Szexuálpolitikai  dokumentumok

 

A  szexuálpolitika a nemek társadalmi viszonyának – elsősorban hatalmi viszonyainak – szabályozására, jogaik érvényesítésének biztosítására törekszik, a  szexuális egészség és a társadalmi harmónia  érdekében. Minthogy a nemek viszonya az élet legkülönbözőbb területein nyilvánul meg, a szexuálpolitika érvényesülhet a népesedéspolitikában,  a családpolitikában, az egészségpolitikában, a köznevelési és ifjúságpolitikában, a nőpolitikában, a kisebbségpolitikában, a szociálpolitikában és sok más területen. Ezt az átfogó szakpolitikát az állam koordinálja, elméletileg pedig  a szexológia különböző  szakágai és más tudományok segíthetik.

Az alábbiakban ezzel kapcsolatos dokumentumokról lesz szó.  Ezek közül  egyeseknek csak a címét és elérhetőségét (e honlapon) jelölöm, néhánynak pedig  a főbb részleteit vagy teljes szövegét közlöm.  (Utóbbiak a címre klikkelve olvashatók.)

 

1. Megrontás  és  vérfertőzés,  2011.

2.  Szilágyi V.:  A  szexuálpolitikáról   

3.  Csányi V.:  A  humánetológus nézőpontjából   (Lásd a „Szexuálpszichológia”  c. tankönyv  első felének  Dokumentumai  között.)

4.  Fehér L. – Forrai J. (szerk.):  Prostitúció…    (Lásd  ugyanott )

5.  Haeberle, E.J.:  Pornográfia.  Múlt, jelen, jövő  (Lásd  ugyanott)

6.  Runkel, G.:  A  kereszténység nemi erkölcse  (Lásd ugyanott)

         7.  Haeberle, E. J.: Szexuális  konformitás és deviancia

8.  Francoeur, R.T (ed.):  The Future of Sexual Relations  (Lásd:  ugyanott )

9.  Haeberle, E.J.:  A  szexuális fejlődés régi és új modelljei  (A „Cikkek, referátumok”-nál)

10.  WHO: Ajánlások a szexuális egészség védelmére 

11. Szexológiai Világszövetség:  Nyilatkozat a szexuális jogokról

12. Haeberle, E.J.:  A  nemek szociális  szerepeinek  változásai

13. Haeberle, E.J.:  A  prostitúció

14. Népesedéspolitika, családpolitika,  szociálpolitika

15. Családpolitika  és  kirekesztődés

16. Szexuális visszaélések  és  gyermekpornográfia

 17. Hargitai M.:  A  svéd  nők  egyenlőbbek

 

 

1. Megrontás és vérfertőzés:

minden hatodik gyermek érintett   

      (Origo, 2011 nov. 29.)

 

Az általános iskolás diákok 17%-ával történt szexualitással kapcsolatos kellemetlen esemény vagy visszaélés, 30%-uk pedig tud a környezetében olyan gyerekről, aki szexuális bántalmazás áldozata lett és mesélt is a vele történtekről – ez derült ki abból a szeptemberi helyzetjelentésből, melyet a Pandóra szelencéje projekt keretében készítettek. A Pandóra szelencéje nemzetközi projekt egyidejűleg zajlik Magyarországon, Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban és Szerbiában. A programban a gyerekvédelemben, az oktatásban és a médiában tevékenykedő szervezetek és szakemberek vesznek részt, a közös cél, hogy fellépjenek a gyermekek szexuális bántalmazása ellen. Magyarországon a Független Médiaközponton kívül a Budapest Főváros Önkormányzatának Módszertani Gyermekvédelmi Szakszolgálata, a Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet, a Ne Bánts Világ! Alapítvány alkotja hálózatot, szorosan együttműködve a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesülettel, az e területen dolgozó más szakmai intézményekkel és civil szervezetekkel

        A négy országot (Magyarországot, Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát és Szerbiát) érintő program szükségességét indokolja, hogy a gyerekek szexuális bántalmazásáról nem álltak rendelkezésre pontos és áttekinthető adatok, miközben a szakemberek többször is figyelmeztettek arra, hogy az ilyen eseteknek csak elenyésző hányada jut a hatóságok tudomására, a bűncselekmények következményei pedig hosszú évekig, akár egy életem át kísértik az áldozatokat. Reprezentatív adatok ugyan továbbra sincsenek, de legalább a pedagógusok és a gyerekek egy csoportjának a visszajelzéseit dokumentálták.

        A négy ország számos közös tapasztalatot szerzett az adatgyűjtés során: a pedagógusok vagy nem tudják, mihez kezdenének, ha egy gyerekről kiderülne, hogy szexuális bántalmazás áldozata, vagy tudják, de kételkednek a jelzőrendszer működőképességében, esetleg tartanak a közösség bosszújától. Ha pedig egy esetből végre ügy lesz, sokszor azzal csak tovább sérülnek a gyerekek. Magyarországon például előfordul, hogy egy szexuális abúzuson átesett gyereket hatszor-hétszer is kihallgatnak bíróság előtt, miközben gyakran fél év is eltelik, mire ki tudják emelni a gyereket a bántalmazó közegből. De itthon legalább a média korrekten közelít a kérdéshez, míg például Horvátországban nem ritkán szenzációhajhász bulvárügy lesz a bántalmazásból, így a gyerek nem pusztán egy bűncselekmény, hanem a média áldozatává is válik.

      A Btk.-ban olyan elavult kifejezésekkel írják le a szexuális bántalmazást (nemi erkölcs elleni bűncselekmény, megrontás, vérfertőzés), melyek fokozzák az áldozat szégyenérzetét. Az áldozatok megítélése körüli zavart tovább súlyosbítja a nagyfokú prüdéria is: a szülők és a pedagógusok szemérmesen közelítenek a témához, sokszor nem beszélnek nyíltan a szexuális bántalmazásról (gondot okoz például a testrészek megnevezése). A megkérdezett 446 magyar felső tagozatos gyerek több, mint 84%-a a médiából hallott a szexuális visszaélésről – a témáról a családtól és az iskolától mindössze 6-6%-uk szerzett tudomást.

        Hogy változás történjen, a szakértők ajánlásokat fogalmaztak meg. Tegnap a Független Médiaközpont szervezésében ismertették azokat az ajánlásokat, melyeket a helyzetjelentés elkészítésében szerzett tapasztalatok alapján fogalmaztak meg a projektben résztvevő intézmények és szervezetek. A legnehezebb feladat a tabuk ledöntése és a szemléletváltozás elindítása lesz. Az ajánlások a jogalkotóknak és a jogalkalmazónak, a szexuális bántalmazás gyerekáldozataival foglalkozó intézeteknek, az oktatási intézményeknek, a gyermekvédelemnek, a médiának szólnak. A javaslatcsomagban többek között az áldozathibáztató attitűdöt, az újbóli traumatizálást kifogásolják. A gyermekvédelmi jelzőrendszer hatékonyságának javítására például egy kötelező érvényű protokoll kidolgozását sürgetik, a rendőrségtől pedig alaposabb nyomozati munkát várnának. Oktatási segédanyagokat, felvilágosító, preventív programokat dolgoznának ki, a médiában pedig több oknyomozó riportot, figyelemfelhívó kampányt látnának. A szakértők üdvözölték a közelmúlt pozitív változásait is: a gyerekbarát igazságszolgáltatásra való törekvést, a barátságos meghallgató-szobákat, azt, hogy az Európai Parlament elfogadta a gyerekek szexuális zaklatása, szexuális kizsákmányolása és a gyermekpornográfia elleni küzdelemről szóló európai uniós irányelvtervezetet.

         Az eredményes fellépéshez a sajtóközlemény szerint „további összefogásra, politikai döntésekre, a szakpolitikák hatékony összehangolására és a nyilvánosság erejére is szükség van.” Ezzel kapcsolatban azonban a sajtótájékoztatóból is érdemes leszűrni néhány tapasztalatot: az esemény meglehetősen szerény médiaérdeklődést váltott ki. Szinte csak a szűk szakma képviseltette magát, pedig ha valakiknek, nekik biztosan nem újdonság, hogy milyen elmaradások vannak mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás területén a gyerekek szexuális bántalmazásának kérdésében. 

        A statisztikák szerint 2006 és 2010 között az áldozatok átlagosan 82%-a lány volt. A rendõrségi adatok szerint az öt év alatti korosztály ellen elkövetett bûncselekmények a legkevésbé felderítettek, a legkevésbé láthatóak. A tizenkét éven aluli sértettek aránya átlagosan 41%-os, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy számos áldozat idõsebb ennél, és nekik is szükségük lenne speciális védelemre.   Több magyarországi kutatásból is kiderült, hogy a gyermekvédelmi jelzõrendszer nem mûködik megfelelõen. Az igazságszolgáltatásban nem bevett gyakorlat, hogy a súlyosan vagy kevésbé súlyosan traumatizált gyerekáldozatok automatikusan segítséget kapjanak. A gyerekvédelem csak ritkán foglalkozik mélyrehatóan a gyerekek elleni szexuális visszaélésekkel, illetve ha mégis, akkor kevés eszközzel rendelkezik a veszélyeztetõ helyzet elhárítására, illetve a trauma feldolgozásának segítésére, valamint túlságosan ragaszkodik a bizonyíthatósághoz. Azok a gyerekek vannak legnehezebb helyzetben, akik a családjukban vagy intézményben válnak szexuális erõszak vagy prostitúció áldozatává.

 

         Magyarországon az Eszter Ambulancia foglalkozik célzottan és személyes segítségnyújtás keretében szexuális erõszakot túlélõkkel. Kifejezetten gyerekek és fiatalok részére áll rendelkezésre a Kék Vonal Ifjúsági és Gyerektelefon. A NANE Egyesület bántalmazott nõk és gyerekek részére tart fenn segélyvonalat; illetve 2011 februárjától új, kifejezetten szexuális erõszak áldozatainak és segítõiknek szóló segélyvonal jött létre. Az áldozatok jogi ellátásával, képviseletével a Patent Egyesület foglalkozik. Rajtuk kívül megkérdeztük még Budapest Fõváros Önkormányzatának Módszertani Gyermekvédelmi Szakszolgálatát (TEGYESZ) és a Vadaskert Gyermekpszichiátriát.

          Számokban nagyon nehéz megragadni, hogy hány érintett van, illetve hogy hányan kérnek segítséget, mivel az  állami és civil szervezetek nem vezetnek erre vonatkozó statisztikákat. De ha vezetnének is, az sem mondana sokat a valóban érintettek számáról, hiszen konzervatív becslések szerint is huszonnégyszeres látenciáról beszélhetünk a szexuális erõszakkal kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy huszonnégy esetbõl átlagosan egy derül ki.

      Az Eszter Ambulancia évente 70–100 új esettel találkozik, õk azonban nem csak gyerekekkel foglalkoznak. A NANE Egyesület segélyvonala átlagosan havi két incesztushívást, a Kék Vonal átlagosan évi 126 szexuális visszaéléssel kapcsolatos hívást fogad, ami átlagosan havi tízet jelent. A hívók leggyakrabban 13–18 évesek, de elõfordulnak idõsebb, 18–24 éves segítségkérõk is.

         Mivel a kezelést gyakran a tünetekhez igazítják, így a gyerekeknek nyújtott terápiás segítség is sokféle lehet. A Vadaskert Gyermekpszichiátrián egyéni és csoportos módszerekkel is dolgoznak, a panaszoktól, illetve a tünetektõlfüggõen. A csoport lehet kognitív megközelítésû, önismereti, mûvészetterápiás. Gyógyszeres kezelésre általában nincs szükség. Az Eszter Ambulanciához fordulók is változatos terápiás ellátásban részesülhetnek, a néhány alkalomra szorítkozó krízisintervenciós terápiától a több évig tartó, mély feldolgozó terápiáig.   A segélyvonalas ellátásban konkrét terápiás segítségre nincs lehetõség. A NANE segélyvonalon meghallgatják és megerõsítik a hívókat, információkat adnak át nekik (például a bántalmazás természetrajzáról és a jogi lehetõségekrõl) és szükség esetén továbbirányítják a hívókat.

           A tünetek súlyosságához és a gyerekek sokféleségéhez mérten a nehézségek terén sem lehet egyetlen fajta tendenciát megragadni. Az Eszter Alapítvány szerint más nehézségekkel néznek szembe azok a szakemberek, akik nevelõotthonból származó, támogató háttér nélküli gyerekeket segítenek, mint azok, akik például egy gazdag és befolyásos család incesztus-túlélõjével foglalkoznak. Az elkövetõ ismerõs volta számos nehézség forrása lehet mind a feldolgozás, mind a hatékony segítségnyújtás szempontjából. A Kék Vonal tapasztalatai szerint nehézséget okoz, hogy sok fiatal a szocializációból eredõen normálisnak érzékeli az egyenlõtlen párkapcsolatot, amiben esetleg él, és a szexuális visszaéléseket, melyeknek ki van téve. Szerintük fontos lenne a gyerekek és a velük foglalkozó szakemberek képzése, valamint az áldozatok megfelelõ védelme, mert nagyon sokan félnek a feljelentés okozta változásoktól. A Patent Egyesület és a NANE Egyesület a törvényi szabályozás hiányosságaival és a szakemberek témában való járatlanságával is találkozik mint nehézséggel.

         A pedagógusok nyitottak, de egyben bizonytalanok is voltak, nemcsak a témát, hanem a saját szerepüket illetõen is. Kifejezték, hogy több lehetõséget szeretnének kapni ismereteik bõvítésére képzéseken, fórumokon keresztül. Minden iskolában volt olyan pedagógus, aki konkrét esetben kért segítséget a pszichológustól.

 

 

2. Szilágyi Vilmos: A  szexuálpolitikáról

 

A politika alapvető formái mellett alig esik szó a  szexuálpolitikáról, holott ez egyáltalán nem olyan jelentéktelen, mint első pillantásra gondolnánk! Hiszen mind az egyéni, mind a társadalmi élet egyik alapvető problémája  a  férfiak és nők  viszonya, amelyet valamilyen formában minden társadalom szabályozni és intézményesíteni próbál  (mint fennmaradásának és fejlődésének alapfeltételét). Éppen ez a törekvés a lényege a szexuálpolitikának, bár  inkább csak részegységeit – pl.  népesedéspolitika, családpolitika, nőpolitika stb. – emlegetik. Minthogy azonban a nemek viszonya szerves és alapvető része  minden közösségi életnek, a szexuálpolitikát egyszerűen nem lehet kihagyni belőle. Igy az  legalább hallgatólagosan beépül szinte minden politikai törekvésbe: az ifjúságpolitikába, a  szociálpolitikába vagy a kultúrpolitikába éppúgy, mint az egészségpolitikába vagy a kisebbségi politikába  stb. S persze a pártpolitikába is, amely mindezekkel foglalkozik, az adott párt (vezetésének) értékrendszere és célkitűzései alapján. Ugyanakkor több civil szervezet, például a nők érdekvédő szervezetei is kialakítják a maguk szexuálpolitikáját. A szexuálpolitika azonban alapjában véve állami szakpolitika, amit a kormányzat valósít meg.  A „szexuálpolitika”  kifejezés mellőzése részben a hagyományos szexuáltabu maradványainak továbbéléséből, részben pedig abból adódik, hogy  a közgondolkozás a „szex”-szel kezdődő szavakat  automatikusan az erotikával kapcsolja össze. (Valószínűleg akkor is így lenne, ha „nemiséggel kapcsolatos politikáról”  lenne szó.)

 

A  szexuálpolitika  történetéről

 

A politika által irányított  (vagy követett)  társadalmi változások többé-kevésbé mindig befolyásolják  a nemek  viszonyát;  ez utóbbi pedig visszahat a politikára.  A kettő közötti kölcsönhatást már sokan felismerték a múltban, így például  Wilhelm Reich,  aki  S. Freud tanításából azt a következtetést vonta le, hogy  a  társadalom  forradalmi  átalakítását  a  szexuális  elnyomás  és  a férfiuralom ( patriarchalizmus)  felszámolásával  kell kezdeni.  Az  általa indított  „Szexpol” (szexuálpolitikai)  mozgalomnak a  20. század  harmadik évtizedében kezdődő kibontakozását csak  Hitler és a nácizmus győzelme akadályozta meg.  (Az ő  „szexuálpolitikájuk” ugyanis  kizárólag a „fajvédelmet” és a magasabbrendűnek tartott árják szaporodását célozta, a  Birodalom  világuralma érdekében.)

A polgári liberalizmus, a munkásmozgalom és a nőmozgalom az előző századforduló körüli években igyekezett pozitiv és progresszív szexuálpolitikát kialakítani. Ennek megvalósítására jó alkalomnak tűnt az oroszországi  „szocialista forradalom”  győzelme. A kezdeti eredmények azonban hamar visszájukra fordultak a sztálini önkényuralom bevezetésével, annak ellenére, hogy a szovjet alkotmány biztosítani kívánta  a  nemek egyenjogúságát  stb.

Hasonló volt a helyzet hazánkban is a 2. világháború után. A meghirdetett (szexuál)politikai  normák  és a társadalmi-politikai gyakorlat ellentmondásosságát szemléletesen demonstrálta például a „Szex  és  kommunizmus”  című  kiállítás is. Kétségtelen azonban, hogy  a  Kádár-rendszer  (főleg  az 1970-es évektől)  fokozatosan enyhített  a szigorú, baloldali  puritanizmuson, például engedélyezte szexuális felvilágosító könyvek megjelenését, hozott egy népesedéspolitikai kormányhatározatot, amelyben a „családi életre nevelés” bevezetését is elrendelte az állami oktatás minden szintjén; azonkívül lehetővé tette a korszerű fogamzásgátló  eszközök  árusítását  stb.

Mindez azonban  igen kevés volt a nyugati társadalomban megfogalmazott szexuálpolitikai követelményekhez képest.  A nőmozgalom egyik amerikai képviselője, Kate  Millett  1971-ben megjelent könyvében  4  pontban foglalta össze ezeket:

 1.  A patriarchátus megszűntetése, a férfias és nőies fogalmának  újraértékelése.

 2.  A hagyományos szexuális tabuk eltörlése (pl. a homoszexualitás, vagy a házasság előtti és azon kívüli nemi élet tekintetében).

 3.  A kettős erkölcs és a prostitúció megszűntetése. 

 4. A szakszerű  és széleskörű  szexuális nevelés  megvalósítása.

 

 E követelmények -- bár még a fejlett, ipari államokban sem valósultak meg -- változatlanul időszerűek A rendszerváltás után az említett folyamat nálunk két, egymással  ellentétes irányban folytatódott  Egyrészt elárasztotta hazánkat a szexhullám, s vele a pornográfia és a prostitúció.  Másrészt  a korszerű szexuális nevelés  (s benne a családi életre nevelés)  intézményesítésére irányuló próbálkozások nem kaptak  támogatást a politika részéről, sőt, inkább  a konzervatív, represszív törekvések kaptak szabad utat.

Következésképpen  csökkent a házasságok és gyermekvállalások száma;  növekedett viszont a válások, a felbomlott családok, a szinglik aránya.

 

Az alapvető szexuális  jogok  meghatározása

 

Minthogy a férfiak és nők közötti viszony alapját az egyéni szabadságjogok (és ezek korlátai) képezik,  érdemes szemügyre venni, hogyan foglalta össze és határozta meg a nemiséggel kapcsolatos,  alapvető, emberi  jogokat 1999-ben és  2001-ben a 14. és 15. Szexológiai Világkongresszus:  Ezeket a jogokat 11  pontba  foglalták, s azok magukba foglalják a szexuális szabadság, autonómia, integritás, egyenlőség és élvezet jogát éppúgy, mint a szexuális magánélethez és társuláshoz, a felelős gyermekvállaláshoz, a tudományos információkhoz és a szexuális egészségápoláshoz való jogot. (Lásd:  külön lapon.)

Egy világkongresszusi határozat természetesen nem kötelező érvényű  egyetlen államra sem, függetlenül attól, hogy ezt az Egézségügyi Világszervezet (WHO) is mgeerősítette. Ám ugyanakkor elvárható, hogy a demokratikus kulturállamok szexuálpolitikája messzemenően figyelembe vegye a vezető szakembereinek ajánlásait.  Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az alapvető emberi jogoknak ezt a listáját meg kell ismertetni az állampolgárokkal, különösen ügyelve az esetleges félreértések  (vagy félremagyarázások) elkerülésére.  A  szexuális szabadság  például nem jelenthet szabodsságot és féktelenséget, hanem felelősségtudó, a korlátokkal számoló magatartást – és így tovább.

 

A  nemi  kapcsolatok  jogi  szabályozása

 

A kérdés tehát az, hogy hazánkban mennyire érvényesülnek az emberek szexuális jogai  és  milyen a nemek viszonya az élet különböző területein? Ez legkönnyebben a jogszabályok terén mérhető le.  Az Alkotmány, mint legfőbb jogszabály természetesen kimondja a férfiak és nők teljes egyenjogúságát, ami elvileg ma már vitán felül áll. Más kérdés, hogy a gyakorlatban mennyiben érvényesül.

. Ezt nemcsak az a tény teszi kérdésessé, hogy a parlamenti képviselők között a nők aránya még a 10%-ot sem éri el (szemben pl. a svédországi 45%-kal!), hanem sok más tény is a nők hátrányos helyzetére utal. Az ún. „esélyegyenlőségi törvényt” is csak 2003-ban fogadta el a magyar parlament; ám ennek gyakorlati megvalósulása is várat magára. (Az e célból létrehozott „Esélyegyenlőségi Kormányhivatal ugyanis hamar megszűnt.) Az 1990-es években megkezdte működését a Nőképviseleti Tanács”;  ennek titkársága adta ki 1999-ben a „prostitúcióra kényszerités, emberkereskedelem” témájú tanulmánykötetet (lásd külön lapon); de az utóbbi években már gyakorlatilag nem működött. Helyette létrejött a „Nők és férfiak társadalmi egyenlősége” Tanács, ám ennek munkájáról még nincs beszámoló.   

 Jogilag a polgári törvénykönyvben teljesebbnek látszik az érvényesülése, mint a szexuális  büntetőjogban, amelynek reformja megkezdődött ugyan (egyik nagy eredménye például  a felnőttek közötti, kényszermentes homoszexuális kapcsolat büntethetőségének megszűntetése),  de  további reformokra is szükség lenne. Vonatkozik ez például a „nemi erkölcs elleni bűncselekmények” büntetőjogi szabályozására, amelyben nincs korszerű meghatározása  a „fajtalanság” (vagy éppen a „természet elleni fajtalanság”)  fogalmának. (A törvényalkotó minden jel szerint a heteroszexuális  közösülést  tartotta  egyedül  „természetesnek”.)

A legutóbbi idők kitűnő új jogszabálya a házastársak közötti, erőszakos közösülést is büntetni rendeli, ám csak magánindítvány alapján. Márpedig az erőszakot elszenvedő sértettől aligha várható, hogy kiszolgáltatott helyzetében feljelentse az elkövetőt. Problematikus az is, hogy mit tekint a törvény „súlyosan szeméremsértő cselekménynek”.Mert az a körülmény, hogy egy viselkedés  „a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál” (a törvény szerint), az sokféleképpen értelmezhető, s nem feltétlenül sérti a „szemérmet” (ami önmagában is bizonytalan és változó tartalmú fogalom). De lehetne sorolni  további problémákat is, például a „megrontás” vagy a „vérfertőzés”  kapcsán.

A szexuális büntetőjog reformja, korszerűsítése tehát egyik fő célkitűzése lehetne a mai szexuálpolitikának. De ide tartozik célként  a hagyományostól eltérő, tartós szexuális kapcsolatoknak (pl. illegális együttéléseknek)  a hagyományos (monogám, heteroszexuális)  házassággal egyenértékűkénti kezelése, és az eddigi „családpolitika” felülvizsgálata is.

 

A  szexuális  kultúra  terjesztése

 

A jogi szabályozás korszerűsítésén túl a szexuálpolitika alapvető feladata  a szexuális szabadságjogok megismerésének és a velük való élni tudás feltételeinek biztosítása.  Ez konkrétan azt jelenti, hogy  a szexuálpolitika egyik fő célkitűzése a tudományosan megalapozott szexuális kultúra terjesztése lehet, beleértve az egyéni pszichoszexuális fejlődés kedvező feltételeinek  megteremtését.  A szexuális kultúra terjesztéséhez pedig egyrészt a médiát (főleg az elektronikus médiát)  kellene szabályozni – éspedig részben fejleszteni, részben korlátozni! --, másrészt  a közoktatás és köznevelés intézményeit kellene a szexuális kultúra  terjesztésére  alkalmassá  tenni.

A különböző felmérések ugyanis azt mutatják, hogy az emberek szexuális kultúrája még ma is igen alacsony szintű. Nemcsak, hogy nem ismerik szexuális jogaikat és lehetőségeiket, hanem élni sem tudnak vele: intézményes oktatás és nevelés hiányában  nem képesek sikeresen feldolgozni a rájuk zúduló szexuális ingertömeget, nem tudnak felkészülten választani a sokféle szexuális viselkedésminta közül.  Igy aztán nagyon esetleges, hogy milyen szexuáletikai értékrendjük alakul ki (s kialakul-e egyáltalán valamilyen). Ez a magyarázata  az elavult kapcsolati minták továbbélésének, az érzelmi és szexuális zavarok  rendkívüli megszaporodásának  (beleértve a féltékenységet és egyéb párkapcsolati játszmákat éppúgy, mint  a  különböző szexuális funkciózavarokat és szenvedélybetegségeket).

Átgondolt és korszerű  szexuálpolitika hiányában  a szexuális-párkapcsolati kultúra terjesztésének ma nálunk  sem gazdája nincs, de koncepciója, vagy éppen projektje sem létezik. Csupán néhány  esetleges, félig kidolgozott és rövid életű próbálkozás történt az elmúlt években, egyének vagy civil szervezetek részéről, de egyik sem tudott meggyökeresedni és intézményesedni.  Holott rendelkezünk nyugati mintákkal, amelyeket könnyen lehetne adaptálni a hazai viszonyokra.  (Gondoljunk  pl.  Svédországra, ahol már az 1950-es években bevezették a kötelező, iskolai szexuális nevelést, vagy Németországra, ahol  1968 óta kötelező ugyanez.)  Nyilvánvaló, hogy elsősorban a hivatásos nevelőket kellene erre felkészíteni.,  vagyis a pedagógusképző  (és  továbbképző)  intézményekben  teret adni a  szexuálpedagógiának. Az iskolák nevelési tervébe és tanmenetébe pedig beiktatni  -- s nemcsak az osztályfőnöki órák keretében, hanem külön tanórákon  (akár „nemiség-tannak” vagy   „magánélet-tannak”, akár „életvezetési ismereteknek” hívjuk  ezeket) – a szükséges ismeretek és  készségek  elsajátítását, természetesen tankönyvek és  munkafüzetek  alapján.

 

A  nemek  hatalmi  viszonyának  rendezése

 

 A  szexuálpolitika  alapvető  célkitűzése  ma  a  férfiak és  nők  hatalmi viszonyának rendezése lehet. Ez azért elsődleges, mert a patriarchalizmusból, a hagyományos férfiuralmi rendszerből csak az elmúlt száz évben kezdtünk kiemelkedni  (a formális egyenjogúsítás deklarálásával),  de a folyamat még korántsem fejeződött be. A gyakran emlegetett „szexuális forradalom” helyett eddig csak lassú reformok történtek. A férfiak hatalmi fölényéről többek között a parlamenti képviselők nemek szerinti megoszlása tanuskodik  szemléletesen. A nőmozgalom nálunk még nem olyan erős, hogy ezen is tudott volna változtatni. Mint ahogy azon sem, hogy a munkanélküliség sokkal jobban érinti a nőket, mint a férfiakat, s a munkavállalás terén is eleve hátrányos helyzetben vannak a hasonló képzettségű férfiakkal szemben. Hasonló a helyzet a bérezés terén  (nem is szólva az otthoni „második műszakról”, a háztartási  teendők  megosztásáról, vagy a gyermekgondozásról).

Egy német szexológus  (Eberhard  Schorsch,, 1984)  tanulmányában megállapítja, hogy a nemek viszonyát változatlanul egy szexualizált, vagy nem-szexualizált erőszak jellemzi.  Ennek legnyilvánvalóbb formája  a  nők  elleni erőszak, amit a hagyományos szemlélet „megbocsáthatónak”, pl. féltékenységből  eredő „lovagias indulatnak” tartott.  Sőt, különböző elméletek is születtek ennek magyarázatára. Az egyik ilyen a több évezredes férfiuralom elfogadott tényére utal. A másik az un. provokáció-elmélet,  amely szerint mindig a nők provokálják, feldühítik a férfit, így a nő csak megérdemelt büntetését kapja. Egy harmadik elmélet szerint  a nők mazochisták,: igényelnek egy kis kínzást a férfi részéről.  A freudizmus nyomán eléggé elterjedt az a vulgáris ösztönelmélet is, amelynek lényege, hogy a

férfiak kielégítetlen ösztönszükségletei nyomán a tudattalanban felhalmozódó feszültség előbb.utóbb robbanásszerűen ki szokott törni, s agresszivitásban nyilvánul meg.

Az ilyen elméletek azonban nem nyújtanak igazi magyarázatot  az  erőszak  okait illetően.  Mert bár a nők ritkán agresszívak a férfiakkal szemben, viszont  igen agresszívek tudnak lenni a gyermekekkel szemben  (az elhanyagolástól a gyermekgyilkosságig terjedő skálán).  Az „önfeláldozó anyaszeretet” hangsúlyozása  megtévesztően elfedi a gyermekek elleni  női  erőszak  tényeit. Schorsch szerint  ennek  kritikus  időszaka  a csecsemő  és  az anya  szimbiotikus viszonya, amit az anya ambivalensen él át.  Hagyományos elképzelés, hogy a nő csak a gyermekvállalás révén találja meg és teljesíti ki saját identitását. Pszichoanalitikus  hasonlattal  élve  a  gyermek  a  nő számára  „péniszpótlék” (amely a „péniszirigység” megszünését  és a teljesértékűség elérését  jelenti). Ugyanakkor a csecsemő  kiszolgáltatottsága  felszabadulás helyett inkább korlátokat rak az anyára és belső ellenállást, ingerültséget, haragot vált ki, bár ezeket a  bűntudat miatt rögtön el is fojtja.

A szimbiózis során átélt ambivalencia  egyfajta „őstraumát”  jelenthet a gyermek számára: egyrészt  később is vágyik  a  szoros, szimbiotikus  kapcsolatra, másrészt fél is tőle  (és bosszút  akar állni az őt  „elhagyó”  anyán – s ha  fiú, akkor általában a  nőkön).  Schorsch  szerint  a  férfi  identitás  kialakításának  feltétele  az  anyával  való „primer identifikáció”  feloldása. Érdekes gondolata, hogy a férfiak nők elleni nemi erőszaka (ami gyakran sikertelen), ez a szexualizált agresszió a  törékeny  férfi önbizalom  erősítését  célozza.  A nemek közötti erőszak okaira tehát többféle magyarázat lehetséges,  s ezekkel  egy hatékony  szexuálpolitikának  számolnia  kell.

 

Esélyegyenlőség  és  szexuálpolitika

 

 A nők és férfiak jogilag szentesített egyenlősége  még  nem jelent tényleges  esély-egyenlőséget, csupán annak egyik feltételét teremti meg.  Az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy a nők is azonos esélyekkel vehetnek részt  nemcsak a közéletben  (szavazás, választhatóság  stb.), hanem  a munkavállalásban, a  képzésben és továbbképzésben, valamint a magánélet  jogainak  (párválasztás  és együttélés,  házasság  és  válás  stb.)  gyakorlásában is.  A  folyamat kibontakozásához szemléletváltásra, a jogalkalmazás és a közvélemény  tudatos alakítására van szükség, éspedig egy koordináló  központ  segítségével, amely a médiát és a  közoktatást egyaránt befolyásolja.

