|
Könyvismertetések (recenziók)
Az alább olvasható recenziókon kívül még legalább 50 ismertetésem olvasható a"Szexuálpszichológia" tankönyvének Dokumentumai között (lásd ott!), azonkívül több tucat recenzióm a Magyar Szexológiai Szemle számaiban. Az alábbiak részben előbb, részben később keletkeztek.
|
A szexuális egészségvédelem szakkönyvei
A Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés Alapítványa által 2004-ben indított sorozatnak 2006-ig öt kötete jelent meg. Az első kötet címe: Szexológiai dokumentumok. Válogatás prof. E.J. Haeberle munkáiból. A 170 oldalas könyv fejezetcímei a következők:
Az ember szexuális fejlődésének régi és új modelljei
Szexuális konformitás és deviancia. A szexuális beállítottság mint tudományos probléma
Az egészségügyiek szexológiai képzése
Pornográfia: múlt, jelen, jövő
A szexológia nemzetközi szervezetstruktúrái
Technológiai változások és a szexológia jövője
Egy új szexológiai intézet terve -- ideál és valóság
WHO Ajánlások a szexuális egészség védelmére
A sorozat második kötete: Alapismeretek a szexuálterápiáról. E.J. Haeberle két e-learning kurzusa alapján. E 154 oldalas könyv tartalma honlapunkon (a "Nemiség.." és a "Szexuális funkciózavarok és kezelésük" cím alatt) teljes egészében olvasható.
A sorozat harmadik kötete Iskolai szexuális nevelés -- Németországban címmel jelent meg. A 199 oldalas könyv alapját egy német könyv (Milhoffer, P. (Hg.): Sexualerziehung von Anfang an!) képezte; a magyar kiadásban azonban ez több, fontos anyaggal kibővült, hogy jobban megfeleljen a hazai körülményeknek és igényeknek. Kiadását elsősorban az indokolta, hogy Németország előttünk jár a szexuális nevelés terén. Náluk már évtizedek óta működnek szexológiai társaságok, köztük több, kifejezetten a szexuális neveléssel foglalkozó társaság. Egészségügyi Felvilágosító Központjuk működésének súlypontját a szexuális nevelés és a családtervezés képezi, s 1969 óta törvény rendeli el az iskolai szexuális nevelést.
Rendkívül sok, ez .irányú szakkönyvük és média-anyaguk van, s a pedagógusok szexológiai képzése és továbbképzése terén is eredményeket tudnak felmutatni. A szexuális nevelést ők nem ott kezdik, ahol nálunk eddig szokták, vagyis a tizenévesek felvilágosításával, hanem a kisgyermek- és kisiskolás kortól, valamint a pedagógusok szakmai felkészültségének biztosításával. Ez a könyv tehát kimozdíthatná a zsákutcából a hazai szexuális egészségvédelmet és nevelést. A sorozat negyedik és ötödik kötete, a Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció, valamint a Szexuálpedagógia. A szexuális egészségnevelés szintén olvashatók ezen a honlapon (bár könyv-alakban is hozzáférhetők). 2006 és 2016 között további öt könyv jelent meg az említett sorozatban, utolsóként a Humanista szexuáletika cíművel.
Lux Elvira (szerk.):
2000, Osiris K., 196 old.
A könyv a Magyar Szexológiai Társaság gondozásában és dr. Lux Elvira szerkesztésében készült, s elsődlegesen az iskolai szexuális nevelést kívánta szolgálni. Ismertetése a Magyar Szexológiai Szemle 2000/4 számában jelent meg. A 11 szerző közül legtöbben két cikket adtak a kötetbe, s ezek elég esetlegesen kapcsolódtak egymáshoz. A szerzők többsége pszichológus, de van köztük orvos és népművelő is. Többségük alapító tagja a Magyar Szexológiai társaságnak, és Lux Elvira tanítványa. A könyv tehát e társaság működésének reprezentánsa. Ebből következően fontos kiadvány lehetne.
Nézzük tehát, mit kapnak az olvasók a könyvtől. A címből arra gondolhatunk, hogy a szexológiáról mint széles körű, interdiszciplináris tudományterületről ad áttekintést.. A tartalomjegyzék szerint viszont csak a szexuális neveléssel és a szexuálterápiával kapcsolatos alap-tényekre szorítkozik. Az első olvasmány, dr. Buda Béla Bevezető gondolatok című cikke az 1970-es években íródott, s a hozzá fűzött szerkesztői megjegyzés szerint „aktualitása bizonyíték arra, hogy lényeges haladás nem történt a nemi felvilágosítás és nevelés terén.” Ez akkor is igaz, ha a cikkben említett adatok (pl. a művi abortuszok száma és emelkedő tendenciája stb.) már rég nem érvényesek.
Dr. Lux Elvira Tanfüzet a nemiségről c. kezdő cikke szintén régi adatokra hivatkozik és jó néhány igaz, de közhelyes, sőt, frázisszerű megállapítást tartalmaz; például a párválasztások megalapozatlanságáról, a sok válásról, a pedagógusok és orvosok felkészületlenségéről stb. Vannak azonban vitatható megállapításai is. Ilyen, hogy szerinte nincsenek korszerű viselkedésmodellek a párkapcsolatok terén. Amiből csak annyi igaz, hogy ezek még nem közismertek és elfogadottak, ám a szakirodalom gyakran felmutatott már ilyeneket.
Második, bővebb cikke (Szeretet – szerelem, libidó – szexualitás) még problematikusabb, mint az első- Ortodox freudista szemlélete itt jellegzetes leegyszerűsítésekre és ex catedra kijelentésekre ragadtatja. Az embernél „ösztönköröket” feltételez, amelyekhez érzelmek tartoznak. Tipikus önellentmondása, hogy „a belső, örökletes programok… tanulás útján épülnek be a személyiségbe…” (42.old.) Sajátosan magyarázza a gyermek empátiás készségének kialakulását, amikor az anyával való szimbiózis felbomlásával hozza összefüggésbe. Ugyancsak mellőzi a bizonyítást az az állítása, hogy az egyén „filo- és ontogenezisét” a lét- és fajfenntartás közötti „feedback mechanizmusok határozzák meg”. (44. old.)
Érdekesen magyarázza a nemek pszichoszexuális fejlődési különbségeit. Szerinte a fiúgyermek fejlődése „eleve heteroszexuális alapról indul”. Itt érinti az Ödipusz-konfliktust és az anya iránti érzelmi-szexuális vonzalom elfojtását, amely aztán később, a partnerkapcsolatban „robbanásszerűen szabadul fel”, s a férfi ezért nem igényli a nemiségtől független szeretetet egy szexuális kapcsolatban. „A gátlások katarzisának elsöprő ereje” Lux szerint „háttérbe szorítja az előjáték szeretet-megnyilvánulásait..” (46. old.) Szerinte gyakran épp ezért keletkezik konfliktus a partnerkapcsolatokban. Eltekintve attól, hogy „gátlások katarzisáról” beszélni képtelenség, az egész teória megalapozatlan, hiszen eszerint például a lányok pszichoszexuális fejlődése „eleve” homoszexuális alapról indulna stb.
Hagyományos értékrendjéből adódóan Lux panaszkodik, hogy „a szerelem veszített presztizséből…”, sőt, „lassan kimegy a divatból”, holott „a nők szeretkezni szeretnének ma is, míg a férfiak koitálni akarnak”. (49. old.) Ezt a szélsőséges értékelést természetesen semmilyen vizsgálati adat nem támasztja alá, s nyilván az említett, fals teórián alapul. Valójában itt a kulturáltság fokáról van szó, amit mindkét nemnél sok egyéb tényező befolyásol. De ugyanilyen téves az a gondolata is, miszerint „a szerelem egymás pszichés és fizikai birtoklására ösztönzi az egyént..” (49.old.) – figyelmen kívül hagyva, hogy az önző kisajátítási törekvés egyáltalán nem szükségszerű, sőt, egyenesen ellentétes a szerelem altruista jellegével.
Az idézettekhez hasonló, tudálékos frázisokat még bőven találhatunk Lux dolgozatában. Harmadik írása (A szexualitás pszichoszomatikája) valamelyest jobb az előzőeknél, bár pontatlan és túlzó megfogalmazások ebben is előfordulnak. Nyilvánvaló tévedése például, hogy a pszichoszomatikus elveket vallók mozgalma a 19. században erősödött fel. S az is, hogy „még napjainkban sem nyert teljes polgárjogot”. (69. old.) Szerintem ez utóbbi inkább a szexológiáról mondható el. Túlzás az is, hogy az érzelmekre „nem sok befolyása van a tudatnak”.(71. old.), hiszen ez nyilván a személyiség fejlettségétől függ.
Jó ugyan, hogy saját vizsgálati anyagára hivatkozik többször, de a megfigyeltek értelmezése gyakran egyoldalúan, az ortodox freudizmus alapján történik, s így erősen megkérdőjelezhető. Természetesen akad több, elfogadható megállapítása is. Ez a sajátságos keveredés az egész könyvre jellemző. Nem csoda, hogy Lux szemlélete rányomta bélyegét tanítványainak látásmódjára is. Ide sorolható például Esztergomi László, akinek négy írása szerepel a könyvben. Az elsőben (A serdülőkor élettani és pszichoszexuális jellemzői) a serdülést krízisidőszakként mutatja be – főleg a hormonális változások miatt – és „gangkorszaknak” titulálja, amelyben nemi hovatartozásuk „nem nyugszik biztos alapokon”, s így „könnyen áldozatul eshetnek homoszexuálisok csábításának” .(53. old.) Ez tipikus homofób aggály. Eddig úgy tudtuk, hogy a nemi identitás a pszichoszexuális fejlődés során, jóval a serdülőkor előtt alakul ki, s igen ritka, hogy tizenéves korban elbizonytalanodik. Ez utóbbi inkább a szexuális orientációval, beállítottsággal fordulhat elő, ami azonban rendszerint nem változtatja meg az egyén szexuális identifikációját. Esztergomi talán a transszexualizmussal keveri össze. Érdekes módon az „elkerülhetetlenül beköszöntő szerelmet” is negativan és biologizálva ítéli meg, mert szerinte az ilyenkor termelődő amfetamin állandó feldobottságot okoz és „idétlenkedéshez, poénkodáshoz” vezet, sőt, gyakran „kritikátlan kapcsolatokhoz” is.
Ennek alapján határozott útmutatást ad a pedagógusoknak, s javasolja, hogy „a szexuális kultúra több fejezetét… nemek szerinti megosztásban tárgyalják” – éspedig a „lányoknak tanárnő, a fiúknak férfi pedagógus beszéljen” (54. old.) Vagyis elveti a szexuális koedukáció, együttes nevelés elvét, ami pedig a korszerű nemi nevelés egyik alappillére. Ugyanez a konzervativ szemlélet jellemzi további fejtegetéseit is, teletűzdelve olyan, semmitmondó frázisokkal, mint például „az apa—fiú kapcsolatot a lélek mélyebb régiói vezérlik” (58. old.), vagy hogy „a szeretetre kárhoztatott ifjak magukba építik az apa viselkedésmódját” (61. old.) Nem mentes persze az önellentmondásoktól sem. Egy helyütt pl. azt írja: „A legtöbb felnőtt zavarba jön, ha észreveszi, hogy gyermeke öningerlést végez” – amit Esztergomi (Lux nyomán) csak a fiúk esetében tart szükségszerűnek. Később viszont állítja, hogy „a mai szülők javarésze otthon megfelelően kezeli a jelenséget”. (64. old.)
A szülők „felvilágosultságának” optimista megítélése azonban nála inkább csak az anyákra vonatkozik. Az apákat gyakran hibáztatja mulasztásaikért. Mégis leszögezi, hogy „nem a társadalom és nem az iskola felelős az elkövetkező generációk szexuális neveléséért, hanem maguk a szülők.” Rögtön hozzáfűzi ugyan, hogy „…mégis csak komoly feladat vár a pedagógusokra.”(68.old.) Ám ez szerinte csak annyiból áll, hogy bátorítsák a szülőket gyermekeik érzelmi támogatására. Ami megint csak ellentmond az általa korábban kifejtetteknek.
Következő dolgozatában (A szexuális úton terjedő betegségek) -- amit inkább egy orvos írhatott volna – Esztergomi kevesebb hibát követ el, hiszen közismert dolgokat ír le. Legfeljebb a történeti visszapillantásokban mutatkozik némi bizonytalanság. A „szabad szerelem” gondolatát például a hippik mozgalmából és a kommunákból eredezteti, holott az már a 20. század elejének nőmozgalmaiban megjelent. Nagyjából ugyanez mondható A vágy árnyékországában című, az aberrációkról szóló dolgozatára is. Itt azonban jellegzetes szemléleti hibával is találkozunk. Szerinte ugyanis a homoszexualitás – bár a „hivatalos felfogás” csak sajátos szexuális beállítódásnak tekinti – „természetellenes” és „az ifjúság számára leginkább veszélyeztető tényező.” (153.old.) Talán mondanom sem kell, hogy ez nem éppen tudományos felfogás!
Esztergomi negyedik írása a könyv végén található „Minilexikon”, amelyben az afrodiziákumoktól a „zónák, erogén testtájak”-ig 5-10 soros szómagyarázatokat találunk, elég önkényesen kiválasztott fogalmakról. Komolyabb hiba csak a „dyspareunia” magyarázatánál fordul elő, mert nem a tudományban elfogadott, „fájdalmas közösülés”-ként értelmezi, hanem „a nő hiányzó vagy csökkent szexuális ingerlékenységével” azonosítja, s bizonyos esetekben természetesnek tartja.
Dr. Forrai Judit egyetlen, hosszabb írással szerepel a könyvben, s az 1996. évi országos felmérésének főbb adatait ismerteti A serdülőkori szexuális ismeretek és magatartás címmel. Minthogy ezt a máshol is megjelent felmérést már ismertettem a Magyar Szexológiai Szemle 1999/4. számában, erre itt nem térek ki. Ami a következtetéseit illeti, a legtöbb szülő valóban alkalmatlan a szexuális nevelésre, s „ezért hárul ez a feladat az iskolára, ahol csak most indul…a szexuálpedagógia módszertani oktatása. (32. old.) Nem tudom, mire alapozza ez utóbbi kijelentését a szerző; jómagam inkább visszaesést látok, mint előre lépést.
A következő két cikket Bede Zsuzsanna írta. Egyiket A pszichoszexuális fejlődés szakaszos folyamata, életkori sajátosságai, a másikat A nemi azonosság, nemi szerep, a nemhez való igazodás folyamata címmel. Lényegében mindkettő a tizenéves kor előtti pszichoszexuális fejlődésről szól. Az első kifejezetten a freudi teória szerinti szakaszokat (orális, anális, fallikus stb.) ismerteti, a másik viszont már a szociális tanuláselméletre hivatkozik a szexuális viselkedés értelmezésében. Nem igazán indokolt, hogy a nemi szerepeket „nemhez igazodásnak” nevezi, hiszen a nemi szereptanulás inkább a szociális elvárásokhoz való igazodás. Amit egyébként e rövid cikkben leír, az teljesen elfogadható.
Dr. Kiss Ernő is igen röviden, sőt, vázlatosan ír A nők leggyakoribb szexuális problémáiról. Hat pontban foglalja össze a szemléleti alapvetéseket, majd ismerteti a szexuális reakcióciklus négy fázisát, nem téve hozzá, hogy ez a férfiakra is érvényes, s nem hivatkozik az ezeket megállapító Masters—Johnson vizsgálatokra. Némileg meg is változtatja azokat, amennyiben az izgalomba jövés fázisát „vágyfázisnak”, a platofázist pedig „izgalmi fázisnak” nevezi. A többi jó, csak túlságosan kevés; a téma többet érdemelt volna.
Ezután Molnár Tamás ismerteti a Kegel-gyakorlatokat néhány oldalon. Minthogy ezekről már a M. Szexológiai Szemle 1999/4. számában is szó volt, itt nem térek ki rájuk. Ugyancsak ő foglalta össze A férfiak leggyakoribb szexuális problémái-t. Ebben a pszichoanalitikus és a viselkedésterápiás megközelítéseket igyekezett összeegyeztetni. Utóbbiakat (főleg a Masters—Johnson terápiát) kissé degradálja ugyan , mondván, hogy csak „védett, válogatott környezetben” voltak eredményesek, de azért elismeri, hogy hatékonyabbak az analitikus terápiáknál. Melléfogás viszont, amikor azt írja, hogy a fitymaszűkület „körülmetéléssel” oldható meg, s hogy ez a korai magömlés megszűntetését is elősegíti. (89. old.)
Sajnálatos, hogy sem a „korai magömléssel” (illetve orgazmussal), sem a merevedési zavarokkal kapcsolatban nem ismerteti érdemben a korszerű kezelési módszereket, csak futólag utal rájuk, s közben egy-két téves megállapítást is tesz (amelyekre itt nem érdemes kitérni).
Dr. Horváth László – a szerzők közötti második orvos – két cikke a fogamzásról és fogamzásgátlásról, illetve a meddőségről szól, s korrekt, szakszerű leírása a témának, ugyanakkor közérthető. Ezekben néhány illusztrációt, magyarázó ábrát is találunk, ami a többieknél hiányzik. Egyetlen apró hiba itt is előfordul, amikor peteérés helyett véletlenül „peterepedést” ír. (95. old.)
Sz. Mikus Edit írása (A pornográfia és az ifjúság) terjedelmileg a legnagyobb, s talán a legeredetibb és legélvezhetőbb is. Szakirodalmi tájékozottságának látható jelei a hivatkozások és idézetek, azonkívül a sok, találó megállapítás. Elgondolkoztató, amit a mai fiatalokról ír, bár megállapításai többnyire nem tudományos vizsgálatokon, hanem véletlenszerű, egyéni megfigyeléseken alapulnak. Kérdésesnek tűnik viszont a pornófilm, a szexfilm és az erotikus film megkülönböztetésének kritériumrendszere.
Igen jónak tartom azonban a pornóval kapcsolatos „szerepazonosulási veszélyek” leírását, s azt a dialektikus megfogalmazást, hogy „ugyanaz, ami az előnye, a hátránya is lehet” (113.old.) Vagyis, hogy néha még hasznos is lehet; nemcsak, mert vannak „jó pornók” is, amelyek egészséges szexet mutatnak, hanem, mert bizonyos helyzetekben gátlásoldó hatásúak, vagy informatívak stb. Többnyire viszont káros, főleg, mert a nézők nem tudnak válogatni, vagy éretlenek a látottak feldolgozására. Mindenesetre nagyon érdekes az a szexuálszociológiai helyzetkép, amely Mikus Edit írásából körvonalazódik. S különösen figyelemre méltóak az írása végén felsorolt javaslatok.
Tóth Kristóf István, egy huszonéves főiskolás Halásztam a hálón – a számítógép és a szex című rövid cikkében felsorolja, milyen szexuális témákkal találkozhatnak a fiatalok az interneten.
Pándy Mária Más ez a szerelem című írása egy szubjektiv beszámoló szexuálterápiás működésének legfőbb tapasztalatairól, különösen pedig „két ember lelki egymásra találásának misztériumáról”. Szerinte ugyanis a szex „megkívánja, hogy beleadjuk magunkat az energiák áramlásába.” (155. old.) Utal a taoista technikákra, amelyek „az egész testet érzékennyé teszik”, s ismertet egy hozzá írt levelet, amely a szerelem és szeretkezés extázisát írja le. A szex ilyen megközelítése szerinte „megváltozott tudatállapotot feltételez… az időtlenségre, a spontaneitásra és a meditativ elmeállapotra helyezi a hangsúlyt.”(159.old.) Ennek alátámasztására különböző szerzőktől idéz, s hangsúlyozza, hogy a szexnek nem az orgazmus a célja, hanem a belefeledkezés az itt és most-ba, a boldog időtlenségbe. Valójában tehát a teljes ellazulásról, nyugalomról és a teljesítménykényszer kikapcsolásáról van szó, némileg misztifikált formában. Ettől eltekintve egyetérthetünk a leírtakkal.
Végeredményben úgy tűnik, hogy ez a „Szexológiai olvasókönyv” legnagyobbrészt nem a mai, modern szexológiát képviseli, ám jól jellemzi a magyar szexuális kultúra állapotát.
Szilágyi Vilmos dr.
Családi életre nevelés
1998, N. Tankönyvk., 277 old.
Ez a könyv már a 2. és bővített kiadása az 1970-es években megjelent, hasonló témájú, főiskolai jegyzetnek. A szerkesztő szerint ezt is elsősorban a leendő (és működő) pedagógusoknak, s rajtuk kívül a családsegítés szakembereinek szánták. Az első és legnagyobb fejezetet (Alapvető ismeretek a családról) a szerkesztő, dr. Komlósi Sándor írta. A másodikat egy családterapeuta pszichológus, dr. Komlósi Piroska, aki itt a csecsemőkortól a felnőttkorig felvázolta az életkori sajátosságokat és a nevelési feladatokat. A harmadik fejezetet dr. Haraszti László pszichiáter „Korszerű orvosi szemlélet a nemiségről” címmel állította össze. A 4. fejezetben dr. Filó Erika írt a családjogi alapismeretekről. Az 5. fejezet dr. Buda Béla kitűnő összefoglalását adja a témáról. S végül a 6. fejezetben Rajnai Nadinka néhány jellegzetes esetet ismertet egy felsőoktatási diáktanácsadóból.
Érdekes, hogy dr. Czeizel Endre nem szerepel a szerzők között, pedig ő már külön könyvet is írt ugyanerről a témáról (nem is szólva kitűnő tévé-sorozatáról). Érdemes lenne a két könyvet összehasonlítani, ami akár egy szakmai tanácskozást is megérne (ha lenne rá igény). Annyi már az első pillantásra megállapítható, hogy a Komlósi-szerkesztette kötet, sokoldalúbb és kevésbé biologizáló megközelítésű. (Czeizel Endre könyvéről egyébként a Magyar Szexológiai Szemle 1998/2 számában olvasható recenzió.)
A könyv első kiadásához képest nagyot változott a világ, s az új kiadás igyekszik követni a változásokat, több-kevesebb sikerrel. Czeizel Endre könyvétől főleg abban különbözik, hogy alig foglalkozik a családtervezéssel, fogamzásgátlással és a nemi úton terjedő betegségekkel. Viszont bőven szól a családról, annak funkcióiról és életciklusáról, valamint a gyermekek pszichés fejlődéséről. Az erről szóló és a könyv jó felét kitevő, első két fejezet tetszik nekem a legjobban, bár hiányérzeteim is vannak.
A család szexuális funkciója például nemcsak a „népesség utánpótlását” biztosítja (ha ugyan biztosítja), hanem a család alapját képező házasság (vagy együttélés) beválásában is döntő szerepe lehet. Egyáltalán, a házassággal és párkapcsolattal többet kellett volna foglalkozni, s nemcsak egy-két bekezdés erejéig; hiszen a gyermek(ek) megszületésével létrejövő család életképessége és működési színvonala a házastársak viszonyától függ. Nem tartom indokoltnak, hogy Komlósi Sándor a családnak általános érvénnyel „vallási funkciót” is tulajdonít, feltételezve, hogy csak a hit, a vallás, a „belenyugvás” jelent „helyesebb megoldást” (66. old.), ezért szerinte szükség van a család vallásos légkörére.
Ez a konzervativ szemlélet, sajnos, áthatja a könyv szerkesztőjének fejtegetéseit, s többek közt abban is megnyilvánul, hogy elfogadja az emberi szexualitás ösztönös jellegét, s ebből következően az elfojtásának szükségességét és alárendelését a szerelemnek, amely szerinte „kizárólagos érzelmi, páros önzés”, a „transzcendentális szféránkat” is magába olvasztja. (32. old.) Ráadásul a külföldi kezdeményezések ismertetése során helyeslően idézi egy jó fél évszázad előtti francia bizottságnak a maga idejében is elavult megállapításait az „ösztönök fegyelmezéséről” stb. A svédekről, dánokról, németekről vagy amerikaiakról szólva csak az első szexuális nevelési próbálkozásaikat mutatja be, s csak a lengyeleknél jut tovább az 1950-es és 60-as éveknél (de ott is csak 1973-ig).
Ugyanígy jár el a hazai szexuális nevelés előzményeit illetően: csak az „Irányelvek az ifjúság családi életre neveléséhez” című, 1974-es dokumentumig jut el, megállapítva, hogy ez a „rá szabott elvárásokat nem tudta teljesíteni.” (91. old.) Ennek okait azonban nem elemzi.
Dr. Komlósi Piroska fejezete megalapozottan ismerteti a gyermek életkori sajátosságaiból adódó problémákat. Egyetlen hibája, hogy a pszichoszexuális fejlődéssel érdemben nem foglalkozik; minden életkori szakasznál csak utal arra, hogy ez mások feladata lesz. Ám valójában a kötet más szerzői sem foglalkoznak érdemben ezzel az alapvetően fontos témával, csupán néhány vonatkozását említik.
Dr. Haraszti László ugyanis, akinek ez feladata lett volna, fejezetében rövid történeti áttekintés után a szexualitás biológiájával kezdi, majd áttér a szexuális reagálás normális és problematikus formáira, s csak fejezete végén foglalkozik a „pszichoszexuális fejlődés nevelési gócpontjaival”. Vannak problematikus megfogalmazásai is; pl. nem tudom, honnan veszi, hogy „megfigyelhető a szexuális zavarok számának erőteljes csökkenése hazánkban” (183. old.), vagy hogy szerelemről csak „a serdülőkortól lehet beszélni”. (193. old.) stb. De fő hiányossága, hogy nem ír a szerelmi képesség fejlődéséről és a párválasztási érettség kialakulásáról. Gyakran ismétlésekbe is bocsátkozik (ami egyébként az egész könyvre jellemző s a szerkesztés hiányossága. Mint ahogy az is, hogy sem Haraszti, sem a többiek nem adnak meg újabb szakirodalmat az első (1974-es) kiadáshoz képest; így az sem világos, hogy mitől számít ez „átdolgozott” kiadásnak).
A könyv utolsó három fejezete szerencsésen egészíti ki az előzőeket. Elgondolkoztató azonban dr. Buda Béla itt rögzített véleménye, miszerint „a családi életre nevelés… ma sok szempontból utópia, teljesen át nem gondolt feladat…” (237. old.). Vagy hogy „a szexuális nevelés… a családi életre nevelés tengelye”. (255. old.) -- tehát legfontosabb része. Ami még ma is gyakran a szülők és nevelők ellenállásába ütközik.
Mindenesetre ez a könyv is segíthet leküzdeni ezt az ellenállást. Már csak ezért is kívánatos lenne, hogy közülük minél többen olvassák -- főleg, ha egy olyan, újabb kiadás is rendelkezésre állna, amely az említett hiányosságokat kiküszöbölné. Biztosan össze lehetne hozni egy olyan kiadást, amely a 21. század igényeinek is megfelelne. S akkor ez lehetne nemcsak a „családi életre nevelés”, hanem a legszélesebb értelemben vett nemi nevelés, sőt, esetleg a kulturált magánéletre, életvezetésre nevelés első számú segédkönyve.
Szilágyi Vilmos dr.
Szexuális ellenforradalom Oroszhonban
M. Szexológiai Szemle,2000/3
Igor Sz. Kon, az orosz tudományos akadémia Etnológiai és Antropológiai Intézetének munkatársa, a neves szexológus, akit magyarul is megjelent könyveiből ismerünk, a berlini szexológiai kongresszuson „Inkább az AIDS, mint a szexuális nevelés…” címmel tartott előadást. Angol nyelvű előadásának fő gondolatait ismertetjük.
Előadásának absztraktjában ezt írta: „A fiatalok szexuális viselkedésének olyan változásai következtében, amelyek hasonlítanak az 1960-as évek nyugati szexuális forradalmához, s amelyeket még bonyolított az állami egészségügy összeomlása és az ország általános kriminalizálódása, az oroszok nemi életében veszélyes trendek észlelhetők, beleértve a HIV és a nemi úton terjedő betegségek számának növekedését. Az egyetlen ésszerű válasz erre a kihívásra a szexuális nevelés lenne. Ám 1997 óta minden ezirányú erőfeszítést leállított az a hatalmas, antiszexuális kereszteshadjárat, amit az orosz kommunista párt és az orosz ortodox egyház szervezett, a „Pro Life” támogatásával.
Ez főleg a szexuális nevelés, a nők szexuális és reproduktiv jogai, valamint a szexuális tájékozódás szabadsága ellen irányul. Különösen élesen támadják a homoszexuálisokat. A kampány nyiltan nacionalista és xenofób. Hosszabb távon a fiatal nemzedék domináns értékeit akarja tönkretenni, így szörnyű közegészségügyi következményei vannak.”
Kon professzor kifejti, hogy a Szovjetunióban a szexualitás tabu-téma volt. Ez a tabu 1987-ben megtört, s a szex divatos téma lett. A hivatalos szervek hallgatása ellenére az oroszok szexuális viselkedése a nyugati minták szerint kezdett változni. S. Golod felmérései szerint az egyetemisták egyre korábban kezdtek közösülni; Kon legutóbbi, 1997-es adatgyűjtése szerint a városi fiatalok átlag 16-17 éves korban. A szifilisz viszont 1990 és 1996 között 78-szorosára nőtt a fiatalok körében. Az ismert HIV-fertőzöttek száma 1999-ben 24,600 volt, ám a tényleges számot kb. ennek kétszeresére becsülik.
A szexuális nevelés terén Oroszország nagyon lemaradt. Az 1960-as években ugyan kezdtek írni róla, de még az 1980-as évek próbálkozásai is kudarcba fulladtak, mert a pedagógusok teljesen felkészületlenek voltak. A családokban is nagyon erős a szexuáltabu. Egy 1990-es felmérés szerint csak a szülők 13%-a beszélgetett gyermekével a szexről. Igy a fiatalok csak egymás közt szerezhettek információkat a szexről. Ma viszont ismereteik fő forrásai az újságok és könyvek; ám ezek is elég megbízhatatlanok.
Az orosz közvélemény nagyrészt helyeselné az iskolai szexuális nevelést. A pedagógusok többsége (1997-ben 78%-a) viszont ezt inkább a szülőktől várná. A fiataloknak azonban csak kb. egy ötöde beszélne szívesen a szexről szüleivel, s az anyáknak is csak kb. 20%-a próbálkozott már ezzel az utóbbi években. A szülők több mint háromnegyede szeretne szakkönyvet kapni a nemi nevelésről, és sokan szívesen járnának szexuális nevelési tanfolyamokra. Az iskola azonban nem vállalkozik ilyesmire, mert a pedagógusok közel 90%-a felkészületlennek tartja magát. (Holott a tizenévesek túlnyomó többsége is szívesen járna ilyen órákra.)
Az orosz közoktatásügyi minisztérium kérésére az ENSz Népesedési Alapja és az UNESCO 1996-ban anyagilag biztosította, hogy 16 orosz iskolában 3 éven át megkíséreljék bevezetni a szexuális felvilágosítást a 7,8 és 9. osztályos tanulóknak. Hangsúlyozták, hogy a tanterveket és tankönyveket csak orosz szakemberek írhatják.
Ez a lehetőség azonban felerősítette a kommunisták és nacionalisták szexellenes kampányát, amely már 1991-ben elkezdődött, pornográfia-ellenes kirohanásokkal. A helyzeten sokat rontott, hogy az oktatásügyi minisztérium a szakemberek bevonása nélkül 30,000 iskolának kiküldött saját maga gyártotta „alternativ szexuális nevelési programokat”, s ezt az UNESCO program részének nevezték. Ez robbantotta ki a botrányt. A konzervativ aktivisták egy agressziv csoportja panaszt tett a parlament nemzetbiztonsági bizottságánál. Jó néhány város utcáin aláírásokat gyűjtöttek az iskolai szexuális nevelés „démoni tervének” betiltása érdekében, amelyet „az orosz gyermekek elleni, nyugati összeesküvésnek” neveztek.
1997 elején az orosz Pedagógiai Akadémia kerekasztal-ülésén neves főpapok úgy nyilatkoztak, hogy nincs szükség iskolai szexuális nevelésre, mert ezt az egyház eddig is sikeresen megtette, hiszen a gyónások kb. 80%-ban szexuális bűnökkel foglalkoztak. De az Akadémia jelen levő tagjai is egyetértettek azzal, hogy be kell fagyasztani az UNESCO projektet, s inkább az erkölcsi nevelést kell erősíteni. Hosszas viták után egy akadémiai bizottság kidolgozott egy új, nyiltan konzervativ programot. Ám a papság ezt sem fogadta el, így nem is lett belőle semmi. A közoktatásügyi minisztérium is eltörölte a korábban meghírdetett szexuális nevelési programját.
Igy hát ma már igen veszélyes vállalkozás lenne, ha egy orosz iskola saját kezdeményezéssel bármilyen szexuális felvilágosítást próbálna bevezetni. Az 1999-es parlamenti választásokon az orosz kommunista párt legfőbb politikai győzelmének nevezte saját, szexuális nevelés elleni kampányát. Az orosz ortodox egyház hivatalos álláspontja is hasonló.
Több orosz újság számára a szexuális nevelés olyan, mint bika számára a vörös posztó. „Militáns szexofóbia” jellemzi nemcsak a kommunista, fasiszta és klerikális médiát, hanem jó néhány liberális és kormánypárti lapot is. Egyik fő célpontjuk az orosz Családtervezési Szövetség, az egyetlen olyan szervezet, amely 1991 óta küzd a művi abortuszok csökkentéséért és hirdeti a fogamzásgátlás lehetőségeit. A keresztény fundamentalisták ezért „sátáni intézménynek” nevezik és rágalmazzák, pl. azzal, hogy „családonként csak egy gyermeket akarnak” stb.
A fundamentalisták számára már a „valeológiának” nevezett egészségtudomány is gyanús, mert „nyugatinak, nem ortodoxnak és proszexuálisnak” tartják. Maguk az orvosok is elbizonytalanodtak. Az egészségügyi minisztérium korábban még támogatta a családtervezést és a szexuális felvilágosítást; ma már ezt nem merik. Orvosi hetilapjuk nyilt levelet közölt, amelyben 130 orvos, pap és tanár állást foglalt a szexuális nevelés és az egészségnevelés ellen.
Az antiszexuális kereszteshadjárat nyiltan nacionalista, xenofób, szexista, homofób és nőgyűlölő. Szerintük minden kulturált és erkölcsös, ami orosz, de minden piszkos és gonosz, ami nyugati. A szexuális nevelés szerintük veszélyesebb, mint az AIDS. Bár a homoszexualitás 1993 óta nem büntetendő, néhány vezető orosz pszichiáter ma is betegségnek tartja.
Kun professzor szerint a mai orosz szexuális ellenforradalom csak a jéghegy csúcsa. A mélyben olyan erők munkálnak, amelyek visszahoznák a cenzúrát és a magánélet adminisztrativ kontrollját. Ez azonban hosszabb távon nem sikerülhet, mert a műveltebb új generációk ki fogják harcolni szexuális emberi jogaik érvényesülését.
Bármilyen megdöbbentőnek és szinte eltúlzottnak tűnik is a Kon professzor által vázolt helyzet, egy frissen kapott információ megerősíti azt. A SIECUS Tájékoztatójának új száma hírt ad többek között a moszkvai „Transznacionális Családkutató Intézet” felméréséről, amelynek megállapításai egybevágnak a Kon által közöltekkel.:
A 3 éve kijelölt 16 iskolában (8 orosz területi régióban) 4 ezer 7—9. osztályos tanuló, 1300 szülő és 400 pedagógus adott választ a feltett kérdésekre. Eszerint a fiúk 67%-a és a lányok 69%-a igényelné a szexuális nevelést, ám a tanároknak csak 11%-a érzi magát felkészültnek erre. A szülők egyharmada állítja, hogy tudna felelni gyermeke kérdéseire, ám csak a fiúk 10%-a és a lányok 26%-a próbálkozott ezzel; a tanároktól pedig még kevesebben kérnének felvilágosítást. Ugyanakkor a szülők és a tanárok többsége szükségesnek tartaná az iskolai szexuális nevelést.
-- Vajon nem hasonlít ez a hazai helyzethez?
Szilágyi Vilmos dr.
A szexuálpszichológus válaszol --
szexről, párkapcsolatról
2004, Animula K., 260 old.
Ez a könyv A pszichológus válaszol -- szerelemről, szexről (1986, Gondolat K.) című könyv átdolgozott, korszerűsített kiadása. Az előzőhöz hasonlóan a szerzőhöz írt, tanácskérő levelekből idéz -- kiválogatva a legjellemzőbb és leggyakoribb problémákat --, s azokra válaszol, részletezve a megoldás lehetőségeit.
A Bevezetés a szexuális nevelés alapelveit fejti ki, bemutatva annak érveit és a szokásos ellenérveket. Ezután 22 fejezet mutatja be a felnőtté válás és a társkeresés problémáit. Ezekben érdekes eseteket mutat be a szerző például a lelki önállósulás -- nemzedéki konfliktus, a serdülőkori problémák (önkielégítés, meztelenség, a pornográfia, a diákszerelem, ismerkedés, kezdeményezés, gátlásosság stb.), a csókolózás, petting, a szüzesség elvesztése és a különböző párválasztási problémák köréből. Külön fejezetek foglalkoznak a homoszexuális hajlammal, a féltékenységgel, a nem kívánt terhességgel és a fogamzásgátlással, a nők szexuális problémáival és a férfiak szexuális zavaraival.
Dr. Buda Béla a következőket írja a könyv "fülszövegében":
Nagyon jó gondolat volt dr. Szilágyi Vilmos, az ismert pszichológus részéről, hogy saját levelezői gyakorlatából vett példákhoz fűzött magyarázatok és tanácsok formájában próbálja összefoglalni mindazokat az ismereteket, amelyekre a pszichoszexuális és párválasztási érettség eléréséhez szükség lehet. Ezzel a módszerrel a szerző valóban a legaktuálisabb kérdésekre válaszol, közvetlen hangnemben. Az olvasó szinte beszélgető partnert talál benne. A levelekhez kapcsolódó állásfoglalások elolvasása révén pedig kialakulhat korszerű szexuális kultúrája.
Érdemes hozzáfűzni, hogy ez a könyv a tizenévesek szexuális nevelésének alapvető olvasmánya lehet. (Tartalomjegyzékét lásd az "Új könyveim" rovatban.)
A testiségről, őszintén
Jelenetek a szexuálterapeuta rendelőjéből
2002, B.U.S. Press, 366 old.
Bevallom, örültem az újságban olvasott híradásnak, hogy megjelent egy könyv attól a kolléganőtől, aki közel 20 éve végezte el az általam szervezett és vezetett, 70 órás szexuálterápiai kiképző tanfolyamot, de azóta szinte semmit sem tudtam róla. Érdeklődésemet motíválta, hogy vajon mennyiben tudta hasznosítani a szerző – egy újságírónő segítségét is igénybe véve – az elsajátított, és terápiás praxisában nyilván továbbfejlesztett ismereteket.
Nem világos ugyan, hogy miben segített az angol nevű újságírónő, s miért volt rá szükség (ez ugyanis nem tűnik ki a könyvből, mert a szövegben csak a terapeuta-szerző azonosítható). S azon is tűnődtem, miért azonosítja a szerző a szexualitást, a nemi kapcsolatot a “testiséggel”, holott nyilvánvaló, hogy elsődlegesen lelki problémákról van szó, ez a könyvből is kiderül. Amelynek tartalomjegyzéke rendkívül sokat-ígérő: 20 fejezete szinte mindenre kitér, ami egy szexuális felvilágosító könyvtől elvárható. A fejezetek sorrendje, logikai struktúrája ugyan vitatható, de ez nem is lényeges. Nézzük inkább a tartalmat.
Az Előszó hozta az első meglepetést. Itt jelentik be, hogy a könyv végén egy kérdőív szerepel, amely “a szexuális szokásainkat feltáró, első országos felmérésnek” alapját képezi. Hogyan? A szerzők nem szereztek volna tudomást arról, hogy hazánkban már volt néhány országos felmérés ezen a téren? Ráadásul hozzáteszik, hogy még Európában sem készült hasonló, országos helyzetértékelés. (Ami teljes tájékozatlanságra utal.) Egy-két sorral lejjebb pedig közlik, hogy az első szexológiai könyv szerzője “a szexológia előhirnökének tartott Van de Velde”… A holland Velde híres felvilágosító könyvei az 1920-as években jelentek meg; ám akkor a szexológiának már jó fél évszázados történelme volt és könyvtárnyi szakirodalma. Aki valamennyire is foglalkozott szexológiával, az ismeri pl.R. Krafft-Ebing (1875), Havelock Ellis, Magnus Hirschfeld, S. Freud, Iwan Bloch, A. Forel és mások nevét, akik jó száz évvel ezelőtt megalapozták a szexológia tudományát. Később ugyan a szerző is említi Freudot, sőt Kinseyt is, de más szexológusokra jóformán nem hivatkozik (még a modern szexuálterápiát megalapozó Masters—Johnson kutató-párra sem!), viszont bőven idéz E. Arsan: Emanuelle c. pornográf könyvéből, s egy fejezetben részletesen ismerteti a közel kétezer éves, indiai Káma Szutra c. könyv jótanácsait.
Hát nem tudom… egy mai szexuálterapeutától valahogy mást vár az igényesebb olvasó. Kíváncsiságból ugyan végigolvastam a könyvet, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy – néhány érdekesebb esetismertetés, meg a nemiség biológiai vonatkozásainak szakszerű leírása mellett – fő jellemzője a teljesen elavult, konzervatív szemlélet és az érzelgős frázisok halmaza. Az első fejezet címe: “A szerelem úgy kell, mint a jó szív”. Utána pedig “A tökéletes orgazmus” alcím alatt történeti áttekintést ad a szeretkezés “megörökítéséről”, a barlangrajzoktól kezdve az 1980-as évek amerikai “szexuális forradalmáig” , ami után “jött a csömör”, s visszaállt a klasszikus nemi szerepek igénye, “megcsappant a naturális nemiség iránti igény” (15.old.) – már csak azért is, mert isteni figyelmeztetésként “az emberiségre szabadult az AIDS-betegség” (u.ott). A szerzők láthatólag örülnek ennek a történelmi regressziónak, s a szexuális kapcsolatot elválaszthatatlannak tartják a szerelemtől és az életre szóló kizárólagosságtól., vagyis az “ösztönök” megfékezésétől. S máris elérkeztünk a hagyományos, távoltartó, represszív szexuális neveléshez.
Lehetne tovább elemezni a könyvet a lapokon található kérdőjeleim és bejegyzéseim alapján, de nem hiszem, hogy érdemes. Minthogy a tájékozatlan olvasókat sok szempontból félrevezeti, több hátránya lehet, mint előnye (szakkifejezéssel iatrogén ártalmat jelenthet), igy jobb, ha minél előbb elfelejtjük. Legfeljebb egy tanulságot érdemes levonni: a mindössze 70 órás tanfolyam távolról sem elegendő egy tudomány alapjainak elsajátításához (különösen, ha még rendszeres szupervizió sem követi).
Szilágyi Vilmos dr.
Dalma Heyn: A vágy
csendje
2003, Háttér K., 254 old.
A könyv eredeti címét (The Erotic Silence of Married Woman) alaposan lerövidítette a magyar kiadás. A címből így nem derül ki, hogy kinek, milyen vágya csendes. Ám, aki a tartalomjegyzékbe belenéz, rögtön látja, hogy a feleségek erotikus vágyainak elcsendesedéséről (vagy inkább elsorvasztásáról) van szó.
A kötet
első, angol nyelvű kiadása
1992-ben jelent meg, de
egy év mulva
már a második
kiadásra is sor
került, mert -- a
szerző szerint -- pozitiv
és negativ értelemben
szenvedélyes fogadtatásra talált.
Vagyis egyesek hevesen
támadták, mások viszont dícsérték.
Az előbbiek szerint
a könyv a
házasságtörést akarja népszerűsíteni. Ám
a szerző ezt
tagadja, s hangsúlyozza: „a házasság
szempontjából alapvetően fontos,
hogy a nők
feleségként is megőrizhessék
örömképességüket” (7. old.)
Olvasóként ezzel
teljesen egyetérthetünk,
hiszen valóban fontos,
és a nők
általában épp azért mennek férjhez, hogy
több örömben legyen
részük. Miért ne
őrizhetnék meg
„örömképességüket”? Dalma Heyn
azonban házasságszociológiai vizsgálatok
alapján úgy találta, hogy
a házasságban élő
nők többsége a
házasélet során elveszti
erotikus vágyait és
örömeit, s --
talán épp ezért --
egyre többen kezdenek
viszonyt egy külső
partnerrel. Tehát érdekelni
kezdte, mivel magyarázzák
ezt maguk az
érintettek, mármint a
nők -- bár
nyilvánvalónak tűnik, hogy
rajtuk kívül a
férjük és családjuk
is éppoly „érintett”. (Sajnos, a szerző
egyoldalúan csak a
nők szemszögéből elemzi
a helyzetet. Igy
joggal feministának mondható.)
Mindenesetre Heyn
a szakirodalom tanulmányozása mellett
ismeretsége és hirdetések
révén igyekezett minél
több olyan nővel
mélyreható beszélgetéseket folytatni,
akik valamiért nem
érezték jól magukat
a házasságban, s hiányérzetüket „félrelépésekkel”, házasságon
kívüli kapcsolatokkal igyekeztek
megszűntetni. Igen sok
ilyen esetet mutat
be, s ettől
könyve nemcsak színes
és olvasmányos, de
nagyon tanulságos is.
A könyv
15 fejezete három
részre tagozódik. Közülük számomra
a bevezető Előszó
és az első
rész öt fejezete
volt a legérdekesebb
és legdrámaibb. Ugyanis
szembesít a szerző
tabukat megtörő, lényegi mondanivalójával, s ezt
nemcsak tipikus esetek
bemutatásával, hanem különböző tudományos
vizsgálatok adataival is
alátámasztja. Ezek alapján
ma már nyilván
igazságtalan és korszerűtlen
lenne a „házasságtörő” nőket
egyszerűen erkölcstelennek tartani. A
szerzővel együtt minket
is az érdekel: mi
motiválta, késztette ezeket a
nőket „félrelépésekre”
egy külső partnerrel?
Erre a
közfelfogás is, meg a
különböző pszichológiai elméletek
is eltérő válaszokat
adnak. A hagyományos
magyarázattal, mely szerint
ezek a nők
egyszerűen romlottak, tartás nélküliek
és felelőtlenek, nem érdemes
foglalkozni. Az a
közhiedelem sem igaz,
hogy csak a
férfiak hajlamosak a
„házasságtörésre”, a nőknél
ez igen ritka. Heyn
jó néhány vizsgálatra hivatkozik,
A.C. Kinsey fél évszázaddal
ezelőtti kutatásaitól kezdve
a legújabbakig, s
ezekből egyértelműen kiderül
a trend: a
nők „felzárkóztak a
férfiakhoz" a házasságon
kívüli kapcsolatok terén
is.
Régebben,
pl. a
19. században valóban
ritkán fordult elő, hogy egy feleség külső
(szerelmi) partnerrel mert
volna viszonyt létesíteni,
s legtöbbször meg
is bánta azt.
A szerző hivatkozik
pl. Hawthorne: "A
skarlát betű" című
regényének házasságtörő hősnőjére,
akit környezete megvetett és
kiközösített. Ma is sok
nőben bűntudatot keltene,
ha nem felelne
meg az önzetlen
feleség és anya
ideáljának. Ha viszont
a mai feleségek
azonosulnak a nekik
szánt, hagyományos szereppel, akkor többnyire
megtagadják eredeti önmagukat
és igényeiket, s gyakran
csak a külső
kapcsolatokban találják meg a hiányzó
örömöket. Heyn ugyanis
abból indul ki,
hogy „a nemiség
a nők örömre
való képessége, ami a
vitalitás és kreativitás
alapja.” (11. old.) Ha pedig
a nő szexuális
igényei a házasságban
nem elégülnek ki, akkor bekövetkezhet
az „erotikus csend”,
a lemondás és
beletörődés, amiből leginkább
egy külső kapcsolat
ragadhatja ki a nőt.
Azt azonban
a szerző sem
mondja, hogy ez
minden házasságban, szükségszerűen így
történik. Szerinte is meg lehet
előzni egy ilyen
„erotikus csend” bekövetkezését. Úgy,
hogy a férfiak
felismerik: „a nők
szexualitása a testi
és lelki jólétük
forrása” (14.old.),s tudatosan alkalmazkodnak a
nők szexuális (és
gyengédség iránti) igényeihez.
Véleményem szerint ez
lehetne a könyv legfőbb
tanulsága, bár a szerző nem annyira ezt igyekszik megerősíteni, hanem inkább a
„félrelépések” jelentőségét, felszabadító hatását
ecseteli. Az ismertetett esetek többségénél
ez valóban előfordulhatott. A nők számára
sikeres (mert nem
korlátozó) házasságokkal viszont
Dalma Heyn nem nagyon
törődött; alig egy-két
ilyen esetet említ. Ami
bizonyos fokú következetlenség az eredeti célkitűzéshez
képest.
Hiányolok ezért
egy hasonlóan érdekfeszítő
könyvet, amely azt mutatná
be, hogy a nő
a házasságban is
megőrizheti szabadságát, vitalitását
és kreativitását, esetenként
akár nem titkolt, külső kapcsolatokkal is.
Hiszen a házasfelek
a szerelem elmúltával
is barátok maradhatnak,
s egymáshoz való
hűségüknek, szolidaritásuknak
nem a szexuális
kizárólagosság a fő
kritériuma, hanem a
kölcsönös bizalom és
egymás segítése az
önmegvalósításban.
Szilágyi Vilmos dr.
Nancy Friday: Nők a csúcson
2004, Konkrét könyvek, 592 old.
Az amerikai szerzőnő, a nők szexuális
emancipációjának radikális képviselője ebben a könyvében is – mint a már
magyarul is megjelent „Női
szexuális ábrándok” (1990) címűben --
a „valóság tükrében” igyekszik bemutatni az amerikai nők újabb
nemzedékének szexuális fantáziáit. Azért a valóság tükrében, mert a könyv
eredeti kiadása előtt, az 1980-as években interjúk és hirdetések révén igen
sok, fiatal amerikai nőt rávett szexuális fantáziáinak közlésére, s ezeket
sajátosságaik szerint csoportosítva, három hatalmas fejezetben (több mint 500 oldalon át), minden kontroll
és szűrés nélkül ismerteti. A könyv közel 90%-át tehát tömény pornográfiának
lehet tekinteni, bár egyáltalán nem egysíkú, és jelentősen eltér a
pornoipar megszokott, férfiakat
kiszolgáló termékeitől. Ez ugyanis tipikusan női pornográfia.
Nagyon jellemzőek a csapongó női fantáziákat bemutató fejezetek címei. Az első a „hódító, esetenként szadisztikus, szexuálisan irányító típusú” nők ábrándozásait, a második a leszbikus „Nők egymás közt” elképzelt játékait, a harmadik pedig a „telhetetlen nők” szinte kielégíthetetlen, extrém vágyálmait ismerteti. Ezek között persze jó néhány kóros, abnormális, patologikus fantázia is található. (Pl. az utolsó, leírt fantázia címe: „Egy nő, aki pedofil, perverz férfi”.)
Persze, ezek csak fantáziák, s
legtöbbjüket nyilván a „tulajdonosaik” sem akarják megvalósítani, inkább csak a
ráhangolódás elősegítésére használják. Mivel nagyon egyéniek, hatásuk is igen
különböző az olvasóra. Csak feltételezni lehet, hogy sokan találnak köztük
néhányat, amely megtermékenyítőleg hat és gazdagítja a saját szexuális
fantáziavilágot.
Friday azt írja ezekről a
fantáziákról, hogy híven tükrözik a nők életében bekövetkezett változásokat. S
ezt összefüggésbe hozza a 60—70-es
években „hirtelen beköszöntött korlátok nélküliséggel”, a szexuális szabadság, sőt, „szexuális forradalom” megkezdődésével (vagy megtörténtével). Az akkori, fiatal nőnemzedék szexuális fantáziáinak már az
az igény volt a fő mozgató rúgója,
hogy „a nő legyen a szex kezdeményezője és
irányítója”. Tehát hatalmi poziciót vindikál a
nőknek, s képesnek tartja őket a
szex és
a szerelem szétválasztására, a pusztán érzéki,
orgazmusokat igénylő kapcsolatokra..
Ám itt jön mindjárt a
probléma: a férfiak nem akarnak lemondani eddigi (félig már elvesztett) hatalmukról, „nem hajlandók föladni a misszionárius pózt”
és mindazt az eszmei tartalmat,
amit ez a póz szimbolizál. Friday
szerint ebből a patthelyzetből fakadnak a nemek közötti sértődöttségek és
konfliktusok. Ma még sok nő hajlamos a meghátrálásra, mert az utóbbi
évtized elbizonytalanította. Az
AIDS-fenyegetés és más tényezők
következtében a szexuális
forradalom megtorpant, a nőmozgalom hullámvölgybe került.
Szerencsére Friday ismeri és megmutatja a kiútat: „Ha már
egyszer a nők belekezdtek ebbe a szexuális forradalomba, az ő
felelősségük, hogy fejezzék is
be.” (76.old.) Nyiltan és
egyértelműen közöljék szexuális igényeiket a férfiakkal, s
fejlesszék magukat olyan
tökéletessé, hogy a „férfiúi
felsőbbrendűség” tévképzete semmivé
foszoljon, s így ők is „igazán
boldogító szexuális életet”
élhessenek a csodálatos
nőkkel.
Igy fest a
boldogító nőuralom Nancy
Friday-féle utopiája, amit szerinte
a nők közös erővel, összefogással elérhetnek.
Más kérdés azonban, hogy
mennyi a realitása ennek az utopikus
elképzelésnek. A kiindulópont a
szexuális forradalom koncepciója,
amit Friday elég
sajátságosan értelmez, amennyiben
a korlátlan érzékiségre, erotikára (mondhatnám:
az orgazmus hajszolására)
szűkíti le. Holott a
szexuális forradalom lényege a nemek
viszonyának társadalmi méretű
átalakulása, aminek az erotika
csak az egyik – s nem is a
legfontosabb – vetülete. A nemek erőviszonya, hatalom-megosztása ugyan a szexuális viselkedésben is
tükröződik, de ez csak egy
részterület, aminek rendezése a
nemek általános erőviszonyától, írott és iratlan szerződéses viszonyától függ. Egy
részterület rendezésének
erőltetése (méghozzá az eddigi hatalmi
viszonyok visszájára fordításával)
szűklátókörűségnek látszik.
Bár Friday szerint a nők minden
más területen lényegében
kiharcolták már az egyenrangúságot,
ez még amerikai viszonylatban is túlzásnak tűnik, nemhogy magyar
viszonylatban. Az a tény, hogy az
amerikai feministák közül többen ( N.
Friday mellett például Patricia H. Taylor is, aki érdekes könyvet írt a
nemek „ellentétének” feloldásáról)
a férfiuralmat nőuralommal akarják felváltani, azt mutatja, hogy ezek a feministák csökkentértékűségi komplexusukat
túlkompenzálják, vagyis „átesnek
a ló túlsó oldalára”: alárendelődés helyett dominálni
akarnak.
Megkérdőjelezhető az is, hogy
valóban a nők kezdték-e el a
szexuális forradalmat. A jó egy évszázada indult nőmozgalom ugyanis nem forradalmi célokkal indult, hanem csupán bizonyos
reformokat (pl. választójog stb.) próbált elérni. A szexuális
forradalom koncepciója elsősorban egy férfi, Wilhelm
Reich nevéhez fűződik, aki a múlt század húszas éveiben
hirdette meg a „szexpol” (szexuálpolitikai) mozgalmat, s több könyvében fejtette ki a
szexuális forradalom szükségességét. A
szexuális reformokat meghirdetők között is jócskán
találunk férfi szexológusokat, már a
20. század kezdetén. De egyébként is nyilvánvaló, hogy a szexuális forradalom legalább annyira érinti és érdekli
a férfiakat, mint a nőket (még akkor is, ha ezt sok férfi nem képes felfogni – bár
ugyanez sok nőről is elmondható).
Nancy Friday
azzal vádolja a közép-
és idősebb nemzedéket, hogy „a
szexuális forradalom lángját hagyták
kialudni”.(15.old.) Máshol
viszont úgy ír erről a forradalomról, mint ami már megtörtént a 60-as és 70-es
években. Egyébként a magyar köztudatban is inkább ez utóbbi terjedt el, holott
az előző áll közelebb a valósághoz. Ami
az említett időszakban történt, az -- a
tablettás fogamzásgátlás megjelenését követően – inkább „szexhullámnak” és szexuális liberalizálódásnak nevezhető, de
semmiképpen sem jelenti a nemek viszonyának társadalmi méretű átalakulását.
A HIV-járvány és a konzervativ irányzatok
megerősödésének hatására a szexuális forradalomnak nevezett társadalmi változások valóban
meglassúbbodtak, némileg háttérbe szorultak
(amit mutat például az
intézményes szexuális neveléssel szembeni erős ellenállás), de azért nem szűntek meg. Forradalom helyett különben is inkább csak reform-folyamatokról lehet szó, amelyek több évtized alatt
bontakoznak ki, hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben.
Friday könyvének
első részében „Jelentés az
erotikus benső világról” címmel
hiányolja a nők „szexuális elszántságát”, de magasra
értékeli szexuális fantáziáikat, amelyek ma már nem annyira
a bűntudat-elhárítás eszközei, mint inkább a
harag és a felülkerekedési vágy
megnyilvánulásai. Az erotikus
ábrándozásokat „szexuális
lelkületünk lenyomatainak”
tartja. Valójában persze ezek az
egész személyiség „lenyomatai” és jellemzői.
Friday hangsúlyozza, hogy könyve nem tudományos értekezés. De azért az összegyüjtött
fantáziák alapján a nőket három típusba sorolja:
„irányító nők” (ők az
erőszakosak), a „nők nőkkel”
(vagyis leszbikusok) és a „szexuálisan telhetetlen nők” (vagyis a
nimfománok).
Nyilvánvaló, hogy ez a
tipizálás nem általában a nőkre érvényes, hanem csak a fantáziáikat megosztók
szűk csoportjára. Ezt maga Friday is bevallja: „Mi – a közreműködők és jómagam
– valószínűleg egy különleges rétegét alkotjuk a népességnek” –
írja. (20.old.) Lehet, hogy nem túlzás
ezt a réteget „szex-mániásoknak” hívni. Pszichológiai szempontból ez akár személyiségzavarnak is tűnhet. Friday azonban csak olyan
pszichológusokkal-pszichiáterekkel
találkozott, akik szerint
törekvése azért zsákutca, mert a
nőknek nincsenek szexuális fantáziáik. Ami persze szamárság, hiszen a
fantáziálás képessége független az
egyének nemétől, s ez a szexuális fantáziákra is érvényes. Sok múlik természetesen a
motíváción és a gyakorláson, amit szocio-kulturális tényezők erősen
befolyásolnak. Az utóbbi évtizedek szexhulláma
(pornoképek, szex-reklámok stb.)
nyilván serkentőleg hat a szexuális fantáziálásra mindkét nemnél. De abban is van igazság, amit Friday
ír, hogy ti. ideje felszabadítani „a nők
szexuális fantáziáit az
elfojtás súlya alól.” (22.old.)
A magam részéről maximálisan egyetértek azzal, hogy a nők is legyenek pszichoszexuálisan érettek, s rendelkezzenek egyéni erotikus memóriával és fantáziával. Ebben segíthet Friday könyve is, bár ehhez jobban megválogatott, feleannyi fantázia bemutatása is elég lett volna. Számomra a könyv első 80—90 „bevezető” oldala többet ért, mint a többi 500 oldal. De mindenképpen tanulságos az egész könyv. S e tanulságokat érdemes lenne széles körben megvitatni.
Szilágyi Vilmos dr.
Desmond Morris:
2003, Háttér Kiadó,
218 old.
Meglepően gazdag és realisztikus megfigyelésekkel teli
könyv a világhírű biológusnak ez az új könyve, amely azonban 32 éves késéssel került a magyar olvasó
asztalára. Az első, ami feltűnik, hogy
milyen kitűnő megfigyelő; olyasmiket is
észrevesz, amiket mások magától értetődőnek és jelentéktelennek
tartanak, pedig bizonyos összefüggésben mélyebb értelmük lehet. Ki gondolna
arra, milyen jellemző lehet például egy
apró mozdulat, amivel megigazítjuk a hajunkat, vagy valamilyen látványra reagálunk.
Érdekes hasonlóságok fedezhetők fel
bizonyos állatőseink viselkedése és jó néhány, általánosan elfogadott
emberi szokás között.
Morrist éppen ezek a
hasonlóságok érdeklik leginkább; fő
törekvése, hogy kimutassa számos emberi viselkedés állati eredetét. S
ami a
legmeglepőbb: még a legintimebb emberi viszonylatokban is talál ilyet. A
könyv eredeti címe: Intim viselkedés. S ez Morris
értelmezésében közvetlen testi érintkezést
és kapcsolatot jelent, aminek a szexuális kapcsolat az egyik fontos formája,
de sok más formája is lehet, s csak ritkán válik igazán „bensőséges kötelékké”.
Alaphipotézise szerint az „emberállat” (mert így nevezi fajunkat) ösztönösen törekszik szoros és barátságos
testi kapcsolatokra fajtársaival – talán, mert visszavágyik az anyaölbe, netán
az anyaméhbe, ahol tökéletes biztonságban volt, s minden szükséglete
automatikusan kielégült.
Ezt azonban a
csecsemőkorból kikerülve egyre nehezebb
elérni. Felnövekedvén azonban megjelenhetnek a szerelmi kapcsolatok, s
velük ismét a szoros testi érintkezés, egymás gyermekies dédelgetése, a
kölcsönös bizalom és a látszólag felnőttesen bensőséges kötelékek. A szerelmek
azonban rendszerint elég hamar el
szoktak múlni, s az intimitás vágya ismét kielégületlen marad. Ekkor kezdődik a
különböző „intimitás-pótlékok”
keresése, vagyis Morris szerint a testi érintések hajszolása, ami a körülményektől és az egyéni igények kényszerű
módosításától függően sokféleképpen történhet. A családi, rokoni vagy baráti
kapcsolatok gyakran lehetővé tesznek együtt érző öleléseket és kézszorításokat.
Fordulhatunk „hivatásos érintőkhöz”, például orvosokhoz vagy éppen
természetgyógyászokhoz, masszőrökhöz. Ha más nincs, simogathatunk,
ölelgethetünk kutyát, macskát és egyéb állatot, vagy állatpótló játékot, kedvenc
tárgyat, s akár önkezünkkel is szerezhetünk magunknak örömet, bármely
testrészünk ápolásával, dédelgetésével – vagy éppen önkielégítéssel.
Erről önkéntelenül is a régi sláger jut az eszünkbe: „…ha senki sincs, ki elringasson, ringasd el magad!” Valóban sokféle pótcselekvés, pótkielégülés lehetséges, köztük sok groteszk és nevetséges is. Morris joggal gúnyolja ki ezeket. A kérdés csak az: mi köze mindennek az intimitáshoz, a bensőséges érzelmi kötődésekhez, amelyek interperszonális viszonylatokat feltételeznek? A szerelmi, vagy a rokoni és baráti kapcsolatok még nyilván ide tartoznak, ha valóban kölcsönös bizalmon alapulnak. De a „hivatásos érintők” (ide értve akár a prostituáltakat is), a táncok, a kényelmes karosszékek, ágyak vagy ruhadarabok ? Mi köze ezeknek az intimitáshoz?
A testi érintések kétségkívül nagyon fontosak lehetnek, de nem mindegy, ki, vagy mi érinti az embert. A biológus Morris hajlamos kicsit misztifikálni a testi érintkezések jelentőségét, s ugyanakkor bagatellizálja az ilyen érintések hatásának lelki, pszichikus feltételeit. Azt már Eric Berne is felismerte, hogy „…ha nem símogatnak, elszárad a gerincvelőd!”, ám ez a kisgyermek és a szülő kapcsolatára vonatkozott. Arra, hogy a szerető simogatás, mint a bizalom és biztonság kifejezője mennyire fontos a gyermek fejlődése (és az anya lelki egyensúlya) szempontjából. A szoros testi érintkezés nagyon megnyugtató lehet – a szextől függetlenül is -- két (vagy több) élőlény között, de csak akkor, ha azok kedvelik, elfogadják, igénylik egymás közelségét, tehát pozitiv érzelmi viszonyban vannak. Ez a pszichés feltétel azonban elég könnyen megváltozhat (a külső és/vagy belső körülmények hatására), s ezáltal a testi érintkezés bármely formája már kellemetlenné, sőt, kerülendővé válik.
Érdemes emlékeztetni itt a közismert hasonlatra a tüskésdisznókról: a nagy hidegben szorosan összebújtak, de mivel a tüskéikkel szúrni kezdték egymás, kissé eltávolodtak egymástól (s a hideg enyhültével teljesen szét is váltak). Emberi vonatkozásban is sok minden befolyásolja a testi érintkezés igénylését, vagy kerülését – teljesen függetlenül a kapcsolat intim vagy nem intim jellegétől. Az átmenetileg szoros testi kapcsolat nem feltétlenül hoz létre intim, bensőséges viszonyt két (vagy több) ember között; ezt jól példázza a prostituált és ügyfele, vagy a birkózók viszonya. Viszont mindenféle testi kapcsolat nélkül is nagyon intim, bizalmas viszony lehet két (pl. levelező) jó barát, családtag vagy rokon között.
Leegyszerűsítés lenne tehát feltételezni, hogy az „intim viselkedés” (intimate behavior) mindig testi érintkezést jelent, s visszavezethető állati őseink ösztönös viselkedésére. Maga a fogalom is problematikusnak látszik, hiszen nem egy-egy viselkedés intim, hanem a kapcsolat lehet többé vagy kevésbé intim, a résztvevők érzelmi viszonyától függően. Morris biologizáló, evolúciós és etológiai szemléletét tehát nem tudom elfogadni; ugyanakkor élvezettel olvastam meglepő megfigyeléseit és hasonlatait, amelyek sokszor nagyon találóak és elgondolkoztatóak.
Szilágyi Vilmosdr.
Bagdy Emőke, Belső Nóra, Popper Péter:
2004, Saxum K., 183 p.
A könyv „Az élet dolgai” illetve a 2004-ben indult Mesterkurzus (ahol a tudomány, a vallás és a művészet találkozik) c. sorozat 2. kötete. A sorozat alapját a „Közgáz”-on tartott előadások képezik (a lista szerint eddig hat , egész napos előadás szerepelt). A Bevezetőt a sorozat szerkesztője, Popper Péter írta. Hangsúlyozza együttműködését Müller Péterrel, aki konzultációkat szokott tartani az ősi kínai jóslás módszeréről (Jóskönyv c. saját műve alapján), s hogy szívéhez nőtt ez a sorozat.
Az első, kb. 40 oldalas részt Belső Nóra „Szerelem és szexualitás. Lelki és biológiai összefüggések” címmel adta le, különösen az utóbbiak hangsúlyozásával; így biologizáló pszichiáternek tűnik (bár megjegyzi, hogy nem akar annak látszani). Szakismeretei inkább agyfiziológiai téren jók, a szexuális viselkedésről, szerelemről konzervativ szemlélettel ír. Pl. „A szerelem és mítosz egymástól elválaszthatatlan.” (24.old.) Beszél a „boldogsághormonokról” (szerotonin, nitrogén monoxid, feromonok, feniletilamin, endorfin, oxitocin stb.) Az orgazmust a férfiaknál 3-5 mp-esnek, nőknél 10-15 mp-esnek tartja. „Nemi” és „anyai ösztönökről” beszél. Az erekciózavart „biológiai történésnek” tartja, amit gyógyszeresen lehet kezelni (bár megjegyzi, hogy sokszor a placebo is használ).. A vonzódás a feniletilamin-nak köszönhető, amely azonban csak egy ideig (1-2 év?) termelődik az agyban.
A női és férfi szexualitást „alapvetően különbözőnek” tartja, sőt, már a férfi és női agyat is.. (Nőknél a jobb agyfélteke fejlettebb, a kaudális rostok vastagabbak, „érzelmi központjuk” aktivabb stb. „...az egész szexualitás egyfajta energiaáramlást jelent... egyetemes és örök mozgatóerő.” (52.old.)
Bagdy Emőke „Nőiség, „női lélek” és a férfi” címmel kb. 70 oldalon kifejti (sok művészi reprodukcióval), hogy a nemek olyan ellentétek, amelyek kiegészítik egymást (contraria sunt complementa), mert kölcsönösen egymásra utaltak. Ez jó indítás és sokakat idéz (Plátontól Karinthyig) A nyitott házasságot megvalósíthatatlannak tartja a féltékenység leküzdhetetlensége miatt. Hangsúlyozottan állítja, hogy a férfi a teremtés koronája; ezt bizonyítandó, sorolja a férfitest előnyeit (nagyobb izomtömeg és agykoponya stb.), de végül kimutatja, hogy racionalitásuk „emócióhiányos”, IQ-juk sem magasabb, csak más eloszlású. A nőies viselkedést a női nemi hormonok szabják meg (dícséri a hagyományos női szerepet). Női „gyökérfunkció”: a szeretet és a kapcsolatok gondozása. „A nőnek fontos feladata, hogy elcsábítsa a férfit.” (85. old.) Az archetipusokat „genetikai kódként hozzuk magunkkal ...a nő, a víz és a termékenység nagyon mélyen összekapcsolódik” (91.old.) A kisgyermekek játékválasztása „ösztönös”. A férfi „egyetlen mély vágya a teljes szabadság,, ami biológiailag megalapozott, szorosan összefügg a férfihormonok szintjével. A nőnek ezért (látszólag) el kell fogadni a férfi-dominanciát, hiszen „magfunkciója az anyaság” Dabbs-ra hivatkozva a női emancipációt „félreértettnek, rosszul értelmezettnek” tartja: nem kellett volna átvenni a férfi szerepeket és értékeket; az uniformizálódás mindkét nemnek veszteség. A szingli nő „lelke mélyén vágyódik az igazi társ után” (121), s bár nem találja, vállalhat gyermeket, s eme kulcsszerepével már „királynővé válik”, mert megtalálta „életének legfőbb értelmét” (123.) Végeredményben tehát a férfi lehet a teremtés koronája, „feltéve, ha mi, nők koronázzuk meg!” (126. old.). Ez a szemlélet erősen emlékeztet N. Friday feminizmusára.
Popper Péter „Szerelemről, józan nappalon” c. írásában a Bagdy által felvázolt képet utopikusnak tartja. Az „igazi partnerrel” szinte lehetetlen találkozni. Egy kapcsolatban nagyon sokat kell befektetni, s akkor „egy idő után... belecsiszolódnak egymás sorsába” (133.) A szexről hazudnak legtöbbet az emberek. Hivatkozik Kinseyre és Masters-Johnsonra (bár tévesen állítja, hogy „soktizezer, százezer embert kérdeznek meg”, hogy átlagolni tudják a válaszokat). Szerinte a szexológusok maguk sem tudják meghatározni pl. a „hiperszexualitást” vagy a „perverziót”; konvencióik nem állnak szilárd lábakon (ami persze a tudományról általában is elmondható). A rokokó kort (XVIII. sz.) „nő-centrikus társadalomnak” tartja – a királynőkre és királyi szeretőkre hivatkozva --, de elfelejti, hogy ez csak a főúri nőkre volt érvényes.
A 60-as évek „szexuális forradalmát” reagálásnak tartja a „tabusított szexre”; gátlástalanságnak, ami szerencsére elmúlt;. levonult a szexuális hullám, amely „ugyanúgy megtermelte a maga patológiáját” (142.) Helyette pillanatnyilag „elszürkülnek a szexuális kapcsolatok... hiányzik belőlük az igazi szenvedély” (143) A rokokóban szerinte teljes női szabadság uralkodott, mert „nő-centrikus társadalom volt” (146). Felveti a kérdést: „tényleg olyan nagy pszichés különbség van-e férfi és nő között?” Szerinte csak a kreativitás terén van ilyen, amely a férfiaknál értelmi, a nőknél biológiai jellegű, ti. az utódszülés és gondozás. Ez persze eléggé szubjektiv és konzervativ-patriarchális gondolat.
A továbbiakban sok jó meglátása is van, pl. „azt hisszük a hagyományosról, hogy ez az örök igazság” (149.), vagy bírálja, hogy Freud a klitorális orgazmust infantilisnek tartotta, s ezzel „rengeteg bajt csinált, iszonyú gátlásokat épített ki” (165.) . Ugyanakkor „legújabb kutatásokra” hivatkozva állítja, hogy „létezik méhszáji orgazmus... ezt tévesztette össze Freud a vaginális orgazmussal” (167.) -- vagyis mégiscsak elfogadja a „kétféle orgazmus” elméletét. Egyértelműbben jó meglátása, hogy az érzelem és a szex különválhat; ez történik pl. a kiskamaszoknál, a prostituáltaknál és az őket igénybe vevő férfiaknál. .Mindenesetre úgy tűnik, Popper reálisabb és kritikusabb szemléletű a kötet előző szerzőinél.
Szilágyi Vilmos dr.
Bukodi Erzsébet: Ki, mikor, kivel (nem) házas
Párválasztás Magyarországon
2004, Századvég K., 302 p.
Érdekes könyv: statisztikai és családszociológiai oldalról közeliti meg a párválasztást (legalábbis az első, hazai házasságkötések vonatkozásában. A szerző a KSH társadalomstatisztikai főosztályán, jó egy évtizede a családok jólétét vizsgálta (mobilitás, esélyegyenlőtlenségek stb:) Ezek megértéséhez szükségesnek látta megismerni a „háztartások keletkezésének körülményeit”, a családok létrejöttének mechanizmusait. Felismerte, hogy a párválasztás az élet számos, későbbi eseményét meghatározza. S azt is, hogy a házasság és család újabb fejlődése „olyan irányba mutat, ami joggal kelt aggodalmat” (9.old.) és vizsgálatra szorul. Ugyanis visszaesett a házasodási hajlandóság, szaporodnak a válások, egyre kevesebb gyermek születik stb.
Ezért látja indokoltnak a „partnerszelekciós minták változását kiváltó egyéni és társadalmi okok elemzését” (10.) Ezt a statisztikai adatok és a családszociológiai szakirodalom alapján teszi, jórészt mellőzve a párválasztás pszichológiai szakirodalmát., ám mégis számos, pszichológiailag is fontos megállapítást tesz.. Igy tulajdonképpen része lehet a szexuálszociológiai és szexuálpszichológiai szakirodalomnak is.
Kimutatja pl., hogy a tények ellentétesek a család- és gyermekcentrikus közvéleménnyel. A z adatok ugyanis nem tükrözik a társadalom (különösen a nők) családközpontúságát. A házasság és család tényleges szerepe sokat változott az elmúlt évtizedekben. A hagyományos család ideáltipikus formája már a múlté. A mai házasságok és családok ingatagabbak, könnyen felbonthatók, egyre kevesebb gyermeket nemzenek; de ugyanez mondható a nem legalizált együttélésekre is. A párválasztással foglalkozó, eddigi kutatások egyrészt a körülményeket (pl. a házasságot kötők származása, iskolai végzettsége, vallási és etnikai, valamint osztály-hovatartozása) vizsgálta, másrészt a különböző egyéni, alkati és pszichikus sajátosságaikat, valamint ezek hasonlóságát vagy különbözőségét. Bukodi PhD-disszertációjának alapvető megközelítése : a társadalmi rétegződés hatása a házasodási hajlandóságra és házassági mintákra. A szerelmet és egyéb, pszichés tényezőket mellőzve társadalomstatisztikával és empirikus szociológiával dolgozik, bár ezt „meglehetősen merkantilista megközelítésnek” tarja.
A házasodási hajlandóság az adatok szerint csökkenő jellegű. Ez magyarázható pl. demográfiai tényezőkkel (pl. a nemek arányának változásai), közgazdasági ciklus-elméletekkel (gazdasági fellendülések és visszaesések), a női emancipáció sikereivel (gazdaságilag is egyenrangú társakká válnak), és a társadalmi normák változásával (vallási tradiciók gyengülése stb.). Bukodi a karrierbizonytalanságokat hangsúlyozza; a jövedelmi körülmények javulása erősíti a „kereseti alapú házasodási homogámiát”. Egy jól kereső férfi könnyebben házasodik meg, mint egy szegény-sorsú.
Az élettársi kapcsolatok ma már az összes párkapcsolatok jó egytizedét jelentik, s arányuk növekszik. Ez gyakran próbaházasság-szerű, s mindenképpen szelekciós folyamatot jelent lehetővé teszi egymás mélyebb megismerését és az összecsiszolódást, valójában a házasság flexibilisebb formája. Különösen gyakori az elváltak és az özvegyek körében, de már a legfiatalabb korosztályokban is. Utóbbiban szerepe lehet az iskolázás elhúzódásának és a karrierkezdés nehézségeinek.
A partnerszelekcióra leginkább a származási, iskolázottsági, foglalkozási és vallási-világnézeti homogámia jellemző. A házassági preferenciák egyeztetése a házassági piacon történik. (Vagyis csere-szerződéssel jön létre, a felkínált „áruk” kölcsönös megfelelése esetén.) A házasodási mintákat persze a „lokális házasságpiacok” milyensége is meghatározza.
A 2. fejezetben a párválasztási elméletek közül elsőként a tradicionális családelméleteket vázolja .Pl. Parsons (1942) a nemi szerepek hagyományos felfogása alapján fontosnak tartja, hogy a „kenyérkereső férfi és a háztartásbeli nő” szerepei kiegészítsék egymást. Winch (1955) komplementáris szükségletek elmélete is hasonló. A közgazdasági családelmélet (Schultz 1974? Mincer-Polachek, 1974, Becker 1974) a humán-tőke fogalmából indul ki, amely 3 részből tevődik össze: 1. iskolai végzettség, 2. szakképzettség és 3. munkaerőpiaci tapasztalat. A férfiak és nők humántőke beruházásai eltérőek, s ez párválasztásaikat is befolyásolja. Csak akkor házasodnak, ha ez mindkettőjük számára nyereséggel jár; ez pedig a partnerek kiegészítő jellegéből adódhat.
A nők gazdasági kapacitásának növekedése átformálja a párszelekciós mechanizmust. Oppenheimer (1997) szerint a kétkeresős családmodell univerzálissá válásával a családon belüli munkamegosztás is átalakul. „A legoptimálisabb partner megtalálása egy költség—haszon elemzés eredményeként adódik.”(46.old.) Ennek megtalálásához idő kell; ez is oka a későbbi házasodásnak.
A „szerepkombinációs hipotézisek”:(Kalmin, 1994) 1. A házasság és család nem gyengül, csak a körülmények folytán későbbi életkorra halasztódik. 2. Az iskolázott, jó keresetű nők házasodási esélye nem csökken. 3. A házassági homogámia időbeli növekedése várható.
A „kockázati társadalomból” adódó életpálya-bizonytalanságok flexibilisebb viselkedést igényelnek a párválasztásban is. Emiatt emelkedik az élettársi együttélések száma, halasztódik a párkapcsolat-teremtés, szaporodnak a különélések és válások. Az egyéni preferenciák átalakulását a „makrotársadalmi kontextusból kiindulva” lehet magyarázni. A technikai fejlődés, a kommunikációs forradalom növeli a fiatalok önállósulási törekvését, választási és szexuális szabadságát, a családtervezés lehetőségét, gyengíti viszont a hagyományos, vallási értékeket és a szülők befolyásoló hatását.
A 8. fejezet összefoglalja a dolgozat eredményeit és a kutatás jövőbeni távlatait. Elismeri, hogy az „adatbázisok hiánya miatt” lényeges „befolyásoló faktorokat” nem vett figyelembe. Ilyen tényezők pl. az önálló lakáshoz jutás nehézségei; a lokális házassági fórumok korlátai; az attitűdök és preferenciák alaposabb vizsgálata vagy a család és a munka közötti szerepkonfliktus stb.
Szilágyi Vilmos dr.
Petra Milhoffer:
Wie sie sich fühlen, was sie sich wünschen
Eine empirische Studie über Mädchen und Jungen...
2000, Juventa V., Weinheim & München, 280 p.
A szerző a brémai egyetem professzorasszonya, aki elsősorban szexuálpedagógiával és szocializáció-kutatással foglalkozik, különösen a kisiskolások vonatkozásában. Ebben az új könyvében az 1995 és 1998 között végzett adatgyüjtésének eredményeit mutatja be arról: hogyan érzik magukat és mit várnak az iskolától a 8—13 éves lányok és fiúk. Az iskolai oktató-nevelő munka ugyanis nyilvánvalóan csak akkor lehet hatékony, ha a pedagógus pontosan tudja, hol tartanak testi-lelki – s különösen a pszichoszexuális – fejlődésükben a prepubertásos tanulók. Milyen kérdések foglalkoztatják az ilyen korú gyermekeket, hogyan érzik magukat testükben és környezetükben, mit szeretnének megtudni a testükről, a szexualitásról vagy a szerelemről – és hogyan?
Ilyen vizsgálatokat azonban nemcsak nálunk, de külföldön is kevesen végeztek eddig. A pszichoszexualitással a fejlődéspszichológiai kutatás is alig foglalkozott. Ez részben azzal is összefügghet, hogy igen nehéz megbízható adatokat gyüjteni e korosztályok intim jellegű ismereteiről, érdeklődéséről és érzelmeiről, amelyekről még nem nagyon tudnak illetve akarnak beszélni. Ráadásul kiskorúakról lévén szó, a szülők beleegyezését is meg kell szerezni, ami a vizsgált témakör folytán gyakran erős ellenállásba ütközik részükről. Petra Milhoffernek ez úgy sikerült, hogy olyan 3.—6. osztályokat keresett, amelyek oktatói már eleve fontosnak tartották ezt a témakört és szívesen segítettek a kutatóknak.
Így aztán sikerült elérni, hogy az iskolavezetés és a szülői munkaközösségek (valamint néhány kivételtől eltekintve az érintett gyermekek szülei is) beleegyeztek az adatgyüjtésbe. S minthogy a fiúk és lányok érdeklődését a vizsgált téma és a humoros rajzokkal illusztrált kérdőív felkeltette, a teljes önkéntesség biztosítása ellenére szinte minden (kb. 500) megkérdezett részt vett a vizsgálatban, s válaszolt a kérdőív kérdéseire.
Az empirikus vizsgálatot a Bundeszentrale der gesundheitlichen Aufklärung, vagyis a német Egészségügyi Felvilágosító Központ rendelte meg és finanszírozta oly módon, hogy a Család, Ifjúság és Egészségügy Minisztériuma 30 hónapon át biztosított erre a célra két státuszt, honoráriumokat és fogyasztási cikkeket. A vizsgálat eredményeit a Felvilágosító Központ a 8—14 évesek számára készülő szexuálpedagógiai segédanyagok alakításában használta fel. Az adatok alapján elkészített javaslatokat a Központ füzet formájában kiadta, s azokat egy szakértői konferencián már meg is vitatták.
A könyv az alábbi hat fejezetre tagozódik:
1. Kiindulási helyzet és elméleti keretek
2. A vizsgálat megtervezése
3. A kérdésekre adott válaszok
4. Az eredmények értékelése
5. Az igények szerinti szexuális nevelés jellemzői
6. A szexuális nevelés valójában szociális nevelés
A legbőségesebb természetesen a kérdésekre adott válaszok bemutatása (több mint 100 oldal). Ez három alfejezetből áll. Az egyik a kérdezett gyermekek énképét, testképét és társas élményeit mutatja be. A másik a szexualitással kapcsolatos kérdéseket és információforrásokat; a harmadik pedig az iskolai szexuális neveléssel kapcsolatos igényeket.
A prepubertásos gyermekek énképének döntő tényezői: az önészlelés és önértékelés; hogyan viszonyulnak saját biológiai nemükhöz és általában a testükhöz; mennyire elégedettek az iskolai teljesítményükkel és iskolájukkal, no meg a családi körülményeikkel; továbbá milyen terveik és kedvenc elfoglaltságaik (hobbijaik) vannak. Társas élményeik fő meghatározója az egymással szembeni beállítottság; ebből következően a segítőkészség foka és az árulkodással kapcsolatos viselkedés. De nagy szerepet játszanak: a szexuális kíváncsiság és szemérmesség, az első szerelem, a média szex-ábrázolásai, vagy az esetleges szexuális visszaélések is.
A másik alfejezetből érdemes kiemelni néhány témát azok közül, amelyek a 8—14 éveseket leginkább foglalkoztatják. A kérdések itt először a testtel kapcsolatos ismeretigényeket mérték fel, s csak fokozatosan tértek rá a nemi szervekre és azok funkcióira. Meglepő volt, hogy már a 8—10 évesek is sokat tudtak az utóbbiakról, különösen a fiúk -- bár később, a serdülés éveiben a lányok tudása kerül fölénybe.
Arra a kérdésre, hogy a felsoroltak közül mely szavakat nem ismerik, legtöbben a „csikló” (klitorisz) szót jelölték meg. Ami nyilván annak következménye, hogy a gyermekeknek szóló szexuális felvilágosító könyvek ezt eddig általában kihagyták (a lányok szexuális élvezőkészségével együtt), s ugyanígy az iskolai tananyagokban sem szerepelt. Az „Amiről többet szeretnék tudni” listából a fiúk többnyire a „szex”, „orgazmus”, és „közösülés” szavakat, a lányok viszont a „havi vérzés”, „terhesség”, „megerőszakolás” és „abortusz” szavakat jelölték meg. Vagyis a lányokat sokkal inkább érdeklik a szexszel kapcsolatos veszélyek és azok elkerülése, mint a fiúkat.
Ugyanakkor mindkét nemű gyermekeknek gondot okoz a homoszexualitás értékelése, minthogy az erre való utalásokkal is szokták egymást sértegetni. Milhoffer erről ezt írja: „A homofóbia egy olyan társadalomban, amelynek heteroszexuális beállítottsága lassan elbizonytalanodik, a nemi identitás kialakulásának szükségszerű kísérő jelensége. Méghozzá annál inkább, minél kevésbé ismerik a gyermekek az azonos neműek iránti orientációt, és minél erősebben beléjük táplálja környezetük a „nőiesség” és „férfiasság” hagyományos felfogását. Egy iskola azonban, amely elkötelezte magát a modern koedukáció értékeinek, felelősnek érzi magát ezért a dimenzióért is és őszinte tájékoztatással igyekszik bővíteni az egyéni életvezetés lehetőségeit.” (121.old.)
A vizsgálat eredményeinek értékelése terén a szerző egyik fő megállapítása, hogy bár a kérdezett gyermekek beállítottsága nagyjából megfelel a hagyományos nemi szerep-elképzeléseknek, a hasonló szemlélet csaknem minden válaszra jellemzőbb volt, mint a nemenként eltérő. Igaz viszont, hogy a hasonlóságok és különbségek egyaránt a hagyományos szerepmodellekből adódtak.
Meglepő, hogy a fiúk és lányok énideálja és énképe, önértékelése alig különbözik. Ugyanakkor a fiúk pozitivebben vélekednek önmagukról és általában a fiúkról, míg a lányok kritikusabbak saját nemükkel szemben. Milhoffer megállapítja, hogy a lányok könnyen alárendelik magukat a köztudatban róluk élő képeknek, a nők társadalmi helyzetének, miszerint egyedül képtelenek védekezni, s mindíg kedvesnek, szeretetre méltónak kell lenniük. A fiúk énképéhez viszont inkább az tartozik, hogy nem mutathatnak gyengeséget, erősnek kell lenniük.
Már ebben az életkorban nemcsak a képességeikért és teljesítményeikért várnak elismerést a fiúk és lányok, hanem mint férfiak és nők is szeretnének kívánatosak és kedveltek lenni. Az attraktivitásnak pedig nemileg jellemző minőségi normái vannak. A fiúk szeretnének nagyobbnak, idősebbnek, sikeresebbnek és aktívabbnak látszani; a lányok viszont inkább csinosabbnak, kisebbnek, szolidabbnak tűnni és főleg családi ügyekhez érteni.
Rengeteg hasonlóan érdekes megállapítást olvashatunk a könyvben a serdülni kezdő korosztályról, s ezek nem csak a szexuális nevelés, hanem a nevelés egésze szempontjából is jelentősek. Nagyon időszerű lenne egy hasonló felmérést, adatgyüjtést hazánkban is rendszeres időszakonként megszervezni. Erre néhány iskola már mutat hajlandóságot.
Szilágyi Vilmos dr.
A Német Szövetségi Köztársaság egészségügyi felvilágosító Központja 2001-ben a fenti címmel adott közre egy nagy alakú, 370 oldalas kötetet, amely szexuálpedagógiai továbbképzési anyagokat tartalmaz az oktatásügyben, az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozó szakemberek számára. A 11 egységből álló kerettanterv részben elméleti háttérinformációkat, részben pedig különböző szemináriumok didaktikus és módszertani eljárásainak a gyakorlatban bevált összeállításait tartalmazza. Minthogy hazai viszonylatban nagyon is tanulságosak, az alábbiakban ismertetjük ezek lényegét.
Ugyan már a kötet Előszavában hangsúlyozzák, hogy a szexuálpedagógiai képzésnek náluk sincs kidolgozott koncepciója és kiérlelt didaktikája, ez a könyv régóta igényelt és a kipróbálás során bevált kerettantervet tartalmaz. Amire már csak azért is szükség van, mert a társadalom változó értékei és az idegen kulturális hatások egyre újabb kihívást jelentenek a nevelők számára. Feladatukká teszi, hogy érzékenyen és felkészülten fogadják az aktuális szociokulturális tendenciákat. Ebben segíthet ez a kerettanterv, amelynek alapját két szexuálpedagógiai modellprojekt képezi, s ezeket több német tartományban valósították meg.
A különböző szemináriumok során behatóan elemzett 11 témakör a következő:
1. Értékek és normák a szexuális viselkedés terén
2. Szexuális életvezetés, életrajz
3. A nemekre nézve speciális ifjúsági munka
4. A hetero-, bi- és homoszexuális életformák elfogadása
5. Értelem és érzékiség
6. Testi és szexuális felvilágosítás
7. Szexuális nevelés a kultúrák feszültségmezejében
8. A szexualitás árnyoldalai: agresszió, élvezetképtelenség, pornográfia és devianciák
9. Szexuális visszaélések és a szexuálpedagógia
10. A szexuális egészség és betegségek
11. Értelmi fogyatékosság és szexuálpedagógia
E témakörök feldolgozásának bemutatását két bevezető fejezet előzi meg: az első az évente tartandó szexuálpedagógiai képzések elveit és módszereit ismerteti; a másik pedig a képzések tudományos értékelésével foglalkozik. Az elvek és módszerek vonatkozásában I.-M. Philipps abból indul ki, hogy a hatékony szexuális neveléshez nem elegendő a pedagógusi alapképzettséget megszerezni, hanem kiegészítő képzettségre is szükség van. Az alapképzésben ugyanis még ma is kimarad az ilyen irányú felkészültség biztosítása: senki sem szerezhet szexuálpedagógusi diplomát. Pontosabban egy helyen, a merseburgi tanárképző főiskolán kiegészítő szakként 2001 óta elnyerhető a „szexuálpedagógiai és családtervezési szakember” cím. „Továbbképző tanfolyamokat” azonban több helyen tartanak.
Egy hosszabb szexuálpedagógiai alapképzésnek pedig komoly indokai lennének. Közismert, hogy az iskolai oktató-nevelő munkából semmiképpen sem marad ki valamilyen (pozitiv vagy negativ) szexuális nevelés, ám ennek minősége döntően a pedagógus személyiségén és felkészültségén múlik. S minthogy a nevelés problematikus területéről van szó, a nevelők önismerete és alapos szakismeretei nélkül nem lehet felelősen működni e téren. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a folytonos társadalmi változások a nemiséggel kapcsolatos szerepnormákat is érintik és sokakat elbizonytalanítanak, ami csak komoly felkészültséggel ellensúlyozható.
Újra és újra tisztázandó például a szexuális nevelés emancipációs jellege, vagyis hogy milyen hagyományos társadalmi kényszerektől kell a fiatalokat megszabadítani, a nemi kapcsolatokban a partnerek egyenjogúságát és egyenrangúságát biztosítani. Hogyan és mennyiben kell a fiatalok nemi identitását és szexuális beállítottságát befolyásolni, erősíteni? Tisztázandó, hogy – tekintettel a sokféle információforrásra – milyen téren igényelnek a fiatalok különböző korosztályai szexuális felvilágosítást. Milyen életkorban, mit kell feltétlenül tudniuk – és mit nem? Mennyire kell védeni a fiatalok intimitás-igényét? A területi és kulturális jellemzőket mennyire és hogyan kell figyelembe venni a szexuális nevelésben? Hogyan kell értelmeznünk a sajtó és az audio-vizuális médiumok szerepét a szexuális felvilágosítás és nevelés terén?
Mindezek alapján egyes német tartományok 10x2-3 napos egységekből álló, intenziv szexuálpedagógiai tanfolyamokat szerveznek. A 2-3 napos egységek között elegendő időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a résztvevők a kapott ismereteket, élményeket feldolgozhassák a megadott szakirodalom és gyakorlati feladatok segítségével. Az ilyen szexuálpedagógiai alapképzés tehát hosszú hónapokig tart., s még időszakos továbbképzésekkel is kiegészül.
Az alapképzés céljai három szinten tűzhetők ki: a személyes kompetencia, az elméleti képzettség és a gyakorlati készségek szintjén.
1. A személyes kompetencia (önismereti és kommunikációs készségek) főbb területei:
· A saját szexuális szocializáció, élettörténet hatásainak felmérése a szexuális nevelésre
· A szexuális témák megbeszélésének készsége (egyénileg és csoportosan).
· A saját szexuális értékrendszer tisztázása és tolerancia más értékrendekkel szemben.
· .A saját kompetencia határainak figyelemmel kísérése és szélesítése.
· A saját nemi szerep ismerete és tudatos irányítása, módosítása.
2. Az elméleti képzettség főbb vonalai:
· Az egyéni (pszicho)szexuális fejlődés szabályszerűségeinek ismerete (beleértve a fiziológiai alapokat és az egészségügyi vonatkozásokat.
· A különböző szexuálpedagógiai elméletek és törekvések ismerete, azok egyéni és társadalmi kihatásaival.
· A szexualitás szocio-kulturális meghatározottságának ismerete.
3. A gyakorlati készségek néhány területe:
· Különböző szexuálpedagógiai munkaformák és eszközök kipróbálásának és a helyzethez illő alkalmazásának készsége.
· Olyan kommunikáció elsajátítása, amely bizalmat kelt és védi az intimitást.
· Szexuálpedagógiai projektek megtervezésének, megvalósításának és értékelésének készsége.
· A résztvevők cselekvési lehetőségeinek és korlátainak kritikai felmérése.
A továbbiakban ismertetésre kerülő alapképzést a tanfolyam szervezői hangsúlyozottan nem tartják „receptnek”, vagy éppen bárki számára a legjobbnak, hanem egyénileg értékelendőnek, pl. a következő kérdések felvetésével:
-- Az itt javasolt módszerek és eszközök közül melyiket ismerem és tartom jónak, vagy melyiket szeretném kipróbálni és melyiket nem, mert nem biztos, hogy sikerülne? Helyette mit tudnék javasolni? A téma megbeszélésekor mit kellene jobban (vagy kevésbé) hangsúlyozni? Milyen más szempontot helyeznék előtérbe? stb. Az ilyen felmerülő kérdéseket természetesen ajánlatos megbeszélni a szemináriumokon.
A könyv részletesen ismerteti az említett, főbb témakörök szeminárium-szerű feldolgozásának menetét, beleértve a felhasznált szakirodalmat, a módszereket és eszközöket, sőt, minden témakör végén a feldolgozás értékelését is.
Szilágyi Vilmos dr.
Vanessa Baird:
(2003, HVG Kiadói Rt., 170 p.)
A "TÉNYEK -- LÉNYEG" sorozatnak ez a kötete a fülszöveg szerint "segít tisztábban látni a szexualitás szivárvány-zászlójának egyes színeit. Összefoglalja a leszbikusok, a melegek, a transz-neműek rejtett történelmét, röviden bemutatja az orvostudomány és a pszichológia álláspontjait és eredményeit, a vallások, felekezetek viszonyát a szexuális sokféleséghez..." stb. Hozzáfűzi, hogy az ismertetett véleményekkel nem kell eleve egyetérteni, de ajánlatos ismerni azokat egy megalapozottabb saját álláspont kialakítása érdekében.
A 9 fejezetből álló könyvhöz Jeffrey Weeks, neves angol szexológus, az egyik londoni egyetem szociológia professzora írt Előszót, s ebben hangsúlyozza, hogy minden társadalomnak meg kell tanulnia együtt élni a szexuális sokféleséggel, méltányosan visszafogva a szabályozás és kontroll eszközeit, s nem egyszerűen a hagyományos, patriarchális értékek alapján ítélni meg a szexuális viselkedés különbözőségeit. A "normálistól" eltérő szexualitásuk miatt kirekesztett emberek elkezdtek küzdeni emberi jogaikért, s már elértek bizonyos eredményeket. Az iparilag fejlett országokat az 1960-as évek óta viszonylagos tolerancia jellemzi; ám a világ más részeire ez nem jellemző.
A könyv szerzője a New Internationalist társszerkesztője, aki hatalmas ismeretanyagot gyűjtött egybe ehhez a kötethez, amelynek első fejezetében "globális áttekintést" ad a "transzneműek" világhelyzetéről. A "transznemű" a "transgender" fordítása, nem azonos a transszexualitással, bár azt is ide sorolják, a homo- és bisszexualitással, a transzvesztitákkal és az interszexuálisokkal (hermafroditákkal) együtt. Az 1960-as és 70-es évek "szexuális forradalomnak" nevezett liberalizálódási hulláma után az 1980-as és 90-es években "szexuális ellenforradalom" kezdődött, amely ma is tart, vagyis rossz idők járnak a "transzneműekre" még a nyugati világban is.
Az angolszász nyelvterületen napjainkban kibontakozó "gender studies", s ezen belül különösen a "women's studies" hatása érezhető a könyvön, amit részben magyaráz, hogy a szerző is nő , s a transz-neműségben is a női oldal érdekli (akárcsak a könyv fordítóját, Sándor Beát, aki a magyar leszbikus mozgalmat képviseli). Ha meggondoljuk, hogy a szerző inkább újságíró, mint tudós, s ez a könyv nem tudományos, hanem ismeretterjesztő munka, akkor elismeréssel adózhatunk a teljesítményért.
A könyv 7. fejezete a szexuális orientáció "tudományos magyarázatairól" szól. Baird röviden összefoglalja a hagyományos orvosi és pszichológiai magyarázatokat, aztán az újabb biológiai-genetikai értelmezések is sorra kerülnek, azzal a megállapítással együtt, hogy "igazolhatatlanok" és "kétélű fegyvert" jelentenek a leszbikusok, melegek és biszexuálisok számára "egy olxan társadalomban, amelyben él és virul a homofóbia".
Számomra a "harmadik nemű"-nek nevezett egyénekről szóló rész volt a legérdekesebb. Ugyanis Délamerikában az "ál-hermafroditizmus" egy ritka formájára bukkantak a kutatók. Őket születésükkor lánynak nézték és így nevelték. Ám mivel genetikailag fiúk, a serdülőkort elérve fiúkká válnak: ekkor száll le a heréjük és megnő a csiklónak vélt péniszük. Ennek alapján a többségük kezdi férfinek érezni magát; de olyanok is vannak köztük, akik nők akarnak maradni. S ez azt bizonyítja, hogy mégsem csak a biológiai tényezők határozzák meg a szexuális identitást
SzilágyiVilmos dr.
A boldog párkapcsolat titkai
Útikalauz pároknak
2002, Athenaeum, 236 p
A könyv eredetije 2000-ben jelent meg a New York-i Scribner Kiadónál. A szerző pszichiáter, vagy pszichológus (mert hol így, hol úgy szerepel), s ahogyan a könyv történeteiből kiderül, német eredetű zsidó, családjának több tagját a nácik megölték, ő maga pedig magyar származású lányt vett feleségül. Mint magánvállalkozó, főleg párkapcsolati problémák kezelésével foglalkozik, s ennek néhány évtizedes tapasztalatait dolgozza fel ebben a könyvben. A téma szakirodalmát a jelek szerint csak hellyel-közzel ismeri, a fejezetenként kigyűjtött lábjegyzetekben is kevesekre hivatkozik, inkább önmaga próbál elméleti megalapozást adni terápiás módszereinek. A könyv végén megadott „Ajánlott olvasmányok” csak magyarul megjelent könyveket tartalmaz (alig 19 könyvet, véletlenszerű válogatásban, a legjelentősebbek kihagyásával), így nem lehet tudni, ő maga milyen könyveket ajánlott.
A könyv első része hat, a második rész nyolc fejezetből áll. Koncepciójának lényege, hogy egy házasság akkor boldog, ha a társak összeillenek, éspedig a gyakorlati, a szexuális és a közös hullámhossz dimenziójában. Különösen az utóbbit tartja fontosnak, bár meghatározni nem tudja. A szerelmet magánügynek, a házasságot közügynek tartja. A házasságtípusokat úgy kategorizálja, hogy vannak „nulladimenziós”, „egydimenziós” és „kétdimenziós” házasságok (persze a legjobb a „három-dimenziós” lenne).. Egy másik tipológiája három „házasságmintát” sorol fel: a hagyományos, az egyenrangú és a modern házasságokat. Ebben az a furcsa, hogy a „modern” házasságokat lényegében a hagyományos és az egyenrangú házasságok keverékének tartja („félúton helyezkedik el” köztük), vagyis egyfajta kompromisszumnak, ami valójában inkább visszalépés az egyenrangú kapcsolathoz képest. Az egyenrangú házasságnak ugyanis szerinte nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak, pl „a nemek szerepének bizonytalansága miatti zavar és káosz”. (123.old.) Vagyis a szerző csak a hagyományos nemi szerepeket tartja biztosnak és rendezettnek. Álláspontja így retrográdnak tűnik.
A „gyakorlati dimenzió” feladatait öt csoportba sorolja: pénzkeresés, pénzköltés, a háztartás fenntartása, a szabadidő eltöltése és a családi kapcsolatok. Ezekkel kapcsolatban praktikus tanácsokat ad ; elemzi például a pénzköltés rangsorát, stílusát, a takarékoskodás jellegét, az adósság- és kockázattűrést. Érdekes, amit a „lojalitás-szabályról” ír: helyesen hangsúlyozza, hogy ezt elsősorban nem az eredeti, szülői család felé, hanem a házassággal létrehozott párkapcsolat és család felé kell alkalmazni.
A „szexuális dimenzió” terén viszont ismét csak hagyományos álláspontra helyezkedik: a monogámiát azonosítja a szexuális kizárólagossággal, a többirányú szexuális érdeklődés elfojtásával. A szexuális összhang három kritériuma: a „fesztelenség”, a hasonló színtű szexuális igények és szeretkezési stílusok. A szexuális érdeklődés, vagyis az igényszint szerinte „részben öröklött tulajdonság”, hasonlóan a különböző testi jellegzetességekhez. Ennél vitathatóbb, hogy a külső megjelenés, a sex appeal döntőnek tartott szerepét azzal indokolja, hogy „állatok vagyunk”,, így az erotikus vonzódás azonos a fizikai vonzódással., s csak ebből származhat „szexuális szenvedély”. (Az érzelem ugyanis nem elég.) Hamburg úgy képzeli, hogy a házasságkötés előtt szexuális tapasztalatokat kell gyüjteni („megfelelő számú, különböző partnerrel”), a házasságban azonban már csak a házastárs lehet szexuális partner. Igaz ugyan, hogy a házasságban „a szexuális élet színvonala hanyatlani kezd”, de elérhető, hogy az átmeneti visszaesések után „a párok visszazökkennek a megszokott kerékvágásba.” (174. old.)
A kérdés csupán az: mit tud javasolni ennek érdekében? A szerző szerint „a szex mindenki számára kényes beszédtéma”. Ami ugyan túlzás, bár tény, hogy sokak számára még mindig az. Hamburg egyrészt a szexualitásról szóló könyvek együttes, hangos olvasását, másrészt a nemi kapcsolat problémáinak részletes megbeszélését javasolja (hozzátéve, hogy tudja, milyen nehéz végigvinni ezt a beszélgetést). Tanácsai tehát nem sokat érnek. Házassági tanácsadás, vagy szexuálterápia igénybevételére azonban nem utal. Végeredményben a „szexuális dimenzióval” nem tud érdemben foglalkozni.
Számára azonban ennél sokkal fontosabb a „közös hullámhossz dimenzió”, amely „kulcsfontosságú az érzelmileg intim házassághoz” (179.old.). Ennek fő kritériuma szerinte, hogy akkor is a legjobb barátok közé tartozna-e a kiválasztott házastárs, ha azonos nemű lenne. A lényeg, hogy bármit meg tudunk vele beszélni, megért és megerősít bennünket. Vagyis hasonló a szemlélete, értékrendszere, Hamburg szerint a „szubjektiv valósága”.-- így minden lényeges kérdésben egyetért velünk. Ez a világnézeti (vallási) elvekre is érvényes (bár Hamburg itt is lehetségesnek tartja a kompromisszumot). Mindenesetre egyetérthetünk vele abban, hogy a házasság sikerének egyik , vagy talán legfőbb kritériuma, hogy „értékrendjük és törekvéseik megegyezzenek”. (196. old.) Az ennek megítélésére javasolt „érzelmi iránytű” gyakorlat azonban, amelyben az összetett tenyerek jelképezik a partnereket, s a tenyerek intuitiv alapon történő elfordításának szöge fejezi ki a „közös hullámhossz” meglétének mértékét, teljesen irracionálisnak és tudománytalannak tűnik; legfeljebb arra jó, hogy megbeszéljék, melyikük és miért érzi így.
Szakmailag tehát megkérdőjelezhető a könyv tudományos megalapozottsága; sok benne a közhely és a leegyszerűsítés, a konzervativ szemlélet; ismertetett példái pedig többnyire nagyon amerikai jellegűek, ami egyébként érthető, hiszen amerikai átlagembereknek írta. Számunkra valószínűleg lehetett volna jobbat is találni. Emellett tény, hogy – éppen történetei miatt – nagyon olvasmányos és közvetlen modorú.
Szilágyi Vilmos dr.
Impotens férfit keresek – tartós kapcsolatra
(Athenaeum, 2005, 349 p., 2490.- Ft)
A viszonylag fiatal német szerzőnő (eredetileg újságíró) kitűnő ötlete volt, hogy a nyugati, értelmiségi nők közül a 30-40 éves szingli vállalkozók életét és értékrendjét , gondolkozásmódját egy ilyen kalandos, partnerkereső újsághirdetés-sztorival mutassa be. Szinte semmi sem alkalmasabb a figyelem és az érdeklődés felkeltésére, mint a könyv helyzetkomikumot tükröző címe, hiszen ezen mindenki nevetni kezd – vagy megrőkönyödik, mert nem érti, vagy bolondságnak tartja. De különösen felfigyelnek rá azok a nők, akiknek már elegük van a kanos, tolakodó férfiakból, és persze azok a férfiak is, akiknek szexuális önbizalma és teljesítőképessége megingott, s ezért nem nagyon mernek erotikusan közeledni a nekik tetsző nőkhöz. Ugyanis felébred bennük a remény, hogy vannak ilyen nők, akiknél nem kell szégyent vallaniuk, s akik épp ezért segítséget nyújthatnak nekik elveszett önbizalmuk és potenciájuk visszaszerzésében.
Másrészt viszont a potens férfiak is felfigyelnek egy ilyen nőre, akinek nyilván sok csalódásban volt része, s ezért már ott tart, hogy akár lemondana egy igazi férfiről; tehát vigasztalásra van szüksége, s ha megkapja, akkor már a szexet is igényelni és élvezni tudja. (Hacsak nem abszolút frigid nőről van szó.)
Mindez érdekes kalandokra ad lehetőséget, s ezeket a szerző ügyesen ki is használja. Főhőse 35 éves szingli vállalkozó, akit csinossága és sikeressége miatt ostromolnak a férfiak, s aki jónéhány kaland után kicsit megcsömörlik az állandó szextől és némi nyugalomra vágyik. Ezért szakít pillanatnyi partnerével, s feladja az említett hirdetést. Az erre érkezett válaszok alapján megkezdődnek a randevúk. A jelentkezők közül több, impotens férfi is megtetszik neki, de különösen az egyikkel érzi jól magát, ezért hamarosan sajnálni kezdi, hogy az illető impotens, s ennek megfelelően igen visszafogottan viselkedik az ágyban: nem enged a nemi szervéhez nyúlni, sőt, rejti azt, bár ugyanakkor kézzel és szájjal többszörösen kielégíti a nőt.
Lehet, hogy – a költészet kedvelése, az udvarlás és kényeztetés mellett -- éppen ez tetszik benne legjobban a szingli hölgynek, mert korábbi partnerei nagyon „koitusz-centrikusak” voltak (s nyilván túl gyorsak is), holott a nőket inkább a manuális vagy orális ingerlés segíti orgazmushoz (még akkor is, ha az aktust anélkül is élvezik, hogy nem nyújt igazi kielégülést).
A kölcsönös szerelem hatására a főhös – más partnerekkel kapcsolatos kalandjai mellett -- mindent elkövet, hogy az így megtalált partnere impotenciájának okát tisztázza és lehetőleg megszűntesse. Segítséget kér nemcsak a barátnőjétől, hanem egy pszichiáternőtől és egy természetgyógyásztól is. A gyógyfüvek és egyéb afrodiziákumok ugyan nem hatnak, de a pszichiáternő, aki régebbről ismerte, kideríti, hogy egyáltalán nem impotens, ezt csak megjátszotta, mert nem merte bevallani. Ezzel kész a happy end. Azt persze már nem tudjuk meg, hogy ez az új kapcsolat beválik-e hosszabb távon is, lesz-e belőle házasság és család, vagy csupán a szingli létnek egy kellemes színfoltja marad.
A történet egyik tanulsága, hogy a túl sok és egyhangú szextől meg lehet csömörleni, különösen, ha a kapcsolatnak alig van másféle tartalma. A másik, hogy egy tartalmas, szerelmi kapcsolat esetén a nők is kívánják és élvezik a szexet. Mindkettő közhely ugyan, de egy kalandos, humoros történetben élvezhető.
Szilágyi Vilmos dr.
Félrelépők kézikönyve
2002, Strasbourg Bt., 200 p.
A Sajdik Ferenc karikatúrái által illusztrált könyv alcíme: „hogyan, hogyan ne, miért, miért ne – (elmélet és gyakorlat). A jogász szerző, aki utólag a pszichológia szakot is elvégezte, válóperes bírói gyakorlatának hatására kezdett érdeklődni a félrelépések, mint a házasságbomlások egyik fő tényezője iránt, s az összegyűjtött tapasztalati anyagot pszichológiai szempontok szerint igyekezett értelmezni.
A könyv tíz fejezete három részre tagozódik. Az első rész (A félrelépésekhez vezető út) a párkapcsolatok általános és speciális problémáit tekinti át, főleg az összeillés szempontjából. A második rész (Félrelépések, veszélyek, védekezések) négy fejezete a pénzért létesített, az alkalmi, rövid távú, valamint a szerelmi és hosszabb távú kapcsolatok elemzése után a „lebukáshoz vezető hibákat és lehetséges elkerülésüket” mutatja be. Végül a harmadik rész (Kockázatok és mellékhatások) fejezetei a házassági bontóperekkel, a gyermekelhelyezéssel és a vagyoni kérdések lehetséges megoldásaival jogászi szempontból foglalkoznak.
A szerző többször hangsúlyozza, hogy sem rábeszélni, sem lebeszélni nem akar senkit a félrelépésekre, mert ezt szerinte mindenkinek egyedül kell eldöntenie; ő csupán azzal könnyítheti meg a döntést, hogy bírói gyakorlata és pszichológiai ismeretei alapján praktikus információkat nyújt erről a jelenségről. A szakértői semlegességnek ez a szándéka leginkább a könyv első és harmadik részében érvényesül. A második, legbőségesebb rész mondanivalója viszont – a köny címével összhangban – a félrelépésekkel kapcsolatos veszélyeknek és a veszélyek kivédésének részletezése révén valójában azt sugallja: Nem baj, ha félreléptek, de legyetek óvatosabbak, ügyeljetek jobban, hogy ki ne derüljön!..
A könyv epilógusában hangsúlyozza: nincsenek olyan illúziói, hogy az általa leírtak örök érvényűek volnának; de megnyugtatja az a tudat, hogy „bárhogyan alakuljon is a jövő, maga a jelenség, amelyről a könyv szól, minden bizonnyal örök.”
„Félrelépések” tehát mindig voltak és mindig lesznek? Miért olyan biztos ebben a szerző? Hiszen pontosan tudja, hogy a társadalmak élete és jelenségei állandóan változnak, s még a tartósnak tűnő jelenségeket is felválthatják újabbak. Hiszen ő maga is írja, hogy a néhány évszázaddal korábban érvényes megállapítások ma már gyakran „inkább csak megmosolyogtatónak tűnnek”. Miért lenne elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb (mondjuk 100 év múlva) a „félrelépések” is megmosolyogtató téma lesz?
A könyv bevezetőjében Grád András elismeri, hogy „a félrelépés enyhén szólva nem tudományos precizitású fogalom”. Saját meghatározása szerint „más személlyel létesített nemi és/vagy szerelmi kapcsolat, amelyik mellett másik, párhuzamos kapcsolatot is fenntart az illető.” (7. old.) S megállapítja, hogy „a külső kapcsolatok félrelépés által keletkezett partnerkapcsolatok” – vagyis feltételezi, hogy külső (extramaritális, vagyis házasságon kívüli) kapcsolatok csak „félrelépés” útján keletkezhetnek. A „félre”-lépés itt a devianciát szimbolizálja, vagyis a normálistól való eltérést, méghozzá nem nyiltan, hanem titokban, „megcsalás” gyanánt. A fogalom használata tehát eleve erkölcsi elítélést jelent, összhangban a konzervativ, valláserkölcsi szemlélettel.
A szerző azonban nem ítéli el, hanem semlegesen szemléli a félrelépéseket, mint „örök” vagyis elkerülhetetlen jelenségeket, amelyek sok bajt okoznak ugyan, ha lebukáshoz vezetnek; ám ennek veszélye elkerülhető, ha a félrelépők ügyesebbek, óvatosabbak – s ehhez ad igen praktikus tanácsokat a szerző. Vagyis akarva-akaratlanul a látszat megőrzésére törekszik, a patriarchális szemléletet talaján áll, bár azt annyiban „modernizálja”, hogy a férfiak mellett a nőknek is jogot ad a félrelépésekhez; hozzátéve, hogy nekik nehezebb ezt titkolni, mert többnyire érzelmi alapon létesítenek szexuális kapcsolatot, s kötődésük folytán nehezebben bírják a párhuzamosságot. (Vagyis jobb, ha ők nem lépnek félre?)
A könyv azért problematikus, mert Grád András nem lát túl a pillanatnyi helyzeten, a szerelmi és szexuális kapcsolatok itt és most szokásos alakulásán, s ezt a helyzetet felszínesen elemzi, nem történelmileg közelíti meg. Ebből következően a „jelenség” alakulásáról sincs koncepciója. Megemlíti ugyan, hogy egyes, „intellektuálisan érettebb” párok képesek a megbocsátásra, de a nyitott kapcsolatok lehetősége fel sem merül. S az sem, hogyan lehetne a párokat érettebbé tenni egymás szabadságának és egyéni igényei kielégítésének biztosítása érdekében. Lehet, hogy a szerző nem hisz a felnőttek nevelhetőségében (mondván, hogy a társadalmat több évtizedes "neveléssel" sem sikerült jobbá tenni). Elismeri azonban, hogy a mai közgondolkozás sok tekintetben más, mint a tegnapi -- amiből következően a holnapi is más lesz. A fiatalok kétségkívül sokkal fogékonyabbak a nevelésre, mint a felnőttek, tehát elsősorban őket kellene a nyitott párkapcsolatra nevelni.
Szilágyi Vilmos dr.
2006, Athenaeum, 256 old.
Magyarul is megjelent Bastyra, J.: Sex. The ultimate lover’s guide (2003, London, Lorenz Books, 256 p.) című könyve. Az eredetileg korábban, más címe(ke)n kiadott, nagy alakú, keménytáblás könyv szerzőnője nem szakembere a szexnek, sokféle, divatos témával (szakácskönyvek stb.) foglalkozik. Ennek a könyvnek is több (rejtett) társszerzője van, sőt, az egyik angol szexológiai társaság (British Association of Sexual and Relationship Therapy) vezetőjével (Marj Thobum) is konzultált, bár nem hiszem, hogy az illető jóváhagyta volna a szöveget, mert szexológiai szempontból több kérdéses megállapítás maradt benne. A könyvnek legalább a fele színes fotókból áll, amelyek többnyire a szeretkezés különféle formáit ábrázolják.
A szerző célja részben ismeretterjesztő jellegű; ez azonban kissé háttérbe szorul a pornográf hatáskeltés és a szex nyugaton divatos formáinak megkedveltetése mellett. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a polgári középosztálynak íródott, átvéve annak szemléletét, feltétel-rendszerét és egzotikus szex-trükkök iránti igényét. Valószínűleg helytálló az angol Kiadó feltételezése, hogy ilyen képeskönyvre máshol is van igény; terjesztését ezért minden földrészen megszervezték. Ugyanakkor nem meglepő, hogy tele van felszines, közhelyszerú frázisokkal és hajlamosságot mutat a misztifikálásra is. Ez utóbbi egyébként a legproblematikusabb része a könyvnek, különösen a tantrikus szex és a Káma Szútra + Manangaranga részletes ismertetése. Kétségtelen, hogy ma divatosak nyugaton az ősi, keleti „szexuális kultúra” előírásai, de ezeket rövidebben és több kritikával is el lehetett volna intézni. Alexis Carrel hasonló témájú és profilú képeskönyvei szerintem sikeresebben voltak (s kisebb terjedelmük folytán jóval olcsóbbak is).
A könyv az alábbi fejezeteket tartalmazza
Előszó (Ed Straw, a Relate alelnöke)
Bevezetés (Judy Bastyra)
Vonzalom // Test // Csábítás // Orgazmus // Közösülés // X-faktorok // Erotika //
Felfrissítés // Isteni szex // Szerelmi ételek // Évszakok // Szexuális egészség
Ezenkívül a könyv végén Glosszáriumot, Bibliográfiát, Hasznos címeket és Indexet olvashatunk.
Az Athenaeum Könyvkiadó által készíttetett magyar fordítás szakmai szempontból tűrhetőnek mondható, bár mindenképpen célszerűbb lett volna, ha szakember fordítja, hiszen a szexológiailag laikus fordító sok szakmai kérdéssel nem nagyon tudott mit kezdeni. Ez rontotta volna a könyv amúgy is viszonylag gyenge ismeretterjesztő értékét, ám a szakmai lektor kontrollja ezt szerencsére valamennyire ellensúlyozni tudta.
Mindenesetre jobb lett volna, ha a magyar kiadó a könyvet nem változatlanul, hanem módosításokkal (szelektive és rövidítve) veszi át.
Szilágyi Vilmos dr.
Nőiség, szexualitás, freudizmus
(2004, Animula, 172 p.)
A freudizmus továbbélésének jellemző megnyilvánulása ez a könyv, amelynek pszichológus szerzője lehetetlen feladatra vállalkozott, hiszen – ahogyan az Előszóban maga Buda Béla is megállapítja – „a szexualitással kapcsolatban a pszichoanalitikus elméletalkotás egy sor zsákutcába torkollt… A fő dilemma a nő szexualitása maradt.” Freud ugyanis képtelen volt túllépni a 20. század kezdetének patriarchális emberképén (Buda szerint is).
Ezért joggal merül fel a kérdés, hogy mi értelme van egy korszerűtlen, elavult elméleti próbálkozás felelevenítésének és a figyelem előterébe állításának?
Indoklásul ugyan megemlíthető, hogy a freudizmus nagy hatást gyakorolt a közgondolkozásra hazánkban is, tehát érdemes kimutatni, miért és hogyan került zsákutcába a pszichoanalitikus szexuálteória. Lukács azonban nem erre vállalkozott, hanem Freudhoz „hűen és elkötelezetten” megpróbálja menteni, ami (szerinte) menthető, s igyekszik befoltozni a képviselt elmélet hézagait. Természetesen ez csak igen mérsékelten sikerülhetett neki, bár megpróbál egyes (a pszichoanalizishez többnyire közel álló) szerzők kritikai megjegyzésére is támaszkodni.
Igy például mindjárt a Bevezetésben idézi Ch. Oliviert (1987), aki szerint „Freudnak a gyermeki szexualitásról írott tanulmánya a bizonytalanságok és valószínűtlenségek gyűjteménye. Ezek közül a két legszembetűnőbb állítás a péniszirígység, valamint a klitoriszról való lemondás.” Freud ugyan nem „mondott le” a klitoriszról, csupán infantilisnek tartotta, ha egy nő csak a csikló ingerlésével tud orgazmushoz jutni. (Ezen az előítéleten a szexológia már Freud korában túljutott.) Hivatkozik Rohde-Dachserre (1989) is, aki szerint Freud a nőket „csökevényes férfinek”, mazochisztikusan tökéletlen, narcisztikus személyiségeknek, frigideknek és a férfiakra irígyeknek tartotta.
Lukács ezzel szemben úgy véli, hogy a nők egyszerűen elfogadják alárendelt helyzetüket, kvázi „azonosulnak az agresszorral”, mert a férfiaktól védelmet és biztonságot várnak. (Ez persze a patriarchális szemlélet prototipusa.)
Freud csak a vaginális orgazmusra állandóan képes nőket gondolta érett személyiségűeknek pszichoszexuálisan – vagyis a nők túlnyomó többségét nem tartotta érettnek. Lukács ezt úgy próbálja „továbbfejleszteni”, hogy jellemzően az „élettani oldal felől közelítve” hangsúlyozza, hogy „a nő szexualitása a szaporodás szolgálatában áll”; így aztán „honnan tudhatna egy férfi bármit is a női szexualitásról?” (12. old.)
A férfi szexualitása ugyanis Lukács szerint „primitiv” és fixálódott. A nő szexualitása viszont „folyamatosan alakul”, amennyiben menstruációs ciklusa és a szülés is radikálisan befolyásolja azt. Azonkívül a férfi „saját szexualitásának primitivségéből adódóan nem is gondol arra, hogy létezhet másféle szexualitás is.” (u.ott) A nő pedig rendszerint azt hiszi, hogy vele van valami baj, de nem meri ezt szóvá tenni, így továbbra sem tudja élvezni az együttlétet. A kölcsönös alkalmazkodás hiánya pedig előbb-utóbb konfliktusokhoz vezet.
Lukácsnak ezek a hipotetikus féligazságai valójában a freudi ösztönelméleten alapulnak. Szerinte ugyan az ösztönös viselkedés „folyamatosan változik” (de akkor mitől ösztönös? – kérdezhetnénk), mert a nevelés „körülbástyázza”, vagyis korlátok közé szorítja a tiltások seregével, sőt, igyekszik megutáltatni vagy tabuvá tenni a szexet, s ezzel súlyos gátlásokat hoz létre.
Úgy tűnik, hogy a szerző csak ilyen nevelést ismer, s ezt – ugyanúgy mint a szexuális viselkedés ösztönösségét – törvényszerűnek tartja. Mintha nem is hallott volna a szexológiáról és az átfogó, progressziv szexuális nevelésről. Megemlíti ugyan, hogy létezik egy „szexuálpszichológia” nevű, önálló tudomány; de minthogy ezt nem ismeri, szerinte „hiányzik a női szexualitás minden szempontból kielégítő elméleti konstrukciója.” (14. old.) Ezért „megkerülhetetlennek” tartja a pszichoanalizist mint „leginkább elfogadott” elméletet a témával kapcsolatban. Épp ezért ebből indul ki; de azért ígéri, hogy bemutatja a társtudományok véleményét is a női szexualitás freudi elméletéről.
Az említett „társtudományok” között azonban furcsa módon éppen a szexológia tudományai nem szerepelnek. Lukács szerint ugyanis a szexualitásnak „máig nem jött létre egy átfogó, integrált tudományos elmélete” (16. old.). Megemlít ugyan néhány régi és újabb tudományos művet Krafft-Ebingtől Mastersig és Johnsonig, de érdemben nem foglalkozik velük. Magyar vonatkozásban pedig jóformán csak Buda Bélának néhány megfogalmazását próbálja elméletileg összeegyeztetni a freudi teóriával.
Ez olyan jellegzetes torzításokat eredményez, mint pl. az az állítása, hogy „a klitorális ingerlést a mai szexuálpszichológia is lényegesnek tartja, de szerepét csupán az izgalmi fázis előkészítésében, az előjáték kapcsán tartja fontosnak.” (18. old.) Ebből nyilvánvalóan kiderül, hogy Lukácsnak fogalma sincs a mai szexuálpszichológiáról. Szemlélete legalább fél évszázados késésben van a korszerű tudományos álláspontokhoz képest, ezért nem érdemes vele részletesebben foglalkozni.
Szilágyi Vilmos dr.
(2006, Jelenkor K., 177 p.)
A neves pszichológusnő talán utolsó könyve, amelyben viszonyát elemzi férjéhez, Mészöly Miklóshoz, akit „egész lényével” szeretett, bár – mint kiderül – ambivalensen, ugyanis nem egészen illettek egymáshoz. Több vonatkozásban más volt az értékrendjük; Miklós ateista volt, Alaine vallásos, misztikumra hajlamos. Miklósnak jó néhány szerelme, külső kapcsolata volt együttélésük évtizedei alatt. Alaine az abszolút hűség mártir-szerepében ezt elfogadta, mint hagyományos, asszonyi sorsot, s munkába menekült, „a szenvedések csak erősítenek” jelszavával.
Talán azért érte meg neki, mert így ő is szabad volt, s Miklós irodalmi tekintélye és kapcsolatai az ő karrierjét is megkönnyítették; hatására könnyen belejött a szakmai és irodalmi alkotó munkába. Egymás után írt könyveivel egyrészt bizonyítani akarta, hogy méltó szellemi társa Miklósnak, másrészt (tudattalanul?) vetélkedett is vele, s férje öregedése és betegsége során fokozatosan domináns pozicióba jutott kapcsolatukban.
„Gyászmunkájának” érdekes vonása annak a kételynek (majdnem bűntudatnak) a feldolgozási kísérlete, hogy helyes volt-e menthetetlen, áttételes rákos társa életét egyfajta túlgondozással meghosszabbítani, s csak a legutolsó napon fellépni a kezelés megszakítása érdekében. Ennek háttere valószínűleg a túl erős kötődés és a leválási képtelenség, amit aztán a hamvasztáson való részvétellel, a hamvak különleges eltemetésével illetve három helyen történő elszórásával, egyedi sírkőállítással, kultusz-teremtéssel, szorgos naplóírással és meditációval próbált enyhíteni.
Mindezzel persze azt is demonstrálja, hogy a szertartások nagyon megkönnyítik a gyászmunkát, különösen, ha transzcendencia-hit is társul hozzájuk.
Nem könnyű eldönteni, hogy kapcsolatuk nyitott vagy zárt házasság volt-e. Valójában egyik sem volt egészen, bár mindkettőre hasonlított (eltérő szempontokból), s talán közelebb állt a nyitotthoz. Hiszen Miklós „félrelépései” nem titokban történtek, Alaine mindig tudott róluk, s „jóváhagyta” – bár nem tudni, megbeszélték-e azokat. S annak sincs nyoma, hogy intim kapcsolatuk (a szexet is beleértve) az egyoldalú külső kapcsolatok során is változatlan maradt volna. Egy megjegyzés azt mutatja, hogy Alaine ilyenkor félreállt, „átengedte a terepet”, s csak a külső kapcsolat befejeztével tért vissza.
Érdekes, hogy Alaine, aki 1949-ben (2-3 év alatt) szerzett pszichológus-tanári diplomát, egyéb vonatkozású, őszinte vallomásai ellenére semmit nem ír szexuális kapcsolatáról Miklóssal, s azt sem elemzi érdemben, hogy miért volt szüksége Miklósnak újabb szexuális kapcsolatokra. Igy csak feltételezhetjük, hogy együttélésük első évei során szexuális kapcsolatuk gyakorlatilag elsorvadt, s Alaine e téren passzív maradt, ami érthetően hiányérzetet és feszültséget keltett Miklósban. Személyiségfejlődésük útja tehát fokozatosan kettévált, ám ugyanakkor megmaradt – Alainenél erősebben – egy családias kötődés.
Mindkét fél hiányérzetét az is növelhette, hogy Alaine meddő maradt, így nem lehetett közös gyermekük. Ezt a hiányt Alaine egyrészt kis állatok (főleg macskák) gondozásával igyekezett pótolni, másrészt pedig a betegek (főleg beteg gyermekek) gondozásával. Miklós számára ez az út nem volt járható; ez is elidegenítőleg hatott rájuk.
Lehet, hogy jobban jártak volna mindketten, ha időben elválnak?
Ez a feltételezés azért valószínűtlen, mert Miklós gyakori próbálkozásai ellenére nem talált hozzáillőbb partnert, Alaine pedig erős kötődése folytán nem tudott (és nem is akart) leválni Miklósról. Öt évtizedes együttélésük tehát tipikus példája a 20. századi, polgári házasságnak.
Szilágyi Vilmos dr.
Sexualanthropologie
2006, Frankfurt/M., P. Lang V., 376 old.
Az emberi nemiséget már jó néhány szaktudomány vette szemügyre a saját szempontjai alapján. Az embertanon belül viszont inkább csak a kulturantropológia foglalkozott a szexuális kultúra bizonyos sajátosságaival, de átfogó szexuális antropológia, amely az embert a szexualitás szempontjából sokoldalúan vizsgálná, még nem alakult ki. Alapjai természetesen már megtalálhatók voltak egyes természet-. és társadalomtudományokban, de egységes és lényegre törő bemutatására Norbert Kluge, a szexuálpedagógia német professzora az elsők között vállalkozott (életművének betetőzéseként, lévén „emeritus”).
Könyve a „Szexológiai és szexuálpedagógiai tanulmányok” című német könyvsorozat 18. köteteként jelent meg. Ez a sorozat az intézményes nevelés számára rendkívül fontos könyveket tartalmaz, éspedig jóval bővebben, mint a 2004-ben indult, hasonló jellegű, magyar sorozat, „A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” eddig megjelent kötetei, amelyekhez egyébként Kluge professzor egy másik könyvének magyar kiadása is csatlakozott, „A gyermeki lét antropológiája” (2004, Animula) címmel. Ez a könyv tulajdonképpen a most megjelent „Sexualanthropologie” közvetlen előzményének tekinthető, hiszen a „gyermeki lét” egyrészt az emberré válást és az emberiség gyermekkorát, másrészt a gyermekek egyedfejlődésének változó feltételeit jelentette, s az új könyv is jórészt hasonló gondolatmenetet követ,
A könyvben kifejtett ismeretanyag szerkezetileg hét nagyobb fejezetből áll. Ezek közül az első az alapfogalmakat és kutatási feladatokat határozza meg; a második az emberi szexualitás értelmezésének kulturtörténeti vonatkozásait, a harmadik pedig a három nagy világvallás (zsidóság, kereszténység és iszlám) szexualitással kapcsolatos állásfoglalásait mutatja be. A negyedik fejezet a szexuális egyedfejlődés születés előtti és utáni genetikai, hormonális és szociokulturális meghatározóit vázolja; az ötödik pedig a meztelenség és a szex ábrázolását a művészettörténet bevonásával, társadalmi problémaként elemzi. Az utolsó két fejezet a szexualitás verbalizálásával, szóbeli és írásbeli megjelenésével és a fiatalok szexuális viselkedésének alakulásával foglalkozik. Ezt a két utolsó részt – kifejezetten német vonatkozású adataik miatt – a könyv magyar kiadása feltehetőleg csak rövidítve, kivonatosan ismertethetné (bár ezen a téren is sok hasonlóságot találhatunk a német és a magyar fiatalok között).
Véleményem szerint a mű jelentősége elsősorban a szerző korszerű szemléletéből és hatalmas ismeretanyagának áttekinthető rendszerezettségéből adódik. Olyan – a könyv alcíme szerint „kulturtörténetileg és empirikusan elemzett” ismeretek ezek, amelyek pedagógiai szempontból alapvetően fontosak a magyar nevelők számára is. A történelmi megközelítés különösen a második és harmadik fejezetre jellemző, amelyekben a szerző nyomon követi a szexualitás értelmezésének változásait, a mítologizáló „tabusítástól” a világvallásoknak kizárólag a fajfenntartást szem előtt tartó korlátozásain át a biztonságos fogamzásgátlás sokat vitatott elfogadásáig.. A negyedik fejezetben a szerző a biológiai nem és a nemi szerep meghatározó tényezőinek ismertetése mellett a legújabb tudományos adatok alapján az emberi fejlődést összehasonlítja a genetikailag hozzánk legközelebb álló primátákkal, különösen a „bonobo”-nak nevezett törpe csimpánzokkal, s a meglepő hasonlóságok mellett alapvető különbségeket is kimutat.
A könyv további részei talán még közvetlenebbül összefüggenek a neveléssel. Az 5. fejezet témája a meztelen emberi test és a szeretkezés művészi és/vagy pornográf ábrázolásai, amelyekkel a gyermekek és fiatalok lépten-nyomon találkoznak, s ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni a nevelésben. Kluge művészeti alkotások reprodukcióit felhasználva kimutatja, hogy egy-egy adott korszakban és társadalomban mennyit volt szabad megmutatni a művészeknek a nemiségből (pl. a bibliai Ádám és Éva ábrázolása terén stb.). Egyértelműen megkülönbözteti a szexualitást vulgárisan és csak izgalomkeltési céllal bemutató pornográfiát a művészi vagy ismeretterjesztő célú erotográfiától és az iskolákban is alkalmazható szemléltetéstől.
Ugyancsak nevelési szempontból fontos és érdekes a könyv 6. fejezete, amely a felnőttek és a fiatalok „szexuális szókincsének” változatait mutatja be. A szerző itt kitér a tankönyvek és szexuális felvilágosító könyvek szóhasználatára is, s kimutatja, hogy az írott („hivatalos”) nyelv különbözése a beszélt nyelvtől, főleg pedig a fiatalok által használt nyelvtől nem mindig szerencsés.
A könyv utolsó fejezetében a szerző négy, alapvető szempontból elemzi a 14-18 éves fiatalok szexuális magatartását. Bemutatja egyrészt az utóbbi évtizedek ezzel kapcsolatos felméréseinek főbb eredményeit, beleértve a fogamzásgátlási ismeretek és gyakorlat hiányosságait, a tizenéves lányok nem kívánt terhességeit, szüléseit és művi abortuszait. Másrészt viszont levonja a szükséges következtetéseket, a helyzetből adódó szexuálpolitikai, egészségügyi és pedagógiai intézkedéseket illetően. Ezeket hat pontba foglalja:
1. A nemi érés akcelerációja és a nemi élet egyre korábbi megjelenése miatt a családnak, az iskolának és a tanácsadó intézményeknek sokkal korábban kellene elkezdeni a gyermekek szexuális nevelését.
2. A családnak nagyobb segítséget kellene adni a szexuális neveléshez, hogy az anya mellett az apa is nagyobb mértékben és hatékonyabban tudja ellátni ezt a fontos nevelési feladatot.
3. Az általános és középiskolák tanterveit és nevelési terveit felül kellene vizsgálni és az időbeni, széles körű szexuális nevelés érdekében át kellene dolgozni, a pedagógusokat pedig felkészíteni erre a nevelő munkára.
4. Az általános iskola felső tagozatának osztályaiban minimális programként többször és egyre elmélyültebben kellene megvitatni a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek témakörét, hogy a két, legnagyobb veszély elhárítható legyen.
5. Az iskolával párhuzamosan az ifjúsági szervezeteknek és a tanácsadó intézményeknek is többet és alaposabban kellene foglalkozniuk az egyének és a közösség szexuális problémáival.. Ugyanez vonatkozik a médiára is.
6. A nőgyógyász, az urológus-andrológus, valamint a gyermekgyógyász szakorvosok és a családorvosok gyakrabban és felkészültebben foglalkozzanak a fiatalok és a felnőttek szexuális problémáival, s intenzívebben működjenek együtt a pedagógusokkal.
S minthogy a hazai helyzet hasonló (vagy még rosszabb!), a szerző által ajánlott intézkedések nálunk szintén sürgetően aktuálisak. Ezek megvalósulását Kluge professzor könyvének magyar kiadása is nagy valószínűséggel elősegíthetné.
Szilágyi Vilmos dr.
M. Chia – D.G. Abrams:
2001, Lunarimpex K., 236 old.
A Magyar Szexológiai Szemle 2001/2-3. számában megjelent ismertetés szerint "kissé gyanakodva vettem kezembe ezt a könyvet, mert a távolkeleti, „ősi szexuális kultúra” címén már olyan sok bóvli látott nálunk napvilágot, hogy ezek újabb változatától tartottam. Furcsa volt, hogy az egyik szerző kínai, a másik amerikai. A fülszöveg szerint az előbbi „a taoista szerelmi gyakorlatok vezető oktatója Nyugaton”, az utóbbi pedig „író, szerkesztő”. Ugyancsak a fülszöveg közöl néhány véleményt az eredetileg 1996-ban angolul kiadott könyvről. Ezek közül az egyiket Beverly Whipple, a „G.pont” társszerzője, a Szexologiai Világszövetség tudományos bizottságának elnöke írta, aki dícsérőleg nyilatkozik a könyvről.
De hát mitől olyan jó – ha valóban jó – ez a 9 fejezetből álló könyv?
Már az első átlapozáskor feltűnik, hogy sok mindenben hasonlít Alan & Donna Brauer „ESZO”-jához, vagyis az Elnyújtott Szexuális Orgazmus elméletéhez és gyakorlatához, amely magyarul is több kiadást megért. Nekik köszönetet is mondanak a szerzők, s rajtuk kívül többek közt A.C. Kinsey-nek, W. Masters és V. Johnson-nak, Zilbergeld-nek és más, neves szexológusoknak. Közülük többekre rendszeresen hivatkoznak is, tehát ismerik és felhasználják műveiket. S ez már bíztató (ha nem is jelent garanciát a tao és a modern szexológia „össze-házasításának” sikerére).
Mindenesetre a szerzők nem ígérnek gyors és csodás változásokat. Sőt, hangsúlyozzák, hogy a nemi élet átformálásához vagy továbbfejlesztéséhez „erőteljes és rendszeres gyakorlatokra van szükség”. A Bevezetés szerint a könyv megmutatja, hogyan választhatja szét a férfi az orgazmust és a magömlést. Ez ugyan látszólag ellentmond az eredeti, biológiai célnak, ám az embernél lehetséges, minthogy a szexualitásnak a reprodukció, a gyermeknemzés mellett egyéb, fontos funkciói is vannak.
Azt eddig is tudtuk, hogy az orgazmus és a magömlés két különböző dolog. A kettő mégis gyakorlatilag elválaszthatatlannak tűnt, az utánuk következő, ún. „ingerelhetetlen” szakasszal együtt. Brauerék ESZO-elméletét is hajlamosak voltunk úgy értékelni, hogy nyilván az orgazmus előtti leállásokról van szó, amelyekkel a szeretkezés meghosszabbítható, de nem maga az orgazmus hosszabbodik vagy többszöröződik. A többszörös orgazmus pedig fiatal férfiaknál azt jelentheti, hogy a magömléses orgazmus után 5-10 perccel képesek újabb erekcióra és orgazmusra, s ez órákon belül többször is előfordulhat.
A „multiorgazmus” esetében azonban egészen másról van szó (bár valószínűleg Brauerék is másként értették). A szerzők szerint két amerikai szexológus, Hartman és Fithian a 80-as években kísérletileg megállapította, hogy az általuk vizsgált férfiak 12%-a multiorgazmusos, s orgazmusaik (esetleg az utolsó kivételével) magömlés nélküliek. Ha pedig ez lehetséges, akkor nincs akadálya annak, hogy ezt minden egészséges férfi megtanulja, begyakorolja, s ezzel partnerének többszörös orgazmusát is elősegítse.
