A 2004-es kiadás  (Animula) módosítása  2011-ben

 

 

www.szexualpszichologia.hu

 

Minden jog fenntartva!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

        Tartalom

 

 

Bevezetés              

            Magánélet – és nemi élet                     

            Érvek és ellenérvek                 

 

1.  Lelki  önállósULás – nemzedéki  konfliktus   

                        Gyakorlási lehetőséget a fiataloknak!  

                        Sem beletörődés, sem lázadás 

                        A lelki autonómia megteremtése          

 

2.   Serdülőkori  testi  problémák       

                        „Túl kicsi” – „túl nagy”            

                        Egyéb „testi hibák”                 

                        Pirulás, izzadás            

                        Magömlési és menstruációs problémák           

 

3.   Az  önkielégítés                 

                        Bűntudat és idegesség             

                        Túlzásba vihető-e?                  

                        Aggályok és tévedések                       

 

4.   Meztelenség,  szemérmesség, álszemérem     

                        Szaunázás, nudizmus               

 

5.   Pornográfia – káros vagy hasznos?        

                        Pornográfia és nevelés            

                        Pornó az interneten                 

                        Utcalányok mint „betanítók”

 

6.   Álmodozás,  rajongás,  diákszerelem    

                        A tanár, mint első ideál            

                        Az első szerelemtől az „Igaziig”           

 

7.   Ismerkedés,  közeledés,  kezdeményezés          

                        Halogatás helyett gyakorlás     

                        A közeledés kulturált formái    

                        Rámenősség, vagy fokozatosság         

 

8.   Gátlásosság,  magányosság              

                        Nevelési hibák, csalódások     

                        „Szexundor” és túlkompenzálás           

                        A beszédgátlás            

 

9.   A  homoszexuális  hajlam                   

                        A fantáziálás szerepe               

 

10.   Csókolózás,  petting                 

                        Jelentősége és formái              

                        A csókolózás „szabályai”                    

                        Petting és kielégülés                

 

11.   A „túl korai” és a „túl késői” szex –
                  avagy közösüljünk-e – és mikor? 

                        A felkészültség szerepe                       

                        Tévedések és előítéletek                     

                        Szerelem és kölcsönösség                   

                        Elég a barátság is                    

                        A halogatás veszélyei              

 

12.   A szüzesség – és   elvesztése              

                        Erény-e a szüzesség?              

                        A szexellenesség okai             

                        Félelem a deflorálástól            

 

13.    Korai  házasság – vagy  próbaházasság?        

                        Házasság a gyakori szex kedvéért?     

                        A próbaházasság története és előnyei  

 

14.   Párválasztási   dilemmák                 

                        Az elhamarkodott választás veszélyei  

                        Igazi és áldilemmák                 

                        Ésszerűtlen választások                       

                        Szerelmi vagy érdekházasság? 

 

15.    Az életkor, a magasság és a rokoni  fok szerepe 

                        A korkülönbség veszélyei                   

                        Min múlik a boldogság?                      

 

16.   Párkapcsolati  problémák – és megoldásuk

                        Hogyan hódítsunk?                 

                        Taktikázás vagy őszinteség?    

                        Tisztázatlan érzelmek              

                        Lehet-e kettőt szeretni?                      

                        Kitartani, vagy szakítani?                    

 

17   A  féltékenységi   hajlam                   

                        A birtoklási vágy szerepe                    

                        Az önbizalomhiány szerepe     

                        A féltékenység : betegség                    

 

18.        Mennyi  szabadságunk  lehet a  szerelemben –

és  a  házasságban?                    

                        Szabadság vagy kizárólagosság?         

                        A félrelépés értékelése            

                        Illúziók a házasságról              

 

19.    Egyoldalú  kötődés – reménytelen  szerelem      

                        Mitől reménytelen?                 

                        Szakítsunk-e – és hogyan?      

                        A szakítás leggyakoribb okai   

                        „Visszahódítás”                       

                        Felejteni – de hogyan?            

 

20.    Nem kívánt  terhesség,  fogamzásgátlás,
                    művi  abortusz                

                        Életveszélyes tájékozatlanság  

                        A fogamzásgátlás lehetőségei  

                        Meglepő kérdések                  

                        A terhesség megszakítása        

 

21.    Nők  szexuális  problémái                

                        Fejletlen reagálókészség, gátlásosság  

                        Az élvezetképtelenség okai     

                        Elsődleges orgazmushiány       

                        Fájdalmas közösülés               

                        Másodlagos orgazmushiány     

                        Rövid kérdések és válaszok    

 

22.     Férfiak  szexuális  zavarai                

                        Félelem a közösüléstől            

                        Elsődleges merevedési zavar   

                        A „korai magömlés”                

                        Másodlagos merevedési zavar

                               Rövid kérdések és válaszok             

 

 

 

Bevezetés

 

 

E könyv első kiadását az tette szükségessé, hogy egy ifjúsági magazinban vezetett, „A pszichológus válaszol” rovathoz rengeteg kérdés érkezett, s ez azt mutatta: nagy igény van a bárki által hozzáférhető, korszerű magánéleti – főleg szexuális-párkapcsolati vonatkozású – ismeretekre. A több ezres levélanyagból sikerült kiválogatni a leggyakoribb és legtipikusabb kérdéseket, s a levélrészleteket – a válaszokkal együtt – könyv alakban közzétenni. (Ebből akkor közel százezer példány hónapok alatt elfogyott.)

Azóta azonban „sok víz folyt le a Dunán” – ahogy mondani szokták –, s a fiatalok újabb nemzedékei változatlanul hiányolják az említett, nehezen megszerezhető ismereteket, amelyek a sikeres párkapcsolathoz, magánélethez szükségesek. Ezért most – némileg aktualizált, kibővített és két részre bontott formában – újra kézbe vehetik a könyvet, s benne utána nézhetnek a saját problémáik (vagy az ahhoz hasonló problémák) megoldási lehetőségeinek.

Ami azért is jól jön, mert pszichológiai szaksegítséget még ma is jóval nehezebb szerezni, mint a szokásos, orvosi segítséget – különösen, ha szexuális-párkapcsolati problémákról van szó. Pedig erre legalább olyan nagy szükség lenne, hiszen aki az ilyen problémáit nem tudja megoldani, az nemcsak a lelki egyensúlyát, hanem az egészségét is veszélyezteti. A lelki zavarok ugyanis könnyen áttevődnek testi tünetekbe, például valamely szerv működészavaraként jelentkeznek, s ezáltal megnehezítik az eredeti okok felismerését.

Az ifjúkorban előforduló lelki problémák leggyakoribb típusai: kapcsolatlétesítési és párkapcsolati (szerelmi, szexuális) problémák, a szülőkkel és nevelőkkel kapcsolatos konfliktusok, a felnőtt társadalomba való beilleszkedés nehézségei.

A pszichológiai kultúra egyik fontos mutatója, hogy valaki mennyire tudja felismerni, megfogalmazni és esetleg elemezni saját lelki problémáit. Ez azért fontos, mert a helyes kérdésfeltevés már fél megoldás. Sajnos, a fiatalok kérdéseiből gyakran nehéz kihámozni, hogy tulajdonképpen mi a problémája a levélírónak, mire szeretne leginkább választ kapni. Gyakran tűnik úgy, hogy ő maga sem tudja pontosan. A pszichológus persze igyekszik „a sorok között is olvasni”, de konkrétabb és használhatóbb tanácsot tud adni, ha a levélíró világosan fogalmaz. Ez azt jelenti, hogy őszintén és elég részletesen kell ismertetnie a probléma megértéséhez szükséges tényeket és körülményeket.

Például nem elég, ha valaki csak annyit közöl: „Fél éve együtt járok a partneremmel, tessék megírni, hogy lefekhetek-e vele."– s a tanácsadó még azt sem tudja, hány évesek, nem is beszélve egyéb, fontos adatokról, körülményekről, amelyek a megítéléshez kellenének.

A pszichológiai kultúra tartalmát illetően elmondható, hogy főleg az önismeret és emberismeret, önmagunk és mások megértésének képessége tartozik bele, aminek különböző fokai, szintjei vannak. Ez alapvetően befolyásolja az ember életét, sorsát, elsősorban magánéletének, emberi kapcsolatainak alakulását. S minthogy az embernél a szexualitás is elsősorban lelki jelenség, a szexuális kultúra tulajdonképpen része a pszichológiai kultúrának!

Erre azonban érdemes egy kicsit kitérni, mert sokan nem így képzelik, s a szexet teljesen „testi és ösztönös” dolognak tartják. Ráadásul a szexualitás nálunk sokáig agyonhallgatott, vagy épphogy megtűrt, szégyellni való dolognak számított; állatiasnak és eleve kultúraellenesnek tartották. Ilyen körülmények között a szexuális kultúra csak lassan és nehezen fejlődhetett. Pedig szexuális műveltségre éppolyan nagy szükség van, mint a kultúra bármely más ágára – vagy talán még nagyobb! Ennek hiányában ugyanis az ember szexuális viselkedése valóban közel áll az állati szinthez.

Már abból is bajok származhatnak, ha valaki nem a legkorszerűbb szexuális kultúrát sajátítja el, hanem egy korábbi, túlhaladott szint kultúráját. Az a „Becsület” jeligéjű, 18 éves lány például, aki a házasság előtti, feltétlen szüzesség, mint kulturális érték mellett kardoskodott levelében, megrekedt a szexuális kultúrának (és erkölcsnek) egy ma már túlhaladott szintjén. De ugyanezt mondhatjuk arról a 19 éves fiúról is, aki azért hagyta ott partnerét, mert észrevette, hogy az nem tud kielégülni a közösülésben.

 

Magánélet – és nemi élet

 

Az ember magánéletének alakulásában tehát döntő szerepe van a pszichológiai, s ezen belül a szexuális kultúrának. Egyik sem alakul ki magától, hanem csupán bizonyos környezeti hatásokra, amelyek persze nem feltétlenül tudatosak. (Sőt, legnagyobbrészt egyáltalán nem tudatosak, hanem véletlenszerűek, tervszerűtlenek, hiányosak és következetlenek.)

Sajnálatos módon az iskolák még ma sem tekintik egyik alapvető feladatuknak a magánéletre való felkészítést. Még jó, ha az osztályfőnöki órák keretében kap némi helyet – sok egyéb feladat mellett – ez a fajta nevelés, elsősorban az ún. családi életre nevelés címén, ill. keretében. Bár kétségtelen, hogy a különböző tantárgyak oktatásának is lehet pozitív hatása a magánélet alakítására, mégis szükség lenne a korszerű magánélet, vagyis az életvezetés képességének közvetlen és tervszerű fejlesztésére, ahogyan azt már több, nyugati országban bevezették. Ennek igényét számos levél is tanúsítja.

Egy 22 éves levélíró például így fogalmazta meg ezt a problémát:

„A főiskolát is beleértve 16 éven keresztül jártam különféle iskolákba. Sok okos, és sok teljesen fölösleges dolgot tanultam. De sehol sem tanítottak meg arra, hogy mit kezdjek az életemmel, a becsületes munkavégzésen túl mire és hogyan törekedjek, miként érhetem el, hogy elégedettnek, vagy éppen boldognak érezzem magam…”

 

Hogyan is állunk hát a magánéletre neveléssel? Kezdjük a magánélet fogalmával, hiszen ezt nagyon különböző módon lehet értelmezni. Egyesek pl. a családi élettel azonosítják, amiben persze sok igazság van, de a családon kívül is lehet magánéletet élni. Éppen a serdülő- és ifjúkorban keresik sokan a családon kívüli magánélet lehetőségeit. A baráti és partnerkapcsolatok, a különféle hobbik, a szabadidő eltöltésének változatos módjai mind a magánélet fogalomkörébe tartoznak.

Azt is mondhatjuk, hogy a magánélet a közélet fogalmi ellentéte, párja, tehát ide tartozik minden nem hivatalos, nem kötelező, nem közszolgálati vagy kenyérkereső tevékenység. Mereven elhatárolni mégsem lehet egymástól, hiszen előfordulhat, hogy valaki a magánéletében is közügyekkel foglalkozik, vagy munka közben a magánügyein gondolkozik. A mai ember általában több időt fordít a magánéletére, mint a munkára és egyéb, közéleti tevékenységre, bár a kettő aránya egyénenként igen változó.

Mindenesetre azoktól a kevesektől eltekintve, akik jóformán csak a munkájuknak, hivatásuknak élnek, a magánélet a legtöbb ember számára sorsdöntő tényező, s gyakran magánéletét tekinti fontosnak, a munkáját unja, a közösség ügyei nem érdeklik. Ez persze nem kívánatos jelenség, ami jórészt abból adódik, hogy az illető nem képes megoldani a magánéleti problémáit. Ami szintén azt mutatja, hogy a magánéletre való felkészülés legalább olyan fontos, mint a szakmai, vagy közéleti felkészülés.

Mikor mondhatjuk, hogy valaki jól felkészült a felnőtt szintű magánéletre? Akkor, ha önállóan és sikeresen megoldja a pályaválasztás és a párválasztás nagy feladatát, ha mindkét fél számára kielégítő élettársi kapcsolatot tud fenntartani, ha szabadidejét úgy tudja eltölteni, hogy az elősegítse önmaga jobb megismerését és értékes tulajdonságainak kibontakoztatását (s lehetőleg azokét is, akiknek elkötelezte magát). Ezek talán a legfontosabb feltételek. A döntő kérdés azonban az, hogy milyen képességek szükségesek a sikeres és harmonikus magánélethez, s hogyan lehet azokat kialakítani?

A párválasztás jó megoldásához az kell, hogy az egyén ne csak testileg, hanem lelkileg is éretté váljon a felnőttes jellegű intim párkapcsolatra. A párválasztási érettség lényege: a tartós intimkapcsolatra (pl. házasságra) való törekvés, valamint az egyén képessége arra, hogy egy hozzá illő partnert keressen és találjon, s vele kölcsönösen kielégítő, sokrétű – szexuális, érzelmi, intellektuális stb. – kapcsolatot tartson fenn. Az utóbbi a lényegesebb, de önmagában egyik sem jelent teljes érettséget pl. a házasságra. Valójában nem egyetlen képességről van szó, hanem a képességek egész soráról, a személyiség fejlettségének felnőttes szintjéről, ami az indítékok (motívumok) érettségét is feltételezi.

Motívumaitól függően ugyanis a párválasztási, vagy éppen házasodási törekvés lehet éretlen, vagy érett. Éretlen motívum például a szexuális megkívánás önmagában, vagy ha valaki csak azért akar mielőbb házasságot kötni, hogy otthonról szabaduljon, s megszűnjön a szüleitől való függősége. Vagy azok a fiatalok, akik lelkileg nem tudnak önállósulni, gyakran a házastársukban is szülőpótlékot keresnek, vagy csak azért házasodnak, mert a szülő így kívánja. Mindezek tipikus esetei a párválasztási éretlenségnek Ezzel szemben minél sokoldalúbbak, gazdagabbak a párválasztás motívumai, annál érettebb a házasodási törekvés.

A hozzánk illő partner kiválasztásához elsősorban megfelelő önismeret és emberismeret kell. Persze nem arról van szó, hogy hosszú évekig pszichológiai tanulmányokat kell folytatni, mielőtt partnerkapcsolatot létesítünk, vagy meg kell várnunk az egyéniség teljes kialakulását. Ugyanis éppen a partnerkapcsolat fejlesztheti leginkább az önismeretet és az egyéniséget. Csak a véglegesnek szánt párválasztást (vagyis a házasságot) nem ajánlatos elhamarkodni. Előbb tapasztalatokat kell gyűjteni, hogy legyen összehasonlítási alapunk annak megalapozott elbírálásához, hogy összeillünk-e egy adott partnerrel.

A sikeres párválasztás azon is múlik, hogy a valóságnak megfelelő, reális elképzeléseink vannak-e a házasságról, s össze tudjuk-e egyeztetni elképzeléseinket a partnerével, valamint a társadalmi követelményekkel. Ma már csak a korszerű házasságnak lehet esélye a sikerre, a tartós beválásra. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok ne másolják le szüleik hagyományos, patriarchális (férfiuralmon alapuló) házasságát, hanem a női egyenrangúságot tiszteletben tartó, s egymás kisajátítására nem törekvő, szabadabb kapcsolatot alakítsanak ki egymással. Ami csak akkor sikerülhet, ha már a házasság előtti párkapcsolatokban begyakorolják a nemek új típusú együttélését.

A korszerű magánélet egyik fő mozzanata a nemek egyenrangúságán alapuló intim kapcsolat, mert ez teszi lehetővé egész sor fontos szükséglet kielégítését, ezáltal pedig a lelki egyensúlyt és fejlődést. Vannak azonban olyan igények is, amelyek kielégítéséhez másféle – pl. baráti – kapcsolat, vagy a napi munkától eltérő tevékenység szükséges. A korszerű magánélet másik fő mozzanata ezért a kapcsolati szabadság és a szabadidő tudatos felhasználása az ún. önmegvalósításra, például a kulturális igények kielégítésére vagy bizonyos alkotó képességek fejlesztésére. Ehhez megint csak önismeret kell, és lehetőség arra, hogy kikísérletezhessük: milyen adottságainkat érdemes fejleszteni. Csak az válik képessé a harmonikus magánéletre, aki tudatosan törekszik arra, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából minden téren, vagyis föltárja, kifejlessze szunnyadó, értékes képességeit. Ez nem megy tervek, célok nélkül. A nagy tervek, az életcélok jelentik az emberi élet struktúráját, szilárd vázát; ezek adnak neki tartalmat – és kijelölik az életpálya távlatait. Meg kell tehát tanulni reális terveket szőni, az egyéni igényekkel és lehetőségekkel összhangban álló célokat kitűzni.

A magánéletre nevelés, mint látjuk, igen sokrétű feladatokat jelent. A világnézeti és erkölcsi nevelésnek éppúgy része van benne, mint a szexuális nevelésnek, a családi életre nevelésnek vagy az egészséges életmódra nevelésnek. S mivel a harmonikus magánélet nemcsak egyéni, hanem közérdek is, az erre irányuló nevelés színhelye nemcsak a család lehet, hanem éppúgy az iskola, a tömegszervezetek és a média is (rádió, tévé, könyv- és lapkiadás stb.).

 

 Érvek és ellenérvek

 

Az utóbbit azonban – különösen a szexuális nevelés vonatkozásában – ma még sokan vitatják, helytelenítik. Igaz, nem a fiatalok, hanem inkább egyes szülők, az idősebb nemzedék tagjai. Szerintük például vannak fiatalok, akiket még nem érdekel ez a téma közelebbről, s őket esetleg felzaklatja, ha erről olvasnak, vagy hallanak, míg mások meg „drasztikusan elcsemegéznek rajta”. Így mindenképpen elvonja figyelmüket a tanulástól.

Nos, kétségtelen, hogy nem minden fiatalt érdekel ez a téma, s ez úgyszólván független az életkortól. Ennek sokféle oka lehet, de általában a gátlásossággal, a szexellenes neveléssel, vagy az önbizalomhiánnyal (esetleg csalódásokkal) függ össze, tehát éppenséggel nem megnyugtató tünet. Az a szülő vagy nevelő, aki maga is túlzottan gátlásos, fél a szexuális kérdések felvetésétől és igyekszik halogatni a felvilágosítást, sőt, örül a szexuális érdeklődés (látszólagos vagy tényleges) hiányának – pedig inkább aggódnia kellene.

Ugyanis az a természetes és egészséges, ha a gyermek aktívan érdeklődik a nemiséggel összefüggő kérdések iránt. Ennek hiánya esetén joggal gyanakodhatunk a személyiségfejlődés valamilyen zavarára, különösen az ún. pszicho-szexuális fejlődés megrekedésére, vagy arra, hogy a serdülő eltitkolja természetes érdeklődését. Ha valaki úgy jut el a serdülőkorba, hogy addig görcsösen távol tartották érdeklődését a szextől, akkor egy ilyen témáról szóló, őszinte hangú felvilágosítás átmenetileg valóban felzaklathatja, felrázhatja, mert szembesíti a valóságnak azzal az oldalával, amiről addig nem vett tudomást. Ez azonban olyan „megrázkódtatás”, amire további fejlődése érdekében nagyon is szüksége van, s amely kimozdíthatja őt a zsákutcából és ugrásszerűen érettebbé teheti.

A korszerű, tárgyilagos, tudományosan megalapozott tájékoztatás semmiképpen sem lehet káros. A tanulástól is sokkal kevésbé vonja el a figyelmet, mint a bizonytalanság, a találgatás, vagy a jogos kérdések aggályos kerülésére fordított erőfeszítés.

Az a bizonyos „drasztikus csemegézés” kétségkívül előfordulhat az iskolában, de éppen a szexuális nevelés hiányossága folytán. Ez ugyanis szintén a gátlásosság, vagy a helytelen, a szexualitást lebecsülő, alantas dolognak tartó beállítottság tünete. Tehát nem a tárgyilagos felvilágosítás váltja ki, sőt, ez inkább korrigáló hatású. Az egymás előtti, megjátszott fölényeskedés, „vagánykodás” után többnyire elgondolkoznak a hallottakon, ill. olvasottakon, s ez hozzásegíthet az érettebb szemlélethez.

Tévedés azonban azt hinni, hogy az érdeklődéshiány, vagy a „drasztikus elcsemegézés” jellemzi a mai fiatalokat. Ennek ellenkezőjét bizonyítják az e könyvben olvasható levelek is.

 

1.  LELKI   ÖNÁLLÓSULÁS – NEMZEDÉKI

 KONFLIKTUS

 

A tizenéves kor egyik alapvető feladata a szülőkről való, bizonyos fokú „érzelmi leválás”, függetlenedés, önállósulás, mert ez teszi lehetővé a másokhoz – pl. jóbaráthoz, partnerhez – fűződő, mélyebb, érzelmi kapcsolódást, kötődést. Rengeteg levél mutatja azonban, hogy e feladat megoldása nem könnyű. Sokszor éppen azok nehezítik, akiknek elő kellene segíteni: a szülők, a nevelők. Így nem csoda, hogy olyan gyakori a konfliktus, vagy legalábbis a többé-kevésbé rejtett feszültség, ingerültség a fiatalok és idősebbek között.

Ez pedig rossz közérzetet teremt mindkét félben, és erősen gátolja a fiatalok egészséges lelki fejlődését. Ezért ajánlatos komolyan oda figyelni a fiatalok lelki önállósulására és a nemzedéki konfliktusok elkerülésére vagy megoldására.

A probléma lényegét egy meglehetősen tipikus helyzet keretében világítja meg az alábbi levélrészlet, melyet egy 17 éves fiú írt:

Kiskorom óta egy olyan környezetben élek, amitől egyre inkább undorodom. Nem olyasmiről van szó, hogy a lakásunk piszkos, ápolatlan vagy hasonlók, hanem valahogy a légkör gennyes. Apám gyakran részeg és durva… állandó a megalázás, és mindezekre válaszképpen a bólogatás, a nyelés, a hazudozás. Nem bírom… szeretnék elmenni albérletbe. Anyámat szeretem, de bizonyos fokig elítélem. Gyenge ahhoz, hogy megszabaduljon attól az embertől, aki kihasználja őt.

És ami a legrettenetesebb: megértem az apámat… éli a maga életét, úgy, ahogy neki tetszik, s tudja, hogy nem tudnak belekötni. Sokszor úgy érzem, igaza van, amikor azt mondja, hogy hülye vagyok. Tény, hogy gátlásos vagyok, kisebbrendűségi érzésem van és mindezt azzal palástolom, hogy nagyhangúan lódítok, cinikus, nemtörődöm vagyok… Keresek egy embert, akivel őszinte lehetnék, de nem hiszek benne, hogy megtalálom.

Csak néhány mondatot idéztem a hosszabb levélből, pedig talán érdemes lett volna az egészet ide írni. Hiszen az eset nagyon tanulságos. Sokan járnak hasonló cipőben, s érzik elviselhetetlennek az otthoni légkört.

Egy levélből persze nehéz lenne megállapítani, hogy az ilyen helyzetek kialakulásáért ki és mennyiben felelős, vagy mi lehet az adott esetben a legjobb megoldás. Valószínű, hogy a levélíró szülei sok mindent elhibáztak, s emberi gyengeségeik megnehezítik a változtatást, az egészséges légkör kialakítását. Ám 17 éves korban már nem lehet minden felelősséget a szülőkre hárítani, hiszen – ahogy mondani szokás – mindig „kettőn áll a vásár”. Bizonyára a levélíró is tehetne egyet-mást a légkör megváltoztatása érdekében.

A serdülő- és ifjúkor a fokozatos függetlenedés időszaka. Ahol jó a viszony a szülő és gyermek között, ott az „érzelmi leválás” is viszonylag könnyen megy, mert a fiatalnak nincsenek otthoni problémái, amelyek megnehezítenék a barátkozást vagy a partnerkapcsolatot. A levélíró esetében ez nem így történt; érdeklődését túlságosan lekötik az otthoni problémák. Apjához való viszonya is ellentmondásos: fél tőle és gyűlöli, de ugyanakkor csodálja és azonosul vele, nem tud tőle lelkileg elszakadni. Úgy is mondhatnám, hogy „apakomplexusa” van (ami elég gyakori ebben az életkorban). Sokan úgy próbálnak e nyomasztó lelki tehertől megszabadulni, hogy még inkább azonosulnak apjukkal, öntudatlanul is utánozzák, átveszik beállítottságát, értékítéleteit. Ennek veszélye a levélírónál nyilvánvaló.

De van egy másik lehetőség is: minthogy apja negatív, rossz példát mutat, elemezze kritikusan az ő magatartását, s igyekezzen tudatosan más lenni, mint ő. Ezzel egyben erősítheti saját lelki önállóságát. Mindezt megkönnyítheti, ha van egy bizalmas jó barátja, akivel őszintén beszélhet problémáiról. Azonos nemű jóbarátra gondolok, már csak azért is, mert az ilyen barátkozás a legjobb előkészület a partnerkapcsolatokra. Nem kell feltétlenül és mielőbb elmenekülni hazulról (főleg nem 18 éves kor előtt). Jobb, ha szembenéz a problémával és kiharcolja önállóságát. Az adott helyzetben egyébként édesanyjával is összefoghatna, kölcsönös támogatásuk mindkettőjüket erősítené.

„Őszintén akarunk élni” jeligével három 14 éves falusi lány más oldalról közelítette meg ugyanezt a problémát:

Mi szívesen élnénk falun – írják –, ha meglennének azok a lehetőségek, hogy szórakozzunk, és ha megértenének bennünket a felnőttek! Tanulni szeretnénk tovább, amíg csak bírjuk, de szeretjük a szabadságot is. Az idősebbek megvetnek minket, mivel mi másként képzeljük el az életünket, mint ahogyan ők élnek. Szüleink és tanáraink az otthon ülő kislányok pártján állnak. Hogyan értessük meg velük, hogy mi nem akarunk zülleni, de kellene irántunk egy kis megértés, és ne üljenek a szoknyánkon, hiszen akarunk és tudunk is magunkra vigyázni…

Ahogy a leírtakból kiderül, itt már a falu és város eltérő lehetőségeiből adódó feszültség is felmerül, de maradjunk egyelőre az alapvetőbb nemzedéki ellentéteknél. Régi, sőt, mondhatni örök panasza a fiataloknak, hogy nem értik meg őket az idősebbek. Ez konkréten azt jelenti, hogy eltérően ítélik meg a fiatalok érdekeit és szükségleteit.

A szülők nemzedéke úgy látja, hogy a fiatalok elsőrendű érdeke a tanulás, a megélhetés biztosítása, a komoly munkára való felkészülés. S ebben tulajdonképpen igazuk is van. A baj csak az, hogy sok felnőtt kizárólag ezt az alapvető célt vagy érdeket tartja szem előtt, s megfeledkezik más, ugyancsak fontos célokról, pl. a magánéletre való felkészülésről. Pedig ez legalább annyira fontos az egyéni boldogulás, a közérzet és életkedv szempontjából, mint a munkában elért eredmények, az anyagiak, vagy a karrier.

 

Gyakorlási lehetőséget a fiataloknak!

 

Ezért, amíg az iskola nem gondoskodik erről megfelelően, addig az iskolán kívül kellene elősegíteni a magánéletre való felkészülést. Ennek legfőbb feltétele a gyakorlási lehetőség biztosítása. Ha a fiataloknak jóformán nincs szabadidejük, vagy nem dönthetnek önállóan annak felhasználásáról, ha erősen korlátozzák őket a baráti és partnerkapcsolatok létesítésében, akkor a sikeres magánélethez szükséges képességek nem bontakozhatnak ki. Ez pedig erősen zavarja a munkában és közéletben való érvényesülést is.

A szülők és nevelők tehát nem azzal szolgálják a fiatalok érdekeit, hogy egyoldalúan csak az iskolai tanulást szorgalmazzák, hanem ha emellett gondoskodnak a felnőttes és kultúrált magánélet készségeinek elsajátításáról, gyakorlásáról is. Ahol ez nem történik meg, ott előbb-utóbb feszültségek és konfliktusok keletkeznek, s a fiatalok joggal érzik úgy, hogy nem értik meg őket, s ez megingatja a felnőttek iránti bizalmukat.

A hagyományos, tekintélyelvű nevelésnek szinte törvényszerű következménye a nemzedéki ellentét kialakulása, vagyis a fiatalok és idősebbek viszonyának megromlása. Pedig ez az ellentét valójában nem szükségszerű. Vannak családok, ahol a tizenéves gyermekek és a szülők között nincs semmilyen ellentét, sőt, kölcsönös barátság és megértés uralkodik. Nem azokra az esetekre gondolok, amikor a serdülők lemondanak önállósodási törekvéseikről és mindenben engedelmesen alá rendelik magukat a szülői kívánságoknak, mert ez nem barátság, hanem gyerekes, függő viszony. Lehet, hogy a szülők ilyenkor elégedettek, holott valójában súlyos kárt okoznak gyermeküknek: megakadályozzák önálló emberré érését, felnőtté válását. Az ilyen fiatalok később sem képesek az önálló életvitelre, az egyenrangú partnerkapcsolat kialakítására.

De az a család sem mentes a rejtett nemzedéki ellentétektől, ahol a szülők és gyermekek egymással mit sem törődve, pusztán lakótársakként élnek, vagy ahol a szülő (rendszerint az egyedülálló anya) veti alá magát tizenéves gyermeke minden kívánságának. Ez ma már elég gyakori, bár ma is a szülők tekintélyelvű, túlzott ellenőrzésre törekvő magatartása a jellemzőbb. Emögött általában nem kell rosszindulatot, vagy tudatos leigázási, kihasználási szándékot feltételezni. Az ok egyszerűen az, hogy az idősebbeket is a tekintélyelv alapján nevelték, így ezt érzik természetesnek. „Engem is szigorúan fogtak, mégis ember lett belőlem” – mondják.

Figyelmen kívül hagyják, hogy ma már nem tekintélyelvű, hanem demokratikus társadalomban élünk, ahol a fiataloktól sem vak engedelmességet, hanem önálló mérlegelést és felelősségvállalást várnak. Ehhez pedig szabadság, döntési lehetőség kell.

Az idősebbek sokszor azt hiszik, hogy a teenagerek még eleve alkalmatlanok az önállóságra, hogy szigorú korlátozás nélkül nem tanulnának és elzüllenének. Holott túlzott szigorukkal ők maguk akadályozzák meg a felnőttes életvitel képességének kifejlődését.

Mi lehet a megoldás?

Természetesen nem az, hogy a serdülőknek máról holnapra korlátlan szabadságot adjanak. Hanem pár év alatt, fokozatosan kell hozzászoktatni őket a nagyobb szabadsághoz és nagyobb felelősséghez. Mindenkire érvényes receptet nem lehet adni ehhez, hiszen az egyéni fejlődés üteme igen különböző. Előfordulhat, hogy már 15–16 éves korban éretté válik valaki a felnőttes szabadságjogokra (és kötelességekre!), de az is, hogy csak 18–20 éves korára – vagy még később. Megfelelő neveléssel és önneveléssel azonban elő lehet segíteni ezt a folyamatot.

Fontos tudni, hogy nemcsak a felnőttek nevelhetik, befolyásolhatják a fiatalokat, hanem ők is alakíthatják, fejleszthetik az idősebbek szemléletét. Hogyan? Úgy, hogy igyekeznek egymást türelmesen, udvariasan meghallgatni és megérteni, egymás tévedéseit úgy tisztázni, hogy azt a másik ne érezze megbélyegzésnek.

Jellemző, hogy a legtöbb konfliktust a fiatalok magánélethez való jogának el nem ismerése okozza. A „Szomorú szerelem” jeligéjű 16 éves lány pl. ezt írja:

Címet nem adhatok, mert anyám rettentő konzervatív és mindig felbontja a leveleimet. Ha a választ elolvasná, abból következtetni tudna kérdésemre, s akkor egy jó ideig nem mehetnék sehová.

A kérdés, amiről a mamának nem szabad tudnia, természetesen a levélíró partnerkapcsolatával függ össze: az ti., hogy engedjen-e partnere szexuális igényeinek, s ha igen, hogyan védekezzen a nem kívánt terhesség ellen. A szülőkkel való viszony megromlásának egyik leggyakoribb oka a szülők helytelen, elavult szemlélete, különösen a szexuális nevelés terén.

Én a hibát elsősorban abban látom – írja az előbb idézett lány –, hogy a szülők tiltják lányukat a fiúktól és csak a barátnőjéhez, vagy a suliba engedik el. Így kénytelen a lány hazudozáshoz folyamodni. A való helyzetet (viszonyt) elmondani? A kedves anyukát úgy kéne felmosni a szőnyegről. Pedig egy 16 évesnek is lehet magánélete.

Vajon miért nem látja be sok szülő, hogy a merev tiltás és korlátozás hatástalan, sőt káros? Miért csak a szomorú végeredmény döbbenti rá őket, hogy valamit nagyon elhibáztak. Egy „21 éves, szomorú” jeligéjű lány írta: Nem merek nemi életet kezdeni, de nem rajtam múlik. A szüleim olyan szigorúan ellenőrzik minden lépésemet, hogy kénytelen vagyok mindig nemet mondani. Azt hiszem, túl maradiak. Arról sem akarnak tudni, hogy bármilyen fogamzásgátlót használjak, szigorúan megtiltották. Orvoshoz sem fordulhatok tanácsért, mert itt mindenki mindenkit ismer, s úgyis megtudnák… Egy éve járok egy fiúval. A szüleim minél előbb hozzá akarnak adni. Mióta bevonult katonának, azóta úgy kezelnek, mintha rab lennék… sehova sem engednek el őmiatta.

Már úgy érzem, nem is kell nekem ez a fiú. Szinte odáig jutottam, hogy gyűlölöm. De ők hallani sem akarnak róla, hogy szakítsak vele. Egyszerűen semmivel sem értenek egyet, amit én akarok. Mindennek úgy kell lennie, ahogy ők mondják.: ha szakítok vele, akkor elzavarnak otthonról. Édesanyám minden levelemet elolvassa, már a barátnőmmel sem enged levelezni…

Az ilyen szülői magatartásnak kétféle hatása lehet: vagy megtöri a fiatal akaratát és közömbössé, passzívan beletörődővé teszi – vagy fellázítja és olyan tettekbe hajszolja, amit később maga is megbán.

 

 Sem beletörődés, sem lázadás

 

Ezek a veszélyek azonban elkerülhetők, ha a fiatal tudatosan arra törekszik, hogy legalább belsőleg függetlenítse, önállósítsa magát, és egyenrangú felnőtt emberként viselkedjen. Ha megvan ez a belső alap, akkor a külső önállóságot is fokozatosan ki tudja harcolni. A passzív beletörődés és a hisztérikus lázadozás szélsőségei között megtalálja a helyes középutat: a nyugodt, határozott és következetes (de nem merev) ragaszkodást a saját, reális elképzeléseihez. (Kérdés persze, hogy valóban reálisak-e az elképzelései.)

Néha elkerülhetetlen a fiatal és szülei közötti nyílt konfliktus. A veszekedések persze általában nem vezetnek eredményre, csak súlyosbítják a helyzetet. Ha a szülőkkel való „szót értés" teljesen reménytelen, akkor jobb, ha a fiatal kerüli a vitákat, minél kevesebb időt tölt szüleivel, vagy -– ha már nagykorú és megteheti – el is költözik tőlük. Az idézett levél írója például 21 éves lévén, valószínűleg megteheti, hogy máshová költözik és önálló életet kezd. Így -–bár nyilván le kell mondania az otthoni kényelemről – a saját életét élheti.

Ez azonban nem mindig járható út. Példa rá egy 17 éves, vidéki lány esete. Szülei idős és maradi gondolkozású emberek, hagyományos módon nevelték. Apja nagyon szigorú volt hozzá, sokszor megverte, ezért félt tőle és hazudott neki. De anyjával sem volt bizalmas viszonyban. Szexuális felvilágosítást senkitől sem kapott. Tájékozatlansága folytán 14 éves korában elcsábították, de ezt sem merte megmondani a szüleinek. A szakmunkásképzőbe kerülve – ahogy írja – szélesedett a látóköre, s egyre nehezebben viselte el az otthoni helyzetet. Még 16 éves sem volt, amikor ott hagyta az iskolát és munkába állt, hogy önállóbb legyen.

Ez még talán nem is lett volna baj. De elkövette azt a hibát, hogy egy este nem ment haza, fiúismerősénél aludt. Másnap érte mentek, haza vitték, megfenyítették és nem engedték munkába járni. Egy hét múlva megszökött otthonról, albérletet keresett és ismét munkába állt, de rövidesen rendőrök vitték haza. Apja nagyon megverte, s azóta szinte rabként kezeli, nem engedi el sehova, otthon kell dolgoznia. Elkeseredésében arról fantáziál, hogy újra megszökik és prostituált lesz, hiszen apja úgyis ilyen jövőt jósol neki. Sűrűn érez szexuális vágyat, s nem tudja, hogyan lehetne ezt leküzdeni, s egyáltalán mit tegyen, hogy helyzete javuljon.

Mindenekelőtt azt javasoltam a levélírónak (és a hasonló helyzetben levőknek), hogy ne cselekedjen újra meggondolatlanul. Amíg nem éri el a nagykorúságot (18 éves kort), jogilag szülei gyámsága alatt áll. Ha úgy érzi, hogy ők visszaélnek ezzel a jogukkal, segítségért fordulhat például a gyámhatósághoz – de lehet, hogy okosabb kivárni azt az 1–2 évet. Próbálja levonni a tanulságot a történtekből. Az átgondolatlan lázadás után ne essen át a passzív beletörődés szélsőségébe, ne merüljön el az irreális álmodozásokba. Prostituáltnak lenni egyáltalán nem kellemes dolog, sőt, ez lenne talán a legrosszabb, amit tehetne.

Ehelyett készüljön tudatosan és tervszerűen az önálló életvitelre, s egyelőre lelkileg próbáljon önállósulni, anélkül, hogy nyíltan szembe fordulna apjával és kiélezné az otthoni helyzetet. Szülei a maguk módján bizonyára szeretik a levélírót és jót akarnak neki. Próbálja újra és újra megmagyarázni nekik – de türelmesen! –, hogy mennyiben indokolatlanok az aggályaik. Szexuális feszültségeitől egyelőre önkielégítéssel is megszabadulhat, partnert keresni ráér akkor is, ha majd önálló lesz,

Egyébként érdekes – és nem véletlen –, hogy a szülői szigor a lányokat sújtja leginkább. Az „Unatkozó Mariann” és az „Ismeretlen vágyakozás” jeligéjű, 16 éves lányok amiatt panaszkodtak, hogy szüleik igyekeznek lehetetlenné tenni a fiúkkal való ismerkedést, barátkozást; azzal érvelve, hogy „ráérsz még fiúzni, csak tanulj, a fiúknak úgyis minden lány csak arra kell!” S az eredmény? „Biztos vagyok benne, hogy mivel ennyire tiltanak a társaságtól, épp azért motoszkál bennem a gondolat, hogy lefeküdjek valakivel” – írja egyikük.

Ezek a szülők minden jóakaratuk ellenére rossz irányba terelik gyermeküket, mert a felgyülemlő feszültség „rövidzárlati cselekvésekhez” vezethet: „Félek, hogy el fogok követni még végül valami hülyeséget…” – olvasom az egyik levélben. Tanácsolom: ne hagyják idáig fajulni a helyzetet, győzzék meg szüleiket – ha másként nem megy, pedagógusok vagy más, komoly felnőttek segítségével –, s fokozatosan harcoljanak ki egy kis önállóságot.

Jellegzetes nemzedéki konfliktust tükröz annak a 17 éves szakközépiskolás lánynak a levele, aki megírta, hogy közel három éve jár egy főiskolás fiúval, s komoly terveik vannak:

…édesanyám kezdi ellenezni kettőnk kapcsolatát. Attól fél, hogy a fiú miatt ott fogom hagyni az iskolát. Hiába mondom, hogy eszem ágában sincs ott hagyni, és csak akkor zavarná a tanulásom, ha nem engednék, hogy együtt járjunk. Józsi, a partnerem is azt mondta, nem hajlandó rólam lemondani csak azért, mert a mamámnak más a véleménye… Tele vagyunk szorongással, félelemmel a szülők miatt. Józsi elhatározta, hogy beszélni fog a szüleimmel erről a témáról. De félek, hiába, mert amit az anyám egyszer a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Azt mondta, ha nem szakítok vele, mehetek a háztól, ő leveszi rólam a kezét.

Tudom, hogy a szülőnek köze van a gyerek magánügyeihez. Jó, mondja el a véleményét, de szerintem egy 17 éves lánynak már joga van bizonyos személyi szabadsághoz, a saját életének alakításához. Mit tegyek ebben a helyzetben, hogy Józsit se veszítsem el, de a szüleimmel is megőrizzem a jó viszonyt?

 

Azt hiszem, jó ötlet a levélíró partnerétől, hogy személyesen próbálja tisztázni a félreértést a szülőkkel, illetve megszerezni jóváhagyásukat a kapcsolathoz. Ha ő ügyesen és udvariasan tud tárgyalni velük erről (is), akkor nyert ügye van. Nem világos, hogy a szülők miért kifogásolják tulajdonképpen ezt a kapcsolatot. Talán romlott a levélíró tanulmányi eredménye? Vagy attól félnek, hogy teherbe esik? Mindenképpen meg kellene nyugtatni őket, s ezt ketten könnyebben elérhetik, mint egyedül. Persze valóban nagyon ügyelni kell a tanulmányi eredményekre éppúgy, mint a nem kívánt terhesség elkerülésére. Legbiztosabb, ha egyelőre nem mennek tovább a pettingnél, vagyis a közösülés nélküli játékoknál.

Érdekesen világítja meg a nemzedéki ellentétek mélyebb okait egy másik, 17 éves lány:

Apám iszik, anyám féltékenykedik, állandóan veszekszenek. Apa azt mondja, azért iszik, mert anyám mindig macerálja. Ebben van valami, de nem teljesen igaz. Szerintem tönkrement a házasságuk, mert abszolúte nem tudnak egymáshoz alkalmazkodni és már nem is szeretik egymást. Persze akik vagyonra kötnek házasságot, kölcsönös megismerés híján, azok ne várjanak mást. És szerintem anya frigid, talán sohasem elégült ki, ezért tartja erkölcstelennek, züllöttnek a mai világot. S mondanom sem kell, hogy engem félt a fiúktól. Természetesen felvilágosítást sem kaptam tőle, annak ellenére, hogy a gyermeknevelés a családban az ő dolga… Különben a szemléletükkel más baj is van, hiszen állandóan csak a pénzre hajtanak, nem járnak sehová. Nekik az a szórakozás, ha ötszobás lakásukat mutogathatják, s engem is az otthon-ülésre akarnak nevelni… Már nem sokáig bírom elviselni az egészet.

Vagyis, mint látjuk, a nemzedéki ellentétek elsősorban szemléleti okokra vezethetők vissza. Az idősebb nemzedék szemléletére gyakran a gazdasági, vagyoni szempontok előtérbe helyezése jellemző (még a párválasztásnál is!), s ezért tulajdonosként viszonyulnak egymáshoz, sőt, gyermekeikhez is. A fiatalok számára viszont fontosabbak az érzelmek, a szerelem, a szex. Ők általában nem akarnak felül kerekedni másokon, vagy magukat alárendelni, hanem szabad és egyenrangú partnerek akarnak lenni. Ez a törekvés felel meg korunk követelményeinek.

 

 A lelki autonómia megteremtése

 

A fiatal önállósulását gyakran az nehezíti, hogy az egyik – rendszerint az ellenkező nemű, vagy egyedülálló – szülő érzelmileg túlságosan kötődik hozzá, ki akarja sajátítani magának és féltékeny minden lehetséges vetélytársra. Egy 15 éves lány írja:

Apámmal eddig nagyon jóban voltam, de most mégis összetűzésbe keveredtünk. Megmondtam ugyanis, hogy – most először – járok egy fiúval. Anyu egyből beleegyezett, de apu elkezdett kiabálni, hogy ha meglát egy fiúval, még 20 éves koromban is felpofoz. Ő ugyanis nagyon félt engem és szinte bálványoz, eddig minden kívánságomat teljesítette. Ezután titokban találkoztam a fiúval, de csakhamar kiderült és apu megint óriási botrányt csapott. Most nem tudom, mit csináljak.

Nyilvánvaló, hogy itt az apa részéről különlegesen erős (már nem egészen egészséges) érzelmi kötődés áll fenn, s emiatt nem bírja elviselni, hogy ne ő legyen az egyetlen férfi, akit a levélíró szeret. Mindez kétségtelenül megnehezíti, hogy a lány lelkileg önállósuljon, felnőtté váljon, s ennek megfelelő kapcsolatokat alakítson ki. Ám ebbe nem kell belenyugodni! Csak azt javasolhatom a levélírónak (és a hasonló helyzetben levőknek): ne hagyja, hogy apja „kisajátítsa” magának és gyermekies, függő viszonyban tartsa. Magyarázza meg neki – esetleg a másik szülő, vagy egy pedagógus segítségével –, hogy túlzott féltésével valójában árt annak, akit szeret.

A nemzedéki konfliktust gyakran a szülők válása, és egy nevelőszülő megjelenése váltja ki. Mint annál a 15. évében levő lánynál is, akinek szülei 8 éves korában elváltak, aztán az anyja néhány év leforgása alatt férjhez ment és újra elvált, most pedig már harmadik éve együtt él az albérlőjével.

Őszintén megmondom, egy csöppet sem szeretem a Pista bácsit és ő sem engem. De anyunak csak ő a valaki. Egy idő óta se látnak, se hallanak egymástól, engem meg semmibe vesznek, nem is szólnak hozzám. Igaz, nemrég kaptam két egyest matekból, mindig ezen lovagolnak, pedig különben jó közepes tanuló vagyok. De most már a tanuláshoz sincs kedvem, legszívesebben megszöknék valahová.

Megértem, hogy a levélíró több törődést igényelne, főleg az édesanyja részéről. De azért a helyzet talán mégsem olyan rossz, hogy szökésre gondoljon. Hiszen nem bántja otthon senki, s megadják a legszükségesebbeket, hogy tanulhasson. Az a benyomásom, hogy kicsit féltékeny a Pista bácsira, irigyli, hogy az édesanyja vele többet foglalkozik. Pedig tulajdonképpen akár örülhetne is, hogy ők milyen jól megvannak egymással. Ha majd a levélírónak is lesz egy igazi partnere, bizonyára fontosabbnak fogja őt érezni, mint bármely családtagot, így van ez rendjén.

Egy 15 éves lány már elég nagy és érett lehet ahhoz, hogy nélkülözni tudja az állandó szülői törődést; a problémáit pl. egy barátnőjével vagy rokonával is megbeszélheti. Persze igyekezzen jó viszonyban lenni édesanyjával is, tegyen eleget a jogos kívánságainak (tanulás stb.), akkor nem lesz semmi baj.

16–17 éves kortól egyre inkább a partnerkapcsolatok körül sűrűsödnek a nemzedéki ellentétek. Ennek van egy reális oka: a partnerkapcsolat valóban veszélyeket rejthet magában (különösen egy lány számára). De nagyon sok szülő ott is veszélyt lát, ahol nincs – vagy időbeni felvilágosításokkal könnyen megelőzhető –, s elavult módon, vallási vagy faji előítéletekkel közelíti meg ezt a kérdést. Egy 19 éves lány pl. megírta, hogy szülei eleinte nem kifogásolták együttjárását egy 22 éves fiúval, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a fiú anyai nagyszülei cigányok.

Ettől kezdve nem volt nyugtom – írja. – Megparancsolták, hogy szakítsak vele, mert egy cigány nem való a mi családunkba. Most nem mehetek sehová, még dolgozni is szülői kísérettel járok, mert attól félnek, hogy a fiú megszöktet… Közben borzalmasan szenvedek, mert szeretem őt is, meg a szüleimet is, s egyiküket sem akarom boldogtalanná tenni.

Itt most nem az az érdekes, hogy a szóban forgó fiú csak anyai ágon cigány származású, mert ha teljesen cigány lenne, az sem lenne ok a szakításra; éppúgy nem, mintha arab, néger vagy kínai lenne. Bevallom, számomra megdöbbentő, hogy ilyesmi még ma is előfordulhat: faji előítéletek miatt elszakítani egymástól két, egymást szerető fiatalt!

Ráadásul a levélíró már nagykorú, felnőtt nő, így a szülőknek egyszerűen joguk sincs arra, hogy megtiltsák ezt a kapcsolatot. Meg kellene érteniük, hogy helytelenül és értelmetlenül viselkednek ebben az ügyben. De a levélíró se akkor jár el okosan, ha engedelmes, jó kislányként viselkedik, és feláldozza kettejük jó kapcsolatát a faji előítéletek oltárán.

Hasonló a helyzet a vallási előítéletekkel. Erre jó példa egy 20 éves lány levele, akit főorvos apja szigorú valláserkölcsi elvek szerint nevelt: megkövetelte a templomba járást stb. A lány harmadik éve jár egy fiúval, nemsokára eljegyzik egymást, de már másfél éve – a szülők tudta nélkül – nemi életet élnek. Az apa kioktatta a lányt, hogy csókolózni csak az eljegyzés után szabad, szexuális kapcsolatot pedig csak a templomi esküvő után szabad kezdeni. Az „udvarlónak” viszont négyszemközt azt mondta, hogy nyugodtan vezesse le a nemi vágyait, csak ne a lányával, hanem más nőkkel. A férfi szerinte úgysem bírja ki, fő, hogy „érzelmileg ne csalja meg”, akit szeret. (Vagyis érzelem nélküli kapcsolatokat létesítsen, nyilván prostituáltakkal.) Az ilyen örömökért ugyanis „kár volna feláldozni lánya vallásosságát”.

A levélíró természetesen fölháborodott – s joggal! –, amikor ezt megtudta és teljesen kiábrándult apjából. A vallásból már korábban kiábrándult, mert – ahogy írja:

…nem tudtam egyeztetni a nemi élettel. S egyáltalán nem bántam meg, mert nekem a nemi kapcsolat érzelmileg sokkal többet nyújt, mint a vallás, amit 6 éves korom óta rendszeresen gyakoroltam. Amikor kezdtem hanyagolni, elég nehéz volt lelkileg. Otthagyni valamit, amit belém neveltek, és felcserélni egy újjal, amit akkor még alig ismertem. Sokat gondolkoztam akkor ezen, volt egy-két álmatlan éjszakám, de végül sikerült, és ma úgy érzem, megérte.

Ehhez, azt hiszem, nem kell kommentár. Helyette még egy esetet ismertetnék, amely azt mutatja, milyen súlyos veszélyt jelent a szülők „meleg-korlátozó”, vagyis kényeztető és túlságosan féltő nevelési módszere a lelki önállósulás és egészséges személyiségfejlődés szempontjából. A levélíró egy 20 éves lány. Fél éve van Pesten, ahol a nagyanyjánál lakik és munka mellett felvételi vizsgára készül. Azelőtt vidéken élt, a szüleinél. Mindennel elhalmozták, de ugyanakkor az apja nagyon szigorú volt, mindenért megverte, sehová sem engedték el.

Először a büntetés elkerülése végett kezdett nekik hazudozni. Később rájött, hogy más téren sem érdemes őszintének lenni, mert a szülők visszaéltek a bizalmával, kinevették, vagy rögtön megtiltottak valamit. Fiúkkal is titokban kezdett járni. Egyszer aztán kiderült egy kapcsolata, s „oltári botrány” lett belőle, megtiltották neki a találkozást. Ettől sírógörcsöt kapott és elájult; azóta magas vérnyomással kezelik. Mióta Pesten van, szabadabb, nagyanyja nem korlátozza, csak kiszolgálja. Nemrég szerelem nélkül, kíváncsiságból lefeküdt egy fiúval, aztán ejtette, mert semmi jót sem talált a szexben.

Tudom, hogy tetszem a srácoknak, és ez beképzeltté, gőgössé tett. Csak hülyítem őket és senkivel sem vagyok őszinte. Gyakran feltűnési mániából kitalálok valamit, hogy felfigyeljenek rám. Rettenetesen befolyásolható hangulatember vagyok. Nincs egyetlen igazi barátom sem. Hogyan szerezzek ilyeneket? Honnét vegyek annyi erőt, hogy képes legyek megállni a saját lábamon? Nagyon szeretnék megváltozni, de képtelen vagyok eligazodni az érzéseim dzsungelében!

Ez a példa világosan mutatja, hogy az önállósulási törekvések serdülőkori elnyomása hová vezethet. De azért ne gondoljuk, hogy 20 éves korban már nem lehet ezen változtatni. Az őszinte vallomás azt mutatja, hogy a levélíró képes őszintén és kritikusan szembenézni önmagával, s ezzel már meg is tette az első lépést életvezetési problémáinak megoldása felé: Törekszik eligazodni önmaga lelki világában, igényli az őszinte kapcsolatot, s megvan a lehetősége arra, hogy elérje a belső önállóságot. Tapasztalhatta, hogy gondolatainak leírása is segít a problémák tisztázásában és megoldásában (ezért érdemes naplót is vezetni!).

Legjobb, ha keres valakit, akihez élőszóban is őszinte lehet. Bizalmas barátot ismerősei vagy rokonai közül választhat. De persze a magatartásán változtatni kell. Ne akarjon többnek látszani, mint ami, és próbáljon őszinte érdeklődést mutatni mások iránt – ezzel fejlesztheti emberismeretét. Szüleivel ne élezze ki a viszonyt, de fokozatosan vegye saját kezébe életének irányítását. Ehhez először is tisztáznia kell, mit akar elérni – és hogyan. (Ha ez egyedül nem megy, keressen pszichológiai szaksegítséget.)

Nemzedéki konfliktusok természetesen nem csak a gyermekek és szülők, hanem a diákok és tanárok között is előfordulnak. Ezek azonban jóval ritkábbak (?), s nagyjából ugyanolyan okokra vezethetők vissza. Ezért itt nem foglalkozom velük.

 

 

2.   SERDÜLŐKORI  TESTI  PROBLÉMÁK

 

 

A serdülés olyan nagy, testi változásokkal jár, hogy nem csoda, ha sokaknak okoz gondot testük változó mérete vagy működése. Az erről érkező kérdések jelentős hányada pszichológiai szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt, mert gyakran olyasmiből is problémát csinálnak, amiből nem kellene, vagyis teljesen indokolatlanul keseregnek. Másrészt, mert tényleges, de jelentéktelen testi hibákat mértéktelenül fölnagyítanak, helytelenül értelmeznek, ezekben vélik felfedezni gátlásaik, kudarcaik vagy magányosságuk okait. Ami aztán „csökkentértékűség érzését” eredményezi. Nézzünk néhány példát mindenekelőtt az előbbiekre.

 

 „Túl kicsi” – „túl nagy”

 

A többiek megfigyelése alapján legtöbb serdülő a változások „normális” vagy elvárható mértékéről is kialakít valamilyen elképzeléseket. Épp ebből származik gyakran a baj! A szervezet ugyanis nem veszi figyelembe ezeket az elképzeléseket, hanem az átöröklés folytán kialakult genetikai programoknak engedelmeskedik, így többé-kevésbé eltér az átlagtól: hol kisebb formákat hoz létre, hol nagyobbakat. Ez nemcsak egyes testrészekre, hanem az egész testre érvényes. Egy 16 éves fiú írja:

13 éves koromtól kell rendszeresen borotválkoznom, teljesen kifejlődtem, magasságom azóta is állandó. De éppen ez a baj. Ugyanis nagyon alacsony vagyok, 160 cm. Ezért, ha pl. egy lánnyal komolyabban kezdenék foglalkozni és ezt közlöm vele, kinevet, mondván, hogy nagyon kicsi vagy. Hallottam, hogy van olyan orvos, aki ezt a problémámat talán meg tudná oldani.

Rosszul hallotta! Nincs olyan orvos, aki el tudná érni, hogy valaki a testi fejlődésének, növési korszakának befejeződése után még jelentősen nőjön – kivéve, ha hormonzavar miatt rekedt meg a fejlődése. Márpedig a levélírónál a jelekből ítélve a növési korszak lényegében befejeződött. Esetleg 1-2 cm-t még nőhet, többet nemigen. Ahogy mondani szokták: ez van, ehhez kell tartania magát. A 160 cm különben egyáltalán nem nagyon alacsony, bőségesen akadnak alacsonyabb férfiak is, nem beszélve a nőkről, akik között még több az alacsony termetű. Már csak ezért sem jelent komolyabb akadályt a partnerkeresésben az említett magasság. Másrészt nem minden lány akad fenn azon, ha a fiú néhány centivel alacsonyabb.

Persze legjobb, ha a levélíró nem is kezd komolyabb kapcsolatot nála lényegesen magasabb lányokkal. Csakis a szokások, a meggyökeresedett előítéletek magyarázzák, hogy míg a fiúknak kizárólag az alacsonyság okoz gondot, addig sok lány a „túl magas” termetet érzi elviselhetetlennek. Mint az a 15 éves lány, aki így panaszkodik:

A baj az, hogy nagyon magas vagyok, ezért nem való énhozzám senki. A tánc sem áll jól nekem, meg aztán olyan ciki, hogy legtöbbször alacsonyabb fiúk kérnek fel táncolni, s kénytelen vagyok őket elutasítani. Lenne ugyan megoldás: a lapos sarkú szandál, de ehhez nem jó a szoknya, mert nem csinos benne a láb, s különben is, nem lehetek mindig lapos sarkúban. A másik baj, hogy a homlokom is nagyon magas. Hiába hordok frufrut, amikor a szél szétfújja, csak úgy virít kifelé…

Tipikus tinédzserproblémák, nemde? Bár nem tudni pontosan, milyen magas is a levélíró (mert azt elfelejtette közölni), nyilván nem kirívóan magas, ha már a magas sarkú cipő levetése is megoldaná a problémáját. Ő azonban ehelyett a termetét szeretné megrövidíteni, valamilyen csoda segítségével. (Talán az ógörög mondabeli Prokrusztész-ágyat lehetne neki javasolni, amely egyszerűen levágta a láb egy részét, ha valaki hosszabb volt a kelleténél.) Pedig a lábnak is egészségesebb az alacsony sarok. Másrészt magas termethez magas homlok illik, tehát az, amit a levélíró bajnak érez, valójában egyáltalán nem baj.

A párválasztás témájának tárgyalásakor még visszatérünk a testmagasság kérdésére. Most nézzünk néhány más, tipikus ifjúkori problémát. Hamarjában egy tucat olyan levelet számoltam össze, amelyben tizenéves lányok arról panaszkodnak, hogy kicsi a mellük. Például egy 17 éves lány írja:

Úgy érzem, hogy a koromhoz képest nem vagyok elég fejlett. Túlságosan kicsik a melleim. Emiatt kisebbrendűségi érzésem van. Ezt még fokozza ismerőseim lenéző viselkedése velem szemben: a közismert „elől deszka, hátul léc” szólással ruháztak fel. Hogy a kellemetlen pillanatokat elkerüljem, csak nagyon ritkán járok szórakozni. Így egyedül vagyok, unatkozom és egyre többet gondolok a problémámra.

Ez a pár mondat nemcsak a probléma lényegére világít rá, hanem a hatására is. A mell nagysága jórészt örökletes tényezőkön múlik, bár hormonhatások, a kövérség vagy soványság, az egészségi állapot és más tényezők is befolyásolják. De akár kisebb egy mell az átlagnál, akár nagyobb, ez önmagában még nem vált ki „csökkentértékűségi” érzést. Annál inkább az, hogy milyennek tartják, hogyan értékelik. Ez pedig már beállítottság, szemlélet kérdése! Ha valaki nem tudja elfogadni a természetes különbségeket, vagy ha túlságosan a mások véleményéhez igazodik, akkor zavarni fogja, hogy eltér a vélt átlagtól.

Még nagyobb baj, hogy az így keletkezett probléma megoldását legtöbben rossz úton keresik. Szem elől tévesztve, hogy a zavart nem a mell mérete, hanem annak értékelése váltotta ki, nem az értékelésen akarnak változtatni, hanem a mell méretén – ami legtöbbször lehetetlen. Persze az értékelésen sem mindig könnyű változtatni, mégis ez a járhatóbb út. Gondolhat pl. arra, hogy a kis mell is lehet igen szép; hogy a férfiak jelentős része jobban szereti a kis mellet, mint a nagyot; hogy a kis mellet kevésbé fenyegeti a megnyúlás veszélye stb. A mell megítélése divat kérdése, s mint ilyen, nagyon is változó.

Vagyis legokosabb, ha elfogadjuk természetes adottságként a mell méretét, s nem törődünk azzal, hogy nem mindenkinek tetszik. Ha ugyanis nem ezt tesszük, akkor nem találunk kiutat, s – mint a levélíró is – hajlamossá válunk a visszahúzódásra, a tehetetlen rágódásra, önemésztő búslakodásra, emberkerülésre, ami magányossá tehet és egész életünket megronthatja. A javasolt megoldást, sajnos, sokan éppúgy elutasítják, mint az a 16 éves lány, aki a következőket írta:

Arról van szó, hogy meglehetősen pici a mellem. Mit lehet ilyenkor csinálni? De nagyon kérem, doktor úr, ne tessék engem pszichikai alapon megnyugtatni. Én is tudom, hogy divat lehet a kis mell, azt is tudom, hogy egy nőben nem ez az igazi érték, de engem idegesít, feszélyez… szóval nagyon zavar.

A levélíró azt is megírta, hogy ő valamilyen gyógytornára vagy masszírozásra gondolt, esetleg gyógyszeres kezelésre. Így valószínűleg hiába közölném vele, hogy a mell méretén és alakján egyik sem változtat lényegesen. Viszont nem árt tudni, hogy a fogyás valamelyest csökkentheti, a hízás pedig kissé növelheti a mell méretét. Azonkívül a gyermekvárás és szülés is növeli a mellet (átmenetileg). Egyébként mindig ajánlatos ezt a kérdést egy nőgyógyásszal megbeszélni.

Még egy levélre kell kitérnem ezzel kapcsolatban, mert közkeletű és veszélyes előítéletet tükröz. Egy 18 éves lány írta:

Sajnos, kicsi mellem van. Egyébként csinosnak tartanak, de azt mindig a fejemhez vágják, hogy lapos vagyok. Tudom, Ön erre azt válaszolná, hogy nem szeret engem igazán az, aki ilyet mond. Nekem erről az a véleményem, hogy ez döntő dolog egy fiú szemében, mert ha arra kerül a sor, hogy lefekszem vele, akkor lehet, hogy ezért nem fogja jól érezni magát velem. Akkor pedig hiába szeret, ezért megutálhat…

A levélíró aggályoskodása tipikus példája a szervi csökkentértékűségi érzésnek. Aminek következtében egy esetleges szexuális kapcsolatnál az elvárható élvezet helyett majd gátlásosan arra fog figyelni, hogy partnere nem utálja-e meg a kis melle miatt. Ha valakiben kialakul egy „kismell-komplexus”, akkor az hajlamos arra, hogy minden kapcsolati zavart erre vezessen vissza. Az idézett előítélet tehát önmagát megvalósító jóslatként működik, vagyis a lány előre fél, hogy a fiú „megutálja”, ezért aztán nem is tud természetesen, felszabadultan viselkedni a szeretkezések során – így bekövetkezik, amitől fél. Ez pedig megerősíti az előítéletét, amitől még gátlásosabb lesz, s egyre jobban belebonyolódik az ördögi körbe.

Nagyjából ugyanez a lelki mechanizmus működik más „testi hibák” esetében is. Pl. ha van kismell-komplexus, miért ne lehetne nagymell-komplexus is. Ilyet mutat az alábbi levél:

Elkeserít, hogy nagy melleim vannak, pedig még csak 17 éves vagyok. Abba kellett hagynom az atlétikát, mert a futásban akadályoztak a melleim. Jelentkeztem fotómodellnek, mert jó alakom van, de a melleim miatt elutasítottak. Nyilvános helyen nem mehetek úgy végig, hogy ne tennének rám megjegyzéseket, amik sértik az önérzetemet – és még folytathatnám a hátrányokat, amik a nagy melleim miatt érnek.

Kétségkívül érhetik hátrányok, de azért az előnyökről sem kellene megfeledkezni. A férfiak többsége számára kifejezetten vonzó a nagy női mell. A szemtelen megjegyzések mögött könnyen felfedezhetné a vágyakozást vagy az elismerést, a bókot. Műtétileg ugyan kisebbé lehet tenni egy nagy mellet – a plasztikai sebészek foglalkoznak ilyesmivel –, de nem hiszem, hogy érdemes lenne műtétre vállalkozni, főleg tizenéves korban.

Problémát okozhatnak a nemi szerveknek egy elképzelt átlagtól való eltérései is, éspedig mindkét nemnél egyaránt. Nézzük először egy 18 éves lány ilyen panaszát:

14 éves koromban vettem észre, hogy nemi szervemnél a kisajkak megnyúltak, úgyhogy a nagyajkak már nem takarják el azokat. Ez nekem komoly gátlásokat okoz, pl. közös zuhanyozáskor és a szexuális együttlét során is. A vőlegényem egyszer megkérdezte, hogy mi az a hosszú, de nem mertem neki megmondani, azt mondtam, nem tudom. Lehet, hogy csak azért ilyen, mert az önkielégítésnél gyakran dörzsöltem? Mindenesetre szeretném plasztikai műtéttel eltávolíttatni.

Minthogy a nagyobból mindig könnyebb kisebbet csinálni, mint fordítva, a plasztikai műtét lehetősége adott, de éppolyan feleslegesnek tűnik, mint a nagy mell esetében. A serdülés természetes velejárója ugyanis, hogy a hüvelybejáratot védő kisajkak többé-kevésbé megnövekednek, megnyúlnak (az egyik többnyire kicsit jobban, mint a másik). A növekedés aránya persze egyénileg változó, de ez alkati adottság és független az önkielégítéstől. (Bár, ha ennek során valaki húzogatja, akkor jobban megnyúlhat.) Nincs jelentősége ugyan, de nem árt egy nőgyógyásztól kérni szakvéleményt.

S most lássuk a fiúk „méretbeli” panaszait. Talán említenem sem kell, hogy csak elvétve akad köztük olyan, aki nemi szervének túl nagy méretei miatt panaszkodik, hiszen a nagy hímvessző ősidők óta a férfierő szimbóluma. S napjainkig erősen tartja magát az a hiedelem, hogy minél nagyobb a hímvessző, annál erősebb a potencia, a szexuális teljesítőképesség. (Holott ez nem igaz.) Annál többen szenvednek attól a gondolattól, hogy hímvesszejük kisebb az átlagnál, s ennek mindenféle káros következménye lehet. Példa erre az alábbi levél:

Az átlagosnál magasabb (182 cm) és erősebb testalkatú vagyok, viszont a férfias adottságom jóval az átlag alatt van. Hímvesszőm alig 11 cm, ami nem tekinthető arányosnak. A szexuális kapcsolatot egy ilyen kicsi nemiszerv nagyon gyengén tartja. Ráadásul a kicsi adottsághoz az átlagosnál nagyobb nő is párosul, ami valahogy nem egyeztethető össze… Lehet, e szervem csökevényességében szerepe volt az elég fiatalon kezdett, és gyakran előforduló önkielégítésnek. Most katona vagyok és módomban áll sokkal nagyobb nemiszerveket látni, amitől kisebbrendűségi érzésem támadt. Hogyan lehetne megnövelni?

Ebből a levélből – mint sok más, hasonlóból – nem derül ki, hogy a megadott méret a hímvessző ernyedt vagy merev állapotában értendő (pedig hát ugye nem mindegy). A méretbeli összehasonlításoknak csak merev állapotban van értelmük. Az ugyanis nem mérvadó, hogy ernyedten mekkora. Hiszen amelyik ernyedten is elég nagy, az alig nő valamit merevedéskor; a kicsire összehúzódni képes viszont merevedéskor három-négyszeresére bővül. Vagyis merev állapotban nincs olyan nagy különbség a hímvesszők között.

Másrészt a merev állapotban történő mérés adatai is ritkán megbízhatóak. Először is, mert gyakran csak becslésen alapulnak, s ezt az illető lelkiállapota és a segítségkérés indoklásának szándéka negatívan befolyásolja (vagyis kisebbnek láttatja, mint amekkora). Azonkívül nem ismerik a mérés technikáját – pl., hogy mettől meddig kell mérni –, s ez több cm-es különbséget eredményez a pontos méréshez képest. S ami a legfontosabb: igen kevesen ismerik a tudományosan kimutatott statisztikai átlagméreteket, s csak egy-két, véletlenül meglátott, nagyobb hímvesszőhöz viszonyítanak.

Ráadásul nem elég az átlagos, merev hímvessző-hosszúságot ismerni – ami 14–16 cm –, hanem azt is tudni kellene, milyen gyakoriak az ettől való eltérések; pl. hogy a férfiak kb. egyharmadának van 14 cm-esnél kisebb hímvesszője (mereven).

Logikusnak látszó, de valójában alaptalan feltételezés, hogy a hímvessző méretének arányban kell állnia a testalkattal. Persze ilyen is előfordul, de ezen a téren éppoly gyakoriak az eltérések, mint ahogy mondjuk az orr vagy a fül nagysága is független a testmagasságtól. S mint ahogy az utóbbiak méretét nem lehet befolyásolni, ha már kifejlődtek, ugyanúgy a hímvessző nagyságának befolyásolására sincs mód a serdülés után. (Más a helyzet, ha a serdülés elmaradt vagy késik; ilyenkor hormonkezeléssel többnyire elő lehet segíteni a növekedést.) A kifejlett hímvessző mérete genetikailag, örökletes tényezők által meghatározott; a funkciójának megfelelő használat sem befolyásolja lényegesen.

De nem is csökkenti vagy „csökevényesíti”! Sőt, a használat inkább fejlesztően hat bármely szervre. Ezért nevetséges az a feltételezés, hogy az önkielégítés miatt a hímvessző kicsiny maradhat vagy elcsökevényesedhet. Az ilyen feltételezés tudatlanságról, illetve szexellenes nevelésből eredő bűntudatról árulkodik.

Nézzük végül az utolsó aggályt, hogy ti. az átlagosnál kisebb nemiszerv „nagyon gyengén” működik, vagy nem alkalmas egy nagyobb testalkatú nő kielégítésére. Ez az aggály is többszörösen alaptalan. Először is, a nemiszerv működőképessége, vagyis a férfi potenciája nem a méretektől függ. Nagy hímvesszővel is lehet valaki impotens – és viszont. Másodszor, a vizsgálatok nyomán bebizonyosodott, hogy a női hüvely a hüvelyizmok összehúzódása vagy ellazulása révén alkalmazkodni tud a hímvessző méretéhez, tehát szükség szerint leszűkül vagy kitágul. Ez a szexuális izgalom hatására automatikusan bekövetkezik! Harmadszor, a nő kielégülése testalkatától függetlenül, döntően a csikló ingerlésén múlik, ez pedig akár hímvessző nélkül is biztosítható!

A „túl kicsiny” hímvesszővel kapcsolatos aggályok tehát szinte mindig alaptalanok, téves szemléletre, tudatlanságra vezethetők vissza. Ezért nevezik ezt szaknyelven kispénisz komplexusnak. Kezelése nem gyógyszerrel, nem műtéttel történik (bár sokan igényelnének ilyet), hanem felvilágosítással és az önbizalom növelésével.

 

 Egyéb „testi hibák”

 

A serdülőkor körüli testi problémák másik jelentős része nem a túl kicsinek vagy túl nagynak tartott méretek miatt, hanem más jellegű – vélt vagy valós – testi hiányosságok miatt keletkezik. Alig van ember, akinek ne lenne valami testi hibája, de ezek értékelése viszonylagos és egyénenként igen különböző. Egyesek még a súlyosabb testi fogyatékosságot sem fogják fel tragikusan, mások viszont még néhány szőrszál vagy apró bőrhiba miatt is halálosan elkeserednek.

Nyilvánvaló, hogy nem önmagában a testi hiba okoz boldogtalanságot vagy csökkentértékűségi érzést, hanem a vele kapcsolatos, helytelen beállítottság, a hiba túlértékelése, jelentőségének eltúlzása. Sok fiatal azt hiszi pl., hogy testi hibája miatt semmi esélye sincs a sikeres párkapcsolatra. Ezért aztán meg sem próbálja (vagy eleve kudarcra számít), s így valóban magányosságra kárhoztatja önmagát.

Pedig a kapcsolatok sikere nem a kisebb-nagyobb testi hibákon, hanem elsősorban a viselkedésen, vagyis lelki tényezőkön múlik: a kapcsolatteremtő és alkalmazkodó készségen, az életszemlélete és erkölcsi felfogás hasonlóságán, a közös érdeklődésen stb. Az sem ritka, hogy amit valaki testi hibának vél, az a partnere szemében éppenséggel vonzó (főleg, ha megvan az említett lelki megfelelés).

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell törekedni a testi hiba megszüntetésére. Az legyen az első lépés, hogy tanácsot kérünk (mégpedig személyesen!) a megfelelő szakorvostól. De ha a szakértő szerint a hiba jelentéktelen, nem érdemes vagy nem lehet kezelni, akkor fogadjuk el és tegyük túl magunkat rajta. Ha nehéz, akkor ehhez igénybe vehetjük a pszichológusok segítségét is.

Érdekes, hogy testi hiba miatt csaknem kizárólag lányok kérnek tanácsot. S náluk is a nem kívánt helyen előforduló vagy túlzott szőrösödés okozza a legtöbb problémát. Egy 16 éves, középiskolás lány írja:

Még hetedikes koromban egy fiú osztálytársam azzal kezdett csúfolni, hogy nő a bajszom. Emiatt nagyon szégyelltem magam és csipesszel próbáltam kitépni az erősebb szőrszálakat, amitől persze csak erősödtek. Később szőrzet nőtt a hasamon és a mellemen is. Strandra már csak egyrészes fürdőruhában merek elmenni. Orvosnak még nem mertem megmutatni, mert előtte is szégyellném magam. Több fiú akart már velem járni, de a félelemtől, hogy egyszer megtudják, mindegyiket visszautasítottam. Biztos vagyok benne, ha ezen nem lehet segíteni, sohasem lesz komolyabb partnerkapcsolatom.

Elég nyilvánvaló, hogy a levélíró több szempontból is helytelenül járt el. Nemcsak azért, mert csipesszel tépkedte a szőrszálakat, ami nagyon ideiglenes megoldás. Hanem elsősorban azért, mert olyasmi miatt szégyellte magát, amiről nem tehet, s ugyanakkor meg sem próbált orvosi segítséget igénybe venni. Sőt, ő maga csinál igazi bajt az apró testi szépséghibából azzal, hogy emiatt elutasítja a lehetséges partnereket és eleve lemond a komolyabb kapcsolatról. Itt megint egy „önmagát megvalósító jóslat”-ról van szó; a téves beállítottság folytán saját sorsát készül öntudatlanul elrontani a levélíró.

Pedig a nő fokozottabb szőrössége gyakran egyenesen ingerli a férfiakat, és erősíti a nő szexuális vonzóerejét (sex appeal-jét). Amellett nemegyszer nagyobb szexuális fogékonysággal, jobb reagáló készséggel is együtt jár, ami megkönnyíti a szexuális összehangolódást.

A bajuszszerű és a mellbimbó körüli szőrszálak mellett a legtöbb lánynak az alsó lábszárak és a comb szőrösödése okoz gondot. Jó néhányan panaszkodnak amiatt is, hogy a dús nemi szőrzet kilóg a fürdőruha alól, vagy hogy nem göndör, hanem „szög-egyenes”. Holott egyiken sincs mit szégyellni, hiszen természetes adottságok. (No meg a felesleget könnyen le is lehet vágni.) De nem kell mindig, mindenben az átlagra hasonlítani, meg kell tanulni vállalni az egyéni adottságokat! Ez érvényes a szeplőkre, anyajegyekre, szemölcsökre és egyéb bőrhibákra is, legalábbis azokra, amelyeket nem lehet vagy nem tanácsos eltávolítani.

A csökkentértékűségi érzés gyakori forrása – főleg a lányoknál – a szemüvegviselés. Mintha bizony egy szemüveges lány csakis csúnya lehetne. Holott helyesen megválasztott keretben a szemüveg – ahogy mondani szokták – öltöztet, elegánsabbá, érdekesebbé teheti az arcot, s főleg komolyabbá és érettebbé, ami tizenéves korban nagyon is jól jön.

 

 Pirulás, izzadás

 

A bőr az ember egyik legfontosabb érzékszerve, amelynek az anyagcserében és a hőmérséklet-szabályozásban is nagy szerepe van. Ha fizikai munka vagy nagy hőség következtében kimelegszünk, bőrünk kipirul, s hamarosan az izzadságmirigyek is dolgozni kezdenek. De a pirulás, izzadás pusztán lelki hatásokra is könnyen bekövetkezik. A zavarba jövésnek, szégyenkezésnek pl. gyakori velejárója a pirulás, a félelemnek vagy szorongásnak pedig az izzadás. Persze mint minden téren, itt is nagy egyéni különbségek vannak. Különösen a serdülő- és ifjúkor táján gyakori a túlzott pirulási vagy izzadási hajlam.

Problémám – írja egy 18 éves lány – a folytonos elpirulás, ami kb. öt éve kezdődött nálam. Ha csak erősen rám néz valaki, már elpirulok. Emiatt teljesen visszahúzódó lettem. Próbálkoztam már kozmetikusnál, voltam bőrgyógyásznál is, nem sok eredménnyel. Tudom, hogy ez idegrendszeri eredetű probléma, de nem tudom elfogadni, hogy éppen az én bajomon ne lehetne segíteni. Biztos van valami mód rá, érkiégetés, besugárzás, vagy az erek kihúzgálása… Hol és mikor lehetne elkezdeni a gyógyítást?

Ez a levél jellemző példája a közkeletű, biologizáló szemléletnek, amely pusztán testi elváltozásokat vesz figyelembe ott is, ahol valójában lelki problémákról, viselkedésbeli zavarokról, helytelen szokásokról van szó. A levélíróban föl sem merül, hogy esetleg a beállítottságán, a viselkedésén kellene változtatni. Inkább hagyná, hogy mindenféle orvosi beavatkozásokkal elcsúfítsák, tönkretegyék az arcát.

Pedig a „gyógyítást” ott helyben és azonnal elkezdhetné! A pirulási hajlam részben a vegetatív idegrendszer túlzott ingerlékenységével függ össze, részben feltételes reflexeken alapul, vagyis környezeti hatásokra kialakult beidegzés. A serdülőkori gyors testi változások következtében az idegrendszeri egyensúly könnyen megbillen, s a túlzott reagálás könnyen beidegződhet. A rossz beidegződést, a pirulási hajlamot azonban le lehet küzdeni, vissza lehet szorítani. De nem „kiégetéssel, besugárzással” és hasonlókkal, hanem rendszeres gyakorlással, mondhatnám edzéssel. Vagyis hozzá kell edződni a pirulást kiváltó helyzetekhez!

Ehhez a levélírónak le kell győznie azt az „ösztönös” reagálást, hogy meneküljön az ilyen helyzetek elől. Válogatni persze lehet: előbb a könynyebben megszokható helyzetekben gyakorolja, hogy „azért sem” jön zavarba, majd fokozatosan következhetnek a „cikisebb” helyzetek. Eleinte enyhe nyugtatókat is szedhet, de a lényeg a gyakorlás. Határozza el, hogy nem törődik a pirulással, ügyet sem vet rá, úgy viselkedik, mintha nem pirulna. Ha valaki netán gúnyos megjegyzést tenne, intézze el egy kis visszaszúrással: „Azt hiszed, te mindenben tökéletes vagy?” Ha nem csinálunk ügyet a pirulásból, hamar megszűnik. Így ugyanis „kifogjuk a szelet a vitorlából”.

Az izzadás vagy a piruláshoz társul, vagy attól függetlenül jelentkezik. De az oka rendszerint hasonló: idegrendszeri, lelki labilitás, csökkentértékűségi érzés, szorongás, belső feszültségek. (Természetesen nem arról az izzadásról van szó, amit egy lázas állapot vált ki.) A lelki eredetű izzadás rendszerint bizonyos testrészekre (főleg a hónaljra és a tenyérre) összpontosul. Ennek keletkezéséről és kihatásairól egész tanulmányt lehetne írni egy 18 éves gimnazista lány levele alapján. Az állandó izzadást kiváltó szorongás nála is a serdülőkorban, a pattanások megjelenésével kezdődött.

Rájöttem, hiába mosakodom, használok bármit, izzadságszagú vagyok. Mindenki félrehúzódott, undorodott tőlem, bár nem szóltak egy szót sem. Még a szüleim is elfordultak tőlem. Anyám ugyan folyton kérdezgette, miért vagyok olyan zárkózott, de nem mondtam meg. A tanárok is utálnak. Rettenetesen félek minden reggel, amikor iskolába megyek, hogy ma mi lesz. Már úgy érzem, az utcán is fintorognak, a villamoson, mindenhol. Ennek persze csak a fele igaz, de már mániámmá lett… Egyszer aztán elmentem a bőrgyógyászatra, kaptam hintőport, meg mindent. Azóta talán nem is izzadok annyira, legalábbis biztosan nem érződik, mégsem változott semmi. Ugyanúgy sóhajtoznak a közelemben a képzelt szagtól, mert elkönyvelték, hogy büdös vagyok, és velem ki lehet szúrni, én úgyis meghúzom magam. Pedig tisztábban járok és többször fürdök, mint akárki az osztályban. Komolyan úgy érzem, hogy több vagyok náluk, mert látom alakoskodásukat, nagyképűsködésüket. Lenézem őket és már nem is vágyom emberek közé. Csak legalább férjem, meg gyermekem lehetne, mert ha nem, akkor megölöm magam!

Mint látjuk, a levélíró belekerült egy ördögi körbe, amiből nem tud kitörni. Talán ha rögtön, a pattanások jelentkezésekor (erről is írt) elment volna a bőrgyógyászatra, elkerülheti mindezt. Így azonban a pattanások csökkentértékűségi érzést, szorongást váltottak ki, ez állandó verejtékezésre vezetett, ami aztán tovább növelte a szorongást és zárkózottságot. Zárkózottságának köszönhetően az osztálytársai elfordultak tőle, s ez azért nem változott az izzadságszag kiküszöbölése után, mert a levélíró viselkedése sem változott lényegesen: az évek során kialakult rossz beidegzéseit nem tudta megváltoztatni. A rossz viszonyt csak mérgesíti, ha a levélíró – csökkentértékűségi érzéseit ellensúlyozandó – gőgösen lenézi, megveti a többieket. Ezzel a viselkedéssel aligha fog barátot vagy szerelmi partnert találni.

Nyilván tévedés lenne azt hinni, hogy e viselkedési és személyiségzavar kialakulásának egyszerűen az izzadás az oka. Így a megoldást sem pusztán annak megszüntetésében kell keresni, hanem az azt kiváltó lelki feszültséget, szorongást kell kiküszöbölni. Gyógyszerrel, hintőporral stb. legfeljebb a tüneteket lehet csökkenteni. Az alapprobléma megoldásához lelki segítség kell. Sajnálatos, hogy sem a szülők, sem a tanárok nem tudtak segíteni, még annyira sem, hogy pszichoterápiás szakrendelésre irányítsák a levélírót.

 

 Magömlési és menstruációs problémák

 

Köztudott, hogy a serdülés következtében a fiúknál magömlések, a lányoknál pedig havi vérzések jelentkeznek. Ma már nagyon ritkán fordul elő, hogy ez az esemény teljesen váratlanul éri a serdülőt. De azt már korántsem mondhatjuk, hogy minden fiatal jól tájékozottan, felkészülten fogadná testi serdülésének eme legfontosabb eseményeit. A szexuális felvilágosítás hiányosságaira vall, hogy sok mindennel nincsenek tisztában. Egy 12 éves fiú például a következőket írta:

Azt szeretném tudni, hogy mikor várható az első magömlésem, kb. hány éves korban? Ugyanis nem akarom, hogy váratlanul érjen. Milyen érzéssel jár, és mit kell tennem? Szeretném, ha leírná az egész folyamatot, hogy mégis tudjak róla.

Ha egyesek azt hinnék, hogy a levélíró túl korán érdeklődik, meg kell mondanom, hogy tévednek. Inkább már-már elkésett, hiszen a 12 éves fiúk közül sokan már túl vannak az első magömlésen. A felkészítésnek tehát már 9–11 éves korban meg kellene történnie. Tény, hogy elég erős az életkori szóródás (amelynek átlaga a 12–13 éves kor).

