteknek) is fontos szerepe van. A testvázlat, a név és a nem - vagyis a pszichofiziológiai, a pszichoszociális és a pszichoszexuális identitás - képezi a vonatkoztatási rendszer magvát, amiből kifejlődhet a személyiség bonyolult struktúrája.

A szülők tudatosan is, de főleg akaratlanul, spontán interakcióik révén alakitják a gyermekben a nemi szerepet, a kisfiúhoz vagy kislányhoz „illő” magatartást. E folyamatban, vagyis a pszichoszexuális fejlődésben vannak imprinting-szerű szakaszok, amikor bizonyos hatások sokkal mélyebben bevésődnek és megrögződnek. A nemi szerep kialakulásának imprinting korszaka a 2-3 éves kor, amely aszexuális beállítottság (orientáció) megalapozásának is kora. (Később azonban ez még változhat.)

3 éves korára a legtöbb gyermek már tudja, melyik nemhez tartozik, bár a nemek különbségét többnyire csak külsőségek alapján ismeri (ruházkodás, hajviselet  stb.).

 

Pszichoszexuális fejlődés óvodás- és kisiskolás korban

 

A 4.-10. életév a pszichoszexuális identitás megszilárdulásának és a nemi szerep fokozatos kiépülésének időszaka, amelyben a szexuális kíváncsiság, fantázia és játék egyre nagyobb szerepet kap. A tájékozódást a gyermek a leginkább elérhető, keze ügyébe eső dolgokon, és saját testén kezdi. Így előbb-utóbb felfedezi saját erogén zónáit, testének szexuálisan izgatható részeit (főleg a száj és a nemi szervek környékét.).

S. Freud a gyermek pszichoszexuális fejlődésében orális (szájhoz kapcsolódó), anális (végbélnyíláshoz) és fallikus, ill. később genitális (nemi szervekhez kapcsolódó) fázisokat különböztetett meg. Ez a koncepció - különösen a fázisok merev, időbeni egymásutánisága - erősen vitatható. Tény viszont, hogy az autoerotika legelső és leggyakoribb formája az ujjszopás. Rendszerint a csecsemőkorban jelenik meg, s néhány évig tart.

Az anális autoerotika a kisgyermek tisztaságra szoktatása kapcsán szokott megjelenni. A kiválasztás folyamatainak szabályozása során a gyermek hamarosan rájön, hogy a széklet vagy a vizelet visszatartása, majd kiengedése kellemes izgalmat és élvezetet okozhat. A tisztaságra szoktatás helytelen módszerei azonban nem csak a szülő és gyermek jó érzelmi viszonyát ronthatják el, hanem a pszichoszexuális fejlődést, sőt, az egész jellemalakulást károsan befolyásolhatják. A gyermek ugyanis nem érzi eleve utálatosnak testi produktumait; eleinte pl. egész elfogulatlanul játszik székletével.

A gyermeki autoerotika legpregnánsabb formája a maszturbáció, vagyis a nemi szervek szándékos ingerlése. Gyakran már csecsemőkorban kezdődik, s az sem túl ritka, hogy szinte megszakítás nélkül egészen a felnőttkorig tart. Mégis, az óvodáskorban gyakoribb, mint a megelőző vagy következő néhány évben. Kiváltó tényezői között a nemi szervek spontán izgalmi állapotai mellett a nem-tudatos „szülői csábítást” kell megneveznünk; erre bőven van lehetőség a gyermek fürdetésénél, törülgetésénél stb. A gyermek öningerlő játékai ritkán járnak orgazmussal, de mindenképpen fejlesztik a szexuális reagálókészségét, így előnyösek. Veszély inkább a szülők helytelen reagálásából adódhat, amelyek erős szexuális gátlásokat indukálhatnak a gyermekben, s megzavarhatják pszichoszexuális fejlődését.