Tény, hogy a nők képességét a többszörös orgazmusra szintén csak az utóbbi 50-60 évben ismerték fel és fogadták el „normálisnak”. Ugyancsak Hartman és Fithian (1984) szerint Kinsey – vagyis az 1950-es évek) óta a többszörös orgazmust átélő amerikai nők számaránya 14%-ról 50% fölé emelkedett. Ez ugyan valószínűleg csak kevés számú esetből általánosítható (tehát nem reprezentativ) becslés, ám a férfiaknál aligha terjed el ilyen gyorsan a multiorgazmus képessége. A lehetőség azonban fennáll, s épp ezt fejti ki Chia és Abrams könyve, amelyben – mint hangsúlyozzák – „tudományos vizsgálatokkal is alátámasztott, gyakorlati, taoista technikákat” kínálnak, s nem valami újabb, misztikus irányzatot. (17. old.)
Ami a könyv szerkezetét illeti, az első fejezetben felsorolják a férfiak többszörös orgazmusának keleti és nyugati bizonyítékait. A 2. és 3. fejezetben ismertetik az egyéni gyakorlatokat, amelyekkel a férfiak néhány hét vagy hónap alatt kifejleszthetik multiorgazmusos kapacitásukat. A 4. és 5. fejezet a páros gyakorlatokat tanítja meg. A 6. fejezet kizárólag a nők számára íródott arról: hogyan segíthetnek partnerüknek (és önmaguknak), a 7. fejezet pedig a meleg férfiaknak készült. A 8. fejezet a férfiak leggyakoribb szexuális problémáinak megoldását segíti elő, az utolsó fejezet pedig a középkorú és idősebb férfiakkal foglalkozik, de szól a szexuális nevelésről is.
A könyv végén fejezetenként külön jegyzeteket és 32 tételes, válogatott irodalomjegyzéket találunk (sőt, egy magyar „gyógyító tao-oktató” címét is). Nem hiányoznak a grafikus illusztrációk sem; összesen 39 látható a különböző fejezetekben – ezek megkönnyítik a gyakorlatok megértését.
A könyv legfőbb értékeit képező gyakorlatok azon a (ma már vitathatatlan) tudományos felismerésen alapulnak, hogy az emberi szexuális viselkedés nem ösztönösen meghatározott, hanem tanulható és tudatosan szabályozható. Megfontolandó az az ősi (bár gyakran félreértett) megfigyelés is, hogy „a magömlés kimeríti a férfiak energiáit”. Az ejakuláció utáni elernyedés, fáradtság köztudott, bár egészségeseknél nem tart sokáig, s nem jár "levertséggel" vagy kimerültséggel, éppúgy, mint bármely más, normális funkciógyakorlás. A kérdés csak az, hogy a magömlés nélküli orgazmust valóban annyira nem követi fáradtság, hogy másodperceken belül többször ismételhető, ugyanúgy, mint sok nőnél? Kérdés az is, hogy hányszor ismételhető, bár ez nyilván többféle testi és lelki tényezőtől függ, s nem kell mindenáron X számú orgazmusra törekedni. A szerzők is hangsúlyozzák, hogy az ember elégedett lehet egyetlen orgazmussal csakúgy, mint hárommal vagy többel. Lényegesebb, hogy mélyítsük az örömélmény tudatos átélését és a „meghitt együttlétre való képességünket a partnerünkkel”. (5. old.)
Ezzel – és általában a szerzők gondolatmenetével – a lényeget tekintve akkor is egyetérthetünk, ha rendszeresen felbukkannak olyan ősi és misztikus kifejezések, mint az „élet és halál kapuja” (a gát), vagy a „millió aranytalléros pont” (a gát egy pontja) stb. A kínai orvoslás eszerint azon alapul, hogy „az egyén képes-e fenntartani a bioelektromos energia megfelelő keringését a testében” (15. old. – lásd: akupunktúra). Amiből következően „meg kell tanulnunk elvonni a szexuális energiát a nemi szervekből és keringetni azt az egész testben” (19. old.)
Ezek olyan hipotézisek, amelyeket vagy elfogadunk, vagy nem, ám a multiorgazmus képessége nem ezen múlik. Ugyanis nem lényegesek az alapvető mondanivalóhoz képest. Ami arra vonatkozik, hogyan tegyünk szert önuralomra a szexuális izgalmi állapotunk felett, egyéni izgalmi ritmusunk megismerésével és szabályozásával, a lazítási állapot megtartása mellett. Az ezzel kapcsolatban joggal felmerülő kérdésekre a könyv többnyire megnyugtató válaszokat ad. Olvasása tehát nemcsak a terápiával foglalkozóknak, hanem mindenkinek ajánlható.
Szilágyi Vilmos dr.
Eszenyi Miklós:
2006, Corvina K., 230 p.
A fülszöveg szerint a szerző művelődéskutató, főiskolai oktató és átfogó képet ad a homoszexualitás történetéről, lélektanáról, szociológiai és kulturális aspektusairól. Dr. Buda Béla, a könyv szakmai lektora szerint nagyon olvasmányos és mégis szakszerű munka.
Eszenyi Miklóstól eddig csak „A szex bibliográfiája” (1994) c. kiadványt ismertem, amit B. Székely Tündével állított össze; azonkívül két cikket: az egyiket a Belügyi Szemlében (a homoszexuális bűncselekményekről és prostitúcióról), a másikat az általam szerkesztett Magyar Szexológiai Szemlében („Tallózás a magyarországi homoszexualitás múltjában”, 2001/4.sz.)- Csak most derült ki számomra, hogy ő szerkesztette a „Deviáns ifjúsági szubkultúrák és művelődési lehetőségeik” (2005) c. tanulmánykötetet, és több cikke is megjelent különböző lapokban, folyóiratokban.
A könyv egy rövid Bevezetés után – amelyben bizonyos szakkifejezéseket definiál – három nagyobb részre és összesen 19 fejezetre tagolódik. Az első rész (Társadalom, kultúra, homoszexualitás az egyes történelmi korszakokban) hét fejezete az őskortól egészen napjainkig tekinti át a homoszexuális viselkedés történetét, rengeteg dokumentumra hivatkozva. A második rész (A homoszexualitás lélektana és szociológiája) 9 fejezete a lélektani vonatkozások után elsősorban a család, a szubkultúrák és a vallások szempontjából tárgyalja a témát, de kitér a biszexualitásra és „társaira” (csoportszex, pszeudo-, hyper- és látens homoszexualitás) is.
A harmadik rész (Kultúra és homoszexualitás) azt mutatja be, hogyan tükröződik a homoszexualitás a médiában – tömegkommunikáció, könyvek, internet --, a szépirodalomban és a képzőművészetben, a fotókon és filmeken. Végül pedig a „megoldási lehetőségeket” próbálja felvázolni, a „travestie-kultúrától” a meleg rendezvényeken keresztül a „berdache”-ig, mint a jövő lehetséges útjáig. Az utóbbi kifejezés egy indián törzs varázslóira utal, akik tetszésük szerint öltözhettek férfinak vagy nőnek – ami szimbólikusan relativizálja a nemi különbségeket és így a szexuális irányultságot is.
A tudományos kutatás, mint megoldási lehetőség, sajnos, csak érintőleg szerepel a könyvben. Holott a szerző maga is ehhez igyekszik hozzájárulni, s nyilván nemcsak intellektuális szórakozásból, hanem mert ezzel és egyéb írásaival is a megoldást akarja elősegíteni. Jó lett volna világosabban körvonalazni, hogy valójában mit kell megoldani, mi az, ami a homoszexualitással (és biszexualitással) kapcsolatban megoldásra szorul (és miért); vagyis mi az a cél, amit el kell érnünk ezzel kapcsolatban. Az említett fejezetből ugyanis ez csak sejthető. Az utolsó oldalon a szerző feltételezi, hogy egyszer majd eltűnik „a modern homoszexualitás, akárcsak a modern férfiasság, nőiesség vagy heteroszexualitás.” Ezt H. Bech-nek egy cikkéből (Replika, 1998 dec.) vett idézettel támasztja alá, amely szerint a modern életkörülmények alapján hasonló személyiségjegyek és életstílusok alakulnak ki, s így „minden olyan tulajdonság, amelyet eddig kifejezetten homoszexuálisként határoztunk meg, kezd egyre inkább általánossá válni.” Vagyis: homoszexualizálódunk?
Ez a homo-genizálódási hipotézis érdekes ugyan, de nincs bizonyító ereje. Mint ahogy az sem valószínű, hogy „Kertbeny szóalkotását” (a homoszexualitást) a jövőben magyarázni kell; legfeljebb az értelmezését és értékelését kell majd magyarázni Bár – ahogy Eszenyi is reméli – az már köztudott lesz, hogy az alternativ szexuális orientációknak nagy művelődés-történeti jelentőségük és mai életünket is gazdagító hatásuk van. Vagyis a homoszexuális (és biszexuális) viselkedés nem tűnik el, hanem – további variálódása ellenére is -- megszokottabbá, feltűnésmentessé válik; nem vált ki botrányokat vagy felháborodást. S nem azért, mert „veleszületett”, szomato-pszichikus sajátosságnak tartják (s ezzel stigmatizálják), hanem mert a tudományosan megalapozott szexuális kultúra általánosabbá válása folytán a közvélemény is megérti, hogy a szexuális identitást és orientációt nem határozza meg a biológiai nem, s így azok a szociális körülmények és az egyéni fejlődés során alakulnak és változnak.
Ebből pedig egyértelműen következik, hogy milyen célt kell elérnünk – és hogyan.
Ha pedig ez egyértelmű, akkor nem indokolt a homoszexualitással kapcsolatos, különböző – és gyakran egymásnak ellentmondó – elméleteket egy kalap alá véve relativizálni és többé-kevésbé elégtelennek tartani. Eszenyi ezzel kapcsolatban kb. négyféle pszichológiai és hatféle biológiai elméletet ismertet. Az utóbbiak túlsúlya nyilvánvaló, bár ez következhet egyfajta „tárgyilagosságra törekvésből” és történeti megközelítésből is, hiszen a legutóbbi 150 évben, amióta tudományosan vizsgálni kezdték a homoszexuális viselkedést, egészen a legutóbbi évtizedekig örökletes, biológiai okokkal próbálták elfogadhatóvá tenni ezt a beállítottságot Bizonyítaniuk ugyan ezt sohasem sikerült, akár kromoszomális, akár hormonális, alkattani vagy agyi strukturális eltéréseket próbáltak kimutatni az esszencializmus különböző válfajainak hirdetői, mégis újabb és újabb, jól hangzó „kísérleti adatok” látnak napvilágot, s könnyen megtévesztik a laikus olvasót.
A szexuális viselkedés komoly kutatói viszont konstrukcionisták, vagyis az ilyen viselkedések minden fajtáját konstrukciónak, különböző tényezők hatására kialakultnak, a kizárólagos homoszexualitás és heteroszexualitás közötti skálán fokozatokba sorolhatónak és potenciálisan változékonynak tekintik. (Ez utóbbi természetesen nem jelenti azt, hogy a szexuális orientáció tudatos döntés függvénye és könnyen megváltoztatható lenne, hiszen a különböző hatások többnyire tudattalanul működnek.) Eszenyi szerint „a pszichológiai elméletek a homoszexualitást a fejlődés sajátos zavaraként értékelik”, mint „a szexualitás torzult változatát” (91. old.). S itt Freud fázis-elméletére hivatkozik, amelyet követői még ma is érvényesnek tartanak, holott a szexuális és pszichoszexuális fejlődés újabb elméletei már rég elavulttá tették. (Lásd A.C. Kinsey, 1948, 1953, W. Masters & V. Johnson, 1976, E.J. Haeberle, 1984, Szilágyi V., 1994, 2006 stb.)
Ez az elméleti bizonytalanság sajnálatos ugyan, de a könyv dokumentációs értékét nem rontja.
Szilágyi Vilmos dr.
Catherine Millet:
2002, Ulpius-ház K. 227 old.
A könyv borítóján sárga szalag figyelmeztet: ,,Csak felnőtteknek! Ezen könyv tartalma és nyelvezete a nyugalom megzavarására alkalmas”. Figyelemkeltő figyelmeztetés! Érthető, hogy kíváncsivá teszi a potenciális olvasót: ugyan mivel zavarhatja meg a felnőttek nyugalmat is egy jó nevű francia kiadótól (Seuil) átvett, a francia külügyminisztérium, nagykövetség és a budapesti Francia Intézet támogatásával kiadott könyv?
Egyáltalán: ki ez a számunkra ismeretlen szerző, aki önéletrajzi regényében (vagy esszéjében) a változatos nemi életét és szexuális fantáziáit ismerteti? A könyvből csak mellékesen derül ki, hogy — mint műkritikus — részt vett az ,,Art press” c. folyóirat létrehozásában és szerkesztésében, s hogy sokat filmezték (nyilván erotikus filmekben).
Bőséges és árnyalt képet kapunk azonban egy mai francia nő pszichoszexuális fejlődéséről, szexuális kalandjairól és szenvedélybetegségének alakulásáról. Ami nemcsak egy pszichológus számára lehet tanulságos, hanem — főleg a zavarok megelőzése szempontjából — bármely érett és kulturált olvasó számára is.
Ugyanis a könyvben valójában egy ,,kórtörténet” olvasható, amit maga az érintett állItott össze, igen színvonalasan, bar kissé bőbeszédűen és trágár nyelvezettel, de kiméletlenül, mondhatni drasztikusan őszintén. Épp ez benne a szokatlan és rnegdöbbentő, ezért lehet alkalmas ,,a nyugalom megzavarására” (legalábbis a naivabb és prűdségre hajlamos olvasók esetén). A felszínes lelki nyugalom állóvizébe kétségkívül követ hajíthat ez a könyv. Sok olvasónak bizonyára nem könnyű megemészteni, hogy ilyen életstílus is létezik, hogy valakit ennyire csak a szex érdekeljen, s ordenáré módon még dicsekedjen is azzal, hogy ő ,,baszógép”, vagyis gépiesen, szinte futószalagon közösül.
De azért ne feledkezzünk meg az eset tanulságairól sem. Sok támpontot kapunk annak megítéléséhez is, hogyan jutott ide, hogyan lett promiszkuus és nimfomán a jobb sorsra érdemes, művészettörténész Irónő. A könyv első részében sokat ír a gyermekkoráról, amikor még vallásos volt (sőt, egy időben apáca akart lenni). De aztán hamar rájött az önkielégítés élvezetességére, s 18 eves korától ,,teljes lendülettel vetette bele magát” a szexuális kapcsolatokba. Igen kedvelte a csoportos szex-partikat, amelyeken több tucat férfivel is közösült, élvezve, hogy közben sokan figyelik. Ahogy írja, ,,nem tartották vissza erkölcsi megfontolások”, de meg a fertőzésektől való félelem sem (fel is szedett néhányat). A nem kívánt terhesség ellen pedig többnyire a közösülés anális változatával védekezett. Szerelmes is csak olyan férfiba lett, akivel nem létesíthetett nemi kapcsolatot; bar ez is inkább csak megkívánás volt, mint szerelem. Vagyis a szerelmi képessége tulajdonképpen ki sem fejlődött: nem tudott és nem is akart érzelmileg tartósan kötődni senkihez. Előfordult az is, hogy nőkkel szeretkezett. De — mint írja — ,,az ölelések és koituszok láncolata és zűrzavara olyan nagy volt, hogy ... nem tudtam mindig megkülönböztetni a személyeket.”(17.old.) A szex-orgiák során persze perverz jelenetek is előfordultak, ám Catherine ezektől sem idegenkedett. Könyvéből az is kiderül, hogy kb. 35 éves koráig a közösülések során ki sem elégült, bar többé-kevésbé élvezte azokat.
Később ugyan — ha akart — közösülésben is kielégült, de egyre inkább belefásult a gépies szexbe, mohósága fékeződött, s már csak a kezdeti vagy különleges ingerlések hatottak rá. Ezért szexuális kapcsolatai is megritkultak, s helyettük áttért egy speciális vibrátor használatára, amivel ügy hozott létre intenziv orgazmusokat, hogy még fantáziálnia sem kellett hozzá. Magányos élvezete sajátos ellentétben állt a változatosság igényével és a sok partner iránti vágyával.
Persze több más ellentmondás is jellemző Catherine-re. Társaságban érzett félszegsége például könnyen átváltott unalomba, Igy gyakran váratlanul kivonta magát a közös mulatságokból. Állítása szerint sohasem keresett kalandot, de könnyen bevonható volt bármilyen szexuális kalandba és szeretett a figyelem középpontjába kerülni. Ezt egyrészt exhibicionizmusával, másrészt ügy érte el, hogy ,,szaftos” történeteket mesélt szexuális élményeiről. A pornográf történeteket tehát aktivan művelte. Egyértelmű prostitúcióval ugyan csak egyszer próbálkozott, de szexuális partnereitől igen sok ajándékot fogadott el. A barátai gyakran gúnyolták, hogy amilyen könnyen odaadja a testét, annyira nem képes hasznot húzni belőle.
Ami persze csak részben volt igaz. Valójában nemhogy haszna nem volt a promiszkuitásból, hanem sokkal inkább kára volt belőle, hiszen elfásult, kiüresedett, ,,örömét lelte a mocsokban” és szenvedélybeteggé vált.
Ennek brutálisan nyílt feltárása azonban nem árt, ha valamennyire megzavarja a felnőtt olvasók nyugalmát. Arról nem is szólva, hogy egy sajátos lelkületről és a szeretkezés technikájáról sok érdekeset megtudhatunk ebből a könyvből.
Szilágyi Vilmos dr.
E.J. Haeberle: Atlasz -- Szexualitás
2006, Athenaeum K., 216 old.
A kultúra különböző területeit bemutató német zsebkönyv-sorozatnak ez a magyarul megjelent kötete meglepő újdonságot ad az olvasó kezébe: tömör és érdekfeszítő, képeskönyv-szerű áttekintést a szexológiáról, vagyis a nemiség tudományáról, amely évszázados fejlődése során életbevágó jelentőségű eredményeket ért el. Nálunk ezeket még ma is igen kevesen ismerik, bár a szexhullám és a pornográfia többé-kevésbé elsöpörte a „szexuáltabut” és megismertetett sokakat a gyönyörszerző „szex-technika” változatos – s néha szélsőséges – formáival.
Talán ezért van, hogy gyakran a szexológiát is a szeretkezési technikával azonosítják; no meg legfeljebb a szexuális működészavarok gyógykezelésével. Holott a szexualitás sokkal szélesebb körű fogalom, amelynek az erotikus viselkedésen kívül számos egyéb (biológiai, szociális és kulturális, gazdasági és pszichológiai stb.) vonatkozása is van, s ezek legalább olyan fontosak, mint az erotika. A szexualitás tudományának művelői nem szűkítik le vizsgálataikat az erotikára, hanem komplexen, mondhatni globálisan és holisztikusan tanulmányozzák a nemekre jellemző viselkedést és annak meghatározó tényezőit.
Ahogy a szerző írja: „A Szexualitás Atlasza igyekszik megszűntetni a fiatalok és felnőttek által kínosnak érzett témával kapcsolatos szégyenlősséget.. Nemcsak a szexualitás biológiai és orvosi szempontjait mutatja be közérthető módon, hanem azokat a kulturális mintákat is, amelyek például a nemi szerepek elsajátítását meghatározzák”
Néhány fontosabb adat a szerzőről:.
Erwin J. Haeberle először amerikanisztikát tanult Heidelbergben, doktorrá avatása után, 1966-ban pedig az USA-ba települt. Ott évekig a Yale és az UC Berkeley Egyetemeken végzett kutatómunkát, s írt egy szexológiai tankönyvet („The Sex Atlas”, 1978; németül: „Die Sexualität des Menschen”, 1983). Később San Franciscoban egy magán főiskolán tanított, munkatársa volt a Kinsey-intézetnek az Indiana Egyetemen, vendégprofesszora volt San Francisco Állami Egyetemének, majd Kiel és Genf egyetemei orvosi fakultásainak. Ezután visszatért Németországba, s 2001-ben történt nyugdíjazásáig a berlini Robert Koch-intézetben dolgozott. Az általa alapított Szexológiai Archivumot eleinte a Humboldt egyetemen vezette, ahol korábban már néhány szemeszteren vendégprofesszor is volt. Jelenleg tiszteletbeli professzora a Hong Kong-i egyetem orvosi karának, szerzője és kiadója számos kiadványnak, amelyek összesen tíz nyelven jelentek meg. A Szexológiai Archivumot, amelynek könyvtárát és gyüjteményét 2004-ben a berlini Humboldt Egyetemnek ajándékozta. Az Archivum elektronikus részét (Archivum’s Website) továbbra is ő maga vezeti...
Haeberle professzornak több tanulmánya mellett már két könyve is megjelent „A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” című magyar sorozatban. Ez a harmadik, magyarul is megjelent könyve átfogó képet nyújt e tudományterület mai állásáról és fontosabb eredményeiről. Hangsúlyozandó, hogy nem tudományos dolgozatról, hanem ismeretterjesztő könyvről van szó. A tudományos fogalmakat és megnevezéseket csak a közérthető meghatározások után, zárójelben közli, s a kifejtetteket nemcsak táblázatokkal és grafikonokkal, hanem többnyire színes rajzokkal és fényképekkel illusztrálja. Ezek sokszor igen meglepőek, sőt, merészek, hiszen meztelen testrészeket és szeretkezési pózokat is ábrázolnak.
A szemléltetésnek ez a hangsúlyos jelenléte a könyv egyik fő erőssége. A másik pedig a történeti megközelítés, amelyet szintén következetesen alkalmaz a szerző a legkülönbözőbb jelenségek magyarázatánál. Ez különösen érdekes az olyan, problematikus fejleményeknél, mint a pornográfia, a prostitúció vagy a feminizmus; de leginkább a szexuális „devianciák” és a homoszexualitás-biszexualitás tárgyalásánál. A pornográfiáról kimutatja, hogy az emberiség őskorától kezdve, mindig létezett, s nagyon viszonylagos (és történelmileg is változó), hogy mit tartanak annak, s hogyan értékelik); ráadásul állandóan változó divatokat követ.
Hasonló a helyzet a prostitúció esetében. Haeberle a szexuális szolgáltatásokat egyszerűen csere-üzletnek tartja, amit minden külső beavatkozástól, kényszertől és kizsákmányolástól mentesíteni kellene, biztosítva a szolgáltatók emberi és állampolgári jogait (pl. a társadalombiztosításhoz stb.). Ez a liberális felfogás – amely Hollandiában és több más országban már a társadalmi gyakorlatban is érvényesül – elvi jogossága ellenére pszichológiai és szocio-kulturális szempontból azért problematikus, mert a szexuális kapcsolatok indokoltnak tartott kommercializálódását, áruvá válását feltételezi. Figyelmen kívül hagyja, hogy milyen negativ hatása lehet mindkét félre ennek az „árucserének”: A prostituáltban a válogatás és érzelem nélküli szolgáltatás legtöbbször „lelki kiégést”, súlyos csökkentértékűségi komplexust, kötődési képtelenséget, erotikus és érzelmi elsivárosodást hoz létre. Klienseinél pedig fennáll annak a veszélye, hogy egyrészt hozzászoknak szexuális szükségleteik megvásárlásához, gyors és érzelem nélküli, felelőtlen kielégítéséhez, másrészt ők is képtelenné válnak az igazi intimitásra, a tartós érzelmi kötődésre.
Egyébként ez az egyetlen, kiegészítésre szoruló téma a könyvben, amely a terjedelmi korlátokhoz képest minden lényegeset elmond az érintett kérdésekről. Az általa létrehozott Magnus Hirschfeld Archivum internetes honlapjára. (www2.hu-berlin.de/sexology ) érdemes hangsúlyozottabban felhívni a figyelmet. Ez a honlap ugyanis egyedülálló a maga nemében. Egyrészt, mert könyvtárnyi anyagot tartalmaz a szexológiáról, köztük több olyan „e-learning kurzus” részletesen kidolgozott, szemléltető ábrákkal ellátott tananyagát (a négy világnyelv mellett magyarul is), amelyek bárki számára ingyenesen hozzáférhetőek, s alapját képezhetnék bármely egyetemen a szexológiai képzésnek. Másrészt, mert ezt a honlapot havonta több millió látogató keresi fel, demonstrálva a szexológiai ismeretek iránti hatalmas igényt. (Tartalomjegyzékét lásd az „Újabb könyveim” rovatban.)
Szilágyi Vilmos dr.
Erich Fromm: A szeretet művészete
1993, Háttér K., 8. kiadás, 181 p.
Az eredetileg 1956-ban megjelent könyvet először 1984-ben adták ki magyarul. Ez a sokadik kiadás a „Lélek-kontroll” sorozat része, amelyben Eric Berne két könyve, Daniel Goleman „Érzelmi intelligenciá”-ja és Fromm másik könyve („A rombolás anatómiája”) is megjelent. Négy fejezetéből az első inkább csak Bevezetés; a szeretet elméletéről szóló, második fejezet a legnagyobb. Az utolsó két fejezet pedig az elmélet konkretizálása és alkalmazása. A könyv végén az amerikai kiadó személyes emlékezése olvasható a humanista Frommról, aki a nácizmus elől menekülve sokáig Svájcban élt és visszavonultan dolgozott, majd az USA-ba települve bekapcsolódott a közéletbe és sorra publikálta könyveit. Ezekben meggyőzően bírálta S. Freud egyes „hipotéziseit”, s így jelentősen továbbfejlesztette a pszichoanalizist.
A neofreudista szerző a könyv Előszavában kifejti, hogy a szeretet és szerelem nem pusztán érzelem, aminek csak átengedjük magunkat; s nem lehet eredményes, amíg nem fejlesztjük személyiségünket kreativvá, amíg nem tudjuk embertársainkat tisztelni. Kevesen képesek teljesen és igazán szeretni. Az első fejezet fő kérdése ezzel kapcsolatban, hogy tanulható-e a szeretet? A legtöbb embernek nem az okoz gondot, hogy tud-e szeretni, hanem az, hogy szeretik-e, és hogyan lehet „szeretetre méltó”. Ez utóbbi lényegét két dologban látják: a népszerűségben és a sex appeal-ben. Vagyis a szeretet számukra nem képesség-probléma, hanem a megfelelő, vonzó partner megtalálásának kérdése. Hogy mit tartanak „vonzónak”, az a divattól függ. „Két ember tehát akkor szeret egymásba, ha úgy érzik, hogy megtalálták a piacon kapható, legjobb tárgyat, figyelembe véve saját csereértékük korlátait. A kiaknázható rejtett lehetőségek – akárcsak ingatlanvásárlás esetén --,gyakran ennél az üzletnél is jelentős szerepet játszanak.” (12. old.) Hozzáteszi, hogy olyan kultúrában, amelyben a kereskedői szellem uralkodik és amelyben az anyagi siker a legfőbb érték, valójában nem csodálkozhatunk azon, hogy az emberek közti szeretetkapcsolatok ugyanolyan jellegűek, mint amilyeneket az árú- és munkapiacon találunk.
A „szeretet-elmélet” fejezete az emberi lét alapproblémájából, az elkülönültség élményéből indul ki, amely szorongást kelt és egyesülésre, az elszigeteltség leküzdésére, párkeresésre motivál. Ennek egyik öncsalós lehetősége a különféle „orgiasztikus állapotok”, révületek, pl. alkoholmámor vagy szexuális kielégülések keresése. Ezek azonban csak pillanatnyi káprázatok, s nem nyújtanak igazi egyesülés-élményt. Többet ér pl. az alkalmazkodás egy adott csoport normáihoz és értékrendjéhez, vagyis a konformizmus. Ezt azonban Fromm „ál-egységnek” nevezi, mert nem jelent személyes egybeolvadást, ami a „legszorosabb törekvés az emberben”.
Az egyesülésnek és szeretetnek azonban éretlen formái is vannak; például a szimbiotikus egyesülés, amelynek passziv formája a behódolás vagy mazochizmus, aktiv formája pedig az uralkodás vagy szadizmus. Ők kölcsönösen függnek egymástól. Az érett szeretet viszont olyan egyesülés, amelyben az ember megőrzi integritását, egyéniségét. A szeretet tevékeny erő az emberben; megvalósul benne az a paradoxon, hogy az egyesülés ellenére megmarad az autonómiájuk. A szeretet alapelemei: a törődés, a felelősség, a tisztelet és az emberismeret. Fromm arra is felhívja a figyelmet, hogy „az egyesülés iránti egyetemes, egzisztenciális szükségletet megelőzi egy sajátosabb, biológiai szükséglet: a maszkulin és feminin pólus közti egyesülés vágya.” (47. old.) Freud tévedésének tartja, hogy nem vett tudomást a férfi—nő polaritásának egyesülés révén történő áthidalásáról, mert a nemiséget maszkulinnak tartotta.
Tárgyai szerint Fromm ötféle szeretetet különböztet meg és elemez: a felebaráti, az anyai szeretetet, a szerelmet, az önszeretetet és az „istenszeretetet”. Ezek közül itt csak a szerelemmel kapcsolatos megállapításokra térek ki. A szerelembe-esés élménye szerinte sokakat megtéveszt: azt hiszik, nem kell tanulni a szerelmet, mert az magától jön; holott a romantikus szerelem intenzitása többnyire csak a megelőző magányosság és szexuális kiéhezettség következménye. A tanulás két fő szakasza a szerelem terén is az elmélet elsajátítása és a gyakorlatszerzés. Alapfeltétel a megfelelő motiváció, a szeretet- és szerelmi képesség fejlesztésének szándéka. Fromm szerint a szeretet egzisztenciális probléma. A szeretet: aktivitás és adás; ez utóbbi az alkotó ember erejének kifejezője (mondhatni a potencia jele), ami örömet szerez. Aki szeret, inkább adni akar, mint kapni.
A szeretetképesség szorosan összefügg a személyiség fejlettségével, a produktivitással, az önbizalommal és felelősségérzettel. A szeretet: aktiv gondoskodás arról, akit szeretünk! Fromm szerint Freud tévedett, amikor a szeretetben kizárólag a „nemi ösztön” szublimált megnyilvánulását látta, s nem ismerte fel, hogy a nemi vágy éppen a szeretet és egyesülés vágyának egyik kifejeződése. Freud nem vette figyelembe a szexualitás pszichikus aspektusát. Ennek oka szerinte valószínűleg Freud extrém patriarchalizmusa volt, melynek következtében a női szexualitás létezését jóformán el sem ismerte.
Fromm hangsúlyozza, hogy „aki csak egy embert szeret és mindenki más iránt közömbös, annak a szeretete nem igazi szeretet, hanem szimbiotikus kötődés, vagy kiterjesztett egoizmus. A legtöbb ember mégis azt hiszi, hogy a szeretetet a tárgy és nem a képesség határozza meg. Sőt, úgy gondolják, hogy szeretetük intenzitásának bizonyítéka, ha a „szeretett” személyen kívül mást nem szeretnek.” Épp ezért Fromm a szerelmet, mint kizárólagos szeretetet félrevezetőnek tartja. „Minthogy a szexuális vágy a legtöbb ember számára szorosan összefügg a szeretettel, könnyen arra a téves következtetésre jutnak, hogy ha testileg kívánják egymást, akkor szeretik egymást... Bár a szexuális vonzalom pillanatnyilag az egyesülés illúzióját kelti, szeretet nélkül eme „egyesülés” után is idegenek maradnak, akik épp olyan távol vannak egymástól, mint korábban.” (79-80. old.)
Fromm sokat elmélkedik az „isten-szeretetről” is, amit szintén valamilyen egyesülési vágy megnyilvánulásának tart. Hangsúlyozza, hogy az egészséges önszeretet nem azonos az önzéssel; csak az tud mást szeretni, aki önmagát is szereti. Utal arra, hogy a bibliai tétel: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! – meg is fordítható (tehát önmagunkat is úgy kell szeretni, mint a társunkat). Aki önző, az nem szereti jól önmagát sem; de a „krónikus önzetlenség” is lehet neurotikus tünet. Megállapítása szerint a leggyakoribb szexuális problémák tanulmányozása azt mutatja, hogy a szexuális problémák okai nem a megfelelő technika hiányos ismeretében, hanem azokban a gátlásokban rejlenek, amelyek a szeretetet lehetetlenné teszik. Ha egy szexuálisan gátolt ember meg tud szabadulni szorongásától vagy gyűlöletétől, s ezáltal képessé válik a szeretetre, úgy szexuális problémái megoldódnak; ha viszont nem, akkor a szexuális technika ismerete sem segíthet rajta.
A szexuális vágy egyesülésre törekszik, írja Fromm, de nemcsak a szerelem szíthatja fel, hanem szinte bármilyen szenvedéllyel keveredhet, pl. a hódítás vagy a behódolás vágyával stb. A szerelmet könnyen összetévesztik a testi megkívánással is, holott az utóbbi még nem szerelem. Ha a nemi egyesülés vágya szerelemből fakad, akkor gyengédséggel párosul; ami Fromm szerint nem az „ösztön szublimációja”, ahogy Freud hitte, hanem a szeretetképesség megnyilvánulása.
Vitatható viszont az a véleménye, hogy „a szerelem kizárólagos”, bár szerinte ez nem jelent „birtokló ragaszkodást”, s nem zárja ki mások szeretetét. Kicsit ellentmondásosnak tűnik az a tétele is, hogy az igazi, érett szerelemben „létünk legmélyéből éljük át egymást”, de tudatosan döntjük el, hogy életünket egyesítjük; vagyis nemcsak érzelmekről, hanem akaratlagos elköteleződésről van szó.
A további fejtegetésekből kiemelném, hogy a „neurotikus szeretet” lényege többnyire a változatlan kötődés az egyik szülőhöz, s a hozzá fűződő viszony átvitele a házastársra illetve partnerre (vagyis a freudi „indulatáttétel”). A neurotikus (vagyis „irracionális”) szeretet további formái: a „bálványimádó szeretet”, amely a partnert bálványként imádja, a „szentimentális szeretet”, amely fantáziáláson, álmodozáson alapul, és a „projektiv szeretet”, vagyis a saját problémák kivetítése a partnerre.
Az utolsó fejezet fő mondanivalója, hogy mivel a szeretet és szerelem megtanulandó képesség, gyakorlásához komoly önfegyelemre, koncentrációra, türelemre és kitartásra van szükség – bár épp ezért „a szeretet óhatatlanul marginális jelenség napjaink nyugati társadalmában,” (169. old.)
Szilágyi Vilmos dr.
Kirk J. Schneider & Rollo May:
An Integrative, Clinical Perspective
1995, McGraw-Hill, 225 old.
Tartalom
Elószó (Ph.G. Zimbardo, Róma)
Bevezetés: Az egzisztenciális-integrativ pszichológiaL egy új kezdeményezés
1. rész: Az E-I pszichológia történelmi gyökerei
Irodalmi gyökerek
Az önmagunkról tudott igazság tragédiája (R. May)
A terapeuta utazása a pokolba (R.M.)
Goethe Faust-ja és felvilágosodás (R.M.)
Gatsby és Sziszifosz mítosza (R.M.)
Hitschcock Vertigo-ja: a spiritualitás egzisztencialista szemlélete (K. Schneider)
Filozófiai gyökerek
Keleti gyökerek
Nyugati, hagyományos gyökerek:
Socrates, Blaise Pascal, S. Kierkegaard, F. Nietzsche, E. Husserl, M. Heidegger,
Jean-Paul Sartre, Recap, M. Merleau-Ponty, Martin Buber, Paul Tillich
Az egzisztenciális filozófia mai feladata
A félelem, mint a hit révén védő élmény (S. Kierkegaard)
A test megvetőiről (F. Nietzsche)
Sziszifosz mítosza (Albert Camus)
Pszichológiai gyökerek
William James öröksége (1842-1910)
Otto Rank (1884-1939)
Az egzisztenciális pszichológia eredete és jelentősége (Rollo May)
Hogyan keletkezett ugyanabból a kulturális helyzetből az egzisztencializmus és a pszichoanalizis (R. May)
Mit tanulhat a pszichológia az egzisztencialistáktól (A. Maslow)
A sebzett gyógyító (R. May)
R.D. Laing emlékezete (K. Schneider)
Ronnie Laing-ért (Th. Greening)
A dualitás mestere: néhány gondolat James Bugental-ról (K. Schneider)
Kierkegaard karakterológiája E. Becker)
2. rész: Az egzisztenciális-integrativ pszichológia újabb és jövendő trendjei
A szegregációtól az integrációig
Egzisztenciális pszichológia a képzési folyamat szempontjából (A.Bassett-Short, G.H.)
3. rész: Az E.-I. pszichológia terápiás alkalmazása
Irányelvek az EI megközelítéshez
Az ei. megközelítés elmélete
A terápia mint felszabadító stratégia / tudatosság mint felszabadultsági szint
Összehúzódás (kicsiség) és expanzió (nagyság) mint állandó horizontok
Fejlődési szempont
Az elmélet terápiás implikációi
Hogyan válasszuk ki a megfelelő felszabadító stratégiákat
Nem élményszerú felszabadítási stratégiák alkalmazása
Félig élményszerű felszab. strat. alkalmazása
Az élményszerű felszabadítási stratégia
Jelenlét: a primer tápláló
A kicsiség és nagyság „összegyüjtése”: kulcsok az élmény-munkához
Az aktuális megidézése: a kreativ hatású jelen
Az ellenállás életre keltése és konfrontálása
Értelem (jelentés) adás
Az élményszerű felszabadítási stratégia négy intervenciós fázisának összegzése
Hogyan alkalmazzák az intervenciós szakaszok a visszahúzó—expanziv kontinuumot
Az e.i. döntési pontjainak összegzése
Készség-fejlesztő gyakorlatok: Javaslatok az instruktornak
Az élményszerű felszabadítás illusztrálása esetekjkel
Fekete és impotens: Mercedes esete (R. May)
Egy depressziv művész: Amanda esete (C. Armstrong & J. Bugental)
Egy afrikai-amerikai perspektiva: Darwin esete (D. Rice)
Egy kényszeres férfi: Ron esete (E. Mendelowitz)
Egy meleg és leszbikus perspektiva: Marcia esete (J. Monheit)
Pszichotikus kliensek, Laing kezelési filozófiája etc. (M.G. Thompson)
A perszonalizmus egzisztencializmusa: egy eredeti amerikai perspektiva (R. Alsup)
Találkozás kínai kliensekkel: Peter esete (J. Galvin)
Egy rövid egzisztencialista-humanista terápia vázlata (J. Bugental)
Alkoholista perspektiva: Mr. P. esete (B. Ballinger et al.)
Jegyzetek a magányos nőről: az Anne Sexton komplexus (I. Serlin)
Egy özvegy élménye: Elva esete (I. Yalom)
Egy egzisztenciális-spirituális perspektiva: Sara esete (P. Bowman)
A gyermek belső értelme: Joey esete (S. Curtin)
Dialogusos (buberi) terápia: Dawn esete (M. Friedman)
Gondolatok a depresszivről és haldoklóról: Carol esete (T. Greening)
A létezés pszichológiája: összegzés és konklúzió
Azért írtam le a tartalomjegyzék fordítását bevezetőként, hogy könnyebben áttekinthessem később is, ha visszatérek a könyv néhány fontosabb témájához. Ez a könyv ugyanis a szexuálpszichológia szempontjából is figyelmet érdemel, s nemcsak az "akadémikus pszichológia" fő vonala számára jelent kihívást. A nagy alakú könyv rendkívül gazdag dokumentum-anyagot tartalmaz. Első része az "egzisztenciális-integrativ pszichológia" történelmi (irodalmi, filozófiai és pszichológiai) gyökereit mutatja be. Második része az irányzat újabb trendjeit, harmadik része pedig annak terápiás alkalmazását, az ún. "élményszerű felszabadítást", amit aztán 16 eset részletesebb bemutatásával illusztrál, az irányzat számos terapeutájának bevonásával.
Mindenekelőtt az első oldal bemutatja a könyv fő szerzőit illetve szerkesztőit (fényképpel is): Egyikük, Rollo May nemzetközileg elismert pszichoanalitikus, az amerikai egzisztencialista pszichológia alapítója, jó egytucat könyv szerzője. (A két legutóbbi: Freedom and Destiny (1981) és A Cry for Myth (1991)) Működését Bécsben kezdte, Alfred Adlerrel. Alapító tagja a humanista pszichológia társaságának. A könyvben több írása szerepel, de megbetegedése miatt a szerkesztés munkáját ifjabb kollégájára bízta.
Kirk J. Schneider is PhD, az Egzisztencialista Terápiás Központ igazgatója San Franciscoban, ahol magánrendelést is folytat. Együtt dolgozott R. May-vel és J. Bugental-lal. Két korábbi könyve: The Paradoxical Self (1990) és Horror and the Holy (1993), s állandó szerzője a Journal of Humanistic Psychology, a Psychotherapy és más, hasonló lapoknak. Ez a könyv is elsősorban az ő művének tekinthető, bár sok más szerzőt is szóhoz juttat.
A könyv első részéből főleg Abraham Maslow: A lét pszichológiája című könyvének idézett fejezete érdekelt, amit külön kijegyzeteltem és ismertettem. A „Pszichológiai gyökerek”-ről szóló rész végén 30 könyvből álló listában Viktor Frankl és Erich Fromm is szerepel, s felsorolnak 8 folyóiratot (köztük az angol „Létanalitikus Társaságét” és a svájci „Daseinsanalyse”-t).
A 2. rész bevezetőjében Schneider megállapítja, hogy az utóbbi évtizedekben legalább négy drámai fejlemény volt a pszichológiában: a kognitiv irányzat, amely felhívta a figyelmet az emberi intellektus autonómiájára; a biopszichológia (vagy evolúciós pszichológia), a transzperszonális vagy transzcendentális pszichológia és a posztmodernista filozófia, amelynek 3 alapelve: 1. nincsenek abszolút igazságok, 2. minden valóság (vagy történet) szociális konstrukció és 3. kívánatos a különböző realitások viszonylagos, mozgékony felfogása (vagyis relativizálása). A transzperszonális irányzat figyelme a meditációs hagyományokra és a paranormális jelenségekre irányul, ezért elég problematikus.
Ezek a fejlemények növekvő specializálódást eredményeztek a pszichológiában, így a versengő szemléletek káosza fenyeget. Saját területén talán mindegyik szemlélet hatásos lehet, de más területen nem. Szükség van ezért egy olyan pszichológiai alapvetésre, amely eligazít ebben a diverzitásban. Ezt egy eset bemutatásával illusztrálja: egy 37 éves, középosztálybeli nőpáciens (Karen), férjezett, egy 15 éves fiúval, 424 pound (kb. 200 kg.) súllyal, amit eddig a különféle kezelések hatására is csak átmenetileg tudott csökkenteni. Schneider bemutatja, hogyan kezelték a behavioristák, a fiziológusok, a kognitiv pszichológusok; hozzátéve, hogy a kényszeres evőknél ezek csak első lépések lehetnek a megoldás felé, s talán elindítanak egy mélyebb gondolkodási folyamatot önmagukról. Ezt azonban jobban elősegíti a transzperszonális terápia, amely módosult tudatállapotokkal operál, bár ennek is lehetnek veszélyei. A mélyebb vizsgálódás kiderítette Karen gyermekkori traumáit: anyja folyton büntette, lázadozása pedig súlyos bűntudattal járt. Elmagányosodott (Mi-ko), s az evésben talált pótkielégülést, miközben érezte, hogy valami lényeges hiányzik az életéből. 3 és fél évi meditativ terápia végül eredményre vezetett; testsúlya kb. 110 kg-ra csökkent, s bár hangulata ingadozó, elfogadta önmagát.
Az eset értékelése több problémát vet fel. Pl. tüneteinek megszűnése vezetett-e eredményre, vagy belső világának, szemléletének megváltozása? Schneider szerint indokolt a módszertani eklekticizmus, a különböző megközelítések alkalmazása. Az egzisztencialisták jobb alternatiivát keresnek a szabadság—korlátozottság dialektikájában, s a transzperszonális és posztmodernista (vagy eklektikus) megközelítés szerintük jobban megkönnyíti a felszabadulást, mert integrálja az említett irányzatokat.
A 3. részben a „terápiás alkalmazást” ismét Schneider írta. Szerinte „az emberi élményt (vagy tudatot) a szabadság hat szintjéből kiindulva lehet megérteni”: a fiziológiai, a környezeti, a kognitiv, a pszichoszexuális, az interperszonális és végül a létélmény szintjén. Ez utóbbi a legmélyebb szint, erre épülnek rá a többi szintek (amit egy ábra táguló körei szemléltetnek). A legmélyebbhez közeledve a szabadság növekvő fokairól van szó, s mindegyik szint egyszerűbb és visszafogottabb megnyilvánulása a következőnek. A fiziológiai (vagy organikus) szabadságot korlátozza az átöröklés, az étkezés minősége stb. A környezeti szabadságot korlátozzák a kondicionált, tanult szokások; a kognitiv szabadságot a racionális gondolkodás szinvonala és mozgékonysága vagy merevsége, nyitottsága, kritikussága. A pszichoszexualitás szabadságának szintje a szexuális-agressziv késztetések és a felettes én követelményeinek összhangjától függ; felszabadítását elősegíti a szabad asszociációk pszichoanalitikus technikája, az ellenállások, az indulatáttételek és az álmok értelmezése. Az interperszonális kapcsolatok szabadságának kritériuma az érzelmi kötődési és leválási képesség, az autonómia és függőség összhangja. A legmélyebb az ontológiai szabadság szintje, amely az előző szinteken kívül a kozmikus vagy köztes (interszituációs) viszonylatokat is magában foglalja; érzelem-centrikus és inkább csak hasonlatokkal, műalkotásokkal lehet kifejezni. (Szóval elég misztikus valami) Négy dimenziója: a közvetlenség, a kinesztézia, az affektivitás és a mélység vagy kozmikusság- Ezek alapján működnek a felszabadítási stratégiák: a visszahúzódás és az expanzió, végül az energiák és élmények irányítása.
Schneider a továbbiakban ezeket részletezi (ami további tanulmányozást igényelne -- s persze nemcsak a szexuálpszichológia és a szexuálterápia szempontjából). Egyelőre nem vállalkozom határozott, vagy éppen végleges megítélésre; ambivalenciám feldolgozást igényel.
Szilágyi Vilmos dr.
Hatfield, E. - R. Rapson: Love, Sex and Intimacy
Their Psychology, Biology, and History
1993, University of Hawaii
Az amerikai kutatók e könyvről minden lényegeset
elárulnak
az alábbiakban:
Bevezetés
A nyugati kultúrában az egyének semmit sem kívánnak jobban, mint egy tartós intim kapcsolatot. Ám általában köztudott, hogy ritkán sikerül tartósan harmónikus kötődéseket létrehozni. A kérdés csak az, hogy mi ennek az oka? Ez a titok még zavaróbb, ha meggondoljuk, hogy társadalmunknak már elege van a „Segíts magadon!” könyvekből, tele tanácsokkal a kapcsolat működőképessé tételéről, a talk-show-kból, a szappanoperákból és a szeretkezés guruiból. Elégedetlenségünk a kapcsolatokkal nem azért van, mert nem figyelünk rá eléggé, hiszen a „szerelem” épp olyam mágikus szó az amerikai kultúrában, mint a „pénz”.
Szerintünk a szeretkezés (és szerelem) problémája sokkal nehezebb, mint gondoltuk, hiszen történelmi, kulturális és pszichológiai tényezők is szerepet játszanak benne, s megközelítéséhez a legmélyebb szinten kell ezeket megértenünk. Ezért ebben a könyvben igyekszünk mindazt felhalmozni, amit a pszichológia és a történelem terén kutatóként, oktatóként és terapeutaként tudunk a témáról. Láthatatlan hálót próbálunk szőni a legújabb pszichológiai kutatásokból, a klinikai esettanulmányokból, a történészek nemzedékének titkolt és különleges konklúzióiból, a kultúraközi összehasonlításokból és elemzésekből, valamint egyéni kommentárokból. Mindezt azért, hogy sikerüljön valamennyire megviláhítani a szerelem intim és bonyolult témáját.
A történetet – másokhoz hasonlóan – saját életünkből nyert felismerésekkel kezdjük. Mindketten 1937-ben születtünk, s kétségtelen, hogy egy hatalmas történelmi jelentőségű szociális forradalom tanúi és résztvevői vagyunk. Arról a forradalomról beszélünk, amely megváltoztatta és ma is alakítja a családokat, amely meglepő, új fordulatokat hozott a nemiség, a válás, a női emancipáció és a férfiak ezzel kapcsolatos reagálása terén, s amely megváltoztatta a szerelemhez és intimitáshoz kötődő fogalmainkat. Legjobb, ha röviden leírjuk azokat az egyéni élményeinket, amelyek az egész életünket megváltoztató tényezőkre utalnak.
Richard L. Rapson:
Történész professzorként olyan témáról írok, amit hagyományosan pszichológiai jellegűnek tartanak. Férje vagyok szerzőtársamnak, Elaine Hatfieldnek, aki a pszichológia professzora. Mi ketten pszichoterapeutaként is együttműködünk. Házasságunk gazdag és intim, ám 45 éves korunkig tartott, amíg megtaláltuk egymást és túljutottunk néhány, nem túl jó kapcsolaton.
Gyermekkori fejlődésem során, az 1940-es és 50-es években Amerika visszatért a szexualitás, a szerelem és házasság hagyományos és szentimentális fogalmaihoz. A szexről nem lehetett nyiltan beszélni. A fiúk kuncogva és hencegve mesélték egymásnak az állítólagos (és ritán igaz) hőstetteiket. Azt hitték, hogy „rossz” lányoknál kell szexuális tapasztalatokat gyüjteniük, s aztán majd feleségül venniük egy „jó”, vagyis szűz lányt. A kettős erkölcsöt magától értetődőként fogadták el. A homoszexualitást undorítónak tartották..
A szerelemmel és szexszel kapcsolatos tudatlanságunk csaknem teljes volt. Számomra és sok más férfi számára is a nők egyszerűen egy másik fajhoz tartoztak. Azon túl, hogy a szexről beszélni gyanús volt, vagy éppen tabu, magának a szerelemnek és az ilyen kapcsolatok követelményeinek megbeszélését a legsötétebb misztériumok köde vette körül. A misztikum talán felfokozta a romantikát, de szorongást, tájékozatlanságot, irreális elvárásokat, pattanásokat és sikertelen házasságokat is eredményezett.
Bár kitűnő szakmai képzésben részesültem az Amherst főiskolán, a nőkkel kapcsolatos tudatlanságomon nem változtatott az a tény, hogy Amherst férfi kollégium volt. Számomra irónikus, hogy diplomaszerzésem után 27 évvel a lányom is ugyanabban az intézményben diplomázott. Ezzel a másik fajjal, a nőkkel fenntartható állandó, bizalmas kapcsolatok hiánya hozzájárult annak elfogadásához, hogy a házasság az egyetlen, becsületes lehetőség. Egy csinos, de hasonló vegzettségű nőt kell elvennünk, aki otthon marad, gondoskodik férjéről és a gyermekekről, miközben a férfi a munka világában versengve keresi a pénzt. Sohasem gondoltunk arra, hogy a pénz ad majd hatalmat a feleségünk fölött, mert a két szféra és a férfiak fölényének doktrinája teljesen nyilvánvalónak tűnt.
Házasságomban (amelyet alig 22 éves koromban kötöttem) hamar szereztem tapasztalatokat a valóságos kapcsolatok terén. A házasságban semmi sem működött megfelelően, de fogalmam sem volt, hogy miért, és hogy mit lehet tenni a rendezésükért. A kapcsolatok, a szex és általában a magánügyek nyilt megbeszélése még 30 évvel ezelőtt sem volt szokás a társadalomban. Ha épp jó érzékkel rátapintasz a problémákra, esetleg minden megoldódhat. Csak az őrültek szorulnak pszichoterápiára, s tudtam, hogy nem vagyok őrült. Elválni meg nem illett. A családodat vagy a barátaidat nem terhelted a problémáiddal. Csak keményen tartottad magad éd folytattad szakmai karriered.
Nagyobb szociális változások csak egy évtizeddel később kezdődtek, amikor elváltam, felhatalmaztak egyetlen lányunk nevelésével, s szabadabb légkörben kezdtem jobban megismerni önmagamat és a nőket. A 60-as évek kibontakoztával olyan kérdések merültek fel, amelyek alig láthattak napvilágot az 50-es években. Bár a „szexuális forradalom” és a „nőmozgalom” fogalmait sokféleképpen értelmezik, ezek folytatódtak, s az élet legmélyebb szintjéig megváltozott, sőt, jobb lett.
Jobb, de nem tökéletes. Még egy évtized eltelt, mielőtt sikeresen újra nősültem. Az 1970 és 1982 közötti években, vagy a 60-as évek és napjaink között, amikor a nyugati világ átalakította a család értelmét és tartalmát, olyan sok új dolog történt, hogy nem volt időnk azokat jól értelmezni. A férfiak és nők felszámolták a hagyományok kötelékeit és sokféle új szabadságot kipróbáltak, ám folytatódott egy mélységesen zavaró körülmény: kevesen voltak képesek a jó kapcsolatok fenntartására. Nekem szerencsém lehetett, de történelmi tanulmányaim és pszichoterapeutává válásom folytán erősen tudatosult bennem, hogy legtöbben milyen nehezen tudnak sikeres és tartós kapcsolatokat létrehozni; hogy milyen strukturális és pszichológiai akadályok nehezítik ennek elérését, és hogy saját, késői szerencsémben is a véletlennek volt nagy szerepe. Tény, hogy érdemesebb a nem-szentimentális alázat és józan megfontolás egészségesebb attitűdjeivel kezdeni kapcsolatokat, mint a légies és varázslatos szerelem Hollywood által ábrázolt fantáziáival.
A történelem és a lelki élet közötti kapcsolatokat illető felismerésekre nehezen jutottam, amikor még a királyok, elnökök, törvénykezés, hadvezérek és háborúk dátumai voltak a történelem elfogadott tananyagai. Szakmai pályafutásom és érdeklődésem változása párhuzamosan haladt a társadalom egészének változásával. A történészek seregei – akár férfiak, akár nők – ma már nemcsak a fehér férfiak hatalmának történetét vizsgálják, hanem mindenkiét, az egyszerű emberekét éppúgy, mint az uralkodókét, a nőkét éppúgy, mint a férfiakét, a családokét és az uralkodóházakét, a belső történéseket és a külső tetteket. Az új történelem már inkább „alulról felfelé” vizsgalódik, mint „felülről lefelé”. Engem különösen a pszichikus történelem érdekel, vagyis a szerelem, a szexualitás és az érzelmek története; s ezekről már két évtizede írok cikkeket és könyveket.
Egy fontos tényező, amivel a történelem gazdagíthatja a szerelem és intimitás tanulmányozását, az a perspektíva. Meg kell ismernünk, mi számít újnak és változónak a mai lelki életünkben, s mi tűnik tartósnak és kevésbé kultúrához vagy korszakhoz kötöttnek. Ez a perspektiva, ez a kibővített emlékezet rendkívül értékes lehet a szerelemmel és intimitással (valamint sok más témával) kapcsolatos egyéni és szociális stratégiák kidolgozásában, holott többnyire kimarad a mai vitákból, nemcsak a felvilágosító irodalomban, hanem a pszichológiai témák tudományosabb megközelítéseiben is.
Nyilvánvaló azonban, hogy egy ilyen könyv olvasója ma sokkal többet tudhat a szerelemről és intimitásról, mint én és társaim a magunk ifjúságában, s ez sok fölösleges bonyodalmat megelőzhet mindenki számára. A szerelemmel kapcsolatban csak Hollywood gyárt mágikus fantáziákat, a tanult értelem kijavítja a szerelem furcsaságait, anélkül, hogy csökkentené a romantikát.
Az intelligencia, sőt, a tudomány segíthet átvezetni bennünket a szerelem csábító és csalóka ösvényein; ez ma már magától értetődő a legtöbb mai olvasó számára. Ám amikor Elaine Hatfield az 1960-as években úgy döntött, hogy a szerelmet is lehet emiprikusan vizsgálni, bármely más témához hasonlóan, a nevetségessé tétel és kritika országos lavinájával kellett megbirkóznia (amelyben a Szenátus tagjai is résztvettek). A szerelemről szóló újabb könyve ugyan végül hitelesítette, hogy „a szerelem vizsgálata tiszteletre méltó, tudományos vállalkozás”, ám ez az eredmény nem jött könnyen és automatikusan.
ELAINE HATFIELD
1955-től 1959-ig a Michigan-i egyetem hallgatója voltam, s ott Clark Hull viselkedés-elméletét tanulmányoztam, de A. Melton és D. Birch vizsgálataiban is résztvettem, a patkányok tanulását és motivációit illetően. 1959-ben Stanfordban kezdtem a pszichológia PhD programját, s innen datálódik érdeklődésem a szerelem és általában az érzelmek iránt. Úgy tűnt, hogy a tanuláselmélet nem nagyon alkalmas e hatalmas élmények magyarázatára; ezért kutatásba kezdtem ezen a területen. Társaim, akiket komoly tudósokként főleg a patkányok tanulásának matematikai modelljei érdekeltek, figyelmeztettek, hogy kerüljem el e gyanús témákat. Óva intettek, hogy nehézségeim lesznek a karrierem körül. A szerelem ugyanis nem tűnt fontos jelenségnek, s reménytelennek látszott, hogy sok mindent tisztázhatunk vele kapcsolatban. S ami a legrosszabb: az egész téma nem éppen tiszteletre méltó, s nem volt „izgalmas”, mert az utóbbiak közé csak a matematikai modellezés számított.
A konvencionális okoskodás szerint ugyanis, ha figyelmen kívül hagyjuk a patkányok útkereső próbálkozásainak első és utolsó harmadát (amelyekben túl sok a variabilitás), s az utkeresés középső harmadára koncentrálunk (amelyben viselkedésük nyugodtabbá válik), akkor reális esélyünk van egy áttörést jelentő felfedezésre.
Ugyanakkor késő este, miután munkánk befejeződött, megbeszéltük egymással személyes problémáinkat. Figyelmünk ilyenkor messze túlhaladt a rágcsálók futkározásán. A főiskola szigora legtöbbünk románcait megvámolta. Csoportunk minden tagjának szorosabb kapcsolataiban komoly zavarok támadtak. Közülünk egyesek képtelenek voltak randevúpartnert találni, mások meg elváltak. Az ügyek olyan rosszul álltak, hogy néhányan már az öngyilkosság elkövetését fontolgatták. Egyes témák napközben voltak érdekesek, más témák viszont az esti beszélgetésekben kerültek a szenvedélyes figyelem előterébe.
Engem sohasem érdekelt a karrier-építés, már a főiskolán sem, bár időm egy részét a 60-as években divatos témákra – disszonancia-elmélet és interperszonális kötődés – fordítottam. Időm legnagyobb részében azonban a szerelemmel, az érzelmekkel és a testi vonzalom szerepével foglalkoztam. Barátaim néha feltételezik, hogy W. Proxmire szenátor nagy nyilvánosságot kapott támadása kutatómunkám ellen ma már kellemes emléknek tűnnek számomra. Ezt azért gondolják így, mert az általam tárgyalt „tabu témák” fellelkesítették a fiatalabb kutatók nemzedékét, s ma már a szerelem és az emóciók „divatos” témának számítanak.
Ezekre a „régi, rossz napokra” azonban nem szívesen emlékezem. Ugyanis nemcsak Proxmire és kollágáim közül is sokan úgy gondolták, hogy a szerelmet a költőkre és Hollywoodra kell hagyni, hanem a közvéleménykutatások adatai is többnyire hasonló véleményt mutattak. Még anyám katolikus püspöke is azt állította cikkében, hogy az egyház már eddig is minden fontosat tudott a szerelemről és szexről, tehát inkább azt kell elősegítenünk, hogy minél többen fogadják el az egyház tanításait. A tudománynak tehát harcolnia kellett, s nem volt könnyű dolga.
Ezzel párhuzamosan a személyes kapcsolataim sem voltak kellemesek. Ifjú koromban keveset tudtam a szerelemről. Első házasságomhoz a legtöbb „érzékeny” lányhoz hasonlóan olyan férjet választottam, aki megfelelt az akkori standardoknak: csinos, intelligens és jó humorérzékű. Nem tettem fel a kérdést, hogy vajon akar-e időt szánni a kapcsolatunkra, vagy alkalmas-e az intimitásra, mint legfőbb kritériumra.
Húsz évvel később, egy második házasságban már sokkal ügyesebb vagyok a szerelemben. Az előző tényezők, különösen az intelligencia és a humor még számítanak. De tudomásom van egy sokkal bonyolultabb és érdekesebb dologról is. Többet tudok az emberek rendkívüli sokféleségéről: -- a kapcsolatokba a saját fiziológiájukkal, temperamentumukkel, családtörténetükkel, élettapasztalataikkal, preferenciáikkal és elvárásaikkal lépnek be, s ezek ritkán azonosak bárki máséval. Nem csoda, hogy a párok nehezen állapítják meg, mennyi időt töltsenek együtt és mennyi időt egyedül, külön elfoglaltságokkal. S amikor együtt vannak, meg tudnak-e egyezni a filmek, a külföldi utazások vagy a klasszikus zene fontosságáról? Egy jó randevúhoz elég néhány tényezőben megegyezni; ám sokkal több közös vonásra és érdeklődésre van szükség egy megfelelő házastárs vagy élettárs megtalálásához Az utóbbi 25 évben a szociálpszichológia sokkal érettebben tudja megítélni a kapcsolatok jellegét is. 1969-ben, amikor Ellen Berscheid és én megírtuk első tanulmányunkat a szerelemről (Interpersonal Attraction), nehezen találtunk szakirodalmat a témáról. Napjainkban azonban már rengeteg a hozzáférhető információ. Az 1980-as években hatalmasra nőtt az érdeklődés a szerelem és az intimitás iránt. Steve Duck és Robin Gilmour megkezdtek egy könyvsorozatot a párkapcsolatok létrehozásáról, fenntartásáról és felbontásáról. A tudósok négy nemzetközi, interdiszciplináris szervezetet alakítottak az intimkapcsolatok kutatásának elősegítésére: a Személyes Kapcsolatok Tanulmányozásának Nemzetközi Társaságát; a Személyes Kapcsolatok Nemzetközi Hálózatát; az Emóciók Kutatásának Nemzetközi Társaságát és a Szexológia Nemzetközi Akadémiáját. Steve Duck 1984-ben megalapította a Journal of Social and Personal Relationships c. folyóiratot, amely teljes egészében az intimkapcsolatok kutatását szolgálja, de ezen kívül is a szerelemről, szexről és intimitásról szóló kísérletek és tanulmányok ezrei jelentek meg a különböző, egyéb folyóiratokban. Ebben e könyvben megkíséreljük áttekinteni e kutatások legérdekesebb eredményeit.
A könyv szerkezete
A pszichológusok régóta tudják, hogy a kapcsolatok fejlődnek és változnak. Georg Levinger (1983) a kapcsolatfejlődés ABCDE modelljében a személyes kapcsolatok öt szakaszát különítette el: 1. Ismerkedés, 2. kapcsolatépítés; a párok felmérik kapcsolatuk várható örömeit és problémáit, 3. állandósítás; a párok elköteleződnek egy hosszabb távú kapcsolatra és folytatják életük konszolidálását, 4. hanyatlás; a kapcsolat meggyengül, elromlik, 5. a kapcsolat felbomlása, halál vagy elválás következtében.
Duck és Gilmour a Personal Relationships című, átfogó sorozatukban ugyanígy öt szakaszát állapították meg a kapcsolatok kezdeményezésének, fenntartásának, problémáinak, javítgatásának és befejezésének. Ebben a könyvben ismertetjük mindazt, amit a tudósok, tanárok, regényírók és más bölcs emberek feltártak azokról az örömökről és szenvedésekről, amelyek alakíthatják egy kapcsolat különböző szakaszait – akár heteroszexuális az, akár homoszexuális. Az első hat fejezetben a szerelem szép élményeire koncentrálunk. A Kezdetek c. első fejezetben meghatározzuk a szerelmet és a baráti szeretetet. Kimutatjuk, mi teszi kívánatossá a férfiakat és nőket randevúpartnerként vagy házastársként, s hogy melyek a szerelem és intimitás keresésének hatásos vagy téves módjai. A Szerelem c. 2. fejezetet azzal kezdjük, hogy felkutatjuk a szerelem evolúciós gyökereit. Az ellentmondásos vágyak, a gyönyör és a fájdalom, az együttlét és különlét, a biztonság és az extázis egyidejű igénye táplálja ezt az intenziv érzelmet. A Szexualitás című 3. fejezetben a „sex-appeal” jellemzőit vizsgáljuk. Milyen a modern nők és férfiak szexuális élettörténete? A Baráti szeretet c. 4. fejezet áttekinti ennek genezisét és kapcsolatát a szülői viselkedéssel és gyengédséggel. Ismertetjük a megerősítési és a csereelmélet megállapításait az ilyen szeretet elkezdődéséről és fenntartásáról. Az Intimitás és elköteleződés című 5. fejezetben az intimitás két fő tényezőjét mutatjuk be; meghatározzuk az intimitást, s azt, hogy miért válik elsődleges törekvéssé – bár nem mindenkinél; épp ezért megvizsgáljuk, hogy kik mellőzik és miért. Programot ajánlunk azoknak a pároknak, akik szorosabb kötődést igényelnek. Végül az elköteleződéssel kapcsolatos ismereteinket közöljük. Az Erőviszonyok című 6. fejezet a szociális hatalom alapjait és korlátait mutatja be. Folyik-e küzdelem a nemek között? Ha igen, melyikük győz? Különösen a szexuális kapcsolatok erőviszonyait vizsgáljuk.
A következő három fejezetben a kapcsolatok sötétebb oldalát tárjuk fel. Azokat a problémákat, amelyekkel a párok találkozhatnak. Az Emocionális problémák című 7. fejezet a depresszió, a szorongás vagy a harag kezelésének egyéni és családi gondjait mutatja be. A Kapcsolati problémák című 8. fejezetben azokra a dilemmákra hívjuk fel a figyelmet, amelyeket a pároknak meg kell oldaniuk kapcsolatuk különböző szakaszaiban: a korai kiábrándulást, a konfliktusokat és egyemlőtlenségeket, vagy a házasságot fenyegető alkohol- és drogproblémákat. A Külvilág című 9. fejezet arra hívja fel a figyelmet, hogy a párok nem légüres térben élnek: foglalkozniuk kell a szülőkkel, a gyermekekkel, a barátokkal és a riválisokkal. Ügyelniük kell a karrierjük követelményeire. De kezelniük kell esetleg a féltékenység fenyegető érzését is. Másrészt a való világban kell élniük. A fejlett, nyugati országok nőinek egész más lehetőségeik vannak a szerelemre, szexre és intimitásra, mint a „harmadik világ” asszonyainak.
A következő három fejezetben a tematika kibővül. Bemutatjuk, hogyan kezelhetik a párok a kapcsolati problémákat. Az Emócionális problémák kezelése című 10. fejezet egész sor kognitiv, fiziológiai és behaviorális technikát ismertet a felmerülő érzelmek kezelésére. Ám arra is figyelmeztetünk, hogy az értelem mellett az érzékenységnek is fontos szerepe lehet; hiszen túl erős kontroll esetén elveszítjük az érzelmeink továbbította értékes információkat. A Kapcsolati és környezeti problémák kezelése című 11. fejezetben abból indulunk ki, hogy a párok különböző fajta kapcsolatokat igényelnek. Ez a tény különböző stratégiákat tesz szükségessé a kapcsolatuk fenntartásához és rendezéséhez. Itt a féltékenység nagy feszültségű problémájára utalunk, s olyan technikákat ismertetünk, amelyek segíthetnek a pároknak kapcsolatuk rendezésében. A Kommunikációs problémák kezelése című 12. fejezet áttekinti, hogy mit tudnak a pszichológusok és a kommunikáció kutatói a hatásos és hatástalan kommunikációról, s arról, hogy egyesek miért hazudnak egymásnak. Kitérünk az érzelmek nonverbális kifejeződéseire is: az arckifejezésre, a gesztusokra és hangsúlyokra, amelyek elárulják érzéseinket másokról, és mások érzéseit rólunk.
Végül
az utolsó két fejezet a kapcsolatok felbomlásával foglalkozik. A Kapcsolat
megromlása című 13. fejezetben a kapcsolat bomlásának
szakaszait mutatjuk be. A széthullást attól kezdve követjük nyomon,
amikor kissé kellemetlenül kezdik érezni magukat az együtt-járásban vagy házasságban,
sejtik, hogy valami elromlott; aztán kezdik ezt megbeszélni partnerükkel,
később pedig a rokonaikkal és barátaikkal is; mígnem elérkezik a
pillanat, amikor eldöntik, hogy vége, s kezdik „felöltöztetni a halottat”,
vagyis előkészíteni a végleges befejezést. A Befejezések
című 14. fejezetben a szakítás és válás élményét mutatjuk be, a
partnerek kavargó érzéseit, a tényleges válás folyamatát, a gyermekek további
elhelyezését és új kapcsolatok alakítását. Szólunk a halállal
végződő kapcsolatokról is, az özvegyek gyászának szakaszairól. Végül a
mindezeket Áttekintő epilógus-ban összegezzük a
kapcsolatok vizsgálatának tanulságait. Leírjuk, milyen csodálatos és
gazdag lehet egy sikeres szerelem, s igyekszünk felvázolni, mit
hozhat a jövő a szerelmeseknek egy hihetetlenül gyorsan
változó
világban.
Ford.: Szilágyi Vilmos dr.
Érzelmi intelligencia
a mindennapi életben
Kairosz K. (2003 ?), 302 p.
Sok-szerzős könyvről lévén szó, érdemes először a tartalomjegyzéket áttekinteni.
TARTALOM:
Bevezetés
I.rész. Alapkérdések
1. Mayer, J.D.: Útmutató az érzelmi intelligenciához
2. Ciarrochi et al.: Az érzelmi intelligencia mérése
3. Forgas, J.P.: Affektiv intelligencia: az érzések hatása a társas gondolkozásra és viselkedésre
II.rész. Az ÉI kutatások eredményeinek alkalmazásai
III.rész. Integráció és következtetések
* * *
A könyv először a kötet 3 szerkesztőjéről és 18 szerzőjéről ad ismertetést. A Bevezetést a 3 szerkesztő írta. Az ÉI népszerűségét azzal magyarázzák, hogy „megfelel korunk szellemének” és segít megoldani az „érzelmeink és gondolataink közötti konfliktust” és az érvényesülést. Továbbá, mert kiderült, hogy „az érzelmeknek értelmes jelentésük lehet, amit meg kell érteni.”(13.old.)
Az 1. fejezet az ÉI kutatásának történetét ismerteti és fogalmát, funkcióját járja körül.
A 2. fej. az ÉI méréséről szól, az ÉI- tesztekről, pl. Multifactor Emotional Intelligence Scale, vagy a „Levels of Emotional Awareness”, és az „Érzelmi Hányados Kérdőív” stb.
A 3. fej. sokkal érdekesebb számomra; a magyar származású szerző fontos megállapításokat tesz. Pl., hogy „az ÉI igen lényeges… összetevője, hogy milyen mértékben vagyunk tudatában annak a befolyásnak, amit érzelmi állapotaink gyakorolnak gondolkodásunkra és viselkedésünkre. Ezek… legtöbbje szinte észrevehetetlen, tudattalan, s az önmegfigyelés eszközeivel nehezen tárható fel.” Pedig fontos, hogy „képesek legyünk uralni és irányítani is ezeket… A hangulatok… viszonylag alacsony intenzitású, diffúz és tartós affektiv állapotok [amelyekre jóval kevesebb figyelmet forditunk] éppen ezért potenciálisan sokkal alattomosabban, makacsabbul… hatnak… érzelem és értelem, affektiv és kognitiv funkciók nem elkülönülten, egymástól függetlenül zajló agyi folyamatok, mint azt… régebben feltételezték. Az ember társadalmi életét inkább az érzelem és gondolkodás alapvető kölcsönhatása jellemzi.” (78.old.)
Az érzelmek mind a gondolkodás folyamatát, mind annak tartalmát befolyásolhatják…. Az a vélekedés, hogy az érzelem aláássa az ésszerű gondolkodást, Freud és mások spekulativ eszméinek köszönhetően a mai napig tartja magát.” Pedig „az érzelem gyakorta igen hasznos, sőt, lényegi összetevője egy társas helyzetre adott adaptiv válasznak.” (79. old.) Jó közérzet = kreativabb gondolkozás! Lehangoltság = erősebb realitásérzék + aggályoskodás. „A pillanatnyi hangulat azt is meghatározhatja, milyen meggyőzően tudjuk érveinket előadni.” (94. old.)
4. fej. ÉI = az a képesség, hogy „felismerjük és tudatosítsuk mindazt, amit az érzelmi befolyás jelent emlékezetünk, gondolkozásunk és viselkedésünk szempontjából”.(99. old.)
5. fej. Az ÉI tényezői: 1. Önismeret, 2. érzelmi tudatosság, 3. önérvényesítés, 4. stressztűrés, 5. impulzuskontroll (önkontroll) 6. objektivitás, 7. rugalmasság, 8. probléma-megoldás képessége, 9. személyközi kapcsolatlétesítés képessége, 10. empátia.
Az önmegvalósítás 4 fő témája: a) reális célok kitűzésének képessége, b) elköteleződés és aktiv foglalkozás az érintett területtel, c) lehetőségeink kibontakoztatása, d) életünk gazdagítása. Az önmegvalósítás legjobb előrejelzői: boldogság (jó közérzet), optimizmus és önismeret. függetlenség, érzelmi tudatosság… stb. A magas IQ nem garantálja, a magas EQ viszont kimondottan fontos az önmegvalósításhoz.
6. fej. A párkapcsolat és házasság ápolása elsősorban ÉI-t igényel, főleg annak 3 tényezőjét: 1. az érzelmek és indulatok pontos észlelését, 2. azok megértését és értékelését, 3. hatékony szabályozásukat és irányításukat. Ez pl. kongruenciát és tudatos metakommunikációt igényel. A házasság boldogsága „a kifejezésre juttatott, pozitiv érzelmek nagyon erős túlsúlyának függvénye. (Gottman szerint optimálisan kb. öt az egyhez arányban kell lenniük a pozitiv érzelmi megnyilvánulásoknak.)” (157.old.)
8.fej. Az ÉI „készségek sorából áll, s a legtöbb készséget fejleszteni lehet. Nem meglepő tehát, hogy az iskolák felé kell fordulnunk, ha az ÉI fejlesztésének elsődleges helyszínét keressük. Goleman az iskolát olyan helynek tartja, ahová fordulhatnak a közösségek, ha korrigálni kell a gyermekek érzelmi és társas kompetenciájának hiányosságait. Az érzelmi készségek tanulása azonban otthon kezdődik, a gyermekek pedig érzelmi szempontból nem azonos startvonalról kezdik el az iskolát. Az iskolák azzal a kihívással szembesülnek, hogy oktatniuk kell, miközben rájuk vár a gyermekek érzelmi készségeinek kiigazítása is. Ennek a kihívásnak úgy lehet megfelelni, ha az érzelmi műveltséget belefoglalják a szabvány tantervbe, valamint olyan iskolai légkört teremtenek, amely segíti az érzelmi készségek kifejlesztését és alkalmazását.” (190. old.)
„Az iskola a megelőzés ideális terepe, mivel a kutatási eredmények szerint az alacsony iskolai teljesítmény rengeteg viselkedésproblémához… vezethet” (191) Nagy kérdés, hogy honnan lesz idő az ilyen készségek fejlesztésére, s lesznek- e felkészült oktatók? Valahogy ötvözni kell a tantárgyakat és az ÉI oktatást. Négy területen kell kiépíteni a készségeket: 1. Pozitiv társas kompetenciák, 2. egészségi problémák megelőzése, kockázatcsökkentő készségek , 3. konfliktusfeloldás, megküzdés, társas támogatás az átmenetek és konfliktusok idején, 4. pozitiv szolgálatok, segítségnyújtás, barátkozás.
10. fej. „Az érzelmek kimutatása vagy elfojtása alapvető kérdés az érzelmek önszabályozásánál.” (232. old.) Mindkettő vezethet egészségi problémákhoz. A megnyilvánuló ellenségesség pl. „szoros összefüggésben áll a szív-koszorúér megbetegedésekkel… a cinikus ellenségesség … az érzelmi önszabályozás egy különlegesen kirívó hibája…” Ám „az elfojtott düh legalább annyira emeli a vérnyomást, mint a kimutatott”… sőt, növelheti a rákra való fogékonyságot. A helyes reagálás: az érzelmek kulturált közlése. Tehát: tanuljuk meg szabályozni az érzelmeinket, az egészségünk érdekében!
A könyv alapvető érdeme, hogy kimutatja az érzelmek és indulatok szabályozhatóságát, ami a pszichológiai és a szexuális kultúrának is egyik központi kérdése.
Szilágyi Vilmos dr.
Evolúciós pszichológia
2003, Osiris K., 541 p.
A szerző kétségtelenül nagyszabású vállalkozását, ezt a számomra újszerű koncepciójú tankönyvet csak részben (szexuálpszichológiai szempontoknak alárendelten) olvastam át (s láttam el ceruzajelzésekkel). A Pléh Csaba által írt Előszó „egyik legígéretesebb, új szintézisnek” tartja a könyvet, s „darwinista pszichológiának” nevezi, amely 3 hagyományt kapcsol össze: a történetiséget, a szelekciós modellt és az „emberi természetet” (mint veleszületetten meghatározottat). Az utóbbit szerinte Csányi Vilmos tette újra szalonképessé. Lényegi, provokativ gondolata (Karl Popper és mások nyomán), hogy „a mai ember szokásai, gondolati működésmódjai és preferenciái mögött is egy eredendő, evolúciós környezethez való adaptáció munkál.”, s hogy „az ember lelki jelenségeiben is a természet része.”(10. old.)
Fontos kiinduló gondolata, hogy a természetes szelekció minden fajt speciális tanulási programokkal szerelt fel. „…a genetikailag előírt pszichológiai algoritmusok bizonyos mintákba rendezik viselkedésünket” (40. old.) De mindig meg kell vizsgálni, hogy „az adott viselkedés milyen adaptiv nyereséggel jár, milyen pszichológiai mechanizmusok állnak a háttérben „ plusz kulturális tényezők stb., vagyis integrativ és holisztikus szemléletre van szükség. (Ez kétségkívül jól hangzik.)
Az 1. rész 5. fejezete (Genetikai rokonság és párválasztás) A vérfertőzés elkerülése: negativ imprinting témájával kezdődik. A gondolat lényege, hogy akivel kisgyermekkorban együtt élünk, azt a megszokás folytán később sem kívánjuk meg szexuálisan, s ez a szociális együttélés szempontjából előnyös, így a szokás tabuvá vált. Kivételek persze előfordulnak (főleg, ha az együttélés hosszabb-rövidebb ideig szünetel). Ez elfogadható magyarázatnak látszik, s kiterjeszthető mindenfajta (ol. házassági) együttélésre
A homogámia (vagyis a házastársak hasonlósága; hasonló végzettsége stb.) kedvezőségét azzal támasztja alá, hogy „a gének szintjén is bizonyos hasonlóságot mutatnak. A genetikai hasonlóság elmélete szerint „az egyének képesek felismerni a megjelenés ill. viselkedés, tehát a fenotipus hasonlóságát a másikban és előnyben részesíteni őket… többek között a párválasztásban.” Vagyis „az emberek a genetikai hasonlóság alapján (is) választanak maguknak társat.” (111.) Ráadásul a fenotipusos (vagyis genetikai) illeszkedés alapján történő párválasztás „olyan imprinting jellegű mechanizmusokra épül, amelyek a gyermekkori tapasztalatok feldolgozását irányítják. .. a szexuális imprinting során… a szülővel való együttélés olyan párválasztási preferenciákat hoz létre, amelyek tartósan fennmaradnak a felnőttkorban.” Tehát „az imprinting adaptiv algoritmusai az emberi párválasztás során is működnek…. A felnőttek azokat a hosszú távú partnereket részesítik előnyben,, akik hasonlítanak ellentétes nemű szüleik emlékezeti képére.” (112. old.) Ami persze attól is függ: milyen volt a viszony ezzel a szülővel. Mellesleg „a genetikai hasonlóság elmélete egzakt magyarázó keretet nyújt Szondi Lipót híres ösztöntana számára…(hiszen a genotropizmus…sokáig nem kapott megfelelő alátámasztást az empirikus tudományok részéről.” (114. old.) De ugyanez érvényes Freud Ödipusz-komplexus elméletére is: „a felnövő gyermek az ellentétes nemű szülő fenotipusának mentális modelljét használja fel” (115. old.) a párválasztáskor.
A könyv Párkapcsolatok című részében a szaporodással kapcsolatos szülői ráfordításokról szólva megállapítja: „A szakemberek többsége egyetért az ember poligin eredetének tézisével és úgy tartja, hogy a monogámia másodlagos képződményként jött létre, bizonyos társadalmi kényszerek következtében… (mások szerint) az ember ősei szeriális monogámiát mutattak: a hímek és nőstények stabil és szoros párkötelékben éltek, de csak a közös utód elválasztásáig… A MAI EMBER EGYARÁNT HORDOZZA A MONOGÁM ÉS POLIGÁM PÁRKAPCSOLATI FORMÁK EVOLÚCIÓS ÖRÖKSÉGÉT.”(123. old.)
Ezzel kapcsolatos a „rejtett ovuláció” megjelenése is; ugyanis ez tette tartóssá a hím jelenlétét a nőstény mellett. Ez az elmélet feltételezi, hogy a hímek így akarták biztosítani apaságukat (ám ez nem reális, hiszen sokáig nem ismerték a fogamzás tényét sem).
A demográfiai átmenet koncepciója szerint az ipari társadalmakban a jólét szélesedése ellenére nem több, hanem kevesebb gyermek születik, s az is inkább a szegényebbeknél. Ezt a szerző a gyermeknevelés költségeinek növekedésével és azzal magyarázza, hogy a rokonok (főleg a nagyszülők) már nem vesznek részt a gyermekek gondozásában. De hivatkozik a fogamzásgátló szerek elterjedésének következményeire is. Továbbá „a család méretének csökkenésével… lehetségessé válik, hogy növekedjen utódaik túlélőképessége, társadalmi státusa, végső soron reproduktiv értéke.” (139. old.)
A szexuális stratégiák c. fejezetben az intraszexuális vetélkedésről megállapítja, hogy ennek egyik formája a nyilt, fizikai agresszió az erőfölény demonstrálására (ami életveszélyes is lehet).. Másik gyakori formája a tülekedéses versengés, de gyakoriak a kevert stratégiák is, ami genetikai polimorfizmusra vezethető vissza. Szó lehet még a szexuális kényszerről, a posztkopulációs vetélkedésről, sőt, a spermiumkompetició jelenségéről , vagy a nőstények közötti vetélkedésről is.
A nők és férfiak a szerző szerint „évmilliókig eltérő reproduktiv stratégiákat folytattak”, s ez okozott eltéréseket a „szexuális hajtóerőkben”: „a férfiak nagyobb hajlandóságot mutatnak az alkalmi kapcsolatokra és jobban keresik a szexuális változatosságot, mint a nők.”(147.old.) Ez azonban életkorfüggő: idősebb korban már „nagyobb elköteleződést mutatnak a hosszú távú kapcsolatok iránt.” (u.ott) Az adatok szerint a férfiak 15 és 35 év között hajlamosak leginkább a kockázatvállalásra és szabályszegésre, míg a nők inkább kerülik a kockázatokat.. Ez a „fiatal férfi szindróma” azonban a kulturális teljesítmények terén is húzóerőt jelenthet. A szexuális vetélkedés elterjedt formái a prostitúció és a pornográfia.(?) A prostitúció „a házasságon kívüli kapcsolatoknak olyan pótlólagos formáit nyújtja, amely általában nem vezet a párok érzelmi eltávolodásához és szakításához, tovább csökkenti a nemi erőszak előfordulási valószínűségét. Ugyanakkor kikezdi a családi értékeket és a bűnözés számos formájának kedvez. A pornográfia viszont egyfajta fantáziavilágot teremt a férfiak szexuális változékonyságra irányuló késztetéseihez…. Új standardokat és elvárásokat hoznak létre a férfiakban, és ez rombolhatja a két nem közötti kapcsolatok normális működését.” (161. old.)
A félrelépő nők viszont „bizonyos körülmények között nem a hímek által birtokolt erőforrások hanem partnerük értékes génjeinek megszerzésére törekszenek.” (163.old.) „A nők házasságon kívüli kapcsolatai sokkal inkább magukban rejtik egy hosszú távú kapcsolat lehetőségét és gyakrabban végződnek válással.” (169.old.) A szexuális hűség ellenőrzésének és a paternitás (apaság) biztosításának pszichológiai mechanizmusai „az arousal-szint emelésével és heves érzelmi reakciókkal válaszolnak a hűtlenség fenyegetésére.” (172.old.) „…a férfiak féltékenysége alapvetően a szexuális aktusra koncentrálódott, ezzel szemben a nők azért voltak féltékenyek, mert férjük túl sok időt töltött egy másik nővel.” (173.old.)
A párválasztás fejezetben kiderül, hogy az evolúciós pszichológia az emberi párválasztásban is döntő tényezőnek tartja a reproduktiv értéket, vagyis a gyermeknemzést. Az állatokhoz viszonyított különbség csak az, hogy az embernél „mindkét nem tagjai részt vesznek a párválasztásban, tehát a férfiak is szelektivek párjuk tulajdonságait illetően, nem csupán a nők.” (183. old.) Ez azt jelenti, hogy felmérik „párjuk kapacitását az utódnemzéssel és gondozással kapcsolatban.” (u.o.) Ez főleg a nő életkora és szexuális vonzereje alapján történik, ugyanis „agyunk olyan, területspecifikus algoritmusokkal van felszerelve, amelyek ma is alapvetően befolyásolják a párválasztás kritériumait és preferenciáit.” „A nők reproduktiv értéke elsősorban életkoruknak, egészségi állapotuknak és fizikai kondiciójuknak a függvénye.” (186. old.)
Bár a párkötelékek primer formái (a régmúlthoz viszonyítva) „ma sem változtak lényegesen”, a párválasztási kritériumok és ezek nemek közti különbségei „erősen kontextus-függőek” lettek: „intenzitásuk számos tényező kölcsönhatásának függvénye. … a rövid távú kapcsolatokat kereső férfiak a szexuális vonzerőn kívül nagyon kevés jelleget vesznek figyelembe partnereiknél” (189. old.), s ez az alkalmi kapcsolatokat kereső nőknél is így van. Más a helyzet a hosszú távú kapcsolatokban, ahol a belső tulajdonságok fontosabbak. „A magas reproduktiv értékű nők és férfiak … különösen diszkriminativak partnereik iránt. … a párválasztásban állandó összehasonlítás történik a saját és a másik fél reproduktiv értéke között.” (192.old.) „A nők saját értékességüket más nők vonzerejéhez mérik, míg potenciális partnereik értékét inkább más férfiak dominanciájával összehasonlítva becsülik fel… elsősorban a médiából kapjuk azokat a standardokat, amelyek alapján saját és párunk vonzerejéről ítéletet alkotunk…” (193. old.), ami gyakran negativ hatású a kapcsolatra.
Az udvarlás „egyezkedési vagy alkufolyamatként” jellemezhető. A résztvevők „kölcsönös önreklámozásával” kezdődik. A közvetlen kapcsolatot többnyire a férfiak kezdeményezik. „a nőkre az udvarlás során egyfajta ambivalencia jellemző. Kevesebbet árulnak el magukról, mint a férfiak… eközben azonban igyekeznek megtudni mindent a férfiról…,hogy kiderítsék hajlandóságát az elköteleződésre.” (194. old.) Az udvarlási rituálé nem verbális szabályozásának fő eleme a szinkronizáció (bólintások, azonos ritmusú mozdulatok stb.), amely manipulativ célokat is szolgálhat. „…a nők gyakrabban hangolják össze tevékenységeiket a férfiakkal”, így rejtve szándékaikat és érzelmeiket. „Testének diszítésével és felruházásával mindkét nem a saját párértékét igyekszik növelni.” Ugyanakkor „a szagok fontos szerepet játszanak a párválasztásban, különösen a nők preferenciáiban.” (196.old.)
A homoszexuális férfiak és a leszbikus nők „ugyanazokkal a szexuális stratégiákkal rendelkeznek, mint a heteroszexuálisok” A ilyen beállítottság „…kialakulása az egyéni élet során számos kulturális és biológiai tényező hatására vezethető vissza.” (198.old.), pl. túl gyámolító anya, rossz viszony az apával, születési sorrend stb. , vagy a magzati fejlődés sajátosságai: genetikai tényezők vagy hormonális hatások. Mindezek bonyolult kölcsönhatásba lépnek egymással.. Az a tény, hogy az állatvilágban is előfordul, „felveti az evolúciós magyarázat szükségességét” Ilyenek a rokonszelekciós és a szülői manipuláció hipotézis (úgy manipulálják a gyermeket, hogy ne érdeklődjön a másik nem iránt), vagy a csoporton belüli szövetségek hipotézise, amely inkább biszexualitásra utal. Ez utóbbi gyakori volt az ókori (pl. görög) társadalmakban; vagy pedig egy genetikai polimorfizmus keretében értelmezhető
A fejlődésről szóló fejezet kiemeli az epigenezis szerepét: az öröklött és környezeti tényezők kombinációja „többszintű közvetítő láncon keresztül érvényesül… A gének kanalizálják az egyedfejlődést, amennyiben előírják az idegrendszer organizációs felépítését, és ezzel a környezeti ingerekre adott válaszok lehetőségeit és korlátait… (így) bizonyos magatartási tendenciák kifejlődését valószínűsítik.” (280.old.)
A nemek közti viselkedési különbségek kialakulása Bereczkei szerint „az evolúciós környezet eltérő kihivásaihoz való alkalmazkodásként” magyarázható. „… a fiú és lánymagzatokban termelődő hormonok irányítják azoknak az agyi központoknak a differenciálódását, amelyek a különböző kognitiv működéseket vezérlik…. Mások inkább a tanulásra és szocializációra hívják fel a figyelmet.” (306.old.) A képességek és érdeklődés terén mutatkozó nemi különbségek szerinte nem magyarázhatók a gyermekkori tapasztalatokkal, mert a szülők általában nem bánnak eltérően a fiúkkal és a lányokkal.(?) Csak néhány esetben mutatható ki a „nemhez kötött nevelési stílus” (307.old.) A szülők legfeljebb észreveszik, hogy pl. a fiúk és a lányok milyen játékokhoz vonzódnak, ezért ilyenekkel látják el őket (amivel persze erősítik eltérő fejlődésüket). A humán genetika ezt reaktiv gén—környezet kölcsönhatásnak nevezi. Bereczkei hozzáteszi, hogy sokszor „nem könnyű tisztázni, hogy ebben a visszacsatolásos rendszerben melyik mozzanat tekinthető elsődlegesnek.” (307.old.)
A szocializáció evolúciós értelmezése szerint is szükségesek a zavartalan fejlődéshez a szociális környezetből jövő hatások. „Adaptiv viselkedési algoritmusok teszik lehetővé azt a módot, ahogyan a gyermekek belépnek a társas kötelékekbe”. (309.old.) Az apa hiánya pl. „más negativ tényezőknél erősebb hatást gyakorol a korai szexuális érésre, mutatván, hogy ez az egyik legfontosabb stresszfaktor a lányok pszichoszomatikus fejlődésében.. Úgy tűnik, az idegen férfiak tartós jelenléte még inkább felerősíti ezeket a hatásokat.” (318.old.) – éspedig a kortizol , mint stresszhormon révén. Tény, hogy a kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatok gyorsítják a kamaszkori érési folyamatokat. Az ilyen tapasztalatok „módosítják, eltolják egész egyedfejlődési pályánkat és érési folyamatainkat” „A korai érettség ill. korai szülés általában alacsony fertilitással jár.” (322.old.)
Az elme c. fejezet bevezetőjében leszögezi, hogy „az evolúciós megközelítések alapvető jelentőségét és újszerűségét az ultimativ szintű elemzések adják.” (323.old.) Ez pedig túlhaladja a proximativ szintet. Az evolúciós pszichológia „kognitiv fordulatának egyik meghatározó eleme volt az emberi megismerés moduláris szemlélete…(az) adaptiv algoritmusok… olyan veleszületett információ-feldolgozó folyamatok, amelyek a környezeti benyomásokat meghatározott bemeneti jelekké alakítják, majd ezekre olyan viselkedési válaszokat adnak, amelyek eredetileg… növelték őseink túlélését és szaporodását.” (324.old.) „… az emberi elme funkcionálisan elkülönülő modulok százaiból vagy ezreiből áll, amelyek ún. területspecifikus darwini algoritmusokat működtetnek.” (325.old.) A veleszületett modulok folytán „a gyerekek veleszületett ismeretekkel rendelkeznek pl. a fizikai tárgyak bizonyos tulajdonságairól…” Bereczkei a továbbiakban sorra veszi a modul-koncepcióval kapcsolatos problémákat., pl, hogy a modulok idegrendszeri alapjait még nem tárták fel, vagy hogy a moduloknak új változataik jelentek meg a történelem során, pl. a metareprezentációs modul stb.
Az elmeteória (tudatelmélet) evolúciós értelmezése figyelemre méltó problémákat vet fel (pl. az állatok esetleges tudatosságával kapcsolatban), de ezzel itt nem foglalkozom, mert az egész „elmeteória” kívül esik a szexuálpszichológia hatókörén. Azonban a korábban említettekkel együtt a „minden veleszületetten meghatározott” trendje itt is idegennek tűnik a tanuláselméletileg iskolázott gondolkozástól. Vitatkozni viszont érdemes róla, mert számos részletkérdésben tágítja a szemléletet.
Szilágyi Vilmos dr.
„The Safe Project”
Sexuality Education in Europe
2003, London, IPPF & WHO
„Az oltalmazó projekt” az európai országokban folyó, szexuális nevelési törekvések helyzetét próbálta felmérni, az Egészség- és Fogyasztóvédelem Főigazgatósága európai bizottságának pénzügyi támogatásával. A projekt címe: Európai partnerség a szexuális és reproduktiv egészség és a fiatalok jogainak elősegítésére. A helyzet felmérésében az IPPf (Nemzetközi Családtervezési Szövetség), a WHO Európai Regionális Hivatala és a Lund Egyetem működtek közre. Azt tűzték ki célul, hogy a meglevő adatok alapján átfogó képet adjanak a régió helyzetéről és trendjeiről, s új módszereket ismertessenek, amelyek révén a szexuális egészséggel kapcsolatos információk és szolgáltatások eljutnak a fiatalokhoz és erősítik az egészségpolitikát. A projekt koordinálói és az eredmények összegzői a „London School of Hygiene” munkatársai.
A könyv tartalomjegyzéke az Előszó és a Bevezetés után először 3 táblázatra utal, amelyek a különböző mutatókat összegzik, majd 26 európai országról közölnek jelentést, ABC sorrendben (köztük a 12. helyen Magyarországról). Ezek általában 2-3 vagy 4 oldalas jelentések. Befejezésül Utószót és irodalomjegyzéket adnak, de függelékként azt a két kérdőívet is közlik, amelyekkel az adatokat gyűjtötték.
A hazánkról közölt jelentés rövid, vázlatos és elég lehangoló. Összefoglaló mondata így hangzik: „A hivatalos szemlélet Magyarországon pro-natalista jellegű, s számos csoport véleménye szerint a szexuális nevelés „illetlen” gondolatokat és életstílust terjeszt.”
A hazai szexuális nevelés történetéről Batár István, debreceni nőgyógyász professzornak egy lengyel konferencián, 2002-ben elhangzott előadása alapján azt írják, hogy „1975 előtt néhány iskola hozzájárult a szülészek-nőgyógyászok által tartandó, szexuális felvilágosító előadásokhoz. Ám sok szülő, sőt, több pedagógus is helytelenítette ezt, mondván, hogy „illetlen” viselkedésre oktatják a fiatalokat. 1978-ban létrejött egy nevelési program a 14-18 évesek számára.. Ez négy évfolyamra elosztva 20 órányi előadást tartalmazott a „családi és nemi életről”. A program fő témái: a család helye a társadalomban, a gyermek helye a családban, a nemi kapcsolatok erkölcsi megalapozása és szexuális jellemzői. (Sas, 1978) E programon kívül az iskolai szexuális nevelés esetleges vagy elégtelen volt az oktatók képzetlensége folytán.” (49. old.)
1996-ban az ENSz egyik bizottsága (Committee on the Elimination of Discrimination Against Women) a magyarországi helyzet vizsgálata alapján felszólította a kormányt, hogy gondoskodjon a fiatalok szexuális nevelésének programjáról és fogamzásgátlókkal való ellátásáról a családtervezés elősegítése és a művi abortuszok csökkentése érdekében. Ez nem történt meg. A magyar Nevelési Alaptanterv viszont minden iskola számára előírja a „higiénia” oktatását. Ez magában foglalja a „családi életre nevelést”, amelynek a szexuális nevelést is tartalmaznia kellene. Egy minisztériumi határozat szerint az olyan veszélyekről, mint a dohányzás, az alkoholizmus, az AIDS, a drogok és a szexuális visszaélések, az iskolaorvosoknak és védőnőknek kell tájékoztatniuk a tanulókat. 1997-ben a Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet javasolta egy önálló iskolai tantárgy bevezetését „Felkészülés a családi életre” néven. Az Oktatási Minisztérium azonban az Állami Közoktatási Intézet „szakértőinek” javaslata alapján elutasította ezt a javaslatot, s csak egy „fakultativ próbálkozást” hagyott jóvá egy projekt keretében.
A Nemzeti Alaptantervről azt írják, hogy tartalmaz egy szexuális nevelési és családtervezési tantervet, amely a 10. osztályban (a 16 éveseknél) fejeződik be. A szexuális nevelést Magyarországon „családi életre nevelésnek” nevezik. Bár ez 1975 óta kötelező, a legtöbb iskola még nem érzi magát eléggé felkészültnek erre. Holott az Oktatási Minisztérium úgynevezett „keret-tanterve” szerint az általános iskola első osztályában kell(ene) kezdődnie. Ez a tanterv sok olyan témát foglal magába, mint a személyes higiénia, az emberi test és a különböző, veszélyeztető tényezők. A nemi élet biológiai aspektusaival tehát foglalkoznak, ám ez még nem tekinthető szexuális nevelésnek. A szexuális felvilágosításban olyan önként vállalkozók, mint pl. orvostanhallgatók, szintén részt vehetnek.
Batár István szerint a „Pro Familia Hungaria” nevű tudományos társaság, mint a Nemzetközi Családtervezési Szövetség magyar tagja, terjeszti a szexualitással és nemi neveléssel kapcsolatos információkat, tanácsot ad a fiataloknak és képezi az egészségügyi és pedagógiai szakembereket. A nemiséggel, a reproduktiv egészséggel és fogamzásgátlással kapcsolatos felvilágosító írásokat is terjeszti. Ezek vagy nyomtatott anyagok, vagy a társaság weboldalán (www.sexinfo.hu ) olvashatók, ahol bárki kaphat online válaszokat az említett témákkal kapcsolatos kérdéseire. A társaság nemrég megalapította „ifjúsági szekcióját”, amely kortárs nevelési programokat szervez az iskolákban. Ezen kívül a Nemzeti AIDS-bizottság és az Egészségügyi Minisztérium többször indított köznevelési kampányokat Magyarországon. Mindezek eredménye azonban alig mérhető.
A szexuális nevelés minőségéről és hozzáférhetőségéről
A Születésszabályozás Jogi és Politikai Központjának jelentése szerint: „A magyar fiatalok szexuális nevelésének sem általános, politikai stratégiája, sem pedig egységes gyakorlata nem létezik.” (2000) A legtöbb megfigyelő elégtelennek tekinti a gondoskodást a szexuális nevelésről. „Megállapítható, hogy a szexuális nevelés eléggé sporádikus és teljesen a pedagógusok szándékaitól és nyitottságától függ. E téren elengedhetetlen egy szervezettebb munka megkezdése.” (IHF-HR, 2003)
A kormány politikáját a szexuális nevelés nemzeti tanterve terén szintén alig valósították meg. (IPPF, 2005). A debreceni egyetem szülészeti és nőgyógyászati tanszéke Családtervezési Központjának vezetője, Batár István szerint. „csaknem 30 évvel az után, hogy a „családi életre nevelést” kötelezővé tették az iskolák számára, ennek megvalósítási feltételei még mindig hiányoznak. A pedagógusképző intézmények még mindig nem készítik fel erre a hallgatóikat, s a kormányzat még mindig nem teremtette meg a feltételeit az ezt célzó, egységes és önálló tantárgy bevezetésének.” Vannak ugyan egyéni kezdeményezések a szexuális nevelés bevezetésére, s a különböző civil szervezetek igyekeznek javítani a helyzeten, de a szexuális nevelés nélkülözi a szükséges, központi irányítást Magyarországon.” (Batár, 2002)
Ezen túlmenően Batár javasolja a pedagógusok specializált képzését a szexuális nevelésre. „A pedagógusképző intézmények eddig elmulasztották ilyen szakemberek képzését. Az elmúlt 30 évben minden kormány (az 1989-es politikai fordulat előtt és után) megígérte e probléma megoldását, ám eddig semmilyen sikeres próbálkozás nem történt.” Bár a különböző szexuális nevelést célzó könyvek ma hozzáférhetőek Magyarországon, még sincs egy nemzeti tanterv, amely tartalmazná a különböző korú gyermekek tanításának alapelveit. Néhány ilyen könyvet a megfigyelők uttörő jellegűnek tartottak a szexuális tabuk leépítése szempontjából, ám a legtöbb könyvet „konzervativnak” tartják.
A könyv végén két kérdőív található (lásd a "Kérdőívek" rovatot), amelyek révén időről időre újabb adatokat lehet gyűjteni az európai országokban folyó (vagy nem folyó) szexuális nevelésről. Sajnos, a Magyarországról közölt ismertetést nem ezekkel a kérdőívekkel gyűjtötték; holott jobb lett volna, ha a magyar „illetékesek” válaszoltak volna ezekre a kérdésekre. Az illetékesség alanya persze nehezen határozható meg; vannak kérdések, amelyekre a KSH tudna válaszolni (pl., hogy milyen a 15-18 és a 20-24 évesek aránya a népességben stb.), más kérdésekre pedig az Oktatási vagy az Egészségügyi Minisztérium – és így tovább. Mindenképpen fontos lenne ezekre a kérdésekre mielőbb választ kapni az illetékesektől, s végre kimozdítani a zsákutcából az átfogó és intézményes szexuális nevelést.
Szilágyi Vilmos dr.
Szilágyi Vilmos:
Szexuális egészségnevelés
(2006. Athenaeum, Budapest. 221 p.)
Szilágyi Vilmos új könyve az Athenaeum „Emberi tényező” sorozatában látott napvilágot – Buda Béla előszavával. A Szexuálpedagógia a szerző Alapítványa által indított, „A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” c. sorozatának 5. kötete. Szilágyi Vilmos, aki – az irodalomjegyzék tanúsága szerint is – közel 40 éve publikál növekvő szakértelemmel és cseppet sem lanyhuló lelkesedéssel a szexológia és szexuálpedagógia témakörében, most is nagy gondossággal, világos és közérthető hangon ír erről az igen fontos, és fontosságához képest még mindig háttérbe szorult területről. Könyvének minden oldaláról felelős tenni akarás és segítségnyújtás (nem csupán segítőkészség) sugárzik.
A könyvet pontos, letisztult fogalomhasználat, interdiszciplináris megközelítésmód és roppant gyakorlatias megközelítésmód jellemzi. Az erős felhívó jelleget statisztikai adatok, felmérések, illetve pozitív külföldi (elsősorban német és amerikai) példák hitelesítik.
A „Szexuálpedagógia” hét, logikusan egymásra épülő fejezetből áll, melyekben megismerkedhetünk a szexuálpedagógia fogalmával, típusaival, céljaival és alapelveivel, a szexológia száz évének történeti áttekintésével, a szexuálpedagógia eredményességének feltételeivel, s ugyanakkor egy többszintű, átfogó szexuális nevelési programmal is, melyhez a pszichoszexuális fejlődést érintő, összefoglaló ismereteket, valamint egy-egy konkrét korosztályt érintő nemi nevelési program megtervezéséhez és megvalósításához szükséges módszertani javaslatokat is kap az olvasó. A záró, VII. fejezetben pedig az iskolában előforduló gyakoribb szexuális problémák kezelési lehetőségeiről kaphat áttekintést az érdeklődő. Bár a könyv elsősorban az ifjúság nevelésében érintetteket szólítja meg, konklúziójában egyúttal a tudóstársadalomhoz is szól, jelezve a szexológiai, szexuálpedagógiai terület kutatásában rejlő kihívást.
Külön hangsúlyt kap a könyvben annak a speciális helyzetnek a tárgyalása, mely a rendszerváltás utáni évektől alakítja a szexualitást érintő kérdések kommunikációját. A gyermekek hozzájutnak ugyan sok-sok, régebben egyértelműen tabunak számító információhoz, ám gyakran felkészületlenül, alapismeretek híján, s gyakran nem a legmegfelelőbb csatornákon keresztül. A pornográfia, a prostitúció, a drog terjedésével szemben az első évtizedben csak „kapkodó és ellentmondásos intézkedésekre került sor. A tizenévesek egyre könnyebben hozzájutottak a pornográf termékekhez, ami „szexuális felvilágosításuk” fő forrása lett.” (56. o.) Az iskolákban ezzel párhuzamosan nem erősödött meg a szexuális nevelés. Ennek az álszemérmességnek a számlájára írható többek között a művi abortuszok magas százalékaránya. („Hazánkban a művi abortuszok 11-12 százaléka fiatalkorúaknál történik, míg például Németországban ez az adat mindössze 1 százalék, egyes nyugat-európai országokban pedig még ennél is kevesebb.” 16. o.)
A nemiséggel kapcsolatos ijesztő műveletlenség felszámolása csak jól koordinált, összehangolt nevelési program keretében képzelhető el. A könyv részletes tervet közöl a különféle célcsoportok (szülők, pedagógusok, gyermekek és fiatalok) összehangolt képzésére és továbbképzésére.
A tanulóknak szóló, 6 részből (emberi fejlődés, kapcsolatok, személyes készségek, szexuális viselkedés, szexuális egészség, társadalom és kultúra) és számos témakörből álló nevelési program 4, egymásra épülő szinten (5-8, 8-11, 12-15, 15-18 éveseknek szólóan) tárgyalja a különböző témaköröket, mindig az adott korcsoport testi-lelki-szellemi fejlődési szintjének megfelelően.
A pedagógusképzésben szintén méltatlanul elhanyagolt terület a szexuálpedagógia. Önálló kurzusként elvétve fordul elő hazai képzésekben. Amelyik intézmény a könyv tanulságait mérlegelve, feladatának érezné ilyen hiánypótló kurzus(ok) indítását, kidolgozott tematiká(ka)t találhat az induláshoz.
Szilágyi Vilmos évtizedek óta mondja, írja, minden lehetséges fórumon hangoztatja a szexuális felvilágosítást, a szexuális műveltség elsajátításának fontosságát. Mivel nemzedékek épsége, egészsége múlhat azon, megfelelő ismeretekkel felvértezve, megfelelő érettséggel kezd-e hozzá a fiatal a szexuális kapcsolataihoz, a könyvben leírt alapvetések és gyakorlati tudnivalók megvalósítókra várnak: hogy ne csak egy-egy osztályfőnöki óra keretében elhangzott, „családi életre nevelési” keretbe ágyazott órát szenteljenek az iskolák a nemiséggel kapcsolatos kérdéseknek, hanem természetes része lehessen a különböző tantárgyak tematikáinak is a szexualitásról való együttgondolkodás.
Ajánlom a könyvet minden pedagógusnak és leendő pedagógusnak, s azoknak a pszichológusoknak, szociológusoknak, egészségügyi szakembereknek is, akik a maguk területén szintén sokat tehetnek azért, hogy a magyar fiatalok szexuális kultúrája növekedjen.
Spannraft Marcellina
A családpolitika rendszere
(Esély, 2006/3, 85-107 p.)
A szerző az esztergomi katolikus főiskola tanszékvezetője, aki a szerkesztőség kérésére írta vitaindító tanulmányát. Szemlélete kifejezetten konzervativ, de igyekszik tárgyilagos lenni, így néha önmagának is ellentmond. Jellemzője, hogy kíméletlenül (nemzeti-vallási szemszögből) bírálja a hazai családpolitikát, de aztán kénytelen elismerni, hogy „az egyik legjobbnak, legkimunkáltabbnak tekinthető”.
Kiindulópontja, hogy a 20. század a közösségeket, így a családot is átformáló változásokat hozott. „Az egyre jobban szekularizálódó, értékváltó és értékvesztő zársadalmak identitása megingott..”, Lakner szerint a „liberális szellemi hegemónia” modernizációs törekvései miatt.. A család, mint „első és utolsó menedék” meggyengült, „védtelenné és jövőtlenné téve ezzel az egyre szűkebben világra jövő utánpótlást”, vagyis az új nemzedéket is. Elismeri, hogy a család válságba került; nemcsak mérete, hanem funkciói és belső viszonyai is átalakulnak. A „baloldali, liberális politikai elit” szerinte ellensége a családnak, mert az „önmegvalósítás legnagyobb akadályának” tartja. E politika szimbóluma a szingli, mint „demográfiailag terméketlen személy”.
„Józan helyzetfelmérése” szerint tény, hogy a népességszám 1981 óta csökken, a termékenység történelmi mélyponton van, a halandóság nagyon magas, és gyorsul a népesség öregedése; továbbá egyre gyakoribb a válás.
Mindezért a „modernizációs hatásokat” és a család elleni liberális és szocialista támadásokat okolja. Sőt, szerinte „a tudomány hangadó körei” is törvényszerűnek tartják a család széthullását.. Állítja ugyanakkor, hogy „újra vannak mifelénk is színvonalas… kutató műhelyek”, amelyek „nem relativizálják a problémát”, hanem fékezni igyekeznek a romlást, s hangsúlyozzák „a születések ösztönzésére irányuló politikák bevezetésének szükségességét.” Lakner helyteleníti azt az európai gyakorlatot, hogy a munkaerőpiac igényeit a bevánddorlók munkába állítása révén elégítik ki. Szerinte „a multikulturalizmus láthatóan nem használ senkinek”, hanem „vallási, etnikai és kulturális gettókat hoz létre.” Tény, hogy az EU nem rendelkezik demográfiai stratégiával.. (Csak az EU „Püspöki Bizottsága” készített 2004.ben „Családi stratégiát”, amely prioritásnak tekinti a családot és a gyermeket. A „Kárpátok Szociális Alapítvány” pedig a „Családok Európája” konferencián (2005) hasonló nyilatkozatot tett közzé.)
Lakner szerint „a rossz népesedési kilátásokat csak aktiv családpolitikával lehet kedvező irányba fordítani.” Bíztató jelnek tartja, hogy egy európai alapítvány 2004-es felmérése szerint a megkérdezett, 40 év feletti nők és férfiak „a megvalósultnál lényegesen nagyobb számú gyermeket tartanak ideálisnak”. Vagyis az európai családok kb. egyharmada „legalább egy gyermekkel többet nevelne fel”. De a 35 évnél fiatalabbak is legalább két gyermeket tartanak ideálisnak. Tehát a „fiatal korosztályok esetében is magas a gyermekvállalási hajlandóság”.
A gyermekvállalás akadályainak elhárítása érdekében küzdeni kell Lakner szerint az individualizmus és a „fogyasztásra koncentráló életfelfogás” ellen. Problematikusnak tartja a „nők növekvő részvételét a felsőoktatásban, és az erősödő munkahelyi karriervonzásokat”. Tény, hogy a fiatalok „egzisztenciát és biztonságot akarnak teremteni, mielőtt a családalapításra vállalkoznának.” Ez önmagában is késlelteti a gyermekvállalás realizálását. Lakner utal a családi és munkahelyi szerepek összeegyeztetésének nehézségeire is. Megállapítja, hogy „célszerűbb lenne az apáknak is több feladatot magukra vállalni a hagyományosan a nőkre háruló háztartási munkákból. Több és elérhetőbb gyermekintézményre (óvodák stb.) és részmunkaidős foglalkoztatásra is szükség lenne. („Másfél keresős családmodell”) Azonkívül a gyermekvállalás és gyermeknevelés terheinek egy részét az államnak, vagyis a társadalomnak kellene átvállalni. Ugyanis „a gyermek(ek) megjelenése a családban tényleges szegénységi kockázattal jár”. Az eddigi támogatási rendszert pedig politikai okokból bizonytalannak tartja („perverz újraelosztás”). Egy-egy bekezdésben utal a házasságok és a generációs kapcsolatok „stabilitásának meggyengülésére” is.
Ezután kifejti, hogy „a demográfiai katasztrófa elkerülhető”, éspedig „jól célzott és differenciált támogatási konstrukciókkal. Család- és gyermekbarát politikára van szükség. – vagyis „a nemzeti oldal családpolitikájára”. Az állami segítség céljait 6 pontban összegzi. Ezek lényege a gyermekvállalás és nevelés anyagi támogatása. Ennek érdekében a családot „a nemzeti közösség alapértékének” kell tekinteni és minden módon segíteni. A családpolitika csak akkor lehet eredményes, ha stabil, komplex, célzott és rugalmas.
Javaslata szerint „legalább az egyik szülő a saját otthonában, saját maga végezhesse az ápoló-gondozó feladatokat… az otthonmaradással kieső jövedelem részleges visszapótlásával”. Hiányolja, hogy a családsegítés kiépített rendszere eddig csak a krizisbe került családoknak segített, tehát nem volt preventiv jellegű, ami a veszélyek korai felismerését igényelné. A gyermekjóléti szolgálatoknak a családsegítóvel integráltan kellene működniük. Támogatni kellene a családsegítő civil szerveződéseket (köztük főleg az egyháziakat). Hangsúlyozza a gyermeket vállaló szülők munkajogi védelmét is.
Lakner táblázatban összesíti a családpolitika pilléreit és funkcióit. Ennek egyik oszlopa nyolc pillért (családtámogató rendszereket, szolgáltatásokat), a másik oszlopban kb. két tucat funkciót (pl. krízisintervenció, tanácsadás, mediáció stb.) sorol fel. A cégek családbaráttá válásához a munkahelyi audit-rendszerek alkalmazását javasolja. Sokat vár a gyermek- és iskolaorvosi, valamint a védőnői hálózattól és az otthonteremtési programoktól.
Végül a „romló adatok ellenére” is elismeri, hogy „a magyar családtámogató rendszer” egészen jó. A közvetlen családtámogatások táblázata négyféle „szólőknek címzett” támogatást (terhességi, gyermekágyi segély (tes), gyes, gyed, gyet), s háromféle „gyermeknek címzett” támogatást (családi pótlék, rendszeres gy.véd. támogatás, adókedvezmény) sorol fel. Eszerint hazánk még mindig sokkal inkább család- és gyermekbarát, mint Európa más országai.
Konklúziója: „fejlesszük ki.. azokat a tudásokat és képességeket, amelyek ellenállóbbá tehetik a mai és következő generációkat az értékromboló hatásokkal szemben.” Bár nem konkretizálja, elvileg egyet lehet érteni ezzel; főleg, ha a „családi életre nevelést” egy átfogó és tudományosan megalapozott szexuális nevelés keretei között igyekszünk megvalósítani.
Szilágyi Vilmos dr.
Szabó Ákosné:
(1996, Trezor K., 132 p.)
A könyv alcíme: Kor- és kórkép a tanulásban akadályozott népesség iskoláztatásáról. Valójában tehát az értelmileg (kissé) fogyatékosok, az iskolai előmenetelben hátrányos helyzetűek problémáiról, s ezek megoldásának lehetőségeiről van szó, utalással arra, hogy ezt a fogyatékosságot is döntően a szegénység, a rossz anyagi körülmények idézik elő. A szerző, mint a Gyógypedagógiai Főiskola egyik vezetője, széles körű tájékozottságából adódóan nemcsak a problémákat ismerte alaposan, hanem a megoldás reális lehetőségeit is felvázolta. Javaslatai azért is újszerűek és kreativak, mert felismerte és hangsúlyozta a hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok szexuális nevelésének szükségességét.
Eszerint ugyanis „a tanulásban akadályozott fiatalok életútját vizsgáló, valamennyi szakdolgozat arra a konklúzióra jut, hogy az iskolának nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie a családi életre történő felkészítésre. A fiatalok nem tudnak és nem mernek kapcsolatokat teremteni, családot alapítani. A nevelésnek az egészséges életmódra neveléstől a társas kapcsolatok alakításáig, a szexuális élet kérdéseitől a családtervezésig minden területre ki kellene terjednie, amely a felnőtté válás folyamatában felmerül.” (103. old.)
Ezt a következtetést a szerző ebben a könyvben igen meggyőzően megalapozza, amennyiben számos vizsgálati adattal bizonyítja a szegénység és az iskolai szelekció, a szociális háttér és a mentális alulteljesítés összefüggéseit. Maslow, A. (1966) szükséglet-elméletének felhasználásával elemzi a szükséglet-piramis öt alapvető szükséglet-típusa (fiziológiai, biztonsági, szeretet-, kompetencia- és önmegvalósítási szükségletek) teljesülésének korlátait az adott populációban. Azonkívül kimutatja, hogy az érintettek oktatásának és nevelésének személyi és tárgyi feltételei is szegényesek és elégtelenek.
Ezután tér rá annak kifejtésére, hogy milyen feltételei vannak a tanulás eredményességének a „munkaerőpiaci beválás” (vagyis a pályaválasztás) és a „magánéleti beválás” (vagyis a párválasztás) sikere szempontjából. Itt a gyermekek jogairól szóló nemzetközi egyezmények követelményeire hivatkozik. Az eredmények összefoglalásaként aztán megállapítja, hogy az érintett gyermekek oktatása és nevelése több szempontból rosszabb körülmények között történik, mint a nem fogyatékos és nem hátrányos helyzetűeké. Ugyanis gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták az eltérő nevelési szükségleteket, nem alakult ki „egy új tipusú szülőpolitika és családgondozás”. A hátrányos helyzetűek külön-iskoláztatása a szocializáció szempontjából inkább rontja, mint javítja az érintettek esélyeit.
Ebből logikusan következik, hogy különféle „kisegítő iskolák” helyett a tanulásban akadályozott fiatalokat is integrálni kell egy olyan általános iskolai rendszerbe, amely a „személyre szabott tanulás-irányítás eszközrendszerével” képes csökkenteni a gyermekek közötti, társadalmilag determinált különbségeket. Az ilyen inkluziv, befogadó iskolákban a pedagógusok újszerű képzése és továbbképzése révén a szelektivitás helyett az esélyegyenlőséget lehetne biztosítani. A szerző szerint „az integráció lehetőségét a komprehenziv iskolarendszer biztosíthatja.” (112. old.)
Ez a gyermekcentrikus irányzat természetesen nem valósulhat meg máról holnapra. Szabó Ákosné emlékeztet az UNESCO egyik, pedagógiai világkonferenciájára (Salamanca, 1994), amelynek állásfoglalása felszólítja a világ kormányait, hogy „a fogyatékosok oktatása a többségi iskolákon belül valósuljon meg.” (113. old.) A konferencián kidolgozott cselekvési program a pedagógiai és szociális szolgáltatások egész rendszerét körvonalazza; a könyv pedig röviden ismerteti ezeket, s kitér a „kiegészítő funkciókat átvállaló szakemberek” (szociális munkások, szociálpedagógusok, pszichológusok stb.) szerepére is. A sikeres intézményi nevelés három alapfeltétele a szerző szerint a következő:
1. A tanítási órák és a szabadidő célirányos nevelési felhasználása, megszervezése (beleértve a felkészítést a párválasztásra és a szexuális életre).
2. Családias nevelés, érzelmi melegség, különösen a diákotthonokban.
3. A családi és egyéb, társas kapcsolatok kiépítése és fenntartása, „a fiatalok egyéni életútjának és kívánságainak figyelembe vételével”.
Befejezésül a könyv a szükséges intervenciókat vázolja fel a társadalom, az intézmény, a szervezet, a csoport és az egyének szintjén. Külön érdekessége a könyvnek, hogy az eredményesség feltételei kapcsán két, „rendhagyóan gyógypedagógiai alapművel”, J.S. Mill szabadságról írt esszéjével (1859) és A. Huxley: Szép új világ (1932) című anti-utopiájával is foglalkozik. Mill gondolataiból azt emeli ki, hogy „a sajátosan emberi boldogság a mások gyámkodásától mentes tevékenységek” szabadságát feltételezi; vagyis a választás szabadságát és képességét, a mentességet a belső kényszertől és a külső erőszaktól. Ezzel kapcsolatban utal a közvélemény zsarnoki hatalmára is.
Szabó Ákosné szemléletének világnézeti megalapozottsága nemcsak ebből a könyvből derül ki egyértelműen, hanem több, más tanulmányából is, amelyeket pl, a Gyógypedagógiai Szemlében publikált. Figyelemre méltó cikke jelent meg „Első kutatási tapasztalataink a tanulásban akadályozott gyermekek és fiatalok szexuális nevelése területén” címmel. (Gyógyped. Szemle, 1999/2. szám); vagy „Szexuális nevelés a tanulásban akadályozott gyermekek és fiatalok általános iskolájában és diákotthonában” címmel. Ez utóbbi abból indul ki, hogy a tanulási elmaradást mutató gyermekek hátrányos szociokulturális környezete megnehezíti a felnőtté váláshoz, az önálló életvezetéshez és családi élethez szükséges motivumok, ismeretek és képességek kialakulását. Emlékeztet a szexuális kapcsolatok korai megkezdésével és a tizenéves kori terhesség-megszakításokkal kapcsolatos hazai adatokra, a válási statisztikákra és a nemi úton terjedő betegségek emelkedő arányára (különösen a személyiségfejlődésükben akadályozott fiatalok között).
Mindezek alapján szerinte kétségtelen, hogy „a szükséges információnyújtást és nevelést jóval a szexuálisan aktiv életkor előtt kell elkezdeni és a jelenlegi gyakorlatnál eredményesebben működtetni.” Arra a kérdésre, hogy kiknek a feladata a szexuális nevelés, különböző felmérésekre hivatkozva megállapítja: a szülők túlnyomó többsége az iskolára bízná a szexuális nevelést, s ezt a fiatalok is igényelnék. De ugyanez a véleménye a pedagógusok (köztük a gyógypedagógusok) többségének is. A Nemzeti Alaptanterv ezt lehetővé is tenné; a probléma csak az, hogy se, az általános. Sem a szakpedagógusok nem kapták meg eddig a megfelelő képzettséget ehhez a nevelési feladathoz, s ezért többnyire nem is mernek rá vállalkozni.
A szerző végkövetkeztetése szerint korunk (gyógy)pedagógusa nem részesült korszerű szexuális nevelésben sem otthon, sem az iskolában, vagy felsőfokú tanulmányai során. „Ha a felnövekvő nemzedék eredményes neveléséhez vállaljuk a boldog családi életre való felkészítés eme „rázós” fertályának megtanulását, szemléletünk, tudásunk, személyiségfejlődésünk a mai szakmai és magánéleti boldogulásunkat is segítheti.”
E tökéletesen megalapozott következtetés fényében nehezen érthető és sajnálatos, hogy a reális szükségletek felismerése ellenére a pedagógusok képzésében és továbbképzésében még ma sem kötelező – sőt, többnyire teljesen hiányzik! – a „szexuálpedagógia minimumának” elsajátítása; s ma sem lehet ebből sem vizsgázni, sem oklevelet szerezni. Olyan mulasztás ez, amelynek felelősségét a közoktatás és köznevelés vezetőinek kell viselni.
Szilágyi Vilmos dr.
Hell Judit: Van-e feminista filozófia?
2006, Áron K., 199 p.
A miskolci egyetem filozófiai tanszékvezetőjének könyve a hagyományosan „nőkérdésnek” nevezett problematikával foglalkozik, amely a szexológia tudományterületének is egyik alapvető, bár inkább alkalmazott, mint kutatási ága. Elméletileg ugyanis a szexológiában a „nőkérdés” mint társadalmi probléma, nem okoz különösebb gondot, hiszen egyértelmű, hogy a nők minden szempontból egyenrangúak a férfiakkal. A nemek biológiai különbségei néhány vonatkozásban befolyásolják ugyan a pszichoszociális nemet (gender), de nem határozzák meg azt.
Az evolúció, az emberi faj fejlődése és történelme során azonban a nemek viszonya változóan alakult, s a legutóbbi tízezer évben kialakult és megerősödött a patriarchátusnak nevezett, férfiuralmi rendszer, amely a nőket többé-kevésbé jogfosztott, hátrányos helyzetben tartotta és eszközként használta. A társadalmi-gazdasági fejlődés azonban a legutóbbi évszázadokban egyre inkább lehetővé tette, hogy a nők fokozatosan visszaszerezzék a történelemben elvesztett szabadságukat. Megjelentek a nőmozgalmak, s először az USA-ban, majd Európában is sikereket kezdtek elérni a jog, a gazdaság és a kultúra területén. Ezzel párhuzamosan kialakították saját világszemléletüket, filozófiájukat is.
Ez az alapeszméje Hell Judit könyvének, amely két nagyobb részből és hat fejezetből áll. Az első rész címe: Az ún. nőtörténelem és a nők a történelemben. Ennek fejezetei a matriarchális korszakot, a patriarchalizmus kialakulását és a feminizmus keletkezését mutatják be. A második rész: Tudományok és ideológiák, feminista nézőpontból. Itt először a tudományok megállapításait ismerteti a nemek sajátosságairól és viszonyáról, majd a nők szerepét a művészetekben, vallásokban és a filozófiában, végül pedig a feminista ideológia-kritikákkal foglalkozik. A könyv címében feltett kérdésre természetesen igennel válaszol, hozzáfűzve, hogy a feminizmusnak ugyan kapcsolódnia kell egyrészt a liberalizmushoz, másrészt a marxizmushoz és szocialista eszmékhez, de bizonyos fenntartásokat indokol, hogy egyik irányzat győzelme sem változtatta meg alapvetően a nők helyzetét, legalábbis magánéleti vonatkozásban. De ugyanez mondható a freudizmus, a pszichoanalizis elméletéről is, amely több feminista teoretikus szerint tulajdonképpen nőellenes elmélet. Az utóbbi évtizedekben a feminizmus végül megtalálta a saját hangját, s következetesen filozofál a nők érdekében.
Ahogyan Hell Judit írja: „Minden feminista filozófia alapja s nők teljes felszabadítását és egyenjogúsítását célzó, női öntudat.” (176. old.) Záró gondolata szerint ennek a filozófiának az a célja, hogy „elérjen egy olyan – ma még utopikusnak tűnő – „posztfeminista” (mert egyuttal „posztpatriarchális”) állapotot, amelyben nincs szükség többé feminizmusra és feminista filozófiára.” (179. old.) Ez a célkitűzés véleményem szerint egyáltalán nem tűnik utopikusnak, sőt, nagyon is reális, hiszen az elmúlt évszázadban kétségtelenül sokat közeledtünk hozzá, s a most kezdődött 21. században minden esélyünk megvan az elérésének. Bár „szexuális forradalom” sem az 1960-as években (a biztonságos fogamzásgátló tabletták megjelenésének idején), sem máskor nem zajlott le, s nem is várható, hogy a több évezredes patriarchális rendszert forradalmi úton, egy-két év alatt meg lehetne dönteni világszerte, a társadalmi fejlődés gyorsuló tempóban halad a nyitottság és a nemek egyenrangúsága irányában, a kisebb-nagyobb szexuálpolitikai reformok legalizálása – az időnkénti antifeminista, szexuális ellenforradalmi akciók ellenére -- meg fogja szűntetni a „nemek harcát” és hatalmi egyenlőtlenségét.
Szilágyi Vilmos dr.
Cselekvő vagy bábu? Az ember önértelmezéséről
2003, Új Mandátum K., 185 p.
A könyv 1993-as norvég kiadását és szerzőjét két, Osloban tanuló magyar (Kunszenti Ágnes és Kovács Ferenc) fedezte fel 2000 körül, s ők fordították le, mert nagyon megtetszett nekik. A szerző Előszava szerint, tekintve, hogy „egyesek hajlamosak magukat szabad, aktivan cselekvő embernek tekinteni, míg mások inkább passziv „bábunak”… a könyv olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyeken mindenkinek fontos elgondolkoznia, nagy szerepe lehet a tanárképzésben és az egészségügyi + szociális rendszerben, sőt, a vállalati vezetésben.
Első benyomásom az volt, hogy a szerző pofonegyszerű tényt bizonygat; ti., hogy az autonóm, aktiv, belülről vezérelt (tehát érett) emberek jobban boldogulnak önmagukkal és a világgal, mint az önállótlan, passziv, kívülről vezérelt és beletörődő (vagyis éretlen) emberek. Az a tény, hogy vannak ilyenek, pszichológiai közhely, s ugyanez érvényes a dolog nevelési vonatkozásaira. Kétségkívül nem árt ezt elméletileg és tudománytörténetileg egy kicsit körüljárni, bár ezt a szerző kissé redundánsan teszi. Vitatható pl. az is, hogy indokolt-e a viselkedés és a cselekvés fogalmát különbözőképpen értelmezni (ami kicsit erőltetettnek tűnik). Ettől függetlenül a szemléletével teljesen egyetértek. Érdemes lenne megismerni pl. a Rotter-féle I—E (Internal—external) skálát, a belső—külső irányultság mérésére (megszámolva, hogy 23 kijelentéspár közül hány esetben választja valaki a külső alternativát).
Tény, hogy amikor egy hatalmi rendszer engedelmességet követel,, sokan „erénynek tekintik az autoritásokkal szembeni engedelmességet. De annak ellenére, hogy az engedelmesség bizonyos foka nélkülözhetetlen feltétele a társadalom működésének, számtalan esetben tragédiákhoz vezet, mások számára a legsúlyosabb következményekkel jár… Milgram szerint az engedelmesség lényege, hogy valaki egy másik ember kívánságai eszközének tekinti magát, s ezért úgy tartja, hogy a tetteiért nem ő felelős.” (31.o.) Ezzel kapcsolatban néhány kísérletet ismertet, amelyekben a k.vez. utasítását egyesek a v.sz.-ek veszélyeztetésével is végrehajtották. Tehát „az emberek többsége könnyen fejet hajt a tekintéllyel és/vagy hatalommal rendelkezők előtt és az engedelmesség nevében” (36.o.) szörnyű tetteket követhet el. Akiből hiányzik az autonómia és ellenállni tudás, az kiszolgáltatja magát a környezete által támasztott követelményeknek.
A „nézőmentalitás” azt jelenti, hogy sokan passzivak maradnak, amikor segíteni kellene: a belülről irányítottak hajlandóbbak segíteni. A külső kontrollosok manipulálhatóbbak, de parancsolni is hajlamosabbak. A saját helyzete befolyásolni tudásába vetett hite az ember életét is meghosszabbíthatja.
A szerző érdekes gondolata, hogy „korunkban a hedonizmus leglátványosabban talán a pszichoanalizis gondolatmenetében jut kifejezésre, amennyiben… a hangsúlyt az élvezetek elvére helyezni” (100.o.). Ez nyilvánul meg a teljesítményelméletben is: „a teljesítménymotívum az élvezet, öröm élményének elérésére való törekvés” (101.o.). A szociobiológia szerint az ember = gén-gép; tehetetlenek vagyunk az evolúciós folyamattal szemben stb. A behavioristák és a szociobiológusok „illúziónak tekintik a szabad akaratot” (130.o.), a kultúrát pedig „biológiai végterméknek”.
Figyelemre méltó gondolat, hogy „a diagnózis a továbbiakban befolyásolja: miként látják a pácienst és viselkedését… a diagnózis önbeteljesítő próféciává válik.” (138.o.) „Az emberre vonatkozó elméletek is egyfajta diagnózisnak tekinthetők…. A determinizmus is működhet önbeteljesítő próféciaként… így életünket öröklött tulajdonságaink, vagy környezetünk eredményeként kezdjük látni.” (139.o.)
Nygard mindezekkel szembeállítja a konstruktivista alternativát. Kelly nyomán megállapítja, hogy „mindent valamilyen szemszögből tekintünk… személyes konstrukcióink segítségével értelmezzük azt” (147.o.) – hipotézisek, anticipáció, fogalompárok alkalmazása a valóság konstruálására. Sartre szerint „a képzelőerő…az emberi szabadság szükséges feltétele” (153.o.) „A belső szabadság központi helyet foglal el a konstruktivizmusban és döntően hozzájárul, hogy képesek legyünk értelmes életet élni olyan helyzetben is, amely úgy tűnik, nem ad erre lehetőséget.” (155.o.) A kreativitás = a különböző konstrukciók kipróbálásának képessége. Sartre szerint „az ember nem más, mint amivé önmagát teszi… A terápiát is egy ilyen rekonstrukcióhoz nyújtott segítségként kell felfogni.” (156.o.)
Nygard megállapításaival általában egyetértek; a könyv olvasását és megvitatását ajánlom.
Szilágyi Vilmos dr.
Zolnai Erika: Felnőttek, mert felnőttek
2001, Kézenfogva Alapítvány, 254 p.
A könyv, amelynek alcíme: „Értelmi sérült felnőttek szexuálpedagógiai támogatása” , a maga nemében páratlan és szakmailag magas színvonalú, hiánypótló alkotás. A szerző olyan pszichológus és egyben gyógypedagógus, aki munkájánál fogva alaposan ismeri az értelmileg sérült fiatalok és felnőttek magánéleti problémáit, de tájékozott az ezzel kapcsolatos, nemzetközi szakirodalomban is. Ennek folytán megtalálta és kreativ módon a magyar viszonyokra alkalmazta például a holland Philadelphia Alapítvány és az osztrák Lebenshilfe Alapítvány világszínvonalú szakmai tapasztalatait és módszertani eszközeit. (Az utóbbiakat ugyan nem tudta a könyvhöz csatolni, de elég bőven ismertette, s így részben alkalmazhatóvá tette.)
Joggal állapította meg Előszavában a könyv szaklektora, Lányiné dr. Engelmayer Ágnes, hogy „izgalmas olvasmányt tart a kezében az olvasó, melyből igen hasznos ismereteket tudhat meg egy hazánkban elhanyagolt, kialakulóban levő szakterületről… mert az értelmi sérült személyek szexualitásáról szinte alig van magyar nyelven hozzáférhető, korszerű, jó irodalom, és a témát sok előítélet, sőt, téves vélekedés övezi.” Ez többek közt arra a hiedelemre utal, hogy az értelmi fogyatékosok életében a szexualitásnak jóformán semmilyen szerepe nem lehet – holott náluk is megjelenik a szexuális vágy és a párkapcsolat igénye, s kétségtelenül joguk is van hozzá, bár segítség nélkül ezt a jogukat sem tudják sikeresen érvényesíteni.
Tartalmilag a könyv öt nagyobb egységre, s ezeken belül 14 fejezet-szerű részre tagolódik. A Bevezetés hangsúlyozza, hogy a lakóotthonokban élő, értelmi fogyatékos felnőttek élethelyzetéből indult ki, de más élethelyzetű , fiatal fogyatékosok életminőségének javítását is célozza, mert ebben döntő szerepe van az érzelmi-erotikus igények kielégítésének.
A könyv első, nagyobb egysége az érintettek ellátásának minőségi normáival és a szexuális nevelés módszertani elveivel foglalkozik. Vagyis a párkapcsolatok lehetőségeivel, az önálló életvitel fejlesztésével, az értelmi sérültek szexuális nevelésének intézményi projektjeivel. Ez utóbbi elméleti felkészülést feltételez a fogyatékosokkal foglalkozóknál, egyrészt általában a szexológia terén, másrészt a rájuk bízottak élettörténetének és fejlődési problémáinak feltárása terén. Ennek alapján lehet aztán a hatékony beavatkozási stratégiákat kidolgozni. A szerző itt kitér az olyan tévhitekre is, amelyek a fogyatékosok szexuális viselkedését eleve deviánsnak és gátlástalannak tartják, vagy kétségbe vonják szexuális igényeiket, tartós kapcsolatra és szülői szerepre alkalmatlannak tartják őket. Zolnai ezt cáfolja, hiszen sok példa van az értelmi fogyatékos párok harmonikus együttélésére; s gyermekük 4-5 éves koráig a szülői szerepet is jól ellátják, később azonban egyre több segítséget igényelnek ehhez.
A második, nagyobb tartalmi egység a legfontosabb orvosi és biológiai ismereteket és a szexuális szerepviselkedés alakulását mutatja be. Ez a rész olyan ismereteket nyújt, amelyek a legtöbb szexuális felvilágosító könyvben megtalálhatók, tehát elvárható lenne, hogy a fogyatékosok nevelői már jól ismerjék mindezt. Sajnos, mindeddig a gyógypedagógusoknak sem kellett elsajátítani nemhogy a „szexuálpedagógiai minimumot”, de még a szexuális alapismereteket sem, ezért indokolt, hogy a szerző kb. 50 oldalon összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat a maszturbációról, pettingről és közösülésről, a szexuális beállítottságról és funkciózavarokról, a fogamzásról, terhességről, az antikoncipiensekről és a művi abortuszról, vagy a nemi úton terjedő betegségekről.
A következő, nagyobb rész a segítés személyes tényezőit, a sajátos kommunikációs készségeket, attitűdöket és normákat, az értékrend szerepét mutatja be. Felhívja a figyelmet egy fontos önismereti feladatra: a nevelő saját szexuális szocializációjának áttekintésére: 15 pontba foglalva igen sok olyan kérdést tesz fel, amelyek megválaszolása a nevelő önismeretét, pszichoszexuális fejlődésének szintjét és problémáit segít megállapítani, s ezáltal szexuális nevelési kompetenciáját erősíti.
A könyv negyedik része a szexuálpedagógiai kísérés bevezetését és a szexuális visszaélések megelőzését vagy kezelését ismerteti. E téren legfontosabb az intézményi keretek megteremtése és az együttélési szabályok kidolgozása. Zolnai hangsúlyozza, hogy különböző visszaélésekre nemcsak a fogyatékosok között, hanem a segítőkkel és kívülállókkal (rokonokkal, ismerősökkel) való kapcsolatukban is sor kerülhet. Értelmi korlátaik miatt ugyanis nem tudják jól megítélni, hogy ki, milyen szándékkal közeledik hozzájuk; ezért nagy a nem kívánt terhességek és a különböző fertőzések veszélyén túl a káros érzelmi kötődések lehetősége is.
Szükség van ezért egy önvédelmi program elsajátítására, a kialakuló kapcsolatok figyelemmel kísérésére és a visszaélések korai felismerésére és egy kidolgozott protokoll alapján történő kezelésére A protokollt, vagyis az ügy kezelésének „forgatókönyvét” Zolnai Erika az említett, holland Alapítvány által kidolgozott formában mutatja be. Ám kihagyja belőle azokat a részeket, amelyek hazánkban nem alkalmazhatók. Ezáltal viszont alapját képezhetik a hiányzó hazai eljárások kidolgozásának. Könnyítésül részletesen ismerteti a szexuális visszaélésre utaló testi, pszichoszomatikus, viselkedési és a családdal kapcsolatos jeleket., valamint a viselkedés megváltoztatására irányuló, hatékony módszereket.
A könyv ötödik része a programhoz kapcsolódó oktatócsomag elemeit mutatja be. Az önvédelmi programhoz 3 videofilm, egy munkafüzet és a feldolgozást segítő képanyag tartozik. Az „Enyém a testem!” című önvédelmi programot a holland Alapítvány dolgozta ki. Ez a tréning során bemutatott videofilmekből, „az ismeretek, készségek elmélyítését célzó feldolgozási feladatokból és a szabadidős aktivitásként játszható hüvelykujj-játékból illetve az ehhez tartozó, színes kártyákból áll.” (214. old.) A hüvelykujj-játékban a piros hüvelykujj a kellemetlent és tilosat, a zöld hüvelykujj a kellemeset és elfogadhatót jelenti. A három videofilm váltakozva mutat kellemes és kellemetlen szituációkat és érzelmeket, s mindezek mellett megjelenik a piros vagy a zöld hüvelykujj és piktogram. Játszani ugyanezt színes kártyákkal lehet, s ennek eredményeként könnyebben tudnak differenciálni a jó és a kerülendő között.
A kötet végén kb. 70 tételes bibliográfia és a terhességmegszakításról, valamint a szexuális visszaélésekről szóló mellékletek találhatók. Mindez valóban nagy segítséget jelenthet az értelmi sérültekkel foglalkozó segítőknek – nemcsak a hivatásos nevelőknek, hanem a szülőknek is! -- , épp ezért kötelező irodalommá kellene tenni a gyógypedagógusok számára. Ugyanis éppen ezek az ismeretek emelhetnék magasabb szintre a fogyatékosok nevelését és életük minőségét. Az oktatás (képzés és továbbképzés) során pedig könnyen kiküszöbölhetőek lennének a szerző gondolatmenetének olyan apróbb hibái, mint pl. a freudista ösztönfogalom használata és hasonlók.
