A szexuálpedagógia, mint önálló tudományág a 20. század terméke; nemi nevelés azonban (ha nem is mindig tudatosan) minden korban folyt, s Európában a középkor óta szinte kizárólag a keresztény egyház(ak) fennhatósága alatt állt.. .Az egyházi szabályozás merev korlátok közé szorította a nemi életet. A tudományos megalapozás igénye kb. száz évvel ezelőtt merült fel komolyabban. A 20. század első évtizedében már komoly viták folytak a szexuális élet és a nemi nevelés problémái körül. Nagy szerepe volt ebben az un. szexuálreform mozgalomnak és a női emancipációs törekvéseknek. A 20. század kezdődő nőmozgalmának (feminizmus) egyik legkiemelkedőbb képviselője a svéd Ellen Key, aki több könyvében foglalkozott a szexuális neveléssel is, hangoztatva a koedukáció és a „szerelemre nevelés” jelentőségét.
A szexuális nevelés múltjáról -- a 18. századtól a 20. század 70-es éveiig -- Vincze László (1983) írta a legátfogóbb, magyar nyelvű ismertetést. Szerinte Rousseau-val kezdődik a szexuális nevelés jelentőségének felismerése, amiről aztán egyre szenvedélyesebb társadalmi vita kezdődött. Ennek első hullámát Rousseau követői, a filantropisták „kavarták”; ők a szexuális felvilágosítást az „onániának” nevezett maszturbáció és a nemi betegségek elleni küzdelemre szűkítették. A második hullámot a 19. század végén, a reformpedagógia, a koedukáció és a „nők felszabadításának” propagálása jellemezte. A harmadik hullám S. Freud és a pszichoanalizis megállapításait (tehát az „ösztönfejlődés elméletét”) próbálta a nevelésben érvényesíteni; egyik fő képviselője S. Bernfeld (1932) volt.
A vitákban eleinte a konzervativok szava volt a döntő. Az utóbbiak egyik legismertebb alakja Fr. W. Foerster német professzor volt, aki már 1907-ben könyvet írt („vallásos meggyőződéstől tüzes nyelven”) a nemi erkölcsről és a szexuális nevelésről (amit két évvel később magyarul is kiadtak).
Konzervativok és szexuálreformerek
Foerster szerint a legerősebb szexuális nevelési tényező a vallás. Irányzatának másik képviselője, F. Paulsen (1911, 1972) az akarat edzésében, az önuralom fejlesztésében látta a nemi nevelés fő feladatát. Ennek során szerinte a következőkre kell ügyelni:
1. „A gyermek lelkébe kiskorától kezdve el kell vetni a szemérmesség szokását. ... A szemérem csodálatos ösztöne a nemi funkciókat ama dolgok közé sorolja, amelyek menekülnek a fény és szem elől, amelyek nem tűrik meg, hogy beszéljünk róluk.”
2. „A gyermek képzeletvilágát meg kell óvni a szennyes és közönséges dolgok fertőzésétől.” A pornográf termékek előállítóival szemben rendőri eljárást kell alkalmazni.
3. „Fejleszteni és erősíteni kell a tevékenységi ösztönöket.” Az unalom ugyanis – mint tudjuk – az „ördög párnája”.
4. „A büszkeséget kell az ösztönökkel szembeállítani.” Legyen büszke a fiatal arra, hogy legyőzi a vad nemi ösztönt.
A szexuális felvilágosítást Paulsen elvileg nem helyteleníti, feltéve, hogy azt a szülők végzik, és nem túl korán, nehogy „a gyermek figyelmét idő előtt felhívjuk ezekre a dolgokra.” A pedagógusnak Paulsen semmi esetre sem tenné feladatává, hogy „olyasmiről beszéljen, amiről beszélni illetlenség”. Legfeljebb azt tartja elképzelhetőnek, hogy „egy idősebb, megértő orvos az iskolából való kilépés alkalmából szakszerű, több mint csak moralizáló ismereteket közöl az életbe távozókkal.” Ezen higiéniai tanácsokat és komoly figyelmeztetéseket kell érteni, elrettentő példákkal fűszerezve. „Mindenesetre ettől sem várhatunk túl sokat” – teszi hozzá.
A szexuális nevelés radikálisabb irányzatát Ellen Key, M. Hirschfeld és más reformerek szexuálreform mozgalma képviselte a múlt század elején. A mozgalom fő célkitűzései: 1. A házasságon kívüli nemi kapcsolatok elismertetése, 2. annak megelőzése, hogy az emberek elveszítsék képességüket a szerelemre és a harmonikus nemi életre és 3. a családtervezés és születésszabályozás általánossá tétele, a művi abortuszok leküzdése, megszűntetése. (Ezek a célkitűzések ma is időszerűek.)
Nagyjából ugyanebben az időben történt, hogy Sigmund Freud bécsi pszichiáter több tanulmányával megalapozta a pszichoszexuális fejlődés elméletét, s az érdeklődés középpontjába állította a libidot, a szexuális „ösztönenergiát”. Freud ugyan inkább az általa kidolgozott, pszichoanalitikus terápiával foglalkozott, de követői közül jó néhányan a nemi nevelésre is alkalmazni kezdték felismeréseit. Hiszen, ha a pszichoszexuális fejlődés – Freud szerint – jóval a serdülőkor előtt, már a kisgyermekkorban, sőt, a csecsemőkorban kezdődik, s az első 5-6 év élményei döntően befolyásolják a további fejlődést, akkor a kisgyermekek szexuális nevelésére is szükség van. (1926-ban már német nyelvű folyóirat is indult a pszichoanalitikus nemi nevelésről.)
A hagyományos szemlélet természetesen képtelen volt elfogadni a gyermeki szexualitás freudi elméletét, Ez nem csak a kifejezetten vallásos szemléletekre vonatkozik, hanem másokra is. A liberálisabb gondolkodású E. Dühring (1930) könyvében oldalakon keresztül vitatkozik Freudnak ezzel a koncepciójával, s még azt is kétségbe vonja, hogy a serdülőkor előtti maszturbáció szexuális jellegű lenne. Dühring egyike volt a nácizmus uralomra jutása előtti korszak polgári szexuálpedagógusainak, akik széles körű tájékozottságuk és tiszteletre méltó erőfeszítéseik ellenére is csak félig-meddig tudtak kitörni szemléleti korlátaikból. Egyébként hasonló a helyzet Freud esetében is, bár az ő zseniális megsejtései között több a maradandó érték.
Lényegét tekintve az 1920-as évek német szexuálpedagógiai gyakorlata továbbra is repressziv jellegű volt. A szexológia eredményei alig jutottak el a gyakorló pedagógusokhoz, s ritkán találtak megértésre, vagy az alkalmazásukhoz szükséges bátorságra Mindenesetre már az 1920-as években nevelési és házassági tanácsadások szerveződtek Németországban. Az első, pszichoanalitikus módszerekkel dolgozó nevelési tanácsadást Leonhard Seif, müncheni pszichiáter szervezte 1921-ben. Munkatársai közé tartozott Kurt Seelmann, aki később több könyvet írt a szexuális nevelésről, az egyik mélylélektani irányzat, az individuálpszichológia (A. Adler irányzata) szellemében.