Ugyanez érvényes  az etnikai, a vallási  és a szexuális  kisebbségek  nemiséggel kapcsolatos szokásainak vagy törekvéseinek kezelésére. Ez utóbbiak meglehetősen ellentmondásosak  és  eltérőek, sokféle előítéletet  hordoznak. A szexuálpolitikának tehát  nagy  kihívásokkal  kell(ene)  szembenéznie  nálunk  is. Az  egyik  ilyen  kihívás  például  a mesterséges megtermékenyítéssel  és  a  béranyasággal  kapcsolatos. Kétségtelen, hogy mindkettő  számos  jogi,  erkölcsi  és  pszichológiai problémát  vethet fel, ám ez még nem ok arra, hogy  elítéljük. Hiszen  a gyermekvállalás, mint  alapvető  emberi jog  gyakran  csak ezek révén  valósítható meg. Hogy  ki  a gyermek  valódi  anyja,  az a béranyaság  esetén  szemlélet  és  megítélés kérdése, s nem feltétlenül  okoz  identitászavart  (vagy éppen az emberi kapcsolatpk „cinikus  piacosítását”). Az  anyaság  fogalma  kétségtelenül  módosulhat  és  relativizálódhat  a  béranyaság  következtében. Ám  egy örökbe fogadott  vagy  nevelt gyermek  is  meg tudja  szokni, hogy  „két  anyja  van”  (illetve  volt  egy másik is);  személyiségfejlődése  ettől  még  zavartalan lehet.

A házasság  és a családi  élet  értelmezésének  különböző  kritériumai  lehetnek  egy  pluralisztikus  társadalomban, amelyben érvényesülhet  az  individuális  igények  sokfélesége. Ezek  azonban nem állhatnak ellentétben  a felelősségtudattal  és  szolidaritással, bár  tény, hogy a párkapcsolatok  napjainkban  egyre  informálisabbá  és  bomlékonyabbá  válnak. Ez a kihívás a szexuálpolitika  számára  a  párkapcsolati kultúra  terjesztését  írja  elő a képzés és továbbképzés szintjei mellett a  médiában és felnőttnevelésben is, mert csak ez tenné lehetővé a házasság és család válságának, valamint a  gyermekvállalási és népegészségi problémáknak a megoldását.   

 

 

 

3. Haeberle, E.J.:  Szexuális  konformitás  és  deviancia

 

Bevezetés

 

Minden társadalom kialakít különféle standardokat, szabályokat és normákat tagjainak szexuális viselkedésére. Ezek a normák rendkívül eltérőek lehetnek a különböző társadalmak és történelmi periódusok szerint, de abban megegyeznek, hogy az embereket két csoportra osztják: a normákat követőkre, akik „normálisak“,  és a  normáktól  eltérőkre, akik „abnormálisak“. Például a 20. század elejéig  az Észak-afrikai  szivan bennszülöttek  elvárták, hogy  minden „normális“  férfi homoszexuális kapcsolatokat (is) létesítsen, s akik ezt nem tették, azokat furcsának és nevetségesnek találták. Az arab félszigeten élő beduinok viszont a homoszexuális viselkedést olyan „abnormálisnak“ és felháborítónak tartották, hogy  az érintetteket halálra ítélték.

Ami saját társadalmunkat illeti, a viktoriánus korban feltételezték, hogy  a „normális“  nők nem  nagyon élvezik a szexet és nem elégülnek ki abban. Akik pedig mégis  élvezik és ragaszkodnak a kielégüléshez, azokat romlottnak, erkölcstelennek, sőt, betegnek tartották. Ma viszont éppen az orgazmusra képtelen (vagy arra nem törekvő) nő számít „abnormálisnak“, „diszfunkcionálisnak“, kezelésre  szorulónak.

E néhány példa nemcsak azt illusztrálja, hogy a szexuális normák relatívak, hanem azt is, hogy a normáktól való eltérés (deviáció) igen különböző szociális reagálásokat provokálhat. Más szóval: ami az egyik kultúrában szexuális konformitás, az egy másik kultúrában szexuális deviancia lehet, s akiket deviánsnak tekintenek, azok különböző következményekkel számolhatnak.

Amint láttuk, a szexuális devianciák legalább négyféleképpen  értékelhetőek:

 

1.Kinevethetik, mint egyéni bolondériát (ahogy a szivanok tették a csak heteroszexuális férfivel),

2.Elítélhetik, mint erkölcstelenséget  (ahogy  a szexet élvező, viktoriánus  nőt),

3.Megbűntethetik, mint törvénysértést  (ahogy  a beduinok teszik egy homoszexuálissal),

4.Betegségként is kezelhetik (mint ahogyan egy anorgasztikus modern nő esetében).

 

Az elsőként említett esetben a szexuális devianciának nincs komolyabb következménye. A deviáns egyszerűen egy furcsa fickó, aki könnyen elviselhető. A másik három eset viszont  sokkal komolyabb. Ha egyszer a devianciát morális, legális, vagy orvosi szempontból ítélik meg, akkor gondot okozhat az egyháznak, a bíróságnak, vagy a szakorvosoknak. Ennek folytán a deviánst már nem tartják ártalmatlan nonkonformistának, akit békén lehet hagyni, hanem egy bűnösnek, akit meg kell menteni,  egy bűnözőnek, akit meg kell büntetni, vagy  egy betegnek, akit meg kell gyógyítani.

Természetesen vannak olyan társadalmak is, amelyekben az említett szexuális viselkedések nem keltenek különösebb feltűnést, és sohasem tekintik azokat deviánsnak.  Az ilyen  „permisszív“ társadalmakban a szexuális normák elég lazák és rugalmasak ahhoz, hogy képesek legyenek alkalmazkodni sokféle egyéni viselkedéshez, s  így a heteroszexuális és homoszexuális férfiakat, vagy  az orgazmikus és anorgazmikus nőket egyaránt a normalitás határán belül levőknek tekintik.

Másrészt egy különösen merev szexuális normákkal rendelkező társadalom ezeket a különböző csoportokat a deviancia különböző osztályaiba sorolhatja. Már említettük, hogy a viktoriánus Európában és Amerikában a szexuálisan igényes és orgazmusképes nőket gyakran  erkölcstelennek és betegnek tartották. Igy nemcsak jámbor prédikációkat tartottak nekik, hanem pszichiátriai kezelésnek is alávetették őket. Ugyanígy egyes országokban a férfi homoszexualitást ma sem csak véteknek, hanem  bűncselekménynek és/vagy  betegségnek tekintik. Ez háromszoros szociális elítélést jelent;  ami elég demoralizáló hatású.

Ám érdemes megemlítenünk, hogy a szexuális normák elég gyorsan változnak a modern társadalmakban, s így a két-háromszoros devianciák is gyorsan egyszeresre csökkennek, vagy akár eltűnnek. Az ilyen, drasztikus változások jó példája nemrég az Egyesült Államokban történt, ahol  a pszichiáterek a homoszexualitást levették a mentális zavarok listájáról, s ahol több állam törvényhozása eltörölte a homoszexuális viselkedést büntető, hagyományos jogszabályokat, sőt, több keresztény egyház sem tekinti már bűnnek az ilyen viselkedést. Igy sok amerikai homoszexuális szociálisan kitaszítottból elég gyorsan tisztes állampolgárrá vált. Csak a konzervativ egyházakhoz tartozók maradtak hagyományos állapotban, vagy kerestek gyógykezelést konzervativ pszichiátereknél, akik őket még „korrekcióra szoruló deviánsoknak“ tekintették.

Ez a probléma másik fontos szempontjára világít rá. Gyorsan változó világunkban a szexuális viselkedés morális, jogi és orvosi standardjai nincsenek mindig összhangban, sőt, akár ellentmondásba is kerülhetnek egymással. Ennélfogva  konformitásunk az egyik normával elhajlást jelenthet egy másiktól. Például  előfordulhat, hogy egy anorgasztikus nőt  modern terapeutája  rendszeres maszturbáció gyakorlására bíztatja orgazmuskészségének erősítése céljából. Csakhogy ugyanezt a nőt a lelkipásztora eltiltja a maszturbációtól, mint bűntől, amely Isten elleni vétek. Igy aztán választhat, hogy egészséges lesz, de erkölcstelen, vagy erkölcsös, de beteg. Ugyanebben az esetben a maszturbációt javasló terapeuta az USA egyes államainak jogszabályait szegi meg, ahol ez bűncselekménynek minősül. Holott  szakmai etikája elvárja tőle az ilyenfajta kezelést. Igy mindenképpen dilemma elé kerül.  De a normák ilyen konfliktusát tovább elemezhetnénk a terapeuta vallásos hite, vagy  a lelkipásztor  orvosi nézetei szempontjából. A lényeg azonban világos: a deviancia éppolyan relativ fogalom, mint a konformitás, s konkrét jelentésük a szociális kontextustól függően változik.

A multban ezt az egyszerű igazságot, sajnos, nem mindig értették. Ma ez számunkra nyilvánvalónak tűnik, ám régebben a történelem legtanultabb  elméi sem ismerték fel. Ehelyett a szexuális devianciát az egyén olyan objektiv  tulajdonságának tartották, amelyet a társadalomnak szabályoznia, korlátoznia kell. Ennek megfelelően feltételezték, hogy vannak „deviáns  személyiségek“, s igyekeztek megállapítani ezek jellemvonásait és kialakulásuk feltételeit. Megállapításaik alapján pedig különböző módszereket javasoltak a deviáns visszakényszerítésére a konformitásba. Évszázadokig ez volt az egyetlen elfogadott megközelítése a szexuális devianciának. A hangsúly és a stílus ugyan változhatott, de az eredmények megdöbbentően hasonlóak:

 

Vallásos deviancia :  vétek

A középkorban, amikor az egyház és vallás volt a domináns  szociális tényező, a problémát főleg valláserkölcsi fogalmakkal határozták meg. Igy a szexuális konformitás és deviancia közötti különbséget  a jámborság és a bűnösség közti különbséggel azonosították. A szexuális deviánsokat az ördög, vagy egy gonosz szellem szállta meg. „Normális“ emberekké csakis az imádságok és bűnbánat által válhattak. A szexuális devianciák kontrollja érdekében a társadalomnak több papra és templomra volt szüksége. (Ez logikusan azt jelentette, hogy a szexuális konformitás leginkább egyházi államban biztosítható.)

 

Jogi deviancia :  bűncselekmény

Az újkor beköszöntével  az egyház fokozatosan átengedte hatalmát a világi, polgári hatóságoknak, s így  a deviancia problémáját egyre inkább jogi fogalmakkal  írták körül. A szexuális konformitás és deviancia különbségét most már a  törvénytisztelet és a bűncselekmény különbségével azonosították. A szexuális deviánsok „bűnözőkké“ váltak. „Normális“ emberekké csakis  börtönbüntetések és jóvátételek révén válhattak. A szexuális devianciák kontrollja érdekében a társadalomnak több rendőrre és börtönre volt szüksége. (Eszerint a szexuális konformitás  leginkább rendőrállamban biztosítható.)

 

Egészségügyi deviancia : betegség

Végül a  19. és 20. században a  politika  erejének csökkenése és a  tudomány tekintélyének növekedése figyelhető meg. Ennek folytán a problémát főleg orvosi terminusokkal kezdik megfogalmazni.  A szexuális konformitás és deviancia különbségét így a mentális egészség és betegség különbségével azonosítják. A szexuális deviánsok: „pszichopaták“, akik csakis pszichiátriai kezelések révén válhatnak „normális“ emberekké. A szexuális devianciák kontrollja érdekében a társadalomnak több pszichiáterre és elmegyógyintézetre van szüksége. (A szexuális konformitás tehát leginkább „terápiás államban‘ biztosítható.)

 

Mindhárom esetben  hasonló ideológia működése figyelhető meg. Az uralkodó szexuális normák nem kérdőjelezhetők meg. A szexuális devianciák nem tűrhetők el. A deviánsnak nincs joga a deviáns viselkedéshez. Különleges felhatalmazással  rendelkező  szociális intézményeknek kell a rendbontókat a helyes útra visszaterelni  és az általános szexuális konformitást biztosítani. Az emberek „legjobb“ szexuális viselkedése csakis a totális kontroll valamely formája révén  valósítható meg.

S egy másik megfigyelés  is szót érdemel. A szexuális viselkedés szociális kontrollját akár „Isten nevében“, a „törvényes rend“, vagy az „orvostudomány“ nevében gyakorolják, mindig objektivnek, pártatlannak és „természetesnek“ tűntetik fel. A társadalmak nem szívesen ismerik el, hogy  ez valójában nem más, mint az egyik embercsoport kontrollja a másik felett. Az intézkedések szociális, sőt, politikai jellegét ritkán vitatják, inkább elködösítik a vallási, jogi, vagy orvosi zsargonnal.

Ámde, ha valóban meg akarjuk érteni a deviancia problémáját, akkor szélesebb körben kell vizsgálódnunk. Nem elég csak a deviáns egyénre és arra figyelni: hogyan lehet őt elfogadható, "normális"“emberré tenni, hanem azokat is meg kell néznünk, akik  ragaszkodnak ehhez az átváltoztatáshoz és akik őt elsődlegesen deviánsnak bélyegezték. Hiszen az ilyen vizsgálódásból  kiderülhet, hogy a konform többség becsületét, tekintélyét és mentális egészségét nagy mértékben alátámasztja és erősíti a vétkesek, bűnözők és elmebetegek látható jelenléte. Vagyis a deviánsoknak fontos szociális funkciójuk van. Ők jelentik az üdvös „figyelmeztető példát“, s így elősegítik a többség szociális kohézióját és  stabilitását. Létezésük tehát negatív módon erősíti a társadalom domináns értékeit. A hitetlenek léte növelheti a vallás jelentőségét, a törvénysértők léte növeli a törvényes rend jelentőségét, a lelkileg beteg emberek pedig a pszichiátria jelentőségét.

 

A deviancia és a konformitás tehát egymást feltételezik, s közös forrásból erednek. Nem indokolt feltételezni, hogy a deviancia magától keletkezik bizonyos egyénekben, s aztán fellépésre kényszeríti a társadalmat. Viszont megállapítható, hogy a társadalmak szerveződése bizonyos mennyiségű devianciát teremt, ami aztán segíti választott normáinak érvényesítését. Vagyis a társadalom hozza létre a devianciát éppúgy, mint a konformitást. Túlzott leegyszerűsítés lenne azt hinni, hogy a deviancia objektíve létezik bizonyos emberekben, s hogy vannak veleszületetten deviáns személyiségek, vagy viselkedések. A deviancia nem személyiségjegy, vagy jellemvonás, hanem különböző interakciók eredménye. Szociális kapcsolatokban teremtik, tartják fenn és szűntetik meg. A deviancia leginkább szociális szerepként értelmezhető.

Férfiak és nők akkor válnak deviánssá, amikor  őket mások  (vagy önmaguk) így nevezik. Például, valaki akkor válik eretnekké, amikor vallási nézeteit a hivatalos egyházi tekintélyek  hibásnak és veszélyesnek nyilvánítják.  Ennek folytán ezek a tekintélyek kiközösítik őt, s ha tehetik, erőszakkal elhallgattatják.  Hasonlóképpen, úgy válik valaki bűnözővé, hogy valamely cselekedetét a hatóságok törvénysértőnek ítélik és ezért büntetésben részesítik. S végül úgy válik valaki lelki beteggé, hogy viselkedését hivatalosan a lelki egészség hiányára vezetik vissza, s ezért orvosi kezelésnek vetik alá.

De épp ennélfogva a férfiak és nők megszűnhetnek deviánsok lenni, ha már senki (s ők maguk sem) nevezi őket deviánsnak. Például a tekintélyek követelésének eleget téve visszavonják eretnek nézeteiket és bűnbánatot tartanak. Vagy letöltik büntetésüket és nem bűnöznek tovább; ill.  meggyógyulnak lelki betegségükből. Ennek eredményeként hivatalosan mentesülnek az „eretnek“, a „bűnöző“, vagy a „lelki beteg“ jelzőktől, s így a korábbi deviáns  visszatérhet a konformis  többségbe.

Ez a konformitás és deviancia  alapsémája, ha a dolog lényegét tekintjük. Ám a gyakorlatot néhány további tényező bonyolítja. Ezek egyikét már röviden említettük. Egyáltalán nem ritkaság, hogy emberek önmagukat deviánsnak nevezik, vagyis önként eretnek nézeteket vallanak, bűnösnek tartják magukat, vagy kezelést kérnek lelki bajaikra. De az is előfordul, hogy elutasítják a rájuk kényszerített, deviáns  szerepet, sőt, szörnyű tévedésnek nevezik azt.  Igy pl. még a kiközösítésük után is orthodox hívőknek tartják magukat, vagy még a börtönben is ártatlanságukat hangoztatják, illetőleg a pszichiátriai osztályon is lelkileg egészségesnek érzik magukat. Vagy – alternativaként – más okból utasítják vissza a deviáns szerepét: elismerik ugyan a hivatalos normák megsértését, de azokat igazságtalannak és érvénytelennek tartják. Igy a hagyományos katekizmust istentelennek, a törvényeket törvénytelennek, a diagnosztikai kézikönyvet pedig tudománytalannak nevezik.

A tekintélyek viszont néha vonakodnak elismerni egy ember  devianciáját. Nem látnak  semmi rendkívülit a viselkedésében, még ha teljesen eltér is a megszokottól. Vagy, ha az illető ragaszkodik önmaga deviánssá minősítéséhez, akkor ezt egyszerű tévedésnek nyilvánítják. Ráadásul a deviáns minősítést két másik módon is eltávolíthatják. Például elismerhetik, hogy tévedtek a túlbuzgó inkvizitorok, a korrupt bírók, vagy a tudatlan doktorok. Igy aztán az eretnekség miatt máglyára vetett egyént később  akár  szentnek is nevezhetik;  a bűnözőt felmenthetik, a mentális pácienst pedig, mint egy téves diagnózis áldozatát rehabilitálhatják. Másrészt a tekintélyek úgy is dönthetnek, hogy megreformálják dogmáikat, visszavonják törvényeiket, vagy felülvizsgálják pszichiátriai osztályozó rendszerüket. Ezekben az esetekben a deviánsnak nem kell megváltoztatnia viselkedését, a konformitása mégis helyreáll.

Mindez egy másik fontos tényre utal. Nem mindenkit neveznek deviánsnak, aki megsértette a hivatalos normákat, és nem minden deviánsnak nevezett sértette meg ezeket a normákat. Nem minden hitetlenre figyel az egyház, nem minden törvényszegőt fognak el és büntetnek meg, és nem minden bizarr viselkedésű kerül kapcsolatba egy pszichiáterrel.  Ehelyett közösségük mindezeket a nonkonformistákat  többé-kevésbé „normális“ emberekként fogadhatja el. Másrészt az is lehetséges, hogy teljesen „normális“ embereket tévedésből az eretnekek, a bűnözők, vagy az elmebetegek közé sorolnak.  Aztán akár elfogadják, akár elutasítják ezt a szerepet, devianciájuk  kétségtelen szociális ténnyé válik, s ők viselhetik ennek következményeit. Lehet, hogy nem vesztették el az igaz hitet,  mégis deviánsok;  lehet, hogy nem szegték meg a törvényt, mégis deviánsok, lehet, hogy nem viselkedtek „őrültként“, mégis deviánsok.

 

Tekintettel a fenti és más megfigyelésekre a deviancia modern vizsgálói  már jó ideje szélesebb perspektivából vizsgálódnak és figyelembe veszik a társadalmi kontextusokat. Ahelyett, hogy pusztán az egyén deviáns viselkedésének eredetét kutatnák, most azt kérdezik: A többség miért és hogyan helyez deviáns szerepekbe bizonyos embereket? S ők hogyan reagálnak erre a szerepkijelölésre? Hogyan reagál az egész társadalom? Milyen feltételekkel lehet elutasítani a deviáns szerepet, vagy kilépni abból? Milyen előnyei és hátrányai vannak a deviáns szerepnek a deviáns számára? És mások számára?

Nyilván nem lehet mindezen kérdéseket itt mélyrehatóan megválaszolni. Ám elegendő, ha megértjük komplexitásukat. Céljainknak elegendő, ha röviden, felületesen felvázoljuk a válaszokat, s a tárgyalást egy fontos, végső megjegyzéssel zárjuk: Ha valakit sikeresen deviánsnak bélyegeznek, annak nincs más választása, mint eljátszani a saját közösségében deviánsnak  tartott szerepet. Igen gyakori, hogy tartósan deviáns pályán mozognak és deviáns társaikkal együtt deviáns szubkultúrát alakítanak  ki. Igy például az eretnek egy új, vallásos szekta vezetője lehet, egy bűnöző profivá válik és csatlakozik a bűnöző alvilághoz, vagy a lelkileg deviáns „őrültségének“ fitogtatásával személyes követőkre talál. Előfordulhat, hogy  ezek a deviáns szubkultúrák maguk is kitermelik saját deviánsaikat, akik aztán saját szubkultúrát teremtenek.

 

Hogyan alkalmazható mindez a szexuális devianciák esetére? Erre leggyorsabban úgy jövünk rá, ha visszatérünk a bevezetésként említett példáinkhoz. Láttuk, hogy a viktoriánus időkben bűnösnek és betegnek tekintették az orgazmusképes, szexuálisan igényes nőket, s a papok és pszichiáterek igyekeztek „megmenteni“ őket. Erkölcsileg ugyan nem mindig ítélték el őket „bujaságukért“, de ha kiderült, hogy maszturbálnak, akkor „maszturbációs betegség“ címén orvosi kezelést kaptak. Ha nem tartották elegendőnek férjük szexuális teljesítményét, akkor „nimfománia“ vagy „erotománia“ miatt kezelték őket. Ezek a kezelések igen hosszan elhúzódhattak és akár klitoridektomiát (a csikló kimetszése), vagy még radikálisabb műtétet is jelenthettek. Ha a kezelés nem volt eredményes, a pácienst prostituáltként, vagy menhelylakóként  valóban deviáns pályára kényszeríthették.

Szerencsére nem minden orgazmusképes nő jutott ilyen sorsra. Ha titkuk nem derült ki, vagy ha a férjük jól kijött velük, akkor senki sem nevezte őket deviánsnak és normálisan élhettek. Végül is, amint a vallási és pszichiátriai vélemények megváltoztak, még a sokszorosan orgazmusképes nőket is normálisnak tekintették, és a „túlzott női szexuális igények“ problémája elenyészett. Sőt, időközben a helyzet csaknem visszájára fordult, és most a nem orgazmuskész nőkben keltenek bűntudatot. Igy aztán most ők kerülhetnek pszichiátriai kezelésbe, s gyakran még a „hatékonyabb maszturbálást“ is meg kell tanulniuk. Viszont senki sem nevezi őket deviánsnak, ha előnyben részesítik a szüzies életet, vagy ha férjük elfogadja  orgazmus (és vágy) nélküliségüket.

 

Még tanulságosabb a homoszexuális férfi példája. Amint láttuk, egyes társadalmak nem csinálnak ügyet a homoszexualitásból. Képesek tolerálni, sőt, bátorítani a homoszexuális viselkedést, de náluk nincsenek „homoszexuálisok“. Azt is láttuk, hogy saját társadalmunk különleges szociális szerepet biztosít a homoszexuálisoknak, és hogy ez a besorolás többé-kevésbé mesterkélt. Kinsey skálája megmutatta, hogy a heteroszexualitás és a homoszexualitás egy folyamat részei, nem zárják ki egymást és nem feltétlenül véglegesek. Igy arra a kérdésre, hogy egy adott személy homoszexuális-e, nincs objektiv válasz, hiszen ez  a szociális interakcióktól függ. Például, ha egy katonára egyetlen alkalommal homoszexuális aktust bizonyítanak, ennek folytán állandó deviáns pályára kényszeríthetik; viszont egy fiatal férfi prostituált önmagát heteroszexuálisnak tarthatja, s általában el is fogadják ilyennek. Minthogy homoszexuális aktusait csupán pénzért csinálja, ezek „nem számítanak“. Igy, ha a rendőrség nem kapja el, akár meg is házasodhat és „normális“ családfőként élhet.

Ámde ha egy férfit sikeresen a homoszexuálisok közé soroltak, vagyis ha önmagát is „melegnek“ tekinti, akkor megtanulja szerepét az elvárásoknak megfelelően játszani. Ezek az elvárások persze társadalmanként és helyzetenként különböznek. A homoszexuális szerepe néha kifejezetten pozitiv. Akár sámánnak vagy szent embernek is tekinthetik (ahogyan egyes „primitiv“ kultúrákban), példás polgárnak (mint a régi Japánban), vagy  szenzitiv zseninek (mint egyes nyugati folklorokban).  Máskor viszont szerepe teljesen negativ. Tekinthetik például eretneknek (mint a középkori Európában), bűnözőnek (mint az USA egyes államaiban), vagy „pszichopatának“ (szintén egyes amerikai államokban). Megjegyzendő, hogy a homoszexualis szerep pozitiv, vagy negativ jellege az idők folyamán még ugyanabban a társadalomban is változhat. Ez pedig a homoszexuálisok önmagukról alkotott véleményét is befolyásolja.

   Hasonló megfigyeléseket tehetünk a homoszexuális szubkultúrával kapcsolatban. Az olyan társadalmakban, ahol nem jelent problémát a homoszexualitás, ott nincsenek „melegek“, vagy „meleg szubkultúra“. Nyugati ipari társadalmaink viszont mindkettővel rendelkeznek. Sőt, ezekben a meleg szubkultúrán belül is van néhány szubkultúra (pl. az „aunties & nellies“, a „drag queens“, a „hustlers“, a  „daddies“ és hasonlók). Ezek a csoportok a saját szociális és szexuális stílusukat ápolják. Az utóbbi években változások figyelhetők meg mindegyikben. Régebben titkolózók, gyanakvók, intoleránsak és különcök voltak, újabban viszont barátságosabbak és nyitottabbak. Továbbá új, büszke és liberális, meleg szubkultúrákkal is bővültek (pl. „gay liberation“ csoportok, egyetemisták, sportklubok, egyházközségek, pártcsoportok és meleg szakmai szervezetek).

Az említettekhez hasonló fejlemények következtében sokat javult a homoszexuálisok önképe és nyilvános megítélése. Egyre többen kezdik megérteni, hogy a homoszexuális szerep nem egyszer s mindenkorra adott és változhatatlan. Szexuális orientációjuktól eltekintve a homoszexuálisok nagyon különbözőek, eltekintve attól, amit a szociális nyomás lassanként kialakít bennük. Az USA-ban és Nyugateurópában a homoszexuális deviancia-teremtés régi mechanizmusai fokozatosan  elsorvadnak. Legalábbis a közismert, hagyományos stratégiák már alig működnek. Általában már elismerik például, hogy a homoszexualitás okainak pszichiátriai vizsgálata  sohasem volt elfogulatlan és semleges. Inkább egyszerűen a homoszexuálisok kontrolljának  újabb igazolását szolgálta. Tehát valójában a homoszexualitás okait kutató pszichiáter a protestantizmus okait kutató, katolikus inkvizitorra hasonlított. Nem objektiv megfigyelő volt, aki tudományos megállapításokra törekszik, hanem a fennálló rend ügynöke. A két jelenség annyiban hasonlít, hogy a protestánsok és a homoszexuálisok között igen sok a változat, az egyéni és csoportos különbözőség.

 

 Végső soron tehát sem a vallási, sem a szexuális eretnekségeket nem lehet  önmagukban, elszigetelten tanulmányozni. Mindkettő a vallási, illetve a szexuális orthodoxia terméke. 

Azt jelenti-e ez, hogy minden szexuális standard egyforma, és valamennyit el kell törölni? A deviancia csak szemlélet kérdése? Minden relativ? Nincsenek megbízható szexuális vezérelvek? Fel kell adnunk  a szexuális erkölcstelenségek elítélését, a szexuális bűnözők büntetését, vagy a szexuális problémák gyógykezelését? Nyilvánvaló, hogy nem! Jogunk és kötelességünk ezeket megtenni.  Hiszen csaknem naponta  látunk és hallunk a konfliktusokat és szerencsétlenséget eredményező, súlyos szexuális visszaélésekről. Egyes esetekben az áldozatok védelmet várnak a szexuális erőszak különböző formáitól, más esetekben  megnyomorító szexuális gátlásoktól, indulatoktól vagy destruktiv tendenciáktól szenvednek és szaksegítséget kérnek. Sem az előbbi, sem az utóbbi nem hagyható tartósan figyelmen kívül. Egyetlen társadalom sem élhet a szexuális standardok, vagy éppen ideálok bizonyos minimuma nélkül.  E standardek és ideálok követése az adott társadalom erkölcsi értékének tükrözője.

 

Ámde épp ezért arra is szükség van, hogy minden társadalom újra és újra megvizsgálja saját szexuális értékrendjét, a változó tapasztalatok alapján. Továbbá nyiltan felelősséget kell vállalnia azokért, ahelyett, hogy bizonyos, feltételezett „ „természetes rend“ mögé rejtené őket. Történelmi és kultúraközi tanulmányok világosan megmutatták, hogy a szexuális erőszak és nyomorúság  többnyire közvetlenül az irreális, irracionális és szükségtelen társadalmi szabályok miatt keletkezik. Saját zsidókersztény civilizációnk is igen gyengén szerepel ezen a téren. A szexuális devianciák európai és amerikai története is tele van a hipokrízis, a kegyetlenség és fanatizmus elszomorító példáival.

(A tanulmány további, itt nem közölt részeinek címei: „természetes“—„természetellenes“; törvényes – törvénytelen;  egészséges – beteg.)

 

 

 

10. Ajánlások

a  szexuális egészség védelmére

 

Jelentés az Összamerikai Egészségügyi Szervezet  és az

Egészségügyi Világszervezet  (WHO) regionális konzultációjáról

(Guatemala, 2000  május 19 – 22.)

 (A  WHO konzultációján a világ minden részéből  22  elismert  szexológus  vett  részt. Az Ajánlások  angol nyelvű  szövegét  Prof. Dr. Erwin.J. Haeberle fordította németre  és  publikálta saját  Szexológiai Archívumában. A  szerkesztett  magyar  fordítás  ennek alapján készült, az  ismétlődések, táblázatok  és a jegyzetek  kihagyásával.)

 

Háttér és célok

Történelmi háttér

„Az  emberi szexualitás a nevelésben és a terápiában: az egészségügyiek képzéséről” címmel a WHO  már 1974  febr. ő és 12. között megrendezett egy tanácskozást Genfben. A különböző nemzetiségű résztvevőket az emberi szexualitás terén nyujtott oktatási, kutatási vagy klinikai tapasztalataik alapján hívták meg. A résztvevőket arra kérték, hogy kritikus állapotfelmérést és javaslatokat adjanak  a következőkről:

 

A  szexológia  szerepe az egészségügyi programokban,  különösen a családtervezésben.

A  szexológia  tananyaga és módszerei  az egészségügyiek oktatásában.

Ama terápiás és tanácsadási modelleknek a meghatározása, amelyek a különböző szociokulturális kontextusok elvárásainak megfelelnek és alkalmazhatók  az  egészségügyi szakmákban.

Az emberi szexualitással kapcsolatos oktató  és terápiás programok kezdeményezése, megszervezése és beépítése, valamint nemzetközi kapcsolatok és koordináció a szexológiában.