Az első magömlésre kétféleképpen kerülhet sor: vagy az alvás alatt történik meg, szexuális álom kíséretében, vagy pedig az önkielégítés során. (Előfordulhat ugyan szexuális együttlét során is, de ez ebben az életkorban szerencsére ritkaság.) Az alvás során bekövetkező magömléseket szakkifejezéssel pollúciónak, éjszakai magömlésnek nevezik. Előfordul, hogy közben, vagy közvetlenül utána felébred a fiú, s ilyenkor nagyon kellemes kielégülési érzése, gyönyörérzete van; ezt hívják orgazmusnak.

De ugyanezt érzi akkor is, ha a magömlés éber állapotban, az önkielégítés következtében jön létre. Ezt mindkét esetben szexuális izgalom és merevedés előzi meg. Különösebb teendő egyik esetben sincs. Teljesen felesleges pl. eltűntetni a magömlés nyomait a lepedőről vagy fehérneműről, „nehogy a szülők észrevegyék”. A magömlés – akárhogy jön létre – természetes jelenség (főleg a serdülőkorban), azért nincs mit szégyellni rajta.

Pár évvel később a magömlés problémája már másként merül fel. Egy 15 éves fiú írja:

Azért írok, mert még nem volt magömlésem. Már többször próbáltam önkielégítést végezni, de nem jutottam eredményre. Mit tegyek? Esetleg milyen orvoshoz kell fordulnom, és hogyan mondjam meg neki?

A levélíró nem áll egyedül ezzel a gonddal, de aggodalma alaptalannak látszik. Mint említettem, az első magömlés időpontja egyénileg igen különböző: kb. 11 és 16 év között szóródik. Így azt ajánlom, hogy nyugodtan várjon még egy évet, s csak akkor forduljon orvoshoz. Hogyan mondja meg neki? Egyszerűen és közvetlenül, úgy, ahogy megírta. Az öningerlést pedig addig is nyugodtan folytathatja, ha tudja élvezni a játékot a merev hímvesszővel.

Annak is lehetnek azonban gondjai, akinek már vannak magömlései. Pl. ezt írja valaki:

Már 16 éves elmúltam, de még mindig nem rendszeres a magömlésem. Inkább azt mondhatnám, hogy nagyon rendszertelen. Van, amikor havonta, máskor meg hetente jelentkezik. Arra szeretnék választ kapni, milyen módon lehetne ezt rendszeressé tenni – vagy egyáltalán lehet-e?

Nem tudom, honnan veszi a levélíró, hogy a magömlésnek rendszeresnek kell lennie. Talán hallott a havi vérzések rendszerességéről, s ennek mintájára képzelte el a magömléseket? Mindenképpen tévedésben van, mert a magömlések – pontosabban a pollúciók – általában rendszertelen időközökben jelentkeznek. Ennek sokféle oka lehet, nem érdemes itt részletezni. Gyakoriságuk természetesen összefügg az éber állapotban történő magömlések, önkielégítések gyakoriságával: ha valaki ébren gyakran kielégül, ritkábbak az éjszakai magömlések. (Fordítva már kevésbé igaz: a szándékos kielégülések abbahagyása nem feltétlenül teszi rendszeresebbé a pollúciókat.) A magömlések rendszeressé tételének egyetlen módja azok szándékos előidézése, pl. önkielégítések révén.

Tizenéves korban azonban ennek az ellenkezője, a túl gyakori pollúció is problémát okozhat. „Nyugtalan fiú” jeligével egy 17 éves középiskolás kérdi:

Szeretném tudni, nem betegség-e az, hogy nekem 2–3 naponként éjszakai magömlésem van. Hogyan lehetne megszüntetni ezt? Megszűnne-e, ha pl. lefeküdnék azzal a lánnyal, akivel járok? Nagyon kérem, nyugtasson meg őszinte válaszával, mert már a tanulásom is romlik emiatt.

Csakugyan megnyugtathatom a levélírót – és mindenkit, akit ez érint –, hogy a 2–3 naponkénti pollúciók 16–18 éves kor körül teljesen természetesek. Különösen, ha valaki jár egy lánnyal, s ezáltal rendszeresen szexuális izgalomba kerül vele, kielégülésig viszont nem jut. A szexológiai kutatásokból tudjuk, hogy a férfiak nemi potenciája a serdülő- és ifjúkorban a legerősebb; a nemi mirigyek ilyenkor sok ondót termelnek, s ezt a szervezet rendszeresen kiüríti magából (ha nem történik meg akaratlagosan). Ez nem jelent „veszteséget” vagy ártalmat. Sőt, inkább ez teszi lehetővé a nemi mirigyek folyamatos működését, miáltal a potencia erősödik. Minden szervünkre és képességünkre érvényes alapelv, hogy csakis a működtetés, gyakorlás által fejlődik, erősödik.

A gyakori magömlések tehát azt mutatják, hogy a fiatalember nemi berendezései jól működnek. Ezért a levélírónak semmit sem kell tennie annak érdekében, hogy ritkítsa azokat. Ám a gyakori pollúció még nem indokolja a partnerrel folytatandó nemi élet megkezdését, aminek indokoltságát sok egyéb tényező is befolyásolja, pl. a felkészültség foka, a kedvező feltételek biztosíthatósága stb. Annak viszont semmi akadálya sincs, hogy a magömléseket tudatosan idézze elő, vagyis önkielégítést folytasson (ügyelve a hosszabb merevedésekre):

 

Sok egyéb, a nemi szerv működésével kapcsolatos probléma is akad természetesen a fiúknál, de ezekre (pl. fitymaszűkület és -gyulladás, rejtettheréjűség stb.) itt nem térek ki, mert kifejezetten orvosi, nem pszichológusra tartozó problémák. Ugyanezért a lányok menstruációs és egyéb, nemiszervi működészavarait is csak röviden érintem.

A serdülő lányok legtöbb ilyen problémája az első menstruáció időpontjával és a havi vérzések rendszertelenségével kapcsolatos. Egy falusi lány írja:

A nyáron töltöm be a 16. évemet, de még nem menstruálok. Ez engem nagyon bánt és elkeserít. Anyukám azt mondta, ne nyugtalankodjak, hiszen a nagyanyámnak is csak 17 éves kora után jött meg a havi vérzése, mégis négy gyermeket szült. Sajnos, ez engem nem tud igazán megnyugtatni, mert a barátnőim már mind menstruálnak, az egy-két évvel fiatalabbak is. Így hát biztosan valami rendellenesség van nálam.

 

 

 

Pedig a levélíró édesanyjának igaza van! Manapság ugyan jóval ritkább az ilyen késői első menstruáció, mint az idősebb nemzedékek életében volt, de azért előfordul. Tény, hogy ez az esemény – az első magömléshez hasonlóan – a 11 és 17 éves kor között szóródik, bár az átlagéletkor itt is kb. 13 év. Abból, hogy másoknak korábban megjött, még nem következik a későbbi érkezés rendellenessége. Hiszen nem veszít semmit, nem szenved semmilyen hátrányt az, akinek később jön meg. Sőt, inkább egy csomó kellemetlenségtől szabadul meg, hiszen a havi vérzés igazán nem élvezet.

A szexuális reagálóképességet pedig ez a körülmény nem befolyásolja. Az egyetlen, amit megakadályoz: a megtermékenyülés, a „teherbe esés”, a gyermeknemzés – de hát ez 17 éves kor előtt még úgyis túl korai lenne. Ha viszont egy éven belül nem jönne meg a levélíró menstruációja, akkor forduljon nőgyógyászhoz.

A másik leggyakoribb probléma, mint említettem, a havi vérzések rendszertelensége: kimaradása vagy túlzott gyakorisága, túl rövid vagy túl hosszú időtartama, fájdalmassága stb. Sokan kerestek meg ilyen kérdésekkel, annak ellenére, hogy ezek nyilvánvalóan nem pszichológiai, hanem nőgyógyászati problémák. Alig egy-két levélben merültek fel pszichológiai szempontok, pl. amikor egy 16 éves lány azt írta:

Gondoltam arra is, bár lehet, hogy butaság, de nem befolyásolhatják-e a menstruációt lelki zavarok vagy érzelmi állapotok, mondjuk izgatottság, szorongás meg ilyesmik?

Ez egyáltalán nem butaság, sőt, meglepően okos gondolat! A lelkiállapot ugyanis valóban befolyásolhatja a menstruációt, legkivált serdülő- és ifjúkorban, amikor a szervezet – s ezen belül az idegi és hormonális rendszer – egyensúlyi állapota még labilis, ingadozó. A menstruációs zavarok jelentős része lelki okokra vezethető vissza. Az első havi vérzést követő néhány évben a menstruáció gyakran még rendszertelen, nem jön meg pontosan, időre. Mivel ilyenkor a peteérés is bizonytalan, teljesen váratlanul is előfordulhat, éppen lelki hatások következtében. Ezért az ún. naptármódszer (fogamzásgátlási célból) még kevésbé megbízható, mint felnőttkorban. (A fogamzásgátlás kérdéseivel később foglalkozom.)

Mindenesetre, ha 17–18 éves korra sem válnak rendszeressé és viszonylag szabályossá (25–30 napos ciklusok, 3–6 napos vérzésekkel) a menstruációk, akkor fel kell keresni a nőgyógyászt. Kevesen tudják, hogy a menstruációs görcsöket igen jól oldja a szexuális kielégülés, amit önkielégítés révén bármikor lehet biztosítani.

Ehhez a témakörhöz kapcsolható az ún. fehér folyás problémája is. Gyakran már az első menstruáció előtti hónapokban, s persze az azt követő években is tapasztalják a lányok, hogy átmenetileg megszaporodik a hüvelyváladék mennyisége. Jellemző példa az alábbi levél:

14 éves vagyok és már egy fél éve járok egy 19 éves fiúval. Nagyon szeretjük egymást. Nem sokszor, de szoktunk pettingelni. Ha ezt csináljuk, akkor a bugyimban olyan kocsonyás, fehér és síkos anyag keletkezik. Nem tudom, hogy mitől van, de elég kínos érzés olyankor. De ugyanez történik akkor is, ha csak elképzelem magamban a pettingünket. Nem valami rendellenesség ez?

A levélíró aggodalma szerencsére alaptalan. Az említett anyag a hüvelyváladék, amely a szexuális izgalom következtében olyan bőségesen termelődik, hogy kicsordul a hüvelyből. Biológiai funkciója az, hogy síkossá tegye a hüvelyt, s így megkönnyítse a hímvessző behatolását. (Ennek megfelelője a fiúknál az ún. előváladék, aminek ugyanaz a szerepe.) S minthogy szexuális izgalom nemcsak tényleges, fizikai ingerlés, hanem lelki ingerek, pl. képzeleti képek hatására is keletkezhet, ezért, aki sokat fantáziál a szexről, az gyakran tapasztalhat „fehér folyást”.

Amellett egyeseknél nemcsak a szexuális, hanem másfajta izgalom, izgatottság is ilyen folyást eredményezhet. De az első menstruáció körüli fehér folyásnak egyszerűen fiziológiai oka is lehet: minthogy a felnőttkorra jellemző hormonális egyensúly még nem következett be, egyes női hormonok túlzott bőségben termelődhetnek, s ez okozza a bővebb hüvelyváladékozást.

Ha a fehér folyás a szexuális izgalom következménye, akkor megszüntetéséhez nyilván a szexuális izgalmat kell megszüntetni. Ami legbiztosabban (és legegészségesebben) a kielégülés révén történhet. Viszont, ha így nem szüntethető meg, ha túlságosan bőséges, vagy ha kicsit sárgás és túl erős szagú, akkor legjobb haladéktalanul igénybe venni a nőgyógyászati szaksegítséget. Végül egy szót a szűz lányok tamponhasználatáról. Mivel szűk nyílás esetén a szűzhártya megsérülhet a tampontól, jobb, ha előbb a tiszta és bekrémezett ujjukat próbálják bevezetni. A szűzhártyán ugyanis mindig van egy kisebb-nagyobb nyílás, ami tágítható, s ha az ujj már könnyen befér, akkor egy vékonyabb tampon is felhelyezhető.

 

 

 

3.   AZ  ÖNKIELÉGÍTÉS

 

 

Tudvalevő, hogy a serdülő- és ifjúkori pszichoszexuális fejlődés egyik legfontosabb tényezője az önkielégítések gyakorlása (amit maszturbációnak, vagy – régiesen – onániának is neveznek). Ennek ismeretében meglepő, hogy viszonylag kevés levélben szerepelnek közvetlenül az önkielégítéssel kapcsolatos kérdések. Inkább olyan tendencia érezhető – főleg a lányok leveleiben –, hogy kerülik a témát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ma már jóformán senkinek sem okoz gondot az önkielégítés, bár kétségtelennek látszik, hogy kevesebb bajt okoz, mint régebben. Sajnos, nehéz megítélni, hogy valójában mennyi problémát okoz az önkielégítés téves, elavult megítélése. De lássunk inkább néhány példát:

Azt olvastam valahol – írja egy gimnazista lány –, hogy az önkielégítés károsan befolyásolja a férfi házasságra való alkalmasságát. Nemrég viszont egy másik lapban épp az ellenkezőjét írták. Nagyon szeretném, ha a legilletékesebb szakember válaszolna, hogy akkor most szabad az önkielégítés (fiúknak), vagy nem? Én ugyan lány vagyok, de nagyon féltem a fiút, akivel járok. Mert érettségi előtt nem akarok lefeküdni vele…

Ebben a levélben főleg két dolog jellemző. Az egyik az ellentmondó vélemények miatti bizonytalanság. A másik, hogy az önkielégítés megengedhetősége csak a fiúkra vonatkozólag merül fel; mintha a lányoknak ez nem okozna problémát, ill. szóba sem jöhetne. Pedig nagyon is okoz, mint ez az alábbi levélből is kiderül:

16 éves diáklány vagyok. Régebben gyakran önkielégítést végeztem, de mostanában már egyre ritkábban. Ennek többféle oka van. Az egyik, hogy vallásos vagyok, s azt hiszem, a parancsolatoknál a „Ne paráználkodj!” címszó alatt keresendő az én bajom. Másodszor, nagyon félek attól, hogy az önkielégítés miatt valami elváltozás lép fel a szervezetemben, gondolok itt a meddőségre… ugyanis a menzeszem nem szabályos, előfordult, hogy fél évig nem jött meg. Nőgyógyászhoz nem merek fordulni, az egészet csak az önkielégítésnek tulajdonítom.

Harmadszor, olvastam valahol, hogy csak a magányosok önkielégítik magukat. De hát hogyan lennék én magányos? Jónéhány fiúval jártam már, igaz, nem azért, hogy kielégítsenek, hanem, mert mindegyikben a nagy Őt kerestem… Legfeljebb lelki magányosságról lehet szó, de ahhoz mi köze van az önkielégítésnek? Kérem, válaszoljon problémámra, melyet, sajnos, szüleimmel nem beszélhetek meg, barátaim előtt pedig szégyellem.

Vajon hányan vannak még ma is, akik szégyellik és igyekeznek abbahagyni, vagy el sem kezdik az önkielégítést, s mélyen elhallgatják ezzel kapcsolatos gondjaikat szüleik és barátaik előtt? Csak szakemberek tudják, hogy a szexuális zavarok igen jelentős része az önkielégítéssel kapcsolatos előítéletekre vezethető vissza!

Az előítéletek legfőbb forrása a hagyományos, valláserkölcsi szemlélet, amely az önkielégítést súlyos bűnnek, „paráználkodásnak” tartja, mert bármilyen szexuális élvezetet csak gyermeknemzési céllal, a házasság „megszentelt” keretei között tart elfogadhatónak. A legutóbbi 2-300 évben akadtak orvosok, akik az önkielégítés vallási tilalmát áltudományos érvekkel igyekeztek alátámasztani, minden bizonyíték nélkül kijelentve, hogy az önkielégítés pusztító hatással van az emberi szervezetre, a legkülönfélébb testi és lelki bajokat idézi elő, a hátgerincsorvadástól a teljes elbutulásig.

 

Bűntudat és idegesség

 

Ezek az állítólagos veszélyek természetesen félelmet és bűntudatot ébresztettek az érintettekben, ami aztán különböző ideges tünetek formájában nyilvánult meg, és látszólag igazolta az előítéleteket. Hiszen, ha valaki – a téves információk nyomán – úgy ítéli meg, hogy az önkielégítés veszélyes, káros, bűnös stb., és mégsem tud „ellenállni a kísértésnek”, akkor azt kudarcként, akaratereje csődjeként éli meg, félni kezd a következményektől, s ez valósággal lelki beteggé teheti.

Ma már azonban tudjuk, hogy az ilyen beteges tüneteket, kedélybetegséget nem maga az önkielégítés, hanem a hozzá kapcsolódó téves szemlélet, indokolatlan bűntudat idézi elő. Ez azonban nem szükségszerű. Napjainkban szerencsére egyre több példa bizonyítja, hogy a normálisnak elfogadott önkielégítés semmiféle ideges tünettel, vagy egyéb hátránnyal nem jár Sőt, helyes szemlélet és gyakorlat esetén egyértelműen előnyösnek tekinthető. Éspedig nemcsak azért, mert – mint a nemi élet egyik egyszerű változata – kielégülést, feszültség levezetést biztosít. Hanem azért is, mert „karbantartja” és fejleszti a szexuális reagálókészséget – ami különösen a lányok szempontjából előny! Fiúk esetében ezen túlmenően elősegítheti a magömlés késleltetésének megtanulását és így a korai magömlés elkerülését (persze csak akkor, ha a késleltetést tudatosan gyakorolják).

Talán nem árt mindehhez némi magyarázatot fűzni. A szexuális reagálókészség fejlesztése az önkielégítések révén azért fontos főként a lányoknak, mert náluk az orgazmuskészség nem alakul ki csak úgy magától, mint a fiúknál. Ha egy lány előítéletei folytán elfojtja magában az eleinte könnyen elfojtható szexuális késztetéseit, és nem gyakorolja az önkielégítést sem, akkor szexuális igényei és képességei fejletlenek maradnak. Így nagyon valószínű, hogy később a partnerrel való szexuális együttlétet sem tudja igazán élvezni. Ha viszont az önkielégítés gyakorlása révén kialakítja orgazmuskészségét, akkor rendszerint partnerével is könnyebben kielégül, hamarabb belejön a mindkettőjük számára örömszerző nemi életbe.

Az önkielégítés tehát nemcsak, hogy nem akadályozza, hanem egyenesen elősegítheti a szexuális összhang kialakítását a partnerkapcsolatban. Így egyszersmind az is elérhető, hogy ne legyen nagy különbség a saját és a partner szexuális igényei, képességei között, amiből oly sok probléma és csalódás adódhat.

A fiúk szempontjából nézve az önkielégítés a pillanatnyi örömszerzésen és a nemi potencia erősítésén túl főleg azáltal lehet hasznos, hogy lehetővé teszi a magömlés késleltetésének gyakorlását, beidegzését. Természetesen csak akkor, ha nem sietik el az önkielégítést, hanem az ingerlés meglassításával, kis szünetek beiktatásával tudatosan törekszenek az izgalmi állapot, a merevedés meghosszabbítására (kb. 10–15 percig). Ez a rendszeres gyakorlás révén könnyen elérhető. Ha pedig ezt már megszokták, akkor a partnerrel való szexuális együttlét során is könnyebben el tudják kerülni a túl gyors magömlést, kielégülést, ami általában zavarólag hat a kapcsolatban. (Erről bővebben: lásd a férfiak szexuális zavarairól szóló fejezetet!) Visszatérve a levélírók által feltett kérdésekre:

 

1. Az önkielégítés fiúknak és lányoknak egyaránt kedvező lehet, tehát szabad!

2. Az önkielégítés során ugyanazok a fiziológiai változások történnek a szervezetben, mint a közösülés során; mindkettő természetes izgalmi folyamat. Nem kell tehát tartani semmilyen szervi elváltozástól, károsodástól!

3. Nemcsak a magányosok folytatnak önkielégítést! Ha valaki átmenetileg nem jut másként kielégüléshez, akkor érthető és természetes, hogy él ezzel a lehetőséggel.

 

Nyilvánvaló egyébként, hogy aki magányos, az inkább rászorul az önkielégítésre, de sohasem azért magányos valaki, mert önkielégítést folytat, hanem mert körülményeinél vagy gátlásosságánál fogva nem képes partnert szerezni. Persze, ha valaki azt hiszi, hogy az önkielégítés káros következményekkel jár, akkor ez a téves felfogás az egyik fő oka lehet a gátlásosságának és/vagy kapcsolati kudarcainak.

 

Túlzásba vihető-e?

 

Ám válaszra várnak további kérdések is az önkielégítéssel kapcsolatban.

Kérem, válaszoljon – írja egy 19 éves fiú –, hogy a túlzott önkielégítés folytán nem léphet-e fel bizonyos stresszhatás, pontosabban a nemi szerv elhasználódásának tünetei. Ugyanis a partnerkapcsolatban merevedési problémáim vannak, s most arra tippelek, hogy a szerv elhasználódásának hatása jelentkezik.

Itt a „túlzásba vitel” problémája merül fel, ami másoknak is gondot okozhat. Nagyon eltérőek viszont a vélemények arról, hogy milyen mértékű, ill. gyakoriságú önkielégítés jelent „túlzásba vitelt”. A „Janka” jeligéjű, 17 éves fiú pl. heti egy-két önkielégítést is túl soknak érez, s attól fél, hogy megárt neki. Egy másik, 16 éves fiú pedig arról számol be, hogy neki nem elég a napi egyszeri önkielégítés sem; ha viszont négyszer csinálja, akkor fáradt és kedvetlen lesz. Lányoknál pedig talán még szélsőségesebb határok között ingadozik az önkielégítés gyakorisága. Előfordul, hogy ami az egyiknek sok, az a másiknak kevés. S ez így van rendjén, hiszen a szexuális igények éppúgy különböznek egyénenként, mint az étvágy.

Ahogyan nem lehet előírni, hogy ki mennyit egyen és mitől lakjon jól, úgy az önkielégítés terén is teljesen alaptalan és tudománytalan bármiféle előírás, „norma-megállapítás”. Ugyanilyen indokolatlan a félelem a túlzásba viteltől. Az önkielégítést ugyanis sokkal kevésbé lehet túlzásba vinni, mint az evést vagy ivást, mert az egyénileg különböző fiziológiai határok elértével az egyén egyszerűen képtelenné válik a szexuális reagálásra. Ha ilyenkor mégis folytatná, erőltetné a szexuális ingerlést, az inkább kellemetlen lenne, mint élvezetes. Erőltetni tehát nem nagyon lehet, de nem is érdemes.

Úgyszólván se szeri, se száma az önkielégítéssel kapcsolatban feltételezett veszélyeknek. Egyes lányok, mint láttuk, attól félnek, hogy meddőséget okoz, vagy megzavarja a menstruációs ciklust. Elfelejtik, hogy sok tizenéves lánynál rendszertelen a havi vérzés az első időkben, amíg a nemi érés teljesen be nem fejeződik, s ennek semmi köze sincs az önkielégítéshez (azoknál is így van, akik nem végzik!). A tájékozatlanság sokszor egész meglepő aggályokat eredményez. Egy 13 éves lány (aki nőgyógyász szeretne lenni) írja:

…kipróbáltam az önkielégítést, méghozzá úgy, hogy feldugtam a mutatóujjamat. Nem tudom, hogy ilyen esetben feljuthatott-e ondó a hüvelyembe? Azóta ugyanis (1 hónapja) a menstruáció nem jelentkezik. Nem tudom, mit tegyek. Forduljak orvoshoz?

A levélíró tehát feltételezte, hogy az önkielégítéstől teherbe eshetett. Ez a megmosolyogtatóan naiv feltételezés nemcsak a szexuális ismeretek hiányosságáról árulkodik, hanem a bűntudatnak a józan gondolkodást megzavaró hatásáról is. Hiszen alig hihető, hogy ez a lány ne tudta volna: az ondó nem a nők mutatóujjában, hanem a férfi nemi szervében termelődik. Valószínű, hogy csak az önkielégítési próbálkozás miatti bűntudat folytán értelmezte tévesen a menstruáció kimaradását vagy késését. (Nem beszélve arról, hogy az önkielégítéshez nem kell az ujjat a hüvelybe dugni, hiszen a csikló nem ott van!)

 A férfiakra másféle félelmek és téves feltételezések jellemzőek. Az egyik legelterjedtebb előítélet, hogy az önkielégítés megszokása valahogy alkalmatlanná teszi a férfit a partnerrel folytatott nemi életre. Egy 22 éves fiatalember írta:

Kérdésem az lenne Önhöz, reális-e a feltevésem, hogy a kézmozdulatok durvasága miatt (összehasonlítva a női hüvely finomabb szerepével) nemiszervem reagálóképessége idővel csökken a valódi helyzetekben?

A levélből az is kiderült, hogy a levélíró már 8 nővel létesített nemi kapcsolatot, de eddig még nem tapasztalta reagálóképességének csökkenését, pedig elég gyakran, szinte naponta maszturbált. Jómagam még egyetlen olyan férfival sem találkoztam, akinek azért csökkent volna a szexuális reagálókészsége, potenciája, mert önkielégítést folytatott. Mint terapeuta, annál több olyan esetet láttam, ahol a potenciacsökkenés összefüggött a maszturbációs bűntudattal és a nemi igények tudatos elfojtásával.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az öningerlés módja teljesen közömbös. A durva, erős ingerlés megszokása valóban csökkentheti a fogékonyságot a finomabb, gyengébb ingerlésekre. Jobb tehát az utóbbi megszokására törekedni az önkielégítések során. Ez akkor hasonlít legjobban a közösüléshez, ha a hímvessző ingerlése síkos (pl. babaolajos) kézzel történik. Ugyancsak a hasonlóságot segíti elő, ha az önkielégítéshez olyan fantáziálás kapcsolódik, amely a szeretkezési helyzetek elképzelését tartalmazza.

Akárhogy is törekszünk azonban az önkielégítés „hasonítására” a közösüléshez, ez teljesen aligha sikerülhet. Vannak ugyan olyan közösülések, amelyek nem érnek többet az önkielégítésnél. De ahol a partnerek között jó érzelmi kapcsolat (szerelem, vagy legalább barátság) van, ott megnő a szerepe bizonyos lelki tényezőknek, s ezek sokkal fontosabbak, mint a testi ingerlés jellege. Az ilyen partnerkapcsolatban elért szexuális kielégülés mindenképpen nagyobb élményt jelent, mint az önkielégítés. Vannak fontos lelki szükségletek, amelyek csak egy jó partnerkapcsolatban elégíthetők ki. Ezért hosszabb távon nem ajánlatos beérni az önkielégítéssel.

Sokan azt hiszik, hogy ha nem gyakorolják az önkielégítést, akkor majd jobban kívánják a partnerkapcsolatot, és a kielégületlenség partnerszerzésre ösztönzi őket. Valójában azonban a szexuális igények inkább csökkennek, ha valaki hosszabb időn át sehogy sem elégíti ki azokat! Az önkielégítés tehát nem akadályozza a kapcsolatteremtést. Viszont megkönnyítheti a szexuális összhang kialakítását a partnerrel.

 

Aggályok és tévedések

 

A fiúk általában konkrétabban fogalmazzák meg aggályaikat, bár többnyire ezek is éppoly indokolatlanok, mint a lányokéi. Egy 21 éves fiú írja:

12 éves koromban kezdtem az önkielégítést. Véletlenül jöttem rá, hogyan kell csinálni, először nem is tudtam, hogy tulajdonképpen mi történt. Meg is ijedtem, hogy valami bajom lesz. Később megtudtam, mi az, de nem tudtam abbahagyni. Pedig szerettem volna… Azt szeretném kérdezni, nem káros-e ez az egészségemre, s milyen következményekkel kell majd számolnom? Mennyiben befolyásolja az öregedést általában, és főleg a szex terén?

Gyakori téves feltételezés, hogy a rendszeres önkielégítés „kimeríti a szervezet energiáit”, „gyors elhasználódáshoz vezet” stb. Sokan valahogy úgy képzelik, ahogyan S. Freud képzelte annak idején, hogy ti. az ember szexuális energiakészlete (libidója) eleve adott, s a gyakori használat folytán hamar kimerülhet (akárcsak valami tintatartó, amibe sokszor mártogatják a tollat). Ez azonban nem megalapozott elképzelés. Az emberi energiák – a „libidót” is beleértve – nem egyszer s mindenkorra adottak, hanem állandóan változnak az egyén körülményeitől, testi és lelki állapotától függően.

A gyakorlás, a tréning az egészség és „erőnlét” egyik legfontosabb tényezője; ez a szexuális erőnlétre a potenciára is vonatkozik. Sokszorosan igazolt megfigyelés, hogy aki viszonylag korán kezdi és rendszeresen folytatja a nemi életet, az sokkal tovább bírja, vagyis jóval lassabban öregszik szexuális szempontból, mint az, aki későn kezdi és ritkán gyakorolja. A nemi potencia karbantartása pedig kedvezően hat az egész szervezetre, lassítja az általános öregedést is. Az önkielégítés pedig, mint láttuk, a nemi élet egyik természetes formája, melynek gyakorlása éppúgy erősíti a potenciát, mint a partnerrel folytatott nemi élet.

De miért kell mindezt egy fiatalnak a tőle távol élő szakembertől megtudnia? Miért nem a szüleiktől, nevelőiktől kérnek tanácsot? Ennek okairól szól az alábbi levélidézet:

Hogy miért nem a szüleimhez fordulok? Mert nem merek! – írja egy 17 éves lány. – Pedig szüleimmel legfőképpen édesanyámmal nagyon szoros, őszinte kapcsolatban vagyok. Az önkielégítésről mégsem merek vele beszélni, aminek nyomós oka van. Ugyanis tavaly egyszer elmesélte anyám, hogy óvodás koromban az óvónő behivatta őt és kérte, vigyázzon rám jobban, mert néha a nemiszervemmel játszom. Ezek után anyukám mindig figyelt engem, gyakran ráütött a kezemre és azt mondta, ha nem hagyom abba, akkor „a doktor bácsi levágja a kezemet”. Ez mély nyomokat hagyott bennem.

Ezek után persze nem mertem őszinte lenni, pedig továbbra is csináltam, méghozzá elég gyakran, mert azt sem engedi meg, hogy a fiúmmal, akivel nemsokára eljegyezzük egymást, zavartalanul együtt legyek. A fiúm 20 éves, már évek óta együtt járunk, de a szüleim nem értik meg, hogy nekünk is szükségünk van a nemi életre. Így aztán maradtunk mindketten az önkielégítésnél. Én nagyon gátlásos vagyok, sokszor van kisebbrendűségi érzésem. Lehet, hogy emiatt? Káros szenvedély ez?

Azt hiszem, valóban érthető ezeknek a fiataloknak a nemi élettel kapcsolatos igénye. Az önkielégítés ebben az esetben már nem a legjobb megoldás (jobb lenne, ha legalább pettingelnének), de még mindig jobb a semminél. A levélíró gátlásosságában nem az önkielégítésnek, hanem inkább az ezzel kapcsolatos bűntudatának lehet szerepe. Anyja jó szándékát nem vonom kétségbe, ám tény, hogy elavult felfogása folytán veszélyeztette lánya lelki egyensúlyát, s elvesztette bizalmának jelentős részét. (A gyermek és szülő közötti kapcsolat megromlásának gyakran ilyen okai vannak.)

De térjünk át egy más jellegű problémára, amely már inkább a fiatal felnőttkorban szokott előfordulni. Egy 21 éves fiatalasszony írja:

Férjem a katonaidő alatt rákényszerült az önkielégítésre. Ezt még megértem. Csakhogy azóta sem mondott le róla. Számomra már sok problémát okozott ez, amit annak ellenére végez, hogy szexuális kapcsolatunk tökéletesen kielégítő. Véleményem szerint visszataszító a viselkedése; nem leplezi ugyan, de beszélni sem hajlandó róla. Szeretném tudni az Ön véleményét erről. Bele kell-e nyugodnom ebbe az önkielégítésbe, vagy tehetek valamit okosan ellene?

A katonai szolgálat alatt sokan „rákényszerülnek” az önkielégítésre, ami érthető. Az már kevésbé, hogy egy ifjú férj miért végzi, hiszen ott van a felesége, akivel – állítólag – „tökéletesen kielégítő” nemi életet él. Csakhogy épp ezt teszi kétségessé a férj rendszeres önkielégítésének ténye. Látatlanban persze csak valószínűsíteni lehet, hogy valami nem stimmel ebben a házastársi kapcsolatban, ha a férj gyakran folytat önkielégítést. Mert ha csak hébe-hóba végezné, akkor feltételezhető lenne, hogy csak a változatosság kedvéért teszi, vagy olyankor, amikor valamiért nem lehet együtt a feleségével.

Attól, hogy a feleség teljesen kielégítőnek érzi a nemi kapcsolatukat, még nem biztos, hogy a férj számára is az. Lehet, hogy csak mennyiségileg kevés a férjnek a feleségétől kapott szexuális kielégülés, de az is lehet, hogy unalmasnak találja a szeretkezéseket (vagy magát a házasságot). Az asszony viszont mindenképpen rosszul közelíti meg a problémát, ha „visszataszítónak” minősíti férje viselkedését. Ez csak kölcsönös érzelmi elhidegüléshez vezethet. Inkább azt kellene kérdeznie: vajon miért van szüksége rá? Talán túl egyhangú, nem elég változatos és gyakori a házastársi szex, vagy más hiba van.

De talán már az is megoldást hozhat, ha az asszony méltatlankodás helyett inkább besegít, bekapcsolódik a játékba, amikor látja, hogy férje maszturbál. Egyébként egyáltalán nem ritkaság, hogy a feleség is önkielégítést folytat a házasélet mellett; többnyire azért, mert az együttlétek során a férj inkább csak a saját kielégülésével törődik, vagy nem tudja, hogyan elégíthetné ki a feleségét (ha annak nem elég a pár perces közösülés). S még szerencse, ha egy nő legalább az önkielégítés révén ki tud elégülni. Ugyanis, mint jeleztem, a nőknél ez sokszor nem megy olyan könnyen, mint a férfiaknál. Egy 22 éves ápolónő írta:

Több mint két évig viszonyom volt egy elvált férfival, ő volt az első, s mindeddig egyetlen szexuális partnerem. Sajnos, sohasem elégültem ki vele, de erről nem szóltam neki, mert nagyon szerettem és nem akartam elveszíteni. Végül mégiscsak elhagyott. Nem szeretném, ha egy másik partnerrel is így járnék, ezért feltétlenül meg akarom tanulni a kielégülést. Olvastam, hogy az önkielégítés alkalmas erre, ezért egyszer megpróbáltam, de csak fölizgultam, a kielégülés elmaradt. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy nekem még ez sem sikerül… Kérem, írja meg, hogyan lehet megtanulni az önkielégítést.

Egyesek bizonyára könnyen kimondanák, hogy ez a lány frigid. Pedig aki föl tud izgulni, az már nem nevezhető frigidnek. Egyszerűen arról van szó, hogy még nem alakult ki az orgazmuskészsége, 22 éves kora ellenére. Természetesen rosszul tette, hogy ezt elhallgatta partnere előtt. S az is kár, hogy csak most próbálkozott először az önkielégítéssel. Tévesen feltételezte, hogy rögtön az első próbálkozásnak sikerülnie kell (s valószínű, hogy emiatt erőltette is). Ráadásul azzal, hogy „megjátszotta magát” a partnerével, komoly szexuális gátlásokat alakított ki önmagában, s ezért sem sikerülhetett rögtön az önkielégítés. Tehát nem egy, hanem jó néhány próbálkozásra van szükség, s persze nem mindegy, hogyan.

A siker legfontosabb előfeltétele a helyes beállítottság és a ráhangolódás. Ha valaki „undorítónak” vagy „megalázónak” érzi az önkielégítést, akkor nem csoda, hogy nem tudja élvezni, s alig vagy egyáltalán nem jön szexuális izgalomba. A helyes beállítottság lényege az önkielégítésnek, mint a nemi élet egyik természetes formájának elfogadása. A ráhangolódás a szexuális élvezetre legbiztosabban szexuális fantáziálással érhető el. A szexuális izgalom ugyanis főleg lelki tényezők hatására, és elsősorban az agyban keletkezik.

Ha valaki ráhangolódás nélkül, pusztán gépies, mechanikus ingerléssel próbál önkielégítést végezni, akkor rendszerint nem sikerül (kivéve, ha már erősen fejlett szexuális reagálókészsége van).

Emellett természetesen az ingerlés jellege és módja sem közömbös. Nem célszerű rögtön a nemiszerv ingerlésére rátérni és erős ingerlést alkalmazni. Jobb más testrészek, erogén zónák (pl. mellek, has, combok) simogatásával kezdeni, és csak fokozatosan térni rá a nemiszerv ingerlésére, akkor is eleinte igen finoman és lassú mozdulatokkal. A gyengéd, változatos ingerléssel fokozatosan kialakítható az a helyi vérbőség, ami a megfelelő szexuális reagálás fiziológiai alapfeltétele.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak a lányoknak okoz gondot az önkielégítés megtanulása. Ezt az alábbi levél is tanúsítja:

20 éves vagyok, lassan már vőlegény, de az önkielégítésemmel bajok vannak. Rendkívül ritkán, főleg éjjel fordul elő és ilyenkor ébredek fel. Sajnos, még mindig nem jöttem rá, hogyan ingerelhetném magam kézzel. Lehet, hogy szervi problémával állok szemben? Vagy vannak valami módszerek arra, hogy ki tudjam elégíteni magam? Számomra roppant fontos, hogy megoldódjon, mert egyre többet idegeskedem ezen.

Bármilyen „felvilágosult” korban élünk, intézményes szexuális nevelés híján még ma is előfordulhatnak ehhez hasonló problémák. Ez a fiatalember összekeveri az önkielégítést és az éjszakai magömlést, holott az előbbiről csak szándékosan létrehozott szexuális izgalom esetén beszélhetünk. „Szervi problémák” már az éjszakai merevedések és magömlések révén is kizárhatóak; itt inkább tájékozatlanságról van szó. Ma már vannak olyan, képekkel illusztrált felvilágosító könyvek, amelyekből a szexuális ingerlés technikája elsajátítható.

Mindenesetre az önkielégítés megtanulásának döntő tényezője mindkét nem esetében a szexuális fantáziálással kísért, változatos ingerlés (és rendszeres gyakorlás).

 

 

 

 

4.        MEZTELENSÉG,  SZEMÉRMESSÉG  --

ÁLSZEMÉREM 

 

 

Nyíltabb, őszintébb korban élünk, mint bármely eddigi. Mégis meglepően sokaknak, köztük sok fiatalnak okoz gondot a meztelenség és a (túlzott) szemérmesség. S itt nemcsak azokra gondolok, akik valamilyen vélt vagy valódi testi hibájukat szégyellik feltárni mások előtt, pl. közös zuhanyozóban. Hanem a hibátlan testűek partnerkapcsolati szégyenlősségére, a családon belüli meztelenségre vagy a saját meztelenséghez való viszonyra is. Egy 19 éves fiú írta „Meztelenség” jeligével a következőket:

14 éves koromtól nagyon szeretek meztelenül aludni. Akkor fedeztem fel, milyen jó érzés az esti fürdés után meztelenül befeküdni a tiszta, friss ágyneműbe. Azóta meztelenül alszom. Pedig egyesek szerint ez nem okos dolog, mert szinte csábít az érzékiségre. Tény, hogy körülbelül ugyanabban az időben szoktam rá az önkielégítésre. Szeretném tudni, hogy a kettőnek mennyiben lehet köze egymáshoz, s helyesebb lenne-e nem meztelenül aludni?

Nos, nyugodtan aludjon tovább meztelenül. Ebben nincs semmi rossz, sőt, nagyon egészséges és valóban jó érzés. Talán azért, mert az őseredeti állapotára emlékezteti az embert. A levetkőzés, a meztelenség mindig egyfajta „visszatérés a természethez”, a természetes állapothoz. Ezért éreznek sokan valami sajátos felszabadultságot ilyenkor. Persze nem mindenki – erre még visszatérek.

Az önkielégítés általában nem a meztelenség következménye, hanem leginkább a serdülésé, amely a szexuális fogékonyságot a fiúkban  ugrásszerűen fejleszti. Összefüggés legfeljebb annyiban van köztük, hogy a meztelenségre rendszerint olyan helyzetben kerül sor, ami az önkielégítés szempontjából is kedvező. Ha aztán valaki megszokja, hogy az önkielégítést meztelenül végzi, akkor a meztelenség feltételes reflexszerűen kiválthatja az önkielégítésre való törekvést. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az illető ne tudna ellenállni ennek a késztetésnek, ha akar. A levélíró is írta, hogy a meztelenül alvás ellenére jelentősen csökkentette az önkielégítések gyakoriságát.)

Ha jobban meggondoljuk, talán nem is olyan nagy baj, ha a meztelenség és a szexualitás igénye összekapcsolódik egymással. Nagyobb baj az, ha a meztelenség szexuális gátlásokat ébreszt az emberben. Gyakran kerestek meg olyan fiatal férfiak vagy nők, akik arról panaszkodnak, hogy a meztelenség gátlásokat vált ki bennük az intim együttlét során. Amíg ruhástól ölelkeznek, csókolóznak, addig nincs semmi baj, létrejön a szexuális izgalom. De mihelyt levetkőznek, megszűnik a merevedés, ill. visszaesik a lány izgalma. Ennek fő oka rendszerint az, hogy a nevelés túlzott szégyenérzetet táplált beléjük. A meztelenséggel kapcsolatos beállítottság már kisgyermekkorban kialakul, főleg a szülők példája és közlései nyomán. A kisgyermek eredetileg szereti a meztelenséget. A szégyenlősség tehát nem valami velünk született, ösztönös dolog, ahogy egyesek állítják, hanem a nevelés következménye. Az ezzel kapcsolatos szemlélet koronként, társadalmanként, sőt, családonként is változó. Nem akarok az ősemberig, vagy a primitív bennszülöttekig visszamenni; anélkül is nyilvánvaló, hogy a szemérmesség, a test bizonyos részeinek takarása nem „általános emberi” vonás, hanem a társadalmi fejlődés során alakult ki. Méghozzá sokféle és igen eltérő módon.

A kínai nőknek pl. főleg a lábukat kellett gondosan becsomagolniuk; az araboknál fontosabb volt az arc (és az egész test) takarása; a női mell és a nemi szervek elfedése pedig a különböző kultúrákban egészen eltérő. A nyugati kultúrkörben, tehát hazánkban is csak a legutóbbi kétszáz évben (főleg az ún. viktoriánus korban) terjedt el a túlzott szemérmesség, a test minden részének (a fej és a kéz kivételével) gondos eltakarása. Száz éve a nők még a strandokon is csak „állig felöltözve” mertek megjelenni. S az sem tartozott a ritkaságok közé, hogy a házaspárok évtizedeken át sohasem látták egymást meztelenül. (Még akkor sem, ha éppen szexre került sor, mert a hálóinget, pizsamát ilyenkor sem vetették le teljesen, s gondoskodtak a teljes sötétségről is.)

A mai fiatalok számára egyenesen nevetségesnek tűnik a régi idők és egyes idősebb emberek túlzott szemérmessége. Ám a hagyományos szemlélet még a családon belül sem tűrte el a teljes meztelenséget, gyakran az azonos nemű családtagok között sem. Akibe pedig már kisgyermekkorától kezdve beléivódott, hogy a meztelen test „szégyellni való”, az később már nehezen tud megszabadulni a meztelenséggel kapcsolatos gátlásaitól. Számos szexuális zavar eredetét éppen a túlzott szemérmességre nevelésben találjuk meg.

 

Szaunázás, nudizmus

 

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy abban a családban, ahol megszokott dolog a meztelenség, feltétlenül korszerű szexuális nevelésben részesítik a gyermekeket, de azért az ilyen családban jóval nagyobb ennek a valószínűsége. Nem véletlen, hogy a skandináv országokban, amelyek a modern szexuális nevelés élharcosai, a családon belüli meztelenség és a nudizmus, vagyis a meztelen fürdőzés egyaránt igen elterjedt. Kár, hogy nálunk eddig kevés fiatalnak lehetett olyan élménye, mint annak a 18 éves fiúnak, aki nemrég egy finn családnál vendégeskedett. Érdemes idézni leveléből:

A szauna külön kis házban volt, közel a vízhez. Már sokat hallottam róla, tudtam, hogy teljesen le kell vetkőzni. Amikor beléptünk barátommal a szaunába, már ott voltak a szülei, szintén meztelenül. Kicsit szégyelltem magam barátom édesanyja előtt, de ez nem tartott soká, mert megláttam barátom húgát is. 14 éves, nagyon aranyos kislány, szőke, kék szemű. Akkor láttam először élőben meztelen lányt. Nagyon bámulhattam, mert a szülők gyorsan elkezdték magyarázni, hogyan ütögessem magam a nyírfavesszővel. Azután kiszaladtunk a stégre és onnan ugrottunk a tó vízébe. Nem kellett utána sem azonnal felöltözni, kifeküdtünk a stégre, napoztunk. Barátom húga egyáltalán nem szégyellte magát előttem, s én nagyon megszerettem. Képes lettem volna azonnal feleségül venni. Sajnos, hamar lejárt az üdülés ideje, haza kellett jönnöm.

Szaunák (forró légfürdők) természetesen már nálunk is vannak, ha nem is annyi, mint Finnországban, ahol szinte minden második családnak van, de a nyilvános szaunákat nálunk a másneműek csak fürdőruhában látogathatják. Bizonyára hasznos lenne, ha divatba jönnének a családi szaunák. De addig is jó lenne megszabadulni a prüdériától és az álszenteskedéstől, hogy a meztelenség bizonyos természetes helyzetekben ne váltson ki gátlásokat. Persze sokszor nem könnyű megítélni, mi tekinthető természetes helyzetnek. Egy példa:

16 éves fiú vagyok. A szüleim tíz napig üdültek, én addig a barátomnál laktam. Első reggel a barátom apja jött kelteni minket. Nagyon csodálkoztam, mert a barátom nemcsak, hogy merev hímvesszővel ugrott ki az ágyból, de még a pizsamát is levetette, hogy felöltözzön előttem és apja előtt. Én is úgy ébredtem, de nem keltem fel azonnal, pedig ki akartak húzni az ágyból. Pali bácsi később rájött az okra és mentegette magát. Ez nekem kellemetlen volt. Másnap megint úgy ébredtem, s még mielőtt kiment volna a bácsi a szobából, gyorsan felkeltem és öltözéshez láttam, hogy oldódjon mindkettőnk zavara. Tessék megírni, hogy először vagy másodszor jártam el helyesen. Ősztől kollégista leszek, máskor is kerülhetek ilyen helyzetbe.

A levélíró barátja, mint látjuk, természetes helyzetnek tekintette az apja és a barátja előtti meztelenséget, még akkor is, amikor épp merevedése volt. Számára ez természetesebb volt, mint a levélírónak, hiszen saját apja előtt nyilván megszokta már. A levélírónak viszont Pali bácsi mégiscsak egy majdnem idegen férfi, s a meztelenség idegenek előtt joggal okoz problémát – kivéve megint csak bizonyos természetes helyzeteket, pl. közös zuhanyozást, vagy nudista strandolást.

Akkor hát nem felesleges és idejétmúlt dolog a szemérem? Egyáltalán nem. Csak a túlzásba vitele veszélyes és káros. Szemérmességre – vagyis bizonyos szexuális gátlásokra – szükség van a kulturált emberi együttélésben; ez azonban inkább a viselkedés sajátossága, mint a felöltözöttség fokáé. Felöltözve is lehet valaki szemérmetlen – és viszont. A szemérmetlenség lényege ugyanis az olyan viselkedés, amely mások megbotránkoztatására irányul (vagy legalábbis azt váltja ki). A levélben leírt esetben nyilván egyikről sem volt szó. De azért az ilyen viselkedés félreérthető, s épp ezért idegenek előtt kerülendő. Éspedig akkor is, ha azonos neműek, hiszen tudjuk, hogy a homoszexuális hajlamúakra izgató hatású lehet az ilyen látvány.

Előfordulhat azonban az is, hogy épp az idegenek jelenléte, a nyilvánosság az a természetes helyzet, amelyben a meztelenség elfogadható. Például egy nudista (naturista) strandon, ahol mindenki meztelen. Nálunk azonban egyelőre még elég kevés a legális, azaz hivatalosan elismert és ellenőrzött, nudista strand és camping. A nudizmus ellenzői a közerkölcsökre gyakorolt romboló hatásától félnek. Pedig tévedés azt hinni, hogy az ilyen strandok, ahol mindenki meztelen, a bujaság melegágyai. A mezítelenséget éppúgy meg lehet szokni, mint bármilyen más „divatot”. Sőt, sokak szerint ez kevésbé izgató, mint a test sokat sejtető, részleges elfedése.

Nagyszüleink korában még megbotránkoztak volna a miniszoknyán vagy a „forró nadrágon”, nem is beszélve a „bikini típusú” fürdőruhákról vagy az átlátszó blúzokról – ma pedig egyik sem kelt feltűnést. A nudizmus egyébként nem valami vadonatúj dolog, hiszen az ókorban vagy középkorban magától értetődő volt a meztelen fürdőzés a közfürdőkben, nemre és korra való tekintet nélkül. Ezt a hagyományt folytatják ma a nudisták vagy naturisták, az ún. „Freikörperkultur” (szabad testkultúra) hívei. A meztelenségnek szerintük felszabadító, a nyíltságot, őszinteséget elősegítő hatása van.

Tegyük hozzá: csak akkor, ha valaki pszichoszexuálisan egészséges.

 

 

 

5.   PORNOGRÁFIA – KÁROS  VAGY  HASZNOS?

 

 

A pornográfia körül ma is nagy viták folynak. Főleg azon vitatkoznak, hogy mindenképpen ártalmas-e, vagy csak bizonyos esetekben. Az egyik levélíró így fogalmazta ezt meg:

Nem tudom, kinek higgyek, mert a barátaim egy része hasznosnak, egy másik része viszont károsnak tartja a pornográfiát. Képesek veszekedni ezen, s közben még abban sem értenek egyet, hogy tulajdonképpen mit nevezhetünk pornográfiának.

Ez a levél jól jellemzi a helyzetet. Mutatja a kérdés tisztázatlanságát a közvéleményben; de azt is, hogy a közfelfogás ma már nem egyértelműen elutasító. Az ún. szexhullám következtében ma már sok minden nem tűnik pornográfiának, amit régebben annak minősítettek volna. Kiderült, hogy teljesen viszonylagos, mit tekintünk „illetlen ábrázolásnak”, mert ez koronként, társadalmanként, sőt egyénenként is igen különböző lehet.

Bigottan vallásos, puritán, konzervatív szemléletű emberek ma is pornográfnak tekintenek pl. egy meztelen férfit vagy nőt ábrázoló, klasszikus szépségű, ógörög szobrot vagy reneszánsz festményt. Mások viszont még a szeretkezési jelenetek ábrázolását sem tekintik pornográfiának, ha az művészi színvonalú – és nem öncélú.

Még nehezebb annak eldöntése, hogy káros-e a meztelenség, illetve a szexuális izgalom és tevékenység ábrázolása, akár álló- vagy mozgókép, akár szöveg formájában. Ha igen, akkor milyen jellegű a károsodás, amit okozhat? Bármilyen tartalmú pornográfia káros-e, vagy csak bizonyos tartalom esetén? Mindenkire nézve káros-e, vagy csak a fiatalkorúakra, illetve gyermekekre? Ha viszont nem káros, illetve csak bizonyos feltételek eseténaz, akkor miért tiltanák sokan teljes egészében, minden feltételtől függetlenül? (S egyáltalán, lehet-e eredményesen tiltani?)

Egy régebbi felvilágosító könyv a pornográfiát úgy határozta meg, mint „az érzékek felkorbácsolására alkalmas, rafináltan felizgató fényképek, írások, filmek gyűjtőfogalmát”. Ezzel  nagyjából egyet is tudok érteni, mert a pornó lényege valóban az, hogy szexuális izgalmat gerjeszt, s ezáltal elősegíti a kielégülést. Ami alapjában véve természetes folyamat. Az említett könyv azonban azt is írja, hogy „felesleges nemi izgalmakat okoznak, ezért kerülendők”.

Ez már elgondolkoztat. Számomra nem világos, miért feleslegesek a nemi izgalmak? Talán károsak? A pornográfia ellenfelei szerint a szexualitás nyílt ábrázolása „felkorbácsolja az ember alantas ösztöneit” és erkölcstelen cselekedetek vagy éppen bűncselekmények elkövetésére ösztönzi. Tényleg így lenne? Mit mutatnak a tények?

Az elsők között Dániában szüntettek meg szinte minden korlátozást a pornográf termékek forgalmazásában. A szexuális bűnözés azóta nemhogy nőtt volna, hanem jelentősen csökkent. A hamburgi egyetem Szexológiai Intézetében sok fiatal és felnőtt bevonásával vizsgálták a pornográf filmek és szövegek hatását. A vizsgálati eredmények azt mutatták, hogy a pornográfiának nem voltak káros hatásai a vizsgáltaknál. Az egyéneket általában szexuálisan ingerli, erősíti a reagálókészséget és a meglevő hajlamokat, de más hatása nincs. S ezek a hatások is elég különbözőek, az egyéntől és a körülményektől függően.

Ugyanaz a pornográf kép vagy szöveg az egyik embert szexuálisan felizgatja, egy másik viszont undorodva elfordul tőle, s van, akire szinte semmilyen hatást nem gyakorol. Ez a közömbösség persze többnyire csak látszólagos, ill. annak a következménye, hogy az egyén „erkölcsi okokból”, a belé nevelt gátlások hatására elfojtja magában a pornográfia által keltett szexuális izgalmat. De tény az is, hogy a megszokás gyorsan csökkentheti a pornográfia hatását. Ami attól is függ, hogy mikor, milyen helyzetben és kivel együtt érik ezek a hatások. Egy 20 éves egyetemista lány írta:

Eleinte nagyon idegenkedtem mindenfajta pornográfiától, mert veszélyesnek és erkölcstelennek tartottam. Sokat vitatkoztam erről barátnőimmel és partneremmel. Ma már elfogadom, hogy egy kialakult jellemű, felnőtt ember számára nem jelent veszélyt. De változatlanul azt hiszem, hogy a gyermekek és serdülők lelkivilágában károkat okozhat.

Valóban megfigyelhető, hogy serdűlőkre, gyermekekre a pornográf képek és szövegek erősebben hatnak, mint a felnőttekre, ami természetes. De épp ezért nem mindegy, hogy mi hat rájuk. Hiszen nemcsak egészséges és kulturált szexuális viselkedést lehet ábrázolni, hanem az abnormálist és kulturálatlant is. Ha a fiatalnak még nem alakult ki az egészséges szexuális ízlése és józan értékítélete, akkor fennáll a veszély, hogy vonzónak találja a szexualitás nem kívánatos formáit is. Márpedig, sajnos, a pornográf sajtótermékek vagy filmek közül nagyon sok ilyet ábrázol.

 

Pornográfia és nevelés

 

Ez azonban egyáltalán nem szükségszerű! Van – és lehetne sokkal több – jó pornográfia is, amely a szexualitást gyengéd és kulturált játékként mutatja be, s ezáltal elősegíti a helyes szexuális beállítottságot, fejleszti a szexuális kultúrát. Ezért hasznos lehet, ha a serdülők maszturbációs fantáziáik erősítésére a másik nemet vagy a pettinget, illetve a közösülést ábrázoló képeket nézegetnek, és képzeletben gyakorolják természetes nemi szerepüket. Még inkább pozitív hatása lehet egy szexuálpedagógiai szempontokat figyelembe vevő, erotikus filmnek, amely a kulturált szeretkezés lehetőségeit művészi színvonalon mutatja be. Egy 18 éves fiú leveléből idézem:

13 éves koromban találkoztam először pornográf képekkel, amikor apám íróasztalfiókjában kerestem valamit. Később eldugott pornográf képeslapokat is találtam. Az egyiket bevittem az iskolába, hogy megmutassam egy-két barátomnak. Kiderült, hogy már mind láttak ilyet, s ettől kezdve csereberéltük a pornó lapokat. Próbáltuk egy-két lánynak is megmutatni, de azok csak pfújoztak rá. Végül az egyik kép egy tanár kezébe került, s akkor kitört a balhé, de szerencsére nem sikerült kinyomozni, hogy kié volt. Kíváncsi lennék, hogy másutt is ennyire el van-e terjedve a pornográfia?

A történet nagyon jellemző, és biztosan sokan éltek át hasonlót. A kérdésre igenlő válasz adható. Egy német szexológus vizsgálatai szerint már az általános iskola első osztályától kezdve növekvő szerepe van a gyermekek egymás közötti beszélgetésében. Eleinte primitív rajzocskák és pár soros, rímelő mondókák terjednek, később pornográf anekdoták, fényképek, képeslapok, kártyák stb. A fiúk kb. 30%-a ártalmatlannak, 14%-a szórakoztatónak tartja a „disznó vicceket”, míg a lányok sokkal nagyobb arányban elutasítják azokat, s inkább a finom erotika (szerelmi történetek stb.) iránt fogékonyak.

A szexvicc és a pornó elfogadásának aránya az életkorral párhuzamosan emelkedik. A szexviccek népszerűségét főleg az magyarázza, hogy a nevetés oldja a szexszel kapcsolatos szorongást és gátlásokat. Hátrányuk, hogy többnyire hagyományos-konzervatív szemléleten alapulnak, és ilyet terjesztenek. Egy 20 év körüli fiatalember érdekes javaslattal állt elő:

Nem lehetne felvilágosító jellegű pornóképeket, filmeket készíteni? Nagyon sok fiatal azt sem tudja pl., hogy mi az a petting, milyen előnyei vannak, s milyen sokféle fajtája van. Az üzleti pornográfia perverz jelenetei helyett a perverzitást mellőző szexképek a partnerrel együtt nézegetve fokoznák a szeretkezés örömszerző hatását, elősegítenék a kielégülést. Sőt, a hozzá kapcsolt szövegekből megértenék, hogyan kell hatékonyan ingerelni egymást.

Habár nem éppen új dolog, amit a levélíró javasol, hiszen a szexológusok már régóta sürgetik, ám kétségtelenül fontos és változatlanul aktuális. A pornográf jellegű ábrázolások vagy történetek hatékonyságát jórészt szemléletességük, cselekményességük és az a körülmény magyarázza, hogy a szexnek éppen azokat az intim részleteit ismertetik meg a fiatalokkal, amelyeket az iskolai (vagy más, intézményes) szexuális felvilágosítás eddig gondosan elkerült. A hatásosság nem is lenne baj, ha csakis a fentebb említett „jó pornográfia” kerülne a fiatalok kezébe. De ma alig lehet szó válogatási lehetőségről: a véletlenül kezükbe kerülő – többnyire alacsony színvonalú, kulturálatlan – pornográfiát a fiatalok kritikátlanul habzsolják, s ezáltal sok téves, rossz beállítottságra tesznek szert.

 

Pornó az interneten

 

Az utóbbi 20-30 évben a pornográfia terjedésének új lehetőségeit nyitotta meg az Internet, az elektronikus világháló, amelyhez a fiatalok is egyre inkább hozzájutnak a személyi számítógépek révén. A  „pornófájlok”, s különösen az „interaktív chat”, vagyis az interneten történő ismerkedés, bizalmas beszélgetések (különösen, ha web-kamerák segítségével láthatják is egymást), a korábbi évekhez képest új lendületet adtak a – most már elektronikus – „szexuális forradalomnak” (legalábbis a szexhullámnak). Tehát nemcsak a pornográfia vált elérhetőbbé, gazdag választékot kínálva a különböző szexuális igényűek és beállítottságúak számára, hanem „virtuális” erotikus kapcsolatokat is lehetővé tett az ismeretlen, de létező (vagy csak „technikailag elővarázsolt”) partnerekkel.

Ez napjainkban nálunk is új helyzetet teremt, félresöpri a hagyományos korlátokat, megnyitja az érdeklődők előtt a szexuális élmények virtuális tárházát. Ez részben jó, hiszen sok új ismeretet közvetít, részben azonban eddig ismeretlen veszélyekkel jár, amelyek éppen a tájékozatlan fiatalokat fenyegetik leginkább. Egy 17 éves fiú írta a következőket:

Amióta sikerült hozzájutnom apám számítógépével az Internethez, és felfedeztem a szex-oldalakat, azóta megváltozott az életem. Délutánonként, amikor szüleim nincsenek otthon, a világhálón szörfölve és pornográf képeket, sőt, jeleneteket nézegetve nemcsak önkielégítést folytatok, hanem chat-elek, vagyis üzenetváltással beszélgetek is a szexuális élvezkedés különböző, olyan lehetőségeiről, mint a csoportszex, a szado-mazo és hasonlók. Ezek egyre jobban érdekelnek, csak kicsit túl sok időmet veszik el, például a tanulástól, meg a baráti kapcsolatoktól. Egyesek szerint ez már szenvedélybetegség nálam, de nem tudom, hogyan szabadulhatnék tőle.

Eddig ugyan csak egy-két ilyen levél érkezett, mert a probléma magyar viszonylatban még új keletű. Nem úgy, mint Nyugaton, főleg Amerikában, ahol a „cybersex” már százezrek életében okozott problémát. Az USA-ban felfigyeltek rá az orvosok és pszichológusok, könyvek jelentek meg az Internet-szex veszélyeiről, s már több gyógyközpont is működik, amelyek segítséget kínálnak az érintetteknek. Mi csak most kezdjük észrevenni, hogy az Internet a maga óriási információs lehetőségeivel nemcsak áldás lehet, hanem átok is, mert a pornóipar visszaél ezekkel a lehetőségekkel, s elárasztja termékeivel a világot

A megoldás pusztán rendeletektől éppúgy nem várható, mint a prostitúció esetében. De ha jobban megszerveznék és korszerűsítenék az intézményes (iskolai) szexuális nevelést, akkor a fiataloknak nem lenne szükségük a pornográfiára, mint információforrásra, s mindenképpen igényesebbek, kritikusabbak lennének.

 

Utcalányok, mint „betanítók”?

 

A pornográf képek és szövegek keresésétől és habzsolásától rövid út vezet utcalányok, prostituáltak „szexuális szolgáltatásainak” igénybe vételéig. Legalábbis azoknál a 17–20 év körüli fiúknál, akik úgy érzik, hogy egyhamar nincs más lehetőségük szexuális kapcsolat keretében történő kielégülésre. Önkielégítéssel persze bármikor elérhetnék a kielégülést (ami ráadásul pénzbe sem kerül és veszélyekkel sem jár), mégis hiányát érzik az „igazi” – sokszor megálmodott és esetleg már sikertelenül megpróbált – szexuális kapcsolatnak. Úgy gondolják, egy utcalánynál kevésbé kell a kudarctól félni, hiszen ismeretlenek maradnak egymás számára, s a pénzükért némi gyakorlatot is szerezhetnek pl. a közösülési technikát illetően.

Csábító elképzelésnek tűnik. De mi a valóság? Egy 19 éves fiú írta:

Amikor végre össze tudtam szedni azt a néhány ezer forintot, amit fizetni kell egy prostinak, elmentem a már rég kinézett helyre és „szobára mentem” a kiválasztott nővel. Ő pillanatok alatt ledobta magát meztelenül az ágyra és sürgetett, hogy menjek már. Ez a gyorsaság kicsit megzavart, nem is volt még rendes merevedésem, de ő néhány mozdulattal besegített a krémezett kezével, s egy percen belül megtörtént a magömlésem. Azt azonban nem mondhatom, hogy igazán kielégültem volna. Sőt, ez még annyit sem ért, mint egy jó önkielégítés, kár volt érte annyi ezrest kiadni. Semmivel sem lettem okosabb a nemi életet illetően, s utólag csak csodálkozom, hogyan követhettem el ilyen butaságot. Egyszerűen nem is értem, miért van annyi férfinak szüksége az utcalányokra?

Nos, a válasz egyszerű: a szexuális kulturálatlanság okán! Amihez persze sok minden hozzájárulhat: például „nincs idejük” egy normális partnerkapcsolatot keresni, vagy a meglevő kapcsolat szexuálisan kevés vagy nem kielégítő. Aztán meg igénylik a változatosságot, és azt, hogy tetszésük szerint rendelkezhessenek egy megvásárolt, s így időlegesen hatalmukban levő partnerrel. (A hatalomvágy kiélése néha nagyobb kielégülést jelent számukra, mint maga a szex.)

A „szexuális szolgáltatások” igénybe vételének épp az az egyik veszélye, hogy a partnert megvehetőnek, a kapcsolatot üzleti viszonynak tekintik, s az így megerősített, hagyományos (patriarchális) szemléletet akaratlanul is átviszik egy szerelmi vagy házastársi kapcsolatba. Ami aztán a kapcsolatot könnyen tönkre teheti.

A másik veszély a nemi úton terjedő fertőzésekkel kapcsolatos. Ami ugyan kondommal, gumióvszerrel kivédhető, de ez sem jelent ellene garanciát, hiszen elszakadhat (s egyébként sem véd például a tetű vagy a különböző bőrbetegségek ellen).

Úgyhogy akinek van egy csöpp esze, az kerüli az utcalányokat.

 

 

 

6.   ÁLMODOZÁS,  RAJONGÁS,   DIÁKSZERELEM

 

 

A serdülés és az ifjúkor éveiben az ember hajlamosabb az álmodozásra, mint az érett felnőttkorban – és ez jól is van így! Az álmodozásból szerencsés esetben megvalósítható gondolatok, ötletek, tervek születnek, s így megvan az esélye annak, hogy az álmok többé-kevésbé valóra váljanak. De ez csak akkor lehetséges, ha az álmodozó nem szakad el túlságosan a valóságtól, az élet realitásaitól.

Sajnos, nem mindig ez a helyzet. A valóságtól való elrugaszkodás leginkább a serdülőkori partnerválasztásban, szerelemben fordul elő. Egyáltalán nem volt ritka, hogy olyan leveleket kaptam, mint amilyet egy 14–15 éves lány írt:

Kedves Doktor úr, a „Help” című film megnézése után nagyon szerelmes lettem Paul McCartneyba. Úgy érzem, nem tudok nélküle élni. Éjjel is mindig vele álmodom. Osztálytársaim ezért lenéznek. Mindig azt mondják: Túl régimódi vagy! Hülyeség hinni az álmokban! – Lehet, hogy igazuk van? Én szeretnék hinni az álmaimban. Tanulok angolul és ha 18 éves elmúltam, el szeretnék menni Londonba. Lehetséges ez? Egyáltalán elérhetnék valamit? Én úgy tudom, hogy Paul és Linda elválnak. Igaz ez? Kérem, segítsen nekem!

Sok olvasó számára ez alighanem nevetségesnek tűnik, s joggal. Képzeljük csak el: a világhírű, dúsgazdag zenész, az öregedő, nős férfiú csak arra vár, hogy végre 18 éves legyen egy vidéki, magyar kamaszlány, s megpillantsa őt rajongóinak milliós táborában… Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy ötös találatnak a lottón jóval nagyobb esélye van, mint annak, hogy ez az álom megvalósuljon. Ám azért mégsem intézhetjük el a dolgot azzal a jó tanáccsal, hogy a „szerelmes szív” inkább lottózzon. Viccelődéssel nem lehet valós problémákat megoldani.

Már csak azért is érdemes komolyan venni ezt a jelenséget, mert valamilyen formában sokakat érint, s komoly társadalmi és egyéni kihatásai vannak! Nem feladatom itt elemezni, hogy milyen okai és következményei vannak egyes sztárok hihetetlen népszerűségének a fiatalok körében. Mindenesetre az egyik fő ok bizonyára a tudatosan szervezett és a tömegközlési eszközök (újságok, rádió, tévé) révén mindenhová eljuttatott reklám és propaganda, a „jól tálalt” műsorok, a sztárcsinálás egész gépezete.

De bármilyen reklám hatástalan lenne, ha nem támaszkodna valamilyen tényleges szükségletre. Ilyen pl. a fiatalok esetében az álmodozás, a tervezgetés, a kaland, a romantika szükséglete. De említhetném a ki- és feltűnni vágyást, s még más szükségleteket is. Persze nem mindegyik alakul ki egyformán mindenkiben, de azért a serdülőkorra ezek elég jellemzőek, mondhatni életkori sajátosságok. Akárcsak a szerelemigény, amely ebben az életkorban jelentkezik erőteljesebben, s összefonódhat az említett szükségletekkel.

A serdülőt élénken foglalkoztatja a jövő, megpróbálja elképzelni saját felnőtt életét, s ehhez mintákat, ideálokat keres. Szerencsés esetben ezeket a közvetlen környezetében találja meg. A szülők ugyan legtöbbször csak észrevétlenül ható mintát nyújtanak, ritkán jelentenek tudatosan választott ideált, hiszen a lelkileg önállósuló fiatal nem akar túlságosan a szüleire támaszkodni. Sőt, gyakran éppen a szüleinek bírálatával igyekszik erősíteni saját egyéniségét (amiből gyakran komoly összeütközések támadnak).

 

A tanár, mint első ideál

 

Sokkal gyakoribb, hogy az egyik, viszonylag fiatal tanárt vagy tanárnőt választják ideáljuknak, eszményképüknek. Főleg lányok számolnak be egy férfi tanár iránt érzett, titkos rajongásukról, szerelmükről. Többnyire az a gondjuk, hogy ezt elárulják-e az illetőnek, s ha igen, hogyan. Vagyis általában fel tudják mérni, hogy az életkori, társadalmi és egyéb különbségek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a tényleges és egyenrangú intim kapcsolatot. Így inkább csak játszanak azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ……

Ez a képzeleti játék, ez az álmodozás akkor is hasznos lehet, ha semmi sem valósul meg belőle, ha mindvégig távoli, plátói rajongás marad. Hiszen egyrészt lehetővé teszi a szerelemnek, ennek a felnőtté válást jelző és elősegítő érzelemnek az átélését, gyakorlását. Másrészt megszeretteti azt a tantárgyat, amit az illető tanár tanít, s arra ösztönzi, hogy jó tanulmányi eredményeket érjen el. Nem is lenne jó – mert veszélyes lenne –, ha ez az érzelem túllépné a plátói rajongás kereteit.

A tényleges partnerkapcsolat egy jóval idősebb, érettebb, s ezért eltérő igényű partnerrel nagy lelki megterhelést jelentene a serdülőnek, hiszen erre ő még felkészületlen. Nem is szólva arról, hogy a felnőtt esetleg visszaélhet a serdülő naiv, hiszékeny rajongásával, pl. felnőttes szexuális kapcsolatot kezdeményezhet, ami aztán nem kívánt terhességet és sok egyéb problémát eredményezhet.

Akkor tehát csak álmodozzon a tizenéves – ahelyett, hogy megpróbálna tényleges kapcsolatokat létesíteni? Nem, erről szó sincs. Az álmodozásnak fontos, előkészítő szerepe van, de csak bizonyos feltételek esetén lehet hasznos. Elsősorban akkor, ha az álmodozó serdülőkorú, rajongásának tárgya pedig jóval idősebb. Másrészt fontos, hogy az álmodozások minél több valóságelemet tartalmazzanak: ha egészükben nem is, de egyes részleteikben megvalósíthatók legyenek. Alapfeltétel, hogy az álmodozás ne uralkodjon el az emberen, ne helyettesítse a reális tervezést, a tényleges kapcsolatokat. Vagyis meg tudjuk különböztetni a lehetségest a lehetetlentől. (A pszichológiában ezt „realitáskontrollnak” nevezik.)

A serdülőkorban, főleg annak kezdeti szakaszaiban még érthető, ha a realitáskontroll gyenge. De ha pl. az idézett levélíró már 16–17 éves lenne, s még mindig ilyen gyenge lenne a valóságérzéke, az baj lenne, mert azt jelentené, hogy gyerekesebben viselkedik az ő életkorában elvárhatónál. Ez a lelki fejlődés valamilyen megrekedésére, elmaradására utalna. Irreális rajongásának lehet ugyan olyan haszna, hogy a nagy Ideál kedvéért megtanul angolul, de egészében inkább káros, mert visszatartja őt az elérhető partnerekkel létesített, tényleges kapcsolatoktól. Nem is beszélve arról, hogy lehetetlen törekvésével kudarcra kárhoztatja önmagát, ami könnyen visszahúzódást, önmagába zárkózást eredményezhet.

Mi ebből a tanulság? Álmokra, álmodozásra éppúgy szükség van, mint a játékokra, játékosságra. Csak tudni kell, hogy nem álomvilágban élünk, s egy életet csak a megvalósítható álmokra, tervekre szabad építeni. S ez az ún. diákszerelemre is érvényes.

De mi is az a diákszerelem?

Legegyszerűbb megfogalmazásban: diákkori szerelem. Ám ez nem sokat mond, hiszen a diákkor, a tanulóidő ma többnyire elég hosszú, s ezalatt sokféle szerelem lehetséges. A kisdiákkori szerelmet – mert olyan is van! – inkább gyerekszerelemnek nevezhetjük. Az igazi diákszerelmek a tizenéves korban, pontosabban a serdülőkorban kezdődnek. Első formájuk többnyire a rajongás egy elérhetetlen ideálért. Egy 14 éves lány írta:

Szeptemberben, amikor a 8. osztályba kerültem, jött egy fiatal rajztanár, tíz évvel idősebb nálam. Hamarosan észrevettem, hogy nagyobb érdeklődést tanúsít irántam, mint a többiek iránt. Hiába tiltakoztam érzéseim ellen, megszerettem. Egyszer az utcán is találkoztunk, beszélgettünk, bár jelentéktelen dolgokról. Most, hogy befejeztem az általános iskolát, már nem találkozom vele, pedig nagyon szeretném tudni, hogy mit érez irántam: csak úgy szeret-e, mint egy diákot, vagy úgy, mint én őt? Nagyon kérem, ne írja azt, hogy ez csak diákszerelem…

Nos, nem írom azt, hogy csak diákszerelem, mert ebben a „csak”-ban lekicsinylés van, pedig szerintem a diákszerelem egyáltalán nem lekicsinylendő dolog. Hanem fontos állomás az érett szerelem kialakításához vezető úton. Azt sem írom, hogy felejtse el a tanár urat, hiszen idővel úgyis elfelejti, legalábbis abban az értelemben, hogy az iránta érzett szerelme elmúlik. A szerelmek ugyanis mulandók, és ez így van rendjén. Persze azért még ábrándozhat róla, hogy milyen szép lett volna, ha… De ne feledje: alig van esély arra, hogy ez a szerelem a valóságban is beteljesüljön. Túl nagy a kor- és státuskülönbség! Még ha mindketten tíz évvel idősebbek lennének, akkor talán igen. De hol lesz ez a – különben is nyilván egyoldalú – szerelem tíz év múlva!

Alig tart előbbre a helyzetet és annak megítélését illetően az a 16 éves, középiskolás lány, aki beleszeretett „kedvenc tantárgyának” 34 éves tanárába:

Hogy ő is kedvel, abban biztos vagyok, de hogy mennyire, azt nem tudom. Meg azt sem tudom, hogy ha ő is úgy állna velem, mint én vele, akkor mi lenne. Mert azért kissé cikis helyzet lenne. Mit szólnának hozzá a munkatársai, az én és az ő szülei, a barátaim? Bár engem az előítéletek nem érdekelnek. De hogyan bizonyosodjak meg az ő érzelmeiről?

A tanárok általában kedvelik azt a diákot, aki az ő tantárgyukat választja kedvenc tantárgyának. De semmi sem utal arra, hogy a jó diáknak és esetleg a csinos lánynak kijáró kedvtelésnél többet érezne a levélíró iránt. A tanár úrnak feltehetőleg jó a realitáskontrollja. Egyébként a levélíró is helyesen látja, hogy egy tényleges szerelmi kapcsolat mindkettőjüket kellemetlen helyzetbe hozhatná. S ezen az sem változtat, hogy nem érdeklik az előítéletek. Ami pedig a tanár úr érzelmeiről való megbizonyosodást illeti: ha ő azt akarta volna, hogy legyen valami ebből a kapcsolatból, akkor már lépett is volna ennek érdekében.

A levélíró megtehetné ugyan, hogy négyszemközt föltárja érzelmeit tanárának, de ezzel bizonyos értelemben kiszolgáltatná magát neki, mintegy fölkínálkozna, aminek kimenetelét nehéz előre látni. Legjobb esetben magyarázatot kapna tőle, hogy miért nem lehet szó tényleges kapcsolatról – ám történhet ennél rosszabb is. (Visszaélések, sajnos, előfordulnak.)

A diákszerelem azonban nemcsak elérhetetlen partnerek iránti rajongás lehet, hanem hasonló korú partnerrel való tényleges kapcsolat is. Ez már az érettebb változata. Problémák persze ekörül is bőven akadnak. Egy 17 éves lány pl. ezt kérdi:

Valóban nem lehet hinni az első szerelemnek? Olvastam, és anyu is folyton ezt hajtogatja. Most mit csináljak? Nem tudok csak úgy kiábrándulni a fiúmból. Mondjam azt, hogy „Ne haragudj, de vesszünk össze, mert te vagy az első, és kár a szép tervekért”? Honnan tudhatom meg, vagy hogyan bizonyíthatom be, hogy tényleg, igazán szeretem? Gyengédség, önzetlenség, őszinteség mindkettőnk részéről megvan. Érezzük, hogy szükségünk van egymásra, s akármit tesz, nem tudok rá haragudni.

A szerelem valódiságának, megalapozottságának, vagy „szalmaláng” jellegének helyes elbírálása sorsdöntő lehet, nemcsak az ifjúkorban, hanem később is. Az e téren elkövetett tévedések gyakran tragikusak és jóvátehetetlenek – ezért kellene a fiatalokat alaposan felkészíteni a szerelemmel való találkozásra.

 

Az első szerelemtől az „Igaziig”

 

A kérdés különben elég bonyolult. A felnőttek, akik nem hisznek az első szerelem megbízhatóságában, többnyire saját csalódásaikból indulnak ki. Meg abból a közismert tényből, hogy az első szerelmekből ritkán lesz házasság. Ennek több oka is van.

Először is, az első szerelem többnyire olyan fiatal korban következik be, amikor még szó sem lehet a házasságról. Persze az ifjú szerelmesek rendszerint elhatározzák, hogy kivárják az időt, amíg egybekelhetnek, s örök hűséget ígérnek egymásnak. Mégis, legtöbbször elég hamar vége szakad a kapcsolatnak. Hogy miért? Gondoljuk meg: 5–10 évet várniuk kellene, s ez ebben a korban nagyon sok! Nem mintha nem lenne komoly az elhatározás, s a szerelmet is mindketten „igazinak” érezhetik. Csakhogy a serdülő- és ifjúkor, a tizenéves életszakasz a nagy változások, a gyors testi és lelki fejlődés időszaka.

Ebben az életkorban nemcsak a ruhánkat nőjük ki évről évre, hanem a régebbi, gyerekes gondolkozásunkat, életfelfogásunkat, érdeklődésünket stb., egyszóval a régebbi énünket is. Gyakran csak csodálkozunk, vagy mosolygunk azon, hogy egy-két évvel ezelőtt mennyire „odavoltunk” valamiért vagy valakiért. Így érthető, hogy a lelki fejlődés adott fokának megfelelő szerelmet is ki lehet nőni, különösen, ha a partner nem fejlődik ugyanolyan ütemben és ugyanolyan irányban. Ilyesmi persze a felnőttkorban is előfordulhat, hiszen a fejlődés ott sem áll meg, de a tizenéveseknél sokkal nagyobb a valószínűsége.

Az igazság kedvéért azt is hozzá kell tennem, hogy elég sok példa van az első szerelem fokozatos „megérésére”, megszilárdulására is. Azonkívül a „szerelmi érettség” a körülményektől, az addigi fejlődéstől függően elég eltérő életkorban – egyeseknél korábban, másoknál későbben – következhet be. S mellesleg a lányok általában korábban válnak éretté a tartós partnerkapcsolatra, mint a fiúk.

Ezért azt javaslom a levélírónak – és mindenkinek, akinek hasonló problémái vannak –, hogy higgyen nyugodtan az első szerelemben, de közben igyekezzen minél jobban megismerni partnerét (és önmagát), mert ezáltal elkerülheti a csalódásokat. Fontos tudni, hogy az érett szerelem nem zárja ki a józanságot, egymás hibáinak és erényeinek reális értékelését. Azt szeretjük igazán, akit hibáival együtt is szeretünk.

Hasonló, de mégis más problémát tükröz egy 13 éves lány levele:

Nagyon szerelmes vagyok egy évfolyamtársamba. Nagyon kedves srác, úgy érzem, viszonozza érzéseimet, bár nem mutatja. Félénk fiú és én is tanácstalan vagyok. Anyám arra tanított, ne áruljam el a fiúnak, ha szeretem, mert akkor elbízza magát, s ebben a korban különben sem számíthatok komoly kapcsolatra. De én szeretem őt és járni szeretnék vele. Szerintem létezik sokáig tartó, jó kapcsolat 13 éves korban is. Szükségem van erre a fiúra, de ha beszélek vele, elszégyelli magát, lesüti a szemét. Mit tegyek?

A levélben felvetett probléma meglehetősen tipikus helyzetet jelez. A levélíró érettebbnek tűnik a fiúnál, nincs kizárva hogy tényleg képes lenne tartósabb kapcsolatra. Csakhogy mindig kettőn áll a vásár, s kevés az esély arra, hogy a fiú is alkalmas már erre. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy meg se próbálja! Hiszen éppen a tartósnak szánt kapcsolat próbálgatása teszi lehetővé az ehhez szükséges képességek fejlesztését!

Nem értek egyet a levélíró anyjával abban, hogy nem szabad elárulnia érzelmeit: ha tényleg úgy érzi, hogy a fiú viszonozza azokat, akkor nyugodtan megteheti. Nem szükségszerű, hogy a fiú ettől elbízza magát. Sőt, lehet, hogy éppen erre – egy kis bátorításra, szeretet–kimutatásra – van szüksége ahhoz, hogy le tudja küzdeni gátlásosságát. (A gátlásosság kérdését külön tárgyaljuk bővebben.)

Mint már említettem, sokféle diákszerelem van, pl. aszerint is, hogy a szexnek milyen szerep jut benne. A serdülőkori diákszerelmek többnyire „plátóiak”, vagyis igyekeznek mellőzni a szexuális törekvéseket (főleg a lányok). De mind gyakrabban előfordul, s főleg a fiúk hajlamosak arra, hogy a „szerelmet” a szexre korlátozzák. Egy 16 éves lány arról írt, hogyan ismerkedett meg egy 17 éves fiúval, bátyja osztálytársával:

Hamarosan észrevettem, hogy másként közeledik hozzám, mint a többi lányhoz. Ez a dolog számomra a szerelem előjelének tűnt, de később rájöttem, hogy csak testi vonzódás. Történt ugyanis, hogy egyszer átmentem hozzá egy könyvért. Amikor el akartam jönni, hirtelen rám vetette magát és erőszakoskodni kezdett. Természetesen tiltakoztam, kapálóztam. Végül sikerült kiszabadulni és kirohanni az ajtón…

Másnap találkoztam vele az utcán, s ő kigúnyolt, mondván, hogy elmaradott vagyok, mert ha nem tudnám, a szex körül forog a világ, s manapság a korombeli lányok mind voltak már fiúval. Én válaszul csak annyit mondtam: Hát akkor csak menj azokhoz a lányokhoz! Én nem vagyok olyan! Ezzel otthagytam, s most Öntől szeretném megtudni: tényleg elmaradott vagyok-e? Ez a kamaszszerelem? Vagy aminek én hiszem: egy gyönyörű, boldog érzés, amikor a fiú és a lány között gyengéd, érzelmes kapcsolat jön létre?

A kérdés jogos, és nemcsak a levélírónak okoz gondot. Sőt, azt is mondhatnám, hogy világjelenség, legalábbis az iparilag fejlett országokban, ahol a fiatalok szexuális érése felgyorsult (ez az ún. akceleráció jelensége). A mai fiatalok 2–3 évvel korábban serdülnek, mint a száz évvel korábbi fiatalok, s ennek megfelelően a nemi életet is korábban igénylik és többnyire korábban is kezdik. Főleg azt a legegyszerűbb és mindenki által könnyen hozzáférhető formáját, amit önkielégítésnek nevezünk.

De ezen a téren jelentős különbség van a fiúk és a lányok között. Bár a lányok testileg valamivel előbb serdülnek, a fiúk szexuális reagálókészségének és igényeinek fejlődése megelőzi a lányokét. Amikor a serdülő fiú átéli az első kielégülést (akár éjszakai magömlés, akár önkielégítés formájában), szexuális reagálókészsége ugrásszerűen felnőttes szintre jut, kialakul az orgazmuskészsége.

A serdülő lány viszont nem jut ilyen könnyen az orgazmuskészség birtokába; nála ezt fokozatosan ki kell alakítani, pl. önkielégítéssel, vagy petting során. Nevelés és szemlélet kérdése, hogy ez megtörténik-e vagy elmarad. A hagyományos nevelés igyekezett visszatartani a lányokat minden szexuális élménytől egészen a házasságkötésig. Ma ez már ritkán sikerül (szerencsére), de azért a 16 év körüli lányok között még igen sok akad, akinek szexuális fogékonysága és igénye fejletlen.