A szexuálpedagógia művelői közül legismertebb Wilhelm Reich és az un. „szexpol" (szexuálpolitikai) mozgalom, amely a 20-as (s részben a 30-as) években bontakozott ki és radikálisan korszerűsíteni akarta a szexuális nevelést. 1928-ban M. Hirschfeld kezdeményezésére megalakult a „Weltliga für Sexualreform”, amelynek 10 pontos programja ma is időszerűnek tűnik. A legfőbbek: „A nő politikai, gazdasági és szexuális emancipációja”; „a házasság (és válás) megszabadítása az egyházi és állami gyámság alól”, „a lányanyák és gyermekeik védelme”, „tervszerű szexuális felvilágosítás és nevelés”.
Sajnos, a nácizmus ezt a mozgalmat elsöpörte, a szexuálreform világligáját feloszlatták, sok szexológus emigrált. A nácizmus a szexuális nevelést is a fajvédelem és a „német magasabbrendűség” szolgálatába állította. Az 1930-as és 40-es évek „szexuális felvilágosító” könyvei továbbra is a vallási moralizálás, távoltartás és elrettentés módszerét követték. Ilyenek voltak hazánkban páter Tóth Tihamér (pl. „Tiszta férfiúság”), Koszterszitz atya („Viharzóna”) vagy Csaba Margit („Amit a serdülő lánynak tudnia kell”) és mások – főleg orvosok – könyvei. Megjelent ugyan egy-két haladóbb szemléletű könyv is, például a „Teleia” egyesület „Sexualpedagogiai előadások” (1931) 15 felvilágosító előadást tartalmazó könyve, vagy a szociáldemokrata párt születésszabályozással kapcsolatos ankétjának anyaga, Totis Béla (1932) szerkesztésében, ám ezek hatás nélkül maradtak.
Skandináv kezdeményezés -- német folytatás
Az európai szexuálpedagógia csak a 2. világháború után kezdett újra magához térni. Ezen a téren Svédország járt az élen. Náluk már 1933-ban megkezdte munkáját a „Szövetség a szexuális felvilágosításért” mozgalom, s megalakult a „Nemzeti Szexuálpedagógiai Társaság” (RFSU), amely megkezdte a korszerű szexuális nevelés kidolgozását és meghonosítását. A svéd iskolákban már az 50-es évek közepe óta kötelező a nemi nevelés. A pedagógusok felkészítéséhez kézikönyveket adtak ki és tanfolyamokat tartottak. Módszereik természetesen azóta is sokat fejlődtek.
1968 óta az iskolák rendelkezésére áll a „Középfokú nemi ismeretek” című oktatási segédanyag is, amely öt részből áll: 1. Olvasókönyv a 9-13 éves tanulóknak (színes képekkel), 2. munkafüzet a tanulóknak, 3. módszertani füzet a pedagógusoknak, 4. segédanyagként magnófelvételek és 5. diafilm-sorozat. Kiadványaikat és módszereiket a 60-as években a Német Szövetségi Köztársaságban is kezdték átvenni. 1969-ben pl. lefordították és kiadták a svéd iskolai szexuális nevelés kézikönyvét, s központi „Ajánlásokat” adtak ki az iskolai nemi neveléshez. (Erről lásd: Szilágyi V. (szerk.): „Iskolai szexuális nevelés – Németországban”. 2004). Ezzel párhuzamosan a keletnémet köztársaságban is számos szakember igyekezett fejleszteni az intézményes szexuális nevelést. Szexuálpedagógiai szempontból legjelentősebbek H. Grassel (1967 stb.), K. Bach (1974), H. Brückner (1968) és a Weber házaspár (1967) könyvei.
Ezek a törekvések azonban – a skandináv országok kivételével – nem sok eredményt tudtak felmutatni. A hidegháború idején Nyugateurópában erős maradt a repressziv irányzat, ami komoly akadályokat gördített a kibontakozó szexuálreform útjába. Virágzott a „vallásos-felvilágosító” irodalom; Pereira, Bovet és mások könyveinek hatalmas példányszámai jelezték a kérdés iránti, tömegméretű érdeklődést. Ennek ellenére, ahogyan H. Schwenger (1969) megállapította, „az egyházi szexuálpolitika defenzivában van. A keresztény morál normarendszere, bárhogy is szeretnék, többé nem természetes és magától értetődő. Szankció-fenyegetései erőtlenek, mióta a gyóntatószék mellett nem áll többé a Nagy Inkvizitor...” (33. old.)
Tény, hogy a szexuáltabu fokozatosan háttérbe szorul; a médiában megjelenő szexhullám lavinaként sepri el a viktoriánus morál egyik tartóoszlopát, a prüdériát, a nemiség agyonhallgatását. Nyomában egyre jobban meginognak a nemek viszonyának vallásos-konzervativ normativái. A modern társadalom pluralizmusa folytán mindenki számos megoldás közül választhat (ami persze nem könnyű). Nem csoda, hogy ezt a jelenséget a különböző felfogások másként értékelték. Ira L. Reiss például „szexuális reneszánszról”, Vance Packard szexuális vadonról illetve sivatagról, Adorno „társadalmi voyeurizmusról” beszélt. De sokat emlegették a 60-as évek „szexuális forradalmát” is. Holott inkább csak reformokról beszélhetünk ezen a téren, amelyekben a társadalmi-gazdasági tényezőkön kívül jelentős szerepe van egész sor tudománynak. Elsősorban természetesen a szexológiának, amely a második világháború után ugrásszerűen fejlődött, továbbá a hormonális fogamzásgátlás megjelenésének.
A szexológiai kutatások főbb irányai az elmúlt évtizedekben a következők voltak:
1. A gyermekek és fiatalok pszichoszexuális fejlődésének vizsgálata (pl. Schofield, Hertoft, Broderick stb.)
2. A házasság előtti és azon kívüli nemi élettel kapcsolatos beállítottság szociológiai elemzése (pl. Ehrmann, Kirkendall, Christensen stb.).
3. A házastársi alkalmazkodás szexuális vonatkozásainak vizsgálata (pl. Burgess, Wallin, Clark, Rainwater stb.).
4. A deviáns szexualitás szociológiai analizise (pl. Hooker, Simon és Gagnon stb.)
5. A szexuális viselkedés laboratóriumi megfigyelése, a fiziológiai folyamatok mérésével (pl. Masters és Johnson). Ide sorolhatók a szexuál-endokrinológiai vizsgálatok is.
6. Szexuál-antropológiai vizsgálatok: a különböző népek szexuális viselkedésének összehasonlító elemzése (pl. Ford és Beach stb.).