 

A találkozó végkövetkeztetéseit az alábbi dokumentum tartalmazza: „Szexuális  nevelés és gyógyítás;  az  egészségügyiek  képzése”. Ez a történelmi dokumentum  az egészségüggyel foglalkozók képzésének javítását célozta, hogy megteremtse  a szükséges  szexuális nevelés, tanácsadás és –terápia  feltételeit. Ezenkívül szorgalmazta a szexológiának és információs központjainak fejlesztését világszerte.

A  WHO európai irodájának két további konferenciája foglalkozott  az említett dokumentummal. Mindenesetre a  megfelelő Ajánlások nem váltak széles körben ismertté, így azok megvalósítása is elmaradt. Az első dokumentum publikálása óta eltelt  26 évben  sokféle fejlemény történt az emberi szexualitással foglalkozó és a rokon tudományok területén. Ezek a fejlemények gazdagították ismereteinket  a szexuális nevelés, tanácsadás és szexuálterápia komplexitását illetően. A  kutatás tisztázta a hatékony és a hatástalan megközelítéseket és intervenciókat. Az újabb problémák, különösen a  HIV/AIDS  járvány megjelenése tudatosította  bennünk a jobb szexológiai  képzés  sürgősségét és a szexuális problémák  sokkal jobban koordinált és átfogóbb  kezelésének szükségességét.

Az eddigi  törekvések kiegészítése és továbbfejlesztése végett az Összamerikai Egészségügyi Szervezet (PAHO) és a Szexológiai Világszervezet (WAS)  regionális konzultációt hívott össze (a WHO égisze alatt) , hogy újra megvizsgálják, hogyan erősíthető a szexuális egészség, s mit tehet az egészségügy (és  a nevelésügy)  ennek érdekében. E konzultáció eredménye az alábbi dokumentum.

 

Indokolás

A szexuális egészség vonatkozásában  néhány  fontos, új fejlemény történt, pl. az alábbiak:

Több ismeret az emberi szexualitás különböző aspektusairól. Ez elméleti vizsgálatok, orvosi, pszichológiai, szociológiai és antropológiai kutatások, valamint epidemiológiai  és klinikai tanulmányok révén vált elérhetővé, igy komplex tudományterület jött létre, amely túllép az egyes tudományokon.

A  HIV-járvány  keletkezése és más, nemi úton terjedő fertőzések fokozott figyelembe vétele. E probléma hatékony kontrollja a szexuális viselkedés  eredményes változtatásán alapul. A szükséges viselkedés-változtatás elérésének képessége jelentős mértékben függ az emberi szexualitás jobb megértésétől.

 Ismeretek létrejötte a feminista kutatások révén. Ezek az ismeretek azt mutatják, hogy  a társadalmakat az előírások és hallgatólagos  egyezségek komplex rendszere szabályozza, amely az ismeretek  konstrukcióját is áthatja. A „gender”-perspektíva azt jelenti, hogy az emberi szexualitásnak semmilyen magyarázata nem lehet teljes, ha a „férfiasság” és „nőiesség” kulturális fogalmait figyelmen kívül hagyja.

A reproduktiv egészség meghatározása és konszolidálása. Különösen fontos, hogy a Népesedés és fejlődés nemzetközi konferenciájának akcióprogramja a reproduktiv egészségen belül a szexuális egészséget  is jelentősnek nyilvánította. 

Az a belátás, hogy az erőszak és a nemi erőszak, különösen a nők, a gyermekek és a szexuális kisebbségek ellen  a közegészségügy komoly problémája.

A szexuális  jogoknak emberi jogokként történő elismerése. A szexuális jogokat  hangsúlyozottan elismerték és megfogalmazták olyan társulatok, mint a Nemzetközi Családtervezési Szövetség és a Szexológiai Világszövetség. Ám a szexuális jogokat  csak az utódnemzés vonatkozásában ismerték el például  a Nemzetközi Népesedési Konferencián (1994, Kairo) és a  Nők 4. Világkonferenciáján  (Beijing, 1995). Szükség van tehát egy átfogóbb állásfoglalásra a szexuális jogok teljes elismerése érdekében.

Erőteljesebb követelések olyan társadalmi mozgalmak, különösen kisebbségek  részéről, mint  a homoszexuálisok, leszbikusok és „transzgender-személyek”, a jogi elismerés és védelem érdekében.

Hatékonyabb és biztonságosabb gyógyszerek kifejlesztése, amelyek lehetővé teszik a  szexuális  funkció változtatását és javítását. Ez megújította az érdeklődést a szexuális funkciózavarok és a kényszeres szexuális viselkedés előfordulása és következményei iránt.

 

A tanácskozás  céljai

1. A szexuális egészség védelme fogalmi kereteinek kialakítása

2. A szexuális egészség helyzetének és problémáinak felmérése (egész Amerikában).

3. Akciók és  stratégiák megfogalmazása a szexuális egészség védelmében.

         

         Fogalmi  keretek

 

 

 

Elengedhetetlen  feladat egy általánosan elfogadott, pontos szakterminológia kialakítása  az emberi szexualitás és szexuális egészség területén. Nyilvánvalóan szükséges a kulcsfogalmak meghatározása, hogy hatékonyan kommunikálhassunk, ismereteket terjeszthessünk és a szexuális egészségvédelem akcióit és stratégiáit megtervezhessük. Mindenesetre kiderült, hogy nem könnyű ebben  konszenzusra jutni.

Az „emberi szexualitás” fogalmára nincs egyszerű meghatározás. Főleg az okoz nehézséget, hogy a meghatározás absztrakciós folyamat, s ezt a folyamatot mindig szociokulturális és  történelmi kontextusok befolyásolják. További probléma, hogy nem mindig tesznek különbséget a „szex” (nem) és a „szexualitás” (nemiség) között. Igy zavar keletkezik arról, hogy valójában mit jelentenek ezek a fogalmak. A „szex” kifejezésnek a mindennapi gyakorlatban különböző jelentése lehet. Ezt illusztrálja pl. a következő idézet: „Sokféle forrásból, korán megtanuljuk, hogy a ’természetes’ szex az, ami az ’ellentétes nemek’ tagjai közt történik.”  A kifejezés tehát éppúgy jelöl egy cselekvést, mint a személyek egy fajtáját. (Nem lefordítható, mert nálunk a „szex” nem jelent egyben „nem”-et.)

A szexuális egészség megvitatásának megfelelő fogalmi keretei érdekében általánosan elfogadott meghatározásokra van szükségünk,, ezért a konzultáción résztvevő szakemberek a következő meghatározásokat javasolják:

 

Alapfogalmak

 

Szex (biológiai nem)  -- azoknak a biológiai tulajdonságoknak az összességét jelenti, amelyek  az embert, mint férfit vagy nőt meghatározzák.

Szexualitás  (nemiség) -- az emberi lét alapvető dimenzióját jelenti,, amely a biológiai nemen (szex) kívül a nemi szerepet (gender role)  és nemi identitást, a szexuális orientációt, az erotikát, az érzelmi kötődést/ szeretetet  és a nemzést is magában foglalja. Ez átélhető és kifejeződik gondolatokban, fantáziákban, vágyakban, meggyőződésekben, szerepekben és kapcsolatokban. A szexualitás biológiai, pszichológiai, szocioökonómiai, kulturális, etikai és vallási, ill. szellemi  tényezők  összjátékában keletkezik. A szexualitás tartalmazhatja ugyan mindezeket a szempontokat, de nem mindig lehet kifejezni, vagy átélni az összes dimenzióját. Ám szexualitásunk mégis mindenben benne van és megnyilvánul, amit érzünk, gondolunk és cselekszünk.

 A korábbi  WHO konzultációk  vagy semmilyen, vagy pontatlan fogalmakkal dolgoztak. Az itt megadott definició szerint a szexualitás (nemiség) a nemi természetünk (vagyis a férfias vagy nőies voltunk) olyan komponenseire is vonatkozik, mint az a képességünk, hogy nemiségünk élményeit  szimbólikus vagy konkrét formában fejezzük ki. A szakirodalomban ma már teljes az egyetértés abban, hogy a szexualitás (nemiség) nemcsak biológiai, hanem pszichoszociális tartalmakat is hordoz.

   Bár a szexualitás (a nemiség) erotikát, emocionális kötődést, szerelmet, biológiai és pszichoszociális nemet és a nemzést is tartalmazhatja,  mindez nem nyilvánulhat meg egyszerre. Egész életünk során jelen van, de megnyilvánulásai és az azokat befolyásoló hatások változnak az idők folyamán. A mindenkori történelmi és kulturális körülmények korlátozzák és strukturálják,  ám ő maga is strukturálja erkölcseinket és szokásainkat, tradicióinkat és értékeinket.  Teljes kifejlődése az olyan emberi alapszükségletek kielégitésén múlik, mint az érintés, intimitás, érzelem, élvezet, gyengédség és szeretet igénye.

Azon az általános egyetértésen kívül, hogy a szexualitás megértése szempontjából  döntőek a szociokulturális komponensek (az általánosan elfogadott jelentések), a tudományos elmélet jelentős trendje, hogy a szexualitás  nemcsak nemzőképességet jelent, hanem  (sokszor legfőképpen) élvezőképességet is.

A szexualitás egy további összetevőjét, az emocionális kötődést és szerelmet  több teoretikus vizsgálta.  A pszichoanalitikus tanulmányokban a szerelmet, annak patológiáját általában nem különböztetik meg  az olyan másfajta szexuális megnyilvánulásoktól, mint az erotikus vonzalom. Néhány újabb kutatási eredmény már azt a lehetőséget is felveti, hogy tslán vsn egy sajátos neurobiológiai rendszer, amely az állatoknál és talán az embernél is  szabályozza a kötődéseket és tartós párkapcsolatokat.

 

Rokon fogalmak

 

Gender (pszichoszociális nem) -- azon kulturális értékek, beállítottságok, szerepek, praktikák és tulajdonságok összessége, amelyek a nemiség alapján fejlődnek ki. A gender, ahogyan azt történelmi, transzkulturális és mai példák mutatják, a férfiak és nők közötti hatalmi viszonyokat tükrözi és rögziti.

Gender identitás (azonosulás a saját nemmel)  -- annak mértékét határozza meg, hogy az egyén önmagát férfiként, nőként, vagy a kettő kombinációjaként azonosítja. Ez az idők folyamán kialakított keret az egyén számára lehetővé teszi, hogy  önképe legyen és a társadalomban elfogadott nemének és nemi szerepének megfelelően  viselkedjen.  A gender identitás (a nemi azonosulás) meghatározza, hogy az egyének  hogyan élik meg pszichoszociális nemüket és hozzájárul, hogy az egyén  önmagát állandóként és önállóként észlelje. (Ez szexuális identitásnak is nevezhető.)

Szexuális  orientáció – ez az egyén erotikájának és/ vagy érzelmi kötődésének szerveződése a  szexuális partnerek biológiai és pszichoszociális nemének (szex és gender)  vonatkozásában. A szexuális beállítottság  megnyilvánulhat a szexuális viselkedésben éppúgy, mint a gondolatokban, fantáziákban és vágyakban.

Erotika  -- az olyan, szubjektiv reagálások képessége, amelyeket szexuális vágyként, izgalomként és orgazmusként észlelünk és általában szexuális élvezetként azonosítunk. Az erotika egyéni és társadalmi szinten egyaránt olyan szimbólikus és konkrét jelentésekkel  szerveződik, amelyek  más emberi  dimenziókhoz is kapcsolódnak.

Érzelmi kötődés  -- az a képességünk, hogy érzelmi alapon tartósan kötődni tudunk másokhoz.  Az érzelmi kötődés egyéni és társadalmi szinten egyaránt  szimbólikus és konkrét jelentésekkel szerveződik, amelyek más, emberi viszonylatokhoz kapcsolódnak.  A  szerelem az érzelmi kötődések különösen kívánatos formáját  képezi.

Szexuális aktivitás  -- a szexualitásnak az a viselkedésbeli megnyilvánulása, amelyben az erotikus komponens  különösen erős. A szexuális aktivitás  olyan viselkedés, amely erotikus élményeket keres.

Szexuális szokások -- az egyénnél vagy csoportnál előforduló szexuális viselkedésminták, amelyek gyakran  előre jelzik a szexuális viselkedést.

Biztonságosabb szex – olyan szexuális praktikákat és általában szexuális viselkedést jelent, amely csökkenti a nemi úton terjedő fertőzések, különösen a HIV/AIDS veszélyét.

Felelősségtudó szexuális viselkedés  -- megmutatkozhat egyéni, kapcsolati és társadalmi szinten.  Jellemzői: öntudatosság, kölcsönösség,  becsületesség, tisztelet, egyetértés, kölcsönös védelem és élvezet, jó közérzet. A felelősségtudó szexuális viselkedésű egyén  igyekszik senkinek sem ártani, kerüli a kihasználást, túlterhelést, manipulálást és diszkriminálást. Egy társadalom akkor várhat  felelősségtudó  szexuális viselkedést, ha rendelkezésre bocsátja az ehhez szükséges ismereteket, forrásokat és jogi kereteket, amelyek az egyén számára lehetővé teszik az ilyen viselkedést.

 

 Szexuális egészség

 

A  szexuális egészség a testi, lelki és szociokulturális jó közérzet tartós élménye a szexualitás vonatkozásában. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelősségteljes megnyilvánulásában, amely erősíti a harmonikus egyéni és szociális jóllétet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet.  A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a funkciózavarok, betegségek, vagy fogyatékosságok hiánya. A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához el kell ismerni és biztosítani a  szexuális jogokat.

A  történelem folyamán különböző csoportok különböző értelemben használták a „szexuális egészség” kifejezést. Egyesek eufemizmusként használták a nemi úton terjedő fertőzésekkel kapcsolatos információkra, mások a gyermeknemzésről szóló, korlátozott felvilágosítások propagálására. A fenti meghatározás azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy e  dokumentumban egy átfogóbb koncepció szerepel.  A WHO megállapítása szerint: „Az egészség a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapota, és nemcsak a betegségek vagy fogyatékosságok hiánya.” E meghatározás  azonban kevésbé világos, ha a viselkedésre alkalmazzuk. Erről még folynak a viták. Egyesek az egészség fogalmát nem akarják a viselkedésre is kiterjeszteni. Kételkednek az olyan egészség-definiciók értelmében, amelyek  értékrendszeren alapulnak. , s azt javasolják, hogy az egészséget csak  mérhető indikátorok és világosan körülírt állapotok alapján határozzuk meg.

Az ellentétek lényege az értékek és az egészség körüli vita. Némely teoretikus az egészséget értékmentesen határozza meg,  mások az egészség értékelő koncepcióját védik. Ismét mások kételkednek az értékmentes tudományos megállapítások lehetőségében. A szakértők munkacsoportja szerint  többet nyújt egy olyan álláspont, amely elismeri, hogy a tudomány és a tudományosan megalapozott egészségvédelem  nem lehet teljesen értékmentes, s így elkerülhetetlenek az értékelő meghatározások és fogalmak.  A jelen dokumentum  definiciója nyilvánvalóvá teszi, hogy  itt egy átfogóbb koncepciót javasolunk. Az egészség  WHO-meghatározása is jó példa erre, mert az egészséget, mint „jóllétet” határozza meg, ami pozitiv, értékelő kifejezés.

A szakértők munkacsoportja egyetért abban, hogy  a szexuális egészség meghatározásának a  szexuális jogokat is magában kell foglalnia.

 

Szexuális jogok

Az emberi jogok  minden embert megilletnek. Ám a  jogok elismerése önmagában még nem jelenti azok megvalósulását.

Az emberi jogok  mindenekelőtt kulturális értéktételezések. Ha egy kultúrában olyan gyakorlat folyik, amely ellentétes az emberi jogokkal,  akkor ezt a gyakorlatot meg kell változtatni,, amint az pl. a női nemi szervek megcsonkításának esetében történik. Az emberi jogok szempontja az egészségvédelem terén jól kifejeződik a reproduktiv egészség esetében.

A szexuális jogok elismerése még nem valósult meg teljesen. Az emberi jogok olyan principiumok, amelyek az emberi méltóság védelmét szolgálják, s az igazságosságot, egyenlőséget, szabadságot és az életet erősítik. Minthogy az egészség védelme alapvető emberi jog, a szexuális egészség a szexuális jogokat is jelenti.

A szakértők munkacsoportja azt ajánlja az olyan nemzetközi szervezeteknek, mint a WHO és az Egyesült Nemzetek más szervezetei, hogy propagálják és fogadtassák el a Szexológiai Világszervezet nyilatkozatát az emberek szexuális jogairól.

 

A  szexuális egészség lényege

A  szexuális egészség az egyéni és a közösségi szinten egyaránt megjelenik. Egyéni szinten vannak bizonyos viselkedésmódok, amelyeket egy szexuálisan egészséges személyre jellemzőnek tekintünk, s ezeket a SIECUS (az Egyesült Államok Szexuális Nevelési Tanácsa) az alábbiakban mutatja be. Ezt a felsorolást már  több  országban elismerték:

 

A szexuálisan egészséges felnőttek 

Elfogadják a saját testüket.

Keresik  a szexualitással kapcsolatos információkat.

Tudják, hogy az emberi fejlődés szexuális fejlődést is jelent, amibe a nemzés és a szexuális      élmények is beletartozhatnak.

 Mindkét  nem képviselőivel  tisztelettudóan bánnak.

Elfogadják saját szexuális beállítottságukat  és  respektálják  másokét.

A szerelmet és intimitást megfelelő  módon fejezik  ki.

Kerülik a kihasználó vagy manipuláló szexuális kapcsolatokat.

Tájékozott döntéseket hoznak a családformákról  és  életstílusokról.

Rendelkeznek szexuális kapcsolataikat gazdagító  képességekkel.

Tudatosan  alakítják értékrendjüket  és  aszerint élnek.

Vállalják a felelősséget viselkedésükért.

Átgondolt döntéseket hoznak a nemiséggel kapcsolatban

Hatékonyan kommunikálnak családjukkal,  partnereikkel és másokkal.

Egész életükben élvezik szexualitásukat  és  annak megnyilvánulásait.

Nemi életük összhangban van  értékrendszerükkel.

Különbséget tudnak tenni a fejlesztő hatású és a káros szexuális viselkedések     között.

 Keresik  a szexualitásukat  gazdagító, új információkat.

A nem-kívánt terhesség  elkerülése  érdekében alkalmazzák a  fogamzásgátlást.

 Igyekeznek megakadályozni a  szexuális visszaéléseket.

Keresik a  terhesség alatti  orvosi  segítséget.

Kerülik a passziv vagy aktiv fertőzést a nemi úton terjedő betegségekkel (pl. HIV).

Rendszeres orvosi vizsgálatokkal, a mellek vagy herék önvizsgálatával ápolják egészségüket.

 Ismerik  felelősségüket  a szexuálisan  jelentős törvények  befolyásolásában.

Megértik a család és a kulturális, vallási és más befolyások hatását saját szexuális viselkedésükre   és az annak alapját képező értékrendszerre.

 Támogatják minden ember jogát a pontos szexuális információkra.

Kerülik az előítéletes és bigottságon  alapuló viselkedést.

Elutasítják a  különböző népcsoportok szexualitását  illető  sztereotipiákat.

 

A  szexuálisan egészséges társadalom jellemzői

A tagjaik szexuális egészségét komolyan vevő és védelmező társadalom jellemzői:

 

Politikai  elkötelezettség.  Az állam elismeri, hogy a szexuális egészség alapvető emberi jog és elköteleződik a szexuális egészség védelmére.

Határozott intézkedések. A különböző társadalmi szervezetek, beleértve a kormányhivatalokat, olyan intézkedéseket hoznak, amelyek erősítik és óvják a szexuális egészséget, mint emberi jogot.

Törvényhozás. Szükség van a szexuális egészséget védő törvényekre. Éspedig különösen azért, hogy a visszaélésektől óvják az esetleges áldozatokat (gyermekprostitúció),  védjék a testi integritást  (nemiszerv-csonkítások!), biztosítsák a szexuális kisebbségek jogait (az oktatáshoz, az egészséghez, a munkához való jogot; vagyis szükség van antidiszkriminációs törvényekre, és erősítsék a szexuális egyenjogúságot , az egyenlő bánást (a nemek egyenlő jogait).

Elegendő szexuális felvilágosítás és nevelés. A szexuálisan egészséges társadalom elengedhetetlen jellemzője, hogy mindenki hozzáférhet az életkorának  megfelelő  információkhoz.

Kielégítő  infrastruktúra. A hozzáférés biztosítása érdekében szükség van olyan szakemberekből álló infrastruktúrára,  amely segíteni tud a szexuális problémák megoldásában.  Ide tartozik az egészségügyiek (és nevelők) szexológiai képzési és továbbképzési programjainak biztosítása

Kutatás. Egy társadalom, amelyik komolyan veszi tagjainak szexuális egészségét,  támogatni fogja a szükséges kutatómunkát is, amely a felmerülő klinikai és pedagógiai problémák tisztázására, valamint  a közegészségügy állapotára irányul. Ide tartoznak a kutatások az új fertőzésekről, vagy a viselkedéssel kapcsolatos vizsgálatok (pl. milyen a „nem biztonságos szex” a különösen veszélyeztetett népességcsoportokban, a szexuális erőszak előfordulása, a szexuális funkciózavarok gyakorisága stb..)

 Megfelelő  felügyelet. Szükség van statisztikai felügyeletre is, amely a szexuális egészség bio-medicinális és viselkedésbeli jellemzőit figyelemmel kíséri.

 Kultúra.  Szükséges jellemző a nyiltság kultúrája, amely fontos helyet biztosít a szexuális egészségnek. Ez azon mérhető, hogy milyen komoly sajtótudósítások jelennek meg a szexuális egészségről, és  mennyire széleskörűek a szexuális egészség veszélyeztető tényezőit illető figyelmeztetések.

 

Szexuális  egészség: törekvések és problémák

 

A szexuális egészséggel kapcsolatos  törekvésekről és problémákról akkor beszélhetünk, ha bizonyos, szexuálisan jelentős élethelyzetekben szükségessé válik valamilyen egyéni, vagy társadalmi intervenció, a jó közérzet és életminőség biztosítása érdekében. E törekvések és problémák skálája igen széles, a mindennapi élet részét képező állapotoktól egészen az olyanokig, amelyek az egészséget, vagy magát az életet fenyegetik. Ám valamennyinél szükség van minden társadalmi erő, köztük az egészségügy figyelmére, a megelőzés és a megfelelő kezelés érdekében.

A szexuális egészséggel kapcsolatos törekvések és problémák megoldása nemcsak azért fontos,  mert alááshatják az egyének, a családok és a társadalom szexuális és általános egészségét, hanem azért is, mert még más egészségügyi problémákra is felhívhatják a figyelmet. Azonkívül további problémákat teremthetnek vagy állandósíthatnak az egyének, a családok és a társadalom számára.

Ilyen  a HIV--AIDS járvány. A szexuális egészségtörekvések és -problémák kihatnak az emberi tevékenység legkülönbözőbb területeire, éspedig egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Igy pl.  a HIV világméretű terjedése – főleg a védekezés nélküli közösülések révén – napjainkra (2000) 35 millió fertőzöttet  és több, mint 19 millió halottat „eredményezett”. A következmények a lakosságra hárulnak, hiszen már kb. 13 millió gyermek elárvult, mert egyik, vagy mindkét szülője meghalt az AIDS-től. Észak- és Délamerikában becslések szerint  2,5 millió  HIV-fertőzött él.

A  HIV/AIDS járvány  felhívta a közvélemény figyelmét arra, hogy rendkívül komolyak a nemi úton terjedő fertőzések. Az AIDS-től eltekintve is évente egymillióan halnak meg  genitális fertőzésektől. Szakértők becslései szerint világviszonylatban évente 333 millió új eset keletkezik a nemi úton terjedő  fertőzések  miatt.

Erőszak. A nemek közötti hiányzó egyenjogúság kihatásait és a probléma jelentőségét ma már világszerte elismerik.

Szexuális funkciózavarok.  A szexuális szindrómák problémája is nyilvánvaló. Az ilyen funkciózavarok előfordulását már több populációra nézve megállapították. Az Egyesült Államokban pl. a nők 43%-át és a férfiak 31%-át találták érintettnek. A szexuális funkciózavarok rontják az életminőséget és súlyosabbá teszik az olyan egészségproblémákat, mint a szívbetegségek, a magas vérnyomás vagy a diabetes, s ráadásul gyakran okoznak indulatelfojtásokat és depressziót is.

Az említett számok drámainak tűnhetnek, bár csak a csúcsát jelentik egy  olyan terület jéghegyének, amely csak most válik a közegészségügy témájává. A helyzet olyan átfogó megközelítést kíván, amely messze túlmutat a mai egészségügy kurativ paradigmáján.

A szexuális egészséggel kapcsolatos törekvések megelőzést és felvilágosítást igényelnek a társadalom részéről, hogy tagjainak szexuális egészségét biztosíthassa. A szexuális egészség problémái speciális akciókat igényelnek azonosításuk, megelőzésük, kezelésük és végleges megoldásuk érdekében. Az egészséggel kapésolatos szakemberképzésnek és továbbképzésnek  kétféle útja van: a szexuális problémák megoldása klinikai képzettséget igényel, a szexuális egészség védelmére viszont klinikai képzettség nélküli szakemberek is képesek lehetnek. A szakemberek munkacsoportja ezért a szexuális egészség irányában történő haladás érdekében ajánlja az alábbi szexuális törekvések és problémák figyelembe vételét.

 

Javaslatok a szexuális egészségvédelem érdekében

 

1. A  testi integritás és szexuális biztonság vonatkozásában:

  Egészségvédő viselkedés a szexuális problémák korai felismerés érdekében (pl. rendszeres vizsgálatok, a mell és herék önvizsgálata stb.)

Megszabadulás a szexuális kényszer és erőszak minden formájától (a visszaéléseket is beleértve).

Mentesség a testi csonkításoktól  (vagyis a  női nemi szervek csonkításától).

Mentesség a nemi úton terjedő fertőzések passziv vagy aktiv átadásától (különös tekintettel a HIV/AIDS-re).

A testi és értelmi fogyatékosság következményeinek csökkentése

A betegségek és orvosi kezelések szexuális következményeinek enyhítése.

2. Az erotika vonatkozásában:

 A saját test szexuális reagálásainak és élvezetképességének ismerete.

A mások jogainak figyelembe vételével biztonságos és felelősségteljes módon létrehozott szexuális örömök értékének elismerése.

Biztonságos és felelősségteljes szexuális kapcsolatok keresése.

Egyetértésen alapuló, nem kihasználó, őszinte és kölcsönösen élvezetes szexuális kapcsolatok keresése, ill. előnyben részesítése.

3. A  nemi hovatartozás vonatkozásában:

A nemek egyenlő jogainak elfogadása. A nemi alapon történő mindenfajta diszkrimináció elutasítása.

A nemi különbségek elfogadása és tiszteletben tartása.

4. A szexuális  beállítottság vonatkozásában: 

A szexuális beállítottság szabadon, biztonságos és felelősségteljes módon történő kifejezése, mások jogainak sérelme nélkül.

5. Az emocionális kötődések vonatkozásában:

Mentesség a kihasználó, kényszerítő, erőszakos vagy manipulativ  kapcsolatoktól. A különböző  családformákról és életstílusokról  való  informálódás joga.

A személyes kapcsolatok gazdagítása érdekében olyan képességek fejlesztése, mint a döntéshozatal, a kommunikáció, az önérvényesítés és tárgyalási készség.

A szerelem és intimitás  igényének tapintatos és felelősségteljes kifejezése. .A partnerkapcsolati problémák  megelőzése, vagy  megfelelő kezelése. A szakítás és válás  megfelelő kezelése.

6. A  gyermeknemzés vonatkozásában: 

Átgondolt és felelős döntéseket hozni a gyermeknemzésről, függetlenül az érintettek életkorától, nemétől és családi állapotától. A megfelelő egészségügyi gondozás elérhetősége biztosított legyen.

Az anyaság védelmének, a meddőség megelőzésének és gyógyításának biztosítása.

 

Szexuális egészségvédelmi problémák

 

Az egyének, a párok vagy a társadalom szexuális problémáinak tisztázása, megelőzése, kezelése és végleges megszűntetése speciális intervenciókat igényel.

A múltban a szexuális problémák „patológiakénti” megnevezése kontroverziákat eredményezett. Míg az egészségvédelem más területein e megjelölésnek világos jelentése volt,  a szexuális problémákra és törekvésekre alkalmazva  ez gyakran elhomályosult. A szakértői munkacsoport ezért a „patológia” helyett inkább a „szexuális problémák” fogalmának használatát ajánlja.

Egy másik ajánlás a szindrómák szerinti osztályozásra irányul. A  klinikai szindrómák  a tünetek és panaszok olyan csoportját jelölik, amelyek gátolják, hogy az egyén felismerje szexuális jogait és megőrizze szexuális egészségét.

Több előnye van annak, ha szindrómákról beszélünk. A szindrómák könnyen felismerhetőek. Könnyebb a meglevő problémák tudatosítását elérni az egészségügyieknél és a nyilvánosság körében, ha a szindrómák szintjén mozgunk. A szindrómák szerinti osztályozás rövidebb is és praktikusabb az epidemiológusok számára. Sok minden, amit ma néhány szexuális probléma elterjedtségéről tudunk,  a szindrómák szintjén fogható meg. Nemi úton terjedő fertőzések esetén pl. akkor tehetünk hatékony preventiv és gyógyító intézkedéseket, ha a szindrómák szerint kezeljük ezeket.

Másrészt sok szexuális probléma etiológiája komplexen sokrétű.  A szexuális funkciózavaroknál például  akkor is szükség van az okok pontos feltárására, ha a szindróma ismert. A szindrómák szerinti osztályozás ezért nem egyszerűen az etiológiailag ismert klinikai egységek listája. Az említett okokból azonban ajánlatos a szindrómák szerinti osztályozással kezdeni.

A klinikai szindrómák valójában mesterkélt kategóriák, amelyekben azonban az egészségügy szakemberei  messzemenően egyetértenek. A legtöbb, alább felsorolt szindrómában figyelemreméltó konszenzus jött létre. A szexuális funkciózavarok jó példái  a fejlett konszenzusnak. Más kategóriáknál, pl. a szexuális kényszercselekvéseknél azonban  még nincs teljes konszenzus.

A szexuális problémákat itt szindrómákként mutatjuk be. E problémák mindegyikénél megállapítható, hogy mit kellene tenni az információ, a tanácsadás, a megelőzés, a korai felismerés, a pontosabb diagnosztika szükségessége, a kezelés, a rehabilitáció és/vagy  az egészségügy hivatalos vagy nem hivatalos intézményei által nyujtott gondozás vonatkozásában.  A szexuális problémákat itt az alábbi szindrómakategóriák szerint osztályozzuk:

 

A  szexuális problémák  klinikai  szindrómái:

 

1. A szexuális reagálást befolyásoló, klinikai szindrómák (szexuális funkciózavarok)

A szexuális vágyak hiánya

Szexuális averzió

A felizgulási készség női zavara

A férfiak erekciókészségének zavara

Női  orgazmuszavar

Férfi orgazmuszavar

Korai orgazmus és magömlés

Vaginizmus

Szexuális fájdalomszindróma  (diszpareunia és más fájdalmak)

 

2. Az emocionális kötődést / szerelmet befolyásoló klinikai szindrómák (a parafiliák)

Exhibicionizmus

Fetisizmus

Frottőrizmus

Pedofilia

Szexuális mazochizmus

Szexuális szadizmus

Fetisiszta transzvesztizmus

Voyeurizmus

Nemspecifikus  parafiliák

(E.J. Haeberle megjegyzése:  Ez a lista nem teljes, hanem csak néhány példát sorol fel.  Nem is szabad ezeket teljesen félreértve, kritikátlanul alkalmazni, mert gyakran csak a megnyilvánulás foka kérdéses. Igy pl. megállapítható, hogy bizonyos exhibicionista, voyeurista és fetisiszta tendenciák sokaknál megjelennek és önmagukban problémátlanok. Egy kifejezett fetisizmus, vagy szadomazochista kapcsolat bizonyos formái sem feltétlenül zavarnak egy emocionális kötődést, ill. szerelmet.)