Sajnos, a lányok fejletlen szexuális reagálókészség esetén is el tudják kezdeni a hagyományos értelemben vett nemi életet (vagyis a közösülést), mert náluk ehhez nem kell látható szexuális izgalom (bár így persze nem is élvezik az egészet). Az azonban nem igaz, hogy manapság a 16 év körüli lányok mind lefeküdtek már fiúval. A levélíró tehát nem maradt el lényegesen az átlagtól, efelől nyugodt lehet. S jobb is, hogy nem engedett a fiú erőszakoskodásának, mert a kierőszakolt, nem saját, belső igényekből fakadó szexuális élmények nem fejlesztik, sőt, esetleg károsítják a szexuális reagálókészséget.

A kérdés másik oldala, hogy mi köze van mindennek a szerelemhez? Nos, annak, hogy egy fiú erőszakoskodik egy lánnyal, gyakorlatilag semmi köze a szerelemhez, ez valóban csak a nemi vágy féktelen megnyilvánulása. Aki szerelmes, attól távol áll az erőszakoskodás, a szeretett partner igényeinek, érdekeinek figyelmen kívül hagyása. Épp ellenkezőleg: az igazi szerelem a partner maximális tiszteletben tartására ösztönöz, hisz fontosabb a partnere, mint önmaga! A szerelem és a szex két különböző dolog! Tehát vagy összekapcsolódnak, vagy nem. Ennek ellenére sokan nem tudják megkülönböztetni őket egymástól.

A közelmúltra jellemző volt az a közfelfogás, hogy szexuális kapcsolatra csak kölcsönös szerelem esetén kerülhet sor. Ezért aztán a fiatalok hajlamosak voltak a szexuális megkívánást szerelemként feltűntetni (gyakran nemcsak mások, hanem önmaguk előtt is). Ezzel ugyanis mintegy erkölcsileg igazolták a szexuális kapcsolatlétesítést. Holott valójában a szexuális vonzalom még nem szerelem; ahhoz sok egyéb is kell, pl. érzelmi kötődés, közös célok stb. De a romantikus szerelmi érzés meg nem mindig jár együtt szexuális megkívánással (pl. a fejletlen reagáló készségű, tizenéves lányok esetében).

Az „éretlen szerelemben” még nincs kapcsolat, vagy éppen összhang a romantikus érzelem és a szexuális vonzalom között; ez csak később, a szerelmi képesség érettebbé válásával alakul ki. Tizenéves korban a fiúknál a szexuális vonzalom, a lányoknál a romantikus érzelem játszik döntő szerepet. Régebben általános volt az a szemlélet, hogy vannak megközelíthetetlen „úrilányok”, és vannak „könnyen kapható nőcskék”. Úgy tűnik, mintha a levélben említett fiú minden lányt ebbe az utóbbi csoportba sorolna. Ez nyilván kudarcokhoz, csalódásokhoz vezet, ami remélhetőleg észhez fogja őt téríteni

Mindenesetre jobb lenne, ha a lányok sem „megközelíthetetlenek”, sem „túl könnyen kaphatók” nem lennének, hanem felkészülten és átgondoltan választanának szerelmi partnert. A szerelmi képesség fejlesztésének döntő időszaka a serdülő- és ifjúkor. A diákszerelmek fontos, sőt, szinte nélkülözhetetlen elemei a lelki felnőtté válásnak. Éspedig nemcsak a lányoknál, hanem a fiúknál is.

 

 

 

7.   ISMERKEDÉS,  KÖZELEDÉS,  KEZDEMÉNYEZÉS

 

 

Az ember azt hinné, hogy napjainkban már alig akad olyan fiatal, akinek gondot jelent az ismerkedés, a lehetséges partnerekhez való közeledés. Hiszen a fiúk és lányok együtt járnak iskolába (ezt hívják koedukációnak), együtt vesznek részt az ifjúsági és sportszervezetekben, bőven van alkalmuk ismerkedni, barátkozni.

S mégis: nem sok olyan téma van, amivel kapcsolatban lényegesen több levélíró kért volna segítséget, tanácsot, mint éppen ez. Tény, hogy az erről írók többsége lány, de azért sok fiú is akad köztük. Egy 18 éves fiú pl. ezt a kérdést tette fel:

Hogyan ismerkedjek úgy lányokkal, hogy a közeledésemet elfogadják? Ugyanis egy-két lány, akit megszólítottam az utcán, mert tetszett nekem, gyorsan leléptetett. Azt mondták: Hagyjál békén, jó? Pedig nem gorombaságokat mondtam nekik, csak ismerkedni akartam.

Egy 16 éves, középiskolás lány pedig ezt írta:

Még tavaly megtetszett nekem egy nálam két évvel idősebb fiú. Ő is észrevett, de azóta is csak nézzük egymást. Ezt nem tudom minek tulajdonítani. Hiszen, ha tetszem neki, akkor miért nem csinál már valamit? Ha pedig nem tetszem, akkor miért néz? Én még sohasem láttam lánnyal. Szórakozni is egyedül jár, vagy a barátaival. Kérdéseim: 1. Kezdeményezhet-e egy lány partnerkapcsolatot? 2. Ha igen, akkor az ismeretség bizonyos fokán, vagy bármikor? 3. Ön hogyan fogna hozzá?

Biztosan sok 15–20 éves fiú és lány tenne fel hasonló kérdéseket. Vajon miért van ez így? Miért megy az egyiknek könnyen az ismerkedés, a másiknak meg nehezen, vagy épp sehogy? Talán az ismerkedést is tanulni kell?

A nehézségekkel küzdők szívesen hivatkoznak „objektív” feltételekre: arra, hogy nincs lehetőségük az ismerkedésre. Van is ebben valami, hiszen a lehetőségek kétségkívül nem egyformák, s ez egyeseket előnyös, másokat hátrányos helyzetbe hoz. Az elsőként idézett fiú pl. autószerelő, vagyis olyan szakmában dolgozik, ahol kevés a nő. Az ismerkedés szempontjából kedvezőtlen, ha valaki a munkahelyén (vagy az iskolában) csupa azonos neművel van körülvéve. Bár szerencsére vannak más lehetőségek is, pl. a diszkók és más, táncos rendezvények, a sportesemények, a népszerű együttesek koncertjei, nyáron a táborok, kempingek stb. Aki egy kicsit utánajár, talál elég lehetőséget.

Végső soron lehet ismerkedni az utcán, a villamoson vagy autóbuszon és más, hasonló helyeken is, de ez már nehezebb. Nemcsak azért, mert sokakban még előítéletek élnek az utcai ismerkedéssel kapcsolatban, hanem mert nehezebb a megfelelő hangot kapásból eltalálni, illetve azt megítélni, hogy a megszólítandó hogyan fog reagálni a megszólításra. Ehhez nem elég a bátorság, a vállalkozó szellem.

A kulturált utcai vagy egyéb, rögtönzött ismerkedés valósággal művészet, amely mindenekelőtt nagy emberismeretet és intelligenciát igényel. A kudarc elkerüléséhez nem elég, ha nekünk tetszik a kiválasztott ismeretlen; lehetőleg előre meg kell győződnünk, hogy a tetszés kölcsönös-e. Pl. úgy, hogy „szemezni” kezdünk vele, rámosolygunk, finom arcjátékkal kifejezzük tetszésünket. Ha erre elutasítóan reagál, pl. tartósan elfordítja a fejét, megvetően lebiggyeszti az ajkát vagy átnéz fölöttünk, akkor nem érdemes megszólítani. Persze meg kell tudnunk különböztetni az illető elutasító viselkedését a pillanatnyi zavarba jövéstől.

Mindez mutatja, hogy az ismerkedési lehetőségek kihasználása és az ismerkedés sikere jórészt személyes tényezőktől (emberismeret, beleélőkészség, bátorság stb.) függ. Az idézett levélíróknál is itt van a probléma. Az autószerelő fiú leveléből kiderült, hogy erős kisebbrendűségi érzése van, testileg-lelkileg fogyatékosnak érzi magát (egyébként indokolatlanul!), nem bízik abban, hogy neki sikerülhet valami. A középiskolás lány megírta, hogy még sohasem tudott „feloldódni” fiútársaságban. Elég valószínű, hogy a fiú, akinek közeledésére vár, szintén gátlásos, nem mer kezdeményezni (pedig ez hagyományosan a férfi feladata). Persze ma már nem szükséges a hagyományokhoz ragaszkodni: a női egyenjogúság korában a lány is kezdeményezhet. A „hogyan” mindig a körülményektől függ.

Tény viszont, hogy nem könnyű megszabadulni a hagyományok, a nevelés hatásától. A represszív, vagyis elnyomó, távoltartó szexuális nevelés még sok családban megtalálható. Ez a nevelés, ahelyett, hogy elősegítené a fiúk és lányok ismerkedését, igyekszik őket távol tartani egymástól egészen a felnőttkorig. Nem gondoskodik számukra szexuális felvilágosításról és arra törekszik, hogy elfojtsa bennük a szexuális késztetéseket.

Jórészt ez magyarázza, hogy a serdülőkor közeledtével a lányok és fiúk szinte maguktól is elkülönülnek, s csak lassan, nehezen indul meg a közeledés. E téren azonban nagy egyéni különbségeket tapasztalhatunk. Vannak, akik már 13–14 éves korukban randevúznak, mások viszont 17–18 éves korukban is nehezen leküzdhető gátlásokat éreznek, különösen egy nekik tetsző másnemű jelenlétében.

 

Halogatás helyett gyakorlás

 

Az utóbbiak hajlamosak a legkényelmesebb „megoldást”, a halogatást választani. Elhalasztják, elmulasztják az ismerkedés kínálkozó alkalmait valamilyen ürüggyel – valójában azért, mert nem képesek leküzdeni szorongásukat. A sorozatos halogatások aztán beidegződnek, szokássá válnak, s egyre jobban megnehezítik az ismerkedést. Kialakul egy „ördögi kör”, amit egyre nehezebb áttörni; néha csak szaksegítséggel sikerül.

Azt javaslom ezért az érintett tizenéveseknek: ne várják meg, amíg gátlásaik elhatalmasodnak felettük, ne halogassák, hanem gyakorolják az ismerkedést. Ám nem célszerű a legnehezebb feladattal, egy nagyon tetsző partnerjelölt megszólításával kezdeni. Inkább szólítsanak meg gyakorlásképpen közömbösebb idegeneket, másneműeket, szerezzenek némi rutint az ismerkedésben, a másneműekkel való beszélgetésben. Föltétlenül legyen legalább egy bizalmas jó barátjuk, de lehetőleg kapcsolódjanak be egy tágabb, fiúkból és lányokból álló csoport társas életébe is. Így leküzdhetik félszegségüket, erősíthetik kapcsolatteremtő készségüket.

Főleg serdülők figyelmébe ajánlom, hogy a csoportos ismerkedés könnyebb, mint az egyéni; tehát pl. 2–3 fiú könnyebben megismerkedhet 2–3 lánnyal, mint külön-külön. Hasznos lehet, ha jó előre átgondoljuk az ismerkedés egész menetét: milyen ürüggyel szólítjuk meg a másikat, milyen reagálásokat várhatunk, hogyan próbáljuk kivédeni az esetleges elutasítást stb. A kölcsönös bemutatásra fölkérhetjük bármelyik közös ismerőst. Nem ajánlom viszont, hogy közvetítővel üzenjük meg, mennyire rokonszenvezünk valakivel.

Az ismerkedés persze a kamaszkoron túl is gondokat okozhat. Egy 20 éves vidéki fiatalember a következőket írta:

Addig világos, hogy rámosolygok, szemezek vele, csak a megszólítás!? Mit is mondjak neki? Mert pl. megkérdezni, mennyi idő van, szerintem ez hülyeség. Úgy érzem, valami mást kéne, amivel egyszerre az ismerkedésre lehet célozni. Tudom, buliban már könnyebb lenne, mert legfeljebb felkérem táncolni, ez már egy sokkal járhatóbb út…

A pontos idő, vagy a busz, ill. vonat indulása felőli kérdések az ismerkedés legegyszerűbb ürügyei, hiszen a tudakozódás elfogadott dolog, nem sérti a hagyományos illemszabályokat. Hasonló a helyzet a táncos összejövetelen történő ismerkedéssel, aminek megvan a maga évszázados etikettje. Ám a hagyományos illemszabályok csak a fiú kezdeményezését teszik lehetővé (kivéve az ún. „hölgyválasz” ritka alkalmait). Kissé merev és feltételekhez kötött a közös ismerős által történő bemutatás is. A fiatalok természetesen inkább az újszerű és kötetlenebb ismerkedési lehetőségek iránt érdeklődnek.

Erre jó alkalom a hasonló munkakör, az azonos irányú tanulási és szórakozási igények, mert bőséges beszédtémát adnak, s azt valószínűsítik, hogy a partnerek érdeklődése és igényszintje hasonló. Ezáltal pedig könnyebben megértik egymást. Az utcán viszont „vadidegenek” találkoznak, akik csak annyit tudnak egymásról, amennyit a külső megjelenés vagy a viselkedés elárul. Egy tizenéves lány írta:

Szeptember óta tetszik nekem egy fiú. Pár hete rájöttem, hogy szeretem. Érzésem szerint én is tetszem neki, mert ahányszor találkozunk, egyfolytában néz és mosolyog rám, de ennél több még nem történt. Közös barátunk nincs, legalábbis nem tudok róla. Többször „pisszegett” utánam, de elvből nem néztem hátra. Vagy talán nem jól tettem? Néha úgy érzem, beleőrülök. Ha tetszem neki, miért nem kezdeményez?

A pisszegés, fütyülés, sziszegés, csettintés és hasonlók nem éppen kultúrált formái a közeledésnek – de azért mégiscsak közeledések. Lehet figyelmen kívül hagyni, nem reagálni rá. Ám, ha olyasvalaki csinálja, akivel szívesen megismerkednénk, akkor el is fogadhatjuk, esetleg enyhe rendre utasítás formájában. A lány gondoljon ilyenkor arra, hogy a fiú azért pisszeg stb., mert még nem tanult meg kulturáltabban, szavakkal közeledni, vagy gátlásai vannak, fél az elutasítástól. Pl. azt hiheti: ha a lány a pisszegésre nem reagál, akkor nyilván nem akar ismerkedni. S ez többnyire tényleg így is van. Tehát azzal, hogy „elvből” (milyen elvből?) nem néz hátra, tulajdonképpen megtéveszti a fiút, s elriasztja őt a közeledéstől.

 

A közeledés kulturált formái

 

A közeledés fejlettebb, kulturáltabb formája a megszólítás. Persze ezt is igen sokféleképpen lehet csinálni, s aligha lehet rá receptet adni. Általában ajánlatos valami ésszerű ürügyet keresni a megszólításra, pl. szívességkérést vagy szívesség-felajánlást. Ha hirtelenjében nem találunk ilyen ürügyet, akkor még mindig legalább kétféle közeledési lehetőség közül választhatunk:

 

1. Véleményt nyilvánítunk valami pillanatnyilag látott, tapasztalt dologról, s egyben kikérjük a partnerjelölt véleményét. (Pl. „Hú, de hideg van ma, ugye?” vagy „Mit szól ahhoz a részeg pasashoz, hát nem undorító?” stb.)

2. Udvariasan engedélyt kérünk a bemutatkozásra, a csatlakozásra. (Pl. „Megengedi, hogy bemutatkozzam?”, „Elkísérhetem egy darabig? Szeretnék beszélgetni magával.”)

 

A magázás persze nem feltétlenül kötelező, különösen a tizenéveseknél, az azonos életkorúaknál vagy szakmabelieknél elfogadott dolog a tegeződés már a bemutatkozásnál. De ha eleinte magázódnak is, később, ha már kicsit összemelegedtek, bármelyik fél javasolhatja a tegeződésre való áttérést. Ehhez nem kell feltétlenül „pertut inni”.

A beszélgetés irányítása elsősorban annak a feladata, aki az ismerkedést kezdeményezte. De azért a másiknak sem kell a válaszolgatásra szorítkoznia. A kezdeményező abból induljon ki, hogy mi érdekelheti a másikat; ezt próbálja kitalálni különböző olyan témák felvetésével, amik általában érdeklik a megszólítotthoz hasonló korú lányokat, ill. fiúkat. Közben persze azt is megemlítheti, ami őt érdekli. Általában beválik, ha eleinte a másik munkája és szabadidő-programjai iránt érdeklődünk, s csak később, fokozatosan teszünk fel személyesebb jellegű kérdéseket (pl. otthoni körülmények, problémák, tervek stb.). A kapcsolatteremtés és –fejlesztés szinte külön tudomány, aminek ismertetéséhez külön könyv kellene. Jó példa erre annak a lánynak az esete, aki „Őrülten szerelmes” egy osztálytársába:

Eddig még nem vallottam be neki, pedig talán már ezerszer is elhatároztam magamban. Nem merem, félek, hogy kinevet… Edzésekről hazamenet voltam már vele kettesben. Sokszor közeledett úgy hozzám, ahogyan ilyen korban a fiúk általában szoktak, de nemcsak hozzám. Az iskolában és otthon is vele cukkolnak, néha egész elmegy tőle a kedvem. Tessék nekem segíteni, hiszen ha így folytatom, sohase leszek szerencsés a szerelemben.

Ha jól sejtem, a levélíró arra céloz, hogy a szeretett fiú eddig csak „hülyéskedett” vele, vagyis viccelődött, ugratta, nem vette komolyan. Lehetséges azonban, hogy ezzel csak igazi érzelmeit akarta palástolni, mivel talán ő is fél, hogy kinevetik. Serdülőkorban igen gyakori, hogy – főleg a fiúk – szégyellik kimutatni érzelmeiket, amihez az a bizonyos „cukkolás” is nagyban hozzájárul. Ez a cukkolás – vagyis az ifjú szerelmesek ugratása, gúnyolása – nagyon ostoba szokás, egyáltalán nem „haladó hagyomány”. Sok zavart okoz a tizenéves kori partnerkapcsolatokban, megnehezíti az érzelmek tisztázását, az egymásra találást. (Eredetileg talán azt a célt szolgálta, hogy megelőzze a „túl korai” szexuális kapcsolat kialakulását, de alaposan túllőtt a célon.)

Azt javaslom ezért a levélírónak, hogy próbálja magát kivonni a cukkolás hatása alól, s a kinevetéstől való félelmet leküzdve mutassa ki egy kicsit az igazi érzelmeit, amikor kettesben vannak. Nem az a lényeg, hogy szerelmi vallomást tegyen a fiúnak, hiszen nemcsak szavakkal lehet kifejezni a szeretetet, hanem pl. egy meleg kézszorítással, simogatással, puszival, kis ajándékkal stb. Fontos viszont, hogy más ne legyen jelen, s ne kelljen tartani attól, hogy valaki megláthatja magukat. Még így is előfordulhat, hogy a fiú zavarában kissé nyeglén viselkedik, amit azonban nem szabad összetéveszteni az elutasító magatartással.

„Szeretném megismerni” jeligével egy már nem tizenéves fiú arra kért, írjam meg, milyen szavakkal adja tudtára a lánynak, akivel még sohasem beszélgetett, hogy tetszik neki. Kérését nem teljesítettem, mert aligha lenne célravezető: erősen „kilógna a lóláb”, hiszen a lány rögtön észrevenné, hogy ez betanult szöveg és nem szívből jövő, spontán megnyilatkozás.

Különben sem lehet egy ismeretséget azzal kezdeni, hogy mindjárt szerelmi (vagy hasonló) vallomást tesz a lánynak. Előbb valamilyen ürüggyel szólítsa meg, kezdjen beszélgetést közömbösebb dolgokról, pl. munkahelyi témákról. Ha aztán ennek során úgy látja, hogy a lány szívesen beszélget vele, akkor kérjen tőle randevút, pl. hívja meg moziba. A randevú létrejötte önmagában is a kölcsönös rokonszenv jele, de nem feltétlenül kell ezt rögtön az első alkalommal szavakban is kifejezni. Jobb, ha az első érzelemnyilvánítás szavak nélkül (simogatással, puszival stb.) történik.

Ilyen érzelemnyilvánításra persze már a tulajdonképpeni megismerkedés előtt sor kerülhet. Egy 14 éves lány írta, hogy nagyon megtetszett neki egy fiú:

Már többször küldött nekem puszit, de más nem történt. Talán nem mer megszólítani? A barátnőim azt tanácsolják, hogy szólítsam meg én, köszönjek neki. De mit csináljak, ha én sem merek? Sose lehet tudni, hátha nem is tetszem neki…

Nos, azt hiszem, az aggodalom ez esetben alaptalan, hiszen a puszilkodás  = szavak nélküli érzelemnyilvánítás. Azt jelenti: tetszel nekem! De hasonló értelme van az ún. szemezésnek, amikor mosolyogva és hosszasan egymás szemébe néznek, esetleg kacsintanak; a rajongást tükröző pillantásoknak, a vágyakozást kifejező sóhajoknak, az elpirulásnak és szemlesütésnek, az integetés bizonyos formáinak stb.

Serdülőkorban mindenkinek meg kellene tanulnia az „érzelmek jelbeszédét” (vagyis az ún. metakommunikációt), hogy szavak nélkül is ki tudjon fejezni és le tudjon olvasni bármely érzelmet. Ma már szinte mindenki tudja, hogy bármelyik fél kezdeményezhet, közeledhet. Annál bizonytalanabbak sokan annak megítélésében, hogy mi a közeledés legcélravezetőbb módja az adott esetben. Tanulságos lehet esete:

A középiskolában megtetszett nekem egy fiú, s úgy vettem észre, hogy én is tetszem neki. Ezt a barátnőim is mondták, mivel állandóan nézett, mindig ott volt, ahol én. Olvastam, hogy lány is nyugodtan kezdeményezhet, akár szóban, akár levélben. Én az utóbbi módot választottam és megírtam neki, hogy észrevettem, mennyire néz, s ezt mire véljem? A levélről csak a legjobb barátnőm tudott, ő adta át neki. A választ elég sokára kaptam meg. Azt írta, hogy hagyjuk őt békén. Ráadásul a levélről elég sokan tudomást szereztek. Nem tudom mire vélni a viselkedését, hisz azóta is ugyanúgy néz. A barátja viszont nem köszön, sőt, grimaszokat vág, ha elmegy mellettem.

P.I. valószínűleg nem jól emlékezett arra, amit a kezdeményezésről írtam. Ugyanis hangsúlyoztam, hogy lehetőleg személyesen és ne levélbeli üzenettel kezdődjön a közeledés. Ennek több oka van. A levél dokumentum, amely illetéktelen kezekbe is juthat. Mindenképpen könnyebben kelthet feltűnést, mint az említett „érzelmi jelbeszéd” vagy a beszélgetés. Ezáltal kínossá válhat a címzett számára és elveheti kedvét a kapcsolattól. A levél fogadását erősen befolyásolják a pillanatnyi körülmények: a címzett hangulata, a levél átadójának viselkedése, megjegyzései stb.

Emellett a gyakorlatlan levélíró fogalmazása sokszor félreérthető, kezdetleges vagy éppen nevetséges; semmiképpen sem hat úgy, mint a személyes közeledés. Így kapcsolatkezdésre csak végső esetben ajánlható, ha nincs mód a személyes találkozásra. Ilyenkor is jobb, ha szűkszavú és csak a találkozás megszervezésére korlátozódik. Érzelmeinket egy első levélben föltárni nagy rizikó, mert ezzel az ember kiszolgáltatja magát (lásd pl. Tatjána levelét Anyeginhez Puskin művében).

 

Rámenősség vagy fokozatosság

 

Az eddigiekből is láthattuk, hogy ismerkedni, közeledni sokféleképpen lehet. Legtöbb fiatalnak a gátlásosság és rutinhiány okoz problémát, ami rendszerint kölcsönös. De az is előfordul, hogy a rámenősség, vagy annak igénye okoz nehézségeket. Egy 16 éves fiú írta:

A haverom nőjének a barátnője nagyon tetszik. 15 éves, de azt mondta, ő csak a rámenős srácokat kedveli. Én nem vagyok rámenős, sőt, megmondom őszintén, eddig még egy lánnyal sem mertem lefeküdni. Emiatt a haverok kinevetnek, hiszen mindegyikük már többször is átesett a „tűzkeresztségen”. A lány azt mondta, ha rámenős lennék, esetleg foglalkozna velem. Nem tudom, mit tegyek. Nagyon szeretem őt, de így mit tudok elérni?

Úgy tűnik ebből, mintha a rámenős fiú lenne a 15 éves lányok ideálja – amit nem hiszek. De vajon csakugyan úgy gondolta ez a lány a rámenősséget, hogy mindjárt le is feküdjenek egymással? Ez ugyan nem zárható ki teljesen, ám bizonyos jelek alapján mégsem tartom valószínűnek. Hiszen akkor maga is rámenős lenne, s nem a fiútól várná a kezdeményezést. Inkább arról van szó, hogy a lány is átvette a rámenősségnek az ő körében divatos jelszavát, mert ő sem akar lemaradni a többiektől. De annyira már nem modern, hogy ezt ne a fiútól várná el. Lehet, hogy a rámenősségen csak azt érti, hogy a fiú ne legyen tutyi-mutyi (népiesen: málészájú), hanem merjen az illendőség határán belül kezdeményezni. Valószínűleg megelégedne annyi rámenősséggel, amennyi mondjuk a dédelgetés, csókolózás kezdeményezéséhez szükséges, s talán meg is ijedne, ha valaki ennél tovább akarna menni.

Mit javasolhatok hát a fiúnak? Először is: ne tegyen semmi olyat, amit csak azért tenne, hogy a szex terén se maradjon le a haveroktól. Felnőttségét, érettségét épp azzal bizonyíthatja, ha függetleníteni tudja magát mások véleményétől, befolyásától. Téves elképzelés, hogy csak a szexuális kapcsolat elkezdése avat valakit igazán felnőtté. Ha valaki e tévhit alapján, könnyelműen és felkészületlenül vág neki a szexuális „tűzkeresztségnek”, azzal csak éretlenségét tanúsítja, s fájdalmas (lelki) sebeket szerezhet.

Másodszor: ne ijedjen meg a rámenősség igényétől, inkább próbálja tisztázni, mi van emögött. Ha pontosan tudja, már nem is fog félni tőle. Hiszen határozottságra, jó fellépésre valóban szükség van, erre érdemes törekedni, s nem is olyan nehéz. De csak annyira legyen rámenős, hogy ne veszélyeztesse önmaga és partnere biztonságérzetét. A túlzott rámenősség ugyanis csaknem mindig bizonytalanságot, sőt, szorongást vált ki, vagy éppen ezt próbálja leplezni, ellensúlyozni. Bizonyos fokozatosságra mindig szükség van egy új partnerhez való közeledésben.

Tény, hogy inkább a lányoknak okoz gondot a fiúk rámenőssége. Egy 17 éves lány írta:

Ha elmegyek szórakozni és táncolni kezdek egy fiúval, két szót sem beszélgetünk, máris meg akar csókolni. Én valahogy nem így képzelem el az ismerkedést. Barátnőim mindig azt mondják: Hogyan akarsz megismerkedni valakivel, ha azt sem engeded, hogy megcsókoljon? Kérdem Önt, kedves doktor, csak így lehet? Azt mondják, így aztán évekig várhatok a fehér lovon érkező királyfira. Ez az én nagy problémám.

A levélírónak teljesen igaza van abban, hogy nagyon sok fiú idétlenül rámenősen viselkedik, mert egyrészt azt hiszi, hogy így lesz sikeres, így férfias. Másrészt sokszor zavarában is, mert nem tudja, hogyan viselkedjen, s ezt titkolni igyekszik. A lány helyesen teszi, ha nem enged nekik, de azért megsértődni sem kell, általában elég a határozott rendreutasítás és a rövid magyarázat, hogy mihez tartsa magát. Nem igaz, hogy a fiúk csak a nagyon engedékeny lányokat szeretik. Sőt, jobban megbecsülik azokat, akiknek van tartásuk. De azért a tartózkodást sem kell túlzásba vinni.

A túlzott tartózkodás, gátlásosság az ismerkedés, a kapcsolatteremtés legfőbb akadálya. Idézet egy másik lány leveléből:

Elég tartózkodó természetű vagyok, talán éppen ez az oka, hogy még nem jártam senkivel. Az egyik srác a suliban már régen tetszik nekem, járni szeretnék vele, de félek a kudarctól. Sajnos, nem vagyok elég szép, különben már biztosan találtam volna valakit…

A levélíró téved abban, hogy a kapcsolatlétesítés sikere a szépségen múlik. A szép nők között legalább annyi a magányos, mint a nem szépek között. Inkább az lehet az igazság, hogy gátlásossága, kisebbrendűségi érzése, önbizalomhiánya miatt nem sikerül kapcsolatot teremtenie. Ezen nem könynyű változtatni – néha pszichológiai szaksegítség kell hozzá –, de azért nem is lehetetlen: önneveléssel, apró célok kitűzésével, a kívánt tulajdonság mindennapos gyakorlásával. (A gátlásosság és magányosság problémáiról jelentőségük miatt külön lesz szó.)

 

 

 

8.   GÁTLÁSOSSÁG  --  MAGÁNYOSSÁG

 

 

Az ismerkedési, kapcsolatteremtési nehézségekről szólva már említettem, hogy ezek legfőbb, közvetlen oka a gátlásosság. A gátlások azonban nemcsak megnehezítik a közeledést a kiválasztott partnerjelölthöz, hanem gyakran olyan erősek, hogy teljesen lehetetlenné teszik a kapcsolatlétesítést, s ezáltal az egyént magányosságra kárhoztatják.

Az erről panaszkodó leveleket számba véve meglepő, hogy milyen sok az erősen gátlásos, magányos fiatal, éspedig a fiúk és lányok között egyaránt. Több tucat levélből idézhetnék nagyon tanulságos részleteket. Erre azonban nincs lehetőség. Kiválasztásukban az a szempont vezetett, hogy minél jobban kiderüljenek a gátlások, illetve a magányosság okai és leküzdésük lehetőségei. Nézzünk először egy könnyebb esetet. 21 éves, főiskolás lány írta:

Az a problémám, hogy eddig még nem jártam senkivel. Voltam már szerelmes, de akihez közeledni akartam, csak barátjának tekintett. Ez kétszer is így történt. Velem senki sem akart szerelmi kapcsolatot létesíteni. Az igaz, hogy nem sok embert ismerek, és nincs is gyakorlatom a kapcsolatteremtésben. Viszont vannak barátaim, lányok és fiúk is, akik között otthonosan érzem magam. Új környezetben eleinte szótlan vagyok, de később beszédessé válok. Mintha megvárnám, hogy megismerjem az új környezet normáit (elvárásait, témáit), s egy idő után ezekben is jártasnak bizonyulok. A kezem, sajnos, erősen izzad. Tudom, hogy nem vagyok szép, de túlságosan csúnya sem. Talán túlságosan igényes vagyok magammal szemben és nem tudok megfelelni saját elvárásaimnak?

Miért írtam, hogy ez könnyebb eset? Mindenekelőtt azért, mert a levélíró még nem szigetelődött el, nem vált teljesen magányossá. Vannak barátai, sőt, új társaságban is hamarosan „feltalálja magát”. Önértékelése elég reálisnak tűnik, nincs túl erős csökkentértékűségi érzése. Pszichoszexuális fejlettsége sem mutat nagy elmaradást: már kétszer volt szerelmes, közeledni is próbált a partnerjelölthöz, s ha szerelmet nem is, de barátságot el tudott érni nála.

Akkor hát mi a baj? Amennyire ez a levélből megállapítható, a baj gyökere főleg a gátlásokat előidéző bizonytalanság, szorongás, a kudarctól való félelem. (A szorongás jele pl. a kéz izzadása.) Másrészt az, hogy nincs gyakorlata a kapcsolatteremtésben és érzelmi közeledésben, nem mer csábítóan viselkedni azzal, aki tetszik neki. Pedig éppen ez az, amire szüksége lenne, hiszen csak így jöhet bele, ennek nyomán alakulhat ki a kapcsolatteremtési készség, a szerelemre és házasságra való lelki érettség. Ahogy úszni is csak akkor tanul meg az ember, ha belemegy a vízbe és gyakorolja, éppígy van ez a partnerkapcsolatokkal is.

Vannak levelek, amelyekből még egyértelműbben kiderül a gátlásosság oka. Egy 17 éves, gimnazista fiú, aki a lányokkal szemben „nem tud helyesen viselkedni” és már több próbálkozása vallott kudarcot, megírta, hogy alkoholista apja terrorizálta az egész családot.

Tudom, bennem is van sok hiba, de mellette nem tudtam kibontakozni. Nem lehetett egy önálló gondolatom, mert minden csak úgy volt jó, ahogyan ő elgondolta. Szeretnék függetlenedni tőle, egy kicsit feloldódni, beszédesebb lenni…

Ezt a változást az segítené elő legjobban, ha meg lehetne szüntetni az apa alkoholizmusát és terrorizáló viselkedési stílusát. Lehet, hogy erre kevés a remény. Bőven van viszont lehetőség az önnevelésre, ami már meg is kezdődött azzal, hogy a levélíró kritikailag elemezte saját helyzetét és célokat tűzött ki maga elé. Az önállóság, bátorság, beszédesség stb. nem velünk született tulajdonságok; kialakításuk a körülmények mellett jórészt rajtunk múlik. A kívánt tulajdonságot először „kicsiben”, könnyebb helyzetekben kell gyakorolni, aztán fokozatosan nehezebb próbáknak alávetni.

Nyilvánvaló, hogy egy családon belül kialakult szokást könnyebb a családon kívül megváltoztatni, még ha nehéz is eleinte elszakadni az otthoni légkör hatásától. Ezért azt javaslom, hogy először másutt – iskolában, társaságban – gyakorolja a határozott fellépést és vélemény-nyilvánítást. Egy év múlva nagykorú lesz, befejezi a középiskolát, s akkor – akár továbbtanul, akár munkába áll – több lehetősége lesz függetlenedni, megszabadulni az apai terror nyomasztó hatásától.

 

Nevelési hibák, csalódások

 

Sajnos, nemcsak az apai szigor, az ún. hideg, korlátozó nevelési stílus okozhat gátlásosságot, hanem az anyai kényeztetés, „túlgondozás”, vagyis a meleg, korlátozó nevelés is. Jól tükrözi ezt egy 21 éves lány levele:

Gátlásos vagyok, nem tudok ismerkedni. Ha nagyritkán bekerülök egy társaságba, teljesen megkukulok, pedig nem vagyok butább, mint a többiek (érettségiztem). Még soha nem jártam senkivel. Semmiféle szexuális tapasztalatom, gyakorlatom nincs. Nagyon félek a kudarctól, attól, hogy kinevetnek… Anyut nagyon szeretem, bár talán az ő hibája, hogy én ilyen lettem. Mindig óvott a fiúktól, megkövetelte, hogy korán hazamenjek stb. Talán az volt a baj, hogy túl komolyan vettem anyu intelmeit. Amikor egy fiú próbált közeledni, már menekültem…

Ez már nehezebb eset, s nem biztos, hogy szaksegítség nélkül is megoldható. Csak akkor sikerülhet, ha a levélíró felismeri a további halogatás veszélyeit, s elég elszánt ahhoz, hogy szorongásait leküzdve keresse az ismerkedés lehetőségeit (ha másként nem megy, akár újsághirdetés, vagy az internet útján is). Jó lenne, ha rendszeresen járna társaságba, szórakozóhelyekre, lehetőleg nem egyedül, hanem egy barátnőjével. Másrészt a szexuális fogékonyságát és igényeit kellene fejlesztenie (például önkielégítések révén).

Vannak esetek, amikor a gátlásokat csak bizonyos helyzetek, például a partner szexuális közeledése váltja ki. Az „Októberi válasz” jeligéjű, 15 éves lány írta, hogy az elmúlt nyáron járt először fiúval, s minden jól ment, mígnem egyszer csókolózásra került sor, s ettől félni kezdett:

Amikor hozzám ért, hirtelen valami gyomoridegesség fogott el. Mi fog történni? S mi lesz, ha majd a férjemmel nem merek lefeküdni a nászéjszakán? Hogyan küzdhetném le ezeket a gátlásokat?

Hát először is hadd nyugtassam meg: mire a nászéjszakára kerül sor, addig még bőven lesz ideje leküzdeni a gátlásait. Ennek mikéntjére azonban nincs egységes recept. Először is pontosabban kellene tudni, mi váltotta ki a gátlásait, félelmét. Valószínűleg az is hozzájárult ehhez, hogy hiányosak a nemi élettel kapcsolatos ismeretei. Próbálja pontosabban megfogalmazni aggályait, aztán keressen rájuk választ, pl. egy jó szexuális felvilágosító könyvben. De lehetőleg partnerével is beszélje meg félelmeit, mert ez is elősegíti gátlásainak leküzdését.

A gátlások igen gyakori oka a szerelmi csalódás, bár rendszerint nem önmagában, hanem a csalódást okozó partnerhez való, túl erős érzelmi kötődéssel együtt. Ilyesmiről olvashatunk pl. a „Karesz” jeligéjű, 15 éves lány levelében:

13 éves koromban nagyon szerelmes voltam. Az a fiú volt az első az életemben. Fél év múlva ott hagyott, kiderült, hogy csak játszott velem… Azt hittem, nálam is csak egy diákszerelem, ami gyorsan elmúlik. De nem így történt: azóta is mindig csak rá gondolok. Volt ugyan egy új fiúm, de szakítottam vele, nem tudom a régit elfeledni. Félek, hogy emiatt nem fogok tudni már senki mást szeretni…

Jellemző, hogy ez a levélíró is – az előzőhöz hasonlóan – milyen távoli kihatásokat feltételez, nehezen tudja elképzelni, hogy pillanatnyi problémái megoldódhatnak. Kétségtelen, hogy az első szerelem nagyon mélyen belevésődhet az emberbe, hatása annál lassabban halványul, minél erősebb érzelmeket mozgatott meg. De aki lelkileg egészséges, az megérti az első szerelem elmúlásának szükségszerűségét, s még az egyoldalú szakítás fájdalmas élményét is fel tudja dolgozni magában, maximum egy-két év alatt. Viszont, akik nem tudnak megbirkózni ezzel a feladattal, azoknak segítségre van szükségük.

Ez vonatkozik többek közt az „Egyedül nem lehet” jeligéjű, 16 éves lányra is, aki gátlásossága miatt még az első szerelemig sem tudott eljutni. Azt írja:

Sokáig szinte bemeséltem magamnak, hogy csúnya vagyok és úgysem kellek majd egy fiúnak sem. Így jóformán szóba sem merek állni velük, ami nagyon elkeserít. Érzem, hogy erről egyedül nem tudok leszokni. Mit tegyek, hogyan szabaduljak meg gátlásaimtól?

Egyedül valóban nehéz leenne. De ha pl. rendszeresen összejár barátnőivel, osztálytársaival, vagy más társasággal, az ilyen csoportos összejövetelek lehetővé teszik gátlásainak fokozatos leküzdését. Csoporthelyzetben könnyebb a másik nemmel való barátkozás is! Persze vannak esetek, amikor pszichológiai szaksegítség igénybe vétele lenne indokolt. Mint pl. annál a 21 éves fiúnál, aki megírta, hogy még semmilyen szexuális kapcsolata nem volt; nem meri megszólítani a lányokat. Ha pedig mégis elkezdődik egy beszélgetés, hamar zavarba jön, főleg a szexuális közeledés gondolatától. Az okokat illetően nagyon tanulságos dolgok derülnek ki a levélből:

A családomba sohasem tudtam beilleszkedni. Most is idegesít a tanyán élő szüleim állandó veszekedése, gondolkodásbeli elmaradottsága. Enyhén mozgássérült vagyok, hat évig intézetben nevelkedtem, ahol nagyon zárkózott voltam, inkább csak a tanulással törődtem. A középiskolában sem tudtam beilleszkedni a közösségbe, rendkívül gátlásossá váltam, ott is hagytam az iskolát. 17 éves korom óta vándorolok munkahelyről munkahelyre, sehol nem találom a helyem, érzelmileg elfásultam, céltalanná váltam. Egy beteljesült szerelem nekem a megváltást jelenthetné, csakhogy a gátlásaim akadályozzák a kapcsolatteremtést. Gondoltam már házassági hirdetésre is, de sokkal több érzelmi töltést várok egy kapcsolattól, minthogy ezt így meg lehessen oldani.

Nem könnyű helyzet! Csodavárás helyett a levélírónak magának kellene lépéseket tennie gátlásainak leküzdésére. Ennek első lépéseként pszichológiai szaksegítséget kellene keresnie, ami ugyan Budapesten könnyebb, de azért vidéken is lehetséges (főleg a nagyobb városokban). Azután gyakorolnia kellene a kapcsolatteremtést, a beszélgetést – eleinte szinte válogatás nélkül, mindenkivel, aki az útjába kerül.

Ami pedig a lányokat illeti, legokosabb lenne, ha egyelőre a szexuális kapcsolatteremtés szándéka nélkül próbálna hozzájuk közeledni, udvariasan, barátilag érdeklődve irántuk. Idegenkedése az újsághirdetés útján történő ismerkedéstől indokolatlan, hiszen az ilyen módon kötött ismeretségekből is kialakulhat egy jó és tartós kapcsolat; aminek „érzelmi töltése” sohasem az ismerkedés módjától függ!

Gyakran azt hiszik – és a látszat tényleg ezt mutatja –, hogy az ifjúkori elmagányosodás fő, vagy egyetlen kiváltó oka egy serdülőkori szerelem kudarca. Pedig ez inkább csak egy láncszem az elmagányosodási folyamatban, amelynek gyökerei messzire nyúlnak vissza. Persze néha fontos láncszem, hiszen a tizenéves kor a kapcsolatteremtési készség szempontjából sorsdöntő időszak. Egy 21 éves, főiskolás fiú írta:

Általános iskolás koromban volt egy diákszerelmem. Bár ő mást szeretett, én képes voltam egyetlen intéséért az ablaka alatt állni 2–3 óra hosszat is télen. Ez a sikertelenség, úgy érzem, kicsit már determinálta későbbi kapcsolatteremtési kísérleteimet. A középiskola első éveiben inkább csak a tanulással foglalkoztam, a klubdélutánokon feszélyezett voltam. Ha nekem tetsző lánnyal beszélgettem, könnyen zavarba jöttem. Máig sem jártam egyetlen lánnyal sem. Egyszerűen nincs önbizalmam.

Elég valószínű, hogy a levélírónak már serdülőkorában sem volt kellő önbizalma, s ez ítélte kudarcra már az első közeledési próbálkozásait. A kudarc aztán tovább csökkentette önbizalmát. Leveléből nem derül ki az önbizalomhiány eredeti oka. Családi körülményeit rendezettnek tartja. Ez a (látszólagos) rendezettség azonban nem jelenti azt, hogy problémája nem lehet családi eredetű. Egy pszichológus nyilván föl tudná tárni a levélíró számára rejtett, tudattalan összefüggéseket.

 

„Szexundor” és „túlkompenzálás”

 

A gátlásosság, magányosság egyik fő oka igen sokszor a szextől való félelem. Egy 20 éves gépírónő írta, hogy eddig mindössze két rövid kapcsolata volt, amelyek azért szakadtak meg, mert nem, vagy csak nehezen bírta elviseli partnere testi közelségét és óvatos, szexuális közeledését. A szextől való félelem néha kifejezett „szexundor” (averzió) formájában jelentkezik. Egy 15 éves lány írta, hogy nem érti, miért nem tud szerelmes lenni és tartósan együtt járni valakivel. Ugyanis, ha megsejti, hogy tetszik egy fiúnak, azt egyszerűen megutálja. Egy másik, 17 éves lány is hasonló gondokkal küzd:

Pillanatok alatt meg tudok kedvelni egy fiút, de a lángoló érzelmekből igen gyorsan csak a hamu marad. Barátkozom, játszom, mint macska az egérrel, de ha látom, hogy az „egér” rokonszenvez velem, egyből ott hagyom. Küzdök, hogy megszeressen, de ha szeret, megutálom. Miért van ez?

A megkívánásnak és elutasításnak ilyen könnyű átfordulása bizonyos fokig életkori sajátosság a serdülőkorban. Emögött sok minden lehet. Leginkább olyasmi, hogy a serdülő még csak ismerkedik a felnőttes nemi szereppel, még bizonytalan; vágyik, de könnyen megijed, visszariad vágyának teljesülésétől, mert még nem elég érett arra, hogy a tényleges nemi kapcsolatot vállalni tudja. Ez számára úgy jelentkezik, hogy „megutálom”, de valójában félelem és gátlások vannak mögötte.

A pszichológusok jól ismerik azt a jelenséget, amelynek lényege, hogy az ember igyekszik ellensúlyozni gyengeségeit, s ennek során gyakran „átesik a ló túlsó oldalára”. Vagyis épp az ellenkezőjét mutatja annak, amit valójában érez, vagy tenni akar. Ezt hívják „túlkompenzálásnak”. Nem a legszerencsésebb módja ez a kellemetlen érzések elhárításának, mert megtévesztő, s így újabb bonyodalmakat okoz. Jól látható ez az alábbi levélben, amit egy 18 éves lány írt:

Ott kezdem, hogy roppant gátlásos vagyok. De mégis megjátszom a gátlástalant. Még soha nem volt szexuális kapcsolatom, de azt hazudom, hogy már rég túl vagyok mindenen. Szégyenlős vagyok, könnyen zavarba jövök, s olyankor csak dadogok, izzadok. Van, amikor bedobom az unalmast, nem érdekel semmi és senki. De ez sem igaz. Nagyon is odafigyelek mindenre, amit mondanak, és még rosszabbul esik. Szeretnék olyan lenni, mint a többiek, mégsem érzem jól magamat velük, félek, hogy kinevetnek…

Ez a lány „túlkompenzálta” a gátlásosságát, de viselkedése így görcsössé, mesterkéltté vált, amit a többiek nyilván észrevettek, s ha nem is tudták pontosan az okát, érezték, hogy valami nem stimmel. Így végül is nem érheti el, amit akar. Valójában tehát nem érdemes az embernek „megjátszania magát”, eltitkolni azt, amit érez, s az ellenkezőjét mutatni. Persze nincs olyan varázsige, amitől a levélíró máról holnapra megváltozhatna. Lelki tulajdonságokon, jellemvonásokon csak türelmes, szívós önnevelő munkával lehet változtatni. Az idézett levél azt mutatja, hogy ennek a lánynak van önkritikája, képes tárgyilagosan elemezni saját magát, tehát már meg is tette az első lépést az önnevelés útján.

Mi lehet a következő lépés? Tűzzön ki konkrét célokat: min akar változtatni, milyen tulajdonságokat akar kialakítani magában; s aztán bontsa le napi feladatokra e tulajdonságok gyakorlását. Esetleg vezessen naplót és rendszeresen értékelje, mit sikerült, vagy nem sikerült elérnie, s min kell változtatni.

Az alábbi levél – egy 15 éves lány írta – szemléletesen mutatja, hogy a kapcsolatteremtés szempontjából nem a szép külső, hanem az önbizalom a legfontosabb:

Nagyon sovány vagyok és ez annyira bánt, hogy nem is járok sehová. Félek, hogy a fiúk kicsúfolnak és megjegyzéseket tesznek rám. Ha a barátnőmmel lent tollasozunk és odajönnek a fiúk, én mindjárt elmegyek onnan, nem merek leállni velük beszélgetni. Mert, ha mondok valamit, úgy lekezelnek, mintha ott sem lennék. Csak a barátnőm érdekli őket. Nem értem, miért tesznek különbséget köztünk, hiszen ugyanolyan sovány, mint én. Sőt, szerintem én csinosabb vagyok nála. Csak abban különbözik tőlem, hogy nem törődik a külsejével, fel sem veszi, hogy nem csinos és kicsit görbe a lába. Akárhányszor hazajön az iskolából, mindig újságolja, hogy hányan kezdtek ki vele. Nem tudom, nekem miért nincs szerencsém a fiúknál, miért mindig csak neki van. Persze ő tud beszélgetni a fiúkkal – én miért nem tudok? Lehet, hogy nincs önbizalmam? Legalábbis anyu ezt mondja. De az is baj, hogy nem tudok jól táncolni.

A levél önmagáért beszél, aligha kell kommentár. Ha két hasonló korú lány közül a csúnyábbiknak van sikere a fiúknál, akkor ezt főleg a nagyobb önbizalom magyarázhatja. Ez az alapja ugyanis a kapcsolatteremtési készségnek, amibe persze egyebek közt a beszélgetési készség is bele tartozik és a táncolni tudás is. Leglényegesebb eleme talán mégis az ún. beleélő készség (empátia), aminek lényege, hogy rá tudunk hangolódni a beszélgető partnerre, bele tudjuk élni magunkat az ő helyzetébe, képesek vagyunk az ő szempontjából is látni a dolgokat. Ez biztosítja a partner jobb megértését és a szavaira, ill. viselkedésére való megfelelőbb reagálást.

Az említett készségek egyáltalán nem születnek velünk, hanem az egyéni fejlődés során, külső hatásokra alakulnak ki, tehát fejleszthetők és alakíthatók! Tizenéves korban a partnerkapcsolati gátlások viszonylag könnyen orvosolhatók. De ha ez nem történik meg, később idültté, krónikussá válnak ezek a gátlások és személyiségtorzító komplikációkat eredményezhetnek. Például „nőgyűlölő”, illetve „férfigyűlölő” beállítottság alakulhat ki. Egy 26 éves férfi írta:

Nem akarom a részletekkel untatni – azokról akár könyvet lehetne írni –, röviden: undorodom a nőktől és nem kívánok, sőt, azt hiszem, már nem is tudnék (de nem biológiai okokból) közelebbi kapcsolatba kerülni velük. Nagyon sok jó és rossz kapcsolatnak voltam a tanúja. Sajnos, nekem mindig a rossz jutott, a nemes helyett. Nem tudtam befolyásolni a kapcsolataimat, és a kezdés után röviddel mindig azzal küldtek el, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Rengeteg könyvet olvastam, de a lányok, akikhez szerencsém volt, alig tudtak valamit. Mégis ők küldtek el. Szexuális kapcsolatba még senkivel sem kerültem. Több csalódást már nem bírnék elviselni. A szexuális kapcsolat olyan elképzelhetetlen a számomra, mintha pl. egy kecskével kellene összefeküdnöm…

Az idézett levélrészlet elég egyértelműen elárulja a levélíró nőgyűlöletének okát: a kapcsolatteremtési kudarcokat. E kudarcok oka azonban már nem világos, bár az nyilvánvaló, hogy a levélíró alkalmazkodási és beleérző (empátiás) készsége fejletlen; amit talán azzal próbál ellensúlyozni (kompenzálni), hogy az olvasottságát fitogtatta. Nem mintha a lányok nem kedvelnék a művelt férfiakat, de ha valaki pl. érzelmi és erotikus közeledés helyett folyton tudálékoskodik, akkor csak azt éri el, hogy úgy gondolnak rá, mint Petőfi a „zordon Kárpátokra: … tán csodállak, ámde nem szeretlek.”

A partnerkapcsolatoktól való tudatos tartózkodás – akármilyen ürüggyel történik is – rendszerint a „savanyú a szőlő” típusú védekező mechanizmusra vezethető vissza. (Itt emlékeztetnék Aesopus meséjére: a róka nagyon szeretett volna megkóstolni egy szép fürt szőlőt, de hiába ágaskodott, sehogy sem érte el. Végül elkullogott, gondolván: Nem baj, úgyis savanyú még!. Lényegében ugyanezt teszik, akik arra hivatkoznak, hogy „úgysem lett volna jó a kapcsolat”, vagy „úgyis túl fiatal vagyok még” stb.)

 

A beszédgátlás

 

A kapcsolatteremtési gátlások leggyakoribb formája a beszédgátlás. Ennek több fokozata van. Igen gyakori az a változata, amely csak egy szeretett, vagy nagyon tetsző partner(jelölt) jelenlétében lép fel. Ezt viszonylag könnyű leküzdeni, ha biztosítható a partnerrel való gyakori együttlét, lehetőleg nemcsak szórakozási helyzetben, hanem más, közös tevékenységek (munka, tanulás, kirándulás stb.) keretében is. Rendszerint jól oldja az ilyen fajta beszédgátlást az erotikus kapcsolatlétesítés (átkarolás, ölelkezés, simogatás). Bár persze a beszédgátlás mögött többnyire szexuális gátlásosság rejlik, s ez az alapvetőbb. Egy 18 éves lány írta:

Amint kettesben maradok egy fiúval, úgy érzem, megfagy körülöttem a levegő, vacog a fogam és reszket a térdem, alig tudok megszólalni. Ez, sajnos, még akkor is így van, ha a fiú számomra szimpatikus, vagy ha nem kell szexuális közeledéstől tartanom (pl. a szüleim a másik szobában vannak). Attól félek, így nevetségessé válok a fiúk szemében.

Elég nyilvánvaló, hogy a levélíró iszonyatosan fél a szextől, emiatt kerül szinte sokkos állapotba, amikor kettesben marad egy fiúval. Ez a pszichoszexuális fejlődés komoly zavarára (ismerethiányok, téves beállítottság stb.) utal. Tehát ezt a fejlődési zavart kellene megszüntetni ahhoz, hogy a levélíró (beszéd)gátlása feloldódjon. Részben szexuális felvilágosító könyvek olvasására van szükség ilyenkor, részben pedig a másik nem közelségének megszokására, pl. tánc közben, meg más, „félig négyszemközti” helyzetben.

Az idézett levél a beszédgátlásnak már egy súlyosabb fokozatáról árulkodik, amely nemcsak egy nagyon tetsző, hanem bármely partnerjelölt jelenlétében kiváltódik. S van egy harmadik változat is, amikor a beszédgátlás mindenkivel, tehát azonos neműekkel szemben is fennáll. Egy 16 éves lány írta, hogy szülei a legutóbbi időkig szinte még a fiúk közelébe sem engedték. Most már engednék, de nem sikerül neki komolyabb kapcsolatot kialakítani:

Megismerkedtem egy közelben lakó sráccal, aki nekem már régen tetszik. Délutánonként találkozunk – és nagyokat hallgatunk. Eleinte még akadt valami téma, de most már csak sóhajtozunk és járkálunk, érzem, hogy unatkozik. Én meg égek, s csak töprengek, mit kellene mondani. Sajnos, nemcsak a fiúkkal vagyok így, hanem a barátnőimmel, sőt, a szüleimmel is. Nem értem, hogy miért, hiszen sokat olvasok és a magyar dolgozataim is mindig jól sikerülnek, tehát van szókincsem és írásban ki tudom fejezni magam. Már anyutól is kértem tanácsot, de szerinte majdcsak kialakul, és elkezdte mesélni, hogy őneki milyen jó „beszélőkéje” volt és mennyire körülrajongták a fiúk. Annál zárkózottabb most, nem érdekli már semmi, 44 évesen. Talán a környezetem is befolyásol, mert se velük, se egyedül nem járok társaságba.

Ez a komoly beszédgátlás nem talán, hanem biztosan környezeti ártalom következménye. A levélíró olyan családban nőtt fel, ahol a szülő zárkózott, s ezzel akaratlanul rossz példát mutat lányának. A társaságkerülés folytán a levélíró beszédkészsége rejtett (látens) maradt, illetve a személyes társalgás esetén gátlódott. Hiába javasolnám, hogy keresse a beszélgetési, barátkozási alkalmakat, és nyugodtan mondjon ki mindent, ami eszébe jut. Hiszen épp az a baj, hogy olyankor nem jut eszébe semmi „elfogadható”.

Sajnos, nem egyszerűen elhatározás kérdése, hogy valaki a gátlásosságától megszabaduljon. Legalábbis ilyen erős gátlásoktól általában csak segítséggel (baráti, vagy szaksegítséggel) tudnak megszabadulni az érintettek. A leggyorsabb megoldást az hozná, ha a levélíró (és a hasonló helyzetben levők) egy szakembert, pszichológust keresne és megfelelő pszichoterápiában részesülne. De sokat segíthetne az is, ha lenne egy barátnője, aki rendszeresen beszélget vele, elviszi magával szórakozni, bevonja a társas életbe.

 

 

 

9.   A  HOMOSZEXUÁLIS  HAJLAM

 

 

Ezzel kapcsolatban kevesen tettek föl direkt kérdéseket. Valamilyen formában azonban sokkal több fiatalt érint, csak nem nagyon merik szóba hozni. Bár sokakban felmerül, hogy nem vonzódik-e túlságosan egy azonos neműhöz. De akiben egyáltalán nincs ilyen hajlam, az is találkozhat „melegekkel” vagy „leszbikusokkal”, olvas, vagy hall ilyen esetekről, s gyakran nem tudja, hogy mit gondoljon róluk.

Pedig a kizárólag homoszexuális beállítottságúak kevesen vannak (alig néhány százaléka a felnőtteknek), s ők ritkán írnak az újságoknak, mert nem látnak problémát abban, hogy ilyenek. Inkább az érdekli őket: hogyan juthatnának nagyobb szabadsághoz és több ismerkedési lehetőséghez, hogyan találhatnának hasonló beállítottságú partnereket. Akinek tehát a homoszexuális érdeklődés problémát okoz, az még nem teljesen homoszexuális. Csak fél tőle, vagy megdöbbenti az ilyen hajlam lehetősége. Ahogyan egy tizenéves lány írta:

Kollégista lány vagyok. Az iskolaév kezdete óta az egyik osztálytársnőmön furcsa változást vettem észre. Ha szobatársai hazautaznak, valamilyen ürüggyel behív magához, s minden leplezés nélkül közeledik hozzám. Először nem vettem komolyan, hiszen dicséretet, bókot másoktól is kaptam már, de amikor komolyabban próbált közeledni (részletezni, azt hiszem, felesleges), azóta már beszélgetni is félek vele. Az eset annál is furcsább, hiszen a lány értelmes, szép, jó tanuló, és egészséges fiúkapcsolatai is voltak már.

A levél utolsó mondatában az a téves feltételezés rejlik, hogy aki értelmes, szép és jól tanul, az nem lehet homoszexuális. Pedig a szexuális beállítottságnak nincs köze a szépség, vagy az értelmesség fokához, ez egész más tényezőkön múlik. Ha igaz, hogy a szóban forgó lánynak már voltak „fiúkapcsolatai” (mármint szexuális kapcsolatai), akkor nem is nevezhető homoszexuálisnak. Inkább biszexuális beállítottságú, vagyis nagyjából hasonlóan képes szexuálisan reagálni azonos nemű, vagy más nemű partnerre. Tudományos vizsgálatok szerint ennek lehetősége eredetileg mindenkiben megvan, csak a körülmények és a nevelés következtében válnak egyesek homo-, mások (a túlnyomó többség) heteroszexuálissá.

Az is lehet azonban, hogy a szóban forgó lánynak csak látszólag voltak „egészséges fiúkapcsolatai”. Vagyis próbálkozott ugyan fiúkkal, de sikertelenül, amennyiben nem tudott velük kielégítő szexuális kapcsolatot létesíteni. Ennek sokféle oka lehet. A lényeg az, hogy a lány esetleg csalódott a másik nemben, így inkább azonos nemű társtól várt megértést, vigasztalást és kielégülést. A homoszexuális hajlam kialakulásának előfeltétele, hogy a másik nem, a heteroszexuális partnerkapcsolat felé vezető út valamilyen oknál fogva megnehezül, vagy teljesen elzáródik. Egy 19 éves lány írta:

Lehet-e egy másik lánnyal időnként petting-viszonyt kialakítani, vagy idővel ez homoszexualitáshoz vezet, amit én nem akarnék. A fiúismerőseimmel nem akarok pettingelni, mivel még egyik sem volt az „igazi”, s különben is, levetkőzve szégyellném magam előttük. Vagy maradjak meg inkább az önkielégítésnél?

Ha a levélíró nem akar homoszexuális lenni, akkor jobban teszi, ha tartózkodik az azonos neművel folytatott pettingtől, különösen a kielégüléssel járó pettingtől. Nem mintha egy-két ilyen élménytől feltétlenül homoszexuálissá válna valaki, de egy partnerrel szerzett, első szexuális élmények erősebben bevésődnek, maradandóbb hatásúak, mint a későbbiek. Ezért fontos lehet számára, hogy az első szexuális kielégülések másnemű partnerhez kapcsolódjanak, s ezáltal megerősödjön a heteroszexuális beállítottság. Később ugyanis már egyre nehezebb a beállítottságot megváltoztatni.

Azt is kérdi: maradjon-e inkább az önkielégítéseknél. Nos, ha heteroszexuális akar maradni, akkor igen. Persze tartsa szem előtt, hogy az önkielégítés is csak akkor erősíti a heteroszexuális beállítottságot, ha közben másnemű partnert képzel maga mellé! Még jobb lenne azonban, ha ténylegesen is közeledne a másik nemhez. Érdemes lenne felülvizsgálnia önmagában, hogy miért is akar ez elől kitérni, miért csak egy „igazi” (és miféle „Igazi”?) előtt nem szégyellné magát? Más levelekből kiderül, hogy sok lány valamilyen valódi, vagy vélt testi hibáját (pl. „túl kicsi” vagy „túl nagy” mellek, szőrösödés alkalmatlan helyen stb.) szégyellné leendő partnere előtt, ezért nem mer közeledni, illetve elfogadni annak közeledését. Ilyesmi természetesen fiúknál is előfordulhat, ahogyan azt az alábbi levélrészlet mutatja:

Már elmúltam 18 éves, de eddig csak a nemiszervem körüli szőrzetem nőtt ki úgy-ahogy, a hónaljam és a szakállam alig pelyhedzik. Már többen tettek rám sértő megjegyzéseket. Főleg a lányok előtt szégyellem, hogy nem vagyok elég férfias. Ráadásul minden férfit, akinek nagy a szőrzete, csodálattal és irigyen nézek, s néha annyira beleélem magam, hogy a hímvesszőm is megmerevedik. Nagyon félek, hogy ez homoszexualitáshoz vezet, pedig egyszerűen csak olyan szeretnék lenni, mint a többiek.

A levélíró aggályai szerencsére teljesen alaptalanok. Sem a hiányos, fejletlen szőrzetnek, sem a szőrzet látványa által néha kiváltott merevedésnek nincs sok köze a homoszexualitáshoz. Veszélyesebb az, ha nem mer közeledni a másik nemhez, vagy ha önkielégítés közben is szőrös férfiakról fantáziál. A saját nemre jellemző testi tulajdonságok túlzott csodálata, vagy az ilyen személlyel előforduló testi érintkezés (pl. ölelkezés, birkózás) kellemes élménye is felébresztheti a homoszexuális hajlamot. Egy 16 éves fiú írta:

Míg apám élt, szüleim rossz viszonyban voltak egymással, s jóformán anyám mellett nőttem fel. Már 8–9 éves koromban csodálattal bámultam az idősebb fiúkat, boldog voltam, ha valamelyik foglalkozott velem. Esténként, elalvás előtt különféle történeteket találtam ki idősebb fiúkkal kapcsolatban. Kb. 10 éves voltam, amikor egy fiú osztálytársammal nagyon bensőséges viszonyba kerültem. Félreeső helyeken levetkőztünk, simogattuk egymást és egymásra feküdtünk. Két évvel később egyik együttlétünk alkalmával – először életemben – kielégültem… Ez a kapcsolat a 8. osztály végéig tartott. Meg kell említenem, hogy társamnak közben lányokkal is voltak kapcsolatai. Én 13 éves koromban elhatároztam, hogy pap leszek, ezért egyházi gimnáziumba mentem. Két évig jártam oda. Közben sokat képzelődtem homoszexuális jelenetekről, önkielégítést folytattam és bámultam a fiúkat. De rájöttem, hogy ez nem vezet jóra, ezért eljöttem az egyházi iskolából. Azóta felszabadultabb vagyok, de lányokkal még nem merek járni, pedig már bennük látom a szexuális partnert…

Ebből a leírásból sok mindent megtudhatunk a homoszexuális beállítottság  (orientáció) keletkezéséről (legalábbis fiúk esetében). Jellemző körülmény az apa teljes, vagy részleges hiánya és a szoros kapcsolat az anyával, ami nagyon kedvez az ún. Ödipusz-komplexus kialakulásának. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor könnyen keletkezik a fiúban szexuális vonzalom (szerelem) az anya iránt, amit többnyire kénytelen elfojtani, de ezzel esetleg a másik nem, a nők iránt érzett szexuális vonzalmát is elfojtja. S minthogy a hiányzó apa-ideál szerepét a kicsit idősebb fiúk töltik be, könnyen szexuális vonzalom is társul az irántuk érzett csodálat mellé.

 

A fantáziálás szerepe

 

Mint említettem, a homoszexuális érdeklődés kialakulásában és erősödésében nagy szerepe van az azonos neműekre irányuló szexuális fantáziálásnak. De szerepe lehet akár a vallásosságnak is, s általában a hagyományos felfogásnak, amely tiltja a házasság előtti szexuális kapcsolatokat. Amit sokan úgy értelmeznek, hogy lányokkal ugyan nem szabad, de fiúkkal… A legutóbb idézett levélíró szerencsére már el tudja képzelni, hogy heteroszexuális kapcsolata legyen. Fontos lenne viszont, hogy az önkielégítéskor is nőkről fantáziáljon, s gátlásait leküzdve közeledjen is hozzájuk.

Egy 24 éves fiatalember megírta, hogy még nem volt komoly kapcsolata lányokkal, mert valahogy fél tőlük. Az elmúlt nyáron összebarátkozott unokaöccsével, együtt horgásztak és meztelenül fürödtek, birkóztak a folyóparton. Egy ilyen birkózás során támadt a levélíróban először homoszexuális vágy. Ez először megdöbbentette, de aztán gondolatban sokat foglalkozott azzal, hogy mi lenne, ha… Azt írja:

Lehet, hogy ha már megtörtént volna, rég nem érdekelne a dolog. De a „nem szabad!” érdekessége csábít. Azóta háromszor álmodtam vele, s álmomban kétszer megtörtént az, amit akkor gondoltam, s közben pollúcióm volt. Lehet, hogy homoszexuális vagyok?

A válasz: még nem, de előfordulhat, hogy az lesz. Minden jel arra mutat, hogy a levélíró heteroszexuális érdeklődése fejletlen maradt, vagy gátlás alá került, ami kedvező feltételeket teremt a homoszexuális hajlam kibontakozására, különösen néhány, kielégüléssel járó homoerotikus élmény után. Való igaz, hogy a „nem szabad!” tilalma is csábíthat a kipróbálásra, aminek kielégülést hozó sikere megerősíti a felbukkanó hajlamot. Kiutat jelenthet viszont a kevésbé szigorú „nem szabad!”, a heteroszexuális partnerkapcsolat kipróbálása és sikere (no meg a heteroszexuális fantáziálás).

De nézzünk bele más levelekbe is. Egy 16 éves lány írta, hogy hasonló korú barátja (nem partnere!) a minap bevallotta neki, hogy furcsa dolgot észlel magán: ha az utcán meglát egy csinos férfit, elgondolja, milyen jó lenne vele pl. smárolni. Ettől megdöbbent, fél, hogy „homokos” lesz. Pedig lányokkal is jár, nem közösült ugyan, de pettinggel kielégült. A levélíró szeretne neki barátilag segíteni.

A legjobb segítség ilyenkor a megnyugtatás, hogy ti. néhány ilyen fantáziától még senki sem lesz ténylegesen homoszexuális. Sőt, még egy-egy véletlenszerű kipróbálástól sem. – bár sokan azt hiszik. Egy 18 éves fiú pl. ezt írta:

Nemrég megtetszett egy lány a munkahelyemen, úgy érzem, beleszerettem. Mégis szomorú vagyok, mert 14 éves koromban egyszer homoszexuális kapcsolatom volt. Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogyan tehettem ilyen hülyeséget. Nagyon szeretnék megjavulni, ha lehetséges.

A levélíró a jelek szerint nagyon eltúlozza annak a 14 éves kori élménynek a jelentőségét, s ez veszélyes. Ha ugyanis valaki azt hiszi, hogy megbocsáthatatlan hibát követett el, amivel végleg kizárta önmagát a „normálisok” társadalmából, akkor hajlamos arra, hogy föladja a harcot és elfogadja, hogy ő már olyan, amilyen. Pedig máról holnapra senki sem válik homoszexuálissá, ez hosszabb folyamat, ami kezdetben még könnyen megállítható. Ami a levélírót illeti, pusztán az a tény, hogy beleszeretett egy lányba (akit megkívánt), önmagában is bizonyítja: nem lett homoszexuálissá. Tegye tehát félre a lelkifurdalást, s nyugodtan közeledjen hozzá.

Régóta megfigyelt tény, hogy a homoszexuális viselkedés leginkább azonos neműek zárt közösségeiben (pl. internátusban, katonaságnál, börtönben stb.) jelentkezik, ám ez még nem jelent berögzült homoszexuális beállítottságot. Egy katonaidejét töltő, 21 éves fiú megírta, hogy mivel nincs lehetősége az ismerkedésre, egy katona-barátját kérte meg, hogy „pótolja számára a nőt”. Barátja azonban kereken elutasította, mondván, hogy találjon más megoldást – de hogy mit, azt ő már nem tudta. Pedig a megoldás kézenfekvő: gyakorolja a levélíró az önkielégítést (lehetőleg heteroszexuális fantáziálással).

Két kollégista lány azért kért tanácsot, mert barátságuk túlságosan szorossá, már-már homoszexuális jellegűvé vált. Emiatt egyikük „nem tud közeledni ahhoz a fiúhoz, aki tetszik neki”. A levélből nem derül ki, hogy miért nem tud közeledni, ha tetszik neki a fiú. Hiszen éppen ez bizonyítja, hogy valójában nem homoszexuális (legfeljebb egy kicsit biszexuális) és a túl szoros barátság talán csak pótléka a hiányzó partnerkapcsolatnak  Most még eldönthető, hogy melyik beállítottságot választja, s akarja erősíteni.

Egy szülő kétségbeesetten panaszolta levelében, hogy 17 éves fiát homoszexuális játékon kapta – mit tegyen? Először is nyugodjon meg, hiszen semmilyen tragédia nem történt, s egy-két játék (persze nem tudom, milyen játék) különben sem jelenti azt, hogy fia máris homoszexuális beállítottságú. De ha az lenne, sem lenne tragédia, hiszen attól még értékes és boldog ember lehet. Meg kellene beszélni a fiúval, hogy ő mit szeretne; persze lehetőleg egy szakember segítségével. Erről a szaksegítségről azonban – s egyáltalán a homoszexuális hajlam „kezeléséről” – sokaknak téves elképzelésük van. Egy 16 éves lány írta:

A problémám az, hogy homoszexuális vagyok. Persze erre már évekkel ezelőtt rájöttem, csak sosem mertem magamnak bevallani. Ám most már olyannyira elviselhetetlen a dolog, hogy szinte minden éjjel sírok miatta. Már tízéves koromban szerelmes lettem egy lány osztálytársamba. Most egészségügyi szakiskolába járok, és itt is beleestem az egyik osztálytársnőmbe. Emiatt már hetek óta az öngyilkosság jár az eszemben. Az igazgatónőnk egyszer azt mondta, hogy hormoninjekciókkal gyógyítani lehet a homoszexualitást, de ezt nem hiszem. Azt szeretném, bármily különösen hangzik, hogy operáljanak át fiúvá.

Különös, hogy az igazgatónőnek éppoly téves elképzelései vannak, mint a levélírónak. Ugyanis sem hormoninjekciókkal, sem átoperálással nem lehet gyógyítani a homoszexuális beállítottságot, mivel az nem testi, biológiai elváltozás, hanem lelki tényezőkön alapul. Befolyásolni, esetleg megváltoztatni is csak lelki kezeléssel, pszichoterápiával lehetne, ha erre elég korán kerülne sor, és az érintett is kívánná.  De számíthat az is,, hogy akad-e olyan másnemű jó barát, aki hajlandó segíteni a heteroszexuális beállítottság erősítésében. Az idézett lány is jobban tette volna, ha olyan vonalon tanul tovább, ahol sok másneművel is együtt lehet, s találhatott volna egy olyan fiút, akinek megtetszik. Hasonló esetről ír egy lány:

Lassan fél éve tetszik egy fiú, akiről tudom, hogy a saját neméhez is vonzódik. Szerintem ez valami lelki sérülés következménye. Szeretnék neki segíteni. Vajon, ha nagyon tapintatosan rávenném, hogy próbáljon megváltozni, s ő beleegyezik, és teljes akaraterejével támogatja a kezelést, meggyógyulhat-e? S szükség van-e ehhez orvosra, vagy csak egy lányra, aki nem veti meg ezért, s végigcsinálja vele, bármilyen hosszú és idegölő ez a kezelés?

A segítő szándék nagyon tiszteletre méltó, s eredményes is lehet, legalábbis annyiban, hogy a szóban forgó, biszexuális fiú heteroszexuális érdeklődését erősítheti, ha sikerül a levélírónak harmonikus szexuális, vagy éppen szerelmi kapcsolatot kialakítani vele. Szakmai (nem orvosi, hanem pszichológiai) segítségre csak akkor lenne szükség, ha ez nem sikerülne, s a fiú mégis kívánná a változást, vagyis biszexualitása heteroszexuális oldalának erősítését. (Bár a biszexualitás minden fokozata teljesen normálisnak tekinthető.) Egyébként maga a teljesen homoszexuális beállítottság és viselkedés sem okoz különösebb gondot annak, aki elfogadja, hiszen nem betegség, nem csökkenti az egyén értékét, s ma már a közvélemény is egyre inkább kibékül vele.

 

 

 

10.   CSÓKOLÓZÁS,  PETTING

 

 

Olyan témához érkeztünk, ami a levelek tanúsága szerint igen nagy érdeklődést vált ki a tizenéves fiatalokban. Nem csoda, hiszen a hazai szexuális felvilágosító irodalom korábban eléggé „mostohagyerekként” kezelte ezt a témát. Csak nagy vonalakban érintette, közhelyekkel intézte el. Holott a felnőttes nemi szerep elsajátításának egyik első és fontos lépése a csókolózás és általában a petting megtanulása.

A szexuális tanácsadással és terápiával kapcsolatos tapasztalataim is mindinkább megerősítették azt a (sok más szakemberrel megegyező) meggyőződésemet, hogy sokkal kevesebb szexuális zavar fordulna elő, ha a fiatalok a hagyományos értelemben vett nemi élet, vagyis a közösülések megkezdése előtt megtanulnának pettingelni, beleértve egymás ilyen módon történő kielégítését is. Talán nem túlzás ezt a fajta tudást a szexuális kulturáltság egyik fokmérőjének tekinteni, nem is beszélve arról a külön előnyről, hogy kiküszöböli a fogamzásgátlásnak ebben az életkorban alapvető, de sokszor nehezen megoldható gondját.

A pettinggel kapcsolatos tájékozatlanságot jól mutatja pl. az alábbi levélrészlet:

S.O.S.! 15 éves, erősen fejlett gimnazista lány vagyok. Egy éve járok egy fiúval. Nagyon szeretjük egymást. Már többször csókolóztunk is. Most, utólag jöttem rá, hogy nagy hibát követtem el. A nyáron a strandon, a kabinban megengedtem, hogy levegye a fürdőruhám felső részét és úgy csókoljon. Akkor éreztem először ott lent olyan furcsa bizsergést, és elöntött a nedvesség. Azóta csak így akar csókolózni, és folyton unszol, hogy feküdjek le vele. Én ezt nem akarom megtenni, mert félek a következményektől. Tovább szeretnék tanulni. Olvastam, hogy a petting-módszerrel ki lehet elégíteni egymást. Csak az a baj, hogy ilyen dolgokban nagyon járatlan vagyok; nem tudom, mit és hogyan kell csinálni. Tessék szíves lenni engem felvilágosítani! Nagyon szeretném a fiút megtartani…

Milyen egyszerű lenne, ha ilyen gondok esetén a fiatalok a szüleiktől, nevelőiktől kaphatnának megfelelő felvilágosítást! Sajnos, a szülők nemzedékét általában nem úgy nevelték, hogy erre képesek lennének. Még jó, ha csak azzal intézik el a kérdést, hogy „ne ilyesmin járjon az eszed!”, s nem adnak válasz helyett egy pofont. Valószínűleg ezért nem fordult a levélíró sem a szüleihez. De nem nagyon áll rendelkezésére olyan felvilágosító könyv sem, amelyből világos, érthető választ kaphatna kérdéseire. (A pornográfia sem ad ilyet.) Pedig joga van ilyen válaszra. Sőt, személyes fejlődésének érdeke meg is követeli, hogy ne maradjon bizonytalanságban, s ne kelljen elfojtania jogos igényeit. Hiszen nem az a veszélyes, hogy nemi kielégüléshez jut, amikor ennek igénye már felmerült, hanem inkább az, ha elhamarkodottan, felkészületlenül kezdi el a közösüléseket! Válaszom tehát ez: Helyesen tette, hogy nem feküdt még le a fiúval. Ez ebben az esetben még túl korai lenne, több okból is. Egyrészt úgy tűnik leveléből, hogy nem ismeri a fogamzásgátló módszereket, például a gumióvszert. Másrészt túlságosan tapasztalatlan még a szexuális ingerlés és kielégülés lehetőségeit illetően; talán még az önkielégítést sem tanulta meg. Pedig ezzel és a pettinggel fejlesztheti legjobban saját szexuális képességeit, s biztosíthatja, hogy majd a közösülést is élvezni tudja.

De mi tulajdonképpen a petting? Sokan tévesen úgy értelmezik, mintha a közösülésnek valamilyen utánzásáról lenne szó; például, hogy a hímvesszőt csak a hüvelybejárathoz teszik, vagy az ujjukat dugják be a hüvelybe. Téves elképzelései vannak az alábbi levélírónak is:

15 éves vagyok. Hat hónapja járok egy fiúval. Nagyon szeretjük egymást. A hat hónap alatt nagyon engedékeny lettem, pedig először még azt sem engedtem meg, hogy hozzám érjen. Most meg minden találkozásnál felnyúl, és azt akarja, hogy oda tehesse… Mindig mondja, hogy szeretne velem lefeküdni. Nem tudom, jó lenne-e, ha ilyen fiatal korban elveszteném a szüzességemet? Úgy érzem, nagyon közel állok a lefekvéshez, de szeretném ezt valahogy megakadályozni. Csak kezd nagyon nehezemre esni, hogy visszautasítsam. Én is nagyon kívánom őt, de ha felnyúl, az nem elégít ki igazán. Mit tehetnénk? Ha a pettingelés jó lehet, akkor írja meg részletesen, hogyan kell csinálni, hogy mindkettőnknek jó legyen.

A kívánság jogos. Nem annyira azért, hogy a petting révén a szüzesség megőrizhető legyen (ezt egyébként azzal a bizonyos „felnyúlással” talán már el is veszítette), hanem egyrészt a nem kívánt terhesség elkerülése érdekében, másrészt, hogy ne csak felizgassák egymást, hanem ki is elégüljenek. Hiszen a szexuális izgalom legjobb, természetes feloldása a kielégülés, s nem lenne jó, ha megszoknák ennek elmaradását, mert az szexuális zavarokhoz vezethetne. A petting bizonyos formái nemcsak a szexuális izgalom és élvezet fokozására alkalmasak, hanem a kielégülés (orgazmus) is elérhető általuk. Az elterjedt tévhittel ellentétben az így elért orgazmus épp olyan jó és természetes, mint a közösüléssel elérhető!

 

Jelentősége és formái

 

Érdemes tehát a nemi életet – az önkielégítés után – a petting megtanulásával kezdeni. Ez a szó simogatást, becézést, szerelmi játékot jelent. Szexológiai jelentése: mindazok az ingerlési, örömszerzési módok, amelyek a közösülésen kívül előfordulhatnak a szexuális együttlét során. Vagyis nem egy bizonyos szeretkezési módot jelent, hanem sokfélét. A kulturált szexuális együttlét jelentős részben pettingből áll, még akkor is, ha a közösülésnek semmilyen akadálya sincs. Ennek kiemelkedő jelentősége van a partnerek szexuális összehangolódása szempontjából (ugyanis minden új partnert meg kell tanulni!)

A petting különösen a nemi életet most kezdő fiatalok számára fontos. Nemcsak a fogamzásgátlás miatt, hanem amiatt a különbség miatt is, amely ez idő tájt a fiúk és lányok szexuális reagálókészsége között fennáll. A fiúknál a serdülőkorban bekövetkező (éjszakai) magömlések már orgazmuskészséget jelentenek. A lányoknál viszont ez nem alakul ki magától, hanem csak a szexuális ingerekre való ráhangolódás fokozatos gyakorlása teszi ezt lehetővé. Ha például egy fejletlen szexuális reagálókészségű lány enged a fiú sürgetésének és „lefekszik”, vagyis közösül vele, nagyon valószínű, hogy nem képes élvezni, vagy éppen kielégülni általa. Sőt, inkább kellemetlennek, esetleg fájdalmasnak fogja érezni (akkor is, ha már nem szűz).

 

Ezért újra és újra hangsúlyozom: szabálynak kellene tekinteni, hogy a nő csak akkor veszítse el szüzességét, ha az orgazmuskészsége már kialakult. Ezt pedig az önkielégítésen kívül a petting gyakorlása segítheti elő leginkább! Úgy is írhatnám, hogy a nemi élet megtanulásának első szakasza az önkielégítés, a második a petting és csak a harmadik a közösülés! Nem célszerű mindjárt a harmadikkal kezdeni, vagy a másodikat kihagyni. (Az iskolát sem az érettségivel kezdjük!)

 

De a petting, vagyis a változatos szerelmi játék később is fontos, a felnőttkori szexuális kapcsolatokban. Elhanyagolásának gyakori következménye a korai orgazmus és magömlés, továbbá a nő kielégülésének elmaradása. A közösülést megelőző, hosszabb-rövidebb petting (ez esetben: előjáték) teszi lehetővé, hogy a nő elég magas izgalmi szinten kezdhesse az aktust, a férfi pedig hozzászokjon saját kielégülésének (és a magömlésnek) késleltetéséhez. Ennek érdekében persze a partnereknek irányítaniuk kell egymást. (Erre később visszatérünk.)

Tévedés lenne azt hinni, hogy a petting, a közösüléstől eltérő szexuális viselkedés valami új jelenség, hiszen különböző elnevezésekkel már a legrégibb időkben ismerték. Ami új, az legfeljebb a petting gyakorisága és elterjedtsége. Tudományos vizsgálatok mutatják, hogy 15–20 éves korban a petting a szexuális izgalom és kielégülés egyik fő forrása. A lányok 25–30%-a petting során éli át először az orgazmus élményét.

A pettingnek sokféle formája van. Közös bennük, hogy az ingerlés és gyönyörszerzés főleg kézzel, vagy szájjal történik. Egyénenként különböző lehet viszont, hogy ki milyen ingerlési módot részesít előnyben. Tulajdonképpen a test bármely része ingerelhető szexuálisan, de még az ún. fő erogén zónák, tehát a nemi szervek és környékük, továbbá a száj és a női mellek ingerlése sem hat mindenkire egyformán. Egyesek a simogatást, mások a szájjal ingerlést részesítik előnyben; egyesek a finomabb, mások az erősebb ingerlést szeretik stb. A petting fő formái: a csókolózás, a mellek ingerlése (kézzel, vagy szájjal), és a nemi szervek ingerlése (kézzel, vagy szájjal).

Tizenéves korban a csókolózás megtanulása az első és legfontosabb. Számos levél tanúsítja, hogy a serdülőknek – lányoknak és fiúknak egyaránt – gyakran okoz ez gondot. Sőt, nem ritkán a másik nemhez való közeledéstől is visszatartja őket, hogy szinte fogalmuk sincs a csókolózás hogyanjáról. Igaz ugyan, hogy a filmeken, a tévében, vagy akár az utcán sokszor lehet látni csókolózó párokat, de tőlük inkább csak a testtartásokat lehet megtanulni, a csók finomabb „mechanizmusa”, technikája rejtett marad. A „Csók” jeligéjű lány írta:

15 éves vagyok és nem tudok csókolózni. Ez a probléma, azt hiszem, sok hasonló korú lányt gátol a partnerszerzésben. Nem merek hozzákezdeni a csókolózáshoz egyik sráccal sem, mert félek, hogy belesülök. Ezért kérem, írja le a csókolózás folyamatát.

 

A csókolózás „szabályai”

 

Bár tény, hogy a gyakorlatban lehet legjobban rájönni a csókolózás „fortélyaira”, az elméleti felkészülés ezen a téren is csak hasznos lehet. Megkönnyíti ugyanis a csókolózás pontosabb és reálisabb elképzelését, s ez a képzeletbeli „elővételezés”, már próbacselekvésnek számít, csökkenti az ismeretlentől való félelmet, elősegíti a tényleges csókolózás sikerét. Ugyanis nem ösztönös, hanem megtanulható cselekvésről van szó.

Sokan azt hiszik, hogy a csókolózás valami egészen más, mint a puszilkodás, amit mindenki ismer már kisgyermek korától. Pedig több a hasonlóság köztük, mint a különbség. Mindkét esetben ajakkal érintjük egymás arcát, vagy ajkát, az egymás iránt érzett pozitív érzelmek (rokonszenv, szeretet) megnyilvánulásaként. A fő különbség, hogy míg a puszilkodás általában „szexmentes”, addig a csókolózás kifejezetten a szexuális izgalomkeltés és örömszerzés céljából történik.

Ezt az teszi lehetővé, hogy a száj az egyik fő erogén zóna, vagyis szexuális ingerek felvételére és izgalomkeltésre nagyon alkalmas. Feltéve természetesen, hogy már kialakult az egyénben a megfelelő szexuális fogékonyság, reagálókészség, s nincsenek túl erős gátlásai, amelyek a reagálást akadályoznák. Tény, hogy ezen a téren nagy egyéni különbségek vannak, még a hasonló korúak között is. A serdülőkorban általában ugrásszerűen növekszik a szexuális fogékonyság, bár a fiúknál többnyire gyorsabban és erősebben, mint a lányoknál.