Az óvodáskorú gyermeknél olyan szexuális megnyilvánulások is jelentkeznek, amelyek társas viszonyt feltételeznek (heteroerotika). Ilyen pl. a saját meztelenséggel kapcsolatos viselkedés, aminek két fő formája: a magamutogatás (exhibicionizmus) vágya és öröme, valamint a szégyenlősség (rejtőzködés), amely az előbbinek túlkompenzálása vagy reakcióképződménye. Mindkettő jellegzetesen emberi, nem veleszületett, hanem tanulással szerzett viselkedési tendencia. A szégyenlősséget különösen könnyen megtanulja a gyermek, ha a szülők maguk is szégyenlősek, ha otthon is tilos a meztelenség.

A mások meztelenségére irányuló kíváncsiság kielégítésének két fő módja: mások megfigyelése és a szóbeli közlések útján beszerezhető információk. Kielégítő magyarázat hiányában a testi különbségek megfigyelése szorongást okozhat. A szülő zavarba jövése, titokzatoskodása vagy haragja, a kitérés, az elégtelen vagy hamis magyarázat elveheti a gyermek kedvét a kérdésektől. Ugyanez áll a gyermekek eredetére és születésére irányuló első kérdésekre is, amelyek szintén a 4. életév körül jelentkeznek.

A heteroerotika fejlődésének legfontosabb területe a hasonló korú társakkal folytatott erotikus játék és kommunikáció. Ennek előfordulási aránya fokozatosan emelkedő tendenciát mutat. (Tehát nem igazolódott a S. Freud által feltételezett „latencia periódus”). A résztvevők nincsenek mindig tudatában a játék szexuális jellegének. Legismertebb formájuk a „papás-mamás” és a „doktor játék”: lényegük a nemi szervek megtekintése vagy megérintése.

Eleinte minden gyermek elsősorban az anyjával azonosul. A nemi azonosságtudat kialakulása folytán aztán a fiúknak át kell állniuk az apára. Ám, ha a fiú azonosul az apjával, akkor azzal a nemi szereppel is azonosul, amit az apa az anyával szemben gyakorol. Így a fiú az anyjával is „férfiként" próbál viselkedni. Ez a hozzá való érzelmi viszonyának gyakran kifejezetten erotikus színezetet ad: a fiú esetleg valósággal szerelmes lesz az anyjába, s féltékeny lesz az apjára. Ezt a drámai konfliktust nevezte Freud Ödipusz-konfliktusnak. Ma már úgy tűnik ugyan, hogy ez nem általános lélektani törvényszerűség, de előfordulhat. A lényeg az, hogy a gyermeknek meg kell tanulnia a vele azonos nemű szülő nemi szerepét, de azt is, hogy lemondjon a nemi szereppel járó, felnőttes kiváltságokról, s elfogadja saját, gyermekies nemi szerepét. Ennek óriási szocializációs jelentősége van.

A kisiskolás kor a pszichoszexuális fejlődésnek viszonylag nyugodtabb szakasza, bár változatlanul tovább folyik a nemi szerepek tanulása és gyakorlása (gyermekszerelmek, erotikus játékok, kíváncsiskodás), bővülnek a szexuális ismeretek és attitűdök, növekszik a szexuális reagálókészség. Mindez előkészíti a következő évek, a pubertás nagy változásait.

 

Pszichoszexuális fejlődés a tizenéves korban

 

A tízéves gyermekek innen-onnan felszedett szexuális ismeretei érthetően hiányosak vagy éppen zavarosak. Ez kedvezőtlenül hat a kialakuló attitűdökre, a nemi szerep motivációs struktúrájára. Beállítottságukat gyakran a bizonytalanság, szorongás, a negativ attitűdök túlsúlya jellemzi.

 

Mindezek folytán egyénenként igen eltérő pszichoszexuális fejlettségi szinten érkeznek el a gyermekek a serdülőkor küszöbére. A hormonrendszer működésének fokozódása a prepubertásban egyre növekvő fiziológiás nyugtalanságot kelt, mintegy feszültség alá helyezi a már kialakult pszichoszexuális struktúrát. A serdülő fiúknál gyakoribbá válik az erekció, a lányoknál a csikló és a mellbimbók duzzadása, a hüvely nedvesedése jelzi a pszichés vagy fizikai ingerekre bekövetkező nemi izgalmat. A serdüléssel azonban a nemek között jelentős eltérés keletkezik a szexuális reagálókészség alakulásában.