 

3. Kényszercselekvésekben megnyilvánuló  klinikai  szindrómák 

Új partnerek és párhuzamos kapcsolatok kényszeres keresése

Kényszeres kötődés egy elérhetetlen partnerhez

Kényszeres önkielégítés

Kényszeres szerelmi afférok

Kényszeres viselkedés egy kapcsolaton belül

(E.J. Haeberle megjegyzése:  A kényszeresség természetesen mindig rossz, ám hogy egy viselkedés valóban kényszeres-e, azt alaposan ki kell vizsgálni. A gyakori partnerváltás, vagy a gyakori önkielégítés pl. nem mindig kényszeres.)

 

4.. Klinikai szindrómák a nemi identitással kapcsolatban

 A nemi identitás zavara (gender dysphorie) gyermekkorban

A nemi identitás zavara ifjúkorban

A  nemi identitás zavara felnőttkorban

Interszex  szindróma

A nemi identitás nem-specifikus zavarai

 

5. Klinikai szindrómák, mint az erőszak okai vagy következményei  

 A gyermek- vagy ifjúkori szexuális visszaélések következményei (pl. poszt-traumás stressz)

Szexuális zaklatás következményekénti szindróma

Megerőszakolás következményekénti szindróma

Szexualitással kapcsolatos fóbiák  (pl. homofóbia, erotofóbia)

Klinikai szindrómák, amelyek szexuális fenyegetésekként vagy erőszak formájában nyilvánulnak meg

     (pl. megerőszakolás)

Veszélyeztető szexuális viselkedés, amely önmagát vagy másokat a HIV  vagy más, nemi uton terjedő fertőzés veszélyének teszi ki

 

6. A gyermeknemzéssel kapcsolatos  klinikai  szindrómák 

 Sterilitás

Meddőség

Nem kívánt terhesség

Terhességmegszakítási komplikációk

 

7. Klinikai szindrómák a nemi úton  terjedő fertőzések következtében

Genitális  fekély  (vezikuláris és nem-vezikuláris)

Orális fekély (vezikuláris és nem-vezikuláris)

Rektális fekély (vezikuláris és nem-vezikuláris)

Folyás (uretrális, vaginális vagy rektális)

Alhasi fájdalmak nőknél

Tünetmentes, nemi úton terjedő fertőzések és elváltozások (pl. HIV )

AIDS (mint a HIV-fertőzés következménye)

 

8. Más tünetekkel összefüggő  klinikai  szindrómák 

Fogyatékosság és ápolásigény kisérőjekénti klinikai szindrómák

Személyiségzavar következményekénti klinikai szindrómák

Gyógyszerszedés vagy más orvosi beavatkozás következményekénti szindrómák

A vastagbél és végbélnyílás tünetei

Klinikai szindrómák, mint  más tünetek kísérői

 

 

 

Akciók és stratégiák a  szexuális egészség védelmére

 

Az egészség  minden társadalomban  elsődlegesen fontos tényező. Az átfogó egészség elérése érdekében  szükség van a szexuális egészség védelmére és erősítésére.  Az egészségügy számos területén elért, jelentős haladást tovább lehetne erősíteni a szexuális törekvések és problémák megújuló hangsúlyozása révén. Különösen nagy erőfeszítések történtek a reproduktiv egészség területén és a HIV/AIDS megelőzése, ill. kontrollja terén. A szakemberek munkacsoportja egyetért abban, hogy  az egészségvédelem alapvető célját hatékonyabban el lehetne érni, ha átfogóbban foglalkoznának a szexualitással, ahogyan azt a jelen dokumentum ajánlja.

A szexuális egészség átfogó koncepció. Az elérésére és megőrzésére irányuló akciók és stratégiák az egészséget általában is javítják, s így növelik a személyes és társadalmi jóllétet.

A munkacsoport egyetért abban, hogy az átfogó egészségvédelem mellett  az emberi jogok elismerése is hatékony eszköze a szociális, politikai, jogi és kulturális változások elérésének. A  WHO az egészséget, mint emberi alapjogot ismerte el. A szexuális egészség követelménye változásokat igényel a társadalomban, a politikában, a jogban és a kultúrában; ezért hangsúlyozzuk itt az emberi jogokat.

Az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja például a következő, hivatalos nyilatkozatot tette:

Az emberi jogok minden ember értékének és méltóságának tiszteletben tartásán alapulnak és megkísérlik biztosítani a nyomortól és bajoktól való mentesülését. Az emberi jogok etikai elvekben gyökereznek  (s ezeket általában az országok alkotmányai és  jogrendszere törvénybe foglalja). Ezek igen

lényegesek minden férfi, nő és gyermek jólléte számára. Alapvető és sérthetetlen szabályokon alapulnak, általánosan érvényesek és megváltoztathatatlanok.

A szakemberek munkacsoportja a következő  öt  célt ajánlotta a kormányzati és civil intézmények, köztük az egészségügyi szektor figyelmébe:

 

1. A szexuális egészség védelme, beleértve mindazon akadályok eltávolítását, amelyek e cél elérését akadályozzák.

2. A nyilvánosság átfogó szexuális felvilágosítása.

3. Kiképzése és támogatása mindazoknak, akik az egészségért dolgoznak.

4. Átfogó egészségügyi szolgálatok kialakítása  a lakosság számára.

5. A szexuális egészség terén folyó kutatások és  értékelések fejlesztése és pénzügyi támogatása, valamint az így nyert ismeretek terjesztése.

A szakemberek munkacsoportja egy sor stratégiát is megnevezett e  célok elérésére.

 

 

Első cél:  A szexuális egészség védelme

 

A szexuális egészséget a társadalom minden tagjánál védeni kell. Ehhez  szükség van az egyének szexuális jogainak elismerésére (beleértve az értelmi vagy testi fogyatékosokat is).

A szexuális egészségért folytatott munka hatékonyabb lesz, ha az egyes részek helyett a szexualitás minden komponensét figyelembe veszzük. Ennek megfelelően a szexuális egészség minden dimenzióját  (vagyis az emocionális kötődést / szerelmet, a nemi szereptanulást és a reproduktiv egészséget egyaránt) integrálni kell az elfogadott egészségügyi programokba).

Az erotikus élvezet olyan emberi dimenzió, amelyet, mint pozitiv, egészségfejlesztő emberi alapszükségletet gyakran nem fogadnak el. Újabb vizsgálatok azonban megmutatták  az erotikus élmény jelentőségét; kiderült, hogy még a  fiziológia  síkján  is hatással van.

Az erotikus élvezetet még erősebben  stigmatizálták, ha az autoerotikaként, vagyis önkielégítésként (maszturbációként) nyilvánult meg. A szakirodalomban azonban semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy ez a viselkedés káros. Azonkívül a klinikai szexológusok egyetértenek abban, hogy  az autoerotikus viselkedés  hasznos lehet a különböző szexuális funkciózavarok kezelésénél. Ráadásul még az is értéke az autoerotikának, hogy fertőzésmentes szexuális viselkedést biztosít.

A szexuális élvezet stigmatizációja  azt is eredményezte, hogy sok szexuális nevelési programban még csak nem is említik.  Ez természetesen kihat az egészségügyi szolgálatok igénybevételére is.  A szexuális élvezőkészségükkel kapcsolatos problémák és igények miatt jóval kevesebben keresnek szaksegítséget, mint az a szexuális egészségproblémák tényleges előfordulási gyakorisága alapján elvárható lenne.

Az egészséges emocionális kötődés, a szerelem jelentőségét nem lehet túlbecsülni.  (E.J. Haeberle megjegyzése:  az eredeti szövegben itt tévesen „underestimated” (alulbecsülni) áll.) A viselkedéskutatók régóta tudják, milyen fontos az egészséges, szeretetteljes környezet. A biológiai beállítottságú vizsgálatok is kimutatták, hogy a testi érintéssel kapcsolatos, korai élmények szükségesek a központi idegrendszer érése szempontjából.  

 

1. stratégia: A szexuális egészség integrálása az egészségügyi programokba

Számos bizonyíték van arra, hogy az egészségügyi törekvések és problémák jobban kezelhetők, ha a megelőzést és gyógykezelést integrálják a széleskörű egészségügyi programokba. Bár szükség van speciális akciókra és programokra is, elengedhetetlen a szexuális egészség védelmének integrálása az állami egészségügyi programokba..

A következő külön intézkedések jöhetnek szóba:

Széleskörű stratégiák és tervek kidolgozása a szexuális egészség érdekében.

Törvények és rendeletek igénylése az említett stratégiák megvalósítására.

A szexuális egészségre vonatkozó tételek beépítése a meglevő egészségügyi programokba.

A szexuális egészség mutatóinak kidolgozása, a programtervezés és értékelés számára.

Konszenzus kialakítása a szexuális problémák definiciója és osztályozása terén.

Vezérfonalak kialakítása a szexuális problémák optimális kezelésére.

 

2. stratégia: A nemek egyenjogúságának és egyenrangúságának képviselete és a nemi alapon történő diszkrimináció  megszűntetésének követelése. 

Az elméleti és empirikus feminizmus  innovativ működése óta  egyre több bizonyíték merült fel a nemi hovatartozás  és az egészség összefüggéséről. Különösen a nőkérdéssel foglalkozó világkonferenciák erősítették annak belátását, hogy az egészséggel kapcsolatos  fejlesztési célok nem érhetők el, ha  a nemi hovatartozást nem veszik figyelembe.

 E stratégia megvalósításához az akciók széles skálája szükséges, az olyan intézkedésektől, amelyeknek látszólag nincs közük az egészséghez, egészen a férfiak és nők  különböző egészségszükségleteinek tudatosításáig. Ezek az akciók túl mutatnak annak belátásán, hogy  a szexuális kapcsolatok a nemek kapcsolatai. Függetlenül attól a vitától, hogy  a nemi hovatartozás rrésze-e a szexualitásnak, vagy mindkettő része-e egy tágabb rendszernek, nyilvánvaló, hogy szexuális egészségről nem beszélhetünk a nemi hovatartozás és annak a hatalmi viszonyokban való tükröződése nélkül.

E stratégia néhány komponense a következő:

Azon, meglevő hivatalos intézkedések felülvizsgálata,  amelyek befolyásolják a  nemek egyenlő esélyeit, például a lányok iskolakötelezettsége és szakképzése terén.

„Gender-perspektiva” bevezetése  a szexuális egészségszolgálatok tervezése és megvalósítása terén. Például annak figyelembe vétele, hogy a férfiak és nők nem egyformán rendelkeznek szabadidővel az egészségügyi létesítmények  látogatásához.

Annak biztosítása, hogy az átfogó szexuális nevelés mindig vegye figyelembe a nemi hovatartozás jelentőségét, és hangsúlyozza a férfiak és nők jogát  a szexuális esélyegyenlőségre.

Olyan akciók támogatása, amelyek a férfiak számára megkönnyítik a nemi szerepek változásainak és az „új férfiasság” mibenlétének megvitatását és megértését. Ez azért fontos, mert a nők státusának változását  a férfi szexualitás veszélyeztetésének érezhetik, különösen az olyan társadalmakban, ahol  az utóbbi uralkodással és szociális fölénnyel kapcsolódik össze.

Az egészségügyiekben tudatossá tenni saját előítéleteiket a nemi különbségekkel kapcsolatban.

 

3. stratégia: A felelősségteljes szexuális  viselkedés  elősegítése

Az ilyen viselkedés egyéni, interperszonális és társadalmi szinten egyaránt megjelenik. Jellemzője az autonómia, a becsület és tisztelet, az egyetértés, a védelem, az örömkeresés és jó közérzet. Az egyén szexuális viselkedése akkor felelősségtudó, ha  senkinek sem okoz kárt és kerüli a kihasználást, a zaklatást, a manipulálást és diszkriminálást. A társadalom úgy segítheti a felelősségteljes szexuális viselkedést, ha tagjainak rendelkezésére bocsátja azokat az ismereteket, forrásokat és jogokat, amelyekre szükségük van az ilyen viselkedéshez.

A felelősségtudó szexuális viselkedésre a szexuális egészség érdekében van szükség.  Ezért a felelősség az egyik legfontosabb érték, amit át kell adni. Az összpontosítás a felelősségtudó szexuális viselkedésre hatékony eredményeket hozhat, amennyiben csökkenti a társadalomra háruló terheket, például a morbiditás csökkentése és a  jóllét erősítése révén. E stratégia komponensei:

A felelősség, mint közvetítendő érték minden szexuális nevelési programban.

Nevelési programok kidolgozása a felnőttek, különösen a szülők számára,  minthogy ők a felelősségtudó szexuális viselkedés leghatékonyabb közvetítői.

A tömegközlési eszközök bevonása a felelősségtudó szexuális viselkedés témájának rendszeres bemutatására, vagy akár kampányszerű elősegítésére.

Olyan törvények hozása, amelyek elősegítik a felelősségtudó szexuális viselkedést.

 

4. stratégia:  A szexualitással és a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos félelmek, előítéletek és diszkriminációk megszűntetése. 

Az említettek akadályozzák a szexuális egészséget. A félelem tudatlanságból és téves információk alapján keletkezik. Bőségesen bizonyított, hogy az egyének viselkedése egészséges lesz, ha a tudásuk növekszik. A szorongásokkal teli és negativ beállítottságú egyéneknél nagyobb a veszélye az egészségtelen viselkedésnek. Az erotofóbia  negatív affektiv-evaluatív reagálás  a szexualitás élvezet-komponensére. Az erotofóbok kevésbé keresnek nemi kapcsolatokat, negatívan reagálnak a szexről folyó, nyilt beszélgetésre és nem gondoskodnak fogamzásgátló eszközökről.

A homofóbia  irracionális félelem a homoszexuális beállítottságú emberektől.  Ez néha büntetendő cselekményekhez vezet. Egyes kutatási jelentések a homofóbiát kognitiv gátlásokkal hozzák kapcsolatba. A nyilt elutasítás, diszkrimináció, vagy erőszak a melegek és leszbikusok ellen gyakran sokféle egészségi és személyiségfejlődési problémával függ össze.

E stratégia néhány komponense és speciális akciója:

Annak megértését elősegíteni, hogy a női és férfi identitás skálája felosztható  heteroszexuális, homoszexuális, biszexuális, „bi-gender” és transzgender  egységekre.

A homofóbia csökkentése bármely szexuális orientációjú embereknél.

 

4. stratégia: A  szexuális erőszak  megakadályozása

A szexuális erőszak káros hatásait bőségesen dokumentálták. A szexuális jogok és a szexuális egészség igénye hozzájárul a szexuális erőszak csökkentéséhez és megszűntetéséhez. Különösen az alábbi intézkedések akadályozhatják a szexuális erőszakot: A nemi egyenjogúság és egyenrangúság követelése, valamint a szexuális diszkrimináció megszűntetése (mert épp ez tartja fenn a szexuális erőszakot), s végül az átfogó szexuális nevelés.

Akciók a szexuális erőszak megakadályozására:

A szexuális erőszak különböző formáinak felderítése.

Hatékony törvények hozása a szexuális erőszak csökkentésére.

A szexuális erőszakcselekmények feljelentési kultúrájának erősítése.

A szexuális erőszak áldozatai  gyógyulásának elősegítése.

Egészségprogramok létesítése a szexuális agresszorok számára, akiknek segíthet a terápia.

 

Második cél: A  közvélemény átfogó szexuális  felvilágosítása

 

A szakértők munkacsoportja egyetért abban, hogy  az átfogó szexuális nevelés, amely  az egész életen át tartó folyamatként az emberi szexualitás minden vonatkozásában ismereteket, beállítottságokat, készségeket és értékeket közvetít, vagy változtat, egyike a legjobb beruházásoknak, ha egy társadalom biztosítani kívánja tagjainak szexuális egészségét.

Az átfogó szexuális nevelés korai életkorban kezdődjön, s az adott életkornak és fejlődési szakasznak megfelelően alakítson ki  pozitív szexuális beállítottságokat.

A szexuális nevelés alapozza meg a szexualitással kapcsolatos  ismereteket.  Közismert azonban, hogy a szexualitással kapcsolatos információk önmagukban nem elegendőek. A szexuális nevelésnek az ismeretnyujtás, felvilágosítás mellett az attitűdöket és készségeket is fejlesztenie kell. 

 

1. stratégia: Átfogó szexuális  nevelés az iskolában    

Ez különleges figyelmet érdemel, mint a tartós szexuális egészség  alapköve. A legtöbb országban az iskola az egyetlen közintézmény, amellyel mindenki kapcsolatba kerül. Az iskola így ideális környezet a szexuális nevelés számára, ezért ezt a kormányoknak ott el is kellene rendelnie. Jónéhány kutatás állapította meg a hatékony szexuális nevelés  jellemzőit

 

2. stratégia: A szexuális nevelés integrálása más nevelési intézmények tananyagába

Az iskolák mellett minden más nevelési intézménynek is szerepet kell vállalni  a szexuális nevelésben, ha a tartós és átfogó szexuális nevelés célját el akarjuk érni. Különösen a felnőttnevelés (pl. a tanárképzés) intézményei  segíthetik elő a szexuális egészséget, amennyiben a szexológiát oktatják 

 

3. stratégia: Az értelmi és testi fogyatékosok átfogó szexuális nevelése

A fogyatékosok ugyanúgy jogosultak az átfogó szexuális nevelésre, mint bárki más. Minthogy a fogyatékosoknak különleges igényeik lehetnek, különleges körülmények között élnek  és szexuális  döntéshozó képességük fejletlen vagy sérülékeny, átfogó szexuális nevelésük különlegesen fontos.

 

4. stratégia: A különleges csoportok átfogó szexuális nevelése  

(Elítéltek, illegális bevándorlók, intézetiek, fedél nélküliek  stb.)

Történetileg nézve két csoport igényeit a szexuális nevelésre mindig elhanyagolták: az intézetiekét (elítéltek, kórházlakók, gondozóotthonok lakói) és azokét, akik nem jutottak rendszeres képzéshez (pl. illegális bevándorlók és otthontalanok). Ami az első csoportot illeti,  a jogilag értük felelőseknek etikai kötelességük, hogy lehetővé tegyék ezek szexuális felvilágosítását, ami megkönnyíti szexuális egészségük ápolását és a komolyabb veszélyek  (HIV  és más fertőzések)  elkerülését. Az utóbbi csoportért a kormányzat viseli a felelősséget.

 

 5. stratégia:  Más populációk átfogó szexuális  nevelése

   (Illegális bevándorlók, nyelvi kisebbségek, menekültek)

Megemlítendő még azok csoportja, akik nehezen jutnak iskolázáshoz. A szexuális egészséggel kapcsolatos problémák előfordulásának veszélye náluk is nagyobb. A bevándorlók és menekültek, akik az ország uralkodó nyelvét nem beszélik, szintén jogosultak átfogó szexuális nevelésre. Ahol csak lehet, be kell kapcsolni őket a meglévő nevelési programokba.

 

6.stratégia: A tömegközlési eszközök integrációja az átfogó szexuális nevelés  közvetítésébe

Közismert a tömegközlési eszközök befolyása a szociális normákra. Ezért a szexuális egészség védelmében a tömegközlési eszközöknek is részt kell vállalniuk, s ennek során minden meglevő és újabb kommunikációs csatornát ki kell használni  (rádió és televizió, nyomtatott sajtó és Internet). A sajtó munkatársai felelősek azokért, akikhez szólnak, s ezt a szexuális egészség vonatkozásában  sem lehet tagadni. Már vannak példák a tömegközlési eszközök felhasználására a reproduktiv egészség, vagy a nemi úton terjedő fertőzések megelőzése érdekében, s az eredmények azt mutatják, hogy ez kifejezetten hasznos  az egészségvédelem szempontjából.

 

Harmadik cél:  Az  egészséggel kapcsolatos szakemberek felvilágosítása, kiképzése és  támogatása

 

A lakosság szexuális egészségének hatékony védelme érdekében szükség van a szakemberek széles körének megfelelő felvilágosítására és kiképzésére. Ide tartoznak az egészségügyiek, a HIV/AIDS prevencióban és a családtervezésben dolgozók, a pedagógusok, sőt, még a társadalmi aktivisták is.

 

1. stratégia: Az egészségügyiek  szexológiai képzése   

Ez a képzés  legalább négy síkon történjen:

Egy alapképzés a szexuális egészségről minden egészségügyi szakember számára, kiképzésük és továbbképzésük részeként. Ide tartoznak az orvosok, a betegápolók és idősgondozók, a klinikai pszichológusok, a szociális munkások  és a különböző egészségügyi szolgálatok munkatársai.

A reproduktiv egészségvédelem szakembereinek szexológiai képzése.

A nemi úton terjedő  fertőzések szakembereinek szexológiai képzése.

A  szexuális neveléssel, szexuális tanácsadással és szexuálterápiával foglalkozók  képzése.

E  négy csoport képzésével és továbbképzésével kapcsolatos ajánlások találhatók a  Függelék-ben. Ezekből világosan kiderül a képzés interdiszciplináris jellege.

 

2. stratégia: A  pedagógusok szexológiai  képzése

A  pedagógusok szakmai képzésük részeként kapják meg mindazokat az ismereteket és készségeket, amelyek a hatékony szexuális neveléshez szükségesek. Minthogy a szexuális nevelésre való felkészítés integrált része lehet a pedagógiai tanterveknek, az ilyen képzésnek minden pedagógusra nézve kötelezőnek kell lennie.

 

3. stratégia: A szexológiának, mint tudománynak és hivatásnak a védelme

A szexológia kb. 1907-ben lett önálló tudomány. Az elmúlt évszázadban ez a tudomány  sokat fejlődött. Történetileg nézve három fő területe van: a nevelés, a kutatás és a gyógykezelés.  Ma már ezekhez új tudományágak tartoznak. A lakosság szexuális igényei kiszélesítették a szexológia értelmezését. A HIV  és más, nemi úton terjedő járványok fellépése nyomán sok szakember specializálódott  a veszélyeztető szexuális viselkedés tanulmányozására.  Nagy populációkat kérdeztek ki szexuális viselkedésükről. ..  Az „orvosilag támogatott gyermekvállalás”  technikáinak fejlődése  (mesterséges megtermékenyítés)  és a szexuális funkciók javításának gyógyszeres újításai  különböző tudományágakból olyan szakembereket hoztak össze, akik most már a pácienseik szexuális egészségére koncentrálnak. A nők és a  szexuális kisebbségek számára létesült egészségügyi központok törődnek ezek egészségének ápolásával, miközben a szexuális egészséget közösségi szinten is fejlesztik.  A szexuális kisebbségek szabadságmozgalmainak következményeként  megjelentek a kisebbségi jogok védelmezői és érdekvédelmi csoportjai, amelyek a „biztonságos” viselkedést propagálják. Legújabban a szexuális bűnözők gyógykezelése  is ígéretes eredményeket mutat.   

Nyilvánvaló, hogy a jövő szexológiája  számos új és nagyon különböző tudományág együttműködését jelenti, így különböző síkon és különböző funkciókban szolgálják a szexuális egészség igényeit. Mint interdiszciplináris tudomány, kiválóan alkalmas lesz arra, hogy egyesítse a szakemberek tudását és tapasztalatait, a különböző érdekvédelmi célokat, a lakosság egészség-törekvéseit és különböző tudományágak módszereit. Ezért döntő fontosságú a szexológiának, mint tudománynak és  mint hivatásnak a fejlesztése. Nem elegendő, hogy más tudományok szakemberei  ismereteiket a szexuális egészség vizsgálatára alkalmazzák.  Szükség van a szexuális egészség specialistáira, akik kizárólag ezzel foglalkoznak.

Különösen szükséges:

Kidolgozni a szexuális nevelők és szexológusok képzésének standardjait.

A szexológiának, mint tudománynak és hivatásnak  a fejlesztése.

A kormányokat felszólítani kiképző és továbbképző programok beindítására.

 

Negyedik cél:  Átfogó  szexuális egészségügyi szolgálatok  rendszeresítése  a lakosság számára

 

A dolgok mai állása szerint igen sok szexuális problémát nem tudunk megelőzni. Sokak szexuális problémái  gyógykezelést igényelnének. Azt sem reális elvárni, hogy a jövőben sikerül minden szexuális problémát megelőzni. Ezért az átfogó szexuális egészségügyi szolgálatok kialakítása és rendszeresítése minden társadalomban szükségszerű feladat.

 

1. stratégia:  A szexuális egészséggel kapcsolatos kívánalmak  beépítése a hivatalos egészségügyi programokba 

   A szexuális egészség a közegészség kulcsfontosságú témája. Habár szükség van  speciális célprogramok akcióira is,  azonban elengedhetetlen, hogy a szexuális egészség a hivatalos egészségprogramok részét képezze. A szakértők munkacsoportja ezért a következőket ajánlja:

A téma beépítése olyan közegészségügyi programokba, amelyek direkt, vagy indirekt módon a szexuális egészséget is érintik  (pl. a szívbetegségek megelőzése, a dohányzás ellenes kampányok (az erekciózavarok csökkentése a nem-dohányzás révén), a rákbetegség megelőzése, vagy az egészséges életmódra nevelés programjai (összefüggés az egészség és a szexuális teljesítmény között)).

Amikor az ügyfelek kapcsolatba kerülnek valamilyen közegészségügyi programmal,  az egészségi állapot felmérésében a szexre vonatkozó kérdéseknek is szerepelniük kellene. Ez azáltal érhető el, hogy a felmérés kiegészítésre, vagy módosításra kerüljön a szexuális egészség kívánalmainak figyelembe vételével. Igy pl.  a különböző szakorvosok, vagy családorvosok  a kivizsgálások során szexuális anamnézist is mindig felvegyenek.

 

2. stratégia:  Az átfogó szexuális  egészségvédelmi szolgálatok elérhetővé tétele 

Ez fontos feladat. A szakértők munkacsoportja elismeri a megelőzés jelentőségét és költséghatékonyságát, de azt is tudja, hogy sokan szenvednek szexuális problémáktól, amelyek hatékony kezeléséhez egészségügyi szolgálatokra van szükség.

A szexuális törekvéseket és problémákat már az első szinten, vagyis a családorvosoknál lehetne kezelni, ill. megoldani, ám ennek akadálya a  szolgáltató orvos hiányzó felkészültsége.

Néhány komolyabb szexuális probléma megoldása speciális képzettségű szakembert igényel. Ezért speciális szakrendelésekre és klinikákra  is szükség van, amelyek bárki számára hozzáférhetőek.

 

3. stratégia: Átfogó szexuális egészségvédelmi szolgálatok az értelmi és testi fogyatékosok számára.  

Az említett szolgálatokat lehetőleg hozzáférhetővé kell tenni  és  fel kell készíteni  az értelmileg vagy testileg fogyatékosok  problémáinak megoldására.

 

4- stratégia:  Szexuális egészségvédelmi szolgálatok más populációk számára 

(Legális bevándorlók, nyelvi kisebbségek, menekültek)

Az említett szolgálatokat  lehetőleg a nevezettek számára is hozzáférhetővé kell tenni.

 

Ötödik cél: A  szexualitás és szexuális egészség terén folyó kutatások fejlesztése és pénzügyi támogatása, s az így nyert ismeretek terjesztése

 

A kutatás azért szükséges, hogy elmélyíthessük ismereteinket a nemekről,  a nemiségről, a szexuális egészségről és szexuális viselkedésről, a megelőzési programok, a képzés és továbbképzés, valamint a kezelések hatékonysága érdekében.

 

1. stratégia: A szexológiai kutatás és értékelés  fejlesztése

Mind a kutatás, mind az értékelés sürgős és fontos a szexuális egészség védelméhez és erősítéséhez. A kutatás itt egy olyan terület szisztematikus vizsgálatát jelenti, amelynek hipotéziseit felül kell vizsgálni, hogy megbízhatóbb ismeretekhez jussunk. Az értékelés a kutatási eredmények ellenőrzése a szexuális egészségvédő programok hatékonyságának biztosítása céljából.

 

2. stratégia: A szexológia, mint kutatómunka  fejlesztése

Az egészségügyi kutatások más területeihez képest  a szexológiai kutatás elhanyagoltnak mondható, a finanszírozás szempontjából éppúgy, mint a tudománypolitikai elismerés, vagy a munka minősége szempontjából. Ezek a tényezők nem függetlenek egymástól. Elengedhetetlen, hogy a szexológiai kutatás színvonala a lehető legmagasabb legyen. Ennek eléréséhez  a kutató szexológusok kompetenciáját  fejleszteni kell.

 

3. stratégia: A több tudományágat átfogó szexológiai kutatómunka fejlesztése  (psziciológia, antropológia, epidemiológia, betegápolás stb.)

A szexualitás és a szexuális egészség kutatása nem korlátozódhat a kifejezetten szexológus kutatókra. A rokon tudományok kutatásainak fejlesztése szélesíti az ismeretek bázisát  és új felismeréseket tesz lehetővé a szexualitás komplex problematikája terén. Az ilyen kutatások fejlesztése segítheti  a szexuális egészség  védelmét  és/vagy helyreállítását. 

 

4. stratégia: A  szexológiai kutatás eredményeinek széleskörű ismertetése, különösen a pedagógusok, a szolgáltatók és a döntéshozók körében, hogy munkájuk tudományosan megalapozott legyen. 

         Döntő fontosságú a kutatás eredményeinek népszerűsítése, hogy minden érintett  ismerje és azokat és hasznosítani tudja azokat.)

 

 

 

 

Szexológiai Világszövetség:  Nyilatkozat a szexuális jogokról

 A szexualitás  minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A  szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában  szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális  jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

1. A szexuális  szabadság joga.  Ez lehetővé teszi az egyén teljes szexuális potenciáljának kifejeződését, azonban mindig és minden helyzetben kizárja a  szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés  minden  formáját.

2. A  szexuális autonómia  és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga. Ez megadja a saját nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségét, összhangban a személyes és szociális, etikai értékekkel. Jelenti egyben a saját test kontrollját és élvezetét bármiféle kínzás, csonkítás vagy erőszak nélkül.

3. A  szexuális magánélet  joga. Ez jogot biztosít a személyes döntésekre és viselkedésre az intimitás vonatkozásában mindaddig, amíg nem sérti mások szexuális jogait.

4. A  szexuális egyenlőség joga. Ez mentességet biztosít mindenfajta diszkriminációtól, amely a nemi hovatartozás, a szexuális orientáció, az életkor, a fajta, a szociális osztály, a vallás, vagy a testi és értelmi fogyatékosság miatt történne.

5. A  szexuális élvezet  joga. A szexuális élvezet, az önkielégítést is beleértve, a  testi, lelki és szellemi jó közérzet egyik forrása.

6. Az érzelmek szexuális  kifejezésének joga. A szexuális megnyilvánulás több, mint erotikus élvezet vagy nemi aktus. Az egyénnek joga van  szexualitását kommunikáció, érintés, érzelmi megnyilvánulás és szerelem útján kifejezni.

7. A  szabad  szexuális kapcsolatok  joga. Ez annak lehetőségét jelenti, hogy az egyén  - ha akar – házasságot köthet, de el is válhat, vagy másfajta, felelősségteljes szexuális kapcsolatot létesíthet.

8. A  szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően. Bárki eldöntheti, hogy akar-e gyermeket vagy nem, hogy hány gyermeket akar és mikor, továbbá joga van a születésszabályozás eszközeinek használatához.