A legtöbb probléma azonban a gátlásosságból adódik: Sok serdülő nemcsak a közösüléstől, hanem már a csókolózástól is annyira fél, hogy szinte görcsösen megfeszül, nem tudja magát elengedni, amikor csókolózásra kerülne sor. Ez a feszült állapot pedig lehetetlenné teszi a szexuális reagálást, vagyis a csókolózás élvezetét. Valójában tehát nem az a baj, hogy a fiatal nem ismeri a csókolózás „technikáját”, hanem a gátlásossága. Ami ugyan a hiányos ismeretekkel is összefügg, de elsősorban a hibás beállítottság, s végső soron az idejétmúlt, szexellenes nevelés következménye.

Az erős gátlásoktól azonban fokozatosan, tudatos önneveléssel, gyakorlással, szükség esetén pszichológiai szaksegítséggel meg lehet szabadulni. A fokozatosság a csókolózás megtanulása terén különösen a gátlásos serdülők számára ajánlatos. Aki fél a csókolózástól, az nem menjen bele rögtön, mert így úgysem tudná élvezni. Tehát ne engedjen partnere sürgetésének, s kérje őt, hogy egyelőre elégedjen meg a simogatással és a (pl. arcra, vagy kézre adott) puszival. A csókolózás tanulásakor legcélszerűbb a pusziból kiindulni!. Hiszen, ha valaki élvezni tudja, hogy puszikat ad és kap, az hamar belejön majd a csókolózásba is. Ugyanis a következő lépés a csókolózás tanulásában a szájra adott puszi, ami erotikus töltés esetén valójában már a csókolózás legegyszerűbb, legáltalánosabb formája. Jellemzője, hogy rövid : az ajkak csak egy-egy pillanatra találkoznak. Ha aztán ez sűrűn ismétlődik, az már igazi csókolózás!

Csókolózni persze sokféleképpen lehet, s minthogy nincsenek szabályok, mindenki szabadon kísérletezhet. Nem is árt, ha tudatosan törekszünk arra, hogy saját csókolózási szokásokat, „technikát” alakítsunk ki, tehát egyéniségünket bele vigyük a csókolózásba is.

Igen népszerű változat az ún. nyelves csók, amikor a partnerek nemcsak az ajkukat érintik össze, hanem a nyelvüket is, vagy például nyelvükkel váltakozva behatolnak egymás szájába. A Káma-Szútra, a közel kétezer éves indiai „szeretkezési tankönyv” a csókolózás 14 fajtáját sorolja fel. (Lényeges különbség nincs köztük.) Úgy látszik azonban, hogy a csókolózásra vonatkozó ismeretek, „szabályok” összegyűjtése és továbbadása élő hagyomány, mert egy fiatal olvasó valahonnan kimásolta és beküldte a csókolózás állítólagos „szabályait”, 90 pontban összefoglalva. Ilyeneket tartalmaz:

Ha a fiú vagy lány remeg a csók közben, szívből adja.  A csóknál a lány a fiú nyakát, a fiú a lány derekát karolja át

Ilyen és hasonló „szabályokat” olvashatunk ebben a gyűjteményben, amelyben persze babonás butaságok is vannak, pl. „Sötétben tíz csóknál többet ne adj!” és hasonlók. Annak a 16 éves fiúnak, aki azt kérdezte: Van-e a csókolózásnak törvénye? – csak azt válaszolhatom, hogy nincs. Az örömszerző és örömet nyújtó csókolózás nem valamiféle szabályok ismeretén múlik. Akiben nem alakult ki a megfelelő szexuális reagálókészség, az hiába tudna sokat a csókolózás technikájáról, mégsem tudná élvezni. Ehhez kapcsolódik az a kérdés, amit egy 16 éves lány tett fel: Milyen tünetekkel jár az első csókolózás?

Nem tudom, mire gondolt a levélíró; lehet, hogy valamilyen betegségnek tartja a csókolózást, aminek tünetei vannak? Mindenesetre meg kell nyugtatnom, hogy semmilyen kellemetlen tünettől nem kell tartania. Az esetleges „tünetek”, vagyis a csókolózás hatásai, kísérő jelenségei igen különbözőek lehetnek, attól függően, hogy mennyire tudja valaki élvezni. Megfelelő lelki felkészültség és szeretett partner esetén az első csókolózás nagy élmény. Nem ritkán olyan izgalomba hozza a résztvevőket, hogy napokig másra sem tudnak gondolni. De úgy is járhat, mint az a 14 éves lány, aki ezt írta:

Az első csókolózás nekem nagy csalódást okozott. Valahogy sokkal többet vártam, és csodálkoztam, hogy csak ennyi az egész? Egyszerűen nem értem, hogy miért vannak annyira oda érte legtöbben. Lehet, hogy nem jól csináltuk?

Hát bizony, valószínűleg nem jól csinálták, bár nem annyira a tudás, mint inkább a jó szexuális reagálókészség hiányzott. A csókolózás akkor hatékony, ha szexuális izgalmat és élvezetet kelt, ami testi tünetekben is megnyilvánul: a fiúnál pl. merevedés, a lánynál a hüvely nedvesedése jelzi a szexuális izgalmat. A gátlásos, kezdő csókolózók rendszerint túl erősen egymásra szorítják az ajkukat, s úgy tartják, összezártan, vagy kissé nyitva, de mozdulatlanul. Az igazi, örömszerző csókolózás viszont az ajkak laza, érintésszerű találkozásával kezdődik, s később sem görcsös szorítás, ha nem finom, mozgékony összefonódás jellemzi.

Egy lány azt kérdezte levelében: Mit kell tenni azt követően, hogy a nyelvek összeértek? A válasz: nem kell tenni semmit, egyszerűen csak élvezni kell az érintkezést. Nincs jelentősége annak, hogy a nyelvek csak érintkeznek, vagy simogatják egymást, esetleg váltakozva behatolnak egymás szájába. Röviden lehet válaszolni arra a kérdésre is, hogy mi a különbség csókolózás és smárolás között? Semmi. Az utóbbi csak egy a sokféle „népies” kifejezés közül, amit a csókolózásra (és hasonlókra) mondanak.

Meglepően sokan félnek a csókolózástól, s persze épp ezért nem is tudják élvezni. Egy 17 éves lány „Múlnak az évek” jeligével azon aggódott, hátha frigid lesz, ugyanis eddig még senkivel sem tudta élvezni a csókolózást. Igaz, hogy szerelmes sem volt még soha; csak azért próbálkozott fiúkkal, mert hallotta, hogy a csókolózás, simogatás fejleszti a szexuális képességeket. Ez utóbbi egyébként igaz, de csak akkor, ha érzelmi alapon, aktívan és gátlások nélkül vesz benne részt, nem pedig önmaga aggályos figyelésével. A szerelem teszi leginkább alkalmassá az embert a szexuális reagálásra. (és viszont: a szexuális reagálókészség elősegíti a szerelem kialakulását. A szexuális fogékonyságot pedig, mint láttuk, az önkielégítés is fejleszti.)

Hányadik találkozásnál illik elkezdeni a csókolózást? – teszi fel a kérdést egy fiú. Erre sincs semmilyen, általánosan érvényes szabály. De ha figyelembe vesszük, hogy a csókolózás majdnem ugyanolyan intim testi kapcsolat, mint a közösülés, akkor nyilvánvaló, hogy a csókolózás is nagyon bensőséges viszonyt feltételez, ami ritkán teremthető meg az első találkozásnál. Előre nem is lehet megmondani, hogy hányadiknál; ez már a körülményeken és a partnereken múlik. Mindenesetre nem okos dolog elsietni a csókolózást (ahogyan az manapság divat), mert az egymás alaposabb ismeretét feltételező, bensőséges viszony hiányában sokkal valószínűbb, hogy a csókolózás nem jelent igazi, kölcsönös örömszerzést.

 

 Petting és kielégülés

 

A fiatalok leveleiből az derül ki, hogy – különösen a fiúk – nem sokáig elégednek meg a csókolózással, hanem ennél jóval többet akarnak: „lefekvésre”, közösülésre törekszenek. Feltehetőleg azért, mert ha a csókolózástól felizgultak, akkor hiányzik nekik a kielégülés, s azt hiszik, hogy ezt csak a közösülés révén érhetik el. Inkább a lányokban merül fel az a kérdés, amit egyikük így fogalmaz:

A fiút csak úgy lehet kielégíteni, ha lefekszem vele, vagy másként is?

Ennek lehetősége az utóbbi években egyre több fiatalt érdekel, különösen azokat, akik már hallottak a pettingről. Érdekes, hogy ugyanakkor a petting másodikként említett fő formája (a női mellek ingerlése) iránt alig mutatkozik érdeklődés. Úgy tűnik, a tizenévesek még nem nagyon ismerték fel a „mellerotika” jelentőségét. A lányokat is inkább csak abból a szempontból érdekli a saját mellük, hogy elég szép-e, nem túl kicsi, vagy nem túl nagy-e. Holott ennél sokkal fontosabb, hogyan reagál a mell a kézzel vagy szájjal ingerlésre. Persze a mellerotika nemcsak a lány, hanem a fiú szempontjából is jelentős, mert érintése vagy csókolgatása a legtöbb férfi számára is nagyon izgató.

A kérdésre visszatérve : vannak fiúk, akiket a csókolózás, ölelkezés és a mellek ingerlése már annyira felizgat, hogy nemcsak merevedésük támad tőle, hanem az orgazmus (és a magömlés) is bekövetkezik. Különösen azoknál van ez így, akik az önkielégítés során megszokták a gyors kielégülést. A legtöbb férfi azonban csak akkor elégül ki, ha a merev hímvesszőt közvetlen ingerlés éri. Ez főleg kétféleképpen következhet be: vagy úgy, hogy – ölelkezés közben – hozzádörzsöli magát a lány testéhez (akár ruhán keresztül is), vagy pedig azáltal, hogy a lány kézzel simogatja a merev hímvesszőt.

Az orgazmusig folytatott petting továbblépést jelent az önkielégítéshez képest, a nemi élet fejlettebb, bonyolultabb módja. Fő előnye, hogy elősegíti a partnerek alkalmazkodását egymáshoz, s ugyanakkor feleslegessé teszi a fogamzásgátlást, kikapcsolja a nem kívánt terhességtől való félelmet.

 

A petting természetesen nem feltétlenül és nem minden esetben jár kielégüléssel, sem a fiúk, sem a lányok esetében. Vagy nem is törekszenek erre, vagy nem tudják, hogyan juthatnának el a közösülés nélküli orgazmusig. Egy lány írta:

Nekem elég a pettingelés, de nem hiszem, hogy a srácomnak is elég. Arra szeretnék választ kapni, hogy meddig lehet a pettinget csinálni. Mi 9 hónapja járunk együtt, és még fél év, amíg leérettségizem. Nem káros-e hosszú távon a pettingelés? Vagy egy bizonyos idő után már elengedhetetlen a közösülés?

A levélíró problémája valószínűleg abból ered, hogy még nem ismeri a kielégüléssel járó petting módszereit. Neki talán nem is hiányzik még (vagy úgy gondolja: neki elég kell legyen), de a fiúnak annál inkább. S ez jogossá teszi a feltett kérdést. Ugyanis, ha csak felizgulnak a petting következtében, s élvezik ugyan, de a kielégülés elmarad, akkor nem ajánlatos, hogy ez gyakran és hosszú időn keresztül ismétlődjön, mert később zavarokhoz vezethet. Megoldást azonban nemcsak a közösülésre való áttérés jelenthet, hanem inkább a kielégüléssel járó petting megtanulása; ez ugyanis hoszszabb távon sem lehet káros.

A csak felizgulással járó petting következményeit szemlélteti egy 18 éves lány levele:

Több, mint egy éve járok egy fiúval. Nagyon szeretjük egymást. Egy hónapja történt, hogy hosszú unszolás után beleegyeztem a szexuális közeledésbe. Petting-módszerrel próbáltuk kielégíteni egymást, de sikertelenül. Azt hiszem, mindennek én voltam az oka. Már az önkielégítés megpróbálásakor észrevettem, hogy nem jutok el az örömérzésig, ezért abba is hagytam. Ez eddig nem bántott túlzottan, mert arra gondoltam, hogy partnerrel egész más lesz. De sajnos, nem így történt. Érzésem szerint ennek oka nagy fokú gátlásosságom és tapasztalatlanságom. Az együttlét alatt alig mertem túllépni a csókolózáson és ölelkezésen. Nagyjából tudtam, mit kellene tennem, de nem mertem. Láttam, hogy a fiú mennyire kínlódik, szinte könyörgött, hogy segítsek már, de nem ment. Másnap alhasi fájdalmakra panaszkodott. Vajon ennek van valami köze az előző napi sikertelen együttléthez? Kérem, segítsen, mit tegyek?

Hát bizony, a sikertelen együttlét és az alhasi fájdalom szorosan összefügg. De nemcsak a férfiaknál, hanem nőknél is előfordul, hogy ha csak felizgulnak, de a kielégülés elmarad, megfájdul az alhasuk, férfiaknál esetleg a herék is, és feszültek, idegesek lesznek a nem oldódó vérbőségtől és izomfeszüléstől. Ez kétféleképpen előzhető meg: vagy el kell kerülni a felizgulást, egymás ingerlését, vagy pedig gondoskodni kell a kielégülésről. Az utóbbi az egészségesebb, ám megfelelő ismereteket, jó reagálókészséget és a gátlások leküzdését feltételezi. A levélíró esetében nem voltak meg ezek a szükséges előfeltételek.

Tévesen gondolta például, hogy az önkielégítés megtanulása nem olyan fontos, mert a partnerrel úgyis „egész más lesz”. Aki nem tanult meg önkielégítéssel kielégülni, az a pettinggel is nehezebben jut el az orgazmushoz. A gátlások leküzdéséhez pedig főleg az kellett volna, hogy partnerével már előzőleg részletesen megbeszélje (esetleg külön-külön ki is próbálja) a petting egyes mozzanatait, az ingerlés legjobbnak látszó módjait és egymás irányítását. A fiú jobban tette volna, ha számol partnere gátlásosságával, s az együttlét előtt egy-két órával önkielégítést végez, hogy ezáltal elkerülje az ún. vőlegénybetegséget. (Így nevezték régen a kielégülés elmaradása következtében létrejött alhasi és herefájdalmakat.)

Szerencsére az ilyen alhasi fájdalmak ritkán szoktak egy napnál tovább tartani (ám, ha mégis, úgy indokolt orvoshoz fordulni). Még jobb megelőzni a „vőlegénybetegséget” – s persze a „menyasszonybetegséget” is – megfelelő ingerléssel, amely kielégülést eredményez. De milyen ez az ingerlés? Négy gimnazista lány írta:

 Nekünk mit kell csinálni, hogy a fiúnak is jó legyen? Mert azt kevésnek érezzük, ha csak ő csinál valamit, mi pedig csak engedjük és tűrjük. Szóval azt szeretnénk tudni, hogy mi a lány feladata, szerepe a petting során?

Nos, a lány feladata a pettingnél lényegében ugyanaz, mint a fiúé. Vagyis minél kellemesebb ingerléssel gondoskodjon partnere élvezetéről és kielégüléséről. Ez történhet kézzel, vagy szájjal, vagyis simogatással és csókokkal, amelyek minden testrészre kiterjedhetnek, tehát a nemi szervekre is. Általánosságban csak azt tanácsolnám, hogy az ingerlés ne a nemi szervnél kezdődjön, legyen minél változatosabb és csak fokozatosan erősödjön. Fontos, hogy csak olyasmi történjen, ami a partnernek (is) jó, tehát rákényszeríteni semmit sem szabad. S folyamatosan meg kell győződni arról, hogy élvezi-e az ingerlést. Ez csak úgy lehetséges, ha a partner valahogy kifejezi, jelzi, hogy mit érez. Ha ezt nem teszi magától, akkor meg kell kérni rá. Az érzéseket kifejezni szerencsére nemcsak szavakkal lehet (bár ez lenne a legjobb), hanem arckifejezésekkel, hangokkal, gesztusokkal, mozdulatokkal is.

Simogatáskor az irányítás legegyszerűbb módja, ha megfogjuk és vezetjük a partner kezét. Tehát az, aki simogat, kérje meg a másikat, hogy vezesse a kezét, különösen akkor, amikor a fő erogén zónák (pl. a nemi szerv) simogatására kerül sor. Ez a simogatás annál biztosabban eredményez kielégülést, minél jobban hasonlít arra az ingerlésre, amilyet a partner az önkielégítés során szokott alkalmazni. Mindez természetesen a fiúkra is érvényes. Alig egy-két kérdés futott be erre vonatkozólag. Egy 16 éves fiú pl. azt kérdezte:

Mit jelent az, hogy „megujjazni a lányt”?

Nem tudom, ma mennyire általánosan használatos ez a kifejezés (bár nem lenne baj, ha elterjedne, mert elég szemléletes). Azt jelenti, hogy a fiú kézzel (az ujjaival) simogatja a lány nemi szervét, lehetőleg úgy, hogy az ki is elégüljön tőle. Ezzel kapcsolatban fontos tudni, hogy a nő kielégülése nem a hüvely, hanem a csikló ingerlésétől függ elsősorban. A csikló pedig a hüvelynyílás felett, az ún. kisajkak felső találkozásánál található. A hüvelybe tehát nem kell benyúlni, különösen nem egy szűz lány esetében, hiszen a szűzhártya az ujj behatolása következtében is felszakadhat. A kéz tisztaságáról természetesen akkor is gondoskodni kell, ha az ingerlés csak a csikló és a hüvelybejárat környékére terjed ki; a piszkos kéz ugyanis fertőzést okozhat. De az is fontos, hogy a „megujjazást” végző ujjak ne legyenek szárazak, mert így a csikló könnyen kidörzsölődhet, ami a simogatást kellemetlenné, vagy éppen fájdalmassá teheti. Az ujjakat tehát síkosítani kell, vagy hüvelyváladékkal, vagy valamilyen testápoló krémmel, babaolajjal stb.

Az ingerlés módját illetően eleinte általában a lassú, érintésszerű simogatás a kellemes. Később, ahogy a szexuális izgalom növekszik, a simogatás fokozatosan gyorsulhat és erősödhet. Ügyelni kell azonban arra, hogy ne legyen túl erős, mert akkor az izgalom visszaesik, megszűnik. Legjobb, ha az ingerlés egész folyamatát az irányítja, akit éppen ingerelnek. Főleg kezdőknél az is ajánlatos, hogy ne egyszerre, egyidejűleg, hanem inkább felváltva ingereljék egymást. Az egyidejű, kölcsönös ingerlés ugyanis megosztott figyelmet igényel, ami nem könnyű és számos hiba forrása. Semmiképp sem indokolt azt várni, hogy rögtön az első próbálkozásnál bekövetkezik ilyen módon a kielégülés; rendszerint több próbálkozásra van szükség, amíg belejönnek.

A „Nyári kaland” jeligéjű lány azt kérdezte levelében: Pettingeléskor elveszti-e a lány a szüzességét? Ha nem, akkor biztosan nem, vagy adódnak olyan helyzetek, amikor igen?

A válaszra tulajdonképpen már utaltam, amikor azt írtam, hogy a szűzhártya az ujjak behatolása következtében megsérülhet, beszakadhat, s épp ezért nem ajánlatos ujjal a hüvelybe nyúlni. (Persze sok múlik azon is, hogy mekkora a szűzhártya nyílása, milyen rugalmas, és hogy az ujjak milyen óvatosan hatolnak át rajta.) Egy 17 éves fiú más iránt érdeklődött::

Úgy érzem, elég tájékozott vagyok, s számomra érthető a petting folyamata. Egy apró, de lényeges részletkérdés azonban még homályos előttem. Nevezetesen, hogy a férfi partner ondója hová ürül a petting révén létrejött orgazmusnál?

Nos, a petting révén elért orgazmus több szempontból hasonló az önkielégítéshez: az ondó egyik esetben sem kerül a hüvelybe, hanem az ingerlés módjától függően a kézre, vagy más testrészre, a fehérneműre vagy ágyneműre stb. A különbség az, hogy a pettingnél a magömlést a partner ingerlése váltja ki, így az élmény is sokkal gazdagabb.

Utoljára hagytam egy ún. kényes kérdést – ami persze csak a hagyományos, konzervatív szemléletűeknek kényes. „Párizs” jeligével írták a következő levelet:

16 éves kollégista lányok vagyunk, sokat vitatkozunk szabad időnkben. Gyakran beszélgetünk olyan témákról is, amelyek nem érintenek minket közvetlenül, mégis foglalkoztatnak. Ilyen az úgynevezett franciázás kérdése. Különböző véleményen vagyunk, egyikünk helyesli, elfogadja, a másikunk nem. Szeretnénk megkérdezni, mi tulajdonképpen a franciázás, és elítélendő, vagy sem? Hozzátartozik-e a nemi élethez, vagy egyéni felfogástól függ? Hallottuk, hogy ez válóok is lehet, ha az egyik fél akarja, a másik pedig nem. Egyáltalán szükség van-e rá? Ha igen, miért? Szeretnénk végre tisztán látni ez ügyben.

A „franciázás” lényege a nemi szervek kölcsönös és egyidejű ingerlése szájjal. Ehhez általában fordított testhelyzetben szoktak a partnerek egymással szemben elhelyezkedni (többnyire a férfi van alul). Ha az érintett szerveket – tehát a szájat is! – előzetesen gondosan megmossák, s nincs nemi úton terjedő betegségük, akkororvosi szempontból nem kifogásolható. Arra sincs okunk, hogy erkölcsi szempontból elítéljük, feltéve, hogy mindketten önként és szívesen teszik. Csak az jogsértő, ha az egyik fél rákényszeríti a másikra – de ebben az esetben a szokásos közösülés kényszerítése is jogsértőnek tekinthető. Hogy szükség van-e rá, az egyéni megítélés, ízlés kérdése. Nincs előírva sehol. Van, aki igényli, van, aki nem, de ez alkalmanként és partnerenként is változhat. Mindenesetre egyik lehetősége a szexuális együttlét változatossá tételének.

A franciázás tehát nem feltétlenül káros és nem „abnormális” dolog; de erre is ugyanaz érvényes, ami általában a kölcsönös és egyidejű ingerlésre, hogy ti. kezdőknek (s főleg gátlásosaknak) nem ajánlott! Előbb tanulják meg egymást kézzel kielégíteni, s a szájjal ingerlést se mindjárt egyidejűleg, hanem inkább külön-külön, felváltva próbálják.

Mindezzel kapcsolatban még nagyon sok kérdés merülhet fel; de egyrészt válaszolni csak arra lehet, amit tényleg kérdeznek, másrészt a petting aprólékos részletezése már a pornográfia határát súrolta volna, s ezt igyekeztem elkerülni.

 

 

 

11.        A  „TUL  KORAI”  ÉS  „TÚL  KÉSŐI”  SZEX,

avagy  közösüljünk-e – és mikor?

 

 

Az ifjúkor egyik legfontosabb kérdése – vagy megoldandó feladata –, hogy mikor lehet egy partnerrel elkezdeni a nemi életet. Rengeteg levélíró (főleg 15 és 20 év közötti lányok) tette fel a kérdést: „Lefeküdjek-e a partneremmel?”  (A „lefekvésen”  persze közösülést értenek.)

A probléma egyik oldala a házasság előtti nemi élet és a szüzesség elvesztése – ezzel külön foglalkozunk. Itt most a másik oldal érdekel, ami persze szorosan összefügg az előzővel, hogy ti., mikor és milyen feltételekkel indokolt a nemi élet elkezdése partnerrel? Ez utóbbit azért kell hangsúlyozni, mert a nemi élet nem jelent eleve közösülést.  Egyrészt partner nélkül is lehet nemi életet élni;  másrésat partnerrel sem csak a közösülés jelent nemi életet (hanem, mint láttuk, a petting különböző formái is).

A tizenévesek jelentős része meglehetősen tanácstalan ebben a kérdésben, nem tud eligazodni a sokféle nézet, vélemény és szabály között. Hiszen vannak, akik szerint a nemi érés bekövetkezte már önmagában is indokolja a közösülések elkezdését, míg mások óva intenek a „túl korai” kezdéstől, s javasolják azt minél későbbre halasztani. Sok szülő és nevelő véleményét fejezi ki az alábbi levélrészlet:

Sajnos, szinte belelovalják a 15–16 éves lányokat a szexuális kapcsolatokba, olyannyira, hogy az iskolában a többiek gúny tárgyává teszik azokat a lányokat, akik 16 évesen még érintetlenek. Az én lányom is sírva panaszkodik, hogy a legundorítóbb gúnyolódások céltáblájává vált amiatt, hogy nem feküdt le még senkivel. Sok szülő életét keseríti meg az ifjúságnak ez a mesterségesen felfokozott, szexuális életre való irányítása. Sok szomorú, sőt, elrettentő példát tudnék felhozni a túl korai nemi élet következményeiről.

A levél további részében azonban a levélíró egyetlen példát sem hoz fel. Sőt, azt sem konkretizálja, hogy mit ért „túl korai” nemi életen. Pedig ez fontos kérdés, mert valóban számos tapasztalat szól amellett, hogy a közösülések túl korai, vagy túl késői elkezdése egyaránt veszélyeket rejt magában (bár az utóbbi lehetőségre igen kevesen gondolnak). A hagyományos álláspont szerint a „nemi életet” csak a házasságkötés után kell elkezdeni – vagyis úgy 20–30 éves korban.

Ez az álláspont azért elavult, mert sok, fontos tényezőt figyelmen kívül hagy. Az egyik legfontosabb ezek közül az ún. akceleráció, vagyis a testi fejlődés, a nemi érés felgyorsulása: a mai fiatalok 2–3 évvel korábban serdülnek, mint annak idején az elődeik. Ezzel pedig a gyermeknemzés, s vele a közösülés képessége is megjelenik, sőt, a fiúknál a szexuális kielégülés képessége is általánossá válik, s ez fölerősíti a képesség alkalmazásának vágyát. Igaz ugyan, hogy a lányoknál ez a képesség nem jelenik meg magától, hanem meg kell tanulni. De a harmonikus párkapcsolat képességének kialakítása mindkét nemnél gyakorlást feltételez, s nem mindegy, hogy erre mikor kerül sor.

Minél tovább halogatja valaki a nemi élet megkezdését, annál valószínűbb, hogy nehézségei lesznek később, amikor harmonikus párkapcsolatot szeretne.

A szexuális kapcsolat halogatásának szószólói arra hivatkoznak, hogy a tizenévesek lelkileg még nem elég érettek a szexuális kapcsolatra és felelősségtudatuk is fejletlen. A kérdés csak az, hogy mitől válnának lelkileg éretté, ha nem kapják meg a szükséges fejlesztő hatásokat és a gyakorlás lehetőségét? Ez éppen olyan, mint ha azt mondanánk: csak az menjen a vízbe, aki már tud úszni – de ugyanakkor sem elméleti, sem gyakorlati úszásoktatást nem biztosítanánk, csak a mély víz veszélyességét hangoztatnánk.

 

A felkészültség szerepe

 

Pszichológiai vizsgálatokból tudjuk, hogy már a serdülőkor folyamán kialakulnak a felnőttkorra jellemző, értelmi képességek. Vagyis a 14–16 évesek már képesek lehetnek az érett gondolkozásra a szex vonatkozásában is – de ez a lehetőség csak megfelelő oktatással és neveléssel valósítható meg. Enélkül viszont még 20–30 éves korban sem válik valaki a szexuális kapcsolatra, vagy éppen a házasságra lelkileg éretté. Indokolatlan tehát azt várni, hogy egy bizonyos életkorban (mondjuk 18 vagy 20 évesen) majd automatikusan éretté válik a fiatal a nemi kapcsolatra. Nem az életkor a fő kritériuma annak, hogy mikor nevezhetünk egy nemi kapcsolatlétesítést túl korainak, vagy túl későinek, hanem inkább az erre való felkészültség foka, az egyén pszichoszexuális fejlettségének szintje.

Minthogy pedig ez döntően a körülményektől és a nevelési hatásoktól függ, érthető, hogy egyesek előbb, mások meg később válnak éretté a szexuális kapcsolatokra. Ennek lélektani szempontból legkedvezőbb időpontja akkor következik be, amikor az egyén képessé válik az élmény megfelelő előkészítésére és feldolgozására, a veszélyek elhárítására. Vagyis a szexuális kapcsolatlétesítés akkor nem túl korai, ha az egyén már eléggé felkészült arra, hogy önmagát és partnerét veszélyektől mentes, jó élményhez juttassa.

A „jó élmény” pozitív, fejlesztő hatást jelent, például örömet, megnyugvást, életkedvet. Ám a lehetséges előnyök mellett számos veszély megelőzésével is törődni kell. Nemcsak a nem-kívánt terhességről és a nemi úton terjedő fertőzések nyilvánvaló veszélyéről van szó, hanem a lelki károsodások veszélyeiről is. Ha például a szexuális kapcsolatra nem tudatos, szabad megfontolásból, pozitív érzelmi viszony keretében, hanem pillanatnyi, érzéki fellobbanás, vagy alkohol, egyéb drog, vagy kényszer hatása alatt kerül sor, akkor éretlen, felelőtlen, vagyis túl korai, veszélyes kalandról van szó.

Lányok esetében a felnőttes szexuális kapcsolatok túl korai megkezdésének tipikus példája a fejletlen szexuális reagálókészséggel, saját belső igények nélkül, csak a partner kedvéért vállalt „lefekvés”. Amikor 14–18 éves lányok levelükben fölteszik a kérdést, hogy lefeküdjenek-e a fiúval, s ha igen, hogyan védekezzenek a nem kívánt terhesség ellen, akkor ebből az derül ki, hogy fogalmuk sincs az egyéb, lehetséges veszélyekről. Például a súlyos fertőzésekről. Vagy arról, hogy a fejletlen reagálókészséggel elkezdett közösülések szexuális funkciózavarokat, sőt, akár frigiditást is eredményezhetnek. Egy 16 éves lány írta:

Azon a bizonyos napon, fél évvel megismerkedésünk után elmentünk hozzánk. Mind a ketten tudtuk, hogy senki sincs otthon, s reggelig nem is jönnek haza. Azért mentünk, hogy zavartalanul együtt lehessünk, de mégsem gondoltam, hogy ez fog történni. Azelőtt még nem feküdtem le senkivel, bár már több fiúval jártam együtt. Most se ezt akartuk, legalábbis én nem. Mégis ez lett belőle. Tudom, hogy a felelősséget nem lehet teljesen rá hárítani, de mégis őt okolom, hiszen a szüzességem elveszett. Nekem ebben az együttlétben semmi örömöm nem volt, csak éppen nagyon fájt, ami azt hiszem, ennek velejárója, bár nem tudom, mindenkinek ennyire fáj-e. Féltem attól is, hogy teherbe esem, hiszen nem védekeztünk. Attól is féltem, hogy valaki mégis hazajön… Éjfélkor elment, és megint csak úgy, hogy nem mondta, mikor találkozunk. Ennek ellenére még mindig szeretem ezt a fiút. De ő valószínűleg nem szeret, mert azóta sem jött, csak mindig köszön. Két hónapja újabb fiúval járok, akiről tudom, hogy igazán szeret. Mégis, sokszor úgy érzem, hogy szakítanom kell vele, mert ha eljön az ideje, hogy nemi kapcsolatot akar, nem tudnék neki igent mondani. Úgy érzem, ezt az egészet megutáltam. Már a csókolózásban sem találok semmi örömet…

Ez a lány a jelek szerint lelki sérülést szenvedett a túl korai lefekvés következtében, s ezzel elég nehéz helyzetbe hozta nemcsak önmagát, hanem új partnerét, sőt, esetleg a későbbi partnereit is. Nem azért volt túl korai ez a „lefekvés”, mert még csak 16 éves, hanem, mert lelkileg éretlen volt rá, nem tudta úgy alakítani, hogy értékes, fejlesztő  élmény legyen.

Milyen hibákat követett el? Az egyik, hogy az első közösülést nem előzte meg legalább néhány alkalommal az ún. petting-orgazmus, vagyis például egymásnak kézzel történő, kölcsönös kielégítése. Ez azért is fontos lett volna, mivel valószínűleg önkielégítéssel sem jutott még soha kielégüléshez, tehát orgazmuskészsége még kialakulatlan. Pedig (mint már említettem) az első közösülésre lehetőleg az orgazmuskészség kialakulása után kerüljön sor!

A másik hiba, hogy maga a kapcsolat is éretlen volt még erre a lépésre, hiszen a lány nem tudta, „hányadán állnak”, szereti-e őt a fiú, és számíthat-e rá a továbbiakban. Persze abból, hogy a fiú korábban sem akart rendszeresen és előre megbeszélt időpontokban találkozni vele, sejthette volna, hogy csak kalandot keres, felelősségvállalás nélkül. A harmadik hiba, hogy nem gondoskodtak a fogamzásgátlásról, nem beszélték meg előre, hogy melyikük és hogyan fog védekezni. Mindez természetesen nemcsak a lány hibája.

Az eddigiekből azonban csak az derül ki, hogy mit kellett volna tennie, de az nem, hogy mit tehet ezek után. A legfontosabb a kellemetlen élmény lelki feldolgozása, tanulságainak levonása. De nem úgy, ahogy levelében jelzi („az egészet megutáltam”) Hanem például úgy, hogy az új partnerével, akiről tudja, hogy szereti, tehát számíthat megértő segítségére, megbeszélné mindezt. Ezzel nemcsak lelki megkönnyebbüléshez juthatna, hanem közelebb is kerülnének egymáshoz, s így a szexuális közeledését is könnyebben élvezni tudná.

 

Tévedések és előítéletek

 

Érdemes más oldalról is megközelíteni a korai szexuális kapcsolatok problémáját. Rengeteg a téves elképzelés például azzal kapcsolatban, hogy mikor válik valaki éretté a nemi életre egy partnerrel, vagy hogy milyen veszélyekkel jár a túl korai kezdés. Egy 15 éves fiú írta:

Valakitől azt hallottam, hogy a fiú akkor érett meg a közösülésre, ha volt már éjszakai magömlése. Nem tudom, igaz-e ez? Sürgős választ várok, ugyanis nekem még nem volt éjszakai magömlésem, de önkielégítést rendszeresen végzek. Járok egy lánnyal, s azt hiszem, ő beleegyezne a lefekvésbe.”

A levélíró tévedésben van. A közösülésre való érettség sokkal bonyolultabb dolog. Nemcsak testi előfeltételei vannak, hanem lelkiek is, például a fogamzásgátlás ismerete és alkalmazni tudása, a partner alaposabb ismerete, a kölcsönös bizalom és felelősség. A magömlés, pontosabban az orgazmus képessége csupán egyik feltétel. Egyébként, ha önkielégítést végez rendszeresen, akkor ezek során bizonyára vannak magömlései (s épp ennek rendszeressége miatt nem történik meg ugyanez alvás közben). Tehát testileg bizonyára képes lenne a közösülésre, de lelkileg még aligha.

Ám, ha az önkielégítésre képes, akkor képes lehet arra is, hogy megtanulja és gyakorolja partnerével a petting bizonyos módjait, például egymásnak kézzel történő kielégítését. Sajnos, sok tizenéves nincs tisztában ezzel, s a kielégülést csak a közösülés révén tartja elérhetőnek, vagy „normálisnak”. Éretlen elképzeléseket tükröz az alábbi levél is:

Én 15 éves lány vagyok. Lassan egy éve járok egy fiúval, akivel jól megértjük egymást. A szüleim tudnak a kapcsolatunkról, s mikor anyámtól tanácsot kértem, hogy lefeküdjek-e vele, nemet mondott. Én mégis szeretnék vele lefeküdni. Majdnem minden nap találkozunk és sokat beszélünk erről. Ő 18 éves, igényli a szexuális kapcsolatot. Eddig kétszer lett volna rá alkalom, de én nem akartam, mert félek a következményektől. Ő nem erőszakoskodott, tudomásul vette. De most már mindketten nagyon szeretnénk… Csak azt is mondják, ha valaki megkezdi a nemi életet, megáll a fejlődése. Érdekelne az is, hogy szedhetnék-e fogamzásgátló tablettát?

A levél írója meglehetős tájékozatlanságról árulkodik. Nemcsak azért, mert hitelt adna a nemi élet „fejlődésgátló” hatásáról szóló babonának stb. Hanem azért is, mert teljesen figyelmen kívül hagyja a petting lehetőségeit, és föl sem merül benne, hogy alkalmas lenne-e már a közösülés élvezetére és a szexuális kielégülésre. Feltehetőleg még egyetlen szexuális felvilágosító könyvet sem olvasott (ez persze a partnerére is vonatkozik). Ebből adódik éretlenségük. De kiderül az otthoni szexuális nevelés hiányossága is: az anya egyszerűen megtiltotta a „lefekvést”, ahelyett, hogy részletesen megbeszélte volna lányával a lehetőségeket és a veszélyek elhárítását.

Van egy tipikus előítélet a közösülések megkezdését illetően, éspedig az, hogy a fiúknak sokkal inkább és sokkal hamarabb van szükségük a „lefekvésre”, mint a lányoknak Például:

Négy hónapja járok egy 16 éves fiúval. Egyik nap felmentem hozzá és az ágyban találtam egy másik lánnyal. Persze egyből eljöttem onnan. Másnap megvárt az iskola előtt és elkezdett magyarázkodni. Azt mondta, neki szüksége van néha egy ilyen lányra, aki lefekszik vele, mert én úgysem tenném meg, pedig csak engem szeret. Kérem, írja meg, tényleg szüksége van-e egy 16 éves fiúnak időnként a közösülésre? Nem túl fiatal még, hogy erre rendszeresen szüksége legyen? Neki az sem elég, ha csak kézzel elégítjük ki egymást, őneki „teljesen kell” egy lány…

A levélíró joggal kételkedik a fiú szavaiban. Nyilvánvaló, hogy a fiú csak ürügyet keresett „félrelépésének” igazolására, amikor azt ellenállhatatlan biológiai szükséglettel igyekezett magyarázni. Ez kétszeresen is hamis: egyrészt a szex semmilyen életkorban nem ellenállhatatlan biológiai szükséglet bármelyik nemnél, másrészt nem igaz, hogy csak közösüléssel elégíthető ki. Az előfordulhat, hogy egy 16 éves fiú szexuális igényei erősebbek, mint egy hasonló korú lányé, de ezek petting révén éppúgy kielégíthetők, mint közösüléssel, s a levélíró szeriont ezt meg is tudják tenni. A fiú tettét inkább az magyarázza, hogy a hagyományos felfogásnak megfelelően a közösülést „teljesebb”, vagy „igazibb” kielégülési módnak érzi. (Ez összefügghet a petting terén mutatkozó gyakorlatlansággal, ügyetlenséggel is.)

A „fiúknak szükséges, lányoknak nem” elmélet a régi, patriarchális kettős erkölcs szerves része és következménye. Régen ebben a szellemben nevelték a fiatalokat, gondosan ügyelve, hogy a lányokkal is elfogadtassák (legalábbis az ún. úrilányokkal). Az elmélet belső ellentmondását – hogy ti. a fiúk kivel gyakorolják a nemi életet, ha a lányoknak nem szabad – csak úgy lehetett feloldani, hogy a lányokat két csoportra osztották: az „úrilányokra” és a „könnyen kapható” nőkre. Az utóbbiaktól nem vették zokon a nemi kapcsolatok létesítését, de ugyanakkor erkölcsileg elítélték őket. Bármilyen furcsa is, ez a szemlélet még napjainkban is megtalálható; például annak a 16 éves lánynak a levelében, aki egy 19 éves fiúval jár:

Sokat mesélt a múltjáról, ezért tudom, hogy eléggé korán beavatták a nemi életbe. Nagyon rámenős. Már az első héten le akart velem feküdni. Nem engedtem, azzal az indokolással, hogy még alig ismerjük egymást, Az igazság az: ha megtudnák a szüleim, hogy már nem vagyok szűz, elevenen megnyúznának. Nem tudom, mit tegyek. Már azt is felajánlottam neki, hogy erre a célra valami kis könnyű nőt használjon, nem haragszom érte. De azt mondta, neki nem mindegy, hogy kivel fekszik le.

Ez a lány nyilván átvette szüleinek masszívan konzervatív felfogását a szüzességüket szigorúan őrző úrilányokról és az olcsó, könnyűvérű nőkről. A hagyományos felfogás gyakran jár együtt a „mindent, vagy semmit” beállítottsággal. Hiszen, ha a nemi élet egyenlő a közösüléssel, akkor vagy közösülésre kerül sor, vagy semmi sem történhet. Ez a felfogás lehetetlenné teszi a fokozatosságot, a közbülső megoldásokat. Emellett a levélíró önmagának is árt, amikor partnerét arra bíztatja, hogy olyan nővel éljen nemi életet, akit nem szeret, vagy nem becsül, hiszen a fiú így könnyen megszokhatja az érzelem nélküli, váltakozó nemi kapcsolatokat (de könnyen szerezhet veszélyes fertőzést is).

 

Szerelem és kölcsönösség

 

Itt egy fontos kérdéshez érkeztünk: az érzelem, a rokonszenv, vagy éppen a szerelem jelentősége a nemi kapcsolat létesítésében. A hagyományos nézet ebben a kérdésben, hogy a nőnek fontos az érzelem, a férfinak nem. Az ebben a szellemben nevelt férfiak aztán valóban könnyen létesítettek nemi kapcsolatokat rokonszenv nélkül (akár prostituáltakkal is). Napjainkban a lányok között is szaporodik azoknak a száma, akik minden különösebb érzelem nélkül „lefekszenek”, pusztán kíváncsiságból, vagy érdekből stb. De megfigyelhető egy ezzel ellentétes tendencia is: a szerelem népszerűségének növekedése mindkét nem körében. Ez a kettősség korunk egyik jellemző társadalmi jelensége.

A szexuális kapcsolatok elkezdése szempontjából nem elengedhetetlen ugyan, de igen előnyös a szerelem. A partnerek egymáshoz való, pozitiv érzelmi viszonya ugyanis erősen befolyásolja az első szexuális közeledések sikerét; a jó érzelmi viszony elősegíti a jó reagálást. Sőt, a felnőttes szexuális kapcsolatra csak az tekinthető érettnek, akiben már kialakult az érett szerelem képessége. Ez egyebek közt kölcsönösséget és egyenrangúságot feltételez.

Van egy 25 éves férfiismerősöm – írta egy 15 éves lány. – Egy sportklub tagjai vagyunk, ott ismertem meg. Nekem nagyon megtetszett, s hamar szerelmes lettem bele, de erről csak egy barátnőm tudott. Ő viszont elmondta a srácnak, aki ekkor elkezdett velem szórakozni, hülyéskedni, s mindennap többször lesmárolt. A klubban hamar észrevették a dolgot, s mindig szekáltak bennünket. Emiatt hamarosan összevesztünk, bár én még mindig szeretem. Ő csak annyit mond, hogy ha lefekszem vele, újra a régi jó barátok lehetünk, bár együtt akkor sem járunk. Mit tegyek?

A levélből elég nyilvánvaló, hogy itt sem kölcsönösségről, sem egyenrangúságról nem lehet szó. A jóval idősebb fiú egyszerűen visszaél a 15 éves lány érzelmeivel, amikor a „lefekvést” szabja meg a kapcsolat elfogadásának feltételeként. Nyilván így is csak titokban lenne hajlandó találkozgatni vele (egy ideig). Ebben a kapcsolatban csak kiszolgáltatottság és csalódás várna a levélíróra. Az eset így tipikus példája lenne a túl korai szexuális kapcsolatlétesítésnek. Nem is beszélve arról, hogy a levélíró szexuális reagálókészsége és igényszintje valószínűleg messze elmarad leendő partnerétől, aki aligha törődne azzal, hogy azt türelmesen, fokozatosan kibontakoztassa. Ebből a szempontból érdekes a következő levél:

Én 16 éves vagyok és járok egy 17 éves fiúval. Egyik nap engedtem a kérésének, hogy pettingeljünk. De legközelebb már közösülni akart. Megmondtam neki, hogy ezt nem teszem meg, mert félek, hogy utána elhagy, és akkor az egésznek nem volt értelme. Ő erre megkérdezte, honnan tudom, hogy elhagy. Mondtam neki, mikor két évvel ezelőtt jártunk, akkor is ezt hajtogattad, és mert nem feküdtem le veled, otthagytál. Mi a biztosíték, hogy most másképp fog történni? Ő erre azt felelte, hogy akkor miért csináltam a pettinget? Nem válaszoltam neki, mert nem tudtam. A fő baj az, hogy nem szerelmes belém. Én pedig a szüzességem annak akarom adni, aki viszontszeret. Lehet, hogy nagyon romantikus vagyok, de szerintem a kielégülés csak akkor az igazi, ha a partnerek szeretik egymást. A beszélgetés óta nem találkoztunk. Félek, hogy vége köztünk mindennek… Ön szerint mit tegyek?

Elég nyilvánvaló, hogy a kölcsönösség ebben az esetben sincs meg. A levélírónak az az igénye, hogy olyannak adja szüzességét, aki viszontszereti, érthető és elfogadható. Külön figyelmet érdemel azonban az elhagyástól való félelem, ami sajátos, kettős szerepet játszik a kezdődő szexuális kapcsolatokban. Egyrészt a „lefekvés” ellen motivál (mint az idézett levélíró esetében is), másrészt sokszor éppen hogy igazolni próbálják vele a közösülést („ha nem fekszem le vele, elhagy!”). Kétségtelen, hogy ez is, meg az is előfordulhat, de épp ez mutatja, hogy egy kapcsolat sorsát sohasem csak a közösülés megtörténte, vagy elmaradása dönti el, hanem sok egyéb tényező is. Nem érdemes tehát csak azért lefeküdni, vagy csak azért megtagadni a közösülést, hogy a partner ne hagyjon el. De az is hibás gondolkozásra vall, ha valaki csak úgy hajlandó „lefeküdni”, ha biztosítékot kap, hogy partnere sohasem fogja elhagyni. Ilyen biztosíték ugyanis nem létezik! Még a nagy szerelem, vagy a házasságkötés sem jelent biztosítékot.

Akkor hát mit kellene tennie a levélírónak?

Semmi esetre se siesse el a „lefekvést”, de ne is zárja ki annak lehetőségét! Kérdezze meg partnerét, hogy miért olyan sürgős neki a közösülés, miért nem elég neki a petting? Kiderülhet, hogy partnere nem elégült ki a petting során (mert ügyetlenül csinálták), sőt, esetleg azt hiszi, hogy csak közösülésben lehet kielégülni. A félreértések tisztázása nyomán begyakorolhatják a kölcsönös petting-orgazmust, ami elősegítheti, hogy a fiúnál is érzelmi kötődés alakuljon ki. Így néhány hónap alatt akár a közösülésre is éretté válhat a kapcsolat. Egy bizonyos: aki tele van félelmekkel, az még nem érett a felnőttes nemi életre. Erre példa az a 17 éves lány, aki másfél éve jár egy 18 éves fiúval, s azt írja:

A fiú szeretne velem lefeküdni, de én nagyon félek a terhességtől, meg mástól is. Anyám azt mondja, hogy az első közösülés után mindig csak veszekednénk. Azért is félek, mert keveset tudok a nemi életről, nem tudom, mit, hogyan csináljak, de nem szeretném, ha ezt észrevenné. Viszont, ha nem fekszem le vele, félek, hogy elhagy. Sokan azt mondják, a szüzesség elvesztése igen fájdalmas. Gimnáziumba járok, volt nálunk egy orvosi előadás. Azt mondták, egy középiskolás lánynak nem kell még lefeküdnie senkivel, mert még túl fiatal. Ez mennyiben igaz?

Ez a lány valószínűleg aligha tudná élvezni a közösülést, ha ennyi félelemmel egyezne bele a „lefekvésbe”. Az ő esetében tehát ez még valóban korai lenne (bár nem azért, mert még csak középiskolás). Félelmei nyilván szorosan összefüggnek a tájékozatlanságával és a helytelen, ijesztgető neveléssel. Megfelelő felvilágosítás és nevelés esetén viszont miért lenne egy ilyen idős lány éretlen erre? Gondoljuk meg: egy 16 éves lány adott esetben már házasságot is köthet (bár ez többnyire elhamarkodott házasság szokott lenni).

A levélíró tisztában van vele, hogy ismeretei hiányosak, mégsem tett még semmit a komolyabb tájékozódás érdekében. Ha sem a szülő, sem az iskola nem segít ebben, akkor olvasson el egy-két (ilyen) felvilágosító könyvet. A tájékozódás – amihez joga van! – csökkentené félelmeit, s akkor nem hinné azt sem, hogy a nemi életet a „lefekvéssel” kell kezdeni.

 

Elég a barátság is

 

Gondokat okozhat azonban a szexuális kapcsolatlétesítés 20 éves kor körül és megfelelő elméleti felkészültség esetén is. Például akkor, ha a leendő partner nem felel meg az eredeti elképzeléseknek – mint az alábbi esetben:

Lassan már 20 éves lány vagyok. Néhány hosszabb-rövidebb kapcsolatom volt már, de egyik fiúval sem feküdtem le Ez részben az otthon belém nevelt gátlásokból adódott, de főleg abból, hogy reálisan gondolkoztam. Kb. 18 éves koromig nem tartottam magam érettnek erre, s addig nem láttam értelmét, amíg bármilyen kis mértékben is, de viszolygok, illetve félek tőle. Meg a korom miatt is ráértem. Az utóbbin az idő segített, az előbbin én, azzal, hogy elolvastam néhány felvilágosító könyvet. Azt hiszem, elértem már a kellő érettséget. Lehetőségeim, ajánlataim azóta is lettek volna, de egyik fiú sem volt rám annyira hatással, hogy – csak a „tűzkeresztség” kedvéért – engedtem volna.

Jelenleg dolgozom, s a munkahelyemen van egy rokonszenves férfi kollégám, 26 éves, nős. Szerelmes nem vagyok bele, de ő az, akivel szerelem nélkül is el tudnám képzelni az első szexuális kapcsolatomat. Többet nem akarok én se tőle, ő se tőlem, nem akarunk együtt járni. A baj csak ott van, hogy ennek ellenére még nem tudtam eldönteni, van-e jogom megtenni. Eddig úgy tartottam, hogy csak igazi szerelmi kapcsolatokban kerülhet sor szexre. Én viszont nem akarom még lekötni magam, minél több embert szeretnék megismerni, nehogy később támadjon hiányérzetem. Másrészt nem szeretném megzavarni a kollégám házasságát sem. Abban természetesen megegyeztünk, hogy valamilyen módon védekezni fogunk. De van-e rá jogom?

Nem könnyű kérdés! Bár valószínű, hogy a levélíró nagyjából lelkileg is érett a „lefekvésre”, megfelelő ismeretekkel és felelősségtudattal rendelkezik, mégis, bizonyos körülmények bonyolulttá teszik a helyzetet. Nem annyira az, hogy szerelem helyett csak rokonszenvről, barátságról van szó, hiszen ez utóbbi is elegendő alapja lehet egy jó szexuális kapcsolatnak Egyetértő felnőttek szabad elhatározásból létesített szexuális kapcsolatát szerelem hiányában sem ítélhetjük el, ha az nem megy senkinek a rovására. De éppen ez az, amit az adott esetben gondosan mérlegelni kell, mivel a partnerek egyike házasságban él (s talán már gyermeke is van). Ebből a szempontból tulajdonképpen egyedül az lenne megnyugtató, ha az érintett házastárs hozzájárulna a tervezett kapcsolatlétesítéshez. Ehhez azonban újszerű szemléletre lenne szükség. (Lásd: nyitott házasság.)

A túl korai, vagy túl késői szex kérdése nemcsak abban az értelemben merülhet fel, hogy mikor kezdi valaki egyáltalán a felnőttes szexuális kapcsolatokat, hanem egy már elkezdődött kapcsolatban is. Vannak, akik az ismerkedéstől, vagy az együttjárás kezdetétől számítva túl gyorsan „lefeküsznek” partnerükkel, míg mások túl sokáig halogatják azt. Mindkettő hátrányos lehet egyénileg, de kedvezőtlenül befolyásolhatja a kapcsolat sorsát is. Főiskolás lány írta:

Még kialakulatlan egyéniségű vagyok. Partnerkapcsolataim csak az érettségi óta voltak, s általában kudarccal, szakítással végződtek. Talán, mert többet vártam a fiúktól. Eddigi leghosszabb ismeretségem két és fél éves. Ennyi ideje levelezek egy fiúval, aki elég messze lakik, de már többször találkoztunk is. Legutóbb megkérdezte, hogy lefeküdnék-e vele. Azt válaszoltam, hogy kívánom őt, de végül is nem tettem meg. Tanácstalan voltam, s a jövőt illetően most is az vagyok. Távol él tőlem, és ott bizonyára vannak kapcsolatai, de ezekről nem szívesen beszél. Megnősülni nem kíván egyelőre, hiszen munka mellett még ő is tanul. Félek odaadni magamat, bár igazán tetszik, mert attól tartok, hogy nem lesz hűséges, és engem csak alkalmankénti partnernek fog tekinteni. Lehet egyáltalán hinni egy férfinek? Már aludni sem tudok ezek miatt…

Úgy tűnik, a levélíró megalapozatlanul általánosítja néhány kedvezőtlen tapasztalatát, éspedig hagyományos előítéletek, irreális elvárások alapján. Tény, hogy minden mélyebb kapcsolatban van rizikó, hiszen nincs és nem is lehet semmilyen biztosíték arra, hogy örökké tart és mindig jó lesz. Vannak, akik minden megfontolás nélkül belevetik magukat; mások – mint a levélíró is – túlságosan be akarják biztosítani magukat, s emiatt halogatják a kapcsolat intimmé, bensőségessé tételét, amihez a szex is hozzá tartozik. Ezzel nemcsak önmaguk hangulatát, lelki egyensúlyát, hanem magát a kapcsolatot is veszélyeztetik. A vonakodás és kitérés ugyanis a partnert arra ösztönözheti, hogy valóban máshol keressen kielégülést.

Az ilyen fokú aggályosság már beteges, neurotikus tünet, aminek megszüntetéséhez orvosi-pszichológiai szaksegítségre lenne szükség. Sokkal érthetőbb, természetesebb, bár szintén indokolatlan az az aggály, amiről egy 18 éves lány levelében olvastam:

Nekem is lett volna alkalmam szexuális kapcsolatra – hiszen melyik nőnek nincs –, s habár nem tartogatom magam a leendő férjemnek, lassan 19 éves leszek, és még szűz vagyok. Több fiútól is hallottam már, hogy nem szeretik s szűz lányokat, mert azok buták. Hát az igaz, hogy a tapasztalatot nem pótolja semmilyen szakirodalom. Valóban ennyire elkéstem volna? Őszinte véleményére vagyok kíváncsi.

Véleményem a következő: Szó sincs róla, hogy elkésett volna bármiről, hiszen még alig 19 éves. Rosszul tenné, ha csak azért, hogy túl legyen rajta, odaadná magát valakinek. Persze törekedjen arra, hogy legyen egy jó szexuális párkapcsolata, de ne mindenáron, és ne akárkivel. Szexuális tapasztalatokat egyébként szűzen is lehet szerezni, a többször említett petting révén. De nem árt, ha önkielégítéssel is fejleszti szexuális reagálókészségét.

 

A halogatás veszélyei

 

Még ma is akadnak olyanok, akik kissé elkéstek a szexuális kapcsolatlétesítéssel. Tanulságos, amit egy 20 éves fiatalember írt erről:

Nagyon elkeseredetten határoztam úgy, hogy Önhöz fordulok. Problémám az, hogy eddig még nem sikerült kapcsolatot teremtenem egyetlen lánnyal sem. Valószínűleg valamilyen kisebbrendűségi érzésem van. Pedig sokak szerint elég jóképű vagyok és szeretek társaságban lenni. De valami hiányzik belőlem. Ahhoz még van bátorságom, hogy felkérjek egy lányt táncolni, de aztán megakadok. Még sohasem csókolóztam. Mindig attól félek, hogy ügyetlenül csinálom, és a lány kinevet. Ahogy idősebb leszek, ez a félelem egyre erősödik bennem. Már lassan oda jutok, hogy inkább otthon maradok és olvasok…

Jól látható ebből a levélből, hogy milyen veszélyei lehetnek az érzelmi és szexuális kapcsolatok halogatásának, hanyagolásának. Minél később kezdi valaki, rendszerint annál nagyobb nehézségekkel kell megküzdenie. Az optimális időpont elmulasztása egyúttal a fejlesztő hatás csökkenését, vagy elmaradását is jelenti, ami a személyiség egész fejlődését hátráltatja. A jól működő szexuális viselkedést legkönnyebb a serdülő- és ifjúkorban megtanulni; később már egyre nehezebb, mert a késztetések elfojtása, kerülő útra terelése rögzülhet, a gátlások egyre erősödnek. A kapcsolatteremtési próbálkozások ennek folytán többnyire sikertelenek. A kudarcok, csalódások aztán hosszú időre elvehetik a fiatal kedvét, bátorságát az újabb próbálkozásoktól. Így könnyen válhatnak megkeseredett vénkisasszonyokká, vagy agglegényekké.

A kudarcok, csalódások másik, gyakori következménye a szerelemből való kiábrándulás, a futó kalandok hajszolása, vagy üzleties érdekkapcsolatok folytatása. Ez is mutatja, milyen sorsdöntő jelentőségű a nemi életre való felkészülés, a partnerkapcsolatok kellő időben – nem túl korán, de nem is túl későn! – történő elkezdése.

Visszatérve az idézett levélre; az ilyen problémákat rendszerint nem lehet írásos jó tanácsokkal megoldani, hanem személyesen kellene igénybe venni egy szakpszichológus segítségét. A legfontosabb az, hogy ne gubózzon be önmagába, inkább barátkozzon a másik nemmel. Előbb-utóbb biztosan akad olyan partnerre, aki átsegíti a szexuális közeledés nehézségein. A halogatás, a késői kezdés hátrányait jól mutatja egy vidéki lány levele:

Még soha nem volt szexuális kapcsolatom, pedig már 24 éves vagyok. Nem a külsőmnek köszönhetem ezt, hiszen a munkám mellett még manöken is vagyok. De mindig úgy gondoltam, hogy majd olyan férfié leszek, akivel igazán én is akarom. Lett volna rá lehetőségem többször is, de én nem futó kalandot akartam. Egyébként is túlságosan megfontolok mindent, túl komoly és lelkiző típus vagyok. Kb. másfél éve megismerkedtem egy férfivel, akit nagyon komolynak és intelligensnek tartottam. Ez a kapcsolat nagy szerelmet és megnyugvást jelentett számomra. Velem ennyire egyező érdeklődésű emberrel még nem találkoztam. Kapcsolatunk szépen alakult,

De aztán olyan dolog történt, amit a mai napig nem tudok megérteni. Egyik szombaton felmentem hozzá. Hamar rátért a lényegre, s végül is engedtem, én is akartam. Elérkezettnek láttam a pillanatot bejelenteni, hogy én még nem voltam senkivel. Ekkor ő föltápászkodott a heverőről és azt mondta, hogy akkor nem kellesz! Abban a pillanatban ezt nem is tudtam felfogni. Csak napok múlva, amikor hiába vártam, hogy telefonáljon, döbbentem rá, hogy tényleg nem kellek neki. Ez a tartalmasnak ígérkező kapcsolat elbukott az én gyakorlatlanságom miatt! Olyan értéktelennek, olyan semminek éreztem magam, hogy ezt az érzést senkinek sem kívánom. A megrázkódtatás miatt egy évig senkivel sem jártam. Legszívesebben elsírtam volna magamat, amikor a férfiak utánam forgolódtak az utcán. Hiába vagyok csinos, ha 24 éves koromig annyit sem tudtam elérni, mint manapság egy 16 éves lány!

Nemrég újra kialakult egy kapcsolatom, egy 12 évvel idősebb, elvált férfival. Elhatároztam, hogy most nem mondom meg, mi a helyzet velem. De ő néhány aprócska csókolózás stb. után azt mondta: esküszik, hogy énhozzám még nem nyúlt férfi… Hát ez olyan volt, mint egy lidérces álom! Továbbra is kedves volt ugyan, de többé nem közeledett hozzám. Megint elvesztettem valakit, akit szerettem, és ezért csak magamat okolom. Most már mindig így lesz? Miért jelent ez ekkora hátrányt?

Ezt a levelet figyelmébe ajánlom mindazoknak, akik igyekeznek minél későbbre halasztani a nemi kapcsolatok megkezdését, akármilyen indokolással is teszik ezt. Mert jól hangzik ugyan, hogy „minél érettebben kezdi valaki a nemi életet, annál jobb!” – csak éppen nem egészen igaz. Kérdés ugyanis, hogy mit értünk „érettségen”? Persze az éretlenség sem előny! A legkedvezőbb időpont pedig az egyéni fejlődéstől és a körülményektől függően különböző életkorban – de általában a tizenéves korban! – következik be.

Ami mármost a levélíró kérdéseit illeti, nem tudom megjósolni, hogy a továbbiakban is úgy jár-e, ahogy eddig járt. Tény, hogy az életkorban hozzá illő (25–30 év körüli) férfiak általában nem szívesen bajlódnak egy szűz lány „betanításával”, sőt, sokan frigiditást sejtenek ama tény mögött, hogy egy lány 24 éves korában is szűz. Bár ez az aggály nem feltétlenül indokolt, hiszen a szüzesség nem mindig jelent tapasztalatlanságot, vagy a szexuális reagálókészség hiányát. Másrészt a gátlásokat némi türelemmel és gyakorlással föl lehet oldani, s ha egy férfi valóban szeret egy nőt, akkor vállalja az átmeneti nehézségeket. Javaslatom tehát az, hogy a levélíró keressen megértőbb férfit, vagy esetleg olyat, aki hasonlóképpen tapasztalatlan (mert azért ma is akadnak ilyenek), s aztán keressenek együtt szexuálpszichológiai szaksegítséget.

 

 

 

12.   A  SZÜZESSÉG  --  ÉS   ELVESZTÉSE

 

 

A szüzességnek és a szüzesség elvesztésének megítélése a szexuális kultúra és erkölcs egyik alapvető kérdése, amely nagy vitákat vált ki még ma is. A szüzesség elvesztése emellett nemcsak elvi, szemléleti, hanem gyakorlati problémákat is felvet. A témával kapcsolatban az egyik legérdekesebb levelet a „Hibás vagyok-e?” jeligéjű, 18 éves lánytól kaptam. Ez a levél annyira jellemző sok fiatal szemléleti problémáira, hogy érdemes csaknem teljesen közölni:

Lehet, hogy maradi nézet, de azt akartam, ha eljön az idő, majd szűzen menjek férjhez… Aztán végre megismerkedtem egy fiúval és beleszerettem. Együtt jártunk stb. Egyszer szülei nem voltak otthon, akkor rávett, hogy legyek az övé. De amikor megtudta, hogy szűz vagyok még, valósággal eltaszított magától és hozzám sem nyúlt. Csodálkozva mondta: Katika, te még szűz vagy? Láthatod – mondtam –, nem is örülsz neki? Hiszen ez azt jelenti, hogy rendes lány vagyok!

De hiába mondtam, azóta meg sem csókol, pedig tudom, hogy szeret. Barátnőim nem tudják mire vélni a viselkedését. Azt kérdik tőlem: Kati, talán impotens a fiúd? Én erre nem szólok semmit, csak hallgatok. De aggaszt, hogy mi lesz később, ha menyasszonya, vagy felesége leszek. Lehet, hogy nem is akar tőlem gyereket? Mondtam már neki, hogy szeretnék az övé lenni. Igaz, még szűz vagyok, de ő majd mondja meg, mit, hogyan csináljak, hiszen ő a férfi. De ő azt mondta, olvasta egy felvilágosító könyvben, hogy az első közösülésnél a lányoknak vérzésük van, és fájdalmas, amikor a hímvessző a szűzhártyát átszakítja. Ő pedig nem akar nekem fájdalmat okozni. Én mondtam, hogy az biztosan csak kicsit fáj, hiszen a hüvely tágulékony. Azt válaszolta, hogy akkor sem tudná megtenni. Én azonban nem akarom, hogy más vegye el a szüzességemet, bár gondoltam arra, hogy orvossal eltávolíttatom a szűzhártyát. De attól meg félek. Vagy várjak a nászéjszakáig?

Hibás vagyok-e azért, mert eddig még nem volt szexuális kapcsolatom? Talán az a rendes lány, akinek férjhez menetele előtt már volt több szexuális kapcsolata? Aki pedig szűz, azt le kell nézni?

Nagyon megértem a levélíró aggályait, zavarát, elbizonytalanodását a szüzesség értékelését illetően. A serdülőkorban, vagy nem sokkal később a legtöbb lányban felmerülnek hasonló gondok, amikor rájönnek, hogy a régi, hagyományos értékrend ma már nem mérvadó, sőt, különböző nehézségekhez vezet. De hasonló zavar és bizonytalanság mutatkozik a partnerénél is. Vegyük szemügyre először ez utóbbit. Miért csodálkozott annyira a fiú, hogy a 18 éves Kati még szűz, és miért „ijedt meg” annyira a szüzességétől? Feltételezhetően ő is bedőlt annak a manapság elég általános véleménynek, hogy 16–17 éves korára minden lány elveszti a szüzességét. Sok fiú ezt el is várja, mert azt hiszi: a nem szűz lány „okos, belevaló”, vagyis a szüzesség elvesztése megkönnyíti a szexuális kapcsolatot. Kevesen vannak, akik szerint feleségnek csak az a lány jó, aki megőrzi szüzességét a házasságig. (Kati is ezért érezte magát „rendes lánynak”.)

A fiú tehát egyrészt csalódhatott, amikor Kati szüzessége kiderült. Másrészt Kati értéke, tiszteletreméltósága ugrásszerűen emelkedhetett a fiú szemében, valósággal szentnek érezhette, akihez nem szabad „bűnös gondolatokkal” közeledni. Vagyis Kati szüzessége, s az ezzel kapcsolatos nehézségek leblokkolták, megzavarták a fiú szexuális vágyait. Ami viszont Katinak okozott csalódást (érthetően). Így vezet zsákutcába egy jól induló szerelmi kapcsolatot az elavult szemlélet. Kati ugyanis félreérti a helyzetet, amikor úgy veti fel a kérdést, hogy hibásnak tekinthető-e azért, mert nem sietett elveszíteni a szüzességét. Az egyik szélsőségből (a szüzesség hagyományos, eltúlzott értékeléséből) hajlamos átesni a másik szélsőségbe: a szüzesség degradálásába, negatívumként, hibaként való elkönyvelésébe.

 

Erény-e a szüzesség?

 

A korszerű, tárgyilagos értékelés szerint a szüzesség önmagában sem nem erény, sem nem hiba. Elvesztését illetően is a körülményeket kell figyelembe venni. Katit aligha lehet elítélni azért, mert még szűz. De azért sem, mert a házasságkötés előtt akarta elveszíteni a szüzességét azzal, akit szeret. Hiba viszont, hogy az elavult, illetve szélsőséges szemlélettől egyikük sem tudott megszabadulni. (Igaz, ez nem annyira az ő, mint inkább a nevelésük hibája.)

Mármost mit tehet Kati? Elsősorban az említett szemléleti, erkölcsi kérdéseket kellene felülvizsgálni, tisztázni önmagával és partnerével. Így azt is elérheti, hogy partnerének a szüzesség miatti szexuális gátlásai oldódjanak, s fokozatosan mindketten belejöjjenek a pettingbe (tehát ne mindjárt a közösüléssel próbálkozzanak). Meg kell beszélni, miért fél jobban a fiú a „deflorálástól” (vagyis a szűzhártya átszakításától), mint a lány. Elég valószínű, hogy a fiú sincs tisztában sok mindennel. Például nem tudja, hogy korántsem jár mindig vérzéssel és fájdalommal a deflorálás; egyrészt, mert a szűzhártya nyílása elég nagy és vékony, rugalmas is lehet. Másrészt, ha a lány már eléggé felizgult szexuálisan (az előjátéktól), mire közösülésre kerül sor, akkor jóformán észre sem veszi azt a jelentéktelen kis fájdalmat, ami a vékony szűzhártya berepedésével jár.

Egészen másként okoz gondot a szüzesség annak a 17 éves lánynak, akiről az általa visszautasított fiúk azt pletykálják, hogy már rég nem szűz, sőt, minden héten lefekszik valakivel (csak épp velük nem akar). Azt kérdi:

Hogyan bizonyítsam be, hogy még szűz vagyok, és nem amolyan rossz lány?

A szüzesség megléte, vagy hiánya ugyan nőgyógyászati vizsgálattal általában könnyen megállapítható, mégsem javaslom, hogy orvosi igazolást lobogtasson a rágalmazók előtt. Ezzel csak még több pletykára adna okot. Inkább az legyen a gondja, hogy partnere bizalmát elnyerje, a pletykázókkal ne törődjön: az irigység beszél belőlük, nem árthatnak komolyan. De persze azt se gondolja, hogy aki nem szűz ebben az életkorban, az már „rossz lány”! Ez a vélemény egyébként makacsul tovább él, főleg az idősebb nemzedékhez tartozókban. Egy nyugdíjas pedagógus írta:

Mi régiek azt vallottuk és valljuk most is, hogy nincs szebb, fenségesebb, mint amikor a lány, s a fiú tisztán, hófehéren térdel le az oltár lépcsőjére, vagy áll oda az anyakönyvvezető elé… Nem tetszik gondolni, hogy az érintetlenül, szűzen férjhez ment lányból hűségesebb asszony válik, mint abból, aki már szexuális életet élt? Sokkal megbízhatóbbak azok, akik nem fecsérelték el fiatalon életerejüket.

Az első mondatban még a fiú szüzességét is szükségesnek tartja a levélíró, de később csak a lány esetében érzi ezt fontosnak. Vajon miért nem azt hangsúlyozta, hogy egy szűz fiúból hűségesebb férj lesz? (Ha a szüzességet úgy fogjuk fel, mint szexuális tapasztalatlanságot, akkor a fiúknál is beszélhetünk szüzességről.) Jellemző, hogy még a hagyományos gondolkozásúak sem ragaszkodnak ahhoz, hogy a férfi is őrizze meg szüzességét a házasságkötésig. A férfinek szabad tapasztalatokat szerezni; a nőnek nem!? Egy „Más véleményű” levélíró szintén csak a lány számára tartja fontosnak a szüzesség megőrzését a házasságig. Azt írta:

Elég baj az, hogy kezdenek elszaporodni a már deflorált lányok. Pedig jobb tisztán találkozni, hogy ne legyen min később szégyenkezni. A szüzesség az én szememben mindenképpen érték, és némi garancia, hogy a nő a házasélet folyamán is meg tudja őrizni a hűséget. Aki nem őrzi meg a szüzességét, kiteszi magát annak a veszélynek, hogy férje állandóan szemrehányást tesz majd neki és nem bízik meg benne. Aki viszont megőrizte a szüzességét, annak lehet önérzete és másoktól is elvárhatja, hogy megbecsüljék. Minden fiú jobban örül, ha szűz lányt kap feleségül.

Nem tudom, hol él ez a levélíró is, hogy nem veszi észre a helyzet és az értékrend változását! Mindkét levél a hagyományos, valláserkölcsi felfogást tükrözi, s feltételezi, hogy a mai fiatalok is ezt a felfogást vallják. Pedig ma már igen kevesen fogadják el a házasság előtti szüzesség valláserkölcsi parancsát. (Ezt egyébként saját, főiskolások körében folytatott vizsgálataim is tanúsítják. Az első vizsgálatban a megkérdezett fiúk 82%-a, a lányok 71%-a helyeselte és indokoltnak tartotta a házasság előtti nemi kapcsolatot. Az öt évvel később végzett, újabb vizsgálat adatai szerint ez az arány mindkét nemnél 90% fölé emelkedett. Azóta pedig minden jel szerint a 18–20 évnél idősebbek közt csak nagyon elvétve fordulnak elő a szüzességhez ragaszkodók.)

Persze a férfiak házasság előtti szüzességét régebben sem vették komolyan. Sőt, természetesnek tartották, hogy a férfinak szabad, mert… – és itt következett valami tetszetős magyarázat, például, hogy „ilyen a természete” stb. A lényeg az, hogy kettős erkölcsi mércét alkalmaztak: egy szigorúbbat (a nőkre) és egy elnézőbbet (a férfiakra). Ez a kettősség a társadalmi rendszer patriarchális (férfiuralmi) jellegéből fakadt. Ma azonban a nemek egyenjogúak és egyenrangúak, így az erkölcsi megítélésnek is egységesnek kell lennie. Tehát vagy mindkét nemtől megkövetelik a házasság előtti szüzességet, vagy egyiktől sem. (Hiszen amit szabad a férfinak, azt szabad a nőnek is!)

De mi indokolná ma a szüzesség megkövetelését? Hiszen a fiatalok napjainkban évekkel korábban válnak nemileg érettekké, ugyanakkor az általánossá váló továbbtanulás folytán többnyire csak a húszas életéveikben tudják a házasság anyagi feltételeit (úgy-ahogy) megteremteni. Így akár 10–15 évig is el kellene fojtaniuk természetes szexuális késztetéseiket, ami biztosan megnövelné a szexuális zavarok valószínűségét. A partnerrel folytatott nemi élet megkezdésének lélektanilag kedvező időpontja ritkán esik egybe a házasságkötés lehetőségének bekövetkeztével. A személyiség egészséges fejlődésének biztosítása addig is megköveteli a szexuális képességek gyakorlásának lehetőségét.

Régebben főleg a teherbe esés veszélyével indokolták a nő szüzességének megőrzését. Ma már azonban megbízható fogamzásgátló eljárások állnak rendelkezésre, amelyek kiküszöbölik ezt a veszélyt – a régi indokolás tehát alaptalan (feltéve, hogy megtanítjuk a fiatalokat e biztonságos módszerek alkalmazására).

A szüzességnek az „erkölcsi tisztasággal” való azonosítása is teljesen indokolatlan. Egyrészt attól, hogy egy lány vigyáz a szűzhártyájára, még sokféleképpen és sokakkal élhet nemi életet – miért lenne ez „erkölcsösebb”, mint ha egy-két szerelmi partnerrel közösül is? Másrészt önmagában a szűzhártyája elvesztésétől még senki nem válik erkölcstelenné, vagy kevésbé értékessé. Sőt, ez gyakran pozitív, fejlesztő élmény! Ugyanakkor a szüzesség őrizgetése sem feltétlenül erény, hanem esetleg a tudatlanság, a gyávaság, vagy a számító taktikázás jele. Az a nő, aki azért őrzi szüzességét, mert azt hiszi, hogy ez majd megnöveli „értékét a házasságpiacon”, az egyszerűen árucikknek tekinti a szüzességét, amit majd a legtöbbet (a házasságot és „jó partit”) ígérőnek fog eladni.

Továbbá a házasság előtti szüzesség egyáltalán nem garantálja a nő szexuális hűségét (nem is beszélve az emberi, baráti hűségről). Sőt, az ilyen feleségekben gyakran erősebb a kíváncsiság, hogy milyen lehet mással. Ilyenkor könnyen feltámad a vágy, hogy legalább utólag pótolja, amit a házasság előtt elmulasztott. A szüzesség nem biztosítja a nő számára a férj bizalmát és megbecsülését, mint ahogy a szüzesség hiánya sem vált ki állandó szemrehányásokat (kivéve, ha a férj eleve féltékeny típus). Mindez a szemlélettől függ, s mint láttuk, ma már alig vannak elavult, maradi felfogású férj-jelöltek. Mindenesetre ajánlatos a párválasztás során tisztázni, hogyan értékeli a partner a szüzességet és/vagy annak hiányát.

Tévedés volna azt hinni, hogy a hagyományos szemlélet csak az idősebbek sajátja. Egyrészt köztük is vannak korszerűen gondolkodók, másrészt a fiatalok (főleg a lányok) közt is előfordulnak régimódi szemléletűek. Egy 18 éves lány pl. ezeket írta:

A szüzesség kérdésében nem értek egyet Önnel. Tény, hogy egy nő akkor is feleségül megy egy férfihez, ha tudja, hogy annak már más nőkkel is volt dolga. De nem egy esetről lehet hallani, hogy a jegyességet felbontották, mert a lányról kiderült, hogy már nem szűz. Az egyenjogúságot ezen a téren nem lehet megvalósítani. A lánynak tehát vigyáznia kell szüzességére. Mi értelme lenne a házasságnak, ha anélkül is lehetne nemi életet élni? Sok fiúismerősöm van, akiknek már jónéhány nővel volt kapcsolatuk. Természetesnek vették, hogy a nők odaadták magukat, de mellesleg mindegyik szűz lányt akar feleségül venni.

Csodálkozva olvastam ezt a levelet. Ha egy 18 éves lány ilyen könnyen lemond az egyenjogúságról és behódol a patriarchális szemléletnek (átveszi ezt az idősebbektől), akkor mai törvényeink hiába biztosítják számára az egyenjogúságot, nem tud élni vele. Egyébként nem hallottam olyan esetről, amikor a jegyességet csak azért bontották fel, mert a lány nem volt szűz. Ez ugyanis már a jegyesség előtt ki szokott derülni. Ha pedig a lány „megjátszotta”, hogy ő még szűz, akkor később a hazugsága miatt bomolhatott fel a kapcsolat.

Ha a férfiak valóban ragaszkodnának a szűzlány feleséghez, akkor minimum 90%-uk hoppon maradna, mert nem találna ilyet (legalábbis a 18 év felettiek között). Mellesleg maga az a tény, hogy a férfiak könnyen találnak házasságon kívül is szexuális kapcsolatot, s mégis házasságra (vagy együttélésre) törekszenek, azt mutatja, hogy a házasság értelme nem a szexuális kapcsolat lehetővé tételében van.

 

A szexellenesség okai

 

Nagyon tanulságos megismerni, hogyan és miért válik valaki a házasság előtti szüzesség, a szexuális önmegtartóztatás elszánt hívévé. Egyes levelekből erre is következtetni lehet. Hosszabb levelet kaptam pl. egy 25 éves lánytól, aki ezekez írta:

Egy olyan viszony, mint a szex, akármilyen ártalmatlanul is kezdődik, szégyennel, kétségbeeséssel és gyűlölettel, esetleg öngyilkossággal végződik. Nagyon sok ember veszíti el a becsületét teljesen értéktelen tapasztalatokért. A szexuális kapcsolat soha nem elégít ki igazán senkit, sőt, életét tartalmatlanná, mostohává teszi. Nagyon szomorú az, hogy a tisztaságot ma megvetik. Az erkölcsi szenny szinte folyammá dagadva hömpölyög… Én, mint egészségügyi dolgozó, nem tudom elképzelni, hogy ez az idegrendszerre ne lenne kihatással.

Furcsa, hogy éppen egy egészségügyi dolgozó (ápolónő?) állít olyan képtelenséget, hogy a nemi élet, a szexuális kapcsolat minden szempontból tönkreteszi az embert. Persze, ha valaki nem sajátítja el a szexuális partnerkapcsolati kultúrát, ha nem tanulja meg, hogyan lehet a szexet önmaga és partnere boldogságának egyik fő forrásává tenni, akkor előfordulhat. A levélírónak ez nem sikerült, s ezért keserűségében a szex ellensége lett. Levele megvilágítja ennek hátterét. Mint írja, anyja eldobta magától, intézetben nevelkedett, szeretetet senkitől sem kapott. Felfokozott szeretetéhsége magyarázza, hogy már 14–15 éves korában odaadta magát egy fiúnak, akiről azt hitte, szereti. Amikor a fiú ott hagyta, úgy elkeseredett, hogy öngyilkosságot kísérelt meg. Ez később többször megismétlődött, mígnem 21 éves korában „megtért Krisztushoz”. Azóta nincs partnere, szex nélküli életre rendezkedett be. (Vagyis apáca-szerű „kedves nővér” lett.)

Érthető ugyan, de mégiscsak sajnálatos, hogy saját szexuális kapcsolati kudarcát általános szükségszerűségnek tűnteti fel, s mindenkinek a lemondást, az aszkézist ajánlja – ahelyett, hogy tisztázná kudarcának okait, s megtanulna sikeres kapcsolatokat kialakítani. Ez olyan, mintha valaki egyszer s mindenkorra lemondana a tűz használatáról, mert egyszer, tudatlanságból megégette magát. (Inkább azt kérdezné: miért égette meg magát?)

Elég nyilvánvaló, hogy túl korán, felkészületlenül, pszichoszexuálisan éretlenül kezdte a szexuális kapcsolatot. Naiv hiszékenységével és mohóságával kiszolgáltatta magát partnerének, nem tudta felmérni, mit várhat tőle stb. Csaknem biztos, hogy szexuális fogékonysága, reagálókészsége is fejletlen volt, a szexet se élvezni, se a veszélyek ellen védekezni nem tudott. S nagyon valószínű, hogy partnere is hasonlóképpen éretlen volt. Hasznos lett volna tehát, ha a levélíró az elhamarkodott „lefekvés” helyett szentelt volna egy-két évet annak, hogy a petting-módszerrel megtanulja a közösülés nélküli kielégülést és kialakítja orgazmuskészségét. Egészségügyi dolgozóként tudhatná, hogy a szexuális kielégülés sohasem káros az idegrendszerre; annak elmaradása viszont valóban káros lehet. Az erkölcsi tisztaság, a becsület nem azonos a szex nélküli élettel, a szüzesség őrizgetésével (ami esetleg csak félreértésből, vagy kényszerűségből történik).

Fejlődéslélektani szempontból is érdekes, hogy a serdülőkorú (13-15 éves) lányokban a legerősebb a szüzesség megőrzésére irányuló törekvés. Ezt követően azonban egyre többen kezdenek kételkedni ennek szükségességében. Egy 16 éves lány így ír erről:

Édesanyámmal sokat beszélgettünk arról, hogy helyes-e a házasság előtti nemi élet, vagy job megtartani a szüzességet a házasságig. Ő azt állítja: nagyon fontos, hogy a nő szűzen menjen férjhez. – Ha a legtisztább szerelemmel párosul a házasság előtti nemi élet, akkor sem elfogadható? – kérdeztem. A válasz: Akkor sem, mert ha össze is házasodnak, később majd a szemébe vágja: ha velem lefeküdtél, akkor biztos mással is! Édesanyám szerint még az sem biztos, hogy a fiú elveszi feleségül az ilyen lányt. Vajon igaza van?

Először is, nagyon jó dolog, hogy a levélíró ilyen nyíltan tud vitatkozni édesanyjával ezekről a „kényes” kérdésekről. Az sem baj, ha nem mindenben értenek egyet. Gyakori, hogy a fiatalabb és idősebb nemzedékek eltérően vélekednek sok mindenről. A 16–18 éves lányok túlnyomó többsége már elfogadja a házasság előtti nemi kapcsolatokat. Csak a feltételek, határok és korlátok kérdésében van bennük sok bizonytalanság. Egy 18 éves írja:

Hány alkalommal lehet Ön szerint nemi kapcsolat a házasság előtt? Meddig marad az a lány erkölcsös? Talán lefekhet, ahányszor jólesik neki? És hány férfival? Az egyiket megunom, megyek egy másikhoz? Hol van Ön szerint a határ?

Természetesen van határ. De a házasság előtti nemi kapcsolat erkölcsi kritériuma nem az, hogy hányszor létesít valaki ilyen kapcsolatot, hanem kapcsolatainak tartalma, minősége és hatásai. Ha egy lány szinte mindenkivel, jóformán válogatás nélkül lefekszik, vagy érdekből létesít szexuális kapcsolatot, azt joggal elítélhetjük. De ha szerelemből, vagy barátság keretében létesít egy-két férfivel szexuális kapcsolatot, azt miért ítélnénk el? (Főleg, ha ebből senkinek semmilyen kára nem származik.)

 

Félelem a deflorálástól

 

Eddig főleg elvi, erkölcsi szempontból vizsgáltuk a szüzességet és annak elvesztését. Többségben vannak azonban azok a levélírók, akiknek ez csak gyakorlati problémát jelent. Ezek közül a leggyakoribb a félelem a deflorálástól, vagyis az első közösüléstől.

Ennek a félelemnek sokféle oka lehet; itt csak a legtipikusabbakat említem. Sokan félnek például attól, hogy a fiú otthagyja őket, mihelyt túl vannak az első közösülésen. Ez jellegzetesen hagyományos eredetű félelem. Régebben általános volt az a nézet, hogy kielégülni csak közösülésben lehet (vagy jó), s így mindazok a férfiak, akik csak kielégülésre törekedtek, a közösülést sürgették. Céljuk elérése után viszont előtérbe került náluk az elkötelezettségtől való félelem, ami menekülésre késztette őket. De nyilván elriasztó hatása volt annak is, hogy az olyannyira áhított közösülést az addig szűz és/vagy tapasztalatlan lány egyáltalán nem élvezte. Inkább végigkínlódta, s ezzel a férfi számára is kissé kínossá tette. Végül figyelembe kell vennünk, hogy a régi közfelfogás szerint a férfi számára dicsőséget jelentett, minél több lányt tudott „lefektetni”.