Míg ugyanis a fiúknál az orgazmuskészség serdülőkori megjelenése a spontán bekövetkező pollúciók (= éjszakai magömlések) révén mintegy fiziológiailag biztosított, addig a lányoknál ilyen spontán mechanizmus hiányában az orgazmuskészség csak tanulással sajátítható el! Ez a tanulás lehet véletlenszerű is, de többnyire külső segítséggel megy végbe. Ez azonban sokáig késhet, s így az orgazmuskészség a lányoknál néha csak későn (vagy sohasem) alakul ki.

Másrészt különbség mutatkozik a szexuális aktivitás és kapacitás alakulása terén is. A férfiak szexuális aktivitása és potenciája 16-20 éves korban a legerősebb. A nőknél viszont gyakran csak 28-30 éves korra alakul ki a nemi kapacitás maximuma, ám ez sokáig nem mutat csökkenő tendenciát. Így, bár a nő kicsit korábban érik testileg, mint a férfi, nemi vágya, szexuális igénye mégis később alakul ki, és nem spontán, magától, hanem többnyire a partnerkapcsolatokban. Ezért jelent eleinte gyakran problémát az ifjú partnereknek a szexuális igényeik összehangolása. Tény viszont, hogy megfelelő szexuális kultúra esetén az ilyen gondok könnyen megoldhatók lennének, mert a nő az önkielégítés megtanulása vagy a petting révén idejekorán kialakíthatja saját orgazmuskészségét.

 

Az önkielégítés problémái

 

A serdülőkor sajátos problémája a maszturbáció, amit a pszichoszexuális fejlődés fontos tényezőjének tekinthetünk. Tizenéves korban a fiúk túlnyomó többsége (90-95%), de a lányoknak is jelentős hányada (40-60%) gyakorolja. Utóbbiak általában később kezdik, és ritkábban gyakorolják; pedig tulajdonképpen nekik fontosabb lenne, mint a fiuknak, mert biztosítaná orgazmuskészségük kialakulását és erősítését. A maszturbáció technikája ugyanis különösen alkalmas az orgazmus kiváltására; nem kell a partnerhez alkalmazkodni, elegendő elképzelni, bármilyen szituációban, amit az egyén a „legizgalmasabbnak” tart. Éppen ezek a vele járó szexuális fantáziák teszik a maszturbációt pszichoszexuálisan jelentőssé. Ezek ugyanis rendszerint a heteroszexuális viselkedés képzeletbeli kipróbálásai és gyakorlásai, így fejlesztik a nemi szerepet, erősítik a pszichoszexuális identitást, orientációt és a szexuális reagálókészséget.

Nehézséget okozhat viszont az önkielégítést esetleg kísérő bűntudat. Gyakran ez az oka a serdülőkori kriziseknek, az iskolai teljesítmények leromlásának, a serdülő elmagányosodásának. Sajnos, még ma sem ritka az a régebben általános előítélet, hogy az önkielégítés káros lehet (főleg, ha „túlzásba viszik”). Az állítólagos veszélyek hangoztatása azonban teljesen indokolatlan. Az önkielégítést ugyanis gyakorlatilag nem lehet túlzásba vinni, mert a szexuális ingerelhetőségnek fiziológiai határai vannak. Ezek elérésével az egyén átmenetileg képtelenné válik kielégülést hozó ingerlésre.

Tény, hogy a fiziológiai kapacitás mértéke egyénenként és életkor szerint is eltérő lehet, így adott esetben a naponta többszöri maszturbálás sem jelent feltétlenül „túlzásba vitelt”. Viszont problematikus, ha a tizenéves valamiért „leragad" az önkielégítés szokása mellett, s nem törekszik partnerkapcsolatokra. Ilyen esetben az önkielégítés akár pótcselekvés vagy szenvedélybetegség is lehet.

