Értékrend és hatalom


           Az alábbiakban  világnézeti és politikai írásaimból gyűjtöttem ki néhány  szemelvényt.

        1.  Számvetés,  1956  nyarán

        2.  Etikai  gondolatok

        3.  1956-os  forradalmi  napló

        4.  Széljegyzetek és  aforizmák,  1957

        5.  Politikai  helyzetünkről  (1957--1998)

        6.  Politológiai  jegyzetek  (2012)

Számvetés 1956  nyarán

27 évesen, filozófia szakos egyetemi oktatóként, külön füzetben írt jegyzeteim:

„Sokasodnak felettem az évek, hajszolnak engem is a mindennapok.  Szükségem van az eszmélet óráira, a visszanézésekre, megállásokra, az értékelésekre.  Hová jutottam? S merre tovább?  Vajon nem céltalan lebegés jellemezte-e életemet?  Elmondhatom-e, hogy mindig tudtam, s tudom, mit akarok?  Úgy érzem, még mindig  túl sok az „ösztönös”  tényező  sorsom alakulásában.  Néhány hónapos, de legfeljebb egy évnyi terjedelmű  perspektivákban élek.  Sok minden arra vall, hogy várakozó álláspontra helyezkedtem az élettel szemben.  Ennek elvi alapjait azonban még nagy vonalakban sem dolgoztam ki, s  kérdéses, hogy egyáltalán helyes-e ez?  Persze végeredményben kényelmes ez a passziv álláspont, a problémák előli kitérés, a kompromisszumos és ideiglenes megoldások elfogadása, a lavirozás, a „cunctando”  harcmodor, s talán volt is bizonyos jogosultsága.  De meddig?

Azt hiszem, ideje, hogy a védekezésből  lassanként „támadásba” menjek át.  Ehhez pedig új, tervszerűen kidolgozott stratégiára van szükség.

Az új, aktiv stratégia természetesen csak a helyzet alapos felmérésén, értékelésén alapulhat.  Szeretném hinni, hogy rendelkezem egy olyan, a történelmi materializmus modern formáját alkalmazó  módszerrel, amely  körülményeim kritikai értékeléséhez, helyes megítéléséhez kell.

Közvetlen körülményeimet, egyéni helyzetemet  a mai társadalom általános faktorai determinálják.  A  mai magyar társadalom – s még szélesebben:  az emberiség – fejlődési problémáinak megértése nélkül aligha tudom helyesen értékelni saját helyzetemet, kidolgozni stratégiámat és taktikámat.  Tudom, hogy ez igen nagy feladat;  valószínű, hogy az első megoldási kísérlet meglehetősen csenevész és ügyefogyott lesz. De valahol el kell kezdeni.

Húsz évesen a kedvesemnek írt levélben azt írtam, hogy  célom:  önmagamban is megvalósítani a  tökéletesen fejlett ember eszményét.  Négy évvel később, egy másik levélben kifejtettem, hogy bár véleményem néhány kérdésben eltér a  hivatalos  irányvonaltól, de ez még önmagam előtt sem teljesen tisztázott.  Három fő hibámat a következőkben láttam:

1.      Nem vagyok eléggé tudatos  (időgazdálkodás)

2.      önképzésem  rendszertelen,

3.      elhanyagolom az új kapcsolatok kiépítését.

S most, újabb négy évvel később  vajon mennyiben változtak meg a célok és a hibák?  Azt hittem,  az 1948-as év volt a döntő, a „fordulat éve”  nálam is.  (Véletlen-e, hogy egybeesett az országos fordulattal, nem tudom.)  A  világnézeti fordulat, a szakítás a vallással  előkészítette a politikai  fordulatot, ami a marxizmus elméletének lényegi elfogadásában nyilvánult meg.  Ezt követte egy erős orientáció a  K.P.  felé.  A gyakorlati azonosulást  azonban  ők maguk akadályozták meg  szektás, gyanakvó, elzárkózó magatartásukkal, a marxizmus elméletétől elszakadó, szűk látókörű és erőszakos  politikai gyakorlatukkal.

Ezt persze akkoriban még nem láttam ilyen világosan;  csak lassan tanultam meg különbséget tenni a marxizmus elmélete és a párt gyakorlata között.  Egyetlen alternativát láttam csak:  vagy a vallás  (és vele együtt a régi rendszer), vagy a marxizmus  (és vele együtt az új rendszer).  A  vallást elvetettem, a marxizmust elfogadtam – annál is inkább, mert hiszen az új rendszer hibái  akkor  még nem voltak olyan szembetűnőek, s nekem sem volt még politikai tapasztalatom.  A  dogmatizmus sem volt még feltűnő, hiszen a vallás dogmatizmusához képest  ez egyszerűen határozottságnak és terminológiai, stilusbeli sajátosságnak tűnt.

Ugyanakkor azonban – ma már látom – ez az igazi marxistává fejlődésnek csuoán a kezdete volt, s ez a fejlődés nem volt mentes az ellentmondásoktól.  Sőt, kezdetben ezek az ellentmondások  durvábbak, élesebbek voltak, mint később.  1948  decemberében pl. egyszer kifakadtam a rendszer ellen:  „Minden eszményben csalódtam!  Jaj, kamaszos, nagyszerű hitem végleg összedőlt.  Nem találom helyemet a mesterkélt elgépiesített életben…  A polcon ülők szemét bekötötték, a  propaganda célzatossága bántóan átlátszó…  a művészetet a hatalom kiszolgálójává alacsonyítják.”   Vagy  1949  februárjában:  „Délután.  Ülök a szerkesztőségben, felettem Sztálin képe. .Harangzúgás,  a szomszéd szobában írógép kattog.  Arra gondolok,  hogy nemsokára ők is a történelem süllyesztőjébe kerülnek,  és mi a helyükbe lépünk, hogy  új szereposztásban megvalósítsuk a  Legújabb Kor  című  szatirikus és tragikomikus történelmi drámát. Aztán minket is elnyel az idő.”

Most, hogy újra belelapoztam a régi naplóimba,  sokszor megdöbbentően világos és érett gondolatokra bukkantam.  1950  áprilisában, miután két ízben is visszautasították egyetemi felvételemet, és a pénzügyi közigazgatás sivár börtönéből sóvárogtam egy szabadabb életforma után, ilyesmiket írtam:  „Békére vágyom, de szabadságra is.  Olyan, a szociális igazságosságon alapuló társadalmi rendre, amelyben érvényesülnek az egyénnek azok a jogai, amelyek ember-voltánál fogva megilletik;  természetesen csak addig a határig, amíg az egész közösség érdekeit nem veszélyeztetik.  Olyan társadalmi rendet kívánok, amelyben az emberek nem szociális származásuk, hanem szabadon kifejlesztett tehetségük szerint érvényesülhetnek,  azon a téren, amelyet ők maguk választanak ki… Frázisok helyett őszinteséget, a gondolat teljes szabadságát…  A fejlődés iránya kétségtelenül az osztálytalan nemzetköziség alapján álló világkormány megalakulása, a minden képzeletet felülmúló technikai átalakulás, a javaknak igények és szükséglet szerinti elosztása, a munka csökkenése s ezzel párhuzamosan a szellemi élet hihetetlen magasságokba lendülése felé mutat.  Ezt a folyamatot lehet hátráltatni, akadályozni ideig-óráig, de feltartóztatni  lehetetlen.  S a totális és diktatórikus államok néhány évtizeden belül a történelemkönyvek és a világmúzeumok érdekességei lesznek. Akárcsak a fasizmus.”

Nem sokkal később, Kucka Péter:  „Testamentum”  c. verseskötetének elemzése során őszintén megírtam:  „…nem tartom magamat politikailag olyan „érettnek”, hogy erre a felhívására: Gyertek, teremtsünk olyan irodalmat,  bolsevik legyen tőle a proli!  -- határozott igennel tudnék válaszolni. Engem nem emelt föl a párt, nem állott mellém barátként, amikor erre olyan nagy szükségem lett volna – és így nem tudtam megtenni feléje a sorsdöntő lépést.”   Szocialista álláspontom hangsúlyozása mellett egyre világosabban felismertem a rendszer gyakorlati korlátoltságát, hibáit.  Első éves egyetemista koromban gúnyversekkel  („Zakatol az üzem!”)  és pamfletekkel reagáltam ezekre.  Az  1951-53-as években egyébként a politikai érdeklődést eléggé háttérbe szorították nálam a nő-ügyek, a szerelmi és egyéb magán-problémák. … Sztálint halálakor őszintén meggyászoltam, nem is sejtve, hogy történelmi szerepe korántsem pozitiv.  Meg voltam győződve arról, hogy  Jugoszláviában csakugyan visszaállították a kapitalizmust;  hogy Rajk és mások elítélése igazságos volt,  hogy az osztályharc éleződése és az ezzel kapcsolatos adminisztrativ rendszabályok elkerülhetetlenek  stb. Lelkesen kitűztem a feladatot:  rombolni a régit, s utat törni az újnak  az emberek tudatában!  S hittem, hogy ebben a hatalom részéről csak megértésre és támogatásra találhatok.

1953 júniusa kissé felrázott.  Kezdtem rájönni, hogy a bajok komolyabbak, mint gondoltam.  De ugyanakkor Nagy Imre  beszéde és a júniusi kormányprogram fellelkesített.  „A mi kormányunk nem kapkod, nem bizonytalan:  bátran beismeri a hibákat és kijavítja azokat…”

Pedig a dolog korántsem volt ilyen egyszerű.  A fejlődés útja megint csak ellentmondásos volt;  új erőre kaptak a kispolgári törekvések  és a szektás erőszakoskodás egyaránt. A megoldás felemás volt:  a liberális tendenciák után a merev, sztálini vonal kerekedett felül újra, legalábbis egy időre  (1955 március)  Ám egy évvel később, a 20. szovjet pártkongresszus után ismét új fordulat vette kezdetét.  Olyan dolgok derültek ki, amelyek egész sor politikai kérdést  új megvilágításba helyeztek.  S ma „forr a világ”,  megkezdődött a nagy kibontakozás, s az új eseményeket a régi, jól bevált sémák alapján már aligha lehet megérteni.

Bennem is sok minden kérdésessé vált, a megoldást nem várhatom mástól. A társadalmi fejlődés aktuális kérdéseit az önálló kritikai értékelés mérlegére kell helyeznem.

Mindenekelőtt:  mi az, ami nyilvánvalóan kiderült a  20. Kongresszussal kapcsolatban  -- és milyen következtetések adódnak ebből?  Talán a legfontosabb a sztálini korszak  új, kritikai értékelése.  Ez a korszak – mint általában történni szokott – önmagáról rózsaszínű képet festett, sőt, sok más korszakon túltett a  szertelen öndícséretben és a más véleményekkel szembeni türelmetlenségben.  S most kiderült, hogy önjellemzése nagy mértékben illuzórikus volt,  hogy durva hibák és torzulások fordultak elő:  sok ezer ember jogtalan, igazságtalan megkínzása vagy megölése, az önkényeskedések, a demokrácia elsorvasztása (még a párton belül is!),  a bizalmatlanság, a spicli-rendszer, a talpnyalás, a szervilizmus elterjedése, a gazdasági baklövések, az életszínvonal csökkenése, a tudomány  hanyatlása.  A rendszer tömegbázisa beszűkült, nőtt az elégedetlenség, a helyzet egyre feszültebbé vált, s Sztálin halála után, 1953 júniusában Kelet-Németországban nyilt konfliktusban robbant ki, amelynek más keleteurópai országokra, sőt, magára a Szovjetunióra való átterjedését csak az erőszakos beavatkozás és a gyors engedmények együttes alkalmazása gátolta meg.

Az „új szakasz”  meghirdetése azonban a sztálini korszak önkényeskedői, haszonélvezői számára csak amolyan biztonsági szelep volt.  Alig múlt el a veszély, a régi tendenciák és módszerek kezdtek visszaszivárogni.  De  1953-ban valami új kezdődött, s ez az új szükségszerű, s ezért kiirthatatlan volt.

Nagy vonalakban ezek a negativumok. Értékelésük azonban nem olyan egyszerű.  Először is, nemcsak negativumok vannak, hanem pozitivumok is.  Másrészt felelni kell a miért-ekre és a tehát-okra.  Meg kell próbálni szélesebb, történelmi perspektivából közeledni a mai problémákhoz. 

Engels egy tanulmányában párhuzamot vont az őskereszténység és a szocialista mozgalom között.. Talán érdemes lenne ebből a szempontból mérlegelni a szocialista mozgalom azóta megtett, csaknem évszázados fejlődését.  A kereszténység az ókori, rabszolgatartó társadalmi rend válságának, bomlásának terméke.  A  szocialista mozgalom a kapitalizmus válságának  terméke.  A  kereszténység az elnyomottak ideológiája volt, de fokozatosan átalakult az új elnyomók ideológiájává, vagyis átcsapott önmaga ellentétébe.  Később ugyan a megreformált kereszténység… ismét alkalmassá vált a haladás szolgálatára  egy ideig. De ma már a kereszténység végleg elavult, semmilyen „megreformálás”  nem teheti haladóvá.  Mármost, ha feltételezzük, hogy a történelemben objektiv törvényszerűségek uralkodnak,  akkor a kereszténységnek ezt az ellentmondásos fejlődését is szükségszerűnek kell tartanunk.

Továbbá nyilvánvaló, hogy a szocialista mozgalom és ideológia sem lehet kivétel az általános törvényszerűség alól. A szocializmus belső ellentmondásait, a különböző szocialista irányzatok harcát  Engels is észrevette.  Ebben a harcban a marxizmus kerekedett felül, mert ez a szocialista irányzat volt a legkorszerűbb, legracionálisabb.  Nem telt bele fél évszázad sem, és a marxizmus uralkodó állami  ideológiává, kvázi államvallássá vált;  először egy országban, s ma már egész sor országban.  Kérdés, hogy nem következett-e be ezekben az országokban a marxizmusnak egy olyan szerepváltozása,  mint annakidején a kereszténységnek, uralomra jutása után? 

Bizonyos jelek arra utalnak, hogy csakugyan ilyesmi történt;  hiszen a marxizmus nevében követték el mindazt a sok bűnt és önkényeskedést, amikre manapság fény derül.  Oroszországban  1917 előtt valóban korhadt, népellenes, haladásellenes hatalom volt:  a cárizmus.  Vele szemben csakugyan a marxizmus lenini irányzata képviselte a haladást.  De hatalomra kerülve ez az irányzat egyre inkább megmerevedett, és a sztálini korszakban az önkényuralom kiszolgálójává vált.

Megjegyzendő, hogy természetesen egy önkényuralomnak is lehetnek pozitiv vonásai, hiszen nem képes évtizedekig feltartóztatni minden téren a társadalom fejlődését. Sőt, némely vonatkozásban elő is segítheti azt.  Az iparosítás… bár módszere primitiv és durva volt,  tartalmilag mégis fejlődést jelentett  (persze ellentmondásos fejlődést).   De hasonlóképpen az uralomra jutott kereszténység sem tudta megakadályozni a társadalom fejlődését  és voltak pozitiv funkciói is.  Szerepe mégis lényegesen megváltozott az őskereszténységhez képest.  S ez nem úgy történt, hogy megtagadták az őskeresztény tanokat, hanem úgy, hogy szükségleteiknek megfelelően értelmezték és bizonyos részeiket gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták.  Persze történtek bizonyos módosítások is.  A mennyek országát például áthelyezték a túlvilágra  stb.  S ezután mi történt? 

Krisztus utódai, a pápák körül kialakult a személyi kultusz:  egyedül ők voltak tévedhetetlenek, ők gazdagíthatták új tételekkel a vallást,  ők értelmezhették helyesen Krisztus szavait, s irthatták tűzzel-vassal az eretnekeket.  A kereszténység  „egyedül üdvözítő vallás”  lett, amely jogot formált magának az egész világ meghódítására, az emberiség megváltására.  Az egyház = hatalmas pártszervezet, amelyben elvileg  „demokratikus centralizmus”  érvényesül;  hiszen a  pápát  (a főtitkárt)  a bíborosok testülete  (a Központi Vezetőség)  választja meg.  A papok (a pártfunkcionáriusok)  a kereszténység uralma idején  kiváltságokban részesülnek;  feladatuk, hogy  jó pásztorként  vezessék  a  hívők nyáját  és élen járjanak (a példamutatásban).

A hasonlatot lehetne folytatni, egészen a legapróbb részletekig.   Sztálin  (a marxizmus pápája)  sem tagadta meg a marxizmust, sőt…  igyekezett azt  „megvédeni”  és megvalósítani.  S nyilván nemcsak rajta múlott, hogy ez olyannyira ellentmondásosan sikerült neki.  A marxizmus ugyanis eredetileg az elnyomottak ideológiája, az alávetetteké, a hatalomból kizártaké.  Sztálin viszont hatalomra kerülvén a hatalom birtokosának szemével nézte a világot  (és saját érdekeit). Igy aztán a marxizmus Sztálin kezében fokozatosan átalakult  „sztálinizmussá”.

Mi a lényege ennek az átalakulásnak?  Hasonló,  mint a kereszténység esetében.  Ott egyrészt közölték a hívekkel, hogy  a „megváltás”  már megtörtént,  az „isten országa”  pedig csak a túlvilágon érhető el.  Itt pedig közölték a tömegekkel, hogy „felszabadulásuk”  a kizsákmányolás alól  már megtörtént, a jólét és bőség országa pedig csak a kommunizmusban  érhető el.

A kezdeti időkben kétségtelenül volt is – legalább néhány vonatkozásban – tényleges felszabadulás;  persze csak azon a primitiv fokon, amely az akkori, elmaradott Oroszország körülményei között elérhető volt.  Később azonban, amikor kiderült, hogy a tőkefelhalmozást, amit a cári feudál-kapitalizmus csak éppen megkezdett, folytatnia kell (ha nem akar megbukni),  a helyzet megváltozott.  Sztálin erélyesen irányt vett az iparosításra, a tőkefelhalmozásra, olyan új formában, amelyben az egész gazdasági élet egyetlen monopol-szervezet, az állam kezében volt.  A belső versengés  így ki volt zárva;  a külső  ellentét  (a lemaradás a Nyugathoz képest)  volt a gazdasági fejlődés fő mozgató ereje…  S mivel új technika eleinte még nem állt rendelkezésre, az emberi munkaerő maximális kihasználása elkerülhetetlennek látszott.

Ez azonban még nem feltétlenül vezetett volna kizsákmányoláshoz.  Ha a takarékosságot és áldozatvállalást minden vonalon, következetesen megvalósítják  és a felhalmozott anyagi értékeket  ésszerűen és a nép javára használják fel, úgy a kizsákmányolás nem tért volna vissza.  De nem ez történt.  A  takarékosság  csak a tömegekre vonatkozott.  A felsőbb párt- és állami vezetés eltulajdonította a megtermelt értéktöbbletet, s ennek megfelelően kialakult egy szűk réteg, amely luxusban élt.  A reprezentációra, az óriási bürokráciára, az erőszakszervekre és a propagandára mindig volt pénz.  Minél komolyabbak voltak a bajok,  annál inkább ragaszkodott a hatalom a külsőségekhez, a frázisokhoz, a látszathoz.  Igy elszakadt a tömegektől, elidegenedett tőlük;  újra visszatért, mégpedig egészen durva formában, a kizsákmányolás.

kizsákmányolás ugyanis – szerintem – két tényezőből áll:  1.  Mások munkája többletértékének eltulajdonítása  és 2.  kirekesztés a közügyek intézéséből.  Ami az elsőt illeti, az eltulajdonítók lehetnek egyének, de csoportok és szervezetek is, pl. az állam, mint monopolszervezet.  Mindkét forma megtalálható már az ókorban:  állami és magánrabszolgaság. A termelőeszközök állami tulajdona önmagában még nem jelenti a kizsákmányolás megszűnését.  Csak akkor, ha az állam teljesen a tömegek ellenőrzése és irányítása alatt áll.  Marxnak és Leninnek is nyilván ez volt az elgondolása.  Csak éppen – legalábbis a sztálini korszakban – nem valósult meg.

De miért?  Könnyű lenne ezt egyszerűen szubjektiv okokkal magyarázni:  Sztálin és társai megrészegedtek a hatalomtól,  jellemük fogyatékosságai kiütköztek  stb.  Ezek is fontosak ugyan, de az igazi okokat mélyebben kell keresni, az objektiv történelmi körülményekben.  Elsősorban talán abban, hogy Oroszország rendkívüli elmaradottsága folytán a szocialista célkitűzésű forradalom olyan időpontban következett be, amikor a  polgári demokrácia  még ismeretlen volt náluk.  Másrészt az új hatalom évtizedekig egyedül állt szemben az ellenséges nagyvilággal, s ezért élet-halál kérdése volt számára a belső helyzet megszilárdítása, s erre természetszerűleg a centralizáció  látszott legalkalmasabbnak.  Mivel ilyenformán a túlzott centralizáció veszélye szükségszerűen felmerült, s mivel a demokratizmusnak nem voltak hagyományai, s nem volt ideje és lehetősége gyökeret verni, a hatalom fokozatosan elidegenedett a néptől.  A centralizáció tehát, amire valóban szükség volt,  olyan áron következett be, hogy egyenesen értelmetlenné vált, mert nem közelebb, hanem távolabb vitt a szocializmustól. 

A  sztálini önkényuralom természetesen igyekezett önmagát  ideológiailag  igazolni;  s mélyen meg volt győződve arról, hogy a marxizmus igazolja őt.  Felmerül a kérdés:  mi tette lehetővé, hogy a marxizmust, amely lényegénél fogva forradalmi elmélet, egy önkényuralom igazolására lehessen felhasználni?  Azt hiszem, főleg 3  tényező  (akárcsak a kereszténység esetében):  1.  Egyes, a marxizmus gazdag eszmei anyagából kiemelt  tételek önkényes értelmezése,  2.  Marx és Lenin bizonyos tételeinek figyelmen kívül hagyása,  3.  a marxizmusnak „továbbfejlesztés”  címén történő  módosítása.

Az első tényező  főként a  proletár-diktatúráról  szóló elmélettel kapcsolatos.  A sztálini korszakban a proletár-diktatúrából nem egyszerűen pártdiktatúra, hanem a pártvezér diktatúrája lett.  Persze ezt senki sem mondta ki, de a sztálinizmus egésze  jól tükrözi ezt a változást, a proletárdiktatúra  önkényes eltorzítását.  A második tényező a  demokratizmus  biztosításával kapcsolatos marxi és lenini útmutatások  mellőzése.  A harmadik  pl. az  osztályharc éleződésével  kapcsolatos  sztálini elgondolások esetében nyilvánul meg.  Mindezeket persze nem ártana részletesebben elemezni, de erre most nincs időm.  (Tisztázásukhoz egyébként jó lenne ismerni pl. a „Blum-téziseket”, vagyis Lukács Györgynek az 1930 körüli évekből származó  téziseit, amelyek az átmeneti időszak elvi kérdéseit tárgyalják.)

Mindezek következtében a marxizmus szerepe, jellege azokban az országokban, ahol hívei uralomra  jutottak, a sztálini korszakban csakugyan megváltozott:  a  forradalmi elméletből  dogmatikus, az önkényuralom napi-politikai érdekeit kiszolgáló „tanítás”  lett.  Ezáltal a marxizmust végsőkig  kompromittálták,  diszkreditálták,  lejáratták  belföldi és külföldi viszonylatban egyaránt.  Az elmélet és gyakorlat gyakori  ellentétessége, a frázishalmaz  cinikussá tette a tömegeket,  elsősorban az értelmiséget a marxizmussal szemben.  Mindez természetesen a kapitalizmus malmára hajtotta a vizet, s a szocialista mozgalom fejlődését világméretekben rendkívül megnehezítette. Nagyjából ezek a sztálini korszak „eredményei”,

Ugyanakkor azonban a sztálini korszak  teljesítette az eredeti tőkefelhalmozás feladatát, s a második világháborúból megerősödve, bár érzékeny veszteségekkel került ki.  Veszteségeit azonban a területi gyarapodás  (balti államok, Lengyelország egy része, Kárpátalja  stb.)  és a keleteurópai befolyási övezet létrejötte bőven kárpótolta.  Ez utóbbi probléma minket is közvetlenül érint.  Érdemes lenne az ezzel kapcsolatos frázishalmaz alól kibogozni a  Szovjetunió és az ún. „népi demokráciák” valóságos  viszonyát.

Azt hiszem, hogy a mi „felszabadulásunk”  épp olyan ellentmondásos, mint a szovjet népeié.  A szovjet tankok valóban felszabadítottak a fasizmus-nácizmus  és a feudális maradványok alól,  s kezdetben lehetővé tették a polgári demokratikus fejlődést..  De lehetővé tették a sztálini önkényuralom kiterjesztését is.  Hogyan?  Úgy, hogy a szovjet hadsereg jelenléte nemcsak a feudál-kapitalizmus restaurációs kísérleteit gátolta meg, hanem a valóban demokratikus fejlődést is. Főként azáltal, hogy a K.P.  számára lehetővé tette a kispolgári pártok és a szociáldemokrata párt adminisztrativ, önkényes felszámolását.  Rákosi természetesen a tömegek megnyeréséről szónokolt, de ebből csak annyi igaz, hogy valamelyes tömegbázist valóban szerzett a  K.P.  az 1945-48-as években, néhány, valóban a nép érdekeit szolgáló akcióval  (földosztás,  új pénz  stb.), s mindezzel jogosan szerezte meg annakidején a szavazatok kb. 25%-át.  1948 után azonban ez a tömegbázis fokozatosan beszűkült,  mivel az uralmat erőszakkal, szovjet segítséggel magához ragadó  K.P.  a sztálinizmus módszereit honosította meg. A  szovjet befolyás most már gátlástalanul érvényesült.  Rákosi, a sztálinizmus kritikátlan híve  Sztálin helytartójának szerepét kezdte betölteni.  (Lényegében ugyanolyan kapcsolat volt köztük, mint a pápa és az esztergomi érsek között.)

Kezdték a szovjet példát  az élet minden területén mechanikusan lemásolni.  Kritikátlanul átvettek mindent, abból kiindulva, hogy ami szovjet, az eleve csak jó lehet.  A szovjet élet ilyen idealizálása persze csak az együgyü  vagy a személyes érdekeiktől elvakított  párthíveket tévesztette meg;  a tömegekre, s főleg az értelmiségre visszataszító, kiábrándító hatást gyakorolt.  Az emberek bizalmatlanná váltak még az iránt is, ami csakugyan jó volt.  Ezt egyébként nagy mértékben elősegítette  a hazánkban tartózkodó szovjet katonaság civilizálatlan magatartása is. A nyitott szemmel járó emberek igazságérzetét sértették  (és sajnos, még ma is sértik)  a szovjet állampolgároknak biztosított előnyök és kiváltságok.  (A rendkívül magas fizetések,  a külön boltok, a lakosztályok stb.)  Ezek, s még sok más tényező erősen a gyarmati, vagy legalábbis félgyarmati helyzetre emlékeztettek.

Az ilyen helyzeteknek azonban döntő ismérvük a kizsákmányolás.  Mit mutatnak a tények ebben a vonatkozásban?

1.                       Gazdasági  téren:  A  háborús eseményekkel kapcsolatos fosztogatások után hosszú évekig nagy összegű  jóvátételt fizettünk  a Szovjetuniónak.  A háború után  szovjet-magyar vegyes-vállalatok alakultak, amelyekből a SzU.  óriási hasznot húzott.  Ezeket csak a legutóbbi években adták át nekünk.  A  kizsákmányolás legfőbb és ma is tartó formája azonban a Sz:U.-val folytatott, számunkra rendkívül előnytelen kereskedelem.  Ezt a rubel illetve a forint árfolyamának önkényes megállapítása teszi lehetővé.  A szovjet és magyar ár- és bérviszonyok összehasonlításából ugyanis nyilvánvaló, hogy a rubel még ma sem ér lényegesen többet, mint a forint,  pedig vásárlóereje kétségkívül növekedett.  Ennek ellenére mégis az a helyzet, hogy egy rubelért közel 3 forintot kell fizetnünk. Vagyis, míg mi a vásárolt szovjet áruért háromszoros árat fizetünk, addig ők a mi áruink értékének csupán egyharmadát fizetik meg.