Szerencsére az ilyen félelmek ma már többnyire alaptalanok. De még biztosabban kiküszöbölhetők, ha a lány nem hamarkodja el a lefekvést, igyekszik előbb alaposan megismerni a fiút. Győződjön meg arról, hogy valóban szereti-e, s eléggé korszerű szemléletű-e. Tisztázza vele előzetesen, hogy a „lefekvés” önmagában még nem jelent elkötelezettséget a házasságra. Fokozatosan próbálja ki vele a petting különböző fokozatait, amíg mindketten könnyen ki nem elégülnek. Ha ilyen előzmények után kerül sor az első közösülésre, akkor sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy a fiú „lelép”, elmenekül, cserbenhagyja a lányt (különösen, ha a fogamzásgátlást is biztosították).

A közösüléstől való félelem másik, igen gyakori oka ugyanis a teherbe eséstől és/vagy a fertőzéstől való félelem. Ennek egyetlen, biztos „gyógymódja” a hatékony fogamzásgátlás és védekezés megbeszélése és alkalmazása.

A félelem harmadik leggyakoribb forrása vagy formája a fájdalomtól való félelem. Ez rendszerint annál erősebb, minél tovább halogatja valaki a deflorálást. Egy 24 éves lány írta:

Igazán szégyellem, de valahogy úgy alakult a helyzetem, hogy még nem volt szexuális kapcsolatom. Most végre sikerült valakit találnom, aki nagyon megértő, de sürgeti, hogy feküdjek le vele. Én azonban halogatom a dolgot, mindig kitalálok valamit, hogy miért nem lehet. Bevallom, nagyon félek tőle, mert nekem olyan elképzeléseim vannak, hogy ez egy szükséges valami, de különösen az első nagyon fájdalmas.

A levélírónak nyilvánvalóan téves elképzelései vannak. A közösülés nem valami „szükséges rossz”, ami éppen csak elviselhető. Az esetek kb. 20–25%-ában a szüzesség elvesztése jóformán sem vérzéssel, sem fájdalommal nem jár. Komolyabb fájdalom rendszerint éppen azoknál jelentkezik, akik félnek tőle. A félelem ugyanis egyrészt könnyen hüvelygörcsöt okoz és megnehezíti a behatolást, másrészt felerősíti a fájdalomérzést. Ez a félelem azonban kiküszöbölhető!

Ehhez elsősorban azt javaslom, hogy csak fokozatosan engedje közeledni partnerét, s előbb tanuljon meg kézzel ingerlés (vagyis a csikló simogatása) révén kielégülni. Ezzel párhuzamosan szűzhártyanyílás-tágító gyakorlatokat is végezhetne: fürdés után próbálja ujját bevezetni a hüvelybe, s az ujj körkörös mozgatásával tágítsa a nyílást. (Az első közösülés előtt pedig több ízben játssza el a partnerével, hogy csak odateszik a hímvesszőt a hüvelynyíláshoz anélkül, hogy be akarnák vezetni. Ha aztán a bevezetés olyankor történik, amikor a lány is szexuális izgalomban van, aligha fog fájdalmat érezni.

Ugyanezt javaslom azoknak is, akik nemcsak félnek a fájdalomtól, hanem valóban erős fájdalmat éreznek a behatolási próbálkozások során, ami a közösülést lehetetlenné teszi. Ilyenkor rendszerint nem a szűzhártya jelent akadályt, mint inkább a hüvelyizmok görcsös összehúzódása (az ún. vaginizmus). Ez esetben szükség lehet hüvelyizom lazító gyakorlatokra: megmosott és valamivel síkosított ujjukat a hüvelybe vezetve próbálják a hüvelyizmokat többször (5–10-szer) egymás után összehúzni, majd elernyeszteni. Ha így sem sikerül, akkor szexuálterápiás szaksegítségre van szükség.

Előfordul, hogy maga a lány sem tudja, mitől fél, vagy miért nem sikerül a közösülés. Ahogy egy 17 éves lány írta:

Több, mint egy éve járok egy nálam két évvel idősebb fiúval. Biztosan állíthatom, hogy kölcsönös a szerelmünk. Ez a szerelem azonban nem teljesülhetett be, mert én eddig képtelen voltam lefeküdni vele. Még szűz vagyok. Mikor odáig eljutunk, nem tudom, mi történik velem, de szinte megbénulok. Pedig én is kívánom az együttlétet, és a fogamzás-gátlásról is gondoskodtunk. A hiábavaló próbálkozások már bizonytalanná tettek afelől, hogy én is örömet szerezhetek a társamnak.

Elég valószínű, hogy a levélíró „megbénulása” a szorongás következménye, ami mögött nem tudatos félelmek húzódnak meg. Az is valószínű, hogy még a pettinggel való kielégülést és kielégítést sem tanulta meg, mert akkor nem lenne bizonytalan abban, hogy tud-e örömet szerezni a társának. Pedig épp a petting révén fokozatosan hozzászokhat a különböző szexuális ingerekhez és helyzetekhez, ami aztán jól előkészíti a „lefekvést”.

Az eddigiekből úgy tűnhet, mintha a szüzesség elvesztése, az első közösülés csak a lányoknak okoznak problémát. Pedig a fiúknak éppolyan sok gondot okoz. Ennek okai részben hasonlóak, részben eltérőek. A nem kívánt terhességtől például a fiúk is éppúgy félnek, mint a lányok. Attól viszont általában nem félnek, hogy a partnerük utána ott hagyja őket. Inkább az ellenkezőjétől tartanak (hogy ti. nem tudnak szabadulni tőle). A fájdalomtól sem félnek, mert a fiúknak igen ritkán – szinte kizárólag fitymaszűkület esetén – szokott fájdalmat okozni a közösülés. De annál inkább félnek a kudarctól: például attól, hogy nem lesz megfelelő merevedésük, vagy túl gyorsan fog bekövetkezni a magömlés. Ezek a félelmek néha a fiút is „leblokkolják”, gátlás alá helyezik, s a folytonos halogatás során gátlásaik könnyen rögzülnek, egyre nehezebben leküzdhetők lesznek.

Tény az is, hogy a nő szüzessége megnehezíti a férfi dolgát, hiszen a hüvelybe való behatolás több-kevesebb akadályba ütközik, ami csökkentheti, vagy fokozhatja a férfi szexuális izgalmát. Az előbbi a merevedés megszűnéséhez, az utóbbi korai orgazmushoz és magömléshez vezethet. Ezért a férfi számára is fontos, hogy az első közösülés előtt megtanuljon pettinggel kielégülni és kialakítsa az orgazmus és a magömlés késleltetésének készségét. De másféle gyakorlati problémák is felmerülhetnek a szüzesség elvesztésével kapcsolatban. Egy 20 éves fiatalember írta:

Egy régebbi felvilágosító könyvben olvastam, hogy a szűzhártya átszakadásának pillanatában meg kell szakítani a közösülést, és csak pár nap (esetleg hét) eltelte után szabad újból közösülni. Állítólag azért, hogy ne okozzunk további fájdalmat a lánynak, és a seb zavartalanul begyógyulhasson, Igaz ez?

Előfordulhatnak olyan esetek, amikor indokolt lehet a közösülés abbahagyása (például erős fájdalom, vagy vérzés esetén), de ez szerencsére ritkaság. Így általában felesleges megszakítani a közösülést a szűzhártya átszakításakor; legfeljebb nem kell nagyon mozogni. Sok felesleges gond elkerülhető lenne, ha mindenki tudná, hogy a deflorálás nem jár feltétlenül vérzéssel és/vagy fájdalommal. Ma még sok indokolatlan gyanúsítgatás születik ennek az ismeretnek a hiányától. Példa rá egy 22 éves fiatalember alábbi levele:

Lehet-e az, hogy egy mai, 20 éves, főiskolás lány nem tudja, hogy megvan-e a szűzhártyája? Az történt ugyanis, hogy első közösülésünk alkalmával nem tapasztaltam semmi olyat, ami a szűzhártya meglétére utalt volna (pl. vérzés). Ő viszont tagadja, hogy lett volna nemi viszonya más fiúval. De arra sem emlékszik, hogy más, külső hatástól szakadt volna át a szűzhártya. Lehet, hogy hazudott?

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a levélírónak semmi oka sincs hazugságot feltételezni a lány részéről. Természetesen az is előfordulhatott, hogy a lány például tamponnal átszakította a szűzhártyát, csak éppen nem emlékszik rá. Ezzel egyébként válaszoltam arra a gyakran felmerülő kérdésre is, hogy elveszítheti-e a lány szüzességét a tamponhasználat következtében. Bár az ún. mini tampon általában átfér a szűzhártya nyílásán, a gyakorlatlanok és a saját nemi berendezésüket kevéssé ismerők nem mindig találják meg könnyen ezt a nyílást. Előfordulhat, hogy a fájdalom ellenére beerőltetik a tampont, s észre sem veszik, hogy a szűzhártya átszakadt, hiszen a menstruáció folytán amúgy is véreznek. Az sem ritka, hogy a megduzzadt tampont kihúzásakor sérül a szűzhártya. De sok más okból is előfordulhat sérülés.

Akadnak olyan lányok is, akik szeretnék bebizonyítani partnerüknek, hogy nem más vette el a szüzességüket. Egy 19 éves lány kérdezte:

Hogyan bizonyítsam be a fiúmnak, hogy szűz voltam a találkozásunk előtt? Igaz-e, amit állít, miszerint a nő be tudja csapni a férfit, hogy az azt érezze, mintha a nő szűz lenne?

Az első kérdésre a válaszom: sehogy. Nemcsak azért, mert ezt utólag bizonyítani úgysem lehet, hanem inkább elvből; hiszen elavult gondolkozásra vall a szüzesség számonkérése, amit egy öntudatos nő visszautasít. A második kérdésre nem ilyen egyszerű a válasz. Ma már ugyan ritkaság, hogy egy nő „meg akarja játszani” a szüzességet. Hajdanában azonban mindenféle praktikákat kitaláltak ennek érdekében. Ezek közül a legegyszerűbb és leghatásosabb, hogy a nő tudatosan összehúzza a hüvelyizmokat, így nehezítve a hímvessző behatolását, s ugyanakkor jajgatva fájdalmat színlel. Ezzel sok férfit meg lehetett téveszteni – bár az igazság rendszerint előbb-utóbb kiderült. Amellett mindkét félre megalázó ez a színjáték.

Több lánynak okoz gondot, hogy egyáltalán megvan-e még a szűzhártyája. Erről legbiztosabban nőgyógyászati vizsgálattal lehet meggyőződni. De ha valaki két (megmosott, bekrémezett) ujját könnyedén be tudja vezetni a hüvelybe, valószínűleg már nincs ép szűzhártyája. (De legalább nem fog fájni a közösülésnél.)

 

 

 

13.   KORAI HÁZASSÁG  --  VAGY  PRÓBAHÁZASSÁG?

 

 

Az elmúlt évtizedekben világszerte megfigyelhető volt az a tendencia, hogy az először házasodók átlagéletkora csökkent, egyre fiatalabb korosztályok felé tolódott. Úgy tűnik, ez a folyamat az utóbbi évtizedben megállt, sőt, visszafordult. De azért ma is sokan házasodnak elég fiatalon. Önmagában véve nem is volna ez baj. A statisztikai adatok azonban azt mutatják, hogy minél korábban köt valaki házasságot, annál nagyobb a valószínűsége a házasság kudarcának, a válásnak.

Érdemes ezért elgondolkozni azon, hogy vajon jó dolog-e a fiatalon kötött, korai házasság, milyen buktatói vannak és hogyan lehetne azokat kikerülni. A problémát tanulmányozhatjuk például annak a 17 éves lánynak a levele alapján, aki ezt írta:

Van egy vőlegényem, akivel másfél éve járunk együtt. Igaz, én közben szanatóriumban is voltam sokáig. Szeretjük egymást és hamarosan szeretnénk összeházasodni. Tudjuk, hogy a szerelemből nem lehet megélni, ezért esküvőnk után én is dolgozni fogok és levelezőn fejezem be a gimnáziumot. Sokak szerint ez lehetetlen, mert nem vagyok kitartó. Most mégis megmutatom, hogy igenis, képes vagyok rá! Sokan mondták már – főleg a szüleim –, hogy még nem tudom felbecsülni, mi az a házasság, milyen felelősségvállalással jár, de véleményem szerint nem így van. Mi komolyan gondolkodunk, egyenrangú partnerek vagyunk. Közösen fogunk dönteni ügyeinkben és közösen vezetjük majd a háztartásunkat is. Egyelőre gyereket nem tervezünk, amíg önálló lakáshoz nem jutunk.

Tudom, hogy egy 19 éves fiú még nem feltétlenül érett férfi, de a vőlegényem más, mint a többi. Nem szeleburdi, nem punk, nem digó, hanem csak egy fiú… Most mégis felmerül bennem a kétség, hogy helyesen cselekszünk-e?

Bármilyen rokonszenves is a levélíró szerelme és komolynak tűnő elhatározása, néhány dolog mégis meggondolkoztatja az embert a tervezett, gyors házasságkötéssel kapcsolatban. Nem is annyira az életkoruk, bár maga a tény, hogy mindketten tinédzserek, valószínűsíti lelki éretlenségüket a házasságra. Ez alól azonban vannak kivételek. A fiatalok nem egyforma ütemben érnek, sem testileg, sem lelkileg. Több dolog arra mutat, hogy a levélíró és partnere valóban komolyabban gondolkoznak, érettebbek korosztályuknál.

Csakhogy! Ha feltételezzük is a lelki, pontosabban személyiségbeli és pszichoszexuális érettségét (amit persze egy levél alapján nem lehet érdemlegesen elbírálni), még mindig kérdéses, hogy a szóban forgó házasodási szándék eléggé megalapozott-e. Vajon mennyire ismerik egymást és önmagukat ezek a fiatalok? El tudják-e reálisan bírálni, hogy összeillenek-e? Kialakult-e már annyira az egyéniségük, érdeklődési körük, életstílusuk, világszemléletük, hogy nem várható már olyan, nagyobb arányú változás, amely alapjában megingathatja a mostani – esetleg csak látszólagos – összhangot? A szerelem ugyanis véghez tudja vinni azt a bűvészmutatványt, hogy összhangot mutat ott is, ahol valójában nincs, vagy ideiglenes összhangot teremt, ami csak addig létezik, amíg a szerelem tart. Ezért „fülig szerelmes” állapotban a legtöbb ember egyszerűen alkalmatlan arra, hogy reálisan felmérje egy tervezett házasság esélyeit.

A levélírónak tehát joggal vannak kétségei, bár nem egészen világos, hogy ezek szerinte miből adódnak. De az sem derül ki, miért akarnak olyan gyorsan összeházasodni. Az, hogy szeretik egymást, még nem elég indok, hiszen szerethetik egymást házasságkötés nélkül is, és minden szabadidejüket együtt tölthetik (bár lehet, hogy nem olyan zavartalanul).

 

Házasság a gyakori szex kedvéért?

 

Az idézett levél nem utal rá, de elég sok, hasonló témájú levélből az derül ki, hogy a fiatalok gyakran még ma is csak azért akarnak mielőbb összeházasodni, mert ez nyitja meg előttük a rendszeres nemi élet lehetőségét. Előfordulhat például, hogy a lány, vagy (inkább) a szülei igyekeznek megakadályozni, késleltetni a házasságkötés előtti szexuális kapcsolatot. Ez azonban nem okos dolog. Egyrészt, mert a nemi kapcsolat igénye önmagában éretlen házasodási motívum és megnehezíti a józan mérlegelést. Másrészt az ilyen kapcsolat kizárása (vagy minimalizálása) szinte lehetetlenné teszi egymás szexuális igényeinek és képességeinek megismerését, a szexuális harmónia lehetőségének kipróbálását – ami pedig a házasság sikere szempontjából alapvető jelentőségű.

Az idézett levélben egyetlen szó sincs a szexről, s ez mindenképpen valamilyen hiányosságra utal, s lehet, hogy éppen ez a levélíró aggályainak fő forrása. Hiszen elképzelhető, hogy még az orgazmuskészsége sem alakult ki, és a családtervezési elképzelések ellenére nincs reális képe, tapasztalata a nemi kapcsolatról. Elég valószínű, hogy a partnerének sincs elegendő felkészültsége ezen a téren. Vagyis a tervezett, gyors házassággal mindketten „fejest ugranak az ismeretlenbe”.

Fölmerülnek azonban más szempontok is, amelyek meggondolandóvá teszik a korai házasságkötést. Ugyanis a házasság sikerének nemcsak értelmi, érzelmi és szexuális, hanem anyagi előfeltételei is vannak. Utóbbiak közül a legfontosabb a lakás és a megélhetés biztosítása. A levélíró nem említi, hol fognak lakni, csak azt, hogy még nincs önálló lakásuk. A szülőkkel való együtt-lakás viszont többnyire komoly megterhelést jelent egy új, még nem stabilizálódott házastársi kapcsolatra, különösen, ha a szülők – mint a levélíró esetében is – ellenezték a házasságkötést.

A megélhetést illetően a leírtakból az derül ki, hogy a levélíró a házasságkötés után már nem nagyon számíthat szülei anyagi támogatására, s ezért kénytelen a középiskola befejezése előtt munkába állni. Ám, ha ez egyáltalán sikerül is, szakképzettség hiányában csak gyengébben fizetett, unalmas, vagy fárasztó munkát kaphat. Vajon van-e fogalma arról, hogy ez milyen nagy áldozat a korai házasság érdekében, s mennyire megnehezíti tanulmányainak folytatását? Nyilvánvaló, hogy okosabb lenne előbb a középiskolát (nappali tagozaton) befejezni, valamilyen szakképzettséget szerezni, s csak aztán kötni házasságot. Időközben talán kedvezőbb feltételeket tudnának teremteni a zavartalan együttéléshez, s főleg jobban megismerhetnék egymást, kipróbálhatnák összeillésüket minden területen, így a szex terén is. A nem kívánt terhesség veszélyét is el kellene hárítani, hiszen gyakran előfordul, hogy a már „úton levő kisbaba” az oka a korai, elsietett házasságnak. Sőt, néha az is megtörténik, hogy tizenéves lányok teherbe eséssel akarnak kikényszeríteni egy korai házasságot, vagy a szüleik hozzájárulását ehhez. Egy 16 éves lány írta:

„Szüleim hallani sem akartak róla, hogy összeházasodjak 18 éves partneremmel. Mi azonban nem akarunk még évekig várni. Ezért arra gondoltunk, hogy mindenféle védekezés nélkül elkezdjük a nemi életet, s ha teherbe esek, anyámék biztosan nem fognak tovább ellenkezni. Mi a véleménye erről?”

Az a véleményem, hogy a szülők kész helyzet elé állításának ez a „haditerve” merő könnyelműség és meggondolatlanság. Gyereket nem lenne szabad „taktikai célból” vállalni; ez a szülői szerepre való éretlenség jele. Amellett nem is biztos, hogy célravezető, hiszen a szülők ragaszkodhatnak ahhoz is, hogy szakítsa meg a terhességét. Ráadásul semmi sem biztosítja, hogy az ilyen, „csellel kikényszerített” házasság tartósan beválik, hiszen aligha ismerhetik egymást alaposan (tehát a párválasztásra is éretlenek). Egy 17 éves fiú azt kérdi:

Mi a doktor úr véleménye a próbaházasságról? Egy idősebb haverom szerint legalább fél évig együtt kell lakni a csajjal, mielőtt az ember házasságra határozná el magát. Így már egyiküket sem érhetné kellemetlen meglepetés.

Hát igen, sok igazság van abban a közmondásban, hogy „lakva lehet egymást legjobban megismerni”. Néhány hónapos együttélés biztosabb próbája egy kapcsolat stabilitásának, beválásának, mint akár évekig tartó randevúzás, amikor a partnerek csak heteként egyszer-kétszer találkoznak, néhány órára. A „hétvégi randevúk” nemcsak lehetővé teszik, hanem egyenesen hajlamosítják a partnereket arra, hogy a megszokottól eltérő, hódítási célokat szolgáló ruhát és magatartást vegyenek fel, s a szebbik felüket mutassák meg önmagukból a másiknak. Ez erősen hozzájárul ahhoz, hogy rózsaszínben lássák egymást – ami aztán előbb-utóbb csalódáshoz vezet.

 

A próbaházasság története és előnyei

 

Épp ezért merült fel a próbaházasság gondolata, éspedig nemcsak a mi korunkban, hanem már sokkal régebben is. A néprajzkutatók csodálkozva tapasztalták, hogy egyes ősi népeknél is szokásban volt a próbaházasság, különböző formákban. Japánban például a legutóbbi évszázadig szokásban volt, hogy a házasság első időszakát meghatározott ideig próbaidőnek tekintették, aminek letelte után mindkét félnek nyilatkoznia kellett, hogy akarja-e a házasságot véglegesíteni. Európában valószínűleg Goethe volt az első (úgy 200 éve), aki a próbaházasság gondolatát felvetette (Vonzások és választások című könyvében).

A gondolat megvalósítása azonban olyan nagy ellenállásba ütközött, hogy a fejlett, nyugati országokban sehol sem sikerült a próbaházasságot legalizálni, intézményesíteni. Pedig jó néhányan megpróbálkoztak vele. Nagy port vert fel például – mintegy 80 évvel ezelőtt – egy Lindsey nevű amerikai bírónak és Evans nevű munkatársának az ún. baráti (vagy pajtás)házasságról szóló könyve. Pedig nem akartak mást, mint 1) törvényesen jóváhagyott születésszabályozást azon házaspárok számára, akik nem akarnak gyermeket; és 2) jogot a gyermektelen házastársaknak arra, hogy közös megegyezés esetén minden nehézség nélkül elválhassanak.

Nálunk ma már mindkét követelmény megvalósult és teljesen természetesnek tűnik, de annak idején a fölháborodás viharát váltotta ki. Többek között azzal vádolták a szerzőket, hogy a próbaházasságot akarják bevezetni. Holott a gyermektelen és könnyen felbontható házasság nem próbaházasság. Bár vannak közös vonásaik, alapvető különbséget találunk a beállítottság terén. A közfelfogás a próbaházasság szó első felére helyezi a hangsúlyt, vagyis felelőtlen próbálgatásnak, kóstolgatásnak tartja, amit legalábbis az egyik fél – rendszerint a férfi – nem vesz komolyan és eleve rövid lejáratúnak szán. Mivel a házasság lényegéből fakadóan általában családalapítással jár együtt, így tartósnak, sőt, véglegesnek szánt párkapcsolat, a csak próbálgatni kívánók akkor járnának el becsületesen, ha nem beszélnének házasságról, hanem csak szabad szerelmi kapcsolatról.

A próbaházasság gondolatának elterjedéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy alkalmasnak látszott „taktikai” célokra: arra, hogy a férfiak a próbaházasság jelszavával vegyék le a lábukról azokat a nőket, akikre ez a jelszó hatott, mert házassági ígéretet olvastak ki belőle. Napjainkra azonban a helyzet sok szempontból megváltozott. Közismert, hogy a házasság előtti nemi kapcsolat világszerte általánossá vált. A nők gazdasági és jogi egyenlősége, a fogamzásgátló eszközök elterjedése és más tényezők egyre inkább lehetővé teszik szabad szerelmi és szexuális kapcsolatok létesítését mindazoknak, akik valamilyen okból nem kívánnak házasságot kötni. Egyre kevesebb azoknak a nőknek a száma, akik csak házassági ígéret fejében hajlandóak a nemi kapcsolatra. Így ma már alig van szükség a próbaházassággal való taktikázásra, a tetszetős, de visszavonható házassági ígéretekre. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyesmi ma már nem fordulhat elő. Ha például egy fiú nem sokkal a megismerkedés után azt javasolja a lánynak, hogy csináljanak próbaházasságot, akkor ez rendszerint csak a szexuális törekvés álcázása.

Az igazi próbaházasság ismérve ugyanis a szexuális kapcsolaton túlmenő, komoly házassági szándék. Ami feltételezi egymás alaposabb ismeretét, a kapcsolat érzelmi megalapozottságát és intimitását. Eleve gyanús tehát, ha valaki ilyen feltételek nélkül, például még a nemi kapcsolat létesítése előtt veti fel a próbaházasság gondolatát. Amelynek célja és értelme nem a szexuális kapcsolat elfogadtatása, hanem a partnerek összeillésének, egymáshoz való alkalmazkodásának minél több területen és minél szorosabb együttélés körülményei között való kipróbálása, éppen az öszszehangolódás elősegítése céljából.

Ahogyan a házasság sem pusztán szexuális kapcsolat, úgy a próbaházasság sem szűkíthető le erre, hanem magában kell foglalnia az igények tisztázását és összehangolását minden fontosabb területen: a jövedelemelosztás, a háztartási munka megosztása, a továbbtanulás, a családtervezés, a társas kapcsolatok és szabadidő-programok terén. Valójában két különböző életstílust kell összecsiszolni, aminek legkedvezőbb feltételei a mind szorosabbá váló együttélésben (sőt, lehetőleg együttlakásban) teremthetők meg. Ide illik egy 16 éves lány kérdése:

Vajon a próbaházasságban biztosan megmutatkozik-e, hogy a partnerek összeillenek? Nem éreznek-e olyasmit a résztvevők, hogy ez csak próba, nem az igazi? Szerintem ilyenkor is lehet másnak mutatkozni, éppúgy, ahogyan az együttjárás alatt.

A levélíró aggálya nem teljesen alaptalan: valóban lehet másnak mutatkozni egy próbaházasságban (sőt, akár egy házasságban is!), de sokkal nehezebb, mintha csak időnként találkoznának. Az állandó, tudatos „megjátszás”, alakoskodás hamar fárasztóvá válik. A mindennapi együttélésben az ember önkéntelenül is elárulja igazi énjét. Ehhez rendszerint néhány hónap, fél év elegendő. A próbaházasság mintegy a házasság előkészítő tanfolyama, fokozata vagy szakasza, amelynek végigjárása után a pár megalapozottabban léphet „magasabb osztályba”, s törvényesítheti, véglegesítheti kapcsolatát. Ugyanis a házasságok jelentős része azért sikerül rosszul, mert a fiatalok mintegy fejest ugranak bele, naiv optimizmussal (esetleg szerelmi elfogultsággal), mondván, hogy „majdcsak lesz valahogy”.

Kevesen tudják, hogy tökéletes összeillés éppúgy nem létezik, mint ahogy nincs két, teljesen egyforma ember. Az összehangolódás olyan feladat, amelynek megoldása mindig megterheléssel, feszültségekkel jár. E feladat teljesítését veszélyezteti a fokozatosság és a megoldási lehetőségek előzetes kipróbálásának elhanyagolása. Ezért a kapcsolat szorosabbá tételéhez megfelelő előkészületekre, több-kevesebb együttjárásra, randevúzásra, s aztán próbaházasságra van szükség. Persze nem lehet előírni, hogy milyen ütemben lehet intimebbé tenni egy kapcsolatot, mert ez egyénileg igen különböző lehet és sok mindentől függ. Mindenesetre minél kevesebb emberismereti és partnerkapcsolati tapasztalata van valakinek, annál hosszabb időt kell hagyni az intimitás kibontakozásához.

Különösen a szexuális intimitás megteremtésénél fontos a fokozatosság, mert az elhamarkodott szexuális kapcsolatlétesítés megnehezíti az összehangolódást és különböző veszélyekkel jár. A túl gyors nemi kapcsolatlétesítést a rövidzárlathoz lehet hasonlítani, amikor az elektromos energia, feszültség túl gyorsan levezetődik és nem hasznosítható. Szinte törvényszerű, hogy ilyenkor csalódottság, ürességérzés, nyomott hangulat keletkezik. Egy 20 éves fiú így írt házibulis élményéről:

Az első órában még nagy a kavalkád, mert senki sem tudja, ki kivel van. Aztán kialakulnak a párok. Mi még ott maradhattunk egy órára az újdonsült barátnőmmel. Látásból ismertem a kislányt, de személyesen még sohasem találkoztunk. Mégis minden pontosan úgy történt, mintha már legalább egy éve együtt jártunk volna. Miután elment az utolsó pár is, bementünk az egyik szobába, s szinte szó nélkül levetkőztünk és közösültünk. Miért? Mindezt egy megmagyarázhatatlan „kötelességérzet” diktálja mindkét részről. Azt hisszük, így kell tennünk, mert a másik elvárja (ez a szokás). Ez szerintem nagy fokú lelki és érzelmi tompaságra utal, ami sokkal veszélyesebb, mint például a nyilvános prostitúció…

Nagyon tanulságos gondolatok. Az érzelmi eltompulás, a kiégettség veszélyét úgy lehet megelőzni, hogy elegendő időt hagyunk az ismerkedésre, az egymás iránti érzelmi kötődés kialakulására, ha fokozatosan tesszük mind bensőségesebbé a kapcsolatot. Ennek során az egymás iránti elkötelezettség is fokozatosan erősödik. Természetesnek az tűnik, ha előbb egy szerelmi kapcsolat alakul ki a szexuális közeledés egyre intimebb formáival, és egymás életében való mind nagyobb részvétellel, s ezt követi a házassági szándék felmerülése, megbeszélése. Ha ebben egyetértés van, akkor következhet a próbaházasság, amely magában foglalja a végleges döntésnek meghatározott időre (pl. fél évre) való elhalasztását is. Fontos, hogy ez az idő se túl rövid, se túl hosszú ne legyen!

Az igazi próbaházasság együttlakást jelent, ami azonban sokszor megvalósíthatatlan, vagy csak félig-meddig valósítható meg. Általában szükség van hozzá a szülők hozzájárulására, hiszen kevés fiatalnak van (többé-kevésbé) önálló lakása. A legtöbb szülő persze ellenzi a próbaházasság gondolatát; ezért célszerűbb, ha a fiatalok inkább jegyességről beszélnek. Ez már csak azért is indokolt, mert a jegyesség és a próbaházasság között ma már nincs lényeges különbség; ugyanakkor a szülők a jegyesek együttélését általában könnyebben el tudják fogadni. De ha tényleges együttlakásról nem is lehet szó, a jegyesség rendszerint lehetővé teszi a szexuális kapcsolatot, a szabadidő együttes eltöltését, a közös nyaralást vagy víkendezést, a közös gazdálkodást és tervezgetést stb. Vagyis lényegében a próbaházasság szerepét tölti be (bár így általában több idő kell hozzá). Egy jó fél éves, próbaházasságszerű jegyesség után megalapozottabban lehet dönteni a házasságról. Közben azonban nagyon ügyelni kell a fogamzásgátlásra, nehogy a gyermek jövetele határozza meg a döntést!

 

 

 

14.   PÁRVÁLASZTÁSI  DILEMMÁK

 

 

A hozzám beérkezett levelek szemléletesen tanúsítják, mennyire fontosnak, vagy éppen sorsdöntőnek érzik sokan a párválasztást, a hozzájuk illő, nekik legjobban megfelelő partner kiválasztását, megtalálását. Több tucat levél foglalkozik párválasztási problémákkal. Ezekben természetesen nemcsak a házastárs kiválasztásának gondjairól van szó, hanem a szerelmi vagy szexuális partner kiválasztásának nehézségeiről is.

Ilyen értelemben már a serdülők, a 13–15 évesek is szemben találják magukat a párválasztás feladatával. Ők általában tudják, hogy partnerválasztásuk még nem végleges jellegű, s aligha lehet belőle házasság. Előfordul azonban, hogy ezt valahogy figyelmen kívül hagyják, nem akarják tudomásul venni, amiből aztán sok bonyodalom származik. Az egyik legelső, tisztázandó kérdés tehát éppen az: érdemes-e olyan partnert választani, akivel a házasság aligha jöhet szóba? Egy 15 éves lány írta:

Nemrég ismerkedtem meg J-vel. Együtt töltöttük az estét és nagyon jól éreztük magunkat. Mivel Pesten dolgozik, több, mint egy hónap eltelt, míg újra találkoztunk s szokott szórakozóhelyen. Először egy másik lánnyal táncolt (láttam, hogy tetszik ennek a lánynak), aztán velem. Tudom, hogy J. nagy szélhámos, hallottam, hogy Pesten is van partnere, de bármennyire furcsán hangzik, ez nem zavar különösebben. Csak az a fontos, hogy amikor itt van, velem legyen. Én sem értem saját magamat. Nagyon rosszul gondolkozom? Én úgy szeretem őt, ahogy van. Kérem, segítsen, hogy ne csináljak őrültséget, mert az idő nekem is pénz, és nincs annyi felesleges évem, hogy ami teljesen kilátástalan, abba is belekezdjek.

A megszokott, hagyományos válasz erre a levélre körülbelül így hangzana „Édes lányom, verd ki a fejedből azt a szélhámost, s inkább olyan férfit keress, aki komoly partner lehet, aki elvesz feleségül!” Eszerint nem az a fontos, hogy mennyire tetszik, milyen érdekes, „izgalmas” egy lehetséges partner, hanem a házassággal, mint „révbe éréssel” kapcsolatos, józan számítás. A modern ember értékrendje azonban más: tudja, hogy egy kapcsolat a házasság lehetőségétől függetlenül is lehet értékes. Sőt, akkor is, ha nem kizárólagos, vagyis nem egyedüli partnerkapcsolata az érintetteknek. A levélíró tehát nem gondolkodik „nagyon rosszul”, amikor elfogadja, hogy J. egyelőre nem tekinti kizárólagosnak a kapcsolatot és már iránt is érdeklődik. Pozitív dolog, hogy „úgy szereti őt, ahogy van”, s nem akarja mindenáron megváltoztatni, magához kötni, kisajátítani. Magatartásában épp ez a korszerű.

S mi a korszerűtlen? Az, hogy még nem tudta magát kivonni az elavult, régi értékrend hatása alól: pusztán azért tartja „szélhámosnak” J-t, mert (állítólag) más partnere is van (holott csak akkor lenne az, ha ezt letagadná, hazug ígéreteket tenne stb.), és úgy érzi, hogy „őrültség” belemenni bármely, a házasság szempontjából kilátástalan kapcsolatba.

Egyszóval a levélíró – mint sokan mások is – ingadozik a korszerű és az elavult szemlélet között. Pedig egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy az adott kapcsolatból nem lehet házasság. Másrészt semmi sem indokolja, hogy csak a házasság esélye szempontjából mérlegelje a párválasztást, a lehetséges partnereket. Miért lenne olyan sürgős a házasságkötés egy 15–16 éves lánynak?

Hagyományosan persze arra nevelték a lányokat, hogy ebben lássák életük egyetlen, vagy legfőbb célját, s rettegjenek a „pártában maradástól”. De napjainkban a feleség- és anyaszerepen kívül sok más lehetőség is megnyílt a nők előtt, s a lányoknak sem áll jobban érdekükben a házasságkötés, mint a fiúknak. Emellett a házastárs sikeres kiválasztásához partnerkapcsolati tapasztalatokra, bizonyos „összehasonlítási alapra” van szükség. Nem okos dolog túl hamar, mindjárt az első kapcsolatokban a házasságra törekedni.

Pedig számos levélben feltűnik az az érdekes jelenség, hogy főleg a lányok túl erősen kötődnek az első szerelmükhöz, mindenáron ragaszkodni próbálnak hozzá, mintha mindent egy lapra tettek volna fel. A túlzott ragaszkodással azonban könnyebb elveszíteni valakit, mint megtartani, mert hamar tehernek, kényszernek érzi az, akire irányul. Ám sokan még akkor is ragaszkodnak egy bizonyos partnerhez, amikor már végleg elveszítették. Egy 17 éves lány írta:

Életem első szerelme csodálatos élmény volt. Sajnos, nagyon rövid ideig, mert a fiú hamar elhagyott. Évek óta felém sem néz, a leveleimre sem válaszolt. Én mégis ugyanúgy szeretem, nem tudok nélküle élni, s egymás után kikosarazom azokat, akik közeledni próbálnak hozzám.

Mi ez? Tiszteletre méltó, nagy szerelem, amely – ahogy sokan hiszik, szinte vallásos hittel – egyszer majd elnyeri jutalmát? Vagy inkább szánalmas merevség és alkalmazkodási képtelenség, önáltatás, vagy tetszelgés a mártírszerepben, amiből egyre nehezebb kigyógyulni, s így az egész élet rossz vágányra terelődhet.

Még a véglegesnek szánt párválasztás, a házasságkötés sem teszi elengedhetetlenné minden más kapcsolat felszámolását, s még kevésbé a tizenévesek gyakorló jellegű párválasztásai. Éppen a fiataloknak kellene leghatározottabban szembeszállniuk az elavult hagyományokkal. S szakítaniuk kellene azzal a nézettel, hogy minden párhuzamos kapcsolat eleve erkölcstelen, vagy hogy a hűség mindenáron való ragaszkodást jelent.

 

Az elhamarkodott választás veszélyei

 

Így nem okozna gondot például annak a 15 éves kollégista lánynak, hogy melyik fiúval szakítson a kettő közül, akiket szeret. Ahogy írta:

Szeretem Lacit, de Attilát nem tudom elfelejteni, őt is szeretem még mindig. Nem tudom, mit csináljak?

Vagyis a levélíró úgy érzi, választania kell, mert nem szerethet egyszerre kettőt. Sok más levélből is kiderül, milyen bonyodalmakhoz vezet az elsietett választás. Egy 14 éves lány írta például, hogy beleszeretett egy lakodalomban megismert, 18 éves fiúba, akivel levelezni kezdett, s eltökélte, hogy „ő lesz az utolsó, a végleges”. Kieszközölte szüleinél, hogy meghívhassa a fiút az ünnepekre. De miután a meghívót elküldte, egy barátnője lebeszélte őt erről a kapcsolatról, a saját példájára hivatkozva. A levélíró befolyásolhatóságát, „szerelmének” éretlenségét mutatja, hogy a lebeszélés hatására „kiábrándult” a fiúból. S hiába volt az kedves, hiába szerették meg a szülei, már csak szabadulni szeretne tőle. Ami nem könnyű, mert a fiú már eljegyzésről beszélt, sőt, öngyilkossággal fenyegetőzött arra az esetre, ha csalódna az őt meghívó lányban. Aki most aztán nagy dilemmába került, Mint írja:

Nem akarom az életem tönkretenni azzal, hogy hozzámenjek, de azt sem tudnám elviselni, hogy meghaljon miattam.

Szerencsére nem valószínű, hogy a fiú olyam makacsul kitart fenyegetése mellett. A megoldást az is elősegíti, hogy messze laknak egymástól. A levélírónak így lehetősége van arra, hogy kitérjen az újabb találkozások elől. Nem kell rögtön szakító levelet írni a fiúnak, inkább fokozatosan (több levélben) próbálja megmagyarázni neki, hogy ilyen fiatalon még nem akarja magát végleg lekötni stb. Hasonló, csak kicsit nehezebb a helyzete annak a 17 éves, dolgozó lánynak, aki akkor ábrándult ki partneréből, amikor már „beharangozták” az eljegyzést, és mindkettejük szülei már a lakodalomra készülődtek. A kiábrándulás oka, hogy a fiú nagyon zárkózott, alig beszél az érzelmeiről, gondjairól, s ráadásul passzív a szexben, soha nem kezdeményez:

Hiába mondanám meg neki, hogy mi nem tetszik, ő úgysem változna meg, hiába szeret. De ha megváltozna, se tudnám már szeretni így nem merek belemenni a házasságba, viszont ezt megmondani sem merem, mert félek a botránytól.

Nyilván attól fél a levélíró, hogy a szülőknek nem fog majd tetszeni visszalépése az általuk jóváhagyott és előkészített házasságtól. Ezt elkerülhette volna, ha nem megy bele elhamarkodottan a házassági előkészületekbe, az eljegyzésbe mindaddig, amíg meg nem győződött arról, hogy összeillenek. A fiú viselkedésének megváltoztatásával kapcsolatos igényeit sem kellett volna elhallgatnia, hiszen egyrészt az említett problémák valószínűleg megoldhatók, másrészt az elhallgatásnak, s az így támadt belső feszültségnek nagy szerepe lehetett szerelme elmúlásában. Mindenesetre, ha valóban végleg kiábrándult partneréből, akkor haladéktalanul – még egy esetleges „botrány” árán is! – le kell állítania az esküvői előkészületeket.

 

Igazi és áldilemmák

 

15–16 éves kortól kezdve olyan erős lehet a partnerrel való kapcsolat igénye, hogy ez néha párválasztási áldilemmákat eredményez. Példa erre egy 16 éves lány levele, amelyben megírta, hogy több, mint egy éve jár egy fiúval, de nemrég építőtáborban volt, s ott megtetszett neki egy másik fiú, akivel azóta levelez. Azt írja:

Nem tudom eldönteni, hogy melyik fiút válasszam. Még azt hozzá kell tennem, hogy egyikbe sem vagyok szerelmes. Az anyu szerint inkább a tanulással kéne foglalkoznom. Lehet, hogy igaza van, de az osztályban majdnem minden lánynak van fiúja, így már nekem is lehetne…

A levélíró nyilván nem akar lemaradni a többiektől. Sőt, talán büszkélkedni akar előttük, hogy neki milyen „klassz” fiúja van. Választását ezért az fogja meghatározni, hogy melyik fiú tűnik „klasszabbnak”, „menőbbnek”, rangosabbnak. Ezek a külsődleges szempontok azonban nagyon jelentéktelenek az igazi párválasztás belső, tartalmi szempontjaihoz képest, amikor arról kell dönteni, hogy kivel tudnánk nemcsak együtt járni, randevúzni, hanem harmonikusan együtt élni. Ha ez a lány egyik fiúba sem szerelmes, akkor csak azt javasolhatom: egyiket se vegye túl komolyan, s ne is válasszon közöttük, inkább igyekezzen jobban megismerni mindkettőt. Emellett próbálja tisztázni, kialakult-e már a szerelmi, vagyis érzelmi kötődési képessége.

Az igazi párválasztási dilemmák ott kezdődnek, amikor valaki úgy érzi, hogy két partnert szeret egyszerre. Mint például az a 16 éves lány, aki szerelemből odaadta a szüzességét az egyik fiúnak, de nem titkolta előle, hogy tetszik egy másik fiú is. Miután az egyiket behívták katonának, a másik választás elé állította:

Azt mondta, nem akar miket összeveszíteni. Ő lenne a legboldogabb, ha lenne a kapcsolatunkból valami, de nem akar második lenni. Azt mondta: Dönts te, ahogy gondolod! Most nem tudom, mit tegyek, mert nem szeretném elveszíteni egyiket sem. Legalább addig nem, amíg nem tudom, melyikkel lenne jobb.

A magam részéről érthetőnek tartom, hogy ez a lány egyelőre nem tud és nem is akar választani. Hiszen még egyik fiút sem ismeri annyira, hogy megalapozottan tudna dönteni. Ne feledje azonban, hogy a katonai szolgálatát töltő fiú jelenleg hátrányos helyzetben van, a másik pedig ellenkezőleg, s ezt igyekszik is kihasználni, amikor döntésre akarja rávenni (holott állítólag nem akarja vetélytársával „összeveszíteni”. Talán legokosabb lenne őszintén megmondani neki, hogy egyelőre ne számítson a kapcsolat kizárólagossá tételére – ami nem jelenti, hogy ő „másodlagos”, ugyanis mindketten egyformán fontosak.

Némileg hasonló jellegű a problémája egy 20 éves, főiskolás lánynak, aki 17 éves korában szerelmes lett és eljegyezte magát egy fiúval. Le is feküdt vele, de a szex terén nem alakult ki a harmónia. A főiskolára kerülve ritkábban találkozhattak; a fiú vidéken maradt, a lány pedig egy idő múlva beleszeretett egy évfolyamtársába. Ez utóbbi tud a korábbi kapcsolatról, s arra kérte a levélírót, válasszon közöttük:

Két ember közül kell választanom. Az egyiket szeretem, a másikba szerelmes vagyok. Mindkettő egyenes és tiszta jellem, felelősségtudattal bíró, felnőtt férfi – és szerelmesek belém. Nem is attól félek, hogy ha a frissebb kapcsolatot választom, az nem olyan biztos… Csak attól, hogy egy másik embert tönkreteszek, elrontom az életét, talán öngyilkosságba is kergetem. De legalábbis széttépek egy csomó illúziót, s nemcsak neki, de rokonainknak és ismerőseinknek is csalódást okozok. Ön szerint érdemes ezt vállalni?

Nem könnyű felelni erre a kérdésre. Egy pszichológus is csak arra vállalkozhat, hogy néhány szempontra fölhívja a figyelmet. Az egyik az, hogy ilyen komoly, talán életre szóló döntésekben sohase azt nézze, mit szólnak hozzá egyesek (rokonok, ismerősök), hanem kizárólag az érintettek és saját érdekeit. A másik, hogy nem kell ugyan mindenáron ragaszkodni az egykor adott szóhoz, ígérethez, de alapos oknak kell lennie, ami miatt elveti. Egy új szerelem nem biztos, hogy elég ok (hiszen ez is hamar elmúlik). Az már inkább, ha a régebbi kapcsolatról kiderül, hogy komoly hiányosságai vannak – például a szex terén – amiket nem tudnak kiküszöbölni. (Persze ennek megítélésében nagy a tévedés veszélye.)

De könnyen tévedhet a levélíró az új partnert illetően is, hiszen még nem ismeri eléggé, s a szerelem is nehezíti a tárgyilagos megítélést. Már csak ezért is okosabb lenne, ha várna még a döntéssel, mondjuk egy fél évet. Elavult szemlélet, hogy „csak egyet szerethetünk”. Két férje persze nem lehet, de két partnere – egy szerelme és egy jó barátja – igen. Végül, a döntés következményeit abból a szempontból is mérlegelni kell, hogyan hat a „vesztesre”. Ha nehezen bírja elviselni, akkor fokozatosan elő kell rá készíteni.

Egy másik, 20 éves, egyetemista lánynak három fiú udvarol, mindhárman szerelmesek belé és feleségül akarják venni. Ő mindegyiküket jó barátjának érzi, egyikükbe egy kicsit szerelmes is, de választani nem tud közülük.

 

Rengeteget vívódom. Hol hibáztam? Mit lehet itt tenni, hogy mindannyiunknak a lehető legjobb legyen? Én csak azt akartam, hogy ők a barátaim legyenek. Ők viszont komolyabban gondolták. Hát az embernek 20 éves korában már el kell magát köteleznie? Eléggé gyereknek érzem még magam ehhez, nem is feküdtem még le egyikükkel sem, szűz vagyok. A helyzet azonban lassan tarthatatlanná válik – és nem tudok dönteni.

Ez a levél jó példa arra, hogy a párválasztási érettség nem feltétlenül alakul ki 20 éves korra. De épp ezért nem is szabad elvárni, hogy valaki ebben az életkorban már végleg elkötelezze magát. S miért kellene titkolni, hogy egyelőre nem áll szándékában elkötelezettséget vállalni? Ezt több jó érvvel is alátámaszthatja: még nem ismeri eléggé egyiküket sem; még nem fejezte be tanulmányait stb. Fontos, hogy nyíltan, őszintén beszéljen velük, s egyiküket se ringassa abba az illúzióba, hogy csak ő van egyedül. Bízza rájuk, hogy vállalják-e a nem kizárólagos kapcsolatot. Aki pedig féltékenységével üldözi, azzal szakítson.

 

Ésszerűtlen választások

 

Sok olyan eset van, amikor a tervezett párválasztás ilyen vagy olyan okokból nem szerencsés. Egy 16 éves lány írta, hogy járt egy sráccal, akit nagyon szeretett, de az csak játszott vele; már az első randevúra nem jött el, s ez később is többször megismétlődött. A lány később találkozott egy másik fiúval, aki régebben tetszett neki. Kezdtek együtt járni, s nem is lett volna semmi baj, de amikor az előző partner megtudta, hogy a levélíró új fiúval jár, nagyon „ráhajtott”: szerelmet vallott és folytatni akarta a kapcsolatot.

Mind a két fiú kedves nekem, de boldog is szeretnék lenni. Miért pont az kell nekem, aki csak játszik velem, aki megbízhatatlan, de én mégis vonzódom hozzá? Itt van ez az új srác, nagyon kedves, aranyos, megértjük egymást, de mégsem szeretem annyira, mint Őt…

Egy kívülálló számára nyilvánvalónak tűnik, hogy okosabb lenne, ha ez a lány az új partnert választaná, s nem azt, aki már többször cserbenhagyta, s akivel nem volt boldog. Az érzelmek azonban nem változnak meg máról holnapra, s egy boldogtalan szerelem is nagyon mély nyomokat hagyhat. Szinte mindenkire érvényes, amit Szabó Lőrinc írt (a „Tücsökzene” című verseskötetében):

 

…véletlenek, s álmok zűrzavara
kalauzol, vágyaink szimata –
és még egy, mindig újra és megint:
ütőikhez hűséges sebeink.

 

A levélíró lelkén is sebeket ütött a régebbi partner, ezért zaklatja fel annyira az újbóli közeledése. Pedig a fiúban valószínűleg csak a féltékenység ébredt fel, aminek alapja nem a szerelem, hanem egyszerűen a birtoklási vágy. Ha elnevezi „nagy Ő-nek”, ezzel egy kicsit végzetszerűnek tűnteti fel ezt a kapcsolatot önmaga előtt; ami kényelmes önigazolás arra, hogy „beadja a derekát”. Okosabb lenne ugyan, ha ésszerűen az új partnere mellett döntene – csak nem biztos, hogy képes rá.

Még ésszerűtlenebbnek látszik annak a 20 év körüli fiatalembernek a tervezett választása, aki négy éve jár egy (most 19 éves) lány után, holott az nem veszi komolyan:

Úgy érzem, nem őszinte velem. Nem akar elmenni velem sehová szórakozni; ha én hívom, nincs kedve. De ha nélkülem megy el egy buliba, jól érzi magát. Őt nem érdekli, hogy mi lesz belőlünk, sokat veszekszünk, már egész kiborultam. Mit tanácsol? Elvegyem feledségül?

Remélhetőleg a levélíró is csak arra vár, hogy megerősítsem: ilyen esetben inkább ne is gondoljon a házasságra! Hiszen, ha hajlandó lenne is a lány, nyilván nem szeretetből, hanem számításból, érdekből menne hozzá. A levélírónak valószínűleg nem sok öröme lenne az ilyen házasságból. Ha nem sikerül őszinte baráti vagy szerelmi viszonyt kialakítani a lánnyal, akkor legjobb, ha szakít vele. Ahogy József Attila írta:

 

…oly illőt ölelgess, ki kapkod és fúl csókod után.

 

De nyilván nem szerencsések az olyan esetek sem, amikor valaki olyan partnert választ, aki már másutt elkötelezett vagy éppen házas. Ilyenkor ugyanis nehezen leküzdhető akadályokkal kell számolni (vagy el kell fogadni a kapcsolat erős korlátozottságát). Egy 16 éves lány írta, hogy szerelmes lett egy 27 éves, nős férfibe Ez tipikus esete az olyan párválasztásnak, amikor házasságról, vagy együttélésről aligha lehet szó (hacsak nem akar az illető elválni). Fontos, hogy ezt el tudja fogadni, s még titokban se ápoljon hiú reményeket. Ehelyett tisztázandó, hogy ebben az esetben mi lehet a tartalma és értelme a kapcsolatnak. Ennek alapján lehet megítélni, hogy érdemes-e (és milyen keretek, korlátok között) folytatni.

A nős férfiakra vagy férjes asszonyokra irányuló párválasztás erkölcsi problémákat is felvet. Nem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen viszony mennyiben érinti a partner házastársát, s nem veszélyezteti-e az adott házasság létét, életképességét. Minden megnöveli a házasságon kívüli kapcsolatot létesítők felelősségét. Ezért gondosan mérlegelni kell (különösen, ha a házastársaknak gyermekük is van). Érvényes ez a következő esetre is:

Egy 25 éves szakmunkás írta, hogy beleszeretett egy fiatalasszonyba, akinek férje „javítóintézetben” (?) van. Már néhányszor le is feküdtek egymással. Pár hónap után a férj valahogy tudomást szerzett a viszonyról, fenyegetőzött, s most nem tudják, mitévők legyenek. Az asszonyka azt javasolta, függesszék fel a kapcsolatot fél évre, s majd aztán döntsenek. Addig a fiú nyugodtan járjon más nőkkel, akár le is fekhet velük. A fiatalembernek különböző aggályai vannak, ezért kéri véleményemet.

Nekem is vannak aggályaim. Úgy tűnik, mindketten kissé meggondolatlanul vetették bele magukat ebbe a kapcsolatba. Nem tisztázták, hogy mit várnak egymástól, és milyen következményekkel számolhatnak. Ennek kapcsán nemcsak a teherbe esésre gondolok, hanem főként arra, hogy viszonyuk milyen hatással lesz a fiatalasszony házasságára. Nem világos, hogy ő el akar-e válni, vagy sem; komoly, tartós kapcsolatot, vagy csak futó kalandot keres. Mindenesetre inkább az utóbbit valószínűsíti a kapcsolat „felfüggesztésére” és más partnerek keresésére irányuló javaslata. Hiszen esetleg maga is ugyanezt akarja tenni a következő fél évben.

Ennek pedig egy ilyen pár hónapos viszony után aligha lehet más vége, mint hogy az újabb kalandok háttérbe szorítják, a feledés homályába borítják ezt a rövid életű viszonyt. Ha valaki meg akar őrizni vagy éppen erősíteni kíván egy kapcsolatot, akkor nem tesz ilyen javaslatokat. (Kivéve persze, ha taktikázik, s arra számít, hogy szerelmes partnere úgysem bírja ki sokáig nélküle, s majd még inkább „töri magát” utána.) Az olvasóra bízom, milyen következtetést von le mindebből. Egy bizonyos: attól, hogy fél évig nem találkoznak, egyikük sem lesz okosabb a döntést illetően. Csak a rendszeres találkozások tennék lehetővé, hogy jobban megismerjék egymást, s így megalapozottabban dönthessenek. Ez azért is fontos lenne, mert sok szempontból „eltérő a természetük”:

Ő szereti az irodalmat, én nem annyira, de most kértem, hogy adjon könyveket. Én nagyon takarékos vagyok, ő nem. Nincsenek reális elképzelései az életről. Mindig álmodozik. Ő nem nagyon szeret dolgozni, én viszont abban nőttem fel. Nem tudom, hogy ezek a különbségek fognak-e csökkenni. De szerintem mindenkinek van egy bázisa, amiben felnőtt, és azt nagyon nehéz átalakítani.

Az „eltérő természet” nem feltétlenül baj egy kapcsolatban, különösen, ha az eltérések jól kiegészítik egymást, s ha el tudják fogadni az egyéni különbségeket. Ez azonban csak egymás alaposabb megismerése során derülhet ki. A különbségek valamelyest csökkenhetnek, de arra ne számítson, hogy alapvetően megváltoztathatja, „átnevelheti” partnerét. Nem szabad készpénznek venni a megváltozásra irányuló ígéretet sem. Egy 26 éves férfi írta:

Két évvel ezelőtt megismerkedtem egy 21 éves, egygyermekes anyával, és nagyon megszerettük egymást. Akkor még férjnél volt. Ez nem jelentett problémát, de tavaly, amikor feljöttem Pestre dolgozni, ő közben elvált és belemerült az életbe, tehát kurva lett. Igaz, amikor legutóbb otthon voltam, csak velem volt, és megígérte, hogy megváltozik. Ez lehet igaz is, de talán csak azért mondta, hogy vegyem feleségül. Most nem tudom, mit csináljak.

Itt először is azt kellene tisztázni, hogy csakugyan „kurva” lett-e ez az elvált asszony. Vidéken ugyanis könnyen rámondják ezt mindenkire, aki nem szigorú monogámiában él. Lehet, hogy egyszerűen csak szerelmi viszonya volt valakivel. Ez pedig egészen másféle megítélés alá esik, mint ha valóban prostituált volt, vagyis pénzért bárkivel közösült. De akár így volt, akár úgy, a megváltozás ígérete csupán egy szándékot fejez ki, aminek a megvalósítása nemcsak azon múlik, hogy komolyan gondolta-e, vagy csak a házasság kedvéért mondta-e, hanem sok egyéb tényezőn is: a személyiségén, a körülményein stb. Így hát a választásnál ne csak abból induljon ki, hogy mit csinált partnere, amikor nem voltak együtt, hanem abból is, hogyan viselkedik, amikor együtt vannak, általában milyen ember, mennyire megbízható stb. Legegyszerűbb, ha kipróbálják az együttélést néhány hónapig (vagyis próbaházasságot tartanak).

Egy 22 éves fiút csak az tart vissza a házasságkötéstől, hogy 18 éves választottja nemcsak ővele és szüleivel kedves, hanem másokkal is:

Ő azt mondja, szeret engem, mégis félek. Szeret másokkal kacérkodni, másokat megkörnyékezni. Mit tegyek? Vajon, ha elveszem feleségül, akkor is ezt fogja csinálni?

Látni való, hogy a levélíróban a féltékenység mocorog, ami nem jó előjel a házasságra nézve. A leírt kérdést inkább a partnerének kellett volna feltennie; bár persze lehet, hogy ő sem tudott volna rá válaszolni. Egyébként önmagában véve nem olyan nagy baj, hogy szeret másokkal kedveskedni („kacérkodni”). Hiszen, ha komoly érzelmek fűzik a fiúhoz, akkor ennek nincs különösebb jelentősége. Tehát próbálja meg elkerülni a féltékenység csapdáját, mert ha beleesik, akkor biztosan elrontja ezt a kapcsolatot.

 

Szerelmi, vagy érdekházasság?

 

Habár a párválasztás korunkban egyre szabadabbá válik, még ma sem ritka, hogy társadalmi (származásbeli, iskolai végzettségi vagy életszínvonallal kapcsolatos) különbségek és előítéletek erősen befolyásolják a választást. Egy 25 éves, érettségizett lakatosnak például komoly gondot okoz, hogy partnere egyetemet végzett, pedig ezt sohasem éreztette vele. Megnyugtathatom: hasonló világszemlélet és értelmi szint esetén még ennél nagyobb iskolai végzettségbeli különbségeknek sincs nagy jelentősége.

Még ma is előfordul (főleg vidéken), hogy a szülők kiszemelnek valakit gyermeküknek, s mindenáron össze akarják hozni a „partit”. Egy 19 éves, főiskolás lány írta, hogy nagybátyja bemutatta egy 25 éves fiúnak, aki

úri családból származik, a szó legszorosabb értelmében. Az ő szülei, meg az enyémek is szerették volna, ha belőlünk egy pár lesz. Az mellékes, hogy én még nem akarok férjhez menni, s különben is, mást szeretek. A fiú már nemegyszer volt nálunk, pedig mondtam anyunak, hogy nem tetszik. Azt mondta: a szerelem nem az első látásra jelentkezik, majd megszeretem. Ilyen parti nem lesz több; használjam ki az alkalmat: víkendház, kocsi stb. Egy szem gyerek a családban, soha gondom nem lenne. Viszont érzem, hogy boldogtalan lennék vele, mert nem szeretem, sőt, már kifejezetten ellenszenvet érzek iránta.

Szerencsére ebben az esetben a szülők nem erőszakoskodtak túlságosan, így az érdekházasságra nem került sor. Tanulság lehetne minden szülőnek: az unszolás csak azt eredményezte, hogy az „úri fiú” kifejezetten ellenszenves lett a lány szemében. Nem befejezett ügy viszont annak a 21 éves lánynak az esete, aki azt szerette volna tudni: van-e joga a vőlegénye helyett a szerelmét választani? Ugyanis négy éve bele szeretett egy szívbeteg fiúba. Szülei azonban „Mit akarsz egy beteg embertől?!” felkiáltással eltiltották tőle és összehozták egy másik sráccal. Ettől kezdve titokban találkoztak, szerelmük pedig csak még erősebb lett. Szexuális kapcsolatot a lány egyikükkel sem létesített, de a szülei kívánságára nemrég eljegyezte magát a másik fiúval. Vőlegénye ezt követően bevonult katonának, szerelmén pedig szívműtétet hajtottak végre, amitől javult az állapota. A titkos találkák folytatódtak. A levélíró vállalná a botrányt, hogy felbontja az eljegyzést. A szeretett fiú viszont belenyugodna, hogy a másik felesége legyen.

Mit felelhetnék a feltett kérdésre? Természetesen van joga a szerelmét választani. A jegyesség még nem jelent feltétlen házassági elkötelezettséget; komoly indok esetén minden további nélkül fel lehet bontani. A kérdés eldöntésében nem abból kell kiindulni, hogy „mit szólnak az emberek?” Az viszont tisztázandó, hogy a szívbeteg fiú miért mondana le olyan könnyen a házasságról (indokai megfontolandók).

Befejezésül egy olyan párválasztási problémáról írok, ami napjainkban mind gyakoribb: a külföldi partnerrel tervezett házasságokról. Egy 23 éves fiú írta:

Katonai szolgálatom előtt két évig külföldön dolgoztam. Sikerült ott egy szerintem hozzám illő lánnyal megismerkednem. Kb. fél évig együtt is éltünk, de házasságkötésünket meghiúsította, hogy haza kellett jönnöm. Akkor azt gondoltuk, hogy örökre vége mindennek. De azóta is szorgalmasan levelezünk és legfőbb vágyunk, hogy mégiscsak összeházasodjunk. Csak hát tartok a következőktől:

A nagy kihagyás után lehetünk-e ismét boldogok egy életen át? Mit tehetek, ha elfogja majd a honvágy, hiszen a nagy távolság lehetetlenné teszi, hogy gyakran hazautazzon? Hogyan segíthetném elő beilleszkedését a társadalmunkba és a családunkba? Képes lesz-e a magyar nyelv megtanulására? Ha gyermekünk lesz, nem lesz-e káros, hogy nem egy nyelven beszélünk? Stb.

A levélíró nehéz döntés előtt áll – nem irigylem érte. Szeretik egymást – ez van az egyik oldalon. A másikon pedig sok-sok nehézség és akadály. Megéri-e vállalni? Jó választ adni még akkor is nehéz lenne, ha mindkettőjüket ismerném. Hát még így! Ezért csupán a következőket ajánlom figyelmükbe.

A külföldivel kötött vegyes házasságok ritkán szoktak tartósan beválni. Éspedig annál kevésbé, minél nagyobb az ún. etnikai, szokás- és kultúrabeli különbség a partnerek között. Próbálja gondolatban megfordítani a dolgot: be tudna-e illeszkedni véglegesen az ottani életbe (és partnerének családjába)? Aligha? Ha mégis, akkor azt javaslom, hogy ő költözzön partneréhez. De ne higgye, hogy könnyű lesz. Felnőtt emberek – éppúgy, mint a „felnőtt” fák – nehezen ültethetők át egészen más környezetbe anélkül, hogy elsorvadnának. Akit kiragadnak a megszokott életéből, hallatlan nehézségek elé kerül: idegen nyelv, idegen szokások, emberek stb. Így végtelenül ki lesz szolgáltatva a párjának, hiszen csak őrá támaszkodhat.

Mindez olyan nagy lelki teljesítmény, amire csak az igen rugalmas, az új helyzetekhez hozzáedződött emberek képesek. Vajon melyikük ilyen? S mi lesz, ha a szerelem elmúlik, s már nem fogja sarkallni őket a nehézségek leküzdésére? A magyar egyébként a nehezen megtanulható nyelvek közé tartozik. De nem ez okozza a fő nehézséget. S még csak nem is az eltérő éghajlat, hanem inkább az életmód és a gondolkodásmód különbözősége. Olyan ez, mintha valakinek egészen új embert kellene faragnia magából Szó se róla, kedvező feltételek esetén, sok segítséggel ez is sikerülhet. Tévedés azonban azt hinni, hogy a külföldivel kötött házasság révén elérhető, esetleges anyagi előnyök, magasabb életszínvonal önmagában biztosítja vagy akár csak jelentősen megkönnyíti a tartós beilleszkedést.

Végeredményben, aki külföldivel akar házasságot kötni, nagyon nehéz feladatra vállalkozik – épp ezért jól gondolja meg!

 

 

15.   AZ  ÉLETKOR, A  MAGASSÁG  ÉS  A  ROKONI FOK

szerepe  a  párválasztásban

 

 

Bár az itt tárgyalt kérdések tulajdonképpen szorosan a párválasztás nagy témájához kapcsolódnak, mégis indokoltnak látom külön foglalkozni velük. Ugyanis a levelekből ítélve igen gyakran okoznak problémát, tipikusak a fiatal korosztályokra nézve, s az amúgy is igen bonyolult párválasztási témakörnek jól elkülöníthető oldalát képviselik.

Ami az első két tényezőt, az életkort és a magasságot illeti, már egy korábbi, kérdőíves vizsgálatom nyilvánvalóvá tette, hogy ezeknek nagy jelentőséget tulajdonítanak a szerelmi és házassági párválasztásban. Éspedig oly módon, hogy „a fiú legyen néhány évvel idősebb és szemmel láthatólag magasabb, mint a lány!” Az ettől eltérő adottságokat ugyanis párválasztási akadálynak tekintik. A levelekből ítélve különösen a korkülönbség jelentkezik ilyen akadályként. A legtöbb ilyen levelet lány írta, s többnyire az okoz problémát, hogy a (leendő vagy tényleges) partner jóval idősebb. Különösen nagy gondot okozhat ez tizenéves korban. Egy 14 éves lány írta:

Osztályunk egyik klubdélutánján megismerkedtem egy osztálytársam bátyjával. Akkor láttam először, de rögtön szerelmes lettem belé. Szeretném megkérdezni: nem túl nagy-e a korkülönbség köztönk – ő 20 éves – vagy mondjak le róla?

Hat évnyi korkülönbség önmagában nem tűnik soknak, de ez esetben mégis meggondolandóvá teszi ezt a kapcsolatot. Miért? Azért, mert egy 20 éves fiatalembernek nyilván egészen más igényei vannak (például szexuális szempontból stb.), mint egy 14 éves lánynak. Persze, ha mindketten megfelelő szexuális kultúrával rendelkeznének, s a fiú elég türelmes lenne, akkor ez az eltérés nem feltétlenül okozna bajt, mert egy tartósabb kapcsolatban áthidalható lenne. Viszont, ha nincs meg a szükséges felkészültség, az egy ilyen kapcsolatban a kikényszerített (s így káros) odaadás, vagy a csalódás veszélyével járhat. Okosabb lenne tehát, ha a levélíró hasonló korú, vagy csak egy-két évvel idősebb fiúval próbálgatná a partnerkapcsolatot. Általában elmondható, hogy minél fiatalabb partnerekről van szó, annál kisebb korkülönbség tekinthető ideálisnak. Később aztán a korkülönbség jelentősége csökken.

 

A korkülönbség veszélyei

 

Még nyilvánvalóbbak abban a levélben, amit egy másik, 15 éves lány írt:

Azt mondják, igen helyes lány vagyok és testileg fejlettebb az átlagnál. Az a nagy bajom, hogy eléggé szeretem a férfiakat. Ha meglátok egy különösen csinosat, könnyen beleszeretek. Most is 3 hete járok egy 25 éves férfivel, aki buszvezető. Azt hazudtam neki, hogy 18 éves vagyok. A randevúk során elég sokat engedtem meg neki, egyszerűen nem tudtam ellenállni. De lefeküdni nem akartam vele (bár egyszer majdnem megtörtént). A napokban aztán valakitől megtudta, hány éves vagyok és nagyon mérges volt. Majdnem felpofozott, hogy ő nem akar miattam börtönbe kerülni. Ez nekem nagyon rosszul esett. Azt mondta, ha lefekszem vele a múltkor, biztosan teherbe esem. Ezért már hallani sem akar közelebbi kapcsolatról. Most aztán nem tudom, mit tegyek?

A magam részéről teljesen megértem a levélben szereplő férfit, hogy dühös erre a lányra és nem akarja folytatni a kapcsolatot. Hiszen a lány még kiskorúnak számít, így az a felnőtt, aki vele szexuális kapcsolatot létesít, büntethető, még akkor is, ha a szexuális kapcsolatot a kiskorú kezdeményezte. Az, hogy a lány letagadta a valódi életkorát, nyilván a lány bűne, de nem menti fel a férfit a felelősség alól. Még nagyobb bajba sodródtak volna mindketten, ha a könnyelműség, a fogamzásgátlás elmulasztása folytán a lány teherbe esik. Az a lány, aki „egyszerűen nem tud ellenállni”, nyilvánvalóan éretlen még a felnőttes jellegű partnerkapcsolatra. Jobban teszi tehát, ha életkorban közelebb álló partnert keres, s vele is csak a pettingig jut el.

Az eset másik fő tanulsága, hogy nem érdemes hazudni, az életkort letagadni, idősebbnek mondani magát, mint amennyi valójában. A tények előbb-utóbb mindig kiderülnek, s a hazugság a kapcsolatot válságba sodorja. Más szempontból merült fel a korkülönbség kérdése egy 18 éves lány levelében, akinek egy 32 éves férfi tetszik:

Nagyon nagy korkülönbség-e a 14 év? Igaz-e, hogy aki 32 éves koráig nem nősült meg, annak valami baja van, vagy nagyon kiállhatatlan?

Nos, minthogy mindketten felnőtt korúak, a 14 évnyi korkülönbség nem látszik túl nagynak. Ha egyébként összeillenek és jól megértik egymást, akkor ilyen korkülönbségnek nincs jelentősége. Alaptalannak tűnik az a feltételezés is, amit a második kérdés fejez ki – bár nem ártana tisztázni, miért maradt az illető „agglegény”. (Persze ha már volt egy-két komolyabb partnerkapcsolata, akkor nem tekinthető agglegénynek sem.) Lehet, hogy valami objektív ok akadályozta meg a párválasztásban, például túl sokáig elhúzódó tanulmányok, vagy más, időrabló elfoglaltság. Az sem kizárt, hogy az illető amolyan „későn érő típus”, vagy gátlásai vannak a kapcsolatteremtésben, de azért még jó férj lehet belőle. (Ugyanezek a meggondolások természetesen a „vénlányokra” is érvényesek.)

Sajátos és elég elterjedt változata a korkülönbség-problémáknak, amikor a férfi partner nemcsak jóval idősebb, hanem már nős is. A legmegdöbbentőbb ebben a „műfajban” egy 15 éves lány levele volt. Mint írja:

Szerelmes vagyok (azt hiszem). Ez még nem lenne baj, de pont egy nős emberbe, aki 40 éves. Ő azt mondja, két gyermeke is van. Már sokszor próbáltam elfelejteni, de nem tudom. (Ugyanis buszvezető, mindennap látom.) Már teljesen kikészülök! Ő mindig csak a csókolózást emlegeti. Mit tegyek?

Ki érti, hogy egy 15 éves lány hogyan lehet szerelmes egy nála 25 évvel idősebb, nős férfibe, aki akár az apja is lehetne? Pedig nem is olyan ritkán fordul elő hasonló eset. Lehet, hogy éppen a saját apjuk iránt érzett szeretetet viszik át a serdülő lányok egy idősebb férfire (mert egy apát nem szabad „úgy” szeretni, de egy más férfit lehet). Vagyis ez talán egy megoldatlan „apakomplexus” jele; de mindenesetre az éretlenség megnyilvánulása. Nyilvánvaló, hogy az ilyen (egyoldalú és gyerekes) szerelem beteljesüléséről aligha lehet szó. Veszélye azonban lehet, főleg, ha a lány ezt nem ismeri fel, vagy a férfi visszaél a lány érzelmeivel és naivitásával. Viszont, ha nincs ilyen veszély, akkor egy beteljesületlen szerelem is tanulságos, fejlesztő élmény lehet a serdülő számára.

Kevésbé súlyos, de annál jellemzőbb annak a 17 éves lánynak az esete, aki egyhetes nyaralása során beleszeretett egy 27 éves, nős férfibe, aki természetesen „nagyon rosszul él a feleségével”. A férfi az utolsó estén megkérte a lány kezét:

Igaz, tíz évvel idősebb nálam, de én szeretem őt. Hozzá is mennék, csak előbb az iskolát be kell fejeznem. Anyuéknak nem is mertem elmondani. Nem nevetséges az, hogy ő ennyivel idősebb? Attól még jó házasság lenne a miénk? Most levelezünk, mivel távol lakunk egymástól.

Bár a korkülönbség miatt éppenséggel lehetne jövője ennek a kapcsolatnak, más tényezők mégis az ellenkezőjét valószínűsítik. Az egyik, hogy a férfi nős, s egyáltalán nem biztos, hogy komoly a válási szándéka. A másik: egyheti ismeretség aligha elegendő egy időtálló és harmonikus kapcsolat megalapozásához. A távolság, a ritka találkozási lehetőség növeli annak esélyét, hogy egy újabb kapcsolat háttérbe szorítja, feledésre ítéli ezt az alighogy bontakozó szerelmet.

Ritkán fordul elő az a fajta korkülönbség, amikor a férfi jóval fiatalabb, mint a nő. Ám, ha előfordul, ez komolyabb akadálynak tűnik, mint az ellenkezője. Egy 19 éves lány írta, hogy névtelen szerelmes leveleket kapott, aztán megismerte a feladójukat is, egy 15 éves fiút. A fiú szimpatikus volt neki, jól érezte magát vele, de az együttjárást, barátkozást mégis lehetetlennek érezte a korkülönbség miatt:

Tiszteletben tartom az érzéseit, nem akarok neki fájdalmat okozni, de a reális tényeket is meg kéne vele értetni: ő túl fiatal hozzám.

Ha arra gondol, hogy (egyelőre) nem lehet szó házasságról, akkor igaza van (bár a fiú valószínűleg nem is törekszik erre). De miért ne barátkozhatnának? Némileg hasonló problémáról számol be egy 23 éves fiatalember, aki ahhoz kért tanácsot, hogy milyen érvekkel tudná megnyugtatni 28 éves lánypartnerét a korkülönbséggel kapcsolatos aggályait illetően. Az érdekli, hogy milyen nehézségek adódhatnak ebből a későbbiekben?

Nos, ha mindkét fél legalább huszonéves, vagy idősebb, akkor nincs különösebb jelentősége annak, ha a férfi akár 5–10 évvel fiatalabb a nőnél. A kapcsolat sikere sokkal inkább más tényezőkön (kölcsönös megértés, érzelmi és szexuális összhang stb.) múlik. Pusztán a korkülönbségből később sem adódhatnak komoly nehézségek. Ami a megnyugtatás módját illeti: legjobb, ha kikérdezi partnerét, hogy milyen aggályai vannak, s aztán megpróbálja konkréten megcáfolni ezeket az aggályokat. Persze lényegesen nagyobb korkülönbségnek – ha például a nő 10–20 évvel idősebb, mint a férfi – hosszabb távon már lehetnek komoly hátrányai. De az ilyen esetek olyan ritkák, hogy nem érdemes kitérni rájuk.

Tipikusnak inkább az a 16 éves fiú tekinthető, aki azon esett kétségbe, hogy a lány, aki megtetszett neki, két évvel idősebb nála:

Hiszen pont fordítva, nekem kellene idősebbnek lennem! Az sem vigasztal, hogy legalább 10 centivel magasabb vagyok nála.

Lám, milyen jól elsajátította azt a meggyökeresedett előítéletet, hogy a férfinek kell idősebbnek és magasabbnak lenni! Pedig valójában ezt a szokáson, hagyományon kívül semmi sem támasztja alá (hacsak nem az a „patriarchális igény”, hogy a nőnek „fel kell nézni” a magasabb, tekintélyesebb férfire). Elavult hagyományokhoz azonban nem érdemes ragaszkodni, hiszen az emberi boldogság útjában állnak.

 

Min múlik a boldogság?

 

Hogy mennyire, arra jó példa annak a 18 éves lánynak az esete, aki azért szakított – hosszas levelezés és az ennek során kialakult, mély barátság ellenére – partnerével, mert kiderült, hogy a fiú három centivel alacsonyabb, mint ő:

Azt hittük, mi vagyunk a legszerencsésebbek. De most kiderült, hogy az élet kegyetlen tréfát űzött velünk. Megismertem egy embert, akit belsőleg nagyon megszerettem, de a külsejét nehéz elfogadnom. Hogy néznénk ki egymás mellett? Még ha valahogy bele is törődnénk, akkor is megmérgeznék kapcsolatunkat az emberek. Talán eljutnánk addig, hogy ő szégyellne engem, én pedig őt. Nem állhatunk le mindenkinek megmagyarázni, hogy a külsőnél sokkal fontosabbak a belső értékek…

Íme, egy jobb sorsra érdemes kapcsolat tragikuma! A centimétereken múló boldogság! Mintha bizony nem lennének százával, ezrével olyan házaspárok, ahol a férfi alacsonyabb (sőt, néha jóval alacsonyabb), mint a nő. Sokan talán mosolyogtak rajtuk, s ez eleinte kicsit zavaró, de meg lehet szokni. Nem kell leállni és mindenkinek magyarázkodni! Egyszerűen nem kell annyira törődni mások véleményével – ha tudjuk, hogy nincs igazuk! A lelki felnőtté válás egyik fő kritériuma éppen az, hogy többé-kevésbé függetleníteni tudjuk magunkat a véleményektől, s tetteinket nem az aggályos „Mit szólnak hozzá?” szempont határozza meg.

A fejezet elején említett, harmadik tényező a rokoni fok, pontosabban az a körülmény, amikor a partnerek nem túl közeli, de mégis kimutatható rokoni viszonyban állnak egymással, s emiatt aggályaik vannak, nem merik vállalni a kapcsolatot. Meglepő, hogy milyen sokan tájékozatlanok ezen a téren. Csaknem ugyanannyian kértek tanácsot ez ügyben, mint a korkülönbség miatt. Olyan is írt, aki csak annyit tudott, hogy partnere távoli rokona, s máris ijedten kérdi, hogy járhat-e vele egyáltalán. Mások pontosan tudják, milyen fokú rokonságról van szó: többnyire az unokatestvéri viszony okoz gondot. Például:

Hat hónapja járok Ferivel. Amikor szüleimnek megmondtam, hogy kivel járok, akkor derült ki, hogy az ő anyja és az enyém unokatestvérek. Ezért anyu ellenzi, hogy együtt járjunk. Pedig a kölcsönös vonzalom és megértés megvan köztünk. Szeretném megkérdezni, hogy van-e orvosi vagy jogi akadálya annak, hogy együtt járjunk, esetleg összeházasodjunk?

A rokoni fok itt másod-unokatestvéri, de gyakran szeretik meg egymást az első unokatestvérek is, akik kapcsolatukat veszélyesnek és tilosnak érzik. Olyan aggályok is felmerülnek bennük, hogy pl. „nem fertőznénk-e meg egymást?”, „születhetne-e gyermekünk és nem lenne-e vérbajos?” stb. Ezek a félreértésre utaló aggályok az évezredes hagyományokon alapuló, ún. vérfertőzési tabuból erednek, bár azt is tévesen értelmezik. A „vérfertőzés” kifejezést ugyanis nem szó szerint kell értenünk; ez egyszerűen közeli rokonok közötti szexuális kapcsolatot jelöl, ami szinte ősidők óta tilos volt (bár ősidők óta meg is szegték). Régen ez a tilalom sokkal szélesebb körre (pl. az egész törzsre illetve nemzetségre) terjedt ki, aztán az idők folyamán fokozatosan szűkült. Ma már csak a közvetlen vérrokonokra (szülők, nagyszülők, testvérek stb.) érvényes.

Egészségügyi szempontból az unokatestvérek gyermeknemzési céllal létesített nemi kapcsolatát, házasságát is csak akkor lehet kifogásolni, ha a családban halmozottan fordulnak elő bizonyos örökletes értelmek. Ilyen fokú rokonság esetén mindenképpen ajánlatos felkeresni a legközelebbi genetikai tanácsadó rendelést, ahol vizsgálatok alapján meg tudják mondani, hogy nagyjából mekkora a valószínűsége a születendő gyermek esetleges öröklődő betegségének. (Szerencsére általában nem túl nagy.) De ilyenkor is legfeljebb a gyermekről kell lemondani, nem pedig a szerelemről vagy házasságról.

 

 

 

16.  PÁRKAPCSOLATI  PROBLÉMÁK  --  ÉS  MEGOLDÁSUK

 

 

Nagy és bonyolult témához érkeztünk. Alig akad ugyanis valami, ami több gondot okoz a fiataloknak (no meg az idősebbeknek), mint a partnerkapcsolat, vagy annak hiánya. Az utóbbiról, vagyis a magányosságról máshol esett szó. Ezúttal a már meglevő párkapcsolatok problémáival foglalkozunk. S ezekkel sem minden vonatkozásban, hiszen külön fejezetek tárgyalják, például a féltékenységet vagy a szexuális zavarokat. Így is nagy levélanyagból kellett kiválogatnom azt a kb. másfél tucatot, amelyek legjellemzőbben illusztrálják a főbb párkapcsolati gondokat, például:

 

•     Hogyan hódíthatjuk meg a kiszemelt partnert?

•     Hogyan tehetjük tartóssá a kialakult kapcsolatot?

•     Mennyire legyünk őszinték vagy taktikázók?

•     Mit várhatunk a partnertől? Lekössük-e magunkat hozzá?

•     Mi tegyünk, ha más is érdekel bennünket?

•     Mit tehetünk, ha partnerjelöltünk már foglalt (vagy más is érdekli)?

•     Van-e lehetőség a partner „megnevelésére”?

•     Milyen esetben szakítsunk – és hogyan? stb.

 

Mindenekelőtt egy gyakori félreértést szeretnék tisztázni. A „partnerkapcsolat” nem feltétlenül jelent szokásos értelemben vett nemi kapcsolatot. A serdülők általában megelégednek az erotikus közeledés valamilyen enyhébb fokával (kézszorítás, puszi, simogatás); esetleg ez utóbbiakról is csak álmodoznak. Például, ha egy fiú vágyakozva néz egy lányt és fantáziál róla, az még nem partnerkapcsolat. De ha rendszeresen „szemeznek”, egymásra mosolyognak és igyekeznek minél többször találkozni, az akkor is kezdődő partnerkapcsolat, ha még hozzá sem értek egymáshoz.

Persze ennyivel általában csak a nagyon fiatalok érik be. Már a serdülőkorban megkezdődik a komolyabb kapcsolatokra való törekvés. A „komolyságot” azonban nem annyira a szexuális élmények, mint inkább az érzelmi kötődés kimutatása, nyílt vállalása jelenti. Itt van például egy 13 éves lány levele, akinek megtetszett egy 13 éves fiú:

Eleinte csak jó barátomnak tartottam, de később teljesen beleszerettem. Nem mintha különösebben szép lenne, csak mert… Nem is tudom megmagyarázni, miért. Ő sokat szemtelenkedik velem, de még egyszer se vesztünk össze. Én próbálom kifejezni érzelmeimet, de ő nem veszi figyelembe. Nagyon játékos. Talán még kicsi ehhez. Kérem, írja meg, hogyan tudnám magamra terelni a figyelmét, egyáltalán érdemes?

Ez az eset ugyan nem tipikus, mert a lányoknak inkább a pár évvel idősebb fiúk szoktak megtetszeni, főleg tizenéves korban. Ők ugyanis általában egy kicsit hamarabb serdülnek, s a partnerkapcsolatokat is hamarabb veszik komolyan, mint a fiúk. Nem csoda, hogy egy 13 éves fiú még játékos, gyerekes és inkább kötekedik a lányokkal, mintsem komolyan vegye őket. Az érzelmek kifejezése különben is nehezebb a fiúknak; nekik ezt egy kapcsolatban meg kell tanulni (ugyanúgy, mint a lányoknak a szexuális ingerek élvezetét).

 

Hogyan „hódítsunk”?

 

A serdülő korosztályból szinte kizárólag lányok kértek tanácsot a „hódítás” mikéntjére. A „Szeretném, ha szeretne” jeligéjű, 14 éves lány írta:

Megismerkedtem egy fiúval, akivel már sokszor szemeztem. De ő mégsem velem akar járni, hanem az egyik barátnőmmel. Vajon mi lehet ennek az oka? Hiszen én sem tartozom a legrondább lányok közé. S ha mással jár, akkor mi a csudának néz rám úgy, mintha imádna? Talán gátlásai vannak és nem mer közeledni hozzám? Mit tehetnék, hogy engem válasszon?

Érthetően bosszantó, ha a szorgalmasan szemező, s ezzel tetszést, vonzalmat kifejező fiú mással kezd járni. De nem valószínű, hogy azért történik így, mert a levélíró csúnyább, mint a barátnője. Talán egyszerűen csak jobban tetszett, mert elérhetőbbnek, engedékenyebbnek tűnt a másik lány – ezt leginkább tőle magától kellene megtudni. Ám attól, hogy mással jár, még a levélíró sem szűnt meg tetszeni neki, ezt elárulják a pillantásai. Lehet, hogy legszívesebben mindkettőjükkel járna, de fél, hogy mit szól hozzá a barátnője (vagy mások). Pedig hát miért ne barátkozhatnának mindketten a fiúval?

Próbáljon tehát úgy közeledni a fiúhoz, mint jó haverhoz; erre az ismeretség feljogosítja. A baráti beszélgetések lehetővé teszik, hogy jobban megismerjék egymást, s ennek nyomán esetleg a kölcsönös vonzalmuk is erősödhet.

Egy 18 éves lány arról panaszkodott, hogy hiába próbált közeledni egy 19 éves fiúhoz, akit a barátnője mutatott be neki. Mindössze egyszer randevúztak, s akkor is hamar lelépett a fiú:

Tudom róla, hogy eddig még nem járt együtt senkivel, csak fiúbarátai vannak. Amikor telefonon beszélgettünk, igyekezett fölényesen viselkedni, de zavarát nem tudta eltitkolni; remegett a hangja, s megpróbálta a beszélgetést a minimumra korlátozni. Izgatottságát nem tudom mire vélni, hiszen lány osztálytársai voltak. Kérem, adjon tanácsot, miként kerülhetnék közelebb hozzá, és milyen okai lehetnek az ilyen tartózkodó viselkedésnek?