 

A szülőkről való „érzelmi leválás”, lelki önállósodás

 

A sikeres partnerkapcsolatok előfeltételei között szerepel a gyermekkorra jellemző szülőkhöz-kötődés erős szálainak meglazítása, a tőlük való érzelmi szeparáció, függetlenedés, illetve a kapcsolat felnőttes jellegűvé alakítása. Olyan feladat ez, aminek sikeres megoldásától függ az egész további pszichoszexuális fejlődés. Az a tizenéves, aki nem tud érzelmileg leválni szüleiről, megreked az affektiv fejlődés alacsonyabb szintjén, nem igényli, vagy nem képes vállalni a másokkal való intim kapcsolatot, így nem törekszik komolyabban a partnertalálásra. („Nincs szabad vegyértéke"). A szülőkről való érzelmi leválásnak, önállósulásnak többféle típusát ismerjük. Ezek a következők:

1. természetes átnövés a felnőttes, baráti viszonyba.

2. kikényszerített önállósulás.

3. túl korai önállósulás és

4. sikertelen önállósulás.

 

Nyilvánvaló, hogy a legszerencsésebb megoldás a fokozatos és viszonylag harmonikus átnövés a felnőttesebb kapcsolattípusba. Az ilyen kapcsolat jellemzője, hogy szimmetrikus, vagyis a szülő és gyermeke egyenjogúságán, egyenrangúságán alapul, kölcsönös tiszteletben tartást és kétoldalú alkalmazkodást feltételez - lényegében baráti jellegű kapcsolat.

Az ettől eltérő esetek különböző veszélyekkel járnak, ahogyan azt a fogyatékosok különböző típusainál gyakran tapasztaljuk. A fogyatékosság ugyanis többé-kevésbé megnehezíti az önállósulást, függő helyzetben tarthatja a fiatalt.

 

A felnőtté válás buktatói

 

A serdülés kezdetén sok gyermeket felkészületlenül ér mindaz, amit a nemiséggel kapcsolatban tapasztal. Erre utal a nemek gyakran megfigyelhető elkülönülése is ebben a korszakban. Ez az elkülönülés és elbizonytalanodás azonban nem szükségszerű, s főleg nem kell válság jellegűnek lennie. A kultúrantropológia tanúsága szerint vannak társadalmak, amelyekben a serdülés, ill. felnőtté válás viszonylag könnyen, válságjelenségek nélkül megy végbe. Tény viszont, hogy nálunk a testi akcelerációhoz sok serdülőnél pszichikus retardáció kapcsolódik: a viselkedés nem áll összhangban a felnőttes megjelenéssel.

A felnőtté válás testi és lelki folyamatainak fáziskülönbsége sok veszély forrása. Ezek elhárításában nagy szerepe lehet - a nevelésen kívül - a barátságoknak. A serdülőnek, aki az önállósulás útjára lépett, rendkívül sokat jelent a barátság: érzelmi támaszt és egyben azonosulási lehetőséget. A koedukáció feltételei között a nemek átmeneti elkülönülése nem számottevő, s a barátságok nem csak azonos neműek között alakulhatnak ki.

A másneműekkel való barátság rendszerint az egymáshoz való érzelmi- szexuális közeledés kerete, a szerelem első lépcsőfoka. Kezdetben előfordul, hogy a vonzalom a plátói rajongás szintjén marad, ami ritkán válik igazi szerelemmé, mert ez még jellegzetesen aszimmetrikus érzelmi kapcsolódás: a serdülő nem is várja el komolyan, hogy viszonozzák. A rajongásban nagy szerepe van a fantáziának; valójában képzeletbeli próbacselekvés, amely előkészíti a serdülőt különböző partnerkapcsolati helyzetekre.

A pubertás kezdeti szakaszára jellemző, hogy a másik nembéliek puszta jelenléte általános izgalmat vált ki. Később - s ebben a koedukációnak is nagy része van - a nemi izgalmat kiváltó tényezők köre mind szűkebb lesz. Az általános differenciálódáson belül vannak életkori, nemek szerinti és egyéni különbségek. Mindez elsősorban a partnerkapcsolatok alakulásában követhető nyomon.

 

A partnerkapcsolatok fejlődése

 

A szerelmi élmény a felnőttség, az érettség egyik fő kritériumának tűnik a tizenévesek szemében; érthető, hogy törekszenek rá. Az azonos neműek barátságai így fokozatosan veszítenek régebbi jelentőségükből. A nemek egymáshoz való tényleges közeledése azonban többnyire csoportos helyzetben kezdődik, mert az azonos neműek jelenléte növeli az önbizalmat és oldja a gátlásokat. Serdülőkorban gyakoriak a csoportos randevúk is.