9. A tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog. Ez azt jelenti, hogy a szexuális ismereteket tudományos kutatások révén kell biztosítani és a társadalom minden szintjén akadálytalanul kell terjeszteni.

10. Az átfogó  szexuális neveléshez való jog. Ez egy egész életen át tartó folyamat biztosítását jelenti, amelyben minden társadalmi intézménynek részt kell vennie.

11. A  szexuális egészség védelmének és ápolásának joga. A szexuális egészség-gondozásnak minden szexuális probléma és betegség megelőzése és kezelése érdekében rendelkezésre kell állnia.

                                                       

    11. Haeberle, E.J.: A  nemek szociális szerepeinek változása

 

A nők és a férfiak közötti, nyilvánvaló testi különbség  mindenütt alapul szolgált arra, hogy nekik különböző szociális szerepeket szánjanak,  vagyis az öröklött biológiai különbségeket a szerzett, kulturális különbségekkel  folyton erősítették.  Más szavakkal:  a születéssel szerzett nem  minden társadalomban egy neveléssel kialakított nemi szerep igazolására szolgált.

Ezek a nemi szerepek korszakonként és társadalmanként igen különbözőek lehetnek,  ám kialakításuk alapjában véve mindig és mindenütt ugyanazt a mintát  követi.  A természettől adott nemi különbségek képezik az alapját a kulturálisan kialakított nemi szerep-különbségeknek.  Ezeket aztán később  „természetes”, eredeti adottságokként  értelmezik, amelyek további szerepkülönbségeket tesznek szükségessé.  Az így továbbfejlesztett szerepkülönbségeket aztán további biológiai különbségek nyilvánvaló bizonyítékának tartják, amelyek még több szociális különbséget követelnek, s ezeket ismét „természetesnek”  nyilvánítják  - és így tovább, egy önmagát erősítő körforgásban.  Ez az erősítés egyes kultúrákban igen messzire mehet., s ennek megfelelően a férfiak és nők az önértelmezés, a ruházkodás és a viselkedés terén extrém módon különböznek.  Ez azonban csökkenhet is, s akkor a nemek egy kicsit megint hasonlóbbakká válnak.  A visszacsatolási mechanizmus azonban többnyire sokáig azonos szinten marad, s ez mindenekelőtt a társadalmi viszonyok stabilizálódását szolgálja.  A társadalom meghatározza, mi az „igazi”  nőiesség és férfiasság, s ezt mindenkinek „természetesként” el kell fogadnia, ha nem akar békebontó lenni.

Az ennek alapját képező  cirkuláris logika tisztán elvileg semmilyen kritikai vizsgálatot nem áll ki, a valóságban azonban rendkívül hatékony, s a tudomány számára sem olyan könnyű vele megbirkózni, ahogyan remélhetnénk.  Itt ugyanis hatalmas, túlerőben levő szociális erők működnek, amelyek minden egyént a legmélyrehatóbban befolyásolnak, s amelyek ellen a kutató egyén is csak nehezen tudja felvenni a harcot.  Egy példa:  patriarchális társadalmakban  a nőiességet a passzivitással, lágysággal, alávetettséggel, érzelmességgel,  szivélyességgel és függőséggel azonosítják, s a lányokat ennek megfelelően nevelik.  Ezzel szemben a férfiasságot épp ellentétes tulajdonságokkal asszociálják:  aktivitással,  erővel,  dominanciával, értelmességgel, keménységgel, makacssággal  stb.  A fiúkat ennek megfelelően nevelik.  Ugyanakkor az egész társadalmi rendszer úgy épül fel, hogy az így meghatározott férfiasság és nőiesség  legmagasabb fokát jutalmazzák legjobban:  a legagresszivebb férfi  több pénzt és hatalmat szerez, mint mások;  a legcsinosabb, legalkalmazkodóbb lány pedig remélhette, hogy, hogy őt veszi feleségül.  Vagyis mindketten csak a nekik kijelölt módon lehetnek sikeresek.  Így támogatják és erősítik egymást kölcsönösen a nemi szerepek,  s ezzel még egyszer megerősítik azt a szociális egyenlőtlenséget, amelyre épülnek.

Megfordítva ez így érvényes: a nőies férfiak és a fiúsan viselkedő nők sikertelenek maradnak.  Sőt, őket teljesen félre kell állítani, nehogy az uralkodó rendszert már a boldog létezésükkel is megkérdőjelezzék.  Minden uralkodó rendszerhez hasonlóan ugyanis ez szintén úgy védi magát a bírálatoktól, hogy önmagát „természetesnek”, öröknek és megváltoztathatatlannak tűnteti fel.  Tehát ennek megfelelően mindenkit deviánsként és természetellenesként leminősít, aki a normáit megsérti.  Ennek klasszikus példája  Jeanne d’Arc, az orleáni szűz. Aki a 15. században mint hadvezér, nemcsak az angol hadat győzte le, hanem még „férfi” ruhát is hordott.  Az ellenfelei rögtön természetellenességgel vádolták, s végül mint eretneket, nyilvánosan megégették.  Kevésbé drasztikusan, de még mindig a természetellenesség hasonló érvével akadályozták később a nők tanulmányait vagy politikai karrierjét.  Esetenként még ma is lehet hallani azt a szemrehányást, hogy bizonyos szakmai tevékenységek  „nem nőiesek”, így a nők számára alkalmatlanok.  Ha aztán végül mégis azt a foglalkozást gyakorolják, akkor legalább a ruházkodásban és fellépésükben kell egy „nőies” bájt megőrizniük, ha vezető pozicióba akarnak kerülni.  A „nem nőies”  nők a vezetői szinteken is elég esélytelenek.

Előbb-utóbb persze mégiscsak felmerül  a kérdés, hogy miért kell az állítólag „természetes”  nemi különbségeket ilyen massziv  szociális nyomással érvényesíteni és fenntartani.  Hiszen, ha valóban természetesek volnának, akkor külső segítség nélkül, maguktól is kibontakoznának.

Feltűnő, hogy az egyenjogúság ellenfelei  mindig a „természetes nemi különbségekre”  hivatkoznak, ugyanakkor azonban mindig ellenzik, hogy „a természetnek szabad folyást kell engedni”.  Ha a nők valóban „a természet által”  lennének alávetve a férfiaknak, akkor ez utóbbiaknak sohasem kellene félteniük uralmi helyzetüket.  Az a tény azonban, hogy ők a női konkurrenciának eleve semmiféle esélyt nem akarnak adni,  azt bizonyítja, hogy titokban ők maguk sem hisznek a saját kijelentéseiknek.

Valójában az ember fejlődési lehetőségei túl nagyok ahhoz, hogy  igen sokáig maradjon beszorítva túlságosan szűk nemi szerepek közé.  Ezért van szükség sokféle szociális erő tartós erőfeszítésére a nőiesség és férfiasság meglevő mintáinak fenntartására.  Ezeket a mintákat nemcsak kívülről, törvényekkel, szokásokkal és erkölcsi normákkal támasztják alá, hanem  belülről is, a nők és férfiak fejébe ültetett fogalmakkal, ideálokkal,  amelyekhez az egyén méri önmagát.  De a többiek is, mindenki a forgalomban levő, férfi és női eszményképeket tartja mérvadónak, s ezért kerül sor kisebbrendűségi érzésekre, csalódásokra és konfliktusokra, amelyek realistább szemlélettel elkerülhetők volnának.  A biológiailag egyértelműen férfi felnőtteket „passziv”  temperamentumuk miatt a többiek esetleg nem tartják „igazi férfinek”;  az „aktiv” nőknél, akik szexuálisan is kezdeményezők, kétségbe vonják „igazi nőiségüket”;  mindkettőjüket talán még homoszexuális beállítottsággal is megvádolják, vagy pedig ők maguk kételkednek saját „normalitásukban”.  A zavar gyakran odáig terjed, hogy még a leszbikus és meleg párok is azt hiszik, még önmaguk között is nemi szerep-különbségeket kell kiépíteni.  Így azt az előítéletet szolgálják, miszerint minden párkapcsolatban egy női és egy férfi szerepet kell betölteni.

Mindezek az elképzelések egy téves következtetésen alapulnak, amit egy téves előfeltevésből vonnak le.  Ez utóbbi szerint a nők „természetüknél fogva”  passzivak,  a férfiak pedig „természetüknél fogva”  aktivak.  A téves következtetés azt állítja, hogy minden passziv női, minden aktiv pedig férfi szerepet játszik.  Valójában azonban a passzivitásnak és az aktivitásnak semmi közük sincs az egyik vagy másik nemhez.

Az általunk jól ismert nemi szerepek lényeges vonásaikat illetően már több ezer évesek.  Volt idő, amikor a különbségeket erősebben hangsúlyozták, aztán megint kicsit hasonlóbbakká váltak, de általában véve igen sokáig stabilak voltak.  Csak napjainkban lehet általánosítva megállapítani, hogy a nemi szerepek változtatására irányuló nyomás világszerte erős.  A nyugati ipari országokban a nőmozgalom már több mint száz éve harcol a nemek politikai és szociális egyenjogúsításáért,  s az ismétlődő kudarcok ellenére már sok mindent elért.  Ennek megfelelően változott a szerep-értelmezés, így, bár eddig csak elvétve, de megjelentek a „házi férfiak” éppúgy, mint a vállalatvezető nők – ami korábban elképzelhetetlen volt.  Ugyanakkor egyikük sem érzi fenyegetettnek saját nemi identitását.

        A nők és a férfiak szexuális viselkedését a legtöbb társadalom eltérő erkölcsi normák alapján ítéli meg.  Egy olyan patriarchális társadalomban, mint a miénk,  a normák a nők számára sokkal szigorúbbak, mint a férfiak számára;  vagyis a nőknek szexuálisan sokkal tartózkodóbbnak kell lenniük, különben gátlástalannak és erkölcstelennek tartják őket.  A férfiak viszont szexuális téren sokkal szabadabbak.  Az ilyen  „kétféle mértékkel mérést”  „kettős erkölcsnek” is nevezik.

A nem túl régi múltban ezt az értékrendszert gyakran igen brutálisan valósították meg:  Az apák, testvérek vagy férjek büntetlenül verhették, csonkíthatták vagy akár meg is ölhették az „erkölcstelen”  nőket, így állították helyre saját, „megsértett becsületüket”.  Gyakran az állam is az igazságszolgáltatás formájában  drasztikus büntetésekkel kényszerítette ki a női „erényeket”. Ma a nyugati ipari országokban már finomabbak a szankciók;  esetleg szóbeli rendreutasításokból, pletykákból, nagyképüsködésből állnak, továbbá kitagadás a családból, szakmai diszkrimináció, társadalmi elhatárolódás vagy szociális megvetés is ide sorolható.  Ám nem ritkán még ez sem következik be, hanem a környezet hangsúlyozza saját „toleranciáját”, s azt állítja, hogy végül is legyőzte a kettős erkölcsöt.  Csak sokkal később jönnek rá egyes nők, hogy ez nem stimmel, s a kettős erkölcs tudattalanul és indirekt módon mégis tovább érvényesül.

A  jelenség gyökere a nálunk régóta érvényes, patrilineáris leszármazási szabály, amely ugyan időközben már fellazult, de nyomai még fellelhetőek a kultúrában.  Ahol a származás vonalát az apákon keresztül követik, ott az apa biztos akar lenni abban, hogy a felesége(i) által szült gyermekek tőle származnak;  ám ez csak úgy érhető el, ha ő az asszony(ok) egyetlen szexuális partnere.  Ebből adódik aztán annak szükségessége, hogy a nők szexuális viselkedését kontroll alatt kell tartani, hogy minden házasság előtti és azon kívüli kapcsolat kizárható legyen.

Ezzel magyarázható az is, hogy  miért küzdöttek a patrilineáris társadalmak ősidők óta a fogamzásgátlás ellen.  Ez ugyanis alááshatta volna a kontrollt, amennyiben lehetővé tette volna a nők számára annak eldöntését, hogy kitől, mikor és hány gyermeket szüljenek.  Azonkívül elvileg lehetővé tette volna a házasság előtt vagy alatt  a következmények nélküli, nyomtalanul maradó, tehát titkos szexuális kapcsolatokat, ami a kontrollt tovább csökkentette volna.  Még nagyobb volt természetesen a férfiak ellenállása a terhességmegszakítás szabadságával szemben, amit semmiképpen sem akartak a nő kizárólagos döntésére hagyni.  (Ma is csak néhány országban dönthet egyedül.)  De a nők politikai szólásjoga, szakmai önállósága és pénzügyi függetlensége is gyanús volt ugyanebből a szempontból nézve.  A nők szabadságának minden növekedését a férfiak veszteségeként értékelték, és csak lassan, vonakodva egyeztek bele.  A nők törvény szerinti egyenjogúsítása után is különböző szociális mechanizmusok révén mindig gondoskodtak arról, hogy az elméletileg elnyert jogaikat a valóságban ne gyakorolhassák teljesen. E mechanizmusok egyike a kettős erkölcs. Ezzel rokon jelenség a „szexizmus”  vagy „férfi sovinizmus”  (Chauvin, a fiktiv francia szuperpatrióta nyomán),  vagyis az olyan beállítottság, amely a férfiakat alapvetően felsőbbrendúnek tartja, s így a nőket jó lelkiismerettel diszkriminálja.  A nőmozgalom hosszas és szívós harca e téren is hozott bizonyos könnyebbségeket. 

 

A nőmozgalom szexuálpolitikai  szerepe

 

A  választójog a nők számára fontos lépés volt az egyenjogúság felé vezető úton, de semmiképpen sem jelentett végső győzelmet.  Az  USA-ban például napjainkig sem sikerült  az alkotmányt ennek megfelelően kiegészíteni.  Németországban az alkotmány szerint formális jogegyenlőség áll fenn:  „A  férfiak és nők egyenjogúak.”  (3. cikk.,2.p.)  és  „Senkit sem szabad neme miatt hátrányos helyzetbe hozni, vagy előnyben részesíteni.” (3. p.), ám a gyakorlatban  még távol vagyunk ettől.  Ez különösen a munkapiacon mutatkozik meg,  de az élet más területein is.  Épp ezért továbbra is szükség van egy politikai nőmozgalomra.   August  Bebel „A nő és a szocializmus”  (1879)  című  szabadság-felhívása óta  nemcsak a „baloldali”, hanem a „polgári” pártokban is egyre nőtt annak belátása, hogy a nők jogait politikailag ki kell harcolni és biztosítani.  A nők aránya a mai pártok vezetőségeiben  aktuálisan, bár kissé kínosan mutatja ezt, hiszen éppen a több nőpolitikus szükségessége mutatja a még mindig erős ellenállást.

Általános kulturpolitikai perspektivából nézve a nőmozgalom kiemelkedő alakjai közül  legalább a következőket kell megnevezni:  Az előző évszázad kezdetén Helene Stöcker  (1869-1943)  vezetésével  megalakult az „Anyavédelmi Szövetség”,  amely a lányanyák és gyermekeik jogaiért, valamint a „saját test feletti jogért”  lépett fel.  De harcolt az általános szexuálreformért is, s közel állt néhány korai szexológushoz, különösen  Iwan Bloch és  Magnus  Hirschfeld törekvéseihez.  Az első világháború után pacifista lett, számüzetésbe vonult, s a második világháború idején, elhagyatottan halt meg az USA-ban.

Engedményekre még kevésbé volt hajlandó egy amerikai anarchista nő,  Emma  Goldman  (1869-1940), aki börtönbe is került, mert  harcolt a hadkötelezettség és az USA első világháborús részvétele ellen.  Ő adta ki többek közt az „Anyaföld”  című folyóiratot, amely társadalmi fordulatot, a nők számára pedig több jogot követelt.  Fellépése a fogamzásgátlás jogáért ismételten rácsok mögé juttatta.  A Szovjetunióba kiutasítva, nagyon kiábrándult annak totalitárius rendszeréből.

Más volt a helyzet  Alexandra  Kollontáj  (1872-1952)  orosz írónő  esetében.  Ő nemcsak a „szabad szerelemért”, a könnyű  válásért és a kollektiv gyermeknevelésért lépett fel, hanem  gyakorlatilag elkötelezte magát országának új, bolsevik kormányzata mellett.  Mindenesetre eszméit és szabados életstílusát a hatalom urai hamarosan  túl erkölcstelennek találták, s ezért külföldre küldték, különböző követségi állásokba.  Az olyan erős egyéniségek csillogó és kalandos élete, mint Goldmané és Kollontájé, még mindig sok, politikailag radikális nőt lelkesít.

Simone de Beauvoire  francia írónő  1953-ban publikálta  „A  második nem”  című, harcos elemzését, amelyet aztán sok nyelvre lefordítottak, s így hozzájárult az újból erősödő nőmozgalom fellendítéséhez. Tíz évvel később jelent meg az USA-ban  Betty Friedan „The Feminine Mistique”  („A nőiség őrülete”),  amely a háziasszony és anya sztereotip szerepe elleni lázadást hirdette.  Ehhez a kritikához sok nő csatlakozott, s így alakult meg 1966-ban a  National Organisation for Women  (NOW), amely sok országban a sikeres női szerveződések mintaképe lett..

Az  UNO  1975-ben hívta össze Mexikovárosban az első, nemzetközi nőkonferenciát, hogy a nők helyzetét világszerte  erősítse.  Kiderült, hogy a fejlődő országokból érkező nőknek más prioritásaik vannak, mint a nyugati, ipari országok nőinek.  Mégis vannak alapvető, közös érdekek, amelyek kölcsönös közeledést is eredményeznek, amint azt az 1995. évi Nőkongresszus Pekingben megmutatta.  A  „harmadik világ”  női még nagyon jogfosztottak és gazdaságilag éppúgy, mint szexuálisan, teljesen a patriarchális hagyományok ellenőrzése alatt állnak.  Nekik elsősorban arra lenne szükségük, hogy iskolai és szakképzésük révén a pénzügyi önállóság minimumát, s aztán a nemi életben, így a családtervezésben is valamelyes egyenjogúságot érjenek el.  A  szexuális önállóság a nők számára az  AIDS-megelőzés  szempontjából is fontos, mert csak így tudják önmagukat megvédeni.

A mai, világméretű nőmozgalomban a gazdag ipari országok még vezető szerepet játszanak,  ám az emberiség számára döntő haladást más országok sok, szegény nőjével együtt kell kiharcolni.

 

  Házasság  és  szexuálpolitika

 

A  „házasság”  szó arra utal, hogy itt egyfajta szerződésről van szó,  a házastársaknak – és gyakran mindkét családnak is, ahonnan származnak – kölcsönös elköteleződéséről.  Ezt az elköteleződést nem mindig kell részletesen megfogalmazni.  Akár egy harmadik fél részvétele nélküli, kötetlen megegyezésen is alapulhat, de nagy ünnepséggel, nyilvánosan is celebrálható.  Mindenesetre minden résztvevő tisztában van azzal, hogy mi történik.

A korábbi évszázadokban a házasság szerződés-jellegét különösen a nemeseknél kellett szó szerint venni, s a jómódú pároknál még ma sem ritkák a házassági szerződések, vagy a házasság előtti, írásos megegyezések.  Az ilyen szerződéseknek nemcsak, hanem azok  leszármazottainak (vagyis az esetleges örökösöknek)  érdekeit is védeni  kellett.  A legtöbb párnál azonban hiányoznak az ilyen különleges írások.  Egymással kapcsolatos elkötelezettségük általában polgárjogilag szabályozott, egyébként pedig a hagyományokból és szokásokból adódik.  Minden társadalomnak, mindig érdekében állt, hogy a házasság intézményét komolyan vegyék és magasra értékeljék.

A házasságnak elvileg négy formája van:

1.  Az egynejűség  vagy  monogámia  (egy nő és egy férfi),

2.  A  poligámia egyik formája a  poliginia  (egy férfi és több nő),

 3.  másik formája a  poliandria  (egy nő  és több férfi),

 4.  végül  van még  csoportházasság  (több nő és több férfi).

Mindezek a házasságformák a történelem folyamán, különböző népeknél fordultak elő;  az egyik többször, a többi kevesebbszer.  Ma világszerte a monogámia a házasság leggyakoribb formája.  A  poliginia néhány országban él tovább.  Poliandria már alig van, a csoportházasság pedig mindig ritka volt.

Korábban azt hitték, hogy a négy házasságformában a történelmi fejlődés mintáit ismerhetjük fel.  Eszerint a történelem előtti idők ember-hordái eleinte sokféle, laza kapcsolatokban, aztán pedig valamiféle csoportházasságban éltek.  Ebből keletkezett aztán a matriarchátus korszakában a poliandria, a patriarchátusban pedig a poliginia.  Végül, a kultúra csúcsán, egy logikus fejlődés megkoronázásaként alakult ki a mai, egalitárius  monogámia.  Ez a tétel azonban nem igazolódott.  Mai tudásunk szerint a házasságnak mind a négy formája előfordult minden történelmi és történelem előtti korszakban. Más kérdés természetesen, hogy milyen volt a mindenkori jelentőségük.

Önmagában a házasság formájából még nem lehet következtetni annak tartalmára.  Így például a csoportházasság létre jöhetett a poligám praktikák véletlenszerű kiterjesztéseként, de egy tudatos kísérletezés eredményeként is.  A  poliandria jelentheti azt, hogy egy nő több fivérrel házasodik, akik közül csak a legidősebb számít „hivatalosan”  gyermekei apjának;  vagy hogy nem rokon férfiakkal köt házasságot, akik valamennyien egyenlő jogokkal rendelkeznek.  A  poliginia azt jelentheti, hogy egy férj egy ágyast fogad be; hogy saját felesége mellett a fivére özvegyét is feleségül veszi;  hogy egyszerre több nővért vesz feleségül;  vagy pedig, mint ahogy részben még az iszlám világban történik, egymás után négy, nem rokon nőt vesz feleségül.  A  monogámiát, mint szentséget és életfogytiglani, felbonthatatlan köteléket meg kell különböztetnünk a monogámiától, mint polgári szerződéstől, amely tetszés szerint felbontható és újra köthető.  Egy másik, népszerű tétel szerint a házasság  egyedüli célja:  gyermekek világra hozása és felnevelése.  Ám ez sem stimmel, hiszen mindig előfordult, hogy a már terméketlen nők(kel)  is házasságot kötöttek.

A nyugati, ipari országokban gyakran a házasság két, különböző felfogása él párhuzamosan egymás mellett.  Ami abban mutatkozik, hogy sok pár kétszeresen köt házasságot; egyszer az anyakönyv-vezető előtt, másodszor pedig egyházilag.  Jogilag ugyan csak az elsőre van szükség, de sokan igénylik a másodikat is, amely a házasság vallási értelmezésére utal,  t.i. az isten előtt vállalt kötelékre és közös életvezetésre.  A hívő katolikusok számára a házasság szentség, amely  Krisztusnak és egyházának felbonthatatlan szövetségére utal.  Ezért utasít el minden válást is a katolikus egyház.  Bár világi és jogi értelemben a válás lehetséges, vallási értelemben azonban alapelv, hogy „amit isten összekötött, azt ember föl nem bonthatja”.

A házasság lényege nehezen ragadható meg.  Társadalmi szerepe az idők folyamán változik, mint ahogyan maga a társadalom is változik.  Csak egy dolog tűnik bizonyosnak:  a házasság valamilyen formában mindig fenn fog maradni, mert legtöbb más intézménynél jobban szolgálja az egyének és a társadalom stabilitását.

Bár a monogámiát mai zavaraival együtt sokan problematikusnak  vagy éppen elavultnak találják, mégis felmerül a kérdés: mi az oka, hogy a házasság másik három formája  történelmileg nem maradt fenn, vagy éppen eltűnőben van?  A csoportházasság  nyilvánvalóan sok, kölcsönös elnézést és idealizmust igényel az érdekek állandó kiegyenlítéséhez, hogy tartósan fenn tudjon maradni.  A  poliandria sohasem terjedt el széleskörűen, s a túléléshez főként azóta volt kevés esélye, amióta a legtöbb társadalomban gyökeret vert a patriarchátus  (latinul és görögül: „apák uralma”).  De az iszlámban korábban elterjedt  poliginia is, amely a gazdaságilag szűkösebb időkben négy feleségig szociális biztonságot nyújtott, szintén eltűnőben van.  A muzulmánok legtöbbjénél, még az igen gazdagoknál és hatalmasoknál is,  ma a monogámia uralkodik.  Ennek okai bonyolultak, de nyilván összefüggenek a modern gazdasági és technikai fejlődéssel.  Egy dolog biztos:  csak a monogámia jelent esélyt a női egyenjogúság erősödö reményeinek megvalósulására.  Bármennyire is csalódik még mindig sok nő ezekben a reményekben, senki sem kívánja a csoportházasság, a poliandria vagy a poliginia újabb bevezetését.  Végül is minden kísérletezőnek el kell ismernie azt a biológiai tényt, hogy a házasságra alkalmas férfiak és nők száma nagyjából mindig és mindenütt egyenlő,  vagyis  a „természettől fogva”  egy nőre egy férfi jut.  Ezt a természetes egyensúlyt csak  sajátos, kulturális erőfeszítésekkel lehet megbillenteni, amelyek azonban előbb-utóbb mindig megbénulnak.

A nemek egyensúlya kétségtelenül megzavarható a háborúk révén is, amelyekben sok férfi elesik;  vagy az újszülött lányok tervszerű megölése  illetve a lánymagzatok elhajtása révén.  Az előbbi eset régebben gyakori volt, ma viszont alig fordul elő, minthogy a modern háború mindenekelőtt a civil lakosságot pusztítja.  A második esetnek ma fokozódó jelentősége van az ázsiai országokban  (Kína, Korea, India), ahol az ultrahang révén a magzat neme megállapítható, s ahol a lányok születése gyakran nem kívánatos.  Itt néhány területen már  jelentős többlet mutatkozik fiúkból, s ez legkésőbb két évtizeden belül komoly szociális problémákat eredményezhet.

Néhány kultúrában a származás vonala mindig az anyán keresztül húzódik  (ezek a  matrilineáris  társadalmak),  máshol pedig az apán  (patrilineáris  társadalmak).  A  mi kultúránkban a származás és a névadás sokáig az apai vonalat követte.  Mindenesetre napjainkban a patrilineáris  rendszer jelentősen fellazult,  amint azt sok lányanya példája mutatja.  Névadási jogunk azonkívül férjezett és elvált nőknek is megengedi saját családi nevük viselését, s ugyanígy az apai származás is sokkal kevésbé hangsúlyos, mint régebben.  Némi ráhangolódás a matrilineáris rendszerre még a zsidó kultúrában ismerhető fel. Ha pl. Izraelben a származás hivatalos megállapításáról van szó, akkor alapelv, hogy zsidónak inkább csak az számít, akinek zsidó anyja van.

A  matrilineáris rendszer előnye, hogy a származás sohasem vonható kétségbe.  Maga a szülés folyamata bizonyítja, hogy ki az anya.  Az apa kiléte viszont gyakran kétséges.  Egy patrilineáris rendszerben csak az jelenthet biztonságot, ha anők gyermeknemző viselkedését szigorúan ellenőrzik.  A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ők szexuálisan mindig csak egyetlen férfi rendelkezésére állhatnak  és mindenki mástól távol tartandók.   Csak ilyen módon állapítható meg az is, hogy ki a gyermek apja.

Bár az  exogámia  és a  patrilineáris  származás  törvénye nálunk ma már elvesztette eredeti jelentőségét, mégis gyakran fel nem ismert hátterét képezik a modern házasságnak is.  Ez nyilvánul meg az új, kísérleti házasságformák vitájában is.  A vita azért keletkezett, mert a válások száma az utóbbi években erősen emelkedett  és tovább emelkedik, mert egyre több pár él együtt házasságkötés nélkül, s így sok megfigyelő a házasság válságáról beszél.  A házasságnak ez a válsága összefügg a „család  válságával”, hiszen szerkezetében és feladatában ez is annyira megváltozott, hogy ezzel kapcsolatban is az együttélés kísérleti formáiról vitatkoznak.  A házasság és család „válságai”  azonban talán csak az elavult törvények és az új, szociális realitás közötti, növekvő ellentmondáson alapulnak.  Polgári jogi reformok valószínűleg mindkét esetben jelentsen csökkentenék a problémákat.

 

Új  házasságmodellek

 

A  különleges esetektől eltekintve a férfiak és nők közötti  monogám kapcsolatok  „logikus” következményei a nemek egyenjogúsítására törekvésnek.  Legfeljebb azt kérdezhetnénk, hogy ezeket a kapcsolatokat feltétlenül a házasságkötéssel kell-e hivatalosan szentesíteni.

Ám úgy tűnik, hogy ez minden társadalomnak érdeke, hiszen napjainkig is valamennyi egyértelműen elkülöníti polgárjogilag a házastársi és az ahhoz csak hasonlitó viszonyokat.  Ennek megvalósítása érdekében sok kultúrában egy pár huzamosabb ideig tartó együttlakását is házasságnak tekintik, annak minden jogi következményével egyött.  Igy például Angliában és az USA egyes részein a legújabb korig létezett a  common law marriage,  de már az ókori római birodalomban ismerték más házasságok mellett az  usus  (lat. szokás) által létrejött házasságokat is, vagyis amelyek a megszokott együttélésen alapultak.  Mindenesetre az  usus által létrejött házasságokat igen könnyű volt felbontani, miközben a házasság más formái nehezen bonthatók voltak.  A római házasságjog azonban éppen az ilyen árnyalatokban nagyon realisztikus volt.

Ha tehát a férfiak és nők ma kiútat keresnek a „házasság válságából”,  akkor a kölcsönös megértés és a jogi elismerés különböző súlyú és fontosságú formáira találhatnak a társadalomban.  A  20. század nyugati, ipari országaiban mindenekelőtt az alábbi házasságmodellekről  vitatkoztak:

Rugalmas  monogámia.  A  házasság élethosszig tartó  szexuális kizárólagossága  régi kulturális ideál, amit azonban mindig csak ritkán értek el.  Különösen a férfiak, de a nők is  kerestek és találtak házasságon kívüli kapcsolatokat, többnyire azonban anélkül, hogy a saját házasságukat veszélyeztetni akarták volna.  Az antik, a középkori és a modern társadalmak ezt az igényt különböző engedmények révén figyelembe vették  (prostitúció, kapcsolatok a „házi-baráttal” vagy az ágyasokkal és szeretőkkel, olyan orgiaszerű ünnepek, mint a szaturnáliák és a karnevál).  E történelmi tapasztalatok figyelembe vételével javaslatok történtek arra, hogy bizonyos fokú szexuális szabadságot a házasságba eleve be kellene tervezni.

Nyitott  házasság.  Ezt a kifejezést ma az olyan házasságra alkalmazzák, amelyben a partnerek kölcsönösen engedélyeznek egymásnak más szexuális kapcsolatokat is.  Ez akár egyoldalú, futólagos, vagy hosszan tartó „affer” is lehet, de  rendszeres és kölcsönös „partnercsere”  vagy biszexuális viselkedés is.  Különböző párok különböző lehetőségeket igényelnek vagy tolerálnak.  Csak az a fontos, hogy mindez mindkét partner tudomásával (tehát ne titokban)  történjen, s hogy a házasságuk mellett kitartsanak.  Bizonyosnak tűnik, hogy ez a modell nem mindenki számára megfelelő.