Mit lehet ellenérvként felhozni?  Nem sokat. Kaptunk ingyen műszaki dokumentációt és főleg jó tanácsokat  (mert ez nekik sem került pénzbe).. Hozzájárultak iparosítási terveink megvalósításához azzal, hogy gépi berendezéseket és nyersanyagot exportáltak nekünk;  de hát ez igazán nem volt rossz üzlet részükre!  Piacra égető szükségük volt, s ilyen jó piacot aligha találtak máshol. Nincsenek adataim, de valószínű, hogy ezeknek a tényezőknek döntő részük volt abban, hogy olyan adósságokba vertük magunkat, amiket ma is, s még jó ideig nyögünk.  Egy azonban tény:  ipari termelésünk mennyiségi szempontból valóban gyorsan fejlődött  (ami a régi, kapitalista gyarmatosításra nem volt jellemző).  Ez egy sajátos ellentmondása a sztálini önkényuralom ellentmondásosságának.  Mutatja azt is, hogy a gazdasági fejlődés világméretekben gyorsuló tendenciájú, s e fejlődés fő mozgató ereje a két világrendszer gazdasági vetélkedése, aminek következtében a Sz.U.  kénytelen a  befolyási övezeteinek ipar-fejlesztési lehetőségeit is kihasználni.

Ilyen körülmények között azonban az egyoldalú gazdasági függőség  mai rendszere csak átmeneti jellegű lehet:  a tervszerű, arányos gazdasági fejlődés törvényszerűségének egyre inkább érvényesülnie kell.  Hiszen a SzU. és a befolyási övezet országai között a gazdasági-technikai színvonal terén már nincs lényeges különbség.

2.                       Politikai téren:  a helyzet hasonló.  A gazdasági függéssel szorosan összefügg a politikai függőségünk, amely épp olyan egyoldalú, mint a gazdasági.  Nemzeti függetlenségünket a  világháború során először a német imperializmus rabolta el;  utána pedig a sztálini önkényuralom.  Politikai függőségünk… az 1948—53-as években kulminált.  Megvalósításának eszköze a  magyar K.P., amelynek egész politikáját Moszkvából irányították  ebben az időben  a pártvezéreken  (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai)  keresztül.  A  K.P.  kisajátította az államapparátust  és minden tömegszervezetet önmaga alá rendelt.  Szigorú  centralizmust valósítottak meg:  minden lényegesebb ügyben a pártközpont döntött  (természetesen a szovjet példák és tanácsok alapján). 

Belpolitikai szempontból függőségünk jellemző megnyilvánulása mindmáig az „egyhangú szavazás”.  A különböző gyüléseken, kongresszusokon, sőt, magában az országgyűlésben minden határozatot  „egyhangúlag”  szavaztak meg és fogadtak el.  Igazi viták úgyszólván sohasem fordultak elő;  a hozzászólók csupán  „kiegészítésekre”, „alátámasztásokra”  szorítkoztak.  Ha mégis akadt elvétve egy-egy ellenvélemény, azonnal rásütötték az „ellenség”, vagy az „elhajló”  bélyegét..  A pártvezetést, vagy a Sz.U-t  bírálni  életveszélyes dolog volt  (de ma sem ajánlatos).

Külpolitikai szempontból jól szemlélteti politikai függőségünket a Jugoszláviával kapcsolatos politikánk.  Amikor Sztálin megharagudott  Titóékra, mi is azonnal szakítottunk velük.  Rákosi – nyilván felsőbb utasításra vagy sugalmazásra – megrendezte a Rajk-pert,  amelynek mostani lelepleződése  a rendszer egész korruptságára fényt vet.  Ez a nagy fokú politikai szervilizmus, a demokratizmus elsorvadása  (sohasem voltak erős, demokratikus hagyományaink, a fejlődés „porosz útját” jártuk)  megérdemelten tette rossz hírűvé politikai rendszerünket az egész nyugati világban.

Mindamellett ez a rendszer sem volt minden szempontból rossz.  S nem is csupán az a pozitivuma, hogy rákényszerítette az embereket a politizálásra, a politikai tudatosodásra.  Ahogyan gazdasági téren történt előre haladás, éppúgy politikai téren is voltak a nép érdekeit szolgáló akciók (a tanács-rendszer, az alkotmány, a jogi reformok, a népjóléti, közegészségügyi és népművelési intézmények  stb.). Ezek sem lehettek persze egyértelműen jók;  a helyzet mindenütt ellentmondásos.

3.                       Kulturális és tudományos téren:  A  függő viszony itt is megnyilvánult.  Az ilyen intézményeinket szovjet mintára szervezték át;  értékes hagyományainkat „átértékelték”  vagy agyonhallgatták.  A  „formájában nemzeti, tartalmában szocialista”  kultúra elvét úgy értelmezték, hogy a nemzeti jelleg = a magyar nyelv, a szocialista tartalom =  a szovjet tartalom. A szovjet kulturális életet szuperlativuszokban dicsőítették, míg a nyugati kultúrát egyszerűen „rothadtnak” és „reakciósnak”  bélyegezték és kirekesztették.  Mindezek révén kulturális életünk sivár provincializmusba  süllyedt.  József Attila az elmúlt évtizedben – ha megérte volna ezt az időt – újra írhatta volna a „Hazám”-at, melyben felsóhajt:

„Adj magyarságot a magyarnak,  hogy mi ne legyünk  szovjet gyarmat.”

Szegény Attila, bizonyára nem így képzelte a felszabadulást  kulturális téren sem.  Mert az kétségtelen, hogy a régi, kispolgári kultúra silány volt, a kultúra igazi értékei nem jutottak el a néphez.  1945 utáni kulturális fejlődésünkre azonban a  függőség és ellentmondások erősen torzító hatással voltak.  (Ellentmondások nélkül nincs fejlődés, de vannak a fejlődést gátló, egészségtelen ellentmondások is.)  Miben nyilvánult ez meg? 

 a)  A kulturális és ideológiai  „vasfüggönyben”.  A nyugati kultúra termékei közül csak azok juthattak el hozzánk, amelyek erősen bírálták a nyugati életformát – de sokszor még azok sem.  Ez vonatkozik a sajtótermékekre, a filmekre és színművekre, általában a szépirodalomra, sőt (a természettudomány bizonyos ágait kivéve)  a tudományos művekre is.  A „vasfüggöny” legdurvább formája:  a nyugati rádióadások zavarása  (ti.  kulturális vonalon;  mert hiszen más vonalon a „műszaki határzár”, vagyis a szögesdrótok, aknamezők voltak a vasfüggöny és a hidegháború legdurvább megnyilvánulásai).

b)                       A  magyar kultúra  el-szovjetesítésében.  Ennek eszközei:  a kulturális intézmények átszervezése, a Tudományos Akadémiától az Ismeretterjesztő Társulatig, az Irószövetségtől a  Lapkiadó vállalatig.  A  szigorú centralizmus elve itt is érvényesült.  Szovjet professzorok foglaltak el több egyetemi katedrát, kötelezővé tették az orosz nyelv oktatását az iskolákban és az egyetemeken.  Rengeteg szovjet szépirodalmi és tudományos művet adtak ki.  Az egyetemi oktatásban teret hódítottak a szovjet tankönyvek.

S  az eredmény?  Kulturális életünk a  sematizmus és dogmatizmus  vágányaira csúszott;  híven követte ebben is a szovjet kultúrát.  A folyamat ellentmondásos jellege abból adódik, hogy ugyanakkor voltak pozitivumok is.  A nyugati kultúra kirekesztésével pl. megszabadultunk a ponyva-irodalomtól, a pornográfiától, az okkultista, spiritiszta és vallásos művektől.  A szovjet kultúra befogadásával sok értéket is kaptunk.  Kétségtelen az is, hogy a kultúra közelebb került a tömegekhez;  iskolarendszerünk  mennyiségileg sokat fejlődött  (14 éves korig kötelező, ingyenes oktatás  stb.).  Az egyház és állam különválasztása, az iskolák államosítása, a hitoktatás fakultativvá tétele is pozitivum.  Mindezek értékét azonban erősen lerontották a fenti negativumok.

Ezek a megállapítások elsősorban az 1948—53-as időszakra vonatkoznak.  Sok minden persze ma is szinte változatlanul fennáll;  mégis,  Sztálin halála óta, de különösen a 20. szovjet pártkongresszus óta olyan változások következtek be, amelyek a további fejlődés szempontjából igen nagy, mondhatni heurisztikus jelentőségűek, ti.  megkönnyítik a kibontakozás perspektíváinak megítélését.

Melyek a legfontosabb változások?

Magában a Szovjetunióban a sztálini önkényuralmat  (a jelek szerint)  pártdiktatúra váltotta fel.  A hatalom most már nem egy ember, hanem egy vezető kollektiva kezében összpontosul.  Megindult egy lassú demokratizálódási folyamat… E folyamat első szakasza Sztálin halálától a 20. pártkongresszusig tartott.  Fő eredménye a nemzetközi feszültség enyhülése,  új, a gazdasági frontot előtérbe helyező külpolitikai irányvonal megjelenése.  Fő jellegzetessége a belső pártharcok kiújulása  (Berija—Malenkov—Hruscsov),  valamint a tényleges változások rendkívüli lassúsága  és fokozatossága.

20.  pártkongresszus… több vonatkozásban is fordulatot jelentett.  Ugyanis azzal, hogy a sztálini korszakot a Sztálin körüli személyi kultusz bírálatával  új megvilágításba helyezte, egy olyan kritikai hullámot indított el, amely máris nemzetközi jelentőségű változásokra vezetett.  (Rehabilitálások és amnesztiák,  részleges bérrendezések és árleszállítások, az utazások megkönnyítése  stb.)

Érdekes, hogy Sztálin bírálatát elsősorban  Tito megnyerése, tehát az integráció, a terjeszkedés tette szükségessé.  Jugoszláviának egyébként is meglehetősen nagy szerepe volt és van a sztálini korszak minden vonatkozású  reviziójában.  A szovjet vezetők nyilván nem számítottak arra, hogy a kritikának az a kis hólabdája, amit a 20. kongresszuson  elindítottak, helyzeti energiájánál fogva veszélyes lavinává növekedhet;  ha nem is magában a SzU-ban, de a befolyási övezet országaiban, ahol a Tito-féle független álláspont meglehetősen népszerű.  Nyilván ez a fő oka egyébként annak, hogy  Hruscsovék  Titot most mindenáron és végleg meg akarják nyerni.

Az ún.  népi demokráciákban  Sztálin halála után  az 1953 júniusi kelet-berlini események hoztak először jelentősebb változást.  A sztálinizmus hívei meginogtak.  Nálunk  Nagy Imre meghirdette az új kormányprogramot, kezdetét vette az „új szakasz”.  A kezdeti időszak gyors és eléggé jelentős engedményei után azonban megkezdődött a harc az új, liberális irányzat  és a sztálinizmus hívei között.  Ennek során a sztálinizmus híveinek kipróbált  szovjet-hűsége az utóbbiak javára billentette a mérleget.  Igy az „új szakasz”  politikája felemás volt, nem hozott igazi változást, s végül is Nagy Imrével együtt megbukott.  1955 elejétől a  20.  szovjet pártkongresszusig a Rákosi-féle vonal elég szilárdan tartotta magát, s még ma is ügyesen lavirozik a szovjet-hűség lobogója alatt, annak ellenére, hogy a közvélemény előtt tökéletesen diszkreditálódott.

Az a sajátságos helyzet áll fenn ugyanis, hogy bár ez a vonal a sztálinizmussal és Titoval kapcsolatban erősen kompromittálódott, a  szovjetnek mégis legmegbízhatóbb eszköze, hiszen a a szovjet politikai fordulatokhoz szolgai hűséggel alkalmazkodik.  De bármilyen „megbízható”  is, helyzete ma eléggé reménytelen, és a demokratizmus fejlődésével  párhuzamosan rosszabbodik. Természetesen a Nagy Imre-féle irányzat sem volt egyértelműen és minden szempontból jó;  megnövelte a restaurációs reményeket, a spekulációs kedvet  stb.,  de alapjában helyes és szükséges volt 

Múltunk eme vázlatos értékelése alapot nyújt a két világrendszer összehasonlításához és a fejlődés várható perspektiváinak felvázolásához.

A kapitalizmus fejlődésének klasszikus útja a nyugati út.  Itt a történelmi fejlődés tendenciái szabadon,  zavaró tényezőktől többé-kevésbé függetlenül, jellegzetesen nyilvánulnak meg.  Keleten a kapitalizmus fejlődésének  porosz útja  valósul meg  (Oroszország, Lengyelország, Magyarország, Balkán  stb.), amelyre a feudalizmus maradványainak továbbélése, a militarizmus és a bürokrácia jellemző.  Keleten a polgári fejlődés nehezen indult meg és rendkívül ellentmondásos.  A feudális cári hatalmat egy, a nyugati munkásmozgalom szocialista ideológiája által vezetett forradalom dönti meg.  A létrejövő, új hatalom ellentmondásossága  mellett is végeredményben a gyorsabb polgári fejlődés feltételeit teremti meg.  Tulajdonképpen  a gazdaság egyenlőtlen fejlődésének törvényszerűsége érvényesül.

A nyugati kapitalizmus jelenlegi fejlődés-problémáit nem ismerem eléggé.  Tény azonban, hogy a kapitalizmus – bármelyik formáját nézzük --  nem a legtökéletesebb társadalmi rendszer.; a tömegek verejtékéből akkumulálta a maga gazdagságát.  Benne az „aki bírja, marja”  elv érvényesül, az emberek egyénisége könnyen eltorzul, a demokratikus jogok formálisak, s kiáltó ellentétek fékezik az emberi haladást.

Ez egyaránt vonatkozik a nyugati és a szovjet kapitalizmusra, Emellett azonban mindkettő – más-más vonatkozásban – sok pozitivumot is tartalmaz, s megteremti az előfeltételeit  „a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába történő ugrásnak”,  amiről Marx és Engels írt.  Ezek az előfeltételek pedig kétfélék:  gazdaságiak és kulturálisak.  A gazdasági előfeltételek lényege:  a termelőerők és általában  a termelés magas fokú fejlettsége,  ami lehetővé teszi a szükségletek szerinti elosztás megvalósítását és egyben a munkaidő jelentős csökkentését – világméretekben.  Az automatizálás és az atomtechnika jelenlegi fejlődési ütemét, és… az egységes gazdasági világrendszer fokozatos kialakulását figyelembe véve valószínűsíthető, hogy ez az előfeltétel a legközelebbi 50 évben  kialakul.

A gazdasági előfeltétel biztosítja, magával hozza a kulturális előfeltételek létrejöttét is.

Megjelent az SzKP  KB  határozata a személyi kultusznak és következményeinek leküzdéséről.  A szokásos, hosszú, bevezető frázisok után felveti a kérdést:  hogyan történhetett, hogyan terjedt el a személyi kultusz, összes negativ következményével együtt?    Válaszként a történelmi helyzetre hivatkozik és Sztálin hatalom-éhségére. A negativ következmények felsorolásával  ugyan egyet lehet érteni, az értékelés és értelmezés azonban tendenciózusan egyoldalú és frázisszerű.  Bizonygatják  pl., hogy azért a szocializmus megvalósult, „a hatalom már majdnem 40 éve a munkásosztály és a parasztság kezében van”, biztosították a szólás-  és sajtószabadságot  stb.

De lehet-e szocializmusról beszélni egy olyan országban, ahol a demokratikus jogokat tartósan korlátozzák, a tömegek nyomorognak,  a hivatalos irányvonaltól eltérő véleményeket  megtorolják?  A határozat azzal érvel, hogy nem a formalitások a lényegesek, hanem az, hogy a hatalom kinek az érdekeit képviselte.  S ez ügyes érv, hiszen Sztálin végső soron valóban  nagyhatalommá tette az elmaradt, cári Oroszországot,  s ez nyilván megfelel az orosz nép érdekeinek.  A gyors gazdasági fejlesztés – bármilyen áldozatokkal járt is – végső soron az egész társadalom emelkedésének előfeltételeit teremtette meg. 

Ám ezek az előfeltételek  legfeljebb egyik lehetőségét adják, de nem azonosak magával a szocialista társadalommal.  A szocializmus mindeddig sem gazdasági, sem politikai és kulturális téren nem valósult meg a Szovjetunióban, hiszen alapelve  („Mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint”)  ma sem érvényesül.  Egyrészt az emberek többsége ma sem dolgozik képességei szerint, mert ezt számtalan bürokratikus és egyéb akadály gátolja.  Másrészt a munka szerinti elosztás elve sem érvényesül  (nagy adóterhek, alacsony bérek  stb.)

Ez utóbbi azt jelenti, hogy az  egyéni érdekeltség elvét  -- nálunk is – a legtöbb munkaterületen figyelmen kívül hagyják;  bizonyos területeken viszont  túlságosan bőkezűen honorálják.  Ennek alapján a társadalom strukturálisan rétegződik, s e rétegekre némi módosítással alkalmazhatjuk a  társadalmi osztály  fogalmának kritériumait.  Ha egyszerűen a havi jövedelmet vesszük alapul, akkor szovjet ill. hazai viszonylatban ma a következő kategóriákat állapíthatjuk meg:  1. A 10,000.- Rubelen/Ft-on  felüliek,  2.  a  3-10,000.- r/fT-ig terjedőek,  3.  az 1,500-3000.- R/Ft-ig terjedőek,  4.  a  800-1500.- R/Ft-ig terjedő jövedelműek, és 5.  a 800.- R/Ft-on aluliak.

Az első egy rendkívül szűk vezető réteg, amelyet „szovjet arisztokráciának”  is nevezhetnénk. A második  kategóriával együtt ezek a rétegek alkotják a SzU  illetve hazánk  uralkodó osztályát. A 3. és 4. kategória  lényegében a középosztály felső ill. alsó rétegének tekinthető, míg az 5.  kategória – amely a legszélesebb – az alárendelt (kizsákmányolt) osztálynak felel meg.

A szocializmus megvalósításához véleményem szerint az 1. kategóriát (bizonyos, igen ritka kivételektől eltekintve)  meg kell(ene)  szüntetni;  a 4. és 5. kategóriát pedig a 2. és 3. kategória szintjére kell fokozatosan fölemelni.  A jövedelmek így 1500.- és 10,000.- Ft/rubel között váltakoznának.  Ez tehát semmiképpen sem jelentene egyenlősdit, de biztosítaná az emberhez méltó megélhetést  és az egyéni érdekeltség elvének megvalósulását. A 20. Pártkongresszus után történt ugyan egy-egy bátortalan és apró lépés ebben az irányban, amit persze hatalmas vivmányként könyvelnek el.  Persze az USA egy sor nyugati országgal együtt sokkal előbbre tart.

Szükség lesz-e fegyveres forradalomra ahhoz, hogy mindez megvalósuljon?   Ezt sajnos, nem lehet előre látni. A hatalom megdöntése egyébként önmagában nem sokat változtathat a helyzeten, bár több vonatkozásban meggyorsíthatná a fejlődést.  A  döntő azonban a termelés gyors növekedése. Egyedül ez az a csodaszer, amely végül is minden más problémát megold – és amely elhozza a holnap problémáit.  Ez nem jelenthet gazdasági fatalizmust, hiszen a jelenlegi gazdasági feltételek is lehetővé tennék a a társadalmi fejlődés magasabb fokának elérését.  A szubjektiv tényezőknek, s elsősorban a közvéleménynek nagy szerepe lehet a politikai kibontakozás gyorsításában.

A közvéleményt persze az uralkodó osztályok irányítják, mégpedig az ellentétes érdekű uralkodó osztályok ellentétes irányban.  De ahogyan a történelem egyre inkább egységes világtörténelemmé válik, úgy alakul ki az ellentétek harcán keresztül egy egységes világközvélemény,  s ebben megint csak a technikáé a döntő szó.  Legelső feladat mindenesetre a fegyverkezési terhek kiküszöbölése lehetne, a békés együttélés aktiv formáinak megvalósításával.  Ennek reális alapja már megvan  (ti. az, hogy egy új háború az atomtechnika folytán az emberiség öngyilkossága lenne),  megvalósítása tehát szükségszerű.

Átmenetileg ugyan a keleti uralkodó osztály a lengyelországi (poznani)  események miatt megijedvén a pisztoly körül markolász, de távolabbi perspektivában világos,  hogy az enyhülés légkörének folytatódnia kell.  A kibontakozásnak persze velejárója, hogy a jelenlegi vezető garnitúrát fokozatosan egy új váltsa fel, lehetőleg zökkenők nélkül.  Tulajdonképpen már  ez is folyamatban van, Nyugaton éppúgy, mint Keleten.

Milyen fontosabb következtetések adódnak a fentiekből a saját, egyéni stratégiám számára? ..  Lényegében  szocialista  vagyok, de álláspontom nem azonosítható sem a szociáldemokrata, sem az uralkodó, kommunista állásponttal.  ..

Közvetlen célom:  elősegíteni az alkotó marxizmus  és a szocialista mozgalom új, nagy reneszánszát, a dogmatizmus és konzervativizmus leküzdését – mindenekelőtt világnézeti vonalon.  Eszközeim:  a polémia, a bizonyítás, a sokoldalú elemzés,  plusz a tudomány egyéb fegyverei, a lehetőségeknek megfelelően.  A taktikának rugalmasnak kell lennie.  Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi körülmények között ezzel a plattformmal nem léphetek fel nyiltan,  s ilyen szempontból  a várakozás álláspontjára kell helyezkednem.   Ez azonban nem jelenthet tétlen passzivitást.  Ellenkezőleg.  Saját munkaterületemen  (filozófia oktatás)  minden lehetőséget ki kell használnom annak érdekében, hogy a fenti stratégiai célkitűzések érvényesüljenek.  Ilyen lehetőségek, ha nem is bőven, de vannak:  jegyzetírás,  szemináriumvezetés, előadások, viták .

Előfordulhat persze az is, hogy „hivatalból”  olyan álláspontot kell képviselnem,  amivel nem értek egyet.  Az ilyen helyzeteket lehetőleg kerülnöm kell.  Amennyiben ez nem sikerül, hangsúlyoznom kell  a szóban forgó álláspont  „hivatalos”  jellegét, esetleg utalva  problematikus voltára is.  Ha másként nem megy, néhány frázis segítségével kell túlesnem a dolgon.  Szembe kell néznem azzal, hogy az ilyen esetekben  szerepet kell játszanom.  A  szerepet jól kell tudni – de épp oly jól kell tudni azt is, hogy  a  kényszerű  szerep nem én vagyok.

Ugyanakkor távol áll tőlem, hogy abszolutizáljam saját, jelenlegi álláspontomat.  A fentiekben vázolt, első, önálló tisztázási kísérletem szükségszerűen tökéletlen és hiányos.  Ezeket kiküszöbölni csak a problémák további, elmélyült vizsgálata és megvitatása árán  lehet. A helyzet egész, ellentmondásos bonyolultságának feltárása  nem könnyű dolog;  sokoldalúan és dinamikusan kell újra és újra megközelíteni, figyelemmel kísérni.

Sajnos, a 4 éve megállapított fő hibáim úgyszólván változatlanul fennállnak ma is. Tehát fordulatot kell elérnem. S ennek első lépéseként ki kell dolgoznom  egy általános, perspektivikus fejlesztési terv irányelveit (amely etikailag is megalapozott).

  

Etikai  gondolatok

(1956 aug. és dec.) 

Néhány olyan etikai problémát szeretnék tisztázni a magam számára, amelyeket jelenlegi körülményeim és belső  szükségleteim vetnek fel, s így megoldásuk nemcsak időszerű, hanem sorsdöntő jelentőségű is lehet… Előfordulhat, hogy ez vázlatos és pontatlan lesz, de ha a helyes megoldások  körvonalai valamennyire kibontakoznak, akkor ez az első kísérlet  nem hiábavaló. ..

Módszerem lényegében  a történelmi materializmus módszere, legalábbis erre törekszem. Világos számomra, hogy  az erkölcs nem isteni eredetű  és semmiképpen sem transzcendens;  hogy az erkölcsi elvek és szokások visszatükrözik az emberi társadalom életfeltételeit és fejlettségét.  Nincs és nem is lehet olyan erkölcs, amely minden korra és helyre érvényes.  De távol áll tőlem az  erkölcsi relativizmus  is… Az erkölcs társadalmi meghatározottságában nem valami merev determinizmus érvényesül, hanem a lehetőség és a valóság dialektikus mozgása, a tudat és a lét, az eszmék és érdekek bonyolult kölcsönhatása.

vallásos etikára  nem érdemes szót vesztegetni.  Polémiával ezuttal nem foglalkozom.

Az első és legátfogóbb kérdés:  hogyan, milyen ellentmondásokon keresztül alakul ki a hagyományos, polgári erkölcs hanyatlása során egy új  erkölcs?  S főleg:  milyen lesz ez az új erkölcs?

A jelenlegi erkölcsi elbizonytalanodás fő tényezői:   1. A régi társadalmi ren, s vele együtt a régi erkölcsi normák  meggyengülése.  2.  Az új társadalmi rend és erkölcsi normáinak kiforratlan volta és „gyermekbetegségei”.  3.  Az uralkodó körök képmutatása, az elmélet és gyakorlat ellentétessége  stb. Mindezek  táplálták és széles körben elterjesztették a  cinizmust,  amely nemcsak politikai, hanem erkölcsi téren is nehezen jóvátehető károkat okozott.

Ez az erkölcsi cinizmus összefonódik az erkölcsi relativizmussal, s a kettő együtt alkotja a hazai morál legnagyobb betegségét.   S mivel az uralkodó körök diszkreditáltak mindent, ami marxista,  újra megnövekedett a különböző  valláserkölcsök befolyása a tömegekre.

A kibontakozás útja és időtartama az országos, sőt, nemzetközi tényezők függvénye.  A  nyomorral összefüggő erkölcstelenségek  (lopás, csalás, prostitúció  stb.)  nyilván csak a nyomor megszűnte után sorvadnak el.  S  minthogy a legtöbb erkölcstelenség a nyomorral függ össze, az erkölcsi kibontakozás végső soron valószínűleg  a társadalmi jólét növekedésének függvénye. A hatalommal összefüggő erkölcstelenségek  (jogtiprás, önkényeskedés stb.)  is csak a mai értelemben vett hatalommal együtt szűnnek meg.  Ez pedig akkor következhet be, amikor „egyesek hatalma mások felett”  átalakul igazi közhatalommá, vagyis olyan hatalommá, amit az egész közösség gyakorol illetve ellenőriz.

Az erkölcsi kibontakozás útja, röviden jellemezve: nagyobb szervezettség, nagyobb szabadság.

Ez  vonatkozik a nemek közötti viszony  erkölcsi normáira és a párválasztásra is.  Ezen a téren az ősidők anarchiája után az Eroszt, a nemi vágyat fokozatosan háttérbe szorította a gazdasági és hatalmi szempont.  Kétségkívül fejlődés volt ez, a nemek közötti viszony fejlődése az állatitól a társadalmi  felé.  Spirituális szempontok tulajdonképpen csak az újkortól kezdve jelentkeztek,  sokáig ritkán és alárendelten.  Ez persze szükségszerű volt, s ezen valószínűleg a jövő sem változtat.  De minden jel arra mutat, hogy a testi és anyagi motivumok egyre inkább szellemi motivumok közvetítésével  jelentkeznek és érvényesülnek.  S így ezek a szempontok mind nagyobb szerepet játszanak a két nem viszonyában.  Az Erosz  spiritualizálódik – mondaná Freud;  de ez csak akkor pontos, ha tudjuk, hogy a  spiritualizálódásnak társadalmi tartalma van.  Meglehet, hogy a jövő szerelmében a testi és gazdasági szempontok egyenesen alárendelt szerepet fognak játszani.  S valószínű, hogy a világnézeti, pszichológiai, etikai  stb. szempontok lesznek a döntőek a párválasztásnál.