Az első, komolyabb szerelem legnagyobbrészt 13-16 éves korban jelentkezik és ritkán tartós. Az ilyen korúak ugyanis még nem rendelkeznek a harmonikus szerelmi kapcsolathoz szükséges, lelki érettséggel. Személyiségük ebben az életkorban még elég labilis és változó. A tartós partnerkapcsolat komoly lélektani teljesítmény. Előfeltétele a felnőttes nemi szerep elsajátítása. Ennek bevezetéseként a fiatalok először az ifjúsági kultúra által „előírt” nemi szereppel ismerkednek, ha partnerként érvényesülni akarnak. Alkalmazkodniuk kell tehát a viszonylag gyorsan változó ifjúsági divatokhoz.

A partnerkapcsolat beválásának másik fő tényezője a kölcsönösségen alapuló, egyenrangú, vagyis szimmetrikus kapcsolatokra való képesség. Ez bonyolult lelki mechanizmus, amelyben az empátiának is nagy szerepe van, mint az alkalmazkodás eszközének. Másik eszköze a problémák megbeszélése, az őszinte önfeltárás és a másik türelmes meghallgatása. Partnerkapcsolatról akkor beszélhetünk, ha a partnerek már nem véletlenül, hanem szándékosan és többé-kevésbé rendszeresen találkoznak, közös programok és együttes élmények céljából. Az együttjárás egyik fő motívuma a szexualitás, de ezen kívül még sok más motívum is szerepet kaphat benne. Pszichoszexuális jelentősége abból adódik, hogy lehetőséget nyújt a nemi szerep gyakorlására, a különböző viselkedésformák kipróbálására és továbbfejlesztésére. Ezzel végső soron a párválasztási érettség kialakulását szolgálja.

A randevúzásnak egyébként többféle funkciója lehet: például sikerélményeket biztosít, így erősíti az önbizalmat. Mások a randevúzás tapasztalatszerző jelentőségét hangsúlyozzák: növeli az egyén összehasonlítási alapját és személyi presztizsét, alakítja a partnerideált  stb.  A partnerideál „ősmintája” az ellenkező nemű szülő. Kialakulása a kisgyermekkorban kezdődik; fontos állomása az Ödipusz konfliktus, de minden barátság vagy szerelem alakít rajta. A folyamat a serdülőkorig jórészt tudattalan, s aztán is csak részben tudatosodik. Sokan még felnőttkorban sem tudják megmagyarázni, miért részesítenek előnyben bizonyos típusú partnereket, vagy milyen partnert tartanak magukhoz illőnek - és miért. Ebben közrejátszik, hogy a reális partnerideál önismeretet feltételez. A tizenévesek többsége megreked a külsőségeknél (testalkat és csinosság stb.). Ez egyik fő oka a szerelmi csalódásoknak.

 

A szerelmi  képesség   érettsége

 

A tizenévesek szerelmi élményeire általában a nagy intenzitás és a rövid időtartam jellemző. („Szalmaláng-jelleg”). A felnőtté válással kapcsolatos szerelmi igény gyakran olyan erős, hogy könnyen lángra lobbannak, ha egy partnerjelölt kicsit is hasonlít a partnerideálhoz. Vagyis a szerelem érzése akkor jelenik meg, amikor az egyén felfedezni véli a partnerideáljára hasonlító, azt megtestesitő partnert, s föllobban benne a remény, hogy megtalálta azt, akire leginkább szüksége van. A szerelem pszichológiai lényege tehát a remény és a várakozás, majd az ennek nyomán kialakuló, erős érzelmi kötődés.

Ennek indokoltsága és megalapozottsága azonban erősen kérdéses, ha nincs reális önismereten alapuló, reális partnerideál, vagy hiányzik a partner mélyebb ismerete. A választást befolyásolja az anticipáló (elővételező) szerelmi képzelődés. Elsősorban az az ismerős válhat képzeletbeli partnerré, aki 1. hasonlít a partnerideálhoz és 2. fontos szükségletek kielégítése várható tőle.