Természetesen nem tudom konkrétan megmondani, mi az oka a fiú tartózkodó viselkedésének. Legfeljebb néhány lehetőséget említhetek. Az első és legkézenfekvőbb, hogy a rokonszenv nem kölcsönös, vagyis a levélíró „nem az esete” ennek a fiúnak. Ebben az esetben nem érdemes erőltetni a kapcsolatot. De ha a fiú csakugyan nem járt még együtt senkivel, és valóban megijedt a lány közeledésétől, akkor elképzelhető, hogy más baj van. Lehet, hogy általában fél a nőktől, a szexuális kapcsolattól; túlzottan gátlásos vagy volt már kapcsolati kudarca stb. De az sincs kizárva, hogy inkább azonos neműekhez vonzódik. Bármi legyen a helyzet, csakis alaposabb megismerés révén tisztázható. Valószínű, hogy a barátain keresztül lehet könnyebben a társaságába kerülni. Ilyenkor figyelje meg a viselkedését és próbáljon beszélgetni vele. De ne legyen túl rámenős, mert elijesztheti. Tehát csak baráti alapon érdeklődjön iránta. Az őszinte érdeklődés révén elérheti, hogy a fiú tartózkodása fokozatosan feloldódjon.

Ez egy kicsit olyan, mint Saint-Exupery: A kis herceg című, híres regényében a róka megszelídítése. Komolyabb kapcsolat kialakításának gyakori akadálya, hogy fiatal korban ezt sokan (tudatosan vagy tudattalanul) kerülik, valahogy félnek tőle, korainak tartják. Egy 16 éves lány tette fel a következő kérdést:

Miért van az, hogy a tizenéves fiúk – sőt, még a huszonévesek közül is sokan – csak a futó kalandokat kedvelik? Már többször előfordult, hogy megismerkedtem egy sráccal a diszkón; hazakísérés közben mindegyikük csókolózni akart és többen mindjárt le is akartak feküdni velem. Azt talán mondanom sem kell, hogy később gondosan elkerültek.

Hasonló esetekről más lányok is beszámoltak; megírták például, hogy partnerük egy-két „lefekvés” után lelépett, eltűnt. Ebből úgy tűnhet, mintha a futó kalandok kedvelése kizárólag a fiúkra lenne jellemző, pedig ez nem egészen igaz. A lányok egy kisebb hányada szintén szívesen váltogatja a partnereit. Az ifjúkori párkapcsolatok legnagyobb része valóban rövid ideig tart, de nem mindig a fiúk hibájából. Hiszen a lányok sem érettek még ebben az életkorban a tartós kapcsolatra, ők is csak próbálgatnak, tájékozódnak, tapasztalatot gyűjtenek. Régebben flörtölésnek nevezték az ilyen „erotikus tanulmányi kirándulást”, ma inkább pettingről beszélünk. A tapasztalatszerző próbálkozások ugyanis többnyire (?) nem jutnak el a közösülésig, még kevésbé a szerelemig.

A szerelem lehetősége persze a flörtökben, futó kalandokban sem kizárt. S ha létrejön, akkor vele együtt megjelenik a törekvés a kapcsolat tartósabbá tételére. Ez azonban ebben az életkorban ritkán sikerül. Hogy miért? Több okból. Például, mert nem tudják megteremteni a rendszeres találkozás feltételeit, s a friss élmények, az elérhetőbb partnerek háttérbe szorítják a régebben, futólag megismertet. Vagy mert néhány találkozás során kiderülni látszik, hogy a másik nem olyan, amilyennek hitték illetve remélték, s a „nagy egymásra találás” csak illúzió volt.

Borrmann német szexológus szerint az igazi partner megtalálását többnyire számos kapcsolat létesítése és felbontása előzi meg, s ebben nincs semmi kivetni való. A partner túl gyors meghódítása, „lerohanása”, kizárólag szexuális kielégülés céljára való felhasználása viszont sértő és megalázó viselkedés (kivéve, ha mindketten csak erre törekszenek). Ettől már csak egyetlen lépés az ún. promiszkuitás, a nemi kapcsolatok szinte válogatás nélküli (bár nem üzletszerű) létesítése, amely a nemi betegségek és az AIDS melegágya.

A futó kalandok előnyben részesítésének gyakori oka az is, hogy a fiatalok – főleg a fiúk – szeretnek dicsekedni azzal: hány partnert sikerült már „lefektetniük”. (Ez ugyanis baráti körben növeli az elismertségüket.) Mások viszont egyszerűen képtelenek tartós kapcsolatot létesíteni, pedig szeretnének. Egy 14 éves lány írta:

Szerelmes vagyok egy nálam alig idősebb fiúba, aki nagyon sok lánynak tetszik az iskolában. Két hete kértem meg, hogy járjunk együtt. Akármit megtennék a kedvéért, de eddig csak csókolóztunk. Sajnos, néha kedvetlen, és túl fontosak neki a haverok. Azt is csak egyik haverjának mondta, hogy szeret engem. Szeretném tudni, mit tegyek, hogy ne hagyjon el, s egy kicsit többet foglalkozzon velem?

A serdülőkor a nagy barátságok ideje. Az azonos nemű jóbarátok ilyenkor még gyakran fontosabbak, mint a másnemű partnerek (főleg a fiúk számára). Barátjával a serdülő könnyebben tud őszinte lenni, mint partnerével, aki előtt mindig valamilyen felvett szerepet játszik. Ezért a serdülőkori barátságok többnyire stabilabbak, tartósabbak, mint a partnerkapcsolatok, szerelmek. A párkapcsolat sorsa nem kis részben azon múlik, mennyi őszinteséget tudnak belevinni, mennyire tudnak jó barátokká válni egymás számára.

A levélíró – szerelmes lévén – hajlamos a túlzásokra. Ilyen pl. az, hogy „akármit megtenne” a fiú kedvéért, s legszívesebben kisajátítaná őt a maga számára. Minden túlzás veszélyezteti azonban a kapcsolat egyensúlyát. Sőt, egyénileg is veszélyes lehet, ha elhamarkodottan „fejest ugrik” egy intim kapcsolatba anélkül, hogy fel tudná mérni, mit várhat a partnertől. Azt javaslom tehát, hogy egy kicsit fogja vissza magát, józansággal ellensúlyozza fellángoló érzelmeit, s ne akarja kisajátítani partnerét. Barátaitól se próbálja „elhódítani”, inkább barátkozzon meg velük is. Így elérheti, hogy többet legyenek együtt. Persze ilyenkor fölmerülhet az a probléma is, amiről egy 17 éves lány írt:

A partnerem nagyon odavan a barátaiért, s ha velük megyünk szórakozni, alig foglalkozik velem. Ha csak kettesben vagyunk, órák hosszat el tudunk beszélgetni, és ilyenkor egészen más. Mit lehetne tenni, hogy hozzám jobban ragaszkodjon, mint a barátaihoz?

Nem tudom, miből gondolja a levélíró, hogy a fiú kevésbé ragaszkodik hozzá, mint a barátaihoz. Talán inkább arról van szó, hogy előttük nem akarja ezt annyira kimutatni, mert szégyelli. A férfiaknál gyakori, hogy szégyellik a gyengéd érzelmeket, mert azt hiszik, hogy ez „nem férfias dolog”. Ez persze kissé elavult gondolkozásmódra vall, amiről fel kellene őt világosítani. De azért nem lenne okos, ha azt várná, hogy a barátai jelenlétében is csak vele foglalkozzon, hiszen ez udvariatlanság lenne velük szemben. Elgondolkoztatóbb az az eset, amiről egy 15 éves gimnazista lány számolt be. Ő egy 17 éves fiúba szerelmes, aki egyszer már ott hagyta. Most újra nem jelentkezett már egy jó hete, s amikor a diszkóban találkoztak épp csak köszönt. Egész este másokkal táncolt – miközben a levélíró sírt:

Csak a végén jött oda, megkérdezte, mi van velem, és elkezdte magyarázni, hogy miért nem jött el. Nem tudom, higgyek-e neki. Kérem, segítsen! Én nagyon szeretem őt és szeretném a kapcsolatot folytatni.

A kételkedés ez esetben teljesen indokoltnak tűnik. Elég nyilvánvaló, hogy a fiúnak nem túl fontos ez a kapcsolat. Mindenesetre a sírdogálás helyett inkább ment volna oda hozzá. Hiszen, ha megegyeztek abban, hogy együtt járnak, akkor joga van tisztázni az elmaradás okát. Miért kellene passzívan kivárni, hogy a fiú jöjjön? Talán a levélíró még ott tart, hogy egy lány nem kezdeményezhet?

Még meglepőbb annak a 16 éves lánynak a türelme és passzivitása, aki már másfél éve szerelmes egy 20 éves fiúba. Ez a fiú alig pár kilométerre lakik, mégis csak 4-5 hetenként keresi fel a lányt. S közben olyanokat mond, hogy még egy hetet is nehezen bír ki nélküle:

Mostanában szoktam neki levelet írni, hogy mikor jön, meg hogy írjon legalább valamit, de nem válaszol. Pedig az nem létezik, hogy nem legyen egy szabad vasárnapja a lány számára, akivel jár. Érzem, hogy szeret, de ha megemlítem neki ezt, akkor fel van háborodva. Mit tegyek, hogy gyakrabban jöjjön?

Kíváncsi volnék, miből érzi a levélíró, hogy ez a fiú szereti őt. Ugyanis félő, hogy csak áltatja magát, hiszen úgy tűnik, hogy a fiút nem érdekli komolyan ez a kapcsolat. Ennek okát sürgősen tisztázni kellene. Ha a levélre nem válaszol, keresse vagy hívja fel őt és kérdezze meg nyíltan: miért olyan ritkán jelentkezik. Ne elégedjen meg holmi mellébeszéléssel, átlátszó ürügyekkel. Ha nem ad elfogadható választ illetve nem változtat a magatartásán, akkor keressen más partnert.

 

             Taktikázás vagy őszinteség?

 

Már az eddigi levelekből is kitűnt, hogy az ifjúkori párkapcsolatok egyik középponti problémája az őszinteség illetve annak hiánya, a képmutatás, taktikázás stb. Egy 19 éves lány jogosan tette fel a kérdést:

Szeretném tudni, miért van az, hogy sok férfi olyan képmutatóan viselkedik: hazudozik, ígérget minden szépet és jót, hogy aztán, ha elérte célját, megváltozzon?

Ez valóban nem ritka jelenség. De ne higgye a levélíró, hogy az őszintétlenség, hitegetés csak a férfiakra jellemző. Nagyon sok nő is taktikázik, csak éppen a célok eltérőek: a férfinak többnyire a szexuális kapcsolat a célja, a nőnek pedig a házasság. Ennek magyarázata a hagyományos férfiuralomban és a belőle következő, ún. kettős erkölcsben rejlik. A férfi számára dicsőségnek számított, ha több nőt „levett a lábáról” anélkül, hogy elkötelezte volna magát. Sok férfi ma is szívesen dicsekszik hódítási, csábítási képességével, aminek lényege a taktikázás, a „komoly szándék” megjátszása a szexuális kielégülés (és a dominancia) érdekében.

A lányokat viszont arra nevelték, hogy különböző „ellentaktikák” segítségével védjék ki a férfiak taktikáit, ne higgyenek nekik, ne hagyják célhoz jutni a házassági elkötelezettség előtt, hanem csak „húzzák el az orra előtt a mézesmadzagot”. Ezért ritka még ma is az őszinte férfi–nő kapcsolat, főleg a tizenéveseknél. Ami aztán rengeteg zavart okoz. Egy 18 éves lány írta:

Hat hónapja ismerkedtem meg egy fiúval. Látszólag szép, tartalmas kapcsolat alakult ki közöttünk. Azonban kb. egy hónapja furcsa a viselkedése. Kitér a kérdéseim elől, ha találkozunk, alig szól. Érzem, hogy valami bántja, de nem engedi, hogy segítsek. Újabban megpróbál hideg lenni hozzám, pedig tudom, hogy szeret. S mondta is, hogy nem akar szakítani. Így állandóan az érthetetlen viselkedésén töprengek. Rossz lenne, ha szakítanánk, de így sem jó. Nem megy a tanulás, semmire sem tudok odafigyelni, nyugtalan és zaklatott vagyok. Az éjszakáim sem nyugodtak; egyre több a szexuális álmom…

Ebből a levélből főleg két dolog nyilvánvaló: 1. a fiú valóban nem őszinte, és 2. ennek nagyon rossz hatása van a lányra és magára a kapcsolatra. Azt persze nem lehet tudni, hogy miért nem őszinte a fiú. Így csak néhány lehetséges okot jelölhetünk meg. A levélben ugyan egyetlen szó sem esik a kapcsolat szexuális oldaláról (mintha ez amolyan elhanyagolható tényező lenne), de a lány álmaiból joggal gyaníthatjuk, hogy talán éppen a szex terén rejtőzik a zavart okozó probléma.

Az elmúlt korok olyannyira tabunak tartották, olyan sok álszenteskedéssel, képmutatással vették körül a szexualitást, hogy a legtöbb ember számára ma is borzasztóan nehéz őszintén és nyíltan beszélni a szexualitásról. Lehet, hogy a levélíró és partnere önmagával szemben sem igazán őszinte a szexet illetően. Hogyan tudnának akkor egymással őszintén beszélni erről? Elképzelhető például, hogy a fiúnak még jobban hiányzik a szexuális kielégülés, mint a lánynak, de ezt nem meri neki bevallani, mert a lány már többször visszautasította a közeledését. Ehelyett inkább igyekszik egy kicsit távol tartani a lányt, hogy legalább ne izguljon fel annyira, mert annak kielégülés híján kellemetlen utóhatásai lehetnek.

Az is lehet, hogy a fiú tulajdonképpen fél a nemi kapcsolattól, talán, mert volt egy-két kudarca ezen a téren. Ezért inkább megjátszott hidegséggel kitér előle. S szégyelli bevallani a lánynak szexuális aggályait, mert ezt „férfiatlan” dolognak tartja. Mindez nem feltétlenül jelent tudatos elhallgatást, hanem csak az őszinteségre való képtelenséget bizonyos kérdésekben. De az sincs kizárva, hogy egészen más oka van a fiú hallgatásának. Például megtetszett neki egy másik lány, vagy éppen „kalandja volt” valakivel, s emiatt bűntudata van. Az ilyet nagyon nehéz bevallani, hiszen legtöbben úgy érzik, hogy ez egyrészt sértené a másikat, másrészt veszélyeztetné a kapcsolatot. Pedig nincs igazuk, mert az őszinteség hiánya sokkal inkább sértő, veszélyeztető tényező, mint olyasminek a bevallása, aminek a partner nem örül. (A „kellemetlen igazságokat” persze tapintatosan, elnézést kérve kell közölni.) Az idézett esetben természetesen sok egyéb oka is lehet a titkolózásnak. De bármi legyen az ok, nem kell belenyugodni.

Hogy mit tehet? Először is mutasson jó példát partnerének az őszinteségre: beszéljen neki lelkiállapotáról, álmairól, szexuális vágyairól stb. Másodszor: magyarázza el neki, hogy nem kell félnie sem megsértődéstől, sem féltékenykedéstől vagy más kellemetlenségtől, s mindkettőjüknek jobb lesz, ha ő is őszinte. Hangsúlyozza, hogy szeretné őt megérteni és segíteni. Harmadszor: próbálja kitalálni – ott előtte, mintegy hangosan gondolkozva – a fiú hallgatásának okát, felsorolva például a fentebb leírt és egyéb, lehetséges okokat, s tőle csak egy bólintást várva, ha rátalált az igazi okra. Ezzel megkönnyíti számára az őszinte vallomást. Könnyítés lehet az is, ha megkéri, hogy írja meg levélben szótlanságának okát; ez sokaknak könnyebb, mint szóban elmondani. Végül, ha van közös barátjuk, kérje meg őt, hogy beszéljen a fiúval, szedje ki belőle, hogy mi bántja.

 

Az őszinteség tulajdonképpen az ember természetes lelki szükséglete. Intim kapcsolatra – többek közt – épp azért van szükségünk, hogy ez az igény kielégülhessen.

 

 Sokan azonban még egy intim kapcsolatban is félnek az őszinteségtől. S nemcsak a férfiak. Egy 16 éves lány írta:

Pár hónapja nagyon beleestem egy srácba, úgy érzem, ő is szeret. Eddig egyetlen fiúval sem jártam sokáig, valahogy mindig elrontottam valamit. Most is nagyon féltem, hátha nem sikerül. Vigyáztam minden lépésemre. Nem engedtem neki sokat. Azt hiszem, ez a taktika bevált. De azért félek, hogy valamit elrontok. Ugyanis én szeretem az igazságot kimondani. (Hát persze, hogy szoktam hazudni, de sohasem a szerelemben.) Ahogy kezdtem föloldódni ebben a kapcsolatban, egyre őszintébb lettem. Pedig ez a túl nagy őszinteség nem mindig jó. Ő nem ilyen nyílt természet. Például egész kétségbe esett, amikor bevallottam neki, hogy már nem vagyok szűz…

Szerintem a levélíró jól teszi, hogy őszinte, még akkor is, ha átmenetileg kínos perceket szerez vele önmagának és partnerének. Hosszabb távon az őszinteség „kifizetődő” egy párkapcsolatban. Ez az alapja ugyanis a kölcsönös bizalomnak, ami nélkül az intim kapcsolat elsorvad. Sőt, nemcsak a kapcsolat sorvadhat el, hanem az ember is. Egy 19 éves lány, aki négy hónapja jár egy fiúval, s már le is feküdt vele, megírta, hogy egy összeveszés folytán két hétig nem beszéltek. De az igazi baj csak a kibékülés után kezdődött:

Azt mondta, az egyik ismerőse látott nálam egy levelet, ami neki volt címezve, s azt el akarja olvasni. Hiába bizonygattam, hogy azt a levelet megsemmisítettem, nem hitte el. Azt mondta, addig nem áll velem szóba, amíg a levelet meg nem kapja. És állja is a szavát. Én meg már az idegösszeroppanás határán vagyok. Ha csak meglátom, elkezdek remegni, megfájdul a fejem, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Nagyon szeretem őt, de már nem győzöm érvekkel. Mit tegyek, hogy higgyen nekem?

Erre a kérdésre akkor tudnék válaszolni, ha ismerném partnere bizalmatlanságának okát. Ha mindig őszinte volt partneréhez, akkor az ő bizalmatlansága régebbi keletű, mélyebb gyökerű: korábbi társas kapcsolataiban kialakult, téves általánosítás. De az is lehet, hogy a fiú csak ürügyet keres a szakításra, azért ragaszkodik a kapcsolat folytatásának ilyen lehetetlen feltételéhez. Ez esetben legjobb, ha a levélíró felveti a bizalmi kérdést: Vagy bízol bennem, vagy nincs értelme a további kapcsolatunknak! Ugyanezt javaslom akkor is, ha a fiú saját fölényhelyzetének, dominanciájának biztosítása céljából taktikázik a levélüggyel.

Persze az sincs kizárva, hogy a fiút egyszerűen furdalja a kíváncsiság. Talán elegendő lenne részletesen elmondani vagy leírni neki a megsemmisített levél tartalmát, hogy bizalma helyreálljon. Érdekes módon világít rá a bizalmatlanság egyik gyakori okára egy 16 éves lány, aki már két éve „nagyon és elkeseredetten szerelmes” egy 17 éves fiúba:

A pletykákból eredő, kölcsönös bizalmatlanságunk mindent elront. Nagyon szeretem őt, de mégsem merek hinni neki, pedig úgy érzem, nem hazudik. De a józan ész azt mondja: ne bízz benne, átver, mint már annyi lányt rajtad kívül. Tudom, hogy ő is így van ezzel, kételkedik az igazmondásomban, hiszen már én is sok srácot átvertem, de csak miatta. Lefeküdni sem merek vele, félek, hogy akkor végleg ott hagy. Mit tegyek? Hogyan küzdjem le a bizalmatlanságunkat?

Itt is arra lenne szükség, hogy új alapokra helyezzék a kapcsolatukat: a kölcsönös bizalom és őszinteség alapjára. A lány helyesen látja, hogy partnere bizalmatlanságának leküzdéséhez előbb saját bizalmatlanságát kellene felszámolnia! Ehhez függetlenítenie kellene magát a pletykáktól, az emberek véleményétől, s változtatnia kellene szemléletén. A józan ész nem azt mondja: Ne bízz senkiben! Hanem azt: Ha ismered és szereted, bízzál benne! (A régi latin közmondás ezt úgy fejezte ki: Fide, sed cui, vide! = Bízzál, de nézd meg, kiben!) Szexuális téren is szemléletváltozásra lenne szükség, hiszen a lány bizalmatlansága jórészt abból ered, hogy túlzottan fél a szeretkezéstől és szüzességének elvesztésétől. Mindezek mögött kisebbrendűségi érzés, tájékozatlanság vagy más fejlődési zavar állhat.

Lehet, hogy azért olyan nehéz az őszinteség sok fiatalnak, mert otthon, a családban nem szoktatták őket őszinteségre, s ennek folytán teljesen őszinte baráti vagy partnerkapcsolatot sem tudnak kialakítani. Megszokták ugyanis a színlelést, a szerepjátszást. Hogyan tudnának egyszerre csak nyíltan, őszintén viselkedni egy intim kapcsolatban? Egy 17 éves, „régi értelemben tisztességes” lány például nem meri megmondani a fiúnak, hogy szereti, mert a fiúról azt beszélik, hogy nagy nőcsábász. Mások azért nem merik megvallani érzelmeiket, mert félnek, hogy a fiú visszaél vele, s így „kiszolgáltatják magukat”. Arra viszont nem gondolnak, hogy az elhallgatás, az őszinteség hiánya magát a kapcsolatot veszélyezteti. Így annál a 16 éves lánynál is, aki azért titkolta el érzelmeit partnere előtt, mert tudta, hogy a fiú még nem szakított teljesen az előző partnerével. Ezért általában is hallgataggá vált a fiú jelenlétében, amit az úgy értelmezett, hogy a lánynak nincs mondanivalója számára:

Én szeretnék vele beszélgetni, de egyszerűen nem megy. Minden szónál, amit mondanék neki, eszembe jut, hogy titkolnom kell, mennyire szeretem…

A fő mondanivaló visszatartása érthetően kihat a kevésbé fontos mondanivalóra is, azt is visszatartja. A megoldás? Mondja meg a fiúnak őszintén, hogy szereti, akkor majd megoldódik a nyelve. Ne törődjön vele, hogy a fiú még mással is találkozik: a teljes őszinteség a legjobb feltétele egy szerelem kibontakozásának.

Más lányoknak meg az okoz gondot, hogy nem merik megkérdezni a partnerüktől, hogy szereti-e őket. Egy 14 éves lány írta, hogy már két éve szerelmes a házukban lakó, 15 éves fiúba, de mégsem meri komolyan venni:

…én azt szeretném, ha másképpen is szeretne, nemcsak haverként. Néha célozgat a szerelemre, de nem tudom, komolyan gondolja-e, vagy csak játszik velem. Nem merem tőle megkérdezni, talán mert félek a kudarctól. De így, bizonytalanságban még rosszabb élni.

Könnyen lehet, hogy a fiú is csak a kudarctól való félelmében nem vall szerelmet, s ugyanúgy szenved a bizonytalanságtól, mint a lány. Miért félnek annyira? Talán, mert halálosan komolyan veszik azt, amit játékosan kellene felfogniuk. Hiszen hol van még az igazi, véglegesnek szánt párválasztás! Talán serdülőkori önértékelési zavar, csökkentértékűségi érzés váltja ki a félelmet. Amihez az is hozzájárul, hogy nem ismerik a „kipuhatolás” technikáját. Világítsuk meg ezt egy példán: A 16 éves Mónika pár hónapja jár egy „nagyon helyes” fiúval. Már többször csókolóztak és Móni a fiú kérdésére bevallotta neki, hogy szereti. Mire a fiú azt mondta, ő is.

Valahogy még sincs valami nagy biztonságérzetem afelől, hogy tényleg szeret. Hogyan győződhetnék meg erről úgy, hogy azért se nekem, se neki ne legyen nagyon cikis? Még nagyobb problémám, hogyan mondjam meg neki, hogy már nem vagyok szűz – félek, hogy ott hagyna emiatt.

Mónikának valószínűleg nem az a legfontosabb, hogy a fiú többször, hosszabban és egyértelműbben szerelmet valljon, bár nyilván ennek is örülne. De ő a szóbeli vallomásokon túl is szeretne meggyőződni a fiú érzelmi kötődéséről. Tökéletesen megbízható próbát erre nehéz lenne javasolni. Ám többnyire érezni lehet a fiú egész viselkedése alapján, hogy mennyire fontos neki a kapcsolat. Például, hogy igyekszik-e a fiú is minél többször együtt lenni vele, érdeklődik-e körülményei, gondjai-bajai felől, próbál-e segíteni neki ebben-abban. Ez utóbbit megtudhatja, ha előbb kisebb, majd fokozatosan nagyobb szívességeket kér tőle. (De persze viszonozni is ajánlatos!)

A szüzesség elvesztésének bevallását azzal készítheti elő, ha elbeszélget vele a házasság előtti szexuális kapcsolatokról általánosságban. Így megtudhatja, mi a véleménye arról, ha egy lány nem őrizgeti a szüzességét a házasságig. Ebből pedig következtethet arra, hogyan fogadná a vallomását. Ha a fiú szemlélete e téren korszerű, akkor nyugodtan megmondhatja, hogy már nem szűz. Ha viszont maradian gondolkozik, úgy türelmesen vitatkozva próbálja elfogadtatni vele a korszerű felfogást.

 

Tisztázatlan érzelmek

 

Persze nemcsak a szerelmet vagy a szüzesség elvesztését nehéz bevallani sokaknak, hanem – talán még inkább – az önmaguk számára is tisztázatlan, zavaros érzéseket, érzelmeket is. Egy 17 éves lány, aki már régóta jár 18 éves partnerével, így írt erről:

Ő nagyon szeret, de én valahogy nem tudom, szeretem-e. Amikor nem vagyok vele, úgy érzem, szeretem, nagyon hiányzik. De amikor együtt vagyunk, néha egyenesen utálni kezdem. Ha kérdi, hogy szeretem-e, többnyire nem válaszolok. Félek, ha megmondanám neki, mit érzek, megharagudna.

Szerintem inkább azért haragszik a fiú, mert nem válaszol őszintén a kérdéseire. Egyébként számíthat rá, hogy a fiú észreveszi: nem egyértelmű szeretet, amit érez iránta. Ezért jobb, ha megmondja neki, hogy valami miatt néha idegennek érzi vagy idegesíti, amikor együtt vannak. De azt se hallgassa el, hogy távollétében meg nagyon hiányzik. Beszéljék meg, mi lehet ennek az oka. Nekem az a gyanúm, hogy az idegenkedés mögött egy gátlás van, talán a szexuális közeledéstől való félelem vagy ilyesmi.

A pszichológiában ambivalenciának nevezik azt a lelki jelenséget, amelynek lényege, hogy az ember egyidejűleg vagy váltakozva érez ellentétes érzelmeket ugyanazon személy vagy dolog iránt. A legutóbb ismertetett esetben is ilyesmiről van szó. A dolog egyik lehetséges és gyakori okára világít rá egy 15 éves lány levele:

Hat hónapja szeretek egy 17 éves fiút. Nemrég észrevettem, hogy érdeklődik irántam, aminek örültem. Sajnos, egy ismerőstől megtudtam, hogy csak azért akar megismerni, hogy szexuális kapcsolatot teremtsen velem. Nagyon szeretem, de ha kiderül, hogy le akar fektetni, öngyilkos leszek. Kérem, adjon tanácsot. Nem bírom sokáig nélküle, de lefeküdni nem akarok vele. Mióta szeretem, állandóan ideges vagyok és nagyon remeg a kezem is.

A kézremegés és idegesség az erős belső feszültség jele, ami abból adódik, hogy ez a lány kívánja is ezt a kapcsolatot, de fél is tőle. A szextől való félelem itt már-már beteges méreteket ölt, nyilván a hiányos illetve hibás, szex-ellenes nevelés következtében. A levélírónak tudnia kellene, hogy egy 17 éves fiú szexuális vágya természetes jelenség, s hogy ezt közösülés nélkül is ki lehet elégíteni. Különben sem kell túl sokat adni arra, amit egy ismerőstől tudott meg. A fiú talán tudna várni addig, amíg a levélíró lelkileg felkészül a szexuális kapcsolatra. Ezt csak őszinte beszélgetések során lehetne tisztázni, s ettől várható a belső feszültség csökkenése is.

Hasonló oka lehet annak a tizenéves korban gyakori jelenségnek, hogy eleinte nagyon tetszik egy partner (mert hasonlítani látszik a partnerideálhoz), de mihelyt jobban megismerik, „elveszti a varázsát”, érdektelenné vagy ellenszenvessé válik. Ezzel a problémával másutt foglalkoztam, most nem részletezem. Csak annyit jegyzek meg, hogy további, lehetséges okai: félelem az érzelmi elköteleződéstől, irreális elképzelések (illúziók), erős változatosságigény stb.

Egyébként olyan sok levél tükröz partnerkapcsolati ambivalenciákat, hogy ezt joggal tekinthetjük a partnerkapcsolatok egyik általános jellemzőjének. A felnőttkorban is bőven előfordul, bár többnyire nem olyan szélsőséges formában, mint például annak a 18 éves lánynak az esetében, aki két éve bele szeretett egy fiúba, s hamarosan a menyasszonya lett. A fiú azonban ürügyet talált az eljegyzés felbontására. Továbbra is együtt jártak ugyan, sőt, szexuális kapcsolatuk is volt, de a fiú időnként teljesen elhanyagolta a lányt, másokkal foglalkozott. A lány így ír erről:

Úgy érzem, gyűlölöm, mert ezt tette velem, de szeretem is, és soha nem tudnék már mást szeretni, csak őt. Se vele, se nélküle! Nem értem, hogyan fér meg egy emberben ez a kettősség. Nagyon szeretem, de mégsem lennék a felesége, és most, amikor lefeküdtem vele, már nem tudtam semmi örömet sem találni az együttlétben. S ezen a téren senki sem vonz már.

Ebből a levélből az erős ambivalencia veszélyes következményeit is megsejthetjük: valamiféle „patthelyzetet” hoz létre, amelyben az egyén tehetetlenné válik és nem képes normális, egyértelmű reagálásokra. Kívülálló számára világos, hogy ezt a kapcsolatot legjobb lenne sürgősen megjavítani, vagy végleg felszámolni. Ez azonban olyan nagy lelki teljesítmény lenne, amire a levélíró szaksegítség nélkül aligha képes.

Az ambivalencia gyakran abból adódik, hogy a szeretett partner már „foglalt”, elkötelezte magát mással. Sokan nehezen tudják eldönteni, mennyire tartsák tiszteletben ezt a más irányú elkötelezettséget. Lányok esetén ezt néha még az is komplikálja, hogy „véletlenül” teherbe estek a szeretett partnertől. Mint például annál a 21 éves lánynál, aki egy nős férfit, családapát szeret, s tőle lett állapotos:

Többször elhatároztam, hogy szakítok vele, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak egy szavamba kerülne, hogy elváljon, hiszen tudom, hogy csupán a megszokás, meg a gyerek tartja össze a házasságát. De azzal is tisztában vagyok, hogy a gyermekének szüksége van apára. A legnagyobb baj az, hogy tőlem is lesz gyereke. Elvetetni nem akarom, egyszer már volt részem ilyenben és az rettenetes volt.

Ez a lány nagyon rossz helyzetbe hozta magát. Részben már azzal, hogy egyáltalán belement ebbe a kapcsolatba, de még inkább azzal, hogy elmulasztotta a biztonságos fogamzásgátlást. Így jóformán csak rossz és kevésbé rossz megoldások közül választhat. Bizonyos azonban, hogy a megoldást partnerének közreműködésével kell megtalálnia. Alapvető kérdés, hogy vállalja-e ezt az új apaságot. Szerintem joga és kötelessége részt venni a terhességgel kapcsolatos döntésben. Neki sem könnyű, hiszen, ha szereti is a levélírót, felelősséget kell éreznie felesége és meglevő gyermeke iránt is. A különböző érdekek összeegyeztetése nehéz, bár nem lehetetlen. Nagyon meggondolandó, de elképzelhető, hogy ez a lány megszülje és felnevelje a gyermeket anélkül, hogy elszakítaná partnerét családjától.

Még egyet bemutatnék a „nős férfit szeretek” témájú levelek közül. Egy 19 éves lánynak nagyon megtetszett a munkahelyén egy 28 éves, nős férfi, több gyermek apja:

Van a lényében valami különös sugárzás, ami miatt nem lehet nem szeretni. Buknak rá a nők! Ha találkozunk, hosszasan néz és mosolyog, amitől egyenesen megőrülök örömömben. Néha beszélgetünk, de az is jó, ha csak látom. A srácomnál is klasszabb férfi. Nem akarok vele mélyebb kapcsolatot, mármint olyat, amiből baj is lehet, mert nem akarom szétdúlni a családi életét. Csak beszélgetni szeretnék vele négyszemközt és hozzá simulva, szóval egy erős barátságot. De hogyan közöljem vele ezt?

Ami engem illet, elhiszem, hogy a levélíró csakugyan nem akar semmi többet – legalábbis tudatosan. De ha már a férfi mosolyának sem tud ellenállni, akkor hogyan tudna a simogatásának vagy ölelésének? Vagyis, amit akar, az veszélyes játék a tűzzel, hiszen aligha tudnák megállni, hogy ne menjenek tovább az ölelésnél. Ez pedig valószínűleg bonyodalmakat okozna, mind a férfi házasságában, mind pedig a lány partnerkapcsolatában. Próbálja ki: kérdezze meg partnerét, mit szólna, ha megtudná, hogy ölelkezett, szeretkezett valakivel? Nem hiszem, hogy elfogadná; erre legtöbben féltékenységgel reagálnának. A viszony titokban maradására pedig nem lehet számítani. (E témához lásd még a féltékenységről és a házasságról szóló részeket.)

 

Lehet-e kettőt szeretni?

 

Már az előző esetben is lényegében arról volt szó, hogy a levélíró kettőt szeret egyszerre (hiszen a partnerét is „klassznak” tartja, nemcsak a másik férfit). Ez gyakran zavaró és meghökkentő (ambivalens) érzelmekkel jár az érintettek számára, mert szokatlan és nem elfogadott dolog. Sokan úgy érzik ilyenkor, hogy választaniuk kell a két partner között. (Ezzel a problémával a „Párválasztási dilemmák” című fejezetben foglalkoztam. Itt most két olyan esetet mutatok be, ahol nem a választás a probléma.)

Egy 15 éves lány írta, hogy fél éve jár egy 17 éves fiúval, jól kijönnek egymással. Mégis zavarja valami:

Csak egy a baj: nem tudom elfelejteni a barátját, akivel a múlt nyáron ismerkedtem meg. Sajnos, akkor épp jártam valakivel. Mindketten elsírtuk magunkat, amikor megmondtam neki, hogy nem járhatok vele. Aztán szeptemberben lefeküdt egy csajjal, aki most nyolchónapos terhes. Három hónapja volt az esküvőjük. Muszáj volt elvennie szegénynek! Nem értem, miért érzem, hogy még mindig szeretem, hiszen a mostani fiúmat is imádom. Kérem, segítsen! Megbolondultam volna?

Nos, megnyugtathatom a levélírót: nem bolondult meg, elég természetes, amit érez. Attól, hogy szereti partnerét, még más iránt is érezhet rokonszenvet, sőt, szeretetet – ez elég gyakori jelenség! Igaz, a hagyományos felfogás szerint „erkölcstelen” vagy „nem normális” dolog. De ez a felfogás elavult és tudománytalan. Pszichológiai szempontból egyáltalán nem kizárt, hogy egy kicsit akár szerelmes is lehet egyszerre két partnerbe. Bár inkább itt arról van szó, hogy az egyikbe szerelmes, a másikat sajnálja, mert rokonszenves volt. Az utóbbiban az is szerepet játszhat, hogy a vele való kapcsolat sokat ígért, de nem valósulhatott meg.

A másik levél is érdekes. Két 17 éves gimnazista lány írta le benne, hogyan jöttek rá, hogy ugyanazzal a fiúval járnak már egy ideje:

Mikor erre rájöttünk, nagyon fájt mindkettőnknek. Másnap találkoztunk vele és megkérdeztük, hogyan képzeli ezt. Ő szomorú képet vágott és azt mondta, nem tehet róla, de mindkettőnket nagyon szeret. Sajnos, mi is képtelenek vagyunk ott hagyni, mert nagyon rendes, aranyos srác. Rettenetesen sajnáljuk, de ez mégis tarthatatlan állapot. A barátnőmmel már teljesen ki vagyunk borulva. Mit tegyünk?

Mindenekelőtt nyugodjanak meg, hiszen nem tragédia, hogy ugyanazt a fiút szeretik mindketten. Miért lenne ez „tarthatatlan állapot”? Házasságot persze nem köthetnének hármasban, de hát nem is arról van szó. Egyelőre találkozgassanak nyugodtan – akár külön-külön, akár együtt – a fiúval, s bízzák az időre, hogy melyiküknek alakul ki vele szorosabb kapcsolata. (Ez egyben jó alkalom a féltékenység leküzdésének gyakorlására is.)

Talán egyetértenek velem abban, hogy jobb egy olyan fiúval járni, aki kettőt is tud szeretni, mint azzal, aki egyet sem tud. Nem tudom, melyikből van több, de az utóbbiak is találnak partnert, mert még ma is igen sok lány hajlamos a megalkuvásra. Például az a 16 éves lány, aki arról számolt be, hogy már négy hónapja jár egy sráccal, pedig nem nagyon értik meg egymást:

Csúnyán beszél, emiatt sokszor majdnem összevesztünk. Szombaton megkérdeztem: Mit csináljunk holnap? Azt felelte: Ha akarsz, fél kettőre gyere el hozzánk. Ha nem, le vagy szarva. Sajnos, én nagyon szeretem a srácot, a szüzességemet is ő vette el. Mindent megtennék érte, de semmi sem használ. Még haza sem kísér, pedig azt mondja, hogy szeret…

A türelem általában nagyon pozitív tulajdonság, de egy bizonyos határon túl már nem erény, hanem gyengeség. Ilyenkor beszélünk „birkatürelemről”. Vajon egyszerűen az elvakult szerelem, vagy az önbizalomhiány készteti ezt a lányt arra, hogy „lenyelje” partnere sértő modortalanságait? A fiú a jelek szerint túlságosan is fölényben érzi magát, fejébe szállt a dicsőség; azt hiszi, csak füttyentenie kell, s a lány már ugrik. (Szóval, tipikus macsó.) Durva, kulturálatlan viselkedésével azt fejezi ki, hogy neki nem sokat számít ez a kapcsolat. Ilyenkor a megalázkodás, a görcsös ragaszkodás csak olaj a pökhendiség tüzére. Azt javaslom a levélírónak, legyen önérzetesebb, ne akarja mindenáron megtartani ezt a beképzelt fiút.

 

Kitartani vagy szakítani?

 

Elérkeztünk a fejezet utolsó témaköréhez, a „Kitartsak-e mellette, vagy szakítsak?” problematikához. Ez a kérdés előbb-utóbb fölmerül mindazokban a kapcsolatokban, ahol nincs meg a kölcsönösség, az egyenrangúság, az adok-kapok egyensúlya. Többnyire a lányok panaszkodnak ilyesmi miatt. Egy 17 éves például megírta, hogy két éve szeret egy fiút, egy éve együtt is járnak, de sok mindenben nem értenek egyet. Amikor aztán a fiú egyszer kifejtette, hogy őt valójában „fárasztja az együttjárás”, a lány idegességében, felháborodásában megpofozta. Utána persze megbánta és bocsánatot kért tőle:

Helyesen cselekedtem-e? Járjak-e még továbbra is vele, hiszen még mindig szeretem? Talán ő is szeret, de a magányt még jobban szereti, túlságosan is hozzászokott.

A kölcsönösség és az egyensúly ebben a kapcsolatban nyilvánvalóan hiányzik, de ennek oka nem állapítható meg a levélből. Igaz, a magányosság megszokása is lehet ok, de ez elég valószínűtlen ifjúkorban. Valószínűbb, hogy a fiút igazából nem érdekli a lány, talán csak „jobb híján” jár vele és túlságosan ambivalens érzései vannak iránta, nehezen tud hozzá alkalmazkodni. Mindenesetre az igazi okok feltárása nélkül aligha lehet változtatni a helyzeten (ez esetben pedig okosabb lenne szakítani).

Csakhogy éppen ez az, ami igen nehéz sok tizenéves lánynak (és persze fiúnak is), még akkor is, ha nyilvánvalóan értelmetlen kitartani a partner mellett. Egy 18 éves lány például, aki másfél éve szeret egy 22 éves autóbuszsofőrt, de csak a „véletlen folytán” feküdt le vele egyszer, arról panaszkodott, hogy a fiú másokkal is jár, s őt nem veszi komolyan. Legutóbb egy másik lányt teherbe is ejtett, de nem veszi el:

Számtalanszor elhatároztam, hogy otthagyom, de ha csak kedvesen rám mosolyog, már el is oszlott a haragom. Azért sem merem őt otthagyni, mert akkor mi lenne velem? Nem tudom mással elképzelni az életem. Rossz szokásom, hogy nem tudom váltogatni a fiúkat, a végsőkig kitartok amellett, akit szeretek.

Ez a lány a jelek szerint szélsőségesen és mereven gondolkodik, hiszen a váltogatás, meg a „végsőkig kitartás” szélsőségek. Egyik sem egyszerűen rossz szokás, hanem személyiségzavar, ami a neurotikusokra jellemző. A túlzott ragaszkodás mögött itt is az önbizalomhiány, a csökkentértékűségi érzés fedezhető fel. A lány nem mer szakítani, mert fél, hogy egyedül marad, nem talál más, megfelelőbb partnert, ezért szinte betegesen kötődik ahhoz, akinek egyszer odaadta magát. Pedig valójában nincs oka félni az egyedül maradástól, hiszen még fiatal és bőven vannak lehetőségei. (Persze azt sem ártana megvizsgálni, miért nem veszi komolyan ezt a lányt a partnere. Talán fél az elköteleződéstől? Vagy csak a hiányzó szexuális kielégülést próbálja másoknál megtalálni?)

A levelekben megnyilvánul egy olyan tendencia is, hogy sokan túl hamar, indokolatlanul gondolnak szakításra. Egy 15 éves lány, akinek már egy éve harmonikus (bár szex nélküli) kapcsolata van egy 17 éves fiúval, tanulmányi kirándulás során megismerkedett egy másik fiúval, s levelezni kezdett vele. Mindezt partnerének is elmondta. Komolyabb problémát ez csak akkor okozott, amikor a másik fiú randevút kért a lánytól:

Félek, hogy a fiúm megsértődik, ha mással is randevúzok. Pedig lenne hozzá kedvem. Mit tegyek? Szakítsak a fiúmmal, elmenjek a randevúra és folytassam a levelezést a másikkal?

Azt hiszem, egyelőre semmi oka sincs arra, hogy szakításra gondoljon. Ha a partnere elfogadta, hogy levelez egy másik fiúval, akkor feltehetőleg a vele való találkozástól sem fog megsértődni. Különösen, ha biztosítja őt, hogy nem akar a másik miatt vele szakítani. Persze, ha a partnere választás elé állítaná, akkor el kellene döntenie, hogy melyik kapcsolat a fontosabb számára.

Gyakori probléma, hogy valakiben már megérett a szakítási szándék, de a kivitelezést illetően nem tud dönteni, fél a következményektől. A szakítás ugyanis – főleg, ha váratlan – súlyosan, sőt, néha tragikusan érinti azt, aki nem akar szakítani. Sokan épp emiatt halogatják a szakítás bejelentését, ami néha valóban indokolt lehet. Egy 21 éves lány például két hónapi együttjárás (és két „lefekvés”) után rájött, hogy nem illenek össze partnerével, s elhatározta, hogy szakít vele. Mielőtt azonban erre sor került volna, a fiú megfenyegette, hogy öngyilkos lesz, ha szakít vele. S a lány számára úgy tűnik, hogy komolyan gondolja:

Egyelőre azzal tartom életben, hogy nem szakítok vele, de ezt nem bírom sokáig. Azt reméltem, pontot tudok tenni az ügy végére, de nem sikerült. Nem mertem, mert félek, hogy valami őrültséget követ el. Mégiscsak emberéletről van szó.

A levél alapján nem lehet eldönteni, hogy a szóban forgó fiú mennyire gondolta komolyan az öngyilkosságot (hiszen ez is lehet taktika), de elég valószínű, hogy neurotikus, tehát kezelésre lenne szüksége. Ez természetesen meghaladja a levélíró lehetőségeit. Ám az sem volna helyes, ha hagyná magát zsarolni a fenyegetések által. Talán az a legjobb, ha valamelyest elhalasztja a szakítást, s ugyanakkor igyekszik rábeszélni a fiút, hogy kérjen -pszichológiai szaksegítséget. Ha erre nem tudja egyedül rávenni, úgy vegye igénybe a szülők, hozzátartozók segítségét.

Bizonyos szempontból hasonló a helyzet akkor is, ha a partner nem lelki beteg, hanem gyanús társaságba keveredett. Fenyegetések, erőszakoskodások ilyenkor is előfordulhatnak, s nem egy lánynak okoz gondot, hogyan szabaduljon a kényszerhelyzetből vagy saját, érzelmi kötődésétől. Sokszor ez utóbbi a nehezebb. Előfordul, hogy a lány nem is akar szabadulni, hanem önfeláldozóan meg akarja menteni partnerét az elzülléstől. Például az a 17 éves lány, aki bele szeretett egy laza erkölcsű „hippibe”, akit szülei egyszerűen madárijesztőnek neveznek, mert a haja különböző színekben pompázik, s akiről kiderült, hogy betörés miatt felfüggesztett börtönbüntetést is kapott stb. A lányt a szülei természetesen eltiltották a fiútól.

De én ennek ellenére is szeretem és hiszek benne (mert akarok benne hinni), hogy meg tudom változtatni. Velem kb. 90%-ig őszinte és szeret is. Csak azt nem tudom, merjem-e vállalni a kockázatot, hogy szüleimnek hazudok és kitartok mellette? Eddig elég sokat csalódtam a fiúkban. Őbenne bízom, de ha ebben senki sem erősít meg, vagy az ellenkezőjére rá nem beszél, nem tudok lépni.

Nemes lélekre vall, hogy a levélíró szeretné megmenteni, jó útra téríteni partnerét. Csak félő, hogy túlbecsüli a szerelem hatalmát és saját képességeit. Úgy tűnik, túl optimistán, nem elég reálisan ítéli meg a fiút. Hiszen, ha most nem tudott lemondani a bűnözésről a szerelme kedvéért sem, akkor ez később még kevésbé valószínű. Ehhez komolyabb környezeti változásokra és szakszerű nevelési hatásokra lenne szükség.

A „kitartsak-e, vagy szakítsak?” dilemmának sajátos esete az, amikor a partner hosszabb távollétével kell számolni. Például egy érettségi előtt álló, vidéki fiú megírta, hogy szerelmes egy osztálytársába, aki valószínűleg egy pesti egyetemre kerül, hat évre. Érdemes-e várni egymásra? Egy 19 éves lány nyaralása során szeretett meg egy fiút, aki ezt követően bevonult, majd több évre külföldre ment. Várjon-e rá?

Nehéz az ilyen kérdésekre határozott igennel vagy nemmel válaszolni, hiszen egy kapcsolat esélyeit sok minden befolyásolhatja. Legfőképpen mégis az, hogy mennyire megalapozott (nemcsak érzelmileg!), s tudják-e ápolni a kapcsolatot a távolság ellenére (pl. sűrű levelezés vagy telefonálás útján). Kedvező feltételek esetén nem lehetetlen, hogy egy érett szerelem kibírja a távollét éveit. Ez azonban viszonylag ritkán fordul elő, főleg az ifjúkorban. Minél fiatalabbak a partnerek, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem tudnak kitartani, hiszen személyiségük még kiforratlan, sokat változhatnak; jöhetnek újabb kapcsolatok, „kéznél levő” partnerekkel, s ezek gyorsabb és nagyobb kielégülést ígérnek, aminek nehéz ellenállni. Így aztán a távol levő kedves könnyen háttérbe szorul.

S különben is, nagy kérdés, hogy mi a jobb: gondosan elzárkózni minden újabb kapcsolattól, vagy nem utasítani el az ismerkedést, tartalmas szórakozást? Ahogy egy 18 éves lány kérdezte:

A partnerem hamarosan messzire utazik és sokáig nem láthatom. Hogyan viselkedjem, hogy meg tudjam tartani a barátságot vele? Mehetek-e moziba, színházba, buliba más fiúkkal?

Receptet adni erre nem lehet. Legfeljebb annyit, hogy ebben a partnerrel közösen kell megállapodni. Ha a partner nem féltékeny természetű, és a kapcsolat elég stabil, akkor meg lehet állapodni vele abban, hogy kölcsönösen szabadságot adnak egymásnak a másokkal való szórakozásra. (Ilyen kérdéseket bővebben tárgyalnak a féltékenységről és a kapcsolati szabadságról szóló fejezetek.)

 

 

 

17.   A  FÉLTÉKENYSÉGI  HAJLAM

 

 

 

A párkapcsolati problémák hosszú sorában az egyik legjelentősebb a féltékenység. Olyan gyakori, tipikus hibája és veszélyeztető tényezője ez a párkapcsolatoknak – nemcsak a szerelmet, hanem az együttélést, házasságot is beleértve –, hogy érdemes külön fejezetben foglalkozni vele. Több száz, kapcsolati gondokkal foglalkozó levélben részproblémaként  szerepel. Több tucat levélírónak pedig ez okozza a legfőbb nehézséget.

Két budapesti lány például megírta, hogy már szóba sem mernek állni senkivel, mert partnereik azonnal felelősségre vonják és gyanúsítgatják őket. Már szeretnének megszabadulni tőlük emiatt, de nem mernek szakítani velük, mert a fiúk veréssel fenyegetőztek, sőt, egy-két pofon is elcsattant. Nyilvánvaló, hogy ezek a fiúk nagyon féltékenyek, s ezzel teljesen tönkre tették kezdetben harmonikus kapcsolataikat. A féltékenység persze nemcsak a férfiakra, hanem a nőkre is jellemző. 19 éves lány írta:

Lakik a házunkban egy fiú, akibe négy éve szerelmes vagyok. Először nem mertem megmondani senkinek, hogy szeretem, mert úgy láttam: úgyis hiába. Ő olyan fiú, akinek a szép, meg rámenős lányok tetszenek. Ezért minden lányra féltékeny voltam, akivel szóba állt. Folyton cukkoltam, hol az Ágival, hol egy másik lánnyal. Ő tudta, hogy féltékeny vagyok rá, de csak azért is mindig más lányokról beszélt, hozzátéve: De ugye ez téged nem érdekel? Mondtam neki: Nem. Azt felelte: Legalább ne hazudj! (Persze, érdekelt, csak nem mondtam meg neki.) A nyáron nagyon sokat veszekedtem vele, mindenért belekötöttem. Most már úgy áll a dolog, hogy végképp megharagudott rám. Én viszont ragaszkodom a fiúhoz…

Azért idéztem kicsit hosszabban ebből a levélből, mert jól mutatja a féltékenység eredetét és következményét. Látjuk például, hogy ez a lány súlyos önbizalomhiányban szenved, eleve fél a kudarctól, úgy érzi, nem tetszhet igazán a fiúnak, s ezért minden lányban vetélytársat lát. Emiatt viszont állandó bizonytalanságban, feszültségben él, mindenkire gyanakszik, folyton zsörtölődik, veszekszik. Tulajdonképpen azért „cukkolta” a fiút, mert szeretett volna megnyugtató választ kapni. Az eredmény azonban az lett, hogy tönkretette a kapcsolatot, mert a fiút idegesítette a sok zsörtölődés, gyanúsítás.

 

A birtoklási vágy szerepe  (avagy:  félelem az elvesztéstől)

 

De mi tulajdonképpen a féltékenység? Sokan összetévesztik a féltéssel, a szeretett partnerért való aggódással („Jaj, nehogy valami baja történjen!”). Holott lényege inkább az önmaga féltése, a birtoklási, kisajátítási törekvés, a vetélkedés, a rivalizálás. A féltékenység kínzó, zaklatott lelki állapot, amelyet egy birtokolni kívánt személy elvesztésétől való félelem vált ki. Félelem attól, hogy más szerzi meg azt, aki (vagy ami) a miénk, amire jogot formálunk. Rokon ez az érzés az irigységgel – mindkettőben a birtoklás, a hatalmi vetélkedés játssza a fő szerepet.

Jól látható ez például annak a 14 éves lánynak a leveléből is, akit „nagyon mellbe vágott” az a látvány, hogy 15 éves partnere karonfogva sétált egy másik lánnyal, s most nem tudja, hogyan büntesse meg emiatt. Arra gondol, hogy bosszúból ő is kikezd egy másik fiúval. Egy másik, 19 éves lány a barátnőjére féltékeny, mert partnere egyszer hazavitte őt a kocsiján, s aztán letagadta a dolgot. Mint írja:

Sajnos, nagy hibám a féltékenység. Sokat gyötröm mostanában a fiúmat azzal, hogy biztosan megcsalt, vagy meg fog csalni a barátnőmmel. Hiába is tagadja, látom, hogy tetszik neki. Ráadásul én még nem feküdtem le vele, a barátnőm pedig könnyebben kapható ilyesmire. Az előző partnerem is lefeküdt egy másik lánnyal, mert unta, hogy velem nem fekhet le. Félek, hogy ez most is bekövetkezik…

A levélből kiderül, hogy másfél éve jár együtt 21 éves partnerével, aki a „szex tilalma” ellenére kitartott mellette (holott a jelekből ítélve még pettinggel sem elégítették ki egymást). De vajon gondolt-e ez a lány arra, hogy folytonos gyanúsítgatásaival ő maga hívja fel partnere figyelmét a barátnőjére? Ez pedig oda vezethet, hogy a fiú azt gondolja: Ha úgysem hiszi el, hogy nem csalom meg a barátnőjével, akkor meg is teszem, hiszen ő legalább hajlandó a szexre!

A féltékeny gyanúsítgatás hasonlít az önmagukat beteljesítő jóslatokhoz – mondhatni „önsorsrontó” tendenciájú. Ha elhatalmasodik az egyénen, akár pusztító erejű szenvedély is lehet, s könnyen tragédiába torkollik, ahogyan azt pl. Shakespeare Othello című drámájában láthattuk. Érdemes ezért már az enyhe formáira fölfigyelni és megakadályozni elhatalmasodását. Az ifjúkorban ezt még aránylag könnyen megtehetjük. Nézzük például a „Jutka” jeligéjű, 14 éves lány esetét. Mint írta, partnere a „legmenőbb fej” az osztályban, sokan rajonganak érte. A fiú korábban egy másik lánnyal járt.

Amióta együtt járunk, ez a lány állandóan el akarja csalni tőlem. Pedig nem szereti, csak flörtöl vele. Már nem bírtam tovább, megmondtam a lánynak, hogy hagyja békén a fiúmat. Az utóbbit pedig választás elé állítottam. Azt mondta, engem választ, de nem nagyon veszem észre rajta. A múltkor is elkezdtem hisztizni. Azóta nem lehet hozzá szólni egy szót sem. Szörnyű, hogy semmi témánk sincs.

Az első, ami itt feltűnik, egy tipikus viselkedési szituáció. Levélírónk úgy érzi, a másik lány a vetélytársa, aki el akarja venni azt, ami az övé, s ezért féltékeny rá. Lehet, hogy a másik lány is valami hasonlót érez, amikor azt látja, hogy a fiú, aki „az övé volt”, mással jár. Talán épp ez készteti arra, hogy újra flörtöljön vele. Jól esik neki, ha érzi, hogy még „hatalma van felette” és „elcsavarhatná a fejét”. S mi az eredmény? A levélíró „kiborul”, hisztizik, gyanúsítgatja és megsérti partnerét, összevész a másik lánnyal, aki a barátnője volt. Látszólag most már csak övé a fiú, de nem sok öröme van benne: viszonyuk tele van feszültséggel, ami a levélírót továbbra is bizonytalanságban tartja, táplálja féltékenységét. Máris kialakult tehát az „ördögi kör”, amiből egyre nehezebb kilépni.

De most még lehet! Csak némi szemléleti változás kell hozzá. El kell vetni azt a felfogást, hogy „akit szeretek, az az enyém, csakis az enyém!” – vagyis a kisajátítási törekvést –, s el kell fogadni, hogy nincs jogunk őt korlátozni vagy rákényszeríteni valamire. Sehol sincs előírva, hogy ha két ember szereti egymást, akkor már mással nem érezhetik jól magukat. Különösen ifjúkorban értelmetlen a kizárólagossághoz ragaszkodni. Hiszen minél zártabbá teszünk egy kapcsolatot, annál vonzóbbnak tűnhet egy külső partner, s annál nagyobb feszültségek támadnak a zárt kapcsolatban.

Vizsgáljunk meg néhány féltékenységi esetet, hogy levonhassuk a tanulságokat. Egy 20 év körüli fiú nagyon jó, több éves kapcsolata ellenére kételkedik partnerében:

Nekem azt mondta, nem feküdt le senkivel, csak velem. Pedig sok sráccal járt. Nem mondom, nekem volt jónéhány kapcsolatom, de ő tud mindezekről. Kedves Doki, írd meg nekem, meg tud-e csalni ez a lány? Képes-e rá, hogy másnál keressen egy kis boldogságot, amíg én nem vagyok otthon? Nem féltékenység ez, azt hiszem, hanem csak bizonytalanság. Mit tegyek? Ne is gondoljak rá (amire képtelen vagyok), vagy küldjem el, ne szenvedjen egyikünk sem?

Ez bizony féltékenység! Ettől szenved lelkileg ez a fiú annyira, hogy már-már felrúgná az egész kapcsolatot (amivel persze nem szüntetné meg, inkább kiterjesztené szenvedéseit). Féltékenységének közvetlen oka a bizonytalanság, ami több tényezőből (önbizalomhiány, korábbi kedvezőtlen tapasztalatok, saját hajlamossága a „félrelépésre” stb.) adódhat. Hiszen régebben ő maga is könnyedén váltogatta a partnereit. (Erre mondják: Az kiabál, akinek a háza ég!) Talán irigyli, hogy a lány szabadon mozoghat, amíg ő nem tud ellenőrzést gyakorolni fölötte. Félti saját magát, s megfeledkezik erről, hogy a lány nem a tulajdona, hanem a társa!

Úgy tűnhet, hogy ez a féltékenység a helyzetből adódik. Ezen az alapon azonban mindenki féltékeny lehetne, aki körülményei miatt nem lehet mindig együtt partnerével. Az igazi ok a belső bizonytalanság, aminek eredete egészen a gyerekkorba nyúlhat vissza.

 

Az önbizalomhiány szerepe

 

Egy 18 éves lány hosszú leveléből például az derül ki, hogy szüleitől nem kapott elég szeretetet, sokat szidták, így nem alakult ki az önbizalma. Amikor aztán 16 éves korában szerelmes lett egy fiúba, túlzott szeretetéhsége folytán sohasem volt elég az együtt töltött idő, s nem bírta elviselni, ha a fiú néhány percet késett. Elkezdett féltékenykedni, ami vitákhoz, veszekedésekhez vezetett:

Tudom, hogy alapvető követelmény a bizalom, mégsem tudok bízni benne. Hiába mondja, hogy csak engem szeret, gondolatban minden nővel összeboronálom. Nem bírom elviselni, ha az utcán megnéz egy nőt. Rögeszmém, hogy akkor érzi jól magát, ha én nem vagyok ott. Féltékenységem miatt a szüleim is hülyének tartanak és mindenben a partneremnek adnak igazat. Hogyan lehetne kigyógyulni ebből a betegségből?

A féltékenység gyökere itt valószínűleg az, hogy a szülei sem bíztak soha a levélíróban. Márpedig, akiben nem bíznak, az önmagában sem bízik, és nem fejlődhet ki benne a bizalom képessége. Ez bizonyos értelemben valóban betegség, lelki zavar, ami sok szenvedést okoz. A féltékeny ember kórosan bizonytalan, s csak akkor nyugodtabb, ha teljesen ellenőrzése alatt tartja, birtokolja azt, akit szeret, akire valamilyen oknál fogva szüksége van. Ahogyan egy 19 éves lány írta:

Legszívesebben teljesen kisajátítanám magamnak, hogy csak az enyém legyen, csak velem törődjön, csak engem szeressen. Pedig tudom, hogy ezt azért nem kívánhatom tőle…

Valóban nem kívánhatja. De hiába az érett, józan belátás, ha érzelmileg úgy viszonyul a partneréhez, mint a csecsemő az anyjához, vagy mint a tulajdonos a birtokához. (Úgy látszik, nem tudott még érzelmileg felnőni.)

Honnan ered valójában a féltékenység? Sokan azt hiszik, hogy velünk született, ösztönös eredetű, s épp ezért természetes kísérője a szerelemnek, a házasságnak. De ha így lenne, akkor mivel magyarázhatnánk, hogy sokan még nagy szerelem esetén sem féltékenyek, mások viszont akkor is azok, ha nem szerelmesek? Azt is tudjuk, hogy vannak olyan társadalmak, ahol a féltékenység ismeretlen, például az eszkimóknál vagy egyes indiai népcsoportoknál.

Vagyis a féltékenység nem az „emberi természetben” gyökerezik, hanem társadalmi okokra vezethető vissza. A néhány évezrede kialakuló patriarchális (férfiuralmi) rendszerek hozták létre, amelyek a feleséget a férj tulajdonává tették. Egyik fő forrása tehát a patriarchális, magántulajdonosi szemléletben keresendő.

Másik forrása az egyén esetleges belső bizonytalansága, önértékelési zavara, ami szintén a társadalmi körülményekből (családi viszonyok, nevelés stb.) fakad. Gyökerei rendszerint az első életévekre nyúlnak vissza. A kisgyermekre jellemző, hogy ki akarja sajátítani magának az anyját és féltékeny mindenkire, akivel osztoznia kellene, pl. a másik szülőre, a testvérére stb. Ezt a már S. Freud által felfedezett (és Ödipusz-komplexusnak nevezett) gyermeki féltékenységet nem mindenki tudja leküzdeni magában, különösen, ha sok kudarcban, elutasításban van része. A lelki fejlődés tehát ebből a szempontból megrekedhet gyermeki fokon. A féltékeny felnőtt sokszor egészen gyerekesen viselkedik (szakkifejezéssel: infantilis a magatartása).

 

De mi köze a féltékenységnek a szerelemhez?

 

„Nem is szeret igazán, aki nem féltékeny” – szokták mondani. Ám ahogy láttuk, a féltékenység szerelem nélkül is erős lehet. Az igazi, érett szerelemtől pedig teljesen idegen a féltékenység; hiszen az ilyen szerelem jellemzője az önzetlenség, a szerelmi partner igényeinek és érdekeinek előnyben részesítése – míg a féltékeny emberre az önző kisajátítási törekvés jellemző. Másrészt az érett szerelem kölcsönösséget feltételez, ami eleve értelmetlenné teszi a féltékenységet. Végeredményben tehát a féltékenység csak az éretlen szerelemre illetve szerelmesre jellemző. Jó példa erre az a 16 éves lány, aki azért akart mindennap találkozni a partnerével, mert félt, hogy ha egy nap nincs vele, akkor megcsalja a fiú. (A levélből kiderült, hogy a lányban sem bíztak a szülei.)

Egy másik, féltékeny lány folyton azt hallotta otthon, hogy „minden férfi egyforma, ne bízz meg egyikben sem!” – s persze eddig minden kapcsolata tönkrement a bizalmatlanság miatt. A szülők „csak jót akartak”, mégis elrontották az életét. Egy 19 éves fiatalasszony attól vált féltékeny természetűvé, hogy – egyke lévén – az egész család őt kényeztette; hozzászokott, hogy csak vele törődjenek. Így aztán a férjétől is elvárta, hogy csak vele törődjön, s még gondolatban se kívánjon meg más nőt. A férj azonban egy idő múlva megunta a folytonos „ugye, csak engem kívánsz?” kérdéseket:

Azt mondta, vegyem tudomásul, hogy nem fogadott nekem vakságot. Szereti a szép nőket megnézni, és néha meg is kívánja őket. (Persze hozzátette, hogy megcsalni azért nem tudna.) Emiatt nagyon elkeseredtem és kiábrándultam férjemből. Képtelen vagyok ezek után hozzábújni, vele szeretkezni. Mindig eszembe jut, hogy mást is kíván, nemcsak engem. Barátnőm szerint minden férfi ilyen, s ezt még nem szabad bűnnek tekinteni. Szeretném tudni, kinek van igaza?

Bár ez nem „igazság”, hanem szemlélet kérdése, tény, hogy a barátnő és a férj szemlélete kedvezőbb, mert reálisabb. Akiben felnőttes szinten kialakult a szexuális reagálókészség és nemi vágy, az nemcsak a partnerére reagál, hanem bizonyos mértékig a másoktól érkező szexuális ingerekre is. Ez teljesen természetes, sőt, majdhogynem szükségszerű jelenség. Normális, felnőtt ember aligha tudja teljesíteni azt a valláserkölcsi előírást, hogy még gondolatban se kívánjon meg másokat. Igaza van annak a mai, magyar költőnek, aki azt írta:

 

„Ha nem kívánnám a más asszonyát,
a magamét sem kívánnám, Uram!”

 

A gondolati síkon történő megkívánás tehát nem indokolja a féltékenységet. Ám esetleg még egy tényleges félrelépés sem kell, hogy feltétlenül féltékenységet váltson ki, hiszen a körülmények ezt is érthetővé tehetik. Egy fiatalasszony azért lett féltékeny, mert kiderült, hogy férje évekkel ezelőtt, katonai szolgálata idején néhányszor félrelépett. Amióta ez kiderült, nem tud hinni férjének – pedig maga is elismeri, hogy mintaférj! – s ettől mindketten szenvednek. Azt írja: bármire képes lenne annak érdekében, hogy megszabaduljon a gyötrő féltékenységtől.

 

A féltékenység: betegség

 

Az ilyen esetekből látszik legjobban, hogy a féltékenység akaratlagosan nehezen befolyásolható kényszerképzeteken alapul, egy abnormális, kóros lelkiállapot jele. Komoly veszélyt jelent az egyén lelki egészségére és a partnerkapcsolatára, s nehéz megszabadulni tőle, különösen, ha már elhatalmasodott, „berágódott” az emberbe. Egy 19 éves fiú például arról számolt be, hogy őt már öngyilkosságba kergette a féltékenység. Először ugyan nem sikerült, de másodszor is megteszi, ha nem kap segítséget – mert úgy érzi, hogy egyedül nem tudja legyőzni.

Ezekben az esetekben már csak a pszichoterápiás szaksegítségtől várható a féltékenység leküzdése. Kialakulásának kezdeti szakaszában azonban az önnevelés is eredményes lehet. S persze mások (szülők, partnerek, barátok) szintén sokat segíthetnek a féltékenységre hajlamos fiatalnak, hogy ne kerüljön az ördögi körbe. Ezzel kapcsolatban elsősorban a partner szerepéről érdemes beszélni. Egy 15 éves lány írta:

Nagyon szeretjük egymást a partneremmel. Csak az bánt, hogy rendkívül féltékeny. Nagyon sokszor megbánt ezzel, talán akaratlanul. Már egy párszor veszekedtem vele ezért, de nem használt. Mit tegyek? Hallgassak és tűrjem azokat a fájó szavakat, gyanúsítgatásokat? Hogyan bizonyítsam be, hogy nem vagyok hűtlen, nem lesem állandóan a fiúkat?

Nyilvánvaló, hogy sem a veszekedés, sem a szótlan tűrés nem vezet eredményre. De az sem ér sokat, ha a hűségét próbálja bizonygatni a partnerének, hiszen ezzel esetleg csak gyanúsabbá teszi magát előtte. Hanem? Az alapproblémából kell kiindulni: abból, hogy miért nem tud bízni a partner? Minél alaposabban tisztázni kell ennek benne magában rejlő okait. Ezeket az okokat kell célba venni és felszámolni, egyrészt racionális érveléssel, másrészt a partner önbizalmának erősítésével. Ez utóbbit megnyugtatással, bíztatással, esetleg dicsérettel és legfőképpen szeretetnyilvánítással érhetjük el. Minden kis elismerés – ha van reális alapja – gyógyír a féltékeny ember bizonytalanságoktól gyötrődő és önmagában kételkedő lelkének.

Sok türelemre, s ugyanakkor határozottságra és következetességre van szükség a féltékenység gyógyításában. Ugrásszerű, gyors eredmény általában nem várható. Még a szakszerűen folytatott pszichoterápia is hónapokig tarthat ilyenkor. Épp ezért súlyosabb esetben inkább a szaksegítség igénybevételére kell a partnert rábeszélni. Ha pedig erre nem hajlandó (vagy az más oknál fogva nem oldható meg), akkor a szakítást illetőleg válást is fontolóra kell venni. Nem érdemes megvárni a helyzet elmérgesedését.

Sokkal könnyebb a féltékenység kialakulását megelőzni, mint a kialakult lelki zavart megszüntetni. Jó lenne legalább a jövő nemzedékét úgy nevelni, hogy tudjanak bízni önmagukban és partnerükben!

 

 

 

18. MENNYI  SZABADSÁGUNK  LEHET

a szerelemben és a házasságban?

 

 

A kialakult és már intimebbé vált párkapcsolatok egyik leggyakoribb és igen fontos problémája, hogy mennyiben maradhatnak szabadok, milyen mértékű szabadságot adhatnak egymásnak illetve várhatnak el egymástól a partnerek. Ez szorosan összefügg a féltékenység problémájával. De most más oldalról közelítem meg az egyéni szabadság kérdését. Azt szeretném megmutatni, hogyan lehet a féltékenység kialakulását megelőzni, s egyben az eddig szokásosnál jóval nagyobb szabadságot biztosítani egymásnak.

 Lehet, hogy sokan fejcsóválva, hitetlenkedve olvassák az alább kivonatosan ismertetett levelet, amelyet egy 22 éves, katonai szolgálatát töltő fiatalember írt:

Van egy menyasszonyom, ipari tanuló. Két éve járunk együtt, s megismerkedésünk után nyolc hónappal megtörtént az, amit egyikünk sem bánt meg. Hamar belejöttünk, maximálisan elégedettek vagyunk. Sohasem akartam korlátozni a szabadságát. Mondtam neki, hogy szabadon ismerkedhet és haverkodhat srácokkal is, nem kívánom, hogy az én kedvemért elzárkózzon a külvilágtól. A szülei ugyan mondogatják neki, hogy ő már nem mehet ide vagy oda, mert vőlegénye van. De én megnyugtattam, hogy nem fogok szólni érte. Nem akarom kisajátítani magamnak. S ha már a feleségem lesz, akkor sem akarok rendelkezni felette. Viszont feltétlen őszinteséget kértem és adtam, hiszen egy jó kapcsolatban ez első számú követelmény. Mindig el is mondta, hogy pl. melyik fiú tetszik neki az iskolában, kivel volt moziban, diszkóban, vagy kivel csókolózott. Hát istenem! Ő olyan csaj, akit észrevesznek a srácok és ha valaki tetszik neki, akkor nem mond nemet Attól ő nem lesz kevesebb.

 A minap azonban azt mondta, hogy szerinte túl sokat megengedek neki, és nem érti, miért vagyok ilyen engedékeny. Most tényleg nem tudom, mit csináljak. Ő hagyományos típusú családban nőtt fel, ahol a férfi oda szokott ütni az asztalra, hogy csend legyen, most ő beszél, s az asszonynépnek ilyenkor kuss. Úgy látszik, tőlem is ilyesmit vár, s nem tud mit kezdeni a szabadsággal.

Eddig a levél. A tanácsokat illetően az olvasók véleménye valószínűleg erősen megoszlana. Sokan bizonyára helytelenítenék a „túlzott szabadságot”, mondván, hogy a jegyesség olyan elkötelezettséget jelent, amely szükségessé teszi a kapcsolat kizárólagossá tételét. Ők azt ajánlanák a levélírónak, hogy „fogja szorosabban a gyeplőt”, „viselkedjen férfiasan”, ahogyan menyasszonya elvárja. De talán olyanok is akadnának, akik helyeselnék a szabadság biztosítását.

Van persze saját véleményem is, s ez nem egyezik az említett álláspontokkal, bár inkább az utóbbihoz áll közelebb. Éspedig annyiban, hogy felnőtt, érett emberek kapcsolatában magam is az egyéni szabadság megőrzésére irányuló, kölcsönös törekvést tartom kívánatosnak és korszerűnek. Csakhogy egyrészt az emberi kapcsolatokban sohasem lehet szó korlátlan szabadságról (mert az egyik ilyen szabadsága esetén a másiknak jóformán semmilyen szabadsága nem maradna). Másrészt figyelembe kell venni, ki mennyire tud élni (s nem visszaélni) a szabadsággal. Veszélyes dolog előkészítés nélkül teljes szabadságot adni annak, aki erre még éretlen.

Ez olyasmi, mintha egy kisgyereknek megengednénk, hogy igazi autót vezessen (jogosítvány nélkül).

Az egyéni szabadság kölcsönös megőrzése a partnerkapcsolatban úgy, hogy egyik fél érdekei se szenvedjenek csorbát, jóval nehezebb „mesterség”, mint az autóvezetés. Naivitás lenne azt hinni, hogy ezt nem kell tanulni, hanem csak úgy jön magától. A fiú menyasszonya sem tanulta még meg, ezért nem tud vele mit kezdeni, s így támad bizonytalanságérzése. Ami nem csoda, hiszen ő még csak tizenéves, s ebben az életkorban a fiatalok (főleg a lányok) jelentős része hajlamos ragaszkodni a hagyományokhoz, mert bizonytalanságukban ezt látják fix pontnak, s ilyen nevelést kapnak. A kis menyasszony egy elavult szemléletű környezet állandó nyomása alatt van, ami alól nehezen tudja függetleníteni magát.

 

Szabadság vagy kizárólagosság?

 

Az elavult szemléletű, emberi környezet fogalma nemcsak és nem feltétlenül a szülőket, vagy általában az idősebb nemzedéket jelenti. Ebben a kérdésben ugyanis a fiatalok véleménye (vagy éppen az „ifjúsági szubkultúra”) jórészt megegyezik az idősebbekével. Széltében elterjedt szokás, hogy amint egy fiú „járni kezd” egy lánnyal, elvárja tőle minden más baráti vagy partnerkapcsolat mellőzését. (S gyakran a lány is ugyanezt várja a fiútól, bár nem olyan határozottan.)

Ennek oka a múltból ránk maradt, patriarchális és tulajdonosi szemlélet, amely annyira természetesnek tűnik, hogy a fiatalok is észrevétlenül és kritikátlanul átveszik. Szinte „ösztönösen” – vagyis átgondolatlanul --  törekszenek a partner kisajátítására, birtoklására, a kapcsolat kizárólagossá tételére. Ennek bizonyos előnyei is lehetnek – például elősegítheti a kapcsolat elmélyítését, egymás jobb megismerését, de nagyok a hátrányai és veszélyei is. Éspedig annál inkább, minél fiatalabb életkorban kerül sor ilyen kizárólagos kapcsolatra.

Serdülő- és ifjúkorban ugyanis nemcsak az intim kapcsolat létesítésének módját kell megtanulni, hanem ki kell alakítani egy megbízható „összehasonlítási alapot”, ami többféle partner megismerését feltételezi, és gyakorolni kell az egyenrangúságot, egymás önállóságának és szabadságának kölcsönös tiszteletben tartását is.

Aki túl korán „leragad” egy partnerhez, az esetleg túl későn jön rá, hogy rosszul választott. Aki ifjúkorában megszokta, hogy partnere kedvéért lemondjon önállóságáról és szabadságáról, az később rendszerint hagyományos, zárt házasságot köt, amely egész életére gúzsba kötheti. Fiatalon könnyebb elsajátítani a birtoklási törekvéstől mentes, szabad kapcsolatlétesítést – és az ennek alapját képező, korszerű szemléletet –, mint felnőttkorban. De azért persze fiatalon sem megy ez máról holnapra.

Visszatérve a bemutatott esetre, a szóban forgó kis menyasszony talán azért érezte túl soknak a kapott szabadságot, mert rájött, hogy néha rosszul, könnyelműen élt vele. (S erről eszébe jutott, hogy ez a vőlegényével is megtörténhet.) Ez olyan felismerés, amely alkalmas a felelősségérzet erősítésére, s ezáltal a hasonló botlások elkerülésére, a szabadság mértéktartó felhasználására. Egy kicsit gyerekes vonás, hogy nem bízik eléggé önmagában, s ezért inkább átengedné magát egy erősebb (bár egyoldalú) külső kontrollnak, korlátozásnak. Ez azonban nem lenne jó megoldás, hiszen ezzel önállósága, felelősségtudata is csökkenne. Holott épp ezt kellene erősíteni. Okosabb tehát meghagyni a teljes szabadságot, de szorosabb kapcsolatot tartani egymással (például levélben vagy telefonon stb.), hogy a ballépések megelőzhetőek legyenek, és kialakuljon az érett, meggondolt, felnőttes magatartás képessége.

Nézzünk meg egy másik, érdekes esetet. Egy 16 éves diáklány írta, hogy a nyáron megismerkedett egy 18 éves fiúval, s megszerették egymást. Szeptember óta azonban csak havonta egyszer találkozhattak. A legutóbbi találkozás után, amikor három órán keresztül alaposan felizgatták egymást szexuálisan, de egyéb nem történt, a fiú megírta, hogy még aznap este volt egy kalandja: lefeküdt egy könnyen kapható lánnyal:

Én akartam, de nem esett jól. Aztán haza mentem és kész. Most mindezt el is titkolhattam volna, ha nem szeretnélek. De egyszerűen nem tudom eltitkolni. Lehet, hogy ez a saját halálos ítéletem, de azt hiszem, így tiszta. Most gondolj, amit akarsz, nekem akkor is hiányzol – és szeretlek.

A lány viszont nekem tette fel a kérdést:

Arra szeretnék választ kapni, hogy mit tegyek. Talán szakítsak a fiúval? Vagy ne csináljak nagy ügyet ebből az egészből? Létezik az, hogy egy ilyen korú fiúnak annyira szüksége van egy nőre, hogy teljesen mindegy neki, ki az, csak nő legyen? Talán ez időnként természetes? Hogyan képes ilyesmire minden érzelem nélkül, egy olyan lánnyal, akit addig talán nem is ismert? Megteheti ezt, ha engem igazán szeret, bár én még nem feküdtem le vele és egy ideig nem is fogok? (Ezt ő is tudja.) Egyáltalán elvárhatom-e tőle, hogy ne tegyen ilyet, ha én nem fekszem le vele? Amint látja, tele vagyok kételyekkel, és nagyon nehéz döntenem, mert szeretem őt.

Hát, nem könnyű kérdések, annyi bizonyos. Teljesen megértem, hogy nehezen tud dönteni. Valószínűleg másoknak sem lenne könnyű. Mivel érdekelt, hogyan ítélik meg ezt az esetet az olvasók, véleményt kértem róla. Ahogy várható is volt, a vélemények erősen megoszlottak. Egy szakközépiskolás fiú például így foglalt állást:

Sokat törtem a fejemet, hogy én mit tennék a lány helyében. Határozott döntésem nincs. Talán megbocsátanék, de bízni már nem tudnék benne. Pedig bizalom nélkül egy kapcsolat semmit sem ér, így a megbocsátás is hiábavaló. Tehát marad a szakítás. A fiú levele kiborított. Milyen stílus ez?! Ilyen egy bűnbánó szerelmes levél? Nem hinném. Egy szó sincs arról, hogy bocsánatot kérne. Semmi bűnbánás, megvolt és kész. Ez a fiú nem szereti igazán a lányt. Minden megbecsülésem a lányé, aki nem hajlik az első szóra… Mi lett volna, ha a lány fekszik le mással? A fiú lehordta volna mindennek, s jogosan…

Ez elég szigorú és kicsit konzervatív vélemény, de van benne igazság. Különösen, ami a feltételezett fordított helyzetet illeti: bizony, könnyen lehet, hogy a fiú nehezebben bocsátott volna meg a lánynak. Az is igaz, hogy a fiú levelének stílusa elég nyegle, fölényeskedő, bár érződik, hogy kicsit megbánta. De az is, hogy a szakítás sem rendítené meg nagyon. Többen úgy foglaltak állást, hogy a lány közölje a fiúval: most az egyszer megbocsát, de ha ez még egyszer előfordul, akkor szakítani fog. Egy 19 éves fiú azt javasolta: beszéljék meg részletesen, miért került sor a „félrelépésre”, és olvassanak el közösen egy jó szexuális felvilágosító könyvet, hogy meg tudják oldani a köztük felmerült szexuális problémát. Olyan is volt, aki azt javasolta, vegye természetesnek, hogy a fiú félrelépett, mert „ilyenek a férfiak”. Egy 20 éves fiatalasszony pedig ezt tanácsolta, hogy a lány „feküdjön le” a fiúval, akkor majd nem megy máshoz. A pettinggel történő kielégülés-kielégítés lehetőségéről senki sem szólt.

 

A félrelépés értékelése

 

Ezek után bizonyára kíváncsiak, mit mond erről a pszichológus. Nos, minthogy nem ismerem az érintetteket és körülményeiket, csak néhány szempontot adhatok a megoldáshoz. Először is, semmiképpen sem természetes, hogy egy 18 éves (vagy akár idősebb) fiú mindenféle mélyebb kapcsolat és előzetes megfontolás nélkül, csupán pillanatnyi vágyainak engedve lefekszik egy jóformán ismeretlen lánnyal (netán prostituálttal?), különösen, ha éppen másba szerelmes.

Az ilyen szexuális kaland több szempontból is felelőtlen és veszélyes. Egyrészt a nemi úton terjedő betegségek (például a HIV-fertőzés) veszélyével jár. Másrészt, mert pusztán eszköznek tekinti a fiú ezt a lányt, s ezzel megalázza, esetleg hiú reményeket ébreszt benne, vagy éppen teherbe ejti. Harmadrészt figyelmen kívül hagyta, hogy ezzel nagy lelki gyötrelmet okozhat annak a lánynak, akit (állítólag) szeret. De saját magának is komoly lelkiismereti problémát okozott, hiszen utólag megbánta és elítéli saját viselkedését. Ez a bűntudat sokkal nagyobb, belső feszültséget kelthet, mint a „félrelépést” kiváltó szexuális vágy, felboríthatja az egyén lelki egyensúlyát. Épp ezért érzi szükségét a fiú a vallomásnak és a megbocsátásnak.

Őszintesége azonban, bár fájdalmat okozhat, pszichológiailag mégis jobb megoldás, mint ha eltitkolná tettét, hiszen ezzel a belső feszültség levezetése előtt torlaszolná el az utat, s állandósult bűntudata végül a kapcsolatot is megmérgezhetné. Ezt az őszinteséget és megbánást talán érdemes megbocsátással méltányolni. A hasonló esetek megelőzéséhez azonban nem annyira a szakítással való fenyegetőzés vezet, mint inkább a fiú szexuális feszültségeinek levezetése, ami legegyszerűbben az önkielégítés révén, vagy a lány segítségével (pl. petting révén) történhet. Ugyanis, ha a lány csak fölizgatja a fiút, anélkül, hogy kielégítené, akkor ezzel csalódást okoz neki, és olyan lelkiállapotba hozza, ami kedvez a meggondolatlan cselekedeteknek.

Mi a tanulság mindebből? Többek között az, hogy félrelépésekre leginkább akkor kerül sor, ha valaki nem talál elegendő kielégülést a kapcsolatban, s ez nagyon hiányzik neki. Továbbá az, hogy egy félrelépés miatt még nem kell felrúgni a kapcsolatot, hanem meg kell beszélni ennek okát és megelőzésének lehetőségét. Ez azonban csak teljes és kölcsönös őszinteség esetén sikerülhet!

De nézzünk egy másik esetet is. 20 éves, egyetemista lány számol be arról, hogy 8 hónapja jár együtt egy hasonló korú fiúval, szexuális kapcsolatuk is van. Kb. 2 hónapja a fiú elmondta, hogy összebarátkozott egy csoporttársnőjével:

Emiatt nem támadt bennem semmi ellenérzés. Sőt, azt mondhatnám, örültem neki. Tudtam, hogy nem sajátíthatom ki egészen, más emberekkel való, bizalmasabb beszélgetésre is szüksége lehet. Nekem is van fiúbarátom, akitől tanácsot kérhetek. A csoportja problémáit azzal a lánnyal jobban meg tudja beszélni. Megnyugtattam, hogy nem haragszom ezért. (Már csak azért sem idegeskedtem, mert tudtam, hogy annak a lánynak is van partnere.) Egy csoportkirándulás után azonban az én barátom megváltozott, nyugtalan lett. Sejtettem, miről van szó, bíztattam, mondja el. Azt mondta, beleszeretett a másik barátnőjébe, így most két lányt szeret. De ha én nem hagyom el, ő sem fog elhagyni engem. Ez nekem nagyon rosszul esett, hisz tudtam, hogy egyszerre csak egyvalakibe lehet szerelmes az ember, és ő a másikba szerelmes. Ő is szenvedett, mert az a lány megírta neki, hogy szereti a régi fiúját is, és nem bírná elviselni, ha elhagyná. Nemi kapcsolatunk továbbra is fennmaradt, sajnos, nem voltam elég erős, hogy visszautasítsam. Csak azt nem értem: ha a másikat szereti, hogyan tud velem lenni? Egy ideje nem beszél róla, s én nem merem faggatni. Tudom, ha a jelenlegi helyzet meg is oldódna, további ilyenekre mindig számítanom kell.

A levélíró természetesen azt szeretné tudni, mit tegyen, bár elég reálisan látja a helyzetet. Több lehetőség közül választhat. Például szakíthat partnerével, ha nem bírja elviselni, hogy az mást is megkíván. (Amit sokan tévesen azonosítanak a szerelemmel, holott két különböző dologról van szó.) Csak kérdés, hogy érdemes-e szakítani, hiszen egy új kapcsolatban is kerülhet hasonló helyzetbe – ezt jól ismerte fel. Vagy felszólíthatja partnerét, hogy válasszon – azonnal, vagy bizonyos határidőn belül. További lehetőség, hogy úgy tesz, mintha nem venné észre a fiúnak a másik lányra irányuló érdeklődését, abban bízva, hogy majdcsak elmúlik. Megteheti azt is, hogy különféle fondorlatokkal igyekszik megrágalmazni, rossz hírbe keverni a lányt stb.

Ami engem illet, egyik felsorolt lehetőséget sem találom igazán jónak. (Legkevésbé persze az utolsót.) Ha ez a lány komolyan szereti a fiút és hosszabb távú kapcsolatot tervez vele, akkor valóban számításba kell venni, hogy mások is fölkelthetik bármelyikük érdeklődését. Sőt, új szerelem is kialakulhat, különösen, ha a régi már elmúlt. (S a szerelmek általában elég hamar elmúlnak.) De az sem lehetetlen, hogy átmenetileg két partnerbe szerelmes valaki. Ilyenkor sok mindentől függ, hogy melyik érzelmi kötődés bizonyul erősebbnek és tartósabbnak – ám egyáltalán nem biztos, hogy az új!

Ha ezt megérti és elfogadja, akkor már csak az a kérdés, mivel segítheti elő, hogy partnere érzelmi kötődését ne veszítse el, hanem inkább erősítse. Semmi esetre sem fenyegetéssel vagy intrikálással, megjátszott közömbösséggel vagy féltékenykedéssel. Hanem inkább azzal, hogy ugyanúgy szereti őt továbbra is, s ügyel a teljes őszinteségre. Tehát nem kényszeríti a fiút titkolózásra, hazudozásra, hanem bíztatja, hogy mondjon el nyugodtan mindent, nem fog megharagudni érte. (Ahogy ezt eddig is tette.) De ugyanakkor legyen saját maga is őszinte, tehát ne titkolja el bánatát vagy aggályait sem. Ha a fiú érzi, hogy nem akarja korlátozni a szabadságát és megérti, hogy más iránt is érdeklődik, akkor jól fogja érezni magát a levélíróval. (Feltéve persze, hogy más vonatkozásban is jól kijönnek egymással.)

Ugyanez érvényes természetesen a fordított esetre is, tehát, ha a hány érezné úgy, hogy „kettőt szeret egyszerre”, vagyis máshoz is vonzódik valami miatt. Ezen az sem változtatna, ha már házasok lennének. Hiszen a házasságnak sem kell jobban korlátoznia a résztvevők szabadságát, mint a szerelemnek! Minél hosszabb ideig tart egy kapcsolat, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy egyik vagy mindkét félben felmerül egy másik partner iránti igény. S ha a házastárs ellenállása miatt ez az igény csak nehezen, lopva vagy sehogy sem érvényesülhet, akkor maga a házasság kerülhet veszélybe.

Jól mutatja ezt annak a 28 éves asszonynak az esete, aki 7 éve házas, és már első gyermekének megszületése után észrevette, hogy férje más nő után is érdeklődik. A férj ezt sokáig tagadta, később azonban:

…egy éjjel elárulta, hogy az a nő a szeretője, s én engedjem meg, hogy szeretőt tartson. Engem is szeret, csak azért van szüksége arra a nőre, mert mindazt megtalálja benne, ami belőlem hiányzik. Én teljesen kiborultam. Később mégis beletörődtem, gondoltam, hátha csak ugrat, de tévedtem. Egyszer véletlenül találkoztam a szeretőjével, s felelősségre vontam. Belátta, hogy hibázott és megígérte, hogy eltűnik az életünkből, de ez azóta sem történt meg. Férjem nem beszél róla, de ismét kimaradozik, s látom rajta, hogy lelki beteg. Már nem vagyok féltékeny, inkább aggódom, hogy mi lesz ennek a vége. Létezik-e az, hogy egy férfi, aki az első szerelmével él házasságban, s gyermekeik is vannak, ugyanolyan őszinte szerelmet érezzen egy másik nő iránt?

A tények azt mutatják, hogy létezik. Ez az asszony nem alaptalanul fél, hiszen férje valóban fontos igényeinek kielégítését kapja meg a külső partnerétől, ha ez a kapcsolat már évek óta tart. Ezért mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy mik ezek az igények és nem elégíthetőek-e ki mégis a házastársi kapcsolatban. Ha ez nem lehetséges, akkor legjobb lenne elfogadni azt a tényt, hogy a férj bizonyos igényeit más kapcsolatban elégíti ki. De a hallgatólagos tudomásul vételnél többet érne, ha nyíltan meg is mondaná férjének, hogy milyen feltételekkel nincs kifogása a külső kapcsolat fenntartása ellen.

A feltételeket illetően ügyelni kell arra, hogy csak a valóban fontos dolgokhoz ragaszkodjon, és ne nehezítse meg túlzottan a külső kapcsolat fenntartását, hiszen így beleegyezése csak látszólagos lenne. Alapfeltétel lehet például, hogy a férj továbbra se hanyagolja el házastársát és családját, s úgy folytassa a külső kapcsolatát, hogy az ne sértse a család alapvető érdekeit. Ha viszont ez biztosított, akkor semmi ok sincs arra, hogy a feleség sértődött legyen és „hűvösen” viselkedjen férjével szemben. Ellenkezőleg, arra kellene törekednie, hogy ő maradjon férje legjobb barátja, akivel minden problémáját megbeszélheti. Így elérheti, hogy a férj továbbra is jól érezze magát otthon, ne legyen bűntudata felesége előtt, s ne legyen feszült az otthoni légkör.

Az ilyen őszinte, baráti, egymás szabadságát alig korlátozó házasságot nevezik nyitott házasságnak. (Aki többet szeretne tudni erről, annak ajánlom  A nemek viszonyának jövője című könyvem elolvasását.)

 

Illúziók a házasságról

 

A szerelemben és házasságban elérhető szabadság foka azonban nemcsak azon múlik, hogy a partnerek milyen mértékű szabadságban tudnak kölcsönösen megállapodni. Hanem azon is, hogy reális elképzeléseik, elvárásaik, avagy illúzióik, téves elképzeléseik vannak-e a házasságról. Az ismert tétel, miszerint „a szabadság alapja a szükségszerűség felismerése”, itt azt jelenti, hogy csak a reális elképzelések valósíthatóak meg szabadon. Az illúziók viszont szükségképpen csalódásokhoz vezetnek.

Jó példát találunk erre egy 25 éves fiatalasszony levelében. Három éve házasok, jól megértik egymást, kivéve egy dolgot: a szexet. Pedig eleinte, még a házasság előtti együttjárás során ez is jó volt egy ideig. Ahogy írja:

Amíg találtam benne érdekeset, újat, a grafikon egy kicsit felfelé ment. Aztán viszont zuhant, annyira, hogy megkértem, hagyjuk abba, unom, nincs értelme. Fél évig egy másik fiúval jártam, vele jobb volt a szex… túl szép volt, így vége is lett. Ekkor jelentkezett a régebbi partnerem, újra kezdtük és hamarosan el is jegyeztük egymást. A nemi életbe ugyan nehezen jöttünk bele, de reméltem, hogy majd később…

Az esküvő utáni harmadik este – soha nem felejtem el – bokszmérkőzés volt a tévében. Ő nézte, én meg úgy bújtam oda hozzá, mint soha senkihez, oly imádattal (én hülye, azt hittem, a férjemmel teljesen más lesz, hiszen a házasság szent, meg minden…) De a férjem rám szólt, hogy hagyjam már, hadd nézze a tévét. Hát bennem akkor egy világ dőlt össze, ami azóta sem épült fel. Eleinte még igyekeztem megjátszani magam egy kicsit, de ha lehetett, kerültem a közeledését. Ehhez kapóra jött a terhesség és a szülés. A helyzet azonban egyre rosszabb.

Milyen illúziókra, tévedésekre következtethetünk mindebből? Először is megtaláljuk azt az illúziót, hogy egy partnernek (vagy éppen férjnek) mindig érdekesnek, szeretkezésre késznek, sőt, szenvedélyesnek kell lennie – ami pszichológiai képtelenség. Egy hosszabb ideje tartó kapcsolatban senki sem tud állandóan érdekes és szenvedélyes lenni (Ez nem is lenne jó, hiszen aki állandóan újszerű, az kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, azzal nehéz lenne együtt élni.) A kapcsolat stabilitásának egyik fő tényezője, hogy ismerjük a partnert, előre tudjuk, milyen viselkedésre számíthatunk adott helyzetekben. Ez persze nem zárja ki a bizonyos fokú megújulásra, változtatásra való törekvést. De azért el kell fogadni, hogy a házasság (és minden tartós párkapcsolat) nem nyújthat mindig újat, nem lehet örökké szenvedélyesen lobogó Az ilyen kapcsolat funkciója, hogy bizonyos testi és lelki igényeket elégítsen ki.

Egy másik illúzió, amit bizonyára sokan osztanak a levélíróval, az az elképzelés, hogy pusztán a házasságkötés tényétől a partnerkapcsolat minőségileg magasabb szintre kerül. Akik hisznek a házasság „szentségében”, azok – teljesen alaptalanul – feltételezik, hogy a házastársak mindig nagyon szeretik és mindenben kielégítik egymást. Ez az illúzió is elkerülhetetlenül csalódást eredményez. S ilyenkor könnyen áteshet a másik szélsőségbe, hogy ti. túl sötéten lát, semmiben sem hisz többé és visszahúzódik érzelmileg, mint a csiga a házába.

Tetézi ezt gyakran egy további, téves elképzelés, ami jórészt a szerelmi házasság kultuszából fakad. Az, hogy ha már elmúlt a szerelem, akkor legalább úgy kell viselkedni, mintha még meglenne – vagyis színlelni, megjátszani, színészkedni kell. Pedig ha valaki igyekszik megjátszani magát, akkor biztosan zsákutcába kerül, hiszen a jó párkapcsolat legelső feltétele az őszinteség. A szerelem elmúlása nem feltétlenül jelent érzelmi elhidegülést, a barátság megmaradhat, s ez elegendő alap a kölcsönösen kielégítő nemi élethez (főleg, ha a változatosságról is tudnak gondoskodni).

Bőven vannak még más illúziók is, lehetetlenség itt valamennyit sorra venni. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a párkapcsolat nem feltétlenül csökkenti az egyéni szabadságot – sőt, az is előfordulhat, hogy növeli. Ehhez mindenekelőtt reális elvárásokra, őszinteségre és nyitottságra van szükség.

 

 

 

19.     EGYOLDALÚ  KÖTŐDÉS  --

reménytelen  szerelem

 

 

Az ifjúkori szerelmek ritkán sikeresek, s még ritkábban tartósak. Inkább az jellemző rájuk, hogy egyoldalúak, diszharmonikusak vagy rövid lejáratúak. Ami önmagában még nem volna olyan nagy baj, ha nem okozna olyan sok gondot a fiataloknak, ha nem lennének súlyos kihatásai, néha egészen tragikus következményei.

A hozzám beérkezett levelek közül több száz foglalkozott fő problémaként partnerkapcsolati kudarcokkal, szerelmi bánattal, csalódással. A legtipikusabb kérdések:

•      Csakugyan reménytelen-e a szerelmem?

•      Csalódtam partneremben, szakítsak-e vele? Hogyan?

•      Honnan tudhatnám meg, miért szakítottak velem?

•      Belenyugodjak-e a szakításba?

•      Hogyan hódíthatnám vissza partneremet?

•      Hogyan heverjem ki a szakítást, csalódást?

 

Előbb-utóbb csaknem mindenki átesik szerelmi csalódásokon. Vannak, akik bámulatosan hozzáedződnek ehhez, mások viszont úgy érzik, képtelenek elviselni. Ez elsősorban a lelki stabilitás és a felkészültség fokán múlik. A tizenévesek helyzete azért nehezebb, mert mindkét vonatkozásban rosszabbul állnak, mint a felnőttek.

A felkészültség hiányosságain szerencsére viszonylag könnyen lehetne változtatni. Az ember nemcsak saját hibájából okulhat, hanem mások tapasztalatainak mérlegelése révén is. Nézzük meg először az úgynevezett reménytelen szerelem néhány esetét.

 

Mitől reménytelen?

 

Az ifjúkorban a szerelem gyakran a képzelet és az illúziók síkján marad. Ettől persze még lehet nagyon szenvedélyes. Itt van mindjárt egy példa. A „Halálos szerelem” jeligéjű, 14 éves lány írta:

Szerelmes vagyok egy fiúba, bár tudom, hogy soha nem lesz az enyém. Ne tessék azt hinni, hogy ez az a bizonyos kamasz-szerelem! A probléma az, hogy már szinte utálok élni. Aludni sem tudok. Néha az iskolában is elsírom magam. Nincs étvágyam és sokszor nagyon fáradtnak érzem magam. Ez az egyik baj. A másik az, hogy ha ránézek egy fiúra, rögtön rosszul leszek. Folyton ő jár az eszemben. A szüleim nem értik, miért nem tanulok. A barátnőm szerint úgy nézek ki, mint egy hulla. Már lassan az utcára sem merek kimenni. Mit tegyek?

Talán akadnak, akik mosolyognak ezen, vagy fölényesen legyintenek rá, hogy „majd kinövi”. Jómagam együtt érzek a levélíróval. Tudom ugyanis, hogy az ilyen, serdülőkori első szerelmek nagyon komolyan veendők, mert alaposan próbára teszik a fiatal idegi-lelki teherbíró képességét, ami még gyenge lábakon áll. A levél szemléletesen fölvázolja a reménytelen szerelem tüneteit. Csak éppen azt nem tudjuk meg belőle, mitől reménytelen ez a szerelem, s valóban reménytelen-e? Lehet, hogy csak a levélíró látja annak, csekély önbizalma vagy gátlásai folytán. De az is lehet, hogy csakugyan reménytelen, ha mondjuk egy filmsztárba, híres énekesbe vagy világbajnokba „szerelmes” valaki.

Végeredményben bizony tipikus kamasz-szerelem ez, hiába tiltakozik a levélíró a minősítés ellen. A felnőttes, érett szerelemnek ugyanis épp az az egyik jellemzője, hogy ki sem alakul, ha nincs reális esély a kölcsönösségre és a kapcsolat megvalósíthatóságára. Ha egy reménytelen szerelembe ilyen hevesen bele tudja élni magát, akkor ezt a lányt nem a józan esze, hanem az ellenőrizetlen érzelmei és indulatai vezérlik, ami nem éppen felnőttes dolog.

Mit tegyen hát? Próbáljon felnőttesebben, megfontoltabban viselkedni, tárgyilagosan tisztázni, hogy valóban reménytelen-e ez a szerelem. S ha igen, győzze meg magát arról, hogy értelmetlenség belesüllyedni a világfájdalomba. Keressen inkább egy elérhetőbb partnert, aki viszonozza érzelmeit. Többet tudunk meg a választott partnerről a „Bolonddá tesz a szerelem” jeligéjű levélből:

14 éves múltam, de már halálosan szerelmes vagyok. A srácot nyáron láttam először az üzemben, ahol nyári munkán voltam. Csak a barátaival beszéltem, de többször szemeztünk, nagyon aranyosan nézett. Viszont most, pár hónap elteltével nem is köszön, ha találkozunk. Pedig az összes hibáit elnézném, ha egyáltalán vannak hibái, mert nagyon szeretem. Arra is gondoltam, hogy majdcsak elfelejtem. Jártam is srácokkal, de hiába, mindig ő járt az eszemben. Ő most 16 éves, szakmunkástanuló. Üzenni vagy írni nem merek neki, félek a kudarctól.

Mint látjuk, ez is éretlen, plátói formája a szerelemnek, hiszen csak a „szemezésig” jutottak, egyikük sem mert közeledni a másikhoz. Pedig a nyári, közös munkahely megadta volna erre a lehetőséget, s akkor még a kapcsolat sikerének létrejöttének sokkal több esélye volt. A srác mostani viselkedéséből ugyanis arra lehet következtetni, hogy benne az a nyári „szemezés” nem keltett olyan nagy érzelmi visszhangot, mint a lányban. Talán már el is felejtette az egészet.

Ám azért mégsem feltétlenül reménytelen ez a szerelem. Hacsak a srác nem szerelmes egy másik lányba, érdeklődése újra felkelthető. De ehhez a lánynak kellene felhívnia magára a fiú figyelmét. Vagyis neki kellene közelednie hozzá. Például próbáljon vele újra szemezni, vagy szólítsa meg, mint régi ismerőst, amikor találkoznak. Az üzenet vagy levél nem a legszerencsésebb módja a kapcsolatkezdésnek. Persze lehet, hogy a lány annyira fél a kudarctól, hogy semmilyen közeledés kezdeményezésére nem képes. Ez is az éretlenség jele. Ha így van, azt ajánlom, hogy először más fiúkon próbálja gyakorolni a kapcsolatlétesítés készségét.

Az igazán reménytelen szerelem elsősorban azért reménytelen, mert irreális a szerelmi partner kiválasztása, például azért, mert az illető már „foglalt” érzelmileg, vagy jogilag is mással elkötelezett, esetleg nehezen áthidalható világnézeti, műveltségi, életkorbeli, térbeli vagy társadalmi státuskülönbségek vannak a partnerek között. Ilyen például annak a 15 éves lánynak az esete, aki kórházi tartózkodása alatt szerelmes lett a 28 éves osztályos orvosba, aki nős és két gyermek apja. Titkát még édesanyjának sem merte elmondani, mert félt, hogy kinevetné, de minden este sírva alszik el és rá sem bír nézni a fiúkra. Kérdi: mit tegyen? Bevallja-e szerelmét az orvosnak telefonon vagy levélben, esetleg várja meg, amíg oda kerülhet ápolónőnek (mert erre a pályára készül). Nyilván ez utóbbi a helyesebb; az alatt a pár év alatt érettebbé válhat és kiheverheti ezt a reménytelen szerelmet.

Néha attól válik reménytelenné egy szerelem, hogy a szerelmes valahogy ügyetlenül közeledik szíve választottjához. Egy 13 éves falusi lány, miután többször szemezett az autóbuszon egy 17 éves fiúval, levélben megírta neki, hogy nagyon tetszik, és a házuk előtt fogja várni egy adott időpontban. S mi történt?

Egyik délután két óra hosszat vártam a házuk előtt, mikor végre kijött. Közölte velem, hogy most nem ér rá lányokkal foglalkozni, s különben sem akar falubeli lánnyal járni. Még azt is mondta, hülyeséget csináltam azzal, hogy levelet írtam neki, mert most mindenki rajta szórakozik.

Bár egyenjogúság van, tehát a lány is kezdeményezhet, mégsem ilyen feltűnést keltő módon kellett volna ezt megtenni. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a buszon vagy máshol szólítja meg valamilyen ürüggyel a fiút, s nem teszi ki őt gúnyos megjegyzéseknek. (Persze a kapcsolat így is csak pillanatnyilag látszik reménytelennek, hosszabb távon elképzelhető a folytatása. „Reménytelen szerelem?” kérdi jeligéjében is egy 17 éves lány, aki nemrég ismerkedett meg egy hasonló korú fiúval.

Komolyabb kapcsolat még nem szövődött köztünk, csupán annyi, hogy amikor találkozunk, megpusziljuk egymást. Párszor elmentünk moziba és diszkóba, s levelezünk is. Én nagyon szeretném elmélyíteni a kapcsolatot, de ő olyan tartózkodó velem szemben, vagy nem tulajdonít különösebb jelentőséget az ügynek. Közben egy másik srác erősen udvarolni kezdett nekem, de én állandóan csak őrá gondoltam, s ezzel megbántottam a srácot. Barátnőim azt mondják, nem vagyok komplett, mert mindig a másikról ábrándozom. Nem tudom, mit tegyek. Reménykedhetek-e, hogy egyszer viszonozza szerelmemet?

Ha személyesen és jól ismerném mindkettőjüket, talán bátrabban vállalkoznék az előrejelzésre, de akkor is csak bizonyos valószínűségekről beszélhetnék. Így viszont legfeljebb a kapcsolat kedvező alakításának néhány feltételére utalhatok. Először is, ne bízza a kapcsolat alakulását a véletlenre, hanem kezdeményezze és szervezze meg a találkozásokat. Másodszor, tudakolja meg, mivel szeret foglalkozni a fiú, s ajánljon neki olyan közös programokat, amik feltehetőleg érdekelni fogják. Persze vegye figyelembe partnere elfoglaltságát, s ügyeljen arra, hogy ne tűnjön tolakodónak vagy erőszakosnak. S még valamit: a programoknál legyen tekintettel partnere anyagi helyzetére, s a költségeket felváltva fizessék, vagy osszák meg egymás közt.

Amikor aztán együtt vannak, igyekezzen úgy viselkedni, hogy partnere is jól érezze magát. Ehhez nem arra van szükség, hogy vicceket mondjon neki vagy alkoholt fogyasszanak, hanem mindenekelőtt viselkedjen természetesen, fesztelenül és őszintén. Vagyis ne akarjon többet mutatni, másnak látszani, mint amilyen valójában.

A másik fő szabály, hogy lehetőleg ne beszéljen túl sokat, hanem hagyja szóhoz jutni partnerét is, sőt, tegyen fel neki kérdéseket, mutassa ki az iránta érzett érdeklődését. S közben éreztesse vele, hogy tetszik és nagyon rokonszenvesnek találja. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy benne is rokonszenvet ébresszen. Pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy legtöbben azt szokták megszeretni, aki érdeklődést és rokonszenvet mutat irántuk.

A partner iránti érdeklődés kimutatása azonban nemcsak a rokonszenv megnyerése szempontjából fontos, hanem azért is, mert elősegíti a partner jobb megismerését. Például tisztázódhat, hogy a fiú más lányokkal szemben is tartózkodó, vagy esetleg van valaki akihez már kötődik stb. Az utóbbi esetben sem kell feltétlenül és azonnal lemondani róla, hiszen maga a tény, hogy eljött a találkozóra, azt mutatja, hogy érdekli az új kapcsolat. Még akkor is lehet remény, ha a partner pillanatnyilag jobban érdeklődik valaki más iránt. Ilyenkor arra kell törekedni, hogy legalább a baráti kapcsolat fennmaradjon, s időnként találkozzanak, beszélgessenek.

Ha viszont az illető a barátkozástól is elzárkózik, akkor – legalábbis egyelőre – nincs mit tenni, bele kell törődni, nem érdemes erőltetni a kapcsolatot. Ám ilyenkor is figyelemmel kísérhetjük a rokonszenves személy sorsának alakulását, s egy idő múlva – főleg, ha a körülmények változtak – újra próbálkozhatunk. A legreménytelenebbek azok az esetek, amikor (például a nagy távolság miatt) erre sincs lehetőség. Mit tehet valaki, ha a partnerjelölt 2–3 levelére sem válaszol? Semmit (ha biztos, hogy megkapta a levelet).

A saját érdekében azonban ilyenkor is sokat tehet az ember. Hogy mit, arra a későbbiekben még visszatérek. Most foglalkozzunk másfajta problémákkal.

 

Szakítsunk-e és hogyan?

 

Igazi csalódásról akkor beszélhetünk, ha egy már kialakult kapcsolat romlik el vagy bomlik fel valami miatt. Az ezzel kapcsolatos problémák ott kezdődnek, hogy vajon helyesen ítéljük-e meg a jelentkező nehézségeket, s főleg azt, hogy indokolt-e ezek miatt szakításra gondolni.

Se szeri, se száma azoknak az okoknak, amelyek szakításra vezethetnek. Elemzésük azt mutatja, hogy nincsenek „abszolút szakítási okok”, vagyis olyanok, amelyek feltétlenül és mindig szakításhoz vezetnek. Ugyanaz az ok az egyik esetben szakítást hoz létre, a másik esetben nem. Ez végeredményben az egyén szemléletének, értékrendjének függvénye. Egy másik fejezetben láttuk, hogy még a félrelépés sem feltétlenül ok a szakításra. (Pedig sokan még a partner jelentéktelen flörtölését is annak tekintik.)

Egy 15 éves lány például arról számolt be, hogy „nagyon belezúgott” egy fiúba, aki pár hétig udvarolgatott neki. De aztán a barátnőjétől megtudta, hogy a fiú vele is randevúzni akart. Ettől teljesen kiborult, s úgy érzi, szakítania kell a fiúval. Már kéznél is van egy másik srác, aki járni szeretne vele. Pedig tudja, hogy a barátnője nem fog a fiúval járni, hiszen van neki sráca. Azt kérdi, mit tegyen.

Hát ilyenek ezek a kamaszkori „nagy szerelmek”: hirtelen föllobbannak, aztán szinte törvényszerűen jön a csalódás, az „örök harag”, ami persze szintén nem tart sokáig, de közben egyik vagy mindkét fél már új partner felé fordul. Ez mutatja, mennyire fejletlen még ilyenkor a kapcsolat fenntartásának, stabilizálásának képessége. Hiszen az említett esetben elég lenne egyszerűen megkérdezni a fiút, miért akar mással is randevúzni és kivel akar együtt járni tulajdonképpen. (S az sem tragédia, ha mindkettővel.)

Az ember azt hinné, hogy legtöbbször a partner „félrelépése” a szakítás oka. Pedig ennek az ellenkezője is előfordul. Egy 22 éves egyetemista fiú írta az alábbiakat:

Négy hónapig jártam egy 16 éves lánnyal. Nagyon megszerettük egymást, mégis egy hete szakítottunk, az én hibámból. A baj ott kezdődött, hogy amikor ő 3 hétig külföldön volt, én lefeküdtem egy másik lánnyal. Mikor hazajött, nem mondtam el neki, féltem, hogy otthagy, pedig biztosan megértett volna. Az a másik lány nem érdekelt, csak nagyon egyedül éreztem magam. (Azonkívül hozzá voltam szokva a partnerváltáshoz.) De ettől még nem kellett volna szakítanom vele!

Azt hiszem, valahogy pánikba estem és undorodtam magamtól a félrelépésem miatt. Ő mindig őszinte volt hozzám, én pedig úgy éreztem, hogy visszaélek vele. Nem is tudom, mit akartam ezzel a szakítással elérni, de mindent csak összezavartam, s most nagyon hiányzik. Mit tegyek?

Úgy tűnik, ez a meggondolatlan szakítás valamiféle önbüntetés volt. E mögött egy sajátos lelki zavar, és a hagyományos szemléletben való megrekedés található. Vajon miért érezte a levélíró annyira egyedül magát, hogy 3 hétig sem bírta ki a kedvese nélkül? S miért nem merte bevallani a „félrelépését”, ha tudta, hogy számíthat a megértésére? Mert hagyományosan az ilyesmit titkolni kell? Az őszinteség hiánya itt is megbosszulta magát. Sokkal okosabb lett volna, ha a „büntetést” a partnerére bízza, nem titkolva el azt sem, hogy megbánta félrelépését. Lehet ezt még valahogy jóvátenni? Talán, de csak úgy, ha őszinte vallomást tesz partnerének.

A szex azonban más vonatkozásban is okot szolgáltathat arra, hogy valaki szakításra gondoljon. Egy 16 éves lányban például azért merült fel ez a szándék, mert nem tudta élvezni a szexet hasonló korú partnerével. Pedig különben „pont megfelelne” neki a fiú, mert nagyon intelligens, házias stb. Bár a levélből nem derült ki, hogy a szex itt közösülést (ami valószínű), vagy csak pettinget jelentett, elég nyilvánvaló, hogy mindketten első szexpartnerei egymásnak, tehát tapasztalatlanok. Lehet, hogy a lánynak még a szexuális reagálókészsége (illetőleg orgazmuskészsége) sem alakult ki. Szakítás helyett tehát inkább ennek fejlesztésével törődhetne.

Jó néhány levélből az derült ki, hogy a szakítási szándékot nem annyira a saját, mint inkább a szülők aggályai, kifogásai motiválták. Például azét a 15 éves lányét is, akinek a szülei eddig még minden fiút „elmartak” mellőle. A mostani partnert is szenvedélyesen kritizálják. S bár a levélíró néhány dologban kénytelen igazat adni nekik, de mégis szereti a fiút:

Mit tegyek? Hallgassak a szüleimre és szakítsak, vagy kövessem az érzelmeimet és maradjak mellette? Ő nagyon ragaszkodik hozzám, nem lenne szívem elhagyni. Pedig éppen most vonult be katonának, ami megkönnyítené a szakítást.

Nem könnyű tanácsot adni, hiszen lehet, hogy a szülőknek van igazuk (különösen, ha a levélíróban is úgy merül fel a kérdés, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak). Egy bizonyos: nem lenne szép dolog, ha éppen akkor szakítana, amikor partnerének nagyon is szüksége lenne arra a tudatra, hogy valaki várja és szereti. Javaslom ezért, hogy legalábbis halassza el a szakítást, hogy mindketten kipróbálhassák: mennyire hiányzik a másik. A távolság, a levelezés alkalmat ad arra is, hogy egymást új oldalról ismerjék meg.

Aki már eljutott odáig, hogy határozottan és véglegesen eldöntötte: szakítani fog, az – pszichológiai szempontból – túljutott a nehezén. De azért a szakítás megvalósítása sem könnyű. Egy 16 éves lány írta, hogy két hónapja jár egy fiúval, de közben beleszeretett egy másikba, s most nem tudja, hogyan adhatná ezt tudtára a régebbi fiúnak, akit sajnál. Itt először is azt kellene mérlegelni: indokolt-e a szakítás a régebbi partnerrel. Ha ezt eldöntötte, akkor már csak a szóbeli vagy írásbeli közlés marad hátra Ebből az indokolás se maradjon ki, s lehetőleg azt is hangsúlyozza, hogy nem a fiú hibájából kerül sor a szakításra. Ezzel megkönnyítheti számára a kudarc feldolgozását.

A szakítás annál nehezebb és annál nagyobb felelősséggel jár, minél régebbi a kapcsolat, s minél jobban ragaszkodna hozzá a másik fél, aki így nehezen tudná elviselni a szakítást. A hosszú éveken át fennálló intim kapcsolat szinte belénk gyökerezik, kitépése óhatatlanul lelki sebeket ejt. Nehéz eldönteni, mi a jobb: lassanként elsorvasztani, egyenként vágni át a gyökereket, összekötő kapcsokat, vagy egyetlen gyors, erőteljes csapással vágni el valamennyit. Nincs mindenkire érvényes recept, mindig az adott körülményeket kell mérlegelni. A szakítás valamiféle előkészítése azonban mindig ajánlatos.

Nehezebb helyzetben vannak azok, akik egy testileg vagy lelkileg beteg partnerrel akarnak szakítani. Például az a 16 éves lány, aki fél évi együttjárás után, amikor már kiismerte a fiút és szakítani akart, tudta meg, hogy betegsége folytán a fiúra minden izgalom, stressz veszélyes lehet. Úgyannyira, hogy a szakításra való célozgatás is ájulást váltott ki nála. Egy másik, 17 éves lányt az alig megismert partnere öngyilkossággal fenyegetett meg arra az esetre, ha szakítani próbálna vele. Ennek nyomatékosítására megmutatta csuklóján egy korábbi öngyilkossági kísérlet nyomait.

Nyilván jobb lett volna bele sem menni ilyen kapcsolatokba, de hát nagyobb elővigyázattal sem lehet mindent előre látni. Tény, hogy egyetlen megkezdett kapcsolat sem nehezedhet végzetszerűen az emberre. Mindenkinek joga van szakítani, ha alapos megfontolás után is úgy látja, hogy az adott kapcsolat nem felel meg igényeinek, érdekeinek, vagy éppen veszélyezteti önmegvalósítását, boldogulását. Az ember elsősorban saját magáért felelős.

Megteheti ugyan, hogy önmagát alárendeli mások boldogságának, de ez erkölcsileg csak akkor fogadható el, ha ez nem teszi őt boldogtalanná és ha önként, nem zsarolás vagy kényszer hatására teszi. A partner betegsége vagy öngyilkossági fenyegetése a zsarolás eszköze lehet. Nem javasolhatom senkinek, hogy hagyja magát zsarolni. Tehát ilyen esetben se mondjon le a szakításról, de legyen óvatosabb és fokozatosabb. Ha kell, vegye igénybe mások (szülők, barátok, orvos stb.) segítségét, vagy keressen magának olyan elfoglaltságot, ami erősen megnehezíti a találkozásokat.

 

A szakítás leggyakoribb okai

 

Saját elhatározással szakítani sem könnyű, de a partner által kezdeményezett szakítást elfogadni, elviselni még nehezebb. Különösen akkor, ha valaki azt sem tudja, miért szakítottak vele. A szakítás nehézségei és a kapcsolati kultúra hiányosságai magyarázzák, hogy éppen tizenéves korban elég általános a durva, agresszív szakítás, és a magyarázat, sőt, bejelentés nélküli „lelépés”.

 Egy 15 éves lány írta, hogy partnere, akivel semmilyen nézeteltérése nem volt, egyszer csak nem jött el a megbeszélt randevúra, „sajnos, mindmáig ismeretlen ok miatt”. (Arról nem írt, hogy próbálta-e keresni.) Egy másik, 19 éves lánnyal fél évi együttjárás után csak annyit közölt a partnere, hogy másnap nem jön. A munkahelyen azóta is találkoznak, de a fiú úgy viselkedik, mintha sohasem jártak volna együtt. A lány pedig nem meri megkérdezni, miért kerüli őt. (Holott ezt kellett volna tennie.) Vannak fiatalok, akikkel sorozatosan szakítanak. Egy gimnazista lány írta:

Még soha nem volt tartós kapcsolatom. Ha megismerkedem egy fiúval, olyan nem létezik, hogy egy hétnél tovább járjak vele. Legutóbb egy nagyon helyes sráccal találkoztam, de már előre féltem az egésztől, s közben is az járt az eszemben: vajon meddig tart? És éreztem, hogy nem sokáig. S csakugyan, pár nap múlva egy lánnyal láttam… csúnyán becsapott. Tehát állandóan csalódnom kell. Már úgy érzem, meg fogok bolondulni. Ha nincs fiúm, mindig csak tanulok, nem megyek sehová. Nagyon rossz. Ha meg van, állandóan idegeskedem és mindig az jár a fejemben: ez is itt hagy? Ennek sem kellek? De miért, miért?

A levélírónak láthatólag fogalma sincs, miért ilyen balszerencsés. Pedig az ok éppen őbenne rejlik, mert igaz a közmondás: mindenki a saját sorsának kovácsa. Kicsit tudományosabban közelítve a kérdést: bármely törekvésünk sikere nagyrészt azon múlik, mennyire vagyunk felkészültek a cél elérésére, és – ami ebből következik – mennyire vagyunk biztosak a dolgunkban. Ha úgy kezdünk hozzá valamihez, hogy tele vagyunk bizonytalansággal, kétségekkel, ha eleve nem bízunk a sikerben, akkor szinte törvényszerű, hogy kudarcot vallunk. Kevesen tudják, hogy vannak önmagukat teljesítő jóslatok, vagyis olyanok, amelyek azért teljesülnek, mert hisznek bennük, biztosnak, elkerülhetetlennek érzik bekövetkezésüket.

A pszichológia megkülönböztet például „sikerre orientált” és „kudarckerülő”, vagy kudarctól félő embertípusokat, s nem tartja véletlennek, hogy az utóbbiakat „üldözi a balszerencse”. A levélíró esetében is ez lehet kudarcainak közvetlen oka. Ám, hogy miért vált ilyenné, azt leveléből nem lehet megállapítani. Valószínűleg mélyebb, esetleg a kisgyermekkorba visszanyúló, családi körülményeivel összefüggő okai vannak. Feltehetőleg nemcsak a partnerkapcsolatokat illetően hiányzik az önbizalma, hanem más téren is. Így a megoldás sem egyszerű, nem pusztán elhatározás kérdése. Kitartó önnevelésre van szükség, és a pszichológiai szaksegítség is aligha nélkülözhető.

Tizenéves korban a szakítások egyik legjellegzetesebb oka, hogy a lány nem hajlandó engedni a fiú szexuális igényeinek. Ennek egy tipikus esetét ismerteti ez a levél:

17 éves lány vagyok. Két hónapja megismerkedtem egy hasonló korú fiúval. Egyből észrevettem, hogy nagyon rámenős. Már a harmadik napon azt akarta, hogy legyek az övé. De én ezt elutasítottam, hiszen még szűz vagyok, és különben is korai lett volna még. Erre ő azt mondta, hogy maradi vagyok, apácaéletet élek, de ő majd modern nőt farag belőlem.

Azt is mondta, hogy hajlandó várni a lefekvéssel, de amíg én nem fekszem le vele, addig ő „félrelép”. Szerinte ugyanis nem kívánhatom tőle, hogy megtartóztassa magát. Mondtam neki, miért nem folytat önkielégítést, de ő hallani sem akart róla, és panaszkodott, hogy már 4 hónapja nem volt nővel. Én őt nagyon szerettem, de a tudat, hogy képes engem megcsalni, dacot váltott ki belőlem. Képtelen voltam kimutatni, hogy szeretem, és mogorván viselkedtem vele. Ő egy darabig még kedves volt hozzám, de a vége az lett, hogy otthagyott. Azóta egy nyugodt percem sincs, tanulni sem bírok…

Másokkal együtt ez a lány is azt szeretné tudni, igaza volt-e a fiúnak, és hibát követett-e el, amikor nem feküdt le vele?

Szerintem ilyen esetben mindkét fél követ el hibákat. Elsősorban persze a fiú, aki nem veszi figyelembe, hogy egy szűz lánynak általában nincsenek olyan erős szexuális vágyai (főleg, ha még az önkielégítést sem gyakorolta), mint a fiúknak, s ugyanakkor több oka van félni a szexuális kapcsolat elkezdésétől. A fiúnak tehát nem lenne szabad „rámenősnek” lennie a közösülést illetően, hanem türelmesen és fokozatosan kellene a lányt a nemi élet különböző formáira rávezetni. A levélben szereplő fiúnak az önkielégítést illetően sem volt igaza, hiszen ez sokszor jobb megoldás, mint mindenáron szexuális partnert keresni. Amellett a lány „kioktatása” és a félrelépéssel való fenyegetőzés, zsarolás elég sértő volt és joggal keltett visszatetszést.

A lány nem azzal követte el a hibát, hogy megtagadta a „lefekvést”, a közösülést (vagyis nem hagyta magát zsarolni), hanem inkább azzal, hogy mogorva volt és minden érzelmi és szexuális közeledéstől elzárkózott. Pedig a fiú szexuális igényei érthetőek, természetesek, s nem helyes ezeket egyszerűen figyelmen kívül hagyni, bár fontos tudni, hogy nemcsak a közösülés vagy az önkielégítés jöhet számításba. (Lásd a pettingről írtakat.) A lány hibája, hogy nem is próbálta elfogadtatni a fiúval a közösüléstől eltérő kielégülési módokat (valószínűleg nem is ismerte azokat). S ha még csak kedves sem volt a fiúval, nem csoda, hogy otthagyták.

A szexszel kapcsolatos szakítások másik típusa, amikor a lány odaadja magát, aztán mégis „dobja” őt a fiú. Ezt első pillantásra nehezebb megérteni, mint a „lefekvés” megtagadásából eredő szakításokat. Mi lehet ilyenkor az ok?

Egy 16 éves lány, aki már járt egy fiúval, a szombat esti diszkón megismerkedett egy másik sráccal, s elment vele „házibulizni”. Bár mindketten megmondták egymásnak, hogy van partnerük, az ital és a heves „udvarlás” megtette a hatását: a lány „odaadta a szüzességét” a fiúnak, aki úgy viselkedett, mintha folytatni akarná a kapcsolatot. S valóban, a következő hétvégén is eljött, s újabb szeretkezésre került sor. Másnap azonban nem ő, hanem a barátja ment el a megbeszélt randevúra:

Elmondta, hogy ez csak egy kaland volt, a fiú csak szórakozni akart, de már nem akarja folytatni. Sajnos, én viszont egy kicsit beleszerettem és szeretnék továbbra is jóban lenni vele. A régi srácomra már rá sem tudok nézni, folyton ideges vagyok és nem tudom, mi lesz velem.

Nyilvánvaló, hogy ez a lány kissé meggondolatlanul vetette bele magát ebbe a kalandba, anélkül, hogy közelebbről ismerte volna a fiút. Figyelmen kívül hagyta, hogy az esetleg csak kalandot keres. Nem marad más hátra, mint levonni az ügy tanulságait (s örülni, ha legalább nem esett teherbe, vagy nem szedett fel valami fertőzést). A „régi srácra” pedig valószínűleg a bűntudata miatt nem tud „ránézni”.

Másik eset: egy 22 éves lány sokáig ellenállt 25 éves férfikollégája ostromának, aki közben egyre durvább és gúnyosabb lett vele szemben, amit a lány már nem bírt elviselni:

Úgy gondoltam, jobb lesz, ha engedek. Feláldoztam magam érzelem nélkül, értelmetlenül. Semmi jót nem kaptam, egy pillanatát sem élveztem, úgy bánt velem, mint egy tárggyal. Elvártam volna, hogy megváltozik, kedvesebb lesz, de nem így történt. Azóta még ridegebb, s egyáltalán nem közeledik. Emiatt borzasztó lelkiállapotba kerültem, nagyon bánom, hogy odaadtam magam, és öngyilkosságra gondolok.

Kétségkívül nagy butaságot követett el a levélíró, amikor meggondolatlanul odaadta magát egy ilyen faragatlan alaknak, aki valószínűleg már eredetileg is csak kalandra, hódításra törekedett. Bár az is lehet, hogy eleinte még komoly volt a szándéka, csak a lány hosszas ellenállása folytán fölülkerekedett benne a bosszúvágy. Végül az sincs kizárva, hogy a lány hideg viselkedése a szexuális együttlét során kiábrándítólag hatott rá, s ezért szakított. Tény, hogy nagy hiba volt kölcsönösen pozitív érzelmek nélkül közösülni, de még nagyobb butaság emiatt az öngyilkosságra gondolni.

A szakítások gyakori oka a lekötöttségtől, elköteleződéstől való félelem, ami mögött kapcsolati problémák éppúgy rejtőzködhetnek, mint bizonyos személyiségzavarok, vagy a túl erős szabadságigény és változatosságigény. Ilyenkor előbb-utóbb megjelenik a „harmadik”, aki aztán ürügyet szolgáltat a szakításra.

 

 „Visszahódítás”

 

A szakításokkal kapcsolatban kétféle embertípusról beszélhetünk. Az egyik hajlamos a belenyugvásra (még akkor is, ha nehezen tudja túltenni magát a csalódáson), a másik mindent elkövet, hogy „visszahódítsa” az őt elhagyó partnert. Előfordul, hogy ez sikerül is (bár többnyire nem). De vajon mitől függ a visszahódítási törekvés sikere?

Vegyünk példának egy egyszerű, mindennapos esetet. Egy 16 éves lány írta, hogy a fiú, akivel közel egy évig együtt járt, egyik napról a másikra, szó nélkül otthagyta:

Az utcán sétált egy másik lánnyal és nem is köszönt nekem. Ez nagyon bántott. Most érzem, mennyire hiányzik. Írtam neki levelet, de nem válaszolt. Fölhívtam telefonon, de csak annyit közölt, hogy már nem szeret. Pedig két hete még azt mondta, csak velem tudna élni. Kérem, segítsen őt visszaszerezni, mert én nem tudok mást szeretni.

Ahhoz, hogy konkrét tanácsot tudjak adni, alaposan kellene ismernem e hűtlen elhagyás előzményeit. Hiszen bármely esemény csak az előzmények és összefüggések ismeretében válik világossá. Egy adott helyzet megváltoztatására csak akkor van jó esély, ha ismerjük a helyzet kialakulásának történetét. A levélíró azonban csak azt említette meg, hogy a fiú az utóbbi időben hanyagolta őt. De egy szót sem írt arról, szóvá tette-e ezt a hanyagolást és ennek okát, vagy volt-e valami nézeteltérés, vita közte és a fiú között.

Mindez arra vall, hogy ez a lány nagyon alacsony tudatossági szinten vett részt ebben a kapcsolatban, s most, utólag sem próbálja elemezni, mi lehetett a baj. Pedig, ha őszintén próbált volna beszélgetni partnerével arról is, ami nem tetszik egymás viselkedésében vagy nézeteiben, akkor talán nem került volna sor az elhagyásra. De legalábbis jobban megértené, miért szakított a fiú. Mert így valóban elég érthetetlennek tűnik, ami nemcsak a szakítás lelki feldolgozását nehezíti, hanem a fiú „visszahódítását” is. (Azért teszem ezt a szót idézőjelbe, mert kissé elavult szemléletet tükröz; mintha bizony a partner korábban „meghódított”, vagyis alárendelt lett volna.)

A kapcsolat visszaállításának, helyrehozásának fő feltétele tehát a szakításhoz vezető okok tisztázása. Enélkül ugyanis nem lehet a kapcsolatot új (és erősebb) alapokra helyezni. Ez a tisztázás viszont rendszerint csak a partner segítségével lehetséges. Normális esetben már a szakítás előtt beszélgetnek erről, bár az ritkán fordul elő, hogy kölcsönösen megegyeznek a szakítás indokoltságában.

Mivel pedig a szakítás oka általában „kényes ügy”, erről lehetőleg személyesen kell vele beszélni (s nem telefonon), nyugodt körülmények között. A levélbeli tisztázás is csak akkor indokolt, ha a személyes beszélgetésre semmiképp sem kerülhet sor. A levélíró tehát nem a legszerencsésebb módon próbálkozott. Ráadásul valószínűleg nem annyira a szakítás okának tisztázásáról, hanem a kapcsolat folytatásáról beszélt Ez azért nem okos dolog, mert ha valaki egyoldalú döntést hoz, akkor nyilván felkészült arra, hogy a másik fél igyekszik őt döntésének megváltoztatására bírni. Tehát megkeményíti magát, szidásnak és könyörgésnek egyaránt ellenáll, védi a saját döntését.

Ha viszont azzal kezdené, hogy tiszteletben tartja partnere döntését, de szeretné ismerni az indokait, akkor ez elől valószínűleg kevésbé zárkózik el. Így lehetővé válik egy „utolsó” kapcsolatfelvétel, amely a szakítást is új színben tüntetheti fel, megkérdőjelezheti indokoltságát. Egy ilyen tisztázó beszélgetés létrejötte természetesen csak akkor jelent komoly esélyt a kapcsolat helyreállítására, ha az elhagyott félben megvan a türelem és a törekvés a másik megértésére és saját hibáinak elismerésére. Mert ha csak vádaskodni tud, akkor még biztosabban elveszíti azt, akit szeret.

Ehhez kapcsolható annak a 18 éves lánynak az esete, aki két évig járt egy fiúval, s bár szerette, következetesen elutasította szexuális közeledését:

Egy osztálytársam nemrég annyira megszédített, hogy lefeküdtem vele. De semmi jót sem éreztem, mert mindig csak arra a fiúra gondoltam, akit szeretek. Este, amikor eljött hozzám, nem mertem a szeme közé nézni, sőt, nem is szóltam hozzá. Erre otthagyott és már három hónapja felém sem néz. Nem tudom, mitévő legyek, hogy szerelmünk helyreálljon. Talán keressem fel a munkahelyén?

Elég nyilvánvaló, hogy a szakításra a lány hibájából került sor. A kapcsolat helyreállítása aligha történhet meg anélkül, hogy a lány beismerné és jóvátenné hibáját (amit persze rögtön az eset után kellett volna megtennie). Ez történhet levélben vagy telefonon is, valahogy így:

Tudod, gondolkoztam s történteken, és most már belátom, hogy (elsősorban) az én hibámból romlott el a kapcsolatunk. Nem akarom itt ezt részletezni, jobb lenne személyesen beszélni róla, de más dolgokról is szeretném megtudni a véleményedet. Mikor találkozhatnánk evégett?

Ha aztán létrejön a találkozó, részletesebb, őszinte vallomást kell tenni és önkritikát gyakorolni. Ami nem könnyű, mert nagyfokú önuralmat igényel. Ráadásul a partner ilyenkor gyakran megalázkodást vár, nyeregben érzi magát, s azt hiszi, most már ő diktálhatja a kapcsolat folytatásának feltételeit. Az önkritika azonban nem „feltétel nélküli kapituláció”, ezt ilyenkor világosan értésére kell adni a másiknak. A hiba beismerése és kijavítása – ami a fenti esetben pl. azt jelenti, hogy ne a szerelmi partner szexuális közeledését utasítsa el, hanem az alkalmi csábítókét – megalapozhat egy valóban egyenrangú kapcsolatot.

Ha viszont a partner eleve elzárkózik egy „végső” találkozástól, megbeszéléstől, s ezt egy későbbi próbálkozáskor is megismétli, akkor nincs értelme újra és újra kilincselni nála: bele kell nyugodni a szakítás véglegességébe. Túl kell, és túl lehet élni!

 

Felejteni – de hogyan?

 

Aki belátta, hogy egy számára fontos párkapcsolat nem újítható fel (vagy nem hozható rendbe), az érthetően szeretne napirendre térni fölötte, megszabadulni a kudarc nyomasztó terhétől – vagyis felejteni. Legalábbis ez a normális reagálás egy kapcsolati kudarcra. A felejtés, pontosabban a kudarc lelki feldolgozása, megemésztése azonban nem egyszerűen elhatározás kérdése. Sokan képtelenek megszabadulni az emlékektől, a szerelmi bánattól, s ez lehetetlenné teszi számukra egy új partner keresését, elfogadását.

Vajon mi nehezíti annyira a felejtést? Röviden fogalmazva: az érzelmi kötődés! Ennek erőssége sok mindentől függ, mindenekelőtt az egyén kötődési készségétől, továbbá a kapcsolat jellegétől és időtartamától. Előfordul, hogy sokszor egy olyan kapcsolat elfelejtése is nehezen megy, amelyik tulajdonképpen létre sem jött, vagy csak egész rövid ideig tartott. Egy 17 éves lány például nem volt képes elfelejteni azt a fiút, akivel a nyáron néhányszor beszélgetett:

Az a bajom, hogy akit megszeretek, azt hónapokig vagy egy évig sem tudom elfelejteni. Még mindig szeretem, és olyan szerencsétlennek érzem magamat. De legalább ne látnám még néha sem!

Meglepő, hogy néhány beszélgetés (esetleg „szemezés”) is ilyen mély nyomokat hagyhat. Hát még, ha ennél több is történt volna! Hiszen minél közelebbi intim kapcsolatba kerülünk valakivel, annál erősebben kötődünk hozzá érzelmileg. Jól mutatja ezt például egy 16 éves lány levele:

Nagyon szerettem azt a fiút, akivel először csókolóztam. Nem tudom elfelejteni, még ma is kötődöm hozzá, holott már régen vége mindennek. Pár hónapja megismerkedtem egy 19 éves sráccal. Hamarosan le akart feküdni velem, persze nem engedtem. Sokkal nagyobb volt a félelmem, mint a szeretetem. Különben jól kijövünk, hasonló a természetünk, de ő szereti az italt. Félek, hogy most hozzá fogok úgy kötődni, mint az első srácomhoz, és ezt már semmi sem tudja feloldani. Pedig házasságról vele nem lehet szó, különben is tovább akarok tanulni.

Lehet, hogy sok túlzás van ebben az aggályban, de azért nem teljesen alaptalan. A kielégülést nyújtó szexuális kapcsolat valóban alkalmas arra, hogy érzelmi kötődést hozzon létre, vagyis az összetartó erő szerepét töltse be egy kapcsolatban. Ezért van az, hogy stabilabbak azok a kapcsolatok, házasságok, amelyekben megvan a kölcsönös szexuális kielégülés. (Az is előfordul, hogy szinte csak ez tart össze egyéb szempontból kiegyensúlyozatlan kapcsolatokat.)

De vannak olyanok is, akiknél a szexuális kielégülés nem vált ki jelentősebb érzelmeket, vagy csak gyenge illetőleg futólagos érzelmi fellobbanást idéz elő. A férfiak inkább képesek az érzelmi kötődés nélküli szexre, mert a hagyományos nevelés ilyen mintákat állított eléjük, és nem fejlesztette érzelmi kultúrájukat. A múltban jellemző volt, hogy a szexuális kapcsolat megkezdésével a lány elkezdett kötődni a fiúhoz, aki viszont menekülni kezdett az érzelmi és jogi elkötelezettség elől. Ilyen esetek ma is előfordulnak. (Sőt, a fiatalok bizonyos rétegeiben szinte divattá vált az érzelmi kötődés nélküli, rövid lejáratú szexuális kapcsolat.)

A lányok túlnyomó többségére azonban ma is az erős kötődési hajlam jellemző. Sok levélből tudnék idézni, lányoktól, akik hosszabb-rövidebb szexuális kapcsolat után úgy érezték, hogy már senki mást nem tudnának megszeretni. Egy 25 éves írja:

Nemrég lett vége egy kapcsolatomnak, ami számomra csodálatos, boldog szerelem volt. A fiú, akit szerettem, külföldi, néger származású. Előtte is volt néhány fiúm, sőt, egy vőlegényem is, de ennyire nem szerettem senkit. Csak ez a néger fiú tudott kielégíteni a szeretkezésben. Most már tudom, hogy végérvényesen vége, és talán okosabb is így. Bánatos és csalódott vagyok, de öngyilkosságra nem gondolok, mert az ostobaság. Egyébként is: van más is az életben, nemcsak a szerelem. Szóval lekötöm magam, de mégis kicsit üresnek érzem az életemet. Hiányzik a szerelem. S úgy érzem, más nem kell, csak az ő testét kívánom, a sötét bőr hat rám izgatólag. Félek, hogy ez már valami beteges hajlam nálam. Változhatok-e ezen a téren? És hogyan gyógyítsam ki magamat?

Mielőtt megpróbálnék válaszolni a kérdésekre, érdemes ezt a levelet egy kicsi elemezni. Először is a párválasztást. Az rendben van, hogy a levélírónak nincsenek faji előítéletei. De már eleve tudhatta volna, hogy ebből a kapcsolatból aligha lesz házasság, így felkészülhetett volna az előbb-utóbb bekövetkező szakításra, vagy elkerülhette volna az egész kapcsolatot. Nem világos, hogy a jó szexen kívül mit kapott még ettől a néger fiútól, milyen lelki-szellemi tartalma volt a kapcsolatuknak. Ha pedig tényleg ilyen boldog volt vele, miért kellett, hogy „végérvényesen vége” legyen? Hiszen akár össze is házasodhattak volna!

Persze lehet, hogy éppen az elkerülhetetlen elválás tudata tette ezt a szerelmet, ezt az „egzotikus” kapcsolatot olyan széppé. Az erős érzelmi kötődést pedig elsősorban az magyarázhatja, hogy ez a néger fiú volt az első és (eddig) egyetlen, akivel a lány szexuálisan kielégült. Innen ered a sötét bőr szexuálisan izgató hatása, ami nem „beteges hajlam”, hanem egyszerűen feltételes reflex. Mindenesetre érthető, hogy a szerelmi partner elvesztése nagy lelki megrázkódtatás a levélíró számára. Levele azonban azt mutatja, hogy képes ennek feldolgozására. Nem merül bele a világfájdalomba, nem gondol öngyilkosságra, hanem igyekszik elfoglalni magát, és mérlegeli új kapcsolatok, új szerelem lehetőségét.

S ezt jól teszi, hiszen éppen azért sikerülhet könnyebben már mással is, mert a néger fiúval megtanulta, hogyan lehet kielégülni. A kialakult orgazmuskészség általában elég könnyen átvihető egyik partnerről a másikra. Lehet ugyan, hogy a levélíró új partnere nem lesz olyan tapasztalt és kulturált a szexben, mint ez a néger fiú volt. (Persze tévedés lenne azt hinni, hogy minden néger férfi ilyen.) De ez sem lenne baj, ha egyébként jó a kapcsolat, mert ez a lány most már rá tudja vezetni a partnerét a jó szexuális viselkedésre. Különben is: az, hogy valaki eljut-e a kielégüléshez vagy sem, nem annyira a partnerén, mint inkább saját magán múlik, például azon, hogy mennyire tudja irányítani a partnerét (és önmagát).

Ami azt a kérdést illeti, hogy lehet-e még újra szerelmes, erre egyértelmű igennel válaszolhatok. Akiben a szerelem képessége kialakult, az képes ismételten átélni ezt az élményt. Köztudott, hogy a legtöbb ember nem egyszer, hanem többször lesz szerelmes élete során. Megkönnyíti egy újabb szerelem kialakulását, ha az előző (első) szerelmi partnerhez hasonló típusúval találkozunk. A nagy szerelmek ugyanis mélyen bevésődnek az emberbe (ez az imprinting), erősen befolyásolják a tudattalan partnerideált, vagyis az ideális partnerről alkotott elképzelést.

A szerelmi bánat legjobb gyógyszere tehát, ha a passzív, tétlen kesergés helyett igyekszünk megkeresni az elveszített partner hasonmását, de legalábbis bizonyos kedvező tulajdonságainak megszemélyesítőjét. Ez lehetővé teszi, hogy a régi partner iránti érzelmeinket részben vagy egészen átvigyük az új partnerre, vagyis ugyanúgy szeressük, mint a régit. (Az ilyen „áttételnek” a freudi pszichoanalízisben is központi szerepe van.)

Az érzelmeknek ez az „átcsoportosítása” természetesen nem mindig könnyű és sikeres. A szerelem nagymértékben személyhez kötött érzelem, s a szerelmi partner elvesztése olyasféle lelkiállapotot idézhet elő, mint amikor egy közeli hozzátartozónkat gyászoljuk. A szerelmi bánat feldolgozása hasonlít a gyász lelki feldolgozásához, ami igen komoly lelki teljesítmény, érzelmi érettséget és teherbíró képességet feltételez. S mivel ezzel nem mindenki rendelkezik, különösen tizenéves korban szükség lehet külső segítségre, lelki támasznyújtásra.

Ilyen lelki támaszt leginkább egy szakképzett pszichológus nyújthat. (Sajnos, az igényekhez képest még ma is kevés található belőlük hazánkban.) De sokat segíthet egy jó barát is, pusztán az őszinte érdeklődés, figyelmes meghallgatás és együttérzés révén. Ebből következik, hogy az „öngyógyítás” célját (az alkohol és egyéb drogok helyett) legjobban a szerelmi bánat kibeszélése, elmondása, megvitatása szolgálja. Nem okos dolog mindenáron felejtésre törekedni és kerülni mindent, ami az elvesztett partnerre emlékeztet. Ha nincs kivel megbeszélni, akkor legalább naplószerűen írjuk le a partnerrel kapcsolatos gondolatainkat, érzéseinket, emlékeinket.

 

 

 

20.     NEM  KÍVÁNT  TERHESSÉG,  FOGAMZÁSGÁTLÁS,

MŰVI  ABORTUSZ 

 

 

Bár ez nem csak pszichológusra tartozó téma, de olyan sok fiatalnak okoz lelki problémát, hogy megtárgyalása itt is teljesen indokolt. Több tucat levélből kellett kiválogatnom azt a néhányat, amelyek fontosabb részleteit itt bemutatom és megválaszolom. Az ide sorolható levelek között vannak talán a legmegdöbbentőbbek. Például az, amit „Kár volt” jeligével egy 15 éves lány írt:

Egy-két hónapja megismerkedtem egy fiúval, s úgy éreztem, ő az igazi. Engedtem barátnőim unszolásának, s bekövetkezett, aminek még nem kellett volna. Az első ugyan nem sikerült, de az azt követőek már túl jók lettek… Öthetes terhes vagyok, nagyon félek a következményektől. Sajnos, kis pletykafészekben lakom, félek, hogy a szomszédok megszólnak vagy hasonló. Úgy érzem, tehetetlen vagyok. Anyám korán elhagyott minket, nem tudok kihez fordulni. Csak apám él, de ő sohasem beszélt ilyenről. Nagyon kérem, segítsen, mit tehetnék, hova forduljak?

Nos, nagyon is találó a jelige; csakugyan kár volt ekkora könnyelműséget elkövetnie és csak a barátnők unszolására hallgatnia. De lássuk mindjárt a másik levelet is:

A tavaszi szünetben megismerkedtem egy 32 éves családapával. Engedtem a csábításának és lefeküdtem vele. Most 16 éves vagyok, varrodában dolgozom. Az orvos megállapította, hogy állapotos vagyok. A szüleimnek nem merem elmondani, a férfi pedig nem vállalhatja, mivel családja van. Teljes tudatlanságban nőttem fel, a szüleimtől nem kaptam felvilágosítást. Kérem, adjon tanácsot…

Bevallom, elszomorít, ha ilyen leveleket olvasok. Különösen, ha meggondolom, hogy a hivatalos statisztikai adatok szerint hazánkban még ma is évente 7–8000 tizenéves lánynál kerül sor terhesség megszakításra (nem is szólva a nem kívánt terhességek kihordásáról). Holott ma már nem lenne szabad ilyesminek előfordulnia. S talán még szomorúbb, hogy sokszor a szülőkhöz sem mernek fordulni segítségért ezek a tizenévesek, sőt, titkolniuk kell előttük a történteket. (Bár a szülők rendszerint úgyis megtudnak mindent, hiszen nem lehet túl sokáig titkolni egy terhességet. Sőt, akkor is megtudják, ha időben fordulnak orvoshoz a terhesség megszakítása érdekében, mert 18 éven aluliak esetén a művi abortusz előtt általában megkérdezik a szülőt, hozzájárul-e.)

A művi abortusz persze mindenképpen kerülendő. Az egyetlen jó megoldás, ha egyáltalán nem kerül sor nem kívánt terhességre. Ez a megoldás kétféleképpen is elérhető:

 

1. A közösüléstől való tartózkodással (ám ez nem jelent lemondást a nemi életről!)

2. A biztonságos fogamzásgátló eljárások alkalmazásával.

 

Csak a körülmények mérlegelésével lehet helyesen eldönteni, hogy e megoldások közül melyiket válassza valaki.  Mindenesetre ma már nemcsak aközött lehet választani, hogy „minden szextől tartózkodni – vagy közösülni”, hanem egy jó középutat is, ami lehetővé teszi a kielégülést, s ugyanakkor a veszélyek elhárítását.

 

Életveszélyes tájékozatlanság

 

A szülők és pedagógusok közös feladata lenne a nemi élet veszélytelen formáinak ismertetése és a fiatalok felelősségtudatának kialakítása. De ha ők nem tudják megfelelően ellátni ezt a feladatot, akkor nem marad más hátra, mint hogy a fiatalok maguk szerezzék meg a szükséges ismereteket (például az ilyen könyvekből).

Sajnos, ez gyakran nem történik meg. Egyes levelekből olyan mértékű tájékozatlanság tűnik ki, hogy az már szó szerint életveszélyes jellegű. De nem akarok elébe vágni, ítélje meg az olvasó. Egy budapesti fiú írta a következőket:

Kilenc hónapja járok egy 16 éves lánnyal, én vettem el a szüzességét. A hatodik hónapban terhes lett tőlem. Kisebb viták voltak a lány szülei és köztem. A lány elment az abortuszra, aztán folytatódott minden tovább. Igaz, a szüleinek nem tetszett a dolog, de ezért belenyugodtak. A kaparás után 4 héttel ismét közösültünk. Ennek következményeként partneremnek folyása lett, hol rózsaszín, hol piros, és görcsei is voltak. Mondtam neki, menjen el orvoshoz, de ő nem ment, mert félt. Azt hitte, hogy újból ki fogják kaparni.

Ezután a közösüléseket ritkítottuk. De amikor újra megjött a menstruációja, két hétig vérzett, aztán egyik este olyan rosszul lett, hogy kórházba vitték. Ott csináltak rajta egy egészségügyi kaparást, s az orvos azt mondta, hogy ismét terhes volt. A szülei ezek után eltiltottak a lánytól. Én nem értettem, hogyan lehetett terhes. Az orvos azt mondta neki, lehetséges, hogy előzőleg rosszul kaparták ki. Szülei azzal ijesztgetik, hogy soha többet nem lehet gyereke.

Nagyon ritkán tudok vele találkozni, mert most már fél tőlem. Mindenért engem okol. Az egyik nap azt mondta, hogy majd két év múlva találkozzunk.

Talán már érthető, miért írtam az imént életveszélyes tájékozatlanságról, ami súlyos felelőtlenségnek is minősíthető. Nem tudom pontosan, hány éves a levélíró. Valószínűleg idősebb egy-két évvel a lánynál, de mintha nem is hallott volna még a fogamzásgátlásról. Vagy ha hallott is, nem vette komolyan, képtelen volt felmérni, milyen veszélyt jelent, ha partnere terhesség-megszakításra kényszerül. S még abból sem okult, hogy bekövetkezett a baj, ugyanúgy folytatta volna. (Talán a „megszakított közösülésben” bízott?)

Természetesen nem tudom megmondani, hogy lehet-e még gyermeke ennek a lánynak a két művi abortusz után, de csakugyan előfordulhat, hogy nem lehet. S ezért mindketten felelősek (eltekintve most a szülők felelősségétől). Többféle hibát is elkövettek. Teljesen érthető, hogy eltiltották őket egymástól, s hogy a lány sem akar többé „lefeküdni” ezzel a fiúval. Megdöbbentő tudatlanságra és felelőtlenségre vall, hogy a fiú – aki állítólag szereti partnerét – még a második „kaparás” után is ugyanúgy folytatott volna mindent tovább. Elég nyilvánvaló, hogy ez a fiú (de partnere is!) lelkileg még éretlen, felkészületlen a szokásos értelemben vett nemi életre.

Szerencsére vannak, akik előre gondolnak a fogamzásgátlás szükségességére és szeretnének tájékozódni ezek lehetőségeiről. Nekik sincs könnyű dolguk; ez tűnik ki a „Velünk ki törődik?” jeligéjű levélből:

15 éves lány vagyok. Úgy érzem, problémámmal nem állok egyedül. Egy éve ismerek egy 17 éves srácot. Lelkileg ideálisan kiegészítjük egymást, de testileg?!. A pettinget már többször próbálgattuk, de így nem elégültünk ki. Már szinte félek az együttléttől, mert utána napokig remeg a kezem, ideges vagyok. Ő folyton unszol, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha lefekszem vele. De olvasva, hallva a balul kiütő lefekvéseket, nem merem megkockáztatni a terhesség veszélye miatt.

Mostanában sokat hallani a fogamzásgátlókról, de csak a felnőttekkel törődnek. Ugyanis tablettát nekem még nem írnak fel, spirált vagy pesszáriumot is csak az idősebbek kapnak. Hallottam valami fogamzásgátló kúpról is, csak nem tudom, hol lehet ilyet beszerezni. Mindenki csak kerülgeti ezt a témát, mint macska a forró kását. Azt mondják, hogy a 18 éven aluliak még nem érettek a szexuális életre. De miért? Hiszen, aki józanul felméri és megérti a veszélyeket, és testileg is fejlett, az miért lenne éretlen? Akkor lennék éretlen, ha tájékozatlanul már lefeküdtem volna a fiúmmal, felelőtlenül kitéve magamat a veszélynek.

Sok mindenben igazat adok ennek a lánynak. Számos levél tanúsítja, hogy valóban nem áll egyedül problémájával. Sok igazság van abban, hogy a 18 éven aluliak fogamzásgátlási gondjaival keveset törődnek az illetékesek, akik többnyire nem vesznek tudomást e gondokról. Elintézik azzal, hogy a fiatalkorúak éretlenek, ráérnek még ilyesmivel foglalkozni stb. Eszükbe sem jut, hogy nem mindenki éretlen, és sokan épp azért éretlenek, mert nem kapják meg az éretté válásukhoz szükséges ismereteket és nevelő hatásokat.

Legfontosabb és legsürgősebb feladat lenne a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő fertőzések elleni védekezésre felkészíteni a tizenéveseket. De nem úgy, hogy megtiltjuk, vagy elijesztjük őket a szexuális kapcsolattól, mert ez eddig sem vezetett eredményre, s a jövőben még kevésbé lenne hatásos és kívánatos. Hanem a korszerű védekezési módszerek ismertetésével és hozzáférhetővé tételével!

 

A fogamzásgátlás lehetőségei

 

Panaszkodás helyett azonban ismerkedjünk meg egy kicsit a fogamzásgátlás mibenlétével és lehetőségeivel, hogy tisztázhassuk a gyakoribb félreértéseket, előítéleteket. (Ezt megkönnyíti, ha történetileg közelítjük meg a témát.)

A gyermeknemzés, fogamzás élettani folyamat, amelynek két fő szakasza van. Az egyik a megtermékenyítés, amikor a férfi csirasejt (spermium) találkozik a női petesejttel a petevezetékben (ahová a hüvelyből, a méhen keresztül kerül), s egybeolvadva osztódásra, növekedésre készteti. A másik, amikor a megtermékenyített petesejt befészkeli magát a méh falába, mint puha ágyba, s tovább növekszik.

A fogamzásgátlás lényege az említett folyamatok megelőzése vagy megakadályozása, hogy ezáltal a szüléshez vezető magzati fejlődés el se kezdődjön. A művi abortusz tehát nem fogamzásgátlás, mert az a már fejlődő magzatot pusztítja el. A fogamzásgátlás alapgondolata volt, hogy meg kell akadályozni a spermiumokat tartalmazó ondó bejutását az anyaméhbe (vagyis, hogy eljusson a petesejthez).

Az egyik legelső – és kezdetlegessége, eszköztelensége folytán nem elég hatásos – módszer e cél elérésére az ún. „megszakított közösülés” volt, amikor a magömlés már nem a hüvelyben, hanem azon kívül történt meg. Tulajdonképpen nem is megszakítása ez a közösülésnek (hiszen nem folytatódik), hanem túl gyors befejezése – azért, hogy az ondó ne kerüljön a hüvelybe, s így a fogamzás elkerülhető legyen. Ezt a módszert ma is sokan alkalmazzák, pedig nem valami megbízható, és különböző egyéb hátrányai is vannak. Főleg azért megbízhatatlan, mert már az ún. előváladékban lehetnek megtermékenyítésre alkalmas spermiumok. Másrészt nem könnyű a hímvessző kihúzását pontosan időzíteni; ez nagy önfegyelmet kíván, ami az izgalom hevében gyakran hiányzik. Hátránya, hogy épp akkor kell a közösülést befejezni, amikor általában mindkét félnek a legjobb.

Ez különösen a nő orgazmusát zavarhatja meg. Az e módszert gyakorló párok nagy részénél a nő ritkán, vagy sohasem elégül ki. Ami egy régi, patriarchális társadalomban persze nem is volt lényeges, de ma hovatovább még a „régi vágású úriemberek” is kénytelenek vele törődni (ha meg akarják tartani partnerüket). Amellett ez a módszer elősegítheti az egyik leggyakoribb férfi szexuális zavar, a korai magömlés kialakulását.

Jóval korszerűbb fogamzásgátló módszer illetve eszköz az ún. pesszárium, vagyis a méhszájat elfedő gumisapka, amelyet többnyire valamilyen spermaölő szerrel, zselével is bekennek. A hormonális hatású szerektől eltekintve ez az egyik legjobb fogamzásgátló eljárás. A pesszáriumot nem az orvos helyezi fel a hüvelyen keresztül, ő legfeljebb megállapítja, milyen méretűre van szükség (45–75 mm átmérőjűek vannak), és hogy nincs-e valamilyen kizáró ok. A pesszárium alkalmazása nincs életkori feltételhez kötve, recept nélkül kapható a gyógyszertárakban (csak a méretét kell tudni). Felhelyezésének megtanulásához általában elegendő a hozzá mellékelt használati utasítás tanulmányozása. A pesszáriumot a közösülés előtt kell felhelyezni.

Még egyszerűbb a fogamzásgátló hüvelykúp vagy hüvelygolyó alkalmazása, amit szintén szabadon, recept nélkül lehet venni a gyógyszertárakban. (Bár nem mindenhol, mert a biztonságosabb módszerek elterjedése folytán már ritkán keresik.). Hasonló elven alapulnak a fogamzásgátló zselék és hüvelytabletták, s részben a hüvelyöblítésre szolgáló oldatok is. A hüvelyöblítés hátránya, hogy csak akkor ér valamit, ha rögtön a közösülés illetve a magömlés után történik (s még így sem nyújt biztos védelmet).

Sokkal megbízhatóbb viszont az ún. kondom vagy gumióvszer, amely nemcsak a fogamzás, hanem a nemi betegségek, sőt, az AIDS (illetve a HIV-fertőzés) megelőzésére is alkalmas! Tulajdonképpen ez is ősi fogamzásgátló eszköz. Az egyiptomiak vagy a japánok már az ókorban használtak erre a célra vékony bőrből készült tokokat. Az állatbélből készült óvszerek a középkorban tűntek fel, de sokáig vászonból is készítették, s csak a 19. század közepe óta gyártanak gumikondomot. Ma már műanyagból készítik, többféle formában, s világszerte ez az egyik legelterjedtebb (és legolcsóbb) fogamzásgátló eszköz. Használata során a felsodort állapotban lévő kondomot a merev hímvesszőre göngyölik, hogy azt teljesen befedje. Csak akkor biztonságos, ha ez a közösülés előtt – és nem közben! – történik. Egyesek ezt hátránynak tartják, pedig (női segítséggel) ez is kellemes része lehet az előjátéknak.

A fogamzásgátlás egy másik iránya annak biztosítását célozza, hogy a női testbe jutó spermiumok ne találjanak ott megtermékenyíthető, érett petesejtet. Ez alapjában véve háromféleképpen érhető el:

 

1. ha a peteérés idején nem közösülnek,

2. ha ideiglenesen leállítják a petefészek működését, vagy

3. ha műtéttel meddővé teszik a nőt.

 

Ezek közül legegyszerűbbnek látszik az első, feltéve, hogy pontosan tudjuk, mikor van a peteérés. Ezt különböző önvizsgálatokkal  meg lehet állapítani, annál is inkább, mert általában a havi ciklus közepe táján (tehát a menstruáció kezdetétől számítva kb. 14 nap múlva) történik, s néhány tized-fokos hőmérséklet-emelkedés kíséri stb. Azért nem túl megbízható, mert egy rendkívüli peteérés bármikor bekövetkezhet.

A harmadik módszer csak akkor jöhet szóba, ha a nő valamilyen oknál fogva már biztosan nem kíván gyermeket szülni. Ezért inkább a második módszer terjedt el.

A legbiztosabb eredményt a petefészek működésének befolyásolása hozta, bár ez is csak a legutóbbi évtizedekben, amióta kikísérletezték és bevezették s hormonális fogamzásgátló tablettákat. A megbízható megoldás csak a biokémia magas fejlettségi szintjén volt lehetséges, amikor sikerült a petefészek hormonjait elemezni és mesterségesen előállítani. 1956-ban kezdődött a tökéletes biztonságot nyújtó „antibébi tabletta” forgalomba hozatala, s ma már szerte a világon nők százmilliói szedik. Hazánkban 1967 óta több változata került forgalomba; a legutóbbiak már mellékhatások nélkül is biztosítják a kívánt védelmet (bár ezek is csak előzetes orvosi vizsgálat alapján, receptre kaphatók). A legtöbb antibébi tabletta úgy hat, hogy átmenetileg felfüggeszti az érett petesejtek termelését. Ami nem káros, hiszen ugyanez történik pl. a terhesség alatt.

Végül röviden megemlítem az ún. méhbe helyezhető, terhességmegelőző eszközöket (hurkok, spirálok stb.). Ezek szintén a legmegbízhatóbbak közé tartoznak, s megvan az az előnyük, hogy az időnkénti orvosi ellenőrzésen kívül különösebb törődést évekig nem igényelnek.

 

Meglepő kérdések

 

Bár mindezekről ma már könnyen lehet információt beszerezni, mégis sokan tesznek fel meglepő kérdéseket. Nézzünk ezek közül néhányat. Egy 16 éves lány írta:

Hallottam olyat, hogy szűz lánynak gyermeke született Hogyan lehetséges ez? Ugyanis én is szűz vagyok még, de mégis félek, hogy teherbe estem. Lehet-e úgy teherbe esni, hogy a fiún is és rajtam is bugyi van, amikor lefekszünk?

Valóban lehetséges, hogy ép szűzhártya esetén is teherbe eshet egy lány. Például akkor, ha a magömlés éppen a szűzhártya nyílása közelében történik, s így a spermiumok bejuthatnak a hüvelybe. A bugyi természetesen gátat szab az ondónak, ám a közösülési helyzet utánzása azzal a veszéllyel jár, hogy a bugyi félrecsúszik, s így megnyílik az út a hüvely felé. Okosabb lenne ezért, ha inkább kézzel elégítenék ki egymást.

Egy 18 éves lány azt kérdezte: igaz-e, hogy ha a nő ügyel arra, hogy ne élvezze a közösülést, akkor nem eshet teherbe? Természetesen nem igaz. Ez a hiedelem régi „fogamzásgátlási babona”, ami nemcsak terhességet, hanem frigiditást is eredményezhet. Terhességet azért, mert a peteérés és a megtermékenyülés független a szexuális élvezettől. Ha nem így volna, régen nagyon kevés nő esett volna teherbe (hiszen akkor még „nem illett” nekik élvezni a szexet). Frigiditást pedig azért, mert az élvezet nélküli közösülés megszokása tartósan károsíthatja a nő szexuális képességeit.

Elég sokan kérdezték, hogy „melyek azok a napok, amikor egy nő biztosan nem eshet teherbe?” A kérdést úgy is fogalmazták, hogy „teherbe lehet-e esni a menstruáció alatt (illetve közvetlenül előtte vagy utána)?”

A fentebb írtakból következik, hogy nincsenek olyan napok, amikor a fogamzás lehetősége biztosan kizárt lenne, hiszen rendkívüli peteérés bármikor előfordulhat. A fogamzás valószínűsége kétségkívül a havi vérzés alatt (és körül) a legkisebb, de ilyenkor is volt már rá példa. Védekezni tehát mindig kell, ha valaki nem akar gyereket. A naponta szedendő fogamzásgátló tabletták a menstruáció idejére is védelmet biztosítanak (bár ilyenkor egy hét kimarad a szedésben). De lehet védekezni például pesszáriummal vagy kondommal is. Egy 18 éves lány úgy védekezett, hogy nem vette ki a tampont – ami elég eredeti ötlet. Igaz, hogy így a közösülés – mint írja – „nem volt teljes értékű. Egy 17 éves lány „sokak nevében” tette fel a kérdést:

Első közösüléskor (amikor a lány elveszti a szüzességét) mekkora a valószínűsége annak, hogy teherbe eshet? Egy barátnőm szerint 90%. A fiúm viszont azt mondja, hogy egy az ezerhez az esély. Szerintem inkább neki van igaza.

Mindkét valószínűség téves. Pontosabban: ha a peteérés időszakában történik az első közösülés, akkor a teherbe esés nagyon valószínű. Ha máskor, úgy kevésbé valószínű. De azért nem olyan kevéssé, hogy egy az ezerhez lenne az esélye, már csak azért sem, mert az első közösülés gyakran olyan nagy élmény, hogy könnyen kiválthat rendkívüli peteérést is.

A lelki tényezők jelentősége azonban másban is megnyilvánul. Például abban, hogy ha valaki nagyon fél a teherbe eséstől, akkor hamar – és indokolatlanul – felfedezni véli önmagán a terhesség jeleit. Erről jó néhány levél tanúskodik. Egy 19 éves, falusi lány például megírta, hogy két és fél hónapja egyszer „lefeküdt” partnerével, aki „időben megszakította a közösülést”:

Azóta már kétszer menstruáltam, de mégis félek, hogy terhes vagyok. Sajnos, elég tájékozatlan vagyok ilyen dolgokban. Lehetséges-e, hogy a vérzésem ellenére mégis terhes vagyok? Két hónapja félek. Nem híztam egy dekát sem, de úgy látom, mintha nőne a hasam. Kérem, írja meg, hogy terhes lehetek-e?

Nem ez a lány volt az egyetlen, aki ilyen lehetetlen feladatot szánt nekem, amit csak ott helyben, terhességi próbával lehetne megoldani. Távolból csak valószínűsíteni lehet, hogy nem terhes, hiszen a közösülés óta már kétszer menstruált. Ráadásul hányingerei sincsenek, nem hízott, s nyilván a hasa sem nőtt, csak ő látja úgy, mert a félelem, a kétség nagyobbnak láttatja, mint amilyen valójában.

 

A terhesség megszakítása

 

A megbízható fogamzásgátlás elhanyagolása mindig megbosszulja magát: nagyon sok szorongást, aggodalmat okoz, különösen, ha egy kicsit késik a menstruáció (ami tizenéves korban elég gyakori). Ilyenkor aztán fölmerül a „Mi lesz, ha terhes vagyok?” kérdése, s vele együtt a „Mi lesz, ha otthon megtudják?” és a „Megtartsam, vagy elvetessem?” dilemmája is. Egy 18 éves lány írta:

Egy hónapig tartó szakítás után, kb. egy hete kibékültem a fiúmmal, és rögtön le is feküdtem vele. Csakhogy a szakításkor abbahagytam a tabletta szedését, s most félek, hogy terhes vagyok. Ha valaki terhes, nőhet ilyen hamar egy kicsit a hasa? Mert én úgy érzem, hogy az enyém igen. A havi vérzésemnek most kellett volna megjönnie. Ha nem jön meg, biztos a terhesség? Egyáltalán, lehet-e a tabletta abbahagyása után egy hónappal teherbe esni? Azt tudom, hogy ha terhes maradok, nem vetetem el a gyereket, mert félek attól, hogy több akkor nem lehet. Még akkor sem vetetem el, ha a fiú nem vesz feleségül. Pedig tudom, hogy otthon nem maradhatok, a nevelőanyám miatt.

Mint látjuk, veszélyes dolog a szakítás utáni kibékülés. Főleg, ha valaki megfeledkezik a fogamzásgátlásról. A teherbe esés lehetősége már a tabletta abbahagyása utáni napokban is fennáll, nemhogy egy hónap múlva. A has viszont egy hét alatt aligha nőhet láthatóan; megduzzadása inkább a menstruáció közeledésére utal. Ami mármost a terhesség megtartását vagy megszakítását illeti, azt a körülmények figyelembe vételével gondosan kell mérlegelni. A meddőség esélye ugyanis nem túl nagy, ha a műtétet megfelelő kórházi körülmények között szakember végzi. Ám feltétlenül meg kell hallgatni a partner véleményét is, hiszen ez a döntés egyrészt az ő életére is kihat, másrészt ő is felelős érte.

A terhességmegszakítást, vagyis a művi abortuszt illetően nagyon elterjedt tévedés az, amiről az alábbi idézet szól:

Nagyon fontos kérdésem lenne. Hallottam, hogy injekcióval is el lehet hajtani a magzatot. Azt szeretném megkérdezni, hány hónapos terhességig lehet ezt alkalmazni? Milyen hatásos? Mik a hátrányai vagy következményei? Sajnos, hibát követtem el, amiért lehet, hogy drágán kell megfizetnem (bár még nem biztos).

Itt nem csak az a sajnálatos, hogy ez a lány hibát követett el (nyilván elmulasztotta a fogamzásgátlást, hanem az is, hogy helytelenül akarja azt jóvátenni, hitelt adva mendemondáknak. Ugyanis nincs olyan injekció, amely a terhességet biztosan és veszélyes következmények nélkül megszakítaná. Van viszont egy speciális, vetélést előidéző tabletta, amit orvosi felügyelettel lehet alkalmazni

Felhívnám a figyelmet arra is, hogy a fogamzásgátlás elmulasztása néha zsarolási célokat szolgál. Többnyire nők szoktak ilyen módon megzsarolni férfiakat, terhességgel kényszerítve ki a házasságkötést (vagy legalábbis a tartásdíjat). De az is előfordulhat, hogy a férfi zsarolja így a nőt. Egy 17 éves gimnazista lány megírta, hogy fél éves szerelmi viszony után kiábrándult partneréből, de azért még beengedte az ágyába, „csak egy kis beszélgetésre”. Aztán némi unszolásra azt is megengedte neki, hogy „csak egy kicsit oda tegye” (mármint a hímvesszőt a hüvelybejárathoz). Persze közösülés lett a dologból, bár a lány nem akarta és nem is élvezte. S íme a folytatás:

Mondtam neki, hogy nagyon aljas, és hagyja abba. Abba is hagyta. De milyen áron! A hat hónapi együttjárás alatt sohasem védekeztem én, de ő mindig időben megszakította a közösülést. Nem is volt semmi baj, mert szeretett és vigyázott rám. Most azonban, ahogy kihúzta, éreztem, hogy jött belőlem valami. Később aztán fel is világosított: lehet, hogy terhes leszek, mert beengedte. Az egészet azért csinálta, hogy megtartson, elvehessen feleségül és szüljek neki gyereket. Azt hittem, elájulok, mikor ezeket mondta, legszívesebben megpofoztam volna. Rettenetesen letört ez az aljasság, és nagyon félek, hogy terhes vagyok.