A  szerelmi-párkapcsolati  erkölcs terén a nők  tényleges egyenjogúsítása  hoz döntő fordulatot.  Ilyenről azonban csak ott beszélhetünk, ahol a nő sem gazdaságilag, sem egyéb szempontból nem függ a férfitől  illetve a családtól.  Világos, hogy ez  dolgozó és kereső nőt feltételez. Tehát a… megfelelő munka és megélhetés biztosítása a nők tényleges felszabadulásának döntő feltétele.  A női nem „gyengeségének”  oka ugyanis nem a női fizikum gyengesége,  hanem gazdasági, s ebből következőleg  politikai  stb.  kiszolgáltatottságuk. A két nem közötti viszony terén ez a legnagyobb erkölcstelenség.

A  férfival minden  tekintetben egyenrangú, dolgozó nőről a jövő társadalma részben vagy egészen leveszi majd  a  háztartás és gyermeknevelés  gondját.  Ez azonban két újabb problémát vet fel:

1.  Megszűnik-e a család, mint gazdasági egység?

2.  Elveszti-e a házasság  az eredeti  biológiai-reproduktiv  célját? 

Nehéz lenne ezekre teljes bizonyossággal válaszolni.  Pro és kontra lehet érvelni mindkét esetben.  Mindenesetre, ha nem is szűnik meg a család  mint gazdasági egység, ez az oldala valószínűleg egyre inkább háttérbe szorul.  Ugyanezt lehet mondani a második kérdésre is.  De – s itt jön a harmadik kérdés – mi fogja összetartani a családot,  ha a biológiai és gazdasági tényezők elvesztik eredeti jelentőségüket?  Egyáltalán:  van-e jövője a családnak és házasságnak?

Nőközösség – vagy  monogámia?  Ezt az alternativát is meg kell fontolni.  Marx és Engels – nyilván az utopikus  közösségek hatására – a „nőközösség”  gondolatával  szimpatizáltak… Sajnos, nem tudom, hogy pontosan mit értettek a  „nőközösségen”,  de az bizonyos, hogy elképzelésük szerint  a polgári értelemben vett család  megszűnik.  S ezzel egyet lehet érteni, hiszen nem mond ellent annak, hogy  a monogámiának egy új, magasabb rendű  formája  alakul majd ki, amely tartalmilag egészen más lesz, mint a régi, patriarchális monogámia.

A  jövő  monogám családja semmiképp sem lesz olyan merev és szoros kötelék, mint amilyen még ma is.  (Elsősorban a gazdasági kényszerűség teszi ilyenné.)  Bizonyára mentes lesz attól az álszent képmutatástól, amely a polgári házasságot, a patriarchális monogámiát jellemzi.  S mégis, sőt, éppen ezért  ha nem is tartósabb, de tartalmasabb lesz.

Egyelőre ennyit a nemi erkölcs perspektiváiról.

 

1956-os forradalmi napló 

A füzetbe írt jegyzeteket  1994-ben elkérte a  Rebellitás  című közéleti folyóirat szerkesztője, s a jegyzetek jelentős részét közölte is a folyóirat  1994/6-7. számában. A füzet azonban eltűnt,  így nem tudtam ellenőrizni a publikáció hitelességét.  Ezért csak  a  legfontosabb, hiteles részeit másolom ide a szövegből:

1956 október 25.

A  forradalom harmadik napja tart.  De a feszültség – a politikai légkörben és az idegekben – már felengedőben van, elérkezett az ideje az első kísérletnek az összkép kialakítására, az élmények rögzítésére és értékelésére.  Az események vázlata:

A forradalom kirobbanásának közvetlen alapját a varsói események képezik:   Gomulka beszéde a szovjet—lengyel viszonyról  stb.  Az egyetemi ifjúság, amelyet a DISz-szel és egyéb problémákkal kapcsolatos viták  (Petőfi kör)  már többé-kevésbé megszabadítottak régebbi gátlásaitól,  rokonszenv-tüntetést szervezett  23,-án, kedden délután.  A tüntetést a belügyminiszter eleinte nem engedélyezte, csak amikor már nyilvánvaló volt, hogy arra engedély nélkül is sor kerül.

Magam a Petőfi szobornál csatlakoztam a tüntetőkhöz.  Veres Péterrel együtt vonult át csoportunk a Lánchídon  és csatlakozott az egyetemi ifjúság zárt sorokban  felvonuló oszlopaihoz.  Igy értünk a Bem szoborhoz, ahol akkor már hatalmas tömeg volt.  Veres Péter a Petőfi kör hangszórós autójának tetejéről felolvasta az Irószövetség üzenetét, amely hét pontból álló javaslatot illetve követelést tartalmazott.  Bessenyei Ferenc, a színész elszavalta a Szózatot, amelynek utolsó sorait az összegyűltek vele együtt, kórusban mondták. A tömeg egyre nőtt.

Egyetlen jelszó hangzott csak:  a lengyel—magyar barátság jelszava, de a Szózatot és a Himnuszt  többször is elénekelték.  Óriási ováció fogadta a címer nélküli trikolór,  valamint a Kossuth-féle címer  (korona nélkül)  megjelenését.  Az egyetemi ifjúság  15 pontba foglalt követeléseit  sokszorosított lapokon kézről-kézre adták.  E követelések lényege:  1.  Új Központi Vezetőséget  (vagyis Gerő leváltása).  2.  Nagy Imre legyen a kormányfő.  3.  Vonják ki az országból a szovjet hadsereget  -- és így tovább.  E követelések teljesen jogosak és időszerűek voltak…  A  Bem szobornál, a tömegben hatalmas lelkesedés lett úrrá.  Valaki kiadta a jelszót:  A  parlamenthez! – s a tömeg végeláthatatlan sorokban megindult.  Ekkor hangzottak fel az első  „terven felüli”  jelszavak  „Minden orosz menjen haza, miénk ez a magyar haza!”  stb.

Mire a Parlament előtti, hatalmas tér megtelt a tüntetőkkel,  beesteledett.  Az új jelszavak itt már általánosabbá váltak.  Főleg Nagy Imre megjelenését követelték,  mindenki őt akarta hallani.  Ő  azonban nem jelent meg. Egyes csoportok a Parlament vörös csillagának eloltását követelték.  Később a Parlamentet rövid időre kivilágították,  majd minden fényt eloltottak és a hazamenést tanácsolták.  Ekkor a tömegben mindenki elővett egy papirdarabot és azt meggyújtotta, úgy, hogy szinte nappali világosság támadt.  A  tömeg közben  már megfogyatkozott, mert nagyobb csoportok kiváltak belőle, s egy részük a Sztálin szoborhoz ment,  hogy megkísérelje ledöntését,  másik részük pedig a Rádió felé vette útját.  A jelszavak egyre radikálisabbá váltak.  Felhangzott a  „Vesszen Gerő!”  jelszó,  a „Most vagy soha!”  stb.

Magam a Rádió előtt, este  fél nyolc felé megváltam a tüntetőktől.  Részben mert a szokatlanul sok gyaloglás kimerített,  másrészt mert  Gerő beszédére voltam kiváncsi.  Igy az éjszaka történtekről csak másnap  értesültem. Eszerint a Rádiónál került sor az első incidensre.  Ebben valószínűleg a Gerő-beszéd játszott döntő szerepet, amely élesen elítélte a tüntetést  és egész hangneme a sztálini időkre emlékeztetett.

A Rádió őrizetére kirendelt ÁVH-sok a tüntető tömeg megfélemlítése és szétoszlatása végett először a levegőbe lőttek, de amikor ez nem használt  (sőt, viszonzásra talált), az ostromló tömegre tüzeltek.  A tüntetők egy része ugyanis (egy laktanyából)  fegyvereket szerzett és megkezdődött az ostrom, amelynek során a stúdiók jelentős részét elfoglalták.  A rádió bemondása szerint egy csoport, teherautókon érkező, fegyveres fiatal kezdte meg a tüzelést.  A felkelés mindenesetre a Gerő-beszéd után tört ki, s gyorsan szétterjedt az egész városban, különösen a gyárnegyedekben.

Már kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy  a felkelést nemcsak a munkásság és az egész város, hanem a katonaság is támogatja.  Ezért hívta Gerő  (és társai)  segítségül a szovjet hadsereget a keddről szerdára virradó éjszakán.  Szerdán reggel városszerte utcai harcok folytak.  A rádió a felkelőket  „fasiszta, ellenforradalmi bandának” titulálta.  Csakhamar bejelentették, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, de Gerő továbbra is első titkára a Pártnak. 

A harcok tovább folytak, annak ellenére, hogy Nagy Imre  első intézkedésként  kihirdette a statáriumot.  A szovjet tankok kíméletlenül lőtték az épületeket, sőt, délután öt szovjet lökhajtásos repülőgép is megjelent a város felett.  Mindez nem használt, sőt, csak olaj volt a tűzre.  A felkelők, a fiatalok csak puskával vagy géppisztollyal rendelkeztek, de ismertek minden utcát, és velük volt az egész város.  Szerdán délután a pesti főútvonalak képe ostromállapotot mutatott:  feldöntött villamosok, leszakadt vezetékek, belőtt házfalak  stb.  A körút és az Üllői út kereszteződésénél kiégett szovjet tank és harckocsi.  Bár a megadási határidőt kétszer is meghosszabbították,  a harc nem szűnt meg.  Csütörtökön reggel a hídfők, a főútvonalak és útkereszteződések tele voltak szovjet tankokkal.  A nyilt harc ellenük lehetetlennek és reménytelennek látszott.  A felkelők gerillaharcmodort vettek fel.  Budapest népe nem félt a tankoktól és a puskaropogástól. Sőt, új taktikát talált.

Az Astoria-szálló előtt felejthetetlen élményben volt részem.  Ma délelőtt 6-7 szovjet tank és páncélos állt az útkereszteződés környékén.  Körülöttük a pesti nép járt-kelt.  10 óra tájban a Rákóczi út felől  népes tüntető csoport közeledett zászlóval és ütemes  „Ruszkik haza!”  kiáltással.  A tankok csöve fenyegetőleg a tüntetők felé fordult. Drámaian feszült pillanatok következtek.  A tankok körül összesereglett hirtelen a nép.  A jelenlevők magyarázni kezdték az orosz katonáknak, hogy ne lőjjenek, békés tüntetésről van szó.  Ők nem is lőttek. Megkezdődött a barátkozás az orosz katonák és Budapest népe között.  Csakhamar minden orosz harckocsi tetején magyar zászló lobogott.

Október  26.

Folytatom az események leírását.  A tüntetők tegnap a barátkozás taktikájával  egy csapásra leszerelték az Astoria-szálló körül állomásozó szovjet harckocsikat, valósággal megszállták őket.  A tömeg örömmámorban úszott.  Felhangzott a Himnusz,  majd nagy tanakodás kezdődött a legközelebbi teendőkről.  Volt, aki azt mondta:  gyerünk a Rádióhoz, kiszabadítani a körülzártakat.  Mások a Nemzeti, a Deák tér illetve a Parlament felé akartak vonulni.  Végeredményben azonban senki sem mozdult, mert az oroszok nem voltak hajlandóak jönni, a harckocsikat viszont a tömeg nem akarta otthagyni.  Végül is kerítettek egy autóbuszt és egy rendőrségi szállítókocsit, s azokra felkapaszkodva elindultak a Parlament felé. A tömeg egy része követte őket.

Néhány perc múlva a Múzeum körút felől megjelent egy tank is, fiatalokkal megrakodva.  Ebben már nem ült orosz.  Hogy, hogy nem,  szereztek egy tankot a fiatalok.  Vezetője is akadt, s a csodálkozó oroszok és a hurrázó tömeg közepette keresztül evickélt a harckocsik között és teljes gázzal megindult a Parlament felé. Sokan követték.  Időközben a Rákóczi út felől  3-4  újabb szovjet harckocsi és páncélkocsi érkezett.  A tömeg ezeket is megszállta, de az újonnan érkezett oroszok már kevésbé voltak barátságosak és nem szálltak ki a kocsikból.. Egy idő múlva pedig egyszerűen lezavarták az embereket a kocsikról  és előszedték a géppisztolyokat.  Erre persze mindenki elfutott.

Később értesültünk róla, hogy ebben az időben  (csütörtök délben)  zajlott le a Parlament előtti, véres tüntetés, melynek lefolyásáról azóta sem tudok semmi biztosat.  Hazafelé indultam.  A körúton nem lehetett közlekedni a lövöldözés miatt.  Különösen a Baross utca és az Üllői út táján volt valóságos ostromállapot.  Mellékutcákon keresztül jutottam haza.  Délután bemondta a rádió, hogy Gerőt leváltották,  Kádár János lett a Párt első titkára. Kádár és Nagy Imre nyilatkoztak a rádióban.  Kérték a rend helyreállítását és megígérték, hogy minden problémát meg fognak oldani, még a szovjet csapatok kivonását is, de csak a rend helyreállta után   A forradalmat még mindig ellenforradalomnak bélyegezték.  A rádió kérte a lakosságot, hogy a házakra tegyék ki a nemzeti lobogót.  Hogy miért, azt a rádió nem közölte.

Közben pedig a harcok folytatódtak.  A felkelők nyilvánvalóan erősítést kaptak.  Erejük mindenesetre nem fogyatkozott.  Állóharc alakult ki.  A  helyzet ma is hasonló.  A kormány ma az utcai közlekedést csak  10 és 15 óra között engedélyezte. (Tegnap reggel 6-tól este 6-ig lehetett.)  Tegnap még arról volt szó, hogy mindenki menjen dolgozni.  Ma munkaszünetet proklamáltak. Reggelre röplapok jelentek meg: „Az új, ideiglenes, forradalmi magyar kormány és honvédelmi bizottmány”,  „A magyar ifjúság”, és a „Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöksége”  aláírással. Az első szerint:  „Mártirjaink kiontott vérére esküszünk, hogy a szabadság ügyét végleg diadalra juttatjuk! stb.  Felsoroltak  5-6  követelést is. A „magyar ifjúság”  röplapján a már ismert  16 követelést lehetett olvasni.  A szakszervezeti röplap ugyancsak különféle követelményeket sorolt fel.

A mai nap fontos eseménye a vidék egyre erőteljesebb megmozdulása.  Elsősorban a Kelet-magyarországi iparvidék mozgolódása jelentős.  A borsodi kohászok küldöttsége járt Nagy Imrénél és előterjesztette követeléseiket.  A pécsi rádió ma reggel már a forradalmárok kezében volt.  A párt és a kormány nem tud úrrá lenni a helyzeten. Most olvasták fel a rádióban a Párt  KV.  Nyilatkozatát.  Még mindig nem őszinte;  kompromisszumos, félmegoldás.  Igér persze fűt-fát, de a szovjet csapatok kivonását ismét a „rend”  helyreállítása utánra helyezi.  Újabb határidőt ad a felkelőknek a megadásra:  ma este 10  órát.  Vajon lesz-e eredménye?

Ez az eddigi események rövid, vázlatos összefoglalása.  De nézzük az értékelést.

A forradalom nem ért teljesen váratlanul és nem lepett meg túlságosan.  Előző füzetemben a helyzet elemzése kapcsán ezt írtam: „Szükség lesz-e fegyveres forradalomra ahhoz,hogy mindez (vagyis a tényleges szocializmus)  megvalósuljon?  Ezt természetesen nem lehet előre látni.  A hatalom megdöntése önmagában még nem sokat változtatna a helyzeten, bár sok vonatkozásban meggyorsíthatná a fejlődést.  A döntő azonban a termelés gyors növekedése.”  A  fegyveres forradalmat tehát lehetségesnek, de nem szükségszerűnek tartottam.

Ma is azt hiszem, hogy ez az álláspont nagyjában-egészében helyes volt.  A forradalom elkerülhető lett volna, ha a pártvezetés, pontosabban Gerő megértette volna az idők szavát.  Azonban nem ez történt.   Gerő, a merev sztálinista elzárkózott a nép jogos követelései elől.  A Párt KV. pedig – lévén, hogy egytől egyig fejbólintó jánosokból áll – nem tudott fellépni Gerő ellen.  Talán nem is akart, hiszen mindegyikük csak a saját poziciójára gondolt, azt féltette.  Gerő kedd esti rádióbeszédében eléggé magabiztosan, mondhatni támadólag és kioktatólag beszélt. Maga mögött érezte – ó, nem a népet, dehogy! – a szovjet tankokat és nagyhatalmat, amelynek érdekeit egész életében szolgai hűséggel képviselte.  S aztán következetesen nem a magyar rendőrséget vagy katonaságot hívta a „rend”  helyreállítására, hanem a szovjet csapatokat.

Este 10 óra.  A kritikus időpont elmúlt. Egyelőre csend van.  Talán észhez térnek a fiúk. Mostmár csakugyan nincs értelme a további fegyveres ellenállásnak.  Miért?  Azért, mert

1.           Az  ENSz beavatkozása nem várható.  Ezt a külföldi rádiók elég világosan tudomásunkra hozták.  Indokolás:  az ENSz  fegyveres beavatkozása könnyen világháborút robbanthatna ki, hiszen a Sz.U.  sértve érezné nagyhatalmi érdekeit.  2.  Az új kormány- és pártvezetőség ma délután elfogadható – bár korántsem tökéletes – plattformmal állt elő.  Nem beszél többé  „reakciós, ellenforradalmi bandákról”, hanem két irányzatot különböztet meg a fegyveres felkelésben.  Beszél a szovjet csapatok kivonásáról, a szovjet—magyar viszony rendezéséről, a bér-rendezésről és az amnesztiáról.  Ha ezeket az ígéreteit teljesíti is, akkor a forradalom lényegében elérte a célját;  akkor a többi követelést – közülük soknak, pl. a sztrájkjognak engedélyezésére Nagy Imre máris ígéretet tett – már nem lesz nehéz elfogadtatni.

Persze a kormány illetve a Párt most, szorult helyzetében érthetően hajlamos az ígéretekre, csakhogy úrrá legyen a helyzeten.  Bizonyára lesznek olyan ígéretek, amelyek megvalósítására később a tömegek nyomásának kell majd figyelmeztetnie.  S ez meg is történik, feltéve, ha nem veszik elejét az önkényuralom  rendszerének újbóli kiépítésével.  Bár erre kevés az esély a történtek után, ilyen kételyek mégis felmerülnek az emberben.  Miért?  Mert éppen a két, legexponáltabb új vezető,  Nagy Imre és Kádár János alakja nem egészen tisztázott.  Nagy Imre népszerűsége az utóbbi időben kétségkívül nagy volt.  Ez érthető, hiszen ő hirdette meg  1953 júniusában az  új kormányprogramot, amely az első fellélegzést jelentette a sztálinizmus nyomasztó éveiben.

Őt üldözte és denunciálta a Rákosi-klikk  1955-ben,  s ezért több-kevesebb joggal élvezte a tömegek bizalmát.  Gerincességét látszólag megőrizte.  Annál különösebb azonban, hogy ugyanez a Nagy Imre vállalta  -- legalábbis eddig – az ódiumot a szovjet tankok segítségül hívásáért és a statárium bevezetéséért.  Ezek voltak első, bemutatkozó intézkedései (a forradalom kapcsán)…  Mit lehet mentségére felhozni? 

Egyrészt azt, hogy – kommunista lévén – először bizonyára ő is azt hitte, hogy csupán kis számú, elszigetelt ellenforradalmárról van szó, akiket mielőbb le kell törni egy gyors, együttes  magyar-szovjet katonai akcióval.  Szóval nem látott tisztán  és kissé meg is ijedt,  hiszen ő is csak kommunista, akit nemrég vettek vissza a pártba és szép karrier előtt állt – ha a párt uralkodó  párt marad. ..  Ezért egyezett bele a szovjet segítségbe…. A nép bizalma megingott Nagy Imrében.  Mindenesetre még visszaszerezheti – ha tudja.  Lehetséges azonban az is, hogy Nagy Imrére egyszerűen rákényszerítették  Gerőék a szóban forgó, népszerűtlen intézkedéseket…

A másik férfiú  Kádár János.  Népszerűségét indokolja, hogy szociáldemokrata volt és Rákosi alatt börtönben ült. De homályt vet alakjára az a tény, hogy ő is közösséget vállalt Gerővel, tagja volt  annak a K.V.-nek, amelynek Gerő volt az első titkára.  Talán nem tudta, hogy Gerő nem őszintén beszél a „tiszta lap”  politikájáról?  Ez túlságosan nagy politikai naivitás lett volna.  Vagy ő is csak taktikázott: „még mindig jobb, ha részt veszek benne”  alapon, vagy a saját érdekei miatt?  Ezek is nyitott kérdések. Minden attól függ, hogyan váltják be ígéreteiket.

Az eddigiek alapján a forradalmat összefoglalólag a következőképpen értékelem:

A mostani forradalom a sztálini önkényuralom maradványainak felszámolására irányul.  Célja ennek megfelelően kettős:  egyrészt a Sz.U.-tól való gyarmati függőség megszűntetése  és a nemzeti függetlenség biztosítása,  másrészt a bürokratikus centralizmus megszűntetése  és a szocialista demokrácia biztosítása.  A forradalom hajtóerői:  a munkások mint fő erő, továbbá az értelmiség és egyes kispolgári-polgári rétegek.  Ez a tény több szempontból érdekes. Oka, hogy az önkényuralom ezeknek az eredetileg ellentétes érdekű osztályoknak egyaránt rossz volt, tehát a változás egyaránt érdekükben állt.  A kispolgári-polgári rétegek természetesen nagyrészt a nyugati, kapitalista országok mintájára képzelték el a forradalom győzelme esetén  létrejövő társadalmi berendezkedést.  Ennyiben csakugyan volt bizonyos formális és alárendelt „restaurációs”  mellékíze a forradalomnak. Azért használom az idézőjelet, mert pl. a mai angol politikai rendszer megvalósítása – mutatis mutandis .. nálunk sem a Horthy-féle feudálkapitalizmushoz, sem a Rákosi-féle önkényuralomhoz képest  nem jelentene visszalépést, nem lenne restaurációnak nevezhető. A mostani forradalom tehát lényegében szocialista forradalom  (lehet).

Október  27.

 A fegyveres harc alakulásáról semmi biztosat nem tudok.  Ma délelőtt az Üllői úton nagy tankcsata volt, állítólag magyar és orosz tankok között.  A rádió szerint tegnap este a felkelők nagy része letette a fegyvert, de még három helyen vannak a városban felszámolatlan gócok.  Mindenesetre most, du. 4 óra körül még hallani  lövéseket, hol közelebb, hol távolabb.  Az üzletek ma egyáltalán nem nyitottak ki;  kimenési tilalom van, 3-nál több emberre lőnek az utcán.  „Tisztogató hadműveletek”  folynak.  Délelőtt egy repülőgép röplapokat szórt szét a város felett:  a párt K.V. tegnapi határozatát.  Minden jel arra mutat, hogy a még meglevő ellenállást most már fokozatosan le tudják törni, vérbe tudják folytani.  A harcolók nem kapnak segítséget, mert a fővárost nyilván körülzárták az orosz csapatok.  A lakosságot pedig megfélemlítették az utcákon cirkáló és tüzelő tankok;  igy az éhezés határán áll és szeretne visszatérni az élet rendes kerékvágásába.  Főleg erre alapítja pszichológiai hadviselését a kormány, amikor a rádióban teljesen elhallgatja a forradalom nyugati visszhangját  stb.

Ma tették közzé az új kormány névsorát.  Az új miniszterek úgyszólván kivétel nélkül kommunisták,  legnagyobb részük az önkényuralom idején is magas funkciót töltött be.  Kivételek:  Tildy Zoltán,  aki államminiszter lett és  Kovács Béla, a  Kisgazdapárt volt főtitkára, aki földművelésügyi miniszter lett.  Új emberek a kormányban:  Lukács György,  aki népművelési miniszter és  Babits Antal,  aki egészségügyi miniszter lett….  Alapvető személyi változások tehát a kormány összetételében nem történtek.  Ám a légkör kétségtelenül más, mint azelőtt.  A régi módszerekkel ma már nem lehet kormányozni.  S  nyilvánvaló, hogy a kormánynak ez az összetétele ideiglenes és nem lesz hosszú életű. 

Visszatérve a forradalom értékelésére;  érdekes, hogy nem akkor robbant ki, amikor az önkényuralom a tetőfokára hágott,, hanem amikor már az enyhülés, a javulás tünetei mutatkoztak.  Ebben feltehetőleg bizonyos törvényszerűség nyilvánul meg.  Úgy látszik, hogy a forradalom kirobbanásához már eleve szükség van a demokrácia bizonyos minimumára. Más megfogalmazásban:  a népi forradalmak mindig az önkényuralom hanyatlásának korszakában jelentkeznek.

Ami pedig a forradalom jellegét illeti,   ez sohasem teljesen egységes.  Minden forradalomban több irányzat keveredik,  s  jellegét az határozza meg, amely közülük a legerősebb.  Igy pl. az 1789-es francia forradalomban a polgári irányzat volt a legerősebb, de mellette ott volt a jakobinus irányzat is.  Az 1848-as forradalmakban szintén több irányzat keveredett, s ugyanez elmondható  az 1917-19-es forradalmakra is… Ezek a forradalmak szocialista jelszavakkal és célkitűzésekkel folytak le,  de többnyire polgári tartalmakat valósítottak meg.

A jelenlegi magyar forradalom fő iránya kétségtelenül szocialista jellegű.  Ennek kézzel-fogható bizonyítéka a forradalmi munkástanácsok létrejötte az üzemekben, és a munkások vezető szerepe a fegyveres harcokban.  Bizonyítéka az is, hogy nem hangzottak el olyan követelések, amelyek az államosítás vagy a földreform visszacsinálására, tehát restaurációra irányultak volna.  Egyes helyeken ugyan  pl. vallásszabadságot, Mindszenti teljes rehabilitációját és az állami gazdaságok földjének felosztását is követelték, de ez elszigetelt, provinciális jelenség (és különben sem jelentene restaurációt). Egyedül a  többpárt-rendszer követelése  okozhat némi problémát.  Ez a követelés érthető, hiszen a múltban sok hiba, bűn és önkényeskedés elkerülhető lett volna,  ha az uralkodó párt mellett legalább még egy párt létezhet  és fejthet ki önálló politikai tevékenységet.  A londoni rádió egy minapi hírmagyarázatában azt mondta, hogy az igazság sokoldalú, s ezért csak a sokoldalú társadalmakban érvényesülhet igazán.  Ez figyelemre méltó gondolat.

A hivatalos, marxista álláspont szerint ugyanis a szocializmus megvalósítása csak a proletárdiktatúra révén lehetséges, s ezt úgy értelmezik, hogy ebben az egész, átmeneti időszakban csak a munkásosztály pártja létezhet.  Kérdés azonban, hogy a proletárdiktatúra marxi gondolata valóban ezt jelenti-e?  Sőt, kérdés az is, hogy helyes-e egyáltalán a proletárdiktatúra marxi elmélete.  Szükség van-e a munkásosztály kizárólagos hatalmára a szocializmus megvalósításához?  Ezt Marx azzal indokolja, hogy a proletariátus az egyedüli, következetesen forradalmi osztály, mert nincs magántulajdona, így nem veszíthet mást, csak láncait.   Ám itt mindjárt felmerül két probléma:  1.  Következik-e ebből, hogy a munkások forradalmi úton megszerzett hatalmának  kizárólagosnak  kell lennie?  Hiszen – s ezzel Marx is tisztában volt – nem az ipari proletariátus az egyetlen kizsákmányolt osztály a kapitalizmusban, különösen a gyarmati vagy félgyarmati országokban.  A proletariátus érdeke megegyezik a többi kizsákmányoltak, az  összes  dolgozók  érdekeivel.  Semmi sem indokolja tehát, hogy a hatalomból kirekessze a többi dolgozó osztályokat, rétegeket.  Hiszen maga Lenin is úgy határozta meg  a proletárdiktatúrát, mint a „legteljesebb demokráciát”.  A proletariátus kizárólagos hatalma tehát csak a forradalom időszakában jogosult, addig, amíg a „kisajátítókat kisajátítják”, vagyis az államosítások és a földosztás befejezéséig. 