A szükségletkielégítés képzeletbeli elővételezése azonban projekción, félreértésen, téves asszociáción is alapulhat. Közismert, hogy minél jobban vágyunk valamire, annál hajlamosabbak vagyunk felszínes hasonlóság alapján is elhinni, hogy megtaláltuk; a potenciális partnerbe „belelátjuk", projiciáljuk a kívánt tulajdonságokat. A tizenéves szerelme többnyire nem elég megalapozott, vagyis éretlen. Ennek főbb jellemzői:

1. A projekció révén erősen idealizál és „vakká tesz" az imádott kedves valódi tulajdonságai iránt. („Rózsaszín szemüveg")

2. Többé-kevésbé aszimmetrikus, vagyis alá-fölérendeltségi viszonyt hoz létre, mert az érzelmileg még nem teljesen önállósult serdülő a szülőhöz való érzelmi viszonyát viszi át szerelmére: kényeztetést vár, uralkodni akar.

3. Elsődlegesen a szexuális vonzalomban gyökerezik (bár ez gyakran nem tudatosodik). A szerelmi vágy különböző komponensei még nem integrálódtak, vagy más-más partnerre irányulnak.

4. Többnyire félszegség, bizalmatlanság jellemzi és állandó félelem a kapcsolat megszakadásától. Ez pedig a féltékenységre is hajlamossá tesz.

5. Az éretlen szerelmi partnerek nehezen tudják elfogadni a köztük meglévő, személyi különbségeket. Ezért arra törekszenek, hogy a partnert saját magukhoz idomítsák; sokat akarnak kapni, de lehetőleg semmit sem adni. Nem éreznek felelősséget egymásért.

6. Nehezen tudnak spontánul és őszintén megnyilatkozni egymás előtt. Ehelyett különféle taktikákat alkalmaznak a „hódítás" érdekében. A taktikázás többé-kevésbé tudatos szerepjátszás, a leghatásosabbnak vélt nemi szerep megjátszása. A kívánt cél elérésével a taktikázás feleslegessé válik, így a magatartás egy csapásra megváltozhat (nem kis csalódást okozva).

 

A szerelmi cél el nem érése viszont nagyobb „erőbedobásra” ösztönöz és rendkívüli teljesítményekre tehet képessé (feltéve, hogy van némi remény a kívánt cél elérésére).

A fentiekből egyértelműen következtetni lehet az érett szerelmi képességre, amely idealizálás- és illúziómentes, szimmetrikus, egyenrangú, kölcsönösségen alapuló, nem taktikázó, egymás érdekeit és igényeit figyelembe vevő partnerkapcsolatokat tesz lehetővé. Ezt leginkább a szülők ilyen jellegű kapcsolatának megfigyelése és követése segítheti elő; de mindenképpen tudatosan kell rá törekedni.

 

A petting és az első közösülés

 

Bár a mai fiatalok sokkal hamarabb (átlag 16-17 éves korban) eljutnak a közösülésig, mint régebben, a serdülőkori (13- 16 évi) partnerkapcsolatok legnagyobb része csupán a szexuális előjátékok valamilyen formájáig jut el. Ezeket az angol „petting" (kb. símogatás, dédelgetés) szóval jelöljük. A szó jelentése felöleli a tényleges közösülés kivételével az erotikus kapcsolat minden formáját: az ölelkezést, a csókolózást, az erogén zónák ingerlését stb.

A petting merészebb formái általában csak fokozatosan jelennek meg a fiatalok viselkedésében. Rendszerint a fiúk kezdeményezik, s ők azok, akiknél a petting gyakrabban eredményez orgazmust. Ennek ellenére 15-20 éves korban a nők számára van nagyobb jelentősége, mert sokan így ismerik meg az orgazmust. A petting jelentősége abban áll, hogy elősegíti a partnerhez való alkalmazkodás elsajátítását, az intim viszony létrehozásának megtanulását. A petting tehát szocializáló tényező, de egyben az egyéni erotika kialakulásának előmozdítója is.