A szexológiai kutatásokat a Szexológiai Világszervezet (World Association of Sexology) kiadványokkal, konferenciák, és világkongresszusok szervezésével segíti. A számos országban működő szexuálpedagógiai társaságok éppúgy kapcsolódnak a Szexológiai Világszervezethez, mint a Nemzetközi Családtervezési Szövetség, amely feladatából adódóan szorgalmazza a szexuális nevelés térhódítását. 1998-as tanácsülésén a Szövetség a lengyel M. Kozakiewicz vezetésével éppen arról tanácskozott: hogyan és milyen formában valósítható meg világszerte az iskolai szexuális nevelés? Milyen erkölcsi értékeket és szexuális attitűdöket kell védeni és erősíteni, s melyeket nem? Ezeket ugyanis elég eltérően ítélik meg a különböző társadalmakban.
A tanácskozás holland előadója (D. Braeken) azokról a szexuálpedagógiai kiképző tanfolyamokról számolt be, amelyeket a Rutgers Alapítvány szervezett, pedagógusok részére. Kétféle kurzust indítottak: egy 3 napos alapkurzust, 50-60 résztvevőnek és egy magasabb szintű tanfolyamot, kisebb, 10-12 fős csoportoknak. Hasonló kurzusokat már a németek is szerveztek; ám mindez kevésnek bizonyult, s általános volt a vélemény, hogy a szexuálpedagógiát külön szakként be kell építeni a pedagógusképző intézmények programjába (lásd: Szilágyi V.(szerk.) 2004), ami eddig csak egyetlen német főiskolán valósult meg. Svájcban viszont egy külön, erre a célra alapított intézet 2 éves, 4 szemeszteres tanfolyamokon tanítja a szexuálpedagógiát, nemcsak a pedagógusoknak, hanem a szociális munkát végzőknek és egészségügyieknek is. (Elvégzése azonban nem kötelező, s kb. 10 ezer Euro-ba kerül.) S. Zimmermann (1999) könyvében a kelet- és nyugatnémet szexuális nevelést összehasonlítva megállapította, hogy mindkét helyen a heteroszexuális, monogám és szerelmen alapuló kapcsolatokat tartották ideálisnak és követendőnek, bár nehezen megvalósíthatónak.
Magyar próbálkozások az utóbbi évtizedekben
Hazánkban csak az 56-os forradalom után kezdtek megjelenni a korszerűbb felvilágosító könyvek. Közülük az egyik legjelentősebb volt dr. Hirschler Imre: „A nők védelmében” (1958) c. könyve, amely jó néhány kiadást ért meg, ugyanúgy, mint Haraszti István: „A nemi élet kérdései” (1958) c. könyve. Az elsők közé tartozott Majzik Lászlóné és Dobos László: „Mit mondjunk nekik?” (1959) c. könyve is, melyben sajátosan keveredtek a progressziv és repressziv nemi nevelés szempontjai. Az 1960-as évektől kezdve aztán egyre több szexuális felvilágosító könyv jelent meg. Köztük természetesen főleg szovjet és keletnémet szerzőktől átvett könyvek (pl. T. Sz. Atarov (1960) vagy I. Sz. Kon (1968) illetve R. Borrman (1967), G. Weber (1963) és mások könyvei) szerepeltek. (Nyugatról sokáig csak F. Kahn (1957) könyve.)
De a különböző egészségügyi és pedagógiai folyóiratok is kezdtek szexuálpedagógiai témájú cikkeket közölni. A Pedagógiai Szemlében 1963-ban tűnik fel egy szexuálpedagógiai cikk (Bárdos L. István), 1964-65-ben pedig már cikksorozatot közölnek „Kerekasztal – az ifjúság szexuális neveléséről” címmel. Ebben különböző szakemberek álláspontjait ismertetik, amelyek nagyon óvatosak és konzervativak, de abban egyetértenek, hogy szükség van szexuális nevelésre, s hogy ezt a „családi életre nevelés” keretében kellene végezni. Az Egészségnevelés c. folyóirat viszonylag rendszeresen közölt ilyen cikkeket. Ekkor kezdődtek a szexuális neveléssel kapcsolatos felmérések is. Székely Lajos (1966) az elsők között dolgozta ki az egészséges életmódra nevelés keretében az iskolai szexuális felvilágosítás lehetőségeit, s a következő 20-25 évben különböző publikációkkal, felvilágosító füzetekkel, de a hagyományos szemlélet keretén belül maradva igyekezett a kérdést napirenden tartani. Az „Élet és tudomány” c. ismeretterjesztő folyóirat már 1968-ban cikksorozatot indított „A fiatalok szexuális életének kérdései” címmel, egy hasonló sorozatot pedig a 70 -es évek közepén, amely aztán könyv-alakban is megjelent (Ludas M.L (szerk.) 1975).
Az 1970-es évek bizonyos értelemben majdnem áttörést és fordulatot hoztak a szexuális nevelés terén. 1970 körül már komolyabb adatgyüjtésekre került sor. Egyre több és jobb felvilágosító könyv és cikk jelent meg, s az 1973-as „népesedéspolitikai kormányhatározat” előírta a családi életre nevelés megkezdését „az állami oktatás minden szintjén”. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az általános iskolák felső tagozatán és a középiskolákban évfolyamonként néhány osztályfőnöki órát kell tartani a család és a szexualitás témáiról. A pedagógusok felkészítéséről azonban – az „Irányelvek” szétküldésén kívül -- megfeledkeztek. Megjelent ugyan egy könyv (Szilágyi V.: „Bevezetés a szexuálpedagógiába”. 1973) a tanárképző főiskolák számára, s ennek alapján a legtöbb ilyen főiskolán fakultativ speciálkollégiumok indultak, de ezek – a vezetés eltérő szemlélete miatt – néhány éven belül megszűntek. Többnyire csak annyi maradt meg a szexuális és/vagy családi életre nevelésből, hogy a tizenévesek osztályaiban időnként meghivtak egy orvost (esetleg védőnőt, ritkábban pszichológust), hogy tartson egy felvilágositó órát és válaszoljon a tanulók kérdéseire. Ezzel az iskola a maga részéről megoldottnak vélte a feladatot.
A szexuális nevelést a közvélemény akkoriban orvosi-egészségügyi feladatnak vélte (sőt, sokan ma is annak tartják!), ezért az illetékesek a KÖJÁL-ra és az Egészségügyi Felvilágosító Központra bízták annak megszervezését, a családi életre nevelés keretén belül. Sokféle röplap és felvilágosító előadás mellett 1981-ben „Szerelem és felelősség. A nemi ébredéstől a családi harmóniáig” címmel egy kiállítást is szerveztek Bágyoni A. (1979) kezdeményezésére, aki több felvilágosító könyvet is írt.. E kiállítást a konzervativok botrányosnak tartották, s megtekintését csak 16 éven felülieknek engedélyezték.