Szilágyi Vilmos dr.
Az emberi viselkedés
2006, Sanoma Bp. ZRt.,Nők lapja műhely, 390 p.
A legismertebb magyar etológus ebben a vaskos (jó 20 íves) könyvében közérthetően összefoglalja mindazt, amit kb. fél évszázados munkássága lényegének tart. Maga a cím mintha pszichológiai műre utalna, hiszen az emberi viselkedést a pszichikum irányítja – bár kétségtelen, hogy azokon a biológiai, s főleg genetikai lehetőségeken belül, amelyek az evolúció évmilliói során alakultak ki. Csányi sok más etológussal, antropológussal és szociobiológussal együtt nagy szolgálatokat tett a pszichológiának és más, humán tudományoknak az emberi viselkedés jobb megértése érdekében, szakmai látásmódjának egyoldalú érvényesítése ellenére.
Ez az egyoldalúság könnyen megbocsátható, ha figyelembe vesszük, amit ő maga ír a könyv Bevezetőjében: „Én így látom az embert, magunkat, magamat. Nézeteim szubjektivek, de egy hosszú tudományos pályafutás felismerései, vívódásai és elmélkedései alapozták meg.” Ugyanitt hangsúlyozza azt is, hogy sok, humán tudományokkal foglalkozó szakember „még elemi ismeretekkel sem rendelkezett az ember biológiai természetéről… nem tudta, hogy az ember az állatvilág tagja, nem ismerte a természettudományos megközelítés módszereit.” (7. old.) Ebben, úgy tűnik, tökéletesen igaza van, legalábbis a múltra vonatkozóan. Jellemző azonban, hogy a „biológiai természetnek” pszichológiailag is érvényes emberképpé tágítását nála elsősorban az motíválta, hogy egyetemi hallgatói saját, személyes problémáik magyarázatát, „egyfajta önismeretet” is vártak tőle.
A könyv tele van érdekes történetekkel, s bár egészében nem könnyű olvasmány, mert az átlag-olvasó számára ismeretlen fogalmak és teóriák is bőven akadnak benne,, magas színvonalú tudományos ismeretterjesztő műnek mondható. Még jobb csak akkor lett volna, ha a modern pszichológia nézőpontjai és módszerei is érvényesülhettek volna benne. (éspedig nemcsak az ún. evolúciós pszichológiáé, mert azzal összhangban áll). Szerkezetileg a könyv felépítése logikusnak tűnik, amennyiben Csányi az „alapoktól”, az egyszerűbb és képszerűbb ismeretektől, állati őseinktől indul, aztán bemutatja az ősi, emberi közösségekben megjelenő, új képességeket, majd rátér a kulturális evolúcióra és a tudomány fejlődésére, sőt, világnézeti kérdéseket is felvet; végül pedig eljut a gének szerepéhez az emberi viselkedésben.
Ezt a hatalmas anyagot természetesen képtelenség egy recenzió keretei közt behatóan ismertetni és elemezni. Ezért kényszerülök némileg önkényesen kiemelni néhány fontosabbnak látszó, elméleti részletet. Ilyen pl. a 4. fejezet témája: Miben különbözünk az állatoktól?
A kiindulás természetesen az, hogy „az ember az állatvilág tagja”, A fejezet tehát arról szól, hogy miben különbözik az ember nevű állat a többi állattól, még a hozzá leginkább hasonlító állatoktól (vagyis a csimpánzoktól) is. A különbség lényegét Csányi egy „humán viselkedési komplexben” látja; a komplex egyes tagjai csak együttesen hozhatják létre az emberi mivoltot. Már egyes emberszabású majomfajok is csoportos életmódot folytatnak, ami szükségessé teszi egyrészt a kommunikációt (nyelv híján mimikával, gesztusokkal, hangokkal), másrészt a testi erőn alapuló hierarchizálódást és az ennek megfelelő csoportnormák elfogadását.
Később Csányi kifejti, hogy már a csimpánznak is van „éntudata” (hiszen pl. felismeri magát a tükörben), sőt, empátiája is, hiszen néha még a saját érdekeinek veszélyeztetésével is együtt érez társaival és segít nekik. Ez már hasonlít az emberi erkölcsre; tehát a morál az evolúció során kialakult viselkedési normákból fejlődött ki, bár az emberszabásúak könnyen visszaesnek a csak saját érdeket követő viselkedésbe. (Kérdés persze, hogy létezhet-e éntudat én-fogalom, vagyis fogalmi gondolkozás nélkül?)
A lassan kialakuló, emberi csoportoknál mindez bonyolultabbá válik. Az anatómiai különbségek (nagyobb agytömeg, csupasz bőr, két lábon járás stb.) mellett a csoportok „individualizálódnak”, sajátos jellegűvé válnak; így beindulhat a csoportszelekció (Csányi által „biológiainak” nevezett, valójában azonban szociálpszichológiai) mechanizmusa, amely lehetővé tette a kulturális evolúciót.
Ha eltekintünk attól, hogy a mai ember viselkedési tulajdonságait szintén biológiai eredetűnek mondja, akkor logikusnak tűnik az a következtetése, hogy „a legcsekélyebb kultúra megjelenése után a további genetikai változást már a kialakult kulturális környezet szelekciós nyomása alakítja… A kultúrára való képesség egyre hatékonyabban változtatja meg az eredeti biológiai környezetet, alapvetően meghatározva ezzel a genetikai szelekció irányát.” (67. old.)
Ez ugyanaz a gondolat, mint amit pl. Knoll József agykutató fejt ki új könyvében (The Brain and its Self. 2005, Springer). Knoll szerint ugyanis „az agy a környezettől tanulja meg, hogy milyen viselkedés biztosítja legjobban a túlélést. Az így szerzett késztetések azonban az idők folyamán veleszületett késztetésekké válnak, s ezek a „kiolthatatlan feltételes reflexek” (Inextinguishable Conditioned Reflexes; ICRs) a genetikai anyagba kerülve öröklődnek.” Más kérdés, hogy ezek a „veleszületett feltételes reflexek” sem maradnak végleg „kiolthatatlanok”, hiszen a környezeti életfeltételek változása újabb beidegzéseket alakíthat ki, s ezek is „veleszületett késztetésekké” válhatnak – amire Csányi is utal.
Az ember fajspecifikus viselkedési jegyeit Csányi három fő csoportba sorolja:
1. A csoportélettel kapcsolatos tulajdonságok: ilyenek pl. a társas lét igénye, a szolidaritás, a csoport érdekeinek preferálása, a szabálykövetés és agresszió-korlátozás a csoportban, az utódok közös gondozása és a szexualitás funkciójának kibővülése.
2. A csoportélet összehangolási mechanizmusai, pl. az empátia, a társas viselkedési mintázatok utánzása, viselkedési ritusok és szabályok kialakítása, tanulékonyság, nevelhetőség.
3. Konstrukciós képességek: pl. verbális és nonverbális kommunikáció, technikai képességek, absztrakciós, képzeleti és hiedelemrendszer-alkotási képességek stb.
Mindez nagyjából rendben is lenne, bár több, felsorolt viselkedési jegy más állatfajoknál is megtalálható, s az embernél sem feltétlenül érvényesül mindegyik. Másrészt az embernél megjelenő „hipnotizálhatóság” helyett inkább „szuggerálhatóságot” kellett volna írni (hiszen a hipnotikus állapotot is ez hozza létre). A szexualitás funkció-bővülésének Csányi által jelzett, mindhárom módja megtalálható már pl. a csimpánzoknál és különösen a bonobóknál is. Az embernél viszont sokkal nagyobb funkció-bővülés található; így a reproduktiv és örömszerző funkciók teljes szétválasztása és az utóbbira korlátozása, az intimitás-funkció megjelenése és egy sor másféle igény kielégítésének megkönnyítése.
Fontos megállapítás, hogy a szorosabb csoportszerkezet kialakulásának feltétele a csoporton belüli agresszió és szexuális rivalizáció csökkenése. Majom rokonainknál azonban nem „poligámia” volt (ahogy Csányi írja), hanem promiszkuitás; a poligámia csak az emberré válás után kezdődött, amiből aztán elég lassan alakult ki a monogámia. Az sem egészen stimmel, hogy az oroszlánoknál gyakoribb (3000) „párosodásból”, vagyis közösülésből lesz egy utód, mint az embernél (szerinte 2000, valójában 4-5000). Csányi általánosan érvényes szabályszerűségnek tekinti, hogy „az emberi szexualitás erősíti a párkapcsolatot”, s létrehoz egy tartós, monogám viszonyt, ami csökkenti a szexuális rivalizálást. Itt megint az ősidőkre utal, amikor a vadászó, kalandozó férfiak „biztosak lehettek abban, hogy párjuk kötődik hozzájuk és genetikai érdekeik… ritkán kerülnek veszélybe.” (71. old.) Ez az idealisztikus elképzelés figyelmen kívül hagyja, hogy a férfiak sem az ősi, sem az újabb történelmi korokban nem voltak éppen monogámok, ráadásul fogalmuk sem volt a saját „genetikai érdekeikről”. A kielégítő nemi élet csak bizonyos feltételek esetén erősíti a monogám kapcsolatokat, s többnyire csak átmenetileg. Hosszabb távon már inkább más erősítő faktorokra van szükség.
Csányi érdekes koncepciója a „közösséglény” mint szuperorganizmus és mint a kulturális evolúció első fázisa. Ami már egyes állatfajokat, például a szociális rovarokat (hangyák, méhek stb.) is jellemez, de főleg az emberi csoportokat; s az „egyedi szint feletti döntéshozatalban” nyilvánul meg. Mint írja, a méhek szuperorganizmusa már „gondolkodó lény”, s „az embercsoport is felfogható egy sok darabban tevékenykedő, hatalmas, okos állatnak.” (77. old.) Nem tudom ugyan, hogyan tudják a szociális rovarok egységesíteni a közös viselkedésüket, de a legtöbb embercsoportnál ez a jelek szerint ritkán sikerül. A csoport iránti „feltétlen hűség” is ritkán figyelhető meg az embernél. A konstrukciós és összehangoló képességek ugyan lehetővé tehetik, hogy a csoport „közösséglényként” működjön, de a választási lehetőségek megjelenésével és bővülésével a csoporton belüli viselkedés egysége is gyakran megbomlik. A biológiai evolúció pedig itt már átadja helyét a szociális és kulturális evolúciónak.
Ezt tulajdonképpen Csányi is elismeri, amikor megállapítja, hogy „az ember esetében a kultúra az a környezet, amely viselkedését és a viselkedés evolúcióját meghatározóan befolyásolja.” (91. old.) Ennek fényében viszont furcsának találom, hogy a felnőttkori kötődésekkel kapcsolatban megint a „genetikai adottságainkkal” magyarázza a kötődések sajátosságait. Igy pl. azt, hogy a férfiak „vezető szerepe, szövetsége és egyfajta elkülönülése” is ennek köszönhető. Lehetségesnek tartja ugyan, hogy nők is tevékenykedhetnek férficsoportokban, „de éppen a tulajdonságok nemi eloszlásbeli jellegzetességei miatt a női politizálás, vezetés mindig marginális marad”. A feministák (és mások) persze ezt nem fogadják el. Velük a vita „arról folyik, hogy pusztán tanult, kulturális különbségekről van-e itt szó, vagy pedig mélyebb, genetikai tényezők is szerepet játszanak a… férfidominanciában. Az evolúciós szemlélet alapján elég egyértelmű a válasz.” (103.old.) Csányi természetesen a genetikai tényezők mellett voksol, ám az nem túl meggyőző, hogy mindig kialakul egy rangsor, s annak csúcsán mindig férfiak vannak. Ugyanis számos példa tanúskodik ennek ellenkezőjéről: egyenrangú, vagyis rangsor nélküli csoportokról, vagy női vezetésű csoportokról.
Könyvének szexualitásról és családról szóló fejezetében Csányi abból indul ki, hogy vannak monogám állatfajok, ám azoknál a párok elkülönülnek fajtársaiktól, az embernél viszont nem. A nagyobb létszámú, emberi csoportoknál a szexuális viselkedés párkapcsolati jellege legalább egy időre biztosítja a szexuális kapcsolat kizárólagosságát, ami stabilizálja a csoport szerkezetét.. Ezt szolgálja az a változás is, hogy az emberré válás során fokozatosan eltűnt a fogamzó-képesség jelzése, eltűnt az ösztrusz; az ivadékgondozás ideje pedig növekedett. Ugyanakkor Csányi is elismeri, hogy a „párkapcsolatok evolúciója” csak lassan, a különböző poligámiákon keresztül vezetett a tartósabb monogámiákig. Itt párhuzamot von az anya—gyermek kötődés és a felnőtt partnerek kötődései között. Utóbbinak szerinte két szakasza van: a vonzódás és a kötődés periódusa.
A vonzódást a szerelemmel azonosítja, amelynek előidézésében döntő szerepet tulajdonít a feniletilamin vagy „szerelemhormon” elnevezésű vegyületnek. Ám szerinte 2-3 év alatt „az agy hozzászokik ennek hatásához, és az első fázis elmúlik.” (151. old.) Ezzel vége is lehetne (s gyakran vége is lesz) az érzelmi kötődésnek és a kapcsolatnak. Csányi szerint azonban ekkor működésbe lép „az ember rendszerképző tulajdonsága”, amelyben már „az endorfinok játszanak szerepet, ugyanúgy, mint a gyermeki kötődés kialakításában.” (151. old.) Ezek az opiátok szerinte „biztonságérzetet, kielégültségi állapotot” hoznak létre. Megjegyzi ugyan, hogy emellett „a kondicionálás is jelentős szerepet játszik” , de nyilvánvalóan elsőbbséget tulajdonít a genetikailag kódolt agyi vegyületeknek.
Véleményem szerint ez az egyoldalúan biológiai értelmezés iskolapéldája, amely a magasabb szintű, szociolulturális illetve szocialpszichológiai jelenségeket alacsonyabb szintű, biokémiai jelenségekkel kívánja magyarázni. Jellemző, hogy még a válási statisztikákat is „evolúciós összefüggésekre” vezeti vissza; bár ugyanakkor elismeri, hogy a szexuális viselkedés konkrét formáit és stílusait a „kulturális szokások, divatok, tabuk, vallási hiedelmek formálják”, s ezek vezetnek kettős erkölcsi normákhoz (pl. ahhoz, hogy a női hűtlenséget mindenhol elítélik, a férfiakét viszont alig). Ebből viszont arra következtet, hogy mindez szociobiológiai okokra vezethető vissza. Ugyanis „a hím hűtlensége… számára genetikailag előnyös”, a női hűtlenség azonban veszélyezteti azt. Ezért „a hímek sokkal kényesebbek párjuk hűtlenségére, mint a nőstények.” (152. old.)
Mint látjuk, Csányi szerint mindennek genetikai oka van; még az ún. „fallikus fenyegetésnek” , sőt, annak is, hogy a „hím szexuális dominanciával” együtt „megjelenik a női vágyakozás a szubmisszióra… Az effajta vágyakozás szerepet játszik a normális szexuális viselkedésben is…” bár némileg szabályozottan. (153. old.) Ez jellegzetesen patriarchális, sőt, „macho” szemléletet tükröz, ami ma már nem nevezhető tudományosnak.
A homoszexualitásról Csányi azt írja, hogy a szexualitásnak általa jelzett, eredeti funkcióin „némileg kívül esni látszik”. Nos, a reprodukciós funkciót valóban nem szolgálja, ám a stresszoldásban és a párkapcsolat erősítésében a jelek szerint ugyanolyan szerepe lehet, mint a heteroszexualitásnak. Csányi evolúciós értelmezése szerint a férfi homoszexualitás a hímek közti rivalizáció csökkentésének és a férfi szolidaritás erősítésének egyik eszköze lehetett. Ehhez persze igen elterjedtnek kellett lennie, amit az a vizsgálat támaszt alá, amely szerint a társadalmak 60%-ában „megtűrték vagy intézményesítették” – amiből az következne, hogy a patriarchalizmus támasza volt. A legutóbbi évezredben ugyan többnyire devianciának (vagy bűnnek illetve betegségnek) minősült, korunkban viszont hozzájárulhat a túlnépesedés problémájának megoldásához. Figyelemre méltó gondolat. A kérdés csak az, hogy „intézményesítése” ma is a patriarchalizmus támasza lesz?
Csányi az incesztus-taburól is igyekszik kimutatni, hogy „biológiai tényezők is közreműködnek a kialakulásában”.; ugyanis szerinte a „genetikai eredetű deformációk… elkerülését célozza… bár más magyarázatok is vannak.” (155. old.) Ez utóbbiak közül azonban épphogy csak megemlít kettőt. Az egyéb szexuális tilalmak közé sorolja a rokonsági rendszereket, amelyek csökkentik a nőkért folytatott versengést. Ezekbe illeszkedik a család intézménye, amely szerinte „döntően biológiai adottságok alapján hosszabb-rövidebb, esetleg több generációt átívelő időre” alakul ki” (157. old.), ellentétben azokkal a teóriákkal, amelyek szerint a család különböző formái „gazdasági és kulturális kényszerek hatására jelennek meg.” Ennek bizonyítására a kommunák és a kibucok kudarcára hivatkozik, mert ezek szerinte megmutatták, hogy a gyermekek közösségi nevelése lehetetlen. Az ennek ellenkezőjét bizonyító adatokkal Csányi nem foglalkozik; így állítása kissé dogmatikus jellegű. Azzal a megállapításával viszont egyetértek, hogy az apákban is indukálódhatnak a hagyományosan anyai jellegű gyermekgondozási formák, „ha elegendően hosszú időt töltenek a babákkal.” – és persze a kicsit nagyobb gyermekekkel is. Az apai viselkedést a pszichológusokra hivatkozva jellemzi, s kivételesen a mai családbomlási folyamatok felvázolása terén sem hivatkozik evolúciós vagy éppen genetikai háttérre.
Ugyancsak meggyőző Csányi okfejtése az „Evolúció vagy teremtés? című fejezetben, amelyben kifejti pl., hogy „az evolúció iránya mindig egy magasan szervezett individualitással rendelkező, autonóm rendszer kialakulásának irányába tart” (360. old.), s ez a személyiségre és társadalomra éppúgy érvényes, mint a bioszférára. Szerinte az anyag elemi sajátosságaiból „levezethető az evolúció hajtóereje, amely így megszabadul a homályos misztifikációtól.” Ezzel kapcsolatban utal a darwini evolúciós elméletet megcáfolni próbáló, „elképesztő badarságokra”, az „intelligens tervezés” Amerikában teret hódító, kreacionista elméletére.
Sőt, „Isten, vallás” címmel külön fejezetet szentel az istenhit keletkezésének, amit a humánetológia azzal magyaráz, hogy az őskori közösségekben az egyén számára a közösség az egyén viszonyaihoz képest örök életűnek és mindenhatónak tűnik. Ezt az elképzelt konstrukciót aztán az ősök tisztelete alapján megszemélyesítették, s elnevezték istennek (vagy isteneknek).. Az ilyen hiedelmeken mindig látni lehet az adott társadalom egyéb hiedelmeinek hatását. Csányi a vallási hiedelmeket „nagyon gyerekes és naiv dolognak” tartja. Ez érthető, mint ahogy az is, hogy bizonyos „végső kérdésekre” (pl., hogy az univerzum miért és mióta létezik stb.) aligha kapunk valaha is igaz válaszokat, így csak találgathatunk. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy Csányi „virtuális világok” címmel egy kalap alá veszi pl. a matematikát és a vallásosságot, s egyiket sem tekinti „önálló entitásnak”, vagyis tőle függetlenül létezőnek. Attól ugyanis eltekint, hogy mindkettőnek egészen más a funkciója és gyakorlati kihatása. A matematika a valóság mennyiségi viszonylatait tükrözi, a vallás viszont csak illúziókat.
Valójában tehát Csányi Vilmos könyve nem egyszerűen „evolúcionista humánetológia”, hanem jócskán túllépi az említett szaktudomány határait, s átlép a pszichológia, a szociológia, sőt, a filozófia területére is. Ezzel persze együtt jár, hogy gyakran vitatkozásra ingerel, ami nem kifogásolható, sőt, inkább üdvözlendő, mert kreativitásról és autonómiáról tanúskodik és megtermékenyítőleg hat a tudományok fejlődésére. Azonkívül hatékonyan terjeszti a tudományos ismereteket, ami önmagában is elismerésre méltó teljesítmény..
Szilágyi Vilmos dr.
SEX THERAPY, A Practical Guide
1990, Oxford Univ. Press, 273 p.
A szexuálterápia jelentőségét illetően utalhatunk a szexuális zavarok népbetegség jellegére, vagy arra, hogy pl. az alkoholizmus és más szenvedélybetegségek mögött is igen gyakran szexuális problémák húzódnak meg – amelyek kezelése nélkül gyógyulásra nem számíthatunk.
Sajnos, hazánkban a szexuálterápia még mindig a fejletlen és elhanyagolt orvosi szakágak közé tartozik; ilyen jellegű kiképzést, szakosítást egyetlen hazai egyetemen sem lehet szerezni (s erre még a posztgraduális képzésben sincs mód). Pedig az igény nyilvánvalóan meglenne rá. Ezt jól mutatja a különböző, „gyorstalpaló” tanfolyamok iránti érdeklődés az orvosok és pszichológusok részéről. E maximum 70 órás tanfolyamok azonban – vizsgakötelezettség és szupervizió nélkül – legfeljebb némi bepillantást nyújthatnak az érdeklődőknek, de semmiképpen sem biztosítanak elegendő felkészültséget. (Amihez jórészt hiányzik a megfelelő, magyar nyelvű szakirodalom is.)
Ugyanakkor világnyelveken – főleg angolul – már bőséges szakirodalom áll rendelkezésre. Az egyik legkorszerűbb ilyen könyv a szexológia 10. Világkongresszusán (Amszterdam, 1991) akadt a kezembe, s persze haza hoztam. Rögtön látható volt ugyanis, hogy ez a „practical guide” tulajdonképpen a szexuálterápia tankönyve, amely a felkészülni kívánó orvos vagy pszichológus számára minden lényeges tudnivalót tartalmaz.
A szerző pszichiáter az oxfordi Warneford kórházban és az egyetemen. Vagyis egyrészt gyakorolja, másrészt tanítja is a szexuálterápiát. Emellett szuperviziós csoportokat is vezet. Felkészültségét olyan világhírű szexológusok alapozták meg, mint John Bancroft, vagy L. C Ph. Sarrel, akik a szexuálterápia élvonalába tartoznak.
A könyv megírására az motiválta, hogy még az 1980-as években sem volt forgalomban olyan gyakorlatias, terápiás kézikönyv, amely a különböző, korszerű eljárásokról áttekintést adott volna. Ez egyben arra is utal, hogy Hawton nem egy bizonyos irányzat elkötelezettje, hanem mindegyikből igyekszik kiemelni a hasznosíthatót (bár szemlélete lényegében kognitiv-behaviorisztikus).
A mai terápiás megközelítések fontos előnyének tartja, hogy ezek nem igénylik feltétlenül az orvosi vagy pszichológusi végzettséget, hanem jó néhány más szakember számára is hozzáférhetők. Mindenesetre hozzáteszi, hogy aki a szakirodalom, vagy akár e könyv tanulmányozása alapján most kezd foglalkozni szexuálterápiával, az vegye igénybe egy tapasztalt terapeuta szuperviziós segítségét. (Véleményem szerint ez a gondolat hazánkban csak akkor lenne érvényes, ha egyrészt lenne a témának megfelelő, magyar szakirodalma, másrészt lennének „up to date” felkészültségű, oktató szexuálterapeuták.)
Maga a könyv 15 fejezetre tagozódik, logikusnak tűnő felépítésben. Az első két fejezet bevezető jellegű: egy rövid, történeti visszapillantás és helyzetfelmérés után a nemi működés anatómiai és fiziológiai alapismereteit tekinti át. A következő 3 fejezet a szexuális problémák jellegével, osztályozásával, gyakoriságával és következményeivel, valamint lehetséges okaival foglalkozik. A további tíz fejezet, tehát a könyv túlnyomó többsége a szexuális problémák kezeléséről szól, a diagnózistól egészen a terápia befejezéséig.
Hawton szemléletére saját bevallása szerint is, a ”terápiás optimizmus” jellemző. Abból indul ki, hogy a szexuálterápia története a pszichoterápiás módszerek fejlődését tükrözi. Igy a hangsúly a szomatikus, majd a pszichoanalitikus kezelésről a rövidebb és direktivebb terápiákra tevődött. Az 1960-as és 70-es évek nagy változásokat hoztak a szexuális reagálás alaposabb megismerésében és megértésében; de a szexualitással kapcsolatos közfelfogás változása is hatással volt a terápiára.
Érdekes, hogy Hawton a szexuálterápia eddigi fejlődését nagyjából négy szakaszra osztja. Ezek közül az első Freud nevéhez fűződik: a pszichoanalitikusok egyénileg és hosszasan, de többnyire eredménytelenül kezelték a szexuális zavarokban szenvedőket. Az ennek nyomán kialakult terápiása pesszimizmuson csak a 60-as években sikerült változtatni, amikor a Wolpe által javasolt „szisztematikus deszenzitizáció”, Semans „stop—start” technikája és más behavior-terápiás módszerek ismertté váltak. Főleg a női szexuális problémák kezelésében hozott előrelépést Hawton szerint Bálint Mihály rövid pszichoterápiás módszere, bár még ez is az egyénre koncentrált.
Igazi fordulatot a szexuálterápiában Masters és Johnson két könyvének megjelenése (1966 és 1970) hozott. Módszerük a behaviorista, a pszichoterápiás és pedagógiai hatásmechanizmusok egyedülálló kombinációja, amely a párkapcsolatot helyezi a kezelés előterébe és igen hatékony.
Amerikában természetesen nagy lelkesedéssel fogadták a modern szexuálterápia megalapozóit. Módszerük gyorsan terjedt, ugyannyira, hogy az abban rejlő üzleti lehetőséget illetéktelenek is kihasználták, ami félreértésekre és vitákra adott alkalmat. Probléma volt az is, hogy az ilyen terápia csak párokkal foglalkozott.
Az utóbbi évtizedekben szerencsére akadtak, akik Masters és Johnson módszerét elfogadták és továbbfejlesztették (bár ezekre Hawton ismertetése már nem tér ki). Többek között H.S. Kaplan, J. Bancroft, J.C l. LoPiccolo, J. Money és E. Haeberle műveire, valamint a „Gräfenberg-Spot”” alkalmazóira lehetne utalni ezzel kapcsolatban. Hawton legtöbbjüket ismeri és felhasználja; könyvének végén az irodalomjegyzék közel 300 szakkönyvet sorol fel.
A könyv kimerítő ismertetésére egy recenzióban nincs lehetőség; így csupán néhány szempontot ragadnék ki. A nemi szervek anatómiájával és fiziológiájával foglalkozó fejezet főleg a szexuális reagálás Masters és Johnson által megállapított, 4 szakaszos modelljét ismerteti és részletezi. A szexuális problémák osztályozásában Kaplanra is hivatkozik, miközben a férfi és női funkciózavarokat négy vonatkozásban állítja párhuzamba: az igények, az izgalom, az orgazmus és az esetleges fájdalmak illetve fóbiák szempontjából. Megállapítja, hogy nőknél a szexuális igények csökkenése gyakoribb, a férfiaknál pedig az erekciózavarok. A különböző zavarok gyakoriságát illetően ismerteti az elmúlt évtizedek fontosabb adatgyűjtéseit (a Kinsey-riportoktól a Hite-riportokig).
A zavarok eredetét illetően először a pszichológiai okokkal foglalkozik, s ezeket három csoportba sorolja: 1. Hajlamosító tényezők, 2. kiváltó okok és 3.fenntartó tényezők. Természetesen mindegyiket részletezi. Ezután következnek a szomatikus okok: a betegségek és műtétek, a fogyatékosságok és a „szerek” (drogok). Tíz oldalas táblázat foglalja össze, hogy egyes betegségekhez és műtétekhez milyen szexuális zavarok szoktak társulni (a gyógyszerhatásokat is beleértve).
Mindez azonban csak bevezetés a terápiás fejezetekhez. Hawton itt első lépésként nem a pontos diagnózist, hanem a „terápiára való alkalmasság” kérdését tárgyalja, s a következő tényezők figyelembe vételét javasolja: 1. a szexuális probléma jellege, 2. a partnerkapcsolat állapota, 3. az egyéni motivációk és 4. a testi (köztük: nemi) betegségek, 5. az esetleges terhesség.
Ezután következhet a szexuális zavar pontosabb felmérése, ami egyéni interjúkkal kezdődik, majd közös megbeszélésekkel és párterápiával folytatódik. A szerző részletesen ismerteti a diagnózishoz szükséges anamnézis és tesztelés 14 területét. A vizsgálatopk eredményeit aztán javasolja ismertetni az érintettekkel. (Ez az ún. „tükör-tartás”.)
Ezután következik a „házi feladatok”, vagyis a különböző „sensate focus” (érzékiség-fejlesztő) gyakorlatok megbeszélése, Masters és Johnson, valamint Kaplan javaslatainak megfelelően. A fejezet bőségesen ismerteti ezeket a gyakorlatokat (beleértve az „erősítés és gyengítés”, a „stop—start” és az „elszorítási” technikát is). Hasonlóan fontos és érdekes a felmerülő nehézségek leküzdését és a terápiás hatékonyság növelését célzó fejezet, amely táblázatot is közöl a kisebb-nagyobb nehézségek esetén alkalmazható stratégiákról.
Egy további fejezet a terápia nevelési aspektusait elemzi; a következő pedig a párkapcsolat egyéb zavarainak kezeléséhez ad útmutatást. A terápia befejezésének módozatai szintén külön fejezetet kaptak. Ugyanígy mutatja be Hawton a párterápiával kapcsolatos kutatási eredményeket és a Masters-Johnson modelltől eltérő terápiás megközelítéseket; pl. az egyéni, vagy a csoportos szexuálterápiát, a testi fogyatékosok terápiáját stb.
Végül a legutolsó fejezetben általános következtetéseket igyekszik levonni a szexuálterápia helyzetével és jövőbeni szerepével kapcsolatban. Következtetések és összefoglalások azonban minden fejezetben találhatók, s ez még inkább tankönyvszerűvé teszi Hawton kézikönyvét, amelynek magyar nyelvű kiadásával és széles körű felhasználásával nemcsak az alig létező szexuálterápiánk, hanem az egész egészségügyünk is sokat nyerhetne.
Szilágyi Vilmos dr.
Psychotherapie der Sexualstörungen
1998, Thieme V., 199 p.
Lindauban évente kétszer „pszichoterápiás hetet” szoktak rendezni a szakemberek továbbképzése érdekében, s ezeken különböző témaköröket dolgoznak fel, intenziv kurzusok formájában. Az előadások anyagát pedig egybegyűjtve, könyvsorozatként kezdték kiadni. Az első kötet az evési zavarokról, ez a második pedig a szexuális zavarok pszichoterápiájáról szól.
A könyv 16 fejezete közül három a szerkesztő, Bernhard Strauss pszichológia professzor munkája. Ő néhány éve a jénai Friedrich Schiller Egyetem orvosi-pszichológiai intézetét vezeti, s főleg pszichoterápiával, azon belül pedig szexuálterápiával foglalkozik. Első fejezetében felmérési adatokra támaszkodva kimutatja, hogy milyen nagy az igény Németországban is a szexuálterápiára, s ehhez képest milyen kevés az erre felkészült, jól képzett orvos és pszichológus. (Ezt olvasva óhatatlanul a hazai viszonyokra kell gondolnunk, amelyek még kevésbé kielégítőek a képzés és a továbbképzés terén.)
Másik fejezetében Strauss a szexuális funkciózavarok és devianciák klinikumát tekinti át, főleg a kóroktan szempontjából. Célként jelöli meg a zavarok alapját képező konfliktusok felismerését és hatékony kezelését, függetlenül attól, hogy a konfliktusokat pszichodinamikailag, vagy a viselkedéselmélet és egyéb irányzatok kontextusában értelmezzük. Kimutatja, hogy a szomatikus tényezők jelentőségét az utóbbi évtizedekben túlbecsülték; az egyéni és partnerkapcsolati tényezőket viszont nem elemzik eléggé. Hasonló a helyzet a szexuális perverziók, parafiliák terén.
Egy újabb fejezetben a szexuális funkciózavarok és a szexuális bűnözés terápiás lehetőségeit tekinti át, s megállapítja, hogy a különböző terápiás irányzatok egyre inkább integrálódnak, s figyelembe veszik a változó társadalmi körülményeket. A változás másik jellemzője egy szemléletbeli áttérés a "deficit-modellről" a kihasználható erőforrások, előnyök értékesítésére. Ez azt jelenti, hogy a terapeuta nemcsak az adott funkciózavarral foglalkozik, hanem egyre inkább felhasználja a kliens meglevő képességeit és lehetőségeit, egyéni körülményeit. Épp ez utóbbiakról, a „posztmodern szociális viszonyokról” illetve a szexuálterápia szociálpszichológiai hátteréről szól Gunter Schmidt professzornak, a hamburgi egyetem szexológiai tanszékvezetőjének írása. Szerinte groteszk ellentét alakult ki a „külső szexualizálódás” és a „belső deszexualizálódás” között. Egyrészt ugyanis eláraszt bennünket a pornográfia, a szexualizált reklám; másrészt az újabb felmérések szerint egyre több nőnek és férfinak „nincs kedve a szexhez”, terjed a „szexuális unalom”. Jellemzőnek tartja, hogy a félrelépések, a külső kapcsolatok helyett is sokan megelégednek a maszturbációval a tartós, legális kapcsolatok mellett (bár ehhez gyakran felhasználják a „telefonszexet”, mert az titokban marad, nem hagy nyomot, ugyanakkor garantálja az anonimitást).
Érdekes, új fejlemény az ún. „designer szex”, vagyis a megtervezett, kívánság szerint egyéni igényekre szabott szex, ami specializálódott prostituáltak vagy speciális drogok segítségével érhető el. Félig-meddig ide tartoznak az internet és a „cyberspace” lehetőségei, pl. részvétel a „virtuális orgiákban”, a különböző szexuális szerepek és identitások virtuális kipróbálása. Egy angol szociológus (Ken Plummer) szerint a mai, poisztmodern nemi élet a maga végtelen választási lehetőségeivel egy áttekinthetetlen szupermarkethez hasonlít. Volkmar Sigusch új szexuális forradalomról beszél, ám ennek sokféle értelmezése lehetséges. Vannak modernizmus-ellenes menekülők, akik az új helyzettől megrettenve a múltba vágyódnak, s nem akarják tudomásul venni, hogy amit régen perverziónak vagy épp elmezavarnak tartottak, az ma életstílus lehet.
A szexuális zavarok diagnosztikus osztályozásáról két szerző (Th. Mösler és A. Rose) számol be. Az ICD-10 és a DSM-IV diagnózisrendszeréből indulnak ki, összehasonlítva a kettőt és pontosan leírva a bennük meghatározott szexuális zavarok mindhárom csoportját: a szexuális diszfunkciókat, a szexuális „prefernciák” és a nemi identitás zavarait. A DSM-IV-et jobbnak találják, de még itt is találnak hiányosságokat (pl. hiányzik a „homofóbia” diagnózisa stb.).
Ugyanehhez a témakörhöz kapcsolódva C. Buddeberg a szexuális zavarok diagnosztikájának gyakorlati problémáiról, nehézségeiről ír, s ezek hét lehetséges okát elemzi: 1. a hiányos vagy téves szexológiai ismereteket, 2. a szexualitás értelmezésének nemre jellemző különbségeit, 3. a szexualitással kapcsolatos kommunikáció elégtelenségét, 4. az „intimszféra” (pontosabban a szexuális kapcsolatok) „elpiacosítását”, 5. a szégyen és bűntudat érzését, 6. a szexuális elégedettség és aktivitás inkongruenciáját és 7. az orvos—páciens kapcsolat változását.
Külön fejezet foglalkozik a szexuális zavarok „medikalizálásának” problémájával. G. Zamel szerint elősazör az erekciózavarok gyógyszeres kezelésével jelentkezett ez, s egy „biomechanikus” szemlélet kifejezése volt. Zamel hangsúlyozza, hogy pszichoszomatikus szemléletű, az egyének társas kapcsolataira is figyelő terápiás eljárásokra van szükség.
Nemcsak a pszichoanalitikus szemléletű olvasókat érdekelheti N. Becker fejezete az „erotizált indulatáttétel és viszontáttétel” szerepéről, amely szerinte nem azonos ugyanezek erotikus változatával és a terápia szempontjából is fontos és hasznos lehet. A szerző fejtegetései nagyon érdekesek, bár néhány szempontból problematikusnak is tűnnek. Abból indul ki, hogy a pszichoterápiás kapcsolatban gyakran megjelenő ellenállás folytán az „infantilis szerelem” (pl. az „ödipális kötődés”) nem indulatáttételként, hanem a terapeutára irányuló, a korábbiaktól független szerelemként jelentkezik; ezt nevezi erotikus áttételnek”. Nőkkel ez gyakrabban előfordul, mint férfiakkal, mert úgy érzik, hogy ennek megvalósulása minden problémájukat megoldja. (S hátrányos helyzetüknél fogva könnyebben kötődnek egy „megoldást ígérő” férfihez.)
Igen érdekes M. Hauch írása az ún „hamburgi modell”-ről, amely tulajdonképpen a Masters—Johnson féle párterápia továbbfejlesztett változata. Például annyiban, hogy nem három héten átr, naponta ismétlődő ülésekből áll, hanem heti egyszeri kezelésekből, s ezeket nem feltétlenül terapeuta-pár vezeti. Egy-két „indikációs beszélgetés” után egyénenkénti exploráció következik, amely a kapcsolat negativumaira és pozitivumaira egyaránt kitér és tisztázza a felmerült zavarok okait. Ezeket aztán egy „kerekasztal beszélgetésen” a pár elé tárják („tükörtartás”), s ismertetik a megoldás első lépéseit. (Pl. koitusz-tilalom, „sensate focus” gyakorlatok stb.) A továbbiakban a gyakorlatok során felmerült problémákat beszélik meg a párral, ezzel is fejlesztve szexuális kommunikációjukat. A terápia célja ugyanis nemcsak a tünetek megszűntetése, hanem főleg a kapcsolat rendezése.
Hasonló eljárásokat részletez S. Fliegel fejezete a szexuális zavarok viselkedés-terápiájáról, és U. Brandenburg írása a vaginizmus szisztemikus viselkedésterápiás kezeléséről. U. Clement pedig a szexuális addikciókról, szenvedélybetegségekről szóló írásában kimutatja, hogy ezek lényege a kényszeresség illetőleg az impulzuskontroll és a fantázia zavara, amely szorongások és ürességérzés, csökkentértékűségi érzés nyomán alakul ki, s főleg csoportterápiával kezelhető.
W. Berner, a hamburgi egyetem szexológiai tanszékének új vezetője és két munkatársa nagyon érdekes fejezetben foglalkozik a szexuális bűnözők pszichoterápiájával. Fő problémának tartják a deviancia-tudat és a gyógyulni akarás (terápiás motiváció) kialakítását. Szerintük az ilyen zavarok két fő tipusa: a neurotikusan strukturált perverziók és a borderline személyiségzavarral járó parafiliák. Mindkét tipust kezelhetőnek tartják, természetesen eltérő eljárásokkal.
A könyv utolsó 3 fejezete a transszexualitás pszichoterápiájával, a szexuális traumatizációval és a HIV-fertőzöttek illetőleg az AIDS-betegek pszichológiai gondozásával foglalkozik, majd Függelékként ismerteti az egyik német szexológiai társaság két továbbképző programját, s természetesen bőséges szakirodalmat és tárgymutatót is közöl.
Nagy nyeresége lenne a hazai orvos- és pszichológus továbbképzésnek, ha magyarul is megjelenhetne ez a könyv és beépülne a továbbképző programba.
Szilágyi Vilmos dr.
(1999)
Janus, S.S.& A.C.:
The Janus Report on Sexual Behavior
The first broad-scale scientific national survey since Kinsey
1993, New York etc., J. Wiley, 430 p.
A Janus-házaspárnak ez a könyve kb. tíz évi kutatómunka eredménye, amely az USAa felnőtt népességének szexuális viselkedését próbálja bemutatni 2765 kitöltött és feldolgozott, névtelen kérdőív és 125 mélyinterjú alapján. A könyv alcíme szerint A.C. Kinsey és munkatársai 1950 körüli adatgyűjtései óta az első, széleskörű, országos felmérést mutatja be. Ez azonban túlzás, hiszen több, jelentős szexológiai adatgyűjtés is volt időközben ugyanott; elegendő W. Masters és V. Johnson, valamint Sh. Hite kutatásaira emlékeztetni.
Mindenesetre Samuel Janus pszichológia-professzor és Cínthia Janus szülész-nőgyógyász publikációja nagy feltűnést keltett az 1990-es években, különösen néhány sokkoló megállapításuk miatt, amelyeket – például azt, hogy az USA-ban az 1960-70-es évek szexuális forradalma után most egy második szexuális forradalom bontakozik ki – sokan megalapozatlannak tartanak. Ettől függetlenül érdemes belepillantanunk a könyvbe:
Tartalom:
Bevezetés
1. Szexualitás a 20. században
2. Szexuális átmenetek: az ifjúkortól az idős korig
3. Férfiak és nők: az ellentétek vizsgálata
4. Szexuális devianciák
5. A „szinglik” élete
6. Házasság és válás
7. Gyermekek: legyenek vagy ne legyenek?
8. Vallás és szexualitás
9. Politika és szexualitás
10. Nevelés és szexualitás
11. Pénz, hatalom és szexualitás
12. Terület és szexualitás
13. Előre-tekintés a múltból
Függelék: A. A minta összehasonlítása az országos adatokkal
B. A Janus Report kérdőíve
Indexek és Jegyzet
Az 1. fejezet alcímei:
Vélemények az 1990-es évekből
Az amerikaiak és a szex
Mi a szexualitás? Szexológia: a felmért múlt
Történelmi perspektiva. Szexuális forradalmak között
Az új szexuális éra. Az AIDS hatása
A 2. fejezet kiemelt megállapításai:
· A 65 éves és idősebb férfiak 14%-a mindennapi szexuális aktivitásról vallott, szemben a hasonló korú nők mindössze 1%-ával.
· A férfiak 19%-a már 14 éves korában közösült, míg a nőknek csak 7,5%-a.
· Nem jutott soha orgazmushoz a 18-26 éves nők 13%-a, az 51-64 éves nők 3%-a és az idősebbek 9%-a.
· Minden korcsoportban több férfi vált óvatosabbá a szex terén az utóbbi években, mint ahány nő.
· Minél fiatalabbak a nők, annál korábban kezdték a közösülést.
A 3. fejezet kiemelt megállapításai:
· Az egyidejű orgazmust feltétlenül szükségesnek tartja a férfiak 25%-a és a nők 14%-a.
· Arra a kérdésre, hogy volt-e legaláébb egy homoszexuális élménye, a férfiak 22%-a és a nők 17%-a válaszolt igennel. (Az utóbbiak között kétszer annyi volt a dolgozó nő, mint a háztartásbeli.)
· Gyermekkori szexuális zaklatásokról vallott a férfiak 11%-a és a nők 23%-a.
· A férfiak 56%-a és a nők 44%-a érezte úgy, hogy a szexben saját biológiai maximumán funkcionál.
· Az orális ingerlést a férfiak 10%-a és a nők 18%-a részesíti előnyben az orgazmus eléréséhez.
· A válaszolók több mint 80%-a jelezte, hogy fél az STD-ktől; szexuális aktivitásuk mégis növekedett.
· Több nő, mint férfi érzi úgy, hogy a hagyományos nemi szerepek már nem felelnek meg a mai társadalomban.
A 4. fejezet kiemelt megállapításai:
A transzvesztizmus terén személyes tapasztalata van a férfiak 6%-ának és a nők 3%-ának; a szado-mazochizmus terén pedig a férfiak 14%-ának és a nők 11%-ának.
Azzal, hogy egy vita (veszekedés) lezárásának legjobb módja a szeretkezés, a férfiak 35%-a és a nők 23%-a egyetértett; a férfiak 51%-a és a nők 65%-a viszont nem.
A csoportszexről a megkérdezett férfiak 17%-a és a nők 8%-a úgy vélte: teljesen normális; a férfiak 43%-a és a nők 68%-a szerint viszont szégyenletes.
A felnőttek és a gyermekek közötti szexről csak a megfkérdezett férfiak 2%-ának volt személyes tapasztalata, a nők közül senkinek nem volt.
Az 5. fejezet kiemelt megállkapításai:
A szinglik (egyedül élők) többsége nem érzi ezt kielégítőnek, de csak egyharmaduk kötne házasságot.
A férfiak érzékibbnek, élvezetesebbnek tartják a szexet, mint a nők.
Házasság nélkül is vállalna gyermeket az egyedül élő férfiak 58%-a és a nők 45%-a.
A szinglik több mint felének nőtt a szexuális aktivitása az utóbbi években.
Az elváltak szülei nagyobb arányban váltak el, mint a házasok szülei.
Csak a szinglik 40%-a érzi úgy, hogy bátran mer közeledni a másik nemhez.
A 6. fejezet kiemelt megállapításai:
A leendő férjükkel már a házasság előtt együttélő nők hajlamosabbak a válásra, mint akik nem éltek együtt. Hasonló helyzetben a férfiak kevésbé hajlamosak. A házaspárok átlagosan rövidebb ideig éltek együtt a házasságuk előtt, mint az elváltak.
A férfiak több mint egyharmada és a nők jó egynegyede bevallotta, hogy már volt legalább egy házasságon kívüli szexuális élménye; de a válások alig egynegyedében szerepelt okként a félrelépés.
A házas vagy elvált nők közül kétszer annyian jelezték, hogy sohasem maszturbáltak, mint a férfiak közül.
Az elvált férfiak háromszor olyan gyakran tüntetik fel a szexuális problémákat a válás fő okaként, mint a nők; akik viszont a férjük házasságon kívüli kapcsolatait tüntetik fel kétszer gyakrabban. De mindkét nem az emocionális elhidegülést tartja a válás leggyakoribb okának.
Az elváltaknak több, házasság előtti szexuális tapasztalatuk volt, mint a házasoknak.
Az elvált nőknek nagyobb arányban (33%) volt művi abortuszuk, mint a házasoknak (25%).
A 7. fejezet kiemelt megállapításai:
Nem használ fogamzásgátlót az egyedülálló férfiak 19%-a és a nők 23%-a; az elvált férfiak 39%-a és a nők 27%-a.
Legalább egy művi abortusza volt a protestáns nők 32%-ának, a katolikus nők 29%-ának, a zsidó nők 11%-ának és a nem vallásos nők 22%-ának.
A családtervezést a férfiak 96%-a és a nők 97%-a érzi fontosnak.
A művi abortuszos nők közel 20%-ának 18 éves kora előtt volt az első abortusza.
A 8. fejezet kiemelt megállapításai:
A nagyon vallásosak 61%-a és a vallásosak 66%-a bevallotta, hogy használ fogamzásgátlókat.
A nagyon vallásosak több mint 30%-a bevallotta, hogy volt legalább egy házasságon kívüli kapcsolata; több mint 70%-uk pedig házasság előtti szexuális élményekről vallott.
A nagyobb vallások hívei közül a protestánsok fogadják el legkevésbé a hagyományos nemi szerepeket.
A házasság előtti szex a nők számára is szükséges a protestánsok 41%-a, a katolikusok 42%-a és a zsidók 35%-a szerint; de még a nagyon vallásosak 32%-a szerint is.
A katolikusok a legpasszivabbak szexuálisan: a nők 30%-a és a férfiak 27%-a a partnerétől várja a szexuális kezdeményezést.
A megkérdezett zsidó férfiak és nők később kezdték a közösüléseket, mint a más vallásuak.
A 9. fejezet kiemelt megállapításai:
Gyakori félrelépésekről vallott az ultraliberálisok 16%-a és az ultrakonzervativok 23%-a.
Az ultrakonzervativ férfiak 34%-a és az ugyanilyen nők 46%-a szerint a művi abortusz gyilkosság; de az ilyen nők 27%.ának már volt művi abortusza.
Az egyidejű orgazmust az ultrakonzervativok 29%-a, a liberálisok 15%-a tartja szükségesnek.
A 10. fejezet kiemelt megállapitásai:
A legmagasabb iskolai végzettségű nőknek volt a legtöbb szexuális partnerük (kétszer annyi, mint az alacsonyabb végzettségűeknek) és a legtöbb, házasság előtti szexuális élményük.
Az orális szex elfogadása és gyakorlása az iskolázottsággal arányosan nő.
A férfiak és nők gyermekvállalási kedve fordítottan arányos az iskolázottságukkal.
A maszturbáló nők aránya is növekszik az iskolázottsággal.
A 11. fejezet kiemelt megállapításai:
A közepes jövedelmű nők 8%-a közösült már pénzért; ez nagyobb arány, mint az alacsonyabb vagy magasabb jövedelműeknél.
A legtöbb, házasság előtti szexuális kapcsolata a mafasabb jövedelmű (és képzettebb) nőknek volt; viszont a házasságon kívüli kapcsolatok gyakorisága náluk a legalacsonyabb.
A megkérdezett férfiak 20%-a vállalkozott szexre pénzért (hasonó arányban mindhárom jövedelmi szinten).
A 12. fejezet kiemelt megállapításai:
A szerelmet minden régió magasra (90% körül) értékeli.
Délen korábban kezdik a közösüléseket és gyakoribb a házasság előtti szex; itt nőtt legjobban a szexuális aktivitás, míg Északon és Nyugaton kevésbé.
A 13. fejezet kiemelt megállapításai:
A vizsgálat első szakaszával (1983-1985) összehasonlítva 12%-kal kevesebb nő maradt szűz 18 éves koráig a második szakasz (1991-1992) idején.
A művi abortusz elfogadottabbá vált a vizsgálat két szakasza között (36% helyett csak 30% tartja bűnnek).
Ugyanakkor a vallást 50% helyett már 61% tartja fontosnak a házasságban.
A családot 13%-kal többen tartják a társadalom legfontosabb intézményének.
Szilágyi Vilmos dr.
E.J. Haeberle – R. Gindorf (Hg.):
Ideologie und Praxis des Sexualkontaktes
mit beiden Geschlechtern
1994, Stuttgart, G. Fischer V., 360 p.
Ez a könyv a szexológia fejlődésének jelentős állomása, határköve, sőt, paradigmája lehet. Nemcsak azért, mert egy kiváló, német szexológiai társaság vezetői szerkesztették 33 élvonalbeli szexológus előadásaiból és írásaiból, hanem elsősorban a szemlélet újszerűsége miatt.
A cím („Biszexualitások”) már önmagában is utal erre az újszerűségre azzal, hogy többféle biszexualitást feltételez, s ennek függvényében vizsgálja mind a homoszexuális, mind pedig a heteroszexuális kapcsolatokat, s mindegyikről új megállapításokat tesz. A könyv az Előszón és a Függeléken kívül öt nagyobb részre tagolódik, amelyek közül az első -- s valószínűleg a legfontosabb – E. J. Haeberle tanulmánya a téma történetéről és dimenzióiról. A második rész négy tanulmánya „alapvető meggondolásokat” ismertet, éspedig biológiai, szociológiai és pszichológiai megközelítésben. A harmadik rész történelmi és társadalmi szempontból vizsgálódó tanulmányokat közöl a nyugati és keleti világból. A negyedik rész hat tanulmánya empirikus vizsgálatokat ismertet; s végül az ötödik rész a biszexualitás klinikai aspektusaival foglalkozik.
A könyv alapja egy „biszexualitás-kongresszus” (1990, Berlin), amelynek referátumaiból (átdolgozott, kiegészített formában) sokat átvettek a szerkesztők. A Német Szexuálszociológiai Társaság (Deutsche Gesellschaft für sozialwissenschaftliche Sexualforschung) 10. Kongresszusáról van szó, amely tulajdonképpen a harmadik, német szervezésű, nemzetközi szexológiai kongresszus volt, Ezen a kongresszuson osztották ki először az ún. „Magnus Hirschfeld emlékérmet”, éspedig Ernest Bornemannak és Herman Musaphnak; két évvel később, a következő kongresszuson pedig J.P. Cecconak és Aszódi Imrének.
A szerkesztők azért választották témaként a biszexualitást, mert ez a beállítottság és viselkedés gyakorisága ellenére még nem került a tudományos vizsgálódás fókuszába. A homoszexualitás kutatói is csak érintőlegesen foglalkoztak vele, s ráadásul ennek során többnyire tréves feltételezésekből indultak ki. A könyvben összegyűjtött tanulmányok fő célja éppen az előítéletek tudatosítása és a szemléleti keretek tisztázása, vagyis egy új elméleti álláspont bemutatása.
Mindebben központi szerepet tölt be E. J. Haeberle: A szexuális beállítottság, mint tudományos probléma című tanulmánya (amely magyarul először a „Szenvedélybetegségek” 1994/2. számában jelent meg, később pedig a „Szexológiai dokumentumok” c. kötetben). Ebben mintegy elővételezi a többi szerző legfontosabb megállapításait, a történelmi háttértől kezdve a szkriptezési elméleten keresztül az esszencialisták és konstruktivisták mai vitájáig.
Ezután a biológus M. Diamond tanulmánya következik, amelyben először egyes állatfajok biszexualitásáról, pontosabban kétneműségéről olvashatunk, majd az emberi biszexualitás biológiai gyökereiről. Ezeket tartja meghatározóaknak, de hozzáteszi, hogy „a menifeszt szexuális beállítottság minden valószínűség szerint olyan biológiai erők interakciójának eredménye, amelyek környezeti és szociális ráhatásokkal ötvöződnek”.
A következő tanulmányban három amerikai szexuálszociológus: J. H. Gagnon, C.S. Greenblat és M. Kimmel igen meggyőzően vitatkozik az esszencialistákkal, akik a szexuális orientációt biológiai eredetűnek és vele-születettnek tartják. Szemben velük, a konstruktivistáknak adnak igazat, vagyis a szexuális beállítottságok sokféleségéből és változékonyságából kiindulva úgy látják: az ontogenezis során kialakuló konstruktumokról van szó, amelyeknek alakulását különböző kulturális hatások, interperszonális és intrapszichikus szkriptek befolyásolják.
H. Bosinski tanulmányában kifejezetten „biopszichoszociális” jelenségnek tartja a szexuális beállítottságot. Mint írja, az ember ugyan nem kizárólag a „környezetének terméke”, de „biológiai sorsszerűség” sem határozza meg, hanem „biopszichoszociális egység”; a szexuális viselkedés is e három tényező együtthatásában alakul ki. Értelemszerűen ehhez kapcsolódik E. Coleman tanulmánya a biszexualitás értelmezésében bekövetkezett „paradigma-váltásokról.” Ezek közül az első abban állt, hogy a 19. században a fajfenntartásra irányuló „természetes” és „normális” szexualitástól megkülönböztették a „patologikus” formákat, s kutatni kezdték mindenekelőtt a homoszexualitás okait és gyógymódjait. A második paradigma-váltás a 20. század közepén, a Kinsey-Reporttal kezdődött, amelyből kiderült, hogy a szexuális viselkedésnek sokféle formája lehet, s a homoszexuális és a biszexuális viselkedés is sokkal gyakoribb, mint azt addig feltételezték. Ebből következően a szexualitásnak csak egyik lehetséges funkciója a fajfenntartás, amin kívül számos más funkciót is betölthet. Ennek nyomán egyre inkább a pszichoszexuális fejlődést kezdték vizsgálni, s a „biológiai nem” (Sex) mellett felismerték a nemi identitás és a nemi szerep (Gender Role) jelentőségét.
A harmadik paradigma-váltás napjaink eseménye. Coleman ebben Bell és Weinberg (1978) kutatásait tartja alapvetőnek, mert ők kimutatták, hogy a homoszexuálisok és a biszexuálisok is sokfélék lehetnek, csoportjaik teljesen heterogének. A biológiai kétneműség a mai kultúra számára egyre jelentéktelenebb. Mint írja: „… a szexuális viselkedést minden kultúrában a szocio-kulturális feltételek és a világnézeti-vallási meggyőződések határozzák meg.”
A könyv harmadik része társadalomtörténeti tanulmányokat közöl. G. Hekma a biszexualitás történelmi perspektiváit, J. Money pedig a homoszexualitás fogalmának történetét vázolja fel. D. Berner a biszexualitással kapcsolatos, korai vitákat elemzi, ahogyan azok az 1899.től 1923-ig kiadott „Jahrbuch für sexuelle Zwischenstufen”-ben , vagyis a szexuális átmenetek, köztes fokozatok évkönyveiben megjelentek, T. Fliess, O. Weininger, S. Freud és legfőképpen Magnus Hirschfeld írásaiban. Hasonlóképpen elemzi E. J. Haeberle a „Zeitschrift für Sexualwissenschaft” (1908—1932) hasábjain folytatott biszexualitás-vitákat. A nyugati vonatkozású történeti visszapillantásokból számomra legérdekesebb volt E. Borneman tanulmánya S. Freud biszexualitás-fogalmának változásairól. (Erre itt nem térek ki, mert olvasható az egyik (Szexuálpszichológia) könyvemben.)
Két amerikai tanulmány zárja a nyugati világ bemutatását. J. Paul San Francisco „Bisexual Center”-ét és a biszexuális mozgalom kibontakozását, R. Green pedig a biszexuálisok diszkriminációját mutatja be. A keleti világról hárman írnak a téma szempontjából. J. Wong a biszexualitás előfordulását vizsgálja a a korai kínai császárság időszakában, J. P. Cecco viszont a mai Pakisztánról megállapítja, hogy ott a nős férfiak titokban tartott, homoszexuális kapcsolatait diszkréten kezelik; probléma inkább a „heteroszexuális félrelépésekből” adódik. G. Herdt Zambia példáján elemzi a homoszexualitás és biszexualitás okait.
Az újabb, empirikus vizsgálatokat bemutató rész tanulmányai nagyon is aktuálisak. M.S. Weinberg, G.J. Williams és D.W. Pryor a biszexuálissá válás folyamatát elemzik. 99 biszexuálissal folytattak mélyinterjút San Franciscoban, s erről könyvet is írtak, Dual Attraction: Bisexuality int he Age of AIDS címmel. P. Schwartz és Ph. Blumstein a biszexuális identitás kialakulásának témáját vizsgálták, 156 önként jelentkező felnőtt bevonásával, akiknek mindkét nemmel voltak szexuális élményeik, de csak 41%-uk tartotta magát biszexuálisnak.
E. Günther és munkatársai az NDK fennállásának utolsó éveiben 671 felnőtt homoszexuálist (többségükben férfiakat) interjúvoltak meg, s kiderült, hogy legtöbbjüknek heteroszexuális kapcsolatai is voltak, tehát valójában biszexuálisok. R. Gindorf és A. Warren „meleg” férfiak heteroszexuális, és „heteroszexuális” férfiak homoszexuális kapcsolatait vizsgálták – tehát szintén biszexuálisokat. G. Runkel „Biszexuális viselkedés Németországban” címmel arról számol be, hogy az általa kérdőívvel vizsgált, reprezentativ minta (N= 1501) 93-94%-a heteroszexuálisnak vallotta magát; a fennmaradó 6-7% pedig részben homoszexuálisnak, részben (a nők nagyobb részben) biszexuálisnak. Valóságos viselkedésük azonban ennél jóval nagyobb arányban bizonyult biszexuálisnak. Végül H. Ahrens és A. Feldhorst tanulmánya a biszexualitás és az AIDS összefüggéseit elemzi (a leírtak igen tanulságosak lehetnek a hazai AIDS-prevenció számára is).
A könyv ötödik részének egyik tanulmányában R.G. Friedman a biszexuális férfiakkal szerzett, klinikai tapasztalatait adja közre. A szexuális beállítottság szerinte a viselkedés négy területére utal: az erotikus fantáziákra, a szexuális aktivitásra, a nemi identifikációra és a nemi szerepre. A személyiségfejlődés zavarai bármelyik területen jelentkezhetnek; így mindhárom orientációs tipusnál előfordulnak neurózisok és pszichopátiák. Friedman a biszexuálisokat is az általa kidolgozott „háromdimenziós diagnózis-kockával” vizsgálta. (Ennek leírását lásd „Male Homosexuality. A Contemporary Psychoanalytic Perspective” (1986) című könyvében.)
A.X. van Neerseen „Biszexualitás az ifjúkorban” c. tanulmánya az identitás-zavar teoretikus modelljét vázolja fel, klinikai tapasztalatok nyomán. A kötet záró-tanulmányát M.W. Ross, A. Wodak, J. Gold és M.E. Miller írták, az intravénás drogfüggők szexuális orientációinak különbségeiről, éspedig a HIV-veszélyeztetettség viszonylatában. 1989-ben, Ausztráliában 1245 drogost (kétharmad részük férfi) interjúvoltak meg. A férfiak kb. 13%-a volt biszexuális, 5,6%-a homoszexuális, a többi heteroszexuális. Ugyanakkor a nők közel 30%-a biszexuális, 3%-uk homoszexuális, a többiek heteroszexuálisok. Megállapítható volt, hogy a drogfogyasztás hatására mindkét nemnél növekedett a veszélyeztető szexuális viselkedés aránya, különösen a homo- és a biszexuális férfiaknál, valamint a biszexuális nőknél.
A könyv Függeléke a név- és tárgymutatón kívül minden szerzőről rövid ismertetést közöl. Tanulmányozását fontosnak tartom mindazok számára, akiket komolyan érdekel nemcsak a szexuális orientáció, hanem általában a szexuálpszichológia.
Szilágyi Vilmos dr.
.
Schaef, A. W.:
2000, Új Paradigma K., 233 p.
Ez a könyv olyasmire hívja fel a figyelmet, amiről eddig keveset tudtunk; hogy milyen nagy jelentősége van a túlzott kötődések, dependenciák elkerülésének a személyiség érettsége és a partnerkapcsolatok fejlesztő hatása szempontjából
A könyv szerzőjéről csak annyit tudok, hogy amerikai pszichológusnő, aki már túl van egy sikertelen házasságon, rokonszenvezik a feministákkal és terápiás praxisában saját tapasztalatain kívül az újabb szakirodalom néhány szerzőjére és a „Névtelek Alkoholisták” 12 lépcsős, öngyógyító programjára támaszkodik. Téziseit kissé redundánsan fejtegeti -- nyilván, mert nagyon meggyőző akar lenni,
A kötet hét fejezetéből öt a partnerkapcsolati függőségeket elemzi, s csak az utolsó kettőben vázolja fel az „egészséges kapcsolatok” és a gyógyulás lehetőségeit. Végül 96 tételből álló irodalomjegyzéket közöl, főleg feminista szerzőktől. Az is kiderül, hogy 1986 és 1988 között már négy másik könyvet is írt, lényegében ugyanerről a témáról. A szóban forgó könyve eredetileg 1990-ben jelent meg, magyar kiadására tehát tíz éves késéssel került sor.
Ez utóbbi a magyar kiadás szerkesztőjének (Timaffy Tünde) köszönhető, aki egy angliai tanfolyamon értesült Schaef módszeréről és annak kedvező hatásairól egy angol lánytól. A lány (Barbara) Schaef könyve nyomán ismerte fel kapcsolati függőségeit, „végig csinálta a 12 lépcsős programot,, s keresztül ment egy megrázó, spirituális ébredésen.” (9. old.) Ami olyan „mélyre ható átalakulást hozott személyiségében, hogy felelősségteljes, egészséges, felnőtt nővé érhetett.” (10. old.)
Sajnos, nem világos, mit kell értenünk „spirituális ébredésen”. A szerkesztő joggal jegyzi meg, hogy sokan idegenkednek a könyvben vázolt önsegítő programtól,, amelynek egyik kulcsszava az istenhit; tehát a nem vallásosakat mintha eleve kizárná a terápiából. A szerkesztő ugyan megnyugtatásul közli, hogy „a gyógyulásnak több útja is van”, s ezeknek csak egyike az itt leírt. De mindjárt hozzáfűzi, hogy ez a legeredményesebb, mert… s itt egy vallásos-misztikus hipotézis következik a „szeretet forrásáról” vagy központjáról, amit az isten fogalma fejez ki.
Ez érthetően kételyeket ébreszt sokakban, bár a szerkesztő hangsúlyozza: „Nem kell semmit elfogadnod, amivel nem tudsz azonosulni.” Kérdés azonban, hogy ez mindenkit megnyugtat-e, hiszen az egész program kissé misztikus alapokon nyugszik. Tény, hogy ennek ellenére a könyv sok pozitivumot, jó gondolatot tartalmaz; elősegítheti a tudatosulást és a különböző függőségek, káros kötődések felszámolását.
Az elmélet lényege, hogy „szenvedélybeteg társadalomban élünk, s mindannyian ki vagyunk téve egy függőségi folyamatnak…” (13. old.) -- sőt, nem egynek, hanem sokfélének, amelyek összefüggenek és egymást erősítik. Függőséget hozhat létre például a munka, a pénz, a szex, a „romantikus érzelmek, a vallás vagy akár a testedzés”, nem is szólva az „anyagfüggőségekről” (alkohol, drog stb.) Schaef azonban csak olyan „álkapcsolati függőségekkel” foglalkozik, mint a szexuális, a romantikus és hasonló kapcssolat-függőségek. Egyik központi gondolata, hogy ezek a függőségek úgy tűnhetnek ugyan, mintha az intimitást céloznák, de valójában mindegyik menekülés a meghittség elől, az intimitás megkerülésének eszköze. Hozzáfűzi, hogy a helyzet megértéséhez előbb meg kell vizsgálni, „milyen a valós intimitás és hogyan működnek az egészséges kapcsolatok.” (20. old.) Ehelyett azonban kb. 140 oldalon keresztül elemzi a kóros függőségeket, s csak aztán szól az egészséges intimitásról.
Túlzásnak tűnhet ugyan, hogy ma igen kevesen képesek a valódi intimitásra, hiszen megbízható statisztikákat erről nem ismerünk. De igaz lehet, hogy előfeltétele az önmagunkhoz való intim, vagyis öszinte viszonyulás. „Először is tudnunk kell, kik vagyunk, hogyan érzünk és gondolkozunk, milyen értékek szerint működünk, mi a fontos számunkra…” (166. OLD.) Főleg az érzelmek kifejezését és kezelését kell megtanulnunk, megkülönböztetve egymástól a hangulatokat, a másoktól ránk ragadt érzéseket a valódi szükségleteinket kifejező érzelmektől.
Schaef szerint négyféle viselkedéstipus akadályozza az intimitást: 1. A felelősségvállalás hiánya, 2. a kapcsolaat irányításának illúziója, 3. az őszintétlenség” és 4. az énközpontúság. Ezt el tudom fogadni; kivéve, hogy az intim kapcsolat nem irányítható, mert „ajándék” (174. old.), vagyis irracionális. Tény ugyan, hogy sokszor illuzórikus a kapcsolat tudatos irányítása, s csak érett személyiségek képesek rá. De maga Schaef is erre akar megtanítani, amikor józanságra, nyitottságra és rugalmasságra int. Legpregnánsabban így jellemzi az egészséges intim-kapcsolatot: „Szeretünk valakit… úgy, hogy közben önmagunk maradunk és teljesen részt veszünk saját életünkben,” (182. old.) Vagyis az érzelmi kötődést össze lehet egyeztetni autonómiánk megőrzésével (ahogyan az pl. az egyenlőségelvű, nyitott házasságban történik).
Jó, hogy megjelent ez a könyv, mert önismeretre és önfejlesztésre inspirál, bár ugyanakkor vitákra is, ami egyáltalán nem idegen a szerzőtől, hiszen, mint írja, neki is voltak fenntartásai és kételyei, Az elmélet tehát továbbfejlesztendő. Már csak azért is, mert gyakori félreértés, hogy a „normalitás érdekében” minden érzelmi kötődést jobb elkerülni. Egyébként érdekes összehasonlításra ad alkalmat egy hasonló témájú, német könyvvel, amely 1998-ban jelent meg. Címe: Die Angst vor Nahe. Szerzője Wolfgang Schmidbauer, pszichoanalitikus képzettségű pszichológus, akinek már 15 könyve jelent meg, s a kapcsolati zavarokat tartja a pszichoszomatikus tünetek és személyiségzavarok leggyakoribb okának. A magányosok fő baja szerinte az, hogy tudattalanul menekülnek a közelségtől, intimitástól.. Jellemzőjük, hogy nem képesek szeretni az őket kívánó partnereket, inkább olyanokhoz közelednének, akik távolságot tartanak tőlük. Nehezen vallják be, hogy félnek a közelségtől. Tipikus eset a „se vele, se nélküle”, vagyis se egyetérteni, se elválni nem tudnak, csak vitatkoznak és kínozzák egymást.
Az ilyen problémák gyakoriságában döntő szerepe van a pszichoszexuális fejlődést elősegítő szexuális nevelés hiányának.
Szilágyi Vilmos dr.
Wincze, J.P. – M. P. Carey:
A Guide to Assessment and Treatment
2001 Guilford Press, 226 p.
A szexuális funkciózavarokról szóló könyvhöz, amelynek szerzői amerikai oszichológusok, Sandra Leiblum írt előszót.
A bevezető áttekintésben abból indulnak ki, hogy az utóbbi két évtizedben nagyon megnőtt az érdeklődés a szexuális viselkedés iránt, részben az AIDS-nek köszönhetően. A Viagra és a hasonló szerek azonban csak átmeneti, felszínes javulást hoznak, de nem gyógyítják a párkapcsolati bajokat, a negativ szexuális szkripteket és traumákat, s nem fejlesztik a szexuális kultúrát sem.,
A szexuális funkciózavarok meghatározásában Masters és Johnson négy-szakaszos modelljét veszik alapul, bár az első szakaszt kiegészítik a szexuális vágy bevezető szakaszával. A szexuális funkciózavar tehát ezek zavara. A 2000-ben jóváhagyott DSM-IV-TR szerint az ilyen diszfunkciók fő kategóriái:
1. A vágy terén: hipoaktiv szexuális vágy vagy szexuális averzió.
2. A felizgulás terén: erekciózavar (nőknél: hiányos izgalom ill. vérbőség).
3. Az orgazmus terén: túl korai vagy hiányzó orgazmus.
4. A fájdalom terén: diszpareunia ill. vaginizmus.
Mindegyik lehet primer vagy szekunder, generalizált vagy szituációs.
A DSM diagnosztikai séma nemcsak a funkciózavarokat, hanem a szexuális deviációkat is tárgyalja. A perverziók vagy parafiliák olyan zavarok, amelyekben az egyén ismétlődő és intenziv szexuális késztetést és fantáziákat él át, pl. tárgyakkal (fétis), önmaga vagy mások megalázásával (szado-mazo) vagy nem beleegyező partnerekkel (exhibicio, pedofilia, frottőrség) kapcsolatban. A könyv ezekkel nem foglalkozik.
A szexuális diszfunkció nem feltétlenül okoz gondot mindkét érintettnek, sőt, előfordulhat, hogy a diszfunkcionálisnak sem! Egy vizsgálatban a kérdezett párok 80%-a szerint a házasságuk szexuálisan is kiegyensúlyozott – de közben a férfiak 40%.ának és a nők 63%-ának szexuális diszfunkciói voltak. Az etiológiát illetően a funkciózavarok több okra vezethetők vissza. Ezek között vannak „előkészítő”, „kiváltó” és „fenntartó” tényezők. Az okok lehetnek veleszületett, biológiai, vagy szerzett, pszichológiai illetve szociokulturális jellegűek. A kezelés alapjában biopszichoszociális jellegű, figyelembe veszi az újabb ismereteket és kritikailag értékeli azokat.
A szexuális vágy zavarai
A szexuális kielégülés rendszeres igénye az egészséges ember jellemzője. Viszont akinél ez a fantázia szintjén sem jelentkezik,, akit nem érdekel a szex, annál a szexuális vágy zavara (Low Sexual Desire) állapítható meg. Ennek ellentéte lehet az abnormálisan erős szexuális vágy (szexuális addikció, nimfománia, szatiriázis, „Don Juanizmus”). A „túlzásba vitt szex” inkább a parafiliákra jellemző; tehát nem funkciózavar.
A vágy zavara gyakran kapcsolódik egyéb problémákhoz (pl. a partner iránti érzelmi kötődés hiánya; titkolt homoszexuális hajlam; erekció- illetve orgazmuszavar stb.). A vágy zavarának két fő típusa a hipoaktiv vágy és a szexuális averzió. Ezeket gyakran összetévesztik az izgalomba jövés zavarával, holott nem ugyanazt jelentik. Tény viszont, hogy többnyire a nőknél jelentkezik vágycsökkenés. Az egyenlőtlen szexuális igények esetén fennáll az erőltetés veszélye, ami méginkább csökkenti a vágyakat. Gyakorisága az utóbbi évtizedekben növekvő tendenciájú (pl. a férfiak 5%-a, a nők 22%-a), s persze az életkorral együtt is növekszik. De sokkal gyakoribb más szexuális zavarok, vagy személyiségzavarok esetén.
Etiológiája: vagy biológiai (pl. hormonális zavarok, gyógyszerhatások), vagy pszichoszociális okokra (szorongás, szexuális trauma stb.) vezethető vissza.
A felizgulás zavarai
A felizgulás kognitiv és affektiv komponensei: figyelemkoncentráció az erotikus ingerekre és a szexuális élvezet érzése. A férfiak erekciózavara lehet biológiai vagy pszichoszociális eredetű. Gyakori, hogy az erekció nem teljes, vagy gyorsan megszűnik. Gyakorisága: Kaplan (1974) szerint a férfiak kb. 50%.ánál fordul elő. Általában nagyon zavarólag hat a férfiakra. „Öngyógyításként” alkoholt, gyógyszereket, pornográfiát vagy partnerváltást szoktak alkalmazni.
A nők felizgulási zavarát régebben a vágy és az orgazmus hiányával együtt frigiditásnak nevezték, ami azonban pontatlan és pejorativ. Fiziológiásan a vérbőség és a hüvelyváladék hiányában jelentkezik; pszichésen dekoncentráltságban, szorongásban vagy közömbösségben. Kevésbé okoz gondot, mint a férfiaknak, mert sikosítóval könnyen áthidalható. Gyakoriságát különböző vizsgálatok 20 és 50% közé teszik.
Orgazmuszavarok
A legtöbb nő ritkán jut koitális orgazmushoz, ám ez még nem szexuális funkciózavar! Hasonló a helyzet a szimultán és a többszörör orgazmus hiánya esetén. Gyakorisága: Kinsey a nők kb. 10%-ánál talált teljes anorgazmiát. Az újabb adatok 5 és 25% között szóródnak. Hite (1976) szerint míg maszturbációval csak a nők 4%-a nem elégül ki, addig aktusban már 70%-uk. Etiológiája: biológiai (betegségek, drogok, menopauza) és/vagy pszichoszociális tényezőkre vezethető vissza. A fiatalabb nemzedékekben egyre ritkább az orgazmuszavar.
Férfiak orgazmuszavarai: Túl korai orgazmus (ejakuláció praecox), ejakulációs inkompetencia, vagy retardált ejakuláció. A korai orgazmusnak nincs pontos meghatározása; lényege a minimális ingerlésre létrejövő orgazmus a közösülés előtt, vagy rögtön a behatolás után. A közösülések átlagos időtartama Kinsey szerint 2-3 perc, mások szerint 4-8 perc. Kaplan szerint igen rossz hatással van a férfiakra; a nőkre vegyesen hat, szemléletüktől függően. „Házilagos” kezelése: erőltetett visszatartás, figyelemelterelés, alkoholfogyasztás stb.
Szexuális fájdalomzavarok
Diszpareunia: Többnyire a közösülés alatt érzett fájdalmat jelenti, ha az nem vaginizmus, drog vagy hüvelyváladékhiány következménye. Nőknél sokkal gyakoribb, mint férfiaknál. Gyakorisága: kb. 5-15%. Etiológiája: részben biológiai (anatómiai elváltozások, gyulladások), részben pszicho-szociális okokra (traumák, hibás attitüdök, kapcsolati problémák) utal.
Vaginizmus: A hüvelyizmok alsó harmadának akaratlan görcse, ami akadályozza a közösülést. (Ez a legfőbb oka az ún. „el nem hált” házasságoknak.) Előfordulása kultúránként különböző (kb. 5-20%). A ritka biológiai tényezők (hüvelygyulladások stb.) mellett főleg pszichoszociális tényezők (félelem a fájdalomtól, terhességtől stb.) okozzák.
Diagnosztika és terápia
A pontos diagnózis a hatékony kezelés alapfeltétele. Ehhez az orvosi, pszichoszociális és egyéb vizsgálatok adatait értékelni kell. . Az anamnézis felvételénél fontos a kliens (ill. a pár) megnyugtatása a kivizsgálás menetének magyarázatával, hangsúlyozva az együttműködés szükségességét. Ezután külön interjú következhet az egyik partnerrel, miközben a másik kérdőívek kérdéseire válaszol a másik helyiségben. A következő ülésen ugyanez történik, csak fordítva; a harmadikon pedig a párral beszéljük meg a diagnózist, az okokat és a kezelési tervet. Ennek során figyeljük a partnerek viszonyát egymáshoz, kooperációjukat és őszinteségüket. (A nők általában hajlamosabbak az önfeltárásra.)
A hatékony interjú elemei: 1. Előzetes hipotézisek, 2. a célok rögzítése, 3. az interjú szerkezete és tartalma.. Hipotézisek: a kliensek zavara, téves ismeretei, előítéletei, védekező mechanizmusai stb. Célok: bizalmi kapcsolat létesítése, a probléma okainak feltárása, pszichoszociális anamnézis, alkalmasság tisztázása a szexuálterápiára. Az interjú irányítása: a) Nem kényes kérdésekkel (életkor, fogalkozás stb.) kezdeni. B) Nyiltvégű kérdésekkel folytatni (Pl. „Miért keresett meg?”) c) Anamnézis felvétele (szocciális, orvosi és szexuális előzmények).
Kérdőívek alkalmazása: Előnyük, hogy viszonylag gyorsan, sok adatot nyújtanak, lehetővé teszi az összehassonlításokat. Fontos a kliensnek és az esetnek megfelelő kérdőív kiválasztása. (Szerzők ismertetik az „Orvosi előzmények”, a „Női szexualitás rövid indexe” (22 kérdés) és a „Sexual Desire Inventory”, végül a „Merevedési funkció nemzetközi indexe” kérdőívet. A partnerkapcsolat felmérésére két kérdőívet ajánlanak: 1. „Dyadic Adjustment Scale” (32 kérdés) és 2. „Index of Dyadic Heterosexual Preferences” (27 kérdés), s megemlítenek még 3 speciális kérdőívet, hangsúlyozva, hogy a kérdőívek kitöltése önmagában, interjú nélkül nem elegendő.
Pszichofiziológiai mérések: ezek ritkán használatosak, mert drága technika és szakértelem kjell hozzájuk. Leginkább az éjszakai merevedések mérésére szolgálnak (az ún. alvási laborban), vagy az urológiai klinikákon használatos RigiScan készülékkel. E mérések révén eldönthető az erekciózavar esetleges biológiai eredete. Másik lehetőség az ébrenléti szexuális ingerekre (pl. pornófilm) bekövetkező erekciók mérése.
Orvosi vizsgálat: A szerzők leírják a megfelelő orvos kiválasztását, a kliensek előkészítését, majd a lelet megbeszélését az orvossal és a kliensekkel.
Közös interjú és esetmegbeszélés
Ennek során megfigyelhető, hogyan képviselik igényeiket stb. A diagnózis és a terápiás terv megbeszélésénél feltételezhető, hogy szexuális attitűdjeik még mindig merevek s még mindig kerülik a szexet. Cél a pár egyetértésének biztosítása, kételyeik tisztázása (és szerződéskötés).
Speciális kihívások a diagnosztikában
Nem kooperativ partner: előfordulhat, hogy a terápiát igénylő partnere nem működik együtt (pl. mert azt hiszi, hogy csak a partnerének van problémája). Ilyenkor megpróbálhatjuk (telefonon vagy levélben) meggyőzni, vagy megfelelő olvasmányt javasolni neki.
Homoszexuális vagy biszexuális kliensek: ugyanúgy kezelendők, mint a heteroszexuálisok.
Partner nélküli kliens: nehezebb esetet jelentenek, mert csökkentebb az önbizalmuk, bizonytalanok, kudarckerülők. „Pótpartnerek” (Surrogates) iránt már kevésbé van igény az USA-ban (s persze a terapeuta sem lehet „pótpartner”).
Szenvedélybeteg kliensek: Alkoholistáknál gyakoriak a funkciózavarok; őket először addikció-kezelésre kell irányítani.
A kezelés pszichoszociális módszerei
A modern szexuálterápiát Masters és Johnson alapozták meg, bár módszereiket azóta továbbfejlesztették (Pl. Kaplan, Hawton, Arentewicz). A kivizsgálás során alkalmazott lépések a terápiára is érvényesek:
Hipotézisek: A kliensek a szexet általában a közösüléssel azonosítják, s csak a teljesítményt érzik sikeresnek. Sztereotip nézeteik vannak a férfi és a nő szerepéről a szexben. Többnyire kerülik a szexet, s így „szabotálják” a terápiát.
Célkitűzések: Elsődleges cél a teljesítménykényszer megszűntetése és a kommunikáció javítása. A kliens által sürgetett cél helyett kisebb, átmeneti és elérhetőbb célokat kell kitűzni, hogy csökkenjen a félelem a kudarctól.
Eljárások: Fontos lehet a terapeuta megjelenése, bizalomgerjesztő modora, tájékozottsága, kapcsolatkészsége stb. Ügyelni kell az indulatáttételre és viszontáttételre, hiszen az intim kérdések könnyen keltenek szexuális fantáziákat és vonzalmakat. Az esetleges csábító viselkedést rögtön meg kell beszélni. Ha párt kezelünk, ügyelni kell az egyik fél előnyben részesítésének elkerülésére.
A terápia szerkezete: három szakaszból állhat. Az elsőben a probléma okait elemezzük és a partnerek igényeit, attitűdjeit. A másodikben az átmeneti céloknak megfelelő viselkedést kell megbeszélni és gyakoroltatni. A harmadikban az elért eredményeket és a továbblépést kell megbeszélni.
Az ülések időrendje és a terápia hossza: A heti (vagy kétheti) ülések lehetővé teszik az otthoni gyakorlatokat. Általában 10-15 ülésen belül a legtöbb probléma megoldható.
A szexuálterápia leggyakoribb módszerei
1. Sensate focus: ez a sarokköve a szexuálterápiának. Masters és Johnson nyomán sokan próbálták már alkalmazni. A fő nehézség itt is a teljesítménykényszer. Fontos, hogy ehelyett az érzéseikre figyeljenek (pl. erekció vagy orgazmus helyett a simogatások élvezetére). Ez teszi lehetővé az önbizalom fokozatos visszanyerését. In vivo deszenzitizálást jelent a relaxálás a szorongás csökkentése érdekében. Ezt szolgálja a közösülés átmeneti kikapcsolása is. Az érzéki fókusz-gyakorlat szakaszai: Az első szakasz lényege a nongenital pleasuring, vagyis egymás simogatása, masszirozása, félig felöltözötten, pl. pizsamában. Második szakasz a genital pleasuring, amelyben az erogén zónák ingerlésére is sor kerül (erekcióra vagy orgazmusra törekvés nélkül). Harmadik szakasz: hosszabb előjátékok után közösülési helyzet lassú felvétele, de mozgások nélkül. Lassú mozgásokra (szünetekkel) csak az utolsó szakaszban kerülhet sor, különböző testhelyzetekben, orgazmusra nem törekedve Csapdát jelenthet, hogy gyakran félreértik és rosszul csinálják (formálisan, gépiesen, nem megbeszélve). Előnye lehet, hogy új attitűdöket és viselkedést tanulnak, így viszonyuk kedvezően változik. Gyakoroltatja a feedback-et, egymás irányítását, s diagnosztikai értéke is van.
2. Tanácsadás, felvilágosítás: A viselkedés megváltoztatásához megalapozott ismeretek szükségesek; ezek segíthetnek a félreértések és előítéletek leküzdésében. A felvilágosítás nemcsak verbálisan, hanem olvasmányokkal is történhet; az ún. biblioterápia is hatékony lehet, ezért állítsuk össze az ajánlott olvasmányok listáját. (A szerzők 13 könyvet sorolnak fel, s néhány website-ot is ajánlanak.)
3. A kognitiv átstrukturálás célja az esetleges negativ attitűdök megváltoztatása és a zavaró gondolatok kiküszöbölése (pl. aggályos önfigyelés stb.). Az előítéletekkel szükség esetén egyéni terápiában is kell foglalkozni.
4. Kommunikációs tréning: a terápia egyik fő feladata. Tipikus problémák: A partnerek nem konstruktivan vitatkoznak, hanem makacsul hajtogatják ugyanazt, anélkül, hogy érdemben figyelnének egymásra. A szerzők ehhez egy felmérő lapot készítettek, amit külön töltetnek ki, s aztán megbeszélik velük. A biztonságosabb szex részleteivel akkor kell foglalkozni, ha a partnerkapcsolat nem kizárólagos. Egyedülálló kliens esetén figyelmeztessük, hogy ne váltogassa partnereit, kerülje a veszélyeket.
A szexuális vágy zavara (hiánya) esetén először is tisztázni kell az okokat, majd pozitiv szexuális élményekről kell gondoskodni, kiválasztva a megfelelő erotikus (nem durva pornográf) médiumokat. (A szerzők itt idézik a SIECUS ajánlását, ismertetik a vágycsökkenés okainak és kezelésének táblázatát. Az erotikus anyagok mellett a fantáziáláshoz kapcsolat maszturbációs tréninget ajánlják. Ennek legjobb módjára is meg lehet tanítani a klienst, képek segítségével. Szituációs vágyzavar esetén a kiváltó okokat adott partner, vagy körülmények stb.) kell megbeszélni és megváltoztatni. Aztán következhet a sensate focus, az erotika és a maszturbációs tréning. Gyakori vágycsökkentő a megszokás; ilyenkor valamilyen újszerűség kell a kapcsolatban (nem feltétlenül új partner). Gyakori ok a szexuális igények eltérő szintje, vagy a partnerek „incompatibilitása” (elhidegülése, össze nem illő volta). Ilyenkor jó kompromisszumokra van szükség.
Merevedési zavarok kezelése: minthogy vitatott az etiológia, sokan hajlamosak a pszichoszociuális kezelést mellőzni (a Viagra és hasonlók javára), pedig erre mindig szükség lenne. Az erekciózavarok gyakran a korai orgazmus, vagy a vágycsökkenés és a különböző, zavaró gondolatok következményei. A kezelésnek tehát ezekkel kell foglalkozni. A sensate focus során a teljesítménykényszer ellensúlyozását segítheti pl. a „menü hasonlat”: a szex, mint változatos étkezés, amelyben hol ezt, hol azt kóstoljuk. Fontos tisztázni, mit gondol a kliens partnere az erekciózavarról. (Tipikus félreértések: „Már nem kíván engem!”, „Biztosan viszonya van valakivel” stb.) Gyakori, hogy elhanyagolják az előjátékot, a ráhangolódást és a nyugodt körülmények biztosítását. Ezért tisztázandó, melyikük, mit hiányolt. A tabletták átmenetileg kiegészíthetik a pszichoszociális megközelítést.
Orgazmuszavarok: a nőknél hasonló gyakoriságúak, mint a férfiak erekciózavarai, s mindkettőben a kudarctól való félelem játszik döntő szerepet. Minél inkább erőlteti valaki egy szexuális cél elérését, annál kevésbé sikerül neki. Az anorgazmia könnyen vezet a szexuális kapcsolatok kerüléséhez. A maszturbációs tréning és az erotikus médiumok alkalmazása főleg a primer anorgazmia esetén lehet hasznos. Érdemes tisztázni, mit vár a nő az orgazmustól, mert egy gyengébb orgazmust talán észre sem vesz. (A szerzők itt közölnek egy 3-oldalas táblázatot „Az orgazmuszavarok lehetséges okairól és kezeléséről”.) A férfiaknál anorgazmia ritkán fordul elő. Ha nincs biológiai (pl. gyógyszerhatás) oka, rendszerint együttjár valamilyen szexuális traumával vagy libidocsökkenéssel. A terápia célja a szexuális ráhangolódás elősegítése, változatos erotikus ingerekkel.
A korai orgazmus és magömlés esetén tisztázandó, hogy a partnerek miben látják a probléma okát és milyen jelentőséget tulajdonítanak neki. Ha nincsenek félreértések, következhet a Masters-Johnson-féle „elszorításos technika” gyakorlása. Másik eljárásként a „start—stop” vagy a „szünet” technikát ajánlják (bár az első inkább az erekciózavaroknál alkalmazható). Szerintük mindkettőnél fennáll a teljesítménykényszer veszélye.. Végül megemlítik, hogy a szelektiv szerotonin-gátlók mellékhatásként lassítják az ejakulációt.
Vaginizmus és diszpareunia: ilyenkor mindenekelőtt orvosi vizsgálat szükséges, a lehetséges biológiai okok kizárására. Ha ilyenek nincsenek, valószínűsíthető egy korábbi szexuális trauma, vagy negativ attitűdök, amiket fel kell dolgozni. Aztán kezdődhet az in vivo deszenzitizáció: a tágító rudacskák, majd az ujj fokozatos bevezetése a hüvelybe. Ha a legvékonyabbat már könnyen bevezeti és 5 percig benntartja, következhet a vastagabb (illetve egy ujj után a két ujj). Hangsúlyozandó, hogy nem szexuális izgalomkeltés a cél. Végül a gyakorlatba a partnert is be kell vonni, sikosítót használva. A fájdalom-zavarok lehetséges okairól és kezeléséről a szerzők 3-oldalas táblázatot közölnek.
A pszichoszociális és a biomedikális rendszer integrációja
A Viagra és az újabb „szex-segítő” gyógyszerek ellenére – mivel azok nem oldják meg a pszichés és párkapcsolati problémákat --, szükség van a pszichoszociális jellegű szexuálterápiára, lehetőleg az orvosokkal együttműködve, bár a kliensek gyakran ragaszkodnak az orvosi (gyógyszeres stb.) kezeléshez. A szóba jöhető biomedikális intervenciók egyike a hormonális terápia. Minthogy az alacsony tesztoszteron-szint és a magasabb prolaktin és gonadotropin-szint szexuális funkciózavarokat okozhatnak a férfiaknak, az urológusok/andrológusok javasolják a hoirmonszint rendezését. A hosszas tesztoszteron kezelés azonban veszélyes lehet. Vazoaktiv terápia: a pénisz rossz vérellátása esetén a gyógyszeres kezelés (esetleg műtéti beavatkozás) hatásos lehet. Az erekciózavarok sebészeti kezelésének 3 módja: pénisz-protézis beültetése; a pénisz-artériák revaszkularizációja és a péniszvénák szűkítése. Leginkább a félmerev szilikon protéziseket használják, de ez sem válik be mindig (főleg, ha elmarad a párkapcsolat terápiája). A vaszkuláris műtétek gyakran (kb. 50%-ban) sikertelenek. Vákuum-terápia: a péniszre helyezett eszköz vákuummal vért szivattyúz oda, s annak visszaáramlását egy gumigyűrűvel akadályozza. Az így létrehozott erekció azonban több szempontból eltér a normálistól, s a gyűrű a magömlést is akadályozza, ezért kevesen használják tartósan.
A könyv 9. fejezete esetismertetéseket tartalmaz, 10. fejezete pedig a képzést és továbbképzést illetően ad tanácsokat: a kezdőknek pl. ajánlja, hogy keressenek maguknak egy mentort, egy tapasztalt szakembert, de emellett szerezzenek klinikai gyakorlatot, lehetőleg kapcsolódjanak be szexológiai kutatásokba. S legfőképpen ismerkedjenek meg az alapvető szakirodalommal, amelynek „klasszikusai” Masters és Johnson, H.S. Kaplan, J.H. Gagnon, S.R. Leiblum, B. Zilbergeld (s bár nem említik, hozzátenném: E. J. Haeberle, akinek szexológiai „e-learning” kurzusai magyar nyelven is elérhetők).
Szilágyi Vilmos dr.
Susan Forward
2000, Háttér K., 343 p. („Lélek kontroll” sorozat
Az amerikai pszichológusnő (eredetileg 1989-ben megjelent) könyve Bevezetésében leírja, hogy pszichoterápiás munkája során jött rá, milyen sokan szenvednek a szüleik által beléjük programozott kötődésektől, életszemlélettől, attitűdöktől (vagyis szkriptektől). Vagyis alapgondolata ugyanaz, mint amit Eric Berne is kifejt a Sorskönyvben. S. Forward az ilyen szülőket „mérgező szülőknek” (toxic parents) nevezi, s ezt a könyv első felében rengeteg esettel demonstrálja.
Az első rész 8 fejezetében a következő szülőtipusokat ismerteti: 1. A „tökéletes szülő”, 2. az alkalmatlan szülők, 3. az irányító szülők, 4. az alkoholisták, 5. a szavakkal verők, 6. a testi erőszaktevők, 7. a szexuális erőszaktevők és 8. a család mint rendszer.
Az „Életünk visszanyerése” című második rész hat fejezete az autonómia megszerzéséről szól. Javaslata szerint nem kell megbocsátani a szülők által elkövetett, mérgező viselkedést; le kell válni róluk, fel kell számolni az indokolatlan bűntudatot (a „mindenki elsősorban önmagáért felelős” elve alapján).
Szakmai szempontból a könyv legérdekesebb részei az incesztus-traumával és annak kezelésével kapcsolatosak. Ezt a kb. 60 oldalt legszívesebben kimásolnám ebből a könytári könyvből. Ehelyett persze csak néhány dolgot jegyzek fel. Ilyen pl. az incesztussal kapcsolatos tévhitek (148-150. old.):
1. Az incesztus csak ritkán fordul elő. 2. Csak szegény és iskolázatlan családokban… 3. Az elkövetők társadalmilag és szexuálisan deviáns személyek, 4. Az incesztus a nemi kiéhezettségre adott reakció. 5. A gyerekek kacérságuk miatt legalább részben felelősek az őket ért molesztálásért. 6. A legtöbb ilyen történet fantázia szüleménye, a gyerek szexuális vágyaiból ered (lásd Freud). 7. A gyerekeket gyakrabban moilesztálják idegenek, mint ismerősök vagy rokonok.
Ezután ismertet egy látszólagos „mintacsaládot”, amelyben a mostohaapa, egy gyülekezet népszerű vezetője a 10-13 éves lányával rendszresen közösült stb. Egy kisfiúval pedig az apja 10 éven keresztül leszopatta magát. „Az incesztusáldozat és az agresszor között abnormális és intenziv szimbiózis alakul ki. Kiváltképp az apa—lány incesztusra jellemző, hogy az apa… eszelős féltékenységet érez annak fiú barátaival szemben.” (159. old.) Igy a lány nem tud érzelmileg leválni, s a féltékenységet gyakran összetéveszti a szeretettel.. Az incesztus-traumák többnyire elfojtásra kerülnek (A lefojtott vulkán), így nehéz azokat tudatosítani és feldolgozni..
Az agresszor-szülő visszaéléseiről a másik szülő vagy nem tud, vagy sejti, de elfojtja, vagy tud róla és együttműködik az agresszorral. Az incesztus negativ hatásai életre szólóak lehetnek.
A szerző több mint ezer incesztusáldozatot kezelt. A diagnózishoz (és motiváláshoz) 14 tünetre kérdez rá. A kezeléshez speciálisan képzett terapeutára van szükség. A csoportterápiát tartja legjobbnek (kivéve, ha az áldozat túlérzékeny). A terápia 3 alapvető fázisa: düh, gyász és megszabadulás.. A fő módszerek: levélírás és szerepjáték. Az első: mindenki írjon hetente egy levelet, majd olvassa fel a csoportban (éspedig: 1. levél az agresstornak, 2. levél a másik szülőnek, 3. levél önmagának, mint áldozat-gyermeknek, 4. levél a partnerének stb.) A felolvasott levelek alapján szerepjátékokat rögtönöznek. Mindez lehetővé teszi a konfrontációt a szülőkkel.
Elég nyilvánvaló, hogy a pszichoterápiával, de főleg a szexuálterápiával foglalkozni kívánók számára ez a könyv – s különösen az incesztussal kapcsolatos oldalai – kötelező olvasmánynak nevezhetők.
Szilágyi Vilmos dr.
Peter Kaiser (Hg.)
Partnerschaft und Paartherapie
2000, Hogrefe V., 522 p.
A kötet egyedülálló, óriási kiadvány, ilyen a német szakirodalomban is kevés van… ésez ugyanis az igénytelen kartonkötés és a szokásos szakköny-külső mellett tljes áttekintő, legmodernebb összesítést ad a partner-, ill. párkapcsolatok mai kutatásáról, éspedig egyfajta társadalmi értékpozicióból, e kapcsolatok lélektani és egészségügyi jelentőségét aláhúzó módon. Igy a párkapcsolatok, partnerviszonyok sokszempontú képéhez logikusan kapcsolódik mindazoknak a módszereknek a vizsgálata is, amelyekkel a párkapcsolatok kvalitása, koherenciája, működésmódja javítható.
A szerkesztő kiemeli, hogy a – főleg szociológiai jellegű – modern kutatási adatok olyan egyértelműen bizonyítják a partnerviszonyok humán jelentőségét, hogy a kötetnek nem volt nehéz ezt az értékpozíciót elfoglalnia. Bármilyen kritérium szerint is határozzák meg a jó (intimitással járó, a szexualitást és az életközösséget is magába foglaló) partnerviszonyokat, ezek mindig kiemelkedően hasznosnak bizonyulnak a pár számára, ha a nem partnerviszonyban élők csoportjaival hasonlítjuk össze őket. A szerkesztő határozottan kijelenti, hogy a házasság nem elavult modell, de a házasság nélküli kohabitációk ma olyan gyakoriak, hogy a házasság helyett a … párkapcsolatok kifejezés használata látszik célszerűnek. De, mint az első fejezet megállapítja, a kohabitációból gyakran alakul ki házasság, illetve az együttélés rövid távon koncentráltan betölti a házasság pszichoszociális ismérveit. Ugyanakkor az élettartam meghosszabbodása illetve a válások utáni újraházasodások gyakorisága miatt a mai házasságok hosszabbak és funkcionálisan jobbak, mint bármikor a történelem során.
A fejezetek áttekintik a párkapcsolatok különböző formáit. A magyar származású Vaskovics professzor a homoszexuális párkapcsolatok gyakoribbá válását és szorosabb intimitás-fokát mutatja ki, szakirodalmi adatok és saját, németországi vizsgálatok alapján. Érdekes, új adatok vannak a párkapcsolatok kiindulási dinamikájáról; nagyon sokan kutatják, milyen tényezők játszanak közre a párválasztásban és az ismerkedési folyamatban. Érdekes fejezet tekinti át a szerelem és a féltékenység kérdését, a szakirodalomban megtalálható, 3-4 főbb elméleti modell alapján. A szerelem biológiai gyökerű, de nyilvánvalóan szociokulturális konstelláció és hosszabb távon összetevőiben és rendszerjellemzőiben változó. Érdekes M.B. Bucholz metafora-elemzése, aamely az intimitással kapcsolatosan használt diszkussziv formulák metafora tartalma alapján elemzi, hogyan értik és érzik az emberek általában az ide vonatkozó élményformákat. Ez a fejezet a mai intimitás-élményt is szociális konstrukciónak mutatja be, aminek azonban nagy szerepe van a párkapcsolat funkcióiban.
Nagyon izgalmas a párkapcsolatok fejlődését elemző, 6. fejezet. Ennek érdekessége, hogy erősen támaszkodik az amerikai Gottman vizsgálataira (akinek A boldogság hét titka című („bulvárosított”) kötetét 2000-ben adta ki a Vince kiadó, és amelyről a „Pszichoterápia” és a „Szenvedélybetegségek” kb. 15 recenziót közölt), de nagyon sok, speciális megközelítésmódból származó koncepciót és adatot is használ (pl. s trsnzskcionális elmélet fogalomkészletét).
Ugyanez jellemző a párok és a szülői családok viszonyát illetve a családszerkezet és a lakóközösság kontextuális viszonyait vizsgáló fejezetekre, amelyekben pl. a szülői hatások illetve a különböző családi tradiciók érvényesülését genogramok felhasználásán át mutatják be. Érdekes módszertani fejezet szól arról, milyen szempontok szerint lehet jónak, működőnek, szilárdnak tekinteni a párkapcsolatokat.
Gyakorlati okokból nagyon érdekes a kötet második részének három fejezete. Ezek azt igazolják, hogy az egészségi állapot illetve a lelki teherbíró képesség, probléma-megoldás és egyensúly szempontjából egyaránt markáns előnyt élveznek a tartós és jó párkapcsolatban élők. Ezt egy sor kitűnő, új kutatás bizonyítja; ezeket áttkintik, ismertetik főbb eredményeiket.
Végül a harmadik rész 9. fejezete a párkapcsolatokat erősítő beavatkozási formákat vizsgálja végig (pl. a párterápiákat a különböző iskolák -- analitikus, kliensközpontú, viselkedésterápiás, szisztematikus stb. – szerint). Kiemelkedő érdekességű itt az ún. freiburgi stresszprevenciós program párok számára illetve a szexuális zavarokat programszerű intimitás-fejlesztéssel kezelő beavatkozás. A szerkesztő érdekes fejezete azzal foglalkozik, hogyan lehet felmérni a párok erőforrásait és a kapcsolat gyengéit a különféle fejlesztő beavatkozások előkészítéséhez. A zárófejezet a párterápiás illetve kapcsolaterősítő programok hatékonyságát tekinti át. E téren nem elegendőek az adatok a hatékonysági különbségek megítélésére, mert gyakran nagyon praktikus illetve klinikai szempontok vezérlik a beavatkozásokat, amelyek kis méretűek, nincs követés és kontrollcsoport bennük.
A könyv tulajdonképpen kézikönyv; kitűnően szerkesztett, valóságos adatbánya. Az irodalomjegyzék – apró betűvel szedve – kb. 85 oldal, kb. 2000 tétel, átfogja az angol nyelvű publikációkat is. A fejezetek mértéktartóak, tudományos hangvételűek; ugyanakkor a trendek világosan kibontakoznak, a szerzők értékelik és rendezik az anyagot. Egy-egy fejezet tehét kitűnő kiinduló-pont lehet egy kérdéskör feltárására. Párkapcsolattal, házassággal, családdal foglalkozók számára a kötet nagyon fontos referencia-munka lehet.
Buda Béla dr.
(Pszichoterápia, 2001/4.szám )
Michael Collen
1997, Springer V., 386 p.
A „szexuális forradalom”, a nők emancipációja megváltoztatta a párkapcsolatok jelentőségét; azokat elsősorban érzelmi alapokra helyezte, növelve ezzel az egyén felelősségét és egyben a különféle krízisek lehetőségét. Németországban viszonylag gyorsan épült ki ennek nyomán a házassági tanácsadói és családterápiás szolgálat, amely elveiben a párkapcsolat központi jelentőségét hangsúlyozza az emberi fejlődésben.
A „párszintézis” fogalmával a szerző a szeretetet, szerelmet pszichodinamikai, kulturális és szociális történnésként kezeli; nézete szerint sorsdöntő, hogy a szerető ember az emberszemlélet fókuszába kerüljön, ha az élet folytonosságát biztosítani akarjuk a Földön. Évtizedünkben az ember számára fokozódó fontosságot nyert a szeretetre épülő, emberi közösség. Ennek igazolását látja a szerző egy 1992-ben, Németországban, az egészségügyi minisztérium által készített felmérésben: a népesség 80%-a a boldog partnerkapcsolatot tartotta az életben a legfontosabbnak.
A „párszintézis” olyan koncepciót jelent, amely a legintenzívebb emberi mozgatóerőre: a szeretetre épül. Ez nem jelent új elméletet és eljárást, hanem az ismert elvek és módszerek sajátos ötvözetének kialakítását. Speciális kapcsolat-elméletet és terápiás modellt ígér a szerző a Bevezetőben. A diádikus antropológiából indul ki, amely a párt és nem az egyes embert tekinti a filozófiai-pszichológiai szemlélet kiindulópontjának. A pszichoszintézis koncepcióját és terápiás elveit a párok terápiás kezelése céljából fejlesztették ki. Lényegét a szerző az alábbiakban foglalja össze:
1. A pár, és nem az egyén képezi a humán létezés alapformáját.
2. A szeretet és intimitás a legfőbb szükséglet, amely
3. az egyén és a társadalom gyógyulásának elengedhetetlen feltétele, mert csak a férfi és nő diádikus kapcsolatában találja meg az ember a saját, nemi identitását, én-jét, a másik nemmel való kapcsolatának kiteljesedését.
A szerző a szeretet—szerelem, párválasztás szociálpszichológiai, mélylélektani, spirituális, filozófiai megközelítéseit külön fejezetekben ismerteti. Foglalkozik a párkapcsolatok ciklusaival, amelyeket a sajátos érzelmi igények, életfeladatok és életkor együttese alapján különít el. Ezek sajátos krízisek megjelenésére hajlamosítják a partnereket és jelentősen meghatározzák a párok konfliktus-dinamikáját is.
Megkülönböztet párkonfliktust, párkapcsolati zavart és párkrízist. Értelmezésében a párkonfliktus tudatos összeütközést és a véleménykülönbség fennmaradása esetében is kiegyensúlyozott együttélést jelent. A pár-kapcsolati zavar részben tudatos, részben tudattalan életterületekre, viselkedésmintákra, célokra vonatkozó konfliktus, vita, nézeteltérés, amelyben külső segítség igénybe-vétele válik szükségessé az önismeret fokozása érdekében. Ezt nyújthatják barátok, vagy pszichoterapeuták, párterápia keretében. A párkrízis a testi-lelki egészséget súlyosan veszélyezteti, így a terápiás segítség, a krízisintervenció elengedhetetlen.
Az egészséges partnerkapcsolat alapfeltételeit az alábbiakban határozza meg: a flexibilitás, racionalitás mellett fontos az ökológia: a kapcsolat csak akkor teljes, ha mindkét fél igényei teljesülnek az együttélésben, és ez általában örökös harc és alkalmazkodás árán valósulhat meg. Fontos a rezonancia-energia”. A fogalmat Dieter Duhmtól (1993) veszi át, és jelentése, hogy mindkét fél követi célját anélkül, hogy partnerét kizsákmányolná, akadályozná az önmegvalósításban. Saját kiteljesedésüket az egyének a partner számára is gyümölcsözővé teszik.
A párszintézis terápiás kereteinek részletes ismertetése képezi a könyv legterjedelmesebb részét. Foglalkozik az intervenciós technikákkal, a párterápia folyamatának törvényszerűségeivel, a problémák diagnosztikájával, a párszintetizáló eljárás fázisaival és a fázisokhoz kapcsolódó, terápiás módszerekkel, végül a párterápia leggyakoribb hibaforrásaival. Az elméleti források és technikák tekintetében integrativ terápiáról van szó, amely ötvözi a különféle irányzatok elveit és módszereit: felhasználja a viselkedésterápia, pszichoanalízis,, klienscentrikus terápia és a különféle orientációjú családterápiák módszereit és tapasztalatait, de a hangsúlyt mindig a partnerek közti interakciós témák tudatosítására és korrekciójára, az interperszonális szükségletekre helyezi.
A terápiás elv az, hogy a párral egy időben általában egy terapeuta foglalkozzon, s szükség esetén néhány alkalommal vonja be a problémák szempontjából meghatározó személyeket (szülő, rokon, gyermek stb.) is. A kapcsolat-felvétel párdiagnosztikával indul. A diagnosztikai módszerek is számos irányzatból kristályosodtak ki: alkalmaznak személyiségteszteket, kérdőíveket, probléma- és konfliktus-listákat; vizsgálják a partnerek kommunikációs stílusát, szimpátia-beállítódását stb.
A terápiás folyamat első 10-20 ülést jelentő szakasza az ún. „pár-gestalt”,amelyben kezdettől számos gyakorlatot, „házi feladatot” vezetnek be az intimitás sokoldalú erősítésére. A „partnerré válás fázisában” inkább mélylélektani módszerekkel dolgoznak, és átmenetileg egyéni terápiára is sor kerülhet a párkapcsolatot zavaró, gátló, gyermekkorból hozott, individuális problémák és konfliktusok feltárása érdekében. Ugyanis a régi megterhelések, személyes deficitek tudatosításának, feldolgozásának sikere segítheti a jellegzetes párkapcsolati hibák felszámolását. E szakasz tudatos konfrontációt jelent a gyermekkorból származó sérelmekkel, traumákkal. Ennek részét képezik: szerepjátékok, reális vagy képzelt beszélgetés a szülőkkel stb.
A „párdinamika fázisa” során a pár az itt és most konfliktusos dinamikájára koncentrál. Ez a partnerek közötti konfrontációk, nyilt viták szakasza, amelyben aktívan és nyiltan foglalkoznak a sérelmekkel, a bizalomvesztés kérdéseivel, a kapcsolat fejlődéstörténetével, a külső hatások (hivatás, rokonság, barátok, külső partner-kapcsolatok) szerepével. Legfontosabb e szakaszban a partnerek közti érzelmi dialógus fokozása, gyakorlatok beiktatásával is.
A „konfliktus-analízis szakasza” lényegében összeolvad az előző szakasszal. Ez egymás megértését és elfogadását, a megbocsátást segíti, Az utolsó „páralakítási (szintetizáló) fázis” az integráció és expanzió révén a partnerek testi és szellemi újraegyesülését célozza. Az ismertetésből a terápia összidőtartamára nem derül fény. A legfontosabb hibaforrások közül néhány:
1. Mindkét személynek megvan a maga szubjektiv igazsága, ezért az objektivitás és igazság keresése csak a viták, konfliktusok fokozódásához vezet.
2. Fontos, hogy a terapeuta elkerülje az állásfoglalást a felek közti viták során, mert az egyik fél melletti állásfoglalás a partnerek között szakításhoz vezethet.
3. A terapeuta állandóan arra serkentse a partnereket, hogy a konfliktus forrását önmagukban is keressék, azokat diádikus konfliktusdinamikai történésként tanulják meg észlelni.
4. Nem indukálhat a terapeuta ultimátumot pl. egy külső kapcsolat lezárása érdekében.
5. Fontosnak tartja a szerző a kizárólagos, egydimenziós terápiás módszerek kerülését. A konfliktus komplexitása miatt multimodálisan ható technikák ötvözését javasolja, amelyek különféle pszichológiai irányzatok terápiás eljárásait egyesítik.
A szerző a könyv végén definiálja az általa alkalmazott fogalmakat. Kilenc ábra illetve diagram is segíti a partnerkapcsolatok, párszintézis fogalmi rendszerének megértését. Csak sajnálni lehet, hogy a párterápia során alkalmazott gyakorlatok sokaságát a szerző csupán tételesen és utalásszerűen sorolja fel, így ezek csak olyan szakemberek számára érthetőek, akik azokat a könyv elolvasása előtt is ismerték.
Hajnal Ágnes dr.
(Pszichoterápia, 200/1. szám )
Riekje Boswijk-Hummel
2007, Ursus Libris, 286 p.
A holland szerzőnő (1946--) „irodalmi tanulmányait követően többek között a Gestalt-terápiában, a bioenergetikában és a pszichoszintézisben mélyült el. Ugyancsak foglalkozott a keresztény misztikával és a buddhizmussal.” Férjével 1985-ben létrehozta a Boswijk Központot, amelyben pszichoterapeutaként dolgozott és transzperszonális pszichoterápiát is oktatott Eddig 8 könyvet írt; jelen könyve már a 10. kiadásban jelent meg Hollandiában.
A könyv tartalmilag három nagyobb részből áll:
1. rész: A felszínes házasság
2. rész: A fejlődő házasság
3. rész? A forradalmasított házasság , A válás két módja
a) A külvilágban megtalált forradalmi változás
b) A bensőben végbemenő, forradalmi változás
A vonzó cím miatt megvett könyv olvasása csalódással járt; a párkapcsolatot ugyanis vallásos miszticizmussal kívánja „forradalmasítani”. Ezt jól jelzi, hogy a „transzperszonalizmus”, vagyis a transzcendenciába vetett hit követője, így koncepciójában döntő szerepet kap a „spirituális szeretet”, amely a szeretet forrására, a „bennünk élő Istenre” irányul. (243.old.) Hangsúlyozottan kedveli a középkori keresztény misztikusokat és a buddhistákat is, s az általuk járt utat tartja iránymutatónak; mert így „ egyre közelebb kerülsz szíved melegéhez… Elhagyod az ego szűkös látásmódját és szíved… határtalan tudatához közelítesz. A buddhisták ezt az utat rendkívül pontosan leírták.” (223. old.)
Érdekes, hogy éppen a misztikusokkal kapcsolatban („akik a belső Istent keresték”) bírálja a keresztény egyházat, mondván, hogy abban az időben „hatalmi szervezet volt, s az volt a célja, hogy a hívőket magához kösse és ellenőrzést gyakoroljon felettük.” (223.old.) Módszerük azt volt, hogy az egyház közvetítőként lépett fel az ember és isten között, így a hívő ember az egyháztól kezdett függeni. Ennek következményeként a bennük élő, vallásos érzéseket összekeverik a szeretettel, s a „Világ Teremtőjére” irányítják. Holott a szeretet lényege a szerző szerint, hogy azt „átadjuk a minket körülvevő világnak.” (227.old.) Következésképp mindenkit és mindent egyformán szeretni kell.
Ettől a „misztikus beütéstől” függetlenül vannak persze reális meglátásai is. Már az Előszóban önkritikusan megjegyzi, hogy ő nem tudós, s könyvét „a bizonyítás teljes hiánya” jellemzi; csak saját tapasztalatait és felismeréseit teszi közzé, s ezek több, különböző elméletbe is beleillenek. Könyve – főleg annak legnagyobb, harmadik része – azzal foglalkozik, „hogyan lehet a szerepviselkedéstől a különböző fázisokon át…eljutni az autentikus viselkedésmódig.” (13.o.) Ezzel pedig Fritz Perls Gestalt-terápiájában leírt utat követi. De C.G. Jungtól és a tranzakcióanalitikusoktól is sok mindent átvett. (Szóval érdekes vegyülete ez a könyv a világ néhány filozófiai és pszichológiai irányzatának.)
Központi törekvése tehát az „autentikus viselkedésmód” elérése, amely szerinte nem „szerepviselkedés”. Ez utóbbit ugyanis tanult, fölvett, belénk nevelt viselkedésnek tartja, ami elzár bennünket „szívünktől”, vagyis igazi (velünk született) lényegünktől. Itt kezdődik gondolatainak tudománytalan kisiklása. Egyrészt azzal, hogy a spontán („ösztönös”) viselkedést a „szívünknek” nevezett, homályos, feltehetően érzelmi kategóriába sorolja, s tévesen feltételezi, hogy a spontán viselkedés nem szerepviselkedés. (Holott ma már tudományos közhely, hogy az ember minden viselkedése tanult szerepviselkedés.— tehát az is, amiről valaki azt hiszi, hogy a „legmélyebb (spirituális) lényegéből” fakad.
Reális felismerése viszont, hogy a házasságok többnyire egymás felszínes ismeretén, az egyéni partnerideál projekcióin és a partnerek közötti, hatalmi harcon alapulnak. Egy hallgatólagos, vagy kimondott szerződés van köztük arról, hogy „mi ketten eggyé váltunk”, tehát mindenben egyetértünk; emiatt kerülik a konfliktusok felszínre kerülését. Ám ez a „konfluens” harmónia csak látszólagos, a feszültségek előbb-utóbb kirobbannak, vagy tümlreteszik a partnerek testi-lelki egészségét. Ennek elkerülése érdekében szükség van a látszólagos vagy egyoldalú alkalmazkodás helyett a hatalmi játszmák őszinte megbeszélésére és abbahagyására, egymás igényeinek és korlátainak elfogadására, sőt, egyéni szabadságának biztosítására is. Ez azt jelenti, hogy mellőzni kell minden kényszert, ellenőrzést és „átnevelési” törekvést. De természetesen nem jelenti azt, hogy nem kell törődni egymással, hiszen az intim kapcsolat lényege az elköteleződés egymás emberi fejlődésének, önmegvalósításának kölcsönös segítésére.
Mindezt nagyon meggyőzően fejtegeti a szerző. Ugyanígy mutat rá a házasságon kívüli viszonyok” veszélyére: a házastársak egyike „az évek folyamán kivonja szeretetét a kapcsolatból, és valaki más felé fordítja.” (44.old.) Hozzáfűzi, hogy kevesen bírnak ki hosszabb ideig egy „szerelmi háromszöget” Arról azonban nem szól, hogy a szeretet kivonása egy házastársi kapcsolatból akkor is előfordulhat, ha azt nem irányítják egy külső partner felé, hanem egy másfajta érdeklődés felé irányul, vagy egyszerűen elfogy, felmorzsolódik, elhidegül, vagy átcsap ellenszenvbe. De szerepe lehet ebben annak az előítéletnek is, hogy „nem lehet kettőt szeretni”.
A könyv második része a „fejlődő házasságot” illetve párkapcsolatot jellemzi. Ebben a partnerek már érzik, hogy kapcsolatuk változtatásra, fejlesztésre szorul, de nincs elég bátorságuk konfrontálódni saját problémáikkal. Ugyanis nagyon belemerevedtek egy adott szerepkörbe, a hagyományos feladat-megosztásba, vagyis a gyermek- és ifjúkorban elsajátított szerepmodellekbe. A partnerek egy beléjük programozott szerep foglyai, hatalmi harcuk többnyire a felszín alatt zajlik. A szerző ezt úgy magyarázza, hogy az elsajátított, hagyományos normák és elvárások gátolják az „ösztönös impulzusok” érvényesülését; az egyén azonosul egy szerepmodellel, amit magáénak érez, ego-jának tekint, s ez elnyomja az „igazi, belső, ösztönös” énjét: „Egód erős börtönt épített ki belső éned köré.” (99.old.) A „szív” szimbólumával jelölt belső ént „eredeti létállapotnak” és „tiszta energiának” is nevezi,, a szabadság a szeretet és a boldogság forrásának. Ám ezzel már a miszticizmus talaján járunk.
Nagy figyelmet szentel ugyanakkor a gyermek és a szülők viszonyának, amely életre szólőhatással lehet. A párválasztás alapja szerinte éppen a szülőkhöz való viszony: „olyan partnert választasz, aki saját apádra illetve anyádra hasonlít.” (105.old.), s ez a partnerrel szembeni viselkedést is meghatározza. Ilyesmi valóban előfordul, de általánosítása túlságosan leegyszerűsítő álláspont.
A könyv harmadik része a házasság forradalmasításának egyik módját a válásban látja (ami persze nem átalakítja, hanem megszünteti a párkapcsolatot). Ebben szerinte a „tehetetlenség érzése és a belátás hiánya” játszik döntő szerepet. Az elváltak azonban többnyire nem sokáig bírják az egyedüllétet? Hamarosan új kapcsolatbe lépnek – s kezdődik minden elölről, mert a beprogramozott szerepviselkedések nem változtak. A másik modell: a bensőben végbemenő, forradalmi változás”, vagyis a partner mellett maradás, de az addigi szerepviselkedés felszámolásával. Később ezt forradalom helyett „reformfolyamatnak” nevezi, s részletesen kifejti, hogyan ment ez végbe nála az önelemzés és pszichoterápia segítségével.
A régi szerepekből kilépőnek „óriási ellenállással” kell számolnia, hiszen partnere ritkán érti meg és fogadja el az újfajta viselkedést. Ezért őt is be kell vonni a változási folyamatba. A fordulat fő eleme a hatalmi harc abbahagyása, valamint a büszkeség, az illúzió és a félelem „trónfosztása”. Itt azonban megint a miszticizmus lép be: az ember „belső magjában…isteni vagy kozmikus energia” rejtőzik. „A misztikus irodalom ír ennek megtapasztalásáról.” (146. old.) E módosult tudatállapot elérése folytán – írja –„felülemelkedsz az ego ingoványán és korlátozott létén… a szíved végre kiáradhat… csordultig vagy szeretettel.” (155.old.) A szerző javaslata szerint minden ilyen élményről a legőszintébben tájékoztatni kell a partnert (ezzel segítve elő, hogy ő is átélje azokat). Ehhez képest már nem túl lényeges, hogy mit ír a szerző a „többrétegű érzésekről”, a „visszaverődő tettekről” vagy az álmok és projekciók elemzéséről, továbbá a saját és a partnere ellenállásának leküzdéséről stb.
Érdekes, hogy a szerző mindezt úgy tűnteti fel, mint az „éretlen életszemléletről a felnőtt életszemléletre való áttérést”. A felnőttséget úgy határozza meg, mint a felelősség vállalását saját helyzetünkért és tetteinkért.. A párkapcsolatot illetően „döntő kritériumnak” tartja, hogy a partner is „készen áll-e felnőtté válni” és elindulni a „teljesség felé vezető” úton. (201-202.old.) Csak ebben az esetben valósítható meg szerinte a „három-dimenziós házasság”: ezek az anyagi, a lelki és a spirituális dimenziók. Az elsőhöz tartozik például a gyermekvállalás (mint a saját kreativitás materializálása”), valamint a háztartási és egyéb feladatok rugalmas megosztása, a közös munka. A lelki dimenzió a bennünk lévő férfias és nőies vonások tudatosítása, az „animus” és az „anima” kibékítése. Spirituális dimenziónek pedig „a szívből áradó, lényegi szeretet megtapasztalását és misztikus élménybe fordulását”, vagyis a transzállapotot nevezi.
Ezek után nem csoda, hogy az „igazi szerelmet” is misztikus élménynek tartja, amely „felülemel a létezés hétköznapi állapotán.” A szerelmi szenvedélyt úgy határozza meg, mint „a szerelem megtapasztalása utáni vágy, amely egy adott személyhez kötődik.” (219.old.) Ez azonban „függőségbe kerülést” jelent – állapítja meg reálisan, s illúziónak tartja, hogy „másvalaki boldoggá tehet” bennünket. A bolgogságot ugyanis nem másban kell keresni, hanem önmagunkban. Itt a szerző kitér a különböző tévhitekre, pl., hogy a szeretetért szeretet jár cserébe, amit „a szeretettel való üzletelésnek” nevez; vagy hogy csak egy valakit szerethetünk igazán; holott mélyebb szinten sokakat szerethetünk, bár házastársunk csak egy lehet. Ez azonban szerinte nem azt jelenti, hogy szexuális kapcsolatunk is többekkel lehet, mert különben veszélybe kerül a kölcsönös bizalom. A szexualitás kizárólag egyetlem emberre irányulhat. Ezt az állítását azonban megint csak vallásos érvekkel tudja alátámasztani. Régi, hagyományos érv, hogy a szex és a szerelem elválaszthatatlanok egymástól. Egyébként Boswijk a szeretetet is „három-dimenziósnak” tartja: 1. Spirituális (vallásos) szeretet, 2. felebaráti szeretet (ide sorolja a szülői és a gyermeki szeretetet is) és 3. a testi szerelem, amely hosszabb távon unalmassá és egyhangúvá válhat, ha nem kapcsolódik „más dimenziókhoz”.
A könyv tele van ismétlésekkel, rengeteg a közhelyszerű és frázisszerű megfogalmazás. Szakmailag ugyan elfogadhatatlan, de az átlag-olvasó sok hasznos gondolatot is találhat benne, s ezek elősegítik önmagának és párkapcsolatának mélyebb megértését.
Szilágyi Vilmos dr.
Viktor E. Frankl
A logoteráőia és az egzisztencia-analizis alapjai
1997, UP Kiadó, 275 p.
A neves bécsi pszichiáternek ez már a harmadik, magyarul is megjelent könyve. Az elsőben („És mégis mondj igent az életre”) a náci koncentrációs táborokban szerzett élményeit dolgozta fel, s levont néhány olyan tanulságot, amelyek később kidolgozott elméletének alapját képezték. A másodikban („Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben”) megismerhettük Frankl logoterápiás irányzatának legfontosabb gondolatait, például azt, hogy az emberi létezés lényege az élet értelmének keresése, s akik ezt nem tudják, vagy nem képesek rá, azok „egzisztenciális vákuumba” kerülnek, ami neurózisokhoz, testi és lelki zavarokhoz vezethet, mert nem követik a lelkiismeret belső hangját; ezért segíteni kell őket, hogy eljussanak az „ön-transzcendencia” képességéhez stb.
Az a tény, hogy ugyanerről egy újabb könyv is megjelent magyarul, felveti a kérdést, hogy mi újat tud adni az előzőhöz képest? A kötet szerkezetéből nem derül ki a válasz. Az első rész „a pszicchoterápiától a logoterápiáig”, a második rész „a pszichoanalizistől az egzisztencia-analizisig” tartó folyamatot igyekszik felvázolni. Igy lefekteti az elvi alapokat, amelyeket aztán a harmadik rész („Speciális egzisztencia-analizis”) és negyedik rész (’A világi gyónástól az orvosi lélekgondozásig”) már csak konkretizál. A könyv fő címét adó „orvosi lélekgondozás” tehát -- a nem-orvosi, vagyis az egyházi lelkipásztorkodással egybevetve – csak az utolsó részben szerepel.
Mindenesetre annyi már ebből is világos, hogy Frankl párhuzamba állítja a pszichoterápiát és a lelkipásztorkodást, azzal a hallgatólagos előfeltevéssel, hogy bizonyos értelemben mindkettő hasonló funkciókat tölt be. Hangsúlyozza ugyan, hogy „nem akar a papokkal konkurálni”, hiszen célja nem a lelki üdvösség, hanem a lelki gyógyítás, De azért rögtön azt is hozzáteszi, hogy a vallás „pszichohigiéniailag és pszichoterápiásan hatékony”, mivel egyedülállóan nyújt „védettséget éd megkapaszkodást a transzcendenciában, az abszolutumban”. (223. old.).
Ebből az a kézenfekvő következtetés adódik, hogy a legjobb pszichoterápiás tényező a vallásos hit; tehát az orvosi lélekgondozásnak is ezt kell elősegíteni, hs nem is olyan direkt módon, mint a vallások képviselői, inkább közvetetten, támasznyújtással,, az „élet értelmére” való rávezetéssel. Fontosnak tartja, hogy „a páciens a pszichoterápia során hogyan talál vissza az eredeti, tudattalan, elfojtott hitéhez.” (223. old.) A vallásos hit tehét Frankl szerint „eredeti”, mondhatni velünk született (vagy ahogy Tertullianus egyházatya mondta: „anima naturaliter christiana”.. a lélek természeténél fogva keresztény). S ha ez valamiért elfojtásra kerül, akkor a pszichoterapeutának fel kell hoznia azt a tudattalanból.
Ez az apologetikus hipotézis azt is feltételezi, hogy a nyiltan és mélyen vallásos embereknek sosincs szükségük pszichoterápiára. Tény azonban, hogy köztük is bőven akadnak testi-lelki problémákkal küszködők. A vallásosság tehát nem nagyon nyújt „egyedülálló védettséget”. Mindenesetre Frankl szerint a logoterápia feladata a páciens világnézetétől függetlenül „az értékek megvalósításáért viselt felelősség” tudatosítása; ugyanis az érintettek mindig „valamilyen speciális feladat teljesítéséért felelősek.” (78. old.) Ez a feladat Frankl szerint „mindenki számára ki van jelölve minden élethelyzetben”, éspedig egy transzcendens megbízó által. S itt utal a „homo religiosus”-ra, tehát a vallásos emberre. Vagyis egyértelmű, hogy a feladatokat egy isteni lény osztogatja, egy „emberfeletti bölcsesség”. (57. old.)
Frankl ezzel összhangban hangsúlyozza, hogy „valamire rendelve vagyunk”, s ez „mindig valamilyen értelemmel szembeni felelősség”. (51. old.) Itt már a logoterápia egyik központi kategóriájával találkozunk: nem a „ráció” értelmében vett emberi értelemmel, hanem egy transzcendens, ember-feletti értelemmel, amelynek „mindenkor meg kell előznie a létezést.” (88. old.) Ez ugyan sajátos önellentmondásnak látszik, hiszen aaz értelem léte is létezés, de Frankl nyilván az emberi létezés megelőzésére gondol, vagyis arra, hogy a biológiai létet megelőzi egy anyagtalan, szellemi létezés (amit a filozófiában objektiv idealizmusnak hívnak), s ő ezt tartja elsődlegesnek és meghatározónak, minden érték forrásának. A világvallások ezt úgy fogalmazzák, hogy isten, mint örökkévaló és mindenható szellem teremtette és irányítja az anyagi világot. S minthogy az ember „Isten gyermeke”, az isteni szellem egy darabja benne is megtalálható.
Frankl világképében ez úgy jelentkezik, hogy a test és lélek hagyományos dualitását három-dimenziósra tágítja: az értelmet, mint szellemi dimenziót függetleníti a testtől és a lélektől, s „öntörvényűnek” tartja. (34. old.) Ugyanitt azt írja: „… elvi jelentőségű, hogy a szellemet a lelkitől elkülönítsük, a kettő ugyanis lényegileg különböző területeket képez.” A „lelki” és a „szellemi” különválasztását azonban Frankl nem tudja elfogadhatóan megindokolni. „Dimenzionál-ontológiája” szerint biológiai vagy pszichológiai síkon az ember „zárt rendszernek” látszik, holott nyitott, vagyis képes „túlnőni” önmagán. Ez az ún. „ön-transzcendencia”, amit Frankl „az emberi egzisztencia lényegének” tart. (40. old.)
Ez kétségkívül figyelemre méltó gondolat. Persze ma már tudományos közhely, hogy az ember sem biológiai, sem pszichológiai síkon nem zárt rendszer. Az utóbbi, vagyis a lelki dimenzió pedig az érzelmi és egyéb tényezőkön kívül az értelmi képességeket is magába foglalja – vagyis a „szellemi működés” nem külön dimenzió!
De akkor mi az „ön-transzcendencia”? Képes-e az ember „túlnőni önmagán”? Frankl gondolatmenete szerint az ember biológiailag állat, ám ennél végtelenül több, egy egész dimenzióval, a szabadság dimenziójával! Ezt úgy konkretizálja, hogy ez „szabadság valamire, éspedig a mindenfajta feltétellel szembeni állásfoglalásra.” (9.old.) Ezek a feltételek lehetnek biológiaiak és pszichoszociálisak, tehát pl. a szűkebb vagy tágabb társas környezet hatásai, s végül az egyéni lelki tulajdonságok. Mindezekkel szemben szabadon állást foglalhatunk Frankl szerint. Ami elvileg ugya mint lehetőség, fennáll, de egyrészt az állásfoglalás még nem jelenti a feltételek megváltozását vagy hatásuk kivédését, tehát elég korlátozott szabadságot jelent. Másrészt a feltételektől valamennyire is függetlenedni csak az egészséges, autonóm személyiségek képesek (akik, sajnos, kevesen vannak).
Azzal Frankl is egyetért, hogy nagyon sok embernek pszichoterápiás – illetve „logoterápiás” – szaksegítségre lenne szüksége a szabad állásfoglaláshoz és felelős döntéshez (aminek természetesen viselkedési konzekvenciái is vannak). Ö abból indul ki, hogy sokan nem látják értelmét az életüknek, s ezzel „egzisztenciális vákuumba kerülnek, ami különböző betegségekre hajlamosít, többek közt ún. „noogén neurózisokra”, vagyis szellemi, világnézeti úttévesztésre.
A világnézetnek és értékrendnek egyébként is központi szerepe van Franklnál. Ezzel kapcsolatban sajátos dilemmája alakult ki: egyrészt elfogadja, hogy a terapeutának tiszteletben kell tartania páciense világnézetét (hiszen egy világnézetről csak filozófusok mondhatnak ítéletet); másrészt azonban a logoterápia, mint „szellemi megközelítésű pszichoterápia” nem kerülheti meg a világnézeti kérdéseket, ha segíteni akar az élet értelmének megtalálásában. Az is előfordulhat – írja --, hogy „meg kell a világnézetét cáfolnunk”. (31. old.)
Ebből úgy tűnik, hogy a logoterápia lényegében világnézeti „terápia”, bár Frankl azt is állítja, hogy „nincs világnézeti pszichopatológia”, mivel a szellemi tartalmak megítélésében „irreleváns, hogy lelkileg nézve hogyan keletkeztek” (32. old.) -- ezzel a pszichologizmus hibájába esnénk, amit Frankl éppúgy elítél, mint a biologizmust vagy a szociologizmust. Szerinte a szellemi tartalmak (világnézet, értékrend stb.) „kondicionáltak ugyan, de nem determináltak” Ezt az önellentmondást kedvenc filozófusára, Max Schelerre hivatkozva próbálja feloldani: a lelki vagy egyéb tényezők csak annyiban hatnak a világképre, hogy befolyásolják annak megválasztását; tartalmába azonban nem szólnak bele. (?) Mindketten figyelmen kívül hagyják, hogy ha valamit választunk, azt rendszerint tartalmával együtt választjuk. (Más kérdés, hogy eléggé ismerjük-e a választott dolog tartalmát.)
A szabadság és szükségszerűség („sorsszerűség”) konfliktusával Frankl sehogy sem tud megbirkózni. Az emberi szellemet (és akaratot) ugyan szabadnak és öntörvényűnek tartja; az értelmes döntés azonban ezáltal korántsem biztosított, hiszen – mint írja – „nem mi adjuk az értelmet, adottság az” (67.old.), akár felismerjük, akár nem. Azonkívül minden adott helyzetnek egy adott értelme van, és sem az értelmet, sem az értékeket nem lehet akarni, hanem engedni kell, hogy az „magától felvillanjon”. (86.old.)
Az „értelem szerve” Frankl szerint a lelkiismeret, amely egy „intuitiv képesség”. Teljesen megbízhatónak tartja, bár elismeri, hogy „tévútra is vezetheti az embert”. (63. old,) Ez persze sokakat inkább elbizonytalanít a lelkiismeretet illetően és semmiképpen sem győz meg arról, hogy intuitiv sugallatokra, megérzésekre alapozzák döntéseiket, félretéve a racionális kontrollt és mérlegelést. Még akkor sem, ha Frankl a lelkiismeretet „etikai ösztön”-nek nevezi. A pszichoanalitikusok ugyan sokféle ösztönt kitaláltak, ám azóta kiderölt, hogy az emberi viselkedés nem genetikusan programozott, vagyis nem ösztönös, hanem kondicionált, azaz tanult jellegű.
A kondiciók, vagyis az emberi környezet tényezői, feltételei pedig folyamatosan változnak és sokféle értelmes cselekvésre adnak lehetőséget; tehát nem egy kívülről adott, transzcendens értelmük van, ahogyan Frabkl képzeli. Ő valójában az emberi értelmet mintegy kivetíti, projiciálja valamilyen misztikus, szellemi világba (ami engem a vallás keletkezésére emlékeztet). Érdekes, hogy Frankl a projekciót „a tudomány kötelességének” tartja. (42.old.) A pszichológiai elemzéseket és értelmezéseket viszont, mint „pszichologizmust” és „elértéktelenítő tendenciát” elveti, mert az szerinte nem veszi figyelembe a szellemi szabadságot, ugyanúgy, mint a biologizmus vagy szociologizmus.
De vajon ez a „szellemi szabadság” nem a vallási hiedelmek preferálása? Nyilvánvaló, hogy Frankl hisz az isteni gondviselésben, amelynek „felettes értelme… egyedül képes minden emberi szenvedésnek értelmet adni.” (57.old.) Az istenhitről, mint egyedül üdvözítő gyógytényezőről szóló eszmefuttatás inkább teológiai jellegűnek tűnik, mint tudományosnak; így a logoterápiáról is elmondható, hogy valójában „ancilla theologiae”, s inkább bölcseleti, mint pszichológiai irányzat. Ezt az is alátámasztja, hogy a pszichológiai kísérletek adatai és a különböző irányzatok megállapításai alig érdeklik. A bírálatokat figyelmen kívül hagyja, viszont gyakran idéz őt dícsérő tekintélyeket. Leggyakrabban idealista és egzisztencialista filozófusokra hivatkozik: Schelerre, Heideggerre és másokra.
Mindez természetesen nem zárja ki, hogy legyenek figyelemreméltó gondolatai illetőleg legyen „racionális magva” is a fejtegetéseinek. Ezek leírásával ugyan sokszor önmagának is ellentmond, ugyanakkor sokoldalúbbá válik, szélesíti a választékot. Teljesen helyénvalónak tűnik például az a megállapítása, hogy „egyik lélekgyógyászat sem léphet fel a kizárólagosság igényével”, vagy hogy „a relativ igazságok korrigálják egymást.” (8.old.) Az is igaznak tűnik,, hogy „az értelem-orientáltság… egyenes arányban van az illető lelki egészségével.” (12.old.) A pszichoterápiában jól hasznosítható például a dereflexió és a paradox intenció logoterápiás technikája. Az előbbi egyfajta decentrálás, másra figyelés; az utóbbi pedig „önmagának ellentmondó szándék”, amikor az egyén túllép saját félelmén, s tudatosan eltúlozva épp azt csinálja, legalábbis szimbólikusan, amitől fél. Ugyanígy hasznos lehet adott esetben a rákérdezés, hogy a kliens miben látja az élet vagy az adott helyzet értelmét, s milyen tervei, céljai, feladatai vannak.
Frankl könyve mindenképpen gondolatébresztő, szélesíti látókörünket, hasznos vitákat indukál és sok szempontból tanulságos.
Szilágyi Vilmos dr.
(Pszichoterápia, 1998/2.)
Eric Berne
1997, Háttér K., 513 p.
Tartalom:
Előszó (Buda Béla)
1. rész. Általános kérdések
1.Bevezetés
2.A tranzakcióanaliztis elvei
2. rész. Szülői programozás
3. Az emberi sors
Élettervek // A színház és az élet // Mesék és mítoszok // A hullamerevségre várva
A családi dráma // Az emberi sors // Történeti áttekintés
4. Születés előtti hatások
5. Korai fejlemények
6. A képlékeny évek
7. A sorskönyvi apparátus
8. A kisiskoláskor
9. Ifjúkor
10. Az érett felnőttkor és a halál
3. rész. Hogyan működik a sorskönyv
11. A sorskönyvek típusai [ Hamupipőke; A sorskönyv átörökítése stb. ]
4. rész. A sorskönyv a klinikai gyakorlatban
16. Előzetes fázisok // 17. A sorskönyv jelei // 18. A sorskönyv a terápiában //
19. A döntő beavatkozás // 20. Három esettörténet
5. rész. A sorskönyvelmélet tudományos megközelítései
21. A sorskönyvelmélettel kapcsolatos ellenvetések
22. Módszertani problémák // 23. A sorskönyvi ellenőrző lista
Függelék // Fogalmi szótár
A tranzakcióanalizis „atyjának” ez az utolsó könyve tulajdonképpen a szkriptelméletről szól.! Buda Előszavából ugyanis kiderül, hogy a „sorskönyvnek” fordított cím valójában a szkriptekről („forgató-könyvekről”) szól, csak a magyar „szakmai nyelvhasználat” nevezte el sorskönyvnek (ami misztifikálás!).
A szkriptelmélet persze keveredik a játszmaelmélettel és az énállapotok (szülő, felnőtt, gyermek) elméletével. Berne fogalmazása fantáziadús, rengeteg metaforát használ (amelyek persze többféleképpen értelmezhetők), lazasága ellentétes a preciz, tömör fogalmazással.. Ahogy Buda írja: „Szabad szellem volt, kész a változásokra, nem szívesen kanonizálta tanait…” (16. old.) Érdekes, hogy eddig mintha senki sem jött volna rá, hogy a Gagnon—Simon-féle szkriptelmélettel összefüggésbe hozza. (Az is lehet persze, hogy az utóbbiak ebből merítettek.)
A Bevezetést azzal a látszólag köznapi kérdéssel kezdi, hogy „mit mondasz a Helló után?” Vagyis a találkozás. a köszönés mit fejez ki: közömbösséget, rokonszenvet vagy idegenkedést. Ha humanista, közösségi módon akarunk viselkedni, akkor Berne szerint „először is meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, amit felhalmoztunk a fejünkben” születésünk óta (pl. „a megélt sérelmek összes égéstermékétől” stb.) A könyv a továbbiakban éppen erről szól, vagyis a felszedett szkriptek szelektálásáról. A legalapvetőbb szkripteket az első néhány életévben kapjuk, s Berne szerint ezekből alakul ki valamiféle életterv, amelyhez aztán többnyire tudattalanul ragaszkodunk. (Ez Adler individuál-pszichológiájára emlékeztet.)