2..  Hogyan érvényes mindez a mai magyar viszonyainkra?  Hiszen nálunk egészen másként történt!   Az államosítások és a földosztás  nálunk nem proletárforradalom következtében, és nem a munkásosztály egyeduralma révén jött létre.  Sőt, a proletárdiktatúra ténylegesen még máig sem valósult meg, hiszen a Rákosi—Gerő féle önkényuralmat csak nem lehet proletárhatalomnak nevezni!  Ez az önkényuralom azonban egy vékony réteg kivételével az egész népet kizsákmányolta, beleértve a volt magántulajdonosokat is.  Az egész nép érdeke volt tehát ennek az önkényuralomnak a megdöntése.  Igy állt elő az a különös helyzet, hogy a munkásosztály e téren érdekközösségbe került a régi kizsákmányolóival.  A forradalomtól természetesen az önkényuralom megdöntésén túl nem ugyanazt várták, de érdekük ebben és a nemzeti függetlenség kérdésében megegyezett.

A szűk rétegre korlátozódó restaurációs ábrándok azonban semmiképpen sem jelenthetik azt, hogy a forradalom eredményeképpen ne az egész dolgozó nép, hanem csak a munkásosztály kezébe kerüljön a hatalom.  Ma már nem „proletárdiktatúrára van szükség nálunk, hanem igazi néphatalomra,  minden dolgozó rétegre kiterjedő,  szocialista demokráciára.  Más kérdés természetesen, hogy eléri-e ezt a mostani forradalom.  Lehet, sőt, valószínű, hogy közvetlenül nem éri el,  éppen a szovjet katonai beavatkozás miatt,  de  kihatásaiban előbb vagy utóbb  eléri..  (Hasonló volt a helyzet az 1848-as forradalom esetében is.)

 

Október  28.

Vasárnap van.  A harcok hatodik napja folynak.  A Dunántúl nagy része és Kelet-Magyarország nagy területei állítólag a felkelők birtokában vannak.  A  győri és pécsi rádióállomás szintén.  A kormány rádiója ma tűzszüneti felhívást hirdetett ki.  Ennek ellenére még mindig hallani ágyulövéseket és géppisztolysorozatokat.  Az utcán csak kettesével lehet közlekedni,  10 és 15 óra között.  Minden téren és főútvonalon szovjet tankok, ágyúk, aknavetők stb. állnak, a mellékutcákba irányított csövekkel.  A  Kilián-laktanyát valóságos tankcsorda őrzi és lövi.  Megszűnt a barátkozás a szovjet katonákkal.  A házakon nemzeti színű és gyászlobogók lengenek..  Az ENSz Biztonsági Tanácsa ma este kezdi a szovjet beavatkozás tárgyalását.  Egy pártbizottságról származó értesülés szerint a szovjet csapatok ma éjszaka visszavonulnak a fővárosból.  De addig, úgy látszik, fel akarják számolni az ellenállást.

S most, a nemzeti szabadságharccá nőtt  szocialista forradalom hatodik napján a jövőre gondolok.  Milyen lesz a jövő – és hogyan kell megváltoztatnom életemet?  Mert számomra világos, hogy – bár egyesek tévesen azt hiszik – az életet nem lehet ott folytatni, ahol abbahagytuk. A forradalom parancsa: változtassuk meg életünket.  Egyénileg is teljes határozottsággal le kell vonnom a forradalomból adódó tanulságokat.  Világnézetemben a forradalom nem hozott értékválságot, mert az értékek átértékelése nálam már korábban megtörtént.  De a forradalom előtt gyakorlatilag kompromisszumos álláspontra helyezkedtem.  Felmerül a probléma:  mennyiben lenne helyes ez ma?  Az elmúlt két évben ugyanis munkakörömnél fogva kénytelen voltam több vonatkozásban akaratlanul is együttműködni az önkényuralom híveivel és kiszolgálóival.  Kénytelen voltam, mert különben nem végezhettem volna képzettségemnek és érdeklődésemnek  (ez csak az elmúlt évre vonatkozik!)  megfelelő munkát.  Most azonban kételyek merülnek fel bennem arra vonatkozólag:  helyes volt-e akár csak látszólag is közösséget vállalni velük?

E  probléma megoldása persze szorosan összefügg  a marxista filozófia oktatásának jövőjével.  Még nem világos, hogy eltörlik-e ennek kötelező oktatását, vagy nem.  Annyi bizonyosnak látszik, hogy régi formájában nem marad meg.  Talán most sikerül megvalósítani azt az elgondolásomat, hogy pl. az orvosegyetemen csak filozófiát oktassunk, mégpedig nem a régi, dogmatikus, sztálinista filozófiát, hanem a filozófiatörténeten és a modern polgári irányzatok kritikai ismertetésén alapuló, dialektikus materializmust, az orvostudomány világnézeti problémáira alkalmazva.  Ez persze az eddiginél nagyobb felkészültséget kíván tőlem is, s őszintén szólva nem hiszem, hogy – néhány kivétellel – a jelenlegi marxizmus oktatók erre képesek lennének.  A marxizmust egyébként is teljesen lejáratták nálunk azáltal, hogy az önkényuralom szentesítőjévé, elméleti igazolásává aljasították.  Épp ezért félő, hogy – „a gyermeket a fürdővízzel” – a  prostituált marxizmussal együtt az alkotó marxizmust is elsöpri a forradalom szele.

Ebből a helyzetből adódik az a közvetlen és fő feladat, hogy  radikálisan le kell operálni, el kell távolítani a marxi, szocialista világnézet testéről a prostitúció fekélyeit.  Meg kell gyógyítani a marxizmust  és ki kell küszöbölni belőle mindazt, ami elavult és amit az önkényuralom bele hamisított.  Csakis így lehet visszaállítani tekintélyét.  S ha jelenleg nincsenek ehhez megfelelő káderek, akkor átmenetileg inkább meg kell szüntetni, vagy legalábbis fakultativvá kell tenni a világnézeti oktatást.  A magam részéről nem félek attól, hogy az új helyzetben  munka nélkül maradok.  Újjá kell építeni ezt a tönk szélére juttatott országot.  Van itt munka bőven,  s most már talán lehet dolgozni is,  szabadon és megújult kedvvel.

U.i.  Az utóbbi sorokat már Nagy Imre  új kormány-nyilatkozatának hatására írtam.

Október  31.

Az elmúlt két nap alatt a forradalom ügye végleges és visszavonhatatlan győzelmet aratott.  Ebben döntő része volt annak, hogy katonáink és rendőreink a szovjetek vérengzése láttán egységesen a forradalom oldalára álltak. Vidéken – elsősorban a Dunántúlon és a borsodi üzemekben – az emberek nem avatkoztak be az eseményekbe… Azóta a szovjet csapatok a kormány felszólítására megkezdték kivonulásukat Budapestről, s a mai napon valószínűleg az utolsó szovjet tank is eltűnik az utcákról.

Közben kiderült az is, hogy nem Nagy Imre hívta be a szovjet csapatokat és nem ő hirdette ki a statáriumot, s hogy első beszédét géppisztolyokkal a háta mögött  mondta el a rádióban.  De nem ez a legfontosabb.  Tegnapi rádióbeszédében Nagy Imre bejelentette  az  egypárt-rendszer megszűnését  és szabad választások megtartását a szovjet csapatok kivonulása után.  Tildy Zoltán államminiszter, a „szűkebb kabinet”  tagja már felhívást is intézett a Kisgazdapárt régi vezetőihez, hogy kezdjék meg a párt újjászervezését.  Hasonló felhívást tett Erdei Ferenc a Parasztpárt híveihez.  Kádár János pedig a kommunistákat hívta fel  megújulásra;  számolva azzal, hogy a párt sorai a forradalom következtében meginogtak, s a karrieristák elhagyják a pártot.  Megkezdődött a Szociáldemokrata párt újjászervezése is. Új napilapok születtek meg:  az  „Egyetemi ifjúság”, az „igazság”  stb. Röplapok tömege árasztja el a várost;  legtöbbjük pontokba szedett követeléseket tartalmaz  és általános sztrájkra szólít fel a szovjet csapatok teljes kivonulásáig.  A Kossuth és a Petőfi Rádió átalakult  „szabad rádióvá”.  Tegnap este óta már nem helytálló az a jelszó, amit egész mostanáig hallani lehetett, hogy ti.  „hazudik a rádió!”

A  szovjet „Napsugár áruházak”  után tegnap a szovjet  „Horizont” üzletek is kigyulladtak, ma pedig a pártközpont és a VI. kerületi pártház felgyújtásáról hallottam.  A  forradalomnak ezeket a kilengéseit elítélem:  a jogos népharag jogtalan és értelmetlen megnyilvánulásai,  amelyek a fasizmus módszereire emlékeztetnek..  Egyéb tünetek is vannak, amelyekből arra következtetek, hogy a forradalom bizonyos vonatkozásokban szélsőségekbe kezd átcsapni..  Tegnap egy tüntető csoport  „Mindszentit a kormányba!”  jelszavakat kiabált.  A csepeli nemzeti tanács követelései közt van egy olyan pont is, amely az ifjúság valláserkölcsi nevelésének biztosítását kívánja. Megjelent a pesti utcán a  klerikalizmus, hogy a győztes népi forradalom vállain visszaszerezze elvesztett pozicióit.  Egy klerikális röplap az államosított egyházi iskolák visszaadását, a szerzetesrendek visszaállítását és egyéb ilyesmit követel.  Megalakult a „Keresztény Ifjúsági Szövetség”  és rádiófelhívásban kért  Nyugatról erkölcsi és anyagi támogatást.  Mindszentit kiszabadították, visszahelyezték érseki poziciójába;  ma reggel érkezett meg budai palotájába.  A papok szemmel láthatólag lázas tevékenységet fejtenek ki.

Ezek a tünetek természetesen egyáltalán nem váltanak ki belőlem lelkesedést, ellenkezőleg:  A  klerikalizmus felújulása  valóban restaurációs veszélyeket rejt magában.   [ Itt a publikálásból kimaradt egy rész. ]

A legutóbbi események alapján könnyű felismerni, hogy annak a pártnak,  amelynek nevéhez fűződik az önkényuralom minden szörnyűsége:  az  MDP-nek  egyelőre nem lesz tekintélye, még akkor sem, ha radikálisan leszámol eddigi hibáival.  A párt nevét fel kell adni, a dogmatizmussal együtt.  Egy  új,  szocialista  pártot kell létrehozni, amely átveszi és továbbfejleszti a marxizmus legjobb hagyományait.  Mindenekelőtt pedig világnézetét, a történelmi fejlődéssel lépést tartó  dialektikus materializmust.  A legsürgősebb feladatok közé tartozik egy új lap, elméleti folyóirat létrehozása, amely a nem prostituált szocialista világnézet szócsöve lenne.

November 1.

Gyorsan peregnek az események, minden napnak megvan a maga szenzációja.  Ma ezek a legfontosabbak:

1.       Nagy Imre miniszterelnök és megbízott külügyminiszter  Andropov szovjet nagykövet előtt kijelentette, hogy Magyarország  azonnal felmondja a Varsói Szerződést,  kimondja az ország semlegességét és követeli az újabban hazánkba érkező szovjet csapatok azonnali visszavonását.

2.       Kádár János bejelentette az MDP  feloszlatását és egy új párt, a  Magyar Szocialista Munkáspárt  megalakulását.  A párt új lapja a Népszabadság.  Ezenkívül ma jelentették be a Katolikus Néppárt, a Demokrata Párt és egyéb pártok megalakulását.

3.       Anglia és Franciaország fegyveres támadást intézett Egyiptom ellen.  Bombáztak több egyiptomi várost és elsűllyesztettek egy hajót a suezi csatornán.  Az ENSz közgyűlés ma tárgyalja az angol-francia intervenciót.  A helyzet alakulására két veszély felmerülése jellemző:  az egyik a világháborús veszély, a másik a restaurációs veszély.  A világháborús veszélyt egyrészt az egyiptomi intervenció hozta létre  (ami egyébként megmutatta, hogy amikor hatalmi érdekekről van szó,  akkor Anglia és Franciaország sem különb a Szovjetuniónál.).  Másrészt – az előzővel szoros összefüggésben – a magyar helyzet alakulása.  A legutóbbi  napokban ugyanis a pesti utcán  alig leplezetten megjelent a nyilt ellenforradalom:  a pártházak felgyújtása, az ÁVH-sok válogatás nélküli felkoncolása, a kommunisták üldözése, az antiszemitizmus és a klerikalizmus.

A  szovjetellenes hangulat fokozódása természetesen aggasztja a szovjet vezetést, s az egyiptomi intervenció láttán most  --úgy látszik – feljogosítva érzi magát a nyilt katonai fenyegetőzésre – annál is inkább, mert a világ figyelme most a szuezi ügy miatt elterelődött Magyarországról.  A  szuezi ügy számunkra a lehető legrosszabb időben érkezett.  A  párttal kapcsolatos jóslatom igen gyorsan valóra vált.  Nekem tetszik az új szocialista párt, amelynek intézőbizottságában Lukács György is szerepel… Ha az új párt vigyáz arra, hogy még kisstílű sztálinisták se keveredjenek sorai közé, és a dogmatizmusnak még az árnyéka se vetüljön rá,  akkor előbb-utóbb tekintélyre fog szert tenni és a választásokon akár 20%-ot is szerezhet.  S ami a legfőbb:  megakadályozhatja a restaurációs kísérleteket.  Ez nem azt jelenti, hogy az állami tulajdonnak a mai formájában kell fennmaradnia.  A közösségi tulajdon nem feltétlenül azonos az állami tulajdonnal.  Ez utóbbi csak egyik formája a közösségi tulajdonnak.  A szocializmus lényege pedig a közösségi tulajdon, amelynek formái  pl. szövetkezeti, részvénytársasági vagy az össznépi tulajdon.  Ez utóbbi azonban valószínűleg a szocializmus fejlettebb fokának felel meg.  A legnagyobb beruházásokat igénylő vállakozások lehetnek össznépi jellegűek  (pl. vasút, atomipar stb.) – ezek legyenek állami kezelésben.  A kisebb üzemek, vállalatok  stb. azonban szövetkezeti, ill. részvénytársasági tulajdont is képezhetnek, s a népgazdasági terv laza keretein belül önállóan gazdélkodhatnak.  Az üzemek munkáját pedig önállóan irányítsa a  munkástanács.   [ Itt is kimaradt egy rész.]

November  17.

Az elmúlt két hét során új, tragikus események történtek.  A  szabadságharcot vérbe fojtotta az újabb szovjet katonai intervenció, amely még ma is tart.  Vegyük sorra a fontosabb eseményeket. 

Mindszenty biboros nov. 2.-án a rádión keresztül  „szózatot”  intézett a néphez, melyben „a közérdek által korlátozott magántulajdon” elve  alapján, és a nyugati országok segítségére támaszkodva  vázolta fel az ország jövőjét,  visszakövetelve a katolikus egyház összes jogait és tulajdonait.  Ez a beszéd a Gerő-féle beszéd ellenpólusának tekinthető;  a haladás, a kibontakozás szempontjából éppoly káros volt és éppúgy olaj volt a tűzre, mint az.  Mindszenty „szózata”  nyiltan ellenforradalmi jellegű volt;  az ő politikai fellépése igazolni látszott azokat, akik az ellenforradalom rémével ijesztgették a kommunistákat és a Szovjetuniót.  Ezekben a napokban – mint már említettem – az ellenforradalom, a burzsoá restauráció és a „fehér terror”  veszélye csakugyan jelentkezett. A győztes forradalom vállain pimaszul előre tört a klerikalizmus, a sovinizmus, az antiszemitizmus és a kommunista-üldözés.  Helyenként fasiszta-ízű kilengések is előfordultak.  Megkezdődött a pártok marakodása a koncért, a poziciókért.  Előbújtak a rég letűnt horthysta elemek.

Mindez azonban előre látható és elkerülhetetlen volt a forradalom győzelme esetén.  A történelem nem ismer olyan forradalmat, amelyben ne fordultak volna elő kilengések, s amelyet ne próbáltak volna egyesek (a zavarosban halászók)  a maguk önző céljaira kihasználni.  Természetesen, mihelyt az új helyzet, a forradalmi hatalom konszolidálódik, minden külső beavatkozás nélkül is megszűntek volna ezek a kilengések…  Minden jel arra mutat, hogy a nov. 5.-ével kezdődő héten újra megindult volna a termelő munka, s vele együtt gyorsan helyreállt volna a törvényes rend is.

De sajnos, nem ez történt.  A szovjet csapatok nov. 4.-én, vasárnap hajnalban alattomosan és váratlanul megtámadták a fővárost.  Maléter Pál honvédelmi minisztert, aki egy küldöttséggel épp a szovjet hadiszálláson járt, hogy a csapatok kivonásáról tárgyaljon velük,  foglyul ejtették.  Nagy Imre  a jugoszláv követségre, Mindszenty az amerikai követségre menekült.   A szabad Kossuth rádió utolsó adásaiban Nagy Imre és az Irószövetség  segélykérő felhívásait sugározta.  A szovjet tankok gyorsan lerohanták a fővárost, s vasárnap délben már a Parlamentet is elfoglalták, méghozzá harc nélkül, mert az ott levő, magyar katonaság vezetői kitűzték a fehér zászlót.  A hadsereg általában nem tanusított komoly ellenállást a sokszoros túlerőben levő szovjet csapatokkal szemben.  Ezek körülvették a laktanyákat és azzal fenyegetőztek, hogy halomra lövik őket, ha nem teszik le a fegyvert.  A váratlan támadással tehát a honvédséget sikerült leszerelni.

Ellenállás mégis volt.  Fiatal civilek, munkások és diákok  puskával, géppisztollyal és benzines palackokkal felszerelve szálltak szembe a szovjet hadigépezettel.  A Kilián laktanya és néhány más „sündisznó-állás”  hosszú napokig tartotta magát a sokszoros túlerővel szemben.  Hősies, de reménytelen volt ez az ellenállás.  A szovjet parancsnokság tankokat, tüzérséget, repülőket és gyalogságot vetett be  néhány ezer géppisztoly és puska ellen. Példátlan mészárlás, rombolás és hajtóvadászat kezdődött.  Ha valamelyik ház ablakából puskalövés hangzott el, a tankok rommá lőtték a házat.  A mi városrészünkben nagyméretű  (kb. 120 cm-es) aknákkal lőtték a lakóházakat.  Egy ilyen akna a mi bérházunkból is levitt két emeletet, közte az anyám szobáját és a konyhát.  A körúton és más főútvonalakon egyetlen ép ház sem maradt.  A lakosság napokig  (kb. egy hétig)  a pincében élt.  Hivatalos becslés szerint kb. tízezer lakás dőlt romba, s a halottak száma is tízezer fölött van az újabb szovjet beavatkozás nyomán.

A külföldi rádiók közlése szerint  az időközben érkezett erősítésekkel együtt mintegy  12 szovjet hadosztály tartózkodik hazánkban.  Több helyről hallottam, hogy ezek harci gázzal is fel vannak szerelve, s állítólag használták is egyes helyeken a fővárosban.  Ez utóbbit fenntartásokkal kell fogadni;  bár azok után, amit magam is tapasztaltam  (hogy ti. lakónegyedeket, klinikákat  stb. aknavetővel lőttek)  hajlamos vagyok bármilyen barbárságot feltételezni a szovjet megszállókról.   [ Itt ismét kimaradtak részek ]

November  20.

Katonai szempontból a legutóbbi napok általában csendesek voltak.  Az utcákon szovjet tankok és páncélautók sétálnak fel s alá, s csak éjszakánként hallatszik hol közel, hol távolabb egy-egy lövés-sorozat vagy ágyúszó. A felkelők kiszorultak a fővárosból, s a budai hegyeken keresztül Ausztria felé próbálnak útat törni maguknak.  Ellenük szovjet csapatokat vonultatnak fel a nyugati országrészekben.  Az elfogottakat deportálják.  Erről sok, ellentmondó hiresztelés szól.  Voltak hírek, amelyek szerint a harcok első napjaiban az elfogottakat kivégezték.  Pl. egy csoportot, amely a Corvin-közben megadta magát, a Rákóczi térre terelték és sortűzzel kivégezték.  Mesélték, hogy a Móricz Zsigmond körtéren egy légópince lakói közül 21 fiatalembert kivégeztek, mert a pincében levő telefonok miatt az oroszok azt gondolták, hogy a felkelőket irányító központra bukkantak.  Ilyen hírek az utóbbi napokban már nincsenek, de tény – s ezt a „Népakarat”  c. napilap mai száma is elismeri -- , hogy a pesti utcákon az oroszok hol itt, hol ott váratlanul összefogdossák a „gyanús”  egyéneket és ismeretlen helyre viszik őket, akárcsak  1945-ben.  Tény, hogy gyakoriak a letartóztatások, s igen sok hír megerősíti, hogy a letartóztatottakat zárt vagonokban a keleti határ felé szállítják.  A Kádár-kormány természetesen tagadja, hogy fiatalok ezreit a Szovjetunióba deportálják;  csak annyit ismer el, hogy az elfogottakat „lakóhelyüktől távolabb helyezik el”.  De hát lehet-e hinni a Kádár kormánynak?

S ezzel áttérhetünk az események politikai vonatkozásaira.  A Kádár kormány létezéséről nov. 4.-én, vasárnap reggel… értesültem a rádióból.  Persze nem a szabad Kossuth rádióból, mert az ebben az időben még Nagy Imre utolsó, drámai hangú nyilatkozatát sugározta, hanem egy, magát meg nem nevező rádióadó hullámhosszán, amely – mint később a külföldi rádióból megtudtam – a délkelet-Európának szánt szovjet rádióadó hullámhossza. Ez az adó közölte Kádár János nyilatkozatát, mely szerint Nagy Imre tehetetlensége az ellenforradalommal szemben őt és néhány társát  (Apró, Münnich  stb.)  arra késztette, hogy nov. 1.-én szakítson Nagy Imrével és új, ún. „forradalmi munkás-paraszt kormányt”  alakítson, s kérje a szovjet csapatok újabb beavatkozását.. A nyilatkozat ismertette a Kádár kormány  15 pontból álló programját is.  Ez a semlegesség és a Varsói Szerződés felmondása kivételével úgyszólván mindent átvesz Nagy Imre programjából.

A Kádár kormányról azóta sem tudok sokkal többet.  A „Népszabadság”  c. napilap  nov. 12.-én közölte Kádár beszédét, melyben sötét színekkel ecsetelte az „ellenforradalmi fehérterror”  részleteit és szándékait  (a föld, a gyárak stb. visszaadása régi tulajdonosaiknak, valamennyi demokratikus hazafi lemészárlása, függetlenségünk eladása a gyarmattartó imperialistáknak stb.) – és kinyilvánította a vezetés eltökéltségét a múlt hibáinak gyökeres felszámolására.  Kádár szerint a szovjet csapatokat azért kellett újra segítségül hívni, mert „végveszélybe került a dolgozó nép hatalma”.  Szerinte Nagy Imre „feladta a munkásosztály pozicióit”. Kijelenti, hogy ők az „igazi népfrontpolitika alapján”  állnak, s hajlandók együttműködni mindazokkal, akik a rendszer alapján  állnak.

Kádár azóta több ízben kísérletet tett arra, hogy Nagy Imrét  megnyerje, mindeddig eredménytelenül.  Más pártok, pl. a Parasztpárt vezetőinél is próbálkozott, hasonló eredménnyel.  Jelenleg is nyilván arra törekszik, hogy valamilyen bázist teremtsen kormányának, elismertesse magát az ország közvéleményével és hatalmát konszolidálja.  Nehéz megmondani, sikerül-e végül, de tény, hogy egyelőre igen kevesen bíznak Kádárban. Ezt mutatja az is, hogy az üzemekben még mindig csak a munkásoknak kb. egyharmada jelenik meg, a rádió és a sajtó állandó könyörgése és fenyegetőzése ellenére.  Ez a bizalmatlanság érthető. Elnyerheti-e valaha a lakosság többségének bizalmát egy olyan kormány, amely egy külföldi hatalom megszálló hadseregének durva, fegyveres beavatkozása révén jutott hatalomra, s amelynek tagjai többségükben a Rákosi—Gerő klikk uralma idején is vezető pozicióban voltak?  A Kádár kormányt szovjet tankok juttatták be a Parlamentbe;  ugyanazok a tankok, amelyekre Rákosi és Gerő rendszere is támaszkodott.  Következésképpen a Kádár kormánynak éppen annyi köze van a magyar néphez, amennyi az említett szovjet tankoknak, s a mögöttük álló, idegen nagyhatalomnak.  A Kádár kormány bábkormány.

November  21.

Néhány nappal ezelőtt került nyilvánosságra Tito beszéde, melyben a magyar és az egyiptomi eseményeket elemezte.  Érdekes és jelentős Tito álláspontja.  Elítéli az első szovjet beavatkozást, amely szerinte katasztrofális következményekhez vezetett.. A másodikat is hibának tartja, de olyannak, amely egy még nagyobb rossz, az ellenforradalom megakadályozására és a szocializmus megmentésére irányult, s amennyiben ez sikerült, annyiban igazolható.  Nagy Imrét, mint erélytelent hibáztatja.  Kádárról viszont azt mondja:  azt képviseli, ami ma Magyarországon a legbecsületesebb.  Az egész beszéd igen jellemző Tito középutas politikájára.  Kifelé Tito a semlegeség, a mindkét blokktól független, szocialista álláspont jelmezébe burkolózik;  jócskán bírálja a szovjet vezetést, de méginkább az angol-francia imperializmust.  Valójában azonban a második szovjet intervenció igazolásával és a Kádár kormány támogatásával komoly engedményeket tesz Moszkvának.  Mindenesetre Titonak sok mindenben igaza van, s főleg az a közlése jelentős, hogy a szovjet vezető körökben is ellentétes irányzatok harcolnak egymással.

Egyelőre úgy látszik, a sztálinista irányzat erősebb.  Ez szerintem azzal függ össze, hogy a szovjet vezetésben a katonák  (Bulganyin, Vorosilov, Zsukov stb.)  dominálnak.  A sztálinizmussal való szakítás igen következetlen.  Ma a szovjet vezetés válaszút előtt áll:  vagy visszatér a sztálini módszerekhez, vagy enged  a tömegek és a világközvélemény nyomásának, s tovább halad az engedmények, a demokratizálás útján.  Jó lenne végig gondolni, hová vezet az egyik, s hová a másik út.  …

A mi szempontunkból – és az egész emberi fejlődés szempontjából – természetesen az lenne kívánatos, hogy a dolgok a demokratizálás, a szocializmus irányába fejlődjenek a Szovjetunióban.  Azt hiszem, a helyzet ott is kezd megérni egy szocialista forradalomra.  Ez lenne hivatott arra, hogy megváltoztassa a tulajdonviszonyokat, kivegye a termelési eszközöket az élősködő párt és állami bürokrácia kezéből és a valóban dolgozók közösségi tulajdonává tegye.  Ezzel kapcsolatban persze igen sok, megoldatlan probléma merül fel.  Miért nem képes a szovjet rendszer a munka termelékenységének gyors emelésére?  Miért nem képes az egyéni érdekeltség helyes elvének gyakorlati megvalósítására?  Vajon csakugyan az állami tulajdonban van a bajok gyökere?  Tisztázni kellene a Sz.U.-ban uralkodó tulajdonviszonyok természetét.  Annyi világosnak látszik, hogy az állami tulajdon azonosítása a népi (össznépi)  tulajdonnal  üres absztrakció, hamis látszat, a tényleges viszonyok elködösítése.

November  24.