Előfordult ugyan, hogy a 80-as években is megjelentek az iskolai „családi életre nevelést” ösztönző-segítő könyvek (pl. Oláh J.- Varga J. 1983), akik szakirodalmi szemelvényeket, vagy Plesko A. (1987), aki óravázlatokat is adott a 4. 5. és 6. osztályosok családi életre neveléséhez), ám ezek hatása nagyon szűk körű maradt, mert a köznevelés vezetői gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták ezt a feladatot. Székely Lajos (1990) is hiába dolgozott ki „A párkapcsolatok pedagógiája” címen 3 órából álló kísérleti tematikát az általános és középiskolai osztályfőnöki órákhoz, ez a „modell-kísérlet” sem vált be, mert az osztályfőnökök sem kaptak felkészítést erre az igen komplex témakörre. Az 1980-as évek végén Czeizel Endre orvos-genetikus szexuális felvilágosító tévé-sorozatot tartott és könyveket (1989, majd 1996) írt a családi életre nevelésről, amit több középiskola programjába iktatott.
Már az 1970-es években is igen sok cikk és jó néhány könyv sürgette a szexuális kultúra intézményes művelését és terjesztését. Előrelépés ugyan nem történt, de 1983-ban létrejött egy Szexológiai Munkacsoport (az akkoriban megalakult pszichiátriai társaság keretén belül), amelynek céljai közt a szexuális nevelés is szerepelt, s amely 1985 elején megtartotta az első, magyar szexológiai konferenciát, amelynek referátumai közül négy foglalkozott a szexuálpedagógiával (Szilágyi V. (szerk.), 1985). Később ebből a munkacsoportból jött létre a Magyar Szexológiai Társaság.
A rendszerváltás utáni évtizedben a helyzet nemhogy javult volna, inkább rosszabbodott, mert szabadon kezdett terjedni a pornográfia és a prostitúció. A „szexhullámmal” szemben pedig csak kapkodó és ellentmondásos intézkedésekre került sor. A tizenévesek egyre könnyebben hozzájutottak a pornográf termékekhez, ami „szexuális felvilágosításuk” fő forrása lett, s vele együtt nőtt a felelőtlen szabadosság és a patriarchális előítéletek eluralkodásának veszélye. Az iskolákból ugyanakkor szinte teljesen kiszorult a szexuális nevelés, bár egyes magánkezdeményezések nyomán néhol próbálkoztak felvilágosítási kampányokkal; ezek azonban ellenállásba ütköztek és nem terjedtek el. Ilyenek voltak pl. a Czeizel Endre említett működésén kívül Bácskai Júlia (1998) „magánélettani" kurzusai, továbbá a Forrai Judit (1992) által szervezett „AIDS-megelőző” tanfolyamok, vagy a Most Van Holnap Alapítvány „tinédzser-ambulanciái” és tanácsadásai.
A 90-es évek mindenesetre némileg mozgásba hozták a szexuális nevelés szunnyadó ügyét, amely – többek közt a pornográfia és a prostitúció „felvirágzásának”, a szexhullámnak és a drog-epidémiának köszönhetően – újra és újra a figyelem előterébe került. Sokasodtak a felvilágosító könyvek és a témával foglalkozó cikkek és tanulmányok is. Már 1990-ben megjelent „Egy hatékony oktatási-egészségnevelési cél érdekében folytatott felmérés: pedagógusok véleménye az iskolai szexuális oktatásról” (Győri I.- Simon T. 1990/3.). A szerzők megállapítják, hogy az iskolai szexuális nevelésben nem történt előrelépés a 80-as években sem. A több száz megkérdezett pedagógus tíz kérdésre válaszolt. Válaszaikból kiderült: 78%-uk szükségesnek tartja az iskolai szexuális nevelést, de nincsenek rá felkészülve, mert a képzésük nem terjedt ki erre. Egy másik kutatópáros (Varga I. és Kőműves T. 1996) a serdülőkorúak nemi neveltségi szintjét (pontosabban tudásszintjét) vizsgálta; Lachata István (1998 és 2000) pedig a tanárjelöltek hiányos felkészítését mérte fel a szexuális nevelés szempontjából. Pozitiv irányú változás azonban e felmérések nyomán sem történt. Az egészségügyi prevenciós hálózat pedig az 1990-es években irányítás nélkül maradt és kezdett szétesni.
Ugyanakkor a tizenévesek iskolai tankönyveiben kezdtek helyet kapni a nemiség és a családi életre nevelés témái. A „természetismeret” és a „biológia” tantárgyak keretében, a Nemzeti Alaptanterv célkitűzéseinek megfelelően megjelent pl. Sárvári Gáborné „Egészségvédelem”(1998) c. könyve 10-12 éveseknek, amelyben a nemiség 3 oldalt kapott. A 13-14 éveseknek írt biológia tankönyv (Asztalos Gy.-né, Franyó I. 1998) a szaporodás témájának már 7 oldalt szentelt (sok ábrával), s ebben a nemi élet örömszerző jellege és a fogamzásgátlás is kapott néhány sort. A legbővebben ismét egy orvos (Gion G. (1995, 1999) foglalkozott tankönyveiben a serdülők egészségvédelmével, 18 illetve 24 oldalon, „Nemi élet” fejezetcím alatt. Ezekben már az önkielégítésről és a pettingről is van egy-két bekezdés, amelyekben a korszerűség és konzervativizmus sajátosan keveredik.
A különböző pályázatok viszont alkalmat adtak tankönyv-pótló felvilágosító könyvecskék megjelenésére és kipróbálására. Kun János (1993) több száz oktatási és művelődési intézményben mutathatta be „szeretetművészet” című tantárgyi kísérletét, amely a tárgyi ismereteket konzervatív szemléleti keretbe ágyazta. Gyarmati Tamás (1995) pedig nőgyógyászként felismerte a szexuális nevelés hiányának következményeit, ezért írt egy felvilágosító könyvecskét, amivel évekkel később egy pályázatot nyert. Közlése szerint az ország összes iskolája közül 691 vállalkozott arra, hogy könyvének anyagát tanévenként hét órában oktatják. Honlapján a szexuális nevelés hazai helyzetéről megállapítja, hogy szervezett formában egyedül az AIDS megjelenése után indult akció, de az is hamar megszűnt. Kortárssegítő program is csak néhány helyen működik. Tampon- és betétgyártó, valamint fogamzásgátló szereket gyártó cégek reklámfüzetekkel halmozzák el a tizenéveseket. Az iskolai védőnők alkalmasak lennének a felvilágosító munkára, csak felkészültséget és időt kellene kapniuk erre.
Ilyen körülmények között jött létre 1998-ban a „Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés” Alapítvány, amelynek főbb céljai a következők:
1. A magánéleti kultúra és korszerű életvezetés jelentőségének tudatosítása és beépítése a köznevelés rendszerébe.
2. A magánélet olyan területeinek kiemelt fejlesztése, mint a partnerkapcsolat (szerelem, házasság, családi élet). Ennek érdekében a fiatalok és felnőttek felkészítése a sikeres párválasztásra (önismeretük, emberismeretük és pszichoszexuális érettségük fejlesztésével).