Nagy jelentőséget tulajdonít az „időstrukturálásnak”, amely szerinte „háromfajta ösztön-késztetésből ered”: 1. Inger-, vagy élményéhség, 2. az elismerés (simogatás) utáni vágy, 3- struktúra-éhség (szervezkedési, közösségi igény). A társas igény alaptípusai: visszavonulás, ritusok, aktivitás (munka) és az időtöltés, amely társadalmilag programozott és játszmákhoz vezethet. „A játszma rejtett tranzakciók sorozatából áll, ismétlődő jellegű és jól meghatározott pszichológiai nyereséget nyújt… minden játszma lényegi eleme a horog… Miután a balek ráharapott a csalira, a játékos valamilyen átkapcsoláshoz folyamodik, hogy besöpörhesse a nyereséget.” (40.old.) Ez mindig kölcsönös, s az így kiváltott érzésekből áll (amelyek persze különbözőek).
Berne másik alapfogalma a szülői programozás (vagyis az alapvető szkriptek („élettervek”) beprogramozása a gyerek fejébe. Elismeri, hogy ebben Alfred Adler áll hozzá legközelebb. Ám míg Adler az élettervet tudattalannak tartja, Berne szerint nem tudattalan, bár az egyén „nem kizárólagosan felelős érte” (78.old.) Jung elméletéből az archetipust és a personat, Freudtól az Ödipusz-drámát tartja legfontosabbnak. A „Születés előtti hatások” fejezetet ezzel a rá jellemző mondattal kezdi: „A sorskönyv már akkor kezdődött, amikor az élet éppen csak magára eszmélt az Ősóceánban, és tapasztalatait kémiai úton, gének formájában megpróbálta továbbadni az utódoknak.” (81. old.) Ez inkább lírai, mint tudományos megfogalmazás. Persze hozzáfűzi, hogy „a gének mellett a szüleink is beleszólnak a sorsunkba”, már jóval a születésünk előtt is. Az élet első tapasztalatai ugyanis imprintingszerűen rögzülnek. Kétségkívül „sorsdöntő”, hogy mindkét szülő kívánta-e a gyereket (vagyis milyen a „fogamzási attitűd”). De számít a születési sorrend is. A gyermek hamar kialakít néhány meggyőződést magáról és környezetéről, s ettől függ, hogy elfogadja-e önmagát és szüleit (meg a többieket). A gyermek így megtanulja, hogy „vesztesnek vagy nyertesnek készül-e; azt is tudja, hogyan kell éreznie mások iránt és hogyan fogják őt kezelni mások.” (111.old.) Ez lesz a „sorskönyve”. A „képlékeny években” (2 és 6 éves kor között) a szülők mindent beprogramoznak a gyermekbe; ám ezt a gyermek és mások is különbözőképpen értelmezhetik. („Marslakó gondolkozás”)
A „sorskönyvi apparátus” 7 elemét különbözteti meg: 1. Szülői előírások (szkriptek) és 2. negativ parancsok, 3. a kívánt viselkedések megerősítése, 4. morális szkriptek, 5. technikai instrukciók, 6. szembeszállás a szülői szkriptekkel, 7. ellenszkriptek (ellensorskönyv) próbálgatása. „Az engedély a sorskönyv-analitikus legfőbb terápiás eszköze…, hogy kívülállóként megszabadítsa a pácienst a szülői átoktól.” (144.old.) A sorskönyvek különböző illúziókon alapulnak; ezek fő jellemzője a „zsetonok” (pszichológiai nyereség) gyüjtése. A terapeuta feladata, hogy az illúzióktől megszabadítsa Ám „csak a legerősebb lelkületű emberek képesek illúziók nélkül szembenézni az életnek nevezett, abszurd szerencsejátékkal.” (176.old.) Kicsit furcsa, ellentmondásos és fatalista ez a kijelentés, hiszen eszerint legtöbb esetben tehetetlen a terapeuta.
Az ifjúkorral kapcsolatban ilyen furcsa megállapítások is olvashatók: „A kamasz fiú lelkének veleje a maszturbáció.” (192.old.) Ennek folytán ugyanis „bűntudat gyötörheti”, vagy kisebbrendűségi érzése támadhat; de máshonnan kapott szkriptek ezt ellensúlyozhatják. (A zavaros mondat ellenére igaza van.)
Kijelöltem még egy érdekes mondatot: „Az idősek életerejét három fő tényező befolyásolja: 1. alkati adottságok, 2. fizikai egészség és 3, a sorskönyv tipusa. Ugyanez a három faktor játszik szerepet abban is, milyen életkorban öregszik meg valaki…” (215.old.) Ez figyelemre méltó. Végül: „A sorskönyvi programtól könnyebb megszabadulni, mint a genetikaitól, mégis nagyon kevesen élnek e lehetőséggel.”(219. old.) – ez nagyon lényeges megállapítás! A könyv többi része ezekhez képest számomra már nem adott lényeges újat.
Szilágyi Vilmos dr.
Haeberle, E.J.—R. Gindorf:
Sexology Today. A Brief Introduction
1993, DGSS., Düsseldorf, 141 p.
A szexológia mai helyzetéről szóló könyvecskét az egyik legjelentősebb, német szexológiai társaság, a Deutsche Gesellschaft für Sexualwissenschaftliche Sexualforschung adta ki. A szerzőpáros az egyesület elnőke és alelnöke, akik már kb. negyedszázada igen aktivan dolgoznak e tudományterületen. Ők szervezték 1990-ben és 1992-ben a a 3. és 4. Nemzetközi Szexológiai Konferenciát Berlinben. Haeberle a berlini AIDS-Centrum igazgatója, ugyanakkor amerikai és más egyetemek vendégprofesszora stb. Művei eddig tíz nyelven jelentek meg. Gindorfot leginkább a homoszexualitás és az AIDS-prevenció érdekli. Mindkettőjüknek szerteágazó, nemzetközi kapcsolatai és széles körű áttekintése van a szexológia területén. Ennélfogva megbízhatóan fel tudják mérni e tudomány mai helyzetét.
A könyv egy vázlatos tudománytörténeti visszapillantással kezdődik, amely az ókortól napjainkig kíséri figyelemmel a szexológia kialakulását és fejlődését. E tudomány első nagy nekifutása a 19. század első felére tehető, amikor Wilhelm Humboldt felvázolja nagyszabású kutatási terveit, s más tudósok is komolyan kezdenek foglalkozni a nőkérdéssel és a prostitúcióval. Igazi lendületet azonban csak a 19. és 20. század fordulója körül kap ez a tudományos törekvés, az olyan út-törők munkássága nyomán, mint Havelock Ellis, Magnus Hirschfeld vagy Sigmund Freud. A mai, modern szexológia viszont mindenekelőtt Alfred C. Kinsey, valamint William H. Masters és V. Johnson nevéhez fűződik.
A 20. században létrejöttek a szexológia nemzeti és nemzetközi társaságai és szervezetei is. Európának csaknem minden országában van már szexológiai társaság, a nagyobbakban több is. Franciaországban pl. öt, Itáliában és Spanyolországban hat, Németországban pedig hét ilyen társaság működik. A volt szocialista országok közül Csehország jár az élen, ahol nemcsak társasága, hanem (1925 óta) egyetemi tanszéke is van a szexológiának. Mi, magyarok ettől jócskán elmaradtunk; szexológiai társaságunk ugyan lenne, de nincsenek nemzetközi kapcsolatai, nem tagja a Szexológia Európai Szövetségének, így ebben a könyvben sem szerepel..
A szexológiai társaságokat és intézményeket egyébként a könyv utolsó fejezete ismerteti. Gyakorlati szempontból ez a legérdekesebb fejezet, mert elsőként sorolja fel az összes, európai szexológiai szervezetet, programjaikat, folyóirataikat, sőt, az alapvető és „klasszikus” szakirodalmat is. (Az alapvetőből 25-öt sorol fel, a „klasszikusból” 12-t. (Krafft-Ebingtől kezdve Masters és Johnsonig). Az alapművek közül kettőt emelnék ki, mint legfontosabbat: a John Money, H. Musaph és mások által szerkesztett szexológiai kézikönyv hét kötetét és E.J. Haeberle „Szex-Atlaszát”, amiből magam is sokat tanultam.
Szexológiai szakfolyóiratokból és periodikákból világviszonylatban 64-nek a címét és kiadóját ismerteti a könyv. Csak Németországban 12 ilyen kiadvány jelenik meg; ennél több már csak az Egyesült Államokban (20 db.) Mindezek közül a legnagyobb hazai könyvtárakban is csak mutatóban akad egy-kettő. (Persze ma még igény sincs rá, hiszen alig akad olyan szakember, aki lépést tartana a szexológia egészének, vagy valamelyik ágának fejlődésével.. Pontosabban, akinek ideje és képessége is lenne rá.)
Ami a szexológiai kongresszusokat illeti, ezekről is pontos kimutatást találunk a könyvben. Az első, nemzetközi kongresszust Albert Moll szervezte 1926-ban, Berlinben. Az ezt követő néhány évben is volt még 2-3 párhuzamosan szervezett kongresszus, de Hitler hatalomra kerülése és a második világháború hosszú időre gátat vetett a nemzetközi, tudományos találkozóknak. Csak 1974-ben ülhetett össze Párizsban az első Szexológiai Világkongresszus. Ám ettől kezdve átlag kétévenként követték egymást az újabb világkongresszusok. 1993-ban például Rio de Janeiroban tartották, ami sajnos, túl messze van ahhoz, hogy hazánkból bárki is részt vehetett volna. (Jómagam is csak 3 „közelebbi” kongresszuson vettem részt: 1981-ben Jeruzsálemben, 1987-ben Heidelbergben és 1991-ben Amszterdamban.) Valószínű, hogy a legközelebbi, Japánban tartandó világkongresszusnak sem lesz magyar résztvevője.
Tanulni és továbbképződni szerencsére nemcsak kongresszusokon lehet, hanem többek között éppen az ilyen és más, szexológiai könyvekből is. A tárgyalt könyv 2. fejezetében Gindorf kitűnő áttekintést ad a szexológiáról, mint szakmáról illetve hivatásról. Szerinte a szexológia a tudománynak az a területe, amely szisztematikusan és tudományos alapossággal foglalkozik az emberi szexualitással. Következésképpen a szexológus olyan ember, aki hivatásszerűen, felkészülten és elsődlegesen az emberi szexualitást vizsgálja A szexualitás természetesen széleskörű fogalom, így a szexológiának is sok ága van, pl. orvosi szexológia, szocio-szexológia, pszicho-szexológia, etno-szexológia, pedagógiai szexológia stb. Nem véletlen, hogy ezek a megjelölések kissé eltérnek az általunk megszokottaktól, ezzel is kiemelve a szexológia autonómiáját.
A szexológus szakma elsajátítása hasonló mértékű tanulmányokat feltételez,, mint az orvosé, a jogászé vagy a pedagógusé. Gindorf sajnálattal állapítja meg, hogy a német nyelvterületen még mindig nincs olyan egyetem, amely okleveles szexológusokat képezne. Hivatalosan tehát náluk sincs még olyan, hogy „szexológus” (Akárcsak nálunk!) Legfeljebb a munkájuk, érdeklődésük és más irányú vagy autodidakta képzettségük alapján mondhatók szexológusnak. De azért Hamburgban és Frankfurtban, az orvosegyetemen már van szexológiai tanszék, s másutt is előfordulnak szexológiai kurzusok, bár diplomát ebből még nem adhatnak. Két kis szexológiai „magánintézet” is működik, éspedig Düsseldorfban és Lipcsében.
Ebből a szempontból jobb a helyzet más, nyugati országokban, ahol már hosszabb ideje folyik a szexológiai szakképzés, s e tárgyból államilag elismert diplomát és tudományos minősítést is lehet szerezni. Haeberle a könyv két fejezetében bemutatja a fontosabb képzési és tudományos standardokat. De előbb egy külön fejezet ismerteti a WHO jelentését az 1974-ben, Genfben megtartott tanácskozásról, amelyen a szexológia 29 legrangosabb képviselője javaslatokat tett az egészségügyben dolgozók szexológiai képzésére. Ezt a Jelentést Haeberle több szempontból is fontos dokumentumnak tartja. Először is azért, mert még ma is kiindulópontja, mindhatni határköve a tudományfejlesztési vitáknak és javaslatoknak. A különböző szexológiai társaságok szakképzési programjaik kidolgozása során többnyire ezt vették alapul, s ez magyarázza a programok lényegi hasonlóságát.
Következésképpen nálunk is a WHO ajánlások figyelembe vételével kellene a szexológiai képzés és tudományos minősítés standardjait kidolgozni. Bár itt nincs mód a WHO Jelentés ismertetésére, csupán a strukturájára utalnék. A Jelentés hat fő része a következő:
1. Bevezetés (résztvevők és célkitűzések).
2. A szexualitás szerepe az egészségügyi programokban. (Ezen belül a szexuális egészség meghatározása, alapvető szolgáltatási igények; a szexuális egészség-gondozás szintjai; családtervezés stb.)
3. Oktatás és képzés a szexológiában. (Ezen belül: ismeretek és attitűdök, készségek; a képzés szintjei, módszerei.)
4. A szexuális egészséggondozás szolgáltatásai. (Ezen belül: célok és prioritások; szexuális nevelés, tanácsadás és terápia; gyakoribb problémák.)
5. Regionális szexológiai központok. (Ezen belül: képzési programok és segédanyagok kidolgozása; információ és dokumentáció, konferenciák szervezése; adatgyűjtő és kutató munka.)
6. Konklúziók. (Ezen belül: a tennivalók összefoglalása 20 pontban, a résztvevő szakemberek egyetértése alapján.)
Haeberle a WHO ajánlásai közül a regionális szexológiai központok létrehozását tartja a legfontosabbnak, hozzátéve, hogy ha ez már a 70-es évek második felében megvalósult volna, akkor ma sokkal könnyebb lenne az AIDS-veszély világméretű leküzdése.
Gindorf – aki egyébként az AIDS és más, nemi úton terjedő betegslégek megelőzésének irányvonalait is felvázolja egy külön fejezetben – a szexológus szakmáról szóló fejtegetéseit etikai (vagyis értékorientációs) alapelveinek 8 pontba foglalásával fejezi be. Hangsúlyozza, hogy nem ért egyet a szexuális viselkedés biológiai determináltságával, „ösztönös” jellegével, hanem azt tanultnak és változtathatónak tartja, bár szerinte ez alól kivétel az alapvető szexuális beállítottság. Ezzel azonban önmagának is ellentmond, hiszen, ha így lenne, akkor megmásíthatatlanul heteroszexuálisnak, homoszexuálisnak vagy éppen perverznek születnénk. Számomra nyilvánvaló, hogy a szexuális beállítottság is tanult, s épp ezért változtatható is (bár ezt különböző tényezők többé-kevésbé nehezíthetik).
Teljesen egyetértek viszont a szexológusok feladatainak felsorolásával, s azzal, hogy nincs veszteni való időnk: „alkalmassá kell tennünk önmagunkat és a szexológiát világunk jobb megértésére és alakítására.” Minthogy ezt a könyvet mindenkinek ismernie kellene, akit komolyan érdekel a szexológia, feltétlenül indokoltnak tartanám a magyar nyelvű kiadását és terjesztését, valamint felhasználását az orvosok és pszichológusok képzésében.
Szilágyi Vilmos dr.
Szenvedélybetegségek, 1995/4
Lykke Aresin – Kurt Starke
1996, München, Knaur V., 623 p.
A keletnémet szerzők a szexológia legkorszerűbb kulturtörténeti, szociológiai és szociálpszichológhiai ismeretanyagát gyűjtötték össze ebben a vaskos kötetben. Lykke Aresin pszichiáter, aki 25 évig a lipcsei egyetem nőgyógyászati klinikájának házassági és szexuális tanácsadását vezette, az utóbbi években pedig a Pro Familia szervezet egyik tanácsadását (az általa alapított „transszexuális rendelést”) irányítja. Kurt Starke azexuálszociológus kutató, aki az NDK megszűméséig a lipcsei Központi Ifjúságkutató Intézetben nagy adatgyűjtéseket folytatott, amelyek eredményeit többek közt a Walter Friedrich-hel együtt írt „Liebe und Sexualität bis 30” c. könyvben publikálta. De több más könyvet is írt; egyik könyve (a „Junge Partner”) fordításomban magyarul is megjelent, („Te meg én – mi ketten” címmel). . Starke alapító tagja az egyik német szexológiai társaságnak, s vezetője a lipcsei Szexológiai kutatóállomásnak.
A könyv azért fontos a segítő foglalkozásúak számára, mert közérthetően tájékoztat a mai ember szexuális viselkedésének sokféle megnyilvánulásáról és azok hátteréről, okairól. Több mint 450 címszó és száznál több ábra segíti az eligazodást. A szerzők az erotikát az érzéki szerelemmel azonosítják, amely nemcsak a testi, hanem az érzelmi és kapcsolati elemeket is magában foglalja, s az eredeti, fajfenntartó-nemző funkciója mellett további, sajátosan emberi funkciókkal (örömszerzés, kapcsolatépítés stb.) is rendelkezik.
Megítélésem szerint a szerzők a hatalmas ismeretanyagból ügyesen szelektálták a legfontosabb fogalmakat, s azokat jelentőségüknek megfelelő terjedelemben tárgyalják. Kerülnek minden „…pathia sexualis”-t, s az orvosi, biológiai vagy jogi vonatkozások helyett a ma emberét leginkább foglalkoztató kérdésekre összpontosítanak. Jellemzőjük a szexológiai látásmód. Címszavaikban kritikailag interpretálják az adott téma ismeretanyagát, kitérnek az esetleges vitákra is, esetenként idézeteket hoznak a szakirodalomból (vagy akár a szépirodalomból is). Figyelmük kiterjed az olya, új jelenségekre is, mint pl. a „cybersex” vagy computersex, a szexhirdetések és szexshopok, az Eros-centrumok stb. A rendelkezésükre álló vizsgálati adatok alapján pontosan tudják, hogy a legutóbbi években sajátos beállítottság- és viselkedésváltozás zajlik, főleg a fiataloknál.
Szándékukban áll ezért a változások bemutatása, a különböző felfogások (szkriptek) szembeállítása és a fejlődés lehetséges vonalainak felvázolása. Lexikonuk így – amellett, hogy bepillantást enged a történelmi fejlődésbe – tájékoztat a legújabb tudományos ismeretekről, s az aktuális vitákba is bekapcsolódik. Céljuk az előítéletek leépítése, a homályos ismeretek pontosítása, a figyelem-felhívás, sőt, bizonyos értelemben a szórakoztatás is.
Mindezek alapján joggal merülhet fel a magyar kiadás lehetősége és indokoltsága. Mert megjelent ugyan kb. tíz éve egy „Lexikon a szerelemről” Popper Péter szerkesztésében, de az egyrészt már nem kapható, másrészt tartalmában és színvonalában jócskán elmarad e német Lexikon mögött.
Szilágyi Vilmos dr.
In: Szenvedélybetegségek, 1996/5.
.
Maslow, A.:
2003, Ursus Libri, 372 p.
(Emberközpontú pszichológia, 1. kötet)
Tartalom:
I.rész: Nagyobb hatókört a pszichológiának
1. Az egészség pszichológiája felé
2. Mit tanulhat a pszichológia az egzisztencialitáktól?
II. rész: Növekedés és motiváció
3. A hiánymotiváció és a növekedési motiváció
4. Védekezés és növekedés
5. A tudás szükséglete és a félelem a tudástól
III. rész: Növekedés és megismerés
6. A lét megismerése a csúcsélményekben
7. A csúcsélmények, mint akut identitás-élmények
8. A létszintű megismerés néhány veszélye
9. Ellenállás a skatulyázásnak
IV. rész: Kreativitás
10. Az önmegvalósító emberek kreativitása
V. rész: Értékek
11. A lélektani adatok és az emberi értékek
12. Értékek, növekedés és egészség
13. Az egészség, mint a környezet meghaladása
VI. rész: A jövő feladata
14. A növekedés és önmegvalósítás pszichológiájának néhány alapfeltevése
„Mit tanulhat a pszichológia az egzisztencialistáktól?”
A könyvnek erre a 2. fejezetére Schneider, K. & Rollo May: The Psychology of Existence (1995, McGraw-Hill) c. könyvében találtam rá, s úgy megtetszett, hogy lefordítására gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy mintha már lenne magyar kiadása. A könyvtárban kiderült, hogy valóban van, de kikölcsönözték, így csak az olvasótermi példányt nézhettem meg. A tartalom-jegyzék még kíváncsibbá tett (hiszen pl. a csúcsélményekről a nyitott házasság kapcsán én is írtam). Ezért később elolvastam, s bőven kijegyzeteltem a fejezetet.
Maslow szerint a pszichológus az egzisztencializmusban sok homályosat és nehezen érthetőt, de sok hasznosat is talál. Nem annyira egészen új felismeréseket, mint inkább a pszichológia „harmadik erejében” már létező trendek megerősítését. Két fő hangsúlya van: 1. Az identitás-koncepció radikális hangsúlyozása és 2. az identitás élményének, mint az emberi lét és természet sine qua non-jának felismerése. Látszólagos paradoxon, hogy az identitás kutatását sok amerikai pszichológus eddig is fontosnak tartotta (Allport, Rogers, Goldstein, Fromm, Erikson stb.) , s ők sokkal világosabban írtak erről, mint a németek (Heidegger, Jaspers). A kísérletek fontosabbak, mint az absztrakciók, az egzisztencializmus pedig a fenomenológián alapul, vagyis a személyes, szubjektiv élményekből indul ki.
1. Az első számú következtetés, hogy az európai filozófusok és az amerikai pszichológusok nem állnak messze egymástól. A párhuzamos tudományos haladás arról tanúskodik, hogy az egymástól függetlenül ugyanarra következtető egyének valamennyien valami fontos dologra reagáltak.
2. Ez a valami az egyénen kívüli értékek teljes összeomlása. Sok európai egzisztencialista reagált Nietzsche tételére az isten haláláról, s talán arra, hogy Marx is halott. Az amerikaiak pedig rájöttek, hogy a demokrácia és a jólét önmagában nem oldja meg az alapvető értékválságot. Igy már csak befelé, személyiségünk, mint az értékek helye felé lehet fordulni. Még egyes vallásos egzisztencialisták is ezen az úton haladnak.
3. A pszichológusok számára igen fontos, hogy az egzisztencialisták filozófiai megalapozást adhatnak a pszichológiának. A logikai pozitivizmus hiba volt, különösen a klinikai és személyiség-pszichológusok számára. Az alapvető világnézeti problémák mindenesetre újra vitathatóak, s így a pszichológusok sem ragadnak le a gyermekként megtanult szemléletekhez.
4. Az európai egzisztencializmus valójában radikálisan az emberi elvárások és korlátok közötti szakadékkal foglalkozik (vagyis, hogy nem tud azzá válni, amivé szeretne). Ez közel áll az identitás-problémához: az egyén egyrészt aktualitás, másrészt potencialitás. Ez a diszkrepancia véleménye szerint forradalmasíthatja a pszichológiát. Ezt különböző szakirodalmi adatok is alátámasztják, pl. a projektiv tesztek, az önmegvalósítás, a csúcsélmények (amelyekben a szakadék áthidalódik), a Jung-féle pszichológia stb.
Mindez felveti azt a kérdést, hogyan lehet integrálni az ember kettős természetét: hiszen egyrészt alacsonyabb rendű, másrészt magasabb rendű; teremtmény és teremtő. A legtöbb nyugati és keleti vallás és filozófia dualista felfogása szerint a magasabb rendűvé váláshoz el kell nyomni az alacsonyabb rendűt bennünk. Az egzisztencialisták szerint viszont mindkettő egyaránt meghatározza az emberi természet jellegét, ezért integrálni kell azokat.
Szerencsére már ismerünk néhány integrációs technikát, pl. a belátást, a szélesebb értelemben vett értelmet, a szeretetet, a kreativitást, a humort és tragédiát, a játékot és művészetet. A jövőben alaposabban kell tanulmányoznunk ezeket. Az ember kettős természetéből következik az is, hogy bizonyos problémák örökké megoldatlanok maradnak.
5. Következésképpen tanulmányoznunk kell az eszményi emberi lényt, aki autentikus, tökéletes vagy „isteni”; az emberi lehetőségeket, amelyek már léteznek és vizsgálhatók. Ez nem pusztán álmodozás. Ez csupán egy szokatlan felvetése annak a régi kérdésnek: „Mi a célja a terápiának, vagy a gyermeknevelésnek?” Ez egy másik problémára is utal, amely sürgős figyelmet érdemel. Az „autentikus egyén” bármely komoly leírása arra is kitér, hogy az ilyen egyén újszerűen viszonyul a társadalomhoz. Nemcsak önmagát transzcendálja többféle módon, hanem korának kultúráján is felülemelkedik. Ellenáll az „enkulturálódásnak”. Valahogy jobban elkülönül, függetlenedik a kultúrájától, társadalmától. Inkább fajának képviselője, mintsem helyi csoportjának tagja. Érzésem szerint ezt a legtöbb szociológus és antropológus nehezen fogadja el, így valószínűsíthetőek az ellentmondások. Mégis ez az „univerzalizmus” alapja.
6. Az európai szakíróktól átvehetjük annak hangsúlyozását, amit ők „filozófiai antropológiának” neveznek, vagyis az ember és más fajok, az ember és a tárgyak vagy éppen a robotok közötti különbség meghatározásának kísérletét. Mi az ember egyedülálló és meghatározó jellemzője? Mi olyan lényeges benne, ami nélkül már nem tartható embernek? E feladat megoldásáról az amerikai pszichológia lemondott. A behaviorizmusok nem alkottak ilyen definiciót, vagy legalábbis nem lehet azokat komolyan venni (milyen lenne egy „S—R ember”? S ki akarna olyan lenni?) Freud emberképe nyilván tarthatatlan, mert kihagyja elvárásait, reményeit, isteni (=szellemi) tulajdonságait. Az a tény, hogy Freud látott el bennünket a pszichopatológia és pszichoterápia legátfogóbb rendszerével, a mai ego-pszichológusok szerint lényegtelen.
7. Egyes egzisztencialista filozófusok túlzottan hangsúlyozzák, hogy az egyén teremti önmagát. Sartre és mások az „énről mint projektről” beszélnek, amit maga az egyén teremt az állandó választásokkal, döntésekkel, mintha képes lenne bármivé alakítani önmagát. Ebben a formában ez csaknem biztosan túlzás, aminek ellentmondanak a genetika tényei is. ..
Másrészt a freudisták, az egzisztencialista terapeuták, a rogeriánusok és a fejlődés-pszichológusok valamennyien az én felfedezéséről és a terápia tisztázásáról beszélnek, s így talán alulbecsülik az akarat, a döntés tényezőit, amelyek révén önmagunkat alakítjuk. (Persze ne feledjük, hogy ezekre a csoportokra a „túl-pszichologizálás” és az „alul-szociológizálás” jellemző. Vagyis a gondolkozásuk kissé elhanyagolja az autonóm szociális és környezeti meghatározó tényezőket, az olyanokat, mint a szegénység, a kizsákmányolás, a nacionalizmus és a társadalmi szerkezet. Feltehetőleg egyetlen pszichológus sem tagadja a személyes tehetetlenség bizonyos fokát az említett erőktől. Mindenesetre fő szakmai kötelezettségük inkább az egyének tanulmányozása, mint a külső, szociális körülményeké. Ugyanígy a szociológusok túlzottan csak a szociális erőket hangsúlyozzák, s megfeledkeznek a személyiség autonómiájáról, akaratáról felelősségtudatáról stb.)
8. Nemcsak a felelősség és akarat problémáját mellőztük, hanem az olyan folyományait is, mint az erő és a bátorság. Újabban az ego-pszichológusok észrevették ezt a nagy, emberi lehetőséget, s tanulmányozni kezdték az „én-erőt”. Ám a behavioristáknál ez még nem merült fel.
9. Az amerikai pszichológusok értesültek Allport felhívásáról az idiografikus pszichológiát illetően, de eddig nem törődtek vele, még a klinikai pszichológusok sem. Most újabb lökés érkezett ebbe az irányba a fenomenológusoktól és egzisztencialistáktól, aminek nehéz ellenállni. Ha az egyén különlegességének vizsgálata nem illik bele a tudományos ismereteinkbe, akkor ez annál rosszabb az ilyen tudományra nézve. Vagyis újra kell alkotni.
10. A fenomenológiának van múltja az amerikai pszichológiában, de úgy tűnik, hervadozik. Az európai fenomenológusok gondos munkájukkal demonstrálták számunkra, hogy az ember megértésének egyik legjobb módja világszemléletének, látásmódjának vizsgálata. Egy ilyen következtetés persze erősen sérti a pozitivista tudományelméletet.
11. Az egzisztencialisták hangsúlyozzák, hogy az egyén végső magányossága arra figyelmeztet, hogy ki kell dolgoznunk a döntés, a felelősség, a választás, az önfejlesztés, az autonómia és az identitás elméleteit. Mindez problematikusabbá és elragadóbbá teszi a magányosok közti kommunikáció misztériumát, amely pl. az intuició és empátia, a szeretet és altruizmus, a másokkal való identifikáció és homonómia útján történik. Ezeket magától értetődőnek tartjuk, bár jobb lenne, ha megmagyarázandó csodáknak tartanánk őket.
12. Az egzisztencialista szerzők másik, kedvenc témája az élet komolyságának és mélységének dimenziója („az élet tragikus jellege”), amit szembeállítanak a sekély és felszínes élettel, a lefokozott élettel, az élet végső problémái elleni védekezéssel. Ez nemcsak irodalmi fogalom, hanem reális funkciója van pl. a pszichoterápiában. Egyre jobban befolyásol az a tény, hogy a tragédiának néha terápiás hatása lehet, s a terápia gyakran akkor a leghatékonyabb, ha a szenvedés űzi bele az embert. Vagyis amikor a sekélyes élet nem működik, megkérdőjeleződik, s alapvetőbb dolgok igénye merül fel. A felszinesség a pszichológiában sem működik, ahogyan azt az egzisztencialisták világosan demonstrálták.
13. Az egzisztencialisták, másokkal együtt arra tanítanak, hogy a verbális, analitikus , fogalmi racionalitásnak korlátai vannak. Figyelmeztetnek, hogy a nyers élmények előbbre valóak az elméleteknél és absztrakcióknál. Véleményem szerint ez indokolt kritikát jelent a 20. század nyugati világának gondolkozásmódjára nézve, beleértve az ortodox, pozitivista tudományt és filozófiát, amelyek sürgős felülvizsgálatra szorulnak.
14. A fenomenológusok és egzisztencialiták által vázolt változások közül talán a legfontosabb a tudományelmélet aktuális forradalma. Bár ők ezt csak elősegítették, hiszen sok más erő is segített lerombolni a „szcientizmusnak” nevezett, hivatalos tudomány-filozófiát. Nemcsak az alany és a tárgy közötti karteziánus szakadékot kell áthidalni, hanem más, radikális változások is szükségessé tették ezt, a psziché és az élmények valóságának elfogadásával. S az ilyen változás nemcsak a pszichológia tudományát érinti, hanem minden más tudományt (vagy készséget) is, pl. a takarékosságot, az egyszerűséget, a pontosságot, szabályosságot, logikát, eleganciát, definiciót stb., amelyek inkább az absztrakciók, mint az élmények területéhez tartoznak.
15. Azzal a stimulussal fejezi be, amely legmélyebb hatással volt rá az egzisztencialista irodalomban; ti. a jövő problémája a pszichológiában. Nem mintha ez, vagy a többi, fentebb említett probléma teljesen szokatlan lett volna számára, s feltehetőleg, a személyiség-elmélettel komolyan foglalkozók számára. Charlotte Bühler, Gordon Allport és Kurt Goldstein írásai szintén érzékenyebbé tettek bennünket a személyiség jövőjének dinamikus szerepére; pl. a fejlődés lehetőségei szükségképpen a jövő felé mutatnak, s ugyanígy a remények, a vágyak és a fantáziálás. A konkrétumokra redukálás a jövő elvesztése; a fenyegetés és a szorongás a jövő felé mutat (ha nincs jövő, nincs neurózis); az önmegvalósítás értelmetlen a megvalósuló jövő nélkül; az élet csak az időben lehet Gestalt stb.
Tanulságosnak érzi, hogy ezt a problémát az egzisztencialisták alapvetőnek és központi jelentőségűnek tartják: Maslow szerint egyetlen pszichológiai elmélet sem lehet teljes, amely nem ismeri fel, hogy az egyén jövőről alkotott elképzelése dinamikus szerepet játszik a jelenben. Ebben az értelemben a jövő történeti tényező (éppúgy, mint a múlt). Tehát meg kell értenünk, hogy csak a jövő lehet elvileg ismeretlen és megismerhetetlen, s így minden szokás, védekezés és megküzdő mechanizmus kétséges és ambivalens, minthogy csak a múltbeli tapasztalatokon alapul. A jövőt csak a valóban rugalmasan kreativ egyén képes menedzselni; csakis az, aki bizalommal és félelem nélkül képes szembenézni az új helyzetekkel. Meggyőződése, hogy amit ma pszichológiának nevezünk, az jórészt az újtól való szorongásunk elkerülésére használt taktikák tanulmányozása, miközben elhitetjük magunkkal, hogy a jövő épp olyan lesz, mint a múlt.
Konklúziója szerint ezek a gondolatok alátámasztják azt a reményt, hogy a pszichológia olyan expanziójának vagyunk tanúi, amelyből nem egy új „izmus” vagy egy antipszichológia lesz. Lehetséges, hogy az egzisztencializmus nemcsak gazdagítani fogja a pszichológiát, hanem újabb lendületet ad a pszichológia egy új területének megalapozásához, amely a teljesen kifejlett és autentikus szelffel és annak létmódjával foglalkozik; Sutich ezt ontopszichológiának nevezte.
Egyre nyilvánvalóbb eszerint, hogy amit a pszichológiában „normálisnak” nevezünk, az valójában az átlagember pszichopatológiája; olyan közönséges és általános, hogy többnyire észre sem vesszük. Az autentikus egyén és autentikus élet egzisztencialisták általi vizsgálata éles fényt vet az illúziókkal és félelemmel teli életmódra, amely ezáltal betegesnek bizonyul.
Ez a konklúzió az eredeti fejezet szerint ugyan már nem Maslow-tól származik, de teljes összhangban áll azzal. A vastag betűs kiemelésekkel a gondolatmenet értékelését próbálom megkönnyíteni a magam számára. Ugyanis egyelőre ambivalens vagyok, nem tudom, mit kezdjek ezzel az egzisztencialista pszichológiával. Amely rokonszenves ugyan, de kissé szubjektivizáló és misztifikáló tendenciájú. Persze az eredeti könyv 1968-ban jelent meg, s azóta közel 40 év telt el, s nem ismerem eléggé, milyen útat tett meg ez a pszichológia, amelynek „racionális magvát” talán a kognitiv ego-pszichológia ragadja meg. Legfontosabbnak tűnik az autentikus , vagyis eredeti és autonóm személyiség kialakítási lehetőségének és az elképzelt jövő , vagyis az életcélok, tervek, elvárások dinamizáló hatásának gondolata. (Érdemes lenne átgondolni, milyen szerepe lehet ezeknek az egyén pszichoszexuális fejlődésében, és a szexuális viselkedésben. Ehhez persze az egész könyvet is elemezni kellene)
Szilágyi Vilmos dr.
Robin Norwood
Nők, akik túlságosan szeretnek
1992, Hunga-Print, 308 p. (orog. 1985)
Tartalom
Bevezető // Szeretni azt, aki nem szeret // Jó szexuális élet egy rossz kapcsolatban
Szeretni fogsz, ha szenvedek értek? // Kell, hogy kelljek neked // Táncolunk?... //
Férfiak, akik megszállottan szerető nőt választanak // A szép és a szörnyeteg //
Egyik szenvedélybetegség táplálja a másikat // Meghalni a szerelemért // A gyógyuláshoz vezető út // Gyógyulás és meghittség -- a szakadék összezárul // Függelék 1. 2.
A szerző amerikai pszichológus, pszichoterapeuta, aki a praxisából mutat be jó néhány esetet, s ezeket bőven kommentálja is. Szemlélete pszichoanalitikus (dinamikus) jellegű; igyekszik minden problémák a gyermekkori traumákra visszavezetni, de örökletes okoknak is elég nagy szerepet tulajdonít. Alapkoncepciója szerint a magányosság és a társ, az intimitás vágya gyakran szenvedélybetegséggé válik, amelyet éppúgy kell kezelni, mint a drogfüggőséget.
A „gyógyuláshoz vezető utat 10 pontban foglalja össze:
1. Keressen szaksegítséget, 2. a gyógyulás kapjon főszerepet, 3. találjon hasonló sorsúakat (csoportterápia keretében), 4. mindennapi gyakorlatok végzése, 5. hagyja abba mások segítését, irányítását, 6. ne menjen bele játrszmákba, 7. nézzen szembe saját problémáival és hibáival, 8. álljon ki a saját igényeiért (legyen „önző”) stb. Ezeket részletezi.
Két olyan esetet találtam benne, amelyek esetleg felhasználhatók (házasság-problematika):
1. Connie: 32 éves, elvált, 11 éves fia van
„Mielőtt elkezdtük a terápiát, nem emlékeztem egyetlen olyan témára sem, amin a szüleim veszekedtek. Csak azt tudtam, hogy állandóan marták egymást… s mindezt előttem, meg a testvérem előtt. Papa dolgozott, vagy máshol maradt el, amennyire csak lehetett, de végül haza kellett jönnie, s akkor kezdődött minden előlről, Az én szerepem legfőképpen az volt, hogy tegyek úgy, mintha nem történne semmi, s mellesleg próbáljam elterelni a figyelmüket azzal, hogy szórakoztató vagyok. Ingattam a fejem, hatalmasakat mosolyogtam rájuk, vicceltem és minden butaságot kitaláltam, hogy odafigyeljenek rám. Közben persze halálosan meg voltam rémülve, s ez nem tett jót a produkciómnak. De azért bohóckodtam… Akkora rutint szereztem, hogy egy idő után máshol is felvettem ezt a szerepet. … A lényege az egésznek az volt, hogy bármi rossz történik, nem szabad észrevenni, de közben azért el is kell tűntetni a nyomokat. A házasságomban is nagyjából ez játszódott le.”
Ezután elmondja, hogy az uszodában megismert, jóképű fiúval rövidesen összeköltözött, hogy segítsen neki „kibontakoztatni a képességeit”, s a fiú szívesen támaszkodott rá. Pár hónap múlva kiderült, hogy a fiú régi barátnőjének nem mondta el, hogy együtt él új partnerével Ettől kicsit megijedt, de elfojtotta, s tréfával ütötte el a dolgot; nem akart a szüleihez hasonlóan veszekedni. Később össze is házasodtak. 12 évi együttélésük során a fiú egyre gyakrabban nem éjszakázott otthon, ám sosem kérdezte meg tőle, hova megy. Végül elküldte, s egy ismerős javaslatára pszichológushoz fordult., akinek azzal indokolta a kimaradások tisztázásának hiányát, hogy azt gondolta: „a házastársaknak nem kell egymás nyakára ülniük. Egy dologról azonban beszéltem vele: arról, hogy több időt kéne a fiúnkkal töltenie. Ezzel mindig egyetértett, de aztán ugyanúgy folytatta az éjszakai kalandozásait… Valójában akármilyen tökéletesen igyekeztem is viselkedni… a helyzet egyre romlott… Ma már tudom, hogy férjem nem volt monogám, bár az állandó kapcsolat nyújtotta biztonságot szerette.”
Hosszú ideig járt terápiára, amig rájött, hogy szülei házasságában is az apa kimaradozása, hűtlensége miatt voltak a veszekedések. Védekező mechanizmusa folytán tagadta, nem ismerte be, hogy bajok vannak a házasságával. Ezt már felismerte, mégis nehéz, hogy ne tréfával üsse el a problémákat, hanem komolyan vegye azokat.
2. Ruth: 28 éves, férjezett, két lánya van
„Tudtam, még mielőtt összeházasodtunk, hogy Samnek szexuális problémái vannak. Néhányszor megpróbálkoztunk a szeretkezéssel, de nem ment…Mindketten annak tulajdonítottuk a kudarcot, hogy még nem vagyunk házasok. Igen mélyen vallásosak voltunk, egy teológiai iskola esti kurzusán találkoztunk. Két évig jártunk, mielőtt egyáltalán szexuális kapcsolatba léptünk volna… (s a kudarcot) úgy értelmeztük, hogy Isten megóv minket a bűnbe eséstől a házasság előtt…. Valahogy örültem is neki, hogy majd én vezetem be a rejtelmekbe….
A nászéjszakán Sam már készen állott, aztán lelohadt az erekciója és csendesen megkérdezett engem: Még szűz vagy? – s amikor nem válaszoltam azonnal, hozzáfűzte: Nem hiszem! Kiment a fürdőszobába és bezárta az ajtót. Mindketten sírtunk…”
Ez a kudarc aztán sorozatosan ismétlődött, de nem merte elmondani férjének, hogy egy korábbi partnere egyszer lerohanta. Ezért bűntudata volt, s magára vette a felelősséget Sam gyógyulásáért. Minden létező könyvet elolvasott, de ez sem segített. Már-már beletörődött a szex hiányába, annál is inkább, mert férje hallani sem akart a terápiáról. Végül Ruth egyedül ment el egy szexológushoz. A terápia során kiderült, hogy kerüli a szembenézést önmagával, s csak férjét látja problematikusnak. Egy álom megbeszélése révén emlékezni kezdett, hogy 9 és 15 éves kora között az apja gyakran szexuális játékokra kényszerítette.
Hamarosan az is kiderült, hogy férjét a szülei szigorúan vallásosan, szexellenesen nevelték. Igy „annyira félni kezdett minden, szexualitással kapcsolatos érzéstől vagy élménytől, hogy végül már akkor sem ment volna neki, ha próbálkozik.” A feleség közvetítésével azonban a terápia hatása lassanként nála is jelentkezett. Azt a terápiában tanult módszert alkalmazták, hogy a szeretkezéskor minden érzésüket és gondolatukat megbeszélik, s felváltva irányítják egymást. Sokat segített egy terápiás csoport is, amelybe jártak.
Az egész könyv nem tűnik különösebben jelentősnek.
Szilágyi Vilmos dr.
Niklas Luhmann
Az intimitás kódolásáról
1997, Jószöveg Műhely, 231 p.
Érdekes és különös könyv ez, amely a humán tudományok művelői közül főleg a pszichológusok és pszichoterapeuták figyelmét vonja magára, bár írója nem pszichológus, hanem szociológus,, a bielefeldi egyetem professzora. Nevét hazánkban még kevesen ismerik, pedig 1964 óta több mint 20 könyve jelent meg, különböző szociológiai és szociálpszichológiai témákról. Fő műve talán a három kötetes „Soziologische Aufklärung” (Szociológiai felvilágosodás), vagy a két kötetes „Gesellschaftstruktur und Semantik” (Társadalmi szerkezet és szemantika). De könyvet írt például a vallások funkciójáról, a szociális rendszerekről, az ökológiai kommunikációról vagy a „rizikó szociológiájáról” is.
Ez a könyve eredetileg 1982-ben jelent meg németül. Aktualitását azonban szerencsére nem vesztette el. Nemcsak azért, mert a vizsgált téma ennyi idő alatt nem változik számottevően, hanem mert olyan újszerű megközelítési szempontokkal ismertet meg, amelyek nemcsak az átlag értelmiségi olvasó, hanem a szakember számára is revelációt jelentenek. Szakemberen itt a pszichológusokat értem, hiszen a szerelem mint szenvedélyes érzelem, lelki, méghozzá ezerféle alakban megjelenő pozitiv és/vagy negativ, nehezen érthető és irányítható jelenség.
Ennek a bonyolult lelki jelenségnek a megértéséhez kerülhetünk közelebb Luhmann könyvének segítségével. Nem mintha végérvényes definicióját adná a szerelemnek (amivel már igen sokan hiába próbálkoztak), hanem mert történelmileg és szociálpszichológiailag közelíti meg a témát. Azt eddig is tudtuk, hogy a szerelem nem egyidős az emberiséggel, hanem a társadalom fejlődésének viszonylag késői szakaszában jelent meg, eleinte csak egy szűk, felső rétegben, majd lassanként a középső és alsó rétegekben is. De miért alakult ki, és hogyan fejlődött tovább a „szerelemkultusznak” nevezhető társadalmi jelenség? Erre ad érdekes választ Luhmann könyve.
A könyv eredetileg 16 fejezetből állt, ám az első három fejezetet a fordító (Bognár Virág) csak összefoglalólag ismerteti, nyilván a szerző ás a kiadó hozzájárulásával. Ami nem is baj, mert a szerző hajlamos a túlzott részletezésre, az elkalandozásra, szakirodalmi utalásokra. (A könyv tele van lábjegyzetekkel.) A fordítói összefoglalás egyébként nagyon jó: világosan felvázolja Luhmann elméletének körvonalait, s ezáltal mintegy vezérfonalat ad a továbbiakhoz.
Luhmann abból indul ki, hogy a modern társadalom egyrészt sok személytelen kapcsolat kialakításának, másrészt a személyes kapcsolatok elmélyítésének lehetőségét rejti magában. Utóbbiaknál az egyéni tulajdonságok válnak jelentőssé; a partnerek mintegy beépülnek egymás világába. Luhmann szerint ebben az értelemben beszélhetünk „intim kapcsolatokról, vagy emberközi penetrációról.” (7. old.) Érdekes fogalom ez az „interpenetráció”; kicsit hasonlít az „interperszonális”-hoz, vagy még inkább a kölcsönös empátiához, esetleg a ko-dependenciához. A könyv fülszövegét író politológus (Pokol Béla) a partnerek személyiségének összeolvadásáról beszél; ez azonban túlzásnak tűnik, és némileg leegyszerűsíti Luhmann koncepcióját. Tény viszont, hogy az interpenetráció, vagyis a lelki egymásba hatolás, a szoros érzelmi kötődés központi szerepet játszik a szerző gondolatmenetében.
A könyv lényegében a szerelem jelentéstanának evolúciójával foglalkozik. Kimutatja, hogy „a szerelem már a 11. században tudatos viselkedésmodellt teremtett”, ám ez a viselkedésmodell azóta sajátos változásokon ment keresztül. A szerelem nemcsak érzelem, hanem kommunikációs médium illetve kód, amely megszabja az érzelmek kifejezését (sőt, színlelését és megtagadását is) Elsődleges funkciója Luhmann szerint „az átélés és a cselekvés horizontjának megváltoztatása”, aminek első szimbóluma a szenvedély (passion), azután a betegség, a misztérium stb., amikkel a szerelem „kivonja magát a normális társadalmi ellenőrzés alól”. Fő „szimbólikus mechanizmusát azonban a szexualitás; s az előző szimbólumokkal egyött ez alakítja ki a szerelem „speciális kódját”.
Luhmann a szerelmi kommunikáció korszakairól értekezik. A középkori, lovagi szerelem fő törekvése az eszményítés; 1800 körül pedig az „amour passion” és a romantikus szerelem válik jellemzővé, amely „szentesíti a szexualitás és a szerelem egymásba kapcsolódását”. (22. old.) Mindez már bizonyos egyenrangúságot és szabad választást is feltételez, ami persze konfliktusba kerül a társadalmi rend szabályaival. A szerelmeseknek ezért rejtőzködniük kell; főleg, ha nem azonos társadalmi rétegbe tartoznak. Az elmúlt századok társadalmaiban a szerelem paradox jelenség, s ez – Luhmann szerint – paradox kommunikációt von maga után. Kétségkívül érdekes gondolat ez, amit aztán a „Szabadon szeretni: az eszménytől a paradoxonig” című fejezetben fejt ki a szerző, s ezt folytatja a szenvedélyről, mint a „túlzás retorikájáról és a bizonytalanság megtapasztalásáról” szóló fejezetben, sőt, a továbbiakban is, egészen a „kommunikálhatatlanság felfedezéséig”.
Nem könnyű követni a csapongó gondolatmenetet, amely sokáig leragad a 17.-18. századnál, s benyomásom szerint kicsit túl-bonyolítja a dolgokat, miközben német alapossággal hivatkozik a korabeli dokumentumokra. Megállapításai ugyanakkor elgondolkoztatóak; például tipikusan romantikus paradoxonnak tartja az átélés fokozásának megtapasztalását a távolságtartáson keresztül, amennyiben a hangsúly a beteljesülésről a reményre, a vágyakozásra, a távolba helyeződik át. (170. old.) Rengeteg ilyen, figyelemre méltó gondolata azoknak teszi igazi csemegévé a könyvet, akiket komolyan érdekel a szerelem pszichológiája és szociológiája.
Mindenesetre csak a 14. fejezetben jutunk el a 19. századig, amikor szerinte „átengedték a házasságkötés jogát a romantikus szerelemnek”, s így ez lett a párválasztás „kizárólagos, legitim alapja”. (186. old.) Ennélfogva a szerelmi vallomást követnie kell a házassági szándék kinyilvánításának. S bár a régi „nagyúri romantika” a század végére átadta helyét a „kisember romantikájának”, ettől kezdve minden házasság „elvileg” szerelmi házasság, még akkor is, ha valójában gazdasági vagy karrierérdekek hozzák létre.
A 20. században aztán a „romantikus lelkesültség” fokozatosan csökken, s Luhmann a könyv utolsó előtti fejezetében a szerelemmel kapcsolatos újabb problémákról és alternativákról ír. Ezek lényege szerinte: „partnert találni az intim kapcsolathoz, és megtartani tudni.” Vagyis pontosan az, amit a szexuálpszichológusok „pár-választási érettségnek” neveznek.. S amit a nevelésnek és önnevelésnek kellene kialakítani a felnövekvő generációkban. Ide tartozik az elvárások összehangolásának kritikus folyamata éppúgy, mint a nemek közötti szerepkülönbségek kiegyenlítődése, vagy az „interpenetráció”, s még sok minden – lásd Luhmann könyvéből.
Szilágyi Vilmos dr.
Milsten, R. – J. Slowinski
Problems and Solutions
1999, W.W.Norton, 331 p.
A könyvet két amerikai szakember: egy Szexuális Egészségközpont orvosigazgatója (urológus) és egy klinikai pszichológus írta; s ez önmagában is mintaadó lehet a szexuális zavarok kooperativ és holisztikus megközelítésére. Előszavukban maguk a szerzők is hangsúlyozzák a kombinált urológiai (andrológiai) és pszichológiai megközelítés szükségességét, mivel a potenciazavarok problémája mindkét szaktudományra egyaránt tartozik.
A férfi szexualitásról szóló könyv szerzői közel 50 tudományos közleményre hivatkoznak az utóbbi évtizedekből; ami a téma iránti érdeklődés növekedését bizonyítja. Ezt az érdeklődést azonban a Viagra (és más, erekció-segítő szerek) megjelenése is növelte, hiszen köztudottan a férfiak milliói igényelték rögtön ennek a nem olcsó, de hatékonynak tűnő, potencianövelő „afrodiziákumnak” a segítségét. R.C. Rosen, a szexológia nemzetközi akadémiájának korábbi elnöke a könyvhöz írt ajánlásában azt írta, hogy a jelenlegi adatok szerint a férfiak jó háromnegyed részénél előfordulnak potenciazavarok, ám a Viagra sem „panácea” minden szexuális és partnerkapcsolati problémára.
A könyv igen bőségesen: 9 részben és 43 fejezetben mutatja be a merevedési zavarok formáit, okait, kezelését és megelőzését; nemcsak altalában az orvosok és pszichológusok, hanem a nagyközönség számára is közérthetően és igen olvasmányosan. Minden fejezet a fő mondanivaló néhány pontos összefoglalásával kezdődik, s gyakoriak a grafikus szemléltető ábrák is. Az első fejezet ún. „key point”-jai például a következők:
1, Az erekciózavarok 20-30 millió férfit érintenek az Egyesült Államokban;
2. rajtuk kívül természetesen a partnereik is érintettek.
3. Csak egy kisebb hányaduk részesül valamilyen kezelésben.
4. Nemcsak az öregedés okozhat erekciózavart.
5. A potenciazavar csaknem mindig kezelhető, de meg is előzhető.
6. Minthogy ma már a férfiak (is) tovább élnek, a fiúk pedig korábban kezdik a nemi kapcsolatokat, s merevedési problémák napjainkban egyre fontosabbak.
Az ilyen, összefoglaló tézisek könnyen áttekinthetővé teszik a könyv tartalmát, amelynek szerkezete egyébként is világos és logikus. Az első rész négy fejezete az alapvető szakmai ismereteket foglalja össze. A második rész fejezetei a merevedési zavarok testi és lelki okait tárgyalják, s közben egy tucat mítikus téveszmét és néhány, a szexuális potenciával összefüggő zavart (pl. „korai magömlés”, gyenge orgazmus stb.) is bemutatnak. A harmadik rész a problémák felmérésével, diagnosztizálásával; a negyedik pedig azok kezelésével foglalkotik,. Külön fejezetek szólnak a pszichikus okok, majd az organikus okok kezeléséről, valamint a Viagráról, amely „új korszakot jelent a kezelésben” (bár a partnerkapcsolat zavarait nem gyógyítja).
A „Különleges helyzetek” című részben 10 érdekes fejezet olyan kérdéseket tárgyal, mint például, hogy van-e „férfi menopauza” illetve klimaktérium; hogyan érinti az öregedés a szexuális képességeket, vagy hogyan okozhat erekciózavart a gyakori kerékpározás stb. A „Női ügyek” rész fejezetei bemutatják, hogyan hat az erekciózavar a nőkre, vagy a nők szexuális diszfunkciója a férfiakra? Van-e „női impotencia”, és hogyan segíthet a nő az erekciózavarral küzdő férfinek? (Utóbbival kapcsolatban 15 megválaszolandó kérdést ajánlanak a szerzők a nők figyelmébe.
A „Problémák megelőzése” című részben az urológus és a pszichológus is kifejti a maga javaslatait. A könyv utolsó két, rövidebb része szintén erről szól.. Első helyen javasolják a probléma megbeszélését a partnerrel, hangsúlyozva, hogy az közös, tehát csak együtt oldhatják meg. Ugyanakkor elismerik, hogy nehéz ilyen kérdésekről őszintén beszélni a partnerrel, mert emocionálisan mélyen érinti mindkét felet, s önbizalmuk könnyen sérülhet. A szerzők ezért megjelölnek bizonyos irányelveket, amelyek elősegíthetik a problémák hatékony megbeszélését.
A következő fejezet arról szól, hol kaphatnak igazi szaksegítséget az érintettek: „Minthogy a problémának mind szomatikus, mind pszichés okai lehetnek, a szaksegítség ideális helye egy szakemberekből álló team vagy központ lehet, ahol orvosok és pszichológusok együtt dolgoznak a diagnosztikában és a terápiában egyaránt.” (301-302. old.) Az USA-ban ugyan már több ilyen központ van, de ezeket mégis nehezen találják meg a segítséget igénylők. Az orvosok és pszichológusok pedig többnyire ott sincsenek jól felkészítve a szerzők szerint a szexuális zavarok kooperativ kezelésére.
A könyv végül „jó hírként” adja tudtul, hogy a szexuális aktivitás évekkel meghosszabbíthatja életünket (nemcsak a férfiakét, hanem a nőkét is; a szexuális zavarok pedig megelőzhetők és kezelhetők. Ez egybecseng a hazai szexuálterapeuták tapasztalataival, s indokolttá tnné a könyv magyar kiadását.
Szilágyi Vilmos dr.
In: Szenvedélybetegségek, 2000/1.
Günter Schmidt (Hg.)
Sozialer Wandel, Gruppenunterschiede
1993, Stuttgart, Enke V., 205 p.
A könyv a „Beiträge zur Sexualforschung”, vagyis a szexológiai tanulmánysorozat 69. kötete. A sorozat gazdája az egyik német szexológiai társaság. Érdekessége, hogy egy olyan adatgyűjtést ismertet, amit a két német állam egyesülésének évében, a keletnémet és a nyugatnémet oldalon, párhuzamosan folytattak, s aztán az eredményeket egybevetették, összehasonlították.
Igy megtudhatjuk, hogy 1990-ben voltak-e különbségek -- s ha igen, milyenek? – a keleti és nyugati fiatalok szexuális viselkedésében és kultúrájában. Igaz ugyan, hogy viszonylag kis mintáról van szó: összesen 687 tizenévest (16-17 éveseket) kérdeztek ki három városban: Hamburgban, Frankfurt am Main-ben és Lipcséban. A nyugatiakat a hamburgi egyetem szexológiai tanszékének munkatársai G. Schmidt professzor vezetésével, a lipcseieket pedig az ottani (nem sokkal később feloszlatott) Ifjúságkutató Központ munkatársai Kurt Starke vezetésével interjúvolták. Az utóbbi adatok feldolgozását már nem az Ifjúságkutató Központ, ha nem a szexológiai társaság lipcsei kutató-állomása végezte.
Ennek a sajátos együttműködésnek már előzményei is voltak, ami nem is olyan magától értetődő, ha meggondoljuk, hogy a német szexológiára még ma is a megosztottság jellemző: a jó fél tucat szexológiai társaság nem együttesen, hanem külön-külön rendez konferenciákat stb. A hamburgi egyetem és a lipcsei Ifjúságkutató Központ viszont már 1980-81-ben is kicserélte és összehasonlította a szexológiai felmérések adatait, s 1984 óta rendszeresen szerveztek tapasztalatcseréket. (Amit elsősorban a lipcsei intézet igazgatójának, Walter Friedrichnek nagyvonalúsága tett lehetővé.)
A kötet négy, nagyobb részre, s összesen 13 fejezetre tagozódik. Ezek közül sz első a legfontosabb, amelyben G. Schmidt szinopszis-jelleggel, 12 pontban összefoglalja az 1990-es évek német fiataljainak szexuál-pszichológiai és szexuálszociológiai jellemzőit. Minthogy a többi fejezet jórészt ezeket a megállapításokat részletezi, talán érdemes a fő tételeket kommentár nélkül bemutatni:
1. A fiatalok heteroszexuális élményeinek kezdete és mértéke az utóbbi 20 évben alig változott! A szülők viszont ma sokkal inkább elfogadják fiaik és lányaik szexuális kapcsolatait!
2. A szülők megváltozott viszonya gyermekeik szexualitásához a fiatalok nemi életét mintegy „családiassá” tette, vagyis helyet adott neki a családban és mindennapi beszédtémává tette azt.
3. A felnőttek (és a társadalom) liberális viszonyulása folytán a fiatalok sokkal inkább felelősséget vállalnak saját nemi életükért.
4. A fiúk ma sokkal kevésbé érzik sürgetőnek és impulzivnak saját szexuális vágyaikat, mint régebben.
5. A fiúk „átmeneti” homoszexualitása eltűnőben levő viselkedésforma (18-ról 2%-ra esett vissza).
6. Ma a fiúk is sokkal inkább a szex előfeltételének tartják a szerelmi kapcsolatot és hűséget, mint régebben.
7, Ebből következően a fiúk klasszikus (hagyományos) pubertása már nem létezik; nincsenek serdülőkori krízisek, minden sokkal egyszerűbb.
8. A lányok ma gyakrabban veszik át a kontrollt a heteroszexuális szituációkban és több autonómiát igényelnek a partnerkapcsolatokban.
9. A lányok ma kevésbé tartják élvezetesnek, izgalmasnak és kielégítőnek a szexuális kapcsolatot, mint korábban. (Megszokottá, s igy kevésbé jelentőssé vált?)
10. A kelet- és nyugatnémet fiatalok közötti különbségek hasonlítanak az 1970-ben és 1990-ben vizsgált fiatalok közötti különbségekhez. (Vagyis a nyugatnémet fiatalok kb. 20 évvel „modernebbek”.)
11. Társadalomtörténetileg nézve a fiatalok nemi életének megfigyelt változásait a férfiak „romanticizálódása” és a nők önérvényesítése már régóta előkészítette.
12. Az ifjúkori szexualitás mai változásainak fő mozgató-rugója a kulturális kétneműség változása.
Ez utóbbi tézis a nemi szerepek változására utal, amennyiben a két nem szerep-elvárásai közeledtek egymáshoz, vita indult a hatalomról és a nők jogairól, lehetőségeiről, s ennek nyomán új rituálék és etikettek alakulnak ki a szexuális interakciókban is. A nemek viszonya tehát változóban van, s bár ez a folyamat meglehetősen ellentmondásos, a liberalizáló és egalitárius tendenciák erösödnek, s ezzel párhuzamosan csökken a nemek viszonyának erotikus feszültsége. (G. Schmidt kifejezetten „deszexualizálódásról” beszél.) Ennek részben ellentmond, hogy bizonyos adatok szerint gyakoribbá válik a szexuális agresszió; a férfiak többsége még védi hagyományos előjogait.
Mindezek a változások azt mutatják, hogy az a „szexuális forradalom”, amely tulajdonképpen már a 20. század első felében megkezdődött, s amelynek az 1960-as és 70-es évek szexhulláma, n meg a fogamzásgátló tabletták elterjedése stb. erős lökést adott, még korántsem fejeződött be, de az átmeneti visszaesések ellenére is tovább bontakozik, sőt, bizonyos értelemben talán gyorsul.
A könyv első részének három fejezete közül kettő a nyugatnémet fiatalok szexuális viselkedésének változásait követi nyomon az 1960-as évektől az 1990-es évek elejéig; a harmadik pedig ugyanezt a keletnémet fiatalok vonatkozásában vizsgálja. A második rész fejezetei csoportokat hasonlítanak össze: egyrészt a keletnémet és nyugatnémet fiatalokat, másrészt a fiúkat és lányokat, azonkívül a társadalmi rétegkülönbségeket.
A harmadik részben négy fejezet foglalkozik a nemiséggel kapcsolatos konfliktusokkal, például a kapcsolat-létesítéssel és szakításokkal, a nem kívánt terhesség elleni védekezéssel és a művi abortuszokkal, a nemi erőszakkal és a HIV / AIDS veszéllyel. Véleményem szerint ez a könyv egyik legérdekesebb fejezete; s mivel bennünket is közelről érint, indokolt lenne fordításban hozzáférhetővé tenni magyar szakemberek számára.
A könyv végén bőséges irodalomjegyzéket és tárgymutatót találunk. Mindenekelőtt az ifjúságkutatók és a szociológusok számára lehet a felvázolt helyzet ismerete nagyon tanulságos.
Szilágyi Vilmos dr.
In: Szenvedélybetegségek, 1994/5
Wessel, K.F.—H.A.G. Bosinski (Hg.)
der Geschlechterverhältnisse in einer sich wandelnden Zeit
1992, Bielefeld, Kleine V., 320 p.
Ez a könyv a berlini Humboldt egyetemen 1991-ben megtartott konferencia anyagából ad válogatást, összesen 21 szerzőtől, „a nemek viszonyának interdiszciplináris nézőpontjai egy változó korban” címmel. A kötet összeállítói a különböző tudományágak képviselőitől begyűjtött anyagot 7 részre tagolták, s mindegyikben több szakembert juttattak szóhoz.
Igy a nemek viszonyának változásait jónéhány tudomány nézőpontjából kísérhetjük figyelemmel. A téma megközelítése tehát valóban interdiszciplináris; ez már a fejezetek címéből kiderül, ugyanis kifejezetten utalnak pl. az alábbi nézőpontok valamelyikére: az evolúció biológiája és antropológiája, pszichoendokrinológia és biopszichoszociális megközelítés, szexuálszociológia, tanuláslélektan stb. A sokoldalúság igy biztosított.
A „nemi kérdés”, vagyis a nemi különbségek eredetének és kihatásainak problémája még ma is heves vitákat vált ki a tudományban éppúgy, mint a politikában. A különböző tudományos irányzatok álláspontja ezen a téren igen eltérő, sőt, gyakran ellentétes, főleg, ha az emberi fejlődés mozgatórugóiról van szó. A nagy politikai változások közepette a konferencia időpontjában nyílt először alkalom arra, hogy neves keleti és nyugati tudósok együttesen fejthessék ki véleményüket a témáról. Ez azért volt különösen fontos, mert a rendszerváltozás erősen kihat a nemek viszonyára is. S nyilván nem mindegy, hogy ez a hatás pozitiv vagy negativ.
Bevezetőjükben a szerkesztők megemlítik, hogy a szocializmus kísérletének bukása többek közt annak is köszönhető: hogy az ember mélyebb megértése nélkül próbálták megvalósítani. A társadalmi fejlődés szempontjából is fontos tehát a „nemi kérdés” ideológiától mentes, sokoldalú elemzése. Ennek első lépéseit mutatja be ez a könyv, amelyről a szerkesztők is tudják, hogy ellentmondásosan tükrözi a bonyolult valóságot.
A szerzők célja a leegyszerűsítések és egyoldalú megközelítések túlhaladása és a nemek egyenrangú kapcsolatának elősegítése. Ez ugyan csak részben sikerült,, mert a könyv egyes tanulmányaiban is igen eltérő szemléletekkel találkozhatunk: egyik oldalon egy kifinomultabb biologizálással, a másikon pedig a szociológiai és pszichológiai látásmóddal. Szerencsére ez utóbbi van érezhető fölényben. Ami viszont nem jelenti azt, hogy ne találhatnánk figyelemre méltó megállapításokat a biologizálásra hajlamos kutatóknál. Egy rövid könyvismertetésben nehéz érzékeltetni a gondolatok gazdagságát, így csak ízelítőül hozhatok néhány példát.
A legelső tanulmány, Günter Tembrock viselkedésbiológiai szempontú írását a következő megállapítással kezdi: „A szexualitás a sejtek olyan differenciálódásán alapul,, amely a komplementaritás jegyében gaméta-keveredéses kopulációkhoz vezet.” Koncepciója szerint vannak bizonyos hasonlóságok az emberi és az állati viselkedés között, s ez segítheti az emberi viselkedés megértését. Párosodási rendszerekről és tipusokról beszél, s eszerint a párválasztást a lehetséges partnerek biológiai értéke determinálja az embernél is. Medicus (1990) kutatásaira hivatkozik, aki a nemek különbözőségét az ún. „poligyn szexuális rendszerre” (vagyis a többnejűségre) vezeti vissza. Biológiai kiindulópont, hogy a férfi testileg erősebb, s ezzel demonstrálja fölényét; a nő pedig épp ezért hajlamos magát alárendelni.
Más kérdés, hogy a férfi testileg erősebb volta egyáltalán nem szükségszerű. Ellentmond ennek többek közt az is, hogy a nők átlagéletkora közismerten jóval hosszabb, mint a férfiaké. A női teljesítmények nemcsak fizikailag, de szellemileg is vetekszenek a férfiakéval, s a mai nők egyre kevésbé hajlandóak magukat alárendelni. Annak is csak történelmi érdekessége van, hogy az Eibl-Eibesfeldt (1988) által vizsgált 849 társadalom 83,5%-a engedélyezi a többnejűséget, 16% törvényileg előírja a monogámiát, s csak 4% tűri a többférjűséget. A patriarchalizmus történelmi gyökerei ma már közismertek. De az is, hogy ezek a gyökerek mára elsorvadtak.
Hosszú tanulmányok szólnak a kötetben arról, hogy a nemi hormonok hogyan befolyásolják a testsúly, az izmok, a mellkas-átmérő és egyéb testi jegyek alakulását; vagy milyen összefüggés van az androgének és bizonyos lelki jellemzők, például az agresszivitás és a kognitiv képességek között. Ez utóbbihoz csatlakozik G. Dörner tanulmánya az agyfejlődés és a szexuális viselkedés hormonfüggőségéről. Dörner ebben már kevésbé ragaszkodik ahhoz a sokat vitatott tételéhez, hogy a homoszexuális beállítottság hormonális eredetű. Bár most is hivatkozik egy kísérletre, amely szerinte azt bizonyítja, hogy a homoszexuális férfiak agyi berendezése strukturális vagy biokémiai elváltozások következtében legalábbis részben „elnőiesedett”, hozzáteszi, hogy a genetikus, hormonális és környezeti hatások egymást kiegészítő faktorok, és a neurotranszmitterek közvetítésével érvényesülnek. H.F. Meyer-Bahlburg tanulmányában azt fejtegeti, hogy a nemi szerepek alakulása biológiai és szociális tényezők kölcsönhatásán múlik. Kiemeli a prenatális hormonhatások jelentőségét a pszichoszexuális differenciálódásra, s ezt tartja a pszichoendokrinológiai kutatás egyik fő megállapításának.
Ezuitán következik H.A.G. Bosinski (Berlin), a kötet egyik szerkesztőjének tanulmánya, amely a nemiséget biopszichoszociális – tehát igen komplex – perspektívából értelmezi. Célja a biologizáló és a pszichologizáló felfogások túlhaladása, különös tekintettel a homoszexualitás körüli vitákra. Fejtegetései igen meggyőzőek. Fő következtetése, hogy ezt a sokrétű emberi jelenséget csak interdiszciplinárisan lehet jól megközelíteni.
A könyv 4. részének tanulmányai közül I.Sz. Kon orosz szexológus dolgozata tűnik legjelentősebbnek. Éspedig azért, mert a széthullott Szovjetúnióval azonos rendszerben éltünk, s igy a nemek ottani viszonya is hasonlított a magyar viszonyokra. Kon megállapítja, hogy a szovjet társadalom alapjában patriarchális – sőt, „szexista” – jellegű volt. Ugyannyira, hogy egyes foglalkozások (elsősorban az alacsonyabb kereseti lehetőségeket biztosítók) egészen elnőiesedtek. A szovjet rendszer azonban a férfiakat is feminizálta; szociálisan passziv szerepre kényszerítette. Az ottani rendszerváltással pedig veszélyes, konzervativ utopiák keltek életre… (Ismerős szituáció!)
I. Dölling tanulmányában rámutat, hogy a megerősödő fundamentalizmus és nacionalizmus hátrányos helyzetet teremt a nemek viszonyának rendezése szempontjából is. Ezért a tudományra nagyobb felelősség hárul; csakhogy a tudomány berkeiben is hatalmi harcok folynak a kérdés körül.
A könyv tanuláslélektani és pedagógiai nézőpontú 5. részében Ch. Buchholtz a tanulásban megfigyelhető nemi különbségeket elemzi. O. Lange pedig a szellemi munka és a kommunikáció egyéni stílusának nemre jellemző különbségeit. B. Hille azt vizsgálja, mennyire érvényesült az egyenjogúság és esélyegyenlőség a keletnémet lányok képzésében a rendszerváltozás előtt és után. (A szerző erről külön könyvet is írt.) Megállapítása szerint a nemek esélyegyenlőségének ma is sokféle korlátja van.
A kötet 6. részének ifjúságszociológiai tanulmányai közül kiemelném a magyarra fordított könyve alapján nálunk is ismert Kurt Starke tanulmányát a tizenéves fiúk és lányok szexuális viselkedésének különbségeiről. Ebben a lipcsei Központi Ifjúságkutató Intézet több vizsgálatának eredményeit öt pontban summázza, s mindegyiket példákkal illusztrálja. Sajnos, az intézetet 1990 végén megszűntették, s maga Starke is csak az egyik német szexológiai társaság kutató-műhelyében dolgozik tovább.
A könyv utolsó része négy pszichológiai és metodológiai dolgozatot tartalmaz. Közülük számomra legizgalmasabb D. Alfermann tanulmánya az androgyniáról, mint elérendő célról és a lelki egészség elősegítőjéről. Eszerint a hagyományos nemi szerepek a nőket feminin, a férfiakat pedig maszkulin jellegűvé tették. Ami bemerevítőleg hatott és számos egyéb hátránya is volt. Holott valójában mindkét nembeliek képesek lennének túllépni a számukra kijelölt nemi szerepek határain, s a férfias és nőies tulajdonságokat tetszés szerinti arányban kialakítani magukban. Az androgyn ember pedig mindkét nem szerepének pozitiv vonásait birtokolhatja.
Ha jobban meggondoljuk, ez a pozitiv utopia nem is tűnik túlságosan merésznek. Mindenesetre nem árt egyértelműen elhatárolni az egyes körökben divatos „uniszex” törekvésektől, amelyek a nemek külső és belső uniformizálását tűzik ki célul. A kötet szerkesztői arról is tudósítanak, hogy az említett konferencia nyomán létrejött egy munkacsoport, amely a nemiség interdiszciplináris vizsgálatát tekinti feladatának. Minthogy azóta több év is eltelt, ennek munkájáról és eredményeiről szívesen olvasnánk újabb beszámolót.. (arról nem is szólva, hogy hazánkban is nagyon elkelne egy ilyen munkacsoport.)
Szilágyi Vilmos dr.
In: Szenvedélybetegségek, 1993/5..
Lux Elvira
1981, Medicina, 240 p.
Hol tart a magyar szexuálterápia?
Nagy várakozással vettem kezembe a könyvet, hiszen olyan témával foglalkozik, amely nekem is szívügyem. Sajnos, már az első oldalak olvastán csalódást éreztem, ami a továbbiakban csak növekedett. Nem szívesen írom le, de kénytelen vagyok: ez a könyv messze elmarad a vele szemben támasztható követelményektől; nemcsak a vitatható és maximalista, hanem az alapvető és nyilvánvalóan jogos követelményektől is. Szívesen eltekintenék attól, hogy a „helyére tegyem” Lux Elvira könyvét, ha tudnám, hogy megteszi helyettem valaki más. Sajnos, a magyar szexológia fejletlensége folytán kevesen vagyunk, akik vállalkozhatunk erre, s nem ismerem a számításba jöhetők hajlandóságát. Ha viszont hallgatnék, akkor hozzájárulnék azok megtévesztéséhez, akiknek ez a könyv íródott..
Természetesen nem arról van szó, mintha egyetlen helyes megállapítás, gondolat sem lenne a kérdéses műben. Van ilyen is, szép számmal. A baj csak az, hogy ezek minduntalan elavult, korszerűtlen, téves nézetekkel, megalapozatlan hipotézisekkel és durva vulgarizálásokkal, leegyszerűsítésekkel keverednek. Hasonlattal élve: a Kopernikusz előtti csillagászatban is voltak jó megfigyelések; mégis, ma már joggal tartanánk elavultnak és retrográdnak, ha valaki ilyen szemlélettel írna csillagászati (ismeretterjesztő) művet. Pedig lényegében Lux Elvira is ilyesmit tesz, azzal a különbséggel, hogy választott szakterületének „kopernikuszi fordulata” eléggé újkeletű, s még az orvosi vagy pszichológiai köztudatba sem ment át. Ezt jól szemlélteti, hogy a szexuálpszichológia mindmáig kimaradt a kötelező egyetemi kurrikulumokból – egy fakultativ speciálkollégiumot kivéve.
A tágabb összefüggések másik vonala a hazai pszichológia elméleti művelésének és gyakorlati alkalmazásának problémáihoz vezet. Elvben talán mindenki elismeri, hogy foglalkozni kell a párkapcsolatok pszichológiai vonatkozásaival, a nemek egyéni és társadalmi viszonyában felmerülő nehézségekkel és a megoldás lehetőségeivel. Valójában azonban ez a pszichológiai kutatás egyik legelhanyagoltabb területe (legalábbis nálunk), amelynek jóformán hagyományai sincsenek hazánkban. Nem folynak ilyen témájú viták, a szexuálterápiai praxist – amely iránt egyre növekvő társadalmi igény mutatkozik –senki sem ellenőrzi, hiányzik a szupervizió.
A címben a szerző „szexuálpszichológiát” ígér. Ez azonban megtévesztő, hiszen a tartalomjegyzék áttekintése is elárulja, hogy a könyvnek több mint ¾ része nem szexuálpszichológiával, hanem szexuálpatológiával és szexuálterápiával foglalkozik. Ami – akárhogy is vesszük – mégsem ugyanaz; lévén inkább a medicinához, mint a pszichológiához tartozó diszciplinák. A „Szexuálpszichológia” (így röviden) nagy igényű cím; tankönyvet, vagy legalábbis főiskolai jegyzetet sejtet, a téma rendszeres és átfogó kifejtését. Erről azonban szó sincs. Az Előszóban maga a szerző hangsúlyozza, hogy a könyvet nem elméleti alapvetésnek, hanem gyakorlati kézikönyvnek szánja, éspedig „olyan fiatal, gyakorló orvosoknak, akik szívesen részt vállalnának az egyre szaporodó, szexuális problémák megoldásában.”. Helyesebb lett volna ezt a törekvést valahogy a címben is kifejezni.
Ebben az esetben is több kérdés maradna azonban megválaszolatlanul. Például, hogy miért zárja ki a szerző – hangsúlyozottan – olvasói köréből a pszichiátereket és a pszichológusokat, holott nyilván főleg az utóbbiak olvassák. Talán úgy véli, hogy őket nem kell bevezetni a szexuálterápiába, mert már úgyis ismerik? És hogyan képzeli – és komolyan gondolja-e – a szerző az elméleti alapvetés mellőzését, amikor olvasóit egy önálló tudományágba kívánja bevezetni? (A szexuálterápia ugyanis ma már önálló, alkalmazott tudománynak számít.) Ez kb. olyan, mintha bármilyen más, orvosi szakágra – mondjuk a belgyógyászatra – próbálna valakit elméleti alapvetés nélkül, pusztán gyakorlati utmutatókkal (brosúraszinten) kiképezni.
Mindenesetre, ha komolyan gondolja a praxisirányultságot, akkor nehezen érthető, hogy miért mondott le az esetismertetésekről, esetelemzésekről. Holott nyilvánvaló, hogy a helyszínen kiválasztott és meggyőzően elemzett esetek nemcsak szórakoztatóak (ahogyan a szerző hiszi), hanem – éppen a leendő terapeuták számára – nagyon is tanulságosak és szükségesek lettek volna. Ezt semmiféle „sematikus ábra” vagy „az egyes kórképekre jellemző verbalizmus” (?) nem pótolja.
Elmélet nélküli gyakorlat persze – a valamennyire is tudatos emberi cselekvés esetén – nem létezik. A szerző sem tudja az elméletet mellőzni; ezt különösen a könyv első, rövid fejezetei tanusítják. Ezekben egyrészt szemléleti alapvetést igyekszik adni, másrészt dióhéjban áttekinti a pszichoszexuális fejlődés néhány (általa legfontosabbnak tartott) jellemzőjét. S ennek szükségességével egyet is érthetünk. Annál kevésbé a kivitelezés módjával illetve minőségével..
Kezdjük mindjárt egy általános, módszertani megjegyzéssel. Az Előszóban a szerző kijelenti, hogy „praktikus okokból” mellőzte a tudományos szakkifejezések „túlzó használatát”. Ha ez valóban így lenne, elégedettek is lehetnénk. Csakhogy a szövegben valójában hemzsegnek a tudományos – vagy csak tudományoskodó, feleslegesen, néha éppenséggel önkényesen használt – szakkifejezések. Úgyannyira, hogy már-már komikusnak tűnik a szerző kijelentése, miszerint azon a nyelven igyekezett írni, az orvos a pácienssel kommunikálhat.. (Tehát például közli a pácienssel,, hogy az ejaculatio praecox per coitum regressziós viselkedésforma, de az ejaculatio prolongálható, ha ügyel a differenciális immisszióra és számolja a frikciókat, különös tekintettel az időritmus dinamikus sztereotipiájának elsajátítására… (Ha a páciens ettől nem szédül el, az máris terápiás siker.)
A szerző valójában nem a páciensekhez, hanem ahhoz az elavult orvosi hagyományhoz alkalmazkodott, amely a „szakmai presztizs” növelése érdekében ma is előnyben részesíti a latin kifejezéseket. Lehet, hogy ez be nem vallott, de tudatos törekvése, abból kiindulva, hogy az orvosok talán jobban elfogadják (vagy befogadják), ha orvosi „tolvajnyelven” ír. Az is lehet (mert ilyen szándékot árul el a 78. oldalon), hogy meg akarja tanítani a páciensekkel az orvosi terminológiát. Eltekintve attól, hogy ez túl nehéz és felesleges, sőt, elriasztó feladat lenne sokak számára, szögesen ellentmond a korszerű nyelvápolási törekvéseknek.
De ha már mindenáron ragaszkodik a szakkifejezésekhez a szerző, akkor legalább magyarázná is meg azokat. Hiszen a fiatal orvosok és pszichológusok sem feltétlenül ismerik valamennyit, nem is beszélve azokról az érdeklődő laikusokról, akik a könyv legtöbb példányát megvásárolták. A könyv ugyanis kereskedelmi forgalomba került, s a téma iránti érdeklődést figyelembe véve biztosra vehető, hogy 10 példány közül 7-8-at nem orvosok vettek meg. Persze az olvasó számára nemcsak az idegen szavak sokasága miatt válik Lux szövege csaknem érthetetlenné, hanem a rossz, magyartalan stílus, a sok zavaros megfogalmazás miatt is. Helytakarékossági okokból érjük be két mondattal: ’A pszichoszexuális fejlődésben fixált, traumatizált illetve regrediált egyén a foglalkozások metakommunikativ hatásait is anticipálja.” (71. old.) „A szerelem, az egymás kívánása, az erotikus kísérő jelenségek – jó esetben – prolongálják azokat a kiábrándító érzelmeket, amelyek gátjai lehetnek a harmonikus szexuális kapcsolat megtanulásának…” (55. old.) Többszöri utánolvasás után arra a következtetésre juthatunk, hogy a szerző itt rosszul használja az „anticipál” illetve „prolongál” szavakat; ezt valószínűleg elkerülhette volna, ha magyarul próbálja magát kifejezni.
A magyartalan, zavaros stílus azonban megbocsátható lenne, ha a szerző szemlélete, mondanivalója lenne korszerű és világos. A fő baj, sajnos, éppen ezzel van. Lux Elvira szemlélete kb. fél évszázados elmaradásban van. „Elméleti alapvetésében” ortodox freudistaként mutatkozik be, de úgy tűnik, e téren is csak valamiféle vulgárfreudizmusig jutott. (A racionalizálás mint freudi elhárító mechanizmus fogalmát formailag is („racionalizmus”), tartalmilag is rosszul alkalmazza.) Minthogy nyilván maga is érzi ennek elégtelenségét, a modernebb irányzatokat pedig a jelek szerint nem ismeri, a freudizmus kiegészítéseként a pszichoszomatikus szemléletre hivatkozik (de ezt sem fejti ki).
Ennyi tehát az „elméleti alapvetés”, miközben megtudjuk, hogy vannak „konverziós szükségletek” (?), vagy hogy a test szervei „logikusan működnek”, s e működések mintájára alakult ki a gondolkodásbeli logika. (?) A fejezet végén többször megismételve, hangsúlyosan inti az orvosokat, hogy homoszexuálisokkal (sem látens, sem manifeszt esetekkel) ne foglalkozzanak. Bár ebben igaza lehet, az indokolás – amiből az derül ki, hogy ő maga, vagyis a szexuálterapeuta sem tehet semmit ilyen esetekben – kissé furcsa. A szerző ugyanis a legtöbb homoszexuálist súlyosan neurotikusnak vagy éppen paranoid pszichopatának tartja (s ezt nemcsak a látens esetekre érti) – legalábbis „szubjektive”. Szerinte nem szabad a látens homoszexuálist hajlamának tudatára ébreszteni, „mert ez a konfrontáció a személyiségstrukturában irreverzibilis károsodásokat okozhat…” (22-23. old.) Mit tegyen a terapeuta? „Disszimuláljon” – vagyis tegyen úgy, mintha semmi különösebb probléma nem lenne, s rendeljen gyógyszereket. Igy ugyan semmit sem old meg, de állítólag megóvja a pácienseket a további pszichés sérülésektől. (?)
A terápiás struccpolitikának ezt az iskolapéldáját a szerző, sajnos, egész komolyan gondolja, s ezzel akarva-akaratlan épp azt az orvosi rutint erősíti, ami ellen másutt hadakozik. Kényelmes ürügy a terápiás segítség előli kitérésre, hogy rásütjük a páciensre a „látens homoszexuális” bélyegzőt. Vajon az orvosok képesek ezt megalapozottan elbírálni? Nem lenne-e jobb, ha a gyanú felmerülése esetén szexuálterápiai szakrendelésre irányítanák a pácienst? Tény, hogy a megfelelő képzettség nélkül folytatott pszichoterápia veszélyes lehet, de hozzáértés esetén nem kell tartani „irreverzibilis károsodásoktól”.
A könyv második fejezete „Nemi státus – nemi szerep” címmel nagyjából a kamaszkorig próbálja végig-követni a pszichoszexuális fejlődést. Pontosabban szólva nem követi azt, hanem a kisgyermekkorról mindjárt a serdülőkorra ugrik át, a freudizmus által posztulált és azóta megcáfolt latencia-elméletnek megfelelően, amelyet a szerző „a pubertásig tartó, biológiai csend”-ként emleget. A fejezet azzal a különös állítással indul, hogy az „intrauterin fejlődésben kialakult nemi státussal születünk”. A szerző figyelmét. Úgy látszik, elkerülte az a körülmény, hogy a „státus” – legalábbis a szereppel összefüggésben használva – szociológiai—szociálpszichológiai kategória. Hogy az újszülött „nemi státusa” mennyire nem eleve adott, arról ma már igen sok adattal rendelkezünk.
Ha a „Partnerválasztás” című, következő fejezet minden, vitára ingerlő mondatát sorra vennénk, akkor ez a recenzió esetleg terjedelmesebb lenne, mint maga a recenzált könyv. Igy inkább csak azt az állítását emelem ki, hogy a szerelem „vesztett társadalmi presztizséből, miközben a szexualitás polgárjogot nyert.” (51.old.) Sajnos -- mint oly sokszor --, itt sem írja meg, hogy tételét mire alapozza. Mert az, hogy a mai fiatalok kevésbé romantikusak és érzelgősek, még nem jelenti a szerelem presztizsének csökkenését – legfeljebb a plátói vagy romantikus szerelemét. A szerző azonban nem különbözteti meg a szerelem különböző (például érett és éretlen stb.) formáit; életkortól és társadalmi korszaktól függetlenül egyfélének (azonosnak) tételezi, s hiányolja, hogy még ma sem olvadt össze a szexualitással (amin a hagyományos értelemben vett „szexuális tevékenységet” érti). Fel sem merül a kérdés, hogy egyáltalán miért kellene összeolvadniuk.
A fejezet végén akad egy kínos fogalomtévesztés is: transszexuálisok helyett transzvesztitákat ír a szerző, figyelmen kívül hagyva a két „deviancia” közti lényeges különbséget.
A negyedik fejezet, amely a „Szexuális magatartás” címet viseli, mondanivalóját tekintve inkább az első fejezet elméleti alapvetésébe illene. A szerző itt próbálja megmagyarázni például a státus és szerep fogalmát, ismét elfeledve, hogy egy biológiai adottság még nem státus. A nemi szerep fogalmát ugyancsak tévesen szűkíti le az ágybeli szerepre. Csak félig veti el az „ösztöndeterminációt”, hivatkozva az etológusok által konstatált, „öröklött tanító mechanizmusokra” (ami feltehetőleg egyszerű fordítási hiba; helyesen: örökletes tanulási mechanizmusok). Sajnos, a klasszikus Harlow-kísérleteket is félreértelmezi, hiszen azokból nem az derült ki, hogy a majomanya ilyen vagy olyan viselkedése hogyan determinálja a kismajom későbbi viselkedését.
A szerző szerint az emberi szexualitás tanulmányozásában is csak „idáig jutottunk”. Akadt ugyan néhány bátor kutató, de „csak fiziológiai aspektusból” vállalkoztak a vizsgálódásra. S itt egyetlen mondatban megemlíti Masters és Johnson kísérleteit, melyeknek tapasztalatait „gyógyítási metódusokhoz adaptálták”. (57. old.) A szerző nyilván úgy érzi, hogy ezzel a vállveregető aktussal eleget tett az illemnek és tanubizonyságát adta tájékozottságának. Ám, ha valóban tájékozott lenne, akkor aligha érné be egy mondattal, hiszen – legalábbis szexológiai berkekben – köztudott, hogy a korszerű szexuálterápiát Masters és Johnson kísérletei alapozták meg. Ha Lux Elvira csak valamennyire is ismerné főbb megállapításaikat, akkor kénytelen lenne felülbírálni eddigi praxisát és szemléletét.
Teljesen zavarosnak tűnik az „Önkéntelen tanulás” című alfejezet, amelyben az ígért téma helyett előbb a nemi szerep hárítását próbálja – jegyzőkönyvekből kiragadott, s épp ezért sokféleképpen értelmezhető – mondatokkal demonstrálni. Aztán pedig a pszichoszexuális fejlődészavart létrehozó „környezeti tényező-csoportokat” foglalja széteső táblázatba, amelyben a környezeti és pszichikus tényezők összekeverednek.
Nem hagyhatok szó nélkül még egy veszélyes és bosszantó gondolatmenetet. A szerző ex catedra kijelenti, hogy az antikoncepció (mármint a fogamzásgátlás lehetősége) „azt sugallja, hogy NE legyen gyerek” (64. old.), aminek szerinte orgazmuszavar, spontán abortusz és funkcionális meddőség lehet a következménye. Ha ez valóban így lenne, akkor az antikoncepciót sürgősen be kellene tiltani. Holott az antikoncepció lehetősége legfeljebb azt sugallja, hogy ne legyen nem kívánt gyerek; ami mind társadalmilag, mind egyénileg előnyös, hiszen épp a nem kívánt terhesség vezethet a szerző által felsorolt következményekhez.
A könyv további részeiben, „A pszichológiai foglalkozás” és „Az átlagember leggyakoribb szexuális problémái” című, nagy fejezetekben a szerző saját terápiás módszerét mutatja be. S itt merülnek fel a legkényesebb problémák. „A szexuálterápia négyszem-közti szituációt igényel” – olvassuk. (76. old.) Ha ezen azt értjük, hogy illetéktelen személy ne legyen ott, akkor egyet lehet vele érteni. De ha – s inkább úgy tűnik – a szerző elutasítja a párterápia, vagyis a „hatszem-köztiség” (vagy éppen a „nyolcszem-köztiség) jelentőségét, akkor ez maradi, retrográd szemléletet tükröz. A modern szexuálterápia ma már világszerte párterápiát, a partnerek együttes kezelését tekinti alaphelyzetének. Lux Elvira viszont csak kivételesen fogadja együtt a partnereket; ti., ha első alkalommal együtt jönnek. A továbbiakban már külön foglalkozik velük.
Módszertani szempontból enyhén szólva meglepő a szerzőnek az a gyakorlata, hogy a páciensekkel való foglalkozást az anamnesztikus adatok legépelésével kezdi, s a továbbiakban a páciens minden szavát igyekszik leírni. Lehetséges, hogy a páciensek ezt nem kifogásolják, de szinte elképzelhetetlen, hogy ez ne zavarná a kapcsolat-teremtést, ne tenné próbára a legtöbb páciens türelmét és bizalmát. Még ha meg is tanul valaki „vakon írni”, az átlagos beszédsebességet aligha képes követni (hacsak nem gyorsírással). Igy vagy hiányos lesz a jegyzőkönyv, vagy kénytelen minduntalan megállítani a páciens beszámolóját, hogy a leírás azzal lépést tarthasson. A folytonos kizökkentés megzavarja a gondolatok szabad áramlását, ami egy analitikus szemléletű terápiában alapkövetelmény. Egyébként koránt sincs olyan nagy jelentősége minden szó pontos rögzítésének. Az elhangzottak lényegének közvetlenül a beszélgetés utáni leírása – ami már bizonyos elemző-értékelő megjegyzéseket, megoldásra irányuló javaslatokat is tartalmaz – tökéletesen elegendő lehet a terápia sikeres folytatásához.
A szexuális anamnézisnek a szerző által ismertetett szempontjai általában elfogadhatóak. Kivéve a következőt: „Nőktől nem kérdezünk rá maszturbációs történésre, mert aki nem ebből származtatja szexuális zavarait, úgysem mond igazat…” (107. old.) Minthogy sem saját terápiás tapasztalataim, sem a szakirodalom nem támasztja alá azt a véleményt, hogy a rákérdezés mellőzhető, arra kell gondolnom, hogy a szerző elhamarkodottan általánosított, vagy rosszul kérdezett és általában nem tudott jó kontaktust teremteni női pácienseivel. Női szexuális zavarok esetén a maszturbációnak mind oki, mind terápiás szempontból olyan nagy a jelentősége, hogy a kérdés kínos kerülése csaknem biztosan csődbe juttatja a terápiát.
Kisebb jelentőségű kérdés, hogy Lux Elvira kissé önkényesen határozza meg a frigiditás és az impotencia fogalmát. Az előzőt indokolatlanul pusztán érzelemnek, a másikat pusztán cselekvésnek értelmezve. Fontosabb, hogy a szerző szemléletét bizonyos – nem is nagyon rejtett – patriarchalizmus (mondhatnám szexizmus avagy „machismo”) jellemzi. Ez jó néhány megfogalmazás mögött érződik; például, amikor azt írja, hogy a nő „saját orgazmusát is a férfi teljesítményeként éli meg” (117. old.). De legvilágosabban talán abban az okfejtésben, miszerint „…a nők elvárnák a férfitől, hogy ’férfias’ legyen és legyőzze őket… Az emberi szexualitás klasszikus póza a két vállra fektetés ősi szimbóluma is egyben, a nő birtoklását fejezi ki. Az a férfi, aki szexuálisan nem képes legyőzni asszonyát, lappangó, gyakran tudatosuló ellenérzést vált ki a nőből.” (127. old.) Ez világos beszéd! Lux Elvira szerint az igazi férfi agressziv, domináns, diadalmasan birtokba veszi a magát alázatosan megadó nőt.
Ezen az „alaphelyzeten” a szerző szerint nem lehet változtatni, mert – ahogy később írja – „a férfi és a női személyiség alapvetően különbözik. A férfi és a nő karaktere között antagonisztikus ellentmondás van” (177. old.) Bár nem fejti ki, hogy mit ért ezen, az előzőekből elég nyilvánvaló, hogy a személyiség egyoldalú biológiai meghatározottságát feltételezi. Nem csoda, hogy pl. a „libidot” is a hormonszinttel hozza közvetlen, oki összefüggésbe (ami, ha következetes lenne, a libido-zavar gyógyszeres kezeléséhez vezetne).
Amit Lux a szexuálterápiáról ír, az nem egyszerűen elavult (hiszen vannak benne itt-ott helytálló megfigyelések), hanem hihetetlenül zavaros és sokszor önmagának is ellentmond. Kezdjük az ún. orgazmus-elmélettel. Abban igaza van, hogy az orgazmusnak vannak pszichés és „mechanikus” (pontosabban fiziológiai) összetevői. De az már nagyon is kérdéses megállapítás, hogy az erotika „feltétlen ingere” a partner. (160. old.) Persze néhány oldallal később már maga is úgy fogalmaz, hogy a libidonak, mint fő hajtóerőnek „tárgya gyakran nem is a partner, hanem az Én-erősítés.” (176. old.) A szerző az orgazmussal kapcsolatban is átveszi pácienseinek hagyományos szemléletét; így terápiás célnak tekinti a közösülés során elért, egyidejű orgazmust. (Ahelyett, hogy lebeszélné őket erről az irreális célkitűzésről.) E cél elérését ugyanúgy képzeli, mint a legtöbb páciens: az előjátékban lehetőleg csak a férfi ingerelje a nőt, az „immisszióra” pedig akkor kerüljön sor, amikor a nő jelzi, hogy már közel van az orgazmushoz. Ugyanakkor tudja, hogy ez nem feltétlenül válik be, különösen nem az olyan esetekben, ahol akár a férfinek, akár a nőnek szexuális zavara van.
A Lux-féle orgazmus-elmélet sarkalatos pontja a klitorális és vaginális orgazmus éles megkülönböztetése (az utóbbi javára), azon az alapon, hogy szerinte az előbbi csak helyi jellegű, pusztán a csiiklóra „lokalizált, míg az utóbbi „irradiál”. Vagyis nem ismeri -- vagy figyelmen kívül hagyja -- azt a (Masters és Johnson emlékezetes publikációja óta közismert) tényt, hogy az orgazmus mindig pszichikus élmény, központi idegrendszeri esemény; a kéjérzet lokalizációja meglehetősen szubjektiv, tanulással kondicionált. Tehát a csikló ingerlésére bekövetkező orgazmus épp úgy „irradiálhat”, a közösülésnél bekövetkező orgazmus pedig épp úgy tűnhet lokalizáltnak, mint fordítva.
Talán még meghökkentőbb Lux Elvirának az az állítása, hogy „az a legideálisabb, ha a nő 10 aktusból 7-8 alkalommal elégül ki. Az azonos kielégülési arány általában nem növeli, hanem csökkenti a férfi aktivitását.” (174. old.) Az ezt követő fejtegetésből nyomon követhető, honnan ered ez az elhamarkodott általánosítás. A szerző megírja, hogy következtetését olyan esetekből vonta le, amelyekben a férfi hosszú éveken át hozzászokott felesége „frigiditásához”; majd amikor az asszony orgazmuskészsége (és nemi vágya) kialakult, „elvesztette a kedvét”. Ezt a speciális libidozavart próbálta Lux azzal a jó tanáccsal gyógyítani, hogy az asszony „ne törekedjen minden esetben kielégülésre” (vagyis időnként játssza meg a „frigiditást”?); ami tipikus példa a látszólagos, tüneti kezelésre. De ez még a kisebbik baj. Nagyobb, hogy a tévesen levont „tanulságot” általánosítja, normává emeli.
Az orgazmusról szólva egyetlen statisztikai adatot közöl a szerző; sajnos, az is hibás. Kinsey sehol sem írt olyat, hogy az amerikai nők átlaga 29 éves korában éri el az első orgazmust. Vizsgálatai szerint ez 20 éves kor körül következik be. S ha már a téves hivatkozásnál tartunk, itt említek egy még kínosabbat: a magömlés késleltetése céljából kissé zavarosan leír egy saját elképzelésű technikát, amit aztán „Masters-Johnson technikának” nevez, holott ahhoz gyakorlatilag semmi köze.
Egy-két ilyen – nem éppen szerencsés – hivatkozástól eltekintve azonban a szerző sajátos módon épp a könyv háromnegyedét kitevő szexuálterápiai fejtegetésekben nem hivatkozik a szakirodalomra! Minden jel arra mutat, hogy egész szexuálterápiás praxisát a szakirodalom tanulmányozásának mellőzésével, pusztán saját tapasztalatai alapján építette fel. Ez lehet a magyarázata annak, hogy sok jó részletmegfigyelés ellenére értelmezései rendre félresikerülnek, koncepciói alig vannak, s ami van, az kezdetleges, ad hoc jellegű. Jól mutatja ezt például a szexuális zavarok kategorizálása. Lux Elvira a női szexuális zavarokat egyszerűen a „frigiditás” címszó alá sorolja, kijelentve, hogy ezt az elnevezést a szakemberek is „jóváhagyták” – ami persze nem igaz. A frigiditás szerinte „érzelmi zavar”, aminek szomatikus és pszichés tünetei lehetnek. Az előbbiek közé sorolja például a vaginizmust, nem tisztázva, hogy miért lenne ez a frigiditás tünete, ha ugyanakkor „petting során orgazmust is elérhet a nő”.
A férfiak szexuális zavarait már részletesebben osztályozza.. A fő kategóriák itt: impotencia, aszexualitás és hiposzexualitás, meddőség és ejakulációs zavarok. Ebben nemcsak az a különös, hogy a férfiak funkcionális meddőségét – ami meglehetősen ritka -- ilyen kiemelten tárgyalja, hanem az is, hogy a férfi orgazmuszavarait nem tekinti külön zavartípusnak, s néhány szóval elintézi. Az impotencián belül megkülönbözteti a „házon belüli” és „házon kívüli”, az „egzisztenciális”, az organikus eredetű és a pszichogén impotenciát; holott nyilvánvaló, hogy az első három is pszichogén. Hasonlóan illogikus a hiposzexualitás felosztása „habituális”, „látszólagos” ( ezt átmeneti vagy pszeudo-hiposzexualitásnak is nevezi) és „kondicionális” típusokra, hiszen – minthogy egyik sem vele-született – mindegyik kondicionális.
Nézzünk egy-két példát az önellentmondásokra. A habituális hiposzexualitásról megállapítja, hogy ennek oka a személyiségstrukturában, a hibás személyiségfejlődésben található, „de ez távolról sem jelenti azt, hogy feltárhatjuk a páciens előtt.” (188. old.) Inkább a regressziv egyensúlyi állapot fenntartását kell támogatnunk – írja, majd két bekezdéssel később homlokegyenest ellenkezőleg vélekedik: „Ezeket a kötődési rögzüléseket, érzelmi tárgyakat indirekt módon a tudatba lehet hívni. A tudatosult tartalom óvatos feldolgozása nem traumatizálódással, hanem gyógyulással jár,,,” (189.old.) Ugyanez az ellentmondás a látens homoszexualitás disszimulációs kerülésére is érvényes.
Az önellentmondás másik példája a párterápiával kapcsolatos. A szerző a pszeudo-hiposzexualitásról szólva megállapítja: „Az az asszony, aki őszintén szeretné rehabilitálni házasságát és férje kihűlt vágyait, szivesen kapcsolódik be a terápiás munkába, mint ko-terapeuta.” (191. old.) A korai magömlés kezelését tárgyalva viszont épp az ellenkezőjét állítja: „Hazai viszonyok között úgy tűnik, hogy nemigen vehetjük igénybe a nők segítségét a probléma megoldásához, ahogyan Masters és Johnson javasolják.” (226-228.old.) Lehetséges volna, hogy a női segítőkészség csak a pszeudo-hiposzexualitás eseteire korlátozódna?
Ezek után nem csoda, hogy nem sok jót írhatok a szerző terápiás „koncepcióiról” sem. Kétségtelen pozitivumnak tartom ugyan a maszturbáció terápiás alkalmazásának elvét, eltekintve attól, hogy a szerző szakkifejezésekkel teletűzdelt és ábrákkal tarkított agyonmagyarázási próbálkozásai csodálatot és elismerést ébreszthetnek az egyszerűbb páciensekben; a bemutatott terápiás gyakorlat hatása aligha több a placebonál. Terápiás áttitűdjének két fő pillére a „csak akarni kell!” és a „hátha nem tartja be” elv. Az előbbit többször, többféleképpen fogalmazza, például így: „Ha valaki tudatosan akarja, hoyg intenzívebb szexuális életre legyen képes, ez az igénye az érzelmi központ, a hipotalamusz és az agyalapi mirigy közvetítésével fokozhatja a here hormont termelő sejtjeinek működését.” (211-212. old.) Márpedig a több hormon a szerző felfogásában nagyobb libidot jelent. A másik elv a kondicionált hiposzexualitással kapcsolatban fogalmazódik meg a legpregnánsabban. A szerző a „legalább hetenként kétszeri” maszturbáció előírása mellett koitusz-tilalmat rendel el, abban a reményben, hogy a páciens „ezt a tanácsunkat nem tartja be.” (206. old.) Ezt a „paradox reakció reményének” neveti. Mint látjuk, mindenre lehet terápiát alapozni, még arra is, hogy a páciensek talán nem veszik komolyan az utasításokat.
Talán az lenne a legjobb, ha az olvasók nem vennék komolyan ezt a könyvet, s főleg nem hinnék azt, hogy ebből megismerhetik a korszerű szexuálterápia gyakorlatát.
Szilágyi Vilmos dr.
In: Pszichológia, 1982/2.
Szilágyi Gyula
2007, Mérték K., 159 p.
A 9 fejezetes, keménykötésű könyvecskének nincs tartalomjegyzéke; borítóján egy meztelen, felhúzott vállú, hátra-hajtott fejű női test látható elölnézetben, csipőjének vonalai már beleolvadnak egy esti fényben úszó, nagyvárosi tér képébe. (Ettől egy kicsit misztikusan pornográf jellegű.) A hátsó borítón elég apró betűs fülszöveg olvasható a „szociológus-gyógypedagógus” szerzőről, aki „majd egy évtizede tárja fel írásaiban az ember intim belső világát.”, s utal a „Tiszántúli Emanuelle”, „Melegfront”,”Júlia és Júlia”, a „Nincs kilincs” című könyveire. Hozzátéve, hogy legfőbb jellemzője: nem kommentál, nem értékel vagy ítél, s épp ezért nyílnak meg előtte a megkérdezett alanyok.
Fő mondanivalója, hogy egyre nő a különbség az apró falvak és a nagyvárosi emberek szexuális attitűdjei között, mert az utóbbiak könnyebben elfogadják a néhány évtizede még „szélsőséges túlzásnak tartott megoldásokat” is (mint pl. az orális és anális közösülést vagy a szado.mazo viselkedést ). A falvakban ugyanis még erős a hagyományos, konzervativ kontroll. Kérdés persze, hogy valóban növekszik-e a különbség, hiszen a média, főleg a tévé révén a falvakba is eljutnak a szexfilmek, a pornó és minden egyéb, ami lazíthatja a merev konzervativizmust. Tíz év alatt sokat változhatott a helyzet falun , vagy legalábbis a nagyközségekben és kisvárosokban.
A könyv semmilyen határozott választ nem ad erre, hiszen csak egy-két tucat, szubjektiven kiválasztott embert szólaltat meg A kiválasztás módjáról azonban semmi sem derül ki. Lehet, hogy teljesen véletlenszerű, de az is lehet, hogy a szerző valamilyen előzetes szempontok szerint válogatta ki a számára megfelelőnek tűnő alanyokat, többnyire középkorú értelmiségieket. Feltehetőleg olyanokat, akik a szerzőtől elvárt válaszokat adják. (Egy-egy előzetes beszélgetésen ez könnyen ki szokott derülni.) Persze az sem ellenőrizhető, hogy valójában mit mondtak a megkérdezettek, s ebből mit hagyott ki, vagy mit tett hozzá maga a szerző; magnóra vette szavaikat, vagy (utólag) lejegyezte? Mindenesetre az, hogy „nem kommentál, nem értékel”, semmiképp sem jelenti saját véleményének eltitkolását, amely az interjúk összekötő szövegeiből egyértelműen kiolvasható. S egyébként is névtelenül szerepelteti őket. Egy szociográfiának egyébként sem szabálya, hogy a szerző nem értékelhet.
Szilágyi Gyula szemlélete és szexuális attitűdjei általában korszerűnek és liberálisnak mondhatók, bár kissé felületesek és néhány részletkérdésben leragad bizonyos túlhaladott koncepcióknál. Ilyen pl. gyakori hivatkozása az ösztönelméletre vagy az ún. „szexuális forradalomra”. Ugyanakkor érdekes, hogy könyve első mondatában a „dialektikus materializmus nagy ívű filozófiájának egyik sarkalatos tételére” (a lét meghatározza a tudatot) helyeslően hivatkozik; az utolsó fejezetben pedig a Kommunista kiáltvány nőközösséggel kapcsolatos tételeit ismerteti. Az utóbbi esetében ráadásul „megkockáztatja” azt az állítást, hogy „a nőközösség kommunisztikus víziója… egy organikus társadalmi fejlődés eredményeként, spontán megvalósult. Az intézményi háttér persze hiányzik…” (155. old.)
A „nőközösség” fogalma azonban nála éppoly homályos és tisztázatlan, mint a Kommunista kiáltványban. Feltehetőleg egyik helyen sem azt jelenti, hogy a nők a férfiak közös tulajdonába kerülnek, s így minden férfi szabadon megkaphat minden nőt (ugyanúgy, ahogy a „burzsoá férfiak” szabadon rendelkezhettek a feleségükön kívül a proletár nőkkel is!), de hogy mit jelent, azt nem tudjuk meg. Viszont néhány mondattal később – önmagának is ellentmondóan – arról ír, hogy „a kommunista államszerkezet felszámolásával az intézményesített nőközösség ideálját is veszni hagyjuk…” (155.old.) Ez megint csak érthetetlen álláspont, hiszen a szovjet mintájú állam egyáltalán nem kultiválta a „nőközösség ideálját”, tehát nem volt mit „veszni hagyni” és ezen sajnálkozni.
Azt ezt követő, utolsó interjú férfi alanya ugyan olyasmit is mond, hogy a nőközösség „a jelek szerint pillanatnyilag felfutó fázisban van”, mert a nők „közösségi kiaknázása… egyre intenzívebbé válik”. Ezt nem magyarázza, de igazságtalannak tartja, mert sok nő „apéniás frusztrációtól” szenved,, holott „egy államapparátus által koordinált, fakultativ jellegű nőközösség sok problémát megoldana.” (157. old.) Ez engem arra a „hivatásos szeretőkről” szóló, mácsó utopiára emlékeztet, amely szerint a bordélyházakban államilag alkalmazott és fizetett prostituáltak ingyen elégítenének ki bárkit. Egy hasonlóképpen zavaros gondolatnál nagyon indokolt lenne a kommentár és az értékelés. (S persze ugyanez sok más interjú-részletre is elmondható.)
A könyv címének megfelelően mindenekelőtt a nagyvárosi nők magánéletéről és szexuális viselkedéséről igyekszik a szerző vázlatos jellemrajzot adni. De persze sok férfit is megkérdez, s összehasonlításként az „aprófalvakban élő nők” is szerepelnek; akiknél a „perspektívák hiánya” és a szűk választási lehetőségek folytán a családalapítás fontosabb, mint a szakmai karrier vagy a kielégítő nemi élet. A városokban viszont felértékelődik a személyi szabadság és függetlenség lehetősége, s ennek megfelelő, „sajátos értékrend” alakul ki. (Ami kissé önzőnek tűnik.) Az első fejezet nagyon lényeges megállapítása, hogy hazánkban „a házasságoknak csaknem fele válással végződik”, s egyre kevesebb házasságot kötnek. A „magukra maradó nők lelkileg is, gazdaságilag is nehéz helyzetbe kerülnek. A nagyvárosokban persze sokkal több lehetőség nyílik új, tartós kapcsolat létesítésére, mint az aprófalvakban de ennek megszervezése itt sem könnyű feladat.” (15. old.)
Ezeket a megállapításokat nem lenne nehéz vizsgálati adatokkal is alátámasztani, de a szerző nem törekszik erre (holott néhány fontos adat beleférne a szociográfia műfajába). Szakmai vonatkozásban általában mellőzi a hivatkozásokat hazai szerzőkre, s külföldi viszonylatban is inkább csak Tracey Cox angol szexuálpszichológustól idéz. Névtelenül ugyan idéz magyar „szexuálpszichiátereket” és „szexuálpszichológusokat” (bár ilyen diplomája nálunk senkinek sincs), de nem műveiket, hanem csak verbális közléseiket. A újonnan megjelenő „szexuáltechnika” elfogadásáról közölt százalékos adatok forrására viszont nem utal.
A második fejezetet azzal kezdi, hogy „a hetvenes évek legelején kiteljesedett szexuális forradalom ellentmondásos eredményeket hozott.” (23.old.) Pozitivumként megemlíti a liberalizálódást és prüdéria-csökkenést; azt, hogy a nők egy kicsit szabadabbá, de ugyanakkor „levadászható szexuális objektummá váltak”, vagyis helyzetük alapjában nem változott. Ez lett volna a „szexuális forradalom”? Megemlíti ugyan a szexuáltechnikai segédeszközök térhódítását, az orális és anális szex fokozódó elfogadását, de mindebből azt a következtetést vonja le, hogy „a szexuális forradalom genitális szakaszába érkezett.” (25.old.)
Sajnos, itt sem magyarázza meg, hogy mit ért ezen. Hiszen tudjuk, hogy a szexuális viselkedés (főleg a férfiaké) eddig is a genitáliákra, a nemi szervekre és a mielőbbi közösülésre koncentrált, s ezzel épp a nők kielégülését tette csaknem lehetetlenné. Tehát inkább el kéne hagyni már ezt a „genitális szakaszt”, mintsem újdonságként visszatérni hozzá. Vagyis a szerző említett attitűdje az egész könyv egyik legnagyobb melléfogása. Ezt követően közel hat oldalon idéz egy magát „sarlatán szexuálpszichológusnak” nevező orvost, aki az „ösztönvilággal” kapcsolatban egy német felmérésre is hivatkozik, amely szerint „a nők leggyakoribb vágyfantáziája”, hogy magatehetetlenül kiszolgáltassák magukat a férfinak. Ha egyes mazochista nőknél elő is fordul ilyesmi, az egészséges nőkhöz semmi köze ennek a mácsó vágyfantáziának.
A következőként megszólaltatott szex-shop üzletvezető azon sajnálkozik, hogy „a vibrátorokat nézegető nők még tele vannak gátlásokkal”, ezért „a továbblépést a szakemberek (orvosok, pszichológusok) tanácsadása jelentené…” Az összekötő szövegekből úgy tűnik, hogy a szerző is átveszi és támogatja ezt a kereskedői szemléletet; holott vibrátorral nem lehet pótolni a hiányzó szexuális kultúrát, s a vibrátor erős ingerlésének megszokása csak nehezítheti a szeretkezéses orgazmust. Ez pedig „vibrátor-dependenssé” teheti a nőt. De hasonlóképpen jellemzi a szerző a pornográf filmek szerinte pozitiv hatását is. Ami a „permanens szexuális forradalom” és a „genitális szakasz szárba szökkenésének” következménye – lenne. Csakhogy egyik sem létezik: a „permanens”, vagyis évtizedekig vagy évszázadokig tartó társadalmi forradalmak ab ovo lehetetlenek. A szexuális forradalom pedig a nemek hatalmi viszonyának viszonylag gyors és társadalmi méretű, gyökeres megváltozását jelentené, ami egy több ezer éve fennálló patriarchalizmus miatt megvalósíthatatlan. S a pornográfia és a prostitúció felvirágzása, „szárba szökkenése” egyáltalán nem a forradalmi változást szolgálja (hanem épp az ellenkezőjét).
Az „általános kulturáltság és a szexuális kultúra közötti összefüggések” sem olyan szorosak és nyilvánvalóak, ahogyan a szerző feltételezi. A kettő ugyanis igen gyakran nem fejlődik párhuzamosan, hanem különválik, sőt, ellentétbe kerülhet egymással. Az általános kulturáltságról főleg az iskola igyekszik gondoskodni; a szexuális kultúráltság érdekében viszont éppen az iskola gyakorlatilag semmit sem tesz, így átengedi azt az ellenőrizhetetlen külső hatásoknak, pl. a pornográfiának. Ezért fordulhat elő, hogy még a magas szintű, humán kultúrával rendelkező egyének is meglepően alacsony és elmaradott-konzervativ szexuális kultúrával rendelkeznek. (A freudizmus elterjedése ezen a téren nem sokat javított ahelyzeten.) Abban viszont igaza lehet a szerzőnek, hogy „a településtípusok meghatározó szerepe… oldódni látszik”, bár persze lassan. (41.old.)
Azt viszont megkérdőjelezném – még ha Tracey Cox-ra hivatkozik is a szerző --, hogy „a szexuálpszichológusok szerint” a szőrtelenített női genitáliák „lehetővé teszik a férfiak latens pedofil hajlamainak szocializált kiélését.” (44.old.) Ez egyszerűen belemagyarázásnak tűnik; a korszerű szexológiai szakirodalomban nem található olyan hipotézis, amely egészséges férfiakban latens pedofil hajlamot feltételezne. A szőrtelenítés divatja tehát ezzel nem magyarázható.
A csúcsra járatottak magánya című fejezet a szingli nők problémáival foglalkozik. Megállapítja, hogy a „társadalmi ranglétrán felfelé haladva a nők… sikerrel veszik az akadályokat”, de a „dühödt egzisztenciális vehemenciával” törtető hölgyek nem feltétlenül érzik jól magukat; s ezért a férfiakat hibáztatják. E vád kivédésére egy férfi orvos hat oldalas vallomását idézi. S aztán – abból az adatból kiindulva, hogy az egyszemélyes háztartások aránya nálunk 30 év alatt 17,5%-ról 26,2%-ra nőtt, s egyre többen élnek állandó párkapcsolat nélkül – arra következtet, hogy „a klasszikus férfi..nő kapcsolati modell teljes felmorzsolódásának vagyunk tanúi”. Az egyedüllétet nemcsak kényelmesebbnek, hanem „tisztességesebbnek” is tartja, bár hozzáteszi, hogy a népesség reprodukciója szempontjából „nem feltétlenül előnyös” (56.old.) – szerintem pedig kifejezetten káros, hiszen e tendencia folytatódása nemzetünk létét fenyegeti a 21. évszázadban. Az is nagyon kiábrándult (és kiábrándító) gondolat, hogy az érzelmi kötődések ugyan hiányoznak, de ezen „úgysem lehet segíteni”. Miért olyan biztos ebben a szerző?
A Visszanéző negyvenesek című fejezet az idősebb férfiak társadalmilag elfogadott érdeklődését a fiatal nők iránt a „precivilizációs időszak… logikájával”, vagyis az evolúcióelmélet szociálbiológiai értelmezésével magyarázza, s megintcsak megfeledkezik a patriarchalizmusról. Szerencsére hozzáteszi, hogy ezek az „iratlan szabályok,,, olgódni látszanak”, s a férfiak számára is fontosabb a nő személyisége, szépsége és viselkedése. Mindebből arra következtet, hogy a 41 év körüli hölgyek „behozhatatlan előnyt élveznek” a fiatalabbakkal szemben, mert „többnyire már kiheverték házasságukat és válásukat”, s „mértéktartóan adagolják a szerelmet”. Ezért van az, hogy a huszonéves férfiak gyakran a negyvenes nők közül választanak társat; s jól teszik, mert ezek a tapasztalt nők könnyebben tudnak segíteni a fiatal és tapasztalatlan férfiaknak. Az se baj, hogy ezek a kapcsolatok rendszerint hamar véget érnek, s egyáltalán nem zavartalanok. Mindezt egy 45 éves, értelmiségi nő terjedelmes vallomásával illusztrálja a szerző.
A terápiás tükör című fejezetben zt a problémát járja körül, hogy a nők orgazmuskészsége nem alakul ki magától, s emiatt pszichoszexuálisan rendszerint hátrányos helyzetben kezdik a partnerkapcsolatokat, s első kudarcaik után néha hosszabb szünetet tartanak. Esetleg a szakirodalom tanulmányozása, vagy a szaksegítség mozdíthatja ki őket „ a genitális csúcs felé mutató, elszánt kapaszkodás időszakában.” (75. old.) Sajnos, a „genitális csúcs”, vagyis az orgazmus Szilágyi Gyulánál feltehetőleg a vaginális közösülést jelenti, ami a nőknél viszonylag ritkán vezet orgazmushoz, bár a férfiak elvárásai miatt valóban legtöbben erre törekszenek. Ezután egy értelmiségi nő vallomása révén plasztikusan bemutatja, milyen segítséget jelenthet a genitáliák, főleg a csikló tanulmányozására használt tükör (no meg egy kis fantáziálás és öningerlés) az orgazmus elérésében.
A szerző helyesen állapítja meg, hogy a szexológia szerint a nők orgazmusába „a klitorisz kap meghatározó szerepet”. De aztán ugyanezt mégis problematikusnak tartja a „G-pont felfedezése” miatt., ami „tökéletesen felülírhatja a terápiás célokat szolgáló tükör használatának programját.” (85. old.) Sajnos, az ezzel kapcsolatos fejtegetései megint csak felületesek, sőt, tévesek. Gräfenberg ugyanis – akiről a G-zónát elnevezték – nem talált a hüvelyben „idegvégződéseket és nyirokcsatornákat”, vagy éppen mirigyeket és „női prosztatát”. Ő a vaginával párhuzamosan haladó női húgycsőnek a szexuális izgalom hatására vérrel telítődő, szivacsos burkolatáról írt, amely a hüvely elülső falán keresztül ingerelhető, s a benne lévő mirigyek váladéka révén nemcsak az orgazmust, hanem a női magömlést is lehetővé teszi.
A Kései cowboyok ha kísértenek című fejezet főleg a maszturbációról szól. Eszerint az „ösztön és az érzelem” összekapcsolása és az autoerotikus késztetések kielégítése a felnőtté válás szerves része. Itt forrásmegjelölés nélkül közöl adatokat egy német felmérésből, amely szerint az utóbbi évtizedekben csaknem megduplázódott a rendszeresen maszturbáló nők száma. De hivatkozik a 2007 júliusi HVG-Medián felmérésre is, amely jóval kisebb arányt mutat; s a szerző által megkérdezett, középkorú nők is elég vonakodva nyilatkoztak erről, demonstrálva, hogy a téma még ma is tabu. Az egyik megszólaltatott nő szerint a kamionosok „a valamikori cowboyok utódai”, mert kalandozva élnek, s az önkielégítésen kívül csak ritka és futólagos szexuális élményeik vannak. A futó kalandoktól azonban ma már sok nő sem idegenkedik. Tény az is, hogy „a szexuális aktusban nagyon sok az esetleges tényező”, hiszen a preferenciák eltérése sok zavart okozhat; a szerző itt utal pl. az orális vagy anális ingerlésre, a partnercserére vagy a vibrátor szeretkezés közbeni, együttes használatára stb.
A Szereposztásbeli tévedések fejezetben a szerző egy ifjúkorában gátlásos férfi hosszú vallomásával azt igyekszik demonstrálni, hogy a korábban nőkre érvényes, szigorú szabályok „szétfoszlottak, fakultativvá váltak”, míg a fiúktól elvárják a szexuális kapcsolatok tizenéves kori elkezdését, s a gátlásosak ilyenkor egy nő megértő segítségére szorulnak. Irr Bágyoni Attila 1970-es években készült felmérésére hivatkozik, amely szerint a 17-18 éves fiúk 45%-a az első helyen, további 45%-uk pedig a második helyen tartotta legfontosabbnak a szexuális kielégülést, mint örömforrást. (Amit persze általában a vaginális közösüléssel azonosítanak.) Ezzel kapcsolatban egy idősebb orvos részletesen elmeséli, hogyan szánta meg őt 15 éves korában egy 30 éves asszony, s vezette be őt a kulturált nemi élet titkaiba.
Az ismeretlen örömszerző c. fejezet a nálunk újnak tűnő szextechnikákkal, például az orális és az anális közösüléssel foglalkozik, s megállapítja, hogy ezeket a nagyvárosok lakói könnyebben elfogadják, mint a falusiak. Ami kétségtelennek tűnik, bár mindenütt jelentős a különbség ezen a téren az idősebb és a fiatalabb nemzedék között. Itt egy kis rövid, történeti visszapillantás után két tucat megkérdezett férfi véleményét közli, akik „lelkes hívei” az anális közösülésnek (ellentétben az aprófalvak lakóinak véleményével). Az viszont csak Tracey Cox szerint --.s nem általában a szexológusok szerint – igaz, hogy az anális ingerlés alkalmazása „egyre népszerűbb”. Talán jobb lett volna erőteljesebben hangsúlyozni a szexológusok figyelmeztetését az anális szex különböző veszélyeire.
A könyv utolsó fejezete (Egy kecskényi szerelem) lényegében a félrelépésekről és „külső kapcsolatokról” szól, amelyek a fejlett, nyugati országokban sokkal gyakoribbak (utal Shere Hite 2987-es adataira, miszerint „a legalább öt éve házasságban élő nők 70%-a csalta meg férjét), s egy magyar adatra, amely szerint 2006-ban a férfiak 27%-a és a nők 10%-a „lépett félre”. Ennek okait a szerző által megkérdezettek sokféleképpen értelmezték. Egy férfi vallomása után a félrelépések „evolúció-biológiai” magyarázatát ismerteti, amely „az utódok egészséges génállományának biztosítását” tarja meghatározónak .Pszichológiai szempontból ez teljesen megalapozatlannak tűnik a mai félrelépések vonatkozásában. Az viszont kétségtelen, hogy a nők is ugyanúgy igénylik a változatosságot, mint a férfiak. Téves azonban, hogy ez csak félrelépéssel oldható meg.
S itt jön a könyv befejezéseként a nőközösségről szóló eszmefuttatás, amit már említettem. Az egész könyv mindenképpen rendkívül érdekes olvasmány, hiszen magánéletek titkaiba nyújt bepillantást. S olvasása akkor is hozzájárul a korszerű szexuális kultúra terjedéséhez, ha néhány kérdésben vitára késztet.
Szilágyi Vilmos dr.
Csernus Imre
2007, Jaffa K.,246 p.
Az utóbbi években híressé (vagy hirhedté?) vált pszichiáter új könyve azért érdekes, mert egyértelműen szexológiával (főleg szexuálpatológiával és terápiával) foglalkozik. Persze nem a szokásos, tudományos frazeológiával és igényességgel, hanem a tőle már megszokott, frivol és trágár modorban. Ennek kétféle hatása lehet: az átlagolvasó meglepődik, mert egy orvostól szokatlan ez az útszéli modor, ezért haragosan elutasítja az egészet; vagy pedig rácsodálkozik, hogy a durván kimondott megállapítások valójában nagyon is érvényes és fontos igazságok.
A „bő lére eresztett” könyv a hétköznapi beszéd fésületlen lomposságával íródott, s érdekes módon a szerkesztő meg sem próbálta „kigereblyézni” sem a trágárságokat, sem a stiláris hibákat. Ez hanyagságnak tűnik, de így legalább korlátozás nélkül megmutathatta magát a szerző, aki nagyon hisz a „spontán szavak erejében”. Ami végül is egyáltalán nem baj, hiszen nyilván ő maga is éppen ezt akarta, mert alapelve, hogy csak ilyen durva szókimondással lehet a legtöbb embert ráébreszteni helyzetének reális fölmérésére és az ebből következő feladataira. Valóban előfordulhat, hogy ez hatásosabb, bár szerintem a „kegyetlennek tűnő őszinteség” trágárságok nélkül is hatásos lehet (s ugyanakkor kevésbé ijeszt el sok érintettet). Indokolatlan általánosításnak tűnik, hogy csak trágárságokkal lehet „tudatosítani”.
A könyv címe szerint a nők helyzetéről szól, mondanivalója azonban mindkét nemre érvényes. Már csak azért is, mert a nők helyzetét csak a férfiakhoz viszonyítva lehet értékelni. Az ismertetett példákból ez egyértelműen kitűnik. Az Előszó és Bevezetés után tartalmilag előbb a „Görcskor”-ról, majd a „Felnőttkor”-ról szól, vagyis egyfajta fejlődéspszichológiai megközelítést sugall, de ez nem annyira életkor szerinti, inkább a felnőttkoron belüli attitűd-elemzés. Csernus arra kiváncsi: „hogyan lesz valakiből jó Nő?” Hogyan érhető el „a nőiesség megfelelő megélése” (8-9. old.)
Ezzel mindjárt egy alapvető, szexológiai problémába ütközünk: hogyan értelmezhető a „nőiesség” (és persze a „férfiasság”, hiszen mindkettő egymásra vonatkozik). Pontosabban szólva: mi következik e fogalmak hagyományos értelmezéséből, s ez változhat-e illetve hogyan kell ma változnia? Csernus ezt nem így különbözteti meg, de igényli e fogalmak tisztázását, elsősorban a nőiesség lényegének tudatosítását. Könyvével arra akarja felhívni a figyelmet, hogyan érheti el a nő ’a megfelelő kisugárzást” (14. old.) Első pillantásra ez ugyan kicsit misztikusan hangzik, de rögtön igyekszik konkretizálni: „a nő attól lesz nő, hogy… büszke magára, mert mindent megtett, amit tudott és érzett.” (u.ott) Nem fejti ki, de nyilvánvalóan következik ebből egyrészt a biológiai nem vállalása és a másik nemmel való egyenrangúság tudata; másrészt ennek határozott érvényesítése a gyakorlatban. Ez a „megfelelő kisugárzás” lényege.
A továbbiakban persze kiderül, hogy a női egyenrangúság érvényesülésének legnagyobb akadálya az, hogy a társadalom, amelyben élünk, még ma is alapjában patriarchális, azaz férfiuralmi jellegű. Az ebben létrejött párkapcsolatokat, a patriarchális monogámiát Csernus a nők számára túlságosan megterhelőnek tartja, s ezt pl. egy „szimbolikus gyakorlattal” próbálja illusztrálni (amit a könyv Epilogusában ír le). Ez úgy történik, hogy felülről lenyomja a nő mellkasának felső részét, s ezzel a fájdalmas nyomással nehezíti a légzést, majd hirtelen megszünteti a nyomást.
Ez ugyan nem szokott tetszeni a nőknek, de Csernus magyarázatként kifejti, hogy a nő alárendelt helyzete a párkapcsolatban lehetetlenné teszi a nőiesség egyenrangú megélését, mert durva kompromisszumokat kényszerít rá. Egy életet „hazugságokra alapozva elpocsékolni” nem lenne szabad. A nőnek fel kell ismernie helyzetét és bátran változtatnia kell azon. „Az orvos vagy a pszichiáter szerepe egy adott helyzetben az, hogy eszköz legyen, katalizátor, aki elindít egy folyamatot.” (239. old.) A helyzet megváltoztatásának folyamata rendszerint a férfi-partner erős ellenállásába ütközik, így csak a kapcsolat felbomlása árán valósítható meg. Ettől azonban sok nő visszariad, mert fél a magánytól, vagy a gyermek(ek) érdekeivel indokolja a további áldozatvállalást. Csernus szerint viszont ez a gyávaság rossz példát mutat a gyermekeknek, tovább rontja a nő helyzetét, sőt, az öregedését is sietteti. Holott szerinte mindig van kiút; ennek megmutatása a terapeuta felelőssége.
Itt egy „műhelytitkot” is elárul. Leírja, hogy ha munkája során ilyen krízishelyzettel találkozik, a sajnálat és együttérzés helyett az ébersége és koncentrációja fokozódik fel, hogy megtalálja és „erőt sugározva” bemutassa a kialakult helyzet megoldásának lehetőségeit. Az érintett így tisztábban láthat és a kiútkeresés motivációja is erősödik, bár ez még korántsem garancia a sikeres probléma-megoldásra. Mert igaz ugyan, hogy mindig a negativ megmérettetés mutatja meg, kinek mennyi ereje van, vagyis a negativ hatású események kezelésének képessége a döntő. Csakhogy ezt meg kell tanulni, s mivel intézményesen sehol sem tanítják, egyénileg kellene (szaksegítséggel) elsajátítani. A baj csak az, hogy nálunk nem könnyű olyan szakembereket találni, akiktől – mint például Csernus Imrétől – ez megtanulható.
A könyv első felét kitevő „Görcskor” című rész abból indul ki, hogy a személyiség fejlődését külső és belső tényezők szabályozzák. Ezek kifejtése helyett azonban rögtön a párkapcsolati problémával küszködő nőknek feltett alapkérdésre tér: „Mióta nem szerelmes a partnerébe?” A sablonválasz szerint a szerelem ugyan elmúlt, de azért „szereti mint embert”. Csernus ezt „takarózásnak”, a probléma előli kitérésnek érzi, s megkérdi, hogyan szereti „mint férfit”? A szeretetnek, vagyis az érzelmi kötődésnek ugyanis sokféle oka lehet. Ám, ha a párkapcsolat létrejöttében a szerelem játszott döntő szerepet, akkor ennek megszűnése a kapcsolatot is kiüresítheti, sőt, létét is megkérdőjelezheti Csernus szerint.
A szerelemnek tehát a családalapítás után is mindvégig meg kellene maradnia? Nem utopisztikus elvárás ez? Tény, hogy ahol csak a férfi jár dolgozni, ott többnyire alig vesz részt a családban és a nevelésben, ugyanakkor sok mindent elvár a nőtől. Aki ennek gyakran igyekszik megfelelni, mert gazdaságilag (a gyermekekkel együtt) függ a férfitől, de nincs elég önbizalma sem a változtatáshoz és a határozottabb fellépéshez. Csernus törvényszerűnek tartja, hogy „zsák a foltját mindig megtalálja”. Ám, ha így vesszük, akkor a rossz párkapcsolatok résztvevői is összeillenek, s nem kell rajtuk segíteni. Ha belenyugszanak a kialakult helyzetbe, mert nem látnak megoldást vagy nem hisznek benne, akkor valóban nem lehet segíteni. A sok nőre jellemző önbizalomhiány abban is megnyilvánul, hogy gyengének érzi magát, úgy érzi, lelkileg még nem nőtt fel, ezért támaszkodni akar egy erős férfire. S nem veszi észre, hogy a választott férfi is csak látszólag erős.
Az együttélés évei során azonban ez előbb-utóbb kiderül; a férfi egy adott szerepkörben hiteltelen lesz”, s ezzel megszűnik a tisztelet, s vele együtt a szerelem is. Nem szűnik meg azonban a családdá bővült párkapcsolat, s a nő továbbra is támaszkodni kénytelen a férfire, bár egyre kényelmetlenebbül érzi magát, mert sejti, hogy kapcsolatuk hazugságokon alapul. Ha ezt egyikük sem vallja be, akkor megszokják, de ezzel rossz kapcsolati mintákat mutatnak a mit sem sejtő gyermekeiknek. „A hazug minták elsajátítása, ami kezdetben öntudatlanul történik, a fejlődést gátló tényező.” (25. old.) Csernus az ilyen párkapcsolatot egészségtelennek, sőt, vegetálásnak tartja. A szabad fejlődés pedig annak felismerésével kezdődik, hogy „lehetőségem van másként élni”.
Ez a felismerés persze csak az első lépés a szabadság felé, aminek további akadálya a félelem a kudarcoktól és a konfliktusok kerülése. Ezek mögött ott van a gyávaság, ami az önbizalom-hiányból (vagyis a csökkentértékűségi komplexusból) következik. Aki gyáva, az nem meri meglátni a valódi helyzetet, inkább „okoskodik”, vagyis racionalizál, így tulajdonképpen becsapja magát. A könyv egyik szép mondata: „Azért élünk, hogy boldogok legyünk, csak közben rengeteg önbecsapási folyamatot élünk meg és hazudozunk magunknak.” (29. old.) A szerző itt megemlíti a játszmákat is, amelyekben győzni akarnak; ezért hazudnak egymásnak. A „görcskort” úgy határozza meg mint a serdülő- és felnőttkor közötti időszakot, amelyben leragadnak azok, akik „nem mernek felnőni érzelmi szempontból”. (34. old.) Tulajdonképpen arról van szó, hogy szerelmi képességük infantilis marad, s nem jutnak el a párválasztási érettségig; ebből következően csak magukhoz hasonló, éretlen partnert tudnak vonzani.
Csernus érdekes „meglátása” az is, hogy a középkorúak párkapcsolatait gyakran a „rejtett szingliséggel” lehet jellemezni. Az eredeti érzelmi kapcsolat kihűlt ezekben, inkább gazdasági kapcsolattá változott; a nő feladta nőiességét, „ezáltal boldogtalan lett és már nem mer ezen változtatni.” (40.old.) Az ilyen nőket Csernus kevésbé becsüli, mint az utcai prostituáltakat, mert a tisztes családanyák szerepét játsszák, miközben hazugságban élnek, s esetleg félre is lépegetnek. Meglepett például az a kijelentése, hogy „ma Magyarországon a szexualitásról beszélni sokkal nagyobb tabutémát jelent, mint a narkóról.” (79.old.) Lehet, hogy ez túlzás, de oktatási szempontból igaznak tűnik.
Történetei és kommentárjai egyrészt nagyon tanulságosak, másrészt sokszor ellentmondásra, vitára késztetnek. Persze ő maga is hangsúlyozza, hogy az olvasó ne higgye el a leírtakat fenntartások és kritika nélkül, s akár cáfolják is meg. A lényeg az önálló gondolkodás és mérlegelés; a könyv egésze ilyen szempontból példamutatónak mondható.
Szilágyi Vilmos dr.
Csernus Imre:
2009, Jaffa, 290 p.
A nőkről írt könyve után kiváncsi lettem a férfiak kapcsán kifejtett gomdolataira is; ezért – a könyv megjelenéséhez képest négy éves késéssel - elolvastam a „bicskanyitogató” stílusú pszichiáternek ezt a könyvét is. Érdemes volt, mert sajátos és ellentmondásos továbbfejlődést tükröz. A korábbi és újabb könyveit nem ismerem, s az addigi pályafutását is alig. A ma 47 éves férfi orvosszülők gyermeke, a Vajdaságban nőtt fel 18 éves koráig, s kamaszként elég sok gondot okozott szüleinek, drogozása és agresszivitása miatt. Aztán valahogy fölkerült Budapestre, s megkezdte orvosi tanulmányait. Ami persze együtt járt addigi viselkedésének és attitüdjeinek fokozatos revideálásával. Először – saját példájából kiindulva – a szenvedélybeteg drogosokkal foglalkozott. Karrierjét a „Bevállalja?” című tévésorozattal és a „Drogma” c. könyvével alapozta meg.
Ez elkerülhetetlenül ráterelte figyelmét a személyiségfejlődésre és a férfi—női kapcsolatokra, amelyek neki magának is sok problémát okoztak. Jórészt talán azért, mert az ilyen problémák megoldását is a kémiai függőségek radikális kezelésének mintájára képzelte el. Minthogy neki magának is gyökeres fordulatot kellett tennie autonómiájának és önérvényesítésének megteremtéséhez, másoktól is ugyanezt várja, méghozzá máról holnapra. Ez pedig csak a hibákkal, a lazasággal, sőt, puhánysággal való erőszakos szembesítés útján lehetséges szerinte. Ezért használ trágár nyelvezetet, ezért nevezi a nőket gyakran „balfasznak”, s férfiakat pedig „puha pöcsnek” stb. Közben elfelejti, hogy ez a nagyképű, lekezelő, agressziv modor tönkreteszi a legtöbb páciensének önbizalmát, ezzel pedig csökkenti problémáik megoldásának képességét.
A könyvet a szerző három nagyobb részre és részenként hét fejezetre tagolta. Ezek logikai sorrendje azonban elég viszonylagos, és a „férfi-lét” jellemzőiről az ismerősöktöl bekért, írásbeli vélemények is véletlenszerűen oszlanak el a fejezetekben. Ezeket Csernus nem is kommentálja, így nincs érdemleges szerepük mondanivalójának alakításában. De maga is inkább csak kerülgeti a „férfiasság” meghatározását. Igy például gyilkos gúnnyal igyekszik nevetségessé tenni a „gyenge jellemet” és az infantilizmust, s szembe-állítja ezeket a szilárdsággal és az autonómiával. Ez utóbbinak fő kritériumát abban látja, hogy a férfi képes-e akkor is jól éreznie magát, ha egyedül van. Ami egyébként valóban fontos, feltéve, hogy nem állandó egyedüllétről, tehát magányosságról van szó. Ugyanezt Csernus nyilván a nőkre is érvényesnek tartja, bár az ő társadalmilag hátrányos helyzetük miatt valószínűleg még kevesebb köztük az autonóm és elegendő önbizalommal rendelkező ember, mint a férfiak között. Ez az általa ismertetett esetekből is egyértelműen kiderül. A terapeutának ezért mindenekelőtt a bajban levő egyén önbizalmát kellene erősíteni.
Elvileg ezzel Csernus is tisztában van, de általában mégis figyelmen kívül hagyja. A jelek szerint túlságosan ráállt a drasztikus, racionális problémakezelési módszerekre; ugyanakkor kemény szavakkal ostorozza a férfiakat egyoldalú racionalizmusuk és az „érzelmi intelligencia hiánya” miatt. Ez nyilvánvaló önellentmondás. Leírja például, hogy fiatal orvos korában megsajnálta egy öregedő férfibetegét. De csak azért, mert akkor még nem tudta, hogy aki a segítő pálya mellett dönt, annak tudnia kell, hogy ott nincs helye a sajnálatnak. A sajnálat érzése ugyanis „befolyásolja a hideg fejet,” Gyógyítani tehát csak racionálisan, „hideg fejjel” lehet? Úgy tűnik, az empátia fogalmát és jelentőségét Csernus nem ismeri. Viszont bevallja, hogy szándékosan használ alpári, agressziv hangot, „de ezt csakis terápiás célból” teszi. (52.old.) Valahogy kialakult benne az előítélet, hogy csak a durva ráijesztésnek lehet mozgósító hatása.
Pedig számtalanszor tapasztalhatta volna, hogy az ilyen durva ráijesztés a kémiai drogfüggőknél is legfeljebb átmeneti tartózkodást eredményez. A ráijesztés lényege, hogy Csernus mindig a lehető legrosszabb eredményeket prognosztizálja a segítségét kérőnek arra az esetre, ha nem képes azonnali, gyökeres változásra. A férfi-bajok gyökerét főleg abban látja, hogy az anyák hajlamosak elkényeztetni fiaikat, akik később ugyanezt várják partnereiktől is. A maga alpári modorában hozzáfűzi, hogy az elkényeztetett férfiak csak azért tudnak néha sikereket is felmutatni, „mert a szüleik faszával verték a csalánt.” (154.old.). Nyilván feltételezi, hogy az olvasók könnyen megértik ezt a durva szimbólumot. Azzal meg láthatólag nem törődik, hogy mit gondolnak róla a kulturáltabb stílust igénylő olvasók.