Adott időre kötött házasság.  A régi Japánban lehetséges volt néhány évre házasságot kötni.  Ennek letelte után automatikusan megszűntek.  Az iszlám is ismerte bizonyos korszakaiban az időhatáros  (mut’ah)  házasságokat.  J. W. von Goethe  egyik könyvében  (Wahlverwandtschaften) megvitatta az öt évre szóló házasság ajánlatát.  Ez a modell nálunk alapjában véve már túlhaladott, minthogy a válás megkönnyítése miatt a házasság sokak számára különben is időben korlátozott egyezséggé vált.  Bár nem állapítják meg rögtön a „lejárat időpontját”, amely a kapcsolatot eleve megterhelné,  de nem is haboznak felbontani egy boldogtalan házasságot, s aztán ugyanolyan minta szerint  egy másodikat, harmadikat vagy negyediket kötni.  A néha rövid házasságoknak ezt az egymásutánját  „sorozatos monogámiának” is nevezik.

Próbaházasság.  Régi, vidéki szokás Európában, de a világ más tájain is  egyfajta próbaházasság, a jövendő feleség fogamzó-képességének kipróbálására.  Csak a terhesség bekövetkezte után házasodtak össze, mert csak így volt biztosítható az utódlás és öröklés.   A körülmények mai, ipari társadalmunkban is hasonlóak, bár más okokból.  A partnerek egyszerűen ki akarják próbálni együttélésüket, többnyire gondosan kerülve a terhességet.

Kétszakaszos  házasság.  Margaret Mead egyszer kétszakaszos házasságot javasolt. Az első gyermek nélküli; a második, gyermekvállalási szakaszba csak az első szakasz sikere esetén szabadna belépni.  Ez azonban azért nem praktikus, mert már az első szakaszban is születhetnek  „meg nem engedett”  gyermekek.

A régmúltra jellemző,  nem monogám  házasságtípusok  (poligámia, csoportházasság)  mellett  különösen a legutóbbi évtizedekben vált szélesebb körben ismertté és kezdett terjedni  az  azonos  neműek  házassága,  amely egyre több országban jogi elismerésre talál.

 

 

 

12. Haeberle, E.J.:  A  prostitúció

 

A prostitúciót gyakran „a világ legősibb foglalkozásának”  nevezik,  s valóban létezett már a korai ókorban is.  Sőt, részben vallási jelentősége volt az ún. templomi prostitúcióban, melynek során a fizetség, mint áldozati adomány a templomé volt.  Azonban már az ősi Egyiptomban, s később az antik Görögországban és Rómában államilag szabályozott prostitúció is volt; s ugyanez érvényes más, fejlett kultúrákra is, mint India, Kína és Japán.  A keresztény középkor szintén ismerte ezt a fajta prostitúciót, amely gyakran a templomok  közelében levő bordélyokban virágzott.  A  szifilisz  1500 körüli váratlan és gyors  terjedése mindenesetre véget vetett az addigi, toleráns beállítottságnak.  A  prostitúciót egyre inkább a közegészség fenyegetőjének találták, s bár a hatóságok tudták, hogy a prostitúció végső soron nem akadályozható meg,  egyre több hivatalos korlátot, akadályt és szabályt állítottak szembe vele.  Néhány ország bezáratta a bordélyházakat, s ezzel akaratlanul az utcai prostitúciót erősítette;  máshol rendszeres orvosi vizsgálatokat vezettek be a hivatalosan bejelentett, s ezzel „legalizált” prostituáltak számára.  A  kultúra „elpolgáriasodása” azonkívül a  18. század óta szigorúbb nemi erkölcsöt eredményezett, amely a prostitúciót élesen elítélte, egyuttal azonban nélkülözhetetlenné tette.  Ezt még egy új,  proletár nyomor is tetézte, amely sok nőt és lányt, sőt, fiúkat is prostitúcióra kényszerített,  így aztán ez a 20. század elejéig jelentős és mégis erősen elfojtott szociális problémává nőtt. 

Ha a történelem e téren tanulságot kínál, az feltehetőleg a következő:  A prostitúciót önmagában nem lehet megszűntetni.  Valamennyire mindig létezett és lesz is mindaddig, amíg az emberek közt gazdasági és hatalmi különbségek lesznek.  Az anyagi szükség helyén és idején megnövekszik, jobb életfeltételek esetén csökken.  Épp így csökken ott, ahol a nőknek jobb kereseti lehetőségei vannak, s ahol nekik több jogot és nagyobb képzési esélyeket biztosítanak.  Azonkívül mindig csökken akkor, ha a férfiak és nők saját kezdeményezésük alapján, könnyen egymásra találhatnak.  Végül, ami még megváltoztatható :  azok a keretfeltételek, amelyek között a prostitúcióra sor kerül:  tiltás,  tűrés, engedélyezés, jogi szabályozás, vagy szakmakénti elismerés;  orvosi kontrollal vagy anélkül; csak az utcán és a garniszállókban  vagy bordélyokban is; stricikkel vagy stricik nélkül  stb.

A  prostituáltak munkafeltételei  országonként igen különbözőek.  Svédországban például azáltal akarják őket a kihasználástól megvédeni, s számukra „tisztességes”  munkát biztosítani, hogy ügyfeleiket megbüntetik.  Ez azonban az egész üzletágat a „föld alá”  kényszeríti,  ahol minden ellenőrzés alól kivonja magát.  Hollandiában viszont  foglalkozásként ismerik el a prostitúciót, s ezáltal szintén főleg a nőknek kívánnak segíteni.

Napjainkban a németek is liberálisabbak, mint régebben:  már nem tartják erkölcstelennek a prostitúciót, s így a prostituáltak ma a társadalombiztosításban is részesülhetnek.   Önállóan, vagy alkalmazottként dolgozhatnak, s igénybe vehetik a megfelelő társadalombiztosítást, jövedelmükről adóbevallást tehetnek  stb.  Mindenesetre korántsem mindegyikük veszi igénybe ezeket az új munkajogi lehetőségeket, s inkább „feketén”  dolgoznak.

A  női prostitúciónak minden országban és minden korban több kategóriáját különböztetik meg, pl. a templomi, az utcai, a katonai prostitúciót  stb. A magasan fejlett, ipari országokban ma főként az alábbi formák találhatóak:  utcai strichelés,  Eros-Center,  lakásbordély,  szexmozi, klub,  callgirl, eszkort-szerviz,  domina stúdió,  peepshow,  telefonszex és  internetszex.   Vannak azonban keverékformák is, egyébként pedig ez az üzlet, más, kereskedelmi vállalkozásokhoz hasonlóan, valamelyest mindig változik.

Az  utcai  strichelés,  amelynek során lányok és asszonyok az utcán állnak és várják, hogy az autósok  (ritkábban:  gyalogosok)  leszólítsák őket,  a prostitúció  legolcsóbb és leggyorsabb formája.  A  szexuális kapcsolatra többnyire rögtön az autóban, vagy egy közeli „penzióban”  kerül sor.  Csak kevés nő dolgozik azonban saját  zsebére;  legtöbbjüket  stricik „védik”  és  kizsákmányolják.  A munka egyébként sem veszélytelen, hiszen  vannak veszélyesen brutális vagy éppen pszichopata ügyfelek.  Különösen veszélyeztetettek a  drogért strichelő, gyakran nagyon fiatal lányok, minthogy mindig és sürgősen sok pénzre van szükségük, s ezért válogatás nélkül és olcsón kell szolgáltatásaikat kínálniuk.

Az  Erosz-központ  tulajdonképpen egy nagy bordély, amelyben a nők szobákat bérelnek, ahol ügyfeleiket fogadhatják.  A bérleti és egyéb  díjak magasak,  így mindig a bordély működtetője keres legjobban.  Ilyen nagy bordélyok főként ott keletkeznek, ahol  egy város a prostitúciót  egy meghatározott, áttekinthető területre akarja korlátozni. 

A  lakásbordély  egy szokásos, de átrendezett bérlakás, amelyben egy nő, vagy egy női lakóközösség szexuális szolgáltatásokat kínál.   Ezen is főként a bérbeadó keres.

Néhány  szexmoziban,  amelyek ma minden nagyvárosban megtalálhatók, a helyre vezető nők külön fizetség ellenében szexuális  „feszültségoldást” is kínálnak a filmet néző látogatónak.

A  klubok  nagyrészt az alaposan megdrágított alkoholos italok  eladásából élnek;  bárjaikban a nők igyekeznek a vendégeket minél több alkohol elfogyasztására rávenni, mielőtt  további fizetség ellenében velük „szobára mennek”.

A  callgirl-ök  sajátkezűleg, vagy egy ügynökség útján hirdetik magukat a magazinokban, szexlapokban és hasonló helyeken. Megadják telefonszámukat, s rendelésre megjelennek a hotelben, vagy az ügyfél lakásán.

Az  eszkort-szerviz  (jelentése:  kísérő szolgálat)  szolgálatait többnyire ügynökségek hirdetik, komoly újságokban, s rendelésre csinos, elegáns és kedves nőket közvetítenek, akikkel az ügyfél a szexen kívül  okos beszélgetést is folytathat.  Az árak ennek megfelelően magasak.  Ilyen nőket mégis gyakran több napra, sőt, hétre, akár üdülőhelyi utazásokra is igénybe vesznek.

A  domina studiók  többnyire hirdetésekkel  szadomazochisztikus  szolgáltatásokat kínálnak, gyakran átépített lakásokban.  Dominaként akár egy idősebb nő is eredményesen dolgozhat, minthogy itt főként tapasztalatra és empátiás készségre van szükség.  Az ügyfelek többnyire fenyítéseket és megalázásokat  igényelnek.

A  peepshow  (to peep = leskelődni)  eredetileg egy meztelen nőt kínált, aki egyszemélyes kabinokkal körülvett helyen táncolt.  Az ügyfelek a nőt figyelve kabinjaikban önkielégítést végeztek.  Ma a férfiak többnyire egy nyilt pódium körül ülnek,  de külön fizetség fejében a nővel egy kabinba mehetnek.

A  telefonszex  kizárja a közvetlen testi kapcsolatot az ügyféllel;  az egész testet csupán a hang helyettesíti, mint a kívánt szexuális illúziók felkeltésének eszköze. A  fizető  hívó  önmagát elégíti ki.  A szolgáltató nőnek megvan az az előnye, hogy  önállóan, strici  vagy bordélyfőnök nélkül tud pénzt keresni.

Az  internetszex  szintén nem ismer közvetlen testi kapcsolatot, hanem  képekből, videókból, filmekből vagy  élő (azonos idejű) felvételekből áll.  Általános, vagy egyéneknek szóló  ajánlatokról lehet szó.  Ennek megfelelően változnak az árak.  Az általános ajánlatok megkülönböztetés nélkül minden ügyfelet  ugyanazzal a szemléltető anyaggal szolgálnak.  Vannak azonban élő adások is lányokkal és asszonyokkal az interneten,  akikkel a néző elektronikusan személyes kapcsolatba léphet, s tőlük bizonyos testhelyzetek vagy szexuális tevékenységek megmutatását  igényelheti, néha akár női vagy férfi partnerekkel is.  A prostitúciónak ez a formája viszonylag új és kevéssé feltárt.  Ezért nem világos, hogy  mennyiben szervezett,, ki mennyit keres rajta, és történik-e itt  kizsákmányolás (s ha igen, kinek a kárára vagy javára).  Mindenesetre valószínű, hogy az internetszex valamilyen formában terjedni fog, már csak az egyre általánosabb elérhetősége miatt is.

A női prostitúció különböző formái többek közt a tudomány számára is kihívást jelentenek, s a szexológia a prostitúciót valóban kezdettől fogva központi kérdésként kezelte.  Már  Wilhelm von Humboldt  tervbe vette „Az emberi függőségek történetének”  kutatását, amelyben ezt a témát is vizsgálni akarta.  A prostitúcióban ugyanis találkozik a szexuális tevékenység biológiai igénye  és az igények kielégítésének sajátos, ősi és általános, de otromba kulturális  megformálása.  Ezért e jelenség vizsgálatához a természet és társadalomkutatók interdiszciplináris együttműködésére van szükség.  Humboldt a függőség fogalmával már az egész problémakör kulcsfogalmát is megtalálta. Először is, Humboldt korához hasonlóan, a női nem egésze még ma is messzemenően függ a férfi nemtől, éspedig nemcsak gazdaságilag, hanem  politikailag és kulturálisan is.  Ám ezt többnyire még a pszichológiai függőség is kiegészíti. 

Az egyébként is ritkább férfi prostitúció ezt nem cáfolja, hiszen ott is a többnyire fiatal ajánlkozók pénzügyileg függenek idősebb férfi ügyfeleiktől.  Női függőség nyilvánul meg a prostitúciós turizmusban is, amelynek során szegény országok gazdag idegeneket szolgálnak ki.  Ennek hasznából mindenesetre nem annyira a prostituáltak részesülnek, mint inkább főként a bordélyosok, a felhajtók, az utazásszervezők, a bárok és hotelek tulajdonosai, a lefizetett hivatalnokok és a korrupt rendőrök.  A prostitúció-ipart napjainkban részben már a szervezett bűnözés is behálózta  (drog- és nőkereskedelem), s ezáltal egy korábban ismeretlen brutalitás jelent meg a színen.

Egy további, újabb probléma az AIDS  terjedése világszerte.  Bár a gazdag országokban inkább A jövőt mindig nehéz előre jelezni,  ám semmilyen jövőbeli fejlődés nem hagyhat figyelmen kívül egy alapvető tényt:  a prostitúció kölcsönös előnyökkel járó  üzlet,  vagyis minden résztvevő ad valamit a másiknak, amit az kíván – az ügyfél pénzt ad a prostituált testéért.  Ahol a prostitúciót betiltják, ott egy „áldozat nélküli bűncselekményt”  tiltanak be, hiszen a résztvevők nem érzik magukat károsítva, s ennek következtében semmilyen büntető eljárást nem igényelnek. Ellenkezőleg, mindent megtesznek, hogy tranzakciójukból a rendőrséget kizárják.

Ezt a körülményt különböző oldalról gyakran olyan utalásokkal ködösítik el, mint pl.. „Egyes ügyfeleket meglopnak”, vagy „Sok prostituált a stricik vagy lánykereskedők áldozata lesz”, vagy „Ök alapjában véve valamennyien a nyomor, vagy a patriarchátus áldozatai”, vagy „A prostituáltak körülményei  drogfogyasztásra hajlamosítanak”  stb.  Ezek az utalások igazak, ám figyelmen kívül hagyják a probléma lényegét.  Az említett jogsértések és bajok ugyanis másodlagos jelenségek  és csak annak következményei, hogy a prostitúciót nem lehet más foglalkozásokhoz hasonlóan, nyiltan és elismerten gyakorolni.  A környezeti bűnözés veszélye ott is fennáll, ahol a tilalmat pusztán csak eltűréssel helyettesítik. Csak a teljes foglalkozásbeli elismerés nyújtana esélyt a prostituáltaknak a valódi önmeghatározásra és a körülmények által kiváltott kriminalitás megszűnésének vagy legalább jelentős csökkenésének  perspektivájára.

Az utóbbi években nemzetközi síkon is, részben a prostituáltak szervezetei, részben a velük szimpatizáló pszichiáterek és jogászok különböző javaslatokat tettek arra, hogy a „kéjnő foglalkozást”, annak minden jogi konzekvenciájával, az egészség-  és nyugdíjbiztosítást is beleértve, el kell ismerni.

Ezeket a javaslatokat azonban mindeddig csak néhány európai országban valósították meg, s az eredmény ezekben sem egyértelmű.  Még a mi felvilágosult társadalmaink is  ambivalensen viselkednek a prostitúcióval szemben.  Nem lehet megjósolni, hogy mikor lesz ebből pozitív elfogadás.  Sok múlik a nőmozgalom továbbfejlődésén;  talán csak a teljes egyenjogúság szüntetheti meg a prostitúció eddig ismert fajtáját.

 

Kiegészítő megjegyzés:

Haeberle professzor  a szexuális szolgáltatásokat egyszerűen csereüzletnek tartja, amelyet minden külső beavatkozástól, kényszertől és kizsákmányolástól mentesíteni kellene, biztosítva a szolgáltatók emberi és állampolgári jogait  (például a társadalombiztosítást).  Ez a liberális felfogás – elvi jogossága ellenére –pszichológiai és szociokulturális szempontból azért problematikus,  mert a szexuális kapcsolatok indokoltnak tartott elüzletiesedését feltételezi.  Figyelmen kívül hagyja, hogy  milyen negativ hatása lehet mindkét félre ennek az „árucserének”.  A prostituáltban a válogatás és érzelem nélküli szolgáltatás  legtöbbször  lelki kiégést, súlyos csökkentértékűségi komplexust,  kötődési képtelenséget, erotikus és érzelmi elsivárosodást  hoz létre.  Klienseinél pedig fennáll annak a veszélye, hogy  egyrészt hozzászoknak szexuális szükségleteik gyors és felelőtlen kielégítéséhez, másrészt ők is képtelenné válnak az igazi intimitásra, a tartós érzelmi kötődésre.

 

        13. Népesedéspolitika,  családpolitika,  szociálpolitika

 

Népesedési  helyzetünk

(Cseh-Szombathy László cikke nyomán;

M. Szexológiai Szemle, 2001/2-3. szám)

 

Magyarország férfinépessége 1980 óta,  női népessége pedig 1982 óta évről-évre csökken.  Ennek következtében az ország lakossága  2000  január 1.-én több mint 665 ezerrel volt kevesebb, mint 1980-ban.  A csökkenés azzal magyarázható, hogy magasabb volt a halálpzások száma, mint a születéseké.  A népesség alakulása harmadik összetevőjének, a nemzetközi vándorlásoknak a súlya a másik kettőhöz viszonyítva alacsony volt az elmúlt évtizedekben.

A  20. század utolsó évtizedeiben kiderült, hogy az 1960-as évek közepétől hazánk egyre hátrább csúszott az európai országok egészségi állapotát kifejező, halandósági rangsorban. Igy a születéskor várható élettartam is rövidebb lett a nyugateurópai országokénál.  A népesség korösszetételét befolyásoló halálozási arányszám tekintetében a legriasztóbb a 35 éd 64 év közötti férfiak halálozási gyakoriságának emelkedése;  ez  1959-60  és 1998 között közel 50%-os lett! .. Lényegében a négy évtizedes kommunista modernizációs kísérlet katasztrofális következményeinek korrigálása a feladat.  Megjegyzendő, hogy ez nemcsak Magyarország esetében van így, hanem a többi, posztkommunista, európai országot illetően is.

Ám a lakosság egészségi állapotának kedvező változása sem elegendő a népességszám stabilizálásához. Holott ez a stabilizálódás több szempontból is kívánatos.  A legszélesebb körben elfogadott érv az, hogy a népességszám folyamatos csökkenése megváltoztatja annak kor szerinti összetételét, szerkezetét úgy, hogy az inaktiv időskorúak aránya egyre nő, s eltartásuk a nemzeti jövedelem mind nagyobb hányadát veszi igénybe.  A termelés mai színvonala alapján jogos az időskorúak elvárása, hogy a javakból részesedjenek. Ha azonban a nemzeti jövedelemnek erre fordított hányada túlmegy egy határon, akkor ez az aktivak és inaktivak arányában olyan változást eredményez, amely miatt mind kisebb lesz  a nyugdíjat megtermelő népesség aránya.

A népesség elöregedése befolyásolja a társadalmi döntési mechanizmust is;  erősíti azokat az erőket, amelyek a megszokott megoldásokhoz ragaszkodnak és amelyek nagyobb közömbösséget mutatnak a jövőt illető kérdésekben.  Ezzel szemben a népesség növekedése feszítő erő:  kikényszerítheti az újítást, növelheti a hajlandóságot a kezdeményezésre, lehetővé teszik az expanziót.  A nagyobb létszámú generációk pozitivuma még, hogy  nagyobb lehetőségét adják a tehetségek előfordulásának és fokozott versenyre késztetnek.

A  népességszám zsugorodása a szociális hálózat kiterjedésére, s annak funkcionálására is hátrányos. A nemek eltérő hajlandóságával súlyosbított öregedési folyamat eredményeképpen már ma is nagy számú, segítségre, gondozásra szoruló idős ember van.  A fogyó társadalmakban az embereknek egyre kevesebb a rokonuk, barátjuk.  Ez az egész élet-ciklusra jellemző, de negativ hatás különösen öregkorban mutatkozik, amikor a kevés rokon nemcsak érzelmi izolálódást okozhat, hanem a segélyforrások ritkulását is eredményezi.

A generációk közötti kapcsolatok lazulása, amit a válások miatt zilált családi viszonyok még súlyosbítanak, csak az általános társadalmi szolidarítás erősítésével, a civil szervezetek közreműködésével lehet képes emberhez méltó körülményeket teremteni a maguk ellátására egyre inkább képtelen öregeknek.  A fogyó népesség érzelmi krízissel is jár. A csökkenés az ország népességének gyengülő életkedvét mutatja;  az emberek nem látják értelmét annak, hogy törődjenek az utánpótlással.  A fogyás szempontjából legfontosabb tényező a születések számának a népesség reprodukciójához elégtelen szintre süllyedése.

Különösen aggodalomra adhat okot, hogy a jelenlegi, csökkent gyermekvállalási hajlandóság tartóssá válása esetén ötven év múlva az ország népessége kb. Kétmillióval, azaz  20%-kal lenne kevesebb, mint ma…  A népességszám alakulásában a nemzetközi vándorlás (a bevándorlás és a kivándorlás egyaránt)  komoly szerepet csak a rendszerváltozás óta játszik, de még mindig alárendelt a termékenységhez és a halandósághoz viszonyítva.  Az ország mai népességszámának megőrzése és fenntartása döntő mértékben a születések és halálozások egyensúlyba hozásától függ.  Ez a cél egyúttal ezeréves kultúránk folyamatosságának megőrzését is jelenti… Kulcskérdés, hogy mennyire sikerül megállítani a születések számának csökkenését, vagy legalábbis lassítani azt. 

A születések csökkenése már a múlt század kezdete körül megkindult. Az 1930-as évek elején a termékenység szintje már csak alig több, mint fele volt a századforduló mért értéknek. A jelenség magyarázata a születéskorlátozás elterjedése.  Ez azonban nem oka a termékenység csökkenésének, hanem csak eszköze a nem kívánt terhesség megakadályozásának.  A két világháború között ennek legelterjedtebb  módszere – annak ellenére, hogy a törvény tiltotta – a terhesség művi megszakítása volt.  A tilalom szigorítása az 1950-es években némi emelkedést hozott ugyan a születésszámban, de  1956-ban a népesedéspolitika teljesen megváltozott:  feltételek nélkül engedélyezték a terhesség-megszakításokat.  Mivel korszerű fogamzásgátló eszközök még egy ideig nem álltak a lakosság rendelkezésére, a művi abortuszok száma folyamatosan emelkedett, olyan mértékben, hogy az  1960-as évtől kezdve a művi vetélések száma meghaladta a születésekét…

A termékenység mértékének tartós elégtelensége több tényezőre vezethető vissza.  Az egyik legfontosabb a családok struktúrájában, funkcionálásában bekövetkezett változás.  Csökkent a házasságkötések száma, és a korábbinál kevesebb házas is kevesebb gyermekre vállalkozott;  részben, mert  a házasságok is instabillá váltak.  Kevesebb párkapcsolat vezet házasságkötéshez, és a házasságok növekvő hányada előbb-utóbb válással végződik. Szerepet játszik az is, hogy míg a 20. század első felében az asszonyok első gyermeküket  viszonylag korán, 20 éves koruk körül szülték, napjainkban ennek ideje kitolódik a 25-30 éves kor körüli időre.  Ennek ugyan nem kellene csökkentőleg hatni a gyermekszámra,  de longitudinális vizsgálatok azt mutatták, hogy a nők korai elképzelése arról:  életük során hány gyermeket szeretnének, csak részben vaósul meg.

A gyermekvállalás csökkenő mértékében nagy szerepe van a nők munkavállalásának, különösen a magasabb szakmai képesítés megszerzésének.  A karrier lényeges cél lett a kvalifikált nők számára.  Mindezek ellenére hazánkban továbbra sem jellemző a szándékos gyermektelenség, a gyermekvállalás tudatos elutasítása.  A demográfiai vizsgálatok a termékeny korú nőknek mindössze néhány %.ánál mutatták ki, hogy egyáltalán nem akarnak gyereket.  A többség két gyerekre gondol, kevés az egy gyermekkel is megelegedők aránya, és ritkaság a három vagy több gyermeket tervezőké.  A probléma az, hogy a megszült gyermekek száma messze elmarad az eredetileg elképzelttől.

Ennek okát a kutatók főleg abban látják, hogy a gyermek szülését sokkszerű, előre végig nem gondolt, kedvezőtlen életmódváltozások követik, s ezek a célok reviziójára késztetik a partnereket. Magyarországon a gyermekszülést követő életmódváltozásoknagyrészt azzal függnek össze, hogy a párok anyagi körülményei már a házasságkötéskor szűkösek, s eleve nem rendelkeznek sok, szabadon felhasználható forrással.  Igy agyermek születése anyagi gondokkal jár.  Ez elég széles körre jellemző;  mégis fenntartással kezelendől azok a magyarázatok, amelyek kizárólagos szerepet tulajdonítanak a családok anyagi helyzetének abban a zsugorodási folyamatban, amely nemcsak hazánkra, hanem az európai országok többségére jellemző.

A jelenség magyarázatánál szemléleti változásokra is gondolni kell.  Megingott a párok bizalma a tervek valóra válthatóságában, a jövő kiszámíthatóságában. Az előre nem látható változásokat tudomásul veszik az emberek.  A széles körben elterjedt, új  szemlélet arra készteti őket, hogy felkészüljenek a váratlan változásokra.  Ez mutatkozik meg a formailag elkötelezett házasságkötés elutasításában is;  a laza kapcsolatok preferálásában…

Magyarország népességének évtizedek óta tartó csökkenése nem szükségfszerű folyamat:  aktiv népesedéspolitikával megváltoztatható.  Ennek legfőbb módja a gyermekvállalással járó anyagi terhek csökkentése a családokban.  De törekedni kell a gyermekvállalással kapcsolatos szemlélet alakítására is.  Az anyagi természetű támogatásoknak szimbolikus üzenetük is van:  jelzik a társadalom segítőkészségét, a gyermek-vállalás megbecsölését. 

A népesedéspolitika része az egészségpolitika is,  s ezen a területen is helye van a szemléletváltozásnak, a betegségek megelőzése, a gyógyítás magasabb szintre emelése mellett.  Kiemelten kell foglalkozni egyes társadalmi csoportokkal, így a 35-64 évesek korszoportjaival és a veszélyeztetett régiók lakosaival.  Eredményt akkor várhatunk, ha a felsorolt problémák kezelésénél komplex megközelítéssel élünk. 

 

Népesedéspolitika és népesedéselmélet

(Részletek a M. Elektronikus Kvtár cikkéből)


            A magyar népesedéspolitika előzményei és fejlődése 1945-ig

            Népesedéspolitika 1945 után  

            Népesedéspolitika 1980 után  

            A házasságkötésekkel és a válásokkal kapcsolatos politikák

            A népesedéspolitika hatásainak és hatékonyságának megítélése  

            Gazdaságdemográfia

            A szociálpolitika kapcsolódása a népesedéspolitikához

 

A népesedéspolitika a társadalom, az állam vagy bármilyen nagyobb emberi közösség azon törekvése, hogy a népesedési folyamatokat és struktúrákat a társadalmi, nemzeti, közösségi igények szerint befolyásolja. Ez történhet részben direkt, közvetlen népesedési célzatú jogszabályok vagy intézkedések keretében. Azaz pl. olyan törvények, joggyakorlat, jogintézmények kialakításával, amelyek a házasságkötést, a válást, a termékenységet vagy a vándorlásokat közvetlenül befolyásolják. Másrészt tágabb értelemben a népesedési politika körébe beletartozik minden olyan gazdasági, társadalmi, kulturális stb. jogszabály vagy intézkedés, amelynek a népesedés egyes folyamataira hatása lehet. Ilyen pl. a jövedelmi adórendszer, a szociálpolitika, ezen belül a családpolitika, az oktatáspolitika, az egészségpolitika stb.

Ebben az értelemben minden országban létezik és működik népesedéspolitika, függetlenül attól, hogy ezt hivatalosan is annak nevezik-e, vagy sem. Civilizált országokban társadalmi befolyásoktól mentes humán populáció nem létezik, de az európai országok és általában a fejlett világ túlnyomó részében a kormányok kifejezetten tartózkodnak a népesedési jelenségeket közvetlenül befolyásoló intézkedésektől. Tehát elvileg semlegesek a születésszám, a házasságkötések és általában a családalakulás kérdéseiben, mert ezt az állampolgárok magánügyének tekintik. Ugyanakkor hangsúlyozottan nem népesedési célzattal, hanem leggyakrabban az állampolgári esélyegyenlőség biztosítását hangoztatva számos országban jelentős szociálpolitikai támogatást élveznek a családok, illetve a gyermekesek, annak érdekében, hogy a gyermekkel kapcsolatos anyagi és idő-ráfordítási terheket a társadalom, legalábbis részben kiegyenlítse vagy csökkentse.

A népesedéselméleteket (és a hozzájuk értelemszerűen kapcsolódó népesedéspolitikákat) némi leegyszerűsítéssel alapvetően két alaptípusra oszthatjuk: restriktív, illetve extenzív népesedéselméletekre/népesedéspolitikákra. A restriktív népesedéspolitika alapgondolata és célja, hogy stabilizálja (esetleg csökkentse) egy adott területen a népességszámot, figyelembe véve a terület természeti és gazdasági erőforrásainak korlátait és feltételezve, hogy a népességszám és az erőforrások közötti ésszerű (optimális) arány megbomlása hátrányos következményekkel jár. Ezzel szemben az expanzív népesedéselmélet és népesedéspolitika a népességnövekedést törvényszerűen kedvezőnek tekinti.

Az elméletek, politikák közötti alapvető különbségeket elsősorban a választott, illetve az érvényesülő értékek határozzák meg. Az értékeket vallási, világnézeti, kulturális, politikai (katonapolitikai) rendszerek befolyásolják, illetve hordozzák.

A népességszám korlátozásának szükségességét hirdető elméletek közül Malthus elmélete keltette a legnagyobb feltűnést, mert az ő elmélete juttatta először és jellegzetesen kifejezésre a dinamikus restriktív népesedéspolitika máig is ható alapszemléletét. Malthus szemlélete arra alapozódik, hogy a népesedés és a javak szaporodási, növekedési tendenciájának üteme elvileg különböző.

A legtöbb ellenvetés részben Marx, részben mások részéről Malthus elméletének második tételével szemben hangzik el, amely szerint a termelés növelésének lehetősége lassúbb ütemű, mint a népesedésé. Az ellenérvek közé tartozik az a megállapítás, hogy a népszaporodás a munkaerő növekedését, ezzel összefüggésben a munkamegosztás fokozódását és a termelékenység növekedését idézi elő. Ez valóban így van a gazdasági élet olyan területein, amelynek kapacitását alapvetően a munkaerő határozza meg (munkaigényes iparágak, általában a szolgáltatás stb.). Az anyag- és energiaigényes iparágakban a munkaerő növekedése már feltételezi az anyag-, illetve energiabázis szélesítését is. Ez a tudomány és technika fejlődése révén azonban az egyes ideiglenes, helyi zavaroktól eltekintve ez ideig megoldható volt, és az lesz a jövőben is, elsősorban a műanyaggyártásból és az új energiaforrásokból adódó helyettesítési lehetőségek révén. (Bár újabban az energiaellátással kapcsolatban egyre több kétely merül fel a jelenlegi trendek folytathatóságát illetően.)