3. Pályázatok kiírásával és eszmecserék szervezésével ösztönözni az érintetteket a fentiek megvalósítására.
4. A szexuális kultúra terjesztése érdekében kiadni az első magyar, tudományos és ismeretterjesztő szexológiai lapot.
Az utolsóként megjelölt cél elérése annyiban sikerült, hogy 1998 és 2002 között, négy éven át, negyedévenként megjelent a Magyar Szexológiai Szemle, amelyet csak az előfizetők (kb. 140-en) kaphattak, s amelynek első rovata igen sok szexuálpedagógiai cikket közölt, főleg külföldi szerzőktől. Számottevő hatást azonban ezekkel sem sikerült elérni. A kiírt pályázatokra sem jelentkezett senki. Az Alapítvány újabb próbálkozása A szexuális egészségvédelem szakkönyvei című könyvsorozat, amelynek eddig négy kötete jelent meg (s a jelen könyv az ötödik).
Egy viszonylag új cikk (Szőnyi Gy. et al., 2003), amely szülészek-nőgyógyászok iskolai felvilágosító munkáját mutatja be, már címében is hangsúlyozza. „Nem akarunk semmit tiltani, csak az információ átadása a célunk”—vagyis semleges álláspontot foglalnak el, látszólag csak oktatni akarnak, nem nevelni. Más kérdés, hogy ezzel nem sokat lehet elérni, hiszen a diákok így nem tudják meg, mihez tartsák magukat. A pedagógusok pedig félnek a szexuális nevelés vállalásától, az emiatt várható konfliktusoktól, amelyekre nincsenek felkészülve. Egy-egy „felvilágosító órától” komolyabb nevelő hatás különben sem várható. Nem egy-két futólagos „felvilágosításra”, hanem rendszeres és elmélyült oktatásra lenne szükség (számonkéréssel).
A drogprevenciós intézet 2004-es felmérése szerint az iskolák prevenciós, egészségfejlesztő tevékenysége csak az 1990-es évek második felében kezdődött meg, főleg a drogprevenciós pályázatok hatására, s többnyire csak ennek érdekében, jórészt külső előadókkal. S azóta sincs elmozdulás az integrált megközelítés irányába (ami a szexuális egészségvédelmet is érintené). Ugyanakkor a drogprevencióhoz már van 36 kazettából álló videofilm-sorozat, amelyeket az iskolák megrendelhetnek (kb. 5000- Ft/kazetta). Egy-két főiskolán „Egészségtudományi Tanszékek” létesültek, s a 2002/ 2003-as tanévben megindult az egészségtan tanár alapszak oktatása. Ezt általában egy másik szakkal kapcsolják össze; például „biológia—egészségtan”, „testnevelés—egészségtan”, „művelődésszervező—egészségtan” stb. A cél olyan tanárok képzése, akik az iskolák 5-10. évfolyamán, valamint a szakképzésben az egészséges életmódot és a mentálhigiénét oktatják.. Az ilyen szakosoknak oktatott, több tucat tantárgy között azonban csak egyetlen foglalkozik a családtervezéssel és a szexuális kultúrával. De nem jobb a helyzet az ELTE Neveléstudományi Tanszékén sem, ahol az oktatott, közel 40 tantárgy között a szexuálpedagógia nem szerepel, s az iskolai egészségnevelést is csak egy speciálkollégiumon oktatják.
Mindezek a próbálkozások egyértelműen mutatják az intézményes szexuális nevelés megoldatlanságát és ugyanakkor szükségességét. A gyermekvállalási kedv megdöbbentő csökkenése, a népesség egészségromlása, az alkoholisták és a drogosok nagy száma önmagában is indokolja az egészségnevelés intenzivebbé tételét, s ezen belül a szexuális egészség megőrzésére irányuló erőfeszítéseket. Ehhez kellene megbízható vezérfonalat adni a nevelők kezébe. Amerikai adatok szerint is a szülők közel 90%-a igényelné gyermekei számára a korszerű és átfogó szexuális nevelést, s azt mégis csak a gyermekek kb. 5%-a kapja meg. E különbség egyik fő oka nálunk is az, hogy nincs egyetértés a nevelési program tartalmát illetően. Nincsenek államilag elfogadott irányelvek, így a néhány érdeklődő pedagógus is csak esetleges és ötletszerű programokat állít össze, ám ahhoz sem kap támogatást. Az un. HIV/AIDS prevenciós programokat is csak a 14-18 éveseknek tartják, s a szexuális viselkedéssel az absztinencia ajánlásán kívül többnyire nem foglalkoznak. Hiányzik pl. az egyezkedési és asszertivitási (önérvényesítési, nemet mondási) készség oktatása stb.
Természetesen nincs olyan szexuális nevelési program, amivel mindenki egyetért. Mégis, vannak bizonyos kulcsfogalmak és témák, amiket minden gyermeknek meg kellene ismernie az adott fejlettségi szinten. Az e könyvben ismertetett irányelvek megalapozhatják az átfogó szexuális nevelést, az óvodáskortól a felnőttkorig. Hatékony alkalmazásuknak azonban bizonyos feltételei vannak.
Kommentárok
Néhány történelmi adalék
„Egy magyar író, Fényes László A társadalom és a nemi kérdés címmel 1907-ben… tanulmányt jelentetett meg, amelyben röviden összefoglalja a szexuális problémakör történetét, különös tekintettel a prostitúcióra… Ugyancsak 1907-ben jelent meg Maria Lischnewska Die geschlechtliche Belehrung der Kinder (A gyermekek nemi felvilágosítása) c. könyvének negyedik, bővített kiadása, melyben megállapítja, hogy mindenütt a világon harc folyik a feministák részéről a szexuális nevelés érdekében, de az iskola nem akar tudni a nemi problémákról, tovább él a középkori álláspont, „a test megvetése”. Közben – írja – a nemzetközi orvoskongresszus adatai szerint a magasabb fokú tanintézetek növendékeinek 90%-a nemi eltévelyedésben leledzik, ami azt jelenti, hogy elterjedtek a perverzitások és nemi betegségek. S helyes-helytelen nézeteket előadva megállapítja, hogy „hivatalosan a mai napig sem történt semmi” a gyerekek szexuális nevelése tekintetében…
… Az Új írás c. folyóiratban (1962/7) vita folyt a szexuális erkölcsről. A vitában elmondottakat Garai László Modern szerelem vagy cinizmus címmel foglalta össze… A vitában – írja – a haladó vonalat Heller Ágnes és Gyurkó László, a konzervativ álláspontot S. Nyirő József és Dezséry László képviselte. A vitatkozók gondolatmenetét az jellemzi, hogy „tulajdonképpen egyik sem tud mit kezdeni elméleti rendszerében a szerelemmel. Mindkét fél hitet tesz mellette, .. az egyik álláspont hívei jelzik, hogy nem akármilyen nemi kapcsolatot igényelnek, csak azt, amelyik szerelemmel jár. A másik álláspont hívei pedig nem akármilyen házasságot akarnak, hanem természetesen szerelmi házasságot” S ami e történelmi áttekintés szempontjából a lényeg, Garai leszögezi, hogy a szexualitás erkölcsi elítélése még mindig lehetséges…
…De – mint ahogy sokan, pl. Spranger (1926) is megállapították – papíron nem lehet illetve nem elég megoldani az ifjúság nemi problémáit, a szexuális nevelést. Ehhez „hivatalos” intézkedések, intézmények szükségesek; más atmoszférájú család, más tartalmú iskola, új szerkezetű társadalom, más „nemzetgazdasági szervezet”.