A másik problémakör a már említett férfi—női viszony. Az még jogos és érthető, hogy a nemek viszonyát Csernus kedvezőtlennek tartja; főleg azért, mert a nők hajlamosak elkényeztetni a férfiakat, akik aztán visszaélnek ezzel, s teljes kiszolgálást várnak el a nőktől. Ennek társadalmi okait és történelmi eredetét, tehát a patriarchátust azonban figyelmen kívül hagyja. Sőt, tulajdonképpen a romantikus szerelem híve. Bár a szerelem meghatározása elől kitér, a klasszikus szerelemkultuszt fogadja el, amely a szerelmet a párkapcsolat megőrzendő alapjának tartja és szexuális kizárólagosság értelmében vett hűséget feltételez. Ugyanakkor érzi, hogy ez a követelmény bizonytalanná tesz egy tartósnak szánt kapcsolatot. Szerinte ugyanis, „ha valaki szerelmes lesz, abban a pillanatban elfelejti, amit egykor objektiven megfogalmazott. És mivel a tárgyilagosan megfogalmazott döntések helyett valahogy mégiscsak reagálni kell, ilyenkor előtérbe tolulnak a korai gyermekkortól kezdve öntudatlanul elsajátított, eltanult konfliktuskezelési modellek…” (54.old.)
Kicsit ugyan ellentmondásos ez a magyarázat, mivel egyrészt azt feltételezi, hogy az elkényeztetett férfiak képesek objektiv döntéseket megfogalmazni, másrészt pedig azt, hogy a szerelem (mint irracionális, misztikus erő) hatására erre azonnal képtelenné válnak. Vagyis a „szív és az ész” hagyományos ellentétének mítoszát veszi át, mintha fogalma sem lenne a szerelmi képesség fejlődésének és fejlesztésének lehetőségéről. A pszichológiai képzettség csaknem teljesen hiányzik Csernusnál, s ezt korántsem pótolja az „emocionális intelligencia” jelentőségének többszöri hangsúlyozása ebben a kötetben. Pszichiáterként nyilván hajlamos azt hinni, hogy eleve ért a pszichológiához, ezért magabiztosan nyilatkozik bonyolult párkapcsolati kérdésekről is. Ahogy az lenni szokott: itt-ott előfordulnak találó meglátásai, de többnyire melléfog. Három oldalt szán például a nyitott – vagyis egyenlő esélyű és mindkét félnek viszonylagos szabadságot biztosító – párkapcsolatok megvalósíthatatlan, sőt, káros voltának kimutatására, de olyan gyenge érveléssel, ami csak egyoldalú. negativ elfogultságát bizonyítja. Bár napjainkban még valóban keveseknek sikerül a „nyitott házasság” megvalósítása, mert kevés az érett, autonóm személyiség, de ez még nem indokolja Csernus konzervativ, mereven elutasító álláspontját.
A könyv egészét nézve viszont kétségtelennek tűnik, hogy Csernus attitüdjei bizonyos fejlődést mutatnak. Éspedig nemcsak az emocionális intelligencia hangsúlyozása miatt, hanem a különböző, önkritikus megjegyzések, vallomások miatt is. Egyre inkább felismeri a tévedéseit, s igyekszik megszabadulni azoktól. Egyre többet foglalkozik a saját fejlődésével és fejlesztésével, s minthogy a jelek szerint rugalmas és nyitott gondolkodású, könnyen és gyorsan változtatja az általa ismert szerepeket, további fejlődése prognosztizálható. Kétségtelen ugyan, hogy elég messziről, a kaotikus viselkedés környékéről indult a kulturált magatartás és a tudományos gondolkodás felé, hosszú és nehéz útat tett meg mostanáig, de már eddigi eredményei is elismerésre méltóak és tanulságosak.
Szilágyi Vilmos dr.
Havas Henrik
Prűdek legyünk, vagy…?
2004, Alexandra K., 287 p.
Az eredetileg újságíró média-szakember a pszichiátria világának és a szerencsejáték szenvedélyének feltérképezése után ebben az új könyvében a pornóipar titkaiba vezeti be az olvasót. Kovi (Kovács István), a magyar „pornópápa” a pornókészítésről tárgyilagosan beszámoló riportkönyvet, amelyben a pornószínészektől a rendezőkig csaknem minden érintett szívesen nyilatkozott. Ebben a munkában a szerző szerint sincs „semmi szégyellni való” Ezt a véleményét ugyan nem indokolja meg az Előszóban, de bevallja, hogy bár ifjabb korában őt is érdekelte a pornó, ma már untatja. Ezt valószínűleg sokan elmondhatják, hiszen – Havas szerint – „a pornóipar egyre jobban a bizarr felé tolódik el… egyre keresettebbek a fétis, a szado-mazo, a pisis, a kakis és az állatos filmek.” (7.old.)
A csaknem száz órányi hangfelvételből és a rengeteg jegyzetből két könyv készült; az első a hagyományos pornófilmekről, a másik pedig a meleg és bizarr filmekről. Tehát csak a filmkészítésről van szó, holott a pornográfia képeslapok, magazinok és könyvek, sőt, „képző- és iparművészeti termékek” formájában is elárasztja a piacot. Tény viszont, hogy a pornóipar legkelendőbb termékei a filmek. Ugyanakkor az ezekről szóló riportkönyv többé-kevésbé maga is pornográf jellegű, hiszen trágárságokról nehéz trágár kifejezések nélkül beszámolni. A szerző elismeri, hogy könyve „szörnyű, szinte elviselhetetlen világot mutat be”, s lesznek, akik felháborodnak rajta. Csak hát a pornóipar mégis él és virul, mert sokaknak igényük van rá. Ezt a társadalmi jelenséget persze elsősorban tudományos vizsgálatokkal kellene megközelíteni, de minthogy ilyenek nálunk egyelőre nem készülnek, első lépésként indokolt legalább egy riportkönyv kiadása.
A könyv nyolc oldalas tartalomjegyzéke személyek és események szerint tagolódik. Nem alcímeket tartalmaz, hanem néhány mondattal jellemzi a pornószinészt, a rendezőt vagy az eseményt. Igy tulajdonképpen a tartalomjegyzék elolvasásával már képet kapunk a magyar pornóiparról. Izelítő a fő címekből:
Hirtelen dolgunk lesz
Cony Ferrara (Anikó)
Hopka Ferenc, producer
A brösszeli Erotika fesztivál
Szabó Gábor, Amerikából
Megint a vásár
Monique Covet
Maya Gold
Michelle Wild
Nem hiszem, hogy érdemes lenne mindegyiket felsorolni. Csak az utolsó fejezetet említem, amelynek címe: Csernus Imre, pszichiáter. Akinek ugyan semmi köze a pornótermeléshez, de a véleményére (sajnos, a szakemberek közül egyedül az övére) joggal volt kiváncsi a szerző. Csernus szerint „nagyon sok pornós károsodik mentálisan vagy más módon.” Megállapítja: „Sokat tesznek azért, hogy fizikailag fitten tartsák magukat, de.. nincsenek tudatában a mentális egészség fontosságának… érdekes, hogy a pornósok a párkapcsolatokban,… az érzések kimutatásában mennyire félénkek, visszafogottak… a szexualitás valójában nem ad nekik semmit. Pontosan tudják, hogy prostituálják, eladják a testüket, és ha már így van, borzasztóan vigyáznak az érzéseikre, mondván: azokat nem adják ki…” (272. old.)
Persze kérdés, hogy megmarad-e náluk az érzelmi kötődés képessége, amely a prostituáltaknál általában elsorvad. Figyelemre méltó, hogy közülük a pszichiáterhez azok kerülnek, akik „valamilyen szempontból már szétestek.” Kevesen képesek józanul mérlegelni és időben kiszállni ebből a lélekromboló munkából, amire legtöbben csak a jó kereset (lakás, autó stb.) miatt vállalkoznak. De nem tudják abbahagyni akkor sem, ha már megszedték magukat. Nekik ugyanis „a pornó jelenti az egyetlen sikerélményt. Semmi máshoz nem értenek… Épp ezért addig feszítik a húrt, amíg lehet… Egyértelmű, hogy rá fognak fázni… A massziv újrakezdéshez irtózatosan sok energia szükséges…” amit viszont a munkájuk felemészt; tehát végül „lelkileg kiégnek”.
Sok pornószínész megpróbálja eltitkolni a családja előtt, hogy milyen munkát végez. Előbb-utóbb persze minden kiderül. De vannak olyan szülők is, akik látszólag tudomásul veszik a hazugságokat. Csernus szerint „azok a szülők, akik kihasználják a pornós gyermeküket, korábban gyakran molesztálták vagy verték őket.” Ezek a fiatalok azonban önmagukat is becsapják: a pénz és a siker érdekében „nem hajlandóak bizonyos dolgokat felismerni, meglátni.” Sikerük ugyanis „a testiségre épül, márpedig a test megöregszik”, ám ezzel nem számolnak. A pornó iránti, növekvő igényeket Csernus azzal magyarázza, hogy sokan ezzel tudnak kikapcsolódni. „A többség fél szembenézni azzal, ami van és menekül a világ elől… Úgy tűnik, mintha egy kifejezetten hedonizmusra épülő világban élnénk.” A pornó a titkos vágyakat segít kiélni; először csak a fantázia szintjén, aztán esetleg a valóságban is (a prostitúció révén).
Csernus szerint „a szokásos szexualitás olyan, mint egy sokszor hordott ing: unalmassá válik. Ezért hajlik az egész az excentricizmus felé. Hová fog elfajulni? Eléggé brutális dolgok felé megyünk, úgy érzem.”
A pszichiáter tehát megkongatja a vészharangot. A kérdés csak az: meghallja-e valaki az illetékesek, a társadalom irányítói közül, s lesznek-e köztük olyanok, akik ennek alapján azt is tudni fogják: mit kell tennünk a teljes züllés megakadályozása érdekében?
Szilágyi Vilmos dr.
Balogh Béla, Popper Péter
Mit tehetünk magunkért?
Az ember belső lehetőségei
A „Mesterkurzus” című sorozatnak ez a kötete eléggé megdöbbentett. Két szerzőtől közöl eléggé eltérő színvonalú előadásokat, s ezzel az egész sorozat hitelét megkérdőjelezi és veszélyezteti. Ezen az sem sokat változtat, hogy „Utószó helyett” címmel egy harmadik szerző, Matolcsi Papp Zoltán tárgyilagosan arra bíztatja az olvasót, hogy merjen gondolkodni, s ne csatlakozzon meggondolatlanul különféle ideológiákhoz. A könyv legnagyobb terjedelmű írása, Balogh Béla: A tudatalatti Tízparancsolata ugyanis sokat ígérő címe ellenére éppen egy megalapozatlan és tudománytalan, misztikus ideológiát próbál elfogadtatni az olvasókkal, álságos logikával bizonygatván a szellemvilág létét.
Eszmefuttatásának ugyan nem sok köze van a „tudatalattinak” nevezett, tudattalan lelki működésekhez, inkább a vallási „Tízparancsolathoz”, amit végül is „modernizált formában” figyelmünkbe ajánl. Bevezetésül egy évvel korábbi előadására hivatkozva emlékeztet a „Végső valóság” című fő művére, amelyet szerinte újabban egyre többen (köztük értelmiségiek, például fizikusok) egy új, tudományos világkép megalapozásának tartanak. Erről az „új világképről” azt írja, hogy „megrázkódtatást jelent” a régi szemlélethez ragaszkodók számára. Ugyanakkor pár sorral lejjebb (önmagának ellentmondva) kijelenti, hogy „egyetlen ponton sem ütközik az érvényben levő, elfogadott, tudományos elméletekkel” (9. old.)
De hogyan is akar Balogh „új világképe” belopakodni a tudomány teróletére? Például úgy, hogy „kísérleti eredményekre” hivatkozva meg akar szabadulni a „darwini evolúció téveszméjétől” és tényként kezeli a „halál utáni életet”, amikor a szellem leveti a testet, mint használt ruhát, s visszatér az örökkévalóságba… Ezt az ősi, vallásos hitet nevezi Balogh „új és tudományos” világképnek!
Ezt követően a gondolat minden akadályt legyőző erejét először a hipnotikus szuggesztiók hatékonyságával, aztán pedig szovjet kutatók 1939-ben elvégzett, a gondolatok „hullámhosszának” mérésére irányuló kísérleteivel próbálta demonstrálni. Majd utalt egy amerikai kísérlet-sorozatra, amelyben egy űrhajós által a világúrben elgondolt számsorokat négy földi „célszemély” telepátia útján felfogta és nagyjából helyesen rögzítette. Persze csak nagyjából, tehát pontatlanul; de Balogh szerint ez is azt bizonyítja, hogy „a gondolat mindenen áthatol”. Ilyen sugárzást viszont az élő szervezet, az agy nem tud kibocsátani, csak a kozmikus sugárzás lehet hasonló erejű. Következtetése: „A világban zajló események mögött tehát nem a véletlent, hanem a gondolatot kell felismernünk. Darwin elmélete is ezen a ponton dől meg… az élettelen anyag… szervező gondolat, azaz terv nélkül nem áll össze élő sejtekké,” (24. old.) Balogh egyszerűen elveti az anyag önszerveződésének lehetőségét, s az evolúciót egy mindenható intellektus tervei által meghatározottnak képzeli.
Ha viszont a gondolat (és minden egyéb lelki jelenség) nem a legbonyolultabban szervezett anyag, az emberi agy terméke, akkor „az ember több mint a fizikai teste… rendelkeznünk kell egy olyan energiaburokkal, amely az egész fizikai testünket átjárja és körülveszi. Ezt… aurának nevezzük.” (25. old.) Az aurát eszerint nem az élő test teremti (s itt azt is elismeri, hogy az „aurafényképezés” csalás!), hanem az egy szellemi lény, aki a test születése előtt és annak halála után is létezik. Vagyis létezik „túlvilág és „Gondviselés”. Tehát megérkeztünk az ősi, vallási ideológiákhoz.
Amit Balogh úgy foglal össze, hogy „lényegében téren és időn kívül létező, teret és időt teremtő energialények vagyunk…” (30. old.) A gondolat – pontosabban a szellem – erejét ezután egy japán kísérlettel is illusztrálja, amely szerint a gondolatok a fagyasztásra kerülő vízcseppek kristályosodási formáját is befolyásolják, továbbá a főtt rizsminták színét stb., vagyis a szerves anyagokat is. Ebből arra következtet, hogy a saját, tudatos vagy nem tudatos gondolataink is mindent befolyásolnak. A megmosolyogtató példák után itt rátalál egy reális, pszichológiai szabályszerűségre: „A nagyon sokszor hallott vagy látott információ egy idő után belső utasításként kezd el működni.” (37. old.) Ezt néhány meggyőző példával demonstrálja (: a cigarettásdobozokon olvasható fenyegetések, vagy a „Fedél nélkül” című újság káros hatásaival), s figyelmeztet, hogy jó programokat ültessünk be a tudatunkba. Ezzel kapcsolatban saját életéből merítve programozási ajánlatokat is tesz, s tíz pontban fejti ki a szerinte legjobban bevált önprogramozást (önszuggesztiót).
Ezt az önszuggesztiós programot a bevésés érdekében sokszor meghallgathatóvá tette egy CD-n, s kellemes zenét is csatolt hozzá. A „gondolati csomagok” közt legfontosabbnak az „egységtudat” erősítését tarja (az univerzum részei vagyunk!). Ezután következik a megbocsátás, az elfogadás, a jóvátétel stb. De szerepel köztük az „ideális társ” megtalálása, amit megint csak misztikus tanokkal (az ember mint „kétnemű” lény; reinkarnálódás stb.) kapcsol össze.
Fejtegetéseinek utolsó húsz oldala viszont a „csakrákról” szól, a távolkeleti miszticizmus által feltételezett energia-központokról, amelyek Balogh szerint „gondolkodásunkra nagyon erős hatást gyakorolnak.” (80. old.) Szerinte ugyanis nem az agyunk gondolkodik, hanem az auránk, amelynek csakrái irányítják a gondolkozást. S részletesen ismerteti mind a hét csakra szerepét a gondolkodás irányításában. Az „új, tudományos világkép” mögül tehát előbújt a keresztény és hindu misztika. S mindez egy „mesterkurzus” keretében!
A könyvben közölt másik előadásnak Popper Péter pszichológus, a sorozat szerkesztője a következő címet adta: „Miért siettél, ha elmaradtál?...” József Attilának ez a verssora mintegy szimbolizálja Popper alapjában negativ életérzését, mai világunkról alkotott véleményét, amely szerint ezt a nagyon jól megteremtett világot az emberi sietség, a mohó kapkodás elrontotta, sőt, pusztulásba viszi. Illúziónak tartja, hogy „döntéseinkkel, cselekvéseinkkel izlésünk és akaratunk szerint tudjuk befolyásolni az életünk alakulását” (138.old.), hiszen az élet olyan bonyolult, hogy nem lehet kiszámítani egy döntés vagy cselekedet következményét. Igy az eredmény egészen más lesz, mint amit terveztünk.
A szerző gondolatmenetéből nem egészen világos, hogy csak lassítani kell-e és átgondoltabbá tenni az emberi aktivitást vagy egyszerűen rá kell bíznunk magunkat a sorsra, s elfogadni, amit ránk mér a végzet? Ez fatalista álláspont lenne, ami teljes összhangban áll azzal a vallási tanítással, hogy csak a hit parancsait kell követni, s minden egyebet a Gondviselésre kell bízni. Nem nehéz észrevenni, hogy hasonlít Balogh Béla szemléletéhez is, bár nem „tudományos kísérletekre” hivatkozik, hanem inkább írókra és költőkre (például Graves Jézusról szóló regényére, Márai Sándorra, Illyés Gyulára, Adyra, Babits Mihályra), továbbá Buddhára, Senecára stb. Kétségkívül törekszik a tárgyilagosságra, mindent kritikus szemmel vizsgál és megkérdőjelez, mint „szabadgondolkodó”. Sok érdekes és elgondolkodtató megállapítást tesz, pl. „nagy szociális paradoxonnak” nevezi, hogy a társadalom éppen a szociális szabadságideálok megvalósulása után betegszik meg az ún. jóléti államokban. Aggasztja az amerikai életstílus eluralkodása; a gépimádat és a „tragikumfóbia”, az erőltetett „pozitiv gondolkodás” vagy a „démoni győzelme az emberi felett” stb. Politológiai elvei reális kritikai érzékről tanuskodnak.
Nagyon is vitatható viszont, hogy összeegyeztethetőnek tartja a tudományt és bármelyik vallást vagy „misztikus ideológiát”. Azzal érvel, hogy a vallásos ember is lehet nagy természettudós – és viszont. Helyteleníti, hogy a tudósok „hitetlen fele az ateizmust nem volt hajlandó kidobni tudományos okfejtéséből”, hiszen „az ateizmus éppen olyan hit, mint az Isten létezésébe vetett meggyőződés” (129. old.) E naiv „isten-bizonyíték” alapja az az ál-logika, hogy amit sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet, az hit kérdése. Holott miért kellene hinnünk abban, amit senki sem tud tárgyilagosan bizonyítani? A természeti és társadalmi jelenségek ellenőrizhető magyarázatához a tudósnak nincs szüksége vallásos hupotézisekre.
Ugyanakkor elismeréssel nyugtázható Popper széleskörű humán műveltsége és analógia-érzéke, mesélő kedve, ami jelentősen erősíti hitelességét és népszerűségét (s aminek folytán ügyesen lavíroz a vallás és a tudomány között).
Szilágyi Vilmos dr.
.
Lux Elvira, Popper Péter,
Ranschburg Jenő, Tari Annamária
Boldogság és keserűség a szexben
2006, Saxum K., 187 p.
A „Mesterkurzus” c. sorozatnak ez a kötete öt dolgozatot (eredetileg előadást) tartalmaz:
Dr. Lux Elvira: Tiltások, tabuk és devianciák kapcsolata
Tari Annamária: Szerepválság és konfliktusok a fogyasztói társadalomban
Dr. Popper Péter: A szexuális szabadság előnyei és hátrányai
Dr. Ranschburg Jenő: Szerepek és szerepzavarok
Matolcsi Papp Zoltán: Homofóbia. Egy magánkutatás margójára.
Lux Elvira dolgozatának első részében a tiltás bibliai eredetét boncolgatja, majd a totemizmust és a tabukat Wundt és a freudizmus nyomán próbálja értelmezni, kiemelve, hogy „tilos a totemtársakkal való nemi érintkezés.” Az érzelmek ambivalens jellegéből arra következtet, hogy pl. házastársak gyűlölködése esetén „még van remény a rehabilitációra”, mert a „negativ töltés megváltoztatható”.(Reménytelen eset viszont a teljes közömbösség.)
Hamarosan rátér azonban az ontogenezisre, kezdve onnan, hogy a méhen belüli és csecsemőkori fejlődésben megismétlődnek – felgyorsult ütemben – a törzsfejlődés jelentős állomásai. Az egyedfejlődés első, nagy problémájának látja, hogy „anya és lánya között „nemtelen” a szeretet érzülete, míg anya és fia közötti érzelmi intimitás erotikus tartalmakkal színezett.”(20.old.) Ezért két éves kor körül az anya „inceszt vezérlésű kötődési tilalmat épít be a fiába” (21.old.). A jelek szerint ezzel az egész Ödipusz-konfliktus megoldódik, s a fiú az apjával azonosul. Csakhogy ennek „motivációja és célja a másik nemű szülő feletti hatalom megszerzése és teljes érzelmi szféréjának meghódítása… Lányoknál ennek fordítottja távolról sem ilyen szembetűnő…” (22-23.old.) Ebből eredezteti Lux a felnőttek nemi életének alapvető problémáit. Ugyanis szerinte egy fiatal férfi nemi vágya esetén „a libido sodrása átszakítja azt a gátat, amely az incesztus ellen épült a fiú személyiségébe”(23.old.), mert a nő már nem tabu. A nők persze tiltakoznak ez ellen, mert inkább gyengédségre vágynak, ellentétben a férfiakkal, akik „gyorsan koitálni akarnak”.
A problémát súlyosbítja Lux szerint az is, hogy „a női és férfi agy anatómiai és morfológiai szempontból különböző”, s ez meghatározza kommunikációjuk sajátosságait is. Ezt a kijelentését azonban nem támasztja alá semmilyen utalással, hivatkozással, így homályban marad, mire alapozza ezt a döntőnek szánt érvet. Ezzel együtt viszont áttér a morális ítéletekre: szerinte „elszabadultak a morális gátak”, napjaink liberalizmusa szinte mindent megenged; az emberiség még nem jutott el a humanizmus szintjére; a fiatalok nem akarnak felnőni, inkább „az új isten, a zene hangos művelőinek bandáiba verődtek össze.” (25. old.) Súlyosan aggasztja, hogy „lenézünk minden totemet és tabut, a semmi sem szent korszakában élünk, a szent borzadály szorongása nélkül” stb. (26. old.)
Mindebből nyilvánvalóan adódik az a (múltat visszasóvárgó) következtetése, hogy még a szexuális neurózis is ritkább volt akkor, „amikor a tiltott vágyakat valóban elfojtották”. (27. old.) Minthogy régen az elfojtott szexuális vágyak nem kerülhettek nyilvánosságra, látszólag nem is voltak ilyen problémák. De ilyen látszat-megoldást ma már senki sem fogadna el, mert az elfojtás aláásná a lelki egészséget.
Az elfojtásra bíztatás, mint „szexuálterápiás módszer”, a jelek szerint mégis helyet kapott Lux szemléletében. Szerinte ugyanis „az incesztuózus vágyak nagyon mélyen gyökereznek a személyiségben… igazi elfojtásuk kemény munkát igényel pszichológustól, pácienstől egyaránt, és a sikerre nincs garancia.” (34. old.) Erre hoz is néhány példát, saját terápiás gyakorlatából, egyuttal tanúsítván, hogy szembe mer szállni Freud tanításának néhány alapelvével, például az elfojtások feldolgozásával és megszűntetésével. Ezenkívül tévesnek nevezi Freudnak „kétféle orgazmus” elméletét is, amely szerint csak a hüvelyi orgazmus a normális. A nőknek „el kellene fogadniuk a csiklón keresztüli kielégülést”. (Ez előre-lépésnek tűnik, ellentétben az előbbivel.)
Itt azonban megint egy konzervativ ugrás következik a mai, szerinte „uniszex világ”-ra,, amely elmossa a határokat a nemek között, s amely a nőket erőszakossá, a férfiakat pedig sokszor impotenssé tette. Ez ugyan nyilvánvalóan indokolatlan általánosítás, ami csak arra jó, hogy visszasírja a régi világot, amelyben a hagyományos nemi szerepek érvényesültek: a férfi szerepe a család létfenntartásának biztosítása, a nőé pedig a „fajfenntartás”, vagyis a szülés és gyermeknevelés. A „szingli életet” egyszerűen „marhaságnak” tartja, mert szerinte minden „normális” nő férjhez akar menni és gyereket akar szűlni.. Épp ezért szomorkodik a nemi szerepek közötti határ „elmosódásán”. Felháborodása itt már gúnyolódásba csap át; például tragikusnak tartja, hogy a „lombikprogram” és más, új fejlemények folytán „majd nekünk, nőknek a fütyink is kinő, hiszen ez a lehetőség a klitorisszal adva van…” (41. old.) Igy látja a helyzetet egy múltban élő, keresztény, magyar úriasszony.
Tari Annamária azzal kezdi dolgozatát, hogy a hagyományos nemi szerepek már „felülíródtak”, vagyis érvényüket vesztették, s ezzel új problémák jelentek meg. A nők számára például a karrier vagy család dilemmája, a férfiak számára pedig az, hogy egyre inkább kiszorulnak a családfenntartói pozícióból, s új szerepeket kell megtanulniuk. A „fogyasztói kultúra” elvárásai folytán a külső megjelenés „topmodell” jellege és a magabiztos elégedettség a siker fontos kelléke lett. „Egészség, fiatalság, szépség, szex, fitnesz – ezek azok a pozitiv tulajdonságok és tevékenységek, amelyeket a test elérhet és megőrizhet.” (53. old.) Az ilyen elvárásokat a szépségipar teremti és használja ki, üzleti célokra – állapítja meg Tari.
Mindez negativ hatást gyakorol az emberi kapcsolatokra. Minthogy a materiális javak megszerzése a többség számára egyre fontosabbá válik, alig marad idő az intim kapcsolatok létesítésére és azok ápolására. Az elért életszínvonal védelme érdekében egyre többen félnek az intim kapcsolatoktól, bizalmatlanok, s inkább beérik a szabadságukat nem fenyegető, alkalmi kalandokkal; a családalapítást pedig halogatják. A felszínes kapcsolatokban nincs tere a mélyebb és őszinte érzelmeknek, szeretetigényük pedig a pillanatnyi élvezetek, fiziológiai szükségletek igényére szűkül le. (Ami aztán pl. túlsúly-gyarapodásban, drogfogyasztásban vagy szexuális habzsolásban konkretizálódik.)
Mindkét nem elbizonytalanodva, de ezt látszat-biztonsággal túlkompenzálva próbál megfelelni az új elvárásoknak. Tari erre vezeti vissza a nők agresszivebb viselkedését is. Abban viszont valószínűleg túloz, hogy „mindenki a hagyománxos szerepekre vágyna” (66. old.), csakhogy az ijesztő és szorongáskeltő világ ezt másként diktálja. Ezért fejezi be dolgozatát azzal a naívnak tűnő óhajjal, hogy „legalább a párkapcsolat és az otthon legyen az a szintér, ahol nem a gyanakvás és a bizalmatlanság az úr…” (67. old.)
Dr. Popper Péter a szexuális szabadság előnyeit és hátrányait mérlegelve szokása szerint lazán filozofál. Hivatkozik a „Bölcsesség vallása” című filozófiai iratra, amely szerint a fő tilalom: Nem szabad nagyon hinni semmiben. Ugyanakkor „semmi sem bizonyos, de minden igaz lehet”. Vagy: „Ne akarj találkozni Istennel, mert minden Isten vért szomjazik. A más istenekben hívők vérét.” Hozzáfűzi persze, hogy mindez ellentmond a hagyományos értékeinknek, s a továbbiakban éppen ezeket kezdi védeni, miközben elejt egy-két kritikai megjegyzést is a vakbuzgó papok korlátoltságáról vagy az antropomorf istenképről. Mintaként állítja előtérbe a távolkeleti vallásokat, amelyeknek nincs személyes istenségük. Aztán a szeretetképességgel foglalkozik, hoz egy „ide nem illő, profán” dialógust, s kifejti, hogy sokan jósággal, segítőkészséggel leplezik szeretet-képtelenségüket. Ezt hamisnak, „mű-érzelemnek” tartja és elveti. Szerinte a boldogságot sem lehet akarni, mert az „isteni kegyelemtől” függ - fejtegeti irodalmi stílusú prédikátorként.
Ezután áttér az orvos és a beteg kapcsolatának anomáliáira, saját tapasztalatai alapján, amelyeket azonban „szakmai szolidaritásból” nem részletez. Az „indusztriális” orvoslás túl-specializált, analitikus szemléletmódja szerinte nagyon eluralkodott, holott szintétikus látásmódra lenne szükség; a „szexust” sem lehet külön funkcióként vizsgálni, az embert egészében kell megérteni – hangsúlyozza igen meggyőzően. Az is nagyon elgondolkoztató, hogy szerinte a szexualitást nem lehet elválasztani a vallástól, az istenhittől, mert köztük „hatalmas összefüggések vannak.” Kétségtelen, hogy a vallásosság erősen befolyásolja és többnyire korlátozza a szexuális viselkedést. Popper azonban a nagy vallásalapítóknak ad igazat, akik főleg a pénztől, a hatalomtól és a „kritikátlan szextől” (pontosabban: általában a szextől) féltik a híveiket. Felteszi a kérdést: „a vallásnak mi baja a szexszel?” Reális válasza szerint a vallás sehogy sem tudja elviselni, hogy valaki az istenen kívül (vagy helyett) mást is imádjon, például a szerelmi partnerét. Ezért rendelnék alá a szexuális kapcsolat minden formáját az istenimádásnak; ezért tartják egyetlen, engedélyezett formáját, a házasságot „szentségnek” és felbonthatatlannak.
Ezzel kapcsolatban elsőként Pál apostolnak ad igazat, aki a szexet csak a házasságban, gyermeknemzési céllal tartja elfogadhatónak, mert különben „sátáni erőket szabadítunk a kapcsolatba” stb. Másik nagy félelme a vallásalapítóknak (és Poppernek), hogy „a szex leválik az érzelmekről, a hitről” (87. old.), s bűnös testi örömforrás lesz. Freudra hivatkozva elismeri, hogy az embernek ősi igénye az „erotikus tárggyá válás”, de ugyanakkor ennek elutasítása is! Meglepő, hogy ezt az ambivalenciát ős-eredetiként tételezi fel, holott minden jel szerint az erotika igénye elsődleges, ennek elutasítását pedig csak a vallás próbálta becsempészni a hívők tudatába.
Reális megfigyelése viszont, hogy a magányos tizenévesek érzelmi kiéhezettségüket gyakran úgy próbálják kompenzálni, hogy „elkezdenek nagyon korán szexelni”, bár erre még éretlenek. Éretlenségük folytán szexuális kapcsolataik labilisak, nem tartósak, s hamar kivész belőlük az érzelem. Popper joggal tartja ijesztőnek a szex leválását az érzelmekről, elsősorban persze a szerelemről. El sem tudja képzelni, milyen lesz az a világ,, amelyben végleg „elválik az érzelem a testiségtől”. Túl nagynak érzi ezt a veszélyt, bár azt is tudja, hogy igen erős a valakihez tartozás vágya, s ez már eleve érzelmi kötődéseket feltételez.
Popper azonban inkább azt feltételezi,, hogy az érzelmi közelségtől mindenki megijed és „elkezd hidegülni”, visszahúzódni (ami persze a közismert „sündisznó-dilemmára” emlékeztet). A szeretetképességről érdekes magánéleti (gyermek- és ifjúkori) emlékei vannak; különösen Hermann Imrének az a megállapítása ivódott bele mélyen, hogy „a szeretetet nem lehet méricskélni, az vagy van, vagy nincs”. Ennek kapcsán önmagáról is úgy érzi, mintha nem lenne szeretetképes. Azt is bevallja, hogy gyanakvó lett „minden ideológiával szemben, ami az önfelmentés irányába hat” (99. old.), és sokáig hiába próbált rendet keresni maga körül, mígnem egyszer csak váratlanul, irracionális csodaként rátalált. Önkritikus őszinteségét egy Babits-vers részleteivel illusztrálja. Mindez nagyon rokonszenves, de az eredeti témához képest korántsem egyértelmű, inkább elbizonytalanít.
Dr. Ranschburg Jenő a nemi szerepzavarokat A meghitt erőszak” című könyvéből vett részletekkel igyekszik megvilágítani. Ez a leghosszabb olvasmány ebben a könyvben; mondanivalójának lényegét szerencsére jól kiemelik a dőlt betűs részek, amelyek általában nem idézetek. Stílusa tárgyilagos és kiérlelt, jellemzője, hogy többször visszatér néhány kedvenc szerzője írásaihoz, kezdve G.B. Shaw-val és Nietzsche-vel, később pedig főleg Melanie Phillips, Daniel Amneus és Shelley Taylor könyveire tér vissza, s velük általában egyetért.
Fő gondolatai közé tartozik, hogy a patriarchalizmus korlátozása és a nők egyenjogúsítása indokolt volt ugyan, de „ismeretlen és zavarba ejtő helyzeteket teremtett… mindkét nem képviselői számára” (112.old.). A nők hagyományos értelemben egyre férfiasabbá válnak, agresszivitásuk növekszik, kevésbé van igényük a „családfenntartó” férfira, aki ezáltal „feleslegessé válik”. Sok nő hajlamos ezt kihasználni dominanciája érdekében, s egy (vagy két) gyermek megszűlése után felbontja a házasságot, férjét pedig kisemmizi, de igényt tart a tartásdíjra. Ez a mai férfiak szerepzavarának legfontosabb oka Ranschburg szerint. Holott „az apa jelenléte a családban kiemelkedően fontos a gyermek egészséges szocializációjához.” (122.old.) Egész sor vizsgálat igazolja, hogy az apa nélküli családban nevelkedett gyermekek különböző magatartási zavarokban szenvednek.
Az „elférfiasodás”, mint a nő szerepzavara, jelentősen hozzájárul a férfiak „elnőiesedéséhez”. Ezzel kapcsolatban Ranschburg a „metró-szexuális férfiak” nőies vonásait jellemzi (illatszerek, testékszerek, kozmetikai műtétek stb.). A dominancia-küzdelmek megjelentek, sőt, kiélesedtek a családon belül is, mint különféle hatalmi játszmák. Ranschburg itt a „nőies erőszak” két típusát mutatja be: a „kerülő útat” és a „figyelem-keresést”, éspedig Shelley Tavlor könyve alapján. A „kerülő út” egy „segítségkérő játszma”, amelyben a vélt vagy valódi veszélyhelyzet megszüntetése érdekében (amit gyakran maguk idéznek elő) segítséget kérve panaszkodnak társukra, hogy később erre hivatkozhassanak. A játszma arra irányul, hogy a másikat idegesítve nyilt fizikai agresszióra késztesse, s ezzel vesztett helyzetbe hozza. Mindkét fél képessé válhat gyermekét is bevonni a játszmába, akár úgy is, hogy szexuális visszaéléssel vádolja a másikat.
Ezekre a problémákra, sajnos, Ranschburg sem tud megoldásokat javasolni, de legalább figyelmeztet a veszélyekre.
Matolcsi Papp Zoltán ugyan sajátos módon nem szerepel a szerzők között a könyv címlapján, bár a homofóbiával kapcsolatos „magánkutatásának” ismertetése a kötet legérdekesebb és talán legfontosabb írásának tűnik. Meghatározása szerint a homofóbia „irracionális félelem az azonos neműekhez fűződő vonzalomtól illetve azoknak az embereknek az utálata, akik azonos neműekhez vonzódnak” (161. old.) – mármint nemcsak érzelmileg, hanem szexuálisan is. Régen (nálunk egészen a 60-as évekig) az ilyen kapcsolat jogilag is büntetendő volt. Ma már szerencsére nem, de tömeges beállítottságként fennmaradt, és társadalmunk egyik lényeges és megoldatlan problémája.
A szerző már 2002-ben kidolgozott egy kutatási tervet , s azóta közel 1800 kitöltött kérdőív és kb. 300 interjú anyagát dolgozta fel korcsoportonként, nemenként, foglalkozás és iskolai végzettség szerint. Érdekes megállapítása, hogy a „16—30 éves korosztály lényegesen elutasítóbb, mint az 50 év feletti korcsoport.” (169. old.) Kérdés persze, hogy középkorúak és idősebbek véleménye őszinte-e? Matolcsi Papp számára úgy tűnik, hogy „az emberek lényegi kérdésekben… névtelenül sem merik felvállalni véleményüket.” (170. old.) Ha egyáltalán van tolerancia, az legtöbb válaszolónal csak megtűrést jelent, azzal a feltétellel, hogy tartsák titokban az érintettek, mintha szégyellni való lenne. Végeredményben tehát: „Melegnek lenni, hiába a liberalizálódás, még mindig súlyos devianciának számít!”
E „szellemi anomália” megoldására Matolcsi Papp csak félénken utal; hivatkozik a skandináv országokra, amelyekben már megszűnt ez a társadalmi probléma, éspedig az átfogó és intézményes szexuális nevelés következtében.
Szilágyi Vilmos dr.
Botond Gyula
2004, Magánkiadás, 308 p.
A napló-jellegű regény egy filozofáló pszichiáter esszéje, amelyben kifejti nézeteit a lét nagy problémáiról és saját magánéletéről, amely egy félrelépés következtében házasságának válságát és „idegösszeomlást” eredményezett. Fő szereplője „dr.O”, vagyis önmaga, stílusa gúnyoros és keményen kritikus, intenciója: „Vissza a természethez!” -- vagyis egy kissé konzervativ utopia. Fejezetek helyett kb. 75 alcímre tagolódik a könyv, s ezek közt többször ismétlődnek az olyan címek, mint „Pszichiátria”, „Filozófia”, „Napsugár” vagy éppen „Szerelem”. A legtöbb alcim valamilyen eseményre, pl. páciensek eseteire, rádióadásokra stb. és a hozzájuk kapcsolódó emlékekre, gondolatokra utal. Néhány témára gyakran visszatér. Fő témái:
1. A lét nagy kérdései (filozófia)
2. Köznapi visszásságok
3. A nemiség; férfiak és nők viszonya
Pácienseit három, kissé leegyszerűsített kategóriába sorolja: neurotikusok (Ilonkák), alkoholisták (Lajosok) és pszichotikusok (Boldizsárok). Az állam-szocialista rendszert „bugrizmusnak”, a globalizációt „gömbösödésnek” nevezi, de sok egyéb jelenséget is gúnyneveken emleget. (Különösen a gyógyszer-megnevezései szellemesek.) A fennálló viszonyokkal egyértelműen elégedetlen, ugyanakkor bevallja, hogy nem tud kiutat mutatni. Saját munkáját is hiábavalónak tartja, néhány kivételtől eltekintve gépiesen végzi, belefáradt (burnout?), s csak az „elménckedésben” és a szexben talál értelmet és kikapcsolódást. (Az utóbbit „szerelmeskedésnek” nevezi.)
Szakmájáról, a pszichiátriáról az a véleménye, hogy a lélek gyógyítása helyett – amire nincs idő - többnyire csak az ügyfelek által igényelt gyógyszereket írja fel, vagyis a gyógyszergyárak érdekeit szolgálja, amelyek megvesztegették az orvosokat. Igy a betegek száma nemhogy csökkenne, inkább növekszik. S ugyanebben az irányban hatnak az egészségügyi rádióműsorok, amelyek nyomán egyre többen érzik magukat betegnek, s követelik a reklámozott gyógyszereket. Vagyis betegségbe menekülnek, s így minden felelősséget elhárítanak magukról. Az alkoholizmus és minden egyéb drogfüggőség is ilyen; valójában nem ingyenes kezelésre lenne szükség, hanem felelősségre vonásra.
Ráció-ellenes „pszicho-filozófia”
A címben jelzett „végnapjai” a könyv kezdetén arra utalnak, hogy hamarosan „sikerül megfejtenie, hogy mi is az ember valójában és lényegében” (11. old.), de ez a „megvilágosodó érzés” nem racionális, kognitiv eredetű volt, hanem sejtelmes és misztikus. A könyv végén viszont a végnapok egy sajátos, értelmiségi életforma, egy magában zsörtölődő és kritizáló, utopikus nosztalgiázás reális kudarcát vázolja fel.
Pszichiáterünknek a lélektannal kapcsolatos álláspontja is nagyon ambivalens. Egyrészt alapvetően fontosnak tartja a személyiség lényegét alkotó, lelki adottságokat, amelyek azonban szerinte nem mérhetőek. A modern pszichológia viszont mindent mérni akar, ezért éppen a leglényegesebb dolgokról nem tud mondani semmi érdemlegeset. Sőt, szerinte „az emberi ész az evolúció túlkapása, elfajulása.” (50. old.) Ismeretelméleti „alaptétele”, hogy amiről az ember nem tud, az (számára) nem is létezik. S mivel nem nagyon tudja megkülönböztetni, hogy amit tud, az kintről, a külvilágból jön, vagy csupán saját gondolatainak, fantáziájának terméke, ezért a tudat mindig ideologikus, vagyis elferdíti, meghamisítja a valóságot; elkülönül, szembe fordul az őt létrehozó, természetes erőkkel. A „fékevesztett intellektualizmust” tehát meg kell zabolázni.
Ebből következően be kell engedni a miszticizmust, az irracionalizmust? Ezt nem mondja ugyan ki, de az olvasó aligha következtethet másra. Annál is inkább, mert napjaink jellemző és uralkodó embertípusának tartja az „Őrjembert”, aki fantáziái és „hallucinált tapasztalatai” alapján egy vélt „igaz ügyért” harcol, s közben mindent tönkretesz. Ez a „kóros paranoiditás” egyik alapformája szerinte.
Érdekes feljegyzéseket olvashatunk a „Farkosember” című részben. A szerző itt a hangulatjavító és szexuális ajzószereket gúnyolja ki, amelyek – sok, másféle szerrel együtt – az „élveteg létformát” szolgálják. A gyártók reklámkampányai először betegséget szuggerálnak, hogy a gyógyszer iránti igényt felébresszék; pl. „impotensek vagytok, de van rá gyógyszer, forduljatok orvoshoz!” Ugyanígy járnak el a hangulatjavító gyógyszerekkel is; „ezeket is tonnaszámra sikerült föletetni az emberekkel világszerte.” (90. old.) A pszichiáter egy szakmai továbbképzésen látott egy súlyosan depressziós férfiak komplex kezeléséről szóló dokumentumfilmet, amelyben a hangulatjavító és ajzószerek mellett speciálisan képzett ápolónőket is alkalmaztak. Igy a betegek néhány hét alatt képesek voltak a közösülésre és jókedvet is mutattak. (Ezért nevezte el őket „farkosembernek”.) A szerző azonban kétli, hogy „aki röhögni és kefélni tud, az teljes értékű életet él.” (93. old.) Ehhez sokkal több kell, s ezt a többletet nem az ajzószerek biztosítják. A depresszió megszűntetése tehát valójában csak félmunka.
Köznapi visszásságok
Az orvosi hálapénzről az a véleménye, hogy a hatalom mintegy cinkosként eltűrte, az orvosok viszont prostituálódtak tőle. A „gömbösödést”, vagyis a globalizációt a média (főleg a televizió) útján történő veszélyes és fertőző manipulációnak tartja, amely „azonos tudatú” embereket igyekszik előállítani világszerte, éspedig a profitszerzés céljából. Múlt-időt használva jövendöli, hogy „önmagától fulladt kudarcba”. (Ez egy utopikus szuggesztió, legalábbis annak tűnik, még ha kívánatos is.)
. Sajnálatos viszont, hogy Botond a modern tudományt „kora leghatalmasabb vallásának” tartja, s nem becsüli túl sokra. Szerinte ugyanis hiányzik belőle az emberi tudat illetve lélek, mint az ember életének legfontosabb hatótényezője. Mintha egyáltalán nem, vagy csak igen felületesen ismerné a modern pszichológiát, amelyet indokolatlanul „kiszámolósdivá” és „számmisztikává” vagy „lélek-statisztikává” degradál. De ide sorolja a pszichiátriát is mint „lélekgyógyászatot” és „agyvegyészetet” is. Igaz ugyan, hogy mindkét tudományban vannak ilyen egyszerűsítő, kvantifikáló és biologizáló törekvések, de ezek a tudomány egészére egyáltalán nem jellemzőek és nem általánosíthatók. Legkevésbé az a gúnyos megjegyzése fogadható el, miszerint a modern tudományos szemlélet legfőbb „mérőeszköze” a pénz; s ennek következtében az emberi világban zűrzavar és félelem uralkodott el.. A tudomány ilyen denunciálása a „bugrista” időkre emlékeztet.
Ehhez kapcsolódva a szerző visszatér a filozofáláshoz, s a tudományt a politikával egy kalap alá véve az objektivitásra törekvést, mint „lelketlenítést” nevetségesnek és veszedelmesnek tartja, a könnyen befolyásolható, emberi tudatot pedig „természetellenesnek”. A természet ugyanis sem szavakat, sem számokat nem használ, s ez korlátokat szab a megismerésnek és megértésnek. A világ tehát megismerhetetlen – vonhatjuk le a következtetést e pszichiáter „pszicho-filozófiájából”. Ami akkor is furcsa, ha éppen önmagán kezd gúnyolódni, mondván, hogy saját „világmegváltó” művét az emberek túlnyomó többsége el sem olvassa (mint ahogy mások hasonló írásait sem), tehát inkább csak önmagát boldogítja vele. Csapongó gondolatmenete ebben a részben mégis azzal a reális (de kissé közhelyes) meglátással fejeződik be, hogy „a pszichiátriai betegségek kimeríthetetlen forrása a szeretetlenség, mely legmaradandóbban gyermekkorban rágja be magát a lélekbe.” (161. old,)
Kép a férfi – nő viszonyról
A szerző gondolatmenetének második vonala a nemek viszonyának kérdése. A „Hölgyemények” című eszmefuttatás a női divatot elemzi, s megállapítja, hogy a „szexuális vágyakat gerjesztő küllem lett az illendő és kívánatos.” (122. old.) A fiatalok átvették a „gömbösödés diktálta formákat” (testékszerek, mellnagyobbítás stb.), így az utca erotikus kiállítássá vált, amit nagyon zavarónak tart. Itt következik a pszichiáter korábbi félrelépésének színes bemutatása, az első szerelmi légyott Alexandra nővérrel az orvosi szobában. Érzésem szerint ez az egyik legszebb és legsikeresebb része a könyvnek. Még akkor is, ha kezdettől erkölcsi skrupulusok kísérik a kapcsolatot, mert a feleség kezdi megsejteni a félrelépést, bár pszichiáterünk otthon is szorgalmasan „teljesít” (csakhát az ondó mennyisége csökken). Amikor aztán dr. O. észleli, hogy felesége hűvösebbé válik, rögtön szakít barátnőjével, s bűntudatosan várja felesége bocsánatát. Ehelyett viszont kiderül, hogy az asszony is mással kezdett vigasztalódni, ami teljesen kiborítja a pszichiátert, s egy utcai félreértés folytán kórházba kerül. Ahol persze felesége és kislánya meglátogatják.
A történet itt megszakad, az olvasó fantáziájára bízva a folytatást. A felrajzolt kép viszont egyértelműen konzervativ tanulságot rejt: nem szabad félrelépni a házastársaknak, mert ez könnyen tragédiához vezethet. Tehát le kell mondani egy esetleges újabb szerelemről, függetlenül attól, hogy a házastársi szerelem már rég elmúlt, legfeljebb egy baráti és szülőtársi kapcsolat maradt. (Föl sem merül, hogy az utóbbiak akkor is megmaradnának, ha kölcsönös egyetértéssel nem mondanának le az új szerelem élményeiről.)
Nagyon érdekesek és olvasmányosak a „Gyerekszáj” című részek, amelyekben vagy egy fiatal páciensét, vagy saját lányát szólaltatja meg. Más szempontból kelt figyelmet a népességcsökkenéssel kapcsolatos fejtegetése („Lélekszám”); szerinte ennek és az elöregedésnek nem társadalmi, hanem lelki okai vannak, ezek viszont kiszámíthatatlanok. Illetve mégsem – teszi hozzá --, mert ha a lélek megkapja, amire szüksége van (szeretet, nyugalom stb.), akkor kiszámítható. Csak persze nem kapja meg, s ezért növekszik a lelkileg zavaros emberek tömege. Korunk rohanó, pénzt hajszoló és élvezeteket habzsoló életvitelét a szerző „ventillátor életmódnak” nevezi és elítéli. Ebben teljesen egyetértek vele, s abban is, hogy szerényebb, nyugodtabb életmódot kellene folytatni. Azt azonban nem tudom, honnan veszi, hogy a mentálhigiénés mozgalom „mészárlásokhoz vezetett”.
Szellemes és találó viszont, hogy a felszínes, semmitmondó beszélgetést, pletykálást azon az alapon nevezi „létbeszédnek”, hogy ezzel a résztvevők saját, aktuális létállapotukat erősítik meg a hang által. Ez magyarázza, hogy az egyedüllétnél sokan rögtön bekapcsolják a rádiót vagy tévét, „hogy a hang a létet erősítő közeget teremtsen.” (206. old.) Valószínűleg egy rejtett hiányérzet hatását lehet így csökkenteni. Reális megállapítása az is – egy eset-ismertetéshez kapcsolódva --, hogy „aki hajlamos misztikában gondolkodni, annak ezt a képességét jóra is lehet fordítani.” (214. old.) Az viszont vitatható, hogy a népbetegség titulusnak (amivel pl. a depressziót vagy az alkoholizmust jellemzik) köze lenne a rasszizmushoz. Abban viszont igazat adok neki, hogy a mértéktelenül italozó embert elsősorban nem betegnek, hanem vétkesnek kell tartani. A „betegségesdi”, mint a kor jellemző életformája, egyrészt a gyógyszergyárak piaci igényeire, másrészt az élveteg emberek tunyaságára vezethető vissza.
Sok mindenről lehetne még szót ejteni a könyv tengernyi gondolata kapcsán, amelyek közt a reális megállapítások félreértésekkel keverednek. Ám a végén váratlanul bekövetkező „idegösszeomlástól” eltekintve is elég pesszimista kép tárul elénk. Amit jól kifejez például az a mondat, miszerint „fölösleges tehát kifelé igyekezni, nincs menekvés, nincs kifelé…” (259. old.) De ha ez a vitára késztető könyv nem is mutat kiútat, sok új és átgondolásra érdemes szempontot ad, ezért mindenképpen hasznos olvasmány.
Szilágyi Vilmos dr.
Es müssen Schutzengel gewesen sein
2006, Senfkorn, 269 p.
Ez a könyv főleg azért keltette fel az érdeklődésemet, mert szerzője alapította meg 1978-ban a Deutsche Gesellschaft für Geschlechtserziehung-ot, vagyis a nemi nevelés német társaságát, amely éppen napjainkban (2008 február) ünnepelte fennállásának 30 éves jubileumát Bonnban (ahol a szerzővel személyesen is találkozhattam).
A könyv azonban nem erről szól, pontosabban ennek csak néhány oldalt szentel: megállapítja, hogy a német tartományok kultuszminisztereinek konferenciája már 1968-ban határozatot hozott a szexuális nevelés iskolai bevezetéséről, a tanítókat és tanárokat azonban nem készítették fel erre a feladatra. (Erről rögtön eszünkbe juthat a hazai, 1973-ban hozott „népesedéspolitikai kormányhatározat”, amely elrendelte a családi életre nevelés iskolai bevezetését, de ugyanúgy nem gondoskodott a pedagógusok ilyen irányú képzéséről.) A könyv szerzője akkoriban éppen egy tanárképző főiskolán dolgozott; előzőleg középiskolában is tanított, s látta, hogy egyrészt nagy igény van a szexuális nevelésre, másrészt viszont a nevelők teljesen felkészületlenek erre. Ezért tartotta szükségesnek egy olyan szakmai egyesület létrehozását, amely segítséget nyújthat a pedagógusoknak a szexuális nevelésben. Abban az időben jelent meg a „Sexualpädagogik” című folyóirat is, amelyet Maskus szerkesztett, s amely később a társulat információs kiadványaként („DGG Informationen”) ma is megjelenik.
A ma közel 90 éves szerző életének ez az epizódja nagyon jellemző ugyan, mégis némileg háttérbe szorul egyéb művei és kalandos életútjának meglepő fordulatai mellett. A könyv alcíme: Egy túlélő sorsa a sziléziai Breslau-ból. A keletnémet tartomány a 2. világháború vége óta Lengyelország része; a németeket – így a szerző szüleit is - onnan kitelepítették. Maskus viszont, mint katonatiszt, szovjet fogságba esett, s évekig fogolytáborban dolgozott és többször csak a véletlenen múlt, hogy életben maradt; vagy ahogy a könyv címe mondja: Védangyaloknak kellett lennie mellette, hogy megmeneküljön. Amikor aztán kiéhezve és elgyötörten hazakerült, először szüleit kellett megkeresnie, akik halottnak hitték őt, s egy parasztgazdaságban dolgoztak, istállóban laktak. Maskusnak tehát újra kellett kezdenie az életét, hogy kiemelkedjen a nincstelenségből és szüleit is segíteni tudja.
Életrevalóságát bizonyítja, hogy ez viszonylag gyorsan sikerült neki: bejutott egy tanárképző főiskolára, szellemileg kiéhezve szinte rávetette magát a tanulásra, s azóta is ezt teszi, miközben egyre feljebb jutott a tanári pálya karrier-fokain: általános- és középiskolai tanár, majd főiskolai igazgató, végül egyetemi tanár lett, pedagógiai szakkönyveket írt, például a motiváció szerepéről az oktató-nevelő munkában.
Talán érdemes idéznem ezzel kapcsolatos gondolatát: „Számomra világos volt, hogy a pedagógia történetét nem a jelentől elszakítva, pusztán időrendben kellene tárgyalni, mert akkor kérdésessé válik, hogy mit ér az egész. Inkább az időszerű problémák közé kell a múltat integrálni. A kiindulópont mindig egy aktuális pedagógiai probléma, s ennek tárgyalása során azt is megérdezhetjük, hogyan kezelték ezt a tmát régebben; így megtudhatjuk, milyen hibákat követtek el, s ezáltal elkerülhessük azokat. Ezt probléma-történetnek neveztem. Problématörténeti előadásaim kiindulópontja pedig a tanulás motivációja volt. Teház hogyan érhető el, hogy a tanulók érdeklődjenek a tananyag iránt, s akarjanak tanulni. Ez egyben a didaktika legfőbb kérdése, hiszen az iskola nemcsak tudást akar közvetíteni, hanem mindenekelőtt tanulásra motivál.” (179.old.)
Az 1968-as diákmozgalmakról, azok egyik szervezőjével folytatott beszélgetése alapján megállapítja: a népi mozgalmak jellemzője, hogy legtöbben érzelmi alapon csatlakoznak hozzá, anélkül, hogy komolyan átgondolnák. Az érzelmek, indulatok döntenek, nem az értelem. „Ez pedig visszaesés a 18. század, a felvilágosodás kora elé, hiszen megint egy értelemtől független tekintélyt ismernek el, most az ideológiát… Korábban ez a tekintély a vallás és az egyház volt, ma pedig a politikai ideológia, ami egyben valláspótlék” (187.old.)
Ezzel kapcsolatban persze felmerülhet az értelem, a tudás és tudomány tekintély-szerepe is. A tudományos megállapításokat illetően a szerző Popperrel ért egyet: Egy megállapítás akkor tudományos, ha tudományos módszerekkel érték el, s pillanatnyilag a legjobbnak bizonyul. Ám minden ilyen igazság időleges. Épp ezért a tudósnak az a feladata, hogy módszereivel megcáfolja az addig tudományosnak tartott megállapítást, s azt egy jobb megállapítással pótolja; ami ismét csak addig érvényes, amíg meg nem cáfolják. Vagyis a tudományos megállapítások nem dogmák és nem valláspótlékok, bár ilyesminek ma igen sokan szükségét érzik.
Bár 1985 óta a szerző „professzor emeritus”, vagyis nyugdíjas, aktivitása inkább növekedett, mint csökkent. Vitatkozni kezdett például az evangélikus egyház vezetőivel, könyvet írt arról, hogy az egyház tévúton jár, amikor a hívek érdeklődését azzal igyekszik magára terelni, hogy egyre inkább politizál. Igy ugyanis valamilyen (többnyire konzervativ) politikai irányzatot képvisel, ezzel pedig elidegeníti magától a más politikai irányzatot kedvelőket. Maskus kárhoztatja a vallási türelmetlenséget; hivatkozik arra a „parancsolatra”, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” - ezt tartja a legfontosabb keresztény előírásnak. Egyetért Heinevel, aki szerint éppen a teológusok miatt veszett el az isteni jóságba vetett hit. Maga Luther is a túlvilági büntetéstől való félelmet hangsúlyozta.
Maskus hiábavaló törekvésnek tartja a monoteista világvallások kibékülését, erkölcsi elveik összehangolását, mint a világbéke alapjainak megteremtését, mert alapelveiket („szeresd még az ellenfeledet is!”, „Fogat fogért!”, és „Győzd le a hitetleneket!”) nem lehet összeegyeztetni. A német eredetű, jelenlegi pápát, XVI: Benedeket néhány korábbi könyve alapján nagyra becsülte, mégis vitába szállt vele. A pápa szerint ugyanis mindenki vele-született erkölcsi elvekkel, lelkiismerettel rendelkezik, bár vallásosság hiányában ezt egyesek (pl. Sztálin vagy Hitler) el tudják fojtani. Maskus kételkedik a velünk született lelkiismeretben. Machiavellire hivatkozik, aki felismerte, hogy „a cél szentesíti az eszközt”, vagyis a jónak vélt cél érdekében sok minden megengedhető. Ennek alapján sokan igazolást találnak arra is, hogy mások kárára érjék el a céljukat. Nincs tehát velünk született lelkiismeret vagy erkölcsi érzék, nincs „anima naturaliter christiana”, hanem az erkölcs (és a „felettes én”) tanulható és megváltoztatható. Erről szóló tanulmányát Maskus elküldte a pápának. Válaszként egy vatikáni bíboros közölte, hogy a pápa imádkozni fog érte; azonkívül kapott egy dedikált fényképet is a pápától.
Ezt követően Maskus a lakóhelyükről a háború után elüldözött németekről kezdett adatokat gyüjteni, s ezeket több, nagy sikerű könyvben publikálta. Bevételéből díjat alapított, amellyel évente megjutalmaz néhány túlélő üldözöttet. Mindenesetre nagyobb sikere volt Maskusnak a vezető német politikusokkal, akiknek figyelmét gyakran hívta fel az egész országot nyomasztó problémák megoldásának általa javasolt módjaira. Több ilyen javaslatát szívesen fogadták, s előbb-utóbb meg is valósították. Ez alól eddig csak két, nagyszabású javaslata maradt kivétel:
Az EU országaiban – így hazánkban is . óriási probléma a tömeges munkanélküliség, valamint a terrorizmus növekvő veszélye. Maskus meglepő, de reálisnak tűnő megoldást javasol mindkettőre. Az előbbiről ezt írja: „Nem az a probléma, hogy túl kevés a munka, hanem az, hogy túl sok a munkavállaló. Az automatizálás és racionalizálás fokozódásával az üzemekben egyre több munkahely szűnik meg. Minthogy ezt a technikai fejlődést nem lehet feltartóztatni, inkább ki kellene használni a munkavállalók érdekében, éspedig úgy, hogy több szabadidejük és ezzel magasabb életminőségük legyen. Ehhez a meglevő munkát másként kell elosztani; mégpedig úgy, hogy abból lehetőleg mindkét nem minden munkavállalója megkapja a maga részét. Ehhez a munkaidőt kellene jelentősen megrövidíteni, viszonylag csekély bércsökkentéssel. Igy ugyanis a munkanélküli segélyek hatalmas összege feleslegessé válna, s azt a munkavállalók között lehetne szétosztani.” (253. old.)
Mint írja, ellenérvként azt a kifogást szokták hangsúlyozni, hogy akkor nem lenne elegendő, képzett munkaerő. Maskus szerint viszont a gazdaság igen gyorsan gondoskodna elegendő, szakképzett munkaerőről. A képzett munkaerők iránti kereslet nyilván sürgősen továbbképzésre motiválná a munkanélkülieket.
A terrorizmussal kapcsolatban Maskus vázolja Osama bin Laden és az al-Kaida terrorcsoport hatalmi törekvéseit, amelyek többek közt a World Trade Center felhőkarcolói elleni, több ezer áldozatot követelő repülő-támadásokhoz vezettek, s amelyek háborús cselekményt jelentettek a nyugati világ ellen. A vezető politikusok véleménye, hogy terroristákkal nem szabad tárgyalni, mert bűnözők. Ha viszont – ahogyan Bush elnök is mondta – a terroristák háborút viselnek ellenünk, akkor nem bűnözőkként, hanem egy ellenséges hatalom katonáiként kellene öket kezelnünk. Nem hagyományos hadviselés folyik ugyan (tüzérséggel, páncélosokkal stb.), de mégis csak hadviselés, amelyben azonban fegyverekkel aligha lehet győzni; tehát előbb-utóbb békét kell kötni. Vagyis tárgyalásokat kell kezdeni az iszlám terroristák vezetőivel. Ehhez közvetítőkként bizonyára lehetne tekintélyes iszlám vezetőket találni.
A világpolitika vezető személyiségei egyelőre se pro, se kontra nem nyilatkoztak erről az ésszerű javaslatról, bár azóta is több ezer ember esett áldozatul a terrorizmusnak. Csak remélhetjük, hogy nem kell túl sok „tanulópénzt” fizetnünk, amíg a nagypolitika illetékesei belátják, hogy így lehetséges a terrorizmus veszélyének elhárítása.
A könyv számomra nagy élmény volt, s azt hiszem, magyar kiadásban is sokan szívesen olvasnák.
Szilágyi Vilmos dr.
Zbigniew Izdebski
2006, Uniw. Zielonogorski, 138 p.
A „Veszélyes évtized” című könyv alcíme szerint a lengyelek szexualitásáról szól a HIV és AIDS korában. Szerzője egy lengyel egyetem professzora, aki 1997 óta három alkalommal folytatott adatgyűjtést a szexuális viselkedésről, különös tekintettel a HIV fertőzés terjedésére.. A könyv végén 12 oldalnyi angol nyelvű „Summary” tette érthetővé számomra a vizsgálatok legfontosabb megállapításait. (A szerzővel a német szexuálpedagógiai társaság 2008. évi jubileumi ülésén, Bonnban találkoztam.)
A négyévenként végzett, reprezentativ felmérés minden alkalommal kb. 3000 lengyel férfire és nőre terjedt ki, akiknek életkora 15-től 59 (illetve a két utóbbinál már csak 49) éves korig terjedhetett. A férfiak és nők részvételi arányáról nincs pontos adat, de valószínű, hogy nagyjából hasonló. A felmérések a WHO / UNAIDS vizsgálatait vették alapul, vagyis egyik céljuk az AIDS-szel kapcsolatos ismeretek és attitűdök tisztázása volt. Módszertanilag kérdőíveket használtak, amelyeket vagy a kérdezettek töltöttek ki, vagy szóban adtak választ a kérdezőbiztosnak. A WHO UNAIDS programjának kérdéseit olyan új elemekkel egészítették ki, amelyek lengyel vonatkozásban fontosnak és jellemzőnek tűntek, s lehetővé tették az összehasonlító analízist. A vizsgálat további céljai:
1. A veszélyes szexuális viselkedés előfordulási arányának meghatározása; ide értve pl. a futó kalandok gyakoriságát, az alkalmi partnerek számát és a kondomhasználatot.
2. Tisztázni, hányan végeztettek HIV-tesztet és miért.
3. Az egészségvédő attitűdök hatékonyságának vizsgálata.
Az AIDS-szel kapcsolatos ismereteket és véleményeket a szerző nyolc pontban foglalta össze. Eszerint csaknem minden megkérdezett hallott már a HIV-ről és AIDS-ről, s ismereteit szinvonala az utóbbi években növekedett is: a prevenció 3 fő módjából (kondomhasználat, lojális partnerkapcsolat és sterilizált tűhasználat) legalább kettőt ismernek. Kb. 85%-uk tudja azt is, hogy egy HIV-fertőzött érintésével, vagy nyilvános illemhelyek használatával nem lehet fertőzést kapni; viszont csak 44%-uk tudja, hogy a fertőzés szoptatás útján is terjedhet.
HIV-tesztet a válaszadók mindössze 7%-a végeztetett, de ők sem saját kezdeményezésük alapján, hanem pl. véradás, biztosítás, vagy különböző betegségek miatt. Részben ez magyarázza, hogy az esetek többségében elmaradt a fertőzéssel kapcsolatos tudnivalók előzetes és utólagos megbeszélése.
A HIV-fertőzöttek jogainak tiszteletben tartása sokat változott az utóbbi években: 8 év alatt 34%-ról 80%-ra nőtt az őket elfogadók aránya, s 53%-uk szerint joguk van fertőzésük titokban tartásához is (a nyilvánosság előtt). A toleranciát jelzi, hogy már 84% megengedné, hogy a HIV-fertőzöttek folytassák az eddig végzett munkájukat.
Érdekesek a szexuális viselkedéssel kapcsolatos adatok. A megkérdezettek kb. háromnegyed része nagyjából elégedett a saját nemi életével. A férfiak 21%-a és a nők 11%-a vallotta be, hogy maszturbált az elmúlt évben. Ami véleményem szerint gyanúsan alacsony arány; különösen azzal együtt, hogy az összes válaszolók 43%-a állította: „sohasem maszturbált”, 31%-uk pedig ugyan egyszer-kétszer kipróbálta, de aztán abbahagyta (a könyv szerint ez különösen a nőkre vonatkozik). Ráadásul a válaszolók 24%-a szerint a maszturbáció egészségi és mentális zavarokat okozhat! Ezt aligha ellensúlyozza, hogy főleg a férfiak közel 50%-a szerint partnerhiány esetén a maszturbáció csillapíthatja a szexuális éhséget, Jellemző az is, hogy a kérdezettek 40%-a szerint állandó szexuális partner (házastárs) mellett semmi szükség maszturbációra. Ugyanakkor a kérdezettek közel fele úgy vélte: még egy futó kaland is jobb a maszturbációnál. (Talán a fizetett szexuális szolgáltatás is?)
Ugyancsak nehezen hihető, hogy a válaszolók 19%ának még semmilyen szexuális és partnerkapcsolati élménye nem volt. A fennmaradó 81% túlnyomó többsége viszont már közösült is. (Ami felkelti azt a gyanút, hogy a válaszolók többsége csak a közösülést tekintei „szexuális élménynek”.) A közölt adatok szerint a „nemi élet megkezdésének” (sexual initiation) átlagos életkora mindkét nemnél a 18. és 19. életév közé esik. (Ez megint arra utal, hogy a „nemi életet” a közösüléssel azonosítják.)
Szexuális együttlétekre a többség szerint akkor kerül soe, ha ezt mindkét partner kívánja. Nem derül ki azonban, hogy mekkora az a kisebbség, amely szerint nem így történik. Ugyan csak a többség szerint nincs olyan évszak, amelyben gyakrabban kívánnák a szexet. A közösülések átlagos időtartama pedig 14-15 perc (amibe valószínűleg az előjátékot is beleértik). Arról azonban nincs adat, hogy milyen gyakoriak a szexuális együttlétek.
Viszont megtudhatjuk, hogy a válaszolók 51%-a házas, 11%-uk „informálisan” él együtt partnerével, sokan pedig csak „randevúznak”. A felmérést megelőző évben a férfiaknak átlag 1,5, a nőknek 1.18 szexuális partnerük volt. A félrelépés vagy a több-partneres életforma tehát nem jellemző a lengyelekre. Legkevesebb partnerük érthetően a mélyen vallásosaknak, viszonylag legtöbb pedig a vallástalanoknak volt (bár ez sem érte el az átlag kettőt). Az utóbbiak többsége nem élt állandó kapcsolatban. A házasok között csak 2%-nak volt még egy partnere. „Külső partner” inkább csak a 30-50 éveseknél fordult elő.
Valamilyen fogamzásgátló módszert a nemi életet élők 52%.a használt a felmérést megelőző évben. A 15-17 évesek közel fele nem válaszolt erre a kérdésre (ami érthető lenne, hiszen csak átlag 18 évesen kezdenek közösülni; ám ennek ellentmond, hogy az ilyen korú válaszolók másik fele válaszolt – ők mire használták?). Az a tény, hogy a 40-50 éves kérdezettek kevesen válaszoltak erre, Izdebski szerint a klimaktérium megkezdődésével függhet össze. A fiatal felnőttek többsége (60%) a kondomot, 30%-uk a tablettát, 20%-uk pedig a coitus interruptust alkalmazta. Kondomot legnagyobb arányban (54%) a házasságban élők használtak.
Az adatok szerint orális közösülésről a válaszolók 49%-a, anális közösülésről pedig 18,5%-uk számolt be. Az érintett férfiak 29%-a szokott a partner szájába ejakulálni . Anális közösülés inkább csak a 30-40 éves, városi (többnyire jó módú és vallástalan) férfiak kb. 25%-ánál szokott előfordulni. Ezekre a kérdésekre azonban sokan egyszerűen nem válaszoltak.
A homoszexuális kapcsolatokat illetően a férfiak 2%-a és a nők 3%-a bevallotta, hogy már érzett szexuális vonzalmat azonos nemű partner iránt, de ez elmúlt és többé nem fordult elő. A vizsgálatból nem derült ki, hogy milyen arányban fordultak elő tényleges, homoszexuális kapcsolatok – ezt a jelek szerint névtelenül sem merték bevallani --, csupán az, hogy az ilyen vonzódások szorongást, bűntudatot és egyéb, negativ érzelmeket keltettek. Az összes kérdezettek 65%-a szerint a homoszexuális kapcsolatok „nem normálisak”; sőt, 30-40%-uk szerint orvosi kezelésre van szükségük! A kérdezettek 43%-a szerint ugyan a média kedvezőtlen képet fest a homoszexuálisokról, ám az nem derül ki, hogy mit értenek ezen.
A fizetett szexuális szolgáltatásokról kiderült, hogy ezeket a kérdezett férfiak 12%-a és a nők 1%-a vette igénybe. Köztük legnagyobb arányt a 25-29 éves férfiak képviselték.
A szexuális kapcsolatokhoz fűződő félelmek között első helyen a nem kívánt terhesség (a férfiaknál 58, a nőknél 67%-ban) és a HIV fertőzés (40-42%-ban) szerepel. De elég sokan – mindkét nem kb. egyharmada – félnek a szexuális kudarcoktól is. Ezek a félelmek kb. 10%uknál járnak együtt bűntudattal. A kudarcok okát kimerültségre, betegségre, vagy az említett félelmekre vezetik vissza. A férfiak leggyakoribb problémája, hogy a partnerükkel ellentétben túl gyakran és erősebben igénylik a szexet (16%) és túl korán jutnak orgazmushoz. A nőknek viszont az okoz gondot, hogy nem nagyon kívánják a szexet, s a száraz hüvely miatt fáj a közösülés.
A férfiaknak mindenesetre jóval több szexuális problémájuk van. A korai orgazmuson kívül a gyenge erekció, amelyhez a 20-40 éveseknél erős nemi vágy is társul. A kérdezettek 59%-a elismerte, hogy szexuális potenciájuk gyengesége negativan befolyásolhatja partnerkapcsolatukat; majdnem ugyanennyien bevallották, hogy ez károsan hat az önbizalmukra is. Ugyanakkor remélik, hogy munkahelyi teljesítményüket nem befolyásolja.
A legutóbbi felmérés adatai szerint a kérdezettek 31%-a rendszeresen nézi az internet szex-oldalait, különösen a fiatal és képzett férfiak. Ugyancsak ők szoktak ismerkedni az internet segítségével. A kérdezettek 16%-a azt is elismerte, hogy már kipróbált legalább egy drogot; többnyire a marihuanat és a hasist, vagy az amfetamint és az extazit.
Rendszeres kondom-használatról a kérdezettek 38%-a számolt be. Köztük különösen a 18-24 évesek, a városiak és nem házasok alkalmazzák ezt a fogamzásgátló módszert. Az orális közösüléseknél viszont az érintettek jóval ritkábban alkalmazzák ugyanezt.
Szexuális felvilágosítást a kérdezetteknek mindössze 48%-a kapott ugyan az iskolában, de többnyire csak azt ismertették, hogyan kerülhetők el a nemi úton terjedő betegségek. Ugyanakkor kb. 90%-uk szükségesnek tartaná az alaposabb és átfogóbb, iskolai szexuális nevelést.
Mindebből számomra egyrészt elég nyilvánvaló, hogy a szexuális kultúra helyzete Lengyelországban nemcsak, hogy nem mondható kielégítőnek, hanem még rosszabb, mint hazánkban. Másrészt az ismertetett felmérések aligha adnak hű képet a tényleges helyzetről. Érdemes lenne elemezni ennek tanulságait.
Szilágyi Vilmos dr.
A szexuális kisebbségek teljes megértése és elfogadtatása nyilvánvalóan csak a tudományosan megalapozott, korszerű ismeretek alapján lehetséges. Az egész problematika központi kérdése a szexuális identitás és orientáció eredete és alakulása. Konkrétabban: ezek örökletes vagy szerzett jellege. Közismert, hogy a legutóbbi évtizedekig éppen a homoszexuális mozgalom szószólói legtöbbször vele-születettnek, genetikailag meghatározottnak tartották a szexuális viselkedés említett, fő tényezőit. Eddigi bizonyítási próbálkozásaik azonban nem bizonyultak meggyőzőnek, ezért közülük is egyre többen elfogadják a szexológiai kutatások eredményeit a szexuális viselkedés tanult jellegéről. (Ezt félig-meddig már Sigmund Freud is felismerte a 21. század elején, amikor a csecsemőket potenciálisan „polimorf, perverz lényeknek” tartotta, akik sokféle irányban fejlődhetnek. A század közepén pedig Alfred C, Kinsey mutatta ki, hogy a szexuális identitás és orientáció nem biológiailag meghatározott.)
A tárgyalt, leszbikus kézikönyv azonban csaknem teljesen figyelmen kívül hagyja az újabb, tudományos megállapításokat. Első olvasmányként ugyan egy olyan, 12. pontos kérdőívet közöl, amely arra próbál rádöbbenteni, hogy a heteroszexuális orientáció értéke is relativ és a társadalmi feltételektől függ (bár ezt így nem kommentálja). Második olvasmányként viszont a balkezességet állítják párhuzamba a homoszexualitással, s minthogy az előbbi vele-született hajlam, ugyanígy a homoszexualitást is annak tekintik. Bár hangsúlyozzák, hogy többféle, ellentmondó magyarázat van,, ezért „senki sem tudja biztosan, mi okozza, hogy valaki melyik kezét használja, vagy milyen a szexuális orientációja.” (16. old,) Tévesnek tartják, hogy a homoszexuális viselkedés okai feltárhatók és maga a viselkedés változtatható. Ezzel szerintük nem is érdemes foglalkozni; „érdekesebb annak okait kutatni, hogy mitől és hogyan lesz valaki heteroszexuális” (26. old.). Utalnak ugyan arra, hogy a társadalom nevel a heteroszexualitásra, de nem vonják le a logikus következtetést, hogy a homoszexuális viselkedésre is a társadalmi környezet bizonyos tényezői nevelhetik az egyént.
Futólag megemlítik az esszencializmus és a „társadalmi konstrukció” elméleteit, de félreértik és jelentéktelennek tartják magyarázataik különbségeit. Nem derül ki, hogy az esszencialisták szerint a szexuális orientáció „esszenciális tartozéka”, vele-született lényege az embernek, vagyis változhatatlan; ezzel szemben a konstrukcionisták a körülmények folytán kialakuló társadalmi szerepnek tekintik azt. Az a tény, hogy a szerkesztők nem ismerték fel ezt a lényeges különbséget és nem foglaltak állást ebben a kérdésben, az egész könyvnek talán legfőbb hiányossága. Az általuk is feltett kérdés, hogy „mi okozza: biológia? környezet?” így megválaszolatlan marad, s ezzel továbbra is homályban tartja az olvasót. Ugyanakkor viszont a felmerülő homoszexuális vágyak elutasítását, megtagadását „természetellenes állapotnak” tartják, mert „a szexuális beállítottságot nem választja az ember, hanem ez szexualitásának szerves része” (27. old.) – ami egyértelműen arra utal, hogy a velünk született.
Más lenne a helyzet, ha azt írnák, hogy szexuális beállítottságát általában nem tudatosan választja az ember, legfeljebb tudatosan jóváhagyja, vagy elutasítja, miután észrevette. S azt sem kellene elhallgatni, hogy nemcsak az elutasítás okozhat komoly problémákat, hanem a jóváhagyás sem teszi elkerülhetővé, legfeljebb más jellegűvé azokat. Egy tanári kézikönyvnek nem a kialakuló szexuális orientáció elkerülhetetlenségét kellene sugallnia, hanem inkább annak relativitását és elfogadhatóságát, ugyanakkor bizonyos feltételek esetén módosulhatóságát is. S azt, hogy egyik orientáció sem abnormális vagy éppen beteges, ha a szexuális viselkedés kulturált, s így sem önmagának, sem másnak nem okoz kárt.
Viszonylag szerencsésen magyarázza a könyv, hogy miért indokolt foglalkozni az iskolában a szexuális identitás és orientáció kérdéseivel (bár itt is csak a homoszexuális orientációról esik szó, holott a témát szélesebb körűen kellene megalapozni). A vallásos családok gyermekeivel kapcsolatos kérdésre azonban kerülő választ ad, mondván, hogy mindenkinek jogában áll bármely vallást követni, s az eltérő normájúak jogainak elfogadása „egyetlen vallási doktrinával sem ütközik” (23.old.). Ám ez az állítás, sajnos, nem mindig felel meg a valóságnak egyes nagy világvallások esetében sem. Hasonlóan kitérő választ ad a következő fejezetben arra a kifogásra is, amely szerint „de a vallásom azt mondja, hogy a homoszexualitás bűn, tehát rossz!” A válasz nem mer vitába szállni ezzel a vallásos előítélettel. (Tény viszont, hogy a fejezet legtöbb kérdésére elég meggyőző – bár leegyszerűsített -- válaszokat ad, s ugyanígy a következő részben felsorolt, 31 „tévhitre” is.)
A könyv további részei már túlnyomórészt „képzésre alkalmas feladatokat” próbálnak nyújtani a tanárok és a diákok részére. Ez azon az optimista feltételezésen alapul, hogy a pedagógusok többsége belátja: sürgős nevelési feladata a tanulók felvilágosítása és meggyőzése a szexuális kisebbségek emberi jogairól, egészséges és tiszteletre méltó voltáról stb. A Leszbikus Egyesület ennek érdekében tíz tagjának képzést szervezett, hogy aztán középiskolákban órákat tarthassanak. Az értesített, 1300 középiskola közül azonban csak hét olyan akadt, ahol lehetővé tették egy-egy speciális témájú óra levezetését. Vagyis a középiskolák túlnyomó többsége eleve elzárkózott az ajánlat elől, bár a diákokat nyilván érdekelte volna a téma. A hamarjában „kiképzett”, de alapjában laikus oktatók persze egy-egy osztályban csak egyetlen tanórát kaptak, ami aligha elegendő a homofób szemlélet megváltoztatására. A rövid lejáratú akciót ezért erős túlzás „forradalmi lépések”-ként aposztrofálni, bár az egyik kiképző, Solymár Ildikó ezt a címet adta a melegség és megismerés” programjáról a FUNDAMENTUM 2002/3-4. számában megjelent cikkének.
A cikkből kiderül, hogy a „képzők képzése” egy amerikai képzési anyag alapján történt, amit igyekeztek magyar viszonyokra adaptálni. Az iskolai beszélgetéseket négy téma köré csoportosították: 1. Szexuális kisebbségek mindenütt vannak, 2. de miért nem láthatók? 3. Milyen előítéletekkel kell megküzdeniük? 4. Hogyan kerülhető el a melegek bántalmazása? A projektet anyagilag a PHARE Demokrácia mikroptojektje támogatta; az eredmény mégis elenyészőnek mondható.
A közoktatás központi, hivatali szerveinek támogató jóváhagyása nélkül ugyanis naív optimizmusnak tűnik olyasmit ajánlani, hogy pl. „szervezzünk tréninget tanár kollégáinknak és a diákoknak!” A könyvből nem derül ki, próbált-e a Leszbikus Egyesület minisztériumi jóváhagyást szerezni akciójához, de valószínű, hogy nem is próbált. Inkább arra számított, hogy a néhol megtartott „tolerancia-hetek” programjához a szexuális kisebbségek kérdése is hozzá kapcsolható. Tény, hogy néhány helyen sikerült egy-két felvilágosító órát „becsempészni”; ezzel azonban érdemleges eredményt nem lehet elérni. Inkább csak arra adott alkalmat, hogy ellentámadásokat, politikai reakciókat váltson ki. Erről szintén Solymár Ildikó említett cikkében olvashatunk: nemcsak a MIÉP és az MDF képviselői, hanem az oktatási államtitkár is elítélte a programot; a minisztérium mentélhigiénés szakértő bizottsága szerint pedig a középiskolás korosztályra „káros hatással van egy homoszexualitással kapcsolatos, felvilágosító program”. A szexuális kisebbségek képviselői így védekezésre szorultak, ám érdemleges vitára nem került sor a két „ellentábor” között.
Ebből levonhatók bizonyos tanulságok. Például az, hogy ésszerű ugyan tanácsolat adni a diákokkal folytatott beszélgetésekhez, „helyzetgyakorlatokat” és „házi feladatokat”, vagy éppen különböző szerepjátékokat ajánlani nekik – ahogyan ezt a könyv teszi -, ám ezek csak egy átfogó és korszerű, iskolai szexuális nevelés keretében lennének megvalósíthatók. Ilyenre viszont a dolgok jelenlegi állása szerint egyelőre, bizonytalan ideig aligha kerülhet sor.
Ettől függetlenül persze hasznos lenne, ha minél több tanár és középiskolás diák elolvasná ezt a könyvet ls eltűnődne a benne felvetett kérdéseken. A könyv külön fejezetekben foglalkozik az önelfogadással és a más beállítottságúak elfogadásával; támpontokat ad a tizenéves melegeknek a szülők előtti „előbújásra”. (Ez a szó az angol coming out nálunk szokásos fordítása; bár szerencsésebbnek tartanám a „színvallás” vagy a „kiállás” kifejezést.) Bőséges fejezet szól a szexuális kisebbségek helyzetének történelmi alakulásáról. Ezt követően pedig számos szépirodalmi részletet olvashatunk, itt-ott hozzájuk fűzött, feldolgozási szempontokkal; ezeket elvileg az irodalom-tanárok használhatnák fel. A szerkesztők fontosnak érezhették az irodalmat és művészetet, mert tíz könyvről és 11 filmről adnak néhány soros ismertetést. Befejezésül pedig nemcsak a szexuális kisebbségeknek a könyv megjelenésekor aktuális (azóta több szempontból megváltozott) jogi helyzetét vázolják, hanem rövid – és kissé leegyszerűsített -- szómagyarázatokat is adnak és közlik néhány meleg és leszbikus, vagy a melegek jogaival kapcsolatos munkát végző egyesület és fórum hozzáférhetőségét.
Kiegészítésül néhány fontos dolgot tudhatunk meg Solymár Ildikó említett cikkéből. Nemcsak azt, hogy a könyvet már 70 (s azóta nyilván jóval több) intézmény rendelte meg, hanem főleg a programnak az Európai Unió általi elismerését és támogatását, a nemzetközi iskolafejlesztési programba kapcsolódás lehetőségét. A tervek szerint a program kiterjedne – akkreditált formában – a pedagógusképzésre és -továbbképzésre is.
Szilágyi Vilmos dr.
2. vélemény
A kézikönyv tartalmazza a valóban szükséges elemeket egy, az iskolai környezetben a szexuális kisebbségek megismerésének és elfogadásának alapjait képező, hosszú távú programhoz; a társadalmi berendezkedésből fakadóan impliciten és/vagy akár expliciten többé-kevésbé mindenhol jelenlévő heteroszexizmus, homo- és transzfóbia csökkentésének és átalakításának összefogott és átgondolt, az adott közeghez szervesen kapcsolódó programjához. Módszertani értelemben a könyv az alábbi típusú szövegekkel dolgozik :
1. Ismeretterjesztő jellegű rövid esszé. A „Melegség és Megismerés” program legitimizáló érvei, az elvárt kérdések illetve tipikus, sztereotípiákat sűrítő kijelentések és az azokra adott válasz formájában
2. Ismeretterjesztő jellegű Gy.I.K. és retorikailag hasonló felépítésű, sztereotípiákat sűrítő tévhit--válasz gyűjtemények. Gyakorlati tapasztalatokon alapuló tanácsok homoszexuális fiatalok számára
3. Ismeretterjesztő jogi összefoglaló. Gyakorlati foglalkozások tervei tanárok ill. diákok számára. Szakos órákra vonatkozó óraterv-ajánlások
4. Ismeretterjesztő LMBT kisszótár. LMBT vonatkozású szépirodalom. Információk: Olvasmány- és filmajánló, egyesületek, munkacsoportok rövid leírása és elérhetőségeik, . rekreációs ajánlások
A tagolásról: Az előbbi felosztás tőlem származik, szükségesnek láttam ugyanis, hogy valamiképpen rendszerezzem a könyv felépítését, tartalmát, mivel személy szerint hiányolom az egyébként összességében nagyon megnyerő kiskönyv átlátható és logikus tagolását, szerkesztését (igazság szerint a legalább kétszintű hierarchikus tartalomjegyzéket) – jelen formája véletlenszerűnek, ömlesztettnek tűnik).
Az ismeretterjesztő szövegek közérthetőek és informatívak; egyértelmű az elvi elkötelezettség, de mégsem hatnak taszítóan torzítónak, propagandisztikusnak (igaz, ezt egy szintén elfogult szeme olvassa így). Mindamellett egy tájékozott, a témában művelt (vagy valamilyen oldalról elfogult) számára azért egyes szövegrészek könnyű prédák. A közérthetőség és ideológia néha valóban a leegyszerűsítést, s ezért a könnyű támadhatóságot eredményezi. A tárgyalt témák változatosak és gazdagok, első ránézésre máris kerek egészet alkotnak, és nyilván ez esetben fontos, hogy ne lőjünk túl a célon, sem időben, sem témák részletezése esetében ne rugaszkodjunk el nagyon a valóságtól, s megmaradjunk egyfajta minimalista idealizmusnál. Ha legalább ezeket, a könyvben tárgyalt témákat nagyjából (alapozó ill. vitateremtő jelleggel) valóban feldolgoznák az iskolákban, az nagy előrehaladás volna. Aki a kicsit nem becsüli – az jelen esetben valószínűleg még azt a keveset sem érné el, amit el lehetne.
Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni (nem csupán az ismeretterjesztő szövegtípusokra vonatkozóan) a transzneműség kiugró alulreprezentáltságát, sőt, jellemző és ironikus módon a biszexualitás elhanyagolását is. Vagyis most is igaz, hogy hiába az LMBT umbrella fogalom és mozgalmi összekapcsolásra való törekvés, e kézikönyv is példa rá: azon túlmenően, hogy ezek a kisebbségek a valóságban bizony a legkevésbé sem alkotnak egységet, még az elkötelezett mozgalmároknak is maguk felé hajlik a keze. A szexuális orientáció alapú kisebbségektől ’nagyon távol áll’ a transgender problematika, ugyanakkor, mint tudjuk, a biszexuálisok lényegében maguk is újabb, nem legitim kisebbség mind a kisebbségi homoszexuális, mind a többségi heteroszexuális közegben. Továbbá a melegek és a leszbikusok sem alkotnak hagyományosan szorosan kapcsolódó szubkultúrát, és politikai-aktivista közösséget sem. A könyvben is hiába az automatikus LMBT-kifejezés, a címsor alatti tartalmak egyértelműen tükrözik a valószínűleg nagyrészt nem is tudatosult elfogultságot a melegség és leszbikusság felé a biszexualitás és a transzgender ellenében. Utóbbiak tekintetében kijelenthetjük, hogy a kézikönyv a maga által, adekvátan megállapított igényszinthez képest bizony elégtelent érdemel.
A jelen törekvések megindokolása, egyáltalán a létezésének igazolására való törekvés a társadalmi-politikai elutasítottság és szűklátókörűség miatt (sajnos) elkerülhetetlen, éppen ezért kulcsfontosságú. Vékony jégről van szó, mindemellett a saját indoklásaik, legitimáló érveik véleményem szerint néha túl óvatosak, túl diplomatikusak. De összességében a nagyon tipikus és lényeges ellenérvek előkerülnek és legtöbbször korrekt és meggyőző módon megválaszolódnak, a szerzők felkészültsége ebből a szempontból nem vitás.
A gyakorlati tanácsok rész egy külföldi LMBT jellegű honlap magyar összefoglalója, de csak a melegekre és leszbikusokra szorítkozik. A gyakorlati foglalkozások sokrétűek, ötletesek, abszolút célravezetőnek tűnnek a megfelelő megvalósítás esetén. A szakos órákra vonatkozó gyakorlati foglalkozásoknak kétségkívül leteszik az alapjait, mégpedig hiánypótló módon. A tananyagban az LMBT láthatatlansága ellen veszik fel a kesztyűt, vagyis a heteroszexizmusnak az egyik, a társadalmi intézményrendszert teljesen átható, mondhatni ’alattomosan’ káros formájával szállnak szembe.
Az LMBT (azaz itt is érvényes, hogy valójában csak LM) vonatkozású szépirodalom reprezentáltsága indokolt e kötetben, személyes ill. irodalmilag igényes megközelítését is nyújtja ezzel az LM-problematikának a könyv.
Az információajánló rész, kiváltképp a rekreációs ajánlások különösen szerények, hiányosak.
A kézikönyv összességében egyrészről önmagában is hiánypótló, másrészről egy valóban átfogó, gazdag és gyakorlatias kötet, aminek alkalmazását és megbecsülését csak ajánlani lehet. Tudomásom szerint sajnos nem készültek (egyelőre) újabb, javított kiadások (pl. legalábbis a jogi vonatkozások frissítésével). Az egyetlen nagy hiányosságnak a biszexualitás, de még inkább a transzneműség témájának elsikkadását, szinte láthatatlanságát tartom. A könyvet reálisan ’Már nem tabu – kézikönyv tanároknak a leszbikusokról és melegekről’ címmel kéne illetni a mostani helyett – vagy az egyébként nagyon kívánatos eszmei, mozgalmi összefogásnak megfelelően, valós súlyt adni az LMBT témáknak.
Kis Katalin
Vágy
2003, Ulpius-ház K., 395 p.
A szerzőt eddig csak rádiós és tévés publicistaként ismertem, realista politikai kommentátorként, akinek megállapításaival általában egyetértettem. Csak a könyv fülszövegéből tudom, hogy 1946-ban született (tehát 62 éves), s hogy először versei és novellái jelentek meg, majd egy regénye is: „A tett halála” (1987). A mostani, „kész regény”-nek titulált könyv előzménye lehet a „Férfi és női dolgok könyve” (1987) c. elbeszélés-kötet, annál is inkább, mert a jelen könyv szintén elbeszélés-gyüjtemény-féle, bár itt több elbeszélés széttöredezett folytatásokban jelenik meg, s hosszabb-rövidebb esszékkel is keveredik. Mindezekben érezhetően sok az önéletrajzi elem; ennél fogva némileg hasonlít a saját „Párválasztásaim” című könyvemre.
A fülszövegnek a szerzőre jellemző „kitétele”: 18 éven aluliaknak és 49 éven felülieknek, szenteknek és álszenteknek nem ajánlott.
Ezt a megmosolyogtató felszólítást nem kell ugyan komolyan venni, bár tény, hogy a könyv erősen pornográf jellegű. Egyáltalán nem tartózkodik a vulgáris, sőt, obszcén szavaktól, s a szeretkezéseket úgy írja le, hogy a „normális” olvasóban szexuális ingereket kelt, így eleget tesz a pornógráfia fő kritériumának. Ugyanakkor viszont az 1980-as és 90-es évek hazai morális és politikai légköréről is sok, lényegbe vágó felismerést közöl. Legtöbb, és igen találó megállapítása azonban a nemek viszonyával és erotikus viselkedésével kapcsolatos. Bőséges adalékot nyújt pl. a szexuálpszichológiához. A fülszöveg első része is épp egy ilyen részletet idéz a könyvből:
„… a szeretkezésnek, az egymással betelni való teljes képtelenségnek, a kétségbeesett egymásba kapaszkodásnak illetve megállíthatatlan zuhanásnak a kellős közepén, változatlanul álló farokkal a kanapén ültem és lihegve kívántam, ugyanúgy, mintha még el sem kezdtem volna. Amit nem egészen értettem, hiszen ilyenkorra a vágy már alábbhagy, az első, zabolátlan ölelkezések utáni robbanás észhez szokta téríteni az embert, pontosabban az eszéhez is, hogy az érzékein kívül kezdje használni azt is, vegye szemügyre egy kicsit közelebbről a másikat, akiben addig elmerült és szinte felszívódott. Ő pedig összegömbölyödve az ölembe bújt, amitől azt hittem, hogy akkor vége, elég volt neki, talán sok is belőlem, még ha látja is, hogy nekem nem elég az elég, a haját simogattam, az öléből fölpárolgó gőzöket engedtem behatolni az orromba és a tüdőmbe, és akkor valami olyasmit suttogott, hogy a tőrödnek ott a helye a hüvelyemben.”
Itt nemcsak az az érdekes, hogy a szexuális kielégülés után sem csökken a vágy és izgalom magas szintje, hanem az is, hogy képtelenek betelni egymással és „kétségbeesetten kapaszkodnak” egymásba; talán, mert még hiányzik az érzelmi kielégülés, a lelki egymásba olvadás. Amit a az érzékek, a testi egyesülés már előkészítettek, de nem valósítottak meg teljesen. Az orgazmus extatikus csúcsélmény lehet, de minősége az érzelmi kiéhezettségtől és változatosság-igénytől, no meg az elvárásoktól és projekcióktól függ. Függetlenül attól, hogy valaki évek óta együtt él egy partnerrel, vagy magányos, ha erős hiányérzetei vannak, akkor egy új (a partnerideálra valahogy hasonlító) partner felbukkanása erős vágyakat kelt; főleg, ha nincsenek gátlásai, vagy elég könnyen túl tudja magát tenni azokon.
Az elbeszélések legtöbb hőse pedig éppenséggel nem „gátlásos fajta”; ez a nőkre éppúgy érvényes, mint a férfiakra. Bolgár hét okot is felsorol, hogy miért van szükség új szeretőkre. Legtipikusabb érvei szerint a szerető tartásával a saját bátorságát akarja bizonyítani; egy új partnerrel szeretkezni változatosságot ígér, sőt, az „Igazi” megtalálását. Amiben ugyan sohasem hitt, de – mint írja – „attól, hogy nem találtam és nem hittem, még kereshetem, sőt, kifejezetten keresnem kell, hátha még sincs igazam és megtalálom.” (62.old.) Valószínűleg hasonló remények motiválják a szeretőket is. De mivel a nőknek többnyire erősebb a biztonság-igényük, s ezért könnyebben kötődnek és stabilizálni kívánják a kapcsolatot, újra és újra meg akarnak bizonyosodni a férfi kötődéséről; ezért gyakran megkérdezik: „Igazán szeretsz-e? S ha igen, mikor veszel feleségül?” A kibúvó válaszok könnyen váltanak ki hisztérikus reagálást, szakítással fenyegetőzést, amitől viszont mindketten megrettennek. Bolgár nagyon meggyőzően ír le egy ilyen jelenetet: „…mivel maga a kérdés is az irrealitások földjén született, mibe került volna, ha a válaszom ugyanolyan távol áll a realitástól… csupán bele kellett volna mennem ebbe az apró kis játékba, hogy megnyugtassam…” Minthogy azonban komolyan vette szeretője „jogos felháborodását”, fölrángatta a ruháját és indulni akart. Ám ekkor meztelen partnere elébe állt, s megkérdezte: Hová mész?
Bolgár oldalakon keresztül elemzi ezt a drámai helyzetet, szinte „pszichoanalitikusként” megvilágítja a résztvevőkben felmerülő érzelmeket, a motivumok, érdekek és szükségletek harcát, aminek eredményeként újabb, viharos szeretkezésre került sor. Utólag persze tágabb kitekintéssel is kommentálja a kapcsolati krízis pillanatait. Hiszen nyilván nem akkor gondolta végig, hogy érdemes-e olyan szeretőt tartani, aki képes „felborítani a status quo-t”, amelynek fenntartása, a határok sérthetetlensége alapvető érdeke lenne. De azt is hozzáfűzi: van abban valami izgató, ha a határok átjárhatók, „ha a feleségem például tud a szeretőmről, sőt, nemcsak tud, de hajlandó vele találkozni is; esetleg még az is elképzelhető… hogy férj, feleség és szerető együtt él, ez talán nem is olyan szörnyűség…” (69.old.) E gondolatmenet folytatása helyett azonban az ismerkedésük furcsa epizódját írja le, azt a tragikomikus esetet, amikor a kocsiban ültek és csókolózáshoz készülődtek, amit egy váratlan szellentés sem zavarhatott meg., mert mindketten szinte transzba estek a várt gyönyörtől.
Nemcsak jellemző, hanem elismerésre méltó, hogy ezt is meg merte írni, s általában bátran gúnyolódik önmagán, kritikusan szemléli saját viselkedését. S nem zavarja, hogy minden jónak vannak árnyoldalai. Pontosan tudja: ha innen nézem, ilyen; ha onnan nézem, olyan… Intelligenciája humorérzékkel párosul; talán legerősebb oldala az irónia. „Holtomiglan – holtodiglan” című karcolata a házasságkötés ritusa alapján a szeretők rituális „összeadását” jeleníti meg, amelyben egy pap-féle a szokásos „akarod-e?” kérdések után kijelenti: „A megjelent tanúk, a férj és feleség színe előtt szeretőknek nyilvánítalak benneteket. Éljetek bűnben, hogy ne gyötörjön benneteket a bűntelenség lehetetlen terhe.”
Az irónikus humor átszövi az egész könyvet; ám ez persze nem zárja ki a komoly és elgondolkoztató megállapításokat., pl. a következőket: „A vonzerő leírhatatlan tulajdonság. Nem szavakban nyilvánul meg, nem is a viselkedésben. Valaki lehet okos, mégis taszító; lehet szimpatikus, ám a vonzás titokzatos ereje nélkül. Lehet valaki szép és okos egyszerre, de azon kívül, hogy az ember szívesen néz rá, vagy boldogan beszélget az illetővel, mégsem vonzódik hozzá. Nem akar közelebb ülni, nem vágyik arra, hogy megfogja a kezét, hogy a bőre hozzáérjen a másikéhoz. A férfi egy nővel persze másként viselkedik. Nem kell, hogy a nőnek különösebb vonzereje legyen ahhoz, hogy a férfi megkívánja… Ám a nő a férfiban éppen ezt a titokzatos vonzerőt keresi… csak arra figyel föl.” (121.old.)
A vonzerő „titkáról” ugyan tudunk már egyet-mást, főleg az evolúciós pszichológia, vagy a partnerideál projeekciója révén, de ezeket nehéz azonosítani, minthogy tudattalan tényezőkről van szó. Hasonló a helyzet a féltékenységgel, amiről Bolgár is tudja, hogy „általában irracionálissá tesz”., amikor mintaszerűen elemzi pl. André és Klára nevű alanyainak viszonyát. Pszichológiai szempontból még érdekesebb, ahogyan egy „szado- mazochista" jellegű orgazmust ír le: a férje tervezett félrelépésétől a feleség éjszaka hisztérikusan agressziv lesz, rugásaival és karmolásaival kiváltja a férj agresszióját, ami nemi erőszakba csap át. Közösülési helyzetben a feleség lassanként „megadta magát”, teste elernyedt, majd újabb és újabb ütéseket követelt; aztán: „Meghalok! Sikoltotta, üvöltötte, zihálta a kielégülés előtti pillanatban… Volt ebben valami félelmetes, bár nem ijesztett meg…Úgy szeretkeztünk, hogy nem féltünk a haláltól,,, Egymásba kapaszkodva zuhantunk, a legkisebb félelem nélkül… Ez a megsemmisülés vágya, amely magával ránt minket egy fekete lyukba… Ez volna a boldogság?” (144-146.old.) Az extázisnak és transznak ez a majdnem misztikus állapota nehezen közelíthető meg tudományosan, s talán egyfajta halálélményhez hasonlít. Bolgár ezt érdekesen elemzi, bár vitatható, ahogyan megkülönbözteti a tudatos önfeláldozástól, mondván, hogy „a szerelemben nincs semmiféle eszme, nincs gondolat… a vágyat nem tudja eloltani semmi, csak a halál.” Kétségtelen, hogy a szenvedélyes , szerelmi önfeláldozás többnyire nem tudatos, de hát eszmék, szándékok tudattalanul is léteznek.
Bolgár nem idegenkedik a végletektől, a szélsőséges helyzetektől és viselkedésektől, még akkor sem, ha azok veszélyesek, ám izgalmas, új élményt jelentenek. Egy ilyet ír le a „Vér” című fejezetben, amelyben a szerető kényelmetlen kérdéseket tesz fel a férfinek, majd váratlanul úgy orrba vágja, hogy kifröccsen a vére és lefordul a székről. Ezt a szerző úgy kommentálja, hogy „a testi erőszak… nem más, mint testi és lelki vágyának másfajta kifejeződése…” – és persze megint egy „vérben úszó” és majdnem halálos szeretkezés következik. Hasonló, extrém helyzetek többször is előfordulnak a könyvben, de nemcsak a szeretkezéssel kapcsolatban, hanem társadalmi vonatkozásban is (pl. amikor a rádióban váratlanul megszólal „Az Úr hangja” stb.). A politikai helyzet irónikus bemutatása mellett azonban a könyv lényege mégis csak a nemi vágy; az olyan vallomások, hogy „egyszerűen nem tudok szerető nélkül élni. Lélekben. Testben néha igen. Mivel azonban szerető nem létezik feleség nélkül, feleség nélkül sem tudok.” (174.old.) E vallomás után pedig a házastársi viszony olyan ragyogó elemzése következik, hogy egy házasság-pszichológus is megirígyelhetné.
Vagyis Bolgár György erotikus-irónikus könyve nemcsak szellemes, hanem nagyon tanulságos is. Épp ezért „meztelen igazságainak megismerését nemcsak a pszichológusoknak és pedagógusoknak, hanem mindenki számára ajánlatosnak tartom.
Szilágyi Vilmos dr.
A viselkedésváltoztatás elmélete
és gyakorlata
2008, Medicina K., 205 p.
Örömmel vettem kézbe a könyvhéten ezt a sokat ígérő könyvet, melynek alcíme: „A pszichés zavarok korszerű megközelítése”. Hiszen egy mai pszichoterapeutának (vagy éppen szexuálterapeutának) éppen a korszerű szemlélet elsajátítására van szüksége. Még akkor is, ha sok mindent tanult már az inadaptiv viselkedés módosításának lehetőségeiről, érthetően keresi a még hatékonyabb módszereket. Ennek reménye pedig motiválja az érdeklődés fokozódását a legújabb, korszerű megközelítések iránt. A könyv ugyan nem könnyű olvasmány; nemcsak, mert rengeteg új ismeretet nyújt, a tudományos szakkönyveknél megszokott színvonalon, teljesen közérthetően, szemléletes példákat is alkalmazva, de bizonyos előképzettséget feltételezve, hanem, mert van benne néhány axioma-szerű megállapítás, ami tudományos hipotézisnek, elég logikusnak, de még bizonyítandónak tűnik.
Szerkezetileg a könyv hat fejezetből áll: az első négy fejezet nyújtja az elméleti megalapozást, az utolsó kettő pedig a terápiás stratégiákat. Elméletileg az első két fejezet a legfontosabb; de már a néhány oldalas Bevezetésben is lényeges megállapításokat találunk. Például azt, hogy „a pszichiátria esetében igen nagy szakadék tátong az elmélet és a gyakorlat között.” Az egymással gyakran ellentétben álló elméletek különböző szempontból értelmezik az agykutatás eddigi eredményeit, amelyek azonban még nem elegendőek egy konzekvens és egységes elmélet kialakításához. Éspedig főleg azért, mert a környezeti tényezőknek viszonylag kevés figyelmet szentelnek a hagyományos „orvosi modell” egyeduralma folytán. Holott a változtatást leginkább – sőt, szinte kizárólag – a környezet felől lehet kezdeményezni. Ezt leginkább a behaviorizmus ismerte fel, amely viszont elhanyagolta a pszichológiai tényezők vizsgálatát. Ezért ezt ki kell tágítani a komplex dinamikus rendszerek elmélete nevű, új tudományág eredményeivel. Ennek kifejtését az első fejezetben találhatjuk.
A fejezet négy fő része közül az első: Az anyag értelmes viselkedése. A szerző abból indul ki, hogy nem ismerjük az ember, mint anyagi rendszer és mint szellemi lény közötti kapcsolatot. A hagyományos, dualista szemlélet szerint az ember testből és lélekből („szellemből”) áll, s az utóbbi magasabb rendű, független és szabad. A szabad akarat és a determinizmus évszázados vitájában a szerző nem kíván állást foglalni, s a „terméketlen, elméleti viták” helyett az analitikus megközelítés hiányosságait az életműködések alkotó-részeinek szintézisével, a komplex rendszerek tulajdonságainak vizsgálatával igyekszik ellensúlyozni. Az emberi idegrendszer komplexitása folytán a részek együttműködése új, emergens, vagyis kiemelkedő, minőségileg többletet jelentő tulajdonságokat képes létrehozni. Ezek már tulajdonképpen lelki jelenségek, pl. érzékelés, érzelem, tanulás vagy viselkedés. Fontos felismerés, hogy a komplex rendszerek alrendszerei is komplexek lehetnek, de a magasabb szintű rendszer szelektálja alrendszereinek hatását (bár nem küszöböli ki teljesen, vagyis kölcsönhatás van köztük). Az emergens tulajdonságok kölcsönhatása kontextuális ágyazottságot jelent, s ebben megjelenik a „lefelé kontroll; vagyis „az agy egésze mintegy rákényszeríti az egyes idegsejtek működésére a saját akaratát”.(24.old.)
Az anyag önszerveződő hajlama című részben a szerző kifejti, hogy a komplex rendszer külső hatások nélkül is „kezd egyre bonyolultabbá válni”, bár ebben a környezet szelekciós nyomásának van döntő szerepe, amely az információs tevékenység révén érvényesül. A külső ingerek, mint információk megváltoztatják az anyagi rendszer (jelen esetben idegrendszer) működését; ez szimbólikus kontrollnak nevezhető. Magasabb szinten ez már kognitiv működést jelent. S itt jön egy kissé misztikus jellegű megfogalmazás: az anyag és az információ értő egymásra-utaltsága.
Ami valójában úgy értendő, hogy az élőlények fejlettségüktől függően alkalmazkodni tudnak a környezetükből érkező ingerekhez és viselkedésükkel hatást is tudnak gyakorolni azokra. „Értővé”, vagyis tudatossá ez csak az embernél válik, s az „egymásra-utaltság” korántsem mindig kölcsönös, hanem többnyire egyoldalú, amennyiben inkább az élőlény kénytelen alkalmazkodni a környezet „szelekciós nyomásához”, mint fordítva. Semmi sem indokolja, hogy az élőlény önmagát fenntartó viselkedését – az ember kivételével - „intelligensnek” vagy „az anyag értelmes viselkedésének” nevezzük, ahogyan azt a szerző teszi. Dualista szemléletre utal ama állásfoglalása is, miszerint a szimbólikus tevékenység és az élő anyag önszerveződő képessége „különböző létezési síkon” működik, s az előbbit nem lehet az (élő) anyag tulajdonságaiból levezetni, hanem csak a szemiotika, vagyis a jelek tudományos elmélete alapján. Úgy tűnik, elfelejti, hogy az elméletek alkotása is szimbólikus tevékenység, vagyis a legkomplexebb élő rendszerek tulajdonsága. (Ennek nem mond ellent, hogy bizonyos szimbólikus tevékenységekre már a modern számítógépek is képesek.)
Ennek az enyhe szemléleti „regressziónak” szerencsére nincs különösebb jelentősége, hiszen egyértelműen leszögezi, hogy a viselkedés „ döntő hányadában…a környezeti tényezők függő változója.” (31.old.) A pszichés zavarok csökkenése vagy megszűnése pedig a viselkedés megváltozásától várható, amelyben a környezeti hatások mellett a szimbólikus kontrollnak lehet döntő szerepe. Szemléletes megfogalmazása szerint a gondolat formájában megtestesülő információ megváltoztatja az idegsejtek működését, ennek folytán pedig a vegetativ működéseket, az érzelmi állapotot és a viselkedést is. Pl. egy negativ színezetű gondolat hatására zavar támadhat „az erekciót létrehozó” idegműködésben stb.
A szerzőnek ez a megjegyzése egyebek közt arra is utal, hogy a „komplex dinamikus rendszerek általa kifejtett elmélete a szexuális viselkedés megváltoztatására is érvényes. S természetesen nemcsak az erotikus, hanem a reproduktiv, sőt, a nemi szerep-viselkedésre is. Részletes, további ismertetés helyett nyilvánvalónak tartom, hogy a szexológia, de különösen a szexuálterápia iránt érdeklődő szakembereknek épp ezért mindenképpen ajánlatos e könyv tanulmányozása.
Szilágyi Vilmos dr.
Lux Elvira
Egy szexuálpszichológus emlékeiből
2002, Vince K., 230 p.
A könyv eléggé önéletrajz jellegű, amennyiben bemutatja szerzőjének gyermek- és ifjúkorát, s felnőtt életéből főleg azt a – nyugdíjazása előtti – 20 évet, amit pszichológusként az 1. sz. Női klinikán töltött el. Ahol a klinika profiljának megfelelően elsősorban meddőségi, terhességi és szülési, de egyre inkább szexuális-párkapcsolati problémákkal is találkozott. S ezen a téren is segítséget kellett nyújtania, annak ellenére, hogy tanulmányai során ő sem kapott semmilyen képzést ezekkel kapcsolatban.
Kénytelen volt tehát a gyakorlatból, a betegek és orvosaik által elmondottakból kiindulva. feltárni a lehetséges összefüggéseket és keresni a megoldást. Könyvében többször is bevallja, hogy szakmailag legtöbbet a pácienseitől tanult. Mentségül hozzáteszi ugyan, hogy akkoriban --. az 1970-es és 80-as években! – a vonatkozó szakirodalom még igen kevés, vagy nehezen hozzáférhető volt. Ez azonban nem egészen fedi a valóságot. A szakmai tájékozódás és önképzés hiánya nála valószínűleg inkább az időhiányra és a nyelvismeret hiányára vezethető vissza. Pedig egyébként szorgalmasan igyekezett megfelelni az elvárásoknak; pl. pácienseit nemcsak kikérdezte, hanem rögtön le is írta az általuk elmondottakat, hogy aztán következtetéseket vonhasson le, a segítés érdekében. (Nincs adat arról, hogy ez a – szexuálterápiában szokatlan – módszer mennyiben zavarta az exploráció spontaneitását.)
A segítés vágyát a szerző többször hangsúlyozza, de az egész könyv hangvétele is ezt tükrözi, amennyiben a hosszabb-rövidebb esetismertetések során rámutat a páciensek szemléleti hibáira és a valódi okok felismerésének jelentőségére. Elemzéseiben a hagyományos értékeket veszi alapul; kiindulópontja, hogy a nő hivatása az anyaság, s ennek mindent alá kell rendelni. Vallásos neveltetése mellett szerepe lehet ebben annak is, hogy csak egyetlen gyermeket tudott világra hozni (azt is nagy nehezen!), s emiatt bűntudat is gyötörte. Amit azzal ellensúlyozott, hogy munkája során minél több gyermek megszületését segítette elő. Arra a legbüszkébb, hogy több száz gyermek „neki köszönheti az életét”. (Más kérdés, hogy ezt a legtöbb szülész-nőgyógyász is elmondhatja.)
Érdekes, hogy a könyvnek nincs tartalomjegyzéke, s a 31 alcím alá sorolt részek akár másféle sorrendben is követhetnék egymást. Csak a végén derül ki, hogy megírására egy csaknem végzetes kimenetelű szívinfarktus után, egy volt tanítványának bíztatására került sor. Tartalmi felépítése így véletlenszerű és esetleges, az egyéni emlékek felbukkanásától függ. Könyvírási módszere tehát a szabad asszociáció, ami S. Freud pszichoanalitikus módszerére emlékeztet. S nem véletlenül, hiszen munkájában is ugyanezt a pszichoterápiás módszert alkalmazta. De egész szemlélete Freud ösztönelméletén alapul, mert ifjabb korában ezt ismerte meg. S mivel jónak találta, később is mereven ragaszkodott hozzá; vagyis a modernebb pszicho- illetve szexuálterápiás módszereket gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta. Klinikai munkájának kezdetén ez magyar viszonylatban és orvosi környezetben nyilván bátornak és progresszivnek tűnt, hiszen az orvosok többsége nem hitt a pszichoterápia hatékonyságában (Lux ezt több példával illusztrálja). Kétségtelen, hogy mindez kedvezően hatott a klinika orvosainak és az orvostan-hallgatóknak egyoldalúan szomatikus, biologizáló szemléletére, bár lényegesebb változást nem tudott elérni. Pedig kb. egy évtizednyi klinikai munka tapasztalatai alapján megírta a „Szexuálpszichológia” c. könyvét is (lásd az erről szóló recenziót), s egy speciálkollégium keretében pszichológus-hallgatókat is kezdett oktatni, érdekes példákkal illusztrálva a freudi tételeket.
A könyv első 4-5 fejezete (pontosabban alcíme) többnyire a szerző gyermekkori életkörülményeit körvonalazza.. Vidéki, kispolgári családba született, egy bányatelep környéki kis faluban járt elemi iskolába, ahol ő lakkcipős, ápolt, úri kislány, „Lux Baba” volt. Tizenéves korában az „angolkisasszonyok” egri gimnáziumába járt, ahol vallásos nevelést kapott, s ez maradandóan befolyásolta szemléletét. 1945 után megszűnt a család viszonylagos jóléte; az ezt követő, két évtizedre nem szívesen emlékezik. Az 1960-as években az orvosegyetemmel is próbálkozott, majd pszichológia-szakot végzett az ELTE esti egyetemén, s ezt követően került a klinikára. Felnőttkori magánéletéről büszkén hangsúlyozza, hogy szigorú monogámiában élt mindig, s nagy öröme telt egyetlen gyermekében, akit sikeresen felnevelt.
Könyvének egyik alcíme: A szexuális tanácsadás. Ebben bevallja, hogy nem talált követhető mintát vagy szakirodalmat, ezért kénytelen volt saját elképzeléseire támaszkodni: „…többnyire kizárólag saját kútfőmre támaszkodhattam… Harcoltam és győztem.” (67.old.) Vagyis eredményeit jórészt kitartó makacsságának köszönthette. A továbbiakban kifejti, hogy a nők életében rendkívüli fontosságúnak tartja a női szerepen kívül az „anya-státust” és az anya-szerepet. Ezek elutasítása szerinte transszexuális vagy transzvesztita beállítottságot eredményez. (Ami azonban alaptalan hipotézisnek tűnik). Elég furcsa hipotézise az is, hogy az erekciózavarok oka: a menzesz alatti közösülés. Ezt azzal próbálja indokolni, hogy „büdössé válik a bomló fehérje, amely a menstruációs váladékban van” (86. old.), a férfi ettől megundorodik, s nem képes izgalomba kerülni. Ez ugyan elég meseszerű magyarázat, de ha az érintettel el tudja hitetni, hogy könnyen kiküszöbölhető okot talált, akkor az ilyen alkalmak tudatos kerülése megnövelheti önbizalmát és sikeres aktust eredményezhet. (Ami persze nem jelenti azt, hogy valóban megtalálta az erekciózavarok okát.)
Érdekes vallomása, hogy „a szexuális témakörben eleinte nem is értettem meg mindent” (91. old.). Ezt azzal magyarázta, hogy nincs megfelelő, magyar szókincs a szexuális viselkedésre (akkoriban ez elég elterjedt előítélet volt). Ezért aztán igyekezett latin szavakra (vagina, pénisz koitusz stb.) tanítani pácienseit. Egy másik „védekező mechanizmusa” volt, hogy a váratlan, kényesnek tűnő kérdésekre saját kérdéssel válaszolt, így időt nyert és felkészülhetett, vagy másfelé terelhette a témát. Ez ügyes taktikának tűnhet, de terápiás hatása kétségbe vonható.
„…az embert vágyai vezérlik” alcímen leírja, hogy a kisgyermek korában megkívánt babaruha-anyagot még 50 évvel később is igényelte és meg is vette; nem tudott ellenállni a vágynak. Hozzáfűzött vallomása szerint: „nem vagyok zárkózott, ugyanakkor meglehetősen erőszakos, önfejű és makacs.” (111. old.) Még érdekesebb az orvostan-hallgatók előtt bemutatott „ajakherpesz-varázslata”, aminek lényege: tünetmegszűntetés pszichés energiával. Ez épp oly bámulatra méltó, mint a műtétet indokoló miómájának fél év alatti eltűntetése pusztán önszuggesztióval, 45 éves korában. A következő részben a betegszerep „előnyeivel” foglalkozva leírja, hogy már gyerekkorában megtanulta: „nyavalygással semmire sem megyek”. Vagyis kénytelen volt önmagán uralkodni, hogy a kívülállók lehetőleg ne vegyenek észre semmit.
„Kell ez a gyerek?” címmel alapvető értékrendjéről ír. Ennek fő tétele: „Mindmáig legtökéletesebb emberi alkotás: a gyermek.” (128. old.) Fontos felismerése, hogy „a szeretet tanult érzelem”; de rögtön hozzáfűzi, hogy „a létfenntartó ösztönkörhöz csatlakozik.” A szerelem viszont a fajfenntartó ösztönkörhöz kötődik. Nem világos, hogy azért tanult érzelemnek tartja-e a szerelmet is., vagy a fajfenntartó ösztön egyik megnyilvánulásának? A szerelmet egyébként „a szexualitás esztétikumának” tartja, s attól fél, hogy „a szexualitás liberalizálódása veszélyezteti a szerelem létét.” (150. old.) A szerelem ébredése címmel azon tűnődik – tipikusan freudi észjárással --, hogy alapja lehet egy kisgyermekkori impresszióhoz társuló érzelem. Megállapítja, hogy az együtt-járás ma már elkötelezettséget jelent, s a fiatalok túl korán veszik magukra „a hűség béklyóját” (de hamar le is dobják magukról). Házasodni szerinte csak a nők szeretnek, főleg a gyermekvállalás igény – sőt, az „anyai ösztön” – miatt. Sajnálkozva állapítja meg, hogy „az apai ösztön meg sem közelíti az anyait”. (184.old.) De már az utóbbit sem tartja elég erősnek, mert szerinte a női szerep egyre inkább elnyomja az anyaszerepet.
Sok kis Drakula címmel arról filozofál, hogy még mindig érvényesül valami „ősi, vérszívó ösztön”: „Vagy mi pusztítunk, hogy életben maradjunk, vagy minket pusztítanak… Az agressziv ösztönű emberiség mindig talál valami ürügyet…,hogy időnként háborúban vezesse le össznépi, gyilkos vágyát.” (138-139. old.) Ezután mindjárt a baromfivágás gyermekkori élményéről mesél, majd arról, hogy amikor az anatómiai intézetben dolgozott, neki kellett volna a kísérleti patkányokat lefejezni, de mindig megkérte az állatok gondozóját, hogy ezt végezze el helyette. Vagyis visszariadt az agresszivitástól. Amiről közli, hogy csak „frusztrációra mozgósul bennünk”, s akár öngyilkosságba is torkollhat. Végül persze szóba hozza, hogy „a házasfelek is gyakorta frusztrálják egymást.” (140.old.) Később megállapítja, hogy „napjainkban a nőknél konzervatívabbak a férfiak” (177.old.), akik egyrészt feleségnek előnyben részesítik a szűzlányokat, másrészt viszont szégyellik a saját szüzességüket.
Jellemző példája Lux Elvira „szakmai megrekedésének” és konzervativizmusának, hogy bár felismeri: a közösülések során ritka a női orgazmus, a partnerek mégis görcsösen ragaszkodnak hozzá – ám mégsem azt a logikus tanácsot adja, hogy ne ragaszkodjanak, hanem azt, hogy a nő fogadja el kielégületlenségét (hiszen attól még teherbe eshet), vagy csak kitartó udvarlás után adja meg magát a férfinek. A női tartózkodás ugyanis „aktivitásra sarkallja a férfit”, így az kielégítheti „vadász-ösztönét”. Egyébként többféle más, női taktikára is tanácsokat ad. Például arra, hogy amikor a férfi túl gyakran igényli a szexet, akkor a nő egy hétig vegye át a szex gyakori kezdeményezését, s biztos lehet benne, hogy a férfi hamarosan hárítani fogja a szexet. Sajnálkozva állapítja meg, hogy ezt a remek taktikát kevés nő fogadta el. Ugyancsak hatásos taktikát rejt az a gondolata, hogy a férfi szexuális vágya „permanens érdeklődést tart fenn a meg nem kapott lány iránt.” (217. old.)
„Élmény – halmány” a könyv utolsó alcíme, amelyben a halál érintésének élményéről számol be: egy családi karácsony után rosszul lett, s életét csak egy gyors szívműtét mentette meg. Szerinte azonban megmenekülésében annak a gondolatnak is döntő szerepe volt, amit így ír le: „Most nem szabad meghalnom. Annyira szeretem a gyerekemet, hogy élni is hajlandó vagyok érte, pedig… eleget éltem.” (228. old.) Az anyaszerep ilyen fokú középpontba állítása néha valóban életmentő lehet, s talán ez magyarázza, miért szeretné Lux Elvira, hogy minden nő számára az anyaszerep legyen az élet fő értelme. Más kérdés, hogy ez sokak számára archaikus monomániának tűnhet, amely tiszteletreméltó ugyan, de kissé idegen a mai élettől.
A könyv ezzel együtt érdekes olvasmány; egy „botcsinálta szexuálpszichológus” életét állítja elénk, s tanulságos fényt vet a magyar viszonyokra.
Szilágyi Vilmos dr.
Catherine Millet szexuális élete, 2.
Féltékenység
2009, Ulpius-ház, 300 p.
Különleges és nem mindennapi esetről olvashatunk ebben a könyvben. Ritkaság, hogy egy tehetséges nő, francia művészettörténész, aki cikkeivel és szakkönyveivel elismerést arat, olyan életmódot folytat, amelyet a közvélemény erkölcstelennek és züllöttnek minősít. Ráadásul zűrzavaros szexuális élményeit nyiltan feltárja egy könyvben, amelyet aztán 45 nyelvre lefordítanak és egymillió példányban adnak el. Ez már olyan botrányos, hogy oda kell rá figyelni, mint korunk egyik jellemző epizódjára. Hát itt tartunk?! Már az értelmiségiek is züllenek?
Az Ulpius-ház könyvkiadó jóvoltából ez a „nyugalom megzavarására alkalmas” és „csak felnőtteknek!” szóló könyv nálunk is elég magas példányszámban és több kiadásban került az olvasókhoz, bár különösebb vitát nem váltott ki, mint „nem magyar jelenség”. De alig egy-két év elteltével megjelent Millet Katalin botrány-könyvének folytatása, amelyet a „féltékenység” alcímével látott el. Ez már csak azért is meglepő, mert a promiszkuus, vagyis válogatás nélkül közösülő nők általában nem szoktak féltékenyek lenni. Mitől lett féltékeny „Madame Sex”? Erre a pszichológiailag izgalmas kérdésre ad választ a könyv Az rögtön kiderül, hogy kivételes és rendkívül tehetséges, bár autodidakta emberről van szó, aki önmagát tárgyilagosságra törekvő, könyörtelen kritikával elemzi, mintegy kórrajzot ad magáról, s visszatekintve sok mindent átértékel. Ebben az öngyógyító folyamatban jut el lassanként egy viszonylagos harmóniához, lelki érettséghez.
A „Bevezető” fejezetben azt a képet elemzi, amely a legfontosabb és legstabilabb partneréről, Jacques-ról alakult ki benne a megismerkedésük során. Ez a kapcsolat nem romantikus szerelemként indult, mert ilyesmire akkor még nem volt képes. Vallomása szerint rengeteg férfit meg kellett ismernie ahhoz, hogy tudja: „a vele való kapcsolat olyan típusú és annyira kitartó érzelemhez kötődik, amely nem hasonlítható a többihez.” De ezzel csak megelőlegzi a könyv záró gondolatát. Ám, hogy miért kötődik ennyire ehhez a férfihez, azt később sem tudta a maga számára elfogadhatóan megmagyarázni, pedig évtizedekig együtt élt vele. Természetesen megpróbálta hasonlítani olyan, korábbi partnereihez, akik a futó kalandoknál nagyobb szerepet játszottak életében. Ilyen volt mindenekelőtt Claude, a független, vállalkozó szellemű férfi, aki galériákat és művészeti kiadványokat (Art Press) létesített. Vele évekig együtt is élt, miután tizenévesen ott hagyta a szülői házat, s cikkeket kezdett írni a művészeti folyóiratokba.
Szoros kapcsolatuk azonban korántsem volt kizárólagos: mindketten szabadok maradtak és sok szexuális partnert „fogyasztottak” Ezek a kapcsolatok korán kiragadták Katalint a családi és iskolai fegyelemből, s mint írja, Claude-dal együtt tanult meg a konvencióktól függetlenül élni: „Együtt szeretkeztünk, együtt másokkal, és külön-külön is másokkal. Ezt a kialakult gyakorlatot soha nem szabályozta semmiféle törvény.” Féltékenységről sem esett szó soha, de azért Claude üvöltve veszekedett Katalinnal, sőt, meg is verte, ha pl. egy nappal később ért haza, mint ígérte. Katalin viszont sírógörcsökkel és vádaskodással reagált, ha észrevette, hogy Claude hevesen megkívánt egy másik nőt. Nem bírta elviselni, hogy partnere másokat – „minden szép nőt” - birtokolni akart. Vagyis valójában mindketten féltékenyek voltak. Katalin valósággal összeomlott és hisztérikusan reagált, amikor észrevette, hogy átmenetileg kikerült a figyelem középpontjából és partnere egy másik nőt jobban kíván, mint őt.
Szerelmes lett volna? Aligha, hiszen akkor ő maga sem „fekszik le” uton-utfélen, a szexpartikon bárkivel. Inkább, mint csinos, fiatal és sikeres nő, igényelte, hogy körülrajongják, sikere legyen a férfiaknál is, akikhez épp ezért, szívesen alkalmazkodott a szexben. „Én nem kapcsoltam össze a szerelmet a szexuális élvezettel… mindig több kapcsolatom volt egyidejűleg…”; ez „valójában lelassította a pszichoszexuális fejlődésemet. …mert mindenárom tetszeni akartam… szívesebben tettem eleget a partnerem vágyainak, és csak a szerencse vak véletlenétől függően elégítettem ki a saját vágyaimat. …szexuális szempontból ingatag voltam… a testem kezdett elválni a lényemtől”
Később bevallja: „abban a hitben éltem, hogy a szexualitás az a terület, ahol ragyogóan teljesítek… Ám lehet, hogy a szabadságom tudata könnyelművé tett… túlságosan a véletlenre bíztam a gyönyörrel való találkozást is.” Ez valójában azt jelentette, hogy bár ügyesen alkalmazta az innen-onnan felszedett szex-technikákat, partnerekkel ritkán és nehezen tudott kielégülni; inkább a dús fantáziálással kísért, kézzel vagy vibrátorral történő öningerlés biztosította számára a kielégülést. Ugyanakkor szinte mindenre képes volt a kapcsolati siker érdekében. Mint írja, ismerősei „gyakran voltak tanúi, hogy érdekessé akarván tenni magamat, hóbortos elméleteket fejtegetek, és szokásom volt kiszínezni a történeteket”, s hogy „szerettem két város között élni és egyik férfitől a másikhoz menni.” A feltűnésvágy és kalandvágy nála jól tetten érhető. „azért tulajdonítok olyan nagy jelentőséget a szexuális teljesítménynek, mert úgy élek vele, ahogyan a gyógyszerfüggők a fájdalomcsillapítókkal, amelyek nem egyszerűen elfedik a fájdalmat, hanem ráadásul eufóriát is kiváltanak… tökéletesen begyakorolt tudathasadás dolgozott bennem” – írja később.
Sikereit az adott körülmények tették lehetővé. Életének huszas éveiről azt írja: „Nem rabolta az időnket az egyetem, nem kellett vizsgákat letennünk, ismereteket felmutatnunk… egyszerűen csak fogékonyak voltunk” /mármint szakmailag). A szabadosság, a „libertinus” szemlélet pedig jellemzője volt a francia művész-társadalomnak. Érthető, hogy ezt vette át barátjával Katalin is: „…az, hogy ezt a kényszerek nélküli életet élhetjük, egy olyan társadalmi közegben, amely akkoriban az egyik legbefogadóbb és legkevésbé konformista volt, ami csak létezett, a szemünkben nem komoly erőfeszítések árán szerzett birtokunknak tűnt, hanem a vágyunk puszta kisugárzásának.” Igy aztán „a szexuális szabadság mámora kifejlesztette bennem azt az érzést, hogy a testem lehetőségei határtalanok… ki tudom használni az összes forrását, mindenféle helyzetben, annyi partnerrel, ahány csak kínálkozik.…nyilván hittem abban, hogy a testem valamiképpen mindenható… soha nem jutottam arra a következtetésre, hogy változtatni kellene az életemen.”
Később azonban mégis csak ráébredt a változtatás szükségességére. Ugyanis, mikötben Claude-dal élt, megismerkedett Jacques-kal, s vele egyre szorosabb kapcsolata alakult ki. Persze nem rögtön, hanem az évek során. Mint írja: „Mivel egyik kapcsolat sem volt igazán fontos a számomra, nem volt az az érzésem, hogy tőlük függne az egész életem, és partnereim viszonyaira sem tekintettem úgy, mint holmi akadályra… A férfiak, akikkel dolgom volt, éppen úgy nem titkolóztak a szerelmi életükkel kapcsolatban, mint én. Egy kivétel volt: Jacques. Ő csak néhány diszkrét utalást tett más nőkre…Már a kapcsolatunk első éveiben is előfordult, hogy féltékenységet mutattam. Ez más természetű féltékenység volt, mint a Claude-dal való kapcsolatban.” A kérdés csak az, hogy miért?
A leírtak szerint ennek fő oka az lehetett, hogy új intim-partnere sok szempontból más volt, mint az előző. Eleinte sokat leveleztek, s Jacques „a pszichoanalizisből vette át a levelek nyelvezetét”. Ez ugyan kissé fárasztó volt Katalin számára, de ugyanakkor felkeltette az érdeklődését, s egy új szemlélettel ismerkedett meg, ami hatással volt rá. „Attól a perctől kezdve, amikor elhatároztuk, hogy együtt fogunk élni, az elhatározás az életmódomban is változást okozott. Nem emlékszem rá, hogy ez tudatos döntés következménye lett volna. Az énem egyes részei egész egyszerűen elszakadtak és felszabadultak annak az uralma alól, aki elkötelezte magát Jacques mellett… leálltam vele, hogy spontánul beszámoljak neki a kalandjaimról.” Ekkor kezdte figyelni a régi önmagát és a visszaeséseit:. „… jóval nyugodtabban kezdtem viselkedni.”
Ez a nyugalom azonban csak átmeneti volt. Az eldugott boríték című fejezetből megtudjuk, hogyan vált kiváncsivá Jacques lakásában egy borítékra, amelyben női aktképeket és levelet talált, s ez megdöbbentette, mert „Jacques személyisége az én kicsapongó lényem kiegyensúlyozottabb, simulékonyabb ellenképe volt”, aki „libertinus szexuális életem hatásaival szemben óvatosságra intett”. Ez Katalint féltékenységi válságba sodorta, ami „hónapokon, éveken át fojtogatta a kapcsolatunkat.” és sajátos, mazochista önkínzás volt.: Titokban, kényszeresen előkereste Jacques összes naplóját , „igy lettem a saját végzetem könnyelmű okozója” – írja. Indiszkrécióját telefonon be is vallotta neki, aki igyekezett őt megnyugtatni – de sikertelenül.
A következő fejezetben konferencia-útjait (Szarajevo, Kolozsvár, Temesvár) írja le, amelyeken „Kezdtem ismerkedni a szenvedéssel, amely a gondolataink középpontjába került személy iránti kétségeinkből születik… Ettől kezdve soha többé nem sikerült magányosan úgy előidézni a gyönyört, , hogy ne idézzem fel Jacques nemi szervének őrjítő látványát, ahogy valamelyik szeretőjébe hatol. Ezekben az álmokban… én csak nézőként szerepeltem” – vagyis mellőzöttként. Maszturbációs fantáziáit hosszú évekig ilyen jelenetek uralták. Mindezt úti élményeivel együtt, hosszan részletezi. Aztán leírja, hogyan próbált ellenállni féltékeny nyomozási késztetésének. „mély eltökéltséggel megfogadtam, hogy többé nem engedek a késztetésnek; az indiszkrécióm szégyenletes, ha Jacques tudomást szerez róla, joggal mondhatja, hogy mélyen megsértettem a magánéletét. De ezek a gondolatok egy görcsösen erőlködő felettes éntől származtak („milyen jogon vádolod Jacques-ot azért, amire te feljogosítva érzed megad?”) „Libertinusként viselkedtem: nem létezett felsőbb eszme, amely irányíthatta vagy megtilthatta volna a cselekedeteimet.”
Bekövetkezett a kb. három évig tartó „krízisek” időszaka; Katalin gyakran „őrülten, fejvesztetten” viselkedett: remegés, zokogások. „Már csak egyetlen, görcsös intellektuális tevékenységem maradt: kígyózva menekülni saját, terhes látomásaim elől.…fel sem merült bennem, hogy magyarázatot kérjek tőle… egy olyan tökéletes szerelemről álmodoztam, amelyet, reméltem, Jacques telepátia útján birtokol, ahogyan én is birtokoltam….”
Egyszer Jacques „a saját dolgaimra hivatkozott, a tényre, hogy soha nem vetettem véget a szexpartiknak, és főleg arra, hogy a vágyam hosszú időn át másfelé ragadott és elfordított tőle…. Ő is feltárta előttem a szeretőimről vezetett listáját.… szavai annyira elképesztettek, mintha váratlanul egy másik nőnek nézett volna… Hát nem tudta, milyen nemtörődöm, olykor hanyag módon sétáltattam a testemet?… az egyetlen, valós kötelék, ami tart, éppen az, amelyik már jó ideje Jacques-hoz rögzít engem.… bár a szó szoros értelmében nem vagyok „szexőrült”, mindig nagyon könnyen kapható vagyok… Azért tudtam létrehozni egy „az előtti” Catherinet, mert létezett már egy jelenlegi Catherine is, aki némi távolságtartással figyelte a régi Catherine libertinus filozófiáját… talán úgy akartam megszabadulni az alattomosan lappangó bűntudattól, hogy idealizáltam a mi kettőnk kapcsolatát… egy percig sem kételkedtem az irántam való szerelmében, sem abban, hogy szexuálisan nagyon kötődik hozzám.” „Mindenáron ki akartam rántani magam a piócáktól nyüzsgő mocsárból, és csatlakozni akartam a világos öntudatú férfiúhoz, a gondtalan világban, ahol élt.”
Sok éves kínlódások árán ez végül sikerült. S ebben döntő szerepe volt egyrészt az emberileg sokkal érettebb partnere segítségének, másrészt annak az önelemző munkának, amelynek eredményeként megírta a nemi életéről szóló két könyvet. Ezekkel azonban nemcsak önmagának segített, hanem annak a hatalmas olvasótábornak is, amely gyakran küzd hasonló gondokkal, s e könyvek révén meg tudja könnyíteni azok megoldását
Szilágyi Vilmos dr.
Kétféle boldogság
Bert Hellinger rendszer-pszichoterápiája
2008, Bioenergetic Kft., 295 p.
Minthogy az eredeti könyv 2001-ben már a 14. kiadásban jelent meg Heidelbergben, azonkívül 2005 óta már Budapesten is működik egy Hellinger-Intézet, amely a „családfelállítás” módszerét pártfogolja és terjeszti, kiváncsi lettem erre az új, pszichoterápiás irányzatra. A könyvből már a belelapozáskor kiderült, hogy alapítója eredetileg egy katolikus pap, aki a Gestalt-pszichológiából kiindulva, különböző irányzatokat próbált ki, s lassan kidolgozta a maga családkonstellációs rendszer-elméletét.. A könyv fő címe arra utal, hogy kétféleképpen lehet boldogságra törekedni: maximalista módon, de a bukást is vállalva, vagy pedig szerényen, köznapian, de biztonságosan.
A könyv tartalomjegyzéke hét egész oldat foglal el. Első pillantásra megilepődtem ettől, de aztán láttam, hogy csak elaprózza a tartalmat és így megkönnyíti az eligazodást. Hét nagyobb részének főbb címei a következők:
I. A kapcsolatok sikerének feltételei. Ennek részei: 1. A kötődés, 2. Az adás és elfogadás egyensúlya, 3. A rend.
II. A lelkiismeret, mint a kapcsolatok egyensúlyérzéke. Ez a kötődés, kiegyenlítődés és rend szükségletének összjátékáról szól.
III. A szülő—gyermek kapcsolatok. Ez a családon belüli rangsort és annak zavarait elemzi.
IV. A párkapcsolatok sikeréről és kudarcáról. Ebben a tartós párkapcsolat és a gyermekvállalás problémáit elemzi.
V. Rendszeren belüli összefonódások és oldásuk. Itt a családrendszerek rangsorával, a nagycsaláddal és indulatáttételekkrl foglalkozik.
VI. A rendszerre vonatkozó pszichoterápia gyakorlatáról. Terápiás orientálódásról és különleges eljárásmódokról ír.
VII. Az egészhez való közeledés. Itt csak a teremtésen és a kinyilatkoztatáson alapuló hitről van szó., vagyis kétféle vallásosságról.
Már ez a tartalomjegyzék jól körvonalazza az irányzat konzervativ, vallásos jellegét; főleg, mivel a származási családnak és a definiálatlan lelkiismeretnek tulajdonít döntő jelentőséget a személyiségfejlődésben és az emberi kapcsolatokban. A pszichoanalizissel ellentétben sokkal direktivebb, mondhatni domináns terápiás módszert alkalmaz. Gyakran él paradox technikával, provokál, döbbenetet igyekszik kiváltani, bár utólag bevallja, hogy mindezt nem kell túl komolyan venni. Jellemző mondása: „A legjobbat nem lehet kimondani, a második legjobbat pedig félreértik.”
Módszerének jellemzője, hogy minden egyéni problémáról egy (látszólag) hasonló eset jut eszébe a saját praxisából, s annak mintájára javasol megoldást, éspedig valamilyen szkript formájában. (Az utolsó fejezetben szereplő „Oldó mondatok” valójában „varázserejű” szkript-gyüjtemény.) Az elméleti általánosításokat nem kedveli: „Az elmélet zavarja a gyakorlatot.” (16. old.) A módszertan esetlegessége mögött azonban jól felismerhetők az alapelvek. Ilyen pl. a családi kötődések sordöntő jellege; az ellentmondásos tendenciák állandó kiegyenlítődése, az adás és kapás egyensúlyának követelménye stb. Az utóbbit pl. így konkretizálja: „Egy kapcsolatban a boldogság attól függ, mennyit ad egymásnak és mennyit fogad el egymástól a két ember. Ha keveset adunk és keveset fogadunk el, abból keveset is nyerünk. Minél többet adunk és fogadunk el, annál mélyebb a boldogságunk. Ennek azonban van egy nagy hátránya: ez erősebben egymáshoz köt. Aki szabadságra vágyik, csak egészen keveset szabad, hogy adjon és fogadjon el… Ha pedig valaki úgy ad, hogy nem fogad el, egy idő után az emberek már nem akarnak tőle semmit sem. Ez a viselkedésmód tehát tönkre teszi a kapcsolatokat, mert aki csak adni akar, egyfajta fölérendeltséghez ragaszkodik és ezzel megtagadja a másiktól az egyenrangúságot. A kapcsolatok szempontjából nagyon fontos, hogy ne adjunk többet, mint amit magunk el tudunk fogadni, és a másik képes legyen viszonozni, amit adunk.” (21.old.)