A fiatalok többségénél előbb-utóbb házasság előtti közösülésre is sor kerül; a szüzesség megőrzésére ma már a lányok közül is kevesen törekszenek. Az első közösülés bevallott motívumai között a szerelem áll az első helyen; a másodikon pedig a kíváncsiság szerepel. De sok egyéb motívum is előfordul, pl. a partner sürgetése, vagy félelem a partner elvesztésétől stb.

Az első közösülés élménye különleges jelentőségű lehet a további pszichoszexuális fejlődés és partnerkapcsolatok szempontjából. Az élmény jellege és pozitiv vagy negativ hatása egyébként főleg a szexuális beállítottság és felkészültség (vagyis a pszichoszexuális fejlettségi szint) függvénye. Nagyon gyakori, hogy az első közösülésben a nők nem elégülnek ki; részben, mert rendszerint túl rövid az előjáték is, meg az aktus is; de főleg, mert mindketten tele vannak aggodalommal, hogy sikerül-e, s nem lesz-e valamilyen káros következménye (pl. nem kívánt terhesség stb.).

Túl korainak mondható az első közösülés, ha a partnerek felkészületlenek a testi veszélyek (nem kívánt terhesség, nemi betegség) kivédésére és a pszichoszociális következmények felmérésére és vállalására. Ez nem egyszerűen az életkoron múlik, hiszen a felnőttkor sem jelent garanciát a felkészültségre; s nem is az érzelmeken, mert a szerelem önmagában senkit sem tesz felkészültté a nemi kapcsolatra.

 

A párválasztási érettség kialakulása

 

A tizenéves kori partnerkapcsolatok során az egyén érettebbé és integráltabbá válik, feldolgozza belső ellentmondásait, s ezáltal kongruenciája is erősödik. Jó esetben így alakul ki az ifjúkorban a harmonikus intimkapcsolatok létrehozásának és fenntartásának képessége, vagyis a pszichoszexuális és a párválasztási érettség.

Ebben a rendszerint hosszú évekig tartó folyamatban az egyenlőség, a kölcsönösség és őszinteség válik a partnerkapcsolatok alapelvévé. A folyamatot erősítik az együttes élmények, a közös érdekek, érdeklődés és tevékenység, az életstilus hasonlósága, a „mi ketten" tudatának és a kölcsönös szolidaritásnak a kialakulása. Előbb-utóbb fellép az együttélési, vagy éppen házasodási törekvés, aminek különböző (érett vagy éretlen) motívumai lehetnek. Érett motivumok pl. a közös célok (otthonteremtés, gyermekvállalás stb.), vagy az egymás nagyobb segítésének igénye. Éretlen motivum pl. a szülőktől való szabadulás vágya, vagy a szexuális elérhetőség biztosítása önmagában. Egy német kutató (S. Schnabl) szerint „a házasságra való felkészülés művészete annak a képességnek a kifejlesztéséből áll, hogy a szexuális viszonyt a partnerek mindenféle egyéb társas kapcsolatából adódó sajátosságokkal kössék össze”. Itt lényegében az érett szerelem képességéről van szó.

A párválasztási érettség nem lehet teljes az affektiv és a pszichoszociális érettség nélkül. Amiben olyan tényezők is szerepet kapnak, mint az önálló felelősségvállalás és döntés képessége, az önkontroll, az emberismeret és önismeret, az érzelmek kimutatásának képessége, vagy az optimizmus és a humorérzék.

A párválasztási érettség kialakulásának üteme és módja nemcsak egyénileg, hanem nemek szerint is eltérő. A házasodási és családalapítási törekvés a nőknél többnyire korábban és intenzivebben jelentkezik. Másrészt viszont többnyire később alakul ki a szexuális igényük és orgazmuskészségük, emiatt nemileg kevésbé aktivak.

Ám a két fő tényező: az emocionális vagy affektiv érettség, valamint a pszichoszexuális érettség mindkét nemnél azonos szabályszerűségek szerint alakul. Nem ritka viszont, hogy a párválasztási érettség csak több partnerkapcsolat során, vagy a házasságkötés utáni években, kisebb-nagyobb válságok árán tud csak kibontakozni.