(Részletek Vincze László (1983) könyvéből.)
Nemi nevelés az NSZK-ban
A szexuális nevelés hazai problémáinak megoldása szempontjából hasznos lehet az e téren szerzett külföldi tapasztalatok ismerete. Különösen figyelemre méltóak egyes nyugati országok intézményes szexuálpedagógiai erőfeszítései.
Svédországban például már az ötvenes évek közepén kötelezővé tették az iskolákban a szexuális nevelést. Bár ennek lemérhető eredményei egyelőre inkább csak a terhesség-megszakítások számának csökkenésében jelentkeztek, ez önmagában sem lebecsülendő. Nálunk ugyanis a művi abortuszok száma emelkedő tendenciát mutat, főleg a fiatalabb korosztályokban.
Érdemes odafigyelni arra is, ahogyan a Német Szövetségi Köztársaságban próbálnak előbbre lépni az ifjúság nemi nevelése terén. 1968 októberében a kultuszminiszterek állandó konferenciája „Ajánlásokat” tett közzé az iskolai szexuális nevelésre vonatkozólag. Ezek az irányelvek az iskolák feladatává teszik, hogy már az első osztálytól kezdve biztosítsák a tanulók életkori sajátosságainak megfelelő szexuális felvilágosítást és nevelést. Fontosnak tartják a nemi nevelés tudományos megalapozottságát, módszertanának kidolgozását, a modern audio-vizuális segédeszközök felhasználását és a szülők szervezett bevonását ebbe a munkába.
A kultuszminiszterek irányelvei szerint a nemi nevelés nem valamilyen külön szaktárgy keretében történhet, hanem részben a meglevő tantárgyakba építendő be, részben pedig a tantárgyi oktatáson kívül szervezendő meg. A meglevő tantárgyak közül elsősorban a biológia, az egészségtan, a történelem, az irodalom, továbbá az állampolgári és világnézeti tantárgyak jönnek számításba. Az irányelvek szerint gondoskodni kell a pedagógusok megfelelő felkészítéséről: a pedagógusképző intézmények tantervei és a továbbképző tanfolyamok egyaránt kibővítendők szexuálpedagógiai kurzusokkal.
Az irányelvekben meghatározott feladatok folytán pedagóguskörökben erősen megnövekedett az igény módszertani segédkönyvek és audio-vizuális segédeszközök iránt. Ezért már a következő évben, 1969-ben több, fontos módszertani segédkönyv és segédeszköz látott napvilágot. A segédkönyvek általában svéd minta alapján készültek. Ilyen pl. a P. Jacobi által németre fordított és kissé átdolgozott „Sexualunterricht” (1969, Weinheim, Beltz V.),, amely magyarul kb. „Nemi ismeretek oktatása” címet kaphatna. A 140 oldalas könyvecske első három fejezetében a nemi ismeretek oktatásának szükségességével, általános szempontjaival és az óvodáskorúak nemi nevelésének problémáival foglalkozik. A következő négy fejezet módszertani tanácsokat és oktatási példákat tartalmaz a 6-10 évesek, a 11-13 évesek, a 14-16 évesek és a 17-20 évesek szexuális oktatására-nevelésére.
A 6-10 évesek „előkészítő oktatása” a következő témákat foglalja magába:
a) A nemek közötti különbség,
b) a gyermekek keletkezése és fejlődésük a szülésig,
c) a szülés,
d) a gyermekek viszonya szüleikhez és otthomukhoz.
A megadott oktatási példák egy-egy meseszerű történet keretébe ágyazzák be az alapfokú ismereteket. A 11-13 évesek számára összeállított tematika már 12 tételből áll:
1. A nemek közötti különbség,
2. a nemi szervek felépítése és funkciója,
3. a serdülés,
4. a menstruálás,
5. az éjszakai magömlés (pollúció),
6. az önkielégítés,
7. a megtermékenyítés,
8. az embrio fejlődése és a terhesség,
9. a szülés,
10. a gyermek nemének meghatározása,
12. a nemiséggel kapcsolatos babonák.
A témák tárgyalási sorrendjét a könyv nem szabja meg, csupán annyiban, hogy a menstruáció megtárgyalását már az 5. osztályban feltétlenül szükségesnek tartja. A közölt oktatási példákból kitűnik, hogy legalább 4-5 órát szánnak (tanévente) a témák oktatására.
A nemi kérdés etikai vonatkozásai csak a 14-16 évesek tematikájában jelennek meg, éspedig a 8. osztályban éppúgy, mint a következő osztályokban. A megelőző korosztály tematikájának összefoglaló és elmélyítő jellegű átismétlésén kívül új témaként szerepel itt a spontán és a művi abortusz, a fogamzásgátlás, a nemi betegségek, a meddőség és a sterilizálás, a klimaktérium, a főbb nemi aberrációk, továbbá a nemiségre, a házasságra és családra vonatkozó, fontosabb jogszabályok.
A 17-20 évesek szexuális oktatásának tematikája viszont már alig tartalmaz lényeges új elemet; inkább csak kiegészíti és elmélyíti az addig tanultakat. Ebben a korosztályban a párválasztásra és házaséletre való közvetlen előkészítés jelenti a fő feladatot.
A könyv két utolsó fejezete pszichológiailag megalapozott tanácsokat nyújt olyan, az iskolában felmerülő, gyakorlati problémák megoldására, mint pl. a „maszturbációs járványok”, a különböző nemi kihágások, az obszcén kifejezések használata, a tanulók szexuális kapcsolata, terhessége vagy nemi betegsége. Ilyenkor általában szükségesnek tartja az eset gondos, de szenzációt mellőző kivizsgálását, a szülők és az iskolaorvos (esetleg pszichológus) bevonásával, és fegyelmi határozat helyett megfelelő nevelési intézkedések, eljárások alkalmazását. A könyv Függelékében a tananyag témák szerinti rövid, tételes összefoglalása található, néhány szemléltető ábrával.