A kapcsolati egyensúly biztosításának harmadik fő tényezője a rend, vagyis a családon belüli szabályok (közös normák, szokások) elfogadása. Igy lesz a kapcsolatokból rendszer, amire szerinte a lelkiismeret ügyel. „Minden rendszernek megvan a saját lelkiismerete.” (41.old.) Alapvetőnek tartja a szülők és gyermekek viszonyát, s azt, hogy a szülők megegyezzenek egy értékrendszerben, „amelyben mindkét származási család értékei helyet kapnak.” (61.old.) Igy a gyermekek nagyobb biztonságban érzik magukat és szívesen követik a közös értékrendet. Csak hát sok családban nincs közös értékrend. Ilyenkor szükség lehet a családkonstelláció tisztázására. Vannak különleges esetek, pl. szexuális visszaélések. Ám a „vérfertőzés csak akkor lehetséges, ha titokban mindkét szülő szövetséges. Tehát mindkét szülő részt vesz benne, éspedig az apa az előtérben, az anya a háttérben.” (80.old.) Ha a szülők között „hiányos a kölcsönös csere, például a szexuális kapcsolatban, akkor ellenállhatatlan igény alakul ki a rendszerben arra, hogy helyreálljon az egyensúly… és a legkézenfekvőbb kiegyenlítés ilyenkor az, hogy a lány felajánlkozik, vagy a nő átengedi vagy felajánlja lányát a férfinak. Ez a vérfertőzés gyakori, messzemenően tudattalan dinamikája.” (81. old.) A téma lezárásaként Hellinger megállapítja, hogy a tettes bűnvádi üldözése senkinek sem segít.
A párkapcsolatok sikeréről is sok érdekeset mond, főleg C.G. Jung anima és animus fogalmából kiindulva. A férfi—nő kapcsolat alapja szerinte, hogy a férfi „tökéletlennek éli meg magát”, s mert hiányzik neki a „női minőség”, a nőhöz vonzódik. A nőnek ugyanígy hiányzik a férfi minőség, ezért vonzódik a férfihez. „A férfi tehát csak akkor válik férfivé, ha elvesz feleségül egy nőt, és a nő csak akkor válik nővé, ha elvesz férjül egy férfit.” (96. old.) Viszont, ha a férfi „fejleszti magában a nőt, nincs már szüksége a nőre” - és ugyanígy járhat el a nő is. Talán ez lenne a magyarázata a „szingli-létnek”, az intim kapcsolatok kerülésének? Ez épp olyan furcsa gondolat, mint az a tétele, hogy „a nő követi a férfit, a férfinak pedig a női minőséget kell szolgálnia.” (99. old.) Számomra rokonszenves viszont az a megállapítása, hogy „a párkapcsolatban két egyenrangú ember szövetkezik, és minden olyan kísérlet, hogy úgy viselkedjünk, mint egy szülő, vagy olyan kiszolgáltatottan és ráutaltan, mint egy gyerek, válságot okoz a párkapcsolatban.” (98. old.)
A „kötődés a partnerhez” című alfejezetben abból indul ki, hogy a katolikus egyházban a házasság csak akkor érvényes, ha beteljesült, tehát testi egyesülés (közösülés?) is történt. „A beteljesülés létrehoz egy feloldhatatlan kötést.”(103.old.) De nem fűzi hozzá, hogy ez csak a katolikus egyház szerint van így.. Sőt, a közösülést a lehető „legnagyobb emberi beteljesítésként” misztifikálja, mert szerinte „semmi más nem kötelez átfogóbb esküvel a világ egésze felé.” (103.old.) Ugyanakkor Hellinger a test fölényét hirdeti a szellemmel szemben „…az ösztönös ott mutatja meg bölcsességét és erejét, ahol az értelem és az erkölcs elérik határaikat és csődöt mondanak. Mert az ösztönön keresztül egy magasabb szellem és egy mélyebb értelem hat, amelytől értelmünk és erkölcsi akaratunk visszaretten és menekül.” (104.old.) Ez a freudi ösztöntan misztifikálásának tűnik.
Bár a „szerelmi háromszögekkel” és a féltékenységgel kapcsolatban is elég ködösen nyilatkozik, mégis meglepően világosan fogalmaz, amikor azt írja: „Egy házasságon kívüli kapcsolatot többnyire rossznak ítélnek meg. Ha az egyik félnek van egy külső kapcsolata, az ártatlannak vélt sokszor úgy viselkedik, mintha joga lenne örökre megtartani magának a másikat. Ez jogtalan igény. Ahelyett, hogy szeretettel visszanyerné a másikat, sokszor elüldözi…(holott). előfordul, hogy valaki találkozik egy (számára) fontos emberrel, és ezt tisztelni kell. Ez a találkozás nagyon pozitivan is visszahathat a párkapcsolatra.” (115.old.) Sajnos, már a következő oldalon egy egészen más szellemiségű megállapítást tesz: „Párkapcsolatokban sokszor úgy viselkedünk, mintha ezek szabadon választott kötődések lennének. De egy tudattalan, könyörtelen lelkiismeret megtanít bennünket valami másra.”
Hellinger „atya” könyvében tehát sajátosan keveredik a lényegre és objektivitásra törekvés a konzervativ, vallásos szubjektivizmussal.
Szilágyi Vilmos dr.
Mesterkurzus – az élet dolgai
2008, Jaffa K., 277 old.
A könyv tíz szerzőtől közli a „Mesterkurzus” hasonló című sorozatának utólag némileg átdolgozott előadásait, nyilván azzal a céllal, hogy az olvasók számára is lehetővé tegye a tájékozódást a párkapcsolatok problémáiban és azok megoldásában. A felkértek többsége pszichológus, de van köztük grafológus, népművelő, reklámszakember, orvos, sőt, társközvetítő is. Az így kialakult kép tehát elég sokszínű, szerteágazó, és persze zavaró vonásoktól sem mentes. Mindenképpen arról tanúskodik, hogy hazánkban a párkapcsolatok tudománya még „gyerekcipőben jár”, s iskola helyett is inkább óvodáról beszélhetünk, esetleg iskola-előkészítő beszélgetésekről.
A kérdés csak az, hogy ezek az eltérő és gyakran elég bonyolult megközelítések segítenek-e eligazodni a párkapcsolatok útvesztőjében, vagy inkább az olvasók bizonytalanságát növelik?
Előszó vagy Bevezetés nincs a könyvhöz, de Kánya Kata: Használati utasítás társkeresőknek című fejezete nagyjából épp ezt a szerepet tölti be. Rögtön az elején leszögezi ugyan, hogy nem tud biztos útat mutatni senkinek az „Igazihoz”, mert azt mindenkinek magának kell megkeresnie – de sok, hasznos információt nyújt. Megtudhatjuk például, hogy hazánkban csaknem kétmillió 25 éves felüli férfi és nő él egyedül, a házasságok kb. 55%-a pedig válással végződik. Egyre kevesebben kötnek házasságot, és/vagy vállalnak gyermeket. Egyre inkább hiányzik az elköteleződés képessége. Az előadó kérésére, hogy akinek ma nincs társa, tegye fel a kezét, több száz kéz lendült a magasba.. Ami önmagában ugyan még nem jelentős, hiszen nyilván a társtalanok mennek el egy ilyen előadásra, de a statisztikai adatok is ugyanezt támasztják alá.
Az intim kapcsolat hiánya azonban nem jelent feltétlenül magányosságot. Az egyedül élőnek is sokféle társa, rokona, barátja lehet, bár ezek ritkán pótolják teljesen az igazi intim kapcsolatot Kánya Kata frappáns példákkal színesíti mindazt, amire írásának alcímei utalnak: „Azt kapod, amit adsz!”, „Korunk slágere: az önismeret”, „Hogyan válasszunk?” stb. Talán ez utóbbi tartalmazza a legfontosabb ismereteket; bár döntő tényezőnek tartja a partner illatát, amely a születendő gyermek egészsége szemponjából fontos genetikai hasonlóság és immunrendszeri különbözőség fokát mutatja. E hipotézis szerint az emberben is ugyanaz a genetikai program működik tudattalanul, mint a majmokban. Ez az elgondolás a ma divatos evolúciós pszichológiából származik, s abból indul ki, hogy fajunk fennmaradásához az elmúlt évezredekben minél több, életképes gyermeknek kellett születnie, s a párválasztás akkor még valóban „állati mintára” történt. Ma viszont, a túlnépesedés korában más a helyzet.
Kánya Kata is elismeri, hogy a párválasztás másik fő tényezője a szocializálódás mikéntje, vagyis a személyiségfejlődés; ezen belül pedig a partnerek értékrendjének és életvitelének, valamint szexuális képességeinek és igényeinek hasonlósága, továbbá elfogadható anyagi helyzete. A sokrétű hasonlóság valóban alapvető feltétele lehet a párválasztás sikerének, különös tekintettel a hasonló jogokra és kötelességekre. Ezt már nagyjából sikerült kivívni, de még korántsem teljesen. Kánya Kata szerint még ma is harc folyik a férfiak és a nők között. Ezt azonban nem arra vezeti vissza, hogy az évezredes férfiuralom (patriarchalizmus) folytán a nők még nem tudták teljesen kiharcolni a férfiakkal egyenlő jogokat. Hanem a női emancipációt és a feministákat hibáztatja, mondván: elvették a férfiaktól a férfiszerepet; bizonygatják, hogy mindent meg tudnak csinálni a férfiak nélkül, akikre nincs is szükségük. Pedig Kata szerint igenis, szükség van a hagyományos férfi-szerepre; pl. a nehezebb munkával és a durvább sportokkal csak a férfiak foglalkozzanak. Igen ám, csakhogy a hagyományos férfi-szerep azt is jelenti, hogy csak „a férfi az úr a háznál”, akit a nőnek szolgálnia kell…
Mint látjuk, Kánya Kata nem mindig gondolkozik igazán korszerűen, bár mondanivalójának túlnyomó többsége tudományosan megalapozott és rendkívül praktikus.. Különösen találónak tűnik, amikor felvázolja: Meddig lehet megjavítani egy kapcsolatot? (s itt utal a pár- és családterápia igénybe vételére). S nagyon egyetértek vele, amikor befejezésül hangsúlyozza, hogy a magánéletre is fel kell készülni, mert – ahogy írja - „ez a legfontosabb. Akkor tudunk jól teljesíteni a világban, ha…szeretnek és viszont-szerethetünk.” Ez pedig rajtunk múlik, tehát nem kell a „sült galambot” várni.
Kiegészítésül csak annyit fűznék hozzá, hogy éppen ezért az iskolák feladata lenne idejekorán megtanítani a felnövekvő fiatalokat a kulturált és harmonikus párkapcsolatokra.
„Szexuális és egyéb problémák a tartós párkapcsolatokban” címmel dr. Lux Elvira előadását olvashatjuk másodikként a kötetben. Ő az elhidegülés fogalmából indul ki, de első megállapítása, hogy a nők általában praktikusabbak és találékonyabbak, mint a férfiak; ám ezt csak egy otthon megfigyelt példával támasztja alá. Második „tétele”, hogy „a nők és a férfiak működése és elvárásai alapvetően különböznek egymástól.” (34. old.) Ezt egy olyan példával illusztrálja, amiről rögtön kideríti, hogy épp az ellenkezője igaz. Ezután egy pszichológia-professzor kérdése nyomán azt próbálja elemezni: Miért fontosabb a férfiaknak a vizualitás a szexben? Azt ugyan kideríti, hogy sok férfi nem ismeri pontosan a női nemi szervet, mert az „zárt rendszer”, de a kérdésre nem ad érdemleges választ. Inkább áttér annak magyarázatára, hogy miért van sok férfinek „korai magömlése” (pontosabban korai orgazmusa, ami általában kiváltja a magömlést).
Ezt ugyan a szexológusok már régóta tudják, és Lux Elvira is helyesen látja, hogy a kamaszkori, elsietett önkielégítések feltételes reflexszé válnak, amit aztán akarva—nem akarva átvisznek a partnerkapcsolatba. Ebből azonban nem arra következtet, hogy másféle, új feltételes reflexet kell tanulással és gyakorlással kialakítani, hanem szerinte ugyanúgy fegyelmeznie kell magát, mint amikor sürgős vizelhetnékje van (ami azonban egészen más eset). Érdekes az a gondolatmenete is, amikor egy, a közösülés közben erős fájdalmat érző nő gondjait azzal „kezelte”, hogy a nővel együtt élő férfinek sürgős házasságkötést javasolt. Ha valóban ez lenne az oka a nőknél a fájdalmas közösülésnek, akkor a nők túlnyomó többsége szenvedne a közösüléstől, hiszen a legtöbb szexuális kapcsolat nem a házaspároknál fordul elő. (Ráadásul a „kezelés” lezárásaként egy ízléstelen viccel búcsúzott a férfitől.)
Lux Elvira egyik „alaptétele”, hogy „a házasság igenlése a nőknél az anyasággal függ össze.” (40.old.) Továbbá, hogy a szexuális problémák jelentős része a szeretethiánnyal függ össze; ugyanis „érzelmi fogyatékosok” és „eszmehiányosak” vagyunk. Az előbbi nyilván azt jelenti, hogy nem tudunk szeretni, az utóbbi azonban nem kap magyarázatot, Mindenesetre igen fontosnak tartja, hogy a gyermekes szülők ne váljanak el, s igy legyen a gyereknek mintája: egy vele azonos nemű szülő, mert csak így tanulhatja meg a saját nemi szerepét. (De vajon minden szülő követendő mintát nyújt?) Ezután azt fejtegeti, hogy a női lélek és a női orgazmus mindig titok marad egy férfi számára, majd főleg a saját, szexuálterápiás praxisáról, módszereiről és eseteiről mesél.
Mindezek egyik fő tanulsága szerinte, hogy „szinte minden probléma gyökere és megoldási lehetősége is az önértékelésben rejlik!” (46. old.) Biztosan sok igazság van ebben; csak az nem világos, hogyan akarja elősegíteni a reális önértékelést,, ha például a nőkről azt állítja, hogy „hazudósak”; a férfiak viszont „nem tudnak hazudni”. (49.old.)
Még jó néhány ilyen furcsa kijelentést lehet találni ebben a szövegben, amely a hallgatókat illetve olvasókat inkább elbizonytalanítja, mint segíti. Úgyhogy lépjünk inkább tovább.
Egy reklámszakember, Sas István „Kielégületlenségeink, avagy mit kezdjünk a boldogság-deficittel?” című, reklámképekkel bőven illusztrált előadásában azt igyekezett bizonyítani, hogy fontos összefüggések vannak „a fogyasztás világa és a párkapcsolati boldogság megszerzése között…. Kínzó kielégületlenségeinket pótcselekvésként legtöbbször épp vásárlással, fogyasztással próbáljuk oldani.”
A pótcselekvésekkel elérhető pótkielégülés a pszichológia szerint valóban játszhat bizonyos szerepet az egyén lelki egyensúlyának ideiglenes helyreállításában. Hatása azonban rendszerint nem tart sokáig és káros következmények nélkül nem helyettesíti a tulajdonképpeni szükségletek kielégítését. Nagyon is megkérdőjelezhető tehát a szerzőnek az az állítása, hogy „a fogyasztás terén megszerezhető magabiztosság hatékonyan egyengeti a boldogsághoz és kiegyensúlyozottsághoz vezető utat.” (56.old.)
A magabiztosság, vagyis az önbizalom valóban fontos feltétele a sikeres cselekvésnek és a lelki egyensúlynak, de leginkább és majdnem kizárólag azon a területen, ahol a magabiztosság kialakult. A magabiztos fogyasztás tehát semmiképpen sem garantálja a különböző szükségletek kielégítését a párkapcsolatok, vagy éppen a kölcsönös szexuális kielégülés területén. Kivéve talán akkor, ha a a szexuális kielégülést is megvásárolható árunak tekintjük. Egyesek persze annak tekintik – de vajon ismerik az igazi boldogságot: Maga a szerző is „csak félve” kérdezi meg, hogy lehet-e fogyasztásként felfogni a szerelmet és a párkapcsolatot?
Vajon „kommercializálódhatnak”, áruvá válhatnak a szerelmi kapcsolatok Is? Pénzért szerelem is kapható? Erre aligha felel valaki igennel, de az is összetéveszti a szerelmet a szexuális szolgáltatással. Ez a vélemény egyébként szorosan összefügg a tulajdonosi szemlélettel, a birtokbavételi törekvéssel, amely a szerelmi partnert is „vagyontárgynak” tekinti. A reklámok által sugallt vagyongyarapító, alacsonyrendű élvezeteket habzsoló szemlélet valóban kognitiv disszonanciát válthat ki azokban, akik legbelül még hisznek valamilyen „magasabb rendű értékekben”.
Sas István szerint nem kell félnünk attól, hogy az általunk kedvelt, márkás árucikkek elárulják az igényszintünket, gondolkodásmódunkat és attitűdjeinket, hiszen egész viselkedésünk is erről árulkodik. Szerinte a márkahasználat az önkifejezés egyik lehetősége, arra, hogy „pozicionáljuk önmagunkat mások számára.” Nos, kétségtelen, hogy aki ugyanazokat a márkákat kedveli, annak szemében könnyebben válunk szimpatikussá. Ami persze egyáltalán nem garantálja a partnerek összeillését és lényeges igényeik kölcsönös kielégítését. Akinél a párválasztást jelentősen befolyásolja, hogy partnere milyen luxuscikkekkel rendelkezik, az aligha építi kapcsolatát szilárd alapokra.
Sigmund Freud követőivel együtt Sas István is leragad a rég megcáfolt ösztönelméletnél, amikor a birtoklási, tulajdonszerzési vágyat ösztönösnek, vagyis velünk születettnek tartja; elfeledve, hogy épp azáltal váltunk emberré, hogy kiemelkedtünk az ösztönök köréből.. Azt ugyan elismeri, hogy a birtoklási vágy „kóros méreteket is ölthet”, s szerinte meg kell találni az „arany középutat”, miközben „nem kell és nem is szabad lemondani a személyiséget kiteljesítő és a vágyait beteljesítő örömökről..” (74.old.) Ez kétségkívül ügyes és mértéktartóan liberális fogalmazás, bár homályban hagyja, milyen vágyat kielégítése teljesíti ki a személyiséget.
Nemcsak terjedelmileg az egyik legnagyobb, hanem tartalmilag is egyik legjelentősebb könyvfejezet Szendi Gábor „Hűtlenség, féltékenység, evolúció” című írása. Ő az evolúciós pszichológia szemléletével tárgyalja a nemek viszonyának problémakörét. Már az első bekezdésben meglepő megállapítást tesz: „Vágyunk a hűség után, miközben gyárilag belénk van építve a hűtlenség. Felmérések szerint a férfiak és nők 40-50%-a létesített már külső kapcsolatot.” (77. old.)
Hogy is van ez? A felmérések szerint a felnőttek alig fele lépett félre, holott „gyárilag” beléjük van építve a hűtlenség? A „gyári beépítés” nyilván azt jelenti, hogy genetikusan belénk programozott viselkedésről („hűtlenkedési ösztönről”?) van szó. De hogyhogy a többség ezt nem követi? A tények mintha ellent mondanának annak, hogy a hűtlenség velünk született, ösztönös késztetés. Az evolúciós pszichológia tehát megalapozatlan, téves következtetésekre jutott. Ennek kiindulópontja az lehet, hogy az állatvilágban sok fajnál megfigyelhető a hímok „csapodársága”: ösztönös törekvése arra, hogy minél több nősténnyel párosodjanak. Vannak ugyan „hűséges, monogámiában élő” fajok is, de a többség minden alkalmat kihasznál a párzásra. Nem mintha tudná, hogy fajának fennmaradása csak így biztosítható, hanem mert kellemes és kielégítő az ösztön parancsát követnie.
Az evolúció fogalma az élővilág fejlődését, a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás képességét jelenti a fennmaradás, a túlélés érdekében. A feltételek változásával az élőlények is változnak: új képességeik, tulajdonságaik alakulnak ki, vagy akár új fajok keletkeznek. Szendi szerint viszont az evolúció legfőbb célja: „tulajdonságaink elterjesztése”. Csakhogy a „célok” tudatosságot feltételeznek, ami csak az embernél, mint az evolúció „végső termékénél” fordul elő. Másrészt, ha a meglevő tulajdonságaink nem felelnek meg az adott feltételeknek, akkor az evolúció nem a terjesztésüket, hanem a megváltoztatásukat kényszeríti ki (hacsak nem tudjuk a feltételeket megváltoztatni).
Szendi „evolúciós logikája” tehát átgondolatlan és megalapozatlan, például akkor is, amikor a modern ember legfőbb problémájának tartja, hogy „a kőkori viszonyokra van optimalizálva”. (79.old.) Ha ugyanis ez valóban így lenne, akkor az evolúció százezer éve nem működne az ember esetében. Hiszen az evolúció lényege éppen az, hogy az adott viszonyokhoz, feltételekhez „optimalizálja” az élőlényeket, így az embert is. Szendi hibás kiindulópontjából fakadnak aztán a további, tudományosnak látszó, de valójában áltudományos „megállapításai” is. Igy pl. az, hogy a monogám házasság gátolja a szaporodási sikert és ellentmond „evolúciós törekvéseinknek” (lásd: a Föld túlnépesedése!), Szendi azzal rágalmazza az evolúciót, hogy annak stratégiai parancsa: „Termékenyíts meg minél több nőt!”, s így a női hűtlenség is „bekalkulált” dolog. Vagy hogy a nők versenyeztetik a tőlük szorongó férfiakat, ennélfogva „a nő az evolúció motorja”.(84.old.) Az ösztönös, „evolúciós hűtlenségnek” ellentmond, hogy Szendi szerint „a szerelem az evolúció trükkje a monogám kapcsolat kialakítására, mert csak ebben garantált az apaság…” stb. (86. old.) Szerencsére ez nem az evolúció, hanem Szendi önellentmondása.
Már szinte mulatságosnak tűnik, hogy Szendi mindent az evolúcióval magyaráz. Például a hűtlenség „evolúciós hasznosságát” az bizonyítja szerinte, hogy létezik a féltékenység, amely „mindenki agyába be van építve”.(88. old.) De akik nem féltékenyek, azok kidobják agyukból ezt a beépített részt? Ám azt is megtudhatjuk Szenditől, hogy a féltékenység a testmagassággal is összefügg; s mint „evolúciósan hasznos érzelem”, nem tönkreteszi, hanem „védi a kapcsolatot”. Azt is fontosnak tartja leszögezni, hogy „a hűtlenség evolúciósan érdekérvényesítő magatartás”(92. old.), bár ezt sokan erkölcstelennek tartják. Nem meglepő, hogy a születési sorrendnek is fontos szerepet tulajdonít: „legkevésbé féltékenyek az egykék; utánuk következnek az elsőszülöttek, s a legféltékenyebbek a később születettek.”(102.old.) Úgy tűnhet, mintha már csak az asztrológiai magyarázat hiányozna, holott ez csak biologizáló magyarázat, amely az evolúciót kizárólag biológiai elméletnek tartja (bár megtévesztő módon szól a „lélektani evolúció” lehetőségéről is).
Szóval eléggé összekeverednek Szendinél a különböző, nem egyszer ellentétes szemléletek. Ami persze nem zárja ki, hogy vannak találó megállapításai is, s tárgyilagosan ismerteti pl. a kötődési tipusokat stb. A ma divatos, evolúciós pszichológiát azonban nem ártana kritikusabban értékelni.
Dr. Csernus Imre „Alkalmazkodás és függetlenség, társfüggőség” című előadása és írása viszont bővelkedik a megalapozott kritikában. Azzal kezdi, hogy idősebbé válva az emberek „nem mernek változtatni”. A kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolat alapjának tartja, hogy tudjunk mosolyogni, az élet minden területén. Ez a szimbólikus kép nála a belső nyugalmat és a független, bátor viselkedést jelenti. A legtöbben viszont félnek valamitől és nincs elég önbizalmuk. Ezért kapaszkodni próbálnak egy látszólag erősebb partnerbe. Akiről aztán hamarosan kiderül, hogy ő is gyenge és bizonytalan, csak ennek ellensúlyozásaként próbál erősnek mutatkozni.
Csernus rámutat, hogy a kapaszkodás, a társfüggőség hasonlít ugyan a szerelemre, de nem igazi szerelem. A függőség alapja mindig valamilyen félelem vagy bizonytalanság, az autonómia hiánya. A társfüggőség (ko-dependencia) is ennek a jele; a személyiség éretlenségére, infantilizmusára utal. A lelkileg éretlen egyén „érzelmileg még gyermekszinten van… mert nem mer szembenézni a félelmeivel”, ezért szeretni is csak gyermeki szinten tud. Csernus tehát megkülönbözteti a szerelmi képesség gyermekies, éretlen formáit a felnőttes, érett szerelemtől, amelyhez felnőtt korban is kevesen jutnak el.
A dependencia különböző formáit, többek közt a társfüggőséget Csernus a magánéletében is tapasztalta. Első két házasságára utalva megjegyzi: ma már senkinek sem engedi meg, hogy őrá támaszkodjon és senkinek az életét sem akarja megváltoztatni. Ez fontos tanulság a párkapcsolatban élőknek; felnőtt, érett embereknek vállalniuk kell a felelősséget önmagukért. (Hozzá kellene tenni, hogy másodsorban azokért is, akikkel intim viszonyban, családi kapcsolatban élnek.)
„Őszinteség, hazugság és titkok a párkapcsolatban” -- ez a címe Popper Péter fejezetének a könyvben. Itt a sok megalapozott és találó megállapítás mellett elég sok problematikus gondolattal is lehet találkozni. Megkérdőjelezhető már a legelső mondata is: „A párkapcsolat az emberiségnek a történelem folyamán egy megoldatlan problémája”, mert régen is és ma is csupa kudarcot eredményezett. Furcsa történelmi visszapillantása nyomán arra következtet, hogy az állatokhoz hasonlóan az emberben is a szerzés és birtoklás ősi ösztönei érvényesülnek.
Eszerint valójában ki sem emelkedtünk az állatvilágból? Vannak ugyan, akik állati szinten élnek, de az utóbbi évezredek átlagemberét már nem az ösztönök, a veleszületetten beprogramozott viselkedésminták vezérlik, hanem a különböző, tanult szabályok, „szkriptek”. A szerzési és birtoklási törekvés is ezek közé tartozik, tehát vagy elfogadjuk, vagy nem. A Popper által előadott, ezoterikus elmélet szerint az ősi kultúra embereinek ugyan még volt „szellemi látása”, látták a dolgok „szellemi értelmét” (vagyis a transzcendenciát), de a történelem során ez a képesség „fokozatosan elveszett”. Igy alakult ki a materialista világszemlélet, ami a szerzés és birtoklás ösztönét „tárgyi javakra” irányította. S ennek nyomán az emberi kapcsolatok is megváltoztak; az anyagi javak szerzése határozza meg azokat.
Ez a pesszimista mítosz realitás-elemei ellenére is irreális, torz magyarázatnak tűnik. A „szellemi látás” hiányolása valójában egy természetfeletti, transzcendens szellemi világba vetett hit hiányolása, amelyet bizonyítékok híján a tudomány az emberi fantáziák közé sorol. E retrográd, archaikus misztifikáló szemlélet a jelek szerint nagyon beleivódott Popper Péter gondolatvilágába, bár időnként ezt is relativizálja, s ettől elszakadva , nagyon találó megfigyelései vannak a párkapcsolatokról, amelyekből bőven idézhetnék. Nagy pozitivuma emellett, hogy igen sok szellemes és mulatságos történetet mesél.
„Az orgazmus” címmel Sz. Mikus Edit nemcsak az orgazmussal kapcsolatos elméletekről tájékoztat közel 40 oldalon, hanem az erotikus viselkedés néhány történelmi és társadalmi vonatkozásáról, azonkívül az úgynevezett „spirituális szexről”, vagyis a szeretkezésről, mint vallásos-misztikus élményről is. Ez persze azt mutatja, hogy ő is hajlamos a miszticizmusra (ami egy „reiki-mestertől” egyáltalán nem meglepő).
Ezzel kapcsolatban joggal merül föl a kérdés: összefér-e az „ezotéria”, a misztikus tanok kultiválása a tudománnyal? Szerintem elvileg nem, de a gyakorlatban mégis sokan megpróbálják össze-egyeztetni. Az eredmény a misztikum és a tudomány sajátos összekeverése, s ebben az egyvelegben inkább a misztikum, mint a tudománv aránya lesz nagyobb; ráadásul a misztikum eltorzítja a tudományt. Ez persze nem zárja ki, hogy ilyen kontextusban is előfordulnak reális megállapítások, s ezek hatására a tájékozatlanok könnyen reálisként fogadják el az ügyesen tálalt misztikumot is.
Mikus azzal kezdi, hogy felsorol néhány, a témát eltérően megközelítő, magyar szakembert, de egyikkel sem vitatkozik, mert hangsúlyozottan más szemléletet akar bemutatni. S ezt azzal indokolja, hogy ő nem orvos, nem pszichológus, hanem népművelő, újságíró és „ezoterikus gondolkozású szexológus”.(150.old.) Ez a sajátságos identifikáció azért meglepő, mert a szexológia épp olyan nagy és fontos tudományterület, mint pl. a medicina, s így nincs benne helye az ezotériának és miszticizmusnak.
Figyelemre méltó közlése, hogy a Nők Lapja szakértőjeként kapott, közel hétezer levélnek kb. 60%-ában azt kérdezik a nők: „Miért nincs hüvelyi orgazmusom?” Válaszai lényegének ismertetése helyett először az orgazmus mibenlétét igyekszik meghatározni, először biológiai, majd pszichikus megközelítésben. Első meghatározása: „Testi szinten az orgazmus nem más, mint a másodperc tört részéig tartó, bvioelektromos kisülés…”, sok testi tünettel. Eltekintve attól, hogy az orgazmus, mint szexuális kielégülés, az élvezet csúcspontját jelenti, tehát lényegében lelki jelenség, amelyet testi tünetek kísérnek, ám ezeket téves a másodperc töredékéig tartó „kisülésre” korlátozni. Maga az orgazmus jóval hosszabb, a helyzettől függően sok másodpercig, sőt, percekig tarthat, testi tüneteivel, pl. a hüvely és a húgycső körüli izmok ritmikus összehúzódásaival együtt. Az ún. „G-foltos orgazmusról” tévesen azt írja, hogy a kispriccelő váladék nem a húgycsőből, hanem a hüvelyből távozik. A mai szexológiai ismeretek szerint ez súlyos tévedésnek minősíthető. (A szövegben több más, kisebb tárgyi tévedés is előfordul.)
Az orgamus lelkileg „valamiféle katarzis-élmény” Mikus szerint., és „felfokozott lelki állapot, ami enyhülést nyert.” Ez azonban elég bizonytalan és frázisszerű meghatározás, hiszen a katarzis drámai eleme többnyire hiányzik a szexuális kielégülésből. Nem világos, hogy mit ért „felfokozott lelki állapoton” és miért kell annak enyhülést nyernie. A feloldódás és elégedettség – amire szintén hivatkozik – már az orgazmus következményei és utóhatásai, de ezeket sem magyarázza meg. Ebben a részben szól a szerelemről is. Kezdő stádiumát a nőknél „lila ködösnek” nevezi, amely szexuális vágyakat kelt, de később elillan a vággyal együtt. Hozzáfűzi, hogy a férfiak szerelem nélkül is képesek a szexuális élvezetre; ám nem említi, hogy a pszichoszexuálisan érett nők is képesek ugyanerre.
Kulturális szempontból az orgazmussal kapcsolatos „trendi elvárásokról” ír, amelyek alapja a média és a pornográfia. Ugyanakkor a magyar szexuális kultúrát „végtelenül álszentnek” tartja, s hiányolja a szexuális nevelést (bár ilyen ma is van, csak többnyire antiszexuáléis jellegű).
Mindezeknél fontosabbnak tűnik Mikusnál a spirituális megközelítés. Itt a Káma-Szutrára, a taoista tanokra és a tantrikus szex-tanfolyamokra hivatkozik. Meghatározása: „Spirituális értelemben egy szeretkező pár az isteni energiákkal, az univerzummal történő egyesülés erőivel együtt képes önmagában és partnerében a szexuális energiát áramoltatni…” (156. old.) Nem szorul bizonyításra, hogy ez egyértelműen miszticizmus és a tudományhoz semmi köze., hiába próbálja Mikus az orgazmus anyagi és spirituális szintű értelmezését egybevetni, persze az utóbbi javára. S bizonygatja például, hogy a párválasztás alapja „az aurák összeillése, a test íze és illata” stb.
Őszintén szólva, nem értem, hogyan kaphatott helyet a Mesterkurzusban egy ilyen előadás.
Vekerdy Tamás „A szülők kapcsolata gyermekszemmel” című előadása és könyvfejezete viszont megbízhatóan teljesíti a maga elé tűzött feladatot: felkészíti a (leendő) szülőket gyermekeik szexuális nevelésére. Ez a fejezet akár a „Szülők iskolája” tananyaga lehetne! Gondolatmenete közel 100%-ban a legkorszerűbb tudományos ismereteken alapul. Közérthetően megmagyarázza például az érzelmi intelligencia és az érzelmi biztonság jelentőségét, vagy a csecsemő kommunikációs igényét és a vele való beszélgetés fejlesztő hatását, aztán a szülők nemi életének észrevételével kapcsolatos problémák kezelését. „Rendkívül kétes helyzetnek” nevezi viszont, ha a gyermek érzékeli a szülők nemiségét (vagy a szülők a gyermekét).
Helytálló megfigyelésnek tartja a Freud által leírt Ödipusz konfliktust és konkrét tanácsot ad annak a gyermeki kérdésnek megválaszolására: hogyan kerül a kisbaba az anyukák hasába. Ez a válasz kerüli a szexuális izgalom testi jeleinek magyarázatát, és egy kis óvodás is furcsának találhatja, hogy az „apa testéből leválik egy kis darab és átmegy az anya testébe.”(193.öld.) Kétségtelenül van jobb magyarázat is erre, amit Vekerdy nem ismer; de hát ő nem szexuálpedagógus. Hasonlóképpen kicsit „elnagyolt” az a tanácsa is, hogy mit válaszoljon a szülő, ha a gyermek a pornográfiáról kérdezi. Ezzel kapcsolatban Mérei Ferencet idézi, aki szerint „minden perverzió, ami személytelen.”, s kiegészíti azzal, hogy „merő technika” az egész.. Szerencsére hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a szülőnek kell tisztáznia saját viszonyát a pornóval , bár ehhez már nem ad tanácsot..
A párválasztásról, a szülők egymás közötti viszonyáról és az esetleges félrelépésekről inkább csak erkölcsi jellegű tanácsokat ad, pl., hogy nem kell takargatni a feszültségeket, mert a hazugságok megmérgezik a családi légkört és a gyermeket is neurotizálják. A szexuális kapcsolatok körül szerinte „különös rejtély lappang” és a zsidó-keresztény hagyományok a gyakorlatban nem érvényesülnek. Úgy tűnik, ezt sajnálatosnak tartja. Zárszóként mindenesetre hangsúlyozza: „nem az hat, amit mondunk a gyereknek, hanem az, akik vagyunk, akivé váltunk életünk során.” Ezzel pedig teljesen egyetérthetünk.
„Konfliktuskeresés a párkapcsolatban” – ez a címe F. Várkonyi Zsuzsa fejezetének, amelybnek kiindulópontja az a gondolat, hogy minden konfliktusnak van előtörténete,, amelynek ismeretében előre jelezhetők és megérthetők. Hogy aztán „egy irracionális erő állandó ismétlésre kényszeríti”-e azokat, az már nagyon is kérdéses. Egyes konfliktusok előfordulása ugyan valószínűsíthető, de nem „irracionális erők”, vagyis kiismerhetetlen tényezők folytán, hanem épp az előzmények ismeretében.
Megoldásuk Várkonyi szerint Thomas Gordon javaslatai alapján érhető el legkönnyebben. Éspedig úgy, hogy nem a beidegzett, megszokott megoldást kell erőltetni, hanem a valódi igények sokféle és kompromisszumos kielégítését. A párkapcsolati szerepeket Várkonyi egy szakkönyv alapján úgy osztja fel, hogy a férfi négy szerepe: a „hős”, a „játszótárs”, a „barát” és a „szervező”. A nőnek pedig hat szerepe lehet: a „mama”, a „szurkoló”, a „barát”, a „szerető”, az „oroszlánszelidítő” és az „érett felnőtt”. Ezt Várkonyi némileg módosítva mindkét félnek öt szerepet tulajdonít, amit több oldalon keresztül meg is indokol.
Ezután ismerteti a transzperszonális pszichológia elméletét a gyermeki, szülői és felnőtti szerep-viselkedésről, amelyek a partnerkapcsolatban különböző változatokban kapcsolódhatnak össze. Ezzel értékes szempontokat nyújt az önismerethez és a viszonyok reális felméréséhez.
A könyv utolsó fejezetében dr. Szöllőssy-Csoma Enikő dolgozatát olvashatjuk „A párkapcsolati tanácsadás alternativája. A grafológiai összeillőség-vizsgálat” címmel. Az „íráspszichológiának” is nevezett grafológia művelése csak az utóbbi évtizedekben fejlődött élénkebben hazánkban. De érdekes módon nem elsősorban a pszichológusok foglalkoznak vele, hanem különböző foglalkozású értelmiségiek. Persze érthető, hogy sokak fantáziáját izgatja a grafológia és annak alkalmazása a párkapcsolatok segítésére.
Számukra ez a fejezet nemcsak az alapfogalmakat tisztázza közérthetően, hanem azt is bemutatja, hogy a kézírásból többek között a következő személyiségjellemzők ismerhetők meg: a gondolkozás és az érzelmi-indulati működés jellege; az önmagához és másokhoz való viszony, a munkabírás és munkavégzés jellemzői stb. Eléggé köztudott, hogy a „gy” betű sokat elárulhat a partnerek kapcsolatának szorosságáról, érzelmi és szexuális intenzitásáról. De kevesen tudják, hogy ez önmagában nem, csak a többi írásjegy egybevetésével mérvadó.
Érdekes, hogy a szerelemmel kapcsolatban Atkinson nyomán megkülönbözteti a „szenvedély-szerelmet” és a „társszerelmet”. Az utóbbi jóval kiegyensúlyozottabb és érettebb formája az érzelmi kötődésnek. Az érett szerelmi képességről van szó, amit jómagam a „párválasztási érettség” fogalmával szoktam jelölni. A grafológus-szerző ezt így fogalmazza: „Érett, valódi párkapcsolatot ugyanis csak olyan személyiségek képesek megvalósítani, akik megfelelő magabiztossággal, őszintén tudnak működni e világban.” (242. old.)
A továbbiakban a szerző kézírás-minták bemutatásával elemez néhány, a párkapcsolatban fontos tulajdonságot, pl. a dominancia-igényt, az önbizalom, az autonómia vagy a féltékenységi hajlam jegyeit. Táblázatban közli, milyen jellemzőket vizsgál a grafológus egy párkapcsolati tanácsadás során. Az egész fejezet tulajdonképpen azt a címet is viselhetné, hogy „Bevezetés a grafológiába”. A fejezet tudományos jellegét mutatja, hogy befejezésül (csak ő) közli a felhasznált irodalom jegyzékét.
A fejezetek áttekintése után igazat adok a borítón olvasható fülszöveg szerzőjének, aki szerint a szerzők által javasolt út nagy elszántságot, rengeteg munkát – s hozzátenném: erős kritikát – követel.
Szilágyi Vilmos dr.
Beszélgetések nemcsak szexről
Lux Elvirával, Mohás Liviával és fiatalokkal
2009, Corvina, 185 old.
Révai Gábor párbeszéd-sorozatának újabb epizódja magánéletünk legizgalmasabb kérdéseit, az intimszféránkat világítja meg. Méghozzá különböző oldalakról egymás után:: egyrészt két idős pszichológusnő oldaláról, másrészt négy fiatal felnőtt (két nő és két férfi) szemszögéből.. Ez jó alkalom arra, hogy kiderüljenek az idős és a fiatal nemzedékek közötti, szemléletbeli különbségek és ellentétek. Nem meglepő, hogy az idősebbek általában konzervativok, ellentétben a fiatalokkal. Itt azonban két idős szakemberről van szó. Egyikük, Lux Elvira az egyik női klinika pszichológusaként húsz évig kezelte a meddő, vagy szexuális problémákkal küszködő nőket, s ezt követően ő alakította meg tanítványaival a Magyar Szexológiai Társaságot, amit húsz évig vezetett.. A másikuk, Mohás Livia tornatanárból lett könyvszerkesztő, majd regényíró, s közben pszichológiai tanácsadó.
Mindketten vallásos, vidéki családból származnak, tizenéves korukban apácák nevelték őket, s ez az örökség egész további életükre kihatott. Ami elsősorban Lux Elvira munkáját nehezítette a szexuális kérdések nyilt megtárgyalása során. Ráadásul pszichológusként sem kapott képzést a szexuális működés zavarairól és azok kezeléséről. Igy aztán kénytelen volt pácienseinek részletes kikérdezése alapján tájékozódni és kitalálni a lehetséges megoldásokat. Ebben hagyományos értékrendjének két fő alapelve vezette:: 1. Minél több gyermek szülessen, 2. a szülők pedig ne váljanak ek, hanem együtt neveljék legdrágább kincsüket, a gyermekeiket. Legbüszkébb arra, hogy több száz, funkcionális meddőséggel küzdő nőnél sikerült elérnie a gyermekáldást. Ez azért szép teljesítmény, mert akkoriban még a legkiválóbb nőgyógyászok sem nagyon tudtak mit kezdeni a funkcionális meddőséggel. Az ún. pszichoszomatikus szemléletet – vagyis, hogy a testi bajoknak, zavaroknak lelki okuk is lehet, amit kezelni kell – Lux Elvira az elsők között próbálta bevinni nemcsak a szülészetbe és nőgyógyászatba, hanem általában az orvosképzésbe.
Ezt az új szemléletet ugyan nem tudta meghonosítani az orvosegyetemen, de lehetőségeihez képes elég sokat elért. Többek közt éppen azzal, hogy az orvostan-hallgatóknak tartott előadásaiban felhívta figyelmüket a betegségek kialakulásában szerepet játszó, lelki tényezőkre. Ehhez viszonyítva a szexuális funkciózavarok gyógykezelése terén elért eredményei már bizonytalanabbak és megkérdőjelezhetők voltak. Konzervativ szemlélettel és a modern szexuál-terápia módszereinek figyelmen kívül hagyásával ugyanis az eredmények szükségképpen korlátozottak; bár az alapos kikérdezés és a szuggesztiv tanácsok néha önmagukban is kedveső hatásúak. Elvira pedig szuggesztiven tudta képviselni a saját elveit és terápiás céljait. Más kérdés, hogy ezek az elvek és célok mindig megfeleltek-e az egyének és a család érdekeinek, Révai Gábor a könyv Előszavában azt írja, hogy gyakran vitába szállt Elvirával, de még többször magába fojtotta vitatkozhatnékját. Ez is mutatja, hogy Elvira nehezen tűri az ellentmondást, a kritikát (amit a magam tapasztalatai alapján is megerősíthetek). Jó szándéka és segíteni akarása ugyanakkor kétségtelen.
Révai Gábor azonban nyilván érezte, hogy a szexuális kapcsolatok és általában az intim párkapcsolatok témája a 21. évszázadban modernebb megközelítést (is) igényelne. Próbált ezért egy korszerűbb szemléletű szakembert keresni. Ám akiket felkért volna, azok vagy nem vállalták, vagy pedig Elvira nem volt hajlandó velük „egy tálból cseresznyézni”. Pedig nem együttes interjúról volt szó, ami kettejük vitatkozását is kiválthatta volna, hanem külön-külön, több alkalommal felvett beszélgetésekről. Igy került sor Mohás Liviára, mint régi barátnőre, aki szintén a 60-as évek második felében végezte el a pszichológia szakot, de irodalmár lett, s csak nyugdijas korában kezdett pszichológiai tanácsadással foglalkozni. Ahogy Révai írja: „bár korántsem értenek mindenben egyet, de… mindketten inkább konzervatívok, vagyis nagyra tartják az olyan hagyományos értékeket, amilyen az anyaság…” vagy a szexuális kizárólagosságként értelmezett hűség stb.
Révai joggal állapítja meg, hogy Mohás Livia „nem kifejezetten szexuálpszichológus, de… talán egy fokkal „modernebb” kortársánál és barátnőjénél, jóllehet, az alapértékeik közösek.” (8. old.) A „modernebb” jelző nyilván nem véletlenül került idézőjelbe, hiszen Livia szemlélete sem igazán korszerű, amint az a válaszaiból egyértelműen kiderül. Ez azzal is szorosan összefügg, hogy sem ő, sem Elvira nem végzett szexuálpszichológiai tanulmányokat. Részben azért, mert a hazai egyetemeken vagy főiskolákon ilyesmire még ma sincs lehetőség , hiába jelent meg nemrég a „Szexuálpszichológia” tankönyv (ami nem azonos Lux Elvira régebbi, hasonló című könyvével!), tehát diplomát ebből nálunk nem lehet szerezni. Másrészt pedig talán éppen hagyományos szemléletük miatt idegenkedtek a hazai és nemzetközi, modern szexuálpszichológiai és szexuálterápiás szakirodalom feldolgozásától és alkalmazásától. Ez persze nem zárja ki, hogy megfigyeléseik és tapasztalataik (no meg a régebbi szakirodalom ismerete) alapján reális megállapításokat is tegyenek, függetlenül azok realizálási lehetőségeitől. Minthogy azonban az olvasók sem ismerik a témakör újabb, tudományos szakirodalmát, többnyire nem tudják megkülönböztetni az aktuálisan is érvényeset és az elavultat az idős hölgyek állításai között.
Még szerencse, hogy a könyv négy fiatal felnőtt vallomásait is idézi, s ezeket mintegy szembeállítja az idős szakemberek által képviselt szemlélettel. A könyv felépítése egyébként olyan, hogy először a két „szakember” életútját mutatja be „az angolkisasszonyoktól a pszichológiáig”; a második fejezetben a fiatalokkal, „csak szexről” folytatott beszélgetést. Végül a harmadik fejezetben „Szex és szerelem” címmel ismét ismét Lux Elvirát, majd Mohás Liviát kérdezgeti.. Ez utóbbi a könyv legvaskosabb és egyben legproblematikusabb, vitatkozásra késztető része. Ha itt belemennék ebbe a vitába, abból egy új könyv születne, ám egy könyvismertetésben erre nincs lehetőség. Ezért csak ízelítőül emelek ki néhány témát a sok közül.
Azon egy kicsit Révai Gábor is kiakadt, hogy Lux Elvira a nemiséggel kapcsolatos latin szakkifejezésekre igyekezett tanítani pácienseit, mert úgy gondolta, hogy ezekről nincsenek elfogadható, magyar szavak, csak obszcén, trágár kifejezések. „Számomra furcsa megoldás - írja Rávai - amit maga javasol…”, s ezt azzal indokolta, hogy nem szakemberek számára ez „elidegenítö… hiszen épp az intimitást szűnteti meg.” De megkérdezhette volna azt is: miért nem ismeri Lux Elvira a latin szakszavakat feleslegessé tevő olyan, nem obszcén magyar szavakat, mint a női hüvely, a csikló, a hímvessző, a szeretkezés vagy közösülés – és így tovább. Mindenre van közérthető és kulturált magyar szó. Lux szerint azonban a szex: „titok”, bár nem egészen azonos a tabuval. „Van tolvajnyelve, de olyan jó tolvaj még nem akadt, aki kitalálta volna ehhez a témához a megfelelő szavakat.” (117. old.) Nem tudom, milyen „tolvajnyelvre” gondolt Elvira, de minden jobb felvilágosító könyvben olvashatók a megfelelő szavak. A szexuálterapeutának pedig éppen az egyik legfontosabb feladata, hogy a zavarokkal küzdő párokat megtanítsa őszintén és közérthetően beszélni egymással a szexről.
Persze ennek elmulasztása csak módszertani baklövés. De Elvira szerint a szex intim perceiben mimcs is szükség szavakra, hiszen a szexualitás „misztérium, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Sok misztikus elem van és volt is benne mindig.” A nőt vagy szentnek – lásd: „Szűz Mária kultusz” -, vagy félelmetes boszorkánynak, bűnbaknak tartották. „Még mindig nem jutottunk el odáig, nem is fogunk soha, hogy teljesen egyenrangúak lehessünk…”(118.o.) Vagyis Elvira nem hisz a nők és férfiak egyenjogúságában és egyenrangúságában, a nőmozgalom, a női emancipáció eredmémyességében. Éspedig azért, mert miszticizmusra hajlamos, és mert a nő legfőbb feladatának, hivatásának a gyermekszülést és -nevelést tartja. Vagyis: legyen a család rabszolgája?
Bőven lehetne folytatni az ilyen korszerűtlen, sőt, retrográd szemléletű kijelentéseit, de vessünk inkább efy pillantást Mohás Livia véleményeire. Ö a szerelmet „a hormonok kegyetlenül becsapós játékának” tartja. Nem hisz a nagy szerelemben, inkább „nagy trükknek” tartja a természet részéről, nyilván a fajfenntartás érdekében. Valójában tehát „önbecsapás” és „kölcsönös megalkuvások sorozata”, képmutatás és gyakran hazugság. Ebből a gúnyolódó és kiábrándító beállítottságból a szerelem egyoldalúan negativ értékelése következik. Holott a szerelem tárgyilagos, pszichológiai megítélése a személyiség-fejlődés fontos tényezőjeként értékeli a szerelmet, az érzelmi kötődés képességét, amelynek kifejlődése pótolhatatlan élményeket jelent számunkra. Ezért sajnálatos, hogy egyes emberekben ki sem alakul, esetleg gyerekes szinten megreked, vagy eltorzul a szerelmi képesség. Abban persze igaza van Mohás Liviának, hogy „Ne legyenek illúzióink!” - ám ez csak az éretlen, romantikus szerelemre vonatkozhat, a gyerekes diákszerelemre, amit gyakran a felnőttek sem tudnak kinőni, mert pszichoszexuális fejlődésük és szerelmi képességük megreked egy alacsonyabb szinten.
A szexuális viselkedést Luxhoz hasonlóan Mohás Livia is „ösztönösnek” , vagyis genetikusan meghatározottnak és velünk születettnek tartja, tehát a freudizmus álláspontjára helyezkedik. Ugyanakkor az is lehetséges szerinte, hogy „ösztöneink finomodtak”, bár egyénileg különböző mértékben Ez a hipotézis valójában azt jelenti, hogy a szexuális viselkedés a körülményektől és a külső (nevelési) hatásoktól függően lehet primitivebb vagy kulturáltabb - ahogy Lux mondaná: „esztétikusabb” - , tehát egyénileg változó. Ami azt mutatja, hogy nem ösztönös, hanem tanult viselkedés. Különös, hogy ennek ellenére ezek a neves kérdezettek ragaszkodnak a száz éves ösztönelmélethez (épp úgy, mint a legtöbb laikus, aki hallott valamit a freudizmusról).
További furcsaság Mohás Liviánál, hogy szerinte a „szex” csak a 20 és 50 év közöttiek számára szerepelhet „a tíz legfontosabb dolog között… előtte és utána nem olyan fontos.” (218.old.) Lehet, hogy önmagából indul ki, de ez mindenképpen indokolatlan általánosítás. Hasdonló a helyzet, amikor az erotikát, vagyis a szexuális viselkedés örömszerző formáit elválasztja, megkülönbözteti a „szex”-től, és mint „a különböző érzékszervek finom stimulálását”, már csecsemőkortól kezdve „döntő fontosságúnak” tartja. Mintha az erotikus kapcsolat nem is szexuális kapcsolat lenne, hanem csak valamiféle „lelki” szeretet-kisugárzás. Szexuálpszichológiai szempontból ez rendkívül naiv hipotézisnek tűnik. Ugyanakkor önmagának is ellentmond, amikor a „szexet” a nemi szervek ingerlésére korlátozza, de elismeri, hogy az ölelkezés, a csók, az érintés „fontos része az erotikának”.- csak ne keltsen szexuális izgalmat és élvezetet. A férfiakat pedig azért kárhoztatja, mert ők „a nemi szervek körüli erotikát” igénylik, eltérően a nőktől.
Ez a konzervativ, tulajdonképpen szexellenes szemlélet tükröződik ebben a 80 oldalas interjúban, amelyből valahogy még kihallatszik a régi apáca-tanárnők hangja, akik „hihetetlenül sok mindent tudtak mondani, ami magasabb rendű volt…” (225. old.) Ez a hang azonban ma már kissé korszerűtlennek tűnik, hiuába bővült ki a görög mitológiával, vagy Sigmund Freud és C. G. Jung bizonyos tételeivel. Az a tény, hogy Mohás Livia épp úgy felvette a tőle idegen „szexuálpszichológus” és -terapeuta szerepet, mint Lux Elvira, csak azt bizonyítja, hogy ma nagy szükség van szakpszichológusok segítségére, s az ilyen igények kielégítése felemás felkészültséggel is hálás feladatnak tűnik.
Fiatal értelmiségi felnőttek csak jó 30 oldalnyi helyet kaptak a kötetben. Tőlük először azt kérdezte Révai, amit az idős hölgyeknek nem mert föltenni: Mikor vesztették el a szüzességüket és kb. hány partnerük volt eddig? Kiderült, hogy a két (27 és 33 éves) nő és a két (26-27 éves) férfi 16-18 éves kora óta már kb. 30-40 partnerrel került szexuális kapcsolatba. Számukra az ilyen kapcsolatok egyre fontosabbak; az első három legfontosabb dolog közé tartoznak. Lili (az egyik válaszoló) szerint a fiatalok hétvégi bulijai „80 százalékban a szexről szólnak”. Valamennyien problematikusnak tartják, hogy a fiatalok gyakran alkoholt és potencianövelő drogokat is használnak a bulikon. A szex és a szerelem viszonyának kérdésére Lili azt mondja: szerelem nélkül is nagyon jó lehet a szex, tehát nem függ össze szorosan egymással. Orsi szerint jó szex nélkül a szerelem nem időtálló. Tamás szerint „civilizációs hazugság, hogy a két dolognak együtt kéne jól működnie”; más a testi vonzalom és más a lelki. Orsi szerint a barátság is jó alap a szexhez, de a párkapcsolathoz szerelem kell. S amíg a szerelem tart, addig a kapcsolat „monogám”, vagyis kizárólagos.
A férfias és nőies nemi szerepekről megállapítják, hogy különbségük kezd elmosódni, és – a régebbi elgondolásokkal szemben – a homoszexuálisoknál sem érvényesül; ott is változó, hogy ki a domináns és ki a befogadó. Lili szerint a férfiasan viselkedő nők semmiképpen sem vonzóak, nincs szexuális kisugárzásuk. Vagyis jobb, ha a nő hagyományosan nőies. Ezzel a másik három kérdezett is egyetért, bár egyikük hozzáteszi, hogy ez a „kulturális közegtől ia függ”. Arra a kérdésre, hogy „van-e jó szex orgazmus nélkül?”, Lili azt válaszolja, hogy „a nők nagy részének nem az orgazmus a legfontosabb a szexben”. Orsi szerint ez férfiaknál is előfordul, persze jóval ritkábban. Azt „kegyes hazugságnak” tartja, ha egy nő megjátssza az orgazmust, amit a férfiak sokáig nem vesznek észre. Egy „meleg” kapcsolatban viszont nincs megjátszás. A szexuális problémák nyilt megbeszélése eleinte mind a négy kérdezettnek nehezen ment, de aztán fokozatosan belejöttek és egyikük sem használ latin kifejezéseket a szeretkezéssel kapcsolatban. Megoszlottak a vélemények arról, hogy van-e „Igazi”? A nők szerint van, a férfiak szerint nincs, legfeljebb jó kompromisszumokat lehet kötni.
Révainak abban tökéletesen igaza van, hogy e négy, fiatal értelmiségi vallomása érdekes színfoltja a könyvnek, bár az ő véleményük sem általánosítható. De ugyanez mondható a két, idős szakember vallomásáról is, akik a múltból magukkal hozott „fogódzókat” kínálják nekünk, amelyekkel a ma embere nem nagyon tud mit kezdeni, akár apácákról, akár a mélylélektan olyan mestereiről van szó, mint S. Freud, vagy C.G. Jung, akitől Révai három mottót közöl, amelyek alattomos ösztönökkel és misztikummal fenyegetnek. Tényleg nincs jobb választás?
Szilágyi Vilmos dr.
Lőcsei Pál
az államszocializmusban. 1945-1985
2008, Gondolat K., 202 old.
A „Válogatott családszociológiai írások” alcímmel megjelent kötetet Neményi Mária szerkesztette és ő írt hozzá Bevezetőt. Sajnos, a szerző már nem érte meg könyve megjelenését (amiben talán annak is szerepe volt, hogy 1956-os „hőbörgéseiért” öt évre bebörtönözték, s aztán hosszú ideig megfigyelés alatt tartották). Csak az 1960-as években kezdett párkapcsolati problémákkal foglalkozni.
Itt közölt írásai jórészt az 1970-es és 80-as években keletkeztek. Ahogy ő maga írja, hosszú és viszontagságos úton jutott el a családszociológia iránti hivatástudatig, hiszen eredetileg újságírással és politikával foglalkozott. Neményi Mária szerint Lőcsei „a tényfeltárás korspecifikus módszerét követte, tanulmányaiban, amikor a makrotársadalmi folyamatok közül az emberpár – férfi és nő – kapcsolatára koncentrált, hogy ezáltal a két nem 20. századi versengéséről, ezen belül elsősorban a női emancipációnak sajátos, magyar változatáról adjon számot.” Lőcsei elsőként írta le a hagyományos, magyar család drámai összeomlását és átalakulását a szocialista fordulatot követően.
Szerkesztője volt az 1971-ben megjelent „Család és házasság a mai magyar társadalomban” című tanulmánykötetnek (amelyhez tőlem is kért egy írást), s ebben A hazai családkutatás feladatai és távlatai kapcsán reálisan elemezte a 20. századi magyar családtípusokat, s három típust mutatott be: 1. a század első harmadának patriarchális, polgári-vallási monogámiáját, 2. a második harmadban megjelenő, a házastársi egyenlőséghez közelítő, de még ritka típust és 3. a 60-as évektől erősödő,, a női munkavállalásra is támaszkodó, egyenlőségelvű típust. Mindebben az iparositásnak, városiasodásnak és kollektivizálásnak, nomeg az élettartam növekedésének is döntő szerepe volt. Az 1990-es rendszerváltozás utáni, radikális változások hatásait Lőcsei már nem tudta felmérni, ám Neményi szerint segíthet azok megértésében.
Minthogy leginkább a párválasztás és a párkapcsolat alakulása érdekelte, tulajdonképpen a hazai szexuálszociológia egyik megalapozója volt. Életművét a 90-es években néhány pontban összegezve, többek közt az alábbiakat tartotta fontosabbnak:
1. A hagyományos, magyar családtípus változásainak elemzése.
2. A tömeges női munkavállalás négy évtizedének hazai mérlege.
3. A családi állapot inkongruenciájának vizsgálata.
4. Az értékegyensúly elmélet kidolgozása és alkalmazása a heteroszexuális kapcsolatokra.
5. A társtalanság szociológiai meghatározása és és elemzése, továbbá lehetséges kezelése.
Ez utóbbit „párkereső intézmények” (házasságközvetítők) és társkereső újsághirdetések segítségével
javasolta megoldani. Uttörő szerepe volt az ilyen hirdetések szociálpszichológiai elemzésében.
A jogilag fennálló és a tényleges családi állapot különböző eltéréseit, vagyis a családi állapot inkongruenciáját Lőcsei vizsgálatai óta is csak néhányan próbálták felmérni, pedig több jelből ítélve valószínűsíthető, hogy ez az inkongruencia ma jóval nagyobb, mint annakidején, s ebből nemcsak fontos szociológiai, hanem szociálpolitikai (és általában szexuálpolitikai) következtetések és cselekvési tervek is adódnának.
Az értékegyensúly-elmélet védelmében a kötet egyik tanulmánya szerint Cseh-Szombathy Lászlóvel, a szociológiai intézet igazgatójával is vitába bocsátkozott. Ö ugyanis elvetette az elmélet alapgondolatát, bár ugyanakkor továbbfejlesztendőnek tartotta azt. Lőcsei szerint a párkapcsolatok lényege, hogy a partnerek kölcsönösen és folyamatosan különböző értékeket juttatnak egymásnak. Az értékeket nyolc fő kategóriába sorolja: biológiai, szexuális, érzelmi, intellektuális, társadalmi,gazdasági, morális és kulturális értékek Ezek kölcsönös egyensúlya a párkapcsolat stabilitásának záloga; ha viszont nincs egyensúly, a kapcsolat előbb-utóbb felbomolhat. Ám, hogy ki mit tart értéknek, az teljesen egyéni és változó, s ezt nehéz felmérni
Joggal merül fel a kérdés, hogy nem egyszerűen a szerepelméletnek, vagy a csereelméletnek egy sajátos variációjáról van-e szó? Lőcsei ezt tagadja, bár pl. a csereelmélet a párkapcsolatot szintén értékcserének fogja fel és a piaci árucsere mintájával magyarázza. (ráfordítás, profit, egyenleg stb.). A párok tehát „üzletet kötnek” egymással. Objektiv mércéje azonban nincs a párkapcsolatban cserére kerülő értékeknek. Viszont Lőcsei sem utal rá, hogy ezek az értékek valójában különböző szükségletek és igények kielégítéséből erednek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a párkapcsolat stabilitása a tartós (bár változó) egyéni igények kölcsönös kielégítésének egyensúlyán múlik.
A társtalanság problémája látszólag nem szexuálpszichológiai, hanem egyszerűen pszichológiai kérdés, amelynek persze társadalmi és szociokulturális gyökerei vannak. De minthogy a társtalanság hiányzó intimkapcsolatot jelent, elsődlegesen szexuálpszichológiai és szexuálszociológiai módszerekkel tanulmányozható, sőt, a megoldása is csak ilyen módszerektől várható. Erről szóló tanulmányaiban maga Lőcsei is alapvető feladatnak tartja „a társtalanság okainak és összefüggéseinek felderítésétől a következmények számbavételéig, a megelőzés lehetőségeinek vizsgálatától a terápia útjainak kutatásáig” tartó, multidiszciplináris megközelítést. S felteszi a kérdést: „Képes-e már ma a tudomány hatékonyan közreműködni a férfi és nő közötti párkapcsolat olyan új mintáinak kialakításában, amelyek feloldják az ellentétet a tradicionális szabályok és a nagyvárosi ember… viselkedése (és igényei) között?” (128. old.)
De azt is megállapítja, hogy a szociálpolitikának kell a társtalanság elleni küzdelem rövidebb távú feladatait megoldani. Ebből a célból „intézményes párkereső-házasságközvetítő munka” segítő hálózatának kiépítését javasolja, pl. társközvetítő irodákat és társkereső klubokat, ismerkedési rendezvényeket, vagy éppen a társkereső hirdetések lehetőségeinek igénybe vételét. „Az intézményes házasságközvetítés mint szociotechnikai feladat” című tanulmányában modelltervet is vázol egy házasságközvetítő intézmény szervezetének és működésének elveire, s ezt az orvosi ellátáshoz hasonló jelentőségűnek tartja: „Ötven év múlva éppily természetes lesz, hogy egy társtalan intézményes segítséget kérjen és kapjon párkereséséhez.”
A házastárskereső hirdetésekről megállapítja, hogy azok már az 1970-es években széleskörűen elterjedtek, s főleg a nők, az értelmiségiek és adminisztrátorok veszik igénybe; pozitiv szerepet tölt be a nemek közötti kommunikációban, az egymásra találások előkészítésében. Arról már nem tudott írni, hogy az azóta eltelt időben a társkereső hirdetések az újságokból jórészt átkerültek az internetre és a chat-fórumokra; azonkívül társkereső szolgáltatások tucatjai is működnek országszerte, bár ezek színvonala enyhén szólva sok kívánnivalót hagy maga után, mert szabályozatlanok és ellenőrizetlenek.
A nőkérdésről több írás is szól a kötetben. Az egyikben (Nőtársadalmunk kétarcú felemelkedése) azt a hagyományos nézetet cáfolja, hogy a nőkérdést „a természet hozta létre”, s bizonyítja, hogy az „kizárólag a társadalom szülötte”. A másikban (A női munkavállalás és a hagyományos, magyar család) mérleget készít a nők helyzetéről az államszocializmusban, a hagyományos család „klasszikus és adaptiv” változataiban. Lőcsei szerint az ötvenes és hatvanas években „történelmi jelentőségű áttörés” ment végbe a nők helyzetében: 1949 és 1970 között 25%-ról kb. 40%-ra növekedett az aktiv kereső nők aránya, s ezzel kezdett megszűnni a férfiak házasságon belüli uralma. De azt is látja, hogy a férfiak „kevéssé érzik érdekeltnek magukat a nőemancipáció további előmozdításában”, s ebből sok feszültség és házastársi szerepkonfliktusok származnak.
A könyv utolsó tanulmányában Fekete Gyulával vitatkozik, aki 1982-ben indokolatlanul erősnek minősítette a család érzelmi funkcióját, figyelmen kívül hagyva a házasság- és családbomlás válságjeleit. Lőcsei három fő tendenciát állapít meg: a gyermekvállalás folyamatos csökkenését, a házastársak szerep- és státuskülönbségeinek fokozatos csökkenését és a szülő—gyermek viszony mélyreható átalakulását. Ezek a tendenciák az utóbbi évtizedekben nyilvánvalóan még inkább megerősödtek, s Lőcsei figyelmeztetése ma aktuálisabb, mint valaha.
Szilágyi Vilmos dr.
Gary Chapman
Öt szeretetnyelv a házasságban
2009, Harmat K.,163 old.
A könyv eredetileg 1992-ben jelent meg Chicagoban; magyarul először 2002-ben adták ki Pálhegyi Ferenc fülszövege szerint nemcsak Amerikában, hanem Európa-szerte is nagy sikert aratott. Szerzője amerikai házassági tanácsadó, aki sokhelyütt vezetett „szemináriumairól” híresült el, s élvezte a keresztény egyházak támogatását (lévén maga is vallásos, gyakran hivatkozik Jézusra és a Bibliára). Elmélete és módszere tulajdonképpen a keresztény szeretet-tanra épül, azt igyekszik továbbfejleszteni. A vallásos mentalitású magyar kiadó Chapman három másik könyvét is kiadta már,a témával kapcsolatos, más könyvekkel együtt.
A 14 rövid fejezetből álló könyv öt „szeretet-nyelvet” mutat be egyenként, majd útmutatót ad saját szeretet-nyelvünk és partnerünk (sőt, gyermekünk) szeretet-nyelvének felismeréséhez, továbbá a téma házaspári és csoportos megbeszéléséhez. (A Tartalom-ban jelzett „Utószó a magyar kiadáshoz” kimaradt a könyvből.) Minden fejezetet bőséges – gyakran párbeszédes – esetismertetésekkel látott el; így nagyon olvasmányos.
A bevezetőnek szánt első fejezet (Mi történik a szerelemmel az esküvő után?) egy háromszor nősült férfi panaszait elemzi, s megállapítja, hogy „a házasságban is tovább élő, romantikus szererlem iránti vágy mélyen gyökerezik lelkünkben.” (11.old.) Erről rengeteget írnak és beszélnek, de a legtöbb házaspár mégis képtelen alkalmazni a kapcsolatépítés tanult mintáit. Chapman szerint azért, mert figyelmen kívül hagyják, hogy „az emberek különbözőképpen fejezik ki szeretetüket.” (12.old.) Szerinte öt alapvető szeretetnyelv van. A gyermekek „olyan szeretet-nyelvet fognak kialakítani, amely a maguk sajátos lelkialkatán alapul, valamint azon, hogy a szüleik és más fontos személyek hogyan éreztették velük a szeretetüket. Ezt az elsődleges szeretet-nyelvet fogják később is a legjobban érteni. Idővel megtanulhatnak egy másodlagos szeretet-nyelvet is, de a legkézenfekvőbb mindig az elsődleges nyelvük marad.” (13.old.)
Minthogy a férjek és feleségek ritkán beszélik ugyanazt a szeretet-nyelvet, s ez súlyos következményekkel járhat (mert nem értik egymást), igen fontos, hogy fel tudják ismerni és alkalmazni a társuk elsődleges szeretet-nyelvét; csak így maradhat meg a szerelem a házasságkötés után. Úgy tűnik, hogy Chapman itt azonosítja a szerelmet és a szeretetet, nem veszi figyelembe különbségüket.
A második fejezet egy evangéliumi utalással indul a szeretet jelentőségéről. Ezt a fogalmat azonban sokféleképpen értelmezik. Chapman R. Campbell-re hivatkozik, aki szerint mindenkiben van egy Szeretet-tank (vagyis tartály), amit állandóan tölteni kell szeretettel, mert ha kiürül, „az sorvasztóan hat az emberi lélekre” (18.old.) A szerelem élménye csak átmenetileg elégíti ki szeretet-éhségünket; de az anyagi javak sem pótolják azt. „Az Újszövetség írói arra intik a házastársakat, hogy szeressék egymást.” (18.old.) A házastárs szeretet-nyelvének megtanulása „gyökeres változást idézhet elő” a kapcsolatban.
A harmadik fejezet a szerelem élményéről szól, egy esetismertetés alapján. Megállapítja, hogy ilyenkor „szerelmi riasztó rendszerünk” (= nemi ösztönünk?) működésbe lép és „euforikus boldogsággal” kényeztet. Ámde: „A szerelmes ember egy illúziót dédelget, amikor azt hiszi, hogy a szeretett személy tökéletes… Azzal áltatjuk magunkat, hogy az igazi szerelem örökké tart.” (23.old.) Holott a „szerelmi megszállottság” átlagos időtartama két év Aztán előtérbe kerülnek a különböző, zavaró személyiségjegyek. Ugyanis legtöbben nem számolnak „az emberi természet realitásával”. „Természetünkből fakadóan önzőek vagyunk, egész világunk önmagunk körül forog…. A szerelem nem tekinthető egyben szeretetnek is.” (26.old.)
A szerelem irracionális döntésekre késztet.. „Ahogy a madarat ösztönei késztetik a fészekrekásra, úgy késztet bennünket a szerelmi állapot ösztönös természete” szokatlan cselekvésekre. „Dr. Peck szerint a szerelem „a párzási viselkedés genetikailag meghatározott kísérő jelensége…” Ráadásul „a szerelmesek nem törekszenek egymás fejlődésének előmozdítására.” (27.old.)
Ezek az érvek már ismerősek, csak kissé elavultnak tűnnek: párosítják az ösztönelméletet a vallásos irracionalizmussal. A Chapman által ajánlott megoldás: „a szerelem élményét… átmeneti érzelmi magaslatként kell felfognunk, s ennek elmúltával az „igazi szeretet” útján kell továbbhaladnunk…” (28.old.) „Az igazi szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekszünk szolgálni…”, s így előbb-utóbb ez viszonzásra talál. „Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha társunk elfogad bennünket és elszántan törődik jólétünkkel.” (29.old.) Ehhez azonban szükséges a szeretet-nyelvek megtanulása.
A negyedik fejezet az „első szeretet-nyelvről”, az elismerő szavakról szól. A bátorítás, a „dícsérő szavak és az elismerő kijelentések a szeretet hathatós közvetítői.” (31.old.) Ezt Chapman különböző esetek ismertetésével illusztrálja. Jó meglátása, hogy „a bátorításhoz empátiára van szükség… meg kell értenünk, hogy ő mit tart fontosnak.” (35. old.) Ügyelnünk kell a hangsúlyra is, mert előfordulhat, hogy hanglejtésünk egész mást fejez ki, s így „kettős üzenetet” közvetítünk.. A nyugodt, kedves hang az „érett szeretet” kifejezése. Még számos ilyen jó tanácsot ismertet.; így pl. azt, hogy állítsanak össze egy listát egymás pozitiv tulajdonságairól, s hetenként fejezzék ki elismerésüket egy-egy kiválasztott tulajdonságról.
Az ötödik fejezet a „minőségi időről” mint második szeretet-nyelvről szól. Ezt azt jelenti, hogy „osztatlan figyelmet szentelünk valakinek.” (43.old.) Éspedig vagy úgy, hogy meghallgatjuk, vagy együtt csinálunk valamit (együttes élmény).. Ezt megint több storyval illusztrálja. A hallgatás művészetében fontos lehet a szemkontaktus, az osztatlan figyelem, az érzésekre és a testbeszédre figyelés, a félbe nem szakítás, továbbá az őszinte önfeltárás. Mindehhez ajánlja a napközben átélt érzelmek feljegyzését és ezek együttes megbeszélését. Szól az általa megfigyelt két személyiségtipusról is: 1. a „holt tenger”: befogad, de ki nem enged és 2. a „csobogó patak”, aki mindent azonnal kibeszél magából. Ajánlja, hogy mindketten naponta meséljenek el legalább három aznap történt élményt.
Másik ajánlata: fejezzék be ezt a mondatot: „Akkor érzem leginkább a párom szeretetét, amikor…”
A hatodik fejezet témája az ajándékozás, mint szeretet-nyelv. Akinek ez az elsődleges szeretet-nyelve, az nagy becsben fogja tartani a társától kapott ajándékot. Ez a legkönnyebben elsajátítható szeretet-nyelv, így nem igényel különösebb kommentárt.
A hetedik fejezet a „szívességek tételét” tekinti a negyedik szeretet-nyelvnek. Ezt megint bibliai példákkal illusztrálja (Jézus megmossa tanítványai lábát stb. Itt derül ki, hogy Chapman teológiai tanulmányokat is folytatott). Egy fiatal házaspárral foglalkozva összeiratott velük egy kívánságlistát: a 3-4 legfontosabbat, amit egymástól kívánnak. S ezek teljesítését 2 hónapig kipróbáltatta. Tanulság: fontos az elvárások tisztázása (és azok egyensúlya) kérések formájában. Ehhez felül kell vizsgálni azokat a sztereotipiákat (= szkripteket), amelyek a házastársi szerepről élnek bennünk.
A nyolcadik fejezet a „testi érintésről”, mint az ötödik szeretet-nyelvről szól. Közismert, hogy ez a szeretet kifejezésének egyik módja. A szexuális érintkezés azonban ennek csak egyik változata, bár a férfiak leginkább erre hajlamosak. (Lásd: szexuális zaklatás) „A kézfogás megtagadása azt jelzi, hogy a két ember kapcsolatában valami nincs rendjén. .. Korunkat a szexuális szabadosság jellemzi. Egyik „vivmánya”, a nyitott házasság, melyben mindkét fél szabadon léphet szerelmi viszonyba másokkal, mára működésképtelennek bizonyult.” (87. old.) Chapman szerint ugyanis ettől tönkremegy a házasság.
A további fejezetek az eddigiekhez képest nem sok újat adnak; inkább csak a módszereket részletezik, esetismertetésekkel.. S közben ilyen megállapításokkal: „A házasságban előforduló szexuális zavarokat a legtöbb esetben nem technikai nehézségek okozzák, hanem a betöltetlen érzelmi szükségletek.” (96. old.) Hangsúlyozza, hogy a szerelem ösztönös, a szeretet viszont választás dolga és „csodákra képes!
„… az emberek minden kultúrában hittek az anyagi léten túlmutató szellemi világ létezésében. Szívünk szerint mi is hiszünk ebben, még akkor is, ha értelmünk kételyeket támaszt.” (109.old.) A 12. fejezetben ennek alapján azt bizonygatja, hogy még az általunk gyűlölt társat is megtanulhatjuk szeretni (skarattal, önfegyelemmel). Ebben szerinte a vallásosság segíthet. (Itt a Hegyi beszédre hivatkozik.) Vagyis teljesítsünk mindent, amit a gyűlölt fél kíván ( pl. a szexuális igényeit), s akkor majd előbb-utóbb megszeret. Joggal merül fel az ellenvetés: „Nem képmutatás az, hogy szexuális téren szeretetet mutatok az iránt”, akit gyűlölök? Chapman szerint más az érzelem és a cselekvés. „Egyszerűen úgy dönt, hogy megtesz valamit a másikért. Azt hiszem, Jézus pontosan erre gondolt.” (123.old.)
Ez nemcsak nagyon nehéz, hanem kifejezetten embertelen feladatnak látszik, s eredménye is kérdéses.
A következő (13.) fejezetben a gyermekek szeretet-nyelvének kialakításával és fejlesztésével már nincs különösebb probléma, s ugyanígy az utolsó fejezetben olvasható „személyes megjegyzésekkel” sem. Egyik záró gondolata, hogy „az áldozatos szeretethez arra van szükség, hogy a hitünk forrásából merítsünk.”(136.) Chapman itt bevallja, hogy régebben, saját házasságának válsága idején neki is „szüksége volt Istenre.” Egy tudományosan megalapozott házassági tanácsadás – vagy éppen házasságterápia -- azonban talán mégsem csak a keresztény vallásra támaszkodhat.
Szilágyi Vilmos dr.
A titkos viszonyok lélektana
2009, Jaffa, Mesterkurzus, 180 old.
A „Mesterkurzus” új sorozata négy előadó szövegeit teszi közzé erről a csaknem mindenkit érdeklő – és sokakat érzékenyen érintő – témáról. Minthogy a szexuális viselkedéssel kapcsolatos, „kényes” kérdésekről van szó, az előadók álláspontja korántsem egységes, hanem elég jól tükrözi a témát körülvevő eltérő, sőt, ellentétes véleményeket. Ezek az Előszóban Lux Elvira által kifejtett vallásos-konzervativ, sőt, irracionális (vagy anti-racionális) szemlélettől egészen a hipermodern, liberális, „pro-szexuális” nézetekig terjednek.
A könyv első, közel 50 oldalas fejezete Bácskai Júlia Szeretősdi-je, amely a „félrelépések” néhány oldalas kulturtörténeti áttekintésével kezdődik, aztán részletesen fölvázolja a különböző „megcsalási tipusokat” és az ezekben érintett felek szokásos viselkedését, a motivációkat és következményeket. Futólag kitér arra is, hogy mit ajánl a pszichológus, milyen lehetőségei vannak a megbocsátásnak és újrakezdésnek, vagy a kulturált válásnak. Végül tíz rövid történetet vázol fel „szerelmi háromszögekről, eltérő végkifejlettel”. S megállapítja, hogy a titkos kapcsolatok témája ma is izgalmas kérdés, mert „szinte mindenki fél a szeretett partner elcsábulásától, sőt, a saját érzelmi tehetetlenségétől is, ha jön egy nagy érzelem…” Ami a jelek szerint majdhogynem kivédhetetlennek tűnik. Záró gondolata: „Csalás, megcsalás, árulás – kérdés, hogy megbocsátható-e?” Csak sajnos, az olvasó ettől sem nyugodtabb nem lesz, sem felkészültebb.
A második fejezetet dr. C. Molnár Emma írta, Életművészet: szeretőnek lenni és maradni! címmel. Az adott összefüggésben meglepőnek tűnő cím azonban nem arra utal, hogy az olvasó mindig művészi ügyességgel legyen titkos szerető, hanem épp ellenkezőleg: csak egyetlen partnert szeressen mindvégig. A szerző olvasatában ugyanis „a szeretői viszony… a férfi—nő kapcsolat egyetlen tiszta formáját jelenti, amelynek megértése és működtetése egy egész életre szóló feladat…” A „tiszta forma” itt legális viszonyt jelent, amit bármely illegális viszony csak bepiszkít és megront.
A pszichológus szerző nagy jelentőséget tulajdonít a titoknak, pontosabban a távolságnak, amit a férfi és nő kapcsolatában nélkülözhetetlennek tart, mert „ennek komoly varázsa van”, ezért fenn kellene tartani. Eme érdekes hipotézis szerint a partnereknek még az együttélés során is bizonyos távolságot kellene tartaniuk egymás között, s ez titoktartással is jár; így maradhatnak vonzóak és újszerűek egymásnak. „A cél az – írja -, hogy valaki olyan titok legyen a másik számára, amit az élet hosszú útján keresztül szívesen bontogat.” (96.)
Hogy aztán az együttélésben vagy házasságban hogyan lehet távolságot és titkot tartani, arra csak olyan vulgáris példákat említ, hogy a toalettnél, a tisztálkodásban és szépítkezésben ne együtt vegyenek részt, De van ennek egy mögöttes „elméleti alapja” is, éspedig az a hipotézis, hogy a férfi és nő biológiai tényezők következtében teljesen eltérő, sőt, ellentétes alkat, s ez „alapvetően különböző élménymódokat” jelent, többek között a szexualitás terén is. A nő ugyanis „befogadó energiával”, a férfi pedig „behatoló energiával” vesz részt a szeretkezésben, s ez a „sajátos mintázat” mindegyiküknek más élményt jelent. Ezeket a nemre jellemző titkokat nem szabadna megszűntetni, mert akkor a kapcsolat „elsilányosodik”. (69.)
Ebben a gondolatmenetben jól felismerhető az a hagyományos taktika, hogy a nő maradjon titokzatos és tartson távolságot a férfitől, mert így maradhat vonzó. Ez a taktika azonban nemcsak szerepjátszás, hanem a partner feletti hatalom biztosítását célzó, tranzakcionális játszma, amely a férfi hagyományos uralmi helyzetét próbálja nemcsak ellensúlyozni, hanem a nő javára megváltoztatni. C. Molnár Emma meggyőződése, hogy a nemek születésüknél fogva lelki alkatukban is különbözőek. Sajnálatosnak tartja, hogy ez a különbség ma nehezen érvényesülhet. Ezért helyteleníti a koedukációt is, mint „mérhetetlenül elhibázott” nevelési módszert. Szerinte ugyanis „normális fejlődés” esetén a fiúk „hülyének” tartják a lányokat – és viszont; ezért idegenkednek és tartanak egymástól. De épp a koedukáció folytán nem tanulják meg, hogy „az idegenség tiszteletre méltó, és abból lesz a titok, a varázs.” (74.)
Ezt a furcsa hipotézist hosszan fejtegeti a szerző, aki szerint az idegenség és titokzatosság mai megszüntetése folytán a partnerek hamarosan unalmasnak találják kapcsolatukat és menekülnek tőle. Ez már a félrelépésekre és titkos kapcsolatokra is magyarázatot adna, ha elfogadnánk a hipotézist. C. Molnár azonban még a „távolság igenlésének” témáját fejtegeti, amire a partnereknek „meg kell tanítaniuk egymást”, és csak „intim szituációkban” kerüljenek közel egymáshoz. Lehet ugyan ebben némi igazság, de enyhén szólva túlzásnak tűnik, éppúgy, mint az olyan kijelentések, hogy a mai nők nem férfiakat, hanem apa- és anyapótlékokat keresnek, a férfiak pedig félnek a nőktől, mert ők a kiszolgáltatottabbak. Számos ilyen furcsaságot lehetne idézni ebből a fejezetből. Ám a tulajdonképpeni témáról a félrelépésekről és titkos szeretőkről nem sokat tudunk meg belőle. Legfeljebb olyan közhelyeket, hogy „önhibáján kívül megcsalt ember nem létezik”, vagy hogy a megcsalás esetén a kapcsolat már a szétesettség állapotában van stb. Érdekes gondolata viszont, hogy a külső szerető „tanító” szerepet is játszhat egy kapcsolatban. Ha ugyanis kitudódik a viszony, a „bekövetkező robbanás alkalmas lehet arra, hogy … megpróbálják rendbe rakni” a kapcsolatukat. A szerző sokaknak segített már visszahódítani a társukat. (Tehát „hódításra” van szükség?)
A Szeretők című fejezetet Mester Dóra Djamila írta. Ő az egyetlen, nem pszichológus, hanem sokoldalú szociológus és liberális „szex-oktató” (aki ezt a mesterséget a sok devianciának teret adó Los Angelesben tanulta, bár nem a szexológiai főiskolán, hanem egy tanácsadó szervezetnél). Irodalmi hajlamáról tanúskodik, hogy mondanivalóját Petri György: Improvizáció c. versével kezdi és végig szubjektiven, naplószerűen fogalmaz. Dőlt betűs bekezdései részben vallomások, részben irodalmi idézetek. De nemcsak ez teszi érdekessé a fejtegetéseit, hanem mert a hazai közvéleménnyel ellentétben tabuk és gátlások nélkül, szabadon és felvilágosultan beszél a szexuális viselkedésről. S nem ítéli el a szexuálisan is nyitott kapcsolatokat sem (sőt, maga is ilyenben él). Mindezzel lényegesen különbözik a könyv többi szerzőjétől.
Figyelemre méltó megállapítása, hogy a házasság eszményéhez tartozó, hagyományos elvárások (pl. az „örök hűség”, szexuális kizárólagosság) „nehezen tarthatókká váltak”; ugyanakkor nincsenek „okos és legitim alternativák” az intim partnerek számára. Illúzió, hogy a házasság garantálja az egzisztenciális és érezelmi biztonságot. Sehol sem tanítják, hogyan lehet az együttélés harmóniáját az elkerülhetetlen feszültségek ellenére is megőrizni, s hogy ebből a szempontból nem kellene túlértékelni a szexuális kizárólagosságot. Ám, arra a kérdésre, hogy „miért lépünk félre?” Mester Dóra sem tud meggyőző választ adni. Mert az, hogy az „elementárisan erős” vágyaknak „nem lehet ellenállni”, gyenge önigazolásnak tűnik. Tény viszont, hogy a szabadság és változatosság vágya sokszor legalább olyan erős, mint a biztonság és állandóság vágya, s gyenge önkontroll esetén bármelyik győzhet. A félrelépések „sokszor ebből a mélyben munkáló ambivalenciából fakadnak.” (114.)
A külső kapcsolatok lehetőségének egyik fő problémája annak eltitkolása vagy őszinte beismerése. Legtöbben félnek az őszinteségtől, mert az veszélyeztetné a (legalábbis látszólag) stabil kapcsolatot. Pedig – ahogy Mester Dóra írja – gyakran már egyetlen hazugságtól is megroppan a bizalom. Egyelőre azonban kevesen képesek rá, hogy az ő példáját kövessék: „Nálunk otthon két alapszabály van: mindenkinek mindent szabad, nincsenek korlátok. Viszont mi ketten vagyunk egymás bizalmasai, így őszintén megosztjuk, ami történik velünk.” (116.) Ennek fontos kiegészítése, hogy kapcsolatuk alapja a „szimmetrikus intimitás”, a kölcsönös „lemeztelenedés” és teljes bizalom képessége. Ez azért jó, mert a szerelem elmúlása után csak a bizalomteljes barátság és szolidaritás lehet egy működő intimkapcsolat alapja, ami a felek egyéni autonómiájának is teret ad.
Záró gondolata szerint szeretők és titkos viszonyok mindig is voltak és lesznek, mert ez a dolgok rendje. Tanulságként megállapítja: „az élet gyönyörűen esetleges – ehhez kell valahogyan felzárkóznunk.” (136.)
A könyv utolsó fejezete Popper Péter: Férjek, feleségek, szeretők című írása. Ő abból indul ki, hogy az emberiség még sohasem tudta jól megoldani a férfi—női együttélés kérdését. Ezt bizonyítja az is, hogy napjainkban a házasságok 50%-a néhány éven belül felbomlik. A házasság problematikusságát a tőle megszokott, érdekes sztorikkal is illusztrálja. S hiányolja, hogy a párkapcsolati kudarcokra és azok kezelésére senki sem készíti fel a fiatalokat. Nagyon egyetért azzal a (mások által kitalált) javaslattal, hogy a házasságokat csupán öt évre kellene kötni, s aztán abbahagyni, vagy megújítani. Sok jó észrevétele van még a házasságról, pl. az, hogy a féltékenység „kisebbrendűségi érzésből fakad”, vagy hogy egy „félrelépő” partnert is lehet szeretni.
Azt az alapelvet, hogy egy intim partnert sem szabad kisajátítani, a maga sajátos módján így fogalmazza meg: „Istenellenes birtokolni egy másik embert…és elvárni, hogy a másiknak ne lehessen öröme a társa nélkül.” (156.) Figyelmeztet, hogy a szex. a hűség és hűtlenség „alkati kérdés is”, s emlékeztet Don Juanra és Casanovára, akiknek személyiségtípusát Stefan Zweig elemezte. Ám hangsúlyozza, hogy a „gonosz harmadik” csak akkor képes hatni, ha a házasság érzelmileg és szexuálisan nincs rendben. Ez pedig a csereelmélet alapján attól függ, hogy a házastársak megkapják-e, amit egymástól várnak. Sokan azonban sem saját, sem egymás elvárásait nem ismerik pontosan. Ráadásul képtelenek elfogadni, hogy lehet egyszerre két partnert szeretni.
Minthogy a házasság hagyományos formája nagyon megkérdőjeleződött a modern társadalomban, Popper is elképzelhetőnek tartja, hogy „történelmileg valami más formát keres az ember…” (170.) Aligha válik be viszont ajánlata a félrelépések eltitkolására, ha azok nem jelentenek szerelmi kapcsolatot.
Szilágyi Vilmos dr.
Oswalt Kolle
Ich bin so frei. Mein Leben
2008. Rowohlt, 312 p.
A könyvet a Német Szexuálpedagógiai Társaság vezetőjétől, Linus Dietz-től kaptam meg. S bár sok mindent tudtam a szerzőről, mint a legutóbbi fél évszázad legjelentősebb, német szexuális felvilágosítójáról, igazán közel csak e memoár elolvasása révén kerültem hozzá. Nagyjából egyidősek vagyunk, de ő néhány évvel előbb kezdett foglalkozni a szexuális kultúra terjesztésével, és sokkal hatékonyabb, eredményesebb volt ezen a téren. Nem mintha több könyvet írt volna a szexről ; inkább cikksorozatokat írt, milliós példányszámú magazinokban, azonkívül 6-8, sokmilliós nézettségű, szexuális felvilágosító filmet is alkotott (amelyekből, sajnos, egyet sem láttam, mert legjobb tudomásom szerint nem kerültek hazánkban bemutatásra).
A könyv tíz fejezetében Kolle a kisgyermekkortól kezdve meséli el kalandos életét.. Attól kezdve, hogy 5-6 éves korában, Hitler hatalomra jutása után szüleivel együtt menekülnie kellett a nácik elől, akik pszichiáter apját liberalizmusa miatt üldözték. Igy kerültek Frankfurtba , egy tekintélyes orvosprofesszor rokoni védelme alá. A világháborúban azonban Frankfurtot is rommá bombázzák, s Kolle 16 évesen „önkéntes” katonai szolgálatra kényszerült. A háború után egy ideig mezőgazdasági munkából próbál megélni, majd befejezi tanulmányait, s mezőgazdász lesz, de véletlenül egy laphoz kerül, adminisztrativ munkára. Ott nemsokára riporter lesz Frankfurtban, s elindul az újságírói karrier útján. Közben apja megkéri, hogy fordítson le részleteket a hires, amerikai szexológus, A. C. Kinsey 1948-ban megjelent első, kutatási jelentéséből.
Ez volt az egyik legelső élmény,, ami elősegítette nála a szexuális problémák jelentőségének felismerését. A másik, még közvetlenebb ösztönzést a saját, szexuális problémái adták: mit kezdjen a maszturbációval és egy-két homoszexuális élménnyel. Ezekről senkitől sem mert tanácsot kérni. Ám szerencsére apjának barátja volt J. H Schultz, az autogén tréning kidolgozója, aki a szexualitásról is írt már könyvet. Egy találkozásnál rákérdezett Kolle problémáira, s néhány szóval megnyugtatta őt. .Ezáltal egyrészt felismerte, hogy a szexuális problémákkal küzdőket fel kell világosítani, megoldáshoz kell segíteni. Másrészt rájött, hogy ez a téma rengeteg embert érint és érdekel, tehát a média (és önmaga) számára anyagilag is előnyös, ha többet vásárolnak a lapokból, könyvekből, vagy többen néznek meg egy filmet.
Felvilágosító cikksorozatok
Kolle kezdeményezésére egyes média-vezetők szabad utat engedtek a szexuális felvilágosító írásoknak. Igy már csak a cenzúrával, a politikai és egyházi ellenállással kellett megküzdeni, ami eleinte erős volt, de a 60-as és 70-es évek szexhullámával (az ún. „szexuális forradalommal”) párhuzamosan gyengült. Kolle tehát egyre kedvezőbb körülmények között alkotta meg műveit, s ebben a szexológia tudományának akkori német képviselői (pl. Hans Giese, Helmut Kentler és mások) is szívesen segítették. Közben szerelmi viszonyba került egy nővel, akit később feleségül is vett, s tőle három gyermeke született. Ez azonban nem zárta ki, hogy másokkal is legyenek „afférjai”, ami eleinte ugyan konfliktusokat váltott ki, de egy idő után megegyeztek, hogy házasságukat nyitottá teszik. Megkérdőjelezhető ugyan, hogy mennyiben volt ez valóban nyitott, egyenrangúságon alapuló házasság, hiszen a feleség többnyire egyedül volt a gyermekekkel, míg férje szabadon járt-kelt a világban, s inkább csak anyagilag gondoskodott a családjáról.
Kolle tehát kissé egyoldalú szabadságot biztosított magának, s az asszony is a hagyományos, alárendelt szerepet fogadta el: áldozatokat hozott férjéért és a családért. Kapcsolatuk igy nem volt igazi, nyitott házasság. A könyvben egyetlen szó sincs arról, hogy a feleség is élni tudott volna az elméletileg neki is járó szabadsággal. Valószínűleg belátta, hogy erre neki aligha lehet igénye, hiszen érzelmileg és anyagilag is függő helyzetben volt a férjétől.
Érdekes volt, ahogyan Kolle a hűség kérdését „megideologizálta”. Egyrészt hangsúlyozta, hogy az érzelmi és szexuális kalandjaiban résztvevő partnereknek ő sohasem ígért hűséget, csak a felesésének. Másrészt – és ez a lényeges! – különbséget tett a szexuális és a szociális hűség között, s az utóbbit tartotta fontosnak és komolyan veendőnek. A hűséget tehát nem azonosította a szexuális kizárólagossággal; ezért a „félrelépéseit”sem titkolta, hanem (előre vagy utólag) megbeszélte a feleségével. Csak a homoszexuális kapcsolatait nem tudta évekig bevallani, mert félt azok sokkoló hatásától, ami aztán be is következett. Még tovább titkolta biszexuális beállítottságát a nyilvánosság előtt, mert Németországban még a nácizmus után is évtizedekig erős maradt a homofóbia, ami veszélyeztette Kolle felvilágosító törekvéseit. Időközben ugyan megszűnt a felnőttek homoszexuális viselkedésének büntethetősége, de a „Mindkét nem felé nyitottan” című könyve csak 1996-ban jelenhetett meg.
A „botrányos” könyvek és filmek
A szexuáltabu Németországban (is) igen erős volt az 1950-es és 1960-as években. Ezért, bár Kolle „A gyermek, mint ismeretlen lény” című első, nagy cikksorozatában, amely 1964-ben könyv alakban (sőt, később filmen) is megjelent, igyekezett óvatosan fogalmazni, mégis okot adott a konzervativok támadásaira. Ugyanis hivatkozott a tudományos vizsgálatokra, amelyek szerint szexuális izgalmi állapotok már csecsemőkorban is előfordulnak, például a szoptatás vagy a fürdetés közben. Sőt, a szoptatás az anyánál is gyakran jár érzéki élvezettel, szexuális izgalommal (amit akkoriban sokan szégyelltek, s ezért kerülték a szoptatást).
Még inkább botrányosnak tűntek az egyházi és világi elöljárók szemében a néhány évvel későbbi cikksorozatok, amelyek „A férjed, mint ismeretlen lény” és „A feleséged, mint ismeretlen lény” címmel 1967-ben könyv-alakban is megjelentek és több nyelven kiadott sikerkönyvek lettek. Ezt a sikert egy évvel később betetőzte „A szerelem csodája” című könyv, amelyből 1968-ban film is készült, s azt további, milliós nézettségű filmek követték. Ennek nyomán természetesen sokfelé meghívták, előadásokat és sajtókonferenciákat tartott, s olyan híressé vált, hogy elnevezték „a szexualitás pápájának”. Nem csoda, hogy hasonló érdeklődés fogadta a továbbiakban megjelenő könyveit, pl. a „Szexualitás 1970”-et, a „Valamennyien igényeljük a gyengédséget” (1976) vagy az „Élvezet tabuk nélkül” (1981) című könyvet. Ezt követően azonban az AIDS megjelenése és a politikai jobboldal megerősödése kedvezőtlenebb légkört teremtett a a szexuális kultúra terjesztése számára. Az 1990-es évek második felében ugyan még megjelent Kolle két újabb sikerkönyve („Mindkét nem felé nyitottan” és „A szeretet nem öregszik”), de nyilvánvaló volt az érdeklődés csökkenése.
Pedig amikor Angliában járt, a hirhedt „Profumo-ügyről” tudósítani, egy angol újságíróval közösen kidolgozta a szexuális viselkedés új ekölcs-kódexét, amelyet egy német Kiadó vezetője ugyan lelkesen fogadott, publikálására azonban mégsem került sor, éppen a konzervativok ellenállása miatt. Váratlanul nagy sikere lett azonban egy új cikksorozatának, amit a nők szexuális problémáiról írt, s közel tízezer nőtől érkezett hozzá segítségkérő vagy köszönő levél, köztük hosszú, 8-10 oldalas levelek Kolle ezt valamiféle „gátszakadáshoz” hasonlítja, s megjegyzi: „Ezeknek a nőknek nyilvánvalóan még sohasem volt lehetőségük arra,.hogy e legintimebb problémáikat valakivel megbeszélhessék. De hát kivel is? A saját férjükkel vagy partnerükkel? Azok rögtön elfordultak és elaludtak, miután kielégültek.” (214. old.) A német átlag-férfit nem érdekelte, hogy partnernője is kielégült-e. Többnyire a legjobb barátnők is csak futólagos utalásokra szorítkoztak. Ugyanis szexuális ügyekben a nők beszédkultúrája akkoriban még sokkal fejletlenebb volt, mint ma. Inkább csak a névtelenül küldött levelekben mertek megnyilatkozni.
Jellemző, hogy a német könyvkereskedelem eleinte nem szívesen árusította Kolle „erkölcstelen” könyveit. Kiadója ezért inkább az újságstandokon, vasutállomásokon és a nagy áruházakban kínálta, ahol aztán gyorsan elkapkodták azokat. Később persze – különösen „A szerelem csodája” című film sikere után – a könyvkereskedelem is beszállt a nagy üzletbe. A film fiatal házaspárok szexuális problémáit mutatta be, amelyek megoldásához szexológusok adtak tanácsokat. A cenzúra viszont csak hosszú tárgyalások után, 1968-ban járult hozzá a film bemutatásához. Sikere nyomán aztán a filmet szinte minden nyugati országban bemutatták. Különösen Hollandiában talált olyan lelkes fogadtatásra, hogy Kolle később egész családjával oda költözött. (Közben a nőkről és a férfiakról szóló könyveit is megfilmesítették.)
Tudományos szereplések és elismerések
Az 1980-as évektől azonban Kolle megszűnt sikeres szerző lenni. Ajánlatait azzal dobták vissza, hogy „a szex ma már senkit sem érdekel”. Mármint az a felvilágosító jellegű kínálat, amit Kolle tudott volna nyújtani.. Ehelyett felvirágzott a pornoipar; a szexfilmek és a fogamzásgátló tabletták is segítettek lebontani a gátlásokat, s az egyházi tilalmak is mindinkább veszítettek tekintélyükből A homoszexualitást és a prostitúciót büntető törvényeket eltörölték. Mindez azonban nem jelentette a szexuális problémák eltűnését, sőt! Ezekre viszont a gyógyszeripar ajánlott megoldást, a Viagrával és más, hasonló szerekkel. Kolle működése „elavult divat” lett, s végleg lekerült a napirendről. Igy ő már annak is örült, hogy előadónak hívták egy nőgyógyászati kongresszusra, ahol olyan sikeres előadást tartott a változó korú (menopauzás) nők szexuális problémáiról, hogy ezt követően több más helyre is meghívták; ezeket többnyire egy gyógyszergyár finanszírozta. Kolle ugyan pontosan tudta, hogy csak gyógyszerekkel nem lehet a szexuális zavarokat megoldani, de igyekezett a pszichés és párkapcsolati tényezők jelentőségét hangsúlyozni. Talán ezért hívták meg 1996-ban Berlinbe, a biszexuálisok kongresszusára, ahol Fritz Klein és Erwin Haeberle is szerepelt. 2000-ben pedig a szexuálreform érdekében végzett munkásságáért megkapta a Magnus Hirschfeld emlékérmet a Német Szexuálszociológiai Társaságtól (DGSS).
Miközben az 1970-es évektől a gyógyszeripar egyre több „potencianövelő” és „vágyfokozó” gyógyszert állított elő, a kétes „afrodiziákumokkal” üzletelők Kollet is megkörnyékezték, hogy reklámozza árujukat. Egymillió Márkát kínáltak például egy savanykás ízű, „potencianövelő” bonbon reklámozásáért. Ebből próbaként kettőt is megevett, de utána hiába vitték el a legelőkelőbb prostikhoz, egyiket sem kívánta meg. Igy aztán nem vállalta a reklámozást. Meggyőződése szerint ugyanis a szex és a szeretet összetartozik , a szeretetet pedig nem lehet megtanulni, az vagy van, vagy nincs. Ezzel viszont egy szemléleti korlátját is elárulta: egyrészt nyilvánvaló, hogy a szeretetet is tanulni kell, nemcsak a szerelmet. Másrészt a gyakorlat sokszorosan bebizonyította, hogy a szex élvezete független lehet nemcsak a szerelemtől, hanem a szeretettől is
Abban viszont mélységesen igaza van, hogy a szabad és érett szexuális viselkedés egyik legnagyobb akadálya a szexuáltabu, vagyis a hallgatás a szexuális igényekről és problémákról. Hiszen még ma is igen sok pár képtelen nyiltan és őszintén beszélni egymással ezekről. Kolle ezen próbált változtatni. Ám jóval kevésbé volt sikeres az a törekvése, hogy „a szeretkezést, mint társasjátékot” egy csoportszexről szóló filmmel próbálja elfogadtatni. A szereplők: egy 12 tagú holland baráti csoport ugyan élvezték a szexuális együttlétet és pozitivan nyilatkoztak erről, de a német cenzúra betiltotta a filmet. Kollet sok helyről följelentették, s közel két évig kellett vitatkoznia az államügyésszel, míg végül mégiscsak megkapta az engedélyt. (A film persze így is igen vegyes visszhangot váltott ki.)
Kolle futólag az 1968-as diáklázadások szervezőinek a nemek viszonyát érintő elképzeléseiről is véleményt mond. Eszerint ők a saját, szexuális gátlásaikat akarták feloldani a „szabad szerelem” jelszavával. Vagyis nemcsak megengedték, de el is várták a nőktől, hogy bárkivel szexuális kapcsolatot létesítsenek. Sokan engedelmeskedtek is ennek az „álforradalmi elvárásnak”. Kolle ezt a nők kárára történő agymosásnak nevezi. Szerencsére a „68-as mozgalom” hamar kifulladt, s egyek szellemi vezetője, Reimut Reiche később beismerte, hogy Kollenek igaza volt a szexet illetően. De hasonló vita alakult ki a Kolle által tisztelt és támogatott nőmozgalom egyes akkori vezetőivel is, akik túlzásba vitték férfiellenes követeléseiket. (Germaine Greer szerint például a csábítás már önmagában is a nő megerőszakolását jelenti.)
A könyv utolsó fejezetének címe: Búcsú és újrakezdés. Ebben leírja, hogy idős, gyógyíthatatlanul beteg felesége halála előtt végakaratként arra kérte, hogy két éven belül keressen magának egy új élettársat. Amit véletlenül sikerült is megvalósítania, bár új szerelme kételkedik abban, hogy a sok kalandot megélt Kolle hűséges tudna maradni hozzá. Erre az ő tipikus, kétértelmű válasza: „Menni fog, hisz’ olyan szabad vagyok.” S ezt a magabiztos kijelentést választotta könyve címének is
Mindenesetre ez a szenvedélyes önéletírás nemcsak azt erősíti meg, hogy Oswalt Kollet jogosan tartják a német nemzet felvilágosítójának, hanem érdekes képet rajzol a 20. század második felének német kulturtörténetéről is.
Szilágyi Vilmos dr.
Bácskai Júlia, Varró S. Gábor, Baktay Miklós és Zelka
A házasságtörés pszichológiája
2010, Saxum K., 189 p.
A könyvben három tanulmány olvasható a nők (és részben a férfiak) félrelépéseiről. Az alcím a jelenség pszichológiájára utal; ez azonban csak részben igaz, mert esetismertetések ugyan vannak, de ezek pszichológiai elemzése nem minden esetben történik meg, s akkor is elég felszínesen: nem pszichológiai módszerekkel, hanem a közgondolkodás logikája szerint. Különösen Varró S. Gábor esetismertetéseiből hiányzik a pszichológiai elemzés; neki ez azért nem róható fel, mert nem pszichológus, hanem jogász, aki ügyvédi praxisából hozta a válóperes eseteket.
Bácskai Júlia: Mások férjével… című írásával a „házasságtörés” pszíchológiájába próbál bevezetni. Jellemző, hogy pl. a tárgyilagosabb „külső intimkapcsolat” helyett az erkölcsi elítélést kifejező „házasságtörés”-t használja. Vagyis inkább egy hagyományos gondolkozású szerző erkölcsi felfogásával közelít a jelenséghez, értékeli, pontosabban elítéli azt, és ennek megfelelő tanácsolat is osztogat. Egyszer megjegyzi ugyan, hogy ettől még mindhárom érintett fél „rendes ember” lehet, bár a félrelépő férfi mindenképpen „csaló”, hiszen megcsalja a feleségét. Feltehetőleg ugyanez érvényes a félrelépő asszonyokra is.
Minthogy pedig különböző, újabb vizsgálatok szerint a férfiak és nők félrelépései a házasságok kb. 60-80%-át érintik, igy túlnyomó többségük tele van csalókkal, s legtöbb gyermek ilyen családban nő fel. Első pillantásra ez tragikusnak tűnik, s a továbbiaban csak úgy előzhető meg, ha visszatérünk a valláserkölcs által előírt erkölcsi szabályok tiszteletben tartásához. Hiszen „hiába ágálnak a feministák, ha a gondolkozásban még fellelhetők a „férfi az úr a háznál” hagyományai.” (36. old.) Bácskai ezért pontokba foglalja, hogy a férjek hogyan „uralkodjanak ösztöneiken” -- figyelmen kívül hagyva, hogy az ember viselkedését nem ösztönök irányítják.
Sőt, a legszigorúbb vallásos mentalitást is átveszi, amikor azt is „hamis hűségnek”, vagyis elítélendő, bűnös viselkedésnek tartja, ha egy férj ugyan nem lép félre, de más nőről fantáziál, például pornográf képeket vagy filmet néz és ezt élvezi (a felesége helyett). Ezen a merőben konzervativ, nem a 21. századba illő erkölcs-prédikáción az sem javít, hogy a szöveg tele van szépirodalmi idézetekkel, vagy hogy a vége felé még a színészek lelki problémáira is kitér (ami persze elég messze esik a témától).
Végeredményben tehát, bár a részleteket illetően sok elfogadható megállapítása van, fejtegetéseinek egész koncepciója elavult és nem ad megbízható támpontokat a jelenség megítéléséhez. Csupán a maradi közvélemény elvárásait teljesíti.
Varró S. Gábor: Menő egzisztenciák – avagy megroppant férfiak című dolgozatában néhány magasabb beosztású és életszínvonalú férfi esetét mutatja be, aki a szeretője kedvéért felborította házasságát és egész addigi életét, de nem volt képes életét a megszokott színvonalon folytatni; a szeretőjében is csalódott, így végülis megbánta elhamarkodott lépéseit.. Ebből nyilvánvaló az erkölcsi tanulság. Ami ugyan nem nevezhető pszichológiai elemzésnek vagy magyarázatnak, de szuggesztiv hatása lehet.
Jóval közelebb áll a pszichológiához a kötet harmadik dolgozata, Baktay Miklós és Zelka: Párkapcsolat gazdagítás című írása. Ők, mint párterápiával foglalkozó pszichológus-házaspár itt egy olyan háromszög-kapcsolatot elemeznek, amelybe aztán mások is bekapcsolódnak valahogy. Baktayéknak érezhetően van rutinjuk az esetismertetésben és –kezelésben. Magabiztosan törekszenek a pszichológiai elemzésre, s vannak jó meglátásaik (amiben az együttműködésüknek nagy szerepe lehet). Csak az a kár, hogy szemléletük nem éppen korszerű; feltehetőleg a pszichoanalizisen nevelkedtek, így leragadtak az ösztönelméletnél, amit aztán az evolúciós pszichológiával és a biológiai pszichiátria egyes elemeivel egészítettek ki.
Az egész tanulmány túlnyomórészt nem a „párkapcsolat gazdagításáról” szól, hanem novellaszerűen leírja főhősének, egy óvónőnek a kalandjait különböző férfiakkal, akik közül eggyel házasságot is köt és két gyermeket szül. Az érdekesség kedvéért dialógusokat és egész sor irónikus megjegyzést iktatnak közbe. A több évtizedes történet epizódjait néhány szóval kommentálják; ezek gyakran közhelyszerűek és nem túl meggyőzőek. Többször közbeszúrják, hogy „Baktayék szerint…” Ezzel arra utalnak, hogy az érintettek helyett csak ők látják világosan a helyzetet, s el is magyarázzák annak, aki segítséget kér tőlük.
A dolgozat második felében aztán kicsit bővebben megvilágítják terápiás irányultságukat. Eszerint nem a morál, vagy az igazság érdekli őket, hanem „a szereplők eredeti jó szándékát szeretnék megérteni” (156.old.), s minden résztvevő számára kedvezőbb helyzetet kialakítani. Elemzésük kiinduló pontja a párkapcsolati dinamikán belül az ún. „kitettségi időszakok” vizsgálata. Ez a kapcsolat fokozott sebezhetőségére utal. Az első ilyen időszakot sajátos módon „nászfrásznak” nevezik, s a házasságkötéssel, az elköteleződéssel kapcsolatos ambivalenciával hozzák összefüggésbe. A gúnyoros elnevezéstől függetlenül, a véglegesnek szánt elköteleződés valóban nehéz döntés sokaknak. Felmerül, hogy érdemes-e tartós párkapcsolatba kezdeni; hiszen a gyakorlat inkább az ellenkezőjét bizonyítja. „Mi azt mondjuk: a párkapcsolat… folyamatos munkával tartható fenn.” (159.old.) S minden szakaszában mást kell tenni érte.
Minthogy az első részben ismertetett esettel és annak 5-6 szereplőjével nem kezdettől, hanem csak évtizedek múlva kerültek kapcsolatba, így nem is befolyásolhatták az eseményeket. Csak utólag tűnődtek azon, hogy mit lehetett volna tenni a „kitettség” periódusaiban, amikor a szereplők „érintés-hiányban” szenvednek, vagyis nélkülözik az intim együttléteket, a szexuális kielégülést. Nemcsak az elköteleződési döntés, hanem a szülés utáni időszak is ilyen, amikor a kisgyerek „rácuppan az anyjára” és teljesen leköti, kifárasztja (később pedig, amikor a felnövő gyermek kirepül a családi fészekből).
Baktayék alapvető terápiás módszere az önbizalomhiány megszüntetése, a magabiztosság erősítése. Ezt ők „nőszínesítésnek” nevezik és „önerősítő szerep-gyakorlatokat” szerveznek. Itt egyrészt felvázolják, hogy mit tettek volna, ha a leírt eset bármelyik szereplője az adott helyzetben tőlük kér segítséget. Alapelvük, hogy nem erőltetnének semmit, sem az intimitást, sem az erkölcsös viselkedést. Gyakorlatiasabb pilléreket és alapokat keresnek. Ugyanakkor komoly akadálynak tartják a gyermekek jelenlétét, mert ők „egyáltalán nem tűrik” szüleik együttműködését; azonnal közbeugranak, közbefecsegnek. Tehát meg kell oldani, hogy a szülők átmeneti időre rendszeresen megszabaduljanak gyermekeiktől. Vagyis egy megbízható felnőttre kell bízni őket. Náluk pl. „a terápia ideje alatt jár az ingyenes gyermekfelügyelet”.
De itt már tulajdonképpen az önreklámozás kezdődik; annak ecsetelése, hogy milyen nagyszerű élményeket és kedvező változásokat tud biztosítani a Baktay-féle párterápia. Alapelvük, hogy a válságba került párnak új és szokatlan közös élmények kellenek, amelyek megmozgatják a tudattalant. A tudattalan azonban „csak gyermeki örömöket ismer”., amelyeken nem a „felettes én” uralkodik. Tehát nem nagy megbeszélésekre tisztázó vitákra van szükség, hanem szótlan közös élményekre. (?) Szerintük „a gátlások éppoly primitivek, mint az ösztönök.” (181.old.) Tehát inkább gyermeki örömökről álmodozzunk? Infantilizálódjunk?
Mindenesetre aligha fogadható el, hogy ez lenne a párkapcsolatok és „külső kapcsolatok” 21. századi, korszerű pszichológiája, vagy éppen terápiája.
Szilágyi Vilmos dr.
Házasság, vagy szövetség?
Modern játszmák egy ősrégi intézményben
2007, Park k., 375 p.
A szerzőről annyit közöl a könyv, hogy pszichoterapeuta (kb. 25 éves praxissal), s eddig két könyve jelent meg: az első a férfiak depressziójáról, a második a férfiak és nők intimitási távolságának áthidalásáról. Lényegében ez a harmadik könyv is erről szól. (Eredeti címe: The New Rules of Marriage. A breakthrough Program for 21st century Relationships- 2007, Ballantine Books, New York) Kiderül az is, hogy feleségével és két gyermekével Newtonban (Massachusetts) él.
A könyv az alábbi fejezetekre tagolódik:
1. Megkapjuk, amire vágyunk? Szabaduljunk meg a régi szabályoktól.
2. A válság és annak okai. Rossz szabályok egy vesztes játszmában.
3. A második tudatállapot. Szabaduljunk ki az ördögi körből.
4. Felkészülés a meghittségre. Nagytakarítás.
5. Szedjük össze magunkat. Egészséges önbecsülés és a pszichés határok.
6. Érjük el, amire vágyunk. Álljunk ki magunkért és társunkért.
7. Adjunk meg mindent, amit tudunk. Egymás megerősítése.
8. Becsüljük meg, amit megkaptunk. Tiszteletteljes élet, új szabályai.
A könyv végén saját Kapcsolaterősítési Intézet-ét ((www.terryreal.com )ajánlja a segítségkérőknek, s felsorol 11 amerikai könyvet és CD.t (amelyek magyarul hozzáférhetetlenek). Végül pedig ad egy néhány oldalas, vázlatos összefoglalót a négy alapelvről és a 20 gyakorlati lépésről (gyakorlási feladatokról). A négy alapelv: 1, Kapcsolaterősítési tendencia (Mivel tudok segíteni neked, hogy meg tudd adni, amit szeretnék?) 2. Tiszteletteljes életre törekvés (erőszakmentesség) 3. Aktiv párkapcsolat (tudatosság) 4. A második tudatállapot (érett párkapcsolati kultúra).
Gyakorlási feladatok: 1. Elismerés: naponta egyszer elismerni a partner valamilyen jó oldalát (hála). 2. Pszichés határok: helyzetünk felmérése naponta; határsértések kerülése. 3. Megbecsülés: örülni annak, amit tőle kaptunk. 4. A „Szélsőségesen Negativ Kép”-et (SzNK) romboló viselkedések: ezzel bizonyítva, hogy megfelelünk a partner elvárásainak. 5. Találjuk meg a középpontot: a párkapcsolati grafikon segítségével egyensúly kialakítása. 6. Megállapodások: az elvárásokról és a vállalt kötelezettségekről (szerződés?) 7. Érezzük át, milyen tartalmas az életünk. 8. Merjük felkavarni az állóvizet: álljunk ki igényeink mellett. 9. Az azonnali felfüggesztés kérése, ha túl feszült a vita. 10. Segítés a partnernek, hogy sikereket érjen elLa kapcsolatban is). 11. Értő figyelem, ha a partner beszél. 12. Kérjünk (szidás és vádolás helyett). 13. Fogadjuk éretten az éretlenséget: 14. Tudatosítsuk a szeretetet. 15. Nagyvonalú reakciók: ismerjük el, amiben igaza van, s lehetőleg teljesítsük kéréseit). 16. Felelősségteljes távolságtartás (megindokolva, hogy miért és meddig). 17. Önbecsülési gyakorlat. 18. Okos nagylelkűség (társ igényeinek teljesítése). 19. Időkérés: ha bármelyiknek időre van szüksége. 20. A visszacsatolási kör használata: tisztázni, mi történt, mit gondoltunk erről, mit éreztünk közben és mit szeretnénk.
Végül összefoglalja az öt vesztes stratégiát ( Az igazság hajszolása; a partner irányítása ; gátlástalan önkifejezés ; megtorlás ; bezárkózás) és az öt nyertes stratégiát (Panaszkodás helyett kérés ; megértő kommunikáció ; nagyvonalú reakciók ; egymás megerősítése ; megbecsülése".
Ez mind szép és hasznos is lehet egy intenziv kurzusba sűrítve, vagy néhány hónapos, folyamatos (heti két-háromszori) vezetés mellett; de pusztán a könyv alapján aligha. Különösen, ha abban ilyeneket lehet olvasni: „… arra kérem, bízzon az ösztöneiben”; a házasságban nem kell kompromisszumokat kötni és lehet élni szenvedélyesen, romantikusan stb. A könyv túlságosan a hagyományos, amerikai ideálokra épít. Rövid történelmi visszatekintése erősen szimplifikál és vulgarizál: „Az előző generációban a nők radikálisan megváltoztak, a férfiak azonban jórészt változatlanok maradtak.” (19.oéd.) A régi szabály: ( A férfi kenyérkereső, a nő otthonteremtő) ma már valóban nem érvényes. De kárhoztatja a feminista, emancipált nők „túlzott önérvényesítését” is, ami „vesztes stratégia” a párkapcsolat szempontjából. Ehelyett új szerepviselkedésre van szükség. Ezek lényege az alkalmazkodás egymáshoz és egymás segítése, elvárásainak kielégítése.
Az intimitást így határozza meg: „Az a meghittség, amikor két vagy több érett személyiség úgy dönt, hogy kölcsönösen megosztja életét a másikkal..” (37. old.) Vagyis a az intimitást a szerződéssel, a szövetséggel azonosítja; ami enyhén szólva pontatlannak tűnik. Az is kissé önkényes, hogy az emberi élet öt területének az intellektuális, az érzelmi, a testi, a szexuális és a spirituális szférát tartja, bár valóban fontos, hogy mindezekben intim (egymásban teljesen megbízó, őszinte és egyetértő) legyen a kapcsolat. Talán a „spirituálisnak” nevezett szféra intimitása a legfontosabb, amennyiben a „közösségvállalás” közös értékek vállalását jelenti. Vagy ahogy Real írja. „… akkor közös a meggyőződésük, az értékeik és a céljaik”.Ez lehet valamilyen vallás, de lehet akár a művészetek szeretete, egy politikai ideológia stb. Real szerint „minden igazi meghittség spirituális” ((38), mert a párkapcsolatot értékrendileg fontosnak értékeli A gondolat lényege elfogadható (bár a spirituális fogalmához a transzcendencia tapad).
Túlzó megállapítás persze több is akad; pl. az is, hogy „a legtöbb férfi, ha egyedül élne, tökéletesen elégedett lenne” a helyzetével. Abban viszont egyetértek, hogy a fiúkat és férfiakat meg kell tanítani arra: az érzések és érzelmek nem a gyengeség jelei, tehát őszintén beszélhetnek róla a partnerükkel.. Kicsit erőltetettnek érzem a kapcsolat intimitásának felmérését az említett, öt területen, az adásra és befogadásra polarizáltan; viszont érdekes gondolat az „érzelem-ellenőrzés” és az „érzelem.napló”, plusz „álom-napló”. Az viszont túlzó általánosítás, hogy a nők „21. századi”, a férfiak meg csak 20. századi gondolkozásúak.
Leginkább azt hiányolom ebből az „új házasságmodellből”, hogy a kölcsönös alkalmazkodás és a férfiak érzelem-vállalása mellett nem helyezi előtérbe a személyiségfejlesztő önmegvalósítás kölcsönös segítése melletti elkötelezettséget (amiben persze a „nyerő stratégiáknak” fontos szeepük lehet).
Szilágyi Vilmos dr.
Amikor a hűségesek hűtlenkednek
2009, Hangoskönyv k., 271 p.
A kiadó profiljával ellentétben ez nem hangoskönyv. A borító hangsúlyozza, hogy „Világsiker”, s az „ELLE” női magazin ajánlására adták ki. (A borító alján végigfut az a webcím:”veledismegtörtenhet”; ami semmi érdemlegeset nem hoz be (kipróbáltam).) Nem derül ki, hogy mennyiben világsiker. Eredeti címe: „When Good People Have Affairs”, vagyis a rendes emberek illegális viszonyairól szól A gyorsan nyélbeütött magyar kiadás alcíme: „Hogyan lehet két ember között választani?” Az eredeti kiadás éve: 2008, de nincs megjelölve, hol és melyik kiadónál jelent meg. A kiadás példányszáma is titok.
Nemcsak az alcím, hanem maga a könyv is azt sugallja, hogy a párhuzamos, külső intimkapcsolat elítélendő és kerülendő; helyette sürgősen választani kell a partnerek közül. Éspedig lehetőleg a legálisat, vagy bizonyos indokolt feltételek esetén a külső partnert. A szerző (ez a német eredetű, amerikai pszichiáter, vagy pszichológusnő) tehát lényegében a hagyományos álláspontot képviseli: kizártnak tartja annak lehetőségét, hogy párhuzamos kapcsolatok kiegyensúlyozottan fennmaradhatnak. Figyelmen kívül hagyja annak a ténynek a tanúlságait, hogy a férfiak többsége (s lassan már a nőké is) igényli a változatosságot, a többpartneres életformát. Bár sokszor csak vágyik rá, de nem meri elkezdeni vagy nincs rá lehetősége. Esetleg csak belekóstol, aztán a bűntudat, a lebukás , vagy az attól való félelem miatt abbahagyja. Ez többé-kevésbé szükségszerű egy magántulajdonon alapuló, patriarchális (bár e téren már meggyengült) társadalomban.
Ezt a helyzetet jól fejezi ki a könyv. A szerző látja a problémát és az adott körülmények keretén belül segíteni akar a „megtévedteknek”. (Ez amolyan kewresztény humanizmus.) Könyvében fejezetek helyett hat szintre tagolja a megoldáshoz vezető utat. Az első szint: Túllépni a bűntudaton. Nem mintha indokolatlannak tartaná a titokban félrelépő bűntudatát, hanem mert a bűntudat gátolja a tisztánlátást, a racionális cselekvést. Második szint: Felfedni az igazi okokat. Talán ez a legérdekesebb fejezet: itt a különböző afférokat 17 típusba sorolja. Ezek a következők:
1. A „talán máshol megtalálom” viszony. (Ha a a legális kapcsolatban komoly hiányok vannak.)
2. A „katapult viszony”. (A csapdának érzett házasságból radikális kijutás módszere.)
3. A „házasságfelmelegítő viszony”. (Az elszürkült házasság frissítésének céljával.)
4. Az „elterelő viszony”. (Pótkielégülés: figyelemelterelés attól, amire szükség lenne.)
5. Az „egyéniség előtörése viszony”. (Az előbbi ellentéte; így találja meg az utat önmagához.)
6. A „csak kényeztetni akarok magam” viszony. (Ha nincs komoly oka a kilépésnek.)
7. Az „öljük meg a kapcsolatunkat és majd megláátjuk, feléáled-e újra” viszony. (Nyilt kilépés egy rossz kapcsolatból -à hátha ettől megjavul.)
8. A „kielégítetlen szükségletek” viszony. (Szexuális vagy egyéb szükségletek miatt.)
9. A „tapasztalatok, amiket kihagytam” viszony.
10. A „megvan-e még” viszony. (Tudok-e még hódítani, vonzó lenne stb.)
11. A „terápiát helyettesítő viszony. Kipanaszkodás, segítségkérés céljából.)
12. A „jobb üzletet kötni” viszony. Ha megéri egy jobb kapcsolatra váltani.)
13. A „véletlen viszony”. (ha a körülmények úgy hozzák.)
14. A „bosszú viszony”. (Megtorlásként, büntetésként használni a külső kapcsolatot.)
15. A „kapuzárási pánik” viszony..
16. A „szexuális pánik” viszony.
17. A „középkorúak házassági krízise” viszony.
Ezek persze csak a fő motívumai a külső szerelmi vagy szexuális kapcsolatoknak, amelyekben rendszerint több motivum érvényesül. A szerző szerinti harmadik szint: Megtalálni az egy igaz szerelmet. Kicsit furcsa, romantikus fogalmazás; feltételezi az „Igazi” megtalálását, s ezt hét alcímre bontva fejti ki. közel 100 oldalon. Kiindulópontja, hogy a kétpartneres kapcsolatot sürgősen abba kell hagyni: választani kell a partnerek között. S ehhez az újabb párválasztáshoz ad irányelveket. Sajnos, részben irracionálisan, mert a „végső összehasonlítást” szerinte az ösztönökre kell bízni! Az ösztönöket pedig a spontán érzésekkel azonosítja. De hozzáteszi, hogy ezeknek át kell menniük a „józan ész” teszten. Ehhez pedig egy pontozási rendszert javasol, négy szempont szerint: 1. Ki az illető? (Milyen ember?) 2. „Kapcsolati kémia” (Testi vonzás) 3. Életmód 4. Hogyan érzi magát vele? A pontozás -10-től +10-ig terjedhet minden érintettről.
Az olyan fogalmak, mint az „ösztönös választás” és a „kapcsolati kémia” arról árulkodnak, hogy a szerző felkészültsége inkább a laikus közvéleménynek felel meg, mint a tudományos szemléletnek, még akkor is, ha hivatásánál fogva már több száz „félrelépőt és áldozatot” kezelt, ill. segített választáshoz. Ezt a „radarjuk” új beállításával igyekezett elérni, amennyiben pl. kimutatta, hogy a külső partner nagyjából ugyanolyan (s így nem ér többet), mint a házastárs. Ha választani kell, akkor a régi és a külső partner összehasonlításához az említett, négy szempontot részletezi. Az elsőhöz hat, elég banálisnak tűnő szempontot ad meg: Ne legyen buta; őrült (vagyis súlyosan neurotikus ill. pszichopata); ne legyen különc, „undok”; „ronda” és „büdös”. (utóbbi a tiszta testszag elviselhetőségére utal).
A „kapcsolati kémia” azt jelenti, hogy a párválasztás egyik fő kritériuma a „kölcsönös testi vonzódás”. Ezzel kapcsolatban 3 kérdést tesz föl: 1. Igazi az öröm, vagy illúzió? 2. Egészséges az öröm, vagy olyasmiből fakad, ami végül fájdalmat okoz majd? 3. Hosszan tartó az öröm, vagy hamar véget érő? (Ehhez hozzátenném negyedikként, hogy „Kölcsönös-e az öröm?”) A szerző szerint mindezt öt tényező mentén kell vizsgálni: a) Könnyű-e az egymásra hangolódás? (Kellemes és oldott-e az együttlét?) b) Szórakoztató-e (nem unalmas-e) az együttlét? C) Biztonságérzettel jár-e? d) Megvan-e a kölcsönös tisztelet? E) „Testi kémia”:fizikailag jú-e a partnerrel? (Érintés, illat stb.) Hangsúlyozza, hogy mind az öt tényezőre szükség van, de tisztázásukat megzavarhatják az illúziók (pl. a „géóriaeffektus” és hasonlók).
A párválasztás fontos tényezője a partnerrel kialakítható életmód fölmérése. Ehhez leltárkészítést javasol: külöm-külön fölírni, hogyan szeretik eltölteni a szabadidőt stb. Másrészt át kell gondolni, milyen hatással lenne a válás az érintettekre. S melyikükkel érezné magát jobban? Elvárások összeírása. Minél szélesebb körből választani (ehhez az internet is fölhasználható). Az esetleg meglevő gyermekekkel kapcsolatos, reális álláspontja szerint, ha a házasság végképp megromlott, csak a gyerekek miatt nem kell ragaszkodni hozzá. Tanácsokat ad a „korrekt szakításra” is, a „háromszög” felszámolása érdekében. Szerinte pl. nem kell megindokolni, mert abból kibékülést célzó vita, alkudozás lesz.
A „hatodik szint”: a múlt sebeinek begyógyítása, a bizalom visszaszerzése, amihez tanácsokat ad. Ezek közül érdekes az ún. „érezni, hogy szeretnek” feladat: megkérni a választott partnert, mondjon néhány dolgot, ami ahhoz kell, hogy szeretve érezze magát – vagyis az elvárásait konkretizálni. Mindezt a szerző sokféle eset-ismertetéssel támasztja alá (saját magánéletét sem hagyva ki), rendkívül közvetlen és megnyerő modorban, de mindvégig a konzervativ szemléletet erősítve. Vagyis ügyesen szolgálja – nem a jövőt, hanem – a múltat. Ettől lehet „világsiker”.
Szilágyi Vilmos dr.
A férfiasság kódjai
2010, Balassi k.
A szexológia már jó egy évszázada foglalkozik a nemiséggel, a nemek viszonyával, s már régóta tudjuk, hogy vannak nemi szerepek, amelyek ugyan nem születnek velünk, de elsajátításuk valamennyire különbözővé teszi a férfiak és nők viselkedését. Ezek a különbségek persze hol nagyobbak, hol kisebbek, a kortól és a társadalmi helyzettől függően. Napjainkban meg mintha már éppen kezdenének elmosódni, s nem tudjuk, hogy mi marad meg belőlük. Ez a folyamat azonban még távol áll a teljes kibontakozástól. Hiába mondja ki az Alkotmány a férfiak és nők jogi egyenlőségét, hiába válik egyre több nő diplomás szakemberré, magasabb, vezető beosztásokba mégis igen kevesen jutnak, s többnyire a magánéletben is alárendelt szerepet játszanak.
A nőmozgalom sikerei ellenére még mindig „patriarchátusban, a férfiak által uralt társadalomban élünk. S ennek árnyoldalai miatt érdemes vizsgálnunk a nemek viszonyát, ezen belül pedig – többek között – a férfiak és nők „természetét”, jellemző viselkedési sajátosságait és azok okait. Egyes értelmiségieket – a filozófusoktól az orvosokon és pszichológusokon át a szociológusokig – már régóta izgat ez a kérdés. Az utóbbi évtizedekben a társadalomtudományok területén belül megjelentek és fokozatosan önállósodtak az ún. társadalmi vagy szociálpszichológiai nemmel (angolul gender) foglalkozó tudományok (gender studies), s ezen belül a férfiakkal (men studies) és a nőkkel (women atudies) foglalkozók.
Az egyik ilyen új tudomány, a men studies jeles képviselője hazánkban Hadas Miklós szociológus professzor, a Corvinus Egyetem TársadalmiNem és Kultúrakutató Központ megalapítója és vezetője, aki már több könyvében és számos tanulmányában foglalkozott ezzel a témával. Új könyvében összefoglalja az eddigi ismereteit. Ezek három fő téma köré csoportosulnak: az első „A férfikutatások két hagyománya”, vagyis egy történeti áttekintés, amelyben egy francia szociológus (Pierre Bourdieu) játssza a fő szerepet. A második rész a „Sport és férfiasság” kapcsolatát elemzi, s kitér az olimpiák és a globalizáció hatásaira is. A harmadik témakör: „A férfiak és nők a zenében és a filmekben”, vagyis a művészetek e két fontos területén mutatja ki a férfiuralom megmaradását. Mindezt a „tudományos próza” szaknyelvén adja elő, bár időnként az esztétikai elemzések irodalmi színvonalára emelkedik.
Egy nem-szakember számára azonban az Előszó, a Bevezetés és az Utószó foglalja össze legközérthetőbben a szerző mondanivalóját. Az Előszó két „nekifutásban” indokolja a téma jelentőségét és a könyv célját, szellemi pozicióját és felépítését. Kiindulópontja, hogy „minden megnyilvánulásunk nemileg is meghatározott”, de a férfiasság és nőiesség megnyilvánulásai olyan természetesnek tűnnek, hogy észre sem vesszük. A könyv a férfiasság belénk kódolt, de változó formáit igyekszik bemutatni, ám hangsúlyozza, hogy a szerző erre csak „szociológiai tapasztalatokkal és intuicióval fölvértezett, szerény tanúként” vállalkozik, saját életútjának és érdeklődési körének figyelembe vételével. Egyéni érdeklődése pedig a férfiasság sajátosságain kívül elsősorban a sportra, a zenére és a filmekre irányul. S hozzátehetnénk, hogy a nemek hatalmi viszonya kapcsán a magyar és nemzetközi politikára is.
Érdekes megállapítása, hogy a múlt század hatvanas éveiben jelentős változások kezdődtek a nemiség szociológiai vizsgálatában, s ezek egyik fő generálója a feminizmus második hulláma. Itt utal a „szexuális forradalomnak” nevezett liberalizálódás kezdetére, ami szintén új nézőpontokat hozott a nemiség tudományába. Fontos elemzési témákká váltak a férfiak és nők viszonya mellett az azonos neműek kapcsolatai, vagy egyes nők férfiassága illetve férfiak nőiessége stb. Ebben a komplex viszonylatok, relációk válnak fontossá,, így egy relacionális szemléletmód alakul ki. Hadas tudatosan felvállalt poziciója szerint feministának tekinti magát; tehát a férfi szerepeket és férfiasságot igyekszik kívülről, a másik nem szempontjából is szemlélni. Igy nem tartja magát „jellegzetesen modern társadalomtudósnak”; permanens határáthágásokkal biztosítja magának a szellemi szabadságot.
Alapjában véve rokonszenves ez a szelektáló és individualizált szabadságvágy, bár hátránya, hogy könnyen csapongóvá válik, széles kitérőket tesz, belevész a részletekbe. A művészeti tevékenységek nemek szerinti megoszlásáról szóló fejezetben például túl hosszan és nemcsak a téma szempontjából elemzi „Szindbád” című filmet, vagy az „örök dzsentrit”. Amelyek egyébként érdekesek lehetnek, de csak áttételesen és nem mindig segítik a lényeg megértését. Ha ezektől eltekintünk, egyértelműen kiderül, hogy a férfiasság különböző megnyilvánulásai, kódjai nem veleszületett, hanem tanult szokások, amelyeket még a divat és a sokféle, egyéni izlés is befolyásol. Hadas készséggel elismeri, hogy „szemléleti szabadossága” csak bizonyos korlátok között érvényesül; ugyanis a téma tudományos vizsgálatának fő vonalától (mainstream.tól) eltérően ő egy sajátos francia irámyzatot, az ún. Bourdieu-iskolát követi, s ezt próbálja kritikailag továbbfejleszteni.
E „kvalitativ megalapozottságú történeti szemléletmód” lényege, hogy „a férfiasságot nem szerepként, identitásként és diskurzusként, hanem társadalmi beállítódásként” fogja fel. Ez az átfogó, bár kissé homályos meghatározás kb. azt jelenti, hogy a társadalomban (közbevetés: Melyikben? Mindegyikben, vagy csak bizonyos fajtáiban?) kialakult egy olyan beállítódás, vagyis attitüd, hogy aki férfinak születik, annak így és így kell viselkedni; tehát a nemére jellemzőnek tartott szerepet kell vállalnia. De hát éppen ez a nemi szerep lényege! A férfiasság tehát nemi szerepviselkedésként realizálódik. Ez viszont feltételezi, hogy a férfi azonosul, identifikálódik az általa megismert és elfogadott nemi szereppel; a férfiasság tehát férfi-identitás is. A diskurzusnak (megbeszélésnek, vitának; a szkriptek, szerepelőírások közötti választásnak) pedig döntő szerepe van abban, hogy a férfi milyen férfiszerepet választ: a hagyományos, patriarchális „mácsó” szerepet, vagy a mai helyzetnek és követelményeknek jobban megfelelő, a nemek egyenlő jogait és esélyeit biztosító szerepet.
A „társadalmi beállítódás” koncepciója az említett, francia szerző „Férfiuralom” című könyvéből származik, amely a több ezer éves férfiuralmat a férfiakban kialakult „libido dominandi”-ra, vagyis az uralkodás ösztönös vágyára vezeti vissza. A libido, mint szexuális ösztön-energia fogalmát Sigmund Freud tette népszerűvé, bár ő az uralkodás ösztönéről nem beszélt. Bourdieu és Hadas tehát „továbbfejleszti a freudizmust”, figyelmen kívül hagyva, hogy azóta az egész ösztönelmélet megdőlt, mert kiderült (lásd pl. Gagnon, J. & Simon, W. 1973, vagy Buda B. és Szilágyi V. 1974, 1988, 1994 és mások műveit), hogy az ember minden viselkedése tanult viselkedés! Hadas érzi ugyan, hogy valami nem stimmel ezzel a „libido dominandival”, de nem tud vele szakítani, s legalább a dominanciát preferáló „beállítódás” és a „társadalmi mező” fogalmait igyekszik átmenteni.
Ezzel ugyanis elgondolása szerint magyarázhatóvá válnak a különböző mezőkben (társadalmi helyzetekben) megjelenő férfiasság-típusok. Hozzátehetném, hogy ezek tulajdonképpen a férfiak nemi szerepviselkedésének típusai. Hadas azonban ezeket a típusokat nem sorolja osztályokba a nemek viszonya alapján, hanem inkább történelmileg közelíti meg; pl. dzsentri-típusról, nagypolgári vagy kispolgári típusról és hasonlókról beszél. Holott ezek elsődlegesen bizonyos társadalmi osztályok típusai, (a parasztság és a proletárok típusaival együtt) és nem a férfiasságé.
Igyekszik kimutatni, hogy a férfiak eredetileg harcos, agressziv viselkedése hogyan szelidült meg a „sportmezőben”, s alakult át részben vetélkedéssé, részben együttműködéssé. A „libido dominandi” persze itt sem tűnt el: - az egyének vagy csoportok a másik legyőzésére törekszenek. A sport-versenyekben eredetileg csak férfiak vehettek részt. Az olimpiák története tanúsítja, hogy a fejlett, nyugati világ domináns poziciója egyre inkább megkérdőjeleződik, egyre többször győznek a harmadik világ sportolói. Ráadásul a nők is mindinkább részt vesznek a különböző sportágakban és győzelmekben. Igy már nemcsak a férfiak lehetnek erősek és sportosak.
Végül bemutatja, hogy a zenében és a filmekben is a férfiak „libido dominandija” érvényesül, bár az uralkodás „ösztönös” vágya itt is kezd már meggyengülni, s teret engedni a női alkotóknak. A filmek közül legrészletesebben Huszárik Zoltán Szindbád-filmjét elemzi, továbbá az amerikai és európai filmek férfi-ábrázolásának lényeges különbségeit. Kimutatja, hogy az előbbiekben a férfi mindig sikeres és győztes, míg az utóbbiak egyre inkább gyarló, esendő férfiakat mutatnak. Sajnos, a nőkről igen kevés szó esik a könyvben; pedig a „férfiasság” csak a „nőiességhez” viszonyítva érthető és értékelhető. Igy nem derül ki egyértelműen, hogy a nemek viszonya: hatalmi viszony, s nem egyszerűen beállítódás kérdése.. A férfias vagy nőies attitüdök és viselkedésformák a körülményektől és neveléstől függően sokfélék lehetnek, de változtathatók és változnak is, a szükségletek és érdekek felismerése vagy megérzése nyomán.
Mindenesetre Hadas könyvéből is kiderül, hogy férfiasan vagy nőiesen viselkedni ma már egészen mást jelent, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Ez a változási folyamat felgyorsulni látszik, s egyelőre fogalmunk sincs, hogy a jövőben, mondjuk ötven vagy száz év múlva milyen viselkedést tartanak majd férfiasnak vagy nőiesnek, s egyáltalán lesz-e még szükség ilyen megkülönböztetésre. Vagy pedig biológiai nemétől függetlenül bárki elsajátíthat bármilyen viselkedést, beállítódást és jellemvonást. De persze fennáll az a veszély is, hogy a központi hatalom által monopolizált média és „köznevelés” hatására mindenki majdnem egyformán fog viselkedni és gondolkozni, s még csak nem is nosztalgiáznak a hagyományos férfiasságról és nőiességről.