A mezőgazdaságban azonban a természeti adottságoktól való függés lényegesen szorosabb és kényszerítőbb. A mezőgazdasági termelés valóban egy korlátolt területen folyik, s ez a terület adott művelési mód mellett meghatározott terméshozamot biztosít. A területre történő ráfordítások növelése adott körülmények között, adott agrotechnikai színvonalon csak egy bizonyos optimális pontig eredményezi a terméshozam azonos arányú növekedését. Ezt követően feltétlenül jelentkezik a csökkenő hozadék jelensége, azaz a többletráfordítások nem eredményeznek arányos eredménynövekedést; egy meghatározott szinten túl pedig nem is jelentkezik már többleteredmény.

Malthus bírálóinak véleménye szerint Malthus először is rendkívül szűk látókörűnek bizonyult a gazdasági fejlődés lehetőségeinek megítélésében. Alig tartotta például lehetségesnek az akkori termelés megkétszereződését. Ide vonatkozó jóslatait a történelem megcáfolta. Ezek a tévedések önmagukban nem lettek volna olyan súlyosak, ha nem indítják Malthust politikai állásfoglalásában a társadalmi-gazdasági haladás lehetőségeinek merev tagadására, az ún. szegénytörvényekre vonatkozó javaslataiban pedig kíméletlen embertelenségre.

A 19. század végén és a 20. század első felében a gazdaságilag fejlett régiókban rendkívüli gyors népességnövekedés, a 20. század közepe óta pedig a fejletlen országokban az újabb demográfiai robbanás következett be. Ezek a tények, illetve gazdasági és környezeti hatásaik – Malthust elvileg mellőzve – új népesedéspolitikai szemléletet és gyakorlatot alakítottak ki. Ez a szituáció indokolta annak a fokozódó egyetértésnek a kialakítását, ami az ENSZ fórumain és a világ országainak és kormányainak túlnyomó többségében a családtervezés, a termékenység csökkentése és távlatilag a zéró népességnövekedés célkitűzésének elfogadásához vezetett. Ehhez hozzájárultak a környezetvédelmi meggondolások is, és ezzel, illetve az energiaellátással összefüggésben a „tartósan fenntartható fejlődés” céljának kialakítása. Ez a célkitűzés jelzi, hogy a jelenlegi trendek nem tarthatók fenn.

Ennek az egyetértésnek a kialakításában – az ideológiai szembenállás időszakában is – a nyugati országok játszották a főszerepet. A harmadik világ országai kezdetben, az 1960-as években történő függetlenné válásuk időszakában és kezdeti optimista elképzeléseikben idegenkedve fogadták a családtervezés és születéskorlátozás gondolatkörét. Keserű tapasztalataik nyomán azonban az 1980-as évekre és különösen a legutóbbi, 1994. évi kairói demográfiai konferencián azonban már az országok és a kormányok túlnyomó többsége magáévá tette ezt a szemléletet. (Kivételt csupán néhány iszlám fundamentalista ország, illetve a Vatikán és néhány dél-amerikai katolikus ország jelentett.) Részben ezzel magyarázható, hogy az észak- és nyugat-európai, legutóbb pedig a dél-európai országok is lényegében semleges álláspontot foglalnak el a termékenység kérdésében. Nem tartják ugyanis logikusnak, sem etikusnak, hogy nemzeti keretek között más álláspontot fogadjanak el, mint amit világviszonylatban propagálnak. A népességcsökkenést, illetve az ezzel együttjáró elöregedést pedig adott esetben bevándorlással kívánják ellensúlyozni. Ennek gazdasági előnyei – amint erre később még utalunk –, nyilvánvalóak, főleg a gazdasági fellendülés időszakában. A gazdasági visszaesés és az ezzel járó munkanélküliség periódusában persze mind demográfiai, mind gazdasági téren problematikussá válhat a helyzet, ami adott esetben társadalmi válságokhoz, kisebb vagy súlyosabb etnikai feszültségekhez vezethet. (Az 1990-es években Európa számos országában vagyunk ennek tanúi.)

Az expanzív népesedéspolitikai elmélet és gyakorlat a népesség számának növekedését minősíti a társadalom a gazdaságfejlődés eszközének, céljának. Az adott terület népsűrűségének növelését tehát előnyösnek minősíti. Az expanzív népesedéspolitika történetileg olyan szituációkban jelentkezett, amikor egy birodalom vagy adott ország terjeszkedőben volt. Az sem kétséges, hogy a népességszám növekedése a kellően be nem népesített területeken is kedvezően befolyásolja a gazdasági életet. A népesség számának, a népsűrűségnek minden földrajzi, gazdasági, szociális körülményt és következményt mellőző propagálása és szándéka azonban konfliktusokat és válságokat idézhet elő.

A 19. század végén és a 20. században az orvostudomány és orvosi gyakorlat jelentős erőfeszítéseket tett és számottevő eredményeket ért el az emberi magzat és az újszülött egészségi állapotának javítása terén. Problematikusabb azonban az ún. eugenikai irányzat azon álláspontja, amely szerint a kedvező öröklési adottságokkal rendelkezők szaporodását kell elősegíteni és adott esetben korlátozni kell az öröklött adottságait illetően beteg (és a betegséget tovább örökíthető) személyeket. Bár adott szituációkban az ilyen jellegű tanácsadásnak jogosultsága is lehet, az eugenikai szemlélet alkalmazásának komoly korlátai vannak, egyrészt az öröklési folyamatok bonyolultsága miatt, másrészt az eugenika fajelméleti eltorzulásai érthetően visszatetszést kelthetnek a legkülönbözőbb etnikai kisebbségekhez tartozók körében, különösen a német fasizmus ide vonatkozó embertelen (és mellékesen tudománytalan) korszakára emlékezve.

A magyar népesedéspolitika történeti előzményei és fejlődése 1945-ig

A 20. századi a magyar népesedéspolitikában bizonyos folyamatosság észlelhető. Némileg leegyszerűsítve: Európában Franciaországon kívül talán Magyarország az egyetlen ország, ahol a pronatalista, tehát egyrészt a családalakulást és a családi stabilitást célzó, másrészt a termékenység növekedését kedvezőnek és szükségesnek ítélő szemlélet többé kevésbé általános, meghatározó jellegű, vagy legalábbis jelentős befolyású volt az elmúlt évszázadban.

Bár kétségtelen, hogy e szemlélet hátterében bizonyos ideológiai és érzelmi elemek is jelen voltak, éppen a népesedési alapadatok alakulása biztosított ennek a szemléletnek racionális, empirikus hátteret. Ismeretes ugyanis, hogy a 19. század második felére jellemző európai demográfiai állapot, a magas termékenység és az alacsony halandóság, tehát a természetes népszaporulat robbanásszerű növekedése Magyarországon csak igen rövid, talán egy évtizednyi időszakig alakult ki. Ezt követően enyhébben, Trianon után azonban igen erőteljesen csökken az ország népességének növekedési üteme, sőt finomabb mutatók szerint válságos szakaszba is jutott. Aggodalmat keltett és a pronatalista közmeggyőződést erősítette az a tény is, hogy Magyarországon az 1910. évben a magyarság aránya csak 48%-ot ért el és hogy egyes nemzetiségi területeken a szlovák, a román, illetve a délszláv etnikumok termékenysége magasabb volt a magyarokénál.

Az I. világháború és az azt bezáró trianoni békeszerződés lényegében igazolta az aggályokat. Az 1910-ben a 10 milliós magyar lakosság mintegy 1/3-a, 3,3 millió került az elcsatolt területekre, a környező országokba. Újabb színfoltot és a pronatalista népesedéspolitikai szemlélet megszilárdulását is eredményezte az egyke erőteljes elterjedése, s ezzel kapcsolatban a falukutatók és a népi irodalom eszmeköre. Rá kell mutatni azonban, hogy a népi irodalomban teljesen indokoltan követelt radikális földreform népesedési hatása várhatóan (amint ezt az 1945. évi földreform következményei is igazolták) az egyke, illetve az alacsony termékenység elterjedése lett volna. Az egykézés ugyanis elsősorban az önálló gazdáknál, a kisbirtokosok körében jelentkezett; fő motívuma a megszerzett kisbirtok elaprózásának elkerülése volt; adott esetben az egykék összeházasodása révén a birtok nagyságának növelése. Ezzel szemben a nagybirtokon élő falusi agrárproletáriátus termékenysége rendkívül magas volt. Kiemelendő azonban, hogy a pronatalista szemlélet és közmeggyőződés ellenére sem formálódott ki a reprodukció biztatóbb arányait elősegítő gazdaság és szociálpolitika.

Népesedéspolitika 1945 után

Teljesen más helyzetben és más eszmei háttérrel, de folytatódott a pronatalista szemlélet a II. világháború után is. Ennek egyik leglényegesebb tényezője az volt, hogy Magyarországon részint a II. világháború által okozott halálozás és rendkívüli népességmozgások, részint az ezt követő demográfiai viszonyokat is érintő háború utáni fejlemények nyomán, az I. világháború utáni helyzettől és az európai országok többségének a II. világháború utáni népesedési fejlődésétől eltérően nem alakult ki születési hullám. Sőt már az 1950-es évek elején a nettó reprodukció értéke egy alá csökkent, jelezve a távlati népességcsökkenés potenciális veszélyét. Az akkori korszak viszonyainak megfelelően ezt a problémát 1953 márciusában egy voluntarista jellegű kormányhatározattal, elsősorban az abortuszok engedélyezésének drákói korlátozásával és az ezzel kapcsolatos büntetőjogi gyakorlat drasztikus, esetenként törvénytelen mértékű megszigorításával kívánták megoldani. Szerencsére ennek hatása viszonylag rövid ideig tartott. Az 1953 júniusával beköszöntött új politikai korszak (első Nagy Imre kormány) ezen a téren is alapvető változásokat – az abortuszok feltételeinek bővítését, a büntetőeljárások ritkábbá válását és enyhülését – hozott. 1956. júniusában pedig a terhes nők kérése alapján a művi terhességmegszakítás legálissá vált.

Az 1956. évi forradalom leverése után a kormányzat fenntartotta a legálisan végrehajtható művi vetélések rendszerét. Ezzel egyébként nemzetközi elszigeteltségén is próbált javítani, figyelembe véve azt, hogy az 1960-as és 1970-es években mind Európában, mind Észak-Amerikában általános elmozdulás volt megfigyelhető az abortuszok megkönnyítése, illetve legalizálása irányában.

Ugyanakkor a termékenység rendkívül gyors visszaesése aggályokat keltett mind a kormányzatban, mind a közvéleményben különösen azért, mert pl. 1963-ban Magyarországon volt a legalacsonyabb nyers születési arányszám a világon. Ezért a pronatalista politika szelídebb, családi motivációt befolyásoló intézkedései kerültek bevezetésre. Ilyenek voltak a különböző lakáskedvezmények, a családi pótlék ismételt megemelése és kiterjesztése, különösen az 1968-ban bevezetett gyermekgondozási segély. Ennek kétségkívül hatása volt részben a termékenység visszaesésének leállításában, részben bizonyos mértékű emelésében. Különösen jelentős volt társadalompolitikai szempontból a gyed kialakítása, ami nem fix összegben, hanem az érintett nő fizetésének százalékában határozta meg a juttatás nagyságát. A gyest ugyanis elsősorban és hosszabb ideig csak az iskolázatlan, alacsony képzettségű segédmunkásnők vették igénybe. A gyed bevezetése az intézményt valamennyi társadalmi és kulturális rétegben általánossá, elfogadottabbá tette.

Mindazonáltal a termékenység alakulásában lényeges javulás nem következett be és Magyarország nemzetközi, európai viszonylatban is a legalacsonyabb termékenységű országok közé tartozott ebben az időszakban is, ezért 1973-ban egy népesedéspolitikai programot alakítottak ki és kezdtek meg. Ennek pénzügyi vonatkozásai is voltak, így a terhességi, gyermekágyi segély és a családi pótlék lényeges növelése. Speciális kedvezményeket biztosított ezenkívül a lakásellátásban. A három- és többgyermekes családoknak viszonylag rövid időn belül alacsony bérű tanácsi lakást, az új házasoknak pedig kamatmentes vagy alacsony kamatlábú kölcsönöket biztosított. Ezenkívül szociálpolitikai lakástámogatást adott a megígért gyermekekre is. (Amennyiben ezek később nem születtek meg, úgy a támogatást vissza kellett fizetni.)

Bizonyos mérsékelt szigorításokat vezettek be az abortuszrendszerben is, hangsúlyozva, hogy ennek célja a fogamzásgátlás elősegítése. Ez volt egyébként kétségkívül a legsikeresebb része a programnak; a fogamzásgátló eszközök forgalma, ezen belül a fogamzásgátló tablettáké drámai gyorsasággal növekedett. Ugyanígy nőtt a fogamzásgátlást alkalmazó házaspárok aránya is. Az abortusz feltételeinek megfogalmazása elég liberálisan történt. Ez megállapítható abból is, hogy a szigorítást követően is a kérelmeknek kevesebb mint 15%-át utasították el.

Az új intézkedések népesedési hatása azonban ismét átmeneti jellegű volt, elsősorban a szülések naptári időzítését érintette és csak kisebb mértékben a befejezett termékenységet. A hatások a 1970-es évek végére elenyésztek és a 1980-as években egy új népesedési korszak kezdődött; a népesség természetes fogyásának korszaka.

Népesedéspolitika 1980 után

A népességfogyás várható bekövetkezését már az idevonatkozó számítások, népesedési prognózisok is jelezték. Ez azonban korábban következett be, mint azt az 1970-es évben készített előreszámítások jelezték, annak következtében, hogy a halandóságban, elsősorban a középkorú férfiak halandóságában romlás következett be. Ez váratlan volt, miután 1945-től az 1960-as évek közepéig lényegesen javultak a halandósági viszonyok és ebben az időszakban kedvezőbbek voltak még az ausztriaikénál is. A 1980-as évek népesedési intézkedései a kedvezőtlen trendeket nem tudták megváltoztatni, még a halandóság romlását sem.

A 1990-es parlamenti választások után a népesedési kérdések lényegében eltűntek a fontosabb politikai viták témáiból. Ez természetesen nem jelentette azt, mintha a népesedési problémák megszűntek volna. Sőt amíg az első években (az 1989–1991-es időszakban) a demográfiai folyamatok lényegében autonóm módon folytatódtak, azaz nem reagáltak a politikai és gazdasági változásokra, addig 1992-től mind a házasságkötések, mind a születések számában újabb nagyarányú visszaesés következett be. A felgyorsuló népességcsökkenés, és az ezzel szükségképpen együttjáró rohamos elöregedés már korántsem csak érzelmi szempontból, hanem a szigorú gazdasági racionalitás alapján is rendkívül kedvezőtlen, sőt válságos demográfiai helyzet kialakulásához vezetett. Folytatódott egyébként az abortuszok engedélyezésének liberális gyakorlata is, miután a parlament 1992-ben – figyelembe véve az idevonatkozó közvélemény-kutatások eredményeit is – 80%-os többséggel ilyen értelmű törvényt hozott. Ehhez hozzájárult a lakásépítés nagyarányú visszaesése, a fiatalok közötti rendkívül nagymérvű munkanélküliség és a piacgazdálkodás keretében az ártámogatások rendszerének megszüntetése, ami elsősorban a gyermekes családokat érintette a legérzékenyebben.

Bár a kormányzat eleinte folytatni kívánta a családtámogatások pénzügyi rendszereit (családi pótlék, gyes, gyed stb.), sőt ezt egyes esetekben bővítette is, az infláció következtében ezek reálértéke csökkent. A lakásépítéssel kapcsolatos egyes kedvezmények fenntartása és az alacsony kamatlábú lakásépítési hitelek biztosítása sem tudta megakadályozni a lakásépítés nagymérvű visszaesését éppen a családalapító fiatalok rétegeinél.

Az 1995 márciusi pénzügyi intézkedések pedig a család, illetve a gyermektámogatást részben szegénypolitikává alakították át, kizárva a juttatásokból egy vitatott részarányú, de demográfiai és társadalompolitikai szempontból mindenesetre érezhető nagyságrendű réteget. A családpolitika ilyen irányba való eltolódása pedig azzal a veszéllyel jár, hogy differenciális termékenységet idéz elő; a legszegényebb és legiskolázatlanabb rétegek termékenységét fenntartja vagy esetleg megemeli. Ugyanakkor további visszaesést idézhet elő az átlagon felüli közép- és felső rétegekben.

A házasságkötésekkel és a válásokkal kapcsolatos politikák

Bár Magyarországon a 19. század végén a polgári házasságkötéssel egyidejűleg bevezették a házasságfelbontás (válás) intézményét is, ennek nagyságrendi hatása az I. világháborúig egyáltalán nem volt. A két világháború között városi viszonylatban aránya és jelentősége valamelyest növekedett. A II. világháború után megkezdődött a válások folyamatos növekedése és magas szinten való kialakulása. Ezt jogilag először egy 1945-ös kormányrendelet tette lehetővé, bevezetve a megegyezéses válás intézményét is, és általában könnyítve a válás feltételeit.

Az 1952. évi családjogi törvény szándékai szerint stabilizálni igyekezett a családot, megszüntetve az abszolút bontó okokat és a megegyezéses válást. Így a válás lehetőségeit elvileg lényegesen megnehezítette. Az 1953-ban kialakult bírói, ügyvédi gyakorlat nyomán azonban folytatódott a válások növekvő trendje. Ennek fő tényezője feltehetően az önálló keresettel rendelkező nők részarányának növekedése volt, ami korábbi gazdasági függő helyzetüket a házasságon belül megszüntette.

Problematikusabb vonása a magyar házasodásnak az a rohamos visszaesése, aminek a legutóbbi években tanúi vagyunk. Ez nem csak a termékenység szempontjából kedvezőtlen. A család összetartó és kedvező hatását ugyanis a társadalmi jelenségek legkülönbözőbb területére vonatkozó adatok egyértelműen illusztrálják: a házasok megbetegedési és halálozási arányai, bűnözési gyakorisága; a házas népességben az alkoholisták és az öngyilkosok aránya nagyságrenddel alacsonyabb, mint megfelelő korú és nemű házasságon kívül élő kortársaiké. Ezért a családi köteléken kívülállók számának fokozódó növekedése nemcsak a reprodukció, hanem általában a társadalmi légkör, illetve ennek legkülönfélébb zavarai szempontjából is kedvezőtlen hatásokkal jár.

A népesedéspolitika hatásainak és hatékonyságának megítélése

A népesedéspolitika hatékonyságának mérése rendkívül nehéz. Több tényező hatásmechanizmusának felderítését igényli. Ugyanakkor azonban nemzetközi, részben időbeli összehasonlítás alapján bizonyos összefüggések, illetve hatásmechanizmusok egyértelműen megfigyelhetők világszerte. Például mind a fejlődő, mind a fejlett országokban általánosan észlelhető a nők iskolai végzettségének és termékenységének negatív összefüggése – még akkor is, ha kivételesen egyes szituációkban U alakú összefüggésrendszer is érvényesül. Ebben az értelemben a fejlődő országokban az oktatáspolitika tekinthető a népesedéspolitika legfontosabb tényezőjének.

Általánosságban megállapítható, hogy a népesedéspolitika eredményessége elsősorban attól függ, hogy képes-e befolyásolni az egyéni, illetve a családi szintű demográfiai döntéseket és magatartásokat. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy az olyan közvetlen (részben kényszerítő jellegű) intézkedéseknek, melyek erre nincsenek tekintettel, távlatilag bizonyosan nincs hatása. Így pl. a fogamzásgátló eszközök korlátozása, vagy az abortusz eltiltása távlatilag nem növeli a termékenységet. (Legfeljebb ideiglenes, naptári jellegű hatások jelentkezhetnek; ezek azonban az érintett házaspároknak a teljes, befejezett termékenységét nem érintik.)

Gazdaságdemográfia

A gazdaságdemográfia a népesedés és a gazdasági élet közötti összefüggésekkel foglalkozik. Ezek az összefüggések alapvetően abból a tényből adódnak, hogy a gazdasági jelenségeket (termelés, fogyasztás, megtakarítás, beruházás stb.) a népesség produkálja és céljuk is a népesség szükségleteinek kielégítése. Leegyszerűsítve tehát a gazdasági folyamatok minden fázisában, így kezdő pontjában (termelés) és végső pontjában (fogyasztás) is a népesség, illetve annak egyes rétegei jelentkeznek, mint munkaerő, illetve fogyasztó; nagyságuk, összetételük és dinamikájuk tehát hatással van a gazdaságra.

Másfelől a népesedési jelenségek alakulásában az úgynevezett tiszta demográfiai tényezőkön kívül a gazdasági-társadalmi környezet lényeges, sokszor alapvető és meghatározó szerepet játszik. Így a gazdasági fejlődésnek és körülményeknek jelentős szerepe van az egyes demográfiai jelenségek alakulásában.

A népesség és a gazdasági élet összefüggésrendszere tehát elvileg két részre bontható.

1. A gazdaság hatása a népesedés jelenségeire.

2. A népesedés hatása a gazdasági jelenségekre.

A valóságban természetesen e kétféle hatás együttesen, egymással összefonódva, különböző kombinációkban érvényesül. A gazdaság hatását a népességre különböző mértékben és megközelítésben a népességelméletek is hangsúlyozzák és elismerik. Egy részük azt domborítja ki, hogy a népesség fejlődését meghatározzák, illetve behatárolják a rendelkezésre álló anyagi javak, elsősorban az élelmiszer mennyisége. A gazdasági élet ilyen jellegű hatása azonban csak a primitív társadalmakban érvényesül. A valóságban a gazdasági élet hatása többnyire bizonyos közvetítéssel – társadalmi, kulturális, pszichológiai vagy egészségügyi szűrőkön keresztül érvényesül a népmozgalmi események egyes területein. Hangsúlyozni kell a hatások, illetve összefüggések történeti jellegét, és az említett tényezők közrejátszását. Ezek miatt ugyanis egy adott gazdasági jelenség (például az egy főre eső nemzeti jövedelem növekedése) nem feltétlenül eredményez azonos népesedési hatásokat különböző társadalmakban és különböző történeti időszakokban, sőt gyakran a hatások iránya éppen ellentétes.

A gazdasági fejlődés, így a jövedelem növekedése általában kedvező, mérséklő hatással van a halandóságra. Ezt az összefüggést támasztják alá mind a történeti tapasztalatok, mint a nemzetközi összehasonlítások, valamint egyes országokon belül a jövedelemnagyság szerinti halandósági vizsgálatok. Az alapvetően mezőgazdasági országokban, így például a századforduló idején Magyarországon is gyakran megfigyeltek a mezőgazdasági termelési eredmények és a házasságok dinamikája közötti közvetlen összefüggést. Világviszonylatban tapasztalható volt továbbá – legalábbis a gazdaságilag fejlett országokban – a házasságkötések számának erős visszaesése az 1929–1930. évi világgazdasági válság idején is. Ennek jelentőségét elsősorban továbbgyűrűző hatása jelzi; így például a születésszám csökkenésére, illetve a fogyasztásra és a beruházásokra, lakásépítésre gyakorolt hatása.

Megkülönböztetett jelentősége van a gazdasági élet hatásának a termékenységre, illetőleg a születésszámra. A 19. század második felében és a 20. században kiformálódott a jövedelemszint és a termékenység közötti negatív összefüggés. Alátámasztják ezt a legújabb nemzetközi adatok is. Ezek ugyanis nagy általánosságban ugyancsak azt mutatták, hogy a születési arányszám és a gazdasági fejlettség fordított arányban van; magas születési szám általában a fejletlen országokban tapasztalható, ahol az 1 főre eső nemzeti jövedelem a legalacsonyabb. A gazdaságilag fejlett országokban a termékenység lényegesen alacsonyabb. Meg kell jegyezni, hogy a negatív összefüggés nem lineáris; a termékenységcsökkenés a gazdasági helyzet egy bizonyos szintjén következik be; e szint alatt gyakran pozitív jellegű összefüggés észlelhető.

A termékenység és jövedelem közötti negatív összefüggés bizonyos mértékig az európai országokban, így Magyarországon is megfigyelhető volt. Az egy főre eső jövedelem például nyilvánvalóan nagyobb az olyan családokban, ahol az anya is dolgozik; a női gazdasági aktivitás pedig általában és hagyományosan csökkenti a termékenységet. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ez az összefüggés sem abszolút jellegű, illetve adott esetben szociálpolitikai intézkedésekkel módosítható. Magyarországon például a gyermekgondozási segély bevezetése után a kereső nők termékenysége nagyobb volt, mint az eltartottaké.

A legutóbbi évtizedekben a gazdaságilag fejlett országokban több vizsgálat utalt arra, hogy a negatív összefüggés-rendszer helyébe az úgynevezett U alakú összefüggés lépett. Magas termékenység mutatkozott a legalacsonyabb jövedelműeknél, a közepes jövedelmű rétegeknél ez nagymértékben visszaesett, a legmagasabb jövedelműeknél azonban ismét emelkedés mutatkozott. Hasonló összefüggés-rendszer mutatkozott egyes iskolázottsági szint szerinti vizsgálatokban is. Ennek alapján egyes szerzők feltételezték, hogy a gazdasági növekedés bizonyos szintje után a jövedelem és a termékenység között pozitív összefüggés bontakozhat ki. A jövedelemszint emelkedésével együtt jár számos egyéb társadalmi tényező (pl. lakóhely, iskolázottság, igények, aspirációk stb.) változása is, aminek ugyancsak hatása van a termékenységre. A jövedelem hatása tehát gyakorlatilag nem érvényesül önmagában, közvetlenül, vagyis változatlan feltételek között.

A népesedés hatása a gazdaságra. Filozófusok, politikusok, közgazdászok már az ókorban és napjainkban is boncolgatták és elemezték a népesedés hatását a gazdasági életre, az ideális népességszám gondolatát, az optimális népességnagyság megvalósításának kritériumait.

A termelő és egyszersmind fogyasztó népesség nagysága és struktúrája ugyanis bizonyos, hogy a gazdaság kvantitatív és kvalitatív jellemzőit körülhatárolja. Ez a kapcsolat azonban igen bonyolult, térben és időben változó. Az azonban igen kétséges, hogy a népesség és a gazdaság optimális viszonyát egyetlen mutató, például az egy főre jutó jövedelem, jellemezheti-e. Köztudott, hogy a fejlett országokban az 1929–1930. évi világgazdasági válság – lecsökkentve a házasságok és születések számát – elmélyült és meghosszabbodott, mert ez a demográfiai folyamat visszaesést okozott a keresletben, a lakásépítkezések iránti igényekben, beruházásokban stb. ami a meglévő gazdasági-technikai kapacitások nagymérvű kihasználatlanságát eredményezte.

Demográfiai beruházások. A népesség száma kor, foglalkozás, iskolai végzettség, egészségi állapot és egyéb ismérvei, valamint mindennek számszerű és strukturális változása körülhatárolható létesítményeket, szervezetek működését és fejlesztését teszi szükségessé: pl. óvodák, iskolák, kórházak, szociális intézmények stb. A növekvő termékenységű és csökkenő halandóságú populációk előzőekben körvonalazott létesítményeinek és felmerülő beruházásainak – tehát demográfiai beruházásainak – fenntartása és működése, továbbá gyarapodása különbözik a csökkenő termékenységű és növekvő halandóságú populációk demográfiai beruházásainak minőségi és mennyiségi ismérveitől. A népesség nagysága és összetétele, valamint ennek változása tehát körülhatárolja a termelés, a beruházás, de tágabb értelemben a nemzeti vagyon és a nemzeti jövedelem demográfiai célzatú felhasználását és a vele kapcsolatos műveleteket. Figyelembe veendő azonban a gazdaság fejlettsége, műszaki színvonala, a társadalom igényei és elvárásai, a demográfiai célzatú létesítmények, szervezetek és beruházások anyagi szintjének, nagyságrendjének meghatározása során. A demográfiai beruházások szakirodalmában közölt országonkénti mutatók és együtthatók tehát igen alaposan mérlegelendők.

            A szociálpolitika kapcsolódása a népesedéspolitikához

A szociálpolitika gyors mennyiségi fejlődése – a korábbi elvekkel való szakítás deklarálása nélkül – 1956 után indult be. A változó politikai célokkal összhangban, az életszínvonal emelése jegyében javult az aktív keresők helyzete, a társadalombiztosítást – egyelőre elkülönült rendszerben – fokozatosan kiterjesztették a mezőgazdaságban dolgozókra is. A parasztság továbbra is hátrányos, elkülönült kezelését és a rendszer egységesítését csak az 1975-ös társadalombiztosítási törvény végezte el. Az 1960-as évek elejétől emelkedtek a szociális jövedelmek és bővültek a közösségi ellátórendszerek (egészségügy, gyermekintézmények). Új ellátási formák jelentek meg, mint például a foglalkoztatás- és népesedéspolitikai megfontolásokból 1967-ben bevezetett gyermekgondozási segély, amelyhez 1984-ben társult a gyermekgondozási díj. A nagy mennyiségi fejlődés a korábbi jogi-intézményes keretben ment végbe, a centralizált, felülről irányított tervezés a szociálpolitikában érintetlenebb maradt, mint a gazdaságban. A fejlődés ellenére meglévő tartalmi megoldatlanságokat és problémákat jelentős mértékben elfedte a gazdasági források és munkalehetőségek két évtizedes bővülése és az életszínvonal emelkedése.

Az 1970-es évek végétől – a gazdasági fejlődés megtorpanásával összefüggésben – előbb stagnálni, majd csökkenni kezdett az életszínvonal. Az anyagi és munkahelyi létbiztonság évtizedei után megjelent a létbizonytalanság, nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, és – évtizedek óta tartó tendenciát megszakítva – növekedni kezdett a szegények száma is. Új problémát jelentett az 1980-as évek második felében jelentkező nyílt munkanélküliség. Az áremelkedések nemcsak a reálkereseteket csökkentették, hanem a szociális ellátások reálértékét is. Ellentmondásos helyzet alakult ki: a szociálpolitika feladatai a körülmények változásával bővültek, ugyanakkor csökkentek a gazdasági források. Egyes területeken már ebben az időszakban megkezdődött a szociális ellátórendszer piacosítása, a közfinanszírozás szerepének csökkenése (pl. a lakáshoz jutás költségeinek a lakosságra terhelése, a gyermekintézmények térítési díjainak emelése). Sokasodtak a szükségmegoldások (segélyezés), a szociálpolitikai rendszer egyre alkalmatlanabbnak bizonyult a problémák kezelésére.

Az 1989-es rendszerváltás napirendre tűzte a szociálpolitika átfogó reformját is. A piaci rendszerre történő áttéréssel megszűnt a foglalkoztatási biztonság, s magas szinten állandósuló munkanélküliség alakult ki. A funkcióspecifikus szervezetekké alakuló vállalatok gyorsan megszabadultak a legtöbb korábbi szociális feladatuktól. Az árliberalizálás felszámolta az árszubvenciók rendszerét, fokozva az inflációs nyomást és csökkentve a reáljövedelmeket. A piacosítás és a privatizálás megteremtette a gazdaságtól funkcionálisan elkülönülő, relatíve önálló szociális intézményrendszer iránti igényt, amely képes az új problémák kezelésére. A legnagyobb problémát a finanszírozás jelentette. A csökkenő források miatt a szociális kiadások részarányának növekedése ellenére romlott a szociális ellátások általános színvonala. Fokozta a nehézségeket, hogy az átalakuló szociálpolitika egy időben kényszerült gyors megoldásokat igénylő „tűzoltómunkára” és az új intézményrendszer kialakítására.

A régi ideológiai terhektől megszabadulva, az új helyzetben, új lehetőségek is adódtak a szociálpolitika számára. Ezek közé tartozik a rendszer pluralizálásának esélye, a demokratizálás és decentralizálás, valamint a korábban elhanyagolt szociális szükségletek figyelembevétele.