A szemléltetés szempontjából sokkal többet nyújt egy másik könyv: az egészségügyi miniszter rendelkezése alapján kiadott „Sexualkunde-Atlas” (1969, Opladen, Leske V.). Ez a „nemiségtani atlasz” 12 fejezetben, igen sok színes fényképpel, ábrával és rendkívül világos, tömör szöveges magyarázatokkal ismerteti a fentebb említett könyvben szereplő témákat. Az Atlasz mindenesetre csupán a nemiség biológiai-egészségügyi vonatkozásaival foglalkozik és nem tartalmaz semmilyen etikai utbaigazítást. Ahogyan az egészségügyi miniszter írta a könyv Előszavában: „… a nemiségtani atlasz csupán egy részét öleli fel a szexuális nevelésnek, és szükség van kiegészítő folytatására, ami meg is fog történni.” S valóban, azóta megjelent egy újabb könyv: „Psychosexuelle Grundlagen der menschlichen Entwicklung” („Az emberi fejlődés pszichoszexuális alapjai”), melynek célja, hogy a pedagógus számára elősegítse a szexuális fejlődés tényeinek figyelembe vételét a tanulók személyiségfejlődésében.
Ezenkívül jelenleg már kapható az NSZK-ban a „Sexualwissen auf der Mittelstufe” (Középfokú nemi ismeretek) című, öt részes tanulmányi csomag, melynek részei: a 9-13 évesek számára írt „Felnőttek leszünk” című tankönyv, egy munkafüzet a tanulóknak, egy módszertani füzet a pedagógusoknak, egy magnószalag és egy színes diafilm
Mindez azt mutatja, hogy az NSZK-ban a nemi nevelésnek azt a részét, amelyik a szexuális felvilágosítás fogalomkörébe tartozik, már elég jól megszervezték. A felvilágosítás azonban csak előfeltétele és egyik oldala a nemi nevelésnek. Ilyen szempontból egyelőre az NSZK sem dicsekedhet komolyabb eredményekkel. Az ottani pedagógusok helyzetét rendkívül megnehezíti egyrészt az életforma fokozódó amerikanizálódása, másrészt az egyházak jelentős befolyása a nevelés terén.
Nem meglepő, hogy éppen a nemi nevelés etikai és társadalmi vonatkozásaival kapcsolatban mutatkozik bizonytalanság. A „Nemi ismeretek oktatása” című, említett könyv például azt javasolja a fiataloknak, hogy a házasság előtt folytassanak önmegtartóztató életmódot és minél korábban házasodjanak meg, még akkor is, ha a családalapítás gazdasági feltételeit nem sikerült biztosítani. Másrészt ugyanez a könyv elismeri, hogy említett javaslatai bizony vitathatóak.
Hazánkban sajnos, még nem sokat tettünk azért, hogy a korszerű szexuális nevelés teret nyerjen. Pedig a külföldön bevált módszerek kipróbálása és a hazai körülményeket figyelembe vevő alkalmazása nem igényel különösebb anyagi ráfordítást. Amit viszont nyerhetünk rajta, az pénzben kifejezhetetlen: kiegyensúlyozottabb ifjúságot, megalapozottabb párválasztásokat, harmonikusabb családi életet.
(Szilágyi Vilmos cikke a Köznevelés 1970/15. számában.)
„Intim Zóna”
„... Szőnyi doktor programfelelősként azért vállalt közreműködést a Szülészeti-Nőgyógyászati Prevenciós Tudományos Társaság kezdeményezésére megalakult „Intim Zóna” programban, mert meggyőződése szerint kiváló erősítője lehet az iskola nevelő munkájának. Hivatalos felmérések bizonyítják, hogy a fiatalok első szexuális aktusa egyre korábbi életkorra tehető. Ami azt jelenti, hogy ma már nem csupán a 16-17 évesek, hanem a 13-14 évesek is érintettek e témakörben. Többségük fizikailag fejletten, de szellemileg, lelkileg felkészületlenül, mindenfajta védekezés nélkül éli meg élete első, korai nemi élményeit. Jórészt ez a körülmény „felelős” a fiatalkorúak körében aggasztóan emelkedő terhesség-megszakításokért. Magyarországon az évente elvégzett, kb. 60 ezer terhesség-megszakításból minden tizedik fiatalkorút érint. Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek... milyen súlyos következményei lehetnek...
Már az elmúlt év őszén elhatároztuk, hogy eljutunk az ország valamennyi középiskolájába – mondja Szőnyi doktor. -- Mintegy 150 szülész-nőgyógyász kolléga vállalta önként, hogy egy évben három-négy felvilágosító órát tart. Az Oktatási Minisztérium, valamint a SULINET program segítségével 1024 középiskolával sikerült eddig a kapcsolatot felvenni... Felvetődött, hogy esetleg kortárs előadókat is bevonunk a folyamatba, de aztán úgy gondoltuk, elsősorban inkább azt kellene szorgalmaznunk, hogy az ország 1600 szülész-nőgyógyászából, ötezer védőnőjéből minél többen csatlakozzanak ehhez a munkához... Az interneten hozzáférhető honlapunk (www.intimzona.hu ), ahol a kor szellemének megfelelően próbálunk információt adni a fiatalok kérdéseire.
Arra a kérdésre, hogy minderre miből teremtették elő a pénzt, Szőnyi doktor elmondja: részben cégek álltak melléjük szponzorként... másrészt pedig a jövőben az oktatási és egészségügyi tárca anyagi támogatására is számíthatnak. Úgy gondolják, a megelőzés mindenképpen olcsóbb, mint a terhesség-megszakítások ára, ami pénzben ugyan kifejezhető, de egészségkárosodásban aligha. Az országos oktatóprogram tehát több fronton megkezdődött az iskolákban, s az interneten... a programban részt vevő szakemberek, nevelők, szülők számára is készül oktatócsomag...”
(A cikk megjelent a Mentor Oktatási, Egészség- és Életmódmagazinban.)
„Reform előtt a szexuális felvilágosítás”
„Évente átlagosan 160, 14 évesnél fiatalabb lány kényszerül művi abortuszra menni. A 15 és 19 év közöttieknél jóval magasabb ez a szám: évente csaknem hétezer ilyen korú lány szakíttatja meg nem kívánt terhességét. A fogamzásgátló szerek egyikét sem támogatja a társadalombiztosítás. A 15-17 évesek csaknem 40%-ának volt már szexuális kapcsolata. Ezek a megállapítások a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium szexuális felvilágosításról készített háttéranyagában olvashatók, amely hangsúlyozza: a tájékoztatás fő célja a nem kívánt terhességek számának csökkentése.
Az oktatási intézményeknek jelenleg nincs egységes tematikájuk, iskolánként teljesen eltérő módszerekkel és mélységben tartanak felvilágosító órákat. Az osztályfőnök saját hatáskörében döntheti el, hogy ő maga tartja az órát, vagy szakembert, tehát nőgyógyászt, civil szervezetet hív meg. a magyar közoktatásban egyelőre nincsenek meg a téma hatékony oktatásának feltételei... Most azonban úgy tűnik, van némi „mozgolódás”: az ifjúsági és az Egészségügyi Minisztérium között tárgyalások folynak. Úgy tudjuk, 2004 január végéig új koncepciót dolgoznak ki a szexuális felvilágosítással kapcsolatban. A tervek szerint például védőnők tarthatnának felvilágosítást, akiket szemléltető eszközöket tartalmazó oktató-táskával látnának el. Felvetődött az Angliában már kipróbált ingyen óvszer-akciók lehetősége is.