A barbár szovjet imperializmus bűnlistája ismét gyarapodott:  Nagy Imrét és társait – köztük filozófus-kollégámat, Tánczos Gábort – akik a Kádár kormány írásbeli garanciája alapján elhagyták a jugoszláv nagykövetséget, az oroszok elrabolták, letartóztatták és Romániába deportálták.  A Kádár kormány 24 órával később  (tegnap este)  azt hazudta, hogy Nagy Imre és társai már több mint két hete kérték, hogy egy másik szocialista országba költözhessenek.  Ebből persze egy szó sem igaz. Hiszen, ha csakugyan szándékukba lett volna ilyesmi, akkor  nyilván Jugoszláviába mentek volna  (s először haza mentek volna csomagolni).  A jugoszláv rádió már feltárta a világ előtt Nagy Imréék elrablásának körülményeit.

A Kádár kormány bábkormány jellege ezáltal még világosabb.  Az oroszok fütyülnek a bábkormány „garanciáira”, ez pedig gátlás nélkül hazudik, hogy igazolja megbízóit, fehérre mossa az emberrablókat.   Megundorodtam ezektől a gengszterektől!  Hát lehetséges ilyesmi a 20. században? ..  S mindez a szocializmus nevében történik. A nyugati kapitalisták persze nem sokat törődnek Nagy Imréék deportálásával.  Elvégre kommunistákról van szó – még ha ellenzéki kommunistákról is -- , miért fájjon nekik a kommunistákat ért jogtalanság?  Csak annyiban érdekli őket, amennyiben propagandisztikus hasznot jelent és gyengíti az ellenfél táborát.  Mert ez az esemény csakugyan újabb csapás a már egyébként is csapásoktól szédelgő, szocialista mozgalomra.  A bűnöket a szocializmus nevében követik el, s ezzel teljesen lejáratják, diszkreditálják a szocializmust azok előtt, akik elhiszik, hogy  ez  a szocializmus – vagyis a tömegek előtt.  Hiszen, ha ez a szocializmus, akkor igaza van a nyugati kapitalistáknak:  szent háborút kell indítani ellene, hogy még az írmagja is kipusztuljon!

Ki fogja megmenteni a meggyalázott, diszkreditált szocializmus ügyét?  Ki fogja világgá sikoltani az igazságot, hogy  a munkásmozgalmat nyugaton és keleten is prostituálták?  Ki fogja visszaadni a csalódott emberek hitét, ki fogja visszautasítani a megvesztegetők kenyerét, ki fogja megszabadítani az elárultakat?  Talán Hruscsov? Vagy Churchill?  Vagy a római pápa?  Félő, hogy a meggyalázott igazság elmenekül a Földről, szabadabb világok felé, s az emberiség egyre mélyebbre süllyed a cinizmus, a nihilizmus mocsarába.  „Oda lett az emberek vetése” – írta a kesergő, öreg Vörösmarty…  Tisztító vihar, szocialista forradalom : erre volna szükség, nemcsak a szovjet tömb provinciáiban, hanem elsősorban a sztálinizmus fellegvárában, Moszkvában… Szeretnék optimista lenni, szeretnék bízni abban, hogy ez a szükségszerű fejlődés nem egy újabb világháború nyomán fog bekövetkezni.  Tudom, hogy tökéletes szabadság és tökéletes társadalmi berendezkedés gyakorlatilag sohasem valósulhat meg.  De az emberi fejlődés – ha van ilyen – szükségszerűen ebben az irányban halad, s ezt a fejlődést sokáig feltartóztatni nem lehet.  A fejlődés természetesen holnap is ellentmondásos lesz, de  ezzel együtt humánusabb.

December 1.

Az ország általános helyzete alig javult az elmúlt héten.   A bányászok nagy része sztrájkol, s ez önmagában is lehetetlenné teszi a munka folytatását, normálissá tételét a vasutnál stb.  Az ország gazdasági helyzete most, a tél küszöbén valóban katasztrofális.  Az árukészletek kimerülőben vannak, utánpótlás pedig alig-alig érkezik. Ha ez így megy tovább, az infláció elkerülhetetlen. S mit tesz a Kádár kormány  a katasztrófa veszélyének elhárítására?    Semmit!   Azazhogy – butaságból vagy szolgalelkűségből --  konokul visszautasítja a munkástanácsok jogos követeléseit és fenyegetőzik;  mondván, hogy az ellenforradalmat nrm lehet engedményekkel legyőzni, hanem csak terrorral.   Kádár a héten beszédet mondott, amely tartalmában és hangnemében olyan, mintha Rákosi vagy Gerő fogalmazta volna.  Kádár a munkástanácsokat  „felesleges, anarchiát okozó”  szerveknek tartja,  azt szeretné, hogy ne politizáljanak, hanem csupán az üzemek gazdasági irányításával törődjenek.  Szerinte nincs szükség arra, hogy a munkástanácsoknak kerületi, városi vagy országos központjai legyenek;  maradjanak csak külön-külön – „divide et impera”!

 Kádár, aki a Nagy Imre kormány tagjaként annak idején helyeselte az egypárt-rendszer megszűntetését és a több párt részvételével tartott, szabad választások előkészítését,  most ismét a kommunista párt monopolhelyzete mellett foglalt állást.  Igérte ugyan, hogy később ki fogja bővíteni kormányát „más gondolkozásúakkal:  pártonkívüliekkel és szakemberekkel”,  de csak olyanokkal, akik a szocialista rendszer  (értsd: a Kádár.féle gyarmati behódolás)  alapján állnak.  Hallgatólagosan azt is beismerte Kádár, hogy Nagy Imre ls csoportja nem a maga jószántából távozott Romániába.  Kijelentette, hogy az egész Nagy Imre-ügy „idejétmúlt dolog”, és hogy Nagy Imre igen sok kárt okozott az országnak.  (Hír szerint azóta Lukács György, Vas Zoltán és Szántó Zoltán is eltűnt lakásáról.)  A szovjet csapatok kivonásáról Kádár mélyen hallgat, ellenben agyonveréssel fenyegeti „az ellenforradalom tigrisét”, s egész beszédéből az derül ki, hogy mindenki ellenforradalmár, aki nem ért egyet vele.  Ez a merev, sztálinista beszéd persze csak olaj az elkeseredés tüzére.

Annál meglepőbb számomra, hogy vannak emberek (pl. volt munkatársaim között is),  akik hajlandóak támogatni ezt a züllött és áruló klikket,  sőt, benne látják a kibontakozás egyedüli útját.  Ezeknél nyilván nem annyira politikai naivitásról van szó, mint inkább egyéni, anyagi érdekről.  A kibontakozásról azonban érdemes és szükséges gondolkozni.  A jelenlegi helyzetben mi lehet ennek reális útja?   A politikai világhelyzet bonyolult és napról-napra változó.  A világot két részre szakító katonai-politikai tömbök belső válságokkal küszködnek.  Talán ez a fő oka annak, hogy a Nyugat ma nem tud erőteljesen fellépni a Kelettel szemben.  Kelet pedig feltehetőleg a saját, belső válságának ellensúlyozására, ill. leplezésére kifelé agressziven és fenyegetőleg viselkedik.

Mindez persze csak felületes politizálgatás.  Mélyebben kellene elemezni a nemzetközi erőviszonyokat és az alapjukat képező, gazdasági kérdéseket.  Arra nem nehéz rájönni, hogy ebben az egész világgazdasági és politikai folyamatban egyre erőteljesebben nyilvánul meg egy – jobb szó híján – integrálódási vagy globalizálódási tendencia

December  3.

A  kibontakozáson sokat töprengek.  Az bizonyos, hogy a reális kibontakozás a külső  (nemzetközi)  és a belső viszonyok alakulásának függvénye.  Egyszerű volna a dolog, ha a nagyhatalmak megegyeznének az általános és ellenőrzött leszerelésben és felszámolnák külföldi támaszpontjaikat. Egyelőre azonban szó sincs ilyesmiről. Sőt, mint pl Nehru mondta,  visszatértünk a hidegháborúhoz… [ Itt megint kimaradtak részek ]

December  11.

A katonailag levert forradalom politikailag és erkölcsileg nincs legyőzve;  erkölcsileg nem is győzhető le.  A Kádár rezsim csak a katonai megszállásra és a rendőrterrorra tud támaszkodni.  Kétségbeesett erőfeszítéseket tesz a dezorganizált párt újjászervezésére, de néhány ezer kompromittált funkcionáriuson kívül úgyszólván senki sem akar belépni az MSZMP-be.  Néhány „karhatalmi tiszti századot”  sikerült összetákolni, s ezek szovjet egységekkel közreműködve lázas sietséggel tartóztatnak le mindenkit, akire a gyanú árnyéka esik.  A tömeges letartóztatások, a lakosság megfélemlítését célzó akciók :  ezek Kádár „érvei”, amelyekkel gyűlölt és talajtalan rezsimjét alátámasztja.  Mindez persze csak növeli a feszültséget… Jellemzésül egy adat:  a nyugati országhatáron – a megerősített szovjet-magyar ellenőrzés ellenére – eddig már több, mint 130 ezren hagyták el az országot a forradalom kezdete óta…

A szovjet intervenció csupán pillanatnyi, katonai eredményeket hozott;  minden egyéb vonatkozásban érzékeny vereséget jelent az orosz imperializmus számára.  A dolgok logikája előbb-utóbb elhozza majd a kibontakozást és az új Magyarországot, amely ma még csak álmainkban él.  TERMÉSZETESEN NEM FOGOM EZT ÖLBE TETT KEZEKKEL VÁRNI.  A MAGAM TERÜLETÉN ÉS A MAGAM FEGYVEREIVEL HARCOLNI FOGOK ÉRTE.

 1956 Szilvesztere:

Hamarosan 28 éves leszek. Csaknem három évtized. S mit értem el ennyi idő alatt?  Miért éltem, milyen célok vezettek?  Elértem-e valamit?  S milyen feladatok következnek a helyzetből?...  Az utóbbi időben  (különösen a forradalom óta)  egyre inkább izgat  az életcél  kérdése.  Politikai jegyzeteim éppúgy, mint a fenti, morális meggondolások  végső soron ennek tisztázását próbálták szolgálni.  De mindez távolról sem elegendő… Érzem a belső sürgetést,  a tudatosítás  szükségességét… John Keats  sorai jutnak eszembe:

„Ha félelem fog el, hogy meghalok,

s nem aratom le termő agyamat,

s mint gazdag csűrök, teli könyvsorok

nem őrzik meg az érett magokat,

akkor a szép, új világ partján

tűnődve állok, egyedül –

s Hír, Szerelem  a semmibe merül.”

Vajon a halhatatlanság vágya működik bennem is, amelyre a vallás oly olcsó vigaszt, kényelmes, de illuzórikus megoldást kínál?  Honnan e különös vágy?  Miért akarok valami maradandót alkotni, amiben tovább élek – és akarok-e egyáltalán?  Mit akarok?  Hogyan rendezzem be az életemet?  Mennyit töprengtem már ezeken!.. A válaszút egy alternativa formájában merült fel bennem:  az alkotás gyötrelmét, vagy a pillanatok élvezetét  válasszam? „Exegi monumentum aere perennius”  vagy „dum loquimur, fugerit invida aetas:  carpe diem  quam minimum credula postero”.

Két, homlokegyenest ellentétes életelv!... Mennyire igaza van Rilkének, amikor azt írja:

„Adj, Uram, mindenkinek oly halált, 

mit sajátjaként érlelt élete ,

hol kínt, szerelmet, s értelmet  talált.” 

Igen, értelmet,  az élet értelmét! ..  Emlékszem, egyszer tartottam erről a témáról egy ismeretterjesztő előadást.  Ebben sorra vettem a  különböző felfogásokat:  pl. a polgári életcél:  vagyont gyűjteni, hírnevet, gyönyört  stb.  A vallásos életcél: üdvözülés, mennyország.  Az elnyomottaké:  felszabadulás, ”földi paradicsom”  stb.  Megállapítottam, hogy az élet célja általában a  boldogság.  Persze azt már nem tudtam megmondani, hogy mi a boldogság és miért jelent ez a fogalom annyi különböző dolgot.  Idéztem Vörösmartyt:  „Mi dolgunk e világon?  Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért.”  Igen ám, de mik ezek a „legnemesbek”?  Vörösmarty szerint a nemzetet kell kivívnunk a mély süllyedésből, „s a szellemharcok tiszta sugaránál  olyan magasra tenni, mint lehet.”

Kérdés persze, hogy mit is jelent „magasra tenni  egy nemzetet, s csakugyan érdemes-e ilyen, nehezen felmérhető feladattal vesződni egy életen keresztül?  Érdekes  Makarenko felfogása is, aki szerint  az élet igazi  értelme:  a holnap öröme.  Csakhogy ő sem mondja meg, mi is legyen hát a holnap öröme, amiért érdemes élni?  Ez ugyanis egyrészt a világszemlélettől (értékrendszertől),  másrészt a körülményektől függ.

Akár testi, anyagi, akár szellemi örömökről van szó,  ezek mindig valamilyen szükségletek kielégítéséből adódnak.  Tehát  az élet célja végső soron  a megújuló és változó szükségletek kielégítésében  található.  Ennek persze összhangban kell állnia a társadalom  szükségleteivel.

Két hatalmas, mindent átfogó, ellentétes tendencia működik a világban:  az  integráció  és a differenciáció.  Milyen cél vagy feladat adódik ebből az egyének részére?  Nyilván az, hogy  képességeik szerint részt vegyenek a társadalom létének fenntartásában, törvényszerű integrálódási és differenciálódási folyamataiban, gazdasági és kulturális életében.  Ez azonban csak akkor sikeres, ha jól ismerik a társadalom életének törvényszerűségeit.

Ezzel lényegében körvonalaztam saját életem legalapvetőbb célkitűzését is, ami értelmét megadja:  Erőmhöz és képességeimhez mérten hozzájárulni a társadalom anyagi és kulturális életének, s benne saját életemnek  fenntartásához és törvényszerű  előre-haladásához  (vagyis változó szükségleteinek kielégítéséhez).  E fő cél elérésének egyedüli eszköze  a  termelés,  a szellemi vagy fizikai munka.  Mégpedig a kor szinvonalán álló és egyre növekvő szinvonalú munka.  Ennek előfeltétele pedig a megfelelő szinvonalú  ismeretszerzés.

Ennek alapján elemezhetem, hogy jelenlegi körülményeim között  milyen konkrét formában jelentkezhetnek ezek a célok, eszközök és előfeltételek. (Pl. hogyan állok a szellemi javak termelésével  stb.)  ..  Korábban a pszichológia állt érdeklődésem előterében, később azonban az irodalom, majd a filozófia és a politika került központi helyre.  .. Mivel jelenleg csak filozófiából van egyetemi végzettségem,  egyelőre csakis erre támaszkodhatok… legszívesebben a filozófia és a pszichológia határterületének témáin dolgoznék, elsősorban a személyiséggel kapcsolatos problémák tisztázásán. Ezt nyugodtan tekinthetem  egész életre szóló életcélnak is..  Természetesen nem öncélként, hanem  a  nevelés,  s ezen keresztül a társadalom életének, fejlődésének szolgálataként.

                                                                        

Széljegyzetek és aforizmák,  1957

Mottó: Vigyázat, robban!

                       Tartalom:

1.      Problémák és feladatok

2.      A tulajdonviszonyokról

3.      A marxizmustól a sztálinizmusig

4.      Nácizmus és sztálinizmus

5.      A „népi demokráciákról”

6.      A magyar forradalomról

7.      A két  táborról

1.      Problémák  és  feladatok

Az alapkérdés, amelynek ilyen vagy olyan megválaszolásától a részproblémák megoldása és a társadalmi cselekvés sikere  függ, a következő:  Milyen világtörténelmi perspektívát rejtenek magukban a társadalom fejlődését meghatározó törvényszerűségek?

Az amerikai és a német imperializmus történeti fejlődéséből adódó azonosságokat és különbségeket  Lukács György  nagyjából helyesen fejtegeti.  A szovjet-hatalom fejlődését és ideológiáját azonban a szocializmus jegyében idealizálja.  A feladat ezért az, hogy a keleteurópai fejlődés vizsgálatában is a történelmi materializmust alkalmazzuk, kimutatva azonosságait és különbségeit a nyugati fejlődéshez viszonyítva.

Meg kell próbálni szélesebb történelmi perspektívából közeledni a mai társadalmi problémákhoz. Talán a legfontosabb a  „sztálini korszak”  új, kritikai értékelése. Ez a korszak – mint általában történni szokott – önmagáról rózsaszínű képet festett, sőt, sok más korszakon túltett a szertelen öndícséretben és a más véleményekkel szembeni türelmetlenségben. S most kiderült, hogy a sztálini korszak önjellemzése nagy mértékben illúzórikus volt:  hamis tudat, azaz „ideológia” volt, a szó marxi értelmében.

Tisztázni kellene az un. szocialista táborban uralkodó tulajdonviszonyok természetét. Felmerült ugyanis az a probléma, hogy az „állami tulajdon” azonosítása a népi („össznépi”) tulajdonnal esetleg csak üres absztrakció, hamis látszat, a tényleges tulajdonviszonyok elködösítése.

                            2. A tulajdonviszonyokról 

A sztálinisták minden erőfeszítésükkel azon vannak, hogy a szocializmust a termelőeszközök állami tulajdonára egyszerűsítsék le, s úgy tüntessék fel a dolgot, mintha ez eleve kizárná a kizsákmányolást.

gazdasági kizsákmányolás lényege abban áll, hogy  egy  (kisebb) csoport a tulajdonában levő termelőeszközök révén kisajátítja a társadalom másik (nagyobb), termelőeszközökkel nem rendelkező csoportja által termelt értéktöbbletet  (vagy legalábbis annak nagy részét).  A gazdasági kizsákmányolással mindig együtt jár – részben, mint következménye, részben, mint előfeltétele – a  politikai és kulturális  kizsákmányolás. Az előbbi a közügyek intézéséből való  (többé-kevésbé teljes) kirekesztést, tehát a hatalom, a politikai jogok  (nagy részének)  kisajátítását;  az utóbbi  a kulturális javak (magasabb részének)  kisajátítását jelenti.

A mindenkori uralkodó osztály a társadalomnak az a (kisebb) csoportja, amely a tulajdonában levő termelőeszközök, államhatalom és kulturális intézmények révén gazdaságilag, politikailag és kultúrálisan kizsákmányolja, elnyomja és irányítja  a  társadalom  többi csoportjait.

A klasszikus kapitalizmusban a gazdasági kizsákmányolás fő formája az  egyéni kisajátítás  volt:  a tulajdonosok közvetlenül és egyénileg sajátították ki az értéktöbbletet. A modern kapitalizmusban a gazdasági kizsákmányolás fő formája a  részvénytársasági kisajátítás:  a tulajdonosok közvetve és kollektíve sajátítják ki az értéktöbbletet. Ez utóbbi esetben közvetlenül és egyénileg már nem rendelkeznek a termelőeszközökkel.

A részvénytársasági kisajátítás és tulajdon már a valóságos tulajdonviszonyok leplezése, elködösítése. Még inkább alkalmas erre az  állami tulajdon,  az állami kisajátítás. Míg ugyanis az egyéni, tőkés kisajátítás esetében a kizsákmányolás ténye  viszonylag könnyen felismerhető  (hála Marx művének!),  addig az állami kisajátítás esetében a kizsákmányolás úgyszólván személytelenné válik, maguk a kizsákmányolók eltűnnek a hatalom apparátusa mögött, s úgy jelennek meg, mint ennek az apparátusnak szerény alkalmazottai, felelősségteljes adminisztrátorai.

Ettől a látszattól csak akkor szabadulhatunk, ha feltesszük a kérdést: kinek a kezében van az államapparátus, mint a gazdasági és politikai hatalom eszköze? Az állami tulajdon ugyanis valójában azoknak a tulajdona, akik az államhatalom birtokában rendelkeznek az államapparátussal.

Az állami tulajdon esetében alapjában két lehetőség van:  1. Ha az államhatalom és apparátus gyakorlatilag  (tehát nem csak formálisan)  egy kis csoport kezében van, akkor a termelőeszközök is gyakorlatilag ennek a csoportnak a tulajdonát képezik, s ez a csoport – közvetve és kollektíve – kizsákmányolja, elnyomja és irányítja a társadalom többi csoportjait. 2. Ha  az államhatalom és apparátus gyakorlatilag a társadalom többségének (vagy egészének)  kezében van, akkor a termelőeszközök is gyakorlatilag a társadalom többségének (vagy egészének) tulajdonát képezik, s a megtermelt értéktöbbletet ennek a többségnek szükségletei szerint használják fel. Szocialista tulajdonviszonyokról – Marx  szerint is – csak ez utóbbi esetben beszélhetünk.

    A termelőeszközök „állami tulajdona” és az értéktöbblet állami kisajátítása tehát önmagában még nem jelenti a kizsákmányolás megszűnését, hanem csak abban az esetben, ha az állam teljesen a dolgozó tömegek ellenőrzése és irányítása alatt áll.

      Egyetlen sztálinista sem állítja, hogy a nyugati kapitalista országok iparának államosított szektorában dolgozó munkásokat nem zsákmányolják ki. Ezzel elismerik, hogy államosított üzemben is folyhat kizsákmányolás.  Miért tagadják mégis ugyanezt  saját országuk állami kisajátítására nézve? Azzal érvelnek, hogy az általuk vezetett állam a „nép állama”. Csakhogy az uralkodó polgári pártok is ezt mondják, sőt, Hitler is erre hivatkozott.

      Mi a kritériuma annak, hogy egy állam valóban a nép állama-e, tehát hogy az állami tulajdon a nép tulajdona-e?  Semmi esetre sem az, hogy  melyik párt van uralmon. S még csak az sem, hogy egy, vagy több párt van uralmon (koalíció), illetve, hogy van-e egyáltalán ellenzéki párt, vagy nincs.  Lenin szerint a kritérium osztálytársadalomban az, hogy kiknek a számára van demokrácia és kiknek van diktatúra. Ez nála konkrétan azt jelenti, hogy az ilyen államban a megdöntött kizsákmányolók számára –régi helyzetük visszaállítására irányuló törekvéseikkel szemben – diktatúra van, mindenki más számára pedig demokrácia. Lenin nem tette ugyan hozzá, de felfogásából nyilvánvalóan következik, hogy a népi államban (vagy proletárdiktatúrában) nincs szabadságuk azoknak, akik a multban nem voltak ugyan kizsákmányolók, de hozzájuk hasonlóan ki akarják sajátítani az államgépezetet, s egy másik kisebbség akaratát igyekeznek rákényszeríteni a többségre. Ehhez hozzátehetnénk még, mint objektiy kritériumot, hogy népállamban az anyagi és kulturális életszínvonal különbségei csökkenő tendenciát mutatnak, s egyetlen népréteg életszínvonala sem csökken egy, a termelőerők mindenkori fejlettségének megfelelően megállapított minimum alá.

A munkásosztály hegemóniája csak akkor lesz megalapozott, ha nemcsak elméletileg, mint „osztály”  lesz gazdagabb, hanem tagjai gyakorlatilag is magasabb gazdasági (s ennek nyomán kulturális)  színvonalon fognak élni, mint más társadalmi rétegek. (Vagy legalább ugyanolyan színvonalon.) A történelem tanusága szerint ugyanis mindig a gazdaságilag legerősebb osztályok kezébe kerül a politikai hatalom.

Ebből következik:

1.    Ahol a munkásosztály többsége az állítólagos hatalomátvételt követő  5—10  év mulva is szegényebb marad, ott valójában nem beszélhetünk proletár-hatalomról.

2.    A munkásosztály hatalmának gazdasági megalapozása csak úgy lenne biztosítható, ha kollektív tulajdonába vehetné a termelőeszközöket, amelyekkel dolgozik. Ha a föld azé, aki megműveli, legyen a gyár is azé, aki benne dolgozik. A gyárat persze nem lehet kiparcellázni. De a megtermelt értéktöbblettel – az adó levonása után – munkájuk értékének arányában rendelkezhetnének. (Gyári kollektíva, mint szövetkezet vagy részvénytársaság.)

       A  részvénytársasági  tulajdon és a  szövetkezeti tulajdon  azonossága abban van, hogy mindkettő kollektiv és közvetett tulajdonforma. A különbség köztük az, hogy az első esetben a tulajdonosok a befektetett tőkéjük alapján részesednek a nyereségből, míg az utóbbi esetben munkájuk alapján részesednek az általuk termelt értéktöbbletből. Ez teszi a részvénytársasági tulajdont polgári, a szövetkezeti tulajdont pedig szocialista tulajdonformává. (Persze a kettő keveredhet is.)

      A tulajdonformák „fejlődésének” természetes útja valószínűleg a következő: egyéni tőkés tulajdon, részvénytársasági tulajdon, szövetkezeti tulajdon, össznépi (állami) tulajdon. A tulajdonviszonyok szocialista átalakítása tehát ezt az útat követheti.

3.    A marxizmustól a sztálinizmusig

A marxizmus a nyugateurópai (elsősorban a német) társadalmi fejlődés terméke, a 19. század második felében. A sztálinizmus a keleteurópai (elsősorban orosz) társadalmi fejlődés terméke a 20. század első felében. Vannak azonosságaik és vannak különbségeik, de mindkettő csak keletkezésük és fejlődésük helyének, idejének és körülményeinek figyelembe vétele esetén érthető meg a maga igazi mivoltában.

       Mi az, ami időtálló a marxizmusból?  Semmi esetre sem a konkrét részletek és hipotézisek, hanem elsősorban az általános szemlélet és módszertan. Marx és Engels legfőbb érdeme, hogy kidolgozták egy új, korszerű és átfogó tudományos világnézet körvonalait, s ezzel a társadalomtudományoknak szilárd megalapozottságot tettek lehetővé. Ez persze nem jelenti azt, hogy a dialektikus és történelmi materializmus tévedhetetlenséget biztosít bárkinek, aki alkalmazását megkísérli. Marx és Engels sem voltak tévedhetetlenek, még kevésbé követőik és vulgarizálóik. A marxizmus konkrét elméleti anyagából eddig tulajdonképpen csak a klasszikus kapitalizmus politikai gazdaságtani bírálata bizonyult időtállónak. Az un. "tudományos szocializmus" jórészt hipotézisek gyüjteménye, amelyek még ma is utopikusak és problematikusak.

A marxizmus a szocialista mozgalom ideológiája, s mint ilyen, a kapitalista társadalmi rend ellentmondásainak terméke és tükrözője. Eredeti formájában tehát a marxizmus az elnyomottak világszemlélete, az alávetetteké, a hatalomból kizártaké. Később azonban – elsőként Oroszországban – a marxizmus uralkodó, állami ideológiává lett. Ez a fejlemény a kereszténység fejlődésére, átalakulására hasonlít.

kereszténység és a szocializmus   fejlődése közötti analógiákat már Engels észrevette és megemlítette egy tanulmányában. („Az őskereszténység történetéhez”,  Neue Zeit, 1894) Kezdetben a kereszténység is az elnyomottak ideológiája volt, de fokozatosan átalakult egy új, kizsákmányoló osztály ideológiájává, s ezzel társadalmi funkciója gyökeresen megváltozott. Később a  megreformált  kereszténység  (amely az eredeti formára hivatkozva fejlődött magasabb színvonalra)  ismét alkalmassá vált a haladás szolgálatára egy ideig. A kereszténység fejlődésének ez az ellentmondásos jellege szükségszerű volt, s a tények azt mutatják, hogy a szocializmus fejlődése is ellentmondásos.

A szocializmus belső ellentmondásait és a különböző szocialista irányzatok harcát a marxizmus megalapítói is látták. Ebben a harcban a marxizmus kerekedett felül, mert ez a szocialista irányzat volt a legkorszerűbb, legracionálisabb.  A marxizmus gyorsan terjedt a tömegek között, mert reális szükségletet elégített ki, elősegítette érdekeik felismerését, törekvéseik megvalósítását. Erőszakos eszközök (pl. a Bismarck-féle szociális törvény) nem vezettek eredményre vele szemben. Az igazi veszélyt a szocialista mozgalomra és elméletére nézve a marxizmus legalizálása jelentette.