 

 

14. A CSALÁDPOLITIKA ÉS A KIREKESZTŐDÉS

ELLENI POLITIKA TÁRSADALMI HATÁSAI

UNIÓS ORSZÁGOKBAN

 

Készítette: Gábos András

kutató (TÁRKI Rt.)

Budapest, 2004. március

 

                            Tartalomjegyzék

 

Vezetői összefoglaló .................................................................................................................. 5

1. Bevezetés............................................................................................................................... 8

2. Kihívások az európai uniós tagországok családpolitikái számára: a demográfiai környezet

változása és a gyermekek szegénysége ...................................................................................10

2.1. A demográfiai környezet változása ...............................................................................     10

2.1.1. Termékenység. .......................................................................................................          10

2.1.2. Házasodás és válás .................................................................................................          12

2.1.3. A népesség öregedése.............................................................................................          14

2.1.4. A családösszetétel változása, családtípusok...........................................................          15

2.2. A gyermekek szegénysége ............................................................................................      16

2.2.1. A szegénység általános trendjei .............................................................................           16

2.2.2. A gyermekek szegénysége .....................................................................................           20

3. Válaszok a jóléti rendszerben...............................................................................................    25

3.1. Általános érvek a családpolitika fenntartása melletti....................................................      25

3.2. Jóléti rendszer-típusok az Európai Unióban és a nemzeti családpolitikák

összehasonlításának keretei..................................................................................................      27

3.3. A családpolitika súlya és annak időbeli változása az Európai Unióban........................      28

3.4. A családtámogatási rendszerek társadalmi hatásai........................................................     33

3.4.1. Termékenység ........................................................................................................            33

3.4.2 Gyermekszegénység................................................................................................            36

4. A családpolitika szempontjából releváns közösségi célok és várható hatásaik az Európai

Unióban ...................................................................................................................................      38

Felhasznált irodalom ................................................................................................................     42

 

 

           Vezetői összefoglaló

 

A tanulmány az Európai Unió tagországainak családpolitikai gyakorlatát tekinti át és választ

keres arra a kérdésre, hogy a közös családpolitika jelenlegi hiánya mellett elképzelhető-e a

közösségi szintű gyakorlat kialakítás a gyermekes családok támogatása területén. A fontosabb

megállapításokat az alábbiakban összegezzük.

 

• Az elmúlt évtizedekben az európai országok jóléti rendszereit több, elsősorban

demográfiai jellegű kihívás érte. A termékenység csökkenése és a várható élettartam

meghosszabbodása a társadalom öregedésének problémáját hozta, az alacsony

gyermekvállalási hajlandóság az együttélési minták változásával, a házasságon kívüli

születések arányának növekedésével, valamint az akaratlagos gyermektelenség

megjelenésével a háztartások, családok összetételében eredményezett komoly

változásokat. Mindezek a folyamatok jelentős nyomást fejtenek ki a jóléti államra,

azon belül is a családtámogatási rendszerekre. Bár a fejlett országokban az alacsony

jövedelműek helyzete nem összehasonlítható a fejlődő országokban élőkével, a

szegénység relatív megközelítése egyfelől, a fejlett országok alkotmányos alapelvei és

jóléti ambíciói másfelől, kiemelt céllá emelik a jövedelemegyenlőtlenségek és

különösen a szegénység csökkentését. A jóléti- és családpolitika számára ebben a

kontextusban az ún. veszélyeztetett csoportok, ezen belül is a gyermekek kiemelt

jelentőségűek.

 

• Az európai országok által fenntartott jóléti rendszerek az esping-anderseni klasszikus

tipológia szerint három, jellegzetes karakterjegyeket mutató, szociál-demokrata

(skandináv országok), konzervatív-korporatista (kontinentális európai országok) és

liberális típusba (angolszász országok), valamint egy kevésbé homogén, a dél-európai

országokat magába foglaló mediterrán típusba sorolhatók. A leírt típusok a jóléti

újraelosztás különböző alapelvein és eltérő intézményi megoldásokon alapulnak,

melyek a családtámogatási rendszereket is jellemzik. E tipológia nemcsak a jóléti

rendszereket, így a családpolitikát leíró csoportosítását szolgálja, hanem az egyes

országokban zajló társadalmi és demográfiai folyamatokat is jól jellemzi. Így a

szociál-demokrata típusba tartozó országokban relatíve magas termékenységet és

alacsony gyermekszegénységet, a liberálisokban ugyancsak magas gyermekvállalási

hajlandóságot, de egyúttal magas gyermekszegénységet, a mediterrán államokat pedig

alacsony termékenységet és magas gyermekszegénységet tapasztalhatunk. A

konzervatív-korporatista típusba sorolt országok mutatják a legkevésbé egységes

képet, ám a termékenység és a gyermekszegénység is inkább alacsonynak mondható

európai összehasonlításban.

 

• A jóléti rendszer-típusba tartozás a családpolitikák hatását, hatékonyságát is

nagymértékben meghatározza. Annak ellenére, hogy a kormányzati beavatkozás

lehetőségei igencsak korlátozottak a gyermekvállalási hajlandóság befolyásolása terén,

a családok támogatására fordított erőfeszítések és a termékenységi jelzőszámok között

kimutatható kapcsolat. Így a skandináv országok komplex ellátásai vagy

Franciaország pronatalista vonásokat is mutató családpolitikája Európa legmagasabb

termékenységi rátáival jár együtt, míg a mediterrán országok alig kimutatható

erőfeszítéseit kirívóan alacsony gyermekvállalási hajlandóság kíséri. A skandináv

országok magas gyermekszáma a nők magas gazdasági aktivitása mellett figyelhető

meg, míg a mediterrán országokban a rendkívül alacsony foglalkoztatottság mellett is

alacsony termékenység jellemző.

 

• Hasonló összefüggést tapasztalhatunk a családpolitika és a gyermekszegénység

összefüggéseinek vizsgálatakor is az Európai Unióban. A skandináv államok – az

újraelosztás mértékét tekintve – jelentős erőfeszítéseket tesznek a

jövedelemegyenlőtlenségek, s így a szegénység csökkentése érdekében. A dán, a finn

és a svéd családtámogatási rendszer rendkívül hatékonynak mutatkozik a

gyermekszegénység csökkentésében. Ezzel szemben a mediterrán országok

családtámogatásra fordított kiadásai elenyészőnek mondhatók mind az összes jóléti

transzfer, mind pedig a háztartások bevételei között. A görög, spanyol, olasz vagy

portugál gyermekszegénységi ráták ezzel párhuzamosan a legmagasabbak Európában.

A déli államok támogatási rendszere a háztartási szintű vizsgálatok eredményei szerint

egyszersmind a legkevésbé hatékonynak is tűnnek: szegénységcsökkentő hatásuk

nagyságrendje a legalacsonyabb az európai országok összehasonlításában.

 

• Arra is választ kerestünk, hogy az európai országokat ért közös kihívások nyomán

vajon várható-e egy közösségi szintű családpolitika kialakulása és a gazdasági

együttműködésen már túllépett, a politikai közösség irányába tartó Európai Unióban?

Áttekintve a családpolitikák közeledése melletti és az elleni érveket, összességében

úgy látjuk, hogy a jóléti rendszerek és ezzel összefüggésben a családpolitikák esetében

is rendkívül erős a kialakulásukat meghatározó szemlélet és a létrejött intézményi

környezet hatása. Ezek a hatások olyan erősnek látszanak, hogy az azokat érő közös

kihívások és a közösségi célok várható hatásai sem eredményezik azok közeledését a

közeli jövőben.

 

 

 

15. Szexuális visszaélések és gyermekpornográfia

Az EURÓPAI UNIÓ Tanácsának kerethatározata

a gyermekek szexuális kizsákmányolása és a gyermekpornográfia elleni küzdelemről  (2004/68/IB)

 

1. cikk Fogalommeghatározások

E kerethatározat alkalmazásában:

a) "gyermek": bármely 18 évesnél fiatalabb személy;

b) "gyermekpornográfia": olyan pornográf anyag, amely vizuálisan ábrázolja vagy jeleníti meg az alábbiakat:

i. kifejezetten szexuális magatartást tanúsító vagy abban közreműködő létező gyermek, beleértve a gyermek nemi szerveinek vagy szeméremtájékának buja bemutatását; vagy

ii. az i. alpontban említett magatartást tanúsító vagy abban közreműködő gyermeknek tűnő létező személy; vagy

iii. az i. alpontban említett magatartást tanúsító vagy abban közreműködő nem létező gyermeket ábrázoló élethű képek;

c) "számítógépes rendszer": bármely olyan eszköz, illetve egymással összekapcsolt vagy kapcsolatban álló eszközök csoportja, amelyek közül egy vagy több valamely program szerint automatizált adatkezelést végez;

d) "jogi személy": a hatályos jog értelmében jogi személyiséggel rendelkező bármely jogalany, kivéve az államokat, illetve a közhatalmi jogosítványokat gyakorló egyéb közjogi testületeket, valamint a közjogi nemzetközi szervezeteket.

2. cikk Gyermekek szexuális kizsákmányolásával kapcsolatos bűncselekmények

Minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy az alábbi szándékos magatartások büntethetők legyenek:

a) gyermekek kényszerítése prostitúcióra vagy pornográf tevékenységben való részvételre, illetve gyermekek ilyen célra történő felhasználásából való haszonszerzés vagy gyermekek egyéb módon, e célból történő kizsákmányolása;

b) gyermekek prostitúcióra vagy pornográf tevékenységben való részvételre toborzása;

c) gyermekkel folytatott szexuális tevékenység, amelyben

i. kényszert, erőszakot vagy fenyegetést alkalmaznak;

ii. a gyermek által folytatott szexuális tevékenységért fizetségképpen pénzt vagy egyéb díjazást vagy ellenértéket nyújtanak; vagy

iii. a gyermekkel kapcsolatban fennálló, elismert bizalmi, hatalmi vagy befolyási helyzettel visszaélnek.

3. cikk Gyermekpornográfiával kapcsolatos bűncselekmények

(1) Minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy az alábbi szándékos magatartások – függetlenül attól, hogy azokat számítógépes rendszeren keresztül hajtották-e végre –, büntethetők legyenek, ha azokat jogtalanul követték el:

a) gyermekpornográfia előállítása;

b) gyermekpornográfia forgalmazása, terjesztése vagy továbbítása;

c) gyermekpornográfia felajánlása vagy annak hozzáférhetővé tétele;

d) gyermekpornográfia megszerzése vagy birtoklása.

(2) A tagállam kizárhatja a büntetőjogi felelősség alól a gyermekpornográfiával kapcsolatos következő magatartásokat:

a) az 1. cikk b) pontjának ii. alpontjában említett magatartások, ha a gyermeknek tűnő létező személy az ábrázolás időpontjában valójában már betöltötte 18. életévét;

b) az 1. cikk b) pontjának i. és ii. alpontjában említett magatartások a beleegyezési korhatárt elérő gyermeket ábrázoló képeknek a gyermek beleegyezésével történő készítése és birtoklása esetében, amennyiben azok kizárólag saját használatra készültek. Azonban a beleegyezés annak megszerzése esetén sem tekinthető érvényesnek, ha például a beleegyezés megszerzéséhez az elkövető visszaélt idősebb korával, érettségével, helyzetével, státusával, tapasztalatával vagy a sértett tőle való függőségével;

c) az 1. cikk b) pontjának iii. alpontjában említett magatartások, ha megállapítást nyert, hogy a pornográf anyagot az elkészítő kizárólag saját használatára állította elő és tartja birtokában, feltéve, hogy az 1. cikk b) pontjának i. és ii. alpontjában említett pornográf anyagokat nem használják fel annak előállításához, és feltéve, hogy a tevékenység nem jár az anyag elterjedésének kockázatával.

4. cikk Felbujtás, bűnsegély és kísérlet

(1) Minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 2. és 3. cikkben említett bűncselekményekre való felbujtás vagy az azok elkövetéséhez nyújtott bűnsegély büntethető legyen.

(2) Minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 2. cikkben és a 3. cikk (1) bekezdésének a) és b) pontjában említett magatartás megvalósítására irányuló kísérlet büntethető legyen.

5. cikk Szankciók és minősítő körülmények

(1) A (4) bekezdésre is figyelemmel minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 2., a 3. és a 4. cikkben említett bűncselekmények maximálisan legalább egytől három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetők legyenek.

(2) A (4) bekezdésre is figyelemmel minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy az alábbi bűncselekmények maximálisan legalább öttől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetők legyenek:

a) a 2. cikk a) pontjában említett bűncselekmények közül "a gyermekek kényszerítése prostitúcióra vagy pornográf tevékenységben való részvételre", valamint a 2. cikk c) pontjának i. alpontjában említett bűncselekmények;

b) a 2. cikk a) pontjában említett bűncselekmények közül "gyermekek ilyen célra történő felhasználásából való haszonszerzés vagy gyermekek egyéb módon, e célból történő kizsákmányolása", valamint a 2. cikk b) pontjában említett bűncselekmények – mindkét esetben ha azok a prostitúcióra vonatkoznak –, amennyiben az alábbi körülmények legalább egyike fennállhat:

- a sértett a nemzeti jog szerinti beleegyezési korhatár alatti gyermek,

- az elkövető szándékosan vagy gondatlanságból veszélyeztette a gyermek életét,

- a bűncselekmények során súlyos erőszakot alkalmaztak vagy súlyos kárt okoztak a gyermeknek,

- a bűncselekmények elkövetésére a 98/733/IB együttes fellépés szerinti bűnszervezet keretében került sor, tekintet nélkül az ott említett büntetési mértékre;

c) a 2. cikk a) pontjában említett bűncselekmények közül a "gyermekek ilyen célra történő felhasználásából való haszonszerzés vagy gyermekek egyéb módon, e célból történő kizsákmányolása", valamint a 2. cikk b) pontjában említett bűncselekmények, mindkét esetben ha ezek pornográf tevékenységre vonatkoznak, a 2. cikk c) pontjának ii. és iii. alpontjában, a 3. cikk (1) bekezdésének a), b) és c) pontjában említett bűncselekmények, amennyiben a sértett a nemzeti jog szerinti beleegyezési korhatár alatti gyermek, és az e bekezdés b) pontjának második, harmadik és negyedik francia bekezdésében említett körülmények legalább egyike fennállhat.

(3) Minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy azon természetes személy, akit a 2., a 3. vagy a 4. cikkben említett bűncselekmények valamelyikéért elítéltek, adott esetben átmenetileg vagy tartósan megfosztható legyen a gyermekek felügyeletével kapcsolatos szakmai tevékenységek gyakorlásának jogától.

(4) Az egyes tagállamok egyéb szankciókat is elrendelhetnek az 1. cikk b) pontjának iii. alpontjában említett gyermekpornográfiával kapcsolatos magatartás tekintetében, beleértve a nem büntetőjogi szankciókat vagy intézkedéseket is.

6. cikk A jogi személyek felelőssége

(1) Minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a jogi személyek felelősségre vonhatók legyenek a 2., a 3. és a 4. cikkben említett, egyénileg vagy a jogi személy valamely szervének tagjaként eljáró, a jogi személyen belül vezető pozíciót betöltő bármely személy által a javukra elkövetett bűncselekményekért, amelyeknek alapja:

a) a jogi személy képviseleti jogosultsága;

b) a jogi személy nevében történő döntéshozatalra irányuló jogosultság; vagy

c) a jogi személyen belüli ellenőrzés gyakorlásának joga.

(2) Az (1) bekezdésben meghatározott eseteken túl minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a jogi személy felelősségre vonható legyen, ha az (1) bekezdésben említett személy általi felügyelet vagy ellenőrzés hiánya tette lehetővé a 2., a 3. és a 4. cikkben említett bűncselekményeknek az érintett jogi személy javára a neki alárendelt személy általi elkövetését.

(3) A jogi személy (1) és (2) bekezdés szerinti felelőssége nem zárja ki a 2., a 3. és a 4. cikkben említett bűncselekmények elkövetőiként, felbujtóiként vagy bűnsegédeiként szereplő természetes személyekkel szembeni büntetőeljárást.

7. cikk A jogi személyek elleni szankciók

(1) Minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 6. cikk (1) bekezdése értelmében felelősnek talált jogi személy hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciókkal büntethető legyen, amelyek magukban foglalnak büntetőjogi és nem büntetőjogi pénzügyi szankciókat, valamint egyéb szankciókra is kiterjedhetnek, mint például:

a) kizárás állami kedvezményekből vagy támogatásokból;

b) valamely üzleti tevékenység gyakorlásától való ideiglenes vagy végleges eltiltás;

c) bírósági felügyelet alá helyezés;

d) bíróság által elrendelt felszámolás; vagy

e) a bűncselekmény elkövetésére használt létesítmények ideiglenes vagy végleges bezárása.

(2) Minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 6. cikk (2) bekezdése értelmében felelősnek talált jogi személy hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciókkal vagy intézkedésekkel büntethető legyen.

8. cikk Joghatóság és büntetőeljárás

(1) Minden egyes tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket a 2., a 3. és a 4. cikkben említett bűncselekmények feletti joghatósága biztosítására, amennyiben:

a) a bűncselekményt részben vagy egészben a területén követték el;

b) az elkövető a tagállam egyik állampolgára; vagy

c) a bűncselekményt a tagállam területén székhellyel rendelkező jogi személy javára követték el.

(2) A tagállam határozhat úgy, hogy nem alkalmazza, illetve csak bizonyos esetekben vagy körülmények között alkalmazza az (1) bekezdés b) és c) pontjában említett joghatósági szabályokat, amennyiben a bűncselekményt nem a területén követték el.

(3) Azon tagállam, amely jogszabályai értelmében nem adja ki állampolgárait, megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy joghatóságot szerezzen, és adott esetben büntetőeljárást folytasson le a 2., a 3. és a 4. cikkben említett bűncselekmények esetében, amennyiben azt saját állampolgára követte el a tagállam területén kívül.

(4) Amennyiben a (2) bekezdés alkalmazása mellett döntenek, úgy a tagállamok ennek megfelelően tájékozatják a Tanács Főtitkárságát és a Bizottságot, adott esetben megjelölve azon egyedi eseteket vagy körülményeket, amelyek teljesülése mellett e döntés alkalmazandó.

(5) Minden tagállam biztosítja, hogy joghatósága kiterjed azon helyzetekre, amikor a 3. és – amennyiben az helytálló – a 4. cikk szerinti bűncselekményeket a területéről elért számítógépes rendszer segítségével követték el, függetlenül attól, hogy a számítógépes rendszer maga a tagállam területén van-e.

(6) Minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket annak lehetővé tételére, hogy a nemzeti jogával összhangban lévő büntetőeljárást legalább a 2. cikkben említett legsúlyosabb bűncselekmények esetében lefolytassák, miután a sértett nagykorúvá vált.

9. cikk A sértettek védelme és támogatása

(1) A tagállamok biztosítják, hogy az e kerethatározat által érintett bűncselekmények miatti nyomozás és büntetőeljárás nem függ a bűncselekmény sértettje által tett bejelentéstől vagy feljelentéstől, legalábbis azokban az esetekben, amikor a 8. cikk (1) bekezdésének a) pontja alkalmazandó.

(2) A 2. cikkben említett bűncselekmények sértettjeit a büntetőeljárásban a sértettek jogállásáról szóló, 2001. március 15-i 2001/220/IB tanácsi kerethatározat [15] 2. cikke (2) bekezdésének, 8. cikke (4) bekezdésének és 14. cikke (1) bekezdésnek értelmében különösen veszélyeztetett sértettnek kell tekinteni.

(3) Minden tagállam megtesz minden lehetséges intézkedést annak biztosítására, hogy a sértett családja megfelelő segítséget kapjon. Különösen minden tagállam – adott esetben és lehetőség szerint – alkalmazza a kerethatározat 4. cikkét az említett családra.

Végrehajtás

(1) A tagállamok meghozzák azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ennek a kerethatározatnak legkésőbb 2006. január 20-ig megfeleljenek.

(2) 2006. január 20-ig a tagállamok eljuttatják a Tanács Főtitkárságának és a Bizottságnak azon rendelkezések szövegét, amelyekkel az e kerethatározat szerinti kötelezettségeiket nemzeti jogukba átültetik. Az e tájékoztatás alapján elkészített jelentés és a Bizottság által készített írásos jelentés alapján a Tanács 2008. január 20-ig megvizsgálja, hogy a tagállamok mennyiben felelnek meg e kerethatározat rendelkezéseinek.

Kelt Brüsszelben, 2003. december 22-én.

a Tanács részéről az elnök

A. Matteoli

 

 

           16. A svéd nők egyenlőbbek

            Bókok helyet jogokat kínál a skandináv modell

                              Népszabadság • Hargitai Miklós   • 2007. október 6.

Egy két évvel ezelőtti ENSZ-vizsgálat megállapításai szerint a nemek egyenjogúsága terén egyetlen ország sem jutott olyan messzire, mint Svédország, és az élbolyban is szinte kizárólag skandináv országokat találunk. A svédeknél a nők egyenjogúsága jogszabályokkal, intézményekkel, ombudsmannal és miniszterrel (!) körülbástyázott valóság, amelynek azonban a gyakorlatban vannak számunkra nehezen felfogható következményei, sőt árnyoldalai is.

Állunk a téren a stockholmi királyi palota mellett, gyűlik a tömeg, várjuk a díszszázadot, és a mindennap esedékes zászlófelvonást kísérő térzenét. Képzeletünkben máris megjelennek a mutatós egyenruhába öltözött délceg férfiak, élesítjük a fényképezőgépet, hogy elkapjuk a pillanatot, amikor felsorakoznak, és megcsillan a nap a szájakhoz emelt réztrombitákon. Aztán befut a század (tekintettel a hidegre, busszal), sorra érkeznek a térre a hangszeres hadfiak, és a nemzetközi közönségben egyre több lesz a csodálkozó arc. Az ilyen alkalmakra minden országban a nemzet színe-javát válogatják össze: minimum 180 centis magasság, széles váll, tiszta tekintet, büszke tartás - aki már látta például a magyar díszszázadot, annak aligha kell ezt magyarázni. Ebben a stockholmi csapatban viszont valami más lehetett a válogatási szempont: kis növésűek, ázsiai és afrikai bevándorlók, és - talán ez az igazi meglepetés - nők is szép számmal bejutottak a keretbe.

A messziről odatévedt vendég számára ez a svéd egyenjogúság egyik arca, de van másik is, és az sem kevésbé meghökkentő. A buszmegállóban rendezetlen masszaként várakozó svédek sorba rendeződnek, amikor a jármű feltűnik, a cél az ajtó, a sorrendet az érkezés időpontja határozza meg. Az ajtónyitáskor megindulnak fölfelé, szintén rendezetten, és nem engedik előre a hölgyeket, sem az ajtónál, sem később az üléseknél. Ha útközben át akarjuk adni a helyünket egy nőnek, jó esetben nem fogja érteni, hogy mit akarunk, rosszabb esetben azt gondolja, hogy ki szeretnénk vele kezdeni. Az előreengedés, az ajtónyitás, a kabát lesegítése vagy a szék kihúzása - vagyis a sok-sok gesztus és bók, amivel mifelénk a hölgyek iránti udvariasságot igyekszünk kifejezni - Svédországban egyáltalán nem divat, nyomát is alig találjuk. De a nők nem is tartanak rá igényt: elég nekik az egyenjogúság, megkülönböztetésre nincs szükségük.

Hogy egyenjogúság van, annak lépten-nyomon számos jelét látni, de ezeket inkább csak a figyelmes szemlélő veszi észre. Ebbe a körbe tartozik, hogy bármilyen közintézmény (az áruháztól a templomon át a temetőig) elképzelhetetlen pelenkázószoba (és a kisgyerekes anyákat átmenetileg tehermentesítő játszósarok) nélkül, és az is, hogy a metróba, a buszra, az önkormányzathoz és a királyi várba egyaránt könnyen be lehet jutni babakocsival. (Azt csak halkan jegyezzük meg, hogy kerekes székkel is, és az utólagos akadálymentesítést nem sokmilliós költséggel felszerelt, de működtethetetlen emelőszerkezetekkel, hanem egyszerű, de tartós svéd deszkákból ácsolt rámpák segítségével oldják meg, még a királyi palota múzeumában is.)

"Feminista vagyok." Ez a mondat valószínűleg mindenütt a világon feltűnést keltene egy férfi szájából, Svédországban viszont senki sem lepődött meg rajta, pedig Göran Persson korábbi miniszterelnök jelentette ki magáról. Gudrun Schyman svéd feminista (és az egyik legaktívabb parlamenti képviselő) szerint a svéd társadalom - amelyben amúgy is nagyon erős egyenlősítő törekvések működnek - több mint harminc éve gyakorolja a nemek közti egyenjogúságot, és ennyi idő alatt már a gyümölcs is beérik, meg a vadhajtások is kinőnek. A munkát a jogalkotásban kezdték el még a 70-es években: törvényt hoztak a családon belüli erőszak ellen, egy szintre hozták az azonos munkakörben dolgozó nők és férfiak fizetését, választhatóvá tették a férfiak számára a gyest. A következő évtizedben szigorú kvótarendszert vezettek be, előírva, hogy mekkora legyen a nők aránya a közintézményekben (a parlamenti képviselőkig bezárólag). Jelenleg a svéd országgyűlés közel 50 százalékban nőkből áll, és hasonló az arány a kormányban is, az esélyegyenlőségi miniszter például egy afrikai származású, de már Svédországban született hölgy. A svéd vállalatoknál továbbra is "férfiuralom" van ugyan, de a nők pozíciószerzési esélyei láthatóan javulnak. A legalább 200 alkalmazottat foglalkoztató vállalatok igazgatóságaiban a férfiak aránya 1993-ban 98 százalék volt, 2002-re 92 százalékra csökkent, jelenleg pedig 90 százaléknál tartanak. A nőknek a svéd jogszabályok szerint joguk van bármely területen munkát vállalni, a fegyveres erők egyetlen szektora sincs elzárva előlük. A bérezésükben az egyenlőség még nem teljes, de így is látványos: azonos munkakörben szakmától függően 1-8 százalékkal kevesebbet kapnak, mint a férfiak.

A nemek közötti egyenlőség legfőbb őre a svéd rendszerben az esélyegyenlőségi ombudsman hivatala, amit az első, még 1980-ban elfogadott esélyegyenlőségi törvény hozott létre. Az ombudsman képviseli a munkavállalók és a diákok érdekeit a nemek szerinti diszkrimináció ügyeiben. Az ombudsman bejelentésre vagy saját ötlete alapján bármely intézménynél és vállalkozásnál vizsgálódhat. A svéd jogszabályok szerint azok a cégek, amelyek legalább tíz munkavállalót alkalmaznak, kötelesek évente jelentést készíteni a nemek közötti fizetési különbségekről, és az adott helyzetkép alapján "nemek közötti egyenlőségi tervet" kell összeállítaniuk. Ha nem teszik, akkor az ombudsman komoly pénzbírság kiszabását indítványozhatja.

Maga az említett jogszabály (a "férfiak és nők munkában való egyenlőségéről szóló törvény") úgy fogalmaz, hogy nemi diszkriminációnak minősül, ha valaki a neme miatt bármiféle kedvezőtlen elbánásban részesül. A diszkrimináció tilalma a munkaerő-felvételre, az alkalmazás feltételeire, az alkalmazotti jogviszony megszüntetésére és az áthelyezésekre is vonatkozik. A közelmúltban a tilalmat kiterjesztették az adott pozícióra jelentkező pályázókra és az egész jelentkezési folyamatra is. A jogszabály a diszkriminációmentes munkahelyi környezet kialakítását egyértelműen a munkáltatók felelősségévé teszi: ők kötelesek megvédeni az alkalmazottakat mindenféle munkahelyi szexuális zaklatástól, és meg kell könnyíteniük, hogy a dolgozóik munkaerőként és szülőként is helyt tudjanak állni. Ha a munkaadónak tudomására jut, hogy valamelyik alkalmazottja egy másik munkatársat szexuálisan zaklatott, akkor ki kell vizsgálnia az eset körülményeit (ezt olyan pénzügyi szankciókkal kényszerítik ki, amik miatt általában senki nem meri az esetek elkenését választani). Panasz esetén bárki ingyenesen az ombudsmanhoz fordulhat, és fordulnak is, évi több ezer alkalommal. Az esélyegyenlőség szelleme egyébként más jogszabályokban is megjelenik, például a svéd családjogi törvény kimondja, hogy a családon belül a férfiak és a nők egyenrangúak, és a "gazdaságilag gyengébb felet" támogatásban kell részesíteni válás vagy halál esetén. A nemek közti különbség eltörlésére irányuló szándék az oktatásban is megjelenik: a hagyományosan csak lányok által választott tantárgyakat (mint a kézimunka vagy a háztartástan), illetve a "fiús" tárgyakat (mint a fa- és fémfeldolgozás) mindkét nem számára kötelezővé tették.

Talán a legérdekesebb szabály, hogy a 480 napig tartó gyes időszakából legalább 60 napot kötelező a "másik" szülőnek (többnyire a férfinak) igénybe vennie, ilyenkor ő van otthon a gyerekkel (vagy ez az időszak elvész). Jelenleg már a párok férfi tagjainak több mint 50 százaléka részt vállal ilyen módon a gyermekgondozásból, és a beteg gyermekek ápolására adott szabadnapok 43 százalékát is férfiak veszik ki.

Az egyenlősdi jogi megalapozását nem véletlenül kezdték az erőszak visszaszorításánál - Margareta Winberg szociáldemokrata politikus szerint a svéd nők közel 40 százaléka életében legalább egyszer a családon belüli agresszió áldozatává válik. (A feminista szervezetek álláspontja szerint ebben a kissé túlhajtott egyenlőségnek is szerepe van, mivel úgymond elbizonytalanítja a férfiakat, akiknek így a testi erőszak jelenti az egyetlen lehetőséget a régi fölény demonstrálására. Ezt a nézetet hangoztatja például Ireen von Wachenfeldt, a legnagyobb nővédő mozgalom, a ROKS vezetője.) Ez természetesen csupán becslés, illetve kutatásokra támaszkodó projekció, az viszont már tény, hogy évente húszezer, nőket érintő testi sértésről, illetve nemi erőszakról érkezik bejelentés. Hogy ebből mennyi írható a családon belüli konfliktusok számlájára, arról nincsenek egyértelmű információk, az arányokról azonban sokat elárul, hogy évi átlagban tizenhat nő hal meg ilyen esetek miatt, és ebből tíz esetben a közeli hozzátartozó a vétkes. (Mindez annak ellenére történik, hogy a nők védelmét jól kiépített intézményrendszer szolgálja, ami nem csak a minden önkormányzatnál meglévő befogadó otthonokból áll: a veszélyben lévők kaphatnak új nevet és személyazonosságot, új lakást az államtól, és pénzügyi segítséget is az új egzisztencia felépítéséhez. Jellemző az egyenjogúság szintjére, hogy hasonló "menekülő útvonalakat" a családi erőszak áldozatává vált férfiak számára is kiépítettek, sőt - ami talán számunkra még hihetetlenebb - az erőszakot elkövető férfiak rehabilitációjának intézményeit is létrehozták.)

Az erőszak ennek ellenére továbbra is akut probléma, aminek a kezelése ráadásul rengetegbe kerül, ezt pedig a sokat adózó, de az adók elköltését szigorúan számon tartó svédek nem nézik jó szemmel. De nem azt találták ki, amit nálunk szokás (hogy csökkentik a támogatásokat), hanem azt, hogy a költségeket ráterhelik a bűnösökre. A már említett Gudrun Schyman vetette fel, hogy "férfiadót" kellene kivetni a nők elleni erőszak miatti kiadások fedezésére, és a javaslatot egyáltalán nem a bulvárhírek között tálalta a svéd sajtó.

Stockholm, 2007. október