Szilágyi Vilmos dr.
A kisemmizett férfinem
2009. Osiris k., 234 p.
A szerző eredetileg adlerista gyermekpszichológus, erős frankofon beütéssel, de ebben a könyvben egy sajátos feminista irányvonalat képvisel, amely az őstörténet és az ókori görög mítoszok és drámák pszichoanalitikus elemzésével azt próbálja bizonyítani, hogy a férfiak megirigyelték a nők gyermekteremtő, gyermekszülő képességeit, amiért korábban maximálisan tisztelték őket. A kulturális fejlődés során hatalomra kerülve aztán „hátrányos helyzetüket” a férfiak úgy kompenzálták (túl), hogy elvitatták a nők lényeges szerepét a gyermeknemzésben, vagy bagatelizálták azt, s isteneikre hivatkozva hangoztatták, hogy csak a férfiak rendelkeznek igazi teremtő erővel stb. Igy aztán az istennők kultusza háttérbe szorult, s beköszöntött a férfiistenek uralma (mint a patriarchátus égi tükörképe). Erre utal a könyv alcíme: Az ősanyaistennőktől a mesterséges anyaméhig.
A könyv túlnyomó többsége a nemek uralomváltásának vallási és művészeti ideológiáját demonstrálja, s csak a végén tér át – több ezer évet átugorva – a közelmúltra és a jelenkorra. Itt kb. egy tucat oldalt szán a „férfiidentitás válságának” (amit az említett irigységgel és a feminizmus győzelmeivel magyaráz). Ezen kívül háromféle „mesterséges ember-előállítási utópiát” vázol fel: a „földből sarjadást” (?), a klónozást és a „mesterséges anyaméh” létesítésére irányuló kísérleteket. Ez utóbbival kapcsolatos megállapítása: „A műméh, amely a nők kreativ erejének elbirtoklási kísérlete a reproduktiv technológiák segítségével, a férfi uterusz-irigységének utolsó állomása.” (215. old.) Persze hozzáfűzi, hogy a csecsemők művi előállítása „rendkívüli veszélyeket rejt magában, amelyekkel részben már Huxley Szép új világában is találkozhattunk.
Kétségtelen, hogy ez a fejlemény alapjában változtatná meg az anyaságot, az anya—gyermek viszonyt, sőt, a nemek egymáshoz való viszonyát is. Azt persze senki sem tudja megmondani, hogy káros lenne-e ez a változás az emberi faj jólléte és továbbélése szempontjából. Kérdés az is, hogy valóban olyan jelentős-e az a kötődés ami a szülő nő és gyermeke között rendszerint kialakul. Nem túl meggyőző, hogy francia analitikusokra hivatkozva arra következtet, hogy akkor a nemek közötti „kölcsönös függőség”, vagyis a vonzalom és kötődés, sőt, a társadalom túlélése is lehetetlenné válna. A nemek közötti viszony ugyanis nem azon múlik, hogy melyiküknek van nagyobb szerepe a reprodukcióban. Hiszen ettől függetlenül is szükségük van egymásra, mint szexuális intim partnerre, élet- és munkatársra (mert születési körülményeinktől függetlenül, „társas lények” vagyunk).
Az Utószó néhány oldalon összegzi a szerző világlátását, amely egyértelműen pszichoanalitikus jellegű., bár a szexuális ösztön helyett az „anyaság ösztönére” helyezi a hangsúlyt fajunk jövője szempontjából. S ebben látja a nők döntő fölényét a férfiak felett; ezért érzi szörnyű veszélynek a férfiak törekvését a reprodukció kisajátítására (bár a könyv címével mintha sajnálná a „kisemmizett” férfinemet). Nem tűnik hitelesnek sajnálkozása azon, hogy a férfiaknak még mindig nem sikerült túljutniuk a „szülésképtelenség traumáján”.Ez ugyanis egyrészt bizonyítatlan hipotézis; másrészt rögtön társul hozzá a vád: „…ha a férfi maga nem képes gyermekét létrehozni, akkor legalább a másikat fosztja meg szerepétől az utód előállításában.” (225.old.) Végső következtetése, hogy a „nemek közti rivalizálás évmilliós alapproblémája” még mindig megoldatlan, nyilvánvalóan a férfiak hibájából.
Kende Hanna sajnos, szem elől téveszti, hogy a nemek közti, ősi rivalizálás a patriarchátus, a férfiuralom intézményesítésével kezdődött, 5-10 ezer évvel ezelőtt, s nem évmilliók óta tart. Modern világunk fejleményei és a nőmozgalom erősödése pedig már eléggé megrendítették a patriarchális világrendet ahhoz, hogy a nemek egyenjogúsága és egyenrangúsága egyre inkább realizálódjon. Ehhez képest a nemek „utód-előállításban” vállalt szerepének arányszáma eléggé másodlagos kérdés.
Szilágyi Vilmos dr.
Dawkins, Richard
2007, Nyitott Könyvműhely
Az Ipsos legfrissebb, 23 országra kiterjedő felmérése szerint a Föld lakóinak egyik fele hisz valamilyen istenben (vagy istenekben), a másik fele nem hisz. De mindkét csoport egy kisebb része bizonytalan választ adott a kérdésre. A válaszadók fele szerint van valamilyen „túlvilág” (transzcendencia); a többiek vagy tagadnak bármilyen túlvilági létet, vagy kételkednek a létezésében. Isten létében leginkább a gyengén fejlett, vagy fejlődő országok lakói hisznek. A legtöbb ateista viszont a nyugateurópai országokban található (közel 40%). S ugyanitt, főleg a svédek és a németek kb. kétharmada szerint az ember nem isten teremtménye, hanem az evolúció, a fajok fejlődése során alakult ki.
Ezek az adatok aktuálissá teszik, hogy egy pillantást vessünk Richard Dawkins néhány éve magyarul is megjelent könyvére, az „Isteni téveszmé”-re (2007, Nyitott könyvműhely). A magyar címe ugyan kissé félreérthető, pontosabb lenne az „Isten, mint téveszme”. Dawkins ugyanis könyvének tíz fejezetében, jó 400 oldalon, főleg az evolúció elméletének logikája alapján szinte vitathatatlanul bizonyítja, hogy egy mindenható, isteni lény feltételezése alaptalan és tudományosan elfogadhatatlan. S bár az istenhitnek előfordultak pozitiv hatásai is, történelmileg és társadalmilag rengeteg visszaélést tett lehetővé, s ma már egyértelműen retrográd jelenség.
Gondolatmenete bevezetéseként az Előszóban feleségének és másoknak esetéből kiindulva arra következtet, hogy sokan, akik valamilyen vallásos nevelést kaptak, de nem érzik jól magukat benne, s mégsem mernek szakítani vele, mert „egyszerűen nem ismerik fel, hogy erre van lehetőségük.” Nekik szól ez a könyv, amely „a tudatosítás szándékával íródott”, hiszen az ember istenhit nélkül is képes lehet kiegyensúlyozott, erkölcsös és teljes értékű életet élni. A teológusok ugyan megpróbáltak érveket felsorakoztatni az isten léte mellett; érveiket azonban a tudományos kritika megcáfolta.
Az első fejezet mottója egy Einstein-idézet: „Nem próbálok személyes Istenről fantáziálni; számomra elegendő a világ szerkezetének csodálata, amennyire azt tökéletlen érzékszerveink lehetővé teszik.” Ebből kiderül, hogy Einsteinnél épp úgy, mint sok más tudósnál szó sincs igazi istenhitről, hagyományos vallásosságról. Dawkins az ateizmust összekapcsolja a naturalista világmézettel, amely szerint csak egyfajta anyag van az univerzumban, s minden ebből származik: az élet, a lelki működés, a szépség és az erkölcsi értékek is. Megállapítja, hogy az egyházaknak még mindig túl nagy tekintélyük és előjogaik vannak, mert raffináltan őrzik a hatalmukat.
A könyv második fejezetében az „isten-hipotézist” elemzi. . Bemutatja a különböző korok istenképeit (Baal, Zeusz, Jahwe, Allah, Jézus stb.) Mindezeknek sokféle tulajdonságuk lehet. Egy „finomított” istenkép szerint: „van egy emberfeletti és természetfeletti értelem, aki megtervezte és megteremtette az univerzumot, s benne mindent, így az embert is. Dawkins meghatározása ettől különbözik. Sterinte az istenhipotézis lényege, hogy létezik egy kreativ értelem,, amely elég bonyolult ahhoz, hogy megtervezzen bármit, de csak végterméke lehet egy fokozatos fejlődés hosszas folyamatának. Tehát az univerzum már őelőtte is létezett (hiszen a semmiből semmi sem keletkezhet). A hagyományos istenkép valójában alaptalan, sőt, veszélyes öncsalás. A keresztény „Szentháromságról” megkérdi: ez egy istent jelent 3 részben, vagy 3 istent egy személyben? A szentháromság tulajdonképpen a kis család szimbóluma: apa, anya és fiú. (csak épp az anyát – mivel nőisten nem létezhet egy patriarchális vallásban – „szentléleknek” nevezik).
A kereszténységet a Tarsus-i Pál alapította, mint a judaizmus monoteista szektáját. Mint a vallások általában, a kereszténység is harciasan terjeszkedett; Nagy Konstantin kötelezővé tette, aztán jöttek a „keresztes háborúk” stb. Dawkins elég hosszan foglalkozik az amerikai vallásosság alakulásával; majd az agnoszticizmus hatalmáról ír, vagyis arról az elterjedt irányzatról, amely szerint sem isten létét. sem nemlétét nem lehet bizonyítani. Szerinte azonban isten léte épp olyan hipotézis, mint bármely más, s ha a létét nem tudják bizonyítani, akkor nincs szükség a nemlétének bizonyítására.. Az a tény, hogy a tudomány ma még nem tud minden jelenséget eléggé megmagyarázni, nem ok egy isten-hipotézis elfogadására..
Érdekes, amit a „nagy imádkozási kísérletről” ír (bár ennek időpontját nem közli; gondolom, kb. száz éve). Lényege: megszervezték, hogy több ezer ember imádkozzon bizonyos betegek gyógyulásáért. A kísérlet teljesen eredménytelen volt. Egy másik alcím alatt az exobolygókon lehetséges élet és értelmes lények létezését nem zárja ki. Sőt, később csillagászati számítások alapján valószínűsíti..
A harmadik fejezetben az ún. istenérveket elemzi, Aquinói Tamástól kezdve, akinek öt fő érve ma már gyerekesen naivnak tűnik (pl.„mozdulatlan mozgató” stb.), az ontológiai és egyéb apriori érveken keresztül a „személyes találkozás” élményéig és a Bibliáig, valamint a „vallásos tudósokig”.
A negyedik fejezet az isten nem-létének érveit ismerteti. A teológusok arra hivatkoznak, hogy semmi sem jöhetett létre véletlenül az élővilág bonyolult jelenségei közül, s ez tervszerűségre utal. A darwini„”természetes szelekció” elve viszont feleslegessé tette a tervezettség illúzióját, legalábbis az élővilágban. S ez a kozmológiára is kiterjeszthető. Az „isteni tervezés” csak megkettőzi a problémát, hiszen a Ki tervezte a tervezőt? kérdésre nem ad választ.
A „kreacionisták” lázasan keresik a ma még rejtélyesnek tűnő jelenségeket, a „tudomány hézagait”, hogy ezeket isteni erőkkel magyarázhassák. Az „antropikus elvet” a kozmoszra kiterjesztve nemcsak egy univerzumról, hanem (párhuzamos vagy szukcessziv) „multiverzumokról” is szó lehet. Univerzumunk vagy vég nélkül terjed az ősrobbanás után, vagy ez lelassul, megáll és visszafordul: összesűrűsödik, s egy újabb ösrobbanás következik be; s ez ismétlődik kb. 20 milliárd éves ciklusokban. (S ezzel együtt minden ősrobbanásnál új tér—idő dimenzió keletkezik.) De ugyanez végbemehet párhuzamos univerzumokban is (vagy a „fekete lyukakban”).
Cambridge-i közjáték címmel leírja, hogy a vallásos Templeton Alapítvány meghívta egy konferenciára a tudomány és vallás viszonyáról. Jellemző, hogy a kb. 16 meghívott előadó közül egyedül ő volt ateista, akit aztán a többiek együttesen támadtak és – érdemleges érvelés helyett - „elmaradott, 19. századi gondolkodónak” nevezték..
Az ötödik fejezet a vallás gyökereit elemzi Minden, ami létezik és működik, előnyös lehet, vagy a túlélés, vagy a szaporodás szempontjából. De milyen előnye lehet a vallásnak? Saját önigazolása szerint épp az egyén „szellemi túlélését” biztosítja; valójában azonban csak a saját túlélését és szaporodását (mármint a híveiét). A vallásos viselkedés ma épp annyira univerzális, mint a heteroszexuális viselkedés. A vallás előnyei azonban csak látszólagosak. Bernard Shaw szerint az, hogy „a hívő boldogabb, mint a hitetlen, csak annyira igaz, mint hogy a részeg boldogabb, mint a józan.” A vallás szuggesztióinak placebo-hatásuk van; ez lehet pozitiv, de lehet káros is (pl. a bűntudat stressze miatt). Bár a vallás nem a kizsákmányolás elősegítésére jött létre, de évezredeken át erre is felhasználták. Az őskereszténység a hívők közötti testvériség és szolidaritás erősítésével (áldozatvállalás, mártirhalál) nagy erőt adott a mozgalomnak. Darwin szerint „az önző és veszekedő emberek nem fognak össze, enélkül viszont semmit sem érnek el.’ (171.old.)
A vallásosság többek közt mellékterméke lehet annak, hogy a gyermekek (és gyermekszintű primitivek) hajlamosak hinni az idősebbek és tekintélyek által magyarázatként és szabályként előadottaknak. (Ez ugyanis elősegítette a túlélést.) Ezért igyekeznek a vallási vezetők a (hiszékeny) gyermekeket indoktrinálni. P. Bloom szerint a dualizmus hajlama szinte velünk születik, s főleg a gyermekekben erős („született teleológusok”). A mély vallásosság hasonlít a szerelmi szenvedélyhez is. „Helen Fischer és mások kimutatták, hogy a szerelem az agy különleges állapotával jár együtt, amelyben idegileg aktiv kémiai elemek (valójában természetes drogok) is szerepet kapnak.” (185.old.) Hasonló agyi állapot jön létre a fanatikus vallásosságban (pl. egyes papok, vagy szentek – mint pl. Aqila-i szent Teréz - orgasztikus látomásai). A szerelmi és vallásos öncsalás egyaránt tudattalan. Az erős érzelmi kötődés a látásmódot is eltorzítja.
A „mémek” kulturális örökségünk tényezői (akár szkripteknek is nevezhetők!) amelyek közül egyesek – az erősebbek- „replikátorokként” működnek (a génekhez hasonlóan), s így a vallásos viselkedés terjesztésében is szerepük lehet. A főbb vallásos mémek:
-- Túl fogjuk élni a halálunkat. – Az istenhit a legfóbb erény. – Az ésszel felfoghatatlan misztikumot (pl. Szentháromság stb.) is el kell hinni.
Viszonylag értelmesen megtervezett vallásnak tartja Dawkins a szcientizmust, vagy a mormonizmust. Végül esettanulmányt közöl a cargo-kultuszról. Ennek lényeges, hogy a gyarmatosítások során a bennszülöttek isteni eredetűnek tartották a számukra érthetetlen új technikát és gazdagságot, amit a hajók valahonnan hoztak; egyes gyarmatosítókat (főnököket) vallásosan imádtak, s évtizedekig várták visszatérésüket (újabb ajándékokkal).
A hatodik fejezet az erkölcs gyökereiről szól: miért vagyunk jók?
A papok az erkölcsös viselkedést a vallásosságtól teszik függővé. A darwini elmélet szerint azonban, bár a gének önző viselkedésre programoznak, bizonyos feltételek esetén altruista viselkedést is eredményeznek. Ezek két fő kategóriája: 1. a genetikailag rokon egyének favorizálása (szülők, gyermekek. rokonok) és 2. a kölcsönös altruizmus. Ez utóbbi különböző fajok között is létrejöhet (pl. szimbiózis, kereskedelem stb.) De az altruista adakozás lehet a felsőbbség és a hatalom jelzése is. Az adomány persze kifejeződhet művészi alkotásokban is. Vizsgálatok szerint (pl. Hauser) a vallásosak és ateisták erkölcsi felfogása fontos erkölcsi döntéshelyzetekben alig különbözik (Pl. elütési, vagy transzplantációs dilemmák esetén.).
A hetedik fejezetben a „szent könyvek”-ről és a változó, erkölcsi korszellemről olvashatunk. Dawkins itt először az Ótestamentumról mutatja ki a morális konfúziót, aztán az Újszövetségről. Szerinte Jézus (ha egyáltalán létezett, s bárki írta is az evangéliumokat) tanai erkölcsi szempontból nagy javulást hoztak az Ószövetség kegyetlen erkölcséhez képest. A család azonban számára nem volt igazi érték. Tanítványaitól elvárta, hogy hagyják ott a családjukat és kövessék őt. A kereszténység fő doktrinája az eredendő bűn, amelytől ugyan Jézus önmaga feláldozásával megváltotta az emberiséget (ezért Megváltó),, de mégis mindenki eredendő bűnnel születik, s a papok (Jézus „helytartói”) kezében van a megváltás (aminek nagy ára van: „Credo quia absurdum!”)
Dawkins kimutatja, hogy erkölcsileg az Újszövetség sem jobb az Ószövetségnél. Szent Ágoston előtt az „eredendő bűnt” csak az „ősök bűnének” nevezték. A hangsúlyt tehát az egyház a bűnre és a bűntől (= pokoltól) való szabadulás egyetlen lehetőségére helyezte. A fő bűn: a nemi élet!” A „Szeresd felebarátodat!” parancsa csak a csoporton belül volt érvényes: „Szeresd hittársadat!” (De ez már a nőkre és a más fajúakra sem vonatkozott.
Egy alfejezetben azt is elemzi, hogy Hitler és Sztálin ugyan köztudottan ateisták voltak,, s gonoszságuk állítólag épp ebből adódott. Sztálin ateizmusa nyilvánvaló, Hitleré azonban már vitatható. Tévedés azonban, hogy a hitetlenség önmagában gonosszá tesz valakit, vagy hogy a hit jóságossá tesz. Hitler nem küzdött a vallásosság ellen, inkább kihasználta azt, így az akkori pápa (12. Pius) sem ítélte el a nácikat.
A nyolcadik. fejezet arról szól. hogy Mi a baj a vallással? Miért ellenségünk?
Motto George Carlin-tól: Eszerint a vallás lényegében arról igyekszik meggyőzni az embereket, hogy az égben lakik egy láthatatlan lény, aki állandóan figyeli, amit teszünk… s van egy listája tíz dologról, amit szerinte nem tehetünk. S ha mégis ilyet teszünk, akkor egy olyan helyre fog küldeni, ami tele van tűzzel, füsttel, szenvedéssel és gyötrődéssel, s ott örökké jajveszékelhetünk. De azért Ő szeret minket! (Hihető ez?)
Előfordul, hogy az ateistákat is fundamentalizmussal vádolják. A vallási fundamentalizmus lényege: makacs hit a szent könyvekben, annak ellenére, hogy a realitás ellentmond azoknak. A hit ügyvédei azonban a „kulturális relativizmus” alapján a tudományt is relativizálják: „a tudósok hite az evidenciában szintén csak fundamentalista hit.” Dawkins hangsúlyozza, hogy az evolúcióba vetett hit nem fundamentalizmus, és nem is hit, hiszen „megváltozna az életem, ha ennek cáfolata evidenciaként fölmerülne.” (283.old.) Hogy komoly tudósok ezt milyen veszélynek tartják, arra egy korábbi tanára példáját hozza. „Tudósként azért vagyok ellensége a vallási fundamentalizmusnak, mert aktivan akadályozza a tudomány haladását.” Itt emlékeztet pl. Kurt Wise geológus esetére, akinek tudományos karrierjét tette tönkre a vallásosság.
A mélyen vallásos hit csaknem mindig abszolutizmust eredményez: az Ószövetség az istenkáromlást bűnteti legsúlyosabban; de Pakisztánban ma is halállal büntetik. (Afganisztánban 2006-ban azért ítéltek halálra valakit, mert eredeti vallását megtagadva keresztény lett.)
Hit és homoszexualitás: Angliában egészen 1967-ig büntetendő volt a homoszexuális viselkedés. De Amerikában is minden egyház és legtöbb szekta üldözi a homoszexuálisokat. „A homoszexualitás iránti attitűdök sokat elárulnak arról az erkölcsről, amit a vallásos hit ínspirál.. De ugyanez érvényes az abortuszra és az emberi élet szentségére is.” (291.old.) Ezzel összefügg az eutanázia vallási elutasítása.
A „Beethoven-csapda” leírása arra utal, hogy az egyház a művi abortuszok tilalmát néha azzal indokolja: az elvetélt gyermekből esetleg egy nagy zeneszerző is lehetett volna. A „moderált vallásosság” Dawkins szerint nemcsak lehetővé teszi, de erősíti is a fanatizmus hajlamát. „Csak a vallásos hit elég erős ahhoz, hogy őrült tettekre motiváljon egyébként normális embereket.” (303.old.) Az öngyilkos terroristák általában vallásos meggyőződésük miatt készek a terrorcselekményekre. „Amíg elfogadjuk azt az elvet, hogy a vallásos hitet tisztelni kell… addig nehéz a tiszteletet megtagadni Osama bin Laden és öngyilkos robbantóinak hitétől.” (306.old.) Ez valóban elgondolkoztató.
A könyv kilencedik fejezete ismerteti annak az olasz zsidó kisfiúnak a történetét, akit egy katolikus cselédlány (1858-ban) megkeresztelt, s amikor az „inkvizició” ezt megtudta, elraboltatta a fiút a szüleitől, s „lelke üdve” érdekében katolikusnak neveltette. Hasonló esetek később is történtek, s nemcsak Itáliában.. Bár napjainkban a papok visszaélései a gyermekekkel inkább csak szexuális visszaéléseket jelentenek -- hiszen ma a pedofilia körüli hisztéria korában élünk -- , de sokkal veszélyesebb, hogy az egyház igyekszik kisajátítani a gyermekek nevelését (hatalmának védelme érdekében).
Ez az, amitől Dawkins szerint meg kellene védeni a felnövő generációt, éspedig a tudományos ismeretekkel (magáról a vallásról, a Bibliáról is), hogy ennek alapján önmaguk dönthessék el világnézetüket és értékrendjüket.. Pedagógiai botránynak nevezi, hogy állami elismerést és támogatást kap egy vallásos alapítvány iskolája, amely az evolúcióelmélet helyett a kreacionizmust tanítja a fiataloknak.
Az utolsó fejezet az istenhit igényét és funkcióját vitatja.
Vajon milyen hiányt tölt be a vallás? Egyesek szerint „isten-hiány” van az agyunkban: lelkileg szükségünk van Istenre - mint elképzelt barátra, apára, nagy testvérre, bizalmasra --, s ezt be kell tölteni, akár van isten, akár nincs. De hát valóban csak isten tölthetné be azt a hiányt,, amit pl. a tudomány, vagy a művészet, a barátság, a humánum is betölthet? Vagy akár a természet és az élet szeretete, a „biofilia” - ahogyan F.O. Wilson mevezte?.
Valaha azt hitték, hogy az ember életében a vallás négy fő szerepet tölthet be: világ-magyarázatot és erkölcsi normákat ad, megvigasztal és inspirálhat, Ám magyarázó szerepét már teljesen feleslegessé tette a tudomány; erkölcsi normák pedig vallásos hit nélkül is kialakulnak. Ezeket Dawkins ebben a fejezetben elemzi. A vigasztalás funkciójában fontos lehet a gyermekkorban gyakori elképzelt barát.(a„Binker”) is ilyen, A. Milne írásában, de az irodalomban sok hasonlót találunk. A vallásos nevelés ezt kihasználva úgy állítja be, hogy minden gyerek titkos barátja és segítője az isten. A jelenség pszichológiai szempontból pedomorfózisnak, vagyis gyermekies tulajdonságok felnőttkori megőrzésének (= infantilizmusnak) nevezhető.
Itt egy amerikai pszichológusra (Julian Jaynes) hivatkozik, aki szerint sokan gondolataikat, „belső hangjukat” úgy észlelik, mintha az párbeszéd lenne az Énjük és egy belső barát között. Ma már általában tudják, hogy mindkét hang a sajátjuk, de kb. 3 ezer éve még nem nagyon tudták, s hajlamosak voltak valamelyik isten hangjának tulajdonítani. (Ez volt az emberi tudatosság hajnala.) Az istenek tehát hallucinált hangok voltak. Ez is arra utal, hogy a vallások az evolúció melléktermékei. Sokan feltételezik, hogy az istenhit pszichológiai szükséglet. Számukra ez jelent vigasztalást. Dawkins a vigasztalás két tipusát írja le: 1. a direkt testit és 2. a lelkit, amely a szemléletet változtatja meg. Idézi pl. Bertrad Russelt vagy Th. Jeffersont, akiknek nem volt szükségük vallási vigasztalásra a közelgő haláluk miatt.. Sok megfigyelő szerint viszont éppen a vallásosak félnek legjobban a haláltól.
Az inspiráció Dawkins szerint nem az istenhitből, hanem a természet és az univerzum csodálatából származik. Itt hozza a csador-hasonlatot: ahogy az arab nők tetőtől talpig fekete leplén csak egy kis rés van, amin keresztül láthatják a világot, úgy a hétköznapi ember látása is korlátozott, bár látóterét a tudomány egyre bővíti. A könyv Függelékében a vallástól szabadulást segítő szervezetek listája található: az USA-ból 16 ilyet sorol fel, köztük az American Atheists (w.atheists.org ) és a The Sceptics Society ((w.sceptic.com ); Angliából hatot, máshonnan 1-2-t.. Bibliográfiája 7,5 oldal terjedelmű (köztük 7 saját könyve), Van egy alapítványa, amelynek weblapja: www.richarddawkins.net - érdemes megnézni! .
Dr. Szilágyi Vilmos
Az elme gyógyítása -- válságban?
Buda Béla új könyvéről
Ez a könyv (2011, Háttér kiadó) nemcsak a legtöbb pszichiáter számára tartalmaz meglepő, sőt, megdöbbentő tényeket, hanem a pszichológusok, a szociális munkások és minden, értelmiségi olvasó számára is. Ugyanis megtudjuk belőle, hogy az elme gyógyításának eddigi próbálkozásai - bizonyos kivételektől eltekintve - többnyire rossz úton jártak, amennyiben szinte kizárólag az agy fizikokémiai vizsgálatára és kezelésére szorítkoztak. Ez egyben a gyógyszeres kezelések egyeduralmát jelentette. A pszichoterápia szükségessége csak másod- harmadsorban, mintegy mellékesen merült föl, de arra sem idő, sem megfelelő képzettség nem állt rendelkezésre.
Dr. Buda Béla más úton próbált járni. . Közel fél évszázada dolgozik pszichiáterként, de nem ragadt bele a szokásos szakmai rutinba, hanem széleskörű áttekintésre és korszerű megoldásokra törekedett. Ezt elősegítette, hogy kivételes nyelvtudásával és külföldi kapcsolatai révén követni tudta a legújabb szakirodalmi közleményeket, s rengeteg meghívást kapott különböző, tudományos kongresszusokra, szakmai tanácskozásokra. Az ott megismert kutatási beszámolókat és módszereket pedig szelektiven értékelve, itthon szakcikkek, tanulmányok és előadások formájában közreadta. Igy próbált fejlesztő és megtermékenyítő hatást gyakorolni a gyógyító és nevelő szakemberek szemléletére.
Gyógyszergyárak negativ befolyása
Ezek az „elvetett magvak” azonban egyelőre keveseknél találtak jó talajra, kedvező fogadtatásra. A pszichiáterek többsége nemcsak hazánkban, hanem világviszonylatban is a gyógyszergyárak befolyása alá került, s jóformán csak az újabb és újabb gyógyszerekben bízott. Ehhez az időhiányon kívül az is hozzájárult, hogy maguk a betegek is szinte kizárólag a gyógyszerektől várták panaszaik megszűnését. Az orvosok számára egyszerűbb volt alkalmazkodni ehhez a hagyományos közfelfogáshoz, mint a bonyolultabb és időigényesebb pszichoterápiás módszereket alkalmazni és más segítőkkel együttműködni. De tanulmányaik alapján is inkább bíztak a gyógyszerekben. A magyar orvosegyetemeken ugyanis még nem honosodott meg a pszichoszomatikus szemlélet. Amely a pszichoszomatikus és szociokulturális tényezőkben találja meg sok szervi elváltozás és funkciózavar okát.
A szerző sajátos munkamódjának jellemzője, hogy az érdeklődést felcsigázó Bevezetés után már a legelső fejezetben röviden kifejti meglepő megállapításainak lényegét (alig 20 oldalon). A további fejezetekben pedig történelmi megközelítésben, kilenc, nagy témakörre bontva elemzi és sokrétűen indokolja az első fejezet megállapításait, amelynek címe: Pszichiátria – egy különös és ellentmondásos orvosi szakterület. A jelenlegi helyzetről megállapítja, hogy az orvostudománynak ez az ága hatalmas szervezeti struktúrákat ellenőriz, szinte önálló gazdasági szektorrá vált. Ugyanis az eredetileg „elmebajnak” tekintett tünetcsoportokon kívül sok más viselkedésre vagy lelki folyamatra is kiterjesztette ellenőrzését és gyógyító törekvését. S minthogy az ideggyógyászatból nőtt ki, továbbra is az agyi történéseket tekintette döntő tényezőnek és módosításra, gyógyításra szorulónak.
Biologizáló pszichiátria
Az agy biokémiai folyamatai pedig csak gyógyszerekkel: antipszichotikumokkal, antidepresszánsokkal és egyéb, fizikokémiai vagy elektronikus eljárásokkal befolyásolhatók; bár ezeknek is korlátokat szabnak a túlnyomórészt átörökléssel létrejött genetikai tényezők. Ezek dominanciájával, befolyásolhatatlanságával vagy „vulnerabilitásával” minden kórosnak tekinthető változást magyarázhatónak tartottak. Az így kialakuló „biológiai pszichiátriában” az egyéni fejlődésnek, a szociálpszichológiai és szociokulturális tényezőknek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget és sokáig figyelmen kívül hagyták a pszichológia vagy a pszichoanalizis eredményeit is.
Közben azonban éppen a különböző pszichoterápiás irányzatok értek el jelentős eredményeket a mentális és egyéb viselkedészavarok kezelésében. Az egyre bővülő epidemiológiai vizsgálatokból pedig kiderült, hogy sokkal több „lelkileg beteg” szorulna orvosi szaksegítségre, mint amennyit a pszichiáterek „elmebetegként” kezeltek. A lakosság legalább felénél előfordulnak például depressziós periódusok vagy egyéb lelki és viselkedészavarok, amelyekkel a pszichiátriának is foglalkoznia kellene. Ezen a téren az antipszichotikumok és az antidepresszáns gyógyszerek megjelenése hozott fordulatot. Ezek ugyanis – legalább átmenetileg – jelentős változásokat hoztak létre az érintettek viselkedésében. Igy szoros kapcsolat, sőt, függőség jött létre a gyógyszeripar és a pszichiáterek között. Ezt az összefonódást a pszichoterápiás eljárások preferálói mindeddig eredménytelenül próbálták fellazítani.
A pszichoszexuális terápia és szociálpszichiátria hiánya
A kialakult, ellentmondásos helyzet a szexuális viselkedés zavarainak értelmezése és kezelése terén is jellemzően megmutatkozik. Az amerikai Pszichiátriai Társaság által összeállított „Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvben (DSM) a szexuális zavarok Buda szerint nagyon hasonlítanak Krafft-Ebing 19. századi terminológiájára. A 20. században bevezetett parafilia diagnosztikus fogalma sem hozott új eredményeket a szexuálterápiában. Hiába nevezik a pornográf képeket szívesen nézőket voyeurnek, a bizonyos típusú gyermekek és fiatalok iránt szexuális vonzalmat érzőket pedofilnek vagy hebofilnek, ez a diagnózis még nem old meg semmit, ha gyógyszerekkel próbálják kezelni azokat. Mégis ez történik, mert a kutatásokat legtöbbször a gyógyszeripar finanszírozza, s ennek során a saját érdekeit szolgáló eredményeket egyoldalúan preferálja. De hatalmas profitjából a gyógyszereiket használó orvosoknak is juttat valamennyit, pl. kongresszusi részvételek költségeinek átvállalásával stb.
A nemzetközi gyógyszeripar tehát igyekszik elkötelezni a pszichiátereket; akiknek képzéséből és továbbképzéséből majdnem teljesen hiányoztak a szociokulturális, a szexológiai és pszichológiai tudományok. S így – Buda megállapítása szerlnt – „ nem nagyon értik, hogy a medicina micsoda óriási szuggesztiv erőkkel dolgozik… Ezért is állnak értetlenül az ún. alternativ gyógymódok hatalmas térnyerése előtt…Teljes szemléleti reorganizációra, reorientációra lenne tehát szükség.” (31. old.)
Ebből következően a pszichiátria autokratikus működése és ideologikus ortodoxiája ma már nem folytatható A mélyreható elméleti reviziókhoz viszont sokrétű, nyilt viták kellenek, amelyek elől a biológiai pszichiátria eddig a gyógyszeripari kutatások eredményeire hivatkozva, lényegében elzárkózott. Ugyanakkor a szociálpszichiátria az 1980-as években hazánkban jelentkező, bíztató, kezdeti próbálkozások után egyre inkább háttérbe szorult, szinte eltűnt. Buda Béla közel öt évtizedes szakmai tapasztalatai és hatalmas, elméleti háttérismerete alapján szemléletváltást sürget, hiszen „jelentős tudományterületek léteznek, amelyek az emberi viselkedésről, kommunikációról, a kapcsolati dinamikáról, a külső, társadalmi és kulturális környezet gyors változásairól stb. sokat tehetnének hozzá a pszichiátria jelenleg eléggé szűkre szabott ismeretanyagához.” (40. old.)
A szemléleti változás szükségességét a könyv további fejezetei meggyőzően dokumentálják, de számot vetnek ennek akadályozó tényezőivel is. Végeredményben Buda Bélának ez a könyve – de egész életműve is – kiutat keres és mutat az elmegyógyászat mai válságos helyzetéből. A könyv tanulmányozása ezért a gyógyításban és nevelésben érintett szakemberek számára elengedhetetlennek tűnik, s mind a képzésben, mind a továbbképzésben felha
Szilágyi Vilmos dr.
Dr. Tóth Emese: Orgazmus service
Orvosi gyakorlati szexológia
2007 EOS Institute, 257 p.
A keménytáblás, A/4-es méretű könyv borítóján a szerző portréja látható, mint fiatal, csábosan mosolygó nő. A könyv alcíme alatt még egy, apróbb alcím is olvasható: „Kezelések kulcslyukon keresztül” – ami nem egészen illetve többféleképpen érthető. A Tartalomjegyzék fél oldalon elfér: Bevezetés; Bevezetés az alapokba; Publikációk; Klinikai leírás és elemzés; Virtuális rendelés. A könyv utolsó oldalán Köszönetnyilvánítások olvashatók, elsősorban Lengyel Sándor önzetlen segítségéért, aztán egyes kollégáknak és titkárnőknek, szponzornak, szerkesztőnek, de legfőképpen B.J. Zolotov professzornak, mint mentornak, akiről nem tudunk meg semmit, de neki hálaként a könyv oroszul is megjelenik. Mindenesetre az orosz professzornak nagy hatása lehetett a szerző gondolkozására.
A Tartalomjegyzék világossá teszi a könyv struktúráját. A kétoldalas, közhelyszerű Bevezetés után az „alapokba” történő Bevezetés tíz oldala az „érzékeket”, vagyis az érzékszervek működését elemzi (ami inkább pszichológiai, mint szexuálterápiai téma). A Publikációk fejezet apró cikkeket közöl , sok képpel, 40 oldalon, de ezekben már többnyire a tanácskérők problémáit idézi, s azokra válaszol, ugyanúgy, mint a Virtuális rendelés című utolsó és legbővebb fejezetben, amely a könyv teljes terjedelmének kb. 70%-a. Az „Orgazmus szerviz” lényegét ismertető Klinikai leírás és elemzés című fejezetre mindössze 12 oldal jut (tehát alig 5%). Holott szakmailag éppen ez lenne a legfontosabb.
A lényeget illetően elég kevés konkrétumot találunk; például adatokat arról, hogy a „klinikát” fele-fele arányban keresték fel a nők és a férfiak, de csak 7,4%-uk jött együtt, 92%-uk külön. S ezen nem is próbáltak változtatni, figyelmen kívül hagyva, hogy a modern szexuálterápia: párterápia. Hivatkozik ugyan arra, hogy a szexuális élet „az egyéni intim-szféra része” (67.old.), ezért „személyi tréningre” van szükség (s nem párkapcsolati tréningre). Az „O.S.-rendszerről” annyit árul el, hogy objektiven mérlegel, ugyanakkor intim kapcsolatot feltételez a terapeuta és az ügyfél közötti négyszemközti találkozásban. A rendszer fő jellemzői a diszkréció, a fokozatosság, amely „nem bántó és nem is korlátozó” (64-65.old.) További jellemző a kezelés rövid időtartama: 4 hét alatt heti 2-3 egy órás (vagyis összesen 8-10 órás) terápia. Ám, hogy ezek során mi történik és milyen módszerrel, arról semmit sem közöl. A „klinikai elemzés” csupán azt mutatja be, hogy milyen százalékarányban fordultak elő a férfiak és nők különböző funkciózavarai, s a kezeléssel milyen arányban voltak elégedettek. Az elért eredményeket azonban semmilyen teszttel nem mérték fel. A fejezet végi Összefoglalás 19 pontban sorolja fel azokat a kedvező hatásokat, amelyek a klienseik 98%-ában jelentkeztek. Ezek azonban nyilván csak reklám célú hipotézisek. A szűkre szabott fejezetben egyetlen utalás sem olvasható arról, hogy akár a pszichoanalitikus, akár pedig a modern, koggnitiv-behaviorális szexuálterápia milyen módszerekkel és eredménnyel kezeli ezeket a szexuális funkciózavarokat; s ezekhez képest miért és mennyivel jobb az Orgazmus szerviz terápiás módszere.
Megállapítható tehát, hogy a tudományosság kritériumainak egyáltalán nem felel meg az Orgazmus szerviz (vagy klinika) működése. A könyv túlnyomó többségét kitevő, tanácskérő levelekből és a rájuk adott válaszokból mindössze az derül ki, hogy a szerző nem ismeri, vagy szándékosan mellőzi és negligálja a modern szexuálterápiát. Ehelyett szívesen ajánlgatja a szexuális változatosságot, beleértve a külső (extramaritális) kapcsolatokat, a csoportszexet és egyéb, problematikus szexuális viselkedésmódokat. Személyes segítő szándéka (a profitszerzés mellett) nem vitatható, de mint med.univ. a pszichoterápiában kepzetlen; így szuggesztiv tanácsaival könnyen több kárt okozhat, mint hasznot. Vagyis fönnáll a iatrogén ártalmak veszélye.
Szilágyi Vilmos dr.
Esther Perel
Unlocking erotic intelligence
2006, Harper, 244 p.
Az amerikai pszichológusnő könyvének már a címe is meglepő, s kb. annyit jelent, ,omt „Szeretkezés csapdahelyzetben”. Ez utóbbin lényegében a házasságot érthetjük, amelyben az erotikus kapcsolatok idővel többnyire elszürkülnek és háttérbe szorulnak. Ez azonban Perel szerint megelőzhető, sőt, vissza is fordítható folyamat, feltéve, hogy kialakítjuk vagy tovább fejlesztjük erotikus intelligenciánkat.
Minthogy a tartós párkapcsolatok erotikus elszürkülése és ritkulása nemcsak világszerte, hanem hazánkban is megfigyelhető, s egyik fő oka a házasságbomlásoknak és félrelépéseknek, a szerző zgen fontos témát elemez könyvében, meglepő bátorsággal és eredetiséggel. Esther Perel a korszerű szakirodalmon kívül több évtizedes pszichoterápiás praxisából vonja le meglepő következtetéseit. Eddigi életútja ezt némileg érthetőbbé teszi.: európai származású és szülei épphogy túlélték a náci koncentrációs tábort; tanulmányait Izraelben folytatta, aztán került az USA-ba. De egyébként is sokfelé járt és többféle kultútával találkozott, s ez lényeges összehasonlításokat tett lehetővé. Szakmai fejlődésének előnyére vált, hogy nyolc nyelven olvas és beszél; sokfelé hívják előadásokat tartani és intenziv kurzusokat vezetni. Otthoni magánpraxisa mellett tagja az Amerikai Csalárterápiás Akadémiának, s dolgozik a Columbia Egyetem nemzetközi trauma-kutató programjában is, amelyet férje vezet. (Egyébként két felnőtt gyermeke is van.)
Könyve tízenegy fejezetből áll, a következő tartalomjegyzékkel:
Bevezetés
1.A kalandtól a csapdahelyzetig. A biztonság vágya miért gyengíti az erotikus vitalitást?
2. Több intimitás, kevesebb szex: a szeretet közelségre törekszik, a vágy viszont távolságot igényel
3. A modern intimitás csapdái: nem a beszélgetés az egyetlen út az intim együttléthez
4. Demokrácia vagy forró szex: az egyenlőség és a vágy szabályai eltérőek
5. Megteheted! A protestáns munkaerkölcs degradálja a vágyat
6. A szex piszkos dolog: tartsd meg annak, akit szeretsz. A hedonizmus és puritanizmus ütközése
7. Erotikus sablonok: mondd meg, hogyan szeretkeztek veled, s megmondom, hogyan szeretkezel
8. Szülőség: amikor a három veszélyes a kettőre nézve
9. A testről és a fantáziáról: az erotikus elme szentélyében közvetlen út vezet a gyönyörhöz
10. A harmadik árnyéka: a hűség átértelmezése
11. Az X visszahelyezése a szexbe: az erotika visszanyerése
A könyvet bőséges jegyzetanyag, bibliográfia és index egészíti ki. A furcsa fejezetcímek azonban kiváncsivá teszik az olvasót, hogy mit rejt az angol szöveg, amelyet már 24 nyelvre lefordítottak, de a magyar kiadás még hátra van. Ezt elősegítendő, az alábbiakban kiemelek néhány fontosabb gondolatot.
Erre akár a nyolc oldalnyi Bevezetés is alkalmas, mert jól összefoglalja a szerző mondanivalóját.
A szerző szexológiai vizsgálatok statisztikai adataiból indul ki, amelyek szerint az Amerikára jellemző szexuális liberalizmus ellenére a házaspárok egyre ritkábban szeretkeznek. Részben, mert a napi munka állandó strassz és a vállalt gyermekek ellátása kimeríti az erejüket és idejüket. Másrészt azonban többnyire akkor sem kívánják, ha több idejük van; pedig vallomásaik szerint szeretik egymást. Bár sok szakember próbált már tanácsokat adni arra: hogyan lehet összeegyeztetni a családi életet és a szexuális vágyakat, igényeket, de a helyzet alig változott.
Esther Perel szerint nemcsak a szexuális együttlétek ritkulása a probléma, hanem inkább azok minősége. A rutinos, mechanikus közösülést ugyanis megkülönbözteti az erotikától, vagyis az érzelemteli, csúcsélményt nyújtó szeretkezésektől. De különbséget lát a szeretet és az érzéki vágyak között is; aminek következtében az intim, bizalmas kapcsolat még nem biztosítja egymás érzéki megkívánását. Könyvében azt is elemzi, miért vezet a gyermekvállalás a szülők erotikus viszonyának megromlásához. Választ ad továbbá arra a kérdésre, hogy lehet-e vágyakozni olyasmire, amivel már rendelkezünk.
A szerző szerint kétféle, erős emberi igény: egyrészt a stabilitás és biztonságigény, másrészt a változatosság, a kaland és izgalom igénye ellentétben áll és gátolja egymást. Ha kölcsönös elköteleződés alapján biztonságban érezzük magunkat egy kapcsolatban a jól ismert és velünk élő partnerrel, akkor számunkra már nem újszerű és izgalmas vele szeretkezni; könnyen telítődünk vele, s nem kívánjuk. Igy az ritkul és rutinszerűvé válhat; különösen, ha nem tudjuk ezt a hanyatlási tendenciát megelőzni. Perel könyve éppen azt mutatja meg, hogy ez lehetséges. Kimutatja ugyanis, hogy az „eroticizmus”, vagyis az eleven érzéki érdeklődés fenntartása nem egybeolvadást, hanem bizonyos távolságot és bizonytalanságot igényel a partnerek között. Vagyis el kell kerülni a túlzott azonosulást és egybeolvadást. (Ami az autonómia megőrzését és a magánélet szabadságát is jelenti.) De ajánlatos megszabadulni az olyan sztereotip előítéletektől, mint pl., hogy a nők romantikus alkatúak, érzelmesek és hűségesek, tehát monogámok; a férfiak viszont dominánsak és „természetüknél fogva” poligám alkatúak. Mindezek ugyanis nem veleszületett, hanem szerzett tulajdonságok, amelyek a környezeti hatásoktól függően alakulnak.
Az elköteleződés és együttélés egy szeretett partnerrel mélyen átélt és kielégítő erotikus élményeket biztosít – de renszerint csak egy ideig; jó esetben néhány évig. Eközben a párkapcsolat fokozatosan szoros barátsággá és testvéries viszonnyá alakul, amelyben az erotika háttérbe szorul vagy éppen elsorvad. Ezt az átalakulást általában sietteti a gyermekvállalás is, ami a nő figyelmét és energiáját annyira leköti, hogy az erotikus együttlétek rendszerint fárasztóvá és nélkülözhetővé válnak számára. A férfi ezért gyakran csalódott és magányos, így „kénytelen” külső partnerekhez fordulni; ami aztán a kapcsolat létét is veszélyeztetheti. A sok válásnak ez lehet egyik fő oka. De a „gyermek érdekében” történő, kényszerű együtt maradás is csak a látszatot őrzi meg, a környezet felé. A „modern” társadalom tele van ilyen „üres kagylóhéj” jellegű házasságokkal, együttélésekkel. A „modern” jelző valójában indokolatlan, mert az iparilag fejlett társadalmak sem tekinthetők modernnek a férfi—nő viszonyt illetően, amelyre a kettős erkölcs és a hagyományos, patriarchális szemlélet jellemző. A „hűséget” legtöbben még ma is az egypartneres életformával, a szexuális kizárólagossággal azonosítják, persze főleg a nők számára. Épp ezért hangsúlyozza Esther Perel is, hogy ideje lenne a hűség fogalmát, jelentését átértelmezni és modernizálni.
Mindez egyrészt teljes összhangban áll azzal, amit több könyvemben – ígí kwgutóbb A nemek viszonyának jövőjé-ben kifejtettem, másrészt nagyon jól kiegészíti azokat. Amerikai viszonylatban Perel meglepően újszerű szemléletet visz a szexuálterápiába , s erre alapozott praxisában rendkívül nagy segítséget nyújt azoknak, akik nyitottak és fogékonyak erre at új látásmódra. Könyvét olvasva sok mindent kiemelendőnek és idézére méltónak találtam, többek közt az alábbiakat:
Az első fejezet végén például megállapítja, hogy a nemi vágyat az táplálja, amit még nem ismerünk, s épp ezért bizonytalanságban tart. Az erotikus élmények a szorongás és az elragadtatottság között találhatók. .”Ám sokunk számára nehéz feladat lemondani a biztonság illúziójáról és elfogadni egy alapvető bizonytalanság realitását.” (18.old.) Ezt később kiegészíti azzal, hogy az erősödő érzelmi intimitáshoz gyakran csökkenő szexuális vágy társul. Előfordulhat, hogy a közelség megteremtésének módja csökkenti a szabadság és autonómia érzését, ami pedig szükséges az erotikus élvezethez, A különbözőség és távolságtartás a jó kapcsolat előfeltétele; „ez az intimitás és erotika lényeges paradoxona”. (25.old.) Számomra is meglepő volt, amit Perel így fogalmaz: „Nem kell mindent elmondani egymásnak. Mindenki művelheti a saját, titkos kertjét.” (37.old.)
A modern intimitás csapdájának Perel a bizalmas beszélgetések jelentőségének túlbecsülését tartja. Egyrészt, mivel a férfiak intim beszédkészsége rendszerint gyengébb, s így hátrányba kerülnek a nőkkel szemben; másrészt a szavak nem pótolják a testbeszédet. Értékes megfigyelése, hogy „a vágy és élvezet helyett a testi teljesítmény hangsúlyozása együtt jár a genitáliák hangsúlyozásával és a férfi domináns beállítottságát erősíti”. (73.old.) Ugyanakkor a kudarcos teljesítmény miatti félelemből a régi, vallásos bűntudat világi változata lesz. „Egzisztenciális dilemmának” nevezi, hogy nem tudjuk kikerülni, de megoldani is alig lehet a szabadságigény és az elköteleződés ellentétes erőinek összebékítését, holott csak így lehet a vágyat egy tartós kapcsolatban fönntartani. Érdekes megállapítása a szexuális szabadosságról, hogy a gyors, elsietett nemi aktusok ugyanúgy védekezést jelentenek a kényelmetlen nemiséggel szemben, mint a szex tabusítása. Koncepciójának egyik fő pozitivuma, hogy felismeri az erotikus fantázia jelentőségét, mint az egyéni szabadság és erotikus vágyakozás lehetséges forrását.
Még inkább átgondolásra és átértékelésre késztetőek Perel megállapításai a hűségről, mint szexuális kizárólagosságról és a „harmadikról”, vagyis a külső, erotikus kapcsolatokról. Kiindulópontja, hogy a (patriarchális) monogámia a reprodukció ellenőrzésének a nőkre kényszerített rendszere. A szexuális hűség így a patriarchális társadalom egyik támpillére, a tulajdon öröklésének biztosítója, és semmi köze a szeretethez vagy szerelemhez. Másrészt „a kizárólagosság, amire a monogámiában törekszünk, az elsődleges gondozóinkkal átélt, korábbi intimkapcsolatban gyökerezik. … Fölmerül a kérdés: vajon nem pusztán fantázia-e az az egybeforrottság, aminek visszaállítására törekszünk?” (179.old.) Figyelemre méltó megállapítása az is, hogy „egy törvénytelen kapcsolat lehet ugyan katasztrofális, de jelenthet felszabadulást, erőforrást és gyógyulást is.” (183.old.) Ezért megkérdőjelezi azt az általános véleményt, amely szerint a „hűtlenség” mindig egy párkapcsolat mélyebb problémáinak tünete.
A hűséggel kapcsolatos problematika háttér-tényezői közül felhívja a figyelmet a főleg az USA-ra jellemző helyzetre: „Annak ellenére, hogy az első házasságok 50%-a a második házasságok 65%-a válással végződik, továbbá növekszik a félrelépések gyakorisága, s a házasság hajója gyorsabban merül, mintsem bárki megmenthetné, mégis ragaszkodunk a roncsokhoz, mert tántoríthatatlanul hiszünk benne,” (178.old.) Ez a monogámiába vetett, naiv hit azonban feltehetőleg csak a monogámia hagyományos, patriarchális formáját illetően tekinthető tragikomikusnak; ugyanis ma már létezik nem-patriarchális monogámia is, amely a partnerek egyéni szabadságát optimálisan biztosíthatja. Perel utal is a nyitott házasságra, amikor idézi egy családterapeuta kollégájának a nyitottságot elítélő véleményét, de hozzáfűzi, hogy „a zárt házasság aligha jelent garanciát a kudarcok ellen… (sőt) úgy tűnik, hogy fájdalmas túlkapásokra késztet.” (192.old.)
Mindezek alapján a könyv magyar kiadását feltétlenül indokoltnak tartom. Egyrészt mert nálunk is nagy érdeklődésre tarthat számot; másrészt a kiadó számára is nyereségesnek ígérkezik.
Néhány kritikai megjegyzés: a szerző, sajnos, nem fejti ki, hogyan képzeli és milyennek értelmezi a nyitott házasságot (illetve párkapcsolatot), bár a leírtakból következtetni lehet annak bizonyos vonásaira. Ebből az derül ki, hogy sokféle együttélést elfogadhatónak tart, ha az megfelel a partnerek igényeinek. Ez elsősorban a terápiában szükséges rugalmasság jele, de jelezhet némi bizonytalanságot és kompromisszumkészséget is. Az általam olvasott példány lapszélein gyakran tettem kérdőjeleket egy-egy olvasott kijelentés után. Ezek között csak néhány fontosabb van, a többinek nincs különösebb jelentősége. Az előbbiek közé tartozik, hogy többször pozitiv értelemben hivatkozik a transzcendenciára és a misztikumokra; vagyis mintha elfogadná egy irrelis, és irracionális „szellemvilág” létét. Alkalmazkodik ezzel az amerikai közvéleményhez?
Bár néhány esetben ez nyilván csak bizonyos ismeretlen tényezők szerepét fejezi ki; pl. smikor azt írja, hogy „a vágynak szüksége van a misztikumra” (37. old.) , ezzel csak izgalmasabbnak igyekezett beállítani az ismeretlent. Ám nem hiszem, hogy érdemes hivatkozni ilyen tudománytalan fogalmakra. De ugyanez vonatkozik az ösztön fogalmára is, amit időnként szintén pozitiv értelemben említ. Az nagyon jó, hogy sok modern szerzőre hivatkozik, s gyakran idéz is tőlük egy-két mondatot. Feltűnő azonban, hogy modern szexológusok alig szerepelnek köztük, pedig egy párterapeutától ez elvárható lenne. Ez lehet az oka annak is, hogy egyértelműen a „hot sex”-et preferálja, figyelmen kívül hagyva erről a szexológusok véleményét. Összefügg ez azzal is, hogy a forró szexet a „dsemokráciával” állítja szembe, mintha ez utóbbit (s vele a nemek egyenjogúságát és esélyegyenlőségét) elvetendőnek tartaná. Sőt, odáig megy, hogy az agressziót, a dominanciát és alárenmdeltséget is elfogadhatónak tartja az erotikus élvezet érdekében (persze csak átmenetileg). Valahogy úgy állítja be, mintha a nemek egyenjogúsága az intim kapcsolatban tönkre tenné az erotikus vágyak ébrentartását. Holott lehet, hogy ezt a látszatot csak az egyéni szabadság és autonómia hiánya idézi elő. Még talán azt érdemes megemlítani, hogy a szexualitás és az erotika fogalmainak megkülönböztetése bizonytalan és nem elég körülhatárolt a könyvben (ahogy a közbeszédben is egybefolyik a kettő). Van aztán még egy-két apróság, például, hogy az 1960-as évek „szexuális forradalmát” is úgy említi, mint ami valóban megtörtént, holott csak az erotika liberális hullámáról volt szó. De ezeknek nincs jelentőségük.
dr. Szilágyi Vilmos
Th. H. Van de Velde
keletkezése és legyőzése
1928, Rozsnyai K., 351 p.
A kitűnő holland nőgyógyász könyve eredetileg két évvel korábban, 1926-ban jekent meg, s az általa írt és ugyanakkor megjelent „A tökéletes házasság” című könyvvel együtt nagy feltűnést keltett. Rögtön le is fordították és kiadták németül, angolul, franciául és több más nyelven, s két éven belül magyarul is megjelent dr. Feldmann Sándor freudista ideggyógyász fordításában. Ami engem illet, az 1970-es években jutottam hozzá a német kiadás (Die Abneigung in der Ehe, 1928) egy könyvtári példányához, s akkor dolgoztam fel a könyvet, tíz kéziratos oldalon. Bár később az antikváriumban megvettem mindkét könyv magyar kiadását, a fenti könyvet most mégis a német kiadásról készített jegyzetek alapján ismertetem.
A könyv első részének nyolc fejezete a házassági elhidegülés kialakulásáról, a második rész újabb nyolc fejezete pedig annak megelőzéséről és leküzdéséről szól. Mindezek bevezetőjeként egy „drámai esetet” mutat be: régi író barátjának házasságát, amely nagy szerelemmel kezdődött, de 8-10 év múltán úgy elhidegültek egymástól és olyan depresszióba sűllyedtek, hogy már az öngyilkosság gomdolata is foglalkoztatta őket.
Hipotézis a „nemi ellenszenvekről”
A 2. fejezetben Velde az „elsődleges és másodlagos nemi ellenszenv” hipotézisével kísérel meg magyarázatot adni erre a házastársi elhidegülésre. Ennek során pszichoanalitikus elképzelésekre támaszkodik (többször utal Freudra, Stekelre és más, analitikus szerzőkre). Az elmélet lényege a jelenségek polaritása, ellentmondásos jellege: mindennek van pozitiv és negativ oldala, s a vonzó és taszító erők dominanciája periodikusan váltakozik. Ez pedig a nemiségre, a szexuális viselkedésre is érvényes; a vágyak és vonzalmak mellett a háttérben ott van, s a kielégülések után előtérbe kerül a nemi ellenszenv, a partner érzelmi és erotikus elutasítása. Ami azonban nem végleges, hanem inkább átmeneti jellegű. Tartóssá válhat azonban, ha nem egyidejűleg jelentkezik mindkét házastársnaál, ha erőltetni próbálják, vagy ha tragikusnak és végérvényesnek fogják fel.
E hipotézis több szempontból reálisnak tűnik, bár a primer (öröklött) nemi ellenszenv feltételezését semmi sem indokolja. S ugyanígy indokolatlan a nemi ösztön freudi hipotézisére, továbbá annak Velde által feltételezett három változatára: a „szaporodási”, a „közeledési” és a „kielégülési” ösztönre hivatkozni. Ilyen szempontból Velde szemlélete magán viseli a közel száz évvel ezelőtti tudományos gondolkozás korlátozottságát. (Ami aztán több, más területen is megnyilvánul.) Azok a jelenségek, amiket Velde egy „primér” nemi ellenszenvvel, vagy „ösztönös érzelmi átfordulással” próbál magyarázni – pl. az „aggszűzek” férfigyűlölete, vagy a nemi vonzalom visszájára fordulása a férjezett, de kielégületlen asszonynál. Ezek sokkal elfogadhatóbban is magyarázhatók. Jóval reálisabb a másodlagos nemi ellenszenv magyarázata pl. egy nőnél azzal, hogy ügyetlenül vagy durván történt a defloráció; egy férfinél pedig azzal, hogy felesége érzéketlenül viselkedik, vagy folyton kitér az együttlétek elől.
A könyv 3. fejezetében Velde a „férfias és nőies sajátosságok ellentétességére” tér át, s ebben is a hagyományos nemi szerepek hipotéziseit követi. Kiinduló pontja itt is a nemek biológiai különbsége. A férfi jellemző tulajdonságai eszerint pl. az agresszivitás, a szexuális rámenősség és a hatalomvágy, továbbá a munkára koncentrálás szükséglete, amely együtt jár a racionális, logikus gondolkozás képességével, az önuralommal és akaraterővel. Megemlíti azonban mindenek esetleges hátrányait is, pl. aa munkamánia, az érzelmek (s így a feleség) elhanyagolásának veszélyét, vagy a törtetést, önzést és magányosságot.
A „nőies”, mint a „férfias” ellentéte
A 4. és 5. fejezetben a nőoes, vagyis a nőkre jellemző sajátosságokat igyekszik összefoglalni., kiemelve az emocionalitást, mint legjellemzőbb női tulajdonságot. A nők Velde szerint szenzibilisek, impulzívak, változékonyak és szuggesztibilisek. Racionális tudatuk beszűkült, „altudatuk” kiszélesedett. Hajlamosak a megérzésekre és intuicióra, a társas aktivitásra és szórakozásra. Ugyanakkor érzelmileg sérülékenyek és labilisak, ingatag a belső egyensúlyuk. Ezért könnyen támadnak kisebbrendűségi érzéseik, amit igyekeznek túlkompenzálni és fölénybe kerülni. Ha ez nem sikerül. Védelmet keresnek és függő helyzetbe kerülnek egy erős férfi mellett. Fő jellemzőjük az önzetlenség. Vagyis Velde alapjában véve természetesnek tartja a nő kiszolgáltatott helyzetét korának patriarchális társadalmában.
A következő (6-) fejezet mindezt az anyaság jelentőségének hangsúlyozásával egészíti ki, mert az „anyai ösztönt” a női energia legfontosabb kifejeződésének, a gyermekvállalást „biológiai és történelmi szükségszerűségnek” tartja. De ugyanígy azt is, hogy az anya érzelmeit a saját gyermekeire összpontosítja; aki pedig nem lehet anya, az erotikus igényeinek szublimálásában, vagy elfojtásában találhat valamilyen kiútat.
A 7. fejezet a férfiasság és nőiesség ellentétét a „szexuálfiziológiai különbségek jelentőségének” kimutatásával igyekszik tovább árnyalni. Hangsúlyozza, hogy a férfinak és a nőnek saját normái vannak, s a nemi aktusnak is különböző jelentősége van számukra. Velde szerint az un. kettős erkülcs nem a férfiuralmon alapul, hanem a nemek különböző biológiai adottságai hozták létre. (Tehát elismeri, de ugyanakkor erkölcsileg föl is menti a férfiuralmat.) Nemi hidegség ugyan mindkét nemnél előfordul, mégis inkább a nőkre jellemző, s gyakran épp ez a férfi ellenszenvének oka.
Házastársi ellenszenvek
A könyv 8. fejezete „a specifikus ellenszenvtől a házastársak elhidegüléséig” tartó folyamatot elemzi. Kiindulópontja, hogy vonzó és taszító erők egyaránt hatnak a nemek viszonyában. Ezáltal szinte lehetetlenné válik köztük a kölcsönös megértés. Az ellentétet csak a „normális, biszexuális adottság” révén lehet csökkenteni. (Itt azonban hiányzik a világos magyarázat.) Megemlíti, hogy a gyermekek is okai lehetnek a házastársi ellenszenv kialakulásának, ugyanúgy, mint a szerelem „természetes elvirágzása, vagy a köztük gyakori hatalmi vetélkedés. Ezért kerül sor hűtlenségre és féltékemykedésre. Sok férfi hajlamos arra, hogy feleségét önmagához vagy saját anyjához hasonlóvá nevelje, s ez is elhidegülést eredményezhet. Javaslata itt csupán annyi, hogy ilyenkor a férfi térjen vissza a munkához, a nő pedig még többet foglalkozzon a gyermekekkel.
A könyv második része az elhidegülés megelőzésével vagy leküzdésével foglalkozik.
A bevezető jellegű 9. fejezet megint alaposan eltér az eredeti, biologizáló tendenciától, amennyiben a férfi és nő felelősségét állítja előtérbe a házasság védelme érdekében. Logikailag ellentmondásos, amikor azt írja, hogy a házastársi elhidegülés ugyan végzetszerű, de mégsem szabad emiatt a házasság intézményét elvetni. Ugyanis szerinte csak a házasság teszi lehetővé a közösségi érzés összekapcsolását a nemi ösztönnel! (Itt A. Adler szemléletét veszi át.) S különben is, a monogám házasság az ember „természetes igénye és szükséglete” – de nem fűzi hozzá, hogy mitől „természetes”, s miért csak a keresztény, patriarchális társadalmakban. Kiegészíti viszont azzal, hogy szerinte a nőt nagyobb érdekek és nagyobb képességek kötik a házassághoz, mint a férfit. Ám ezt a hipotézisét sem tudja bizonyítani; sőt, inkább az ellenkezője lenne bizonyítható! Abban viszont igaza lehet, hogy felelősség és elégtelenség mutatkozik mindkét nemnél. Kérdés csak az, hogy miért?
A párválasztásról
Az említett alapkérdés megválaszolása helyett azonban a 10. fejezetben áttér a házastárs személyének kiválasztására. Itt először a „szerelem és értelem” kapcsolatának jellegét elemzi. Abbvól indul ki, hogy a párválasztás hagyományosan a szülők általi választás volt, ám a fiatalok kezdtek ellenállni és a spontán kialakuló szerelmek alapján maguk akartak választani. Ez azonban sokszor csak látszólagos volt, mert a „természet” inkább a faj jövójével, mint az egyének boldogságával törődött.
Vagyis a szerelmi párválasztás is természeti törvényszerűségek alapján megy végbe. Ezt kétféleképpen: optimista és pesszimista módon lehet megítélni. A sok boldogtalan házasság miatt Velde az utóbbira hajlamos. Ugyanis amit az értelem a házastárs kiválasztásakor elmulaszt, azt szerinte tízszeresen kell pótolni a házasság folyamán. Amíg a szerelem tart – s ez viszonylag rövid idő – addig a házastársi harmónia elég könnyen fenntartható. De aztán jönnek a problémák. Épp ezért az értelemnek számot kellene vetni a körülményekkel, az egészségi állapottal, a hajlamokkal és a jellemmel.
Ezt már a 11. fejezetben veszi sorra Velde. Jórészt pszichés tényezőkről van szó, például a vallási és társadalmi körülmények hatásáról, a világnézet és a házasság viszonyáról, a nő hivatásáról és képzéséről, részvételéről a férfi munkájában. Továbbá arról, hogyan befolyásolja a szülők anyagi támogatása és az öröklés lehetősége a párválasztást.. A 12. fejezetben mindezt a partnerek testi és lelki egészségi állapotának hangsúlyozásával egészíti ki. Részben ezt folytatja a 13. fejezetben a személyi jellemző hatásának elemzésével; pl. önismeret és egymás ismerete a testalkat és jellem vonatkozásában, vagy a különböző tipusok egymáshoz illése stb. Ezek tisztázásához „alapos grafológiai analizist” javasol. Függelékként egy grafológiai elemzés példáját is bemutatja.
Alkalmazkodás és erotika a házasságban
Ugyancsak pszichológiai tényezőket tárgyal a 14. fejezetben is, főleg a belátás és alkalmazkodás jelentőségét, minthogy könyvének célja: elősegíteni egymás megértését. Legtöbben ugyanis nem ismerik sem önmagukat, sem partnerüket, de a házasság lényegét sem. Létezik ugyan „intuitiv belátás” és „természetes adottság” a házasságra, de kevesen értik a házasságot, mint életközösséget. Ez reális megállapításnak tűnik. Ám, hogy Velde számára mit jelent a házasság, mint életközösség, az kiderül abból, hogy szerinte az olyan házasság, amelyben a férj a vezető, „mindkét fél tetszésével találkozik”, mert lényükkel összhangban áll, s „boldog az az asszony, aki hisz a férjében” – vagyis aláveti magát. Ha viszont hiányoznak a férj szükséges (vezetői) tulajdonságai, akkor „csodát művelhet”, ha az asszony úgy viselkedik, mintha azok megvolnának. Velde tehát elvárja, hogy a nő egyoldalúan alkalmazkodjon.
A 15. fejezet az erotika szerepét elemzi a házasságban. Különös módon itt abból a keresztény tételbeől indul ki, hogy a „felebaráti szeretet” kiegyenlíti az egymástól eltaszító erőket. De aztán megállapítja, hogy a szerelem nagy vonzóerő, s hogy a házassági erotika hiánya az elhidegülés fő forrása. Viszont a fejlett, erotikus technika megelőzhet bizonyos neurotikus zavarokat. Sőt, lehetővé teszi azt is, hogy a „kicsapongási igényeket” a házasságon belül lehessen kielégíteni. Érdekesen – bár kissé homályosan – utal a „természetes erkölcs” jelentőségére (amely nyilván eltér a valláserkölcstől). Azt is felismeri, hogy a fejlett erotikának nagy szerepe lehet a nő emocionális szükségleteinek kielégítésében. Az ilyen házasság már nászházasság, amely „megvédi az asszonyt a hűtlenségtől; mármint a saját, vagy a férje hűtlenségétől. Jól látja azt is, hogy csak (vagy főleg) ilyen módon lehet a házasságba friss energiákat belevinni.
Az elhidegülés gyógykezelésének lehetőségei
Itt Velde rögtön egy megszorítást alkalmaz: szerinte főleg akkor van szükség orvosi (házassággyógyászi) segítségre, ha a felek valamelyikénél abnormális hajlamok játszanak szerepet. Ezt nyilván az orvosnak kell eldönteni; de az nem derül ki, hogy milyen kritériumok alapján. Az orvos elé ilyen követelményeket állít: folytasson „eklektikus pszichoterápiát” (feltételezve, hogy jól ismeri a különböző pszichoterápiás irányzatokat!), s alkalmazzon hatásos meggyőzési módszereket, a szuggesztiót is beleértve. De kitér az öngyógyítás alapelveire, pl. az autoszuggesztióra is. Végül megemlíti a „mintha filozófiáját”, amely at önszuggesztiónak túl nagy jelentőséget tulajdonít. (Pl. „Napról napra jobban érzem magam”.)
A könyvet néhány oldalas Zárszó és (később hozzá csatolt) Utószó fejezi be. Ezek már nem tartalmaznak lényeges, új mondanivalót az előzőekben kifejtettekhez képest.
Sajnos, elég kevés az, amit a házassági elhidegülés sikeres kezeléséről az olvasó megtudhat Velde könyvéből. Ugyan nem árt tudni, hogy az elhidegülést a tényezők három csoportja határozza meg: a specifikus-szexuális, a lényegi házassági és a nem specifikus tényezők – még, ha ezekről meg is tudunk jó néhány részletet. A társadalmi tényezők ugyanis csaknem teljesen kimaradnak mindebből. Sőt, Velde hangsúlyozza, tévedés azt hinni, hogy a fennálló társadalmi rend megváltoztatása, a nemek viszonyának szabadabbá tétele mindkét nemnek több lehetőséget nyújtana a boldogulásra, mint a megszokott, monogám házasság. Az elhidegülés – legalábbis időnként és enyhe formában – elkerülhetetlen és ezért normális, sőt, szükséges jelenség.
Figyelemre méltó viszont az indokolás: „… a vonzásnak és taszításnak ez a váltakozó játéka – megfelelő határokon belül, és a vonzás túlsúlya esetén – ráébreszti a házastársakat szerelmük és kapcsolatuk erejének tudatára. Hasznos, mert megakadályozza a túlságos egymásba olvadást és a személyiség feladását. Gyógyhatású serkentő szer, amely a szakadatlan összhang kimerítő hatását ellensúlyozza. Mert mi, emberek, olyanok vagyunk, hogy szükségünk van bizonyos ellenállásra, ami erőink megfeszítésére ösztökél; szükségünk van ellemtmondásra, hogy fenntartsuk az érdeklődést és elkerüljük az unalmat.” (129. old.)
Fontos gondolata, hogy a szabad, szerelmi kapcsolatban éppúgy kialakulhat elhidegülés, mint a házasságban. Erre szépirodalmi példaként Paul Geraldy: Te meg én c. versciklusára hivatkozik. Hozzáteszi, hogy a könnyű kapcsolatbontás is lelki károsodással jár. Halmozódása esetén a szerelmi képesség elvész, és a kalandok, a pusztán érzéki szerelem.pótlékok hajszolása következik.
Más kérdés, hogy a jól megalapozott házasságot nemcsak az egymás általi lelki tökéletesedés eszközének, vagyis a személyiségfejlődés, az önmegvalósítás elősegítőjének, hanem a „nemi és a közösségi ösztön” együttes kielégítőjének, sőt, biztonsáhot jelentő „házasodási ösztönnek” zekinti.
Némi kritikai készséggel mindenképpen érdemes tanulmányozni Veldenek ezt a könyvét is.
Szilágyi Vilmos dr.
Hűtlenség… és ami mögötte van
2012, Kulcslyuk, 264 p.
Az utóbbi években egyre szaporodik az olyan könyvek száma, amelyek a férfiak és nők magánéleti viszonyának problémáival, például az egymás iránti hűséggel vagy hűtlenséggel foglalkoznak. Főleg olyan szakemberek – pszichiáterek vagy pszichológusok – írnak erről, akik hivatásuknál fogva is kénytelenek foglalkozni a hozzájuk fordulók ilyen problémáival. 2012-ben több könyv is megjelent erről a sokakat felzaklató témáról. Ezek közül az egyik egy jó hírű pszichológusnőnek a címben jelzett könyve. Nemcsak a „közállapotokra”, hanem a magyar szakképzésre is jellemző, ahogyan ő kezeli ezt a problematikát.
A 15 hosszabb-rövidebb fejezetből álló könyv tartalmi tagolása a hűtlenség fogalmából és előfordulási gyakoriságából indul ki, felveti a hűség értékének és hiányának hatásait, majd a hűtlenség típusairól, gyanújeleiről, funkcióiról és kezeléséről értekezik. Közben elég sok esetet ismertet, s mindezt közérthetően, rutinosan, olvasmányosan írja le. A kérdés csak az, hogy milyen szemlélet alapján. A könyv első fejezete a hűtlenség fogalmát írja körül, annak sokféle (pl. liberális, vagy konzervatív) értelmezésére utal. ami a szerző szerint egy általános értékválság kifejezője. Ő maga sem határozza meg, hanem mint terapeuta, abból indul ki, amit a páciens hűtlenségnek tart, vagyis maximális nyitottságra törekszik. Ebből nem világos, hogy van-e saját véleménye, vagy átveszi az ügyfél attitűdjét, s azt igyekszik kiszolgálni, ahelyett, hogy szükség esetén reálisabb és korszerűbb attitűdöt igyekezne elfogadtatni vele (tehát csak átmenetileg és látszólag fogadná el a páciens álláspontját).
Ezzel kapcsolatban hivatkozik a ráció és érzelem (hagyományosan feltételezett) konfliktusára, amely szerint hiába fogad el valaki kognitive egy racionális megoldást, ha érzelmileg nem tudja elfogadni és realizálni, mert ahhoz „hosszú átirási idő kell”. (S itt bevallja, hogy „természetemnél fogva türelmetlen vagyok” - amiből következhet, hogy hamar felhagy a meggyőzéssel.) Félrelépési vágyak előbb-utóbb mindenkinél előfordulnak – írja -, de ezt sokan tagadják; frusztrációs feszültségeiket pedig a félrelépők támadásával, szidalmazásával vezetik le. Holott jobb lenne, ha beismernék vágyaikat, és tudatosan küzdenének ellene. Annál is inkább, mert a féltékenységnek is egyik oka lehet a saját félrelépési vágy elfojtása és projekciója. Eszerint a hűtlenség lényege a „félrelépés”. Ezt azonban ugyanúgy nem definiálja, mint a hűtlenséget és a hűséget.
A hűség-attitüdök egyeztetése
Szerinte a félrelépést „először elfogadni, majd megérteni” kell. A sorrendet itt mintha felcserélte volna, hiszen csak a megértés teszi lehetővé az elfogadást. A hűtlenségre történő reagálás tényezői között a (nem magyarázott) genetikán kívül másodikként „a szülők ösztönös reakcióinak” hatását említi; vagyis átveszi a freudi tételt az emberi ösztönös viselkedésről (ennek később külön fejezetet is szentel).. Mintha nem tudná, hogy ez a tétel hamis és elavult, a nemiségtudomány által rég megcáfolt alapelve a pszichoanalizisnek. Ugyanakkor viszont felsorol olyan reális tényezőket, mint az egyén addigi élményei, értélrendje stb. Érdekes elgondolása, hogy „nyereséges lehet” a félrelépéssel kapcsolatos „hullámzó attitüd”. Vagyis akik hol tragikusnak látják a hűtlenséget, hol pedig kiegyeznek vele; tehát ambivalensen értékelik. (Ez hasonlít a „se vele, se nélküle” állapothoz.) Kérdés persze, hogy indokolt-e ezt „nyereségesnek” tartani, vagy inkább csak látszólag az..
Jó megállapításnak tűnik viszont, hogy általában mindenkiben kialakul egy alapvető „hűség-attitüd”, amely az ezzel kapcsolatos elvárásokat fejezi ki. Ezeket nem részletezi; de felhívja a figyelmet az „alap-értékrend”-nek a párválasztás során történő egyeztetésére. S annak tisztázására is, hogy „tudjuk-e ,módosítani a személyes határainkat, vagyis mennyire vagyunk rugalmasak. Ezek valóban igen fontosak, de általában csak egy jó szakember segítségével sikerülnek. Kitti feltételezése szerint legtöbben nem képesek határaikat tágítani, mert „saját érzéseik, ösztöneik elfojtásával” házasodnak. (22.old.). Itt nem világos, hogy milyen „érzésekre és ösztönökre” gondol. Felmerülhetne az a kérdés is, hogy lehet-e utólag (pl. házasságkötés után) egyeztetni a hűség-attitüdöket? Kitti azt írja: „Nagyon kevés olyan párt láttam, akiknél a nyitott házasság hosszú távon jól működött.” (23.old.) Ezt azzal magyarázza, hogy még ha eleve megegyeztek is, a hangulat és a tolerancia hullámzásai miatt bekövetkeznek „védtelen periódusok”, visszaesések egyik vagy mindkét félnél. Ez ugyan kétségtelenül előfordulhat, de ebből még nem következik, hogy mindenki képtelen a tartós nyitottságra; hiazen a felkészültség hiánya pótolható.
Az első fejezet végén utal még C. Russelre, aki szerint a hűtlenséggel kapcsolatos érzelmi reagálásnak három szakasza, vagy fokozata van: a szélsőséges érzelmi-indulati hullámzás; a megértési próbálkozás, és a bizalom újra-építése (vagy a válási döntés).. Az átlagot tekintve ez reálisnak tűnik, bár sokszor egész más a sorrend, vagy hogy előfordul-e bármelyik szakasz.
A „hűtlenségi járvány” létezését címében megkérdőjelező, második fejezetet Kitti azzal kezdi: „kevés monogám, hűségben élő embert ismerek” (25.old.); amiből a járványszerűségre lehet következtetni. Csakhogy nem világos, mit ért monogámián és hűségen. Valószínűleg a hagyományos értelmezést fogadja el, amely szerint mindkettő azonos az érzelmi és szexuális kizárólagossággal. Holott a korszerű felfogás szerint a monogámia azt jelenti, hogy csak egy házastársunk lehet; de azt nem tartalmazza, hogy csak a házastársunkhoz kötődhetünk érzelmileg és csak vele lehet erotikus kapcsolatunk. Ugyanígy a hűségnek sem a kizárólagosság a kritériuma, hanem az elköteleződő szolidaritás..
Érdemes próbaházassággal kezdeni
Idézett megállapításához Kitti hozzáfűzi, hogy nem lehet ugyan tudni, mennyivel vált gyakoribbá a hűtlenség napjainkban, viszont ma túl gyorsan bekövetkezik a kiábrándulás a partnerből és a házasságból. Lehet, hogy ezt a gyorsuló életritmusunk következményének tartja, de nem utal a felkészületlenségre, amely a szexuális (és a családi életre) nevelés általános elhanyagolásának következménye. Kitti szerint a párok általában egy éven belül már kerülik a szexet (pontosabban az erotikus együttléteket) és más partnerekről fantáziálnak, mert hamar kiürül a kapcsolatuk. Ezt önmagunk és partnerünk felszínes megismerése következményének tartja, s ezért ajánlja a legalább 3-6 hónapos próbaházasságot. . Később viszont hozzáteszi, hogy gyakran még az egy (vagy több) évig tartó (próba)házasság sem elég egymás alapos megismeréséhez. (Amiből az következhet, hogy inkább ne is kössenek házasságot, csak próbaházasságszerűen éljenek együtt valameddig. Vagy pedig intézményesen gondoskodni kell a leendő házasok és szülők alapos önismeretéről és emberismeretéről.)
Érdekes megállapítása, hogy az internet és a társkereső weboldalak nagyon „lerontották a hűtlenségi mutatókat” (28.old.), mert túl könnyű új partnereket találni. Ez valóban így van, főleg, ha a hűtlenséget hagyományosan értelmezzük. Változtatni azonban nem tudunk rajta, tehát inkább alkalmazkodnunk kell a technikai fejlődéshez. Peldául úgy nevelni nemcsak a fiatalokat, hanem a felnőtteket is, hogy a kölcsönösen kielégítő párkapcsolat megteremtését és fenntartását meg kell tanulni, tehát dolgozni kell érte. Kitti jól látja, hogy ez sokakra negativ hatású, mert kényelemszeretőek. (De nem is kapnak erre sem felhívást, sem segítséget!) Az is igaz, hogy ma egyre több a „rámenősen kezdeményező nő”, a férfiak pedig hajlamosak ezt kihasználni. (30.old.) De itt nem ártana megemlíteni, hogy ez azért van így, mert még mindig a nőket hátrányos helyzetben tartó, patriarchális társadalomban élünk.
A könyv harmadik fejezete „Egy kis statisztika” címmel megkérdőjelezi a hűtlenséggel kapcsolatos statisztikák megbízhatóságát, s hangsúlyozza, hogy még az anonim válaszok hitelessége is problematikus. Legtöbben ugyanis még önmagukkal szemben sem őszinték. Kitti szerint azért, mert ez rontaná az önképüket (hozzátenném: főleg, ha hagyományos értékrendűek), s a választ kétségtelenül befolyásolja a közvélemény is.. Lényeges szerepe van annak, hogy a hűtlenség sokféleképpen értelmezhető; a statisztikák ezért félrevezetőek, s legfeljebb bizonyos trendeket mutatnak. Itt hivatkozik A.C. Kinsey és mások felméréseire. Amelyekből az is kiderül, hogy a nők hűtlenségi aránya egyre növekszik (30-60%). s lassan utoléri a férfiakét. (akiknél 70-80%)
Idejétmúlt érték-e a hűség?
Erre a kérdésre próbál válaszolni a negyedik fejezetben. Abból indul ki, hogy amit a többség nem követ, az elavul, érvénytelenné válik. S ez a hagyományos értelemben vett hűtlenkedésre is érvényes. Viszont Kitti szerint újabb értékrend híján ma még „nincs kapaszkodó”, nem tudjuk új szemmel, más szempontok szerint értékelni a hűtlenséget. Ez az álláspont azonban csak annyiban igaz, hogy nálunk valóban kevesen ismerik még a sokféle változást figyelembe vevő, új értékrendet, mert jelentős társadalmi csoportok idegenkednek tőle, s elítélik, vagy agyonhallgatják. Ők azok, akik a monogámiát az érzelmi és szexuális kizárólagossággal azonosítják. Egy pszichológusnak, pszicho-terapeutának azonban nem kellene közéjük tartozni. S azt bizonygatni, hogy a nyitottságot általában csak a társak egyike akarja, a másik kényszerűen megy bele (45.old.), s ez káros kognitiv disszonanciát hoz létre benne. S még ha mindketten akarják, akkor sem megy, mert „nem állnak készen érzelmileg.” (46.old.) Azonkívül azt feltételezi: „nem valószínű, hogy belátható időn belül megváltozik az értékrendünk.” (47-48. old.)
Ennek azonban nyilvánvalóan ellentmond az a tény, hogy a többség ma már gyakorlatilag nem követi a hagyományos értékrendet, csak annak látszatát őrzi és hangoztatja, de már azt is egyre kevésbé. Kitti hipotézise tehát korszerűtlen. De ugyanígy az is, hogy ellentétet feltételez a ráció és az érzelmek között; mondván, hogy mit ér a belátás, ha szenvedünk tőle. Mint pszichológus, nyilván tudja, hogy ez a valóban gyakran előforduló állapot nem öröklött, genetikai adottság, hanem tanult attitüd (épp úgy, mint a „tanult tehetetlenség”), tehát tanulással változtatható. Itt nem sokat ér az evolúciós pszichológiára hivatkozni, amely szerint a férfiak genetikusan - a génjeik terjesztése érdekében - poligámok, a nők viszont nem. Azt már Kitti is megállapítja, hogy a nők is „poligámiára” (pontosabban szelektiv partnercserékre) hajlamosak. S azt is tudja, hogy a hagyományos monogámia kényszere csak a nőkre vonatkozott azóta, hogy megjelent és a férfiak kezébe került a magántulajdon. A szerelem kultusza csak a reneszánsz idején jelent meg; a szexuális liberalizálódás viszont csak a 20. század terméke. Ezzel kapcsolatban ugyan Kitti tévesen és alaptalanul elfogadja azt a hiedelmet, hogy már megtörtént a „szexuális forradalom” (50. old.), amely szerinte alapvető változásokat hozott a férfi—nő kapcsolatokban; pl. a nő is igényt tarthat az orgazmusra stb. A „mai káosz” okát abban látja, hogy túl gyors volt a szexuális felszabadulás, érzelmileg nem nőttünk fel hozzá. (52.old.)
Ez a megállapítás azonban két szempontból is problematikus. Először is: semmivel sem bizonyítható, hogy „szexuális felszabadulás történt társadalmunkban, sem a nők, sem a férfiak számára. Még erotikus vonatkozásban sem, nem is szólva a nemek társadalmi, hatalmi viszonyáról. Azonkívül, ha túl gyors volt ez a „felszabadulás”, akkor nyilván nemcsak lassítani kell, hanem ajánlatos kicsit visszalépni a női emancipáció terén; minden módon elősegíteni a visszatérést a hagyományos értékrendhez, a valláserkölcshöz. Egyes társadalmi csoportok már teljes erővel dolgoznak is ennek érdekében. De vajon jó lesz-e, ha a tudomány, a pszichológia képviselői is ezt segítik elő?
Hűség = kizárólagosság?
A szerző szerint „a hűség érzelmi biztonságot ígér… de közben vágyunk a kalandra” (52.old.). Sajnos a hűség fogalmát sem határozza meg pontosan, illetve a jelek szerint átveszi annak hagyományos (és elavult) fogalmát, s azonosítja az érzelmi és szexuális kizárólagossággal. A több-partneres és a kizárólag egy-partneres életformát szembeállítja egymással, s szerinte „le kell értékelnünk a monogám kapcsolatot ahhoz”, hogy elviseljük a nyitottságot.. Ez azonban megint egy önkényes, alaptalan hipotézisnek tűnik, ugyanis nemcsak hagyomámyos, patriarchális monogámia létezik. Kitti ezt figyelmen kívül hagyja, mert szerinte „magával az elköteleződéssel elveszítünk minden más lehetőséget”. (55. old.) Nem számol azzal, hogy az elköteleződésnek másféle tartalma is van, mint a hagyományos, vallási ideológián alapuló.
Tény, hogy függő helyzetbe, dependenciába lehet kerülni akár a szabadság és a változatosság igényétől, de ebből nem következik, hogy a kizárólagosság igénye nem jelenthet függőséget. Hogy érdemes-e küzdeni az ezen alapuló hűségért – ahogyan Kitti ajánlja -, az bárkinek egyéni döntése lehet, bár ma már előre jelezhető kudarcokkal járhat. Figyelemre méltó viszont, hpgy a párválasztást a lakásválasztáshoz hasonlítja, s óv a túlzott kompromisszumoktól.. Reálisan hívja föl a figyelmet a közös (vagy hasonló) értékrend jelentőségére. De itt is rögtön visszaesik a freudista szemléletbe, hangsúlyozva, hogy ne az ösztönkésztetések irányítsák a párválasztást (57.old.). Ajánlása szerint mindeni keresse meg a (hagyományos) hűségre képes partnert. Napjainkban ez túl nehéz feladatnak tűnik.
Miért fáj a megcsalás? című fejezetében abból indul ki, hogy a megcsalás az embereket leginkább felkavaró trauma, „főleg, ha szeretjük az illetőt” (59.old.), aki azt elkövette. Ezzel azonban még nem magyarázza meg a fájdalom okát. A freudi magyarázattal folytatja: a fájdalom erőssége kora gyermekkori traumákkal is összefügghet, hiszen a korai kötődések jellege felnőttkorban is meghatározó lehet. Itt utal Bowlbyra és a korai kötődések tipusainak szerepére, továbbá az „ödipális kötődés” feldolgozásának mikéntjére, mint a későbbi birtoklási vágyak, vagy a féltékenység eredetére. Ez is tipikus freudista okfejtés. De hangsúlyozza a serdülőkori párkapcsolati élmények jelentőségét is, hiszen pl. a csalódások és szakítások felidézhetik a kisgyermekkori traumákat, s így regressziót idézhetnek elő. A megcsalás okozta fájdalmat egyesek azzal próbálják enyhíteni, hogy ők is megcsalják a párjukat. Az ilyen „viszont-megcsalás” Kitti szerint nemcsak bosszú lehet, hanem a partner megértését is elősegítheti. Mégsem ajánlja senkinek.
Egyszeri, vagy rendszeres félrelépők
Az Egyszeri botlások” című fejezetben ezeket egészen más tényezőkkel magyarázza, mint a többszöri vagy épp rendszeres félrelépéseket. Egyrészt megállapítja, hogy leggyakoribb oka az elhanyagoltság érzése (pl. amikor a feleséget túlságosan leköti a kisbaba gondozása). Ezt a gyengébb tartásúak nem bírják soká elviselni, s máshol keresnek kielégülést. Amitől aztán erős bűntudatuk támad (különösen, ha vallásosak), ezért hajlamosak bevallani botlásukat.
Kitti szerint azonban „a súlytalan, egyszeri kalandot nem érdemes megosztani a másikkal; annak bűntudati terhét egyedül kell viselni.” (79.old.). Ez a tanács viszont elég problematikus, hiszen a vallomás-igény a tartós, érzelmi kötődés eredményeként keletkezett, elutasítása vagy elfojtása viszont éppen ezt veszélyeztetheti. Jobbnak tűnik az a javaslata: az érintett engedje meg, hogy társa átmenetileg egy külső partnertől kapja meg, amit ő nem tud megadni neki. Sőt, .lehetőleg ismerje ezt a külső partnert, bár ne barátkozzon vele. Ez reális, valóban megoldást ígérő javaslat, de épp ezért más szituációkban is alkalmazhatónak tűnik. Hiszen előfordulhat, hogy különböző okok miatt (átmenetileg) nem tudunk mindent megadni partnerünknek, ami számára fontos lehet.
Jól látja Kitti azt is, hogy a rivális partner gyalázása nem vezet célra, inkább ront a helyzeten. Helyette inkább a félrelépés funkcióját kell tisztázni: miért volt szükség rá, s valóban csak mástól kaphatta-e meg? De ugyanígy hibának tartja a mártir-szerep felvételét is, vagyis a megsértődést, ami gyakran „szex-megvonást” s ezzel „viszont-sértődést”is eredményezhet. (A „szex-megvonás” itt az erotikus együttlét megtagadását jelenti; ami azonban csak az egyik oldala minden szexuális kapcsolatnak.) Nagyobb figyelmet érdemel az a megállapítása, hogy akkor nem lép félre valaki, ha jól érzi magát otthon, a párjával. Ennek feltételeit, kritériumait azonban nem fejti ki.
„Visszaeső félrelépők” című könyvfejezete hosszabban elemzi az ilyen esetek hátterét, amiben szerinte a súlyos önbecsülési problémának, vagyis az önbizalomhiánynak, kisebbértékűségi komplexusnak van döntő szerepe. Ennek folytán szükségük van saját szexuális vonzerejük állandó bizonyítására, bár ugyanakkor igénylik a megbízható báziskapcsolatot is. Fontos szerepet játszik, hogy az újabb partnerekre új módon kell reagálniuk. Igy újabb szerepeket tanulnak, s ez fejleszti önismeretüket és önbizalmukat. Ezzel elismeri, hogy a külső, intim kapcsolatoknak pozitiv hatásuk is lehet, de nem vonja le ennek tanulságait.
Kitti szerint „társadalmi méretű önbecsülési válságban szenvedünk” (98-old.), s ebből arra következtet, hogy meg kell erősíteni az ilyen partnerek önbizalmát. Egy társadalmi méretű önbizalomhiány azonban majdnem minden partnernél fennállhat, mégsem hat mindenkire egyformán. Sőt, inkább megnehezíti, mint bátorítja újabb partnerek keresését; a magyarázat tehát kissé sántít. Lehet, hogy inkább az erős önbizalom hajlamosít az erotikus kalandokra. Jóval elfogadhatóbbnak tűnik annak a tipikus helyzetnek a felvázolása, amikor a feleség valamiért nem jut orgazmushoz, s ezért igyekszik kitérni az erotikus együttlétek elől. Egy alkalmi szerető viszont (legalábbis látszólag) könnyen, sőt, többször orgazál, s ez növeli a félrelépő férfi önbizslmát.
Az kétségtelen, hogy egy igazi intim-kapcsolatban nem elvárás a multiorgazmus. Viszont az esetleges irreális elvárások gyakran eredményeznek önbizalomhiányt és kapcsolati válságot. Ugyanakkor tény az is – s ezt jól látja Kitti -, hogy egy kapcsolati krizis óriási fejlődési lehetőséget jelenthet, ha jól tudják kezelni ezt az alkalmat. Sajnos, erre jóformán senkit sem tanítottak meg; maguktól pedig kevesen jönnek rá. A társtól kapott visszajelzések mindig fontosak, de a túlzásba vitt visszajelzés-igény káros is lehet.. A kritikai visszajelzések elfogadása valóban elég erős önbizalmat feltételez, ezt jól látja Kitti is, akinek sajátos megállapítása szerint előnyös, „ha két ember között van kémia” (114.old.). Ami azt jelenti, hogy testileg is vonzódnak egymáshoz.
Félrelépés: nők, férfiak és „ösztönök”
A könyv újabb fejezetében „a női hűtlenségről” tesz érdekes megállapításokat. Szerinte ennek oka általában nem az erotikus változatosság igénye, hanem inkább a csalódás az állandó partnerben, mert nem kapja meg tőle mindazt, amire leginkább szüksége van. Ezért aztán hajlamos visszavágni a megcsalás kiderülése után, sőt, nár akkor is, ha féltékenyen gyanakszik, hogy ez előfordulhatott. Az ilyen félrelépések veszélyesebbek lehetnek, mint a férfiaké, mert a nők könnyebben kötődnek érzelmileg egy külső partnerhez.
De akár félrelépéssel, akár anélkül, a nők általában könnyebben feladják a harcot társuk hűségének visszaszerzéséért. Ám vannak esetek, amikor a nő a partnere „hűsége” ellenére is félrelép, külső partnert keres, hogy megkapja, amit társától nem, vagy csak részben kapott meg. Sajnos, ez csak érintőleg szerepel ebben a fejezetben, amely inkább a megcsalt nők helyzetét elemzi.
A „Kettős csalódás” című fejezet arról az esetről szól, amikor egy nő egyszerre csalódik a férjében és a barátnőjében, aki a férjével viszonyt kezdett. Ez a dupla trauma nehéz helyzet elé állítja a résztvevőket, mert Kitti szerint „az érzelmek nem állnak akaratlagos szabályozás alatt” (142.old.) Tény, hogy legtöbben nem tudják befolyásolni az érzelmeiket, pedig ez egyáltalán nem lehetetlen, tehát megtanulható. Nem kell tehát a fennálló gyakorlatot abszolutizálni és elkerülhetetlennek tartani (éppen egy terapeutának), mert ez lehetetlenné teszi az ilyen helyzetek jó megoldását. Kitti is csak annyit tud javasolni, hogy a két barátnő lehetőleg még az illegális viszony kialakulása előtt beszélje meg egymással a „botrány” elkerülését célzó teendőket, s így közös problémaként kezelhetik a helyzet alakulását. A tanács nem rossz, bár szakember közreműködése nélkül aligha sikerülhet jól megvalósítani. De több más megoldás is lehetséges.
Ezután egy rövid, „Ösztönök és szabályok” című fejezet következik, amely Freud elméletének néhány alapfogalmát ismerteti, mert azok (Kitti szerint) segíthetnek megérteni és megelőzni a hűtlenségeket. A leírásban a Freud által feltételezett személyiség-szerkezet (ösztönén, ego, felettes én) mintha kicsit keveredne az Eric Berne által elgondolttal (gyermek, felnőtt, szülő). A gyermek az ösztönén reprezentánsa, a szülő a felettes énnek felel meg, amely a szabályokat hozza, s ezek küzdenek egymással. S e küzdelem kimenetele határozza meg az ego, a felnőtt egyén sorsát; amit tudatosan nehéz irányítani. Erre a fejezetben egy nagyon vallásos nő történetét olvashatjuk példaként. Aki, mint feleség, sokáig ellenállt egy munkatársa csábításának, elfojtotta vágyait, de végül is „beadta a derekát”. Amit persze rögtön megbánt, és az önmarcangolás tönkre tette az életét. Ám, hogy mindezt hogyan lehetett volna megelőzni, arról semmi konkrét javaslatot nem olvashatunk.
Gyanújelek és „territóriumsértések”
Külön fejezet szól A hűtlenség gyanújelei”-ről is, bár ez könnyen alkalmas lehet a féltékenységi hajlam élesztgetésére. Kitti bevallja, hogy ezt csak azért írta, mert „sokakat érdekel” – tehát eleget kell tenni az olvasók kiváncsiságának. (?) Ahogy írja, a nők általában érzékenyebbek a gyanús jelekre. Az ezekre rákérdezés, vagyis a folytonos gyanakvás ugyan elősegítheti a egy félrelépés bekövetkeztét, de Kitti szerint „fontos, hogy éberek legyünk”. (154.old.) De rögtön hozzáfűzi azt is, hogy gyanakvás helyett inkább kedveskedjen a nő; az erotika terén is járjon kedvébe férjének. Hiszen, ha még a szex is jó otthon, akkor nem éri meg félrelépni. (156.old.)
Ezután rátér arra, hogy két, ellentmondó tünet alapozhatja meg a hűtlenkedés gyanúját. Az egyiket „bűntudati kényeztetésnek” nevezi. Ami arra utal, hogy a félrelépő nem akar elválni, s bűntudata miatt ajándékokkal és egyéb módon igyekszik kompenzálni a megcsalást. A másik a tervezett, közös programok előli kitérések, a figyelmesség csökkenése, a túlórák és egyéb, külön elfoglaltságok növekvő ideje. Később a mobil-telefon és a számítógép megváltozott használatát és a fokozottabb önmagával törődést ( fogyókúra, fitnesz, divatos öltözködés stb.) is ide sorolja. Sőt azt is, hogy a partner egyszerre élénken kezd érdeklődni egy divatos téma, pl. az ezotéria iránt, s ilyen kapcsolatokat kezd ápolni, előadásokat látogatni.
Ezután a gyanújelek elemzése helyett magyarázatokat és tanácsokat ad. A partner viselkedés-változása, távolodása például megújulási törekvést is tükrözhet, amit támogatni érdemes. Nem árt tudni, hogy egy új partnerben épp az csábít, ami az előzőből (látszólag, vagy valóban) hiányzik. Ez kognitiv torzulásokat idézhet elő: a félrelépő hajlamos az új partnert idealizálni, a meglévőt pedig degradálni. Kitti hangsúlyozza, hogy nem célravezető a hűtlenséggel gyanusíthatóra „rátapadni”, könyörögni és megalázkodni előtte, mert ez taszító hatású. Ehelyett inkább átmeneti különválást, próbaválást javasol néhány hónapig. Ami valóban indokolt lehet, ha bebizonyosodott egy külső kapcsolat.
„Hűtlenség, mint territóriumsértés” című fejezetében azt fejti ki, hogy nemcsak a kedves tárgyaink, hanem az élettársunk, sőt, a közös gyermekünk is része a „territóriumunknak”, vagyis féltve őrzött tulajdonunknak. „intim zónánknak”, amit kiterjesztett énként élünk meg”. (186.old.) .Ezért, ha egy szerető hozzáférhet az élettársak közös terrotóriumának bárrnely részéhez, ezzel mintegy meglopja, megalázza a megcsalt élettársat, aki nem engedte volna őt be ebbe az intim zónába. Hiszen még a közös kocsiba sem lenne joga beülni, vagy a közös lakásba belépni stb.
Kétségtelen, hogy sokan nagyon érzékenyek ilyesmire. Ami a mélyen gyökerező tulajdonosi szemlélet eredménye. Kérdés azonban, hogy (jogilag, vagy erkölcsileg) tulajdonunknak, „kiterjesztett énünknek” kell-e tekinteni mindent, ami kedves számunkra; különösen a partnerünket, vagy a gyermekünket Egyes állatoknál a territórium elszánt védelme érthető; az ember azonban ezt már kinőhette volna. Kitti azt írja: „Mi, nők a tárgyi territóriumot komolyabban vesszük, mert a tárgyakon át szorosabban kötődünk a társunkhoz”, így az élettársat reprezentáló tárgyak felértékelődnek, ezért fáj a szeretőhöz kerülésük.. Itt leírja saját esetét egy nála próbálkozó férfivel, aki mindenfélét küldözgetett neki az interneten, Amikor a felesége rájött erre, azt hitte, hogy ő próbál közeledni a férjéhez. Logikusan hangsúlyozza viszont, hogy nem a külső partner személyével, külsődleges tulajdonságaival érdemes törődni, hanem azzal, hogy mit kap (vagy vár) tőle az élettársunk,s hogy ugyanazt megkaphatná-e tőlünk is. Ez ugyanis sokkal fontosabb.
„A kirekesztettség élménye”
A fejezet éppen ezt az élményt tartja a hűtlenséggel kapcsolatosan legfájdalmasabbnak, hasonlóképpen a külső partner beengedéséhez az élettársak intim szférájába, vagyis az intimitás megosztásához.. A (vélt vagy valós) tulajdonon osztozni igen sokan képtelenek, s makacsul hiszik, hogy „nem lehet kettőt szeretni”. Kitti ezt fóleg a nőknél természetesnek tartja, s a több partner között dilemmázóktól meg szokta kérdezni: „Kivel érzi magát egy csapatban?” Ez segíthet a döntésben, mert utat enged a párkapcsolati lojalitásnak, hiszen egy báziskapcsolatban nemcsak szövetségesek a partnerek, hanem többé-kevésbé azonosulnak is egymással (bár ez veszélyeztetheti az autonómiájukat).
Ha egy félrelépő az élettársát kritizálja szeretője előtt, ezzel tulajdonképpen önmagát is leértékeli – állapítja meg Kitti. Tény, hogy egy külső partner visszaélhet az egyoldalú, bizalmas információkkal, hiszen eleve féltékeny az élettársra, mert előfordulhat, hogy partnere visszatér a régóta tartó élettársi kapcsolathoz. A kirekesztettségtől tehát minden érintett félni szokott.. Ám a régi partnert akkor sem kellene kirekeszteni, ha válásra kerül sor; Kitti (másoktól átvett) „válásterápiája” szerint az elváló partnerek mondjanak köszönetet egymásnak az együtt töltött évekért, a közös élményekért. Itt kitér arra is, hogy a „hármas szex”, tehát egy külső partner bevonása az intim együttlétbe veszélyes lehet, a bevont partner csábító hatása miatt (kivéve, ha mindig hármasban vannak). Kitti hangsúlyozza, hogy az intimitás nem három, hanem csak két, „egymás szemébe néző” egyént feltételez. Figyelmen kívül hagyja viszont, hogy bőven van példa a hármas intimitásra is.
Majdnem az utolsó fejezet, amelynek címe: „Megbocsátás után. Együtt, vagy külön”. Itt az a gondolat kap hangsúlyt, hogy egy veszélybe került párkapcsolatot csak akkor lehet megmenteni, ha arra mindketten törekszenek! De azért persze más tényezőktől is függ ennek sikere. Például a partnerek érzelmi érettségétől (bár ezt nem pontosítja), kötődési képességétől, elköteleződésük jellegétől, az eredeti családjukban átéltektől, s nem utolsó sorban a szeretőhöz fűződő kapcsolat jellegétől, mélységétől stb. Kitti ebben az esetben is a próbaválást ajánlja. S megjegyzi, hogy a viszonylag korai életkorban kötött házasságok sérülékenyebbek, s hogy rendszeres félrelépések esetén ajánlatosabb elválni. Azt, hogy mégis sokan megmaradnak egy ilyen kapcsolatban,, kényszertől, vagy félelemtől való függőségen, vagy a „tanult tehetetlenség” bénító hatásának tulajdonítja.
A viszonylag rövid, utolsó fejezet (A hűtlenségtől a megbocsátásig) a 85 éves „Zsófi néni” esetét ismerteti, aki harmónikusan, bár szeretkezésektől mentesen élt együtt hosszú évtizedekig a férjével. Nyugdijas házba költözésük után azonban váratlanul levélcsomaghoz jutott, amelyből kiderült, hogy a férj titokban 20 éven át rendszeresen ellátogatott szeretőjéhez. Ez a nénit eléggé felzaklatta, s tanácsért ment Kittihez, aki a férj titkos félrelépéseit „egocentrikus megoldásnak” minősíti. Ugyanakkor tanulságként megállapítja, hogy „akkor is megcsalhatjuk a párunkat, ha szeretjük őt.” (263. old.) Hozzáfűzi ugyan, hogy az ilyen „hűtlenségnek” többnyire nem az élettárs megbántása a célja; de ez az álláspont egy kicsit ellentmondásosan konzervativ, épp úgy, mint az egész könyv hangvétele. Kittinek a magyar egyetemi képzés alapján csak ennyi felkészülésre volt lehetősége. Könyvében kevés a szakirodalmi hivatkozás és irodalomjegyzék sem szerepel. Hiányosságait azonban még bőven pótolhatja egy korszerűbb szemlélet elsajátításával.
dr. Szilágyi Vilmos
Igy szexel Magyarország
2011, Alexandra, 438 p.
A vaskos könyv azt az online felmérést dolgozza fel, amit Molnár Tamás „szex- és párterápiás egyesülete” szervezett 2009-2010-ben, a Life.hu segítségével. Az így közreadott, kb. 50 kérdésből álló kérdőívre állítólag több, mint 200 ezren válaszoltak, többnyire 20 és 40 év közöttiek, közel 60%-ban nők. Közel negyedük nem élt párkapcsolatban, a többiek is inkább csak néhány éve. (vagy csak együtt-járnak). Kb. háromnegyed részük iskolai végzettsége nem haladta meg az érettségit.. kétharmaduknak nincs gyermeke, túlnyomó többségük városokban él. 25%-uk ateista, de kétharmaduk sem gyakorolja a vallását.. Bevallott szexuális beállítottságuk: 96%-ban heteroszexuális, 3% biszexuális, 1% homoszexuális.
Ezek a főbb összesített adatok. Amiből úgy tűnik, hiába elég nagy a véletlenszerű minta, az ország egész lakosságára nézve mégsem reprezentativ; inkább csak a gyakran internetező, fiatal felnőttekre érvényes. De problematikus maga a kérdőív, és annak feldolgozása is. Hangsúlyozzák ugyan, hogy eleve lemondanak egy tudományos szintű feldolgozás igényéről (holott először ezt a szintet kellett volna biztosítani); de a cím, meg a válaszok arányainak és összefüggéseinek értelmezése mégis erre utal. A szexualitás (röviden: szex) nemiséget jelent; így a „szexteszt”: nemiségteszt. A nemiség pedig főleg három viselkedésformában nyilvánul meg: a gyermeknemzésben, az erotikában és a nemi szerepviselkedésben, éspedig a magánélet és a közélet területén. Egy „szextesztnek” tehát mindezeket vizsgálnia kellene. A szóbanforgó teszt viszont csak a magánéleti, erotikus viselkedést próbálja feltárni, hazai viszonylatban. Ez azonban megtévesztő kamuflázs.
A könyv szerkezetileg 24 fejezetből áll, amelyeket nagyon populáris és tréfálkozó címekkel láttak el (pl. „Szex a hátsó udvaron” (= anális szex), vagy „Férfias csütörtök” (Merevedési zavar, korai magömlés). Az első két oldal a szerzők köszönetnyilvánítása: Gy.A. részéről főleg az Origonak, a LifeNetwork TV-nek, és Life.hu-nak, akik az online adatgyüjtést lehetővé tették; de rajtuk kívül még hét embernek (köztük persze Molnár Tamásnak, mint „mentorának” és Bede Zsuzsának). A másik szerzőről nem tudni, hogy mi köze a szexológiához (valószínűleg elég alárendelt szerepet játszott, mint „csapongó fantáziájú”).
Előszó helyett egy „Ajánló az olvasónak” szerepel, amelynek első bekezdése sötét képet fest a hazai szexuális kultúráról („Megalázó helyzetek,… kibújás a szex alól,, fakuló erotika…” stb.); aztán „az ország nagy szextesztjének” dicsérete, mint amely „tévhiteket rombol le és új trendek felállítását célozza”. S itt mindjárt arra utal, hogy „a ma tévesen trendnek tartott nyitott kapcsolatokról kiderült, hogy nem jellemzőek, nem feltétlenül életképesek”. (7. old.) Ez azonban indokolatlan feltételezés; egy újabb felmérés ugyanis azt mutatta, hogy a megkérdezettek 23%-a helyesli és elfogadja a nyitott, vagyis a partnerek fejlődéséhez optimális szabadságot biztosító, egyenrangú kapcsolatot. Másik „izgalmas megállapításnak” nevezik, hogy a férfiak NEM hűtlenebbek a nőknél (mivel a nők felzárkóztak hozzájuk).
Megemlitik még a nők „orgazmussal kapcsolatos maszatolását és hazugságait” és az önkielégítéssel kapcsolatos bűntudatukat. S azt, hogy a férfiak sem „szexelnek” többet, mint a nők; mert csak annyi szex juthat nekik, amennyit a nők megengednek. Ebből következően a szerzők a szexet az erotikus együttlétekkel, sőt, lényegében a közösüléssel azonosítják. A könyv címe önmagában is erre utal. Amit aligha ellensúlyoz a „preverbális érzelmek” hangsúlyozása. a Bevezetőben. Ilyen alapon hazugságnak tartják, hogy a férfiak több orgazmusra emlékeznek, mint a nők (holott ez még az együttléteknél is reális). A családos férfiak hűségesebbnek vallják magukat, mint az együttélők (s a szerzők ezt el is hiszik). Ugyancsak „izgalmas” (bár elág közhelyszerű) megállapítás, hogy a mai fiatalok egyrészt „meghatóan ártatlanok, naivak”, sőt, konzervativak; másrészt a „vad szenvedélynek” hódolnak. Kissé furcsa a tudatlanságot és kultúrahiányt „megható ártatlanságnak” nevezni. De, mint kiderül, az ötven év felettieket is hasonló kettősség jellemzi szerintük.
Ezután egy 14 oldalas, bevezető fejtegetés következik, „A nagy, női kamu” címmel. Érdekes, hogy szleng-formában használják a kevesek által értett „kamuflázs” kifejezést, ami elrejtést, takargatást jelent. Itt azzal kezdik, hogy a válaszoló nőknek csak 64%-a élte már át a hüvelyi és csiklóorgazmus jelentős különbségét. Ezzel elárulják, hogy leragadtak Freudnál, aki indokolatlanul feltételezett kétféle női orgazmust. Azonkívül szerintük „ma a férfistilusú szex a divat mindkét nem esetében” (11.old.) Hiányolják a „saját, női szexualitás” igénylését és a szex általi mondanivalót egymás számára.. S ebből arra következtetnek, hogy „el kell tudni táncolni azokat az érzelmeket,, amiket a szavakkal mindig összegubancolunk.” (13.old.) Egyáltalán, a tánc, meg a dallam, a ritmus és zene az érzelmes-romantikus nőiság fő kellékeinek tűnnek számukra.
Ezután a „női szexbeszédről” írnak, amit sok nő még nem tanult meg, ill. nem mer használni. Nemcsak szavakról van szó, hanem „testbeszédről”, preverbális jelzésekről, az érzelmek testi kifejezéséről., s arról, „amikor egy érzelmet nem tudunk átélni valakivel.” Ez nyilván Gy. A. elmélkedése, aki preferálja az érzelmeket. Valahonnan osszeszedett egy érzelmekről szóló tanulmányt, s alkalmasnak találta itt ismertetni. Szerepel benne pl. egy „szivárvány-elmélet” is (nem mindegy, kiket köt össze a szivárvány íve). A végén „Számok dallama” címmel gyakorlási feladatot ad: 1-10-ig számok dallamos kimondásával próbálják kifejezni érzelmeiket. Ez persze erőltetett, s nem nagyon tartozik a témához. Tehát nem sok értelme volt az érzelmekről így és ennyit írni; annál is inkább, mert összekeveri, azonosítja az érzéseket és érzelmeket. De azt sem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mik az érzelmek, mi a szerepük, s ez különbözik-e a férfiaknál és nőknél. Ők indokolatlanul nagy, veleszületett különbségeket feltételeznek lelkileg a férfiak és nők között
Az érzelem-elméleti előkészítés után térnek rá a kérdőívvel gyüjtött adatok ismertetésére és értelmezésére. (Ez utóbbi már tudományos igényű munka.) A 24 fejezet témái az erotikus vágyak csökkenésével kezdődnek, a nyitott párkapcsolatokkal folytatódnak. Aztán a válás, szakítás, majd az „erotikus békeszerződés” következik, utána pedig a problematikus szexuális viselkedések (szülés és szex, pornó, hármas szex, szado-mazo, orális és anális szex stb.) következnek . Ezeket nem érdemes részletesen elemezni, bár a legtöbb értelmezésük nagyon is problematikus, mert részben túl liberális, részben konzervativ női szemléletet tükröz. Ez jellemzi a kötet végén olvasható „Nemzetközi összehasonlítást” is, amelyben hangsúlyozzák, hogy a feminizmussal (és az emancipációval) nem értenek egyet, viszont helyeslik a nemek hagyományos munkamegosztását, „fittyet hányva a nagy nemzetközi elvárásoknak és trendeknek” (408.old.) A jelek szerint a hazai, hivatalos elvárásoknak igyekeznek eleget tenni, amikor a hazai nemi viszonyokat sokkal jobbnak – pl. a párokat hosszabban együtt-maradóknak, családszeretőknek stb. - tüntetik fel a külföldieknél (bár a statisztikai tények ennek ellentmondanak).
Nem derül ki a kötetből, hogy miért kellene büszkén vállalnunk saját tradicionalizmusunkat, szemben a fejlett, nyugati országok modernségre törekvésével. Az pedig még kevésbé érthető, hogy a könyv címével ellentétben miért egy másik könyvből kell majd megtudnunk, hogyan „szexel a magyar”, másokhoz képest. (410.old.) A rövid „nemzetközi összehasonlítás” itt megtörik és az erotikus együttlétek lehetséges motivációinak taglalásával folytatódik Hatféle motivációt ismertetnek, a „kibékülési célú szextől a „bosszú-szexig”, példaként idézett vallomásokkal alátámasztva. Végül a „Tantrikus szexvarázslatot” ajánlják az olvasók figyelmébe, s ehhez ötféle gyakorlatot ismertetnek. Erre elmondhatjuk, hogy végre „kibújt a szög a zsákból”, vagyis kiderült, hogy a tudományhoz semmi köze ennek az önkényes játszadozásnak a kétes értékű adatokkal. Igy a könyv károsan befolyásolja a korszerű nemi műveltség terjedését. A szerzők lelkesedésükkel túl nagy feladatra vállalkoztak, bár szakmailag kicsit még éretlenek. Ami többek közt fiatalságuk és hiányos képzettségük következménye.
Szilágyi Vilmos dr.
Emmanuelle, 1.
Lecke a férfiakról
2013, Partvonal, 275 p.
A könyv eredetije 1959-ben jelent meg franciául, aztán több nyelven is kiadták, 1989-ben magyarul is. Elérte a milliós példányszámot. Film is készült belőle, amit nálunk is bemutattak. Mindez épp a rendszerváltás ideje körül történt, amikor az érdeklődést a politikai események kötötték le. A fenti, magyar kiadó részben talán épp ezért látta aktuálisnak a könyv új. magyar kiadását, s a kötet folytatását is lefordíttatta Amelyben a szélsőséges, erotikus kalandokon kívül egy új, promiszkuus világrend megteremtésének szükségességéről is bőven olvashatunk.
Minthogy alapjában véve pornográf jellegű könyvről van szó, bizonyára lesz iránta érdeklődés. Annál is inkább, mert sajátos ideológiájú pornográfia ez, amely főhősének, egy 19 éves francia lánynak a teljes, szexuális szabadosság irányába haladó „fejlődését” mutatja be a Bangkokban dolgozó férje oldalán, de egy olasz „Mester” (Mario) vezetése alatt. A nőről kezdetben csak annyi derül ki, hogy különlegesen szép, a szülei elkényeztették és leginkább az erotika érdekli. Szóval elég köznapi jelenség. Viszont az már kirivó és valószínűtlen, hogy amikor férjéhez, Bangkokba utazik, az éjszakai repülőúton két, vadidegen férfivel is szeretkezik; az egyikkel két serdületlen gyermek jelenlétében.
E pornográf „nyitányt” követik aztán a thajföldi kalandok. Amelyekhez jóval idősebb férje azon az alapon asszisztál, hogy mint felvilágosult férfi, nem akarja kisajátítani feleségét, nem féltékeny rá, hanem szabad teret enged neki az ismerkedésre és randevúzásra. A gazdag európaiak kiváltságos társasága rögtön pártfogásba veszi a hölgyet, s példát mutat neki a laza erkölcsökből. Ők hozzák össze Marioval is, aki meghívja magához vscsorára, ahol egy angol barátjával együtt lemeztelenítik és végig-tapogatják, de közösülés helyett inkább elviszik éjjel egy ópium-barlangba, aztán egy sziámi „kegyhelyre”, ahol fa-falloszok mellett férfiak térdepelnek. Itt a „Mester” utasítására Emmanuellnek le kell szopnia egy fiatal thaj férfit. Hazafelé pedig a „sam-lo”-nak nevezett riksával hármasban közösülnek.
Mindeközben a lánynak végig kell hallgatnia Mario hosszas, filozófiai okfejtéseit és válaszolnia kell a különböző, intim kérdéseire, amiktől zavarba jön és vitázni próbál, de hazugságokba bonyolódik. Végül azonban kritikátlanul elfogadja Mario elveit és utasításait. Valójában ez a könyv fő mondanivalója, erről az értékrendről akarja a szerző meggyőzni minden olvasóját. S minthogy a magyar kiadás is ezeket az elveket közvetíti., érdemes kissé közelebbről is megismerkedni velük.
A kötet hat fejezete közül csak a harmadikban („Keblek, istennők és rózsák”) tűnnek föl komolyabb utalások a szerző ideológiai alapelveire, de bővebb kifejtésük csak „A törvény” című, legterjedelmesebb fejezetben olvasható. A szerző itt Mario szerepében hosszasan fejtegeti Emmanuelle.nek (és az olvasóknak) sok, Don Juantól és másoktól kölcsönzött idézettel fűszerezett, zavaros és ellentmondásos hipotézisét egy új erkölcsi rendről és életformáról. Ennek lényege: szakítás a hagyományos, valláserkölcsi szemlélettel és áttérés egy „művészien erotikus” viselkedésre, amely nem ismer korlátokat, bár megvannak a maga követendő alapelvei. Ilyen újszerű „erkölcsi törvény”, hogy sok és különleges, újszerű erotikus élményre kell törekedni, minél több partnerrel. Ezen belül fontosnak tartja a szokatlanság és az aszimmetria szabályát. Az utóbbi itt azt jelenti, hogy az erotikus élmény résztvevői ne egyenlő arányban (vagyis szimmetrikusan) vegyenek részt abban, hanem aszimmetrikusan. Tehát sohasem párosan, hanem vagy egyedül, vagy hármasban, esetleg öt, vagy még több, de páratlan számú résztvevővel.
Azt persze nem tudja megindokolni, hogy ez miért jelentene magasabb minőségű, „művészibb” erotikus élményt. Bár kétségkívül szokatlanabb és nehezebben megoldható és elfogadható; kivéve az egy-személyes erotikus élményt, vagyis a maszturbációt. Amelynek során viszont általában egy partnerről fantáziálnak, vagyis képzeletben már ketten vannak, így nem aszimmetrikus az élmény. Igaz, el lehet képzelni több partnert is, de ez már nehezebb, bonyolultabb feladatot jelent. A „Mester” (vagyis a szerző) ugyanezt, vagyis más partner(ek) elképzelését javasolja arra a gyakori, bár „sajnálatos” esetre is, amikor valaki szimmetrikusan, azaz egy partnerrel szeretkezik. Egyébként nem ritkaság, hogy a párok valamelyike (vagy mindkettő) egy harmadik partnerre gondol szeretkezés közben. Más kérdés, hogy ez valóban „minőségi élményt” jelent-e, vagy csupán az adott párkapcsolat elszürkülését, problematikusságát.
A fantázia mindenképpen jelentős szerepet játszhat az erotikus élmény minőségét illetően, ha az egyén képes fantáziájának irányítására. Egyébként a könyv erotika-hipotézise is a fantázia szüleménye: mániákusan túlértékeli, a művészet rangjára emelve felmagasztalja az erotikus élményt, mint a legfőbb értéket, amely felszabadít és emberhez méltó, boldog életet biztosít. Vagyis egyike a 20. század világmegváltó hipotéziseinek, utopiáinak. Emlékeztet például a a freudista és egyben kommunista Wilhelm Reich „szexuális forradalomról” írott könyveire, amelyeket Arsan is ismerhetett. Bár nem rá hivatkozik, hanem egy, állítólag Indiában felfedezett népcsoportra, a muriákra, akik évszázadok óta a szabad szerelemre nevelik gyermekeiket. Ez rögtön Huxley „Szép, új világát” juttatja eszembe; az ő utopiájában szintén a gátlástalan szeretkezésre nevelték a gyermekeket. Az Emmanuelle-könyv ugyanezt a törekvést tükrözi. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a várható, negativ következményeket, például a nem kívánt terhességekből adódó művi abortuszokat vagy túlnépesedési válságot, no meg a nemi uton terjedő fertőzéseket. Ezek kivédéséről egy árva szó sincs a könyvben.
A könyv egész koncepciójára az extremitások, a szélsőséges szexuális viselkedés preferálása jellemző. Joggal merülhet föl a kérdés, hogy az ilyen „polgárpukkasztó” elvek mennyiben szolgálhatják a az egyéni és társadalmi fejlődést. Ennek megítélését valamennyire megnehezíti, hogy az irreális extremitások haladó elvekkel, reális nézetekkel keverednek, s így fennáll annak veszélye, hogy a válogatás nélküli, együttes félredobásukkal a fejlődést szolgáló, reális javaslatokról is lemondunk. Például arról, amit Mario úgy fogalmaz, hogy „az ember bizonyos képességei, amelyeket a mai társadalom elfojt és sorvadásra ítél, jogosak és. a boldogság eszközét nyújtják.” Ugyanis „a jó (erkölcsi) törvény… azt hirdeti,hogy szép és jó szeretkezni, méghozzá szabadon… a házasság nem határ és nem börtön.” (182. old.) Aztán annak hangsúlyozása, hogy „az ember nem kisajátítható tárgy. Nem azért szeretkezem, hogy a javaimat növeljem, hanem, hogy örömet cseréljek.” (222.old.) Vagy az a felszólítás: „Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy közelebb hozzuk az értelem korát.” (188.old.)
Az értelem kora pedig csak akkor válthatja fel az ezoterikus és vallási mítoszok vezérelte korszakot, ha szabadon lehet beszélni és vitatkozni a hagyományos tabu-témákról, a nemek viszonyának „kényes kérdéseiről” is. Arsan könyve ebben ma is segítségünkre lehet, mert megvitatásra érdemes témák tömkelegét tárja elénk. S ugyanúgy, ahogyan Emmanuelle elkezdett vitatkozni Mario Mester prófétikus és felforgató nézeteivel, ezt kicsit több bátorsággal és tudással mi is megtehetjük. Hiszen azóta több, mint fél évszázad múlt el, bekövetkezett az elektronikus forradalom, az internet korszaka, s a férfiak és nők hatalmi viszonya is kezd már kiegyenlítődni. Sőt, a nemiségtudomány szakemberei összeállították az univerzális szexuális jogok 11 pontból álló jogszabályait; amelyek között első a szabad szexuális fejlődés és viselkedés joga. Azonban a jogszabály azt is hangsúlyozza, hogy ez a szabadság csak akkor érvényesülhet, ha senkit sem károsít, vagy korlátoz az egészséges fejlődésben. A kérdés tehát az: jól tudunk-e élni a megnövekedett szabadságunkkal?
Szilágyi Vilmos dr.
Család 2.0
Együttélési formák a polgári
családtól a jelenkorig
2013, Napvilág, 225 p.
Bár a házasság és a család intézményének közismert válsága miatt ma már sokan megkérdőjelezik mindkét intézmény jövőjét, mai társadalmunkban – a többféleképpen értelmezhető változások ellenére is – mindkettőnek jelentősége kétségtelen, de ugyanakkor fokozott figyelmet igényel. Szerencsére hazánkban is akadnak olyan, tudományos igényű és felkészültségű kutatók, akik évtizedek óta figyelemmel kísérik az együttélési formák alakulásának jelenségeit, s kutatómunkájuk eredményeit időről-időre ismertetik a nyilvánossággal. Közéjük tartozik a fent jelzett könyv szerzője, Somlai Péter családszociológus, aki négy évtizedes, kitartó munkájával a legmagasabb tudományos fokozatig jutott.
A könyv tartalmilag négy, nagyobb részre tagolódik. Ezek: 1. A polgári család. 2. Kommunák és szocializmus. 3. Poszt- és jelen. 4. Kötődni és választani. Egy 5. rész foglalkozna „Az együttélés új perspekzivái”-val, de ezek kifejtésére már csak jó két oldal jutott; holott ez lenne a legfontosabb, iránymutató fejezet. Egyébként a könyv ilyen szerkezete eléggé eltér a szerző által már a „fülszövegben” körvonalazott tervtől, miszerint két gondolatmenetet igyekszik követni. Az első „az együttélés alapvető szükségleteiről, a kötődésről és a választásról szól..” A másik a család változásáról és három, történelmi tipusáról, továbbá a jelenkor posztmodern életformáiról ad képet. Valójában azonban ez utóbbiakkal foglalkozik először behatóbban, s csak a végén tér ki a kötődésekre és választásokra.
A gondolatmenetek sorrendjének jelentősége ugyan vitatható; továbbá az is, hogy családszociológiai szempontból indokolt-e foglalkozni a kötődések és választások kifejezetten pszichológiai jelenségeivel. Bár érthető, hogy a családszociológus kutatót a témával összefüggő, pszichológiai jelenségek is érdeklik, s így más irányú megközelítéssel is próbálkozik. A család és az intim együttélés azonban olyan bonyolult, szociális jelenség, hogy átfogó vizsgálata több-irányú, kooperativ tudományos megközelítést igényel, s ez eltérő felkészültségű kutatók team-munkáját feltételezi. Kétségtelen viszont, hogy Magyarországon nehéz találni az adott témakörrel (is) intenziven foglalkozó pszichológiai, szexológiai, etnológiai és egyéb felkészültségű kutatókat, akik számításba jöhettek volna. Ez lehetett az oka, hogy Somlai igyekezett legalább néhány pszichológiai szempont felvázolásával elmélyíteni a családszociológiai látásmódot.
Más kérdés, hogy az idegen nyelvű szakirodalomban elég bőségesen lehet találni különböző szakirányú megközelítéseket az intim együttélések és a család alakulásának aktuális problémáiról; s ezek közül több is szerepel a könyv végén felsorolt hatalmas (közel tíz oldalnyi) irodalomjegyzékben. A könyv szövegéből és zárójeles hivatkozásaiból kitűnik, hogy a szerző viszonylag tájékozott a szakirodalomban. Igy megállapításai gyakran nem a magyar helyzetre, hanem a család és egyéb együttélési formák világviszonylatú, pontosabban a zsidó-keresztény kultúrákra jellemző állapotára vonatkoznak. Előfordulhat, hogy ez megtéveszti a magyar helyzetre kiváncsi olvasót. Ugyanakkor hiányolható a más (nem premodern, hanem a mai iszlám, távolkeleti és egyéb) kultúrák együttélési modelljeinek bemutatása és egybevetése.
A bemutatott együttélési (és különélési, premodern és posztmodern) formákat illetően jözponti jelentőségű szemléleti tényező ezek tudományos értékelése. Úgy tűnik azonban, hogy Somlai igyekszik kitérni e feladat elől. Ahogy a Bevezetésben írja: „Nem megítélni, hanem bemutatni és értelmezni kívánom ezeket az életformákat…” Holott a mondat folytatásaként megadja az értékelés fő szempontját is: a változásokban megnyilvánuló „törekvést, hogy új módon tegyék lehetővé a kötődési és választási szükségletek összehangolását.” (12. old.) Nyilván nem lehet eltekinteni attól, hogy mennyire és miért volt sikeres, vagy sikertelen egy adott kornak és társadalomnak ez a törekvése. Itt tehát némi önellentmondás észlelhető. Ugyanakkor az is tény, hogy az elmúlt évszázad tudományos kutatásainak jellemzője a megítélés és értékelés kerülése, mert azt sokan szubjektiv, moralizáló (és így torzító) eljárásnak tartják. Ez akkor tűnik érvényesnek, ha az értékelés alapját képező erkölcsi elvek tudománytalanok, mítoszvezéreltek.
Elvileg jó kiindulópont lenne az együttélés alapvető, emberi szükségletét, és az ennek kielégítését lehetővé tevő (érzelmi) kötődéseket és választásokat elemezni. Ez ugyan kifejezetten pszichológiai – elsősorban szexuálpszichológiai és szociálpszichológiai - feladat, de bőven van szociológiai vonatkozása is. Somlai azonban ehelyett inkább a polgári családot, mint nagy előrelépést helyezi érdeklődése középpontjába, s azt írja róla, hogy „nagy erővel rombolta a patriarchális család szellemiségét” (30.old.), bár ugyanakkor elismeri, hogy mégsem számolta föl azt. Ez megint önellentmondásnak tűnik; hiszen, amit nagy erővel rombolnak, az általában megszűnik. A polgári család egyértelműen a patriarchális monogámia szellemiségét hordozza, mint a patriarchális társadalom intézménye. Ez az együttélési modell túlnyomórészt a posztmodern társadalmakban is fennmaradt, s továbbra is a patriarchalizmus gyengülő bástyáit erősíti.
Ebből következőem vitatható az a megállapítás is, amely szerint „a polgári család a magánélet és az intimitás központjaként a társadalmi nyilvánosság ellenpólusává vált.” (27. old.) A polgári – tehát a patriarchális monogámiára épülő – család zártaágra törekvése kétségkívül a magánélet és az intimitás látszatát kelti. De ez csak látszat, s funkciója: védekezés a nyilvánosság, pontosabban a nyitottság és átláthatóság ellen. Könnyen kiderülhetne ugyanis, hogy a magánélet és az intimitás titkos utakra kényszerült és jelentős mértékben függetlenedett a családtól (legalábbis hosszabb távon). A patriarchális család tehát alkalmatlanná vált a magánélet és intimitás központjának, irányítójának betöltésére. íaz utóbbi, kb. fél évszázadot illetően az sem tűnik igaznak, hogy „a szülőknek továbbra is fontos, orientáló szerepük van a fiatalok párválasztási döntéseiben.” (27. old.) Bár kétségtelen, hogy a szülők többsége még ma is szeretné ezt döntően befolyásolni, de ez ritkán – s akkor is inkább csak a lányok esetében – sikerül. Viszont a ma is patriarchális társadalom értékrendjét a polgári jellegű család gyakran sikeresen közvetíti a fiataloknak. Ez pedig a személyiség és a társadalom fejlődését egyaránt negativan befolyásolja.
Ha azonban egy családszociológus úgy látja, hogy „a polgárosodás átalakította a patriarchális rendet és a nemi szerepeket” (40.old.), nem pedig rejtettebbé tette, s ezzel megerősítette a patriarchalizmust, akkor a polgári jellegű család szerepét pozivan kellene értékelnünk. Ennek következtében csak aggódnunk lehetne az együttélés új perspektívái miatt; ahogyan a szerző is teszi könyvének utolsó, rövid fejezetében, ahol a polgári család bomlásának „destruktiv” jelenségei ellenére is hitet tesz amellett, hogy a család „továbbra is nagyon erős intézmény, amely változatlanul az értékskálák csúcsán áll” (207.old.), mint az önfeláldozások és meghitt emberi kapcsolatok forrása. Maga a könyv is tanúsítja azonban, hogy az értékskálák is – nyiltan, vagy rejtetten – változnak, s a viselkedés többnyire nem a nyiltan vallott értékeket tükrözi.
A fentiekhez képest jóval kevésbé jelentősek Somlainak olyan átgondolatlan, bár a közhiedelemmel összhangban álló nézetei, mint pl. az, hogy a „szexuális forradalom” megtörténtének hipotézisét tényként fogadja el. Egy ilyen „forradalom” ugyanis a nemek társadalmi viszonyának gyors és radikális megváltozását jelentené, ami azonban nem történt és nem is történhetett meg: egy többzer éves társadalmi rendet csak fokozatosan, reformok bevezetésével lehet megváltoztatni. A könyv egésze ettől függetlenül érdekes és gondolatébresztő olvasmány, amely szélesebb körű, tudományos vitákat érdemelne.
Szilágyi Vilmos dr.
Isten az agyban
2008, Jaffa, 284 p.
Értékrendi, vagyis világnézeti szempontból ez a könyv tűnik a szerző egyik legfontosabb művének; ezért megkülönböztetett figyelmet érdemel. Már csak azért is, mert a cím többféleképpen értelmezhető. A vallásosak szerint az a tény, hogy az isten, vagyis egy természet feletti, mindenható, világteremtő lény szerves része az emberi agynak, olyan szükséglete, amelynek kielégítése szinte létfeltétel, önmagában is bizonyítja isten létezését. A nem vallásosak viszont úgy értelmezhetik a könyv címét, hogy egy isteni lénybe vetett hit pusztán az emberi agy terméke, amit az agy működésének esetleges biológiai vagy szociokulturális hatásokra bekövetkező (patologikus) változásai idéznek elő.
A könyv mindkét lehetőséget nyitva hagyja, s érveket sorakoztat mindkettő mellett. Látszólag és önvallomásszerűen a tudományos jellegű álláspontot teszi magáévá, amennyiben bizonyos agyterületek patofiziológiás változásaival igyekszik magyarázni az istenhitet és egyéb, misztikus hiedelmeket. Ugyanakkor azonban igen részletesen ismerteti és ez idő szerint részben vagy teljesen megmagyarázhatatlannak tartja a különböző misztikus élményeket; így a vallásos extázison kívül pl a pszichokinézist, a telepátiát, a clairvoyance-ot és hasonlókat. Álláspontja azon a részigazságon alapul, hogy egyes komplex lelki jelenségek tudományos magyarázata még ma is hiányos, vagy hipotézis-szintű. Ám ebből nem következik, hogy azok a tudomány számára végérvényesen megismerhetetlenek. Történelmi perspektivában ugyanis egyre csökken az érthetetlennek tűnő jelenségek száma, s egyre pontosabb, kontrollálható magyarázatok születnek.
Szendi ugyan már a könyv első soraiban hangsúlyozza, hogy nemcsak az istenhitről, hanem a hitről általában kíván írni, éspedig a tudomány nézőpontjából. Kiindulópontja, hogy az istenhívőkben és az ateistákban egyaránt megtalálható a hitszükséglet! Szerinte „a hit előre-huzalozottan ott van az agyunkban, s az emberi lélek úgy tűnik, akkor tud hatékonyan működni, ha a hit mozgatja. A hit mindent átható jellege meghatározza egy ember gondolkozását. viselkedését, érzéseit. Hit nélkül nincsenek célok, nincs erkölcs… A kérdés az, hogy sikerül-e beindítani a hitprogramot valakinek az élete, neveltetése során.” (11. old,) Hozzáteszi, hogy a hit sokféle lehet, nemcsak istenhit; értékelésének döntő kritériuma pedig a hit közösségi, vagy öncélú jellege. Sajnos, nem határozza meg e kétféle jelleg kritériumait. De a hit fogalmát is sajátságosan határozza meg. Azt írja, hogy a hit nem azonos annak tárgyával, hanem „lényege mindig az értelem keresése az élet folyamatában. Hinni valami előrevivőben, valami másnak is hasznára levőben – értelmet ad az életnek. A hit mindig túlmutat adott tárgyon, célon, a hitnek mindig van egy általánosabb jelentése: része vagyok egy magasabb értelem tervének. Istennek, a Sorsnak, az Életnek, az Emberiségnek célja van velem. A hit lényege: tartozni valahová.” (12.old.)
E néhány idézett mondat jellemzően körülírja, összefoglalja Szendi alap-koncepcióját, sajátos hipotézisét. Eszerint a hit egyrészt genetikusan programozott tartozéka az emberi agynak. Sokféle tárgya lehet ugyan, de lényege mindig az értelem keresése; éspedig egy „magasabb értelemé”, aminek terve és célja van velünk. Ez szépen hangzó, mondhatnám költői gondolat; csakhogy lényegében ugyanezt mondják a különböző vallások hirdetői is. Tehát eléggé ősi, hagyományos hipotézis, amely aligha nevezhető új, tudományos megállapításnak. Lényege, hogy hinnünk kell valamiféle „magasabb értelemben”, amely sorsunkat alakítja, mert terve van velünk, céljainak kell megfelelnünk. A fő cél pedig Szendi szerint a közösség szolgálata. Ám, ha ennek hite, mint az értelem keresése, genetikusan belénk programozódott, akkor nem kellene keresni, hiszen ott van az agyunkban, s tudattalanul már gyermekkorunkban is működik. felnőve pedig tudatosodik. Szendi szerint azonban mégis keresni kell „az élet folyamatában”, vagyis egész életünkben. Ezt a velünk született, belső törekvést nevezi „hitszükségletnek”. Amiből az következik, hogy mégsincs eleve az agyunkban a magasabbrendű értelembe vetett hit. De ha nincs ott, akkor miért van rá szükségünk? Mert a pszichikum csak így tud hatékonyan működni? Mivel tudja Szendi ezt a hipotézist bizonyítani?
A pszichológia tudománya sokféle, fontos, emberi szükségletet ismer, de a magasabbrendű értelembe vetett hit szükséglete általában nem szerepel ezek között. Előfordulhat ugyan ilyen is, de semmiképp sem tekinthető alapvető és velünk szóletett szükségletnek. Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy valamilyen magasabbrendű, ember-feletti, tehát transzcendens, misztikus értelembe vetett hit hiánya, vagy mellőzése bármilyen zavart okozna a pszichikus működésekben. Sőt, inkább ennek ellenkezője, a transzcendenciába vetett hit okozhat zavarokat a kiegyensúlyozott és adaptiv agyműködésben. Erre maga Szendi is – önmagának ellentmondva – sokféle példát ismertet. Kimutatja például, hogy a vallásalapítók többnyire agykárosultak, epilepsziások voltak. Bár nem agyfiziológus, hanem pszichológus, mégis magabiztosan közli, hogy a halántéklebeny sérülései „történelmet írnak”, vagyis számos, jelentős esemény előidézői.
Ezek között nemcsak a vallásalapítás, hanem a vallásosság megjelenése és terjedése is szerepel. Evolúcionista pszichológusként Szendi érveket sorakoztat fel arra, hogy „a vallásos élmények valahol a temporolimbális régióban keletkeznek”. (56.old.) Ugyanakkor erről csak egy adatot közöl: eszerint „a temporálislebeny-epilepsziások közt 2—7%-ra becsülhető a vallásos élményeket tapasztalók aránya.” (57.old.) Ez nem éppen nagy arány, s aligha bizonyítja, hogy épp az epilepsziás roham váltotta ki a misztikus-extatikus élményt, vagy a roham után erősödő vallásosságot. Vagyis elköveti azt a hibát, hogy a becsléssel, tehát bizonytalanul megalapozott hipotéziseket bizonyított tényként kezeli. Ehhez képest kevésbé jelentős, de reálisabbnak tűnik az a hipotézis, hogy a vallásos élményt inkább a jobb agyfélteke epilepsziás gócai gerjesztik, mint a balé. Túlzásnak tűnik azonban ebből olyan következtetést levonni, hogy a jobb félteke „szorosabb kapcsolatban áll a spirituális énnel” (58.old.) A „spirituális én” hipotézisét Szendi meg sem próbálja definiálni; csak feltételezhető, hogy a személyiség genetikusan adott vallásos igényét érti ezen. Amivel csak a vallásosság igazolását, mentálhigiénés indokoltságát próbálja alátámasztani.