A marxizmus  legalizálása  kétféleképpen következett be: egyrészt hivatalosan megtűrt és elismert ellenzéki ideológia formájában  (ez volt a kisebb veszély), másrészt hivatalos, állami ideológia formájában. Az analógia a kereszténységgel itt is kézenfekvő. A legalizált kereszténység államvallássá válva az uralkodó osztály engedelmes eszközévé vált. S ez nem úgy történt, hogy megtagadták a lázadó őskeresztény tanokat, hanem úgy, hogy szükségleteiknek (az uralkodó osztály szükségleteinek) megfelelően értelmezték és bizonyos részeiket gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták.  Persze történtek igen lényeges módosítások és „továbbfejlesztések”  is:  a mennyek országát áthelyezték a túlvilágra stb.

A pápák körül kialakult a „személyi kultusz”:  egyedül ők voltak „tévedhetetlenek”, ők értelmezhették helyesen Krisztus szavait, s irthatták tűzzel-vassal az eretnekeket. A kereszténység „egyedül üdvözítő vallás” lett, s jogot formált az egész világ meghódítására, az emberiség „megváltására”. Az egyház valójában egy hatalmas, fegyelmezett, centralizált pártszervezet volt, amelynek sok országban voltak fiókszervezetei, s amely, hatalomra kerülvén kisajátította, maga alá rendelte a világi hatalmat. A papok, mint pártfunkcionáriusok a kereszténység uralma idején kiváltságokban részesültek, s felső rétegük rendkívül meggazdagodott.  Az uralomra jutott kereszténység és a marxista szocializmus analógiáit részletekbe menően lehetne folytatni.

Oroszországban 1917 előtt valóban idejétmúlt, feudális társadalmi berendezkedés és hatalom volt:  a cárizmus. Vele szemben csakugyan a marxizmus lenini irányzata képviselte legradikálisabban a haladást. De miután teljesítette pozitiv történelmi feladatát,  a cárizmus megdöntését, s egy új, demokratikusabb hatalom és államszövetség megteremtését, ez az irányzat egyre inkább (Lenin halála és a NEP után) bürokratikus centralizmusba merevedett, s végül is egy új önkényuralom kiszolgálójává vált.

Mi a lényege ennek az átalakulásnak?  Hasonló, mint a kereszténység esetében. Ott egyrészt közölték a hívő tömegekkel, hogy a „megváltás” már megtörtént, másrészt közölték, hogy „isten országa” csak a túlvilágon érhető el.  Itt pedig közölték a tömegekkel, hogy „felszabadulásuk” a kizsákmányolás alól már megtörtént, a jólét és bőség országa pedig csak a kommunizmusban érhető el.

A kezdeti időkben kétségtelenül volt is – legalább néhány vonatkozásban – tényleges felszabadulás, persze csak azon a primitiv fokon, amely az akkori, elmaradott Oroszország körülményei között elérhető volt. Rövidesen kiderült azonban, hogy a tőkefelhalmozást, amit a cári feudálkapitalizmus csak éppen megkezdett, az új hatalomnak folytatnia kell (ha nem akar megbukni). A helyzet így megváltozott. Sztálin erélyesen irányt vett az iparosításra, a tőkefelhalmozásra, olyan új (egyesek szerint csak a kifejlett tulajdonviszonyoknak és az atomkornak megfelelő) formában, amelyben lényegében az egész gazdasági élet egyetlen monopolszervezet, az állam vezetése alatt állt.

A szovjet-orosz társadalmi fejlődés szemléltetően bizonyítja, hogy a (marxi értelemben vett)  modern szocializmus, melynek gazdasági lényege éppen a modern kapitalizmusénál magasabb termelékenység és életszínvonal elérése, nem alakulhat ki egy gazdaságilag elmaradott, félfeudális társadalomból, nem kerülheti meg az eredeti tőkefelhalmozás és a bővített újratermelés hosszú folyamatát.  Természetesen, ha már egyszer valahol kialakultak a szocialista viszonyok, ezek viszonylag gyorsan magukba asszimilálhatnak akár ősközösségi, vagy rabszolgatartó viszonyok között élő, elmaradott népeket a közbeeső fejlődési szakaszok átugrásával – de a modern szocializmus első formáinak eredeti kialakulása sohasem történhet így.

Egy magasabb fejlődési fok formáinak egy alacsonyabb fejlődési fok tartalmaira való rákényszerítése – ez az ellentmondás jellemzi a szovjet-orosz társadalmi fejlődés első évtizedeit. Ez azt jelenti, hogy a látszólag szocialista formákban  (s ennek megfelelően rengeteg szocialista illúzióval) alapjában véve kapitalista tartalmak  valósultak meg. S persze épp ebből az ellentmondásból kifolyólag mind a forma, mind a tartalom sajátságosan eltorzult. Marx azt mondta, hogy a szocializmus csakis a világ legfejlettebb kapitalista országaiban, és egyidejűleg jöhet létre. Lenin és követői 1917 után eleinte abba az illúzióba ringathatták magukat, hogy Marxnak ezt a tételét megcáfolta a történelem. Ma már azonban a szocialisták is egyre világosabban felismerik, hogy a történelem nem Marx tételét cáfolta meg.

Oroszországban 1917 előtt csak az egyéni tőkés kisajátítás fejlődött ki úgy-ahogy. Ennek politikai vetülete egy félfeudális, bonapartisztikus cári hatalom volt. A részvénytársasági kisajátítás és ennek politikai vetülete, a parlamentarizmus, a polgári demokrácia a cári Oroszországban még úgyszólván ismeretlen volt. A fejlődés természetes menete ezért az lett volna, hogy a cárizmus megdöntése után egy hosszabb (legalább 15—20 éves)  NEP-korszak következik, melyben kifejlődik a részvénytársasági kisajátítás és átnő szövetkezeti kisajátítássá.  Ennek megfelelően a parlamentarizmus és a többpárt-rendszer lehetőséget nyujtott volna az általános demokratizálódásra, a centralizmus fenntartása mellett.

Az intervenciók leküzdése, és különösen Lenin halála után a bolsevik vezetők saját monopolhelyzetükből adódó illúziók rabjává váltak.  Győztek, tehát gyakorlatilag igazuk lett, s ebből a tudatból lassanként kifejlődött náluk a tévedhetetlenség illúziója. Megízlelték a hatalom gyönyörét, s kialakult bennük a hatalomhoz való ragaszkodás. A nép a forradalomban velük harcolt a cárizmus ellen, s ez azt az illúziót keltette bennük, hogy a nép – bármit tesznek – mindig velük van, s hogy aki velük nem ért egyet, az feltétlenül a nép, a haladás ellensége.  

A tömegek aktiv vagy passziv támogatásával újonnan hatalomra került társadalmi csoportok „hősi illúzióit” a történelemből jól ismerjük. A burzsoázia esetében maga Marx és Engels leplezte le ezeket az illúziókat, kimutatván, hogy – ha egy ideig volt is bizonyos jogosultságuk – konzervativ társadalmi funkciót töltenek be a burzsoázia uralmának eszmei védelmében. Oroszországban a bolsevikok csoportja jutott hatalomra 1917-ben. „Hősi illúzióik” mintegy tíz év leforgása alatt elvesztették történelmi jogosultságukat. Természetesen nem várhatjuk el tőlük, hogy ezt a tényt ők maguk leplezzék le. Azt lehetne mondani, hogy Szovjet-Oroszország akkori körülményei között a szocializmus gyors megteremtésének célkitűzése irreális volt, s az erre irányuló erőfeszítéseknek szükségszerűen torz eredményekhez kellett vezetniük.

 Az alapvető tények, amelyek az 1917 utáni szovjet-orosz társadalmi fejlődés lényegének megértéséhez szükségesek, a következők:  a)  A cári Oroszország rendkívüli ipari és kulturális elmaradottsága, félfeudális jellege.  B)  Bolsevikok és mensevikek  stb. vetélkedése az oroszországi szocialista mozgalomban.  C)  A bolsevikok hatalomra jutása, monopolhelyzete, időleges tömegbázisuk (a békéről és a földről szóló dekrétum  stb. következtében).  D)  A bolsevikok harca a hatalom megtartásáért (a külső intervencióval szemben, és befelé két irányban: fehérgárdisták, Trockij  stb.), aminek következtében a szilárd pártfegyelem és az állami centralizmus élet-halál kérdésévé vált számukra.  e)  Ez a szigorú, bürokratikus centralizmus tartósan megakadályozta a  demokratizmus kibontakozását. Ehhez járult, hogy Oroszországnak sohasem voltak demokratikus hagyományai.  F)  A centralizmus feltételeként  és következményeként nagyra duzzadt a párt-  és állami bürokrácia.  G)  A bürokratikus centralizmus kiépülésével a társadalom újra hierarchikusan tagolódott, és megjelent a személyi kultusz.  H)  A hatalom ilyenformán elszakadt, elidegenedett a tömegektől, s egy új, kiváltságos vezető réteg, egy bürokratikus „új-nemesség”  kezébe került, később pedig egyre inkább Sztálin kezében összpontosult.  I)  A termelőeszközök állami monopóliuma és a tervgazdálkodás, vagyis a termelés állami irányítása lehetővé tette az összes dolgozó maximális kizsákmányolását, s ezáltal a nehézipar gyors kifejlesztését, az államgépezet tökéletesítését, a fegyverkezést  stb.  g)  A hatalom gazdasági és katonai megerősödésével párhuzamosan, a belső elnyomás külpolitikai vetületeként megjelentek a világhódító törekvések.

Marx óta tudjuk, hogy az uralkodó politikai ideológia is felépítmény-jellegű, vagyis a mindenkori tulajdonviszonyok eszmei visszatükröződése és védelmezője. A Szovjetunió sztálini korszakának ideológiája, az un. sztálinizmus ennek megfelelően szintén az ebben a korszakban fennálló tulajdonviszonyokat tükrözi (torzan ugyan)  és védelmezi.  (A sztálinizmus fogalma jelentheti a Sztálin által létrehozott, ill. vezetett társadalmi rendszert is;  itt most ideológiai értelemben használjuk.)  A sztálinizmus ebből a szempontból a hatalmon levő bolsevik vezető réteg, a „szovjet újnemesség” kollektiv tudata, osztálytudata. A sztálinizmus tartalmazza ennek az uralkodó osztálynak önmagáról és saját társadalmi helyzetéről alkotott minden illúzióját és vágyálmait.

A sztálinizmus a marxizmus egyenes folytatójának, jogos örökösének, sőt, megvalósítójának hiszi és hirdeti magát. Valójában viszont – bizonyos formai azonosságok ellenére – a sztálinizmus tartalma és társadalmi funkciója homlokegyenest ellentétes a marxizmuséval. A marxizmus és a sztálinizmus közötti különbség természetére nézve  bizonyos fokig hasonlít az őskereszténység és az uralomra jutott, államvallássá lett kereszténység közötti különbséghez. Kétségtelen, hogy a sztálinizmus a marxizmusból nőtt ki, látszólag, mint továbbfejlesztése, valójában, mint elfajulása.

Mi tette lehetővé, hogy a marxizmust, amely lényegénél fogva forradalmi elmélet, egy önkényuralom igazolására lehessen felhasználni?  Főleg három körülmény, ill. tényező:  A) Egyes, a marxizmus gazdag eszmei anyagából kiemelt tételek, hipotézisek önkényes értelmezése.  B)  A marxizmus bizonyos tételeinek figyelmen kívül hagyása.  C)  A marxizmusnak „továbbfejlesztés” címén történő eltorzítása.  A szocialista világmozgalom további fejlődése szempontjából döntő jelentőségű feladat a marxizmus és sztálinizmus hamis azonosításának leleplezése, a sztálinizmus részletekbe menő, tudományos bírálata.

       Az az érvelés, amely az 1917-es forradalom haladó jellegére hivatkozva próbálja igazolnia mai szovjethatalom „haladó jellegét”, éppoly hamis, mintha az egykori polgári forradalmakra hivatkozva a mai kapitalizmus haladó jellegét bizonygatnánk.

                            4. Nácizmus  és  sztálinizmus

A mai modern  szociálfilozófia egyik legfontosabb problémája és feladata a nácizmus és a sztálinizmus azonosságának és különbözőségének megállapítása. Persze a kérdés ilyen felvetése a sztálinisták szemében már önmagában véve is súlyos eretnekség. Nyugaton viszont általában a másik szélsőség uralkodik:  a kettőt egyszerűen azonosítják,, vagy puszta frazeológiai különbséget látnak köztük. Tudományos igényű összehasonlítás esetén azonban rögtön kitűnik, hogy a különbségek nemcsak frazeológiaiak, hanem történelmiek. A kérdés inkább az:  Nem ugyanazok az objektiv (gazdasági-társadalmi) tendenciák rejlenek-e mind a nácizmus (ill. fasizmus), mind a sztálinizmus (ill. bolsevizmus) mögött?

Kétségtelen, hogy a német és az orosz társadalmi fejlődés sok hasonló vonást mutat:  a kapitalizmus késői  kifejlődése, a feudális maradványok hosszú továbbélése  stb.  Párhuzamok kínálkoznak a wilhelminus korszak és a cárizmus között  1917 előtt;  a weimari köztársaság  és a lenini szovjet köztársaság, mint a hitleri, ill. sztálini önkényuralom bevezetői és előkészítői között  (: gyengeségük folytán, amely éppen a történelmi fejlődés sajátosságaiból eredt  stb.) A gazdasági és politikia fejlődés hasonlóságaiból adódnak az ideológia, a szociális demagógia hasonlóságai.

Lukács György szerint a fasiszta irányú fejlődés fő oka Németországban a demokratikus tapasztalat és hagyomány hiánya. Közismert, hogy az 1917 utáni Oroszországban ez a körülmény még inkább fennállt. Lukács szerint a nemzeti szocialista demagógia sikerének másik fő motívuma, hogy Németország késői kapitalista fejlődése folytán nem rendelkezett gyarmatokkal, s  így a világ újrafelosztására törekedve, mint „proletár nemzet”  léphetett fel. A hitleri demagógia a német és nyugati imperializmus versengését  „a monopoltőke elleni nemzeti és szociális felszabadító háborúvá hazudta át”. (Az ész trónfosztása, 614.old.) 

A nemzeti szocialista mozgalom és a bolsevik kommunista mozgalom eredetüknek, a hatalomátvétel körülményeinek tekintetében élesen különbözik. A nácik kezdettől fogva élesen elhatárolták magukat a marxizmus szociáldemokrata és kommunista irányzataitól, bár szociális demagógiájuk sok ötletet merített mindkettőből. De ők nem kapcsolódtak egyetlen irányzathoz, hanem eklektikusan összeválogatták a számukra használhatót valamennyiből  (az alap kétségkívül a fajelmélet volt). A hatalomátvétel időpontja nem egy világháború, hanem egy világgazdasági válság végére esett, és sokkal zökkenőmentesebben zajlott le, mint a bolsevikok hatalomátvétele. A nácik egy köztársaságot döntöttek meg, a bolsevikok egy félfeudális önkényuralmat. A nácik a marxista munkásmozgalmat és a zsidókat üldözték hatalomra jutásuk után, a bolsevikok viszont a tőkéseket, földesurakat, kulákokat, eszereket  stb.  A nácik nem államosították a termelőeszközöket, hanem megelégedtek az ipar állami irányításával.

A fő különbség a nemzeti szocialista és a kommunista mozgalom között az, hogy az előző már eredetileg is népellenes, demokrácia-ellenes mozgalom volt, míg az utóbbi csak fokozatosan vált azzá. A hitleri és a sztálini rendszer gazdasági lényege az egész termelés (főleg az ipar) állami irányítása. Társadalmi lényege egy új elit kialakulása és uralma egy diktátor közvetítésével. A náci újnemesség is a társadalom különböző osztályaiból rekrutálódott, de nem számolt le olyan radikálisan a régi uralkodó osztállyal, mint a szovjet újnemesség, hanem kompromisszumot kötött vele, sőt, egy részét kooptálta. A szovjet újnemesség  (vagyis a bolsevik mozgalom felső rétege) ezzel szemben inkább a bürokratiukus párt- és állami (+ tömegszervezeti) apparátusra támaszkodott.

A társadalom szerkezete mindkét esetben hierarchikus:  a ranglétra tetején a vezér, a diktátor áll, majd megfelelő rangsorban közvetlen tanítványai következnek, aztán az állami és mozgalmi funkcionáriusok, miniszterek, gauleiterek, megyei titkárok és így tovább, le egészen a házbizalmiakig.  A szovjet és a náci újnemesség társadalmi helyzetéből egyaránt szükségszerűen fakad a félelem és a megvetés a tömegek iránt, az „élcsapat”, vagy a „faji elit” szembeállítása a néppel.  A politikai vezetés problémáit, mint a párt belső problémáit  igyekeznek eltitkolni a tömegek előtt  stb.

Mindkét rendszer az állandó félelemre és a teljes létbizonytalanságra alapozta a maga uralmát. Ennek eszközei:  a titkosrendőrség  (Cseka, Gestapo), a koncentrációs táborok, a spicli-rendszer  stb. Mindkét rendszer állandóan fenyegeti „a nép, a haza ellenségeit”, vagyis a gyakorlatban mindenkit, aki önálló véleményt mer nyilvánítani, vagy valamilyen szempontból gyanússá válik a rendszer szemében.  Az egypárt-rendszer, a 99%-os választási győzelmek, a kirakat-perek és egy kisebbségnek kíméletlen, a fizikai megsemmisítésig menő üldözése, a szolgalelkűség kitenyésztése és ennek talaján a személyi kultusz felvirágzása a nácizmus és a sztálinizmus közös  ismertető jegyei, amelyek a két rendszer lényegéből fakadnak.

Nehéz lenne megítélni, hogy melyik szociális demagógia hatásosabb és veszedelmesebb:  a nácizmusé, vagy a sztálinizmusé.  A kettő közötti hasonlóság azonban meglepő. A nyugati  „zsidó—plutokrata”  polgári demokráciával Hitler szembe állítja az új, magasabb rendű, nemzeti szocialista, germán demokrácia jelszavát. Sztálin majdnem szó szerint elvégzi ugyanezt a szembeállítást, az „idejétmúlt, hazug” polgári demokrácia  és az új, magasabb rendű, szocialista, szovjet demokrácia között. Itt nem kutatjuk, hogy melyikük a plagizátor.  Hitler kétségtelenül a német uralkodó osztálynak azt a régebbi tendenciáját folytatja, amely Németország társadalmi és politikai elmaradottságát, mint „magasabb rendű” állami és kulturális formát magasztalta.

A „germán demokrácia”…”valójában teljes megsemmisítését jelenti a nép minden befolyásának az állami döntésekre… A náci propaganda azonban a rabszolgaságba döntésnek, az intézményessé lett szolgalelkűségnek ezt az állapotát, mint az egész nép politikussá tételét próbálta feltűntetni” – írja Lukács György, nem is sejtvén, hogy ezzel a sztálini korszak szovjet demokráciájáról is ítéletet mondott.

A „felsőbbrendű emberekből” álló náci faj-elit, és a „különös emberekből” álló, sztálini párt-elit között nem nehéz párhuzamot vonni. Bäumler, a nácizmus hivatalos filozófusa polémiát folytat a polgárság, a polgári korszak ellen, lekicsinyli a polgári kultúrát, kitűzi a „polgáriatlanítás” feladatát. Mindez – akárcsak a sztálinizmusban – az általános militarizálás vonalán történik. Az értelmiséget  „politikai katonaságra”  (majdhogynem „éberségre”) akarja nevelni. A náci ideológia hangoztatja, hogy  a „megmerevedett, holt polgári világ”-gal szemben a „proletár germán nemzet” képviseli az életet, a jövőt.  Jünger (egy másik náci filozófus) szerint a német munkás kezében van letéve az egész emberiség jövője. A munkás mítosza persze Jüngernél a háborús-agressziv imperializmus mítosza. Sztálinnál talán nem?

Az osztály-hovatartozás és osztályidegenség kritériuma a sztálinizmusban éppoly önkényes és szubjektiv, mint Hitlernél a faji hovatartozásé.  Teljesen a hatalom birtokosaitól függ, hogy kit tekintenek osztályidegennek, és kit nem.  A rendszer engedelmes eszközeinél nem számít a polgári származás, míg mást, mert valamely kérdésben eltérő véleményt hangoztat, azonnal „osztályidegennek”  nyilvánítanak.  Ugyanígy „fajhűség” és „osztályhűség”, valamint „faji becsület” és „osztálybecsület” a nácizmusban, ill. a sztálinizmusban egyaránt a politikai amoralizmus fügefalevelei. „Hősnek” azt tartják, aki a rendszer minden parancsának vakon engedelmeskedik.

A mozgalom, ill. a hatalom ellenségei iránti emberiességet mindkét rendszer üldözi, s így az egész népet embertelenségre  („éberségre”)  neveli, sőt, kényszeríti. A különbség az, hogy a nácik nyiltan beszéltek a „humanitás  alkonyáról”, míg a sztálinizmus egy „új belső használatra szánt elmélete (ezt bizonyítja Hruscsov XX. Kongresszusi, titkos beszéde), amely a legmagasabb politikát irányítja. Valószínűleg sok minden világosabbá válna, ha erre napfény derülne. Egyébként, hogy a szovjet vezető réteg a marxizmust, mint saját, állítólagos vezérfonalát csak annyiban veszi komolyan, amennyiben – céljainak megfelelően értelmezve és „konkretizálva” – fel tudja használni, azt nem egy példa szemlélteti. (A XX. Kongresszus anyaga, a Jugoszláviával kapcsolatos politikai humanizmus” jelszavával takarta embertelenségét. Közismert, hogy a náci faj-elit  rendelkezett egy bizalmasan kezelt „belső fajelmélettel”, s általában a napi politikai szükségleteknek megfelelően módosította a hivatalos elméletet. Feltehető, hogy a szovjet párt-elitnek is van egy szigorúan titkos elmélete.

  A nácizmus és sztálinizmus egy további, közös vonása, hogy mindkét rendszer vallásellenes. Ennek elvi alapja persze különböző – az egyiknél a fajelmélet, a másiknál a marxizmus --, de gyakorlati megvalósítása és funkciója nagymértékben hasonló. 

Demagógiájában Hitler is vallásszabadságot, a mozgalomnak a vallás kérdésében való semlegességét hirdette. A hatalomátvétel után aztán az egyházak elnyomásával, az ellenálló papok és hívek üldözésével megmutatta, hogyan érti a gyakorlatban a vallásszabadságot. „A nemzeti szocializmus zsarnoki hatalma – írja erről Lukács – nem tűrhet meg maga mellett egy másik ideológiai hatalmat. A nemzeti szocialista világnézetnek szükségképp valláspótlékká kell fejlődnie.” (U.ott, 543.o) A sztálinizmus a maga dogmáival kétségkívül ugyanúgy valláspótlékot jelent a szovjet társadalom bizonyos rétegeinek, mint a nácik germán mítosza a németeknek, vagy a „vallásos ateizmus”  a nyugati országokban.

A jog az uralkodó osztály törvényerőre emelt akarata – tanítja a marxizmus.  „Jog az, amit az árja férfiak jogosnak ítélnek” – írja Rosenberg. Mindkét álláspont elvileg tagadja a jogegyenlőséget és jogbiztonságot. Persze a marxizmus ezt az állapotot csak átmenetinek tekintette:  kitűzte a teljes jogegyenlőség távlati célját (az osztály nélküli társadalomban), s addig is a többség akaratát hirdette jogosnak. (Proletárdiktatúra)  A sztálinizmusban azonban – éppúgy, mint a nácizmusban – a többség akarata helyett egy vezér, ill. klikk korlátlan önkénye diktálta a jogot.  Az államnak mindkét rendszerben joga van arra, hogy tetszése szerint beavatkozzon az egyének összes életmegnyilvánulásába. Ebből következik, hogy mindkét rendszer totalitárius jellegű.

Mindazt, ami sérti az önmagát a munkásosztállyal, a néppel vagy fajjal azonosító uralkodó klikk érdekeit, burzsoának, reakciósnak, ellenforradalminak, ill. zsidónak, plutokratának stb. bélyegzik és üldözik. A kétféle demagógia rokonságára jellemző, hogy pl. Carl Schmidt náci szociológus azzal utasítja el a parlamentáris demokráciát és a többpártrendszer alapján tartott választásokat, hogy ez csak látszat-demokráciát eredményez, s a népakarat így „sohasem folyhat egybe, egy folyammá”. A politikai, jogi és állami vonatkozásokat mindkét rendszer a „barát – ellenség” sémájára vezeti visza.

Lukács György szerint a párton-felüliség  „mindig a pusztuló mellett való pártállást jelenti.” (U.ott, 606)  Ezt persze könnyű tetszés szerint értelmezni, de gyakorlatilag mindig az „ aki nincs velem, az ellenem van” elve rejlik mögötte, vagyis a teljes behódolás, a konformizmus követelménye. Erről az elvről jól felismerhető minden „világmegváltásra”, azaz világmeghódításra törekvő mozgalom, a kereszténységtől a nácizmusig és sztálinizmusig.

4.    A „népi demokráciáról”

         A „népi demokrácia” igazi lényege: a társadalomnak szovjet mintára történő átszervezése, a Szovjetunió irányításával.  A népi demokráciák (rendszere):  a szovjet nagyhatalom hódoltsági övezete. A „népi demokráciákban” – lerövidítve, több-kevesebb módosítással – nagyjából ugyanaz a folyamat ment végbe, mint a Szovjetunióban 1917 óta:  a régi uralkodó osztály megdöntése és egy új elit kialakulása, a termelés állami irányítása, az értéktöbblet állami kisajátítása, a bürokratikus centralizmus kialakítása, a párt és az állam összenövése, az egypárt-rendszer alapján rendezett választási komédiák, az „egyhangúság”, a szolgalelkűség, a személyi kultusz eluralkodása – és így tovább.

          A népi demokráciákban végbemenő elszovjetesítés vagy sztálinizálás legfőbb alapja és végső biztosítéka a tartós katonai megszállás. Másrészt a tartós katonai megszállásnak egyszersmind előfeltétele a megszállt ország társadalmi berendezésének szovjet mintájú átszervezése. Ezt elősegítette az a körülmény, hogy a közép-keleteurópai országok történelmi fejlődésének  több közös sajátossága van.  (A fejlődés porosz útja, a demokratikus hagyomány és tapasztalat hiánya  stb.)

        A Szovjetunió és a népi demokráciák viszonya hatalmi tekintetben az alá- és fölérendeltség, az egyoldalú függőség viszonya. Ebből a legalábbis félgyarmati helyzetből adódik a népi demokratikus mizéria fő ismertető jegye: a Szovjetunióhoz való feltétel nélküli hűség és szolgai engedelmesség. Ezen a téren fontos különbség mutatkozik a szovjet-orosz és a népi demokratikus társadallmi hierarchia között:  míg a szovjet párt-elit szuverén módon uralkodik, s ezzel valóságosan betölti a nemzeti függetlenség védelmezőjének funkcióját (legalábbis az OSzK-ban), addig a népi demokrácia párt-elitje (s rajtuk keresztül az egész ország) alá van rendelve a szovjet vezetésnek.  

A mi „felszabadulásunk” épp olyan ellentmondásos, mint a Szovjetunió népeié!  Felszabadultunk a náci uralom és a vele szövetséges, korrupt burzsoá—földesúri hatalom alól – de csak azért, hogy a szovjet uralom és a vele szövetséges párt-diktatúra  jármába hajtsuk fejünket.  A náci és burzsoá uralom alóli felszabadulás (a földosztás stb.) az új hatalomnak eleinte bizonyos tömegbázist biztosított, ez azonban később fokozatosan beszűkült. Ez a beszűkülés a demokratizmus csökkenésével párhuzamosan történt.