A lapunk által megkérdezett szakemberek szinte mindegyike arról beszélt: sok tanár még mindig tabuként kezeli a szexualitás kérdését. Ha beszélnek is róla, nem mennek igazán a dolgok mélyére. Ma is előfordul, hogy a nemiségről szóló résznél azt mondják a tanárok: nyissátok ki a könyvet és olvassátok el. Holott a diákok nem kedvelik a mellébeszélést. Legyen a felvilágosítás lényegre törő, érthető, érdekes, komoly és gátlások nélküli – mondták a megkérdezett, 8. osztályos tanulók."
(Magyar Hirlap, 2003, nov. 4.)
Holland modell a szexuális nevelésben
A
tizenéves terhességek száma európai viszonylatban Hollandiában a legalacsonyabb:
1000-ből 8,4 a 15-19 éves lányok között). „Nincs ország, ami ennyit fektetett
volna a családtervezéssel kapcsolatos kutatásokba, a nyilvánosság
megteremtésébe, és a szolgáltatások fejlesztésébe” – írja a Holland Szexológiai
Kutatóintézet (NISSO) egy kiadványában.
Bár az országban nincs erre vonatkozóan kötelező tanterv, csaknem minden
középiskola nyújt „szex-oktatást” a biológiaóra keretében, és az általános
iskolák több mint fele foglalkozik a szexualitással és fogamzásgátlással. „A
holland kormány mindig is elfogadta a tényt, hogy az oktatás jobb, mint a
tagadás” – mondják, és így a témával a 70-es évek óta foglalkoznak az iskolák.
1993 óta a hangsúly arra került, hogy az iskolák fontos feladata diákjaikat
megtanítani saját döntéseket hozni az egészségüket és különösen a szexuális
életüket illetően. A tankönyveket és segédanyagokat átdolgozták, hogy
„összetettebb, teljesebb szemléletet” képviseljenek a szexualitást illetően. A
tananyag a szaporodás biológiai aspektusai mellett értékekkel, attitűdökkel,
kommunikációs és tárgyalási készségekkel is foglalkozik. A tankönyvek mellett az
iskolák rendelkezésére állnak videó-anyagok, tanári kézikönyvek és egy diákoknak
szóló magazin is. „Az oktatási rendszer nem csak a tudás-átadás köré épül, hanem
a mindennapokban szükséges készségeket is akar nyújtani. A döntéshozási
készségek nagyon fontosak.”
De az iskolai oktatás önmagában nem elegendő, hogy megmagyarázza a holland
rekordot. A Rutgers Alapítvány, egy, a családtervezés oktatásával
foglalkozó szervezet, amely számos információs kampányt indított már az elmúlt
évtizedekben, más tényezőket is hangsúlyoz. A média a 90-es évek eleje óta a
nyílt párbeszéd élvonalában foglal helyet; főműsoridős talk-show-ban listavezető
holland popsztárok beszélgetnek a szexualitásról.
A holland egészségügyi rendszert a titoktartás, a garantált anonimitás és a
nem-megítélő megközelítés fémjelzik. Végül pedig „a holland szülők megközelítése
nagyon pragmatikus. Tudják, hogy a gyerekeik szexuális életet fognak élni, és
készen állnak arra, hogy felkészítsék őket és beszéljenek velük az ezzel járó
felelősségről”. A fogamzásgátlók használata széleskörű. Egy NISSO-kutatás
szerint a szexuálisan aktív fiatalok 85%-a használ fogamzásgátlást, és a
tabletta ingyenesen hozzáférhető. A fiatalok az első szexuális élményüket
átlagosan 17,7 éves korukban élik át.
E rendszer némely kritikusának, akik szerint „ha a szexről nyíltan
beszélünk, azt a fiatalok helytelenül bátorításnak vehetik”, a hollandok válasza
ez: „Nézzünk szembe a tényekkel. Nálunk van a legalacsonyabb számú tinédzser
anya, és a holland diákok nem kezdik el a szexuális életüket korábban, mint más
országokban élő társaik.”
2004-ben Hollandiában ill. Magyarországon a tízezer lakosra jutó
- fogamzások száma 138 ill. 149
- születések száma 109 ill. 96
Tehát a fogamzások 21 ill. 36 %-a végződött abortusszal. 1986-ban még 14
volt az ezer 15-19 évesre jutó terhességek száma Hollandiában, már akkor is
kimagaslóan jó volt a svéd 35, francia 43, kanadai 44, angol 45, s főleg az
USA-beli 96-hoz képest. Az ezredfordulóra a holland adat kilenc alá csökkent, a
francia húszra, de az USA még mindig közel nyolcvan.
Az ezer 15-19 éves nőre jutó abortuszok száma 2004-ben: USA 27,6 -
Magyarország 19,1 - Franciaország 10,2 - Hollandia 4,2 - Németország 3,6.
Az USA-beli HIV-fertőzött 15-24 évesek aránya háromszor annyi, nemi
betegségek előfordulása ötször-ötvenszer gyakoribb, mint Hollandiában. Az
USA-beli fiatalok átlagosan korábban kezdik a szexet, mint a hollandok, és több
partnerük van.
(A BOCS.hu
honlapjáról)
Szexuális kultúránk alakulása
A hagyományos szexuáltabu továbbélése folytán nálunk még ma sem gondoskodnak intézményesen a szexuális kultúra ápolásáról és terjesztéséről. A családi nevelés hiányosságait ugyan az intézményes nevelésnek kellene pótolnia, a hivatásos nevelőket azonban még mindig nem készítették fel erre. A szexuális kultúra alakulását leginkább befolyásoló tényezők közé tartozik a nyomtatott és audiovizuális média. A sajtón, a rádión, tévén és filmeken keresztül a „szexuális szkriptek”, viselkedésminták tömege árasztja el a fiatalokat és idősebbeket, s ezek gyakran ellentmondásosak, nem éppen korszerű és kulturált viselkedésre nevelnek.
Pontos adatok hiányában is megállapítható, hogy a rendszerváltás a hozzá kapcsolódó szexhullám ellenére (vagy következtében?) nem emelte az átlagember szexuális kultúrájának szintjét. A prostitúció és a pornográfia hazai „felvirágzása” inkább az ellenkezőjére érdemes következtetni. A fiatalok egyre korábban kezdik a szexuális kapcsolatokat, ami felkészületlenségük folytán gyakran okoz nem kívánt terhességeket, művi abortuszokat és nemi úton terjedő betegségeket.
Végeredményben a szexuális kulturáltság mindhárom fő területén (ismeretek, attitűdök és viselkedés) bajok vannak: hiányok, bizonytalanság és értékválság figyelhető meg. Mindez sürgős gyógyító és nevelő beavatkozásokat tesz szükségessé.
(Részletek Szilágyi V. cikkéből; M. Szexol. Szemle, 2000/2. szám)