 

A pszichoszexuális fejlődés zavarai

 

A fentiekben már érintettük a fejlődési zavarok bizonyos lehetőségeit. A nevelő feladata ezek megelőzése, vagyis legalább felismerése és szakemberhez irányítása (ami nálunk még nehezen sikerül). Az egészséges fejlődést megzavarhatják pl. a következők:

1. Az életkorhoz viszonyítva túl korai vagy túl gyakori szexuális ingerek és élmények;

2. az abnormális („perverz”, deviáns) vagy túl erős, erőszakos  ingerek;

 3. a fejlesztő élmények hiánya, vagy túl késői érkezése.

Alapvető jelentőségűek a családon belüli érzelmi viszonyok zavarai és a szülők szexuális beállítottsága, kulturáltsági foka. A köztük előforduló szexuális zavarok a modellkövetés révén könnyen „átörökítődnek” a gyermekekre. (Egy frigid anyának gyakran a lánya is frigid stb.)

Sokféle zavar forrása lehet, ha a szülők megnehezítik gyermekük serdülőkori érzelmi leválását, önállósulását, ha helytelenítik és korlátozzák szexuális érdeklődését, elzárva előle a szükséges információkat. A gyermek fejlődése során néha tudattalan és megoldatlanul maradt konfliktusokat kavar fel szüleiben, s indulatos reagálásuk a gyermek szexuális érdeklődésére éppen ezekre vezethető vissza. De az is előfordulhat, hogy az elvált vagy özvegy szülő partnerpótlékként használja gyermekét, ami túl szoros érzelmi viszonyt hoz létre, melynek folytán egyikük sem tud „leválni" a másikról.

Mindenképpen traumatikus hatású, ha a szülő - vagy bárki más - visszaél a gyermek bizalmával és bevonja őt saját erotikus szükségleteinek kielégítésébe. Még rosszabb, ha ez erőszakkal és fenyegetéssel történik. Az ilyen visszaélések, sajnos, ritkán derülnek ki, s akkor sem mindig kapja meg a gyermek a szükséges védelmet és gyógykezelést. Így nem tudja feldolgozni az átélteket, pszichoszexuális fejlődése teljesen leblokkolódik, vagy torz irányba („perverziók”) alakul. Az abúzust elkövető (= gyermekekkel szexuálisan visszaélő felnőtt) bűnözőknél gyakran kiderül, hogy gyermekkorukban velük is visszaélések történtek.

A fogyatékosok többnyire különösen sérülékenyek a traumatizáló hatásokra. Ennek mértéke elsősorban a fogyatékosság jellegével függ össze. Az érzékszervi fogyatékosoknál és a mozgássérülteknél a szervi csökkent-értékűség tudata egyrészt nyomasztó lehet, másrészt kompenzálásra motivál. Ezért vagy eleve lemondanak a partnerkapcsolatokról, és serdülőkortól kezdve beérik az önkielégítéssel, vagy túlzottan belevetik magukat az elérhetőnek vélt, igénytelen kapcsolatokba, hogy „bizonyítsanak”. Az egyéb testi fogyatékosok (pl. a kromoszóma rendellenességekben vagy az endokrinopátiában szenvedők) pszichoszexuális fejlődése nehezen leküzdhető korlátokba ütközik. Az értelmi fogyatékosoknál gyakoriak a kirobbanásszerű izgalmi állapotok; a gátlásosság gátlástalansággal váltakozhat. Mindez megnöveli az elcsábíthatóság és a szexuális bűnözés veszélyét. Rájuk a pszichoszexuális infantilizmus jellemző, amin a nemi érés, a serdülés is alig változtat.

A nemi érés egyébként háromféleképpen térhet el a normálistól: 1. túlzott akceleráció, 2. erős retardáció, vagy 3. aszinkrónia jellemezheti. Utóbbi esetben a nemi érés egyes tünetei túl korán, mások pedig túl későn jelentkeznek. Egyébként ugyanez a háromféle zavar jellemző az abnormális pszichoszexuális fejlődésre, függetlenül a nemi éréstől. Akinél ilyen zavarok valószínűsége felmerül, azt szakemberhez kell irányítani.