A népi demokrácia és a Szovjetunió közötti kapcsolatok alapjában véve a gyarmat és az anyaország közötti kapcsolatoknak felelnek meg, természetesen  a történelmi körülményeknek megfelelő módosulásokkal. Ez kettős kizsákmányolást jelent minden vonalon:  egyrészt a hazai „újnemesség” és bürokrácia által, másrészt a Szovjetunió által. Gazdasági téren ez utóbbinak legkirívóbb, szinte szimbólikus példája a rubel és a forint beváltási árfolyamának szovjet részről történő, önkényes megállapítása.  (1 rubel kereken 3 forint, holott a tényleges érték nagyjából ugyanaz.)  Ez azt jelentette, hogy az itt tartózkodó szovjet katonák, valamint a gazdasági és egyéb „szakértők”, „tanácsadók” stb. rubeljüket forintra beváltva, háromszor annyit vásárolhattak, mint odahaza. (1957-től ez módosult.)  A „jóvátétel” önkényes megállapítása, az un. magyar-szovjet vegyes vállalatok is a gazdasági kizsákmányolást, ill. azt mutatták, hogy a Szovjetunió a  német imperializmus örökébe lépett. A Szovjetnek szüksége van piacra, főleg nehézipari árúinak (textilipari gépek, traktorok stb.)  eladásához, és szüksége van nyersanyagra (pl. bauxit),élelmiszerre és könnyűipari cikkekre. Ez az alapja a népi demokrácia és a Szovjetunió közötti kereskedelemnek. A körülmények folytán ez úgy módosul, hogy mi is vásárolunk nyersanyagot (vasérc stb.) és exportálunk gépeket (hajókat stb.) nekik.

A népi demokrácia politikai függősége a Szovjetuniótól a gazdasági és katonai függőség következménye és kiegészítője. Megvalósításának eszköze a párt, ugyanaz a párt, amely a Szovjetunióban van hatalmon, s amelyet ennélfogva a pártfegyelem szigorú centralizmusa kötelez a moszkvai utasítások végrehajtására. A magyar fiók-párt feladata: végrehajtani a társadalom szovjet mintájú  átszervezését, „a hazai viszonyok figyelembe vételével.”  Ez utóbbi természetesen nem azt jelenti, hogy bármilyen lényegesebb kérdésben el lehet térni a szovjet mintától, hanem csak azt, hogy a szovjet minták hazai megvalósítását ügyes, alkalmazkodó politikával kell biztosítani. Persze, ha valamely lemásolt szovjet mintáról később magában a Szovjetunióban kiderítik, hogy rossz volt, akkor a felelősséget elhárítva üthetik ők is a népi demokrácia engedelmes vezetőit, mivel „nem vették figyelembe a hazai viszonyokat” (pl. Rákosi esetében) 

Politikai függőségünk megnyilvánulásai:  a párt-  és állami élet demokratizmusának hiánya, a centralizmus túltengése, a bírálat elfojtása, az interpellációs jog megszűntetése, az „egyhangúság”, a szovjet technika, politika és kultúra  kritikátlan dicsőítése és utánzása stb.

Ez az egyoldalú függőség és alárendeltség legszemléletesebben a nyugati országoktól való mesterséges elzárkózásban, az un. vasfüggönyben nyilvánul meg. A szovjet tábor vezetőinek országaik elmaradottsága folytán érdekükben áll, hogy tömegeiket, amennyire csak lehetséges, elzárják a Nyugattól. Ugyanis csak így lehet elhitetni a tömegekkel, hogy a szovjet társadalom „magasabb rendű”, és hogy a nyugati kapitalizmusban borzalmas állapotok uralkodnak.

Különösen nagy problémát jelent ez a népi demokráciákban. Ezért létesítettek műszaki határzárat és zavaró rádióállomásokat, ezért korlátozták minimálisra a kereskedelmet és idegenforgalmat, ezért zárolták a nyugati sajtótermékeket, filmeket stb., ezért hallgatták agyon és becsmérelték csaknem az egész mai nyugati kultúrát.  A népi demokrácia kulturális elszovjetesítésének legszembetűnőbb megnyilvánulása  az orosz nyelv kötelező oktatása az elemi iskoláktól az egyetemekig. De ugyanezt a célt szolgálták a szovjet tankönyvek, professzorok, ösztöndíjak  stb.  Mindezek folytán kultúrális életünk provinciális jellegűvé vált, s eluralkodott benne a dogmatizmus.

A népi demokrácia ilyen függőségi helyzete mindazonáltal nem akadályozta meg a  termelőerők bizonyos fokú mennyiségi növekedését, főként a nehézipar területén és – sajnos – a mezőgazdaság  rovására.  Ennek megfelelően a kulturális élet területén is bizonyos mennyiségi fejlődés tapasztalható. (Kiadott könyvek, egyetemi hallgatók száma stb.) De az arányok itt is egészségtelenek és a minőség nem tart lépést a mennyiségi fejlődéssel. 

5.    A magyar forradalomról 

Az 1956 októberi magyar forradalom a sztálini önkényuralom hazai formáinak felszámolására irányult.  Funkciója, feladata ennek megfelelően kettős volt:  egyrészt a Szovjetuniótól való félgyarmati függőség megszűntetése és a nemzeti függetlenség biztosítása a semlegesség alapján, másrészt a bürokratikus centralizmus megszűntetése  és egy liberálisabb szocialista demokrácia biztosítása.  A körülmények folytán a magyar forradalom szükségszerűen vereséget szenvedett:  sem külső, sem belső funkcióját nem tudta megvalósítani.

Miért nem győzhetett a magyar forradalom?  Minden forradalom sikerének, mint ismeretes, objektiv és szubjektiv előfeltételei vannak. Objektiv előfeltétel a gazdasági válságot és a nemzetközi feltételeket is magában foglaló, általános nemzeti válság, midőn a tömegek nem akarnak már a régi módon élni, az uralkodó osztály pedig nem tudja már az eddigi módon uralmát fenntartani.  Az így létrejött helyzetben már csak egy szikra kell a forradalom kirobbanásához. Annak győzelméhez azonban bizonyos szubjektiv előfeltételek is szükségesek:  egy jól szervezett forradalmi (ellenzéki) párt, és forradalmi elmélet, amely világos célt tűz a tömegek elé és mozgósítja őket.

Megvoltak-e nálunk mindezek az előfeltételek?  Megvoltak, de csak részben, ill. éretlenül. A forradalom objektiv előfeltételei közül a gazdasági válság a katasztrofális gazdaságpolitika eredményeként már jóval a forradalom kitörése előtt permanens, szubakut formában megvolt. A nemzetközi feltételek viszont nem voltak kedvezőek a forradalomra. Igaz ugyan, hogy a lengyel események reményt keltőek voltak, de elszigeteltségük folytán (amihez békés és kompromisszumos jellegük is hozzá járult) a nemzetközi erőviszonyokat és feltételeket alig befolyásolták. Az általános nemzeti válság tehát nem kapcsolódott egy általános nemzetközi válsághoz, s igy a forradalom elszigetelődött. Ehhez járult a szubjektiv feltételek csaknem teljes hiánya. A forradalmat megelőző, évtizedes önkényuralom  ugyanis korrumpálta a munkásmozgalmat és lehetetlenné tette egy (legális vagy illegális) ellenzéki (szocialista) párt létezését. Ezt a funkciót és a forradalom ideológiai előkészítését  csak az Irószövetség és a Petőfi-kör tölthette be, persze jórészt szervezetlenül, kapkodva és kompromisszumosan.

       A szubjektiv feltételek hiánya folytán a forradalom szükségszerűen jobbra tolódott, s ezáltal erős „baloldali” reakciót váltott ki (a Szovjetunió és szövetségesei részéről). A magyar forradalom kettős feladatából következik, hogy jellegére nézve egyrészt nemzeti, másrészt demokratikus volt. A forradalom fokozatos jobbra tolódása természetesen a fenti, alapvető jellegét is fokozatosan eltorzította. A forradalom kezdetétől fogva kétféle restaurációs veszély állott fenn:  a jobboldali restauráció veszélye  (november 4.-e előtt), és a baloldali (ill. sztálinista) restauráció veszélye – ami aztán be is következett.

       Meg akarta-e változtatni a forradalom a termelési viszonyokat?  Feltétlenül, hiszen az állami tulajdon nálunk is gyakorlatilag egy szűk réteg, egy új elit tulajdonát képezte. A forradalom belső célja kétségtelenül a tulajdonviszonyok demokratizálása volt (munkástanácsok!). Tény azonban, hogy a szubjektiv feltételek hiánya folytán bekövetkezett jobbratolódás ennek a célnak a megvalósítását is veszélyeztette.

      A munkásosztály magatartása a magyar forradalomban sajátságos és többirányú. Az önkényuralom szociális demagógiája, a munkásmozgalom korrumpálása és saját tehetetlensége következtében a munkásosztály nagy része elfásult, közömbössé, sőt, egyre inkább cinikussá vált. Bár a felkelők jelentős része a munkásifjuság soraiból került ki, a munkások nagy része reménykedve, vagy kételkedve, de elég passzívan szemlélte az eseményeket.  A pártszervezetek szétestek, a régi viszonyok visszaállítását egyetlen munkás sem kívánta, de a forradalom jobbratolódása sokakat elgondolkoztatott, és november 4. után az MSzMP felé fordított, míg mások jobboldali befolyás alá kerültek – polarizálódás!  A forradalom bukása után pedig a munkások nagy része visszaesett korábbi elfásultságába, s mivel nem tudja, kinek higyjen, nem hisz senkinek.

      A munkások viszonylagos passzivitása megkönnyítette a kispolgári, és volt burzsoá elemek hangadóvá válását, vagyis a forradalom jobbratolódását. Ugyanebben az irányban hatott a nyugati rádiópropaganda is. Mindez azt eredményezte, hogy – különösen vidéken, ahol a munkásosztály egyébként is gyenge – a volt burzsoá elemek voltak a legaktívabbak. Ami érthető, hiszen a sztálini önkényuralom őket sujtotta leginkább. (Legalábbis ők vesztettek viszonylag a legtöbbet.)

      A magyar forradalom egyik legérdekesebb ellentmondása az volt, hogy a munkásosztály a sztálinista önkényuralom megdöntésének kérdésében érdekközösségbe került régi (burzsoá) kizsákmányolóival.  Természetesen az önkéányuralom megdöntésén túl nem ugyanazt várták a forradalomtól, s ez az érdekellentét egyre inkább kiütközött. Érdekes, hogy a magyar forradalom nem akkor robbant ki, amikor az önkényuralom a tetőfokára hágott, hanem amikor már az „olvadás”, a liberalizálódás határozott tünetei mutatkoztak. Ebben feltehetőleg bizonyos törvényszerűség nyilvánul meg. Úgy látszik, hogy a forradalom létrejöttéhez már eleve szükség van az elnyomó hatalom bizonyos fokú elernyedésére. A népi forradalmak mindig az önkényuralmak hanyatlásának korszakában jelentkeznek.

      A forradalom jellege és hajtóerői sohasem egységesek teljesen.  Minden forradalomban több irányzat keveredik és harcol is egymással, s harcuk alakulásának megfelelően a forradalom ilyen vagy olyan irányban fejlődik. (Pl. az 1789—94-es francia forradalomban a polgári és a jakobinus irányzat harca  stb.)

      A többpárt-rendszernek és az ennek alapján tartott, szabad választásoknak követelménye a magyar forradalom jogos, de kétségkívül ellentmondásos vívmánya volt.  Ugyanis, bár az ellenzéki párt, vagy pártok hiánya megkönnyíti az egyetlen uralkodó párt önkényeskedését, önmagában véve a többpárt-rendszer sem biztosít igazi demokráciát. (pl., ha a meglevő pártok ugyanannak a szűk, uralkodó osztálynak érdekeit képviselik).  A többpárt-rendszer csak akkor jelenti a demokrácia garanciáját, ha a pártok valóban a társadalom különböző osztályait képviselik és tevékenységüket szavadon fejthetik ki. Ilyen helyzet viszont csak ott alakulhat ki, ahol valóban demokrácia van. Mindenesetre ott, ahol a hatalom valóban egy kis csoport kezében van, a pártalakítás szabadsága indokolt és forradalmi követelés.

      Marx sohasem mondta, hogy a proletárdiktatúrában, tehát a kapitalizmus és a szocializmus közötti egész átmeneti időszakban csak egyetlen párt létezhet. A proletárdiktatúra nála nem pártdiktatúrát, hanem az egész munkásosztály hatalmát, s ennek folytán a legszélesebb demokráciát jelenti. Vagyis itt Marx szerint egy olyan párt van kulcspoziciók birtokában, amelyet a munkásosztály túlnyomó többsége magáénak vall, aamelyben teljes a demokrácia, s amely a többi demokratikus pártokkal (pl. parasztpárt stb.) baráti és szövetségesi kapcsolatot tart fenn. Sőt, a proletárdiktatúra nem zárja ki klerikális, vagy éppen burzsoá párt létezését sem, természetesen kizárva azt a hatalomból és nyilt, elvi harcot folytatva ellene.

      A magyar forradalom tanulságaiból két fontos következtetés és feladat adódik a restaurációs veszélyek kiküszöbölése terén. Az egyik, hogy  a marxi, szocialista világnézet testéről radikálisan le kell operálni, el kell távolítani a sztálinista prostitúció fekélyeit. Meg kell gyógyítani a marxizmust, mint a munkásmozgalom elméletét, és ki kell küszöbölni belőle mindazt, ami elavult és amit az önkényuralom belehamisított.  Csakis így lehet visszaállítani tekintélyét és hatékonyságát a munkásosztály és a tömegek előtt.  A másik, ezzel összefüggő feladat:  nyilt, elvi harcot kell folytatni a valóban polgári ideológiák, elsősorban a klerikális ideológia ellen. A munkásosztály vezető szerepét nem a szovjet tankok biztosítják, hanem a szocialista tulajdon uralkodó jellege, az ország életének gyakorlati demokratizálása és a tudományos (szocialista) világnézet. 

      A magyar forradalom leverését követő, sztálinista ideológiai ellentámadás funkciója:  a restauráció miatt elégedetlen embereknek (főleg értelmiségieknek) lehetővé tenni, hogy jó lelkiismerettel kiegyezzenek a fennálló rendszerrel;  azok maradhassanak, akik voltak (vagyis megtarthassák poziciójukat), s emellett meglegyen az a tudatuk, hogy sokkal forradalmibbak, mintha megváltoznának  (sőt, hogy ők az igazi forradalmárok).

      Érdekes, hogy a baloldal restaurációját, a Kádár-féle rezsim konszolidációját a pártfunkcionáriusokon és állami tisztviselőkön kívül elsősorban az idősebb nemzedék egy része támogatja. Ennek több oka van. Az öregek higgadtabb gondolkozásúak, józanabbul ítélik meg a helyzetet, tudják, hogy jelenleg hiábavaló lenne minden lázadási kísérlet. Másrészt koruknál fogva konzervativabbak is, nehezen viselnek el bármilyen változást. Az öreg kommunistáknál megkönnyíti a konformizmust, hogy a forradalom folytán felújult politikai harcok ifjukori reminiszcenciákat és nosztalgiát ébresztenek fel bennük.  Ezért érzik úgy, hogy megfiatalodnak, amikor az „ellenforradalmat”  ütik, s ezért nem veszik észre a mozgalom funkcióváltozását.

7. A két táborról     

Burnham szerint a kapitalisták (az egyéni tőkés tulajdonosok) egyre inkább feleslegessé válnak a modern ipari termelésben, s a mai világgazdaság fejlődésében  a menedzserek tényleges uralma  mint nagy közös cél érvényesül – politikailag különböző formában – a szocializmusban, a fasizmusban és Amerikában egyaránt. Az ideológiáknak Burnham szerint aktuálisan, de leplezetten ki kell fejezniük a mindenkori uralkodó osztály érdekeit:  tűntetőleg az emberiség, a nép, a faj, a jövő, az isten stb. nevében kell beszélniük.

     Totalitarizmus = a társadalom állammonopolista szerkezete. Ilyen volt a nácizmus, ilyen a sztálinizmus és egyre inkább ilyenné válik (néhány) nyugati, polgári demokrácia is. A folyamat alapját a gazdasági  integráció képezi. (Tőkekoncentráció, globalizáció stb.) A világnézetet Burnham azonosítja a totalitarizmussal. Nyilván abból indul ki, hogy a modern világnézetek társadalmi normáikat, eszményeiket abszolutnak és általános érvényűnek tartják, melyeknek mindent alárendelnek. A rendszeres (átfogó) világnézet csakugyan „totalitárius” jellegű:  nemcsak a multat és jelent értékeli, hanem jövőbe mutató távlatot is ad a társadalomnak. De ez a „totalitarizmus” nem feltétlenül rossz, mint ahogy a világnézet hiánya sem feltétlenül jó.

„     Cuius öconomia, eius regio” – akié a gazdasági hatalom, azé az ország – állapítja meg Carl Schmitt. Ezt az elvet követi ma is minden nagyhatalom, bel-  és külpolitikai téren egyaránt. Lukács szerint az USA ideológusai a Szovjetuniót elsősorban nem hatalompolitikai versenytársnak tekintik, hanem  az igazi veszélyt a kommunista tanok terjeszkedésében látják. Az igazság azonban inkább az, hogy a kommunista ideológia terjeszkedését is éppen hatalompolitikai szempontból tartják veszélyesnek.

     A  semlegességről.  C. Schmitt egy tanulmányában  („Jaj a semlegeseknek!, 1938)  kifejti, hogy a világ összes államai néhány nagy birodalom érdekszférájába kerülnek, s a semlegességi törekvések ennek folytán irreálisak és illuzórikusak. 

      A  kozmopolitizmus  és az  internacionalizmus  ma a gyakorlatban ugyanazt jelenti:  a nemzeti államok önállóságának, állami szuverenitásának „önkéntes” feladását, alárendelését egy ilyen vagy olyan „tábor” érdekeinek. Ez a folyamat történelmileg szükségszerű, mert a gazdasági-társadalmi fejlődés mindinkább az integráció, végső  soron egy világállam létrejöttének irányában halad. A kommunizmus, ill. a kapitalizmus elleni, mindenáron való – beleértve a nemzeti függetlenség feladását – védekezés jelszavának funkcionális azonossága, mint a két legnagyobb integrációs központ vetélkedése lepleződik le. Mindkét központ csak vetélytársával szemben védelmezi az integrálandó országok függetlenségét.

      Az integrációs tendenciák erősödése nem jelenti sem a gyarmatosító politika igazolását, sem a nemzeti sajátosságok, a nemzeti kultúra szükségszerű elsorvadását.  Ebből a szempontból igen nagy a különbség a természetes  (spontán) és a mesterséges integráció között. Úgy látszik viszont, hogy az általános integrációs tendenciával szemben létezik egy  dezintegrációs vagy differenciálódási  tendencia  is a világgazdaság és a világpolitika fejlődésében. Lehet, hogy ez csupán természetes reakció az erőszakos integrációra, tehát végső soron a spontán integrációs tendenciák negativ megnyilvánulása. (Pl. a szuezi ügy az „arab integráció” reakciója az erőszakos angol—francia integrációra. Vagy a magyar forradalom az erőszakos szovjet integráció reakciója  stb.)

      A nagy monopolszervezetek áttörik a nemzeti határokat, terjeszkednek, összeütköznek egymással, felfalják egymást. Napirendre kerül a világ újrafelosztása. Ennek politikai vetülete az imperializmus, az imperialista háborúk. A Szovjetunió gazdasága egyetlen, hatalmas monopolszervezet, s ennek megfelelően a szovjet imperializmus étvágya óriási. Jelenleg a középkeleten kísérletezik, s szerepe ott egyelőre pozitiv(nak tűnik), mert a spontán arab integrációt segíti elő az angol-francia, ill. amerikai imperializmussal szemben.

      A két legnagyobb integrációs központ, ill. imperializmus jelenleg az USA és a Szovjetunió. A német és japán imperializmus halálos csapást szenvedett, az angol és francia imperializmus erősen hanyatlóban van. Felbomlásukból új integrációs központok keletkeznek: Egyiptom, Kína, India. Az USA  és a SZU vetélkedésében jelenleg (és még jó ideig) az USA-nak van vitathatatlan fölénye. Ez a fölény technikai és kulturális jellegű;  mutatói többek közt a termelékenység és az egy főre eső termelés magasabb foka, általában a termelőerők – s ennek megfelelően az életszínvonal – magasabb fejlettsége .

      Európa sorsa ma az USA és a SZU  erőviszonyának alakulásától függ. Földrajzi helyzete folytán (Európa) előbb-utóbb a Szovjetunióhoz integrálódhatna, s ez csak úgy lenne elkerülhető, ha létrejönne egy új integrációs központ, pl. az Európai Egyesült Államok, vagy ha a Szovjetunió felbomlana. Jelenleg azonban egyikre sincs (rövid távú) kilátás.  Marx és Engels a „Német ideológiá”-ban  és másutt tudományos tárgyilagossággal vázolták fel azt a világtörténelmi folyamatot, melynek során a társadalmi élet különböző vonatkozásai (a gazdaság, a politika, a kultúra stb.) kiemelkednek nemzeti vagy provinciális elszigeteltségükből és világméretekben integrálódnak. Gazdasági téren e folyamat lényege, hogy a termelőerők túlnövik a magántulajdon szűk kereteit, s létrehozzák a kollektiv tulajdon különböző formáit (részvénytársasági, szövetkezeti, állami stb.) – ami azonban még nem jelenti a kizsákmányolás megszűnését, csupán „elszemélytelenedését”.

       Ez a gazdasági folyamat  a legkülönbözőbb politikai formák keretében mehet végbe, miközben a gazdasági integráció alapján maga a politikai hatalom is integrálódik, ill. centralizálódik. Ahogyan már Nietzsche megsejtette, bekövetkezik a „nagy poliztika” korszaka, a helyi, nemzeti politikák integrálása  „birodalmi”, államszövetségi vagy tömbpolitikává. A gazdasági és politikai erőviszonyok alakulása szerint időnként sor kerül a világ újrafelosztására a monopolszervezetek (s ennek megfelelően a katonai-politikai tömbök) közötti konfliktusok formájában. Ez csak a világállam létrejöttével szűnik meg, s akkor majd gyökeresen új világtörténelmi helyzet áll elő, amelyben talán lehetséges lesz egy igazi és általános demokratizálódás (?)

      A világrészeket átfogó katonai-politikai tömbök „békés együttélése” átmeneti, és szélesebb történelmi perspektivában illuzórikus(nak tűnik).  A tömbök, mint nemzetközi monopolszervezetek között szükségszerűen (vagyis lényegükből következően) mindig fennáll a hatalmi vetélkedés, melynek alapja a gazdasági versengés (piacokért, nyersanyagért, technikai fölényért), világnézeti vetülete pedig az ideológiák ellentétessége. A tömbök integrációja sohasem mehet végbe békés egyesülés formájában, hanem csak erőszak és katonai konfliktus útján. (Úgy tűnik) az emberiség ma egy harmadik és minden eddiginél borzalmasabb világháború felé halad (?) 

      Van-e lehetőség a harmadik világháború veszélyének kiküszöbölésére?  Elvileg természetesen van, hiszen köztudomású, hogy az atomháború az egész emberiségre (tehát minden tömb minden tagjára) közvetlen életveszélyt jelenthet. Gyakorlatilag azonban jelenleg semmiféle reális biztosíték nincs a katasztrófa megakadályozására. Az életveszély tudata önmagában éppúgy nem rettenti el az agresszort, mint ahogy a bűnözőt nem tartja vissza a bűnhődés lehetőségének tudata. Csak, ha bebizonyosodik, hogy semmilyen körülmények között és egyik félre nézve sem rentábilis, sőt, biztos öngyilkosság a háború, akkor lehet reményünk a katasztrófa elkerülésére.

      „Ma csak két szuverén állam van – írja Bertrand Russel – Oroszország (csatlósaival) és az Egyesült Államok (csatlósaival). Ha közülük bármelyik, akár háborúban kivívott győzelem, akár nyilvánvaló katonai fölény révén a másik fölé kerül, az az állam az egész világ felett uralkodó hatalommá válhat, s igy lehetetlenné teszi, hogy a jövőben háborúkra kerülhessen sor. Ez a hatalom kezdetben bizonyos területeken erőszakra fog támaszkodni, de amennyiben a nyugati nemzetek kezében lesz az irányítás, az erőszak igen hamar feleslegessé válik, mert elfogadják vezetésüket. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor megoldódott a világ legsúlyosabb problémája, és a tudomány teljesen a közjó szolgálatába állhat.”  (?)

      Az összehasonlító történetkutatás tényei azt mutatják, hogy a „haladás”  (vagyis az emberiség történelmi fejlődése) nem etikai kategória,  tehát etikai értelemben egyik társadalmi formáció sem „jobb” a másiknál, és egyik sem teszi az embert „boldogabbá”. A haladás lényege a társadalom integrációja a munkamegosztás és technika növekedése révén, eredménye pedig a természet mind nagyobb fokú leigázása. Mindebből következik, hogy az életszínvonal emelkedése  egyrészt szükségszerű következménye a munkamegosztás és technika fejlődésének (tehát elsősorban a termelőerők fejlettségének függvénye!), másrészt, hogy önmagában véve sem boldogabbá, sem jobbá nem teszi az embert, csupán az életet teszi biztonságosabbá, ill. kényelmesebbé, és lehetőséget teremt az etikai haladásra. (Ez azonban sokkal hosszabb folyamat.) 

 

Politikai helyzetünkről  (1957--1998)

naplójegyzetek tükrében

 1957 október

A  filozófusból pszichológussá  átvedlés folyamatának kellős közepén vagyok.  Egy hónapja ott hagytam a Tanszéket, s ezzel kiszabadultam a napi politika  konjunkturális  szolgaságából. Eszem ágában sem volt belépni a pártba  (amire fölszólítottak)  Egészségtelen helyzet volt, ideje, hogy felszámoltam.  Sajnos, a „vedlés”  amilyen egészséges folyamat, éppoly fárasztó és kényelmetlen is….

A gimnáziumi  lélektan—logika oktatás ugyanis nem sikerült;  helyette a Főv. Tanács  kereskedelmi tanuló-otthonába kerültem nevelőnek.  Ez alapjában véve nem volna rossz munkahely;  hárman vagyunk tanárok, politikáról alig esik szó, s akad alkalom lélektani megfigyelésekre és vizsgálatokra – de a sok adminisztrativ feladat nem nekem való. Tudományos továbbfejlődésről ilyen körülmények között alig lehet szó  (hiába  diplomázom  pszichológiából).

… A tanulóotthon igazgatója  két évig volt orosz fogságban… A pedagógia – enyhén szólva – nem erős oldala. Alapvető nevelési elve: „Rendnek muszáj lenni!”,  s erre egyszerűen ráragasztotta a „szocialista nevelés”  címkét.  A nevelői tekintély alapja szerinte az, hogy  „mindig a nevelőnek van igaza a tanulóval szemben!”  és  „a tanulónak nincs joga  kritizálni!”  Emiatt persze gyakran vitatkoztunk;  pl.  amikor mereven elutasította  az érettségizett tanulók egyik jogos kérését, mondván, hogy az  „anarchiára vezetne”,  szerinte egyszerűen el kell távolítani a „hangadókat”.  A minisztériumi felettes persze neki adott igazat.  Igy lettem nála kegyvesztett  Remélem, hamarosan elkerülök innét egy elfogadhatóbb munkahelyre.

1958    december

 Pszichologiai diplomám megszerzése után  sem tudtam  ennek megfelelő munkaterületen elhelyezkedni, de a tanulóotthont  mégis ott hagytam, s elszegődtem helyettesnek egy általános iskolába…  3 hónap alatt ugyan belejöttem valamennyire,  bár senkitől sem kaptam segítséget, s szerződésem a tanév végével lejárt.  Nyáron így állás nélkül voltam, de aztán  egy másik iskola felvett „állandó helyettesnek”.  Ott viszont  találkoztam a kerület egyik ifjúságvédelmi felügyelőjével,, s mivel neki inkább a tanításhoz lett volna kedve, cseréltünk.