Ennek az okfejtésnek logikus kiegészítése, hogy Szendi a geomágneses sugárzásoknak is misztikus hatásokat („jelenlét-árzés”, vallásos élmények) tulajdonít. Az erre szánt, külön fejezetben főleg Persinger vizsgálataira hivatkozva elfogadja a „temporális labilitás” és a Föld-mágnesség változásainak vallásos élményt generáló hatását. De ide sorolja a hallucinogén drogokat is, s megállapítja, hogy „a misztikus élmények univerzális jelenségek; a vallások ezeknek az élményeknek a lehetséges interpretációi.” (109.old.) Más (pl. tudományos igényű) interpretációkat itt nem említ, vagyis megint a vallásosság szükségszerűségét igyekszik igazolni. De ugyanezt teszi könyve harmadik, „Isten az agyban” című fejezetében is. Ahol leszögezi, hogy „a hitszükséglet evolúciósan kialakult, genetikailag továbbadott, idegrendszeri adottság.” (135.old.) Ugyanakkor viszont itt már felmerül a misztikus hitek és élmények hipnotikus állapottal történő magyarázatának lehetősége is. Rámutat, hogy ilyen állapotban is „felbomlanak az énhatárok”, a homloklebeny csökkent működése és a jobb-félteke fokozott aktivitása következtében. Igy jöhet létre az „unio mystica”, az univerzumba olvadás, vagy istennel találkozás élménye. Egy isten létének kérdését azonban nyitva hagyja, mondván, hogy „a neuroteológia nem erről szól” (136.old.) A neuroteológia viszont – mint minden teológia – a vallási dogmák igazolására törekszik; Szendi tehát ennek szemléletét fogadja el, s a neurológiát (sőt, az evolúció tanát is) a misztikus hitek szolgálatába állítja.
Az ezt követő fejezetek – íg „A jobb félteke istenei”. „A halál tornácán” (halálközeli élmények), „A paranormális agy” (parapszichológiai jelenségek, szellemidézés, telepátia stb.) és „A stigmák” érdekes ismertetéseket és reálisabbnak tűnő hipotéziseket közölnek ugyan, de az előzményekhez képest nem sok újat mondanak, így elemzésük nem látszik szükségesnek. Mindenesetre bátor, majdhogynem vakmerő vállalkozás egy viszonylag fiatal pszichológus részéről sok, összegyüjtött ismerettel és tudományos igénnyel, de kritikai és módszertani bizonytalanságának túlkompenzálásával a legnehezebb, tudományosan jórészt tisztázatlan, filozófiai kérdésekben állást foglalni.
Szilágyi Vilmos dr.
Lehetetlenné vált-e a szerelem?
Gondolatok Almási könyve kapcsán
Almási Miklós könyve alapján úgy tűnik :valóban! Méghozzá elkerülhetetlenül és visszaállíthatatlanul. Ez ugyanis szerinte kortünet, az utóbbi évtizedek társadalmi változásaiból következik. Ugyanúgy, mint az érzelmi elsivárosodás, a kapcsolatképtelenség és elmagányosodás. Legfőbb oka pedig az általa „újkap”-ként emlegetett, kizsákmányoló új-kapitalizmus, amely a felnőttek túlnyomó többségét a megélhetésért és a reklámok által diktált szükségletek kielégítéséért folytatott, kíméletlen és időrabló dzsungelharcra kényszeríti. A szerelemre így sem idő, sem igény és képesség nem marad.
Igaz ugyan, hogy néha még feltűnik egy-két szerelemnek látszó jelenség, de ezek többnyire kivételek és hamar kudarcot vallanak; vagy csak látszat-szerelmek, valójában önző és rövid lejáratú, erotikus kapcsolatok. amelyek meg sem közelítik az igazi, emberformáló szerelem színvonalát. Tény, hogy ijesztően sötét az így felrajzolt kép az egyik legfőbb és sajátosan emberi képesség elvesztéséről. Holott a szerelem a szépirodalom és a művészetek legizgalmasabb témája volt és maradt napjainkig, de a tudomány számára is nehezen megfejthetőnek bizonyult. Hangsúlyozom, hogy csak nehezen, mert a szerelem, mint lelkiállapot és mint folyamat a tudományos vizsgálatok számára hozzáférhetővé vált. Almási ezzel kapcsolatban csak a szociológiát és szociálpszichológiát említi, mintha jelentéktelennek tartaná a fejlődéslélektant és a szexuálpszichológiát. A problémát inkább csak a filozófus és esztéta szempontjából vizsgálja, vagyis kissé egyoldalúan.
Menekülünk tőle, vagy hiányoljuk?
Ebből adódnak például az ilyen megállapítások: „Az emberek menekülnek a szerelem elől. Kerülik a tartós kapcsolatokat.” (14.old.) S hozzáteszi, hogy közben „égeti őket” a szerelem hiánya. Ez önellentmondásnak tűnik: épp azt kerülik, ami nagyon hiányzik nekik? S a szerelem azonos lenne a tartós kapcsolatokkal? Az utóbbi kerülése a szerelem kerülését is jelentené? Egyáltalán mi a szerelem? S miért hiányzik sokaknak (s miért nem másoknak)? Az effajta kérdésekre nincs válasz, fel sem merülnek a könyvben. Többféle utalásból arra lehet következtetni, hogy a szerző szerelem-koncepciója a romantikus szerelem-felfogáshoz áll közel: rajongás egymásért, közös titkok és egész életre szóló elköteleződés.
Ez a koncepció azonban már idejétmúltnak tűnik. A szerelmek fontos, egyéni szükségletek várható beteljesülésén alapulnak, ezért erős érzelmi kötödést hoznak létre. Aminek intenzitása az elvártak teljesülésével is csökken (mert telítődünk), s akkor is, ha nem, vagy nem egészen azt kapjuk, amit vártunk. Igy a szerelem jó esetben barátsággá, rosszabb esetben közömbösséggé vagy ellenszenvvé alakul. Másrészt a súlyosodó egzisztenciális feltételek érthetővé teszik a gyermekvállalással együtt járó, tartós együttélések kerülését (mert az magát a szerelmet létrehozó szükségletek kielégítését is veszélyeztetheti). Ezért félnek a szerelmi házasságtól ma már nemcsak a férfiak, hanem egyre inkább azok a nők is, akik nem kapták meg (vagy elvetették) a „mindenáron anyának kell lenni!” programozást.
Úgy tűnik, sokan (így Almási is) eltúlozzák az irracionális(nak látszó) tényezők hatását a szerelmi kapcsolatban. A régi szemlélet szerint a szerelem vakká tesz, ellenállhatatlanul magával sodor és rózsaszín szemüvegen át mutatja a kiválasztott partnert. Kétségtelenül előfordul ilyen hatása is, de ez egyáltalán nem szükségszerű, és csak az éretlen (vagy patologikus) személyiségek szerelmére jellemző. A szerelmi képesség léte és fejlettségi szintje ugyanis egyénenként rendkívül eltérő lehet. Szorosan összefügg a szeretetképességgel, amelynek kialakulása és fejlődése elsősorban a gyermekkorban kapott szeretet jellegéről és intenzitásától függ. Aki senkitől nem kapott szeretetet, az rendszerint nem is képes rá. A szerelem pedig jórészt csak erotikus többletigényével különbözik a szeretettől. Sajnos, sokan valóban nélkülözik azt a fajta okos (nem eltúlzott és nem hiányos) szeretetet, amire szükségük lett volna szeretet- és szerelemképességük megalapozásához. Nem is említve a szerelemre nevelés hiányát és az irreális elvárások miatti csalódásokat.
Szerelemmel kapcsolatos mítoszok
Legtöbben persze azt hiszik, hogy képesek az igazi, nagy szerelemre, csak meg kelleme találniuk az „Igazit”, a mindenben hozzájuk illő partnert. Alapos információk hiányában kevesen tudják, hogy hosszabb távon is tökéletes partner nem létezik (vagy ritkább, mint a lottó főnyeremény). A szerelmi képesség pedig nem egy „igazi” megtalálásán, hanem a személyiség pszichoszexuális fejlettségén és az ún. „párválasztási érettség” kialakításán múlik. Annak megítélése, hogy éppen mennyire illenek össze a partnerek, az elsősorban az önismerettől és emberismerettől függ. Ezeket a „tantárgyakat” pedig nem tanítják az iskolákban, Az erotikus vonzás pedig erősen gátolja alkalmazásukat. Ezt egyre többen sejtik, s a párválasztás és elköteleződés, mint életfeladat nehézsége sokakat visszatart a kockázatos vállalkozástól.
Mindezek figyelembe vételével is, Almási könyvének első három fejezete igen szemléletesen vázolja a nők és férfiak napjainkra kialakult, megváltozott viszonyát. Vitatható gondolatok inkább a negyedik fejezetben („A szexus és a szerelem ambivalenciája”) fordulnak elő. A „szexus” kifejezés a szexualitásnak, pontosabban a nemiség erotikus és reproduktiv funkciójának régies és pontatlan formája. A könyvben biológiai funkcióként szerepel, mint az utódnemzés „drive”-ja (vagyis sokak szerint „ösztöne”; bár valójában ez is rég elvesztette ösztönjellegét). A közösüléssel rendszerint együttjáró erotikus kéjérzet valóban sajátos „biológiai csapda” volt. amíg rá nem jöttek e csapda kikerülhetőségére. Almási szerint „az emberlét végső lényegéhez tartozik a szexus és szerelmi vágy szétválása, ez utóbbi önállósult érzelmi kiteljesedése, mitológiája, öntudatfokozó és egyéniséget formáló szerepe.” (28. old.)
A szexus kifejezés itt egyértelműen a gyermeknemzésre utal. Amitől azonban nemcsak a szerelem vágya és érzése válhat el, hanem többnyire az erotikus gyönyör igénye is. Más kérdés, hogy indokolt-e ezt az „emberi lét végső lényegéhez tartozóként” definiálni. A zsidó és keresztény vallások elítélik ezt a különválást, s a vallásosaknak kötelező ezt elfogadni, bár ők sem tudják mindíg betartani. Almási jogosan állapítja meg (M. Foucault nyomán), hogy a természetes nemi vágyak és a keresztény dogmák elfogadásának ambivalenciája bűntudatot teremt, amit csak a papok oldozhatnak fel, így ez az egyház hatalom-gyakorlásának eszközévé vált. Az viszont már aligha indokolt, hogy az ambivalencia alapvető forrása a szexus és a szerelem igényének egészen eltérő, vagy ellentmondásos jellege, hiszen még a „plátói szerelemben” is ott van a nemi vágy titkolt, vagy elfojtott igénye. Az egyházak persze igyekeznek meggyőzni, szuggerálni híveiket, hogy csak a „tiszta” (tehát a „bűnös testi vágyaktól mentes”) szerelmet fogadják el; ha pedig ez nem sikerül, akkor sürgősen gyónják meg, s tartsanak bűnbánatot.
Tisztázandó fogalmak
Az ambivalencia így már világos Az Almási által használt fogalmak azonban homályosak és pontatlanok. A „szexus” hol a közösülést, gyermeknemzést jelenti, hol pedig általában a szexualitást, vagyis a nemiséget, aminek része az egymással ellentétesnek tűnő nemi gerjedelem és a „tiszta” szerelem. A nemi szerepviselkedés, a férfiak és nők hatalmi viszonya kimarad ebből a megközelítésből, mintha semmi köze nem lenne a nemiséghez. Aztán az „erotika” fogalmát elszakítja az érzéki élvezettől (a „szexustól”), s a kacérsággal, csábítással azonosítja. Kétségtelen, hogy az erotikus viselkedésnek vannak kifinomultabb és udvariasabb formái is, de a cél mindig az érzéki élvezet. Ezt azonban Almási „civilizatórikus betegségnek” tartja. (Az erotikát pedig „majdhogynem érthetetlen” jelenségnek.)
Végül itt van a könyv központi fogalma: a szerelem. Ezt először az érzéki gyönyörtől erősen eltérőnek, elszakadónak ábrázolja. Később úgy tűnik,,hogy épp a kialakulásakor „agresstiv módon szolipszistának”, azaz egoistának és kisajátítónak tartja. A következő oldalon viszont épp ellenkezőleg azt írja: a szerelmesek „az eggyéválás boldog mítosza” alapján feladják egyéniségüket és identitásukat. Ha viszont megpróbálnak védekezni az önfeladás ellen, mert különben nem tudnak megfelelni a mindennapi élet reális követelményeinek, akkor, viszont maga a szerelem válik lehetetlenné.
Ezek az állítások azonban nemcsak önellentmondóak, hanem megalapozatlanul általánosítóak is. Pszichológiai vizsgálatok szerint az egoista és kisajátító törekvés legfeljebb a kis gyermekek anyjuk iránti „szerelmére” jellemző. Az ifjúkori, romantikus szerelmesek inkább „mindent feláldoznának” a partner kedvéért. Az érett (felnőttes, autonóm) szerelem pedig egyáltalán nem önfeladó és identitásvesztő, hanem képes összeegyeztetni az érzelmi-erotikus igényeket a külső realitás követelményeivel. Ugyanakkor tény, hogy az ilyen érett szerelem ma (még, vagy már) elég ritka. Hogy miért, azt Almási könyve elég meggyőzően körülírja ám ebből nem a szerelem el-lehetetlenülése, hanem csak realizálásának megnehezülése következik. Ami azonban megfelelő felkészüléssel megoldható. Ahogyan Almási is utal rő: a szerelem képessége nem születik velünk, azt csak tanulással lehet kialakítani. A szerelemre neveléssel viszont sem a szülők, sem az iskola nem tud foglalkozni. A probléma tehát itt kezdődik.
Intimitás – és távolság?
A szerelem – a látszat ellenére – elég bonyolult lelki jelenség; ezért a vele bánni tudás intelligenciát és egyfajta műveltséget feltételez. Ez ma egyre inkább hiányzik, részben az iskolai nevelés ezirányú kudarca. a tömegkultúra züllése és a pornográfia eluralkodása miatt. Részben pedig az „erotika banalizálása” és a „képek általi kasztrálás” folytán. Az utóbbiaknak Almási egy-egy fejezetet szán, Az erotika banalizálása azt jelenti, hogy ma (főleg a fiatal férfiak) a szerelem és családalapítás helyett a one night stand-et, az egy éjszakás kalandokat preferálják, nem tudnak és nem mernek érzelmileg kötődni senkihez. Vagy, ami szintén egyre gyakoribb: megelégednek a pornó és a cybersex révén elért önkielégítéssel is. A cybersex új „szexuális forradalmat” idézhet elő, mert általa nemcsak a nem kívánt terhességek és a nemi uton terjedő fertőzések kerülhetők el, hanem az érzelmi kötődések és kapcsolati bonyodalmak is. Tehát könnyen elérhető az erotikus intimitás egy távoli, esetleg csak virtuálisan létező partnerrel.
Almási ezt „őrületnek” és „rossz viccnek” nevezi. Következményeit azonban érdemes komolyan venni. Annál is inkább, mert a szerelem – aminek megmentéséről nem kellene lemondani! – nemcsak pillanatnyi erotikus intimitást, hanem egyéni életünket mélyen érintő érzelmi kötődést jelent. Ezért tudnunk kell ápolni és önmegvalósításunkban hasznosítani. Ebben döntő szerepe lehet a saját autonómiának és bizonyos távolság rendszeres létrehozásának is.
A „képek általi kasztrálás” frappáns koncepciója arra utal, hogy a képi kultúrában „paradigmaváltás” zajlott le. A média ma már a népszerű filmszínészek helyett (akikkel lehetett azonosulni) inkább „show-modelleket” mutat be. Ezek többnyire „anorexiás testek”, erotikus vonzásukat elvesztették, s ezzel „dezerotizálódott atmoszférát” teremtenek, amit csak a durva pornóképek ellensúlyoznak valamennyire. Ám egyben a szerelem igénye ellen is hatnak.
Mindez szorosan összefügg azzal a jelenséggel, amit Almási a ”magánszféra gyarmatosításának” nevez, s lehetetlenné teszi az egyéni titkok megőrzését, s így az egyéniséget és a szerelmet is korlátozza. Egy fejezete felveti azt a kérdést is: „Vannak-e hatalommentes viszonyok?” S itt kimutatja a tömegkultúra és a média hazug „nőközpontúságát”, a nemek közti hatalmi viszonyok aránytalanságát, a férfiak dominanciájának továbbélését. Sok mindent kellene ezen a téren is megvitatni, de ez nagyobb teret igényelne. Az „Asszonylegendák” és a „Rendszergyorsulás” című részek fejezeteiben. Almási többnyire szépirodalmi művek elemzése alapján próbál a létre sem jövő, sikertelen vagy épp tragikus végű szerelmek okaira következtetni. Elgondolkoztató megállapításai vitára és változtatásokra ösztönöznek.
Szilágyi Vilmos dr.
Gyurkó Szilvia: Rám is gondoljatok
(2015, Bookline )
A gyernekjogokkal foglalkozó szakirodalom jelentős magyar kiadványa a nemzetközi hírű gyermekjogász „Rám is gondoljatok” (2015, Bookline) című könyve. A válást elemző magyar könyvekben sajnos nem bővelkedünk. Ezért is fontos, hogy egy komoly kutató ezt a témát az érintett gyermekek szempontjából és érdekében az angol nyelvű szakirodalom ismeretében és saját, személyes tapasztalatai alapján dolgozta fel.
Az ugyan már eddig is nyilvánvaló volt, hogy szüleinek válása – ha addig együtt élt a család – súlyos krízist, válság-helyzetet hozhat az érintett, kiskorú gyermek életébe is, a szülők pedig fölkészületlenek ennek hatékony kezelésére. Most viszont létrejött egy olyan könyv, amely nemcsak a gyermekek jogainak tudatára ébreszti az épp elváló, vagy már elvált szülőket, hanem egész sor gyakorlati mintát és útmutatást is ad nekik. Ezek elfogadása és realizálása a szerző szerint nemcsak az érintett gyermek helyzetét könnyíti, hanem a váló szülőkét is.
Ami vonzó perspektívának tűnik, csak éppen nehéz megvalósítani, mert olyan mértékű önfegyelmet, lemondást ás áldozatot vár el a válás által többé-kevésbé megviselt szülőktől, amire kevesen képesek. Ennek következtében felmerülhet a kérdés, hogy valóban reálisak és indokoltak-e a gyermekjog szigorú elvárásai. A körülmények és a szubjektiv tényezők mellett szükségesnek látszik ezeket az elvárásokat elvi, pontosabban értékrendi szempontból is elemezni. A könyv így összesíti a gyermekek jogait a szülők válásának folyamatában:
· Tartós és kiegyensúlyozott kapcsolatuk legyen mindkét szülőjükkel
· ők legyenek a legelsők és legfontosabbak a szülők életében;
· az ő érdekükben a szülők működjenek együtt a válás során, és azt követően is;
· senki ne kényszerítse őket arra, hogy állást foglaljanak váláskor vagy a szüleik vitáiban;
· a felnőttek őszintén válaszoljanak a kérdéseikre, de alapvetően csak a tényekről beszéljenek nekik, ne a saját érzéseikről, a szülők közötti kapcsolat részleteivel ne terheljék;
· a szüleik és más felnőttek segítsenek nekik abban, hogy megértsék a válást és a válási egyezséget;
· a környezetük támogassa őket abban, hogy túllendüljenek a válás krízisén, segítsenek nekik megszabadulni a bűntudat és az önvád érzésétől ( . . .)
· ne kelljen megélniük a szüleik közötti ellenségeskedést, ne váljanak tanújává a szülők közti vitáknak, konfliktusoknak;
· a körülöttük levő felnőttek figyeljenek oda a gondolataikra és az érzéseikre;
· megfogalmazhassák a saját véleményüket, javaslataikat a saját lakóhelyükre és a kapcsolattartásra vonatkozóan; a felnőttek tekintsék őket kompetensnek és egyenrangú partnernek a rájuk vonatkozó ügyek rendezésében;
· legyenek tiszteletben tartva a magánélethez való jogaik a családtagokkal és a barátokkal;
· a szülők ne ellenőrizzék a másik szülővel folytatott beszélgetéseiket, az SMS-eket és leveleket;
· legyen mindkét szülőjüknél egy olyan hely – ágy, íróasztal vagy saját szoba -- , ahol a saját dolgaikat tarthatják, amit a sajátjuknak érezhetnek;
· ne várják el tőlük, hogy a szüleik támogatói legyenek érzelmileg vagy gazdaságilag;
· ne kelljen üzenetvivőként funkcionálniuk a két szülő vagy a két család között;
· ne kényszerítsék őket arra, hogy titkaik legyenek, ne kérjék a szülők azt tőlük, hogy eltitkolják, mi történt velük (. . .)
· mindkét szülőjük legyen tisztában az iskolai teljesítményükkel, sikereikkel és nehézségeikkel, szabadidős tevékenységeikkel, sporteredményeikkel;
· mindkét szülőjük ismerje általános és különleges egészségi állapotukat, a kórelőzményeket; ha a gyerek beteg, mindketten tudják, hová kell fordulni. (54-56. old.)
Ezeknek a szigorú és idealizált elvárásoknak a szülők nyilvánvalóan csak akkor tudnak megfelelni, ha a gyermekük jóllétét, jó testi-lelki közérzetét, igényeinek kielégítését és alapvető érdekeinek biztosítását tartják központi és legfontosabb feladatuknak az együttélésük során és a válásuk alatt és után is. Ebből úgy tűnik, mintha a szülők kapcsolata csak a gyermek érdekében jött volna létre .A házasság vagy az élettársi kapcsolat hagyományosan „családalapítást” jelent. Család viszont csak akkor jön létre, ha megszületik az együttélő pár gyermeke. Eszerint a párkapcsolat értelme és fő funkciója az utódnemzés és gondozás lenne.
Tény, hogy csak a (szabad, önkéntes) gyermekvállalás biztosítja az emberi faj fennmaradását és fejlődését. De épp ezért fontos a létrehozott utódok mennyisége és minősége. Jelenleg egyes földrészeken – a szegényebb és elmaradottabb, konzervativabb szemléletű országokban - túl sok, máshol viszont túl kevés gyermek születik. A két pólus azonban nem egyenlíti ki egymást. Az emberiség számára életveszélyt jelent, hogy a Föld nevű, kis bolygó, amely hosszabb távon 2-3 milliárd embert képes eltartani, ma már közel 8 milliárd ember igényeit próbálja kielégíteni. A megszülető utódok mennyisége tehát problematikus.
De baj van a minőséggel is. A statisztikákból az derül ki, hogy egyre több a testileg vagy mentálisan fogyatékos ember, de a viszonylag ép gyermekek gondozása és nevelése is hiányos vagy elégtelen, ezért egyre több a neurózis, az életvezetési és párkapcsolati zavar, az alkoholizmus és droghasználat stb. Ezek megelőzését és kezelését viszont sem a széthulló családok, sem az oktatási-nevelési vagy egészségügyi szervezetek nem képesek biztosítani. A megszületett utódok minősége tehát egyre romlik.
Ilyen körülmények között a szaporodó válások és családbomlások, az ezekből kibontakozó válságok csupán az egyik jellemző tünetét jelentik az emberi civilizáció és kultúra általános hanyatlásának. A régi, hagyományos (vallásos, patriarchális) értékeket és intézményeket a haszonélvezőik raffináltan igyekeznek ugyan erősíteni , de ez feltehetőleg csak átmenetileg járhat eredménnyel. A gazdasági és technikai fejlődés adott szintjén bekövetkezett az elektronikus forradalom. Világunk átáll az internetre, s ez ma szinte mindent megváltoztat. Párkapcsolati viszonylatban is folyamatosan új igények és lehetőségek jelennek meg, főleg a fiataloknál, akik már otthonosan kezelik az okostelefont, a számítógépet és egyéb elektronikus gépeket. Ők egyre kevésbé veszik komolyan a hagyományos oktatást és nevelést, inkább e-learninggel és internet-manipulációkkal szerzik meg, a számukra szükséges információkat.
Ez mellesleg azt is eredményezi, hogy már a kisiskolások is egyre inkább az internetre támaszkodnak az elfoglalt, gazdasági és kapcsolati tőkét gyüjtögető szülők helyett. De még inkább a pubertásban és később. A szülőkről leválás folyamata ma jóval korábban megindul mint a tizenéves kor közepe A szülők viszonya többnyire a serdülőkorig érdekli és érinti mélyebben a gyerekeket. Később viszont inkább csak kihasználják a „mama-hotel” előnyeit, a zsebpénz és a sokféle tárgyi adomány lehetőségét. A szülők válása főleg ebből a szempontból jelenthet számukra veszteséget. Minthogy kortársaik kb. fele már elvált szülők gyermeke, továbbá a többnyire otthon tapasztalt feszültségek és konfliktusok korán tudatosítják bennük a házastársi és hasonló kapcsolatok törékenységét. S ha a tizenéves már nagyjából levált érzelmileg a szülőkről, akkor a válásuk sem jelent számára túl nagy krízist. (Különösen, ha a „mama-hotel” továbbra is megmarad.)
Mindezek folytán joggal merül föl annak pontos értelme, amit a szerző így fogalmaz: „. . .a jog is rögzíti, hogy a gyerek legfőbb érdekének kell elsődlegesen érvényesülnie minden őt érintő ügyben.” (57. old.) Kérdés azonban, hogy tulajdonképpen mi az elváló szülők gyermekének legfőbb érdeke? Hogy továbbra is ugyanúgy mindent megkapjanak, mint serdülőkoruk előtt, egy harmónikus és teljes családban? Lehetséges ez a szülők válási krízisének körülményei között?
Reális belátás szerint aligha lehet mentesíteni a gyermeket a válással járó, kisebb-nagyobb hátrányoktól, legfeljebb valamelyest lehet ezeket csökkenteni.. Irreális elvárás, hogy az elváló szülők legfőképpen gyermekük igényeinek kielégítésére törekedjenek. Hiába minősíti Gyurkó „rossz esetnek”, hogy „elsősorban egymásra figyelnek, meg magukra, és csak ez után a gyerekre.” (54.old.) Egy reális, humánus értékrend szerint mindenki elsősorban önmagáért felelős, pontosabban a saját jóllétéért, s csak másod- vagy harmad-sorban a számára fontos személyekért, például a saját, vagy fogadott gyermekekért. Ezen a szülőket illetően aligha változtat, ha a gyermekjogokra figyelmeztetik őket. (Egy serdületlen gyermek persze csak fokozatosan lehet önmagáért felelős.) A jó szándékú jogi maximalizmus túlzó előírásait mérséklően ellensúlyozza a könyv címe: „Rám is gondoljatok”.
Bonyolítja a leírtak megértését, hogy a jog a „gyermek” fogalmát a születéstől 18 éves korig tartó időszakra terjeszti ki, holott a szülők válása egészen másként hat a gyermekre serdülőkora előtt és nemi érése (vagy szüleiről leválása) után. A felsorolt gyermekjogok ugyan az egész periódusban többé-kevésbé maximalisták, de a fő probléma, hogy a különböző korú gyermekek életkori és egyéni sajátosságait nem veszik figyelembe. Ám ez tulajdonképpen nem is várható egy olyan szaktudománytól, amely elvileg és a maga szempontjából tökéletességre törekszik, függetlenül az adott körülményektől. Ezért mondhatja ki, hogy a gyerekek legyenek „a legelsők és legfontosabbak” a szülők életében. Egyébként ez akkor lehet valóban érvényes, ha a párkapcsolati együttélés elsődlegesen ( vagy épp kizárólag) a közös gyermekvállalás céljával jött létre. A múltban ez túlnyomórészt a nőkre volt jellemző, patriarchális nevelésük következtében.
A patriarchátus évezredeiben a férfiak az élvezet mellett főleg (fiú)gyermeket vártak a tulajdonuknak tekintett nőktől, hogy utódlásukat biztosítsák. A civilizáció és kultúra fejlődése során viszont fokozatosan működésbe lépett az individualizáció, s előbb a férfiak majd lassan a nők kapcsolati igényei is fejlődtek és bővültek. Az utóbbi évszázadokban elterjedt szerelmi kapcsolatok egyre több újabb és másféle igényt tartalmaztak, a saját gyermeken kívül. Ma már sok olyan párkapcsolat (házasság stb.) létezik, amelyben a gyermekvállalás másodlagos, vagy teljesen kimarad a közös tervek közül. Ezt egyébként Gyurkó könyve is demonstrálja. Világviszonylatban mégis a kívántnál sokkal több gyermek születik, a korszerű fogamzásgátlás hozzáférhetetlensége vagy mellőzése miatt. Ugyanis ez a nő hagyományos nemi szerepe
A patriarchátust még ma sem sikerült megszüntetni, s a fejlettebb országok nőmozgalma is csak korlátozni tudta, de a „fejlődési trend” egyértelműen az, hogy a nők kevesebb gyermeket vállalnak és más célokat fontosabbnak tartanak. Érdemes lett volna a gyermeki jogok szempontjából ezzel is foglalkozni. Például azzal, hogy milyen változásokat hoz a másodlagos, esetleges gyermekvállalás a szülők és gyermekük viszonyába általában, és különösen a szülők válása esetén. A közös gyermek, mint másodlagos, vagy véletlenül bekövetkező cél mellett a szülőségre vállalkozóknak többféle elsődleges céljuk lehet, amelyek fontosabbnak tűnnek, s ez bonyolítja, sőt veszélyeztetheti a kapcsolat stabilitását. Az esetleges válásban a gyermek jólléte ilyenkor többnyire csekélyebb jelentőségű, bár ez sok egyéb tényezőtől is függ.
Feltűnnek például az újfajta, nem monogám kapcsolatok, amelyben a szülők magánéleti szempontból csaknem teljesen szabadok maradnak, s a romantikus szenvedély helyett racionális és szolidaritásra épülő barátság tartja össze őket, ami nem igényel sem érzelmi, sem erotikus kizárólagosságot. Egyelőre nincsenek megbízható adatok az ilyen együttélések elterjedtségéről, de az kétségtelen, hogy terjednek. Problémát jelenthet, hogy a szülő(k)ről még nem levált gyermek hogyan tudhat ehhez alkalmazkodni. Tény, hogy a konzervativ közvélemény félti ettől a gyermekeket, mégis könnyen lehet, hogy ez a jövő útja.
Érdemes lenne elemezni a fentebb felsorolt gyermekjogi követelményeket azok realitását illetően, azon kívül is, hogy a gyermekek legyenek a legelsők és legfontosabbak a szülők életében. A tizenévesek kényszerítés nélkül is mindig állás foglalnak, ellentmondó vagx egyértelmű véleményt alakítanak ki szüleik válásáról, amit a szülőknek ajánlatos ismerni és az érintettel megbeszélni (s esetleg arra kérni, hogy másnak ne mondja el). Az jó, ha a gyermek kérdéseire őszintén válaszolnak, de általában nem egymással egyetértőleg, és nemcsak a válás tényéről, hanem okáról is. Hogy aztán a gyerek melyiküknek ad igazat, helyesel vagy hibáztat, az a korábbi viszonyaiknak és a gyermek fejlettségének függvénye. Gyakorlatilag lehetetlen elérni, hogy ne váljanak tanúivá (vagy ne szerezzenek tudomást) a szülők vitáiról. Érzelmi leválásuk után bűntudatot sem szoktak érezni szüleik válása miatt.
Sok egyéb is lenne még, ami szót érdemelne Gyurkó könyvében, de itt csak néhány fontosabbat érintettem. Egy új kiadásban – amire érdemes lenne mielőbb sort keríteni - mindezek szerepet kaphatnának, de ajánlatos lenne a könyv terjedelmét, részletességét, redundanciáját csökkenteni. Egyrészt, mert a túl sok, idézett hozzászólás többsége nem ad érdemlegesen újat. Gyurkó szövegéhez képest. Másrészt terjedelmes, s így drágább könyveket kevesen vesznek és olvasnak; holott a cél az lenne, hogy minél többen olvassák és értékeljék a gyermekjog előírásait.
Szilágyi Vilmos dr.
Rorschach, H.: Psychodiagnostik
5. Ausgabe, 1946, Bern
(A könyvtárból kölcsönzött könyvet 1960 körül, kézírással jegyzeteltem ki, de cask jó fél évszázaddal később írtam gépbe,
s tettem a recenzált könyvek közé.)
Tartalom
I. A módszerek
1.
A
teszt-apparátus
2.
Az
eljárás
3.
A képek jelentése, mint észlelés
II. A kísérlet faktorai
1.
A
kérdésfeltevések
2.
A
válaszok száma
3.
A reakció-idők
4.
Válaszhiány
5.
Forma-kinesztétikus
és színtényezők viszonya az észlelésben
a/ A
formaválaszok
b/ Mozgásválaszok
c/ Színválaszok
d/ Mozgás- és
színtényezők találkozása és azonos értelmezése
6.
A képek
felfogásának módjai
a/ Kérdésfeltevések
b/ A felfogásmód meghatározása
c/ A G, D, Dd stb. válaszok száma
d/ A felfogás tipusai
e/ A felfogásmódok következése
7.
Az
értelmezések tárgyi tartalma. Az
“állat” százalék
8.
Az eredeti válaszok
9.
Összefoglalás
III.
Kiegészítések
a módszertanhoz
1.
Az egyes
teszt-táblák feltételei
2.
Párhuzamos
sorozatok
3.
Kontroll-kísérletek
4.
A
protokoll módja
IV.
Eredmények
1.
Az intelligencia
2.
A
faktorok akarati befolyásolhatósága
3.
A hangulatok befolyása az
intelligencia-komponensekre
4.
Mozgás
és színválaszok viszonya. Az élménytipus
(intro- és
extraverzitás, koartálódás)
5.
Élménytipus
és élet
6.
Élménytipus, intelligencia-komponensek és
hangulatok
7.
A szokásos élménytipus idóleges variációi az
egyénnél
8.
Az
élménxtipus változásai az élet
folyamán
9.
Kooperációs kísérlet
az élménytipusról
10. Az affektivitás. A
jellem
11. A fantázia
12. Élménytipus és
észleléstipus
13. Élménytipus
és hallucináció-tipus
14. Élménytipus, tehetség
és vágyak
15. Tehetségvariációk
és kooperáció
16. Élménytipus, jellem
és tehetség
17. Élménytipus és
betegség
18. Az
élménytipus fejlesztésének kérdése
V.
A
vizsgálat gyakorlati, diagnosztikus felhasználása
1.
Az
alkalmazhatóság
2.
Esetleges problémák
3.
A diagnosztikus
számítások
4.
Az értelmezések
tartalma
5.
A vizsgálat
és a pszichoanalizis
6.
Példák
VI.
Összefoglalás
1.
A formaértelmezések kiértékelése
2.
Bevezetés Rorschach
pszichodiagnosztikájába
Függelék
Kivonatok
I/1. A vizsgálat véletlenszerű formák értelmezéséből áll. A formák viszonylag egyszerűek, megfelelnek a tér-ritmika feltételeinek, de vannak speciális feltételek is; többszörösen ki kell próbálni a sorozatot. A képek szimmetrikusak (csekély eltéréssel). Sorrendjük empirikus alapon áll.
2. A képeket egymás után helyezzük a vizsgált személy elé, s megkérdezzük: Mi lehet ez? A táblát forgathatja, de karhossznál messzebbről ne nézze. A válaszok száma kötetlen, de legalább táblánként egy legyen. 3. A tesztet majdnem mindenki fantasia-vizsgálatnak tartja, holott az értelmezések inkább az észlelés és felfogás körébe tartoznak.. Ha az észlelése emlékképek és friss érzetkomplexumok asszociativ azonosítása, úgy a formaértelmezés olyan észlelés, amelynél az azonosítási munka olyan nagy, hogy intrapszichikusan mint hasonlítási munkát észleljük. (Angleichungsarbeit). Az észlelésnek értelmezés jellege van. De sokan (patologikusan) úgy értelmezik, hogy “meghatározzák” a képeket. Az intelligensek fel kívánják ismerni a képeket. Kiegyensúlyozottaknál a reakciók hasonlitások, depresszió esetén inkább értelmezés jellegűek.
II.rész. Az értelmezések tárgyi tartalma utolsóként jön számításba. Előbb a formai tényezőket vizsgáljuk. A kész jegyzőkönyveket a következők szerint vizsgáljuk:
1.
A feleletek száma, a reakcióidő, s hányszor
fordul elő a válaszképtelenség.
2.
A választ a forma. vagy a
mozgásérzékelés illetve a színek határozzák meg?
3.
A kép egészét, vagy részeit (mely
részeit) értelmezik?
4.
Mit
látnak bennük?
A válaszok száma. Normálisak leggyakrabban 15-20 választ adnak, néha többet is. Ez nagyrészt affektiv tényezőktől függ. Kevesebb választ adnak a depressziv hangulatúak, többet az érdeklődők és ambiciózusak. Gyengeelméjűek és epileptikusok is alig adnak választ. Bővebben válaszolnak a konfabulálók, paralitikusok a melankólikusok átlagos számot. Leginkább variál a szkizofréneké. A válaszok száma tehát viszonylag kevéssé jellemző. Reakcióidő: átlag 20-30 percet vesz igénybe. Depresszivek hosszabban, mániákusok rövidebben vizsgálják a képeket. A szkizofréneknál általában jelentősen rövidebb a reakcióidő. Az elakadás (válaszhiány) normálisoknál nem fordul elő. Skizoidoknál gyakran. Formaválaszok: az értelmezések legnagyobb része ilyen. A normal válaszok jele: F+. Amit pontatlanul láttak, annak jele: F-- . A ép formák összegzésénél 5% ide vagy oda nem számít, az alap tisztán empirikus jellegű. Megjegyzendő: a depressziv hangulat javítja, az élénk viszont ronthatja a formalátást. Mozgásérzékelések: A mozgásérzékelők motorikusan stabilak, míg az élnkek kevésbé érzékrlik amozgást. A mozgást leginkább emberi (vagy állati) alakoknál látnak. Mozgó tárgyak rendszerint nem B (mozgás) válaszok, attól függően, hogy elsődleges része van-e a látott mozgásnak a válaszban. Mindenesetre a B-válaszok megállapítása az egész teszt legkritikusabb pontja; a vizsgáló személyisége torzíthat. Normálisoknál a B-bálaszok száma az intelligencia produktivitásának jelzője. De emelkedik az emocionális gazdagsággal és az asszociativ készsséggel is. Sztereotip beállítottságúaknak és neuraszténiásoknak nincsenek B-válaszaik. Skizoidoknál: minél produktivabbak, annál több a B-válasz. Az élénk hangulat növeli, a nyomott hangulat csökkenti a B-válaszok számát. Normálisoknál a B-válaszok száma arányos a formalátás élességével. (Depressziveknél és pedánsoknál nem.) Ezek az arányok hangulatok fellépésekor ellentétübe csaphatnak át.
A B-válaszokat is osztályozhatjuk: B+, B-- . Rossz B válaszok a kép formájának nem felelnek meg. Normálisoknál B-- válasz nem fordul elő. Ezeket feloszthatjuk elsődlegesekre és másodlagosakra. Gyakran szükség van annak vizsgálatára, hogy oldal-mozgást, vagy hajló mozgást látnak. Az előbbiek aktiv egyének, erős érvényesülési vággyal, gyakran neurotikus gátlásokkal; az utóbbiak passziv, rezignált neuraszténiások stb.
Színválaszok (Fb). Három lehetőség: FFb = amikor az értelmezés elsősorban a formát veszi figyelembe; FbF = az előzőnek fordítottja; Fb = elsődleges színválaszok, a forma elhanyagolásával. Ez utóbbi felismerése a legkönnyebb. Az előbbieknél döntő: ugyanaz lenne-e a válasz, ha az alak fekete lenne? A színválaszok egyénileg erősen variálnak. A depressziveknél kevés, az élénkeknél sok színválaszt találunk. Stabilis affektivitás = kevés színválasz; a sok viszont labilitást jelez. Minél stabilabbak az érzelmek, annál több a formalátás – és viszont. Ez alól a normálisoknál cask az idegesek és a művészek kivételek. A primer színválaszok (Fb) az impulzivitás jelei. (Nőknél gyakoribb FbF.) Az FFb válasz a normálisoknál a leggyakoribb. Azt a biológiailag szükséges affektiv labilitást jelenti, ami az affektiv alkalmazkodókészség alapja, míg az Fb és az FbF inkább egocentrikus affektivitásra utalnak. Az FFb válasz azonban cask akkor jelent jó kapcsolatkészséget, ha a format jól látják (FFb+)
Az affektivitás a B válaszoktól is függ: minél nagyabb a B válaszok száma az Fb válaszoknál, annál biztosabb, hogy az affektivitás stabil jellegű. A számításnal az FFb egy egység, ai Fb másfél egység. Egyesek a 7. tábla megjelenésekor valóságos sokkot kapnak. Ezek mindig affekció-elnyomóak, neurotikusok, esetleg indulat-uralók. Utóbbiak a kék és zöld színeket kedvelik, a vöröset kerülik.
A B és Fb azonos értelmű találkozása (BFb). Ilyen ritka választ tehetséges emberek (különösen a festők) adnak, azonkívül a jókedélyűek.
Kérdésfeltevések. Az egész- ill. részértelmezések viszonyán belül kérdések adódnak. Az értelmezési sorrend általában G, D, Dd. Kérdés: Hogyan határozódnak meg a G, D és Dd? Ezekből hány választ ad a vizsgált? A vizsgált mennyire tartja be ezt a sorrendet?
A felfogásmód megállapítása. A G válaszok fajai: primer vagy szekunder. Az utóbbiak közül leggyakoribb a konfabuláló G válasz. Továbbá a szukcessziven kombinatorikus G válasz, amikor néhány részlet értelmezése után kapcsolatba hozza ezeket egymással). A szimultán kombinatorikus G válasz, amrly az előzőnek gyorsabb változata. Ezek jellemzőek a dús fantáziára. Pszichózisoknál gyakori a konfabuláló, kombinált bálasz. A sok D válasz normális, a sok Dd válasz abnormalitás jele lehet. A Dzw válaszok a kis,közbülső formákat értelmezik, önfejűeknél, deviánsoknál, negativisztikus, oppoziciós beállítottságúaknál fordul elő. A Do válasz az egészen kis részletet értelmezi, pl. a mások által egésznek látott emberalakot cask testrésznek lát. Általában debileknél, aggályosoknál és és depressziveknél, valamint kényszerneurózis esetén fordul elő.
A G, D, Dd stb. válaszok száma. A G válaszok száma a legfontosabb. Gyakori a 4-7 G válasz; ennél több cask cask az asszociációk könnyedségével és gazdagságával: intelligens és jó kedélyű normálisok stb. Legnagyobb számot a fantáziálók és művészek érik el, legkevesebbet a depresszivek. A G és B válaszok száma között egyenes arányosság van.
A felfogás-tipusok. A G, D és egyéb válaszok viszonyából következtethetünk erre. A tiszta G tipus megközelítőleg 10 G választ, rendszerint jó válaszokat ad (G+). De van G--. is, különösen abnormálisoknál. Tiszta D és egyé, hasonló tipus nincs. Leggykoribb a G D tipus; A G túlsúlya esetén teoretikus, a D túlsúlya esetén gyakorletias intelligencia található; az utóbbi a nőknél gyakoribb.
A felfogásmódok sorrendje. Megkülönböztetünk szigorú, koncentrált és laza, széthulló sorrendet. Szigorú sorrend = következetesség (logikai formalisták, pedánsok,másrészt aggályoskodó deprimáltakI. A normális átlag sorrendje rendezett. Fordított sorrend (D-től G felé) : óvatosak, habozók.másrészt fantáziálók. Kombinálók. Laza sorrend: unintelligensek, abnormálisok; másrészt labilis vagy vidám hangulat esetén. Széthulló sorrend: szkizoidoknál.
Az értelmezések tartalma. Állat-százalék.
35%-nál kevesebb állat-válasz cask dús fantáziájúaknál; 50%-nál több pedig cask stereotipizáltaknál van. Oligofréneknél az állatalakokat gyakran emberi testrészek helyettesítik (esetleg anatómiai tárgyak). A széthulló és a produktiv szkizofréneknél 20-35% az állatválasz, más szkizofréneknél 55-70%. Depressziv hangulat növeli, az élénk csökkenti az állatszázalékot. A Bválaszok és a T% fordítottan arányos.
Sok emberi egész-alakot és igen kevés testrészt neveznek meg a legintelligensebb normálisok és legszéthullóbb vagy legzártabb szkizofrének. Nagyszámú élettelen tárgyat széthulló normálisok (főleg nők), szkizofrének neveznek meg. Náluk gyakori az absztakt válasz is.
8.
Az
eredeti válaszok
100 normál válasz között kb. egyszer fordulnak elő. Minőségük szerint lehetnek: Orig+,
F+ stb.
9.
Összefoglalás
Kiegészítések
a módszertanhoz
Az egyes teszttáblák feltételei:
. 1. tábla: Az F éa B válaszok, a G és D válaszok egyaránt könnyűek.
2.tábla: Könnyen kelt B válaszokat, feltűnő a zw alak. Színsokkra lehetőség.
3.tábla: Ez kelt legkönnyebben B válaszokat.
4.tábla: Viszonylag nehéz F, B és G válaszokra, könnyebb D válaszokra, “állatkép”
5.tábla: Legkönnyebb F válaszokra (bőregér v. éjjeli lepke)
6. tábla: Ez a legnehezebb alakzat
7. tabla: A lényeg itt a zw (lámpa). Szkizofrének gyakran látják.
8. tabla: Szín és forma harmónikus. Neurotikusoknál színsokk. Könnyen értelmezhető D-k
9. tabla: Könnyű B válaszokra. Zw alak.
10. tabla: A G válasz csaknem lehetetlen.
Paralell-sorozatok
Legalább 2-3 paralell sorozatra van szükség, mert az említett táblákkal megismételt teszt (ugyanazon személyekkel) hamis eredményt adhat. A parallel sorozat képei az említett sorozat képeihez hasonló jellegűek legyenek. Előállításuk: nagyszámú véletlen formából kiválasztani a legmegfelelőbbeket.. A kipróbálásuk után különböző, normal intrlligrnciájú egyénekkel hitelesítjük (t.i., hogy hasonló lehetőségeket ad-e a B, F, stb. válaszokra.
Kontrollkísérletek: Speciális tesztek a B, Fb és egyéb faktorok további vizsgálatára.
A jegyzőkönyvezés módja: A jegyzőkönyvnek nemcsak a válaszokat kell rögzítenie, hanem lehetőleg a vizsgált személy viselkedését is (mimika, gesztikuláció stb.)
IV.
Eredmények
Az intelligencia. Ezt a tesztben a következő tünetek mutatják:
1.
Az
F+ nagy százaláka
(koncentráció, éles emlékképek)
2.
Sok B válasz
(asszociációk lazasága,
produktivitád)
3.
A G válaszok nagy száma (aktuális emlékképek, szellemi
teljesítmények)
4.
Gazdag
felfogótipus: G vagy G, D, G, D, Dd
5.
Az értelmezés rendezett sorrendje (logikai
rendszer)
6.
Kis állatszázalék
(5%), az értelmezések variabilitása
7.
Az
Orig válaszok nem túl nagy vagy kis %-a
(R. etiológiailag
elemzi az egyes tényezőket)
A következő
intelligencia-komponenseket különböztethetjük meg:
1.
A tartós, aktiv figyelem készsége: (F+
és sorrend)
2.
Az
észlelés, az engramok és asszociációk élességének optimum
3.
Automatizált
logikai rendszerezőkészség optimum Az
asszociáció-igény és a teljesítményekre törekvés optimum
4.
Affektiv
és asszociativ tényezők adagolásának készsége
5.
Sztereotip
asszociáció-beállítottságának képzésének készsége
6.
Az
asszociációk feloldásának, lazaságának optimum
7.
Eredeti
asszociációk képzésének készsége
8.
Az
asszociációk gazdagsága, variabilitása
9.
A kreativitás
készsége (B)
A teszt differenciált intelligencia-vizsgálatot tesz lehetővé, figyelembe véve az életkori különbségeket.
A faktorok akaratlagos befolyásolhatósága. Pl. a vizsgált személyt utasítják, hogy főleg erre vagy arra ügyeljen; ez befolyásolhatja az adott vagy egyéb faktorokat.
Hangulatok befolyása az
intelligencia-komponensekre:
a)
A depressziv hangulat javítja a formalátást,
a sorrendet, de a G válaszok száma, így
a variabilitás csökken. A T% nő,
a B és Tb csökken.
b)
A
mániákus hangulat rontja a formalátást és a sorrendet, növeli a G válaszokat és
a variabilitást, a B és Fb válaszokat, de csökkenti a T%-ot.
c)
A jókedélyűség hatása hasonlatos a
mániákuséhoz, de a T% nem olyan nagy és a többi is kiegyensúlyozottabb.
A
B és Fb válaszok
viszonya: Az élménytípus
A B túlsúlya = introverzió. Az Fb túlsúlya = extraverzió. Élménytípus = B : Fb
A kettő
egyensúlya = koartáció, vagy dilatáció
A B
túlsúlya esetén: Az Fb
túlsúlya esetén:
Differenciált intelligencia Sztereotipizált intelligencia
Több produktivitás Több reproduktivitás
Több befelé élés Több kifelé élés
Stabil affektivitás Labilis affektivitás. Kevesebb alkalmazkodókészség Nagyobb alkalmazkodókészség
Több intenziv, mint extenziv viszony Több extenziv, mint intenziv viszony
Kontrollált, stabil motilitás Izgatott, labilis motilitás
Félszegség, ügyetlenség Ügyesség
Élménytipus és élet
Az élménytipus önmagában nem árulja el, hogy az egyén mindennapi életében az élményapparátusok mely része aktiválódik. Pl. egy túlnyomóan introvertált egyén esetleg kifejezetten extratenziv is lehet(a körülmények, vagy szándékok miatt)
Élménytipus és intelligenciakomponensek. Itt a B és Fb viszonyát vizsgálja a G-hez stb.
Élménytipus
és hangulatok. A depressziv hangulatot
az élménytipus koartációja; a
vidám hangulatot annak dilatációja
kíséri.
Az élménytipus időleges variációi. Létrejöhetnek hangulatok vagy
fáradtság hatására
Az élménytipus átalakulásai az élet
folyamán:
·
3-4 éves korban a tipus
ambiaequálisnak látszik
·
A
pubertás során alakul ki az állandó tipus
·
30-40 éves kortól az introverziós
készség csökken, az egyén kiegyensúlyozottabbá válik
Összehasonlító kutatások az élménytipusról különböző irányban lehetségesek, pl.
a)
Férfiak és nők leleteinek összehasonlítása
b)
Családtagok
leleteinek
c)
Azonos
ill. Különböző foglalkozásuak leleteinek …
d)
Különböző
népek és/vagy alfajok leleteinek összehasonlítása
Az affektivitás és a jellem:
A teszt főként az érzelmek / indulatok labilitásáról vagy stabilitásáról ill. Intenzitásáról és extenzitásáról, gátolt vagy szabad jellegéről tájékoztat, és pozitiv vagy negative színezetéről.
A kapcsolatkészség, az empátia, a befolyásolhatóság és impulzivitás kifelé egészen más képet mutathat, mint amilyen a valódi élménytipus (az Fb válaszok 3 fajtája keveredhet) Bleuler szerint az emberi jellemet majdnem kizárólag az affektivitás határozza meg. Így az élménytipusnak karakterológiai jelentése is van.
A fantázia: Vannak dús fantáziájúak (extravertáltak) és túlkontrolláltak (introvertáltek).
Élménytipus és képzettipus: Az introvertáltak túlnyomóan mozgásérzékelők; az extravertáltak viszont auditivak. A kettő között vannak a túlnyomóan vizuálisok.
Élménytipus és hallucinációtipus. (Ezt kihagytam.)
Élménytipus és tehetség: Rajzolók viszonylag sok B választ adnak. A sokoldalú tehetségek mindig ambiaequálisak és dilatált tipusúak. A tehetségek többsége introvertált (kivéve a technikai és szónoki).
Példa a normális átlagra (26 éves, dolgozó nő):
I.
Két alak, hónuk alatt seprűvel (oldalt) DB+ M
Két
nőalak, felemelt kézzel (középen) DB+
M
II.
Egy
lepke GF+
T
Két mormota
(felső vörös) DT+
T
III.
Két
paprikajancsi GB+
M
IV.
Egy
pacsirta ( V ) DF.
T
Diszítés egy
butoron GF+
Orig+
V.
Egy
bőregér GF+
T
VI.
Éjjeli
lepke (fent) DF+
T
Egy
fa ( V )
GF+
Pfl
VII.
Két emberfej (felső harmad) DF+
Md
Két
állatfej (középső harmad) DF+
Td
VIII.
(Nincs színsokk)
Két medve (vörös) DF+
T
Sziklák (középen) DF.
Obj.
IX.
Két
Bajazzo, vagy lobogó lángok (barna, fent) DB+
M
DFbF
Feuer
X.. Nyúlfej
(zöld,középső) DF+
Td
Két hernyó (-“- ) DFFb+
T
Két egérke (oldalsó szürke) DFFb+ T
Két disznófej (középen) DF+ Td
Két pók (kétoldalt) DF+ T
Kiszámítás:
Válaszok száma 21
G : 5, D : 16 Dd . §. B : 4, F : 14 (2--) FFb : 2 (1--) FbF : 1, Fb : 0
M : 4, Md : 1, T : 9 (1--), TD : 3, Pfl : 1, Obj : 1 (--). Orig : 1, Orn : 1, Feuer : 1.
F+ : 86%, F : 56%, Orig : 5%, Erft : G à D, Sukz. Optimal Strat.
Következtetések:
Élménytipus: 4 B : (2 FFb+, 2 FbF+, 0 Fb) Vagyis több introverziv, mint extraverziv tényező. Affektivitás élénk (1 FbF), de, nem a szeszélyességig vagy impulzivitásig, hanem a jó affektiv alkalmazkodás révén stabilizált (2 FFb) és méginkább az introverziv tényezők révén (4 B)
Jó empátia ((4 B : 2FFb), intelligencia különösebb emóciók nélkül (21 válasz, 5 G), gyakorlati alkalmazkodás (5 G, 16 D), kicsinyesség és pedantéria nélkül (sem Dd, sem Dzw).. A sorrend rendszeres, a formák igen jók. Meglehetősen erős hajlam a sztereptipizáló beállítottságokra (57% T). Kevés eredetiség, jó alkalmazkodás a közgondolkodáshoz, de nem egocentrikus. Kevés introverziv megnyilvánulás, inkább az alkalmazkodás áll előtérben, az introverziv élménytipus ellenére. Nem fantáziál, de nem is idegenkedik tőle. Ugyanígy ismerteti a vizsgált felfogó és indulati tipusát stb.
A vizsgált nő elmebetegek gondozónője; nyugodt, szorgalmas, hivatáskedvelő.
A szerző még más tesztek kiértékelését is bemutatja.
Szilágyi Vilmos
More than Two
A practical Guide to ethical Poliamory
2015, Thorntree Press, 480 p.
Tartalom:
Előszó: J. W. Hardy
Köszönetnyilvánítás
A szerzők figyelmeztető jegyzete
Bevezetés
1. rész: Mi az a poliamoria?
Az út elkezdése
A szerelem/szeretet sokféle formája
Az etikus poliamoria
2. rész: Egy poli szerszámkészlet
Önmagunk ráhangolása
Kapcsolataink ápolása
Kommunikációs csapdák
Kommunikációs stratégiák
A zöldszemű szörny megzabolázása
3- rész: Poli keretek, szerkezetek
Határvonalak
Szabályok és egyezségek
Hierarchia és primer/szekunder poli
Vétó megállapodás
Felhatalmazott kapcsolatok
Praktikus poli egyezségek
4.rész: A poli realitása
Hogyan különböznek a poli kapcsolatok
A középpontban
Nyitás a párkapcsolatból
Mono vagy poli kapcsolatok
Szeretkezés és mosás, mosogatás
Nemi egészség
Poli zavarok, problémák
Kapcsolatok átalakulásai
5. rész: A poli ökológiai rendszere
Partnereidnek más partnerei
Partnerek találása
A világ maradéka
Utószó: Szeress többet, légy tiszteletreméltó
Szómagyarázat
Jegyzetek
Források Index
A két amerikai szerző könyve a non-monogámia – és ezen belül a poliamoria - egyik legújabb és legkorszerűbb ismertetésének, elemzésének mondható. A 480 oldalas könyvhöz J. W. Hardy, a „The Ethical Slut” (magyar kiadásának dehonesztáló címe: Szexbolondok illemtana. 2010, Jaffa) egyik szerzője írt érdekes Előszót. Ebben leírja, hogy amikor izgalmas könyvük első kiadása 1997-ben megjelent, sokan fölháborodtak,, s őket okolták a nyugati civilizáció hanyatlásáért. Pedig a rengeteg előítélettel szemben a non-monogám, többpartneres életformának csak bizonyos erkölcsi alapelveit mutatták be Ezért örömmel látják, hogy a „Több mint két” partnerről szóló új könyv az alapelveken túlmenően is konkrét példákkal és meggyőzően tisztázza a poliamoriának nevezett, többpartneres szerelmi kapcsolatok realizálásának lehetőségeit.
Van ugyan néhány téma, amit Hardy és társa eltérően ítélnek meg, mint az új könyv szerzői, (vagy más szerzők), de ez magától értetődik, hiszen a nem-hagyományos kapcsolatok ma még újszerűek és bonyolultak, erős külső nyomás nehezedik rájuk a szociális környezet részéről. Többféle megközelítésük lehetséges, mert a többpartnerűség is sokféle, s nem könnyű olyat találni, akinek már elég ismerete és gyakorlata van e téren. Az új könyv szerzői, Veaux ( ejtsd: Vó) és Rickert szerencsére ilyenek, s könyvük terjedelme folytán szinte minden lényeges jellemzőre kitérhettek.
Mielőtt a könyvet tartalmilag megismernénk, talán érdemes kitérni néhány szóval a szerzőkre és a könyv keletkezésére. A szerzők eredeti képzettsége nem derül ki. Csupán annyit tudunk, hogy mindketten Vancouver-ben élő, kanadai állampolgárok. Franklin jóval idősebb, mint Eve, s már az 1980-as évek óta poliamor-ként (4-5 szerelmi partnerrel) élt és a nemiséggel foglalkozó cikkeket, könyveket írt. Eve Rickert csak az 1990-es évek végén ismerte meg a poliamoriát, amikor még monogám volt, s tíz évig tartó próbálkozás kellett ahhoz, hogy partnerével együtt végleg elfogadja. Ezt követően társult Franklinhoz, s néhány éven belül megalapították a”Thorntree Press” (vagyis a „Csipkefa”) kiadóvállalatot, amely ezt a könyvet is kiadta.
A könyv bevezető fejezete néhány kapcsolatháló felvázolása alapján abból indul ki, hogy a többpartneres szerelmi kapcsolatok nem mindig játékosak és sok örömet adók. Ezeket alakítani kell, és bizalmat, sok kommunikációt és kedvességet igényelnek. Akkor könnyebb egészséges, élénk poli kapcsolatokat létrehozni és a zavarokat elkerülni, ha láthatjuk, hogyan sikerül ez másoknak és tanulhatunk tőlük. Ma ez könnyebb, mint régebben. Az elmúlt 30 évben a poliamor közösségek szaporodásával a nehezen szerzett ismeretek hatalmas kincstára jött létre. E könyv szerzői ismerik ezt a fölhalmozott bölcsességet, s nemcsak saját életük tapasztalataival rendelkeznek, hanem többezer poliamoréval is. Erről tanúskodik egyébként Franklin sokak által keresett, információs weboldala, a „morethantwo.com” is. A Google kereső ezt hozza ki első címként, ha valaki rákeres a „polyamory”-ra. Mindketten elismerik, hogy gyakran melléfogtak, tévedtek, ugyanakkor sokat tanultak kudarcaikból.
A bevezető fejezet foglalkozik még a poliamor zsargonnal, amelyben olyan szavak fordulnak elő. mint pl. az „együttérzés öröme”, ha partnerünk mással jól érzi magát („compersion”), vagy egy „új kapcsolat-adta energia”, amely hasonlít egy mély szerelem mézesheteihez. Vagy : „futólagos féltékenység” és „jelentős más partner”. Mindezek többféleképpen értelmezhetők és zavart kelthetnek. A szerzők igyekeztek nem nehezíteni könyvüket ezzel a zsargonnal. de ha mégis előfordulnak ilyen szavak, akkor az olvasó felhasználhatja a könyv végén található szómagyarázatot is.
A Bevezetés utolsó része ismerteti, milyen témaköröket tárgyalnak ebben a könyvben. Hangsúlyozzák. hogy bármilyen fajta kiegyensúlyozott, erős kapcsolatnak közös jellemzői is vannak, ezért ezekre gyakran visszatérnek. Egyik legfontosabb ezek közül a bizalom. A poliamor kapcsolatok sok problémája is abból adódik: Mennyire bízunk az adott partnerünkben? Teljes bizalmat nem könnyű fenntartani, mert az egyéni biztonság-igény, vagy az alacsony önbizalom folytán könnyen fölmerül a kétség partnerünk irántunk érzett szeretetében.
A második nagy témakör a (bizalomból és önbizalomból eredő) bátorság. Ezt nem úgy kell értelmezni, ahogy sokan teszik; nem a közvetlen életveszélyt is legyőző önkontrollt jelenti. Ehelyett olyan, személyes bátorságra gondolnak, ami esetleges félelmeink ellenére lehetővé teszi, hogy teljes szabadságot adjunk partnerünknek egy új kapcsolat kipróbálására (vállalva az elhagyás veszélyét).
Harmadik témakör a bővelkedés (választható partnerekben). Bizonyos szempontból ugyan úgy tűnhet, hogy a poliamoria szűkíti lehetőségeinket: nehéz olyan partnert találni, aki ugyanazt a nem-konvencionális kapcsolattípust igényli; akinek szexuális orientációja és gender-identitása elfogadható számunkra; aki ugyanúgy igényli és élvezi az erotika általunk kedvelt formáit stb. Hogyan találhatunk ilyeneket? Más szempontból viszont bolygónkon közel 8 milliárd emberrel osztozunk, s ezek 10%-ának 10%-a is közel 800 ezer potenciális partnert jelent.
A negyedik nagy témakör az etika, pontosabban a poliamoria erkölcsi megalapozottsága. Tudjuk, hogy lehet másokkal erkölcsösen és erkölcstelenül bánni. Az egészséges kapcsolatok szempontjából kiemelkedő jelentőségűnek tartják az együttérzést, integritást és tiszteletet, s ezekről sok szó esik az egész könyvben. Gyakran visszatérnek a felhatalmazás témakörére is. Szerintünk a poli kapcsolatok akkor működnek legjobban, ha minden résztvevő felhatalmazott a kapcsolat saját igényei szerinti alakítására. „ A poliamoria, minden értékes vállalkozáshoz hasonlóan, utazáa. Reméljük, hogy tudunk útjelzéseket adni ehhez az úthoz. Ám az útat senki sem járhatja helyetted. Csak te irányíthatod saját útadat…”
A könyv 5 része közül az első a poliamoria lényeges jellemzőit mutatja be három fejezetben.. Első fejezet „Az utazás elkezdése”. A szerzők alapvető értékrendje szerint ha egy szerelmi kapcsolatban bármelyik fél részéről új szerelem keletkezik, ettől még nem kell szakítaniuk, hiszen közösen elfogadhatják az új szerelmet (sőt, szerelmeket), s azzal gazdagodva folytathatják közös életüket. A poliamoria egyszerre több szerelmi, intim kapcsolatot jelent, gyakran elkötelezetten, de mindenképp kölcsönös megegyezéssel és őszinteséggel. Erre bárki megkérdezheti: „Jó, jó, de ki fog mosogatni?” A szerzők szerint a kölcsönös megegyezés kölcsönös szolidaritást és segítséget is jelent. Ennek azonban sokféle utja-módja van Az intim partnerek nem mindig élnek együtt, bár szabad idejüket igyekeznek együtt tölteni (már akivel ez éppen lehetséges). De ha együtt élnek, ez akkor sem poligámia, amelynek mindkét fajtája előírja az erotikus kizárólagosságot a résztvevők között (bár gyakran csak a nő részére!). A poliamorok megegyezhetnek a „többoldalú hűségben” (polyfidelity), de ez náluk nem erotikus kizárólagosságot jelent.
Az első fejezet lényeges témáiról az alcímek árulkodnak. A Le a tündérmesékkel” című rész az életfogytig tartó monogámia indokolásait nevezi tündérmeséknek. A „Miért légy poli?” című alfejezetben a szerzők elég meggyőzően kifejtik a poliamor életstílus előnyeit a zárt monogámiával szemben. A következő alcím,ben rákérdeznek: „Poliamor vagy?” és van.e rá igényed, hogy az légy? Az ember ugyanis, mint szociális nemi lény, helyzetének és fejlettségének megfelelően változó intim (romantikus) kapcsolatokat igényel. „Téves elképzelések a poliamoriáról” alcím alatt a gyakoribb előítéleteket cáfolják. Ehhez kapcsolódik A poliamoria problematikus oldalai” alcím is, amelyben hangsúlyozzák, hogy a poliamor kapcsolatok sem jelentenek „mennyországot” vagy Nirvánát. Ennél sokkal bonyolultabbak, amire fel kell készülni. Gyakran adódnak megoldandó feladatok, bizonytalansági tényezők, amelyek lemondást és változtatást igényelnek. Végül az utolsó alcím: „Kérdezd meg önmagadtól” hét kérdést tesz fel az olvasónak. Az ezekre adott őszinte válaszokkal könnyebb eldönteni: vállalkozzunk-e az említett utazásra.
„A szerelem / szeretet sokféle formája” című második fejezet rendkívül fontosnak tűnik a poliamoria megértéséhez. Szellemes hasonlat, hogy élő fához hasonlítják az egyént, aki csak akkor virul, ha kapcsolatai révén szükségletei rendszeresen kielégülnek. Csakhogy nem minden kapcsolat szolgálja a részben állandó, részben változó szükségletek kielégítését. A hagyományos monogámia egyetlen intim partnertől várná el minden szükséglet kielégítését, méghozzá kölcsönösen és életfogytiglan. Ám a gyakorlatban ez szinte lehetetlen, a zárt monogámiához ragaszkodók kénytelenek lemondani legtöbb, fontos igényükről, s hervadoznak, belebetegszenek vagy titkos megcsalással kísérleteznek. Esetleg rájönnek,aztán belenyugszanak, hogy az „Igazinak” nevezett, ideális partner nem létezik, s ezt ki kell bírni valahogy.
Másik érdekes hasonlatuk „A kapcsolatok genetikáját, genomját” a bennük rejlő lehetőségekkel azonosítja. Mindenki sokféle adottságot, igényt és és lehetőséget hoz egy kapcsolatba, s ezeket kell szelektálni és összeegyeztetni. Ez a genom nem „tervrajz”, ami csak egyféleképpen valósulhat meg, hanem a lehetőségek változó dinamikája, amit a kapcsolatok és mi magunk irányítunk. Ezt annak ellenére tehetjük, hogy a társadalom kész tervrajzot (heteroszexuális monogámiát, gyermekvállalást stb.) próbál ránk erőltetni A rugalmasság egy alapvető érték, amit a könyv erősíteni kíván. Ez rendkívül fontos a kapcsolatok különböző megközelítése szempontjából is. Aki elsősorban autonómiára törekszik, az lehet „önmaga szabad ügynöke”, szeret önálló döntéseket hozni, akár mellőzve poli kapcsolatainak igényeit. Ezzel azonban veszélyeztetné poliamor társainak érdekeit, s ezt figyelembe kell vennie, hogy elkerülje az anarchiát. A másik véglet a túlzottan „közösség-orientált” viselkedés.
A poliamor kapcsolatok sokfélesége adódhat abból is, hogy vannak, akik nem kívánnak együtt élni intim társaikkal, míg mások törekednek az összeköltözésre és családalapításra. A poliamor kapcsolatok strukturája tehát igen különböző lehet. Legegyszerűbbnek tűnik a triád; függetlenül attól, hogy együtt élnek-e és befogadnak-e új partnert. A négytagú csoportok többnyire párok közötti párcserékből alakulnak. De vannak szélesebb kapcsolati hálózatok is, szorosabb vagy lazább intim kötődésekkel. A különböző csoportok eltérő szabályokat, szokásokat alakítanak ki, beleértve az egymás közötti erotikus kapcsolatokat.
Az erotikáról gyakran ellentétes elképzelések vetélkednek. Míg a monogámiában az intim partner egyuttal erotikus partner is, s ez komoly problémákat okozhat, ha az érzéki vágy csökken vagy elmúlik. A vágytalan monogám nemcsak azt tiltja meg partnerének, hogy mást megkívánjon, de maga sem elégíti ki a tiltott vágyakat, Más a helyzet a poliamor csoportokban. Lehet ugyan, hogy vannak, akik erotikusa kívánják egymást, de hiányuk sem zavarja az érzelmileg mély szeretetet. Ezt jól példázzák a szerzők saját élményei. Mindketten monogám szerelemmel kezdték felnőtt életüket. Franklin esetében erotikus vágyuk fokozatosan csökkent, de érzelmi kapcsolatuk ettől nem változott (még akkor sem, amikor párja tudományos karrier igényelt, s elköltözött egy távoli egyetemre, s így ritkán találkoztak). Belátták, hogy az érzelmi kötődés és az erotikus kizárólagosság függetlenek egymástól.
Eve esete bonyolultabb. Jó 10 évig éltek monogám kapcsolatban. de nem házasként férfi partnerével. Az első másfél évben, bár közösültek, nem volt igazi erotikus élményük. Ezért abba is hagyták ennek erőltetését. Helyette kipróbálták a swinginget és különböző szeretőket, s végül megbeszélték, hogy mivel az erotika nem megy, akár szakíthatnak is. A férfi azonban nem hagyta ott Eve-t, mert kötődötr hozzá erotika nélkül is, s mindketten átálltak a nyitott házasság gyakorlására és a poliamoriára.
Tanúlság mindebből, hogy az erotikus vágy nem olyan, mint egy gomb, amit csak meg kell nyomni. Valamennyire lehet ugyan erőltetni, de nem érdemes, mert csak ront a helyzeten. Az erotikus vágy hiánya egy partner iránt nem jelenti azt, hogy nem szeretjük. A sok forrású érzelmi kötődés jóval fontosabb, mint az erotika. Előfordulhat, hogy mély és tartós szerelmek „plátóivá” válnak. A statisztikák szerint sok az erotikamentes párkapcsolat. A szerzők ezzel kapcsolatban a „romantikus kapcsolatot” próbálják meghatározni.. Ha ez erotikamentes, akár baráti kapcsolat is lehet? Válaszukat az egyéni szemléletre bízzák. Fölvetik azt a kérdést is: hány partnere legyen egy poliamornak? Ezt az egyéni igényektől függően igen változónak tartják; előfordulhat, hogy egyetlen poliamor társ is elég, de számuk 5-10 is lehet. (amit a rendelkezésre álló hely, kapacitás és idő is befolyásol). Sok partner esetén fennáll a telítődés veszélye. Ha nő az egyéni elfoglaltság (pl. gyermekgondozás) kevesebb idő jut partnerekre. (Vagy ha feltűnik egy ellenállhatatlan, új partner.)
A fejezet végén ismét személyre szóló kérdéseket olvashatunk. S ezzel át is lapozunk az „Etikus poliamoriáról” szóló 3. fejezetbe. A hagyományosan, vallásosan gondolkodók általában bűnösnek és erkölcstelennek tartják a többpartnerűséget. A szerzők ezt 14 oldalon keresztül meggyőzően cáfolják, de nem térnek ki a kérdés elől, hogy milyen feltételek esetén lehet jó vagy rossz a poliamoria. Meglepő, hogy az „evidencia alapú” tudományos szakkifejezést az erkölcsös poliamoria lehetőségének bizonyítására is alkalmasnak tartják. Ezt ugyan nem műszeres mérések teszik nyilvánvalóvá, hanem pl. az, hogy a poliamor életstílus minden résztvevője tartósan jól érzi magát benne (még az időnkénti kisebb viták ellenére is).
A könyv nem a térkép, hanem az iránytű szerepét tölti be, Megmutatja, hogy a részletes megbeszélések, a saját érzelmeinkért és döntéseinkért vállalt felelősség, a partnereink iránti tisztelet és a segítőkész empátia eredményezhet erős, élénk és kielégítő kapcsolatokat. A szerzők feltételezik, hogy a többpartnerűséget elfogadó 1. értéknek tartja a szeretetet, szerelmet és összetartozást, 3. partnerei önként, szabad akaratukkal vesznek részt a többpartnerű kapcsolatban, 3. kívánja, hogy nemcsak ő maga, hanem partnerei és érezzék a szeretetet, gondoskodást és biztonságot, 4. értékeli a becsületet és tisztességet kapcsolataiban, s 5. fogadja el, hogy minden tartós kapcsolatban lehetnek konfliktusok, de lehetőleg jóval kevesebb, mint az öröm és élvezet. Két erkölcsi alapelv tűnik a legfontosabbnak: „A résztvevők fontosabbak, mint maga a kapcsolat” és „Senki sem kezelhető tárgyként!” (Vagyis nem igazán poliamor az, aki csak bizonyos szükségletei kielégítésének eszközeként bánik partnerével.)
Egy erkölcsös, jó kapcsolatban minden partner élhet a saját jogaival. A jő közérzetet erősítő döntések csak akkor erkölcsösek, ha nem sértik egyetlen partner jogait sem. Előfordul, hogy valaki a saját (vélt vagy valós) jogait túlbecsüli (pl. „Hozzám tartozol, így ellenőrizhetem, megtilthatom más kapcsolataidat” stb.). Jogunk van bármit kívánni, de nincs jogunk bármit megtenni, amit kívánunk. De előfordulhat, hogy harcolni kell az egészséges, erkölcsös többpartnerűség jogáért. A szerzők itt három csoportra bontva felsorolják. először minden intimkapcsolat, majd a poliamor kapcsolatok és hálózatok jogait. Ezeket, s különösen az intim kapcsolatok jogait nemcsak tanulmányozni, hanem tanítani is kellene.
A kapcsolati jogok 3 fő tényezője: az egyetértés, a nyiltság és a bátor megvalósítás. Ha bennünket is érint, csak olyat engedjünk meg másoknak, amivel egyetértünk. Poliamor kapcsolatokban a nyiltság és őszinteség minden partnertől elvárható. Döntéseinket pedig nem kell alárendelni külső tekintélyeknek vagy jogtalan hatalmaknak. Kétségtelenül vannak helyzetek, amikor nehéz elfogadható döntéseket hozni. Például. ha kisgyermekek vannak a családban és a férfinek régebbről van egy külső partnere (akire a gyerekek miatt nincs ideje), mit tehet? A szakítás mindkettejük számára trauma, de a kisgyermekek gondozása fontosabb Új partner pedig szóba sem jöhet. Nehéz elérni, hogy a gyermekek mellett a partnerek szükségletei is kielégüljenek. De sok más, bonyolult helyzet is adódhat. Ezek közül többet is elemeznek a későbbi fejezetekben.
Az erkölcsös poliamoriáról szóló fejezet szintén az olvasók önismeretét fejlesztő kérdésekkel végződik. A könyv első részének három, röviden felvázolt fejezete valószínűleg felkelti a felvilágosult olvasók érdeklődését a többpartneres életstílus iránt, s talán magyarul is olvasható lesz.
Dr. Szilágyi Vilmos
Gyurkó- Szilvia: Rám is gondoljatok
A gyernekjogokkal foglalkozó szakirodalom jelentős magyar kiadványa a nemzetközi gyermekjogász „Rám is gondoljatok” (2015, Bookline) című könyve. A válást elemző magyar könyvekben sajnos nem bővelkedünk. Ezért is fontos, hogy egy praktizáló kutató ezt a témát az érintett gyermekek szempontjából és érdekében, az angol nyelvű szakirodalom ismeretében és saját, személyes tapasztalatai alapján dolgozta fel.
Az ugyan már eddig is nyilvánvaló volt, hogy szüleinek válása – ha addig együtt élt a család – súlyos krízist, válság-helyzetet hozhat az érintett, kiskorú gyermek életébe is, a szülők pedig fölkészületlenek ennek hatékony kezelésére. Most viszont létrejött egy olyan könyv, amely nemcsak a gyermekek jogainak tudatára ébreszti az épp elváló, vagy már elvált szülőket, hanem egész sor gyakorlati mintát és útmutatást is ad nekik. Ezek elfogadása és realizálása a szerző szerint nemcsak az érintett gyermek helyzetét könnyíti, hanem a váló szülőkét is.
Ami vonzó perspektívának tűnik, csak éppen nehéz megvalósítani, mert olyan mértékű önfegyelmet, lemondást ás áldozatot vár el a válás által többé-kevésbé megviselt szülőktől, amire kevesen képesek. Ennek következtében felmerülhet a kérdés, hogy valóban reálisak és indokoltak-e a gyermekjog szigorú elvárásai. A körülmények és a szubjektiv tényezők mellett szükségesnek látszik ezeket az elvárásokat elvi, pontosabban értékrendi szempontból is elemezni.
A könyv így összesíti a gyermekek jogait a szülők válásának folyamatában:
· Tartós és kiegyensúlyozott kapcsolatuk legyen mindkét szülőjükkel
· ők legyenek a legelsők és legfontosabbak a szülők életében;
· az ő érdekükben a szülők működjenek együtt a válás során, és azt követően is;
· senki ne kényszerítse őket arra, hogy állást foglaljanak váláskor vagy a szüleik vitáiban;
· a felnőttek őszintén válaszoljanak a kérdéseikre, de alapvetően csak a tényekről beszéljenek nekik, ne a saját érzéseikről, a szülők közötti kapcsolat részleteivel ne terheljék;
· a szüleik és más felnőttek segítsenek nekik abban, hogy megértsék a válást és a válási egyezséget;
· a környezetük támogassa őket abban, hogy túllendüljenek a válás krízisén, segítsenek nekik megszabadulni a bűntudat és az önvád érzésétől ( . . .)
· ne kelljen megélniük a szüleik közötti ellenségeskedést, ne váljanak tanújává a szülők közti vitáknak, konfliktusoknak;
· a körülöttük levő felnőttek figyeljenek oda a gondolataikra és az érzéseikre;
· megfogalmazhassák a saját véleményüket, javaslataikat a saját lakóhelyükre és a kapcsolattartásra vonatkozóan; a felnőttek tekintsék őket kompetensnek és egyenrangú partnernek a rájuk vonatkozó ügyek rendezésében;
· legyenek tiszteletben tartva a magánélethez való jogaik a családtagokkal és a barátokkal;
· a szülők ne ellenőrizzék a másik szülővel folytatott beszélgetéseiket, az SMS-eket és leveleket;
· legyen mindkét szülőjüknél egy olyan hely – ágy, íróasztal vagy saját szoba -- , ahol a saját dolgaikat tarthatják, amit a sajátjuknak érezhetnek;
· ne várják el tőlük, hogy a szüleik támogatói legyenek érzelmileg vagy gazdaságilag;
· ne kelljen üzenetvivőként funkcionálniuk a két szülő vagy a két család között;
· ne kényszerítsék őket arra, hogy titkaik legyenek, ne kérjék a szülők azt tőlük, hogy eltitkolják, mi történt velük (. . .)
· mindkét szülőjük legyen tisztában az iskolai teljesítményükkel, sikereikkel és nehézségeikkel, szabadidős tevékenységeikkel, sporteredményeikkel;
· mindkét szülőjük ismerje általános és különleges egészségi állapotukat, a kórelőzményeket; ha a gyerek beteg, mindketten tudják, hová kell fordulni. (54-56. old.)
Ezeknek a szigorú és idealizált elvárásoknak a szülők nyilvánvalóan csak akkor tudnak megfelelni, ha a gyermekük jóllétét, jó testi-lelki közérzetét, igényeinek kielégítését és alapvető érdekeinek biztosítását tartják központi és legfontosabb feladatuknak az együttélésük során és a válásuk alatt és után is. Ebből úgy tűnik, mintha a szülők kapcsolata csak a gyermek érdekében jött volna létre .A házasság vagy az élettársi kapcsolat hagyományosan „családalapítást” jelent. Család viszont csak akkor jön létre, ha megszületik az együttélő pár gyermeke. Eszerint a párkapcsolat értelme és fő funkciója az utódnemzés és gondozás lenne.
Tény, hogy csak a (szabad, önkéntes) gyermekvállalás biztosítja az emberi faj fennmaradását és fejlődését. De épp ezért fontos a létrehozott utódok mennyisége és minősége. Jelenleg egyes földrészeken – a szegényebb és elmaradottabb, konzervativabb szemléletű országokban - túl sok, máshol viszont túl kevés gyermek születik. A két pólus azonban nem egyenlíti ki egymást. Az emberiség számára életveszélyt jelent, hogy a Föld nevű, kis bolygó, amely hosszabb távon 2-3 milliárd embert képes eltartani, ma már közel 8 milliárd ember igényeit próbálja kielégíteni. A megszülető utódok mennyisége tehát problematikus.
De baj van a minőséggel is. A statisztikákból az derül ki, hogy egyre több a testileg vagy mentálisan fogyatékos ember, de a viszonylag ép gyermekek gondozása és nevelése is hiányos vagy elégtelen, ezért egyre több a neurózis, az életvezetési és párkapcsolati zavar, az alkoholizmus és droghasználat stb. Ezek megelőzését és kezelését viszont sem a széthulló családok, sem az oktatási-nevelési vagy egészségügyi szervezetek nem képesek biztosítani. A megszületett utódok minősége tehát egyre romlik.
Ilyen körülmények között a szaporodó válások és családbomlások, az ezekből kibontakozó válságok csupán az egyik jellemző tünetét jelentik az emberi civilizáció és kultúra általános hanyatlásának. A régi, hagyományos (vallásos, patriarchális) értékeket és intézményeket a haszonélvezőik raffináltan igyekeznek ugyan erősíteni , de ez feltehetőleg csak átmenetileg járhat eredménnyel. A gazdasági és technikai fejlődés adott szintjén bekövetkezett az elektronikus forradalom. Világunk átáll az internetre, s ez ma szinte mindent megváltoztat. Párkapcsolati viszonylatban is folyamatosan új igények és lehetőségek jelennek meg, főleg a fiataloknál, akik már otthonosan kezelik az okostelefont, a számítógépet és egyéb elektronikus gépeket. Ők egyre kevésbé veszik komolyan a hagyományos oktatást és nevelést, inkább e-learninggel és internet-manipulációkkal szerzik meg, a számukra szükséges információkat.
Ez mellesleg azt is eredményezi, hogy már a kisiskolások is egyre inkább az internetre támaszkodnak az elfoglalt, gazdasági és kapcsolati tőkét gyüjtögető szülők helyett. De még inkább a pubertásban és később. A szülőkről leválás folyamata ma jóval korábban megindul mint a tizenéves kor közepe A szülők viszonya többnyire a serdülőkorig érdekli és érinti mélyebben a gyerekeket. Később viszont inkább csak kihasználják a „mama-hotel” előnyeit, a zsebpénz és a sokféle tárgyi adomány lehetőségét. A szülők válása főleg ebből a szempontból jelenthet számukra veszteséget. Minthogy kortársaik kb. fele már elvált szülők gyermeke, továbbá a többnyire otthon tapasztalt feszültségek és konfliktusok korán tudatosítják bennük a házastársi és hasonló kapcsolatok törékenységét. S ha a tizenéves már nagyjából levált érzelmileg a szülőkről, akkor a válásuk sem jelent számára túl nagy krízist. (Különösen, ha a „mama-hotel” továbbra is megmarad.)
Mindezek folytán joggal merül föl annak pontos értelme, amit a szerző így fogalmaz: „. . .a jog is rögzíti, hogy a gyerek legfőbb érdekének kell elsődlegesen érvényesülnie minden őt érintő ügyben.” (57. old.) Kérdés azonban, hogy tulajdonképpen mi az elváló szülők gyermekének legfőbb érdeke? Hogy továbbra is ugyanúgy mindent megkapjanak, mint serdülőkoruk előtt, egy harmónikus és teljes családban? Lehetséges ez a szülők válási krízisének körülményei között?
Reális belátás szerint aligha lehet mentesíteni a gyermeket a válással járó, kisebb-nagyobb hátrányoktól, legfeljebb valamelyest lehet ezeket csökkenteni.. Irreális elvárás, hogy az elváló szülők legfőképpen gyermekük igényeinek kielégítésére törekedjenek. Hiába minősíti Gyurkó „rossz esetnek”, hogy „elsősorban egymásra figyelnek, meg magukra, és csak ez után a gyerekre.” (54.old.) Egy reális, humánus értékrend szerint mindenki elsősorban önmagáért felelős, pontosabban a saját jóllétéért, s csak másod- vagy harmad-sorban a számára fontos személyekért, például a saját, vagy fogadott gyermekekért. Ezen a szülőket illetően aligha változtat, ha a gyermekjogokra figyelmeztetik őket. (Egy serdületlen gyermek persze csak fokozatosan lehet önmagáért felelős.) A jó szándékú jogi maximalizmus túlzó előírásait mérséklően ellensúlyozza a könyv címe: „Rám is gondoljatok”.
Bonyolítja a leírtak megértését, hogy a jog a „gyermek” fogalmát a születéstől 18 éves korig tartó időszakra terjeszti ki, holott a szülők válása egészen másként hat a gyermekre serdülőkora előtt és nemi érése (vagy szüleiről leválása) után. A felsorolt gyermekjogok ugyan az egész periódusban többé-kevésbé maximalisták, de a fő probléma, hogy a különböző korú gyermekek életkori és egyéni sajátosságait nem veszik figyelembe. Ám ez tulajdonképpen nem is várható egy olyan szaktudománytól, amely elvileg és a maga szempontjából tökéletességre törekszik, függetlenül az adott körülményektől. Ezért mondhatja ki, hogy a gyerekek legyenek „a legelsők és legfontosabbak” a szülők életében. Egyébként ez akkor lehet valóban érvényes, ha a párkapcsolati együttélés elsődlegesen ( vagy épp kizárólag) a közös gyermekvállalás céljával jött létre. A múltban ez túlnyomórészt a nőkre volt jellemző, patriarchális nevelésük következtében.
A patriarchátus évezredeiben a férfiak az élvezet mellett főleg (fiú)gyermeket vártak a tulajdonuknak tekintett nőktől, hogy utódlásukat biztosítsák. A civilizáció és kultúra fejlődése során viszont fokozatosan működésbe lépett az individualizáció, s előbb a férfiak majd lassan a nők kapcsolati igényei is fejlődtek és bővültek. Az utóbbi évszázadokban elterjedt szerelmi kapcsolatok egyre több újabb és másféle igényt tartalmaztak, a saját gyermeken kívül. Ma már sok olyan párkapcsolat (házasság stb.) létezik, amelyben a gyermekvállalás másodlagos, vagy teljesen kimarad a közös tervek közül. Ezt egyébként Gyurkó könyve is demonstrálja. Világviszonylatban mégis a kívántnál sokkal több gyermek születik, a korszerű fogamzásgátlás hozzáférhetetlensége vagy mellőzése miatt. Ugyanis ez a nő hagyományos nemi szerepe.
A patriarchátust még ma sem sikerült megszüntetni, s a fejlettebb országok nőmozgalma is csak korlátozni tudta, de a „fejlődési trend” egyértelműen az, hogy a nők kevesebb gyermeket vállalnak és más célokat fontosabbnak tartanak. Érdemes lett volna a gyermeki jogok szempontjából ezzel is foglalkozni. Például azzal, hogy milyen változásokat hoz a másodlagos, esetleges gyermekvállalás a szülők és gyermekük viszonyába általában, és különösen a szülők válása esetén. A közös gyermek, mint másodlagos, vagy véletlenül bekövetkező cél mellett a szülőségre vállalkozóknak többféle elsődleges céljuk lehet, amelyek fontosabbnak tűnnek, s ez bonyolítja, sőt veszélyeztetheti a kapcsolat stabilitását. Az esetleges válásban a gyermek jólléte ilyenkor többnyire csekélyebb jelentőségű, bár ez sok egyéb tényezőtől is függ.
Feltűnnek például az újfajta, nem monogám kapcsolatok, amelyben a szülők magánéleti szempontból csaknem teljesen szabadok maradnak, s a romantikus szenvedély helyett racionális és szolidaritásra épülő barátság tartja össze őket, ami nem igényel sem érzelmi, sem erotikus kizárólagosságot. Egyelőre nincsenek megbízható adatok az ilyen együttélések elterjedtségéről, de az kétségtelen, hogy terjednek. Problémát jelenthet, hogy a szülő(k)ről még nem levált gyermek hogyan tudhat ehhez alkalmazkodni. Tény, hogy a konzervativ közvélemény félti ettől a gyermekeket, mégis könnyen lehet, hogy ez a jövő útja.
Érdemes lenne elemezni a fentebb felsorolt gyermekjogi követelményeket azok realitását illetően, azon kívül is, hogy a gyermekek legyenek a legelsők és legfontosabbak a szülők életében. A tizenévesek kényszerítés nélkül is mindig állás foglalnak, ellentmondó vagy egyértelmű véleményt alakítanak ki szüleik válásáról, amit a szülőknek ajánlatos ismerni és az érintettel megbeszélni (s esetleg arra kérni, hogy másnak ne mondja el). Az jó, ha a gyermek kérdéseire őszintén válaszolnak, de általában nem egymással egyetértőleg, és nemcsak a válás tényéről, hanem okáról is. Hogy aztán a gyerek melyiküknek ad igazat, helyesel vagy hibáztat, az a korábbi viszonyaiknak és a gyermek fejlettségének függvénye. Gyakorlatilag lehetetlen elérni, hogy ne váljanak tanúivá (vagy ne szerezzenek tudomást) a szülők vitáiról. Érzelmi leválásuk után bűntudatot sem szoktak érezni szüleik válása miatt.
Sok egyéb is lenne még, ami szót érdemelne Gyurkó könyvében, de itt csak néhány fontosabbat érintettem. Egy új kiadásban – amire érdemes lenne mielőbb sort keríteni - mindezek szerepet kaphatnának, de ajánlatos lenne a könyv terjedelmét, részletességét, redundanciáját csökkenteni. Egyrészt, mert a túl sok, idézett hozzászólás többsége nem ad érdemlegesen újat. Gyurkó szövegéhez képest. Másrészt terjedelmes, s így drágább könyveket kevesen vesznek és olvasnak; holott a cél az lenne, hogy minél többen olvassák és értékeljék a gyermekjog előírásait.
2018. szeptember dr. Szilágyi Vilmos
Vonzalmak és kapcsolatok
1987, Kozmosz, 172 p. (2. kiadás 1999)
Ezt a könyvet több mint három évtizede (még a Kádár rendszerben) az ifjúsági könyvkiadó adta ki, bár nem éppen tizenéveseknek szóló, ismeretterjesztő mű, hanem egy tudományos igényű, szociálpszichológiai tanulmány. (2. módosított kiadás: 1999, de itt csak az elsőről lesz szó). Kétségtelen, hogy fiatalok közt is akadhat értő érdeklődő, hiszen könyv segítséget nyújthat az önismeretben, a párválasztásban és együttélésben, Vagyis a beilleszkedésben a felnőtt társadalomba. A szerző -- az egyik legismertebb, hazai szociálpszichológus – ugyanis nemcsak korszerű szemléletet, hanem tanácsokat is ad az életvezetési kudarcok elkerüléséhez, a vonzások és kapcsolatok reális értékeléséhez.
Rengeteg termékeny gondolat fért el ebben 15 fejezetből álló, zsebkönyv méretű könyvecskében. Bevezetőként „A történelem bennünk” alapvető szociológiai gondolatát fejti ki Csepeli. Abból indul ki, hogy „egyedül az ember él az időben”. Vagyis csak a legfejlettebb élőlénynek van tudomása az idő múlásáról, akár történelmi, akár egyéni vonatkozásban. Az időtudat azonban nem születik velünk: a szociális környezetünktől tanuljuk, vagyis társadalmi termék. Megkülönböztethetünk ugyan objektiv és szubjektiv időt, de mindkettő relativ, hiszen az előbbi lényegében csak bolygónk viszonylatában érvényes; a szubjektiv időt pedig testi-lelki állapotunktól függően túl gyorsnak, vagy túl lassúnak érzékeljük. Ezt a szerző egy Shakesreare szonett idézésével illusztrálja. Ilyen költői és tudományos idézetek a könyvben gyakran előfordulnak, s jelzik Csepeli széleskörű felkészültségét.
Az idő egyik funkciója, hogy az embert az elmúlásra emlékezteti. Ami ellen igyekszik ugyan küzdeni, s ez történelmi fejlődés eredménye; az egyéneknél ugyan sokkal erősebb, mint társadalmi viszonylatban. De hiába, mert hosszabb távon az utóbbi is kudarccal végződik, a kozmikus törvények folytán. Az egyéni élet időtartamát ugyan a szociokulturális fejlődés lényegesen kitágította, de csak maximum 100-120 éves életkorig (s jóval több nem is várható). Ebből következően nemcsak az emberi élet, hanem a kapcsolatok is elég rövidek. Sőt, előfordul, hogy a kapcsolatok többé-kevésbé hiányoznak. Ez sokmindentől függ, éspedig nemcsak természeti okokból, hanem a kapcsolatok alakulásától és az egyén fölkészültségétől, pszichikus állapotától is.
De hiába van az egyénnek (és a társadalomnak) kétségtelen joga kapcsolatainak alakításához, ez gyermekeknél még alig érvényesülhet, mert sem a szülők, sem a hivatásos nevelők nem készítik föl őket erre, s ennélfogva felnőttként is alig tudnak eligazodni a vonzalmak és kapcsolatok útvesztőiben. Ezen próbál segíteni Csepeli György könyve: megkísérli pótolni az iskolákban és egyéb intézményekben hiányzó kapcsolati, szociálpedagógiai nevelést. A vonzalom alapját szerinte egy „válogató jellegű beállítódás” képezi, ami a keresett , ideális partner kiválasztását célozza. Akiről úgy tűnik, hogy hasonlít az elképzelt partnerideálhoz, az vonzalmat ébreszt, vagyis bizonyos fokú érzelmi kötődést. Ennek erősödése, vagy gyengülése, kölcsönössé vagy egyoldalúvá válása a kapcsolat fölvételétől és alakulásától függ. Ha kölcsönös a társkeresés igénye, akkor a vonzalom már a partner pozitiv értékelését tükrözi, s a kapcsolat jövendő fejlődését illető elvárásokat.
Hogy ezek az elvárások mennyire reálisak, vagy illuzórikusak, az egymás mélyebb megismerése során szokott kiderülni. Eleinte ugyan mindkét fél igyekszik önmagából a partner számára legkedvezőbb tulajdonságokat megmutatni. S minthogy ez kölcsönös, alaposan meg is téveszthetik egymást. Idővel és fokozatosan azonban sokminden ki szokott derülni, bár közben el is köteleződhetnek egymásnak. Ez gyakran együtt jár az egyoldalú, vagy közös, első gyermekvállalással, ami rendkívül megnehezítheti, de meg is erősítheti az elköteleződés tartós érvényességét. Szakértők véleménye szerint ajánlatos, hogy az elköteleződést és a gyermekvállalást legalább fél éves együttélés („próbaházasság”) előzze meg. Az viszont ritkán kedvező egy párkapcsolat alakulására, ha valamilyen anyagi, vagy egyéb előny, kedvezmény miatt vállslnak gyermeket.
Első olvasatra meglepőnek tűnhet, hogy az egyéni élet szempontjából „ legalapvetőbb két szükséglet a szexualitás és az agresszió szükséglete”. A szexualitás, vagyis a nemiség igénye ugyan érthető és elfogsdható, de egy kultúrember számára az agresszió bármely formája nem-kívánatosnak, sőt, akár állatiasnak és életveszélyesnek tűnik. Csepeli azzal érvel, hogy az ókori szabadelvűséget lezáró. keresztény etika „radikális elfojtásra ítélte mindkét szükségletet. A szexualitást a felbonthatatlannak nyilvánított házasság keretei közé száműzte; míg a támadó-védekező agresszivitást a „szent” háborúk és a feudális rendet veszélyeztető „eretnekek” elleni küzdelem céljaira korlátozta.” (16. old.). Hozzáteszi, hogy a felebaráti szeretet vallási parancsa azonban erőtlennek bizonyult a kapcsolatok szabályozásában. Egyébként is, a máshitűek nem „felebarátok”, így azokat lehet agressziven üldözni. Ez összefügg a „mások”, az idegenek iránti negativ beállítottsággal, bizalmatlansággal vagy épp megvetéssel.
A más hitű, más ideológiájú egyének ma is gyakran váltanak ki bizalmatlanságot, negativ érzéseket és elfordulást. Márpedig a modern emberre jellemző a sokféle beállítottság, a „szkriptek” különbözősége és viszonylagos rigiditása. Ami ugyan rendszerint nem derül ki azonnal, csak részletesebb ismeretség után. Ilyenkor aztán kiderül, tudnak-e közös nevezőre jutni, vagy véget vetnek a kapcsolatnak .Az eltérő hitek és ideológiák ugyanis eltérő értékrendet jelentenek, s a kialakuló vonzalom ellenére komoly akadályai lehetnek egy kapcsolat létrejöttének és fejlődésének. Ezért Csepeli joggal szán külön fejezetet a kapcsolatra alkalmasság létrejöttének. Bár az ember egyik alapvető szükséglete a társkeresés, ez a képesség mégsem születik velünk, hanem csecsemőkorban alakul ki, s később továbbfejlődik. A kapcsolati készség fejlődésének feltételeit és jellemzőit Csepeli meggyőzően írja körül. De a fejlődéspszichológiai ismeretek előtt néhány oldalon kitér a mesterséges intelligenciára, továbbá Harlow majomkísérleteire és a vadonban felnőtt gyermekek sikertelen szocializációjára.
Mindezek ugyanis azt bizonyítják, hogy csak a születéstől meglévő, interperszonális kapcsolat, a kedvező gondozás és nevelés képes a gyermeket a környezet elvárásai szerint szocializálni, normális kapcsolatokra képessé tenni. Ami gyengébb vagy erősebb érzelmi kötődést is jelent. A mesterséges intelligenciájú robotok ilyesmire nem képesek, csak arra, hogy végrehajtsák a beléjük programozott feladatot. Igaz viszont, hogy e könyv megjelenése óta a mesterséges intelligenciát jelentősen tovább-fejlesztették, így azok ma már tanulásra képesek, s érzelmi megnyilvánulásokat is mutatnak. Nincs kizárva, hogy több vonatkozásban felülmúlják az emberi képességeket.
A fejezet vázlatosan végigvezet a gyermeki személyiségfejlődésen, a mozgásos reagálástól és az utánzástól az éntudat kialakulásán át egészen az autonómiáig, a vonzalomig és a közös egyetértés kereséséig. A további fejezetek tulajdobképpen ennek a folyamatnak néhány legfontosabb mozzanatát részletezik, éspedig elsőként a „Vonzalom” című fejezetben.
Ennek tükrében a vonzalom fogalmának definiciója („válogató beállítódás”) problematikusnak tűnik, hiszen a válogatási szándék még nem vonzalom. Inkább hiényérzésnek, szükségletek által motivált keresésnek mondható. A keresés egy félig tudatos, vagy tudattalan partnerideálra irányul, vagyis olyan személyre, aki képes minden (vagy legalábbis a fontosabb) igényünket kielégíteni, s ezért nagyon is fontos számunkra, emiatt pedig kötődni kezdünk hozzá. Ez magyarázza, hogy szimpatikusnak, rokonszenvesnek találjuk, s reméljük, hogy ez kölcsönös (vagy azzá válhat). Ez lehet a válasz arra a kérdésre, hogy az illető miért tetszik nekünk, s mi miért tetszünk neki. Alapjában véve tehát egy hipotézisünket /” ő fog boldoggá tenni”, „számomra ő lehet az Igazi”) szeretnénk megvalósítani, bár anélkül, hogy alaposabban ismernénk egymást. Ami persze hosszabb időt és(vagy némi felkészültséget venne igénybe.
Nem mindegy az sem: hol és hogyan keressük a vonzalmunkra érdemes személyt. Ennek sokféle módja van. Elsősorban a közelünkben élő, vagy ott dolgozó személyek jöhetnek számításba. Ma már ugyan pl, az internetes társkeresők révén a távolban élők is kiválthatják szimpátiánkat és vonzalmunkat, tehát a térbeli közelség jelentősége csökken. Nem csökken viszont a külső megjelenés és viselkedés, a „sex appeal”, az éppen aktuális divatnak megfelelő nemi vonzás csábító ereje. Különösen érvényes ez a fiataloknál és a felnőtt, vagy már középkorú férfiaknál. De mindkét nemre erősen hat még a kb. 200 éve megjelent szenvedélyes szerelem és romantika szentimentális kultusza, a „hot sex”, vagyis a „forrófejű, irracionális lángolás”, ami szembeszáll a józan, közösségi szokásokkal. de visszaélésekre is bőven ad alkalmat, s az együttélések során rendszerint hamar elmúlik.
A fiatalos, „szalmaláng-szenvedélyekkel ellentétben még erősen tartja magát a zsidó és keresztény hagyományok szellemét követő vonzalom és párválasztás. Ebben döntő szerepe van a vonzalmat keltő partner hasonló értékrendjének és/vagy vallásának. Az érdeklődés és ízlés hasonlósága döntő tényezője a vonzalom kialakulásának; ahogy a latin közmondás kifejezi: Similis simili gaudet! Egy újabb közmondás szerint azonban inkább „az ellentétek vonzzák egymást” de megfigyelések szerint minél nagyobb az ellentmondás, annál kevésbé sikeres és tartós a kapcsolat. Épp ezért a társkereső intézményekben is a leendő partnerek hasonlóságát vizsgálják elsősorban. (Csepeli 50 kérdést idéz egy akkori, amerikai társkereső cégtől, amelyek jól mutatják a keresők igényeit.)
Az un. csereelmélet ugyan a könyv szerint inkább csak a triviális, a mélyebb vonzalmat nélkülöző esetekre érvényes, ez a megállapítás valószínűleg túlzottan leegyszerűsítő jellegű. Végül is minden, emberi interakció sokféle cserére, az adok--kapok alapelvére épül. Minden kezdődő (vagy akár régóta fennálló) kapcsolatban félig tudatos, vagy tudattalan mérce: Hasznos-e számomra ez a kapcsolat (személy) valamilyen szempontból? S ha igen, akkor nem igényel-e túl nagy ráfordítást, áldozatot? Az már ritkábban jut eszünkbe. hogy vajon a másik fél számára is nyereséges lesz-e s csere, s mit kaphat érte viszonzásul. Ha sok köztük a hasonlóság, akkor szimpatikusnak találják és vonzódnak egymáshoz. Ebből következően tetszenek egymásnak, s ezt sokféleképpen közlik (még társaságban is!). ami mindkettejük önbizalmát erősíti. Amitől természetesen maga a kapcsolat is erősödik.
De vajon ilyen is marad-e a kölcsönös vonzalom és a nyereséges kapcsolat később, az évek múlásával is? Gyakran látjuk, hogy a kialakult vonzalmak, a szépen induló kapcsolatok tönkremennek, vagy alig elviselhetővé válnsk. Csepeli erre már „A vonzalom változása” című fejezetben tér ki. E viszonylag rövid fejezetben ismét kutatásokat és szakirodalmi adatokat ismertet; többek közt Goethe: Vonzások és választások című regényére - saját könyvének klasszikus előzményére - is hivatkozik. A regényben egy harmónikusan élő házaspár élete gyökeresen megváltozik egy másik pár hosszabb idejű vendégeskedése idején, s ettől új vonzalmak keletkeznek. Az új körülményekhez és új igényekhez a kétoldalúan nyereséges kapcsolatoknak is állandóan alkalmazkodniuk kell. Ez azt jelenti, hogy az eredeti cseremegállapodást időről időre újra kell fogalmazni, nehogy tartósan veszteséges legyen bármelyik fél részére. A különböző arányvesztésekre, krízisekre azonban föl kell készülni (a család érdekében is). Sajnos, nálunk egyelőre nyoma sincs a vonzalmi krízisek prevenciójának.
A könyv következő fejezete a hízelgésről szól, ami már visszaélés egy „nyereségesnek ígérkező” partner meghódítása érdekében, s hagyományosan jellemző volt az udvarlásra. A mai fiatalok szerencsére már leszoktak a raffinált hizelgésről; sőt, többé-kevésbé az udvarlásról is. Helyette izgalmasabb téma a következő fejezet: A féltékenység”; ami sajnos, változatlanul sok bajt okoz. Csepeli sajnos alig három oldalt szán rá, s nem mond róla semmi lényegeset, holott rendkívüli mértékben aláássa a vonzalmakat és kapcsolatokat. Csupán három, közhelyszerű megállapításra utal: a féltékeny alacsony szintű önértékelésére, félelmére, hogy „birtokától” megfoszthatják; és infantilis, autista fixációjára.
„Az összeillés” című fejezetben már jóval bővebben fejti ki, melyek a partnerek összhangjának, tartósabb vonzalmának főbb feltételei. Először Gottman öt „alapszabályát ismerteti; aztán Kelley nyomán a helyzeti tényezők figyelembe vételét hangsúlyozza. Egyik fő megáállapítása: „A vonzalom kölcsönössége esetén beszélünk összeillésről, ami az érdeklődés viszonzását jelenti…” (71.old.) Ami vonatkozhat a testi megjelenésre, a modorra és viselkedésre, vagy az értékrendre, í kulturális és erkölcsi tulajdonságokra stb. A szoros kapcsolatban élő partnerek idővel egyre hasonlóbbakká válnak. Összeillés akkor várható, ha a partnerek személyiségvonásai kiegészítik, vagy legalábbis nem rontják egymást (főleg, ha hasonló jellegű a személyiségstrukturájuk és a szociális helyzetük). Igen sok múlik a különböző igények és szükségletek kölcsönös kielégítésén.
„Az intimitás” című fejezet rövid, de érdekes megközelítése a vonzalomnak és a partnerek összeillésének. Egy szoros, egymást teljesen elfogadó párkapcsolat szükségképpen intim jellegű, vagyis teljes és kölcsönös bizalmon alapul. Ez azt is jelentheti, hogy nem lehetnek titkaik egymás előtt. Csepeli szerint Simmel jól látja, hogy az intimitás alapja a teljes odaadás mindkét fél részéről, s ez kölcsönös függést jelent. Ez történelmileg viszonylag új jelenség. S még ma is elég ritka, hiszen túlnyomórészt a nő függ a férfitől. A titoktartás lehetősége a nő számára történelmi eredmény, hiszen feltétele a nemek egyenrangúsága és a függés kölcsönössége. A titoktartásra tehát mindkét félnek joga van, ha nem élnek ezzel vissza és nem sértik egymás szabad fejlődésének érdekeit. Hangsúlyozandó, hogy többféle titok van, de az intim partnerek esetén a másik felet is érdeklő vagy érintő titkok elhallgatása már sértő bizalmatlanság. A nem szívesen bevallott „sötét titkok” súlyos lelki terhet jelentenek, elmondásuk az intim partnernek nagy megkönnyebbülést, ám semmilyen veszélyt nem jelent.
Pszichológiai szempontból hasonlóan érdekes „Az ambivalencia” című fejezet; kár, hogy Csepeli csak 2-3 oldalt szánt rá. Eredetileg a partner furcsának tűnő viselkedése szokta kiváltani. De később és napjainkban az egyén érzelmei és problémái is kiválthatják. Az ellentmondásos érzelmek és értékelés akár egyidejűleg is megjelenhetnek. Előfordul, hogy pl. a szeretet és a gyűlölet egyszerre taszítja zavaró bizonytalanságba az egyént, s ez nehezen kibékíthető ellentmondás. Ilyen eset, ha valaki a szigorú valláserkölcs elfogadása ellenére megkívánja a kínálkozó erotikus élvezetet, s nem tud dönteni. Vagy szerelmes valakibe, de pontosan tudja, hogy ezzel csak vesztébe rohanna. Gyakori, hogy vágyak és gátlások egyszerre jelentkeznek. Csepeli szerint ennek első jelei egészen a Freud által leírt „Ödipusz-komplexusig vezethetők vissza: a kisgyermek vágyik az anyjára, bár tudja, hogy őt át kell engednie az apának. A Laing könyvéből vett idézet a kapcsolatok „csapdává merevülő” ambivalenciáit illusztrálja.
Ez után következik a könyv „Kapcsolatok” fejezete, amely már bővebben tárgyalja ezt a bonyolult témát. Fontos elméleti kérdéssel kezdi: a szociális (társas, személyes) és a társadalmi (személytelen) nem ugyanaz. A társadalom által előírt viselkedési minták a szerepek. amelyek társadalmi helyzetünket tükrözik., s teljes azonosulást igényelnek. Személyiségünk „dinamikusan lüktető szerepstruktúra” (96.old.). Kapcsolat nemcsak vonzalom révén jöhet létre; ugyanis pl. a valahonnan menekülés, szabadulás vágya is létrehozhatja.
Csepeli fejtegetésében ezen a ponton erősen vitatható, problematikus gondolatot találunk. Még a konzervativiznust is vállalva, határozott véleménye, hogy tartósan harmonikus (intim?) párkapcsolat csak két partner között lehet. Az ilyen kapcsolatot két ember közötti szövetségnek tartja, amit válságokkal telít egy új partner megjelenése. Ez ugyanis szerinte tönkreteszi a teljes bizalmat és elköteleződést. E minden más partnert végleg kizáró kapcsolatban a jelek szerint egyetért a keresztény vallással, bár megjegyzi, hogy „felettébb ritka” az intim szövetség rendszeres megújítása. Holott épp ez a működő kapcsolat lényege. A párok és körülményeik állandóan változnak, s ezért újra és újra módosítani kell(ene) az egyszer létrehozott szövetség tartalmát. Erre azonban felkészültség hiányában kevesen képesek.
Tehát ez a hipotézis inkább csak egy elméleti lehetőség, s nem érvényesül a gyakorlatban. Amelyben sokszorosan bebizonyosodott, hogy vannak olyan intim szövetségek (pl. az un. „nyitott házasság”, vagy a „poliamoria”), amelyek - különböző feltételekkel - elfogadják és nem érzik válságosnak újabb partner(ek) bevonását a szövetségükbe. Ami azonban csak teljes nyiltsággal és önkéntesen válhat lehetővé. Ez nálunk ma még szokatlan, s gyakran sikertelen, mert sokak számára még idegen az ehhez szükséges, új szemlélet. értékelés és reális készség.
Csepeli itt Eric Berne játszma-elméletére utal, amely a párkapcsolatban egymás kijátszását szolgálja. Több ilye, tudatos vagy nem tudatos játszmát ismertet, de ezekre itt nem térek ki, mert a szak- és a felvilágosító irodalom révén már elég ismertek. Fontos megjegyzése viszont a játszmák abbahagyása „külső segítség nélkül lehetetlen” (109.old.) , amihez pár- vagy családterápia szükséges.
A könyv utolsó fejezetei csak közvetve és távolabbról érintik a vonzalmak és párkapcsolatok témakörét, minthogy a csoporthatásokat, folyamatokat és a csoportok fejlődését elemzik, ami akár egy külön könyv témája is lehetne. Mindenesetre világosabban láthat sokmindent. aki a párkapcsolatról szóló, rengeteg , reális és megalapozott ismeretet magában feldolgozza.
Szilágyi Vilmos dr.
Bereczkei Tamás:
Evolúciós pszichológia
2003, Osiris K., 541 p.
Tartalom
Előszó. Az új lélektan a kibontakozó lélek nyomában
I. .rész. Evolúciós pszichológia: egy új paradigma
1. Történeti áttekintés
Darwinizmus // Etológia // A szociobiológiai örökség // Adaptacionozmus //
Ultimativ megközelítés // redukcionizmus
2. Új megközelítések és perspektivák
3. Az elme evolúciós gyökerei // Humán viselkedésökológia // Álláspontok összegzése
II -rész. Egyén és csoport
1.Rokonság: Rokonszelekció // Rokoni kapcsolatok a tradicionális társ.-ban
Pszichológiai algoritmusok az ipari társadalmakban
2. Kölcsönösség, csere, társas együttműködés
A reciprocitás szabályai és feltételei (( Cserekapcsolatok… // A csalók kiszűrése
A kölcsönösség egyéb pszich. algoritmusai // A területspecificitás // Barátság
3. Önzetlenség és önfeláldozás : Indiszkriminativ altruizmus // A kérkedésmodell //
Csoportszelekció az emberi evolúcióban
4.Csoportszerveződés : Csoportméret // -identitás // Xenofóbia // Dominancia és
státus // Presztizs, rang, önértékelés // Lojalitás és egalitarizmus
5. Genetikai rokonság és párválasztás
A vérfertőzés elkerülése: negativ imprinting // Incesztustabuk // Homogámia
III. rész. Párkapcsolatok
1. Szaporodás : Szülői ráfordítás // Az emberi eredet // Rejtett ovuláció
2. Család és termékenység: történeti elemzés : Poliginia // Monogámia
Demográfiai átmenet: a modern társadalmak problémája
3. Szexuális stratégiák : Intraszexuális vetélkedés // Szexuális hajtóerők //
Versengés, kockázatkereső magatartás // Mortalitás // Alternativ stratégiák
Spermiumvetélkedés // Szexuális hűtlenség, paternitás, féltékenység
a. Párválasztás : Epigám szelekció // Emberi párválasztás és reproduktiv érték
Univerzális kritériumok // Kontextusfüggő stratégiák // Udvarlás (( Homoszex
b. Fizikai vonzerő : Másodlagos nemi jellegek. A női mell // Testalak // Derék-csipő arány // A férfitest mint fitnessindikátor // Arc // Szimmetria
IV. rész. Szülői stratégiák
1. Kötődés : Anya és csecsemő kapcsolata // Attachment // Apai gondoskodás // Menopauza: a nagymamák intézménye
2. Konfliktusok és vetélkedések a szülői gondozásban : Reproduktiv döntések // Szülő—utód konfliktus // Diszkriminativ gondoskodás (az utód reproduktiv értéke; szülői erőforrások) // Gyerekbántalmazások, gyilkosságok
3. Fejlődés : Neoténia és hipermorfózis // Epigenezis Gyerekkori fóbiák // Szeparáció // Játék
4. A nemi különbségek és szerepek fejlődése : Csecsemők // Fizikai, szociális és kognitiv fejlődés // A nemek közötti viselkedési különbségek kialakulása
5. Szocializáció ? Genetikai, családi és kulturális hatások // Család apák nélkül // A szocializáció evolúciós elmélete // Problémák az evolúciós magyarázatban
V. rész. Elme
a. Modularitás: álláspontok és viták
b. Emberszabásuak : Eszközhasználat, kauzalitás // Utánzás, tanítás, kultúra // Elmeteória (tudatelmélet) // Énfelismerés // Megtévesztés // Hipotézisek (machiavelliánus, szociális, és „társas agy”; ökológiai)
c. Egyedfejlődés : A kezdeti társas ügyesség // A fizikai világ ismerete // „Forradalom” egyéves korban // Elmeteória // Autizmus // Intuitiv biológia
d. Humán kognitiv evolúció :
e. Gondolkodás, érzelmek : A felnőttek elmeteóriája // Döntési és következtetési szabályok // Érzelmek és racionális gondolkozás // Az érzelemkifejezések evolúciója – és sokfélesége
f. Nyelv : A nyelv gyökerei: emberszabásúak // A nyelvi evolúció modelljei (ökológiai, szociális, szexuális ) // Fonémák, szavak, mondatok a gyermeknél A nyelvelsajátítás veleszületett algoritmusai // Agyi struktúra, modularitás
VI. rész. Kultúra
a. A kultúra evolúciós modelljei : Szociobiológia // Memetikus evolúció // Kettős öröklődési rendszer // Durham koevolúciós modellje
b. A kultúra adaptivitása : Színlátás // Tejcukorlebontás. Migráció // Táplálkozási preferenciák / Poliandria // A kultúra maladaptivitása. Kuru. Cölibátus // Önkényes jellege? Divat. Nemi szerepek
c. Betegségek, viselkedési és elmezavarok : Darwini medicina. A mellrák evolúciós hipotézise // Anorexia nervosa // Antiszociális viselkedés // Depresszió // A pszichopatológiák evolúciója; Összefoglalás
IRODALOM NÉVMUTATÓ TÁRGYMUTATÓ
* * *
KIVONATOk
A szerző kétségtelenül nagyszabású vállalkozását, ezt a számomra újszerű koncepciójú tankönyvet csak részben (szexuálpszichológiai szempontoknak alárendelten) olvastam át (s láttam el ceruzajelzésekkel). A Pléh Csaba által írt Előszó „egyik legígéretesebb, új szintézisnek” tartja a könyvet, s „darwinista pszichológiának” nevezi, amely 3 hagyományt kapcsol össze: a történetiséget, a szelekciós modellt és az „emberi természetet” (mint veleszületetten meghatározottat). Az utóbbit szerinte Csányi Vilmos tette újra szalonképessé. Lényegi, provokativ gondolata (Karl Popper és mások nyomán), hogy „a mai ember szokásai, gondolati működésmódjai és preferenciái mögött is egy eredendő, evolúciós környezethez való adaptáció munkál.”, s hogy „az ember lelki jelenségeiben is a természet része.”(10. old.)
Fontos kiinduló gondolata, hogy a természetes szelekció minden fajt speciális tanulási programokkal szerelt fel. „…a genetikailag előírt pszichológiai algoritmusok bizonyos mintákba rendezik viselkedésünket” (40. old.) De mindig meg kell vizsgálni, hogy „az adott viselkedés milyen adaptiv nyereséggel jár, milyen pszichológiai mechanizmusok állnak a háttérben „ plusz kulturális tényezők stb., vagyis integrativ és holisztikus szemléletre van szükség. (Ez kétségkívül jól hangzik.)
Az 1. rész 5. fejezete (Genetikai rokonság és párválasztás) A vérfertőzés elkerülése: negativ imprinting témájával kezdődik. A gondolat lényege, hogy akivel kisgyermekkorban együtt élünk, azt a megszokás folytán később sem kívánjuk meg szexuálisan, s ez a szociális együttélés szempontjából előnyös, így a szokás tabuvá vált. Kivételek persze előfordulnak (főleg, ha az együttélés hosszabb-rövidebb ideig szünetel). Ez elfogadható magyarázatnak látszik, s kiterjeszthető mindenfajta (ol. házassági) együttélésre
A homogámia (vagyis a házastársak hasonlósága; hasonló végzettsége stb.) kedvezőségét azzal támasztja alá, hogy „a gének szintjén is bizonyos hasonlóságot mutatnak. A genetikai hasonlóság elmélete szerint „az egyének képesek felismerni a megjelenés ill. viselkedés, tehát a fenotipus hasonlóságát a másikban és előnyben részesíteni őket… többek között a párválasztásban.” Vagyis „az emberek a genetikai hasonlóság alapján (is) választanak maguknak társat.” (111.) Ráadásul a fenotipusos (vagyis genetikai) illeszkedés alapján történő párválasztás „olyan imprinting jellegű mechanizmusokra épül, amelyek a gyermekkori tapasztalatok feldolgozását irányítják. .. a szexuális imprinting során… a szülővel való együttélés olyan párválasztási preferenciákat hoz létre, amelyek tartósan fennmaradnak a felnőttkorban.” Tehát „az imprinting adaptiv algoritmusai az emberi párválasztás során is működnek…. A felnőttek azokat a hosszú távú partnereket részesítik előnyben,, akik hasonlítanak ellentétes nemű szüleik emlékezeti képére.” (112. old.) Ami persze attól is függ: milyen volt a viszony ezzel a szülővel. Mellesleg „a genetikai hasonlóság elmélete egzakt magyarázó keretet nyújt Szondi Lipót híres ösztöntana számára…(hiszen a genotropizmus…sokáig nem kapott megfelelő alátámasztást az empirikus tudományok részéről.” (114. old.) De ugyanez érvényes Freud Ödipusz-komplexus elméletére is: „a felnövő gyermek az ellentétes nemű szülő fenotipusának mentális modelljét használja fel” (115. old.) a párválasztáskor.
A könyv Párkapcsolatok című részében a szaporodással kapcsolatos szülői ráfordításokról szólva megállapítja: „A szakemberek többsége egyetért az ember poligin eredetének tézisével és úgy tartja, hogy a monogámia másodlagos képződményként jött létre, bizonyos társadalmi kényszerek következtében… (mások szerint) az ember ősei szeriális monogámiát mutattak: a hímek és nőstények stabil és szoros párkötelékben éltek, de csak a közös utód elválasztásáig… A MAI EMBER EGYARÁNT HORDOZZA A MONOGÁM ÉS POLIGÁM PÁRKAPCSOLATI FORMÁK EVOLÚCIÓS ÖRÖKSÉGÉT.”(123. old.)
Ezzel kapcsolatos a „rejtett ovuláció” megjelenése is; ugyanis ez tette tartóssá a hím jelenlétét a nőstény mellett. Ez az elmélet feltételezi, hogy a hímek így akarták biztosítani apaságukat (ám ez kérdéses, hiszen sokáig nem ismerték a fogamzás tényét sem).
A demográfiai átmenet koncepciója szerint az ipari társadalmakban a jólét szélesedése ellenére nem több, hanem kevesebb gyermek születik, s az is inkább a szegényebbeknél. Ezt a szerző a gyermeknevelés költségeinek növekedésével és azzal magyarázza, hogy a rokonok (főleg a nagyszülők) már nem vesznek részt a gyermekek gondozásában. De hivatkozik a fogamzásgátló szerek elterjedésének következményeire is. Továbbá „a család méretének csökkenésével… lehetségessé válik, hogy növekedjen utódaik túlélőképessége, társadalmi státusa, végső soron reproduktiv értéke.” (139. old.)
A szexuális stratégiák c. fejezetben az intraszexuális vetélkedésről megállapítja, hogy ennek egyik formája a nyilt, fizikai agresszió az erőfölény demonstrálására (ami életveszélyes is lehet).. Másik gyakori formája a tülekedéses versengés, de gyakoriak a kevert stratégiák is, ami genetikai polimorfizmusra vezethető vissza. Szó lehet még a szexuális kényszerről, a posztkopulációs vetélkedésről, sőt, a spermiumkompetició jelenségéről , vagy a nőstények közötti vetélkedésről is.
A nők és férfiak a szerző szerint „évmilliókig eltérő reproduktiv stratégiákat folytattak”, s ez okozott eltéréseket a „szexuális hajtóerőkben”: „a férfiak nagyobb hajlandóságot mutatnak az alkalmi kapcsolatokra és jobban keresik a szexuális változatosságot, mint a nők.”(147.old.) Ez azonban életkorfüggő: idősebb korban már „nagyobb elköteleződést mutatnak a hosszú távú kapcsolatok iránt.” (u.ott) Az adatok szerint a férfiak 15 és 35 év között hajlamosak leginkább a kockázatvállalásra és szabályszegésre, míg a nők inkább kerülik a kockázatokat.. Ez a „fiatal férfi szindróma” azonban a kulturális teljesítmények terén is húzóerőt jelenthet. A szexuális vetélkedés elterjedt formái a prostitúció és a pornográfia.(?) A prostitúció „a házasságon kívüli kapcsolatoknak olyan pótlólagos formáit nyújtja, amely általában nem vezet a párok érzelmi eltávolodásához és szakításához, tovább csökkenti a nemi erőszak előfordulási valószínűségét. Ugyanakkor kikezdi a családi értékeket és a bűnözés számos formájának kedvez. A pornográfia viszont egyfajta fantáziavilágot teremt a férfiak szexuális változékonyságra irányuló késztetéseihez…. Új standardokat és elvárásokat hoznak létre a férfiakban, és ez rombolhatja a két nem közötti kapcsolatok normális működését.” (161. old.)
A félrelépő nők viszont „bizonyos körülmények között nem a hímek által birtokolt erőforrások hanem partnerük értékes génjeinek megszerzésére törekszenek.” (163.old.) „A nők házasságon kívüli kapcsolatai sokkal inkább magukban rejtik egy hosszú távú kapcsolat lehetőségét és gyakrabban végződnek válással.” (169.old.) A szexuális hűség ellenőrzésének és a paternitás (apaság) biztosításának pszichológiai mechanizmusai „az arousal-szint emelésével és heves érzelmi reakciókkal válaszolnak a hűtlenség fenyegetésére.” (172.old.) „…a férfiak féltékenysége alapvetően a szexuális aktusra koncentrálódott, ezzel szemben a nők azért voltak féltékenyek, mert férjük túl sok időt töltött egy másik nővel.” (173.old.)
A párválasztás fejezetben kiderül, hogy az evolúciós pszichológia az emberi párválasztásban is döntő tényezőnek tartja a reproduktiv értéket, vagyis a gyermeknemzést. Az állatokhoz viszonyított különbség csak az, hogy az embernél „mindkét nem tagjai részt vesznek a párválasztásban, tehát a férfiak is szelektivek párjuk tulajdonságait illetően, nem csupán a nők.” (183. old.) Ez azt jelenti, hogy felmérik „párjuk kapacitását az utódnemzéssel és gondozással kapcsolatban.” (u.o.) Ez főleg a nő életkora és szexuális vonzereje alapján történik, ugyanis „agyunk olyan, területspecifikus algoritmusokkal van felszerelve, amelyek ma is alapvetően befolyásolják a párválasztás kritériumait és preferenciáit.” „A nők reproduktiv értéke elsősorban életkoruknak, egészségi állapotuknak és fizikai kondiciójuknak a függvénye.” (186. old.)
Bár a párkötelékek primer formái (a régmúlthoz viszonyítva) „ma sem változtak lényegesen”, a párválasztási kritériumok és ezek nemek közti különbségei „erősen kontextus-függőek” lettek: „intenzitásuk számos tényező kölcsönhatásának függvénye. … a rövid távú kapcsolatokat kereső férfiak a szexuális vonzerőn kívül nagyon kevés jelleget vesznek figyelembe partnereiknél” (189. old.), s ez az alkalmi kapcsolatokat kereső nőknél is így van. Más a helyzet a hosszú távú kapcsolatokban, ahol a belső tulajdonságok fontosabbak. „A magas reproduktiv értékű nők és férfiak … különösen diszkriminativak partnereik iránt. … a párválasztásban állandó összehasonlítás történik a saját és a másik fél reproduktiv értéke között.” (192.old.) „A nők saját értékességüket más nők vonzerejéhez mérik, míg potenciális partnereik értékét inkább más férfiak dominanciájával összehasonlítva becsülik fel… elsősorban a médiából kapjuk azokat a standardokat, amelyek alapján saját és párunk vonzerejéről ítéletet alkotunk…” (193. old.), ami gyakran negativ hatású a kapcsolatra.
Az udvarlás „egyezkedési vagy alkufolyamatként” jellemezhető. A résztvevők „kölcsönös önreklámozásával” kezdődik. A közvetlen kapcsolatot többnyire a férfiak kezdeményezik. „a nőkre az udvarlás során egyfajta ambivalencia jellemző. Kevesebbet árulnak el magukról, mint a férfiak… eközben azonban igyekeznek megtudni mindent a férfiról…,hogy kiderítsék hajlandóságát az elköteleződésre.” (194. old.) Az udvarlási rituálé nem verbális szabályozásának fő eleme a szinkronizáció (bólintások, azonos ritmusú mozdulatok stb.), amely manipulativ célokat is szolgálhat. „…a nők gyakrabban hangolják össze tevékenységeiket a férfiakkal”, így rejtve szándékaikat és érzelmeiket. „Testének diszítésével és felruházásával mindkét nem a saját párértékét igyekszik növelni.” Ugyanakkor „a szagok fontos szerepet játszanak a párválasztásban, különösen a nők preferenciáiban.” (196.old.)
A homoszexuális férfiak és a leszbikus nők „ugyanazokkal a szexuális stratégiákkal rendelkeznek, mint a heteroszexuálisok” A ilyen beállítottság …kialakulása az egyéni élet során számos kulturális és biológiai tényező hatására vezethető vissza.” (198.old.), pl. túl gyámolító anya, rossz viszony az apával, születési sorrend stb. , vagy a magzati fejlődés sajátosságai: genetikai tényezők vagy hormonális hatások. Mindezek bonyolult kölcsönhatásba lépnek egymással.. Az a tény, hogy az állatvilágban is előfordul, „felveti az evolúciós magyarázat szükségességét” Ilyenek a rokonszelekciós és a szülői manipuláció hipotézis (úgy manipulálják a gyermeket, hogy ne érdeklődjön a másik nem iránt), vagy a csoporton belüli szövetségek hipotézise, amely inkább biszexualitásra utal. Ez utóbbi gyakori volt az ókori (pl. görög) társadalmakban; vagy pedig egy genetikai polimorfizmus keretében értelmezhető.
A fejlődésről szóló fejezet kiemeli az epigenezis szerepét: az öröklött és környezeti tényezők kombinációja „többszintű közvetítő láncon keresztül érvényesül… A gének kanalizálják az egyedfejlődést, amennyiben előírják az idegrendszer organizációs felépítését, és ezzel a környezeti ingerekre adott válaszok lehetőségeit és korlátait… (így) bizonyos magatartási tendenciák kifejlődését valószínűsítik.” (280.old.)
A nemek közti viselkedési különbségek kialakulása Bereczkei szerint „az evolúciós környezet eltérő kihivásaihoz való alkalmazkodásként” magyarázható. „… a fiú és lánymagzatokban termelődő hormonok irányítják azoknak az agyi központoknak a differenciálódását, amelyek a különböző kognitiv működéseket vezérlik…. Mások inkább a tanulásra és szocializációra hívják fel a figyelmet.” (306.old.) A képességek és érdeklődés terén mutatkozó nemi különbségek szerinte nem magyarázhatók a gyermekkori tapasztalatokkal, mert a szülők általában nem bánnak eltérően a fiúkkal és a lányokkal.(?) Csak néhány esetben mutatható ki a „nemhez kötött nevelési stílus” (307.old.) A szülők legfeljebb észreveszik, hogy pl. a fiúk és a lányok milyen játékokhoz vonzódnak, ezért ilyenekkel látják el őket (amivel persze erősítik eltérő fejlődésüket). A humán genetika ezt reaktiv gén—környezet kölcsönhatásnak nevezi. Bereczkei hozzáteszi, hogy sokszor „nem könnyű tisztázni, hogy ebben a visszacsatolásos rendszerben melyik mozzanat tekinthető elsődlegesnek.” (307.old.)
A szocializáció evolúciós értelmezése szerint is szükségesek a zavartalan fejlődéshez a szociális környezetből jövő hatások. „Adaptiv viselkedési algoritmusok teszik lehetővé azt a módot, ahogyan a gyermekek belépnek a társas kötelékekbe”. (309.old.) Az apa hiánya pl. „más negativ tényezőknél erősebb hatást gyakorol a korai szexuális érésre, mutatván, hogy ez az egyik legfontosabb stresszfaktor a lányok pszichoszomatikus fejlődésében.. Úgy tűnik, az idegen férfiak tartós jelenléte még inkább felerősíti ezeket a hatásokat.” (318.old.) – éspedig a kortizol , mint stresszhormon révén. Tény, hogy a kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatok gyorsítják a kamaszkori érési folyamatokat. Az ilyen tapasztalatok „módosítják, eltolják egész egyedfejlődési pályánkat és érési folyamatainkat” „A korai érettség ill. korai szülés általában alacsony fertilitással jár.” (322.old.)
Az elme c. fejezet bevezetőjében leszögezi, hogy „az evolúciós megközelítések alapvető jelentőségét és újszerűségét az ultimativ szintű elemzések adják.” (323.old.) Ez pedig túlhaladja a proximativ szintet. Az evolúciós pszichológia „kognitiv fordulatának egyik meghatározó eleme volt az emberi megismerés moduláris szemlélete…(az) adaptiv algoritmusok… olyan veleszületett információ-feldolgozó folyamatok, amelyek a környezeti benyomásokat meghatározott bemeneti jelekké alakítják, majd ezekre olyan viselkedési válaszokat adnak, amelyek eredetileg… növelték őseink túlélését és szaporodását.” (324.old.) „… az emberi elme funkcionálisan elkülönülő modulok százaiból vagy ezreiből áll, amelyek ún. területspecifikus darwini algoritmusokat működtetnek.” (325.old.) A veleszületett modulok folytán „a gyerekek veleszületett ismeretekkel rendelkeznek pl. a fizikai tárgyak bizonyos tulajdonságairól…” Bereczkei a továbbiakban sorra veszi a modul-kocepcióval kapcsolatos problémákat., pl, hogy a modulok idegrendszeri alapjait még nem tárták fel, vagy hogy a moduloknak új változataik jelentek meg a történelem során, pl. a metareprezentációs modul stb.
Az elmeteória (tudatelmélet) evolúciós értelmezése figyelemre méltó problémákat vet fel (pl. az állatok esetleges tudatosságával kapcsolatban), de ezzel itt nem foglalkozom, mert az egész „elmeteória” kívül esik a szexuálpszichológia hatókörén. Azonban a korábban említettekkel együtt a „minden veleszületetten meghatározott” trendje itt is idegennek tűnik a tanuláselméletileg iskolázott gondolkozástól. Vitatkozni viszont érdemes róla, mert számos részletkérdésben tágítja a szemléletet.
Szilágyi Vilmos
Eric Berne
Sorskönyv
1997, Háttér K., 513 p.
Tartalom:
Előszó (Buda Béla)
I. rész. Általános kérdések
1.Bevezetés
2.A tranzakcióanalizis elvei
2. rész. Szülői programozás
3. Az emberi sors
Élettervek // A színház és az élet // Mesék és mítoszok // A hullamerevségre várva // A családi dráma
Az emberi sors // Történeti áttekintés
4. Születés előtti hatások
5. Korai fejlemények
6. A képlékeny évek
7. A sorskönyvi apparátus
8. A kisiskoláskor
9. Ifjúkor
10. Az érett felnőttkor és a halál
3. rész. Hogyan működik a sorskönyv
11. A sorskönyvek típusai [ Hamupipőke; A sorskönyv átörökítése stb. ]
4. rész. A sorskönyv a klinikai gyakorlatban
16. Előzetes fázisok
17. A sorskönyv jelei
18. A sorskönyv a terápiában
19. A döntő beavatkozás
20. Három esettörténet
5. rész. A sorskönyvelmélet tudományos megközelítései
21. A sorskönyvelmélettel kapcsolatos ellenvetések
22. Módszertani problémák
23. A sorskönyvi ellenőrző lista
Függelék // Fogalmi szótár
A tranzakcióanalizis „atyjának” ez az utolsó könyve tulajdonképpen a szkriptelméletről szól.! Buda Előszavából ugyanis kiderül, hogy a „sorskönyvnek” fordított cím valójában a szkriptekről („forgató-könyvekről”) szól, csak a magyar „szakmai nyelvhasználat” nevezte el sorskönyvnek (ami misztifikálás!).
A szkriptelmélet persze keveredik a játszmaelmélettel és az énállapotok (szülő, felnőtt, gyermek) elméletével. Berne fogalmazása fantáziadús, rengeteg metaforát használ (amelyek persze többféleképpen értelmezhetők), lazasága ellentétes a preciz, tömör fogalmazással.. Ahogy Buda írja: „Szabad szellem volt, kész a változásokra, nem szívesen kanonizálta tanait…” (16. old.) Érdekes, hogy eddig mintha senki sem jött volna rá, hogy a Gagnon—Simon-féle szkriptelmélettel összefüggésbe hozza. (Az is lehet persze, hogy az utóbbiak ebből merítettek.)
A Bevezetést azzal a látszólag köznapi kérdéssel kezdi, hogy „mit mondasz a Helló után?” Vagyis a találkozás. a köszönés mit fejez ki: közömbösséget, rokonszenvet vagy idegenkedést. Ha humanista, közösségi módon akarunk viselkedni, akkor Berne szerint „először is meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, amit felhalmoztunk a fejünkben” születésünk óta (pl. „a megélt sérelmek összes égéstermékétől” stb.) A könyv a továbbiakban éppen erről szól, vagyis a felszedett szkriptek szelektálásáról. A legalapvetőbb szkripteket az első néhány életévben kapjuk, s Berne szerint ezekből alakul ki valamiféle életterv, amelyhez aztán többnyire tudattalanul ragaszkodunk. (Ez Adler individuál-pszichológiájára emlékeztet.)
Nagy jelentőséget tulajdonít az „időstrukturálásnak”, amely szerinte „háromfajta ösztön-késztetésből ered”: 1. Inger-, vagy élményéhség, 2. az elismerés (simogatás) utáni vágy, 3- struktúra-éhség (szervezkedési, közösségi igény). A társas igény alaptípusai: visszavonulás, ritusok, aktivitás (munka) és az időtöltés, amely társadalmilag programozott és játszmákhoz vezethet. „A játszma rejtett tranzakciók sorozatából áll, ismétlődő jellegű és jól meghatározott pszichológiai nyereséget nyújt… minden játszma lényegi eleme a horog… Miután a balek ráharapott a csalira, a játékos valamilyen átkapcsoláshoz folyamodik, hogy besöpörhesse a nyereséget.” (40.old.) Ez mindig kölcsönös, s az így kiváltott érzésekből áll (amelyek persze különbözőek).
Berne másik alapfogalma a szülői programozás (vagyis az alapvető szkriptek („élettervek”) beprogramozása a gyerek fejébe. Elismeri, hogy ebben Alfred Adler áll hozzá legközelebb. Ám míg Adler az élettervet tudattalannak tartja, Berne szerint nem tudattalan, bár az egyén „nem kizárólagosan felelős érte” (78.old.) Jung elméletéből az archetipust és a personat, Freudtól az Ödipusz-drámát tartja legfontosabbnak. A „Születés előtti hatások” fejezetet ezzel a rá jellemző mondattal kezdi: „A sorskönyv már akkor kezdődött, amikor az élet éppen csak magára eszmélt az Ősóceánban, és tapasztalatait kémiai úton, gének formájában megpróbálta továbbadni az utódoknak.” (81. old.) Ez inkább lírai, mint tudományos megfogalmazás. Persze hozzáfűzi, hogy „a gének mellett a szüleink is beleszólnak a sorsunkba”, már jóval a születésünk előtt is. Az élet első tapasztalatai ugyanis imprintingszerűen rögzülnek. Kétségkívül „sorsdöntő”, hogy mindkét szülő kívánta-e a gyereket (vagyis milyen a „fogamzási attitűd”). De számít a születési sorrend is. A gyermek hamar kialakít néhány meggyőződést magáról és környezetéről, s ettől függ, hogy elfogadja-e önmagát és szüleit (meg a többieket). A gyermek így megtanulja, hogy „vesztesnek vagy nyertesnek készül-e; azt is tudja, hogyan kell éreznie mások iránt és hogyan fogják őt kezelni mások.” (111.old.) Ez lesz a „sorskönyve”. A „képlékeny években” (2 és 6 éves kor között) a szülők mindent beprogramoznak a gyermekbe; ám ezt a gyermek és mások is különbözőképpen értelmezhetik. („Marslakó gondolkozás”)
A „sorskönyvi apparátus” 7 elemét különbözteti meg: 1. Szülői előírások (szkriptek) és 2. negativ parancsok, 3. a kívánt viselkedések megerősítése, 4. morális szkriptek, 5. technikai instrukciók, 6. szembeszállás a szülői szkriptekkel, 7. ellenszkriptek (ellensorskönyv) próbálgatása. „Az engedély a sorskönyv-analitikus legfőbb terápiás eszköze…, hogy kívülállóként megszabadítsa a pácienst a szülői átoktól.” (144.old.) A sorskönyvek különböző illúziókon alapulnak; ezek fő jellemzője a „zsetonok” (pszichológiai nyereség) gyüjtése. A terapeuta feladata, hogy az illúzióktől megszabadítsa Ám „csak a legerősebb lelkületű emberek képesek illúziók nélkül szembenézni az életnek nevezett, abszurd szerencsejátékkal.” (176.old.) Kicsit furcsa, ellentmondásos és fatalista ez a kijelentés, hiszen eszerint legtöbb esetben tehetetlen a terapeuta.
Az ifjúkorral kapcsolatban ilyen furcsa megállapítások is olvashatók: „A kamasz fiú lelkének veleje a maszturbáció.” (192.old.) Ennek folytán ugyanis „bűntudat gyötörheti”, vagy kisebbrendűségi érzése támadhat; de máshonnan kapott szkriptek ezt ellensúlyozhatják. (A zavaros mondat ellenére igaza van.)
Kijelöltem még egy érdekes mondatot: „Az idősek életerejét három fő tényező befolyásolja: 1. alkati adottságok, 2. fizikai egészség és 3, a sorskönyv tipusa. Ugyanez a három faktor játszik szerepet abban is, milyen életkorban öregszik meg valaki…” (215.old.) Ez figyelemre méltó. Végül: „A sorskönyvi programtól könnyebb megszabadulni, mint a genetikaitól, mégis nagyon kevesen élnek e lehetőséggel.”(219. old.) – ez nagyon lényeges megállapítás! A könyv többi része ezekhez képest számomra már nem adott lényeges újat.
Szilágyi Vilmos dr.