Ez az eset intő példa lehet mindenki számára. Már az is nagy könnyelműség volt, hogy az együttjárás idején csak „megszakított közösüléssel” védekeztek a nem kívánt terhesség ellen. De hogy a fiúból való kiábrándulása után, szakítási szándéka ellenére miért közösült vele mégis, méghozzá ugyanúgy, védekezés nélkül, azt nehéz megérteni. Persze nem ő az egyetlen tizenéves lány, akire ilyen naivitás és túlzott jóhiszeműség jellemző. Ami aztán rendszerint nagy csalódásokhoz vezet.

Egy másik eset kapcsán a fogamzásgátlásnak épp a tizenéves korban legcélszerűbb, sőt, alapvetően fontos módszerére hívnám fel a figyelmet. Egy levél szerint a 19 éves fiú és a 16 éves lány három hónapja jártak együtt, és már háromszor közösültek, fogamzásgátló hüvelykúp felhasználásával. Ezt azonban – joggal! – nem találták elég biztonságosnak, ezért a lány elment a nőgyógyászhoz, aki őt egészségesnek és fejlettnek találta, a tabletta szedését azonban fiatal kora miatt nem javasolta. A veszélyek említésétől a lány úgy megrémült, hogy a fiú levele szerint:

Nem akar nemi kapcsolatot létesíteni még három évig, mert a gyógyszer káros lehet. Azt mellőzve meg fennáll a veszély, hogy teherbe esik. Azért három évig, mert akkorra tervezzük az első gyermekünket. Próbáltam meggyőzni, hogy ha olyan káros lenne, akkor nem gyártanák, meg hasonlókkal. De őt nem lehet lebeszélni elhatározásáról. Csak azt fújja, hogy türtőztessem magam. Ebbe bele lehet őrülni!. Ha nem szeretném, talán már nem járnék vele, de szeretem. A megoldás világos, de csak úgy lehet elérni, ha valaki bebizonyítja neki, hogy nincs oka az aggodalomra.

Hát először is: valóban indokolatlan a korszerű fogamzásgátló tablettákkal kapcsolatos aggodalom. Károsodást ezek nem okozhatnak, melléktüneteket is csak igen ritkán és átmenetileg. De ha valamilyen oknál fogva mégis mellőzni kell szedésüket, akkor sem kell lemondani a közösülésről, hiszen például a gumióvszer is nagyon megbízható fogamzásgátló eszköz. S ami a legfontosabb: nem kell mindenáron ragaszkodni a közösüléshez, hiszen a kielégülés petting révén is elérhető! Tehát, ha végképp semmilyen fogamzásgátló eszköz nem áll rendelkezésre, akkor sem csak a „türtőztetés”, vagyis az önmegtartóztatás jöhet szóba, hanem a petting is, amely – ebből a szempontból nézve – a legegyszerűbb és legbiztosabb fogamzásgátló módszer.

 

 

 

21.   A  NŐK  SZEVUÁLIS  PROBLÉMÁI

 

 

A tizenéves és huszonéves lányok, asszonyok e fejezetben bemutatott szexuális problémáit (és azok megoldását) több mint száz levélből válogattam ki. Ügyeltem arra, hogy a leggyakoribb, legtipikusabb eseteket emeljem ki, amelyekből sokan tanulhatnak. Ezúttal is a fiatalabb korosztályok problémáival kezdem.

Egyesek számára talán meglepő, hogy már a 14–15 éves lányoknak is lehetnek szexuális problémái. Ezek persze legnagyobbrészt még nem a közösüléssel kapcsolatosak (bár ilyen is van), hanem az önkielégítéssel és a pettinggel. Mivel azonban az utóbbiakról külön fejezetekben írtam, itt csak az általános szexuális gondokra és a közösülési nehézségekre térek ki.

 

Fejletlen reagálókészség, gátlásosság

 

Mióta a szexuális felvilágosultság terjedőben van, egyre több lány tudatosan törődik saját szexuális reagálókészségének fejlesztésével. Ők azt is hamarabb észreveszik, ha valami nincs rendben ezen a téren. Egy 14 éves diáklány, aki már az ötödik fiúval jár, de csak az elsőbe volt szerelmes, így írt erről:

Kezdett nekem feltűnni, hogy már nincs nagy szerelem, senkibe sem vagyok szerelmes, csak megyek egyik fiúról a másikra. Szorongásom most vált igazán alapossá, amikor egy csöves sráccal jártam pár hétig, és mindent csináltunk, csak éppen azt nem. De én nem tudtam élvezni semmit! Igaz, egyikünknek sem azon járt az esze, hogy „jaj, de szeretlek!” Mégis, attól félek, hogy frigid leszek… vagy már az is vagyok?

Ez az eset jó példa a gyakori partnerváltás egyik veszélyére (mert ilyen veszélye is lehet a különböző fertőződési veszélyek mellett). Ez abban áll, hogy kezdi megszokni a szerelem és élvezet nélküli szexuális kapcsolatokat. Pedig éppen most, amikor szexuális reagálókészsége még alig alakult ki, lenne szüksége a szerelem fejlesztő hatására! Nyilvánvalóan nem érdemes csak „szokásból”, vagy mert a többiek is azt teszik, együtt járni olyan partnerekkel, akikkel nincs meg a kölcsönös szimpátia és az egymás iránti komolyabb érdeklődés.

S főleg nem érdemes az ilyen, érzelmileg közömbös partnerrel valamilyen szexuális kapcsolatot kezdeni, mert ez könnyen közömbössé tehet a szex iránt is. Azt írta: nem azon jár közben az esze, hogy szereti a partnerét. Hanem min? Azon, hogy „jaj, de unom az egészet?” De hát miért kényszeríti magát olyasmire, amit nem tud élvezni? Nem kell minden partnerrel szexuális kapcsolatba kerülni, akivel randevúzik. Szex csak azzal a fiúval legyen, akit meg tud szeretni, akit kíván. Amíg ilyet nem talál, addig inkább erotikus fantáziálással társuló önkielégítéssel próbálja fejleszteni szexuális fogékonyságát.

Egy 16 éves lány aggasztónak találta, hogy még nem érez különösebb érdeklődést a fiúk és a szexualitás iránt:

Már jártam egy fiúval, mert azt reméltem, hogy majd megszeretem, de aztán szakítottam vele, mert nekem nem volt jó, ha megcsókolt. Szóval nem szerettem. Igazából még egyetlen fiú sem tetszett komolyabban. Nem az a baj, hogy hiányzik, csak nyugtalan vagyok, hogy ez talán nem természetes. Vagy majd belejövök?

Bizony, nem természetes, a szexuális érdeklődés hiánya egy 16 éves lánynál. Bár valószínű, hogy ez csak látszat vagy tünet; a fő probléma inkább a gátlásosság, a szexuális érdeklődés akaratlan elfojtása, esetleg a csökkentértékűségi érzés. A levélíró bizonyos „testi hibákat” (szabálytalan fogak, karikás szemek stb.) említ, de ez nem magyaráz semmit, hiszen mindenkinek vannak ilyen vagy olyan „szabálytalanságai”, mégsem válik mindenki gátlásossá. Az igazi ok tehát valahol máshol van, talán a hibás szemléletben, a nevelésben, a családi körülményekben. Valószínű, hogy szeretni is azért nem tud senkit, mert gátlásos, vagy nem kapott elég szeretetet, így nincs elég önbizalma.

Ezeken kellene tehát változtatni, szexuális reagálókészségét pedig az önkielégítés gyakorlása révén (szexuális fantáziálással) lehetne fejleszteni. A szerelmi képesség nem születik velünk, de kialakítható. Főleg az érzelmi kötődés képességéből és a szexuális reagálókészségből tevődik össze, de feltételezi a gátlásosság leküzdését is.

Már a 15 éves lányok között is elég sokan vannak, akik nemcsak az együttjárással és pettinggel, hanem a közösüléssel is megpróbálkoznak. Egyikük azt írta, hogy már háromszor próbált „lefeküdni” egy 20 éves fiúval, de a közösülés egyszer sem sikerült; nem jött össze, pedig „mindent megtettek”. Azt szeretné tudni, mi lehet ennek az oka, és hogy benne van-e a hiba, vagy a fiúban?

Pusztán a tényközlés alapján azonban ezt nem lehet megállapítani. A kudarcnak sokféle oka lehet. Mindenesetre elég nyilvánvaló, hogy a levélíró lelkileg még éretlen, felkészületlen a közösülésre, de a fiú sem lehet sokkal érettebb (ez nem az életkoron múlik). Valószínű, hogy még pettingelni sem tudnak jól; már csak ezért is korai volt a közösüléssel próbálkozni. A sikertelenség közvetlen oka lehet a fiúban is (pl. gyenge merevedés), de a lányban is (pl. az ún. vaginizmus, hüvelyizomgörcs, amire később visszatérek).

 

Az élvezetképtelenség okai

 

De ha mag a közösülés meg is történik, tizenéves lányoknál ez gyakran nem vezet kielégülésre. Egy 15 éves lány, aki egy 19 éves fiúval közösült, így számolt be erről:

Eleinte türelmes volt, nem sürgetett a közösüléssel. Egyszer azonban azzal állt elém, hogy tudna nekem fogamzásgátlót szerezni, és megkérdezte, akarom-e. Én bizonytalankodtam, türelmet kértem tőle. Aztán mégiscsak beleegyeztem. Elérkezett a nap, amikor már biztonsággal fekhettem le vele. Az első alkalommal nem sikerült a szűzhártyát átszakítania. Másodszorra sem. Bevallom, nagy fájdalmat éreztem, és ő nagyon sajnált, nem is nagyon erőltette. Harmadik próbálkozásra sikerült. Ő eljutott a kielégülésig, én sajnos nem. Bíztatott, hogy ne csüggedjek, hiszen sok lánynak nem sikerül rögtön, de majd belejövök. Azóta több mint egy hónap telt el, elég sokszor voltunk együtt, de még mindig nem jutottam el a kielégülésig…

Ez a lány természetesen szeretné megtudni, miért nem sikerül a közösülésben kielégülnie. Ezzel valóban nem áll egyedül, hiszen igen sok lánynak nem sikerül. Az viszont nem derül ki a levélből, hogy egyáltalán eljutott-e már valamilyen módon, például önkielégítéssel, vagy a petting során a kielégülésig? S miért gondolja, hogy ezek helyett is rögtön a közösülésben kellene kielégülnie?

A hasonló problémával foglalkozó levelekből is az derül ki, hogy sokan téves irányban keresik a kielégülés elmaradásának okát. Egy 17 éves lány például azt hiszi, azért nem tud a közösülésben kielégülni, mert túl gyakran folytatott önkielégítést, a csikló közvetlen ingerlésével. Holott, ha így már kialakult az orgazmuskészsége, az csak előnyös lehet. Viszont a közösülésnél a csikló nem kap elég ingerlést, s éppen ez hiányzik, tehát ezt kell pótolni. Megtanulható ugyan, hogy megfelelő előjáték esetén a közösülésben is ki tudjon elégülni egy nő, de ezt  erőltetni nem érdemes. Az élvezetképtelenség okait és kihatásait jól jellemzi egy 18 éves, vidéki lány levele:

Otthon mindent biztosítanak nekem, de nem értenek meg. A fiúktól még mindig eltiltanak. Csúnyán kikaptam, amikor egyszer hazakísért egy srác. Felvilágosító könyvet csak titokban olvashatok. De abban sem találtam sok mindenre választ, így szexuális téren nagyon tapasztalatlan vagyok. Egy hónapja ugyan lefeküdtem egy fiúval, de csak félig-meddig sikerült. Pedig nagyon szeretem és úgy érzem, ő is szeret. Mégsem volt semmi örömem benne, s azt hiszem, a srácnak sem sok.

Később kérdezte, miért nem segítettem neki. Én segítettem volna, de nem tudom, hogyan kell. Nem tudom, mikor, mit lehet tenni egy lánynak. Így nem is mentem túl a csókon és az ölelésen. Csak most olvastam, hogy önkielégítéssel is lehet fejleszteni a szexuális fogékonyságot. Én eddig ezt sohasem csináltam, azt sem tudom, hogyan kell…

A levélből kiderült, hogy a szépen induló szerelmi kapcsolat máris válságba került, s a lány attól fél, hogy tapasztalatlansága mindent elronthat. Bár nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nemcsak a lány volt tapasztalatlan, hanem a fiú is, ezúttal maradjunk a lány gondjainál. A szexuális emancipáció, vagyis a nők szexuális felszabadulása nem ott kezdődik, hogy egyenrangú partnerként tudnak viselkedni egy szexuális kapcsolatban. Hanem ott, hogy a lány a saját családjában ki tudja vívni a fiúkkal egyenlő jogokat és bánásmódot, a partnerkapcsolatok gyakorlásának, a fokozatos szexuális tapasztalatszerzésnek a lehetőségét. Ez utóbbi azt jelenti, hogy először elméleti ismereteket kell szereznie, és csak ennek arányában próbálkozni a gyakorlattal.

Hasonlattal élve: hiába tanulta meg valaki elméletileg kitűnően az autóvezetést, veszélyes lenne, ha mindjárt az első vezetési gyakorlaton kimerészkedne a városi forgalomba. A nemi élet – beleértve a partner igényeihez való, viszonylag gyors alkalmazkodást, vagyis az ő segítését – legalább olyan bonyolult és csak fokozatosan megtanulható készségeket igényel, mint az autóvezetés.

Visszatérve a legutóbb idézett lányok esetéhez: ők úgy viselkedtek, mint aki elméleti felkészülés és gyakorlati tapasztalatok nélkül próbál autót vezetni. Nem csoda, hogy kudarcot vallottak. De mit kellett volna tenniük?

Az elméleti tájékozódáshoz legalább egy-két (ehhez hasonló) felvilágosító könyv elolvasása és átgondolása szükséges. Ezen kívül fontos, hogy az esetleg tisztázatlan kérdéseket megbeszélhesse egy hozzáértő szakemberrel. A gyakorlást legjobb az ún. orgazmuskészség kialakításával kezdeni, mert ehhez nem feltétlenül kell partner; legegyszerűbb, bevált módszere az önkielégítés. Csak az a nő lehet a szex terén egyenrangú a férfivel (vagyis emancipált), aki már kialakította a saját orgazmuskészségét.

A jó orgazmuskészség nagy előnyt jelent a lány számára a szexuális együttlét különböző formáinak, a pettingnek és a közösülésnek az élvezete szempontjából. Ám ez esetben is ajánlatos, hogy – legalábbis eleinte – a lány hasonló ingerlésben részesüljön partnere részéről, mint amilyet az önkielégítés során szokott alkalmazni. Persze nem lehet elvárni, hogy a fiú eleve tudja vagy kitalálja, milyen a lány számára legjobb ingerlés, hanem erre őt rá kell vezetni. A szexuálisan felvilágosult lány nem szégyelli irányítani a partnerét; például megfogja a kezét és vezeti, vagy szavakkal közli, milyen ingerlést szeretne.

A közösülésre csak akkor érdemes rátérni, ha a lány a petting révén már viszonylag könnyen ki tud elégülni!.

A kérdés másik oldala: hogyan segítsen a lány a fiúnak? (Azon kívül, hogy irányítja.) A legtöbb lány még ma is elég passzívan viselkedik a szexuális együttlétek során, vagyis nem segít a fiúnak, sem a saját, sem partnere kielégülésében. Pedig ajánlatos, hogy legyen némi fogalma arról, „mikor, mit lehet tenni” a harmonikus együttlét érdekében. Alapismeretnek számít a férfi nemi szerv szerkezetének, működésének és a szexuális izgalom hatására bekövetkező változásainak ismerete. A legfontosabb azonban az, hogy a lány ne szégyellje megkérdezni a fiút, milyen segítséget szeretne, illetve milyen ingerlésre van szüksége például a petting során.

Az ilyen kérdésekről folytatott, őszinte beszélgetés a partnerek közötti bizalmas, intim, kölcsönös szereteten alapuló viszonyt feltételezi. A „futó kaland” nem alkalmas rá.

 

Elsődleges orgazmushiány

 

A legutóbb ismertetett eseteket, s mindazokat, amelyekben a nő még sohasem elégült ki a szexuális együttlétben, szakkifejezéssel elsődleges orgazmushiánynak nevezik. Mivel ez igen gyakori a nemi kapcsolatokat elkezdő, fiatal nők körében, tanulságos lehet néhány további eset. Egy 18 éves, érettségizett lány írta:

Már többször jártam fiúkkal, volt közelebbi kapcsolatom is, de a kielégülésig soha nem jutottam el. Egy kicsit gátlásos vagyok, de szerintem nem ez az oka. Félek, hogy soha nem fog sikerülni. Jártam olyan fiúval is, aki tudott a problémámról és segíteni akart, de vele sem sikerült. Már nem is merek újabb kapcsolatot kezdeni. Ön szerint az önmegtartóztatás nem fog frigiditásra vezetni? Az önkielégítést is próbáltam néhányszor, de semmi örömet nem találtam benne, még annyit sem, mintha lefeküdnék egy fiúval. Sőt, undorítónak tartom.

Elég nehéz esetről van szó, ha a levélírónak még az önkielégítés megtanulása sem sikerült. Ennek fő oka valószínűleg a hibás beállítottság, a szexellenes nevelés következménye, aminek folytán az önkielégítést „undorítónak” találja. Akibe belenevelték, hogy az önkielégítés „undorító”, az nehezen tudja megtanulni, normálisnak, vagy a szexet általában elfogadhatónak, sőt, szépnek és jónak érezni. A hibás beállítottság okozza aztán a gátlást, ami miatt ez a lány nem tud kielégülni. Ez nála nem annyira a kapcsolatlétesítés terén nyilvánul meg (hiszen több fiúval is lefeküdt már), hanem inkább az élvezetképtelenségben. Nyilván nem tudja magát elengedni a szexnél, hanem aggályosan figyeli és erőltetni próbálja az egészet. Egy szexuálisan kulturált partner sokat segíthetne, de egy átlagos partner segítő szándéka itt már nem elegendő.

Ami a kérdését illeti: az önmegtartóztatás hosszabb távon valóban vezethet frigiditáshoz, különösen, ha az önkielégítést is mellőzi, vagy nem tudja élvezni. Többet árul el az okokról egy másik, 18 éves lány levele:

Négy hónapja feküdtem le először a vőlegényemmel, de még egyetlen közösülésben sem elégültem ki. Nagyon bánt a dolog, mert azt hiszem, nem vagyok frigid, ugyanis petting révén már sokszor kielégültem. De mi egyszerre szeretnék a közösülésben kielégülni. Nem tudom, miért nem sikerül, pedig nagyon akarjuk mind a ketten. Igaz, mikor arra kerül a sor, mindig előre félek, hogy biztos most sem sikerül. Pedig közben nagyon jó érzés, néha úgy érzem, nem sok hiányzik hozzá.Nem tudom, befolyásol-e valamit, hogy nagyon fájt a legelső, és szörnyen féltem. Akartam, de mindig az járt az eszemben, hogy most bűnt követek el és nem mernék anyukám szemébe nézni. Akkor kb. egy hétig egyáltalán nem kívántam, de utána fokozatosan mindig jobban. Viszont még ma is elég lassan jövök bele. Már az összes pózt kipróbáltuk, de az eredmény még mindig semmi. Igaz, hogy eleinte a pettingtől sem elégültem ki. Mit tetszik ajánlani?

A levélíróban nyilván az anyai nevelés hatására alakult ki az a felfogás, hogy a nemi élet – bűnös dolog. A bűntudat aztán erős gátlásokat és félelmet váltott ki, s ez tette kellemetlen, fájdalmas élménnyé az első közösülést. Szerencsére csak átmenetileg vette el a kedvét a szextől, amiben döntő szerepe lehetett a vőlegénye iránt érzett szerelmének, s annak, hogy megtanult pettinggel kielégülni.

De vajon miért nem elégül ki a közösülésben? Legfőképpen azért, mert ezt még nem tanulta meg, vagy nem elég ügyesen tanulja. Ugyanis nem attól várható eredmény, hogy az összes lehetséges pózt, testhelyzetet végigpróbálják a közösülések során. Inkább bizonyos alapvető hibákat kellene megszüntetni. Például elérni, hogy a lány ne féljen már előre a kudarctól, és ne erőltesse a kielégülést, hiszen ezzel csak nehezíti azt. Hanem inkább segítsen be, a pettingnél bevált módszerekkel, vagyis a csikló ingerlésével. További nehezítő tényező, hogy egyidejű kielégülésre törekszenek a közösülésben, ami még a sokkal rutinosabb szeretkezőknek is csak ritkán sikerül, de nincs is jelentősége. Sokkal okosabb lenne arra törekedni, hogy előbb a lány elégüljön ki – amihez persze a fiúnak meg kellene tanulnia a saját kielégülésének késleltetését (s gondoskodnia kellene a csikló ingerléséről).

Még egy esetet mutatnék itt be, mert megszívlelendő tanulságai vannak. 19 éves lány írta:

Három éve járok egy fiúval. Több mint két éve tartunk szexuális kapcsolatot, amiből nekem nem sok örömem származik, mivel gátlásaimat nem tudom leküzdeni. Talán, mert már az elején bebeszéltem magamnak, hogy én ezen a téren hasznavehetetlen vagyok, és ez a gondolat örökké foglalkoztat. Nem tudom, mit kell csinálnom, nem jutok el a csúcspontig, sőt, jóformán fel sem izgulok. Próbáltam testhelyzetet változtatni, gondoltam, egyszer csak rájövök, hogyan jó, de sajnos nem. Erről a dologról a fiúmmal sem merek beszélni, bár tudom, hogy ez lenne a legokosabb. Csak minek terheljem vele, hiszen a hiba nem benne, hanem bennem van. Szeretné, ha a felesége lennék, de nem merek igent mondani. Egész életen át hazugságban kellene élnem.

Ha elmondanám neki, mi várna rám? Vajon megértene, vagy szememre hányná, hogy ennyi ideig csak megjátszottam magam, és elzavarna?

Nyilvánvaló, hogy ez a lány súlyos önbizalomhiánytól, csökkentértékűségi érzésektől szenved, aminek mélyen a gyermekkorba nyúló gyökerei lehetnek. Ez párosul aztán a szexuális ismereteinek hiányosságaival. A fő baj azonban az, hogy eddig elhallgatta problémáit a partnere előtt, sőt, megtévesztette őt azzal, hogy megjátszotta magát. Így végeredményben saját magát is becsapta, önmaga elől zárta el a megoldás útját. Hiszen minden megjátszott kielégülés újabb kudarcélmény a lány számára, így az élvezetképtelenség egyre jobban beidegződik. Ez pedig egyre nagyobb belső feszültséget kelt, s előbb-utóbb kitudódik, ami a kapcsolatot szétrobbanással fenyegeti.

Mit tehet a levélíró? Valószínűleg hiába javasolnám, hogy szabaduljon meg a csökkentértékűségi komplexumától és a megjátszásoktól, mert erre egyedül, önerőből aligha képes. Pedig ez lenne a fő feltétele a megoldásnak. Hiszen enélkül nyilván arra sem volna képes, hogy megpróbáljon partnere segítségével egy új beidegzést kialakítani. Ebben az esetben tehát a pszichoterápia illetve a szexuálterápia személyes igénybevétele elengedhetetlennek látszik.

Számos levélből lehetne még idézni, hiszen az elsődleges orgazmushiánynak sokféle oka és változata lehet. Csak futólag említem, hogy a nő élvezetképtelensége rendszerint valamilyen kapcsolati zavart is jelez, öszszefügg a férfi szexuális zavarával vagy kulturálatlanságával. Gyakorlatilag sohasem csak az egyik félben van a hiba. A megoldáshoz ezért ritkán elegendő az egyik fél gyógykezelése. A korszerű és hatékony szexuálterápia ezért általában párterápia, vagyis mindkét fél bevonásával törekszik a szexuális zavar megszüntetésére.

 

Fájdalmas közösülés

 

Érdemes külön kitérni a női orgazmushiánynak azokra az eseteire, amelyeknek közvetlen oka a fájdalom. Nem ritkaság, hogy a nő élvezet helyett fájdalmat érez a közösüléskor. Sőt, előfordul, hogy ez magát a közösülést is lehetetlenné teszi. Egy 18 éves lány leveléből idézem az alábbiakat:

Négy éve ismerek egy fiút, akivel kölcsönösen szeretjük egymást. Szexuális kapcsolatra eddig nem került sor köztünk. Egyik nap egyedül maradtunk a lakásban, mert anyuék elutaztak. Akkor én úgy döntöttem, hogy az övé leszek, de tévedtem, mert nem tudtunk közösülni. A pénisze alig 1-2 centire hatolt be a hüvelyembe, s nem tudott továbbhaladni, én pedig erős fájdalmat éreztem. Még aznap megpróbáltuk többször is, de mindig eredménytelenül. A végén már az is fájt, ha csak hozzám ért.

Ez mindkettőnkben mély nyomot hagyott. Én is félnék még egy próbálkozástól, de benne is kudarcérzést okozott. Jövő tavasszal feleségül akar venni, de próbálom ezt egy évvel elhalasztani. Egyrészt azért, mert még fiatal vagyok, és a nőgyógyász szerint fejletlen a méhem, másrészt ez a kudarc tart vissza. Attól félek, hogy később sem fog sikerülni. Mit tehetnék?

Nem szerencsés, hogy ez a lány az idő múlásában bízik, mert a halogatás ritkán segíti elő a megoldást. Inkább mielőbb tisztázni kellene az érthetetlennek tűnő kudarc okát. Milyen okok jöhetnek számításba? Nem valószínű, hogy a szűzhártya, hiszen a nőgyógyász a vizsgálatkor be tudott nyúlni a hüvelybe. A fő akadály inkább a hüvelyizmok akaratlan, görcsös összehúzódása lehetett, ami a behatolási próbálkozáskor fájdalmat vált ki. Ezt a – szakkifejezéssel vaginizmusnak nevezett – hüvelygörcsöt egy-két meghiúsult próbálkozás után már a fájdalomtól való félelem is előidézheti.

Az ilyen félelmek mögött rendszerint téves elképzeléseket, ismerethiányt találunk. Hogy csak egyet említsek: sok lány nem tudja, hogy a hüvely rendkívül tágulékony, s nehezen tudja elképzelni, hogy a merev hímvessző könnyen befér oda. (Ráadásul esetleg a merev hímvesszőt is nagyobbnak, „félelmetesebbnek” képzeli a valóságosnál.) A fájdalom további oka lehet, hogy ha túl gyorsan, elegendő előkészítés, előjáték nélkül kerül sor a közösülésre. Ilyen esetben a lány még nem izgult fel kellőképpen, s ezért a hüvely még nem vált eléggé nedvessé, síkossá. Vagy pedig a fiú túl hirtelen, nem elég gyengéden és fokozatosan próbálta bevezetni a hímvesszőt a hüvelybe. (Néha még az is előfordul, hogy a fiú rossz helyen próbálkozik a behatolással, nem találja meg a hüvelynyílást.)

Mit javasolhatok tehát a levélírónak és a hasonló gondokkal küszködőknek? Az okok pontos tisztázása kijelöli a megoldás útját. Ha például a szűzhártya okoz fájdalmat, akkor az egyszerű műtéti megoldáson kívül lehetőség van a szűzhártya nyílásának kézzel való tágítására. Ez utóbbi a hüvelygörcs (vaginizmus) esetén is megoldást hozhat, különösen, ha hüvelyizom gyakorlatokkal is összekapcsolják. A gyakorlatokat lehetőleg naponta kell végezni úgy, hogy a tisztára mosott és valamilyen testápoló krémmel síkosított ujjat lassan, erőltetés nélkül kell bevezetni a hüvelybe, s egy-két percig mozdulatlanul tartani. Ezután lassú, körkörös mozgatással tágítani a szűzhártya nyílását, illetőleg (vaginizmus esetén) a hüvelyizmokat többször egymás után összehúzni, majd elernyeszteni. Ilyenkor az ujjon érezni lehet a hüvelyizmok enyhe szorítását, majd ellazulását. Ha ez egy ujjal már jól megy, akkor két ujjal is meg lehet próbálni. Két ujj együttes térfogata megközelíti a hímvessző mértékét. Tehát, aki két ujját fájdalom nélkül be tudja vezetni a hüvelybe, s képes a hüvelyizmokat tudatosan összehúzni és elernyeszteni, annál rendszerint nem okoz problémát a hímvessző behatolása sem.

A fájdalom esetleges testi okait (mert ilyenek is lehetnek;  pl. gyulladások) nőgyógyászati vizsgálattal lehet pontosan megállapítani. Ha ezek kizárhatók, akkor lelki és/vagy kapcsolati okokat kell keresni és megszüntetni. Különösen eleinte fontos, hogy a közösülésre csak akkor kerüljön sor, amikor a lány az előjátéktól már annyira felizgult, hogy közel van a kielégüléshez. A bevezetés ilyenkor is lassú, fokozatos legyen. Ha viszont mégsem javul a helyzet, nem szűnnek meg a fájdalmak, akkor a közösülést nem szabad erőltetni. Sőt, legjobb egy időre teljesen mellőzni. Különben könnyen úgy járhatnak, mint az a 17 éves lány, aki a következőket írta:

Másfél éve járok egy nálam öt évvel idősebb fiúval. Eljutottam oda, ahová nem kellett volna még, vagyis lefeküdtem vele. De ez borzalmas fájdalmakat okozott akkor is, és most is. Menet közben azért enyhülnek a fájdalmaim, sőt, mostanában néha el is múlnak. Csak az a baj, hogy az aktus során nem sikerül kielégülnöm. Pettinget is szoktunk alkalmazni, és eleinte még nagyon klassz volt, de most már az sem ér semmit. Amíg nem térünk rá a közösülésre, borzasztóan kívánom, de aztán már csak közömbös szemlélőként veszek részt benne, nem tud érdekelni. Igaz, a partneremnél nagyon hamar megtörténik a magömlés, ez is nagyban befolyásolja a dolgot. Netalántán frigid lennék?

Szó sincs arról, hogy ez a lány frigid, hiszen „borzasztóan kívánja” a kielégülést, s eleinte élvezte a pettinget is. De az bizonyos, hogy a közösülésre nem volt lelkileg érett és felkészült, s a partnere sem rendelkezett elegendő szexuális kultúrával. Nem lett volna szabad „borzalmas fájdalmak” árán közösülni. Így ugyanis kialakult nála egy rossz beidegzés, egy erős félelem a fájdalomtól, ami csak lassan enyhül. Ráadásul – s ez megint csak a fiú hibája! – az aktus túlságosan rövid ideig tart ahhoz, hogy a lány kielégülése is bekövetkezhessen. Az „eredmény”: a lány közömbössé válik, először a közösülés iránt, de ha így megy tovább, akkor mindinkább a petting és általában a szex iránt is. (Vagyis frigiddé válhat.)

Tény, hogy már egyetlen rossz élmény is erősen visszavetheti egy lány szexuális érdeklődését és reagálókészségét. Ezt leginkább azok a levelek tanúsítják, amelyekben egy megerőszakolási élmény kihatásairól számolnak be. Nem akarom azonban ilyesmivel borzolni az olvasó idegeit. Inkább a közösülési fájdalom (szakkifejezéssel: diszpareunia) keletkezésének egy másik, kevésbé drámai esetét említeném. Egy 19 éves lány, aki négy hónapja folytat nemi kapcsolatot, arról számolt be, hogy néha eljutott az aktusban az élvezet csúcspontjára, de mivel a fiú ezt nem vette észre és folytatta a mozgást, a lány számára kellemetlenné, sőt, fájdalmassá vált az egész aktus. Persze ezért inkább őt magát lehet hibáztatni, miért nem jelezte a fiúnak egyértelműen, hogy épp kielégült és pillanatnyilag zavarja az erős mozgás. (Kis szünet után esetleg második orgazmushoz is juthatott volna.)

 

Másodlagos orgazmushiány

 

Eddig főleg olyan esetekről volt szó, amelyekben még egyáltalán nem került sor kielégülésre a közösülésben. Még nagyobb azonban az olyan esetek száma, amikor a lány több alkalommal már kielégült a közösülésben, de aztán valamilyen oknál fogva ez elmaradt. Ezt hívják szakkifejezéssel másodlagos orgazmushiánynak. Mivel ez inkább a felnőttkorra jellemző szexuális zavar, itt csak rövidebben tárgyaljuk.

Egy 18 éves lány arról számolt be levelében, hogy nagyot csalódott vőlegényében, s bár nem szakított vele, érzelmi és szexuális kapcsolatuk már nem a régi:

Míg régebben mindig kielégültem a szeretkezésben, a csalódás óta semmi örömem sincs benne. Próbálok úgy tenni, mintha nem lenne baj, nehogy észrevegye. De félek, hogy már soha nem lesz jó és előbb-utóbb ő is csalódást érez.

Azért idéztem ebből a levélből, mert jól mutatja, hogy a partnerek érzelmi viszonya mennyire befolyásolja a szexuális kapcsolatot, főleg annak minőségét. Tanulságos az is, hogy a csalódást a vőlegény féltékenykedése, indokolatlan gyanúsítgatása okozta. Érthetőnek tűnik a lány félelme, különösen, ha megjátszással próbálja elérni, hogy a fiú ne vegyen észre semmit (amivel persze önmagát is becsapja). Az eltitkolt csalódás tulajdonképpen feldolgozatlan lelki sérülés, rejtett feszültséggóc, amely könnyen megmérgezheti a kapcsolatot.

Mi lehet a megoldás? Felszínre hozni, kibeszélni, megszüntetni a feszültséget, s elejét venni az újabb csalódásoknak. (Lehet, hogy ehhez mindkettejüknek pszichoterápiás szaksegítségre lenne szüksége.) Az alábbi levélrészletből – melyet egy 19 éves lány írt –, a kielégülés elmaradásának egészen más okait ismerhetjük meg:

Másfél évi együttjárás után, egy éve feküdtem le először a fiúmmal. Az első hónapokban sohasem elégültem ki, zavartak a körülmények, de főleg az, hogy nem nagyon tudtam, hogyan kell viselkednem. Később talán három-négyszer előfordult, hogy nekem is jó volt. Akkor ismertem meg, mit kell éreznem az együttlét során. Többnyire azonban később sem elégültem ki. Egy időben szó volt arról, hogy elmegyünk egy orvoshoz, de nem tudtuk, hová, kihez menjünk. Aztán megfeledkeztünk az orvosról, gondolom, azért, mert egyre kevesebbet lehettünk együtt. A nagy kérdés mindig az volt, hogy hol? Legutóbb kéthónapos kihagyás után voltunk együtt és az eredmény lesújtó. Visszaestem oda, ahonnan elindultam.

Azt mindig tudtam, hogy a hosszabb kihagyás nem tesz jót nekem. Akkor ráadásul nagyon rossz napom volt,  s még ő is később jött az ígért időnél, ami végképp kikészített. Amikor már ott volt, elment a kedvem mindentől. Persze ő is észrevette a kudarcot, s azt ajánlotta, tartsunk egy kis „mosolyszünetet”, ami helyrehozhatja érzelmeinket. Megértem, hogy neki sem volt jó, de nekem még rosszabb a „kapcsolati szünet”. Nagyobb kihagyás után mindig úgy érzem, hogy vizsgázom előtte: megtanultam-e kielégülni. Félek attól, hogy frigid leszek.

Ez a lány helyesen ismerte fel, hogy a hosszabb kihagyások, a ritka együttlétek általában nem tesznek jót, csökkentik az épphogy kialakult orgazmuskészséget (a férfiaknál pedig az ún. késleltetési készséget). Egyetlen módon lehet ellensúlyozni a szexuális együttlétek elmaradásának negatív hatását: a rendszeres önkielégítéssel. Ez az adott esetben már csak azért is ajánlatos lenne, mert a lány orgazmuskészsége amúgy is fejletlen.

Szemléletesen mutatja a levél a pillanatnyi hangulat, lelkiállapot hatását a szexuális reagálókészségre. A megfelelő reagálást legjobban a jó hangulat, a nyugodt, kiegyensúlyozott lelkiállapot segíti elő. Először is ennek létrehozására kell tehát törekedni (például pihenéssel, a feszültséget okozó problémák megbeszélésével), s csak aztán térni rá fokozatosan, hosszú előjátékkal, semmit sem sürgetve és erőltetve a szeretkezésre. A levélben említett „mosolyszünet” semmit sem old meg, sőt, legtöbbször csak tovább rontja a helyzetet. Nagyon fontos továbbá, hogy egyik fél se érezze magát vizsgahelyzetben, amikor szexre kerül sor, mert akkor szorongani kezd és képtelenné válik a megfelelő reagálásra. A fiúnak arra kellene törekednie, hogy a lány ne szorongjon, hanem teljesen el tudja magát engedni.

 Egy másik esetben azért alakult ki a nőnél orgazmushiány, mert rátértek a „megszakított közösülésre”, s a férfi nem bírta kivárni, amíg partnere kielégül. A közösülés túl gyors befejezése tehát – amellett, hogy mint fogamzásgátló eljárás is megbízhatatlan – lehetetlenné teheti a nő kielégülését (legalábbis az aktusban).

Egy 21 éves, „temperamentumos, kissé ideges természetű” fiatalasszony írta:

… ritkán elégülök ki, mert általában nem tudok odafigyelni, mindig másra gondolok, nem tudom magam beleélni. Anyáméknál lakunk, szemtanúi vagyunk a szinte mindennapos veszekedésüknek, talán ezzel magyarázható az idegességem.

Hát igen, ahol a folytonos veszekedések miatt ideges, feszült légkör uralkodik, ott nehéz minden mást kikapcsolva az élvezetre figyelni. Jó lenne, ha mielőbb megszabadulnának a szülői ház nyomasztó légkörétől, hiszen a ráhangolódás nélküli közösülés kellemetlen, sőt akár fájdalmas is lehet.

Elég tipikus annak a 18 éves fiatalasszonynak az esete is, aki a teherbe esés előtt még rendszeresen kielégült, a szülés óta azonban egyáltalán nem képes rá, pedig már 10 injekciót is kapott a nőgyógyászától. Nem világos azonban, hogy mire kapta az injekciókat, hiszen a szülés utáni orgazmusképtelenségnek nem szokott szervi oka lenni. Sokkal inkább az az ok, hogy az asszonyt túlságosan igénybe veszi a csecsemőgondozás és a háztartásvezetés, emiatt fáradt, kimerült és nehezen hangolódik rá a szexre, nem is igen kívánja. A férj viszont gyakran nem bírja kivárni és ügyesen elősegíteni a ráhangolódást, hanem ráerőszakolja a szexet feleségére, amit az így nem tud élvezni – s még jobban elmegy tőle a kedve.

Egy férj például azzal rontotta el felesége szexuális reagálókészségét, hogy a maga jóval nagyobb szexuális igényeit (napi 2-3 közösülést igényelt) ráerőltette feleségére, akinek ez túl sok volt. Ahogy írta:

Azáltal, hogy soha nem tudta kivárni, amíg én is igazán kívánom, addig romlott a helyzet, hogy most már tulajdonképpen soha nem igénylem. Általában ugyan nem térek ki előle, de teljesen passzív maradok, semmi élvezetet és örömet nem okoz.

Az eset tanulsága nyilvánvaló. A jó megoldás azonban mégsem az, hogy a férj teljesen fojtsa el többletigényét, hanem vezesse le azokat például önkielégítéssel (vagy a feleség általi kézzel ingerléssel). De sok más mód is van a feszültségek levezetésére.

 

Rövid kérdések és válaszok

 

Egy 16 éves lány kérdése:

Mi a kielégülés jele egy lány esetében?

A szexuális kielégülés, vagyis az orgazmus a szexuális izgalom tetőpontján automatikusan kioldódó reflex, a hüvelyizmok (és húgycsőizmok) többszöri, akaratlan összehúzódása, amely erős, az egész testbe szétsugárzó kéjérzéssel és melegérzéssel (esetleg magömléssel) jár. Az orgazmus után a szexuális izgalom csökken, esetleg megszűnik. Sok nő azonban képes egymás után többször is kielégülni.

Egy 25 éves lány kérdezte:

Miből vehető észre, hogy a férfi kielégült?

A férfi orgazmusa hasonló a nőéhez,  itt főleg a húgycső körüli izmok húzódnak össze, s ez kilöki a benne levő ondót; ezt hívják magömlésnek. Petting során ez könnyen észrevehető, a közösülésben azonban nehezebb, különösen, ha mindketten mozognak. A férfiak többsége azonban legalább néhány másodpercre leáll ilyenkor a mozgással. Sőt, sokan végleg abbahagyják, függetlenül attól, hogy a nő is kielégült-e már. A magömlés után a merevedés rendszerint csökken, majd megszűnik, de fiatal férfiaknál általában hamar támadhat újabb merevedés és izgalom. Ha a nő nem biztos benne, hogy partnere kielégült, kérdezze meg tőle.

Két 16–17 éves lány kérdezte:

Normális dolog-e, ha egy lány állandóan kívánja a szeretkezést? Szerelmesek vagyunk, s egy-egy alkalommal többször is kielégülünk, de semmi sem elég.

A szerelem felfokozza a nemi vágyat, s ez önmagában is érthetővé teszi az állandó vágyakozást. Emellett nyilván nem lehetnek annyiszor együtt partnerükkel, ahányszor szeretnék. Normális pszichoszexuális fejlődés esetén a lányok szexuális reagálókészsége, kapacitása is már tizenéves korban kibontakozik, s ez semmivel sem kisebb, mint a fiúké. Mint említettem, sok lány képes többszörös kielégülésre. Vannak nők, akik 5–10 orgazmust is igényelnek, s amíg ezt nem kapják meg, addig kívánják.

A közösüléssel kapcsolatban tett fel kérdést egy 19 éves lány:

Igaz-e, hogy a férfi ütemes mozgását a nőnek is át kell vennie? Milyen testhelyzeteket érdemes kipróbálni?

Nincs semmilyen „előírás” arra, hogy mit kell vagy mit nem kell átvennie bármelyik félnek a közösülés során. Még az sem kötelező, hogy egyáltalán mozogjanak. Sőt, vannak, akik kedvelik közösülési helyzetben a mozdulatlanságot. Talán jobb is, ha legalább időnként leállnak a mozgással, így tovább élvezhetik a szeretkezést. Ami pedig a testhelyzeteket illeti, mindegyiket érdemes kipróbálni, amiről tudnak vagy amit kitalálnak, hiszen a szex annál jobb, minél változatosabb. Az alaphelyzetek: a nő van alul; a férfi van alul; mindketten oldalt fekszenek, szembefordulva vagy hátulról közösülnek, fekve, ülve vagy állva szeretkeznek.

Egy másik 19 éves lány kérdezte:

Szabad-e közösülni a havivérzés idején?

Szabad, de különösen az előzetes és utólagos tisztálkodásra mindkét félnek még jobban kell ügyelnie, mint máskor. A kielégülés oldja a menstruációs görcsöket, és meggyorsíthatja a menzesz lezajlását.

22 éves lány tette fel a következő kérdést:

A partnerem szerint ha az első néhány alkalommal nem sikerül a nőnek a kielégülés, akkor később sem fog. Igaz ez?

Nem igaz. Számtalan példa bizonyítja, hogy az első néhány közösülés nem mérvadó. Sok nő csak lassan, néha hónapok vagy évek során tanulja meg, hogyan juthat el a kielégüléshez a közösülés során. Nagyon sok múlik természetesen azon, hogy a férfi mennyiben tud ebben segíteni a nőnek. Az alapvető tényező azonban mégis a nő saját szexuális kultúrája. Nem érdemes viszont erőltetni a közösüléses orgazmust; elegendő, ha a nő más módon ki tud elégülni. Befejezésül egy 20 éves lány kérdését idézem:

Hogyan lehet – és lehet-e egyáltalán – előre megállapítani valakiről, hogy milyen szerelmi partner lesz?

Ránézésre sehogy. Ahogyan az ismert angol közmondás szerint „a puding próbája az evés”, ugyanúgy a szerelmi képesség és a szexuális kultúráltság is csak a gyakorlatban próbálható ki megbízhatóan. Persze nem kell feltétlenül közösülni valakivel ennek felméréséhez. Sok mindenre következtethetünk már a nemi életről folytatott beszélgetésekből is, hiszen ennek során megismerhetjük a partner beállítottságát, ismereteinek és tapasztalatainak színvonalát. Még többet árulnak el az első erotikus közeledések, az ölelkezés és csókolózás során tanúsított viselkedés.

 

További kérdések és válaszok olvashatók a szerző weblapján:  www.szexualpszichologia.hu

 

 

 

 

22.   FÉRFIAK  SZEXUÁLIS   ZAVARAI

 

 

Bár a lányok általában könnyebben fognak tollat, hogy megírják problémáikat, a szexuális zavarok témakörében mégis több levél érkezett fiúktól, férfiaktól. Talán gyakoribbak a szexuális zavarok a férfiaknál? Nem hiszem – habár, sajnos, nincsenek erről megbízható adatok. Inkább arról lehet szó, hogy a férfiak szexuális zavarai feltűnőbbek, észrevehetőbbek, s ezért érzékenyebben érintik az egyént és a kapcsolatot.

Mindenesetre bőséges választékból válogathattam ki az alább bemutatandó eseteket. A fiatalok legtipikusabb, leggyakoribb szexuális problémáinak bemutatására törekedtem, hogy a hozzájuk kapcsolt eligazítások, javaslatok minél több olvasó számára mutassák meg a megoldás útját. Ezek a problémák két nagy csoportba sorolhatók:

 

1. a nemi kapcsolat elkezdésének nehézségei, és

2. a mindkét felet kielégítő közösülés akadályai.

 

Először olyan esetekkel foglalkozom, amelyek jellemzője, hogy a fiú meg sem meri próbálni a közösülést, mert fél a kudarctól, a „felsüléstől”.

 

Félelem a közösüléstől

 

Ha valaki felkészületlen, túl erős gátlásai vagy éppen „csökkentértékűségi érzései” vannak, akkor érthető, hogy eleve fél a hagyományos értelemben vett nemi élet (vagyis a közösülés) elkezdésétől. Ezekre a fiatalokra sajátos „ambivalencia”, érzelmi ellentmondásosság jellemző: kívánják a közösülést, de félnek is tőle, s amikor lehetőségük nyílna rá, „inukba száll a bátorságuk” és meghátrálnak előle. Főleg azért, mert a különböző erotikus játékok helyett rögtön a közösülésre és annak esetleges kudarcára gondolnak. Egy 17 éves fiú írta a következőket:

Hónapok óta járok egy lánnyal. Nagyon megértő, jól megvagyunk egymással. Néhány nappal ezelőtt náluk voltam. Előre tudtuk, hogy a szülei nem lesznek otthon. Csókolóztunk, s már majdnem eljutottunk a lefekvésig. Ő borzasztóan szerette volna, ezt láttam rajta. Én viszont nagyon féltem, és nem is tudtam, hogyan kezdjem Teljesen lebénultam. Borzasztóan ciki volt. Már előre éreztem, hogy nem fog sikerülni, ezért valahogy kitértem a lefekvés elől. Pedig nagyon szeretnék bizonyítani! Hiúságból is, meg hogy végre mindkettőnknek jó legyen. Kérem, adjon tanácsot, legközelebb hogyan fogjak hozzá, mit tegyek, hogy nem mondjak csődöt? Hiszen nem vagyok impotens…

A levélből ítélve a fiú félelmének és kudarcának fő oka a felkészületlenség. Vagyis, hogy csak nagyon halvány fogalmai, elképzelései vannak a jó szexuális kapcsolatról, s ez bizonytalanságot kelt benne. Az is nyilvánvaló, hogy helytelen a szexuális beállítottsága, ha bizonyítani akar és a hiúság vezérli. Így a szexuális együttlétet nem játéknak, hanem elérendő teljesítménynek tekinti, ami könnyen szorongást kelt, s ezzel akadályozza a normális reagálást. Végeredményben úgy tűnik, hogy a pettinget, a szerelmi játékokat sem ismeri (a csókolózáson kívül), ezért akar rögtön közösülni. Holott sokkal egyszerűbb lett volna, ha egymást például kézzel próbálják kielégíteni. (Ehhez persze tudni kellene, mit és hogyan kell ingerelni.)

Egy 23 éves erdélyi fiú írta:

Lányokkal már jártam, de sajnos, a nemi érintkezésig még egyikkel sem jutottam el. Ilyenkor ugyanis mindig elkap a félelem, hevesen dobog a szívem, és nincs rendes merevedésem. Ezért aztán meg sem próbálom a közösülést. Pedig, ha csak incselkedem a lányokkal, vagy csókolózunk, minden tökéletes. Hetente három-négyszer végzek önkielégítést, de nem hiszem, hogy ez lenne az oka. Eddig arra gondoltam, hogy talán az ital miatt sültem fel, mert többnyire be voltam csípve olyankor. De most már egyre jobban elszomorít, mert szeretek egy lányt, és félek, hogy otthagy, ha vele sem sikerül. Előfordul, hogy úgy érzem, most sikerülne, de a partnerem csak 17 éves, és úgy tudom, szintén nem volt még senkivel, vagyis tapasztalatlan. Nála biztos nem lenne úgy, mint egy utcalánynál, hogy két perc alatt levetkőzik, és azt csinál vele az ember, amit akar. Mire le tudnám vetkőztetni, addigra biztosan megszűnne a merevedésem. Már arra is gondoltam, hogy talán egy rutinosabb nővel kellene megpróbálnom, csak félek, hogy ő meg kinevet. És ha az a lány, akit szeretek, megtudná, vége lenne köztünk mindennek. Mit tanácsol?

Ez a levél meglehetősen tipikus mindazokra a fiatalokra, akik gátlásaik miatt halogatják a nemi kapcsolat elkezdését. Pedig szinte törvényszerű, hogy minél tovább halogat, annál erősebb lesz benne a félelem az esetleges kudarctól. Ez a félelem pedig csakugyan kudarchoz vezethet.

A levélíró helyesen látja, hogy nem az önkielégítés rendszeres gyakorlása idézte elő a problémáját. Sőt, hozzátehetném, hogy az önkielégítés – ha nem sietik el és nem társul hozzá bűntudat – csak előnyös lehet a nemi képességek fejlesztése szempontjából. Az már inkább előfordul, hogy az alkoholfogyasztás befolyásolja kedvezőtlenül a szexuális reagálást. Egyénileg igen különböző, hogy milyen alkoholmennyiség károsítja a szexuális potenciát; a pillanatnyi egészségi állapot és más körülmények is közrejátszanak.

Az alkohol hatása különben nagyon csalóka, mert gátlásoldó hatása is van. Vagyis a gátlásosakra egy kevés alkohol általában felszabadítóan hat, aminek következtében erősebben érzi a nemi vágyat. Ugyanakkor bizonyos (egyénileg különböző) mennyiségen túl a merevedési képesség már gyengül az alkohol fékező, bénító hatása következtében. A szexuális zavarokat ezért nem lehet alkohollal „kikezelni”. Aki merevedési problémától tart, az a szexuális együttlét előtt lehetőleg egyáltalán ne fogyasszon alkoholt (vagy bármilyen egyéb drogot).

De akkor hogyan győzze le a gátlásait?

Nem mesterséges bódulattal, hanem tudatos ellazulással és a gátlás okainak kiküszöbölésével. A szándékos ellazulást lazító gyakorlatok segítségével meg lehet tanulni. Például a jógában, de a svéd tornában is van lazító gyakorlat. Egy másik, autogén tréningnek nevezett változatát pedig több helyen oktatják, de könyvek is olvashatók róla. A legfontosabb azonban a gátlás okainak kiküszöbölése. Ehhez először is meg kell állapítani ezeket az okokat, ami nem mindig sikerül szaksegítség nélkül.

A legtöbb gátlás hiányos ismeretekből és téves elképzelésekből fakad. Például sokan még ma is azt hiszik, hogy a szerelmi vagy éppen szexuális kapcsolatot a közösüléssel kell kezdeni. Alig van elképzelésük, hogy mit lehet tenni, ha a csókolózás már nem elég, szeretnének kielégülni, de a közösülésre valami miatt nem tudnak vagy nem mernek rátérni. Ezek figyelmébe ajánlom e könyv pettingről szóló részeit.

A levélírónak is azt javasoltam, hogy a közösülésre törekvés helyett gyakorolja a pettinget (vagyis egymás erogén zónáinak közösülés nélküli ingerlését) mindaddig, amíg könnyen ki nem tudják egymást elégíteni ilyen módon. Ehhez nem kell még teljesen levetkőzni sem, ráadásul a fogamzásgátlás gondját is megoldja. Azonkívül a pettinggel elért kielégülés igen alkalmas a gátlások megszüntetésére. Aki ebbe belejött, annak rendszerint a közösülés is könnyen megy.

Az az elgondolás, hogy a közösülést először egy rutinosabb nővel próbálja meg, csak akkor lenne célravezető, ha az illető nemcsak a közösülésben lenne rutinos, hanem a gátlásos férfiak segítésében is, ami sokkal ritkább. Ez ugyanis az átlagot felülmúló szexuális kultúrát feltételez. Az utcalányok között aligha találhat ilyet

Okosabb tehát, ha nem keres bizonytalan kimenetelű kalandokat, hanem megmarad partnerénél, s vele oldja meg a problémát. A megoldás két kulcsszava: őszinteség és fokozatosság. Ha a lány is tapasztalatlan, akkor nyilván neki is vannak problémái a szexszel kapcsolatban. Beszéljék meg mindkettőjük gondjait, aggályait őszintén. Olvassanak el és beszéljenek meg egy ilyen könyvet, s legyenek együtt minél gyakrabban – persze lehetőleg nyugodt, zavartalan körülmények között. S lassan, fokozatosan ismerkedjenek egymás testével, szexuálisan ingerelhető, erogén zónáival.

 

Elsődleges merevedési zavar

 

A női elsődleges orgazmushiánynak megfelelően a férfiaknál is elsődlegesnek nevezzük a merevedési zavart, ha a férfinek még egyszer sem sikerült a közösülés a merevedés hiánya vagy gyengesége miatt. Impotenciáról csak akkor beszélhetünk, ha a férfi sokszor megpróbálta már a közösülést és mindannyiszor kudarcot vallott.

Ilyen szempontból tipikus esetnek mondható azé a 16 éves fiúé, aki hosszú levélben írta le „impotencia-komplexusát”, annak kialakulását. A levél jellemzőbb részei:

Tavaly nyáron megismerkedtem a táborban egy lánnyal. Hamar jóba lettünk, s a tábor után is találkozgattunk, de mindig csak pettingeltünk. Ő ezt azzal indokolta, hogy szűz, és a szülei drákói szigorral nevelték. A közösülés nem is hiányzott, mert mindketten így is kielégültünk. Én szerelmes is lettem belé. Közben az ősszel egy házibulin összejöttem egy másik lánnyal, akivel régebben jártam, de csúnyán otthagyott. A bulin viszont elég csábítóan viselkedett. Ez a lány már nem volt szűz; én viszont még sohasem közösültem. Úgyhogy állandóan az járt az eszemben, hogy le fog nézni, ha majd ügyetlenkedem. Amikor aztán elkezdtünk vetkőzni, már éreztem, hogy ebből nagy kudarc lesz. Úgy is lett. Nem következett be a merevedés, talán, mert túlságosan figyeltem rá. Akkor még nem is sejtettem, mekkora lelki komplexust kaptam azon az estén. A csaj látszólag rendes volt, de a következő hetekben elkezdte terjeszteni rólam, hogy impotens vagyok. Valószínű, hogy a lány is megtudta, akibe szerelmes voltam, mert egyre hidegebb lett, s végül szakított is. Ettől végképp kétségbe estem, s azóta nem merek lányokhoz közeledni. Már a pornóképek sem izgatnak fel…

Ebből a levélből nyomon követhető az ún. pszichikus merevedési zavar kialakulása. Az első lánnyal folytatott, sikeres petting bizonyítja, hogy ennek semmi szervi alapja nincs, csakis a kudarc váltotta ki, aminek jelentőségét a fiú mértéktelenül eltúlozta. Ehhez nyilván a róla szóló pletyka és a szerelmi csalódás is hozzájárult. Jól megfigyelhető, hogy a közösülési kísérlet kudarcában a döntő szerepet az „ügyetlenkedéstől” és a „lenézéstől” való félelem játszotta. Vajon miért alakult ez ki? Hiszen a fiúnak a petting terén már bizonyos gyakorlata lehetett.

Magyarázatként főleg két dolgot vehetünk figyelembe. Az egyik a közösüléssel kapcsolatos, saját ismeretek hiányossága (ami egyben a partner tapasztalatainak túlértékelésével jár). A másik a kapcsolat érzelmi megalapozatlansága, futó kaland jellege, melynek folytán a fiú nem számíthatott a lány megértő segítségére. Így ez a „lefekvés” megoldandó feladattá, vizsga jellegűvé vált.

Egyébként jellemző, hogy a fiúkra sokkal nagyobb, „stresszelőbb” hatással van, ha a lány tapasztaltabbnak tűnik, vagy aktívabb, kezdeményezőbb, mint fordítva. Egy 17 éves fiú például megírta, hogy a lány kezdeményezése annyira meglepte, hogy egyáltalán nem tudott szexuális izgalomba jönni. Egy főiskolás fiú is „teljesen lebénult”, amikor tudomást szerzett partnerének korábbi szexuális élményeiről. Mint írta:

Azóta gyereknek érzem magamat mellette. Hiszen én még nem voltam ilyen kapcsolatban mással. Eddig csak egyszer próbáltunk közösülni, de nem sikerült. Ő azt mondta, megpróbálhatjuk még, de félek az újabb kudarctól. Van-e megoldás?

Szerencsére van, annál is inkább, mert a kapcsolat a jelek szerint érzelmileg megalapozott. Így ugyanis nincs miért félnie partnerének tapasztaltságától. Sőt, ha valóban tapasztalt, az csak előnyös lehet, hiszen a tapasztalatok átadhatók, és nem szégyen, ha a lány vezeti be a fiút a „nemi élet rejtelmeibe”. Ilyenkor tehát a fiú nyugodtan kérheti a lány segítségét, amit az valószínűleg örömmel megad. (Ha viszont a lány mégsem tud segíteni, ez azt mutatja, hogy még kevés tapasztalata van.)

De milyen segítséget várhat a fiú a lánytól? Főleg kétfélét: egyrészt megnyugtatást, másrészt ráhangolást, ügyes ingerléssel és irányítással. Mindezek elmaradása gyakran hozzájárul a kudarchoz. Egy 18 éves fiú például arról számolt be levelében, hogy partnere már a petting során is elég passzív volt. Amikor aztán közösülésre került volna sor, „csak hanyatt feküdt és várt”, semmiben sem segített. Persze a fiú is hibás, hiszen amíg a pettingbe bele nem jöttek, addig nem kellett volna közösüléssel próbálkozni. Másrészt világosan értésére adhatta volna a lánynak, hogy mit vár tőle.

Ehhez kapcsolódik egy másik eset: 22 éves fiú írta, hogy 4-5 éve „kissé ittasan” próbálkozott először közösüléssel, s a kudarc hosszú időre elvette a kedvét az újabb próbálkozástól. Nemrégiben aztán megismerkedett egy lánnyal, s már a második találkozáskor megpróbált vele közösülni.

Sajnos, olyan ideges voltam, hogy hiába erőlködtem, és hiába segített ő is simogatással, nem állt be a merevedés. Elvégre nem mondhattam meg neki, hogyan simogasson, vagy hogy gyorsabban csinálja, mert én úgy szoktam az önkielégítésnél. Szerintem az önkielégítés káros következménye volt ez a kudarc.

Az eddigiek alapján bizonyára felismerhető, hogy mennyire téves ez a következtetés. Maga az önkielégítés biztosan nem hatott károsan. Annál inkább az, hogy először ittasan próbálkozott, s nagyon megijedt a kudarctól. Aztán az, hogy a petting gyakorlását mellőzve, idegesen, a kudarctól félve próbálkozott újra, s ráadásul erőlködve próbálta kikényszeríteni a merevedést. Végül pedig az, hogy lehetetlenségnek érezte és meg sem próbálta partnere irányítását. Pedig miért ne mondhatta volna meg neki, hogy milyen ingerlésre volna szüksége? (Igaz, hogy abban az ideges, szorongó lelkiállapotban valószínűleg az is hatástalan lett volna.)

A közvetlen előzményeken túl gyakran messze a gyerekkorba nyúlnak a merevedési zavar gyökerei. Könnyen belátható, hogy ha valaki családi körülményei, neveltetési hibái folytán túlságosan bizonytalanná vagy bizalmatlanná válik, ha csökkentértékűségi érzése alakul ki, akkor nagyobb a valószínűsége szexuális próbálkozásai kudarcának, és sokkal tragikusabban fogja fel azokat, mint más. Egy 25 éves, főiskolát végzett fiatalember 20 éves korában próbálkozott először:

Ott maradtam a kislánynál éjszakára. Egész este három dolog foglalkoztatta: nem veszik-e észre a szomszédok, hogy nincs egyedül; más lányok is ilyenek-e, és nem mondom-e el senkinek? Ettől ideges lettem, és épp a közösülés előtt megszűnt a merevedésem. Sajnos, ugyanígy jártam reggel is. Kész volt a csőd.

Sokáig senkivel sem próbálkoztam, gondoltam, erőt gyűjtök. De nemrég újabb kudarc ért. Eldöntöttem, hogy nem próbálkozom többé (hacsak meg nem gyógyít valaki), inkább a hobbimnak élek ezentúl.

Bármily megdöbbentő, hogy valaki egy-két kudarc miatt végleg le akarjon mondani a szexuális kapcsolatokról, ilyen esetek, sajnos, napjainkban is előfordulnak. Pedig ezt a szélsőséges pesszimizmust semmi sem indokolja. Az adott esetben különösen nem, hiszen a fiúnak volt merevedése az előjátékban. S ha nem akar mindjárt az első alkalommal rátérni a közösülésre, nem is lett volna semmi baj. Itt is a petting elhanyagolása vezetett kudarchoz. A másik hibát azzal követte el a fiú, hogy sokáig nem próbálkozott újra, s ezzel mintegy érlelte magában a kudarctól való félelmet.

Tanulság: a szex kerülése sohasem vezet eredményre, csak a megfelelő módon folytatott gyakorlás. Ehhez pedig a szexuálterápiai szaksegítség adhatna útmutatást.

 

A „korai magömlés”

 

A szexuális zavarok leggyakoribb formája az ifjúkorban a túl gyors orgazmus és a vele együtt bekövetkező magömlés. Három változatát szokták megkülönböztetni: 1. már a bevezetés előtt („ante portas”) bekövetkezőt, 2. a közösülés első percében bekövetkezőt és 3. a viszonylag korai magömlést, amely jóval előbb következik be, mint a partner kielégülése. Az első változatra jó példa egy 19 éves fiú esete:

Már több mint egy éve járok egy lánnyal, akivel nagyon boldogok vagyunk. Sajnos, az én boldogságomat beárnyékolja, hogy túl forróvérű vagyok. Ez abban nyilvánul meg, hogy már rövid kis ölelések, csókok közben is izgalomba jövök. Sőt, ha a csókolózásba jól belejövünk, akkor a magömlés is bekövetkezik nálam. Ez nagyon kellemetlen, s már csókolózni sincs úgy kedvem, mint korábban. A barátnőmmel még nem feküdtem le, de lehet, hogy ez hamarosan bekövetkezik, s nem szeretném, ha csalódna bennem ilyen téren. Régebben folytattam önkielégítést is, de mióta a barátnőmmel járok, ez már alig fordult elő. Mit tanácsol?

A fiú nem írt róla, de sok hasonló esetből az derül ki, hogy jelentős részük éppen a túl gyors önkielégítések során alakítja ki – akaratlanul, tudatlanságból – a gyors orgazmus és magömlés szokását, ami aztán beidegződik, s természetesen a partnerrel való szexuális együttlétek (petting vagy közösülés) során is megnyilvánul. Ebben nem maga az önkielégítés a hibás, hanem annak módja, a mielőbbi kielégülésre való törekvés.

Mindenesetre még mindig jobb, ha valaki „forróvérű”, mint ha nem reagálna a szexuális ingerekre. A forróvérűségen ugyanis könnyebb segíteni. De nem az önkielégítés mellőzésével, hanem annak késleltetett gyakorlásával. Ez azt jelenti, hogy finomabb, gyengébb ingerléssel és kis szünetek beiktatásával gyakorolja az orgazmus és a magömlés késleltetését. Közben természetesen fantáziáljon is. A gyakorlás révén fokozatosan hozzáedződhet az ingerekhez és elérheti, hogy csak 10-15 perces merevedés után legyen magömlése. Ez pedig lehetővé teszi, hogy a petting során (ha hasonló ingerlést kap) se izguljon fel annyira.

A fentebb idézett eset annyiban nem tipikus, hogy a fiú még nem is akart közösülni. Ám, hogy a túl gyors reagálás hová vezethet, azt jól szemlélteti egy 21 éves fiú esete:

…az egyik lány, akivel jártam, mindig megsimogatta a nadrágomon keresztül a hímvesszőmet, s ettől bekövetkezett nálam a magömlés, vagyis kielégültem. Nem sokkal később megismerkedtem egy másik lánnyal és kölcsönösen szerelmesek lettünk egymásba. Egyik este, mozi után feljött a szobámba, hogy lefeküdjünk. Engem azonban ez a lehetőség annyira izgatottá tett, hogy alig bírtam magammal. Nagyon próbáltam vigyázni, nehogy idő előtt történjen meg a magömlés. S mégis, mielőtt közösülhettünk volna, már bekövetkezett. A lány nagyon rendesen viselkedett, egyáltalán nem csúfolt ki. Egy hét múlva azonban közölte, hogy megtetszett neki egy másik fiú, s nem akar velem járni.

Vajon sor került volna-e erre a szakításra, ha a fiú egyrészt már az önkielégítések során gyakorolta volna az orgazmus és a magömlés késleltetését, másrészt nem törekedett volna rögtön az első alkalommal a közösülésre, hanem pettinggel elégítette volna ki a partnerét? Nagyon primitív az a hagyományos nézet, hogy a nemi élet egyenlő a közösüléssel, és csak a közösülésben elért kielégülés a normális. Ennek ellenére ez a téves szemlélet még a mai fiatalok körében is széltében elterjedt – és rengeteg kudarc forrása.

Különösen annak nem szabad mindjárt a közösüléssel kezdeni, aki tudja magáról, hogy nem tud késleltetni, mert megszokta a gyors kielégülést. Naiv elképzelés, hogy elegendő ilyenkor „nagyon vigyázni” ahhoz, hogy a gyors kielégülés elkerülhető legyen. A rossz beidegzés ugyanis rendszerint erősebb, mint a tudatos szándék. Megoldást csak a helyes beidegzés kialakítása hozhat. Ez bizonyos mértékig már a késleltetett önkielégítés gyakorlása révén elérhető. Teljesen és biztosan azonban csak egy stabil partner segítségével lehet kialakítani.

Ez utóbbi lehetőséget igyekszem felvázolni a következő esethez kapcsolódva. Egy 22 éves szlovákiai magyar fiú írta:

18 éves voltam, amikor egy szexuális kapcsolatot kezdtem. Akkor még minden rendben volt. 20 éves koromban bevonultam katonai szolgálatra. Abban a városban megismerkedtem egy lánnyal, akivel később le is feküdtem. Illetve ez tulajdonképpen nem sikerült, mert az aktus megkezdése után 4-5 másodperccel bekövetkezett a magömlésem. Akkor azt hittem, azért történt, mert túlságosan felizgattuk egymást. Pár hét múlva megint megpróbáltuk, de akkor is ugyanúgy történt. A harmadik sikertelen próbálkozás után a lány elhagyott. Ez egy éve történt. Leszerelésem után, nemrégiben egy régi barátnőmmel próbálkoztam újra, de most már vele sem ment. Azóta meg sem merem próbálni, félek, hogy kinevet. Mit kellene tennem, hogy újra rendbe jöjjek?

Ez az eset több szempontból tipikus. Például abban is, hogy a korai orgazmus és magömlés kialakulását a nemi élet hosszabb, kényszerű szüneteltetése előzte meg. Továbbá, hogy csak ritkán kerülhetett sor szexuális együttlétekre. Ennek azért van fontos szerepe, mert a ritka együttlétek „szexuális kiéhezéshez” vezetnek annál, aki a gyakoribb kielégüléseket szokta meg; ilyen állapotban pedig a szexuális reagálás érthetően hevesebb, nehezebben kontrollálható. Egy-két kudarc után aztán az újabb kudarctól való félelem is nehezíti a helyzetet. Ez rendszerint halogatáshoz, a szexuális együttlétek kerüléséhez vezet. S már be is indult a sokat emlegetett „ördögi kör”. Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

A megoldást legjobb az önkielégítések során az orgazmus késleltetésének begyakorlásával kezdeni. A partnerrel sem a közösülést kell első lépésként hosszabbítani, sőt, azt egy időre ajánlatos teljesen mellőzni. A közösüléshez ugyanis már rossz beidegzés kapcsolódik annál, akinek az első próbálkozásokkor gyors orgazmusa és magömlése volt. Ez pedig csak akkor szüntethető meg, ha egy időre félreteszi a közösülést, s más módon próbál új beidegzést kialakítani.

Ez a „más mód” pedig – a késleltetett, 10–15 perces önkielégítéseken kívül – a pettingnek egy speciális változata. Lényege, hogy a lány az együttlét során közösülés helyett kézzel ingerli a merev hímvesszőt, de olyan finoman és óvatosan, hogy az orgazmus, s vele a magömlés legalább 8-10 percig ne következzen be. Tehát nem arra van szükség ilyenkor, hogy a férfi „visszatartsa magát”, vagy közömbös dolgokra gondoljon, hanem egyszerűen az ingerlés szabályozására! Vagyis eleinte igen gyenge ingerlést kell alkalmazni (lassú és óvatos simogatás).

Ha a férfi mégis úgy érezné, mintha már közeledne az orgazmus, akkor még ezt a gyenge ingerlést is szüneteltetni kell, legalább fél percig. Vagyis szólni kell a partnerének, hogy tartson szünetet a simogatásban.

De van egy még biztosabb megelőzése is a túl gyorsan bekövetkező orgazmusnak: a hímvessző elszorítása 2-3 ujjal, néhány másodpercig, közvetlenül a makk alatt, vagy a hímvessző tövénél. Ezt már előre meg kell beszélni a partnerrel, hogy ha a férfi jelzi az orgazmus közeledtét, akkor tudja, mi a teendője. Az elszorítástól – ha azt időben, vagyis legalább 5-6 másodperccel a magömlés előtt alkalmazták – a szexuális izgalom egy kicsit csökken, s így némi szünet után folytatható a lassú ingerlés. Ez többször megismételhető, amíg csak be nem gyakorolták, hogy a fiú a síkos kézzel folytatott, finom ingerlés ellenére is 10–15 percig tudja késleltetni saját orgazmusát. Ennyi idő elteltével aztán megtörténhet az orgazmus és a magömlés.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi lesz a lánnyal; ő kielégületlen marad?

Természetesen nem, hiszen a fiú már az említett gyakorlás előtt (vagy után) hasonló módon gondoskodhat a lány kielégítéséről, például a csikló és a hüvelybejárat simogatásával. Csak annyi a különbség, hogy ilyenkor nem kell a lány orgazmusának késleltetésére törekedni; tehát nem baj, ha ez gyorsan történik (vagy akár többszörösen), de az sem, ha eltart 10–20 percig – attól függően, hogy mennyire fejlett a lány orgazmuskészsége és tudja-e irányítani a fiút.

Ehhez persze a lánynak is le kell tudni küzdeni a gátlásait és félre kell tennie az előítéleteit. A fiú esetében az egész, közösülésmentes, játékos gyakorlás célja az, hogy fokozatosan hozzászokjon, hozzáedződjön a szexuális ingerekhez, s így szabályozni tudja saját orgazmusának időpontját. Ha ez megtörtént, akkor vissza lehet térni a közösüléshez is. Ezt azonban mindig előzze meg egy kb. 8-10 perces kézzel ingerlés a nő részéről, s úgy térjenek rá a közösülésre, hogy a nő legyen felül, lovagló ülésben. A hímvessző bevezetése a hüvelybe lassan, több szakaszban történjen. Az első percekben ne is mozogjanak, hogy a fiú hozzászokjon a közösülési helyzethez, s ne közeledjen gyorsan az orgazmushoz. Ha mégis közeledne, akkor a közösülési helyzetet átmenetileg meg kell szüntetni (úgy, hogy a lány fölemelkedik, s az elszorító fogást is alkalmazhatja).

Az orgazmus késleltetéséhez gyakran a mozgás néhány perces szüneteltetése is elegendő a közösülés során. A nő szexuális izgalmát ilyenkor elsősorban a csikló kézzel történő ingerlésével lehet fokozni, arra törekedve, hogy ő elégüljön ki előbb.

Természetesen vannak nehezebb esetek, amelyekben csak a szexuálterápiával foglalkozó pszichológus vagy orvos személyes segítsége hozhat megoldást. De a tapasztalat azt mutatja, hogy akik a fentiekben körvonalazott gyakorlatokat következetesen folytatják, azok általában heteken belül elérik, hogy a közösülésben is akár 20 percig tartson a merevedés.

 

Másodlagos merevedési zavar

 

Merevedési (szakkifejezéssel: erekció) zavar, vagyis közösülési képtelenség sokféleképpen alakulhat ki. Előfordul, hogy egy vagy több sikeres közösülés, rövidebb-hosszabb zavarmentes időszak előzi meg. Az ilyes eseteket nevezzük másodlagos merevedési zavarnak.

De mitől alakul ez ki, ha a szexuális kapcsolat tulajdonképpen jól kezdődött?

Az okok között a zavart okozó szervi elváltozások (betegségek vagy fogyatékosságok) a fiataloknál olyan ritkák, hogy ezekkel itt nem érdemes foglalkozni. Ilyenek után egyébként is csak akkor érdemes kutatni, ha merevedés egyáltalán nem fordul elő, még éjszakánként, az alvás során sem (pedig ez tizenéves kortól minden férfinél megtörténik).Ennek megfelelően gyógyszeres kezelésre igen ritkán van szükség. A legtöbb ok ugyanis elsődlegesen lelki  természetű.

Nézzünk néhány példát. Egy 17 éves fiú leveléből idézek:

Tizenegy hónapja járok egy velem egyidős lánnyal. Nagyon szeretjük egymást. Úgy gondoltuk, megérett rá a helyzet, hogy nemi kapcsolat alakuljon ki köztünk. Sajnos, a várva várt estén kaptam az élettől a legnagyobb pofont: FELSÜLTEM! Irtóra kellemetlen volt. Később elmeséltem anyámnak, s ő azzal magyarázta, hogy a gátlásaim miatt történt. Azt hiszem, igaza van, mert egyszer ugyan már sikerült közösülnöm egy másik lánnyal, de azt a lányt nem szerettem.

Nem baj, gondoltam, a gátlások majd elmúlnak és minden rendbe jön. Csakhogy másodszor, sőt, harmadszor is felsültem! Negyedszer ez már nem fordulhat elő! Valamilyen módszer csak van, hogy az ember biztosra mehessen. Mert hiába várok egy évig is, akkor is megmarad az az érzés, hogy a múltkor sem sikerült. Van-e olyan gyógyszer, ami egy kis önbizalmat öntene belém?

Ez a fiú rossz nyomon keresi a megoldást, ha azt hiszi, hogy az önbizalmát – s ezzel a sikeres közösülést – valamilyen gyógyszer biztosíthatná. Ugyanis nincs olyan gyógyszer, aminek bevétele után biztosra mehetne. A ma divatos, új gyógyszerek, mint a Viagra és társai sem mindig állítják helyre az önbizalmát, csupán (megfelelő ingerlés esetén) valamelyest elősegítik a reagálást a szexuális ingerekre. A gátlásosság, az önbizalomhiány lelki tényezők, amiket alig lehet vegyszerekkel, gyógyszerekkel megszüntetni vagy jelentősen befolyásolni. Igaz, egy gyógyszer hatása azon is múlik, milyen hatást várnak tőle. Ha nagyon hisz benne, akkor bármilyen gyógyszer hatásos lehet. (Ezt hívják placébó-hatásnak.) Végeredményben azonban gátlásainak tartós leküzdése, önbizalmának megerősítése lelki tényezőkön, a megfelelő beállítottságon és viselkedésen múlik.

Az adott esetben a gátlásosságot főleg az magyarázza, hogy ez a lány érzelmileg nagyon fontos volt a fiúnak, s közel egy év telt el a „várva várt” alkalom elérkeztéig, ami nagy várakozási feszültséget keltett. A levélből nem derült ki, de valószínű, hogy eközben nem tanulták meg egymást pettinggel kielégíteni. A kudarc többszöri megismétlődése is arra vall, hogy mindketten felkészületlenek voltak, alacsony szintű szexuális ismeretekkel rendelkeztek, s így nem tudták levonni a szükséges következtetéseket sem. (Jellemző, hogy még a levélíró anyja sem tudott használható tanácsot adni, csupán a gátlásosságot állapította meg.)

Pedig az eddigiek alapján már világos lehet, mi a teendő: egyelőre nem törekedni a közösülésre, hanem gyakorolni s pettinget (no meg a késleltetett önkielégítést). Mire jól megtanulják a petting révén történő kielégülést-kielégítést, addigra a gátlásosság is csaknem biztosan megszűnik.

Egy 20 éves fiútól érkezett a következő levél:

Nemi életemet körülbelül 14 éves koromban kezdtem (persze önkielégítéssel). Nemsokára igyekeztem kapcsolatokat kialakítani, s ez általában sikerült is. A merevedéssel soha semmi problémám nem volt. Mielőtt bevonultam katonának, együtt éltem egy 18 éves lánnyal. Nagyon szerettem és még ma is szeretem őt. Mondanom sem kell, hogy nagyon várt haza szabadságra. De sajnos, amikor végre haza mehettem, a nemi teljesítőképességem egyenlő volt a nullával. Egyszerűen mintha sohasem tudtam volna közösülni. Mi történhetett velem? Később még négyszer próbálkoztam, s az eredmény majdnem ugyanaz volt. Nem jött létre merevedés, csak ritkán és rövid ideig. Kivéve, amikor nagy néha önkielégítésre fanyalodok. Ettől viszont félek, mert nem szeretném rászoktatni magam a még koraibb magömlésre.

A katonai szolgálat alatt valóban gyakran előfordulnak átmeneti potenciazavarok. Ennek oka főleg a gyakorlás hiánya, az erős és fárasztó igénybevétel illetve a szexuális együttlétek erős megritkulása, és az ezekhez fűződő izgalom, várakozás (sőt, teljesítmény-kényszer). Rendszeres és késleltetett önkielégítésekkel a levélíró átsegíthette volna magát ezeken a nehézségeken és így a magömlés késleltetését is gyakorolhatta volna. (De úgy látszik, nem is hallott a késleltetés lehetőségéről.)

A másodlagos erekciózavarnak három fő megnyilvánulási formája van: 1. Egyáltalán nem alakul ki merevedés, 2. kialakul ugyan, de megszűnik, mihelyt rá akarnak térni a közösülésre, és 3. a közösülés első perceiben szűnik meg, magömlés nélkül. Az első inkább az elsődleges zavarokra jellemző. A másodikra példa egy 22 éves fiú levele:

Az a problémám, hogy újabban a merevedésem hirtelen megszűnik, amikor éppen rá akarok térni a közösülésre. Korábban más partnerrel ilyesmi nem fordult elő. A dolognak az az előzménye, hogy amikor a mostani partneremmel először pettingeltünk, a kislány gyűrűje fölsértette a nemi szervemet, úgy, hogy vérzett. Ez mindkettőnk számára igen kellemetlen volt. Két héttel később, egy házibulin került volna sor az első közösülésre, de a merevedésem ugyanúgy megszűnt, mint amikor a sebesülésem történt. Pár nap múlva viszont, amikor a kislány szülei nem voltak otthon, kihasználtuk ezt a váratlan lehetőséget, és sikerrel próbálkoztunk. Egy hét múlva megint adódott lehetőség, de újból megszűnt a merevedésem. Már előre félek a következő együttléttől.

Nos, itt valószínűleg éppen a kudarctól való, előzetes félelem az oka a merevedés megszűnésének, amit eredetileg a sebesülés váltott ki. Ez a félelem nem olyan erős, hogy a merevedés kialakulását is meggátolja, csak közvetlenül a közösülés előtt erősödik fel, vagy épp a közösülés váltja ki. A levélből kiderül, hogy az első közösülési próbálkozást csak egyetlen petting előzte meg, az is rosszul (sebesüléssel) végződött. Érthető, hogy volt némi szorongás a fiúban a házibulira készülődve. A következő együttlét sikerét talán az alkalom váratlansága és a nyugodt körülmények magyarázzák. Ez utóbbi nagyon sokat számít (a rendelkezésre álló idővel együtt). De nyilvánvaló, hogy először is a kudarctól való félelmet kell megszüntetni a petting különböző formáinak gyakorlásával, s csak később térni rá a közösülésre (a fogamzásgátlás biztosításával).

A merevedési zavar harmadik formájára jó példa egy 19 éves fiú esete, aki egy évi együttjárás után, két hónapja próbálkozott először közösüléssel. Több sikeres közösülés után egyszer az történt, hogy közvetlenül a kielégülés előtt abba kellett hagyni az aktust, mert váratlanul hazajöttek a szülők. (Akik mellesleg erősen ellenezték a kapcsolatot.) A következő két együttlét során a merevedés kialakult ugyan, de közvetlenül a bevezetés után megszűnt. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a korábbi megzavarás hatására történt, ami feltételes reflexszerűen beidegződött. A megoldás megint csak az, hogy egy ideig nem kell ragaszkodni a közösüléshez; helyette pettinggel elégítsék ki egymást. Fontos a nyugodt körülmények biztosítása is.

Vannak természetesen nehezebb esetek is, amelyek rendezéséhez nem elegendő néhány általános jó tanács. Általában, ha viszonylag rövid időn (1-2 hónapon) belül nem sikerül megoldani a szexuális problémákat, akkor legjobb halogatás nélkül szexuálterápiai szaksegítséget keresni. (Sajnos, azt nem tudom megírni, hogy hol, mert hazánkban megfelelő képzettségű szakemberek híján ilyen lehetőség alig áll rendelkezésre.)

 

Rövid kérdések és válaszok

 

Befejezésül ezúttal is felsorolok és megválaszolok néhány jellemző kérdést. Egy 19 éves erdélyi fiú írta:

Azt olvastam valahol, hogy a menta tea, a csokoládé, a tojás, a zeller és a fahéj szexuális serkentőszerek. Igaz ez?

Nem igaz. A serkentőszerekkel kapcsolatos hiedelmek minden alapot nélkülöznek. A vélt serkentőszerek listáját könnyű lenne bővíteni, hiszen a legkülönbözőbb fűszerekről és tápszerekről tételezik fel ezt a hatást, csak éppen hitelt érdemlően bizonyítani még nem tudta senki Elég valószínű, hogy bármely „szer” esetén az ún. placébó-hatás érvényesül, vagyis annyiban hatásos, amennyiben valaki hisz a hatásában. Az alábbi kérdést egy 16 éves fiú tette fel:

Nem hat-e károsan a szervezetre a fiatalon elkezdett nemi élet?

A normális (vagyis a testi-lelki veszélyek kivédésével folytatott) nemi élet sohasem hat károsan a szervezetre, sőt, inkább kedvezően hat. Lelkileg is csak akkor van kedvezőtlen hatása, ha felkészületlenül, helytelen beállítottsággal (például bűntudattal) vagy nem megfelelő partnerrel és módon gyakorolja valaki. Kedvező esetben 16 éves korra már kialakulhat a szükséges testi és lelki érettség (bár ez ma még nem általános).

Egy 20 évest (és még sokakat) a következő érdekli:

Hány „menetre”, egymás utáni kielégülésre képes egy 20 év körüli férfi?

Ez részben adottság, részben gyakorlás kérdése, de a pillanatnyi testi kondíció és a partnerek közötti viszony is erősen közrejátszik. De az sem mindegy, milyen időközt fogadunk el „egymásutániságnak”. Mindenesetre a férfiaknál – ellentétben néhány nővel – már az első orgazmus után van egy időszak, amikor 5-10 percig teljesen ingerelhetetlenné válnak. A második orgazmus után ez az időszak rendszerint hosszabb, a harmadik után pedig még hosszabb –.és így tovább. Előfordulhat, hogy egy fiatalember három órán belül ötször kielégül, de az is, hogy csak kétszer. Sőt, ugyanez a fiatal is egyszer többre, máskor kevesebbre képes. Az életkor növekedésével az ingerelhetetlenségi időszak egyre inkább meghosszabbodik.

A tanulság: értelmetlen dolog mennyiségi normákat felállítani, s valamiféle teljesítményt erőltetni.

A szexben nem a mennyiség a lényeges, hanem a minőség! 

 

            További kérdések és válaszok olvashatók a szerző weblapján:  www.szexualpszichologia.hu 

 

 

Ajánlott   olvasmányok

 

Buda Béla:  A szexualitás  lélektana.  1997

Buda Béla:  Szexuális  viselkedés.  1994

Buda Béla – Szilágyi Vilmos:  Párválasztás.  1988

Szilágyi Vilmos:  Szexuális szocializáció.  1997

Szilágyi Vilmos:  Intimkapcsolat kézikönyve. 2000

Szilágyi Vilmos:  A nemek viszonyának jövője.  2010