Szerencsém volt, mert ez a munkakör talán minden eddiginél nekem-valóbb,  mert ez nyűjtja viszonylag a legnagyobb szabadságot és változatos; ablak a társadalmi problémákra, s tág lehetőségeket nyújt  a pszichológiai vizsgálódásra…  A kerületi pszichológiai szakrendelés, amit kezdeményeztem, részben már meg is valósult…

1959    március 

 Persze nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan elképzeltem… Egy „gyermekvédelmi ankét”  összehívása miatt  (amiről a sajtó is hírt adott)  szálka lettem egyik felettesem szemében.  Kifogásolta, hogy az ankéton ismertettem  az általam létrehozott, kerületi Nevelési Tanácsadó  munkáját  és egy „gyermekmegfigyelő állomásra” vonatkozó javaslatomat. Szerinte a nevelési tanácsadásból ki kell kapcsolni  mindenféle pszichológiát, „mert az csak kuruzslás és sarlatánkodás lehet”.  Kritikussá vált helyzetem  azzal oldódott meg, hogy visszavonták az engedélyt a nevelési tanácsadásra használt helyiség időszakos igénybevételére.  Felettesem egyik elszólása szerint  „inkább közepes tehetségű emberek kellenek, akikkel nincs ennyi baj!”  (Ez rávilágít az újraéledt kontraszelekció  gyökerére.)

1964    február 

 Tűnődni kezdtem az  eszmények  problémájáról – és ismét az  orientációnál  kötöttem ki.  Valóban, a korszerű eszmények  (szociális ideálok)  meghatározása is pontos és széleskörű tájékozódást igényel.

Az orientáció három fő iránya a múlt, a jelen és a jövendő  egymással szorosan összefügg.  A hatékony cselekvéshez persze mindenekelőtt a jelen  (értve ezen a közelmúltat és közeljövőt is, tehát a jelen évtizedet)   hatóerőinek, szükségleteinek és lehetőségeinek ismeretére van szükség.  Ehhez viszont nélkülözhetetlen  a múlt tényeinek és mozgatóerőinek ismerete és értékelése,  vagyis egy reális, tudományosan megalapozott történelem-  és kulturfilozófiai koncepció.  Ennek lényege  a  társadalom dialektikus fejlődésének elmélete,  ami a  tézis, antitézis, szintézis hármas egységében foglalható össze.

Ez a jelenkorra alkalmazva azt jelenti, hogy a  kapitalizmus a tézis,  a szocializmus az antitézis;  ami pedig majd kialakul mindkettőből, s a maradandót magasabb síkon tartalmazza,  az lesz a szintézis.  Ez  vagy úgy következik be, hogy az egyik  (fegyverekkel vagy gazdaságilag stb.)  legyőzi a másikat,  vagy pedig fokozatos nivellálódás és tervszerű  reformok útján.  Jelenleg ez utóbbinak esélyei mintha növekednének.

A keleti tömb országaiban a hatalmas bürokrácia és az egyéni érdekeltség elvének gyakorlati figyelmen kívül hagyása  stb.  hátráltatja a munka termelékenységének és általában a technikának gyors fejlődését.  Emiatt,  továbbá a fegyverkezési és egyéb kiadások miatt az életszínvonal – bár jórészt nivellálódott – lényegében stagnál…  A szükségletekkel a termelés nálunk is képtelen lépést tartani  (áruhiány,  burkolt áremelések stb.),  a gazdasági élet tele van belső ellentmondásokkal, feszültségekkel.  Mindez kihat a  politikai helyzetre is:  a  többség  közömbös,  amíg alapszükségleteinek kielégítése biztosított.  De van egy réteg,  amelyben fokozódik a polarizálódás.

A  koncepció a kultúrára is érvényes.  Tulajdonképpen  már folyamatban van – az egymás elleni harc keretein belül – a fokozatos kiegyenlítődés és kölcsönös megtermékenyülés.  A kultúra  (s azon belül az irodalom is)  alá van vetve az általános  integrálódás  törvényszerűségének,  ami a  differenciálódással párhuzamosan hat.

Ami pedig az eszményeket  illeti,  úgy tűnik, hogy ezen a téren – legalábbis elméleti síkon – a  szocializmus van előnyben.  Ha a szocializmus  szovjet  változata nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket  (ezért inkább a primitiv viszonyok és emberek felelősek, mint maguk az eszmények!),  másutt, magasabb technikai  színvonalon, szervezettebben és ügyesebben megvalósítva mégis csak a ma embere számára legeszményibbet adná.  A szocialista humanizmus, a sokoldalúan és harmonikusan fejlett ember eszménye  és az a kép, amit a jövő társadalmáról elénk rajzol – minden  mégis csak az emberiség  (egyik)  legjobb perspektivája.  Legalábbis tudomásom szerint a sok tekintetben fejlettebb nyugati társadalom sem tud  ennél jobbat felmutatni.

Hivatali munkámban  is tükröződik a rendszer bürokratikus rothadása.  Már régebben terveztem, hogy megírom a korszerű gyermekvédelem kiépítésének feltételeit ésa akadályait… Csaknem hat éve dolgozom ezen a területen, mint ifjúságvédelmi felügyelő.  A fővárosban  1957-ben hozták létre ezt az 56 emberből álló hálózatot.  A kezdetekhez képest azonban semmi sem változott.  Az általam nagy nehezen megszervezett  nevelési tanácsadá  is csak fél évig működhetett  (s más kerületekben sem jobb a helyzet).  A gyermekvédelem képtelen megbirkózni az előtte álló feladatokkal.:  fel kellene mérni a veszélyeztetettség mértékét, jellegét és okait, s ennek alapján megállapítani és végrehajtani a szükséges intézkedéseket…  Ez utóbbiak lényege  egy sor sürgős családvédelmi intézkedés lenne  (pl. a családi pótlék felemelése,  nevelési, pályaválasztási és házassági tanácsadó hálózat kiépítése,  antialkoholista kampányok  stb.)  Persze ma mindezekre egyszerűen nincs pénz, nincs keret, s belátható időn belül kilátás sincs a problémák átfogó rendezésére.  (A pénzhiány lényegében a gazdaságpolitika és a szociálpolitika csődjével függ össze.)

Igen jellemző például, ami a felmérés vonalán történt.  Kb. 3 éve  a minisztérium gyermekvédelmi osztálya elrendelte a „nem megfelelő környezetben élő gyermekek”  összeírását.  Elkészültek a nyomtatványok  (erősen ad hoc szempontokkal),  kiosztották azokat az iskoláknak, hogy majd a pedagógusok társadalmi munkában kitöltik. Persze a pedagógusok igen vegyes társaság,  többségük nem is igen hallott ég a gyermekvédelemről.  Eligazítást érdemben nem kaptak,  így nem sok értelmét látták ennek a munkának.  „Na és, ha kitöltöm, akkor talán elviszik a gyereket intézetbe? Ha meg nem, akkor minek az egész?” – kérdezték.  Különben is féltek bárkiről kijelenteni, hogy „nem megfelelő környezetben él”.  Egyrészt honnan ismerhetnék ők a tanulók otthoni körülményeit;  másrészt ebből kellemetlen nézeteltérések származhattak volna a szülőkkel.

Igy aztán többnyire csak a legsúlyosabb és legnyilvánvalóbb esetek kerültek be a statisztikába…  Budapesti viszonylatban mégis  tizezer felett volt a végeredmény.  A minisztériumi fejesek csóválták a fejüket, tanakodtak.  Valami nem tetszhetett nekik, mert a gyermekvédelmi osztály vezetőit menesztették.  Egy új utasítás szerint a veszélyeztetettek közé csak azt az esetet szabad bevenni, amelynél a gyámhatóság már valamilyen intézkedést foganatosított.  Minthogy pedig a gyámhatóság korlátozott lehetőségeinél fogva ritkán tud intézkedni, az esetek száma látszólag lecsökkent,  így a statisztika sokkal megnyugtatóbb képet mutat.  Az elv ugyanis az, hogy egy „szocializmust építő társadalomban”  a jólét és a kultúra növekedésével párhuzamosan állandóan csökkennie kell a gyermekvédelmi problémáknak.

A  problémák mégis szaporodnak;  aminek számos oka van:  széles néprétegek alig keresnek többet a létminimumnál,  szaporodnak a mindenből kiábrándultak, a perspektivátlanok, a mának élők  stb.  Mit tud tenni az 56 budapesti ifjúságvédelmi felügyelő a több tízezer veszélyeztetett, budapesti gyermek érdekében?  Vidékről nem is beszélve, mert ott egyáltalán nincsenek ifjúságvédelmi felügyelők… Sokat fecsegnek manapság a megelőzésről, de valójában az esetek 80-90%-ában  „tűzoltó munkát”  végzünk – már ha egyáltalán tudomásunkra jutnak az esetek. Nemcsak a politikai vezetés, de maga a társadalom is megdöbbentő közönnyel halad el  még a nyilvánvalóan és súlyosan veszélyeztetett gyermekek mellett is.  Még leginkább a szülő maga, vagy a pedagógus jön segítségért;  többnyire persze csak akkor, ha már komoly baj van.  S akkor is, mit tudunk tenni?  Kiemelni, állami gondozásba venni  esetleg lehet, de nem biztos, hogy jó helyre kerül a gyerek, s a szülők problémája is ritkán oldódik meg ezzel.  A kényszer-elvonókúra ritkán hoz tartós eredményt. A  hatásos terápia szinte hozzáférhetetlen.  Az enyhééb esetekben ugyan a rendszeres foglalkozás, tanácsadás is hozhat eredményt;  csakhogy az esetek sokasága, a hely és időhiány,  továbbá a gyermekvédelemmel foglalkozók  hiányos szakmai felkészültsége  ezt csaknem lehetetlenné teszi.  A szakemberhiány enyhítésére viszont még távlati tervek sincsenek.

A  gyermekvédelemben tehát egyrészt a hozzáértés hiányzik, másrészt az anyagi érdekeltség.  De hát így van ez nálunk az élet többi területén is,  miért lenne épp itt másképpen?... Ha az ember hallja, hogy  Nyugaton nincs nevelőotthoni férőhely-probléma, hogy milyen széleskörűen és intézményesen felhasználják az alkalmazott lélektant a gyermekvédelmi kérdések megoldására, hogy milyen komoly szakirodalma van ott ennek a területenk  (és így tovább),  akkor csak azzal vigasztalódhat, hogy egyes gyarmati országokban még nálunk is rosszabb a helyzet…

Ma egyre nyilvánvalóbb a  család intézményének  válsága.   A család jövőjét egyelőre előttem is homály fedi.  Lényegében ma sem tudnék erről többet mondani, mint amennyit az  1956-ban írt etikai jegyzeteimben felvázoltam.  Tény, hogy a család (pontosabban a házasság)  mint „kötelék”  egyre jobban fellazul.   A szexuális funkció önmagában aligha jelent elegendő és főleg tartós alapot a család létezéséhez… Valószínű, hogy a család kulturális funkcióját különböző más  (munkahelyi, baráti stb.)  közösségek veszik át.  A szerelmi partnerek csak addig élnek együtt, ameddig a kölcsönös szerelem vagy barátság tart  (ha ugyan együtt élnek, mert lehet, hogy csak együtt járnak majd).  Az esetleg megszületett gyermeket kb. egy éves koráig az anyja neveli  (persze fizetéses szabadsággal),  aztán bölcsödébe, majd óvodába, nevelőotthonba kerül, ahol persze a szülők szabadon látogathatják, hosszabb-rövidebb időre elvihetik  stb.   A gyermekek mindaddig kollégiumban laknak, amíg tanulmányaikat be nem fejezik.  Ha munkába állnak, a munkahely ad nekik lakást és ellátást.  A nősülés és házasság, a férj-feleség fogalmai elavulnak

Ilyen körülmények között  valószínűleg a születésszabályozás államilag irányított rendszere fogja biztosítani a születések optimális arányát – éspedig nem kényszer-rendszabályok, hanem kedvezmények  stb. révén

Erre azért is szükség lesz, mert néhány évtizeden belül szembe kerülünk a Föld túlnépesedésének problémájával.  A természetes szaporodásnak az iparilag fejlett országokban megfigyelhető csökkenése  tehát előbb-utóbb világszerte szükségszerű és normális jelenség lesz.

1988    április 

Az egyházak újabban egyre aktivabbak és mind több teret hódítanak.  Most pl. a tévé egy teljes órán át istentiszteletet sugároz egy templomból.  A rádió és a sajtó is egyre-másra juttatja szóhoz a papokat és híveiket.  A súlyosbodó szociális problémák (pl. alkoholizmus, drogok, fogyatékosság stb.) csökkentéséhez  a rendszer a jelek szerint kénytelen elfogadni az egyházak segítségét.  A  rendszer uralkodó klikkje már mindenkivel – kapitalistákkal, papokkal, sőt, királyokkal! – lepaktál,  egyre-másra tesz engedményeket, csakhogy hatalmát megmentse.  Szeretnék a rendszert valamennyire életképessé tenni.  Holott, miután tönkretették az országot, a sűllyesztőben lenne a helyük.   Valójában forradalmi helyzet van,  csak épp a vezető erő hiányzik, mert azt csírájában elfojtották vagy korrumpálták.

Azon tűnődöm:  ha kitörne egy újabb forradalom (mint  56-ban),  ma is vérbe fojtanák a szovjet intervenciós csapatok?  A  „glasznoszty”  és a szovjet engedmények korában?

S a másik: lehet-e rendszerváltozás  forradalom nélkül?  Pozsgai  erős „reform-mozgalmat szeretne, aminek persze az élére állna. Lehet, hogy ő a realista?  Bármi történik, nekem ebben éppoly kevés részem lesz, mint az 56-os eseményekben, ahol kapcsolatok és csatlakozás nélküli megfigyelő voltam.  Pedig, ha meggondolom, szívesen lennék aktívabb harcosa egy társadalmi megújulásnak.  De hát, úgy látszik, örökké csak  „kilógok a sorból”,  Ha sikerült volna pl. a  „Magánélet-fejlesztő  Egyesület” (amit két éve kezdeményeztem),  abból talán kibontakozhatott volna egy „reform-mozgalom”, ami az én ízlésem szerint való lett volna.  Most már talán meg lehetne alakítani – de alighanem már késő!..  Mint „magányos partizán”,  legfeljebb csatlakozhatnék – ha volna kihez!  Egy ilyen atomizálódott és lezüllött  társadalomban azonban  nem látok ilyet. Vagy érdemes lenne belépni az  MDF-be?

Marad a ködbe burkolt világító-torony  szerepe, és a szétdobált mentőövek sora, amiket kevesen találnak meg,  s azok se nagyon mernek belekapaszkodni.

 

1995 június

Már többször meglepett a Kossuth rádió  „Vasárnapi újság”  c. műsorának  agressziv kormány-ellenessége.  Itt-ott persze lehet benne igazság, csak többnyire nagyon egyoldalú szemlélettel.  Túlzás pl., hogy még mindig a pénzügyminiszter magas végkielégítésén rágódnak,  miközben háttérbe szorul a bankárok, a parlamenti képviselők és más, politikai vezetők havi  félmilliós és még nagyobb fizetése, jövedelme.  Tény, hogy az államadósságot is másként kellene kezelni, hiszen több szomszédunk már jelentős engedményeket és haladékot kapott  stb.  Valamit talán tehetnénk a világcégek gyarmatosító törekvései ellen,  bár a modern ipar betelepítésére szükségünk van.  A kapitalizálódás  humanizáltabb útjait is választhatnánk;  el kellene érni, hogy ne a dzsungel törvénye uralkodjon.

1997

A rádió „Vasárnapi újságja”  épp azon kesereg, hogy hovatovább külföldi tőkések is beszállhatnak a magyar mezőgazdaságba, ha betársulnak egy ilyennel  (is)  foglalkozó magyar  kft-be  stb.  Csak azt felejtik el ezek a szűk látókörű  „provinciál-nacionalisták”, hogy pár év múlva az Európai Unió tagjai leszünk , s akkor a tagországokból bárki vehet földet itt is.  De miért lenne ez baj, ha ezáltal korszerűsödik a mezőgazdaság? 

Ideje lenne átlépni a nacionalizmus korlátain, s végre európai perspektivában gondolkozni!  Gyárakat már eddig is vehettek külföldiek;  a kereskedelem túlnyomó része is a kezükben van,  miért lenne kivétel a föld?  Veszélye persze ennek is lehet,  ám a veszélyek kivédhetők.  Beköszönthetne végre a „világpolgárság”  korszaka!  Nem érzem jól magam egy ilyen korlátolt,  nacionál-soviniszta,  vallásos-misztifikáló  és drog-extázisokat hajszoló világban.  Amihez  jön még az agresszivitás kultusza, a graffiti-mánia, a sebességőrület, a korrupció, a pénzhajszolás, a gyűlölködés  stb.

Sokak szerint a világ  „egy-pólusúvá”  vált;  szerintem ez erős túlzás.  A helyzet inkább az, hogy az egyik oldal erős pólusával  (USA)  szemben áll a megosztott pólusú másik oldal, amelyben több pólus verseng egymással: az EU,  Kina, Japán  és az arabok;  s katonailag még az orosz atom-ütőerő is.  Igy akár 3-4 pólusú világ is kialakulhat.  Nekünk mindenesetre az EU és a NATO felé kell orientálódnunk.  Erről azonban felesleges pénzkidobás népszavazást tartani, mert a népnek nincs erről megalapozott véleménye.  (A csehek és a lengyelek sem tartanak.)  Ugyanez vonatkozik a földkérdésre.

Az 56-os  „forradalom”  pedig inkább csak  forrongás, lázadozás volt, szervezetlen és széthulló,  komoly vezető erő nélkül, irreális reményekkel.  Vezetőink akkor is és azóta is  balfogások sorozatát követik el.  Ilyen pl., hogy a rendszerváltás után felrúgták a Bős-nagymarosi egyezményt, s ezzel előnyhöz juttatták a szlovákokat;  vagy hogy teljesen átvállalták  Kádárék államadósságait  stb.

1998

A januártól bevezetett áremelkedések a közműszámlákat igen megdrágították.  Az ország kb. egyharmada nyomorog, mindenki elégedetlenül hajtja a pénzt, a politikusok pedig marakodnak,  Közfelháborodást keltett legutóbb,  hogí egy lebontandó házba  önkényesen beköltőző cigány-családok átlag kétmillió Ft-ot  (üsszesen 30 milliót!)  kaptak a polgármestertől lakásvételre,  miközben  850  jogos lakásigénylő semmit sem kap.

Másik érdekes ügy:  politológia szakos egyetemi hallgatók  közel kétezer embert megkérdeztek, s kiderült, hogy  a túlnyomó többségnek fogalma sincs a politikáról;  összekeverik a pártokat és pártvezetőket, ugyanígy az állami vezetőket;  szavazásuk tehát véletleneken és hozzá-nem-értésen alapul.  Egy javaslat szerint  szavazójogot csak az kapjon, aki bizonyítani tudja elemi politikai tájékozottságát  (vagy épp „érettségét”).  Ezzel egyetértek, hiszen ugyanilyen elven hirdetem  (már vagy 10 éve),  hogy csak az  vállalhasson gyermeket és válhasson szülővé, aki érett a szülői szerepre.

Erről eszembe jut, hogy egy orvosbarátom szerint  kb. félmilliárdos ráfordítással  kb.  12 milliárdot lehetne megspórolni a szívbetegek korszerű kezelése és rehabilitációja során.  Ám ebből ugyanúgy nem lesz semmi, mint a cigaretta-lobbi visszaszorításából és a dohányzás felszámolásából.  Egyrészt, mert a politikusok többsége is dohányzik,  másrészt, mert nem a távlati előnyöket nézik, hanem a pillanatnyi  „dohányadó”  elvesztésétől félnek.

Visszatérve a szavazásra, magam sem tudom, kire szavazzak, mert sem a jelenlegi koalició, sem az ellenzék nem tetszik.  A pártok százmilliókat osztanak el egymás közt, s százmilliárdokat pazarolnak el  felesleges célokra,  pl. harci repülőgépek beszerzésére  (holott külső támadás nem fenyeget;  a világhatalmak ellen pedig úgysem tudnánk védekezni).  Szóval alaposan át kellene alakítani az államháztartást.

… Hallgatom a „Világóra”  adását.  Egy amerikai magyar üzletember szerint  az USA  intellektuálisan még mindig csak „fejlődő ország”  és infantilisan erőszakos;  pl. már az elnök magánéletébe is beavatkozik.

Választásra készülünk, s a képviselők száma megközelíti a 400-at,  holott ennek a fele is bőven elég lenne.  Szlovákiában pl. csak 140 képviselő van.  A fő baj, hogy nincsenek igazi alternativák.

… A globalizációra visszatérve:  elgondolkodtat, hogy miért lett ez  „korunk uralkodó ideológiája”,  s valóban  „kulturális és társadalmi homogenizálódást”  fog-e magával hozni?    Az nyilvánvaló, hogy a fejletlenebbek  igyekeznek utánozni a fejlettebbeket, mert vonzza őket a nagyobb profit  (= irigység)  és nagyobb hatalom.  A vállalkozók számára ez a kihívás „a  piacgazdaság igazi motorja”.  Tény, hogy a globalizálódás  egyensúlyhiányt teremt,  vagyis feszültségeket és rizikót  -- ám előbb-utóbb meg is oldja ezeket;  s a térbeli és időbeli távolságok csökkentésével,  az urbanizálódással  szinte egyetlen várossá teszi a világot.  Ugyanakkor tönkre teszi a környezetet, s veszélyezteti az emberi faj létét.  A  szabad verseny farkastörvényei folytán a társadalmi egyenlőség és a jóléti állam = utopia!

A  globalizációt tehát szabályozni és korlátozni kellene – de ki képes erre?

 

Politológiai  jegyzetek  (2012- 13)

Itt  azokat a gondolatokat próbálom rögzíteni, amelyek  a személyes naplóimba nem fértek bele.  Pedig volt ilyen, elég sok, de hiányzott az egységes keret és szerkezet  (amit persze csak utólag lehet megteremteni.  Ezért egyelőre kicsit rendetlennek tűnhetnek).. 

A lényeg az, hogy hazánk „közállapotával”  egyáltalán nem vagyok elégedett.   Nem itt kellene tartanunk, ilyen (félig balkáni)  helyzetben.  A  „civilizáltabb”  Nyugattól inkább csak technikákat és divatokat vettünk át, no meg a pénzimádatot  és a státusszimbólumok szerzésére törekvést.  Személygépkocsi és egyéb automobil már több van, mint kerékpár;  a nem erre méretezett, szűk utcákon már alig lehet közlekedni, egymást érik a dugók és a balesetek.  S ezen alig változtat, hogy az üzemanyagok ára elképesztően magasra emelkedett  (literenként az 500 Ft-hoz közeledik).   S nyilván az sem változtatna, ha az olaj és benzin.meghajtást elektromos energia váltaná fel..  Minthogy az utcákat legtöbbször nem lehet kiszélesíteni, a személygépkocsikat jórészt a városok külterületeire kellene korlátozni és a tömegközlekedést fejleszteni. 

Ám ennél is jóval fontosabb a  közegészségügy helyzetének rendezése.  A jelenlegi, siralmas helyzetet jellemzi, hogy  kb. egymillió alkoholista  és többszázezer egyéb drogfüggő van;  az öngyilkosok száma megint emelkedik, a krónikus betegek és a személyiségzavarral élők száma a felnőtt lakosság többségét jelenti.  Növekszik a beteg, magányos öregek számaránya, tele vannak az öregotthonok és az elfekvő osztályok, de kb. egymillió az érzékszervi, mozgási vagy értelmi fogyatékosok száma is.  Szóval nyomorban élő, beteg nép vagyunk, egy szűk elitréteg kivételével.  Sem a tisztességes megélhetés, sem a kultúra elsajátítása nem biztosított.  Jórészt azért, mert az államhatalom  gyenge képességű  és/vagy hatalom-mániás  pszichopaták kezébe került.  Egyik pártban sincs kompetens, egészséges vezető erő. 

  Ráadásul a jelenlegi állami vezetés a papsággal, a keresztény egyházakkal szövetkezett, akik visszakapták a régi vagyonukat, iskoláikat és a tömegbefolyásolás minden eszközével rendelkeznek, hogy a hatalmukat erősítsék.  Ez a retrográd lépés az egészséges irányú fejlődés lehetőségeit globálisan blokkolja;  ugyanakkor nem gátolja a modern médiából áradó agressziót, a nemi kapcsolatok kommercializálódását és elsekélyesedését, a patriarchális  pornográfia  és a prostitúció virágzását.   Vagyis ésszerű nevelés helyett a tömegek hülyítését, amihez a  sámán-módszerek, az asztrológia, a keleti misztika és az ezotéria „tudományos rangra emelése”  is hozzájárul. 

  Mindezen sürgősen változtatni kellene, mert különben a legrosszabbra számíthatunk.  Olyan kormányzatra lenne szükség, amely a nemzeti sovinizmus helyett  szakítana a papsággal és anyagilag sem támogatná az egyházakat;  betiltaná az ezoterikus és egyéb áltudományos babonák terjesztését, sőt, felvilágosító kampányt indítana ellenük.  Az iskolákban bevezetné q tudományosan megalapozott értékrendre, erkölcsre és szexuális kultúrára nevelést, ugyanakkor tanácsadó és terápiás hálózatokat építene ki.  Csak egy ilyen új köznevelési rendszerrel lehetne egy-két évtited alatt megalapozni egy egészséges, nyitott társadalmat.  Ezzel párhuzamosan be lehetne vezetni az eutanáziát: a gyógyíthatatlan beteg, vagy erősen szenilis és már csak vegetálni képes embereket hozzásegíteni  szenvedéseik végleges megszüntetéséhez.  Egyben sokféle módon biztosítani, hogy csak egészséges és kívánt utódok szülessenek.  Ennek érdekében  a fiatal generáció nevelését  közösségi alapon, korszerűem képzett és szupervideált pedagógusok révén, 18 éves korig tartó tankötelezettséggel biztosítani. Az érettségi tárgyak közé pedig bevenni a párválasztási és gyermekvállalási érettség tesztjeit. 

Minthogy a versenysportok kizsigerelik és árucikké teszik az érintetteket, ezek a legszűkebb körre korlátozandók vagy megszüntetendők, Helyettük életkor szerint, gondosan kiválogatott tömegsport-gyakorlatokkal biztosítandó a fizikai , motivált tanulással pedig a mentális egészség.   A nyitott társadalom feltételeinek biztosítása érdekében létre kell hozni a szexuálpolitika fő ágazatainak országos (és helyi)  intézményeit.  A népesedési egyensúlyt  jogszabályokkal,  neveléssel és pályázatokkal kellene biztosítani.

A  helyzet tarthatatlan.  Egyetértek  TGM   alábbi megállapításaival:

A legfontosabb társadalmi kérdések – (1) az elszegényedés és a növekvő munkanélküliség, (2) a tömeges kivándorlás és a demográfiai krízis, (3) az egyenlőségpárti szociálpolitika és segélyrendszer pusztulása, a munkajog regressziója, (4) a nyomor regionális, etnikai és generációs koncentrálódása, (5) az egészségügy válsága, (6) az infrastruktúra tönkremenetele, (7) a környezeti és agrárválság, (8) a kulturális intézményrendszerek, az oktatási rendszer, a tudományos kutatás hanyatlása, (9) a liberális jogállam szétrombolása, az autoritárius politika térfoglalása, a humanista közigazgatás szétverése, az alapvető szabadságjogok fenyegetettsége, a plurális nyilvánosság szűkülése, (10) a fajgyűlölet és a faji megkülönböztetés (diszkrimináció és szegregáció) az oktatásban és a foglalkoztatásban – puszta fölsorolása, még a részleges is, megmutatja, mennyire hiányos a magyarországi társadalom ellenállása, önvédelme. (ÉS, 2013 jan.)

 

                                                                                                


Vissza a